Harmadik rész

Ernye lova csűdig dagasztott a sárban. Lóról, lovasról lomhán pergett a víz. Mert az alacsonyan lógó égből szünet nélkül, makacsul s csillapíthatatlanul szitált a novembervégi köd s belepte az utat, a látóhatárt, az egész világot.

Ernye mélabúsan ült a nyeregben. Még eleinte csak védekezett a mindenfelől csurgó víz ellen. Elég jól is bírta. De most már tizedik napja egyebet sem látott ködnél, gallyaikról vizet csurgató kopasz fáknál, s a távoli hegyeken füstölgő páránál. Süvegéből facsarni lehetett a vizet, a vastag báránybőr úgy megszivakodott tőle, hogy minduntalan levette s a nyeregkápához csapkodta. Vállára mázsányi súllyal nehezedett a lucskos farkasbőr, mintha maga a farkas is benne lett volna. Csizmája szélén becsurgott a víz. Tarsolya, korbácsa olyan volt, hogy fejni lehetett volna. S hosszú haja is csapzottan terült a vállára, akár a víz tetején úszkáló döglött vadréce szárnya.

Lova pedig hasonlóképpen csicsogott a víztől. Szőre megsötétedett, sörénye, farka lecsüngött, lába, hasaalja agyagos volt. Ámbár soványnak éppen nem lehetett mondani, mert Ernye meglegeltette minden nap, mégis olyan volt, mint a csontváz, vagy mintha megnyúzták volna. Szegény Fecske, nevéhez méltatlanul, lomhán, rosszkedvűen s közönyösen baktatott, patái egyhangúan cuppogtak, nyomában kerek tócsák keletkeztek. Lógott a paripa orra, amint lógott a lovasé is.

Ernye száz és száz keserves sóhajt küldött az egek urához.

- Istenkém, atyuskám, - gondolta, - mért váltál vízzé! Mért nem válsz Nappá...

Átvonult Ernye a Mekcse hegyláncain, - akkor még meleg ősz volt s a nap olyan sárgán ragyogott, mint a csorgatott méz, - megjárta a hegység mély, hervadó páfrányokkal, kéklő kökercsinekkel és aranybarna tölgyekkel borított szakadékait, végigtekintett egy-egy magaslatról Telena, Somügy szelíden lejtő vidékein, átvonult a bizalmatlan, veszekedő bessenyők falvain s belevette magát a Mezőföldig vonuló végtelen erdőségbe. Tanyázott faodukban és barlangokban, keresztvetéssel került el egy-egy elhagyott, magányos bálványt, vagy istenházat, baltával hajigálta a mókusokat, hogy amíg a lova legel, ő is falhasson valamit, ivott a források halkan csörgedező vizéből, megfúrta a nyírfákat kétélű késével s kiszívta a nedvüket, - így csatangolt egyre Északnak, maga sem tudta, hová.

Mikor első éjszaka letanyázott egy erdőszélen s kicsapta a lovát legelni, a paripa felemelte fejét, hátracsapta a fülét, orrlyukait kitátotta s vadul nyerített. Haza akart menni. Várta, leste, vajjon felelnek-é neki az ismerős nyerítések. A hegyoldalak visszaverték a bősz hangot s a ló fújt. Fordult erre, fordult arra s újra meg újra nyerített. A hegyek istenei visszanyerítettek neki, a hang gördülve s röhögve hullámzott át a néma tájon, valahonnét farkasüvöltés tutúlt, vadászó baglyok rikoltoztak, a Hold madarai... S erre a ló megtébolyult, félelem és irtózat szállta meg, vadul kapálta a földet, majd körberohant s meg-megállt megint. Ernye eleinte csak nézte, de aztán felbőszült, káromkodott s megragadva a kantárt, néhányszor csúnyán belerúgott a paripa vékonyába.

- Verjön meg a Dobroc! - ordította, de maga is meghökkent a saját hangjától. Elszégyelte magát, s nem merve belenézni az állat megdöbbent szemébe, visszakullogott megint a fa alá s végigdőlt a farkasbőrön.

Később a ló is beletörődött sorsába. Elvesztette az irányt, nem tudta már, merre forduljon, ha hazafelé akar fülelni s a haszontalan nyerítéssel is felhagyott.

Ugyanígy volt Ernye is. Amikor faluba ért, kelletlenül állt szóba az emberekkel, kért egy ital tejet, egy darab köleslepényt s a kérdezősködőknek azt mondta, hogy a száznagy dolgában iparkodik Északnak.

És sietett odébbállni, még mielőtt kifakgatták volna, hogy mit akar a száznagy s miért küldi őt Budára, a királyhoz.

Igy tudta meg, hogy Budára megy s hogy a király Budán lakik mostanában.

Kereskedőkkel is találkozott. Csengős lovakon, csikorgó szekerekkel, állig fegyveresen vonultak ők a hegyek mély útjain Pécs, Pécsvárad és Soklós felé, vagy el Nyugatnak, Sziget irányában. Sót vittek, coboly, nyuszt meg farkasbőrt, nagy bödönökben mézet, csalánponyvák alatt vásznat és bársonyt. A botorkáló lovak ütemesen csilingeltek és a szakállas böszörmények meg zsidók gyanakodó pillantásokkal méregették a magányos lovast, lábukkal unottan kalimpálva a szűk kengyelben. Mikor pedig elhagyta őket, megfordultak s a kápára támaszkodva bámultak utána, szakállukba dünnyögték megjegyzéseiket. Igy jutott ki Ernye a telenai bessenyőfalvak vidékére, de csak az első napon kisértette meg, hogy egy ital tejet meg egy harapás lepényt kérjen. Mert ezek a sovány, csontos, horgasorrú s szúrósszemű emberek mogorván méregették tetőtől-talpig, gorombán rászóltak, hogy menjen Ukkon hírével s ha egy-egy kíváncsi, szájtátó, feketehajú, bogárfekete szemű asszony megállt a közelben, elkergették dolgára. Este pedig ugyancsak bezárkóztak, a berenákat mindenütt őrizték, a gyepűkapukat vastag retesszel belakatolták s hiába füstöltek a kunyhók a gyepűn belül, hiába pengett a vidám dambora, hiába csengett a legények-lányok bánatos dala, bemenni nem lehetett, az őrállók szemei mint éles pengék szikráztak felé, ha ott fordult volna fel lovastul, akkor sem ment volna hozzá senki. Telepeik lehúzódtak egészen a Duna ingoványai közé, gazdagok, cifrák voltak, földjeik, erdeik kövérek, lovuk, barmuk számtalan... Csak éppen senkit meg nem tűrtek maguk között s inkább leszúrták volna az idegent, mint hogy szállással, étellel megkínáljak s megtudakolják tőle, hogy van a családja és a lova. Ernye nagyot nyelt, amikor mindezt megtapasztalta, forró vágy támadt benne, hogy felgyujtsa őket, de megelégedett a legbiztosabb átkokkal.

Lassanként pedig elmúlt az ősz aranysugara, lehullottak a levelek, a rétek megfakultak s a falvak kertjeiben leszedték a sárga és piros gyümölcsöket, leszüretelték a bort. Ernyének nem volt hol lehajtsa a fejét, gyakran didergett éjszaka s a lovát fektette le, hogy mellébújhasson s meleg testére tegye a fejét. Most már nem rúgott bele, ha felnyerített s fülelt a kint legelő ménes hangjaira. Elvégre a lova is rúghatta volna őt. Úgy egymásra utalta őket a sors, hogy egyiküknek engednie kellett. S mind a kettő engedett. De ahogy engedtek egymásnak, úgy múlt el a vidámságuk, fürgeségük is. És ámbátor Ernye is jobban szerette volna az embereket, Fecske is a lovakat, most mégis egymást szerették, mert nem volt kit szeretniök.

Beállt az esőzés. Eleinte ki-kisütött a Nap, az északkeleti hűvös szél szétkergette a felhőket s a bágyadt, búcsúzó fény megcsillant a tájon, de azután jött megint az északnyugati szél, a sötétszürke felhők olyan alacsonyan hömpölyögtek, hogy szinte beléjük lehetett gázolni, a vadludak éles gágogással Délnek húztak, elnémult a vonuló darvak krúgatása is... Itt volt november, a Halotti Ünnep hava. S Ernye meg a lova lustán, céltalanul s komoran bandukolt Északnak, egyre távolabb Branától és Voiszlótól s az ismerős tájtól.

Késő ősz volt, mire Csepel szigetéhez érkezett. Otthon az öregek gyakran emlegették, hogy ezen a szigeten legelnek a király ménesei s valamikor itt tanyázott nyaranként Árpád fejedelmünk is, míg télire Fejérvár mellé, Noé faluba költözött. De mit lehetett látni ilyenkor a királyi ménesből? Csak a Duna széles, párás tükre látszott, azon túl rengeteg erdő és cserjés, meg valami faluféle s egy rév, benne három csónak. De sem ló, sem ember sehol. Lejjebb, Dél felé, mintha valami halásztanya burkolózott volna a ködbe. S az egész táj sötét, csendes és vigasztalan. Északon homályos hegyek vesztek a ködbe.

Ernye azon törte a fejét, hol húzódhatnék meg éjszakára. Minden porcikája szinte jajgatott a tűz, a száraz hajlék s a meleg ital után. Ha csak eszébejutott a tej, már görcsös kívánság markolászta a torkát. Egy falás forró köleskása pedig valósággal csalogatta az orrát illatával. S milyen jó lett volna beállni a gőzbe, megfürödni a forróságban s utána meleg prémekbe burkolózva aludni, aludni.

Reménytelen volt a dolog.

Hamar bealkonyult. Már látni sem lehetett. Távolról mintha evezők egyenletes csikorgása hallatszott volna. S egy hosszú, elnyujtott, hívó kiáltás. A hegyek, a sziget, a síkság belemerült a novemberi köd egyhangú sötétjébe s az éjszaka lepleibe. Ernye Kelet felé fordította fáradt lovát, keresztet vetett s imádkozott.

Hirtelen halk énekszó ütötte meg a fülét. Figyelt. A ló is kimeredt nyakkal fordult a magányos hang felé. Valóban, valahol egy férfi énekelt.

Ernye kürtöt formált a kezéből s hosszan üvöltött:

- He-e-ej!

A dal elnémult. A legény ismét kiáltott. Fecske horkolt s a magányos hang visszakurjantott:

- He-e-ej!

- Embör! - üvöltött ismét Ernye.

- Nem! - kurjantotta a hang.

A legény megdöbbent. Gonosz lélek játszik vele, gondolta. Megmarkolta baltáját, keresztet vetett s elindult a hang felé. Nem látta, csak sejtette hogy mély horhágyba jut, jobbról magas partoldal meredez. S a partoldal hajlásában mintha világosság pislákolnék. A legény orrát kesernyés rőzsefüst ütötte meg.

Csakhamar rábukkant egy barlangféle odúra, amely a meredek agyagpartra nyilt s jó mélyen benyúlt a földbe. Ott égett a tűz, ott állt egy toprongyos, hosszú, sovány, nagyhajú alak. Állt és nevetett.

- Nosza, bújj bé. Csak ne lovastul.

- Mért mondád, hogy nem vagy embör? - szidta bosszúsan Ernye.

- Mert nem is vagyok - kiáltotta a rongyos vígan.

- Akkor Jézus urunk segödelmével távozz!

- De magasan vagy, hé - gúnyolódott amaz. - Mássz le a lórul.

- Nem, amíg meg nem mondod, embör vagy-é, avagy gonosz lélek.

- Ha ebben az uruszágban emberek vagynak, akkor én nem vagyok ember - felelt a rongyos. Majd amikor látta a jövevény meghökkenését, ráripakodott: - Meddig álljak még az ajtóban? Bolond vagy tám?

- Én osztán nem - tiltakozott dühösen Ernye.

- No, mert ebben az odúban bolondok vagynak.

Végre mégis leugrott lováról a legény, levette a ló fejfékét s elbocsátotta, hogy legeljen, húzódjék a part alá, ahogy tud. Ő maga meg bebújt az odúba s mélyen meghajolt a tűz előtt.

- Igyál - szólt az odú gazdája s egy kisebbfajta tömlőt nyujtott Ernyének. A tömlőben erős kumisz volt. Ezután nyárson sült húst kínált.

Leültek a rőzsetűz mellé, amely az odú bejáratánál lobogott s bámulták egymást. A házigazda hosszú, csont és bőr ember volt, haja fekete fonatokban folyt alá, a szeme ferde volt és szénfekete, ujjai hosszúak. Szakállt nem viselt. Kissé ferde, görnyedt testét foltozott szokmán fedte, köröskörül cifra rongyok fityegtek róla, a hátán pedig varrások nyoma látszott, mintha csengők lógtak volna ott valamikor. Voiszlón Bene nagyanyjának, a fíves asszonynak volt ilyen kabátja, koporsóban tartogatta s nem mutatta meg senkinek a maga jószántából. A férfi piszkos, fekete lábán nyírfaháncsbocskor foszladozott. Derekát kötéllel kötötte át s a kötélről késtok, sótartó, tukó, tűzszerszámos tarsoly csüngött. Hosszú lábszárát maga alá kanyarítva ült a tűznél s belebámult a villódzó parázsba.

Ernye még most is tétovázott, vajjon ember-é a vendéglátó, vagy emberi alakban megjelent lélek. Tán a Duna vizéből bukkant elő. A halak istenkéje. Vagy ebben a szakadékban őrködik s a mezők valamelyik kóborgó kisistene. De az is lehet, hogy egyszerű útonjáró. Nem merte megkérdezni, hiszen ő volt a jövevény és a rongyos a gazda s hátha megsértené? Vannak olyan istenek is, akik még a keresztvetésnél is erősebbek. Hogy ezt kipuhatolja, óvatosan keresztet vetett s elsóhajtott egy fohászt Jézus úrhoz.

A sovány rápillantott s legyintett:

- Az vala bolond, aki útnak eresztett, vagy magad bolondultál vala meg?

- A száznagy... - kezdte a hazudozást Ernye. - Az ő dolgában járok...

- Osztán hová? A kerál úrhoz?

- Ahhoz.

- No, hát vetkezz le.

A legény lenyelte az utolsó falatot, ivott egyet s levetkőzött. Vizes ruháit, farkasbőrét a tűzhöz terítette. Mezítelen testét szelíden cirógatta a tűz. Elbágyadt s érezte, mint párolog róla a víz és a didergés.

- Ki vagy te és kik az atyáid? - kérdezte végül nagybátran.

- Mondám, hogy nem vagyok ember - kezdte gúnyolódó hangon, félig nevetve, félig a fogát vicsorgatva a rongyos. - Mert minek ebben az uruszágban ember? Hátszen itt felhordják a szalmát a jegenyefa tetejére s ott csépelik. S ami mag kihull, farkasok, mándrucok elé szórják! Minek ide ember? Hát ne is kérdezd ücsém, ki vagyok s kik az atyáim.

- Hm...

- Az ám, hm, jól mondád, látom, értelmes kölyök vagy - folytatta. - Én is ezt mondám, amikor láttam, hogy az kerál úr lajtorján akar leereszkedni a tojásba, a többi okos meg a hajánál fogvást húzza kifelé. Ezért vagyok én bolond ennyi okos között és ezért nem vagyok én ember ennyi ember között. Nem ember, csak útonjáró. Keve, az útonjáró. Baksa.

Ernye kelletlenül nézte, ez őrjült. Óvatosan vetette ki felé a kérdések horgát.

- Mért nem lakól odabé, a szigetbe? Mért itt, ebben a hitvány odúban?

- A szigetet Becse szigetének hívják - magyarázta Keve megvető hangon. - Azért nem megyek bé. Pedig ösmernek ott is. Mindenütt ösmerik Kevét, a baksát! - kiáltott fel gőgösen. - De én is űket. Azért nem megyek bé. Mert Becse szigete énnekem hitvány. Hanem te, hogy is hívnak... Te másik bolond. Ha elmégy kerál úr űnagyságához, mondd meg neki, hogy szedjék le a szalmát a jegenyék tetejéről, osztán csépeljék a szérűn, a magot meg adják a disznóknak. Mondd meg azt is a nagyúrnak, hogy én izenem, Keve, a baksa.

- Megmondom, bízvást elhihetöd.

A baksa felugrott s hosszú karjaival hadonászott, mint a cséphadaró. S topogott a szűk házban, szinte felrúgta a tüzet.

- Micsoda? - kiabálta dühösen. - Hát csak oda gurul a dénár, ahol veremben tartják? Hát csak ott nől a szalonna, ahol pecsenye is vagyon? Bejártam vala az egész uruszágot. Megfordulék kúnok között, bessenyő disznók között, magyeriak, latinok, németök között. Láttam az nagy tavat. S mindenütt azt hallám, hogy emberek, meg okosok vagynak a földön. Olyan emberek, mint a vaddisznók, egymás kertjét túrják s olyan okosok, hogy csak azt látják, ami nincs az orruk előtt. - Ekkor már bömbölt és rikácsolt a baksa, s mert a düh nagyon felhevítette, rikácsolás és hadonászás közben lehúzta s a sarokba vágta a kabátját, úgy vívott nagy hangon, meztelen mellel. Néha meg is döngette, hogy horpasz bordái csak úgy kongtak. - Rakjatok fegyvert a vértesekre, adjatok nyilat a nyilasoknak, - ordította dühösen - de még a taplót-kovát is vegyétek el a mezítelenektől! - S hegyesen kiköpött, de vigyázva, hogy a tűzbe ne köpjön. - Ezt nekik, valamennyinek! Kérdezd meg űket, ki az a Keve baksa. Majd megmondják. Az a baksa ű, aki megmondta a magáét s rájuk igézte Izt, Mirigyet, Dobrocot, Vahort, Görcsöt és Hagy istent, meg a legfeketébbet, a földalatti Kajárt. Majd megmondják, - lihegte szakgatottan s úgy égett a szeme, mintha ördögök és keremetek vicsorgatnának benne - hogy jövendölt nekik romlást, döghalált, nyavalyát, lázat és pokolbéli kínokat Keve, a Baksa!

Megállt s rámeredt Ernyére, mintha kígyót bűvölne.

- Nézz ki - suttogta s kimutatott az odú nyílásán a csurgó-kavargó, hűvös sötétségbe.

Ernye engedelmesen kinézett.

- Mit látsz? - kiáltotta Keve.

- Esik a köd... sömmit.

- Úgy vagyon! Úgy vagyon! - ordított fel a baksa olyan kaján örömmel, mintha nagy titkot közöltek volna vele. - No, hát látod. Semmit! Én is ezt mondom. Sötétséget, ködöt, esőt, mély szakadékot. Semmit! De a baksa lát! - ordította újult erővel s öklét, a melléhez verte. - A baksa lát, mert éppeg a sötétség miatt lát. A köd miatt. Szerte az uruszágban nyárfák vagynak, öcsém. Magas nyárfák. Jegenyék, topolyák. Ukkon teleülteté ez földet fákkal. S valamennyin... érted? - szótagolta: - valamennyin ott a szalma... az üres szalma... Csépeli a kerál, az prímás úr, a pispekek, az urak. A nádrespán, a várespánok, bárók, mind. Az okosok. Az emberek. És a magot... kiknek szórják a magot? - üvöltötte megint s rámeredt Ernyére. - Kiknek, ücsém?

- Farkasoknak... - dadogta álmosan is, rémülten is a legény.

- Farkasoknak, mándrucoknak! Igy vagyon! Mert itt a virág a föld alatt nyílik és a gyükér a napfényen vagyon! És a nyulak a gyepűkön ülnek!

Akkorákat ugrott mérgében, mint egy bakkecske. A szeme szikrázott, tenyereivel a combját csapkodta.

- Téged, ücsém, - folytatta csöndesebben - Ukkon igazított ide. Te is bolond vagy és te sem vagy ember. Hiába mégy a kerálhoz! Látom rajtad. Aki ebben az uruszágban okos is, ember is, nem nyargal ilyen esőben-sárban, csatakos lovon, étlen-szomjan, bitangul. Hanem hamis pénzt ver, dúlja a szomszédja falvait, sókamarában ül, vámot szed, rabokkal kereskedik, alkuszik, henyél, pimaszkodik. - Legyintett, keserveset sóhajtott. - Csak a magunkfajta bolondok ülnek ilyen odúkban! Tudod, hol kéne nekem ülnöm?

- Ugyan hol?

- A kerál kancelláriájában! - kiáltotta tajtékzó dühvel. - Ott, testvér! Keve baksa oda való, a szélhámot húzó, tarsolyukat tömögető, magyeri panaszokon röhögő kancelláriusok közé. Majd én megmondanám a magamét Béla úrnak, annak az inaszakadt, habajgós, búsképű agyalágyultnak.

- De hát a nádrespán úr - jegyezte meg Ernye tétován.

A baksa rámeredt, mintha kísértetet látna. Azután elvörösödött, hosszú, vékony bajusza rángatózott, mint a felbőszült cincéré. S úgy emelte a kezét, mintha torkon akarná ragadni a gyámoltalan vendéget.

- A nádrespán! - ordította nagyot szökve, hogy majd a mennyezetbe verte a fejét. - Dénesfia Dénes! A másik Dénesnek, annak a zsákmányoló kösselőnek az utóda! A nyomorú bessenyő, Tonúsz aba ükonokája! Az is rabló! Az is útonálló! Az is csak a magáét lesi! Mondd, te tinó, - folytatta csendesebb, csodálkozó hangon - te még vársz valamit attól a bessenyő farkastól? Hátszen ű hozta vala ránk a sanyarúságot. Ü biztogatta Bélát, adjon mindent a szerecsönyök, zsidók, bolgárok markába.

- A pápa úr...

- A pápa úr! - üvöltött ismét önkívületben a baksa. - Éppeg a pápa úr! Ü írá a levelet Bélának. - S nyekergő hangon, kaján gúnnyal hadarta: - Kedvelt fiúnk! Apostoli áldásunkat küldjük néked, szeretett fiúnk. Belátjuk, hogy a te néped nagy nyomorúságában nem tudja vezetni a sókamarákat, beszedni a vámokat, kimérni az ezüstöt, kiverni a pénzát, kivetni a vásárpénzát, béhajtani az adót, megszámlálni a dénárt, eladni a prémet... Kedvelt fiúnk, a te hitvány magyeri néped lenyeli a sót, elorozza a vámot, ólmot kever az ezüstbe, megnyírja a pénzát, ellopja az adót, ágyasai nyakába akasztja a prémet... kedvelt fiúnk, megengedjük tahát, hogy szerecsönyök, müszülmén bolgárok, tekergő görögök, enyvesujjú zsidók forgassák a pénzát... Mert még ezek is jobbak a magyerinál. Mit bámulsz rám, mint a vorsába jutott potyka?

Ernye megdöbbenve hallgatott. Ez lenne a király, ez lenne a nádorispán, ez lenne a pápa? S a prímás úr, a püspökök mindezt tűrik? Mégis csak veszedelmes bolond ez az ember, nem jó lesz itt maradnia mellette, még elvágja álmában a torkát s reggel a fejével lapdázik.

- Mit bámulsz rám, mondom? - folytatta maró gúnnyal a baksa s megvakarta az orra hegyét. - Azt csak tudod, hogy a kerál anyja meráni vala, a felesége görög, a nádrespánja bessenyő, a kamarák espánja, Tika, zsidó, Haholtok, Gutkeledök csellengenek a palotán, az egyik bán, a másik herceg túl a Száván...

- Béla urunk megbűnteté a merániakat...

- Agyalágy! Ökör! - ordított rá Keve, öklével hadonászott a vendége előtt, szeme kimeredt, hajfonatait vadul rázta. - Megbűnteté ám azokat, akik a merániakat széttaposták vala!

Ernye lehajtotta a fejét. Mint nyári gutaütés a lovat, úgy sujtotta le a fáradtság, álmosság. Szeretett volna végigfeküdni a földön. De nem mert. Kezét a kése markolatán tartva, erővel figyelte a baksa minden mozdulatát. Az pedig, mintha megnyugodott volna, leült, maga alá húzta lábszárait, kezét a térdére nyugtatta s a tűzbe bámult.

- Kelet nagy fáiról leveleket sodor a szél, - mondta nyomatékosan. - Levelek szállnak Nyugat felé, mint a madarak. Aki elolvassa üket, megfagy benne a vér. De csak a bolondok olvassák, csak az emberek értik. Hunt-Poznánok, Hermánok, Héderek, Gut-Keledök, Jakok és Haholtok, Rátótok és merániak, görögök, bessenyők és zsidók, müszülmén Allahozók nem érthetik... űk csak a donációs levelet értik. Iure perpetuo! - kiáltotta ismét, mint valami varázsigét. - Tamquam sua patrimonia! Mindörökkétig, ámen!

- Uram, - szólt tisztelettel a legény s felállott, megropogtatta gémberedett csontjait. - A ruhám, bundám megszárada... Hadd mönjek hát, Isten segétségével...

A baksa felugrott s vállánál fogva lenyomta a legényt a helyére.

- Nyughass, testvér. Nesze, igyál még. Igyunk, amíg van, amég a vérünket nem isszák. Vetek a tűzre is.

Vetett rá, hosszúcsontú ujjait a parázs fölé terjesztette s halkan dünnyögött:

- Kaján, Kaján! Vedd öledbe, sötét öledbe, fojtogató öledbe, rémületes uruszágodba! - S fejét ütemesen ringatva, szája körül kárörvendő mosollyal motyogta: - Hunt-Poznánok, Gut-Keledök, Jákok, Rátótok, Haholtok, merániak, rongy Hermánok, Héderek, zsidók, bolgárok, bessenyők, zabáló kúnok, Allah isten kösselői, pápa úr is mindenestül... Hazug prímás, pap harácsok, gyujtogatók, fosztogatók, Jézus Urunk csúfolói... - Egy kis szünetet tartott, majd mormogó, mély torokhangon folytatta s ütemesen ringott hozzá: - Kara kán! Kara kán! Áldás, áldás, áldás! Adj nekünk, adj nekünk, lyukat, mint a tenyerecském, lyukat, mint a varrótő fok! Nemes vagyok, igaz baksa, Keve vagyok, nemes nemből, becsülettel hű cseléded! Az ég ködét verd a földre, a föld ködét csapd az égre, ősöm, ősöm, nemes Medve, erdeinknek fejedelme, nyisd meg a bő égi tülköt, nyisd meg a víz zsilipjeit, akkorára, mint a kezem, lyukat, mint a tenyerecském! Ronts elő, ronts elő! Ködben úszó nagy hegyekből, ronts elő, Kara kán! Kara kán!

- Mit cselekszöl, baksa! - kiáltott fel Ernye csodálkozva. - Csak tán nem esőt igézöl? Megőrjültél vala?

- Esőt! - kiáltott a baksa. - Esőt, mint a vízözön vala! Esőt, sarat, ködöt, vizet, minden égi zsilipeket! Ússzanak az okosok, lubickoljanak az ordasok, repüljenek a bolondok, fulladjanak meg a békák és halak!

Nagyot fújt, majd elnevette magát. Odanyujtotta a tömlőt Ernyének, maga is ivott, a szájába gyűrt egy kis köleslepényt s nagylomhán majszolgatta. Egyikük sem szólt. Odakint sziszegett az eső, s lent, a szakadék mélyén, csörgött az összegyűlt víz. Szél suhogott át a sötét tájon, mint óriási szárny lebbenése.

- No, ezt hallgasd meg, ücsém - kiáltott a baksa s a földön heverő piszkos átalvetőből kiráncigált egy damborát. Térdére tette, körmével pengette, az alacsony mennyezetre meredt. - Ezt ma ülteté fejembe Isten.

Balkezével fürgén fickándozott a hangszer nyakán, jobbjával a húrt verte. Üvöltő hangon, mélabúsan, de mégis örömmel s nagy gyönyörűséggel énekelte:

Még szaporán kotort néhányat a halkan cincogó húrokon s elnevette magát.

- Szép, mi? - kérdezte büszkén. - Ezért valahány faluba betérek, teletöltik az átalvetőmet.

- Gyönyörűségös vala, - dícsérte Ernye. - Mondd el esmét.

A baksa nem kérette magát. Elénekelte ismét.

- Mert, ücsém, - magyarázta gőgösen - valahány falu vagyon a Dunántúl, de még távolabb is, egészen a Tiszáig, minden lány, minden legény, minden kacki menyecske ösmeri Kevét, a baksát. Ösmeri, szereti, de fél is tőle. Mert én, ücsém, jégverést, istennyilát, kénküvet, véres tejet, szárazságot, mindent tudok. De éneket is tudok ám mondani!

Ismét a damborát pöngette.

- Erre figyelmezz, ücsém:

- Jól vagyon, úgy-e? - kiáltotta a baksa s most már nem lehetett megállítani. Egyik dalt a másik után énekelte s hosszú ujjai, mint az egerek, futkostak a dambora húrjain. De Ernye nem is akarta, hogy hallgasson. Szeméből kiszállt az álom, felvidult s ő is elénekelt néhány dalt. A baksa úgy fülelt rájuk, mint ürge a távoli neszre. Nyomban el is pöngette hangszerén. Száját csücsörítve fütyült, majd meg dünnyögött, olyan volt most, mint egy kisgyermek. Az előbbi düh mintha nem is az ő dühe lett volna. Vidáman nevetett, amikor elvétette a hangot s mormolva ízlelte nyelvén az összecsengő szavakat.

- Ukkon és Jézus úr áldjon meg! - kiáltotta s megölelte Ernyét. - Minek ilyen bolondnak csákány, meg kés! De tán még íjj is a kezébe, nyíl a tegzébe! Igyál, az Ég kegyüggyön minden bolondnak!

A kis odut felverte a dal, a damborapengés, a füttyszó.

2.

Az ablak máriaüvegén mint a könny, csurgott az esővíz. Pattogtak az ereszek és párkányok, a szél dorombolt és sípolt a kürtőben.

Egy szál gyertya égett a nehéz tölgyasztalon. Sápadt, libegő fénye halvány csillogást hintett a sötétkék üvegkupákra. A szoba sarkaiban sötét volt s a székek vaskos öblei úgy kínálták magukat, mint türelmesen várakozó, guggoló dajkák. Medve, párduc- és hiúzbőrök hevertek a székeken s az alacsony, faragott koporsókon.

Az ablakkal szemközt hatalmas tűzhely foglalta el az egész falat. Széles, mély torkában recsegve égett a cserfa. S a tűz fénye sárgán ragyogott a koromfekete ablak ólombafoglalt máriaüvegein.

Béla görnyedten ült az asztalnál. Nagy homloka fehéren csillogott a gyertyafényben, gyűrűs ujjai a kupát forgatták. Csupasz képe komor volt s még komorabbá tette fekete bársonyruhája és vállára hulló sötét haja. Olyan volt ez az arc a gyertya libegő világosságában, a szoba homályos hátteréből kiemelkedőn, a sötét hajfürtök keretében s a fekete ruha nehéz bársonyán, mintha elefántcsontból faragták s fekete vánkosra helyezték volna. A szinte gyermekien őszinte, finomvonalú száj kissé lebiggyedt, csücskeiben két mély redő ölelkező, szigorú kapcsai zárták, mintha ifjonti álmait, rajongásait és nyilt szeretetét zárta volna magába a csalódások kemény kapcsaival. Néha felvetette sötétbarna szemét s ráfüggesztette a szemközt ülőre, hosszan, kutatón s élesen nézte, mint aki a lélek legmélyére, a szavak aljára, a mozdulatok és arcvonások titkos jelbeszédébe akar behatolni. Ez a barna, tágranyílt szempár is azt a gyermeki ártatlanságot és rajongást sugározta, amikor fellebbent fölötte a szempillák függönye, de már a másik pillanatban összehúzódtak a szemrések, a gyermeki ártatlanság visszabújt s megjelent az éles, kutató s hideg figyelem pengéje. Ilyen ellentétekről beszélt a király keze is. Fehér, de erős, kemény, csontos kéz volt, az ujjperecek hosszúak, a hüvelyk vaskos és makacs, a kisujj rövid és finom, a három középsőujj szinte egyenlő hosszú. S a körmök tojásalakúak, kemények és fénylők, mint a kagyló héja.

Míg a király a barátot figyelte, szorosrazárt ajka egy csepp keserűséggel megvonaglott, a nagy, csontos, hosszúkás kéz önfeledten forgatta a serleget, szüntelenül ugyanabban az irányban. A gyertyafény villogott a sötétkék üvegen, a bor sárga aranya átsütött rajta s mint a gyöngyszemek, villogtak az üvegbe szorult apró levegőbuborékok is.

Szemközt Juliánus barát ült redős, kopott, fekete csuhában, kötéllel a derekán, két elfektetett alsókarjára támaszkodva s szőrös, vaskos kezét behúzva a csuhaujjba. Nagy barna bajusza reszketett, amint a vékony, sápadt ajkak a szavakat ejtegették. Kopasz fején csillogott a gyertyafény. Horgas orra makacsul előremeredt, sovány arcán szinte semmi indulat sem játszott. Mély, brummogó hangja egykedvűen duruzsolt, mint a szobában rekedt dongó.

- Egy asszony - mondta a barát s egy pillantást vetett a király előrehajló s kitartóan figyelő arcára - vezetett az aulba. Már ahogy az asszonyt köszöntém, felfogá minden szavamat.

- Magyeri vala - jegyezte meg halkan a király.

A barát bólintott.

- Míg az aul felé tartánk, - folytatta - elmondá az asszony, hogy náluk vagyon egy hagyomány. Igriceik, baksáik énekelik, de ösméri mindenki. Hogy eleink és a te nagy őseid, uram, követeket küldének hozzájuk majd minden esztendőben, de ez a szokás később elmarada. És hogy azkik Nyugatnak eredének, magukkal hívák őket is, de az ő négy törzsük ottmarada, mert nem akará elhagyni búzaföldjeit és fából épült házait. Azt is látám később, hogy az estebédnél tálat tesznek az evőszékre a Nyugatra indult ősök emlékezetére.

- Ösmérik-e az igaz Istent és az ő egyszülött fiát, Jézus urunkat? - kérdezte a király s egy kis mohóság rezgett a hangjában. Szeme tágranyitva, kíváncsian meredt a barátra.

Juliánus lassan kortyantott egyet a serlegből és sóhajtott.

- Bálványaik nincsenek, nagyúr, - felelt szomorúan - de az igaz Istent és fia, Jézus úr vallását nem ösmérik. Imádnak az ég, a föld, a víz, a tél, nyár, ősz, tavasz, a folyam istenéhez, de bálványaikat nem látám. Lehet ugyan, - tette hozzá némi gondolkodás után - hogy azokat rejtek erdőkben tartják, vagy kicsiny egyházakban, mint néhol még a mieink is... De én nem láték efféle bálványt s ők is erősíték, hogy nincs.

- Hogy fogadának, atyám?

- Ó, nagyúr, - kiáltott fel váratlanul hangosan Juliánus, felvetette a fejét, meghatottan elmosolyodott s keresztet vetett - mint akik nem is pogányok! Ételvel, italval bőven lakozék közöttük s mindahányan valának az aulban, könyörgének, hogy az ő házukban hajtsam álomra a fejemet. Lovamat megcsutakolák, megitaták s egy legény őrizetére bízák. Engem magamat bévezetének a kende házában, elvevék átalvetőmet, komiszt és bort hozának, meg köleslepényt és fokhagymát! És gyimelcset, nagyúr, körtvélyt, almát, cirbolyának a magvát s még csikót is ölének hogy egyem a húsában. De ebből nem evék - tette hozzá mentegetőzve. - S tüzet vétenek a feredőházban s mikor a kövek jó forrók valának, két leányzó bévezete, levetkőztete s a kövekre vizet öntve a gőzben nyírvesszővel jól megveregete, hogy ne fájjanak a hosszú útban eltörődött tetemeim. Én kedég hálákat adék az én Uram, Istenömnek, hogy utamat jóra vezérlé s megpihentet ézes véreink között, akiket keresek.

A király hirtelen abbahagyta a serleg forgatását, gyors mozdulattal hátravetette a haját s felállt. Egész testében kinyujtózott, mintha erői feltámadnának s cselekvésre kényszerítenek. Fekete szokmánja, amelynek bársonyába ugyancsak fekete, egymással összefonódó indákat s apró virágokat szőttek, megfeszült a mellén, a nehéz aranykapcsok ropogtak. Piros szattyáncsizmája csikorgott a fényesre súrolt kőpadlón. Magas, vállas férfi volt, mint a legtöbb Árpád s most még a szokottnál is vállasabbnak látszott, amint kihúzta magát görnyedtségéből. Kezeit az övébe dugta s így járt néhány lépést le s fel a ropogó tűz fényében.

Juliánus is kiegyenesedett ültében, hamvát vette a gyertyának s hangosabban folytatta elbeszélését:

- Igy fogadának, uram, mint testvérét a testvér, mint anya a gyermeket! S amikor felüdülvén a feredőben, visszatérek a nagyházba, már öszvegyülekezének az aul vénei, de még a fiatalok is béjöttek volna, ha a kende meg nem tiltja vala. És sorra megölelénék s megcsókolának kétfelől s valának közöttük olyanok is, akik sírtak...

- Ó, Isten - sóhajtott Béla, megállt a gyertya előtt, belebámult és sötét szeme megnedvesedett.

- Úgy vagyon, uram. Ne csudáld tehát, hogy a te szegény cselédöd, Juliánus, ugyancsak rítt mindezek láttán s hallatán s hogy leborúlva a ház földjére, hálákat ada Istennek, mert vérei közé vezérlé annyi bujdosás, szenvedés, éhség és szomjúság s ellenséges hatalmak közepette. S vége-hossza nem vala a kérdezgetésnek, hol élünk, mikép élünk, vagynak-e erős fejedelmeink s kövérek-é a földjeink, dúsak-é a legelőink, szaporák-é barmaink és asszonyaink, öregek-é a folyamaink s megbírunk-é ellenségeinkkel, ha reánk törnek. Ők maguk, nagyúr, ahogy szavaikból kivehetém, törzsek, nemek és családok szerént élnek auljaikban, vagynak közöttük szép számmal, akiknek derék faházaik s szép kertjeik vagynak, de esmég olyanok is, akik sátrakban lakoznak, miként a kúnok, vagy eleink. Sok szép erdeik vagynak s az erdőben vadak bőséggel, nagy messzi legelőiken ezer meg ezer barom legel, lovaik kisebbek s kócosabbak, mint a mieink, de gyorsak s kitartók. Ők maguk kedég szívesen lovagolnak, akárcsak az itthoniak is. Jól bánnak íjjal-nyillal, szívesen halásznak, szép, nagy rekesztéseiket látám később nem csupán a kisebb folyókban, hanem az Etilben is. Nemcsak legeltetnek, uram, hanem szántanak-vetnek is, az aul körül búzaföldeket, kölesmezőket s gyimelcseseket láték. De azkik sátrakban lakoznak, inkább legeltetnek.

- S hát jönnének-e? Mit szólának?

- Másodnapon azután - folytatta Juliánus - öszvegyűlének valamennyien a játszóhelyen, - mert ott is vagynak az aul mellett játszóhelyek - öregek, ifjak, férjfiak, asszonyok vegyest s kérének, hogy beszélném el, amit mondani akarok. Én hát szólék hozzájuk s elmondám, mily nagy erőben vagyunk itt a Duna és Tiszcia mentén, az Ugor-högyek alján, városaink, templumaink, nagy kőházaink s palotáink vagynak s gazdag földjeinken nem él annyi nép, amennyi bétöltené. S hogy az igaz Jézus úr vallása szerint élnénk s jámborságunkért eltétetött nekünk az igazság koronája. Az bíneinket nem mondám nékik. S rólad is szólék, uram, a te hatalmadról és jámborságodról s hogy küldél engem, mint juhászt az elcsángott nyáj után, hogy visszavezéröljem az akolba. És esmég valának, akik ríttak, ősz öregek borulának elém zokogva s fennhangon kiáltva: tedd reánk a kresztyöt, testvér s mondd meg uradnak, a világ legnagyobb fejedelmének, hogy készek vagyunk az ő uruszágába térni! Uram, gyenge ember lévén, magam is zokogtam, amikor hallottam mindezt! Könyörgék Jézus úrhoz lelkeikért, hiszen csak azért nem vették fel a keresztyöt, mert nem vivé közéjük senki. Látám, hogy magam is örök jutalmat nyerek általuk s te is, uram, dicsőséget s Paradisumban Istentől.

Most már a barát sem tudta türtőztetni magát. Felállt s ekkor látszott meg, milyen vézna, csenevész, madárcsontú ember. Csoda volt, hogy kibírta a hosszú út fáradalmait, holott Bernát is ott halt meg a sztyep embertelen síkságain. Kihúzta magát s a le s fel járkáló király minden mozdulatát követve szemével, folytatta:

- Mennyi milosztyben valék, uram, ott közöttük! Kegyüggyön nékik az Úr! Mint gyermekek, úgy ríttak örömükben s én is mint gyermek, ríttam, aki megtaláltam a családot.

- És mondd, atyám, - torpant meg hirtelen a király s ismét fürkészőn nézte a barát szemét - a nyelv, mellyel szólának, semmit nem vala idegen?

- Mondám, nagyúr, hogy első hallásra megérténk egymást. Ezen ők is csodálkozának. Azt mondák ugyan, hogy a mi nyelvünk már csak romlott nyelv, de én is úgy látám, hogy az ő nyelvük másként ejti a szavakat. Vannak, amiket alig érték. S vannak, amiket semmiképpen. Amikor én bálványt kérdezek, ők csak rázák a fejüket. Végre észbevették, hogy mi légyen, nevetének s azt mondák: pupi! Nékik ez a szavuk reá. S az asszonyt ők akszin-nak mondják, a kutyát emb-nek, a ludat meg lunt-nak. S amikor tüzet vétenek a feredőházban, azt tuli-nak mondák, mint nálunk a kisgyermekek. A medvét meg sehogysem mondák, hanem csak öreg-nek s a rókát ravasz-nak, ámbátor ezt mi is mondjuk így. Sokszor sziszegének, amikor mi s-t mondunk s néha keményebb, néha meg lágyabb a szavuk, sok hangot meg elhagynak, avagy hozzátoldanak. De azért magyeri beszéd az, uram, s már harmadnapon semmi teherrel nem jára a fülnek. Gyakorta azt kelle hinnem, hogy az ő szavaik még tisztábbak s csínosabbak, mint a miéink, mert mi elferditénk már sok olyast, ami közöttük csonkítatlan él.

- Mifajta katonáknak látszanak?

- Uram, csak olyanoknak, akár a miéink, de még jobbaknak! Örömemre s mulatásomra lóversengést, nyilazást, kopjázást s egyéb játékot rendezének s külömb-külömb csudákat hajtanak végre. Kis lovaikon nyargalnak, mint a szél s gyakorta lebuknak róla, meg esmég visszaszöknek reá, visszafordulván nyilaznak s a felhajított süveget is eltalálják. Kétszer verték vissza az mohal támadásait s most esmég készültek reá, hogy visszaverjék, ámbátor...

Lehajtotta a fejét, zavartan köhhentett s elhallgatott. A király szétvetett lábakkal megállt előtte, mintha gyökeret vert volna, karjait összefonta a mellén s a szeme oly élesre váltott, mintha penge csillant volna meg benne.

- Mondd, brát!

- Uram, sajnálatos és szomorú, amit hallék. Mert, mint mondám, vagynak ott, kik a földet mívelik s épült házakban lakoznak s esmég vagynak, kik sátrakban élnek, legeltetvén vonulnak s nyáron máshol települnek meg, mint télen. S ők nem vetnek és nem aratnak, inkább prémet, halat s barmokat cserélnek búzáért, árpáért, kölesért. S ezek az utóbbiak, uram, ezek... Hát vagynak, azkik öszveadák magukat a mohallal s együtt akarnak vonulni velük barantára... ők is így mondják a rablást, gyujtogatást, gyilkolást, emberek háborgatását. A többiek meg fegyvert ragadnak az mohal ellen s így, bizony, gyakorta egymást irtják, uram. Amikor az mohal bétöre hozzájuk, némelyek rárontanak azokra a magyeriakra, akik ellenálltak vala... Mindez kedég azért vagyon, mert nem vitt még közéjük békét Jézus hite, hanem a gyalázatos pogányság bujtogatja őket...

Most hosszas csend támadt. A király ismét járkálni kezdett, a barát pedig ivott egy kortyot s bánatos tűnődésbe merült. Béla mintha elfeledte volna, hol van, kivel beszél s mit akar. Homlokát összeráncolva, szemét a földre sütve járt három-négy lépést jobbra, ugyanannyit balra s látszott az arca teljes megfeszülésén, a két kemény barázda mélységén, összeszorított állkapcsán s szoros ajkain, hogy minden részletében beleképzeli magát a távoli nép életébe. Juliánus nem merte zavarni. Tudta, hogy rendkívül indulatos, ámbár az ujját sem mozdítja, ha békén hagyják. Igy csak a gyertya kanócával babrálgatott, a hosszúnyelű vascsíptetővel megigazgatta, majd meg a tűzhelyhez ment s a kéken kígyózó aranysárga, vastag cserparázs tetejére néhány újabb hasábot állított. A tűz fénye elsötétült, a szoba homályosabb lett. Kint pattogott az eső s lecsurgott az üvegen.

Hirtelen megállt a király. Komoran nézett a barátra s a hangja kemény, szinte rekedt volt. S megint övébe dugta a kezeit.

- Nem a pogányság - mondta szigorúan. - Nem az... De mondd csak, halljam!

S újfent járkálni kezdett.

- Számtalan aul vagyon ott, uram. Végig a folyók mentén s a mérhetetlen erdők, vjaticsok között. Mert a négy törzs számtalan nemre szakadozék s a nemek esmég családokra s a családokban sok a gyermek és nagy a szaporaság. Isten megáldá őket termékenységgel. Hallám, hogy a mohal ellen egy tömén és négyezer lovast állítanak s még valának, azkik a mohal mellé húztak.

- Tizennégyezer... - dörmögte a király megállva. - Egy tömén s négyezer. Mind könnyű lovas és nyilazó...

- De, uram, azkik szövetkezének a mohallal s végigbarantázának tizennégy birodalmat, nem szántanak, nem vetnek s nem aratnak, hanem mind csak lovon ülnek s gazdagok fegyverben, erősek az ő gyuhaikban s vért isznak - figyelmeztette a barát tisztelettel s felemelte a kezét tiltólag. De a király türelmetlenül a szavába vágott.

- Atyám, talán azokat is magunk mellé téríthetnénk Jézus szeretetével és szívünk jorgalmával. S ők mennyit tesznek?

- Ők is tesznek vagy egy jó tömént, nagyúr.

- S a mohal mennyire vagyon onnét?

- A nagy folyón túl, az Etilen, uram, mind csak ők vagynak immár. Határos az ő birodalmuk Bulgárral, a baskírdok földével s Magna Hungariával, nagyúr. S azkik a nagy folyam mentén lakoznak, azok már szövetkezének velük s Bulgár sem állhat meg soká. A baskírdok kedég szinte valamennyien szövetkezének, uram, akik meg nem állának hozzájuk, elpusztulának. Szernyő vérengzés vala ott, amint mondák. S a hodzsa, akivel én Bulgárból háromnapi járóföldre menék a magyeriakhoz, ugyancsak ezt beszélé.

Keresztet vetett, mélyet sóhajtott s egyik lábáról a másikra nehezedett.

A király tapsolt. Nyomban megnyílt az ajtó s belépett a fiatal Öcsény, Türje nemből való szolgálattevő nemes. Bíborveres, térdigérő, fehér prémmel szegett szokmán, aranycsatos öv, arannyal vert tarsoly, díszes veretű kard s piros csizma ragyogott rajta.

- Parancsolj, nagyúr.

- A tiszteletreméltó atya egy pogány levelet hoza s én átadám Mátyás kancellárius úr őnagyságának. Eredj, lássam a levelet.

Öcsény homlokához emelt kézzel mélyen meghajolt s csörtetve kiment. Most ismét nehéz csend terült a szobára.

- Vissza kell téríteni őket - suttogta a király a nehéz csendben.

- Uram, mint már mondám is, a szuzdáli fejedelem, Jurij őnagysága, intett vala, hogy a pogány finn merjákok, meg a pogány ruszok közbevonulának, hogy elzárják az utat Nyugat felé. Mert ha a magyeriak felveszik a kresztyöt, ők azt nem tűrhetik, hogy errefelé vonuljanak, ők is az mohalhoz húznak, uram!

- Mennél hamarabb ismég vissza kell fordulnod, atyám - kiáltott fel izgatottan Béla s az elefántcsontból faragott arc elsötétült. A király keze önkéntelenül oldalához kapott, mintha a kardját keresné, azután türelmetlenül legyintett. - S szóltál arról is, atyám, - folytatta idegesen - hogy a magyeri falvakat járván mohal követtel is találkozál.

- Úgy vagyon, igenyest. Több követ is járt vala ottan, szüntelen jönnek-mennek át egymáshoz s leveleket visznek, hoznak. Akivel én találkozék, az a kendénél jára. Bőrruha rajta, bőrsüveg a fején, lova is, maga is rakva fegyverrel. Alacsony, tetemes férjfiú vala, uram, szakálltalan, de bajúszt viselt. S a mellvértjén aranytáblát hordoza s a táblán oroszlány vala és a felkelő Nap, hogy mindenek lássák, a fejedelem követe ő. S egyaránt beszéle mohal, kún, baskírd, magyeri, rusz, német és szerecsön nyelven. S azki a szúzdáli fejedelem őnagyságánál jára, ugyancsak érté mindezeket a nyelveket. S ő beszélé, hogy immár több követet külde az mohal fejedelem tehozzád, nagyúr s egy sem is érkeze vissza. Úgy vélekednek vala, hogy a te parancsodra kivégezték őket.

- Fiúi alázattal megkérem a pápát, - mondta a király - hogy legyen oltalmunkra ebben a szernyő bajban...

Összecsikorította a fogait s keze ökölbe szorult.

- A pápa úr őszentsége kegyesen fogadá jelentésemet, nagyúr - mondta csendesen a barát s ivott egy kortyot, mintha forró belsőjét akarná hűteni. - Igen megdöbbene szavaimra s aggódva mondá, hogy félti az ő kedvelt fiát, Béla urat és országát, a kresztyénség földét. Igaz szívvel láta vendégül s amikor nála valék, uram, csak a kancelláriusa vala ott, egy bíboros pispek.

- A szúzdáli fejedelem, - töprengett Béla s leült a székére, lábát elnyujtóztatta s szemét a gyertyára függesztette - megfojt bennünket, atyám.

- Az meg, ha a mohal meg nem fojtja elébb őt magát. De mit is tegyen, uram? Kelet felé mezítelen a teste s a mohal ott öli, ahol éri. Igy megmenti a népét, uram.

- Jézus úr parancsolatjára meg kell bocsátanunk néki - dünnyögte a király. - Ámbátor gyalog dolog volt tőle, hogy hatalmát féltvén, közbeveté a pogány merjákokat, vogulokat, ruszokat. Ilyenképpen majd a mi mezítelen oldalunkat öli a mohal.

A barát széttárta karját, mint aki tehetetlen.

- Nagyúr, - kiáltotta fátyolos hangon - én elindulok esmég s megkésértem a kreszty nevében és a te parancsodra az utat. Hogy kedég sem a szúzdáli fejedelem őnagysága, sem a pogány népek át nem eresztenek, abban bizonyos vagyok. Tán ha ismég a Ker-balik Tengiz felé indulnék s felhatolnék Bulgár irányában s onnét át, Nagymagyeri-országba, inkább sikerednék a késértés.

- Majd meglátjuk, atyám - fejezte be a király kelletlenül s magába merült.

A barát csendesen keresztet vetett és susogva imádkozott.

Végre lépések kopogtak odakint. Feltárult az ajtó. Erélyes, türelmetlen, gyors kéz rántotta fel s aki belépett, magával hozta a sietésnek, örökös nyugtalanságnak s a fejére tornyosuló, soha el nem végezhető munkának az izgalmát. Mátyás prépost, a kancellária vezetője, megállt a küszöbön, hatalmas testével egészen betöltve az ajtónyílást. Fekete szakálla, apró, fekete, parázsként izzó szeme, sötétveres szokmánja, nehéz, barna prémjei, szoros, fekete csizmája és súlyos kardja olyan tömegben zúdult a küszöbre, hogy máris szinte betöltötte az egész szobát. Kezét homlokához emelve meghajolt s mély medvehangon szólt:

- Dícsérjük Jézus urat!

- Atya, - szólt izgatottan a király, felugrott székéről, fejethajtott a prépost előtt s elébement - a kán levele okából szólottam.

Juliánus is mélyen meghajolt s ujjaival érintette a homlokát.

- Az kán levele! - bömbölte a prépost, két hosszú, döngő lépéssel az asztalhoz ment, leült s nagyot fújt a szakállába. - A gaz pagáné, a gyilkos pusztai farkasé!

S kiterítette a hosszú, barna, ujgur ákom-bákomokkal telerótt írást a gyertya alá.

- Itt vagyon, uram.

A király a levél fölé hajolt s komoran nézte. A pergamenről mintha fullasztó, forró szél csapta volna meg. A különös írás kacskaringói, pontjai és farkai kajánul vigyorogtak felé, mintha varázsigéiket, rontó hatalmukat fitogtatnák s bár üzenetet hoztak sok száz és ezer mérföldről, egy idegen, rejtett világból, mégis titkolnák értelmüket, hogy annál borzasztóbbak legyenek. Könyörtelen, kemény és biztos kéz rótta őket pergamenre, a vonalak görbületeiből, öbleiből és kacskaringóiból görbe kardok, kétélű kések, bivalybőr pajzsok, hosszú dzsidák s vékony nyilak meredeztek. Egy-egy ékezet nyílhegyet mutatott, egy-egy pont leselkedő, kémlelő szemet, mintha bokrok ág-bogai, kacsai közül figyelme. A prépost óriás, szőrös kezével rácsapott az írásra s dörgő hangon felkiáltott:

- Itt vagyon! A kán őnagysága ez, mindenestül. A Tartarosz fejedelme, a Tamúz kerála. De már ismerjük őt, uram, s Isten segedelmével szétboncoljuk a gyonhait.

- Kibetűztétek?

- Kibetűzni nem volt nehéz, uram, hiszen ösmerjük mink ezt az írást. Vagynak nálunk is szépszámmal, azkik olvashatják ezt a betűvetést. Csak éppeg értelmezni vala nehéz.

Feltekintett a királyra, s olyan vidáman nevetett, mintha örömhírt olvasott volna a titkos írásban. Béla előtte állott s izgalmában, türelmetlenségében az öve csatját nyitotta-zárta. Szétvetett lába megfeszült. Juliánus meg a prépost mögött állott s a vállán keresztül nézte a levelet.

- Megnyúztuk vala az kélgyót - kiáltotta a prépost harsányan. - S kitűnt vala az ő belsőjének minden rothadsága, minden bűze. A Tartarosz fejedelme levetkőzött, uram. Itt vagyon! - s megint rácsapott a pergamenre, úgy, hogy a két óriási üvegkupa megbillent a súlyos tölgyasztalon.

- S mi vagyon benne?

- Vagyon itt egy kún vitéz - folytatta harsányan a prépost. - Odaki vagyon a lovaknál, kerálné nagyasszony udvorában. Hát az a kún, bizonyos nevezetű Tázlár, nemhogy elolvashatá ez írást, hanem meg is érté. Én azután feljegyzem az értelmét s tollbamondám Vajka gyáknak a kancellárián. Itt vagyon az is.

Tarsolyából újabb írást vett elő. Ezen már apró, csinos latin betűkkel feketélt a kán levelének latin szövege. A prépost a gyertya fényébe emelte s minden szót jól megnyomva, szilárd, parancsoló hangon, magyarul felolvasta, imígy:

- Én, az Szain, - ez annyit teszen, uram, hogy "jó" és "bölcs", vetette közbe a prépost magyarázólag - a mennyei kerál küldötte, azkinek hatalom adaték az földön azokat, kik magukat megalázzák, felmagasztalni s azkik ellenkeznek, azokat eltiporni, csudálkozom rajtad, kerál, hogy mikor már harmincszor küldék hozzád követöket, mért nem izensz te is neköm vissza. És sem levelet, sem követöt nem küldesz. - Harmincat mond, jegyezte meg a prépost, holott a szúzdáli fejedelöm űnagysága mindöszve ötöt monda. - Tudom, hogy gazdag és hatalmas kerál vagy, sok vitézöd vagyon és magad kormányozol egy nagy országot. Azért nehezen fogsz néköm meghódolni. Bátor jobb lönne neked és idvesebb, ha önként alávetnéd magad hatalmamnak. Értém ezenfelül, hogy kúnokat tartasz oltalmadban, az én rabjaimat... Itt, úgy vélem, a havaselvi kúnokról vagyon szó, mert te, uram, Rex Cumaniae is vagy, - szólt a prépost, felemelve szép, barna, szakállas arcát a feszülten figyelő király sápadt arcára. - Megparancsolom tehát, - folytatta, különösen megropogtatva a "parancsolom"-ot - ne tartsd őket magadnál, nehogy ellenfeled legyek őmiattok, mert könnyebb nékik elmenekülni, mint neked. Nincsenek házaik, sátrakban lakoznak s így elfuthatnak, de te kőházban lakól, vagynak váraid, várasaid, mikép fogsz te a kezemből menekülni...

A prépost letette az írást s maga elé bámult. Béla némán tett néhány lépést a szobában s kezét az övébe dugta. Szája összeszorult, homlokán mély, függőleges árok húzódott. Juliánus visszaült a székére, keresztet vetett. Arca mély irtózatot, szinte halálfélelmet fejezett ki s oly sápadt volt, mint a pergamen.

- Mindazonáltal, - kezdte a prépost hangos, de nem olyan érces, hanem inkább kongó hangon s megkísérelte a mosolygást - ez csak afféle rongy. Mert ezök a pásztorfejedelmek, mint aminő az a Batu is, aki a levelet írá, szeretik a mejjüket verni s nagyokat kajáttani, hogy szernyőlködést támasszanak. Lehet, vagyon néki egy-két tömén lovasa...

- Három milliom - vetette közbe Juliánus csendesen.

- Három milliom! - csapott dühösen az asztalra a prépost. - Tetve, ézes fiam, tetve, csömösze, balhája! Szeretném én azt a három milliomot látni!

- Megláthatod, atyám - dadogta Juliánus s megint felkelt izgalmában s nem tudva, mit csináljon a kezével, hosszú bajuszát húzogatta. - Mert azok a népek, atyám, azkik Keleten vagynak, ösmérik már a mohalt s ők már láták a három milliomot.

- Mékek? - fordult felé hökkenve a prépost.

- Hát akár Karezm is, atyám... Karezm Alláh birodalma vala, telve gazdagsággal, kéncsekkel, arany-ezüst marhával, népes várasokkal, csudálatos kertekkel, templumokkal s területre, népre minő óriás ország! S miként csikó a pelyvát, úgy tiprák szét Tartarosz rémei s ott ember, de még csecsszopó gyermek sem marada. S a birodalom romjait felveri a gyom s megmaradt nyomorú népe föld alatt, odúkban, barlangokban s mocsarakban reszket...

- Mink nem vagyunk Karezm - legyintett gőgösen a prépost. A vita kettejük között folyt, mert a király szüntelen folytatta kemény, rövid sétáját az ajtótól a falig s mikor a gyertya, vagy a tűzhely fénye rá vetődött, olyan volt az arca, mintha szörnyű kísértetekkel birkóznék, de nem akarná elárulni ezt a birkózást.

- Mink magyeriak vagyunk, fiam. S vagynak vérteseink s vitézeink s velünk Jézus úr hatalma. S hát János presbiter? A világbíró keresztyén fejedelöm, messzi Keleten? Vajjon nem kap-é fegyverre minden népével egybe s nem tör-é a tartárra, ha a keresztyén hit fiait, a pápa úr őszentsége kedvelt népét megrohanná? János presbiter csak arra vár, hogy a mohal Nyugat felé törjön! S akkor felkoncolja a gyalázatost és eltiporja a pokolbéli kélgyó fejét!

Most megtorpant a király s merev, éles, vizsga tekintetét a prépost arcára vetette. Igy nézett rá keményen, firtatva s gyanakodva, végtelen magasról. A prépost eleintén nyugodt, egyenes tekintettel állta a király szemét, de azután izegni-mozogni kezdett, arca elszomorodott s mintegy mentegetőzve mondta:

- János presbiter hatalmát ösméri egész Európa, nagyúr...

- Mert én nem - szólt Béla kereken.

- A szent föld vitézei...

- A szent föld, atyám, messze vagyon s a vitézek messziről jövének.

- Messziről jőve Juliánus testvér is - érvelt a prépost, ismét lángra kapva. - Száz és ezer mérföldekről jőve s akikkel beszélt, ugyancsak száz mérföldekről jövének.

- Mindaz itt vagyon, a szomszédban - jelentette ki a király ellentmondást nem tűrve s felforrva. Indulatai kezdtek tornyosulni s ajka vonaglott.

- Nagyúr, - jegyezte meg halkan a prépost - Európa fejedelmei és a pápa úr...

- Mindezt tudom - vágott közbe Béla s kihúzta kezét az övéből. - Félek, atyám, sokkalta messzebb vagynak Európa fejedelmei s Jézus Urunk helytartója, mint a mohal.

- Uram, - vetette közbe a prépost szomorúan - egy barantoló birkapásztor és ezer mérföld nem rémíthet bennünket.

- Mondám, a mérföldek öszvezsugorodnak s a birkákból fegyveres tömének támadnak, atyám. Hallád, mit monda Juliánus atya. Karezm vértócsába fullada s szétszóraték. A baskirdok szövetkezének. Köteny is szövetkezik, ha nem akar kardélre hányatni. A magyeriak, mint hallám, meghasonlának s egy részük, az Etil mentén, máris szövetkezék. A szúzdáli fejedelem közbeveté a merjákokat, pogány ruszokat. Maréknyi vessző, széthull s megtöretik. A tartár itt vagyon a szomszédban, s minekünk nem szabad úgy lennünk, atyám, miként a vesszőszál.

Ez a beszéd megdöbbentette a prépostot, de csak egy pillanatra. Mert amint a király ismét belefogott végtelen sétájába s kezét övébe dugta, lassan felderült a szép, szakállas barna arc s a szemek vidámabban csillogtak.

- Az Ugor högyek, nagyúr, környöskörül ölelnek s tám nincs szárnyuk Tartarosz ördöngeinek, hogy átrepüljenek rajtuk?

A király azonban nem figyelt a prépostra. Megállt s rövid, komor szavakkal rendelkezett.

- Küldjétek Vajka gyákot. S te maradj velem, prépost atyám. Levelet akarok mondani Berthold atyámfiának Ákviléjában. Juliánus atya, te eredj, pihenj. Sokat fáradozál, törődél s tested megromla nagyon. Eredj.

Juliánus mélyen meghajolt, ujjait a homlokához emelve.

- Nyugodalmas éjszakát, uram.

- Adjon Isten neked is, - felelt szelíden a király, könnyedén átkarolta a barátot s válloncsókolta. - Imádj érettünk és Jézus urunk hitéért.

Akkor éjjel nem aludt ki a gyertya. Sőt újat hoztak a szolgák. Az eső szünet nélkül pattogott a máriaüvegeken, a tűz recsegett a kürtő alatt s a vastag tölgyajtó szigorú titoktartással feküdt vassarkaiban. Senki be nem léphetett. A palota minden ablaka sötét volt s feketék a bezárt, hatalmas, boltíves kapuk. Aludt a város, a házacskák, mint didergő fekete juhok, gubbasztottak a hegyoldalban. A Duna hullámai mint végtelenbevonuló kísértetek gyászmenete tolongtak a fás, bokros partok között. S messze, innen és túl a Dunán, aludt az egész ország, aludtak a várasok, csak a tornyokban őrködő vitézek játszottak unalmukban asikot. Aludtak a kicsiny falvak vesszőfonatos házacskái, aludtak a sátrakban tanyázó kúnok, aludtak a pásztorok nehéz farkasbőreik alatt s aludtak a fehér kuvaszok is. Aludtak a bányák mélyén a só-, meg arany-ezüstfejtő rabszolgák, aludtak a kopasz fák és aludt a föld is. A nádasok, tavak és öntések megnövekedtek, a mocsarak megduzzadtak.

Csak a kicsiny szobában égett a gyertya. A király öntött egy-egy kortyot az aranykancsóból s ivott. Azután folytatta fárasztó, tépelődő sétáját a tűzhely előtt. Mátyás prépost latinba tette Béla szavait. A veszedelem leírását s a testvéri kérést, hogy Ákvila pátriárkája, a király atyjafia, nagybátyja, imádkozzék s kérjen mindenkit őszinte imára. Vajka diák pedig egy alacsony széken ülve s íródeszkáját a térdére fektetve, nagy gonddal rótta a hegyes, kemény, egyforma betűket. Hatalmas hollótolla csikorgott a csendben.

A prépostban szikrája sem volt aggodalomnak, ámbátor nem vonhatta ki magát a király félelme alól. Volt abban valami örvénylésszerű, ahogy Béla a maga indulatait s akaratát rákényszerítette környezetére. Szótlan, többnyire komor, töprengő és titkon tépelődő férfi volt. Mosolyogni úgyszólván csak a gyermekei társaságában tudott. Nagy homloka, sötét haja, sötét, néha meglepően tág és gyermeki, néha meg szűkre szoruló s éles szeme, a legkisebb indulattól is megrebbenő, megvonagló, vagy a két mély barázda közé makacsul bezáródó ajka, finom, halvány, de erős keze, vállas, izmos termete engedelmességet parancsolt. Amikor pedig elromlott a nyugalma s az önuralom bilincsei lepattantak róla, mindenki rettegett. Szája rángott ilyenkor, szeme feketén szikrázott, homlokán megjelent a mély, függőleges ránc, ujjai ökölbe facsarodtak s vállára hulló haját keményen hátravetette. Ez a mozdulat a bikáéhoz hasonlított.

Most gondolatai között járt fel és alá s kereste a szavakat, amelyek ráillenek a lelkiállapotára s a - szerinte - súlyos helyzetre. Alázatosan akart beleilleszkedni Isten akaratába. Lelke mélyébe pillantott, töprengve mérlegelt minden ötletet s érzést. Világosan akart látni, a maga kötelességét megszabni s mások képességeit s szándékait felmérni. Abban nem kételkedett, hogy csak ellenállásra gondolhat, szövetségre nem. De azzal is tisztában volt, hogy míg a kán vitéz népek és országok egész szövetséghálóját tartja a kezében, őmögötte nem áll senki. Mellel, mezítelen mellel Keletnek, háttal Nyugatnak kell állania s ami Nyugaton van, tán még rosszabb annál, amit Kelet felé lát. A császár a pápával harcol, Fredericus herceg a magyarok romlására vár... S ami ezen túl van, Frankföld és Róma, olyan messze, olyan elérhetetlenül messze, hogy még a jajkiáltás sem hallatszik odáig!

Mátyás prépost csak arra ügyelt, hogy a levél a király akarata szerint sikerüljön betűkbe. Látva, hogy Béla gondolataiba merül, kezét az övében tartja s ütemesen jár le s fel a szobában, egykettőre visszanyerte egészséges, bő és bizakodó nyugalmát. Az is megnyugtatta, hogy levél íródik. Ezzel a dolog félig-meddig rendben is van. Vakon, mélységesen hitt az írott szó erejében, főképpen, ha ő írta. Napjai nagyrészt a királyi kancellárián folytak s ott megtanulta, mikép lehet az ügyeket írásban befejezni. Mióta a király elrendelte, hogy minden panaszt, kérést, jelentést írásba kell foglalni s a kancellárián benyujtani, látta az ország minden tájáról, minden sarkából özönlő instanciákat, megértette, hogy minden aszerint zsugorodik jelentéktelenné, vagy dagad jelentőssé, amint ő megítéli. S mert Bélát kímélnie kellett ezer gondja-baja s kormányzati munkája közben, csak a főbenjáró ügyeket terjesztette elé, a nagy tömeg megkapta a maga igazát, vagy elutasítását a szegény diák kezevonásából, vagy a prisztalduszok közléséből.

Eszébe sem jutott ugyan, hogy a király aggodalmait fitymálja, vagy lemosolyogja, s vigyázott, hogy minden Béla szándékai és kívánságai szerint foglaltassék szavakba, éppen elegendőnek vélt egy szép, őszinte, fájdalmas és előkelő levelet az ákviléjai pátriárkához. Ha már most meggondolta, hogy a pátriárka a levelet továbbadja szomszédjának, a brixeni püspöknek és a tiroli grófnak, az ügy a lehető legjobban, Isten akarata szerint s az ország és Béla érdekében elvégződik. De meg ott a pápa is. Juliánus jelentéséből megérthette, mi fenyegeti a keresztény világot, Magyarországot s Bélát. Ugyancsak megérthette Fredericus császár és az osztrák herceg is, ha akarta. A cseh király úgyszintén. Ha elérkezettnek látják majd az időt, hogy fegyverkezzenek, hát fegyverkeznek. Ha úgy vélik jónak, hogy pénzt küldjenek, küldenek. Ha pedig csakugyan igaza lenne Bélának s a barátnak, majd hirdet kereszteshadjáratot a pápa. Végezetül pedig ott a távoli Keleten János presbiter, a világ leghatalmasabb keresztény fejedelme, kamrái kincsek garmadáival tömvék, vitézeinek száma millió, ő maga a haditudományok verhetetlen doktora!

No, meg aztán itt van maga Magyarország is... Vajjon ki merné megtámadni kócos lovain, bőrruhában, vértezet nélkül? Amikor itt vasvértes, öklelőkopjás, számszeríjas, ostromgépes seregek vannak s olyan vitézség, olyan haditudomány, amilyen egész Európában alig akad? A prépost nagytermetű, nagyevő, nagyivó, hangos, fiatal és vidám úr volt, nehéz pallosát játszva forgatta, talpig vasban ülve súlyos mecklenburgi paripáján fennen lobogtatta dzsidája zászlaját s ha kopjatörésre került sor, nem állt meg előtte senki. Egyetlen legyintéssel elsöpörte hát a gondokat s belevágott a kérdés közepébe: ha kell, ott leszünk és győzünk!

Amikor a levél elkészült, elégedetten tarsolyába dugta s felállt, hogy jóéjszakát kívánjon. A király azonban megállította.

- Prépost uram - mondta lázasan s a prépost kelletlenül látta, hogy az a bizonyos örvény nem csillapodik, hanem tovább sodorja az egész királyi udvart. - Még most tanácsba hivatom a nádrespánt is. Kérlek, maradj.

- A gyák is maradjon, uram? - kérdezte ravaszul a prépost.

- Ű elmehet.

A diák felkelt, vette íródeszkáját, tollát, téntáját s elköszönt. A prépost pedig megnyugodott egy kissé: levelet nem irat a király.

Ő pedig tapsolt s az ajtónálló Öcsény feszesen belépett.

- Nyomban itt legyen nádrespán úr űnagysága!

Míg a nádort várták, Béla folytatta egyhangú sétáját, csak egy-egy kortyra állt meg az asztal előtt. A prépost is töltött s ivott. Közben arra gondolt, hogy még az este intézkedni akart egy sor ügyben. Póka Balatonfő-kajári úr panaszolta a királyhalmi apátot, mert minden juss ellenére szolgaságába akarja hajtani. Pál fejérvári ispánnak ítélnie kellett Mutmér ügyében, aki panaszt tett a Körmend, Radóc és a Vasvár-stájeri utak közt földet bitorló királyi vendégek ellen. A legénytói bessenyők pedig szövetkeztek a szomszédos királyi erdőőrzőkkel s együtt elfoglalták a ciszterciták földjét. Donát bakonyi ispán meg a bakonyi apát kápolnája részére a négy világtáj minden irányában két-két nyíllövésnyi földet akart, de délről a királyi szakácsok, Keletről meg az erdők őrei lázadtak fel ez ellen, mert a hely vadászatra való. Ilyen s efféle ügyek várták a prépostot s már nem halaszthatta tovább, máris szüntelen zúgolódott mindenki, hogy amióta írást követel a kancellária s a király nem intézkedik személyesen, hónapokig húzódnak a panaszok.

A prépost látta, hogy ma éjszaka nem hajtja le a fejét. S holnap reggel már tömegesen tolongnak, kiáltoznak, könyörögnek, magyaráznak s káromkodnak a panaszosok s hatfelé húzzák egyszerre. De még tanácskoznia kell Rátold nembéli Gyulával, az országbíróval is, azonfelül ki kell mennie ebben a lucsokban a Nyulak szigetére, a barátokhoz. Mindez végigpergett a prépost lelki szeme előtt s nagyot sóhajtott a feszült csendben.

Dénesfia Dénest az udvornyik ugyancsak tanácskozásból húzta ki. A tanácskozást Tikával, a királyi kamarák ispánjával folytatta. A kincstár minden jövedelme ebben az időben mintegy százhatvan-százhetven ezer márka ezüstre rúgott, nem számítva az ajándékokat, a szolgáltatásokat, szállást, vendéglátást, bort, halat, ökröt, prémet, takarmányt s effélét. A nádorispán pedig keveselte ezt, mert messze túlszárnyalták a tervei. Alapjában meg akarta újítani s át akarta szervezni a királyi sereget, néhány várat akart emeltetni a frank és spanyol várépítés legújabb elvei szerint.

Tika hevesen ellenállt a nádorispán terveinek s jajgatva bizonykodott, hogy a kamarákból nem tud kifacsarni semmit, hacsak nem emeli ismét a só árát, a vámokat, a vásárpénzát... S mióta némely kolostor arra vetemedett, hogy dénárt veret, - persze, hitványabb ezüstből, mint amilyenből a királyi dénárt veretik - mindenki gyanakszik s az ezüst értéke esett.

Órákig tartott már ez a tanácskozás, vagy inkább alkudozás. De a nádorispán türelme végtelen volt s ugyanúgy Tikáé is. Hatfelé hasították a szőrszálat, száz és száz kifogást, óhajt, nehézséget, okot és következményt soroltak fel. Amikor az udvornyik átadta a király parancsát, a nádor is, a kamarák ispánja is szinte meggémberedett a fáradtságtól. Most, hogy a huzavonából kikeveredtek s egy pillanatra a király üzenetére gondoltak, vették csak észre, milyen csontropogtató vívás volt ez. A nádor térdei megmacskásodtak, úgy lépkedett, mint macska a háztetőn. Tika ezen nevetni tudott volna, ha ő maga is nem kénytelen a falhoz támaszkodva kimászni a házból.

Tomaj nembéli Dénes, a nádor, alacsony, zömök, fekete, nagybajuszú, meglepően nagyorrú, meztelenállú s ferdeszemű férfi volt. Ezüsttel átszőtt meggypiros szokmánt, vert ezüstcsattos övet, ezüstveretű kardot viselt s övéről hatalmas, vert ezüsttel borított tarsoly csüngött. Késnyele, rövid csákánya ugyancsak ezüstből való volt. Sárga csizmája csikorgott. Hajfonatát a halántékán csimbókba kötötte. És soha el nem hagyta közönséges, ordas farkasbőrét, nemhiába gúnyolták bessenyő farkasnak. A házból ki kellett mennie egy hátsó udvarra, a szél szemközt csapta az esőt. Homlokára húzta nyusztbőr kalpagját s nekivágott a sötét udvarnak. A kapuívek alatt az őrök nyomban keresztbevetették dzsidáikat, amint közeledett s csak akkor engedték tovább, amikor megismerték. A nádor futva ment, átugrálva a tócsákon s meg-megbotolva egy terméskőben. Majd felszaladt néhány lépcsőn s meg sem várva az ott lézengő álmos udvornyik gyertyáját, mint aki pontosan ismer minden zugot, gyorsan lépkedett a király félreeső kis szobája felé. Ez a szoba a Duna felőli épületszárnyon volt s a király igen kedvelte, éppen mert úgy félreesett a palota többi épületétől, meg a többnyire hangos, lópatáktól, csörtető kardoktól és kürtszótól lármás nagy udvartól. S mert olyan kicsiny volt, hogy öt lépéssel végig lehetett járni.

Gyorsan benyitott, meghajolt s rövid, vaskos, egyenes ujjait a homlokához emelte.

- Jöjj csak, már nehezen vártalak - fordult felé a király s a nádor azonnal látta, hogy rendkívüli gond nyomja s nem tud dönteni a teendők felől.

A nádor ledobta vizes farkasbőrét és kalpagját, az asztalhoz fordított egy alacsony, öblös széket s leült. Sötétbarna arca, ferde, sötét szeme várakozón pillantott a király sáppadt arcába s nagyranyílt, gyermekesen őszinte, szomorú szemébe.

3.

Creynfeld síkján Ernye, meg a baksa elérte a Dunára könyöklő hegyet. Ernye lépésben baktatott sáros lován, a baksa meg mellette futott málló háncsbocskorában, átázott, cafrangos ködmenében, félkézzel a kengyelt fogva, mint valami kengyelfutó. Ernye többször kérte, üljön fel egy kicsit a lóra, addig ő gyalogol, de a baksa csak annyit engedett meg, hogy átalvetőjét a nyeregkápára tegye. Igy utaztak Becse szigetétől Budáig.

Szerencsére északkeleti szél támadt, a köd is lecsapódott s a hegyek ormai kibukkantak a fellegekből. De a szélváltozás meghozta a hideget is. Ez pedig nagyon kínozta a két utazót, mert vizes ruháikon jégujjakkal tapogatózott s megmarkolta a csontjaikat is.

Előttük Creynfeld tonka, zömök, sziklás hegye, a kőgörgeteg, melyen egykor Gellért püspök zuhant alá Böldivel. Bösztöréd pedig amott, a révnél menekült kompra Vatáék elől, de belehalt szörnyű megtöretésébe. A széles folyam messze kinyílt, jobbról alacsony part igyekezett Délnek térítgetni, de megduzzadt áradattal kiterült s vaskos fűzfákat öntözött, melyek, mint kísérteti öklök, meredeztek ki belőle. De feljebb meredek volt a part s ott emelkedtek Pest magas palánkjai, zömök agyagtornyai s a templom csúcsos tornya. Beljebb már megint fűzfák tömege sötétlett és kóróvá aszott nád, sás a végtelenségig. Gellért hegyén túl néhány kőpalánk látszott, meg egy ütött-kopott, lyukastetejű templom. Fent pedig, ahol a Nyulak szigetének sűrű fái és kusza bokrai feketéltek, az alacsonyan szálló, foszlott felhők alatt magas tetők, tornyok, falak és csúcsos ablakok tömege sorakozott.

- Helyben vagyunk, ücsém - mondta megvidámodva a didergő baksa. - Ha csakugyan a kerállal vagyon beszéded, ott meglelheted űnagyságát.

Lovasok jöttek szemközt a királyi vitézek piros ruhájában, prémes kalpagjában. Dzsidáik gőgösen meredtek a kengyel mellől s kis vörös zászlóikon az Árpádok fekete sasmadara csapongott. Jóltartott, karcsú, kosorrú pej lovaikon oly hányavetin s hanyagul ültek lebegő farkasbőreikkel, mint a sasok. Vígan nevetgéltek, csoportokra szakadoztak, el-elmaradoztak, majd meg előrerúgtattak, egyikük szép érces hangon énekelt is. Voltak vagy harmincan, egy száznagy vezette őket. Nyilván a fejérvári hadútra iparkodtak.

Amikor a két utas közelébe értek, elhallgattak s bizalmatlanul vizsgálták a baksa cafrangos gúnyáját, Ernye hasig sáros, megviselt lovát.

- Hej! - kiáltotta egy fiatal, hetyke, hosszúbajszú kis tömzsi vitéz - hány hét az velág?

- Eggyel több - vetette oda Ernye.

- De a te pimaszságodnál kevesebb - üvöltötte a baksa.

- Honnan, atyafiak? - kérdezte most már a száznagy is, megállítva a lovát.

- Amerrül a lovunk hátulja vagyon - mérgeskedett a baksa. - Eredj oda, nézd meg, majd megtudod.

Mire a hátsó csoportok egyikéből sziszegve csapott le egy tollas nyíl, egyenesen a baksa damborájának a hasába. Keve azonban nem ijedt meg, kihúzta a nyilat és a szájába vette. A fogát piszkálta vele. Ezen valamennyien nevettek.

- A kerál űnagysága odahaza vagyon-é? - kérdezte a baksa a száznagytól.

- Nincs. Mert éppen hogy idehaza vagyon.

Ezt is róka ellette.

- Hol vagyon az odahaza?

- Az csak Esztrigánban. De az idehaza amott ni.

- Már alig várhat bennötöket - tette hozzá egy vitéz. - Minket is azért külde, hogy tisztességgel késérjünk hozzá.

- Majd odatalálunk magunk is - legyintett a baksa s megindult. Azok is továbbcsörtettek, elkanyarodva jobbfelé, a hadút irányában. Kacagásuk, kurjogatásuk, füttyszavuk és énekük még sokáig csapongott utánuk.

Ernye elfelejtette, hogy milyen messziről jött s hogy fáradt és fázik. A vitézek lovai igen tetszettek neki. A ruhájuk nemkülönben. Nyergében hátrafordulva mindaddig bámulta őket, míg el nem tűntek az út kanyarulatában. De talált elegendő látnivalót ezután is. Csodálta a távoli palota mértéktelen nagyságát, az erős, zömök falakat, az őrtornyokat, meg a folyam túlsó partján, a palánkok közül magasan kinyúló, meredekhátú, díszes ívekkel pompázó templomot. A Duna hömpölygő áradatának mérhetetlen erejét, szélességét, csillogó síkságát. A Dráva nagy folyam, gyors és veszedelmes, áradásai messze felhúzódnak a megye déli szegélyén s összefolynak a Feketevíz sodrával, mégsem ilyen gőgös, méltóságos és hatalmas. A túlsó parton, Délkelet felé, ladik állott a vizen. Egy ember meriggyehálót süllyesztett s emelgetett. Olyan kicsinynek látszott, mint egy vízibogár. Még távolabb pedig halványan bontakoztak ki a pihenő kerephajók, akkorák innét, mint a dióhéj.

A hegyek is tetszettek Ernyének. Közbül magasan kiemelkedett egy szép, csúcsos, meneteles orom s a kisebbek lankásan feküdtek körülötte, mint őrködő kos körül a jerkék. A völgyekben szétbontva, fátylasan úsztak a felhők. Erdőség borította a vidéket, de lejjebb néhány szőlőskert látszott s egy-egy pince orma.

- Mit bámulsz, te gyüge - korholta Keve a legényt. - Nem láttál még vizet? Keráli házat, kőtemplumot?

- Az istrói vörösbarátok klastruma igön-igön nagy, - felelte a legény - de akkora templum, mint az ott túlfelül... és akkora ház!

- Mennél kisebb valaki, annál nagyobb a háza. S mennél nagyobb valaki, annál kisebb. Nékem semmilyen sincs.

Szekerek haladtak a parton, kiáltások csendültek a nagy víz visszhangzó tükre fölött, mosó asszonyok sulyka puffogott, kürtszó üvöltött a palota felől, a sziget sűrű fái mögül pedig csilingelő harangszó ringott. Odatúl piciny gyermekek futkostak, mint a hangyák. Kacagásuk, mintha gyöngy hullana acéltükörre. A baksa oda sem hederített, fitymálón legyintett, amikor látta Ernye növekvő bámulatát. Ő sokkal különb, nagyobb, csudálatosabb dolgok közt nőtt fel s már az anyatejjel magábaszívta a hiú urak megvetését. Harsány énekre nyílt az ajka.

Nagy, ponyvával takart, sátoros szekerek csikorogtak el mellettük hosszú sorban. A rúdon csengők csillingeltek. Majd meg bozontos ökörcsorda következett, farkasbőrös, rövidcsizmás legények nyargaltak körülötte, vadul cserdítettek hosszú ostoraikkal s fekete süvegük alól kilobogott zsíros hajuk, hosszú, vékony bajúszuk. Lovaik rogyásig rakva átalvetőkkel, tömlőkkel. A csákányok csörögtek. S keményen kopogott a kormos jószág összeverődött szarva. Egész erdő. Borjúnagy fehér kutyák rohangáltak a barmok s lovasok körül. Ernyének s a baksának jól félre kellett állniuk, hogy rájuk ne tiporjon a rideg csorda.

De egyre közelebb jutottak a királyi palotához.

Az őrálló vitéz mogorván húzogatta a bajuszát s káromkodott.

- Az egy igaz Isten verjön meg, fattyú! Hát siket vagy? Ide bé nem mégy, kurafi, csak a testömön át.

Ott álltak a főkapu hatalmas oszlopai, faragott ívei alatt. A baksa mézes-mázas hízelgéssel puhítgatta a vén katona szívét. De a szív kőkemény volt, Keve nem tudta elbájolni se, megrémíteni se. Őszbecsapzott csimbók, deres bajusz fityegett a sebhelyes vitéz ábrázatára, kopott süvege olyan volt, mintha megnyúzták volna, vállán a farkasbőr inkább rongyhoz hasonlított, mint bundához. Piszkos bőringe alól kilátszott fekete hasa, rövid csizmája pedig rozsdás volt a viszontagságtól és vénségtől. De a görbe kard, az övébe szúrt hatalmas kés, a keményen markolt hétágú szíjkorbács, a karvastagságú szarvból mesterkedett íj, a tegzéből kiálló hosszú vasnyilak s a mindezt kiegészítő súlyos csákány, melyre támaszkodott, félelmessé s tiszteletreméltóvá tették. A szeme pedig hidegebb, élesebb s keményebb volt a késnél is, feketén tűzött elő lombos, szürke szemöldöke alól és szinte felhasította vele, akit nézett.

- Atyámuram - beszélt szaporán a baksa. - Nyomban látám, hogy ki áll a kapuban. Mert téged, atyámuram, hetvenhét fejedelemisten között is megösmér az ember, akár egy mértföldről is.

- Takarodtok, vagy nem! - ordított a vénember s meglóbálta a korbácsát.

- De vajjon mit szól kerál urunk űnagysága, ha megtudja, hogy te itten megmakacsolád magad s nem ereszted be az ű cselédit?

- Ha ebben a pillantásban el nem kotródtok innét, kurafiak, tekergők, gyalogbitangok, széthasítom a fejetöket.

- Gyalogbitangok? - kiáltott fel elvörösödve Ernye.

- Csitt, nyughass, nagyságos uram - intette a baksa s mélyen meghajolt Ernye előtt. - Látja ez a derék vitéz, hogy paripán jövél.

Lassanként három-négy katona szállingózott a kapu alá. Tisztes távolban megálltak, csákányukra támaszkodtak s nézték a huzavonát.

Tülök harsant odabent. Kiáltozás, lárma támadt. A vitézek szétrebbentek, a vénember a kapu oszlopai mellé húzódott. Nagy patkócsattogás, fegyvercsörgés, terefere közben lovascsapat léptetett ki a boltív alól. A vénember lekapta süvegét, bal hóna alá szorította s keményen felnézve a lovasokra, ujjaival érintette a homlokát. Arannyal, ezüsttel átszőtt bársonyban, kék, meggyszín, karmazsinpiros, fűzöld és fekete szokmánokban, prémkalpagosan, aranyos-ezüstös kardokkal díszesen s kevélyen lépkedő, fickándozó, nyerítő lovakon tolongott ki vagy hat-hét előkelő vitéz. A csoport élén feketeruhás, csupaszképű, nagy szál férfi lovagolt, mellette, kissé hátrább, vállas, zömök, feketebajuszú s meglepően nagyorrú előkelőség, meggyszín bársonyban, vállán farkasbundával. A többiek vegyest párduc- vagy hiúzprémmel a vállukon. Aki utoljára maradt, annak olyan vörös volt a haja, mint a réz s a képe is vörös, mint aki gőzfürdőből lép ki.

A király visszafogta karcsú, koromfekete lovát s tompa, szíves hangon leszólt a nyeregből:

- Mi az, Illye?

- Csavargók, uram - felelt recsegő hangon a vénember. - Pimaszul hazudnak, uram.

- S hát mit hazudnak, bátyám?

- Hogy hozzád jövének, uram.

A király összehúzott szemmel vizsga pillantást vetett az alázatos Ernyére s a gúnyosan kiegyenesedő baksára. Egy pillanatra mintha elgondolkozott volna. Az urak elnémultak s iparkodtak megfékezni a zablát rágó lovakat.

- Menjenek s majd az udvorespán megszámoltatja őket.

Azzal csettintett lovának s elindult. A többiek beszélgetve, szerszámaikat csörgetve s lovukat hanyagul táncoltatva követték.

- Mit is szólék az imént? - kajánkodott a baksa az öreggel.

- Eredj, esőhozó, jégcsináló, meg te is, legény - intett mogorván a vénember s a kapu közepébe állva, ismét csákánya nyelére támaszkodott mozdulatlanul, mint valami fejedelemisten - ahogy a baksa hízelgően mondta.

4.

Az udvarispán - görbelábú, feketeképű és szüntelen izgő-mozgó kis ember, akiről első pillantásra látszott, hogy mindig mérges, mindig harcias és nem szereti az embereket - megvetően legyintett:

- Keress hát magadnak valami odút s ne légy láb alatt.

Sokkal nehezebb volt Ernye dolga. Nem tudta, mit mondjon: igazat-e, vagy hamisat. De mert már belékeverte magát a hazudozásba, elszánta magát, s hazudott, ahogy bírt.

- Ki vagy s kik az atyáid? - kérdezte recsegő hangon az udvarispán. Három fegyveres, bőrruhás vitéz úgy állt ott mellette fenyegetően, mint a halál angyala.

- Uram, - nyögte a legény - Ernye vagyok, Branából... S hát... engedj meg, uram, de az én atyám, meg az anyám...

Elnémult. Nyögött. Lesütötte a szemét, lábával a földet kotorgatta.

- Beszélj! - üvöltötte a kis görbe úr s megsuhintotta korbácsát.

- A nagyanyám... - nyögte a legény. - Látomása vala... Hogy kerál urunk űnagysága...

- Látomása? - hökkent meg a mérges férfi. - S hát mi vala?

- Látá űnagyságát, ahogyan ül... ül e szárnyas izén...

A baksa odasomfordált az ispánhoz s halkan dünnyögte:

- Isten jorgalma légyen vele.

Az ispán fürkészőn bámult Ernyére. Valóban, jámbor megszállott ez, apja-anyja nincs, nagyanyja álmot lát... Bosszúsan intett s megfordulva és csizmáját a korbácsával csapkodva, elsietett. A vitézek összesúgtak s áhítattal nézték Ernyét.

- Hát jól vagyon, gyerünk beljebb, amerre a kürtő füstölög - biztatta Keve s megindult előtte, mint aki tudja a járást.

5.

Keve, az "útonjáró" s Ernye, az "őrjült", beállított a lovászok konyhájára. Nagy, füstös ház volt ez a palota északi szárnyában s arra az udvarra nyílt, hol a lóállások voltak. Szép, nagy szál körtefa állott előtte. Bent pedig a házban, hatalmas kürtőnyílások feketén ragyogó torka alatt széles tűzhelyek vonultak, s a tűz folyvást lobogott rajtuk. Láncokon függtek az öblös bográcsok s főtt, rotyogott bennük a köleskása, meg a tehénhús. Egy termetes, pecsenyésképű, de azért bámulatosan fürge öregasszony könyökig feltűrt ingben, rövid vászonszoknyában s kéregpapucsban sürgött-forgott a házban s gyors munkára nógatta a futkosó szakácsokat. A húst, kölest, nagy darab sókat, lisztet, hagymakötegeket, sajtárokat és csöbröket két markos szakács hordozta a kamarákból. Sistergés, lohogás, papucscsattogás, a tűzkutyák csörgése, a bőparázsú cserhasábok pattogása és a kürtőkben jajgató szél zúgása sem tudta elnyomni a fürge öregasszony csatarászó beszédét.

- Csúnya, Kedvetlen, Maradék! - ripakodott a három loholó rabnőre, akik egy hatalmas üst körül forogtak s szerették volna a forróvizet úgy vinni, hogy semmit ne emeljenek rajta. - Fogd meg azt a nyavalyás holmit, emeld, fene essék belétek, mit kémélitök magatokat, lám kerálkisasszonykák vagytok, elbúsulja magát köztetök az embör, ti istenverési, én meg húzhatom az igát, ennyi nagy tohonya férfiút éltetni minden nap, mán az életömet főzöm beléjük, mégse fogja meg a dolog végét egy is, hogy a jóságos szűzanya jorgalmazzon bínös, lusta fejetöknek, tik majd a másvelágon forró vizet hordoztok mindörökké, ne féljetök, az igazságos Isten felrója nektök, nyomorú disznók, hogy a húst lemartátok rólam, mán a lábamon se állok, mind csak neköm kell rabotolni, hej, a keserves kínnal szülő anyátok sír odafenn, ha lenéz ebbe a koszos piszokfészekbe itten, a vider is feldőle, amott meg mit keres az a hús a földön, mi, nem látja senki, hát, vigyék a kutyák, vesszön a kerálé, van neki, mondjátok ti, csak szlúgát ne teremtett volna az Isten, te is ott, te Izsép, hová a kínkeserves mélységbe hurcolod megint azt a lisztöt, még az után is én futkossak, nem elég, hogy cafatokban megyen le rólam a hús-bőr, esztennapra már csak a puszta tetemim maradnak, mint a késértetnek, de szét is megy a fejem, lükék, agylágyultak, topák, egyik se eszmél, hát neköd hol vala a sütnivalód, te János, nem mondám, hogy tedd a hagymát abba a sarokba ott, aztán majd elvisszük estére, addig jól lesz ott, de hát, akinek sár vagyon a szájában, nem pökhet aranyat, akinek nincs vize, nem őrölhet, hová tevém azt a bárdot, ki tevé el, fene essék a markába, mert ezt tudják, eltenni, az mi kell, azután fussak én, ugorjak én, hej, Istenöm, Istenkém, drága jó Atyuskám, bocsásd meg bíneimet, levezekelök mindönt, lemégyen rólam a hús is, lemarják ezök az ebek... Hát ti mit kerestök itt, mit tátjátok a szátokat, tám bizony titeket is jóllakassalak, nem elég ez a sok lézengő lovász, egyik se tesz semmit, magam meg kínlódok a hülyékkel, lustákkal, mintha valamennyi inaszakadt lönne s még ti is, de honnét a csudából termetek itt, ez a nagy melák rongyos, ösmerlek, jómadár, etted vala a főztömet, meg is fogadám, hogy téged húzlak nyársra, nem a tehénhúst, csak kapjalak meg, hát itt vagy, látlak, országjáró tekergő, lézengő, naplopó, sömmittévő, felhőbámuló, haspihentető, segghizlaló, pislogó, kézláb-lógató, orrpiszkáló, röhögő, pogány ördöngökkel cimboráló, esőhozó verágénekös, rongyos, gügye, hazug ámító, széltoló semmiházi, de még hozál is valami hasonszőrűt, látom a képén, minő szép verág, tám testvéred az ördöng dücsőségében, ne beszélj, ne szólj, hazudsz úgyis, tudom, tudom, jössz majd a nénémasszonyval, anyámasszonyval, damborával, cincogással, hogy míg azt hallgatom, te befészkeld magad a liszteshambárba, keréksajtba, nyavalyás egér, pülyű, cickán, ösmerlek, csak hallgass...

Ezzel kirohant az ajtón, akkora szelet csapva széles farán kavargó szoknyájával, hogy szinte elsodorta a küszöbön álló baksát.

- Istennek légyen hála, - nyögte a baksa - jó egésségben, jó erőben találánk.

Ernye még ki sem nyithatta a száját, máris visszaperdült a pecsenyés, vastaglábú, nagytőgyű öregasszony, akkora oldalszalonnát emelve, mint egy szekéroldal. Odacsapta a széles szakóasztalra, majd a konyha túlsó sarkába ugrott, útközben zsírt vájt ki fakalánnal egy bödönyből s belehajította egy bográcsba, hogy a másik pillanatban leakasszon egy széles, rövidnyelű csontvágó bárdot, de még arra is volt ideje, hogy a tűzkutyán fekvő vasnyársat, melyen nagy darab hús sült, megforgassa. E közben öt-hat parancsot eresztett világgá, hátbasujtott egy szakácsot, mert lassan nyúlt egy kondér után. Piros képén rengett a hús, amint szaporán lépett, ugrott, szökkent, fordult, emelt, vágott, hajolt, kevert, tűzött, lehúzott, feltett és levett.

- Nénémasszony - szólt Keve s látszott a képén, hogy előre tudja már, mi következik.

- No, csakhogy nénédasszony levék, te szájtátó, ezt várám, ezt a nénédasszonyt, mert most kezdöd a kenyergést, hízelködést, ajnározást, képmutatást, hamisságot, vigyorgást, udvorlást, rimánkodó nyögést, aj, aj, nénémasszony, aj, aj, hogy örülök neked, aj, így, aj, úgy, te Ajgó Tetves, te Ajgó Sönki, most mondod el, hogy mit akarsz, most lopsz meg, rabolsz ki, húzod ki a kerál szájából a falást, nemhogy munkálkodnál, fegyvert cipelnél, legalább mutatnád, hogy férjfiú vagy, ha már az Isten háromágúnak teremte, ám csak orrod vagyon, szimatoló orrod, mint az ebnek, azért somfordálsz a készre, majd adok én neköd, várj csak, pecsinyét, kását, mézest, de megdagad tőle a pofád, mert nálam ugyan nem nevelöd a seggödet...

Ismét kiszaladt a házból.

- Gyerünk ennen - súgta szégyenkezve a legény. - Jobb vesszünk étlen, ez a fejérnép úgysem ád sömmit...

- Hát mégis itt vagytok, ti szemtelen varjak, húsleső hollók, ragadozó kösselők, nem pusztultok innen! - kiáltott a néni, visszaszökkenve a házba s odábblökve a Kedvetlennek mondott szomorúképű, turcsiorrú, kócos, piszkos rabasszonyt. - Nem mondám, hogy eredjetök a lovakhoz, majd ott lesz helyetök, nem szakadtok meg a munkában, de olyan is ez a mi kerálunk, Isten kegyüggyön néki, ez nem kötteti fel az ilyen csángókat, de még eteti is űket, én meg szakadjak meg a munkában, hús sincs már rajtam, csak a tetemim maradnak.

- Mondád, persze, hogy mondád, - rikoltott a baksa, túl akarva szárnyalni az öregasszony kerepelését - hallánk, hogy mondád, megyünk is már lovászok közibe, szép lovak mellé, Isten áldja a te jó, puha szívedet - hadarta vígan. - Gyerünk, mit állunk itten, csak beszélünk, beszélünk, ő meg nem tud munkálni...

Az asszonyok, szakácsok mosolyogtak, ők pedig elindultak az udvaron át a lóállások szárnyépülete felé.

- Hej! Hej! - hangzott utánuk az asszony rikácsolása. - Hová mentek, ti gyimók? Nem megmondám, hogy várjatok a kohnyán, majd kerül valami, ki látott már ilyet, bejönnek a kohnyára, nem esznek egy falást sem, azután elmönnek az anyjuk keservébe, még két ilyen tinót se teremte az Öregisten! Minek akkor az étel, van itt hús is, de már ilyet...

Hangja elveszett a konyhából hangzó zörgés között. Bánatos, lemondó hanyatlással veszett el. De mire a két utazó ismét a küszöbön állt, az egyik rabasszony nagy tálban nyujtotta feléjük a hússal rakott, jó zsíros köleskását. A sürgő-forgó öregasszony meg odalökdöste őket a sarokba a tűz mellé, ahol a ruhájuk is megszáradhatott.

6.

Keve tudta, merre van a járás, Ernye, csatakos lovát vezetve követte. Mint valami gyermek, aki vásárba került, elmaradozva bámulta a különös világot. Álmában sem hitte volna, hogy ekkora falak, tornyok, kapuk és házak teremjenek. Azt is csudálta, hogy a baksa olyan bátran mozog, nem bámul meg semmit, nem látszik rajta semmi elfogódottság, - mintha itt élte volna le az egész életét. Rá is ripakodott minduntalan:

- Mit ácsingózol? Mit tátod a szád? Nem látál még házat?

- Ejent valóban nem - suttogta Ernye. Odahaza nagy legény volt, sok borsot tört a pajtásai orra alá, nehezen fért a bőrébe, itt suttogni is alig mert. Csak várta, hogy megjelenik a vén kapunálló, meg a mérges udvarispán, megkötözi s egy mély tömlőcbe veti. Bár ne jutott volna eszébe idejönni.

Hosszú, gerendákból ácsolt, égetett téglára épített, zsindellyel fedett állások voltak a téres udvar három oldalán. A lóganéj maró illata messziről elárulta ezt a helyet, ha a lovászok vidám lármája, káromkodása, a lovak nyerítése el nem árulta volna. Amikor a két jövevény megjelent, a hosszú épületekből kicsődültek az emberek, s egy sereg kutya dühösen rohant rájuk. Rúgásokkal, korbáccsal, kiabálással védekeztek.

- Csiba, te! Takarodsz, hé! - ordítozott a baksa s ahogy hosszú, sovány lábától kitelt, rúgta, taszigálta a kutyákat, s forgott maga körül, mint egy cséphadaró. Kímélte szakadozott bocskorát, de még azok a kutyák is őt szemelték ki, akik eddig Ernyét fogták. - Jaj a sarum! Szétrúgom a sarúmat!

A férfiak nevettek.

Öreg, ősz ember ballagott feléjük hasigérő bőringben, rövid csizmában. Csak megemelte a korbácsot s ahány kutya volt, annyi felé iszkolt.

- Nincs elég főd a világon, - morgott az öreg - hogy mindön tekergő idejár?

- Tán bizony sokan vagytok? - kérdezte a baksa.

- Egy kerál, száz léhűtő - felelt az öreg.

- Azt hivém, lovászok vagytok.

- Mink azok, de ti nem.

- Kerál dóga - lökte oda gőgösen a baksa. - Mink is lóval vagyunk.

- Látom - bólintott a vén, lesujtó pillantást vetett Fecskére s kiköpött. - S azon is ketten.

- Szép új paripát külde az kerál - kiáltotta egy fiatal legény kajánul röhögve. - Tám ajándékul kapá?

- Tátós paripa ez - toldotta meg egy másik. - Parazsat eszik, lángot pök.

- Verjük el mind a kettőt, azután laput a talpuk alá.

Ez a tanács nagy visszhangot támasztott. El is indultak karéjban, hogy püföljék a két jövevényt, de az öregember megszidta őket.

- Nem búttok el a szégyentől, hé? Vendégök űk.

- De nem te vagy ám a gazda.

- Hanem a kerál - kiáltotta a baksa.

- Mink meg a kerál űnagysága kezei, lábai vagyunk - így az öregember. - Kötözzétek bé a gebétöket, osztán lássuk, mit tudtok.

A lovat bekötötték egy világossárga kanca mellé. A kanca röhögött. Nyilván szégyelte, hogy ilyen társa lett.

Kevét többen ismerték, őt mindenütt ismerte valaki. Megörültek a hangszerének. Ernyét kikérdezték, mi járatban van s amikor a baksa elmondta, hogy ért az álomfejtéshez, apja, anyja, nagyanyja mind híres álomfejtő volt, elnémult a kötekedés.

- Szép dolog ez - bólogatott az öreg lovász bajuszát húzogatva. - Még pap se érti mindnyája, hogy kell az álmot magyarázni.

- No, eridjetök dolgotokra! - kiáltotta valaki. S a társaság szétoszlott.

- Te, baksa, - rendelkezett az öreg - majd kotrod a ganéjt, sepersz, vizet hordasz, csutakolsz. Ez a jóember meg itt tegyön, amit akar, majd fejti nekünk az álmokat, magamnak is van egy különös álmom, akit senki sem ért.

Keve ábrázata elfanyarodott.

- Mi az neköd, azt a kis ganéjt kitolni, felseperni? - bosszantotta az öreg. - Csak szólasz a keremetöknek, ördöngöknek, osztán kitolják egy pillantás alatt. Az ujjodat se mozdítod. Ismerünk már, tudjuk, annyi lélök ugrál a szavadra, ahányat akarsz. Nekünk meg belé kell szakadnunk a sok munkába, ganéjhordásba, söprésbe, csutakolásba. Ha már enni-inni kapsz, meg szállásod is vagyon, legalább teszel nekünk egy kis szívességöt!

- Hogy adja az alamuszi! - kiáltott egy vidám fiatal legényke s lóvakaróval vakargatta a saját hátát. - Mintha nem tudnánk, ki vagy! Eldörmögsz néhány igét éjfélkor, osztán hipp-hopp, a lelkök, meg az ördöngök már futnak is a szavadra! Vót egy odale, Taksonyba is, ösmerém, nagy híre vót, ott tanyáza Taksony fejedelöm házának a dűledékei között, az is csak kört írott, beléállt, Keletnek fordult, makoga valamit s már zúgott a levegő a sok ördöngtül. Uram Istenöm, - sóhajtotta s keresztet vetett - én jó krösztyén vagyok, de akit az mívele!

- Hát ilyet tesztek egy baksával, énekmondóval! - kiabált magából kikelve a baksa. - Ganéjt tolatnátok velem, csutakoltatnátok!

- Legutóbb is megszökél, ebhitű! - lármázott egy másik s öklét a baksa orra alá dugta. - Széthúznád a kerálét azért a néhány énekért!

- Ugorj hát - szólt egy másik, lapátot nyomva a baksa kezébe. - Éneköt mink is tudunk, osztán mégis munkálunk hajnaltól napeszenülésig.

- Olyat mondj, amékben benne vagyon Estefán kerál, meg Vata úr, meg a többi szentök!

- Meg László úr, a csudatévő! De olyat te nem tudsz. Nem is vagy te igazi baksa. Jégverést, tíkdöglést, menküvet hozó baksa vagy te, ördöngök cimborája.

Ha még tovább is ellenszegül, megverték volna, így hát nagy nyögéssel, sóhajtozással és átkozódással nekiveselkedett a ganéjhordásnak s komor képet vágva cammogott a lovak körül. Ernye meg leült egy rakás puha, illatos szalmára s hallgatta a lovászok csudásnál csudásabb álmait. Annyit ő is tudott, hogy álmában kimegy az emberből a lélek s bekószálva a földi, földalatti s égi világot, tapasztalatokkal megrakodva tér vissza ébredéskor, mint mezőről a méh.

Keve napestig dolgozott, csakúgy égett a tenyere a lapátnyéltől. Vége-hossza nem volt a ganajhordásnak. Mindenki letette a lapátot s várta, hogy ő tolja ki a szemetet. Etetés után a kútra küldték. Majd megszakadt a vízhúzásban, sajtárcipelésben. Vállát feltörte a rúd. De ennyi lónak rengeteg víz kellett. Még örüljön, - biztatták - hogy nem hord vizet az egész királyi ménesnek, de hát az odakint telel Becse-szigetén s maga iszik a Dunából.

- Éjszaka majd kihordják a ganéjt a keremetök, - mondták - meg vizet is húznak, amennyit akarsz. Holnap már semmi dógod nem leszen.

- Csakugyan parancsolsz az ürdöngöknek? - kérdezte tőle Ernye.

- Parancsolok, az Isten verje meg - dühöngött a baksa s megtörölte izzadó homlokát. - De itt, a kerál körül, annyi a pap, meg a kreszty, hogy nem mernek megjönni...

Estére nagy szalmatüzet raktak az udvar közepén s köréje ültek fűtözni, játszani, egymást ugratni. A rabok lecipelték a kásás, húsos kondérokat. Ettek. Előkerült a jónyelvű öregasszony, Bimbó néne is. Megállás nélkül szidta a lovászokat, de azok megölelgették, szép menyecskének, húgomnak nevezték, dícsérték a kását s kötekedtek vele, hogy bizonyosan valamelyik jövevény kedvéért jött ki a konyhából. Bimbó néni hátbaverte, Jézus urunk szomorítóinak nevezte őket, a baksát meg gúnyolta az inatszakasztó munkáért.

A Nyulak-szigetén meg odaát Pesten, csengett a harang. Mindnyájan levették süvegüket, Kelet felé fordulva kereszteket hánytak magukra. S a palota ablakaiban kigyúltak a libegő gyertyalángok.

Mikor hajnalban Ernye kibujt a szalmából, a baksa nem volt sehol. Eltűnt.

- Valamelyik büdös kanördög vállán nyargalt el a gyalázatos - mondta az öreg lovász és köpött.

7.

Az udvar zsúfolásig megtelt emberekkel és lovakkal. S zúgott, mint a darázsfészek. Ámbár kitartóan szemerkélt az eső, makacsul ácsorogtak egy helyben s várták a kancellár megjelenését.

Már délfelé, járt az idő s ők egyre vártak, a kancellár meg egyre késett. Amikor pedig megjelent, mint az árvíz kezdték ostromolni az ügyes-bajosok, panaszosok. Hullámként torlódtak köréje, szinte letaposták egymás csizmáját, sőt még a prépostét is.

- Az Istenért, Jézus urunk jorgalmáért! - ordított a prépost visszhangzó medvehangon. - Kegyüggyetök gyenge fejemnek, urak! Mindenkire sort vetek!

- Mátyás úr! Mátyás úr!

- Tiszteletreméltó atyánk!

- Az én ügyem egészen kicsiny...

- Prépost uram, három holdnapja várok!

- Jézus nevében, add ki a rendelkezést...

- Uram, rámegyen a lovam, fegyvereim, rabjaim!

- Kerál urunk röndölé, uram...

- Figyelmezz rám, tiszteletes pispek!

- Mit tiporsz rám, uram, eredj, tágulj, mert...

Ordított, zúgott, könyörgött, fenyegetőzött mindenki. Az udvar messzi sarkaiból a prépost felé rohantak s a szolgák és paripák, amelyek eddig összekeverve tarkázták a tömeget, különváltak, mint rostán a búza és konkoly. S míg egyfelől a szolgák és lovak gazdái kardjukat hónuk alá kapva loholtak a prépost felé, másfelől parancsokat ordítottak vitézeiknek, abban a szent hitben, hogy ügyüket még ma bevégzik s indulhatnak haza. A prépost álmatlanságtól vörös szemmel állt a szemerkélő esőn. Keresztet vetett s megkísérelte az eljutást a lépcsőhöz s a kancellária kapujához. De hasztalan. A keresztvetés épúgy nem használt, mint az erőszak és bömbölő ordítás.

- Urak! Urak! Véreim az Úrban! Ne legyetök hasonlók a disznókhoz! - üvöltötte a prépost. - Letépitek a szokmánomat!

Három udvornyik, látva a prépost szorult helyzetét, segítségére futott. Igy volt ez minden nap s így nem tudtak segíteni minden nap! Mert amikor szépszóval, kézzel vissza akarták szorítani a zúgó áradatot, annak minden dühe ellenük támadt. Káromolták és mellenragadozták őket, sérelmüket a szemük közé szórták s még ha csak sérelmet szórtak volna! De a dühös ordítozás köpködéssel járt. Ruházatuk pillanatok alatt cafrangossá lett, akár egy táttós varázsködmöne. Tíz-húsz kéz ragadta meg a ködmön szegélyét s rángatta, cibálta, mint libák a kévét.

A prépost látta, hogy ma különösen tehetetlen. Felemelte óriás ökleit, nyakán kidagadtak a zsinórnyi erek, arca vörös volt, mint a rézkondér. Mint amikor csata kavarog körülötte. Túl kellett üvöltenie a dühödött csűrhet.

- Hej! Aki nem tágul, leütöm! - bömbölte olyan hangon, hogy az udvar túlsó végében megnyílt egy ablak az emeleten s rémült képpel egy nemes kisasszony bámult ki rajta. (De látta, hogy csak a prépost, erre eltűnt s az ablak bezárult.)

- Injuria! Injuria! - bömbölt vissza a tömeg.

- Hol a kerál!

- Naplopók! Henyélők! Ingyenélők! Tányérnyalók! - rikácsolt egy alacsony úr. Rókamálas szürke szokmánt s ugyancsak rókamálas kalpagot viselt, vékony fekete bajusza a mellére csüngött s vörös képpel, magából kikelve futkosott a tömegben, könyökkel taszigálta az urakat, kardja minduntalan görbe lábszárai közé keveredett.

- Ki tipor rajtam? - ordított rekedten egy sebhelyes képű, fehérhajú öreg, de mire meg tudott fordulni, a rókamálas már öt lépéssel arrébb tülekedett s rikácsolt.

- Ukkon!

- A Jézusát a lábának! Hej! Hej!

- Hazamegyek, felgyújtom a klastrumot! Majd igazságot teszek magam! - fenyegetőzött egy báránybőrsüveges, kopott ruhás, bőrvértes úr.

- Mán a lovamat is megevém! Mán a lovamat is megevém! - rikkantott közbe egy másik.

- Bélát hozzátok ide, hadd mondjam meg neki!

- Béla? - böffentett egy gúnyos hang. - Alszik a suton.

- Hol az a sápadtképű?

- Te pap vagy? Prépost vagy te? - ripakodott Mátyásra szemtől-szembe egy méltatlankodó, ráncos, félszemű s fekete csimbókú arc. - Hitet tevél? Kresztyén vagy?

- Kresztyén hát - mondta Mátyás csodálatos nyugalommal, mert dühét az imént kiadta s eszébe jutott, hogy így volt ez tegnap is és holnap is így leszen.

- Nem vagy kresztyén! - vágott vissza a félszemű, de már a másik pillanatban eltűnt az arcok, kalpagok, dolmánok és prémek viharzásában.

De az áradat, ha lassan és öntudatlanul is, mégis mozgott a lépcső felé. Úgy hogy a prépost, meg az udvornyikok elérték az oszlopos, íves bejáratot s Mátyás elmerült az ajtó sötétjében. Nyomon követték a benyomulók. A többi pedig kint rekedt, topogott a lépcsőn s nem lévén ott a kancellárius, egymással vitázott.

- Mért nem vágat a kerál nagyobb kaput? - rikoltozta egy úr, mert a sarokoszlophoz nyomták s fulladozva kapkodott levegő után.

- Ez jó az én keszvínyemnek! - hörögte egy másik a tolongás közepében.

- De jó lönne, ha ennyi hal lönne az Ungban! - rikkantotta keserű nevetéssel egy sovány feketeképű.

A harsány nevetés végiggörgött a tömegen.

Most már nem lévén más választás, mindenki iparkodott megtartani a nagy erővel elfoglalt talpalattnyi helyet a bejárás közelében, s várni, várni, míg bejuthat. A lovászok és rabszolgák pedig közönyösen ácsorogtak a paripák mellett s fejtegették, hogy mikép lehetne az egészet sokkal jobban elrendezni.

- Az udvar körül, - magyarázta egy medvebőrkucsmás, bocskoros, nemezködmenes vitéz két lovat fogva a kantáránál - tornácot kellene húzni s megrakni pócokkal, ahol a téntanyalók elvennék a panaszt. A prépost meg egy könyöklőről kikajáttaná az úr nevét s kihirdetné az ítéletöt. Mink meg itt ügyelnénk rá, osztán akivel végeztek, már möhetne is.

- A kerál úr segíthetne a dógon, - toldotta meg egy karimás kalpagú, szakállas ember - mert az ű hálóházára kellene építeni egy könyöklőt, osztán onnét kajabálhatna.

- Nem tudod, hogy azért van mindön, mert a kerálnak egyébb dóga vagyon?

- Nem ér rá a kormányzatra.

- Mért nem ád legalább szállást, vendéglátást, meg egyníhány dénárt, ha már várakozni kék?

- Katapán nembéli Dénes úr elkótyavetyélé nyolc szép paripáját, csak kettő marada néki. Utazhatnak a vitézi gyalog, akár a kengyelfutók. A ló mellett.

- Az még hagyján, - mérgelődött a medvekucsmás - de mink Zarándba mennénk, ha mehetnénk, mert ezt a két derék lovat is eladjuk. Akkor osztán vihetem az uramat a nyakamban.

- Ez a Béla is csak olyan úr, amilyen Andreás vala. Likas a tenyere, vizön a háza, levegő a beszédi...

- A szerecsönyök, zsidók, müszülmének nem így mondják - vágta rá keserű hangon a bocskoros. - Soha ilyen soruk még nem vala!

A kancellárián magas írópolcok mellett diákok álltak s hatalmas hollótollaik nyikorgása, mint kenetlen szekereké, megtöltötte a termet. Idebent már nem kiabáltak az ügyes-bajos urak. A prépost leült egy öblös székbe, térdére íródeszkát fektetett s Vajka meghajolva, suttogó hangon olvasta fel neki a pergamenek tartalmát.

- A te ügyedben még nem dönte a nagyúr - szólt Mátyás mély, brummogó hangon, szinte megsimogatva hamiskás pillantásával az előtte álló urat. - Mórfia Damakos úr, légy türelemvel.

- Ha nem lönne olyan sürgető - sóhajtott Damakos a tarkóját vakarva. - De nagy dolog, ügön nagy dolog...

- Mért nem panaszolád a várespánnak, uram? - kérdezte odaadón a prépost s féloldalvást felnézett álmatlan szemével a rosszkedvű, zömök, zsíroshajú úrra, ahogy a vén kakas pislog őszi délben a napra.

- Az én ügyem nem holmi csip-csup ügyecske - magyarázta kidüllesztett mellel az úr. - Itt nem egy-két csibéről, tikmonyról, vagy marék szjénáról vagyon szó. Egy eke földet vevének el tőlem a keszii várőrök! Egy ekét!

- Egy ekét, úgy vagyon - bólogatott a prépost.

- Tám nem irátok bé a panaszba? - firtatta gyanakodva Mórfia.

- Beléíránk, hát persze, hogy beléíránk! - háborodott fel Mátyás. Kezefejével a pergament paskolta. - Itt vagyon, ni, pontosan, akár nézd a magad szömével!

Mórfia belenézett a latin ákom-bákomokba, még a homlokát is összeráncolta s bólintott.

- Azért. Hát akkor látod, hogy nem csip-csup ügyről, egy-két tikmonyról vagyon szó.

- Mondám a nagyúrnak is. Ugyanígy mondám, akár te. Hát csak bizzál, uram, s várakozz még egy kicsinyt... Ni csak, kit látok! - kiabálta vígan. - Ede úr! Mi hír Legénytón, uram? Hogy vagynak a lovaid és a családod?

Csontos, nagyon sovány, kiálló pofacsontú, nagyfogú, feketeszemű úr állott előtte, ujjait a homlokához emelve, süvegét a bal hóna alá dugva.

- Legénytó? - mondta fátyolos hangon. Egyszer nyíllövés érte a torkát, majd belehalt, a forradás látszott is a nyakán, azóta beszélt oly halkan. - Hát még azt merik ránkfogni a disznók, hogy elvevénk a sziszteriek fődjit! Látál már bessenyőt, - folytatta méltatlankodva s szinte hörögve - aki elvevé a másét? Különösképpen a papokét? Látál, uram?

Szinte fenyegetőn várta a prépost válaszát.

- Nem láték, uram.

- Én sem.

- Ezt mondám kerál űnagyságának is. Mióta várod ügyed végét, uram?

- Aratás után indulék, az Isten verné meg.

- Úgy, úgy, bizony sok üdő. De most már a végén járunk, uram. Még egy kis üdőcske, egy-két napocska, hetecske, uram. Isten atyuskánk segedelmével csak elvégezzük, uracskám... Megvagyon-e még az a csudaszép fiad, Ede úr? Hogy is nevezik? No, mondd hát, vénülök, feledök!

- Vadasa, uram, Vadasa! - kiáltott boldogan a bessenyő.

- Úgy vagyon hát, Vadasa! Hej, szép szál leventa! S hát a lányod, az a fekete gyengyszöm, az a tejképű, nagyfarú, derék leányzó...

- Karaldu!

- Az hát, szép leányzó, igazi fekete menyét! Ti bessenyők még tartjátok a régi szokást.

- Hála az Öregistennek.

- No, jól vagyon, nagyon jól vagyon, uracskám, hát csak légy türelömvel, járj egészségvel, ügyed jól megyen a maga útján!

S ujjaival érintvén a homlokát, elbocsátotta.

A diákok írtak, a prépost magyarázott, diktált, kérdezett, megnyugtatott, biztatott. Hol az alacsony széken ült s félrebillent fejjel hallgatott egy írást, hol valamelyik diák mögé állt az írópolchoz s figyelte, pontosan teszi-e írásba a panaszt, hol három-négy úrral vitázott a terem közepén, hogy öles léptekkel, csikorgó csizmában loholjon egy fényes, aranyos-ezüstös, kevély úr elé s üdvözölje testvéri alázattal, de azért még gőgösebben s még kevélyebben. Az egyik pillanatban súgott valamit, egészen a feszülten figyelő úr vállához hajolva, a másikban üvöltve csattant fel a hangja s a hosszú terem boltívei kongón verték vissza.

- Embör a talpán a mi prépostunk - dünnyögték az urak bólogatva. - Csuda, hogy öszve nem rogy a sok gond alatt.

Tisztelettel bámulták az írópolcok előtt görnyedő diákokat, az ördöngősen libegő s titokzatos betűket kanyargató hollótollakat, a nagy, kapcsos könyveket, a pergamentekercseket, a selyemszálon függő királyi pecsétet, az egész érthetetlen, tudományos készületet. S elismerően dünnyögték: nagy dolog, ennyi ész, ennyi betű, ennyi tinta... S a prépost nem játszik! Odacserdít a lassú, vagy hibázó diáknak. Mindenkit ismer, mindenkire emlékszik, minden ügyet számontart... Más becsületes ember már megbolondult volna.

Csak amikor kiléptek a kancellária ajtaján s ott álltak megint az esőben s türelmetlen lovászaik előfutottak a lovakkal, ébredtek rá keserű szájízzel, mint szép álom után az ijesztő valóságra, hogy üres kézzel jöttek ki a préposttól, várni kell tovább, tovább, talán újabb hetekig, álmatlanul heverni a fogadó szalmáján, enni a száraz húst, inni a rossz csigert s fizetni, fizetni, pedig olyan kevés a dénár s úgy vár odahaza a ménes, a csorda, a halászat és a föld. Mint amikor az ember kincset kap álmában s görcsösen szorongatja, hogy el ne repüljön, de felébredvén üres a tenyér, a kincs elillant. Valahányan kiléptek a lépcsőre, ugyanazzal a szíves mosollyal jöttek, ugyanúgy pillantottak fel az ólomszürke égre, majd ugyanúgy vált az arcuk fanyarrá, bosszússá, csalódottá, ugyanúgy csapták fejükbe a kalpagot vagy kucsmát s ugyanazzal a legyintéssel hadarintottak egyet a levegőbe. Az már azután természet dolga volt, hogy mit mondtak a lovásznak.

- Ne is lássalak, disznó! - kiáltotta az egyik, amikor odavezette a lovakat.

- Jobb, löknénk a kutyák elé - kesergett a másik, meglátván a fogadó abrakjától sovány lovakat s eszébe jutván az eladott szép kövérek.

- Most mehessünk az Istenhez - káromkodott a harmadik.

- Ücsém, hollószárnyon repül az ügyünk! - kiáltotta a negyedik s kajánul nevetett, mint aki tükörbe néz és szamárfület fedez fel a homlokán.

- No, most már leszen ítélet! - hörögte az ötödik komoran.

- Úgy-e? - örvendezett a vitéze.

- Úgy ám. Itélet napján.

Olyan is volt, aki az öklét rázta a kancellária felé, pedig az imént még lábujjhegyen, s áhítatosan, mintha templomban járna, lépegetett a préposthoz a tollak szent csikorgása között.

Amikor alkonyattájt végre mindenki eltakarodott az udvarból s a palota bejárata elől is elkotródtak az ott tanyázó panaszosok, valamint a szájtátó, minden lovat apróra megbíráló, minden urat a feje búbjától a kengyelvasáig megcsodáló, vagy lecsepülő nép s csak a vak, béna, sánta, nyavalyatörős vagy ragyavert koldusok ácsingóztak még alamizsnára lesve, a prépost kinyitott egy ablakrekeszt, keresztet vetett s mély sóhajjal tekintett ki a szabadba. Izzadt arcát hűvösen üdítette az éles szél, szemhéján mint kölesszemek permeteztek az esőcseppek. A prépost fáradt volt. Reggel óta nem is evett. A csizmáját sem húzta le két napja. Inge hozzátapadt a melléhez, haja, szakálla kócos volt, szájában fanyar íz gyűlt. A kis ablakrésen át kiköpött, bezárta az ablakot s megfordult. A diákok Vajka felügyelete alatt összetekerték a pergameneket, eltették a tollakat, bedugaszolták a kalamárisokat, becsukták a vaskos könyveket. A hosszú ácsorgástól s írástól fájt a derekuk, káprázott a szemük, égett az ujjuk. S bizony ők sem ehettek. S így ment ez minden nap, a panaszok tömegével érkeztek az ország minden részéből s némelyik olyan volt, hogy el sem igen tudták olvasni. A prépost egy pillanatra elkomorult. De amikor a diákok keresztet vetve mélyen meghajoltak s puha saruikban elballagtak vecsernyére, Mátyás is visszanyerte kedvét. Hiszen jó munkát végzett Isten dicsőségére, a királyt megszabadította a panaszok, sürgetések, kívánságok, tanácsok s ostoba fecsegések mérhetetlen tömegétől... S elvégre majd csak lesz valahogy, Isten jóra vezérel mindent! Micsoda boglyája a pergamennek, micsoda betűhalmaz, micsoda tintaáradat! Nem, ilyet még Fredericus császár sem művel odalent Szicíliában, pedig az már az egész birodalmat írásba foglalta s mindent írnokok útján intéz!

Gémberedett, hatalmas tenyereit szaporán összedörzsölte s hosszú, csikorgó lépésekkel kiment a teremből. A nehéz tölgyajtó döngve csapódott be mögötte. Megforgatta a zárban a súlyos vertvas kallantyút, mintha az ország minden gondját-baját, jajszavát, káromkodását s keserű kacagását és gúnyját bezárta volna maga mögé, az írópolcokkal, kalamárisokkal és pergamenekkel megrakott sírboltba. S mint aki bizonyos benne, hogy kísértetek, visszajáró lelkek nem háborgatják, megkönnyebbülve sietett le a lépcsőkön.

- Nádrespán úr űnagysága már várja nagyságodat - lépett elé egy udvornyik.

- Tudom, ücsém - dörmögte a prépost meg sem állva. - Kerál űnagysága hol vagyon?

- Kerálné nagyasszonynál - felelte halkan a fiatal udvarnyik s köhhentett.

- Te meg tám megtaknyosodál? - állott meg a prépost a köhhentésre.

- Nem, uram - mosolygott a legény s vidám szemét a prépostra emelte, kackiás bajszát megpödörte s újfent köhhentett.

- Hát akkor mit kahogsz? - dörgött Mátyás medvehangja a folyosó boltívei alatt.

- Hát mert kerálné nagyasszonyunk rítt s hivatta kerál urunkat - suttogta amaz.

- Úgy. Rítt. Hm... No, de hát ű is csak asszony - legyintett s öles lépteivel tovább iramodott a homályos folyosón. Hatalmas termetét elnyelte egy kanyarodó.

Azért mégis elgondolkozott azon, amit az udvornyik mondott. Igaz, hogy a királyné is asszony, hát sírhat néha, de azért jó lenne tudni: miért sírt.

Dénesfia Dénest ott lelte a palota északi szárnyában, ahol tanácskozni szokott. A meglehetősen szűk, egyablakos helyiségben már alig lehetett látni, világot pedig nem gyújtottak. Csak a tűzhelyen égett néhány hasáb. Az ablak íves négyszöge sötétkéken ragyogott s az ólomrekeszek, mint valami nagy pókháló, feketéltek ebben a ragyogó, sötét kékségben. A nádorispán szokott helyén ült a nagy tölgyasztalnál, vele szemközt Tika görnyedt, a feketeszakállú, feketehajú, Krisztusarcú zsidó kamaraispán. Hosszú fekete köntöse egybeolvadt dús szakálla feketeségével. De még egy férfi volt a házban, öles, vállas, óriás alak. Ő a falnak támaszkodva állott a tűz közelében s egyik oldalát az ablak sötétkék esti fénye, másikat a parázs sárga aranya világította meg. Nehéz, sárga, bő szokmán, aranycsattos öv s hosszú sárga csizma volt ezen az óriáson, homloka mint kupola emelkedett sötétbarna arca fölé s a szeme olyan mély és sötét volt, mint a lidércfényes éjszakai tó. Gyűrűkkel rakott ujjai hosszú, göndör szakállában játszottak. Rendíthetetlen nyugalom ömlött el rajta s míg a nádorispán felugrott s hevesen elébe ment a prépostnak, gyors mozdulattal kapván a homlokához, Tika pedig felállott s mély meghajtással köszöntötte a kancelláriust, az óriás csak a fejét biccentette meg s halkan szálemet mormolt. Sötétsárga köntösében úgy állt ott a falnál, mint aki semmire sem kíváncsi. Sámuel volt, a keleti országrész királyi jogainak bérlője. Szerecsen - azaz mohamedán arab.

- Izenék - mondta hevesen Dénesfia. - Már arra aliték, hogy megölének a panaszosok.

- Be jó meleg vagyon itt! - örvendezett a prépost és a tűz elé állt, sűrűn pislogva fáradt, vörös szemeivel. - Még ma nem is evék. Ez is böjtnap vala!

- Van itt valami kenyér, én is csak úgy futtomban tördelék néhány falást.

Az asztalon kendőben lepényforma kenyér feküdt. A prépost mohón tört belőle és szaporán majszolta. Nagy darabokat dugott a szájába, könnyei megcsillantak a gyönyörtől.

- Éjszakára tétetek egy veder parazsat a hálóházba - mondta közben. - Hiába, csak tél vagyon s az én csontjaim pudvásak!

Harsányan nevetett s falt.

- Hozatok bort is - szólt a nádorispán s tapsolt. Az ajtó fekete négyszögében egy rabszolga még feketébb alakja jelent meg.

- Bort, serleget! S lehet egy darab húst is! Tél vagyon - folytatta gondterhesen - s esik az eső, esik, esik szüntelen. Isten atyuskánk esővé változott. Azután ránktör a fagy s nem lesz mit ennünk.

- Hát, nádrespán uram, erre számíthatunk igenyest - sóhajtott Tika. - Ezért mondám, hogy nem facsarhatjuk meg jobban az uruszágot.

- No, hát mi végre jutátok? - kíváncsiskodott a prépost.

- Semmire! - kiáltott a nádorispán s az asztalra csapott. - Nekem sereg kell, vár kell, számszeríjj kell... pénza kell.

- Kerál urunk űnagysága jobban aggságoskodik, mint ahogy kellenék - szólt nyugodtan mosolyogva a kamaraispán. - S te hasonlóképpen, ahogy illik is.

Kerál urunk űnagysága mindent lát s mindent hall - hárította el hevesen a megnyugtató beszédet a nádorispán. - S ha két holdnapig ülünk is együtt s tanakodunk, urak, akkor is végére akarok járni. Igyunk, kiszárada az gégénk - tette hozzá, gyors mozdulattal átvette a kancsót a rabszolgától s töltött négy kék üvegserlegbe.

- Én nem, uram, ne kínálgass - szabadkozott Tika. - Pénzáról nem beszélhet az ember borosan.

Sámuel csak elhárító kézmozdulattal jelezte, hogy nem iszik. Rendületlenül állt a fal mellett s nagy magasságból nézte és hallgatta a beszélgetést, sötét szeme konok figyelemmel tapadt hol Tikára, hol a nádorra, hol a prépostra.

- Igaz, te müszülmén vagy, uram - bólintott a nádor. - De mink már iszunk, prépost atyám.

- Egészségünkre, uraim.

Mohón itták ki a serleget. A bor tüzesen áramlott el bennük s szemük felvillant.

- Hát te, Sámuel úr, mit szólasz? - fordult az arab felé Mátyás.

- Amit én mondhatok, csak ennyi - kezdte vontatottan, kemény kiejtéssel s biztos, kissé rekedt hangon a szerecsen. - Ez uruszág inog. Inog, mint a fa, amelynek a gyökere megkorhada.

- No! - horkant meg tiltakozón a prépost.

A nádor nem szólt, arca elsötétült.

- Hallgasd hát, uram - folytatta nyugodtan az arab s elhárító mozdulatot tett a balkezével. - Vagynak várasaink, klastrumaink, vitézeink s számtalan falvaink. De mögötte semmi sincsen, uram. Ha megcsavarjuk, megfullad. Ha nem csavarjuk meg, nem leszen új sereg, több vitéz, számszeríjj, vár... s nem leszen ellenszegülés, ha ránktör a veszedelem. Tán indulhatnék is, urak.

- Nem, nem, várj! - kiáltott a nádor ijedten. - S mit szóltok, kamaraespán uram s te is, Sámuel úr, ha kerál urunk űnagysága elvenné tőletök az adót, vásárpénzát, vámot, sókamarát, dénárverést? Mit szólnátok, ha űnagysága másnak a kezébe tenné...

- Uram, rablót lelhettek, ha akartok. De aki dénárt ad?

- Megteheti űnagysága, - folytatta hidegen az arab és a szeme sem rebbent - hogy beváltja a pénzát, silányabbat ád, kevesebb ezüstöt, több ónat... Andreás kerálunk űnagysága megtevé szinte minden évben. Vethet nagyobb vámot bársonyra, rubintra, gyengyre, megpótolhatja az só árát is... Tudjuk, uram, kerálunk atyjaura mindezt megtevé... És sohasem vala semmije. Egyetlen pondussal sem lessz többje, inkább kevesebbje, mert kifacsarja a birodalmat.

Hallgattak. A prépost türelmetlenül tördelte a kenyeret s evett.

- Itt vagynak a keráli birtokok - folytatta a nádor. - Andreás urunk osztogatá bódognak-bódogtalannak, aki szöbben néze rá, annak már adakozék. Amit Istefán úr kezde s a többi folytatá, annak ű nyakára hága. Németek, merániak, müszülmének és zsidók ugyancsak leszedék az birodalom zsírját. Ada ű egyet kettőnek is, mert maga sem tudá, kinek ada! Láttuk, már felmérték az országot s be akarának ülni kiskerálnak, sőt árulák is a németnek. Akit Béla úr visszaveve, nem csekély. S akit még visszaveszen az ekléziától is...

- Micsoda! - hörrent fel a prépost. - Hát még nem vala elegendő! Aki az ekléziához nyúl, Jézus testéhez nyúl az! Protestálok!

- Csillapodj, atyám - csitította a nádor. - Azmi juss szerént megilleti az ekléziát s azmit nagy kerálaink adakozának, illetetlen marad. Csak azmi nem juss szerént vala, de Andreás úr húzá-voná szerteszét, illő, hogy visszakerüljön kerál urunk kezébe.

- Protestálok, uram! - kiabált tovább a prépost, szakálla reszketett a haragtól s felkelt székéről. A félig megrágott falat úgy maradt a szájában, hogy megfeledkezett róla. - Juss szerént vala, mert, kerál adá! A te bessenyő szíved acsarkodik az eklézia donációira, ámbátor itt vagynak a zsidók, müszülmének, nékik dolguk, hogy pénzát teremtsenek.

- Mindent tőlem? - mosolygott szelíden Tika s két tenyerét a mellére tette. - Jó. Urak, ti tudjátok, Tika sohasem epekedék a kincs után. Földje vagyon ugyan Nyugaton, egy-két kis falu, egy kis szántó, erdőcske, nem sok az egész. Tika mindég adakozék. Tika nem az az ember, urak. De mit tegyek, ha magam is bajban vagyok, elszegényedék, semmim sincsen! Ti tudjátok, urak, minő jégverés vala Andreás úr regnálása. Isten nyugassza, jó úr vala de soha semmije nem vala. Én adakozék, amikor meggyűlt a baj, én, mindég csak én. S miből? A magaméból, uram. Keserves üdők valának, szegény vala a nép, alig gyűlt be valami, csak fizeték, fizeték és semmit be nem hajték. De hány emberem járja a birodalmat, hányan utaznak, munkálnak, az mind eszik, iszik, feleséget tart, gyermeket növel... Urak, azt mind én etetem! Tízezret vetek ki a tarsolyomból s nem foly vissza száz!

- Én egy dénárral sem adhatok többet, mint aki meg vagyon szabva - mondta rekedten s hideg arccal Sámuel. - Adjátok másnak, én megyek. Megyek akár Damaszkuszba, avagy a Ker-balik tengiz mellé, Kerzonba, vagy fel, a lengyelekhez... Ha úgy akarja űnagysága.

- Én nem mehetek, - sóhajtozott Tika keserűen - a szívem, urak, a szívem gyönge. Sok nehéz állapotjában valék Andreás úr oldalán s ezt is, Bélát... Tika nem az az ember, urak!

A nádor felugrott s az asztalra csapott.

- De a vén Ukkonra! - kiáltotta s ferde fekete szemei villogtak. - Az egyik kúdus, a másik Damaszkuszba megyen, a harmadik az ekléziát ótamazza! S nyúlj csak a főkhöz... Ehh!

- Nyúlj, akihez akarsz, - bömbölte a prépost - én protestálok, ha Jézus Urunk testét illeted.

- Én csak a magam testét illethetem - mondta keserűen a nádor, ivott egyet és a serleget lecsapta az asztalra. - Az is bessenyő. Bessenyő farkas, mint mondják... Most megyek űnagyságához, - tette hozzá s felállt - valami tekergőt fogának s hátha vagyon a füle megett valami.

Az ajtó felé indultak. A prépost, hogy a nádorral a királyhoz menjen. Tika és Sámuel pedig, hogy a kapuig megbeszéljen egyet-mást.

Odakint, M süléi udvarban, Tika és az arab szótlanul ballagott egymás mellett. A kamaraispán csak válláig ért az arabnak s kettőt lépett, míg amaz egyet.

- Mért nem nyúzzák a nagyokat? - kérdezte méltatlankodó hangon Tika. - Mindig csak adj Tika, dénárt, zsidó? Amikor dénár kell, akkor adj, amikor nem kell, akkor gaz zsidó, rabló, Jézus gyilkosa?

- Egyetlen dénárt sem - dünnyögte a rekedt hang. - Pitypang. Ráfújsz s elfoszlik.

- S ha ketten valahogy? - tétovázott Tika.

- Sehogy. Egy dénárt sem, uram. Fredericus ölrefogá az pápát. Vén, tehetetlen ember, imádni sem tud már. Fredericus féllába Délen vagyon, Szicíliában, féllába lengyel földön. Meddig tűri még ezt a hangyabolyt? Ameddig tetszik űnagyságának. S mi vagyon Keleten? Tudod, mi vagyon Keleten?

- Tudom - dünnyögte halkan és szorongva Tika.

- Egy-két év, uram... S a gyökerek podvásak. Béla hiába teszen éjt nappallá!

- Akár Nyugat felől, akár Kelet felől...

- Jól mondád, uram. Akinek semmije sincs, semmit sem veszejthet. - Hirtelen kíváncsira fordult az arab rekedt hangja s megállt: - Mifajta tekergőt monda nádrespán úr?

- Hallám, hírvivőt fogának. Odaát, Kispest palánkjai alatt.

- S mit tudának meg belőle?

- Semmit. Hallgat. Megtortúrázzák.

- Egy a gondunk, egy a bajunk, egyet veszejthetünk, - dünnyögte az arab s megint elindult a sötétben. Ha megtudnál valamit, uram...

- S ha te is, uram...

A kapuhoz értek. Éles szél fújt Vác felől. A fák száraz gallyai között sípolt, dudorászott, mintha boszorkányok dala szólt volna a magasban. A kapuív alatt három őr beszélgetett fojtott, izgatott hangon. Amikor a két beszélgető kifordult a kapun, elhallgattak és zavartan köhintgettek. Később egy-egy szót mégis el tudtak kapni a beszédjükből.

- Nem szól az, uram, egy szót sem...

- Nem is kell. Csak rá kell nézni.

- Beszél a szöme, a pofája...

- Ombod úr monda, ű is láta egyet... már nem vala... írást láta...

A többi elveszett a szélben. Csak egy keserves-dühös káromkodás hangzott még tisztán.

Tika és Sámuel a szállása felé baktatott a sötétben.

8.

Mária híres szép leány volt, de most már meglehetősen elhízott. Magas, sudár termete, olyan, amit általában "derék" termetnek mondanak, megcsontosodott, a hosszú, uszályos, arannyal és ezüsttel átszőtt sötétvörös bársonyruhája még magasabbnak mutatta. S hollófekete hajában voltak már itt-ott koraősz szálak, a drágakövektől csillogó magas, csúcsos fejek, melyről hosszú, könnyű fekete fátyol omlott a derekára, síma, fehér, kövérkés arcát rendkívül kedvessé s egyben komollyá s királyivá tette. Gyönyörű volt a szeme és a szája. Hosszú, ívelt szemöldök alól sugarazott a sötét, meleg szempár, néha szelíden, máskor okos nyíltsággal, ritkán haragosan. Voltak pillanatai, - különösen a gyermekek között - amikor szinte világoskéknek látszott a szeme, de voltak olyanok is, amikor koromfeketének. A szája piros, finoman ívelt, mint az íj s kissé vaskos. Fogai tökéletesek voltak. Füléről két kis kosáralakú aranyfüggő csüngött s minden mozdulatánál remegett. Hosszúkás, puha, meleg keze fehéren vált el a sötétvörös bársonytól, piros, pikkelyes bőrsarui hegyesek s keskenyek voltak. Csak a csípője, a válla volt vaskos, puhán és szélesen anyai s a keble, mint a duzzadó vánkos. Derékfűzője magasan felemelte s így akkor is büszke, uralkodói, hattyúi megjelenésű lett volna, ha egyébként nem oly magas, csontos és izmos.

Az arca lányosan sima volt, a szeme lányosan őszinte, a szája lányosan friss, csak a keble, a csípője, a járása és viselkedése volt erősen asszonyos, anyás. Fejét is egyenesen fenntartva hordta, öntudat, biztosság és erő volt ebben a ritkaszép fejtartásban. Általában kevélynek tartották s bár a kevély viselkedést asszonyban, lóban, férfiban mindenki tisztelte és mindenki gyönyörködött a "badáros" járásban, az uralkodói mozgásban, a test pompájában, erejében, méltóságos fennhéjázásában, Máriától nem tűrték el szó nélkül, hiszen görög volt. Fitymálja a magyeriakat - mondogatták. - Szép, szép, de mért oly kemény? Mért nincs benne egy kis keresztényi alázat? Egy kis lehajlás? Legalább mutassa, ha nincs... Persze, Laszkárisz Mária itt is görögnek érzi magát, itt is a bizánci paloták vakító fényét, rengeteg aranyát-rubintját-gyöngyét, suhogó és halkan bókoló urait és úrnőit érzi maga körül. Tán még most is csodálkozik rajta, hogy a fogadótermeket nem hintik fel aranyporral s a borban nem oldanak fel igazgyöngyöt!

Bélának azonban nem ez a büszkeség tetszett rajta. Amikor egybekeltek, alig ismerte s csak a lányos, ártatlan vonások ragadták meg, a szépen ívelt szemöldök, a mély, akkor még gyakran világoskéken ragyogó szem, a gyermekesen puha s íjszerűen karcsú ajkak. S amikor észrevette, hogy ez a szem milyen csodásan változik át pillanatok alatt komor feketévé, hogy a csók lázában miként borul el s mint nyílik szét ismét, mint az árvácska, hogy a mámor mint tágítja és szűkíti s a hosszú szempillák hogy hullanak le, majd vetődnek fel ismét, mint felhők az égboltozaton, úgy érezte, isteni ajándék birtokába jutott. Órákig nézte ezt a különös szempárt s mert kevésbeszédű férfi volt, csak egy-egy futó mosollyal, egy kézmozdulattal fejezte ki elragadtatását. Az ő beszélgetéseik már a házasélet kezdetén is inkább hosszú, bizalmas, mély és nyugodt hallgatások voltak. Mind a ketten tudták, mit gondol a másik. Számtalanszor megtörtént, hogy Mária ugyanazt a zsoltárt dúdolgatta, amelyre Béla éppen gondolt, vagy hogy egyszerre szólaltak meg s ugyanazt a szót mondták. Ha pedig Béla távol volt s levelet diktált feleségének, gyakran még aznap levél érkezett Máriától s felelt a kérdésekre, amelyeket még nem is olvashatott.

Volt életüknek egy súlyos, kemény szakasza. Akkor volt ez, amikor Béla apja, Endre, mindenáron el akarta őket választani egymástól s Bélának másik feleséget akart a nyakába varrni. Hosszú ideig éltek akkor egymástól távol s Béla már-már engedett az erőszaknak. Mind a ketten mélyen és őszintén vallásosak voltak. Mind a ketten szenvedtek a válás miatt. Hiszen szüleik jegyezték el őket s az egyház isteni parancsa szerint vették fel a hetedik szentséget! S mind a ketten híven akartak megfelelni az emberi és isteni törvényeknek. De ezenfelül a két gyermek már az első napokban megtalálta egymást, a szerelem mámora lobogott bennük s annyi örömet, szépséget, testi és lelki gyönyört találtak egymásban, hogy "levének egy test és egy lélek". S most éppen Endre király követelte a válást, éppen ő, a keresztény uralkodó tette túl magát az egyház parancsain s az Isten rendelésén! A fiatal Béla a meghasonlásig tépelődött emiatt, szembeszállt apjával, otthagyta az udvart, undorral olvasta a fenyegetéseket és ígéreteket, magából kikelve vitázott apja követeivel s megdöbbenve ismerte fel az ördög kétszínű érveit éppen az apja és tanácsadói szájában. Apját tisztelnie és szeretnie kellett. A fiúi engedelmesség parancsa meghajlást követelt tőle. Ám Endre szinte minden cselekedete meghazudtolása volt a becsület, a szótartás, a keresztényi alázat, a szülői felelősség, a hűség és állhatatosság törvényeinek. Nemcsak abban mutatkozott ez, hogy mindenáron el akarta őket választani, holott, mint gyermekeket, összeadatta őket. Hanem egyebekben is. A pápának keresztes hadat ígért s hosszas huzavona, sürgetés, áltatás után csak tessék-lássék hadat vezetett a Szentföldre, néhány gyors csetepaté után sietve hazavonult s fürdött a felfújt sikerekben. A pápa szigorú követeléseire sem bízta a pénzügyeket keresztény kezekre, hanem elárasztotta az országot zsidó és szerecsen adó-, vám- és kamarabérlőkkel. Évről-évre új pénzt veretett, a régit alacsonyabb értékben váltotta vissza, az újat pedig bőségesen keverte ónnal. Nyakra-főre ajándékozta hízelgőinek s hazug léhűtőinek a királyi birtokokat, gyakran ugyanazt kettőnek, sőt háromnak is, megfeledkezvén arról ma, amit tegnap cselekedett. Az új birtokosok azután kardra, csákányra mentek s feldúlták egymás falvait, fejbeverték egymás vitézeit. Hogy az egyház súlyos átkaitól, szemrehányásaitól, feleletrevonásaitól meneküljön, kapzsi papoknak szórta a királyi adományokat, ők pedig, azon a jogcímen, hogy Krisztus hatalmát növelik, a maguk hatalmát hízlalták s minden gondjuk az volt, hogy mennél több földet, falut, tizedet, vámjogot s hasonló világi kincseket szerezzenek. Itt-ott már pénzt is vertek a saját szakállukra, vidáman dorbézoltak feleségükkel, vagy ágyasukkal, gyermekeiket bársonyban, aranyban, fegyverben járatták, szent István szabadjait erőszakkal befogták és szolgává tették, várakat szálltak meg... Mindezt a becsületes papok s a pápa legnagyobb megdöbbenésére. Gaz nádora egy sereg bitang főúrral végül szakállánál fogva vonszolta ki Esztrigánban a templomból az érseket, meg is ütlegelte, majd olyan nyílt és szemtelen összeesküvést szőtt szinte a király szemeláttára, hogy már csak az ország feldarabolása s a németnek való átadása volt hátra. Ennek az ideje is elérkezett. Apodfia Dénes nádor levelet küldött Frigyeshez, felajánlotta néki hűbérül az országot, azzal a kikötéssel, hogy ő és cimborái, mint hűbéres markgrafok, uralkodhassanak a kerületekre szabdalt országban.

Egyházi átok, kétszínű levelezés Esztrigán és Róma között, ígérgetések és becsapások váltogatták egymást. Mindezt megtetőzte a király vénségére, hatvan éves korában kötött újabb házassága estei Beatrix-szal. Béla és Kálmán fogcsikorgatva nézték ezt a késői szerelmet. Az esztrigáni palota függőkertjeiben lobogtak a fáklyák, ríttak a hegedők, folyt a bor s a mindig pénzgondokkal küzdő király, szerelmi dühében, nemcsak a szokásos királynéi jogokat kötötte le fiatal és szép feleségének, hanem élete végéig még évi ezer márka ezüstöt is a "magánkincstárából" - noha kongott az ürességtől. A csodás lakzit újabb egyházi átok követte, mert Endre a mézeshetekben hamar elfeledte, hogy az egyháznak a sóért elmaradt tízezer márkát végre megfizeti s hogy a boszniai bogumilokat is kiirtja, vagy megtéríti. De hát sürgősebb dolgai akadtak. Az átkot újabb ígéret követte. Azután meg a rabló ausztriai Frigyes tört be az országba s azzal kellett elbánni, majd az új királyné esett teherbe...

Amikor meghalt, még a holtteste is viszályt támasztott, mert Nagyváradon temették el, de a pilisi ciszterciták is maguknak követelték. S az örökös zűrzavar, hitszegés, dorbézolás, pénzzavar és tülekedés tetejében még egy szörnyű emléket hurcolt magában Béla, anyja, Gertrudis meggyilkolása s a merániak között véghezvitt vérfürdő emlékét... s azt a tudatot, hogy apja nem bánt elég szigorúan Bánkkal és társaival. Amikor Fejérvárott a koronázást követő lakomán Béla a fényes urakkal arany- és ezüsttálak, serlegek és borosvedrek között ült és a síposok zenéjét, a kobzosok énekeit hallgatta, arca elkomorult, szemei becsukódtak, kezét görcsösen összefacsarta s mint sötét, mocsáros, lidérctüzes, fülledt vándorútra, gondolt vissza nehéz ifjúságára. Megemlékezett a megalázó látogatásokra apja udvarában, a becsmérlésre, mellyel apja tolvaj, bajkeverő s dölyfös hívei illették, a háta mögött felkuncogó vigyorgásokra, a csúfnevekre, melyeken emlegették s a hazugságnak, képmutatásnak, pimasz törtetésnek s alamusziságnak arra a légkörére, mely dögletesen csapta meg a fényes palotában. Apja csókkal, öleléssel s könnyezve fogadta, hogy a másik órában már vörösen a dühtől s ököllel hadonászva követelőzzék, felelősségre vonja s rossz fiúnak, Jézus szomorítójának, apja ellenségének, ostobának és nyakasnak szidja. Most elérkezett a bosszú ideje! Míg a koronázási lakoma folyt, Tomaj nembéli Dénes már vitte a parancsot: Apodfia Dénest, Kán nembéli Gyulát, Barszfia Miklóst, Miklósfia Miklóst, - csak "Szakállas Mikának" nevezték - mindenkit, aki apja könnyelműségét kihasználva rabolta, szívta, eladta, felosztotta, becsapta az országot s gúnyolta és ahol lehetett, szorongatta őt, vasra, tömlöcbe! S az ítélet lecsapott, Apodfia Dénes szemét kitolták, Kán nembéli Gyulát veremtömlöcbe zárták, a többi meg futott, amerre lehetett. Javaikat elkobozták.

Mindez komorrá és szótlanná tette az amúgyis zárkózott Bélát. Régi, gyermekes közvetlensége, ártatlan, szűzies tisztasága a szemében, az ajka vonalaiban, egy-egy elnyomott, alig suhanó mosolyában mutatkozott csupán. Hányatott, csalódásokkal megkeserített ifjúsága után kötelességgel rogyásig rakott férfikor következett. S egyre ritkábban lehetett Mária mellett, egyre gyakrabban töltötte napját-éjjelét tanácsadói, országos ügyei között. A szerelem, amelyet egy tizennégy éves, előkelő, illatszerekben fürösztött, bizánci pompában, műveltségben, hárfák és citerák között felnőtt karcsú, fekete leány ismertetett meg vele, lassanként hamvába hullt. Hosszú elszakadás, villongás, harc, lemondás és fellángoló ellenállás után megfáradva állt egymás mellett Béla és Mária, mind a kettő büszke, szótlan, a földi siralomvölgy megpróbáltatásainak kemény viselője, anya az egyik, apa - s egy ország apja - a másik. Nem voltak már mámoros, feloldódó éjszakáik, csak csendes csókjaik, nem voltak álmaik, csak feladataik, nem volt lázadásuk sem, csak keménységük. Minden lehiggadt bennük, mint a szélesen terülő folyó, de ez a lassú, kitartó, gáttalan áradás termékeny volt. Béla mindig maga mellett érezte az asszony szilárd hűségét, Mária pedig maga felett a férfi komoly, szívós, okos és céltudatos erejét.

Mária leborult a Boldogasszony képe elé s görögül imádkozott uráért és gyermekeiért. Béla a kereszt előtt térdelt s latin imádságokat tüzdelt tele magyar fohászokkal Máriáért, gyermekeiért és az országért. Az egyik is a maga hálóházában, a piros mécses imbolygó világánál, a másik is a magáéban.

Mária szerette a vörös, arannyal-ezüsttel szőtt bársony ruhákat, az ékszereket, a rubinttal hímezett magas, fátylas fejéket, a büszke, gőgöt sugárzó mozgást, hogy méltó legyen származásához, s ura tekintélyéhez. Béla sötét ruhát hordott, kerülte a csillogást, egyszerű óntálból evett a legszívesebben. Irtózott a bóktól és a hízelgéstől, szerette az egyenes, nyers beszédet s első pillantásra átlátott az embereken.

Ritkán csalódott. De akkor súlyosan...

9.

E téli estén Mária a munkálóházban ült. Az asztalon kétágú tartóban égett a gyertya, a tűzhely kürtője alatt cserhasáb parázslott, s a tűz mellett, lábát zsámolyon nyugtatva, font a királyné. Fehér, karcsú ujjai sebesen pörgették az orsót. Mellette, alacsony széken, a vaskos, zömök dada, Olimpiádisz asszony, bodoméri Tamás ispán felesége ült s ugyancsak font.

- Bizony, nagyasszonyom, - duruzsolta a dadus korholó, kissé éneklő hangon - nem illő, hogy a nagyurat rivással terheld. Vagyon űnéki gondja-baja elengendő.

- Igen aggódom - szólt halkan a királyné. Hangja a méh zümmögésére emlékeztetett.

- Meggyógyul, ne aggódj. Fáj az torkocskája. Vagyon az én orosságos fiókomban egy illatos, gyógyító virág, nagyasszonyom. Meglásd, hasznára leszen. Nem szabad ám úgy ijjedezni - tette hozzá a fejét csóválva rekedtes, duruzsoló hangon s anyáskodva pillantott a királynéra. - Ha meg nem használna, tegyünk a torkocskájára egy kis meleg tehénganajt. Két nap multán megint szaladoz, játszódik, dalol a lelköm.

A másik, sötét szobából a nyitott ajtón át makacs, száraz köhögés hallatszott. A kis Margit köhögött, nyögdécselt álmában. A királyné összerezzent, arca elszomorodva fordult a sötét ajtónyílás felé.

- Isten segíts - suttogta, hallgatózott, majd tovább pergette ujjai közt az orsót.

- Csak tán nem Csoma kínozza - duruzsolt tovább Olimpiádisz. Méltatlankodva rázta ezüsttel átszőtt fekete bársony fejékét s kihúzta sötétzöld mellfűzőben duzzadó derekát, mintha kész lenne foggal-körömmel is szembeszállni Csomával. - Isten ótalmazja a gyermeket - nyugtatta meg magát is. - Ű adja, ű neveli fel, ű is veszi magához, ha akarja... Ne aggódj, nagyasszonyom. Béla úrnak sok gondja vagyon. Tám hallád, hogy egy tartár hírvivőt fogtanak?

Mária ujjai megálltak. Kíváncsian, meglepetten fordult a kövér asszonyság felé.

- Tartárt? Vajjon minő szerzet az?

- Suttogják, nagyasszonyom, - mesélte Olimpiádisz halkan s megint szaporán pergette orsóját, nyálazta a lent - hogy Tartarosz fejödelme, a szernyő kán, milliom ördöngvel készül az ország ellen. Odaát, az Etilön túl, a nagy sík tereken, erdők, vjaticsok mögött, sziklák országában, ahol már Tartarosz mély vizei bűzhödnek s forranak, feltámada az ördöng gyalázatos népe. Kutyafejük, szarvuk, patás lábuk s farkuk vagyon, szemük piros, akár a keremetöké, a testük meg szőrös, mint az ebeké. Nem beszéllenek, hanem ugatnak s vonyítanak, megeszik az embörhúst, megisszák az embörvért. Jézus Urunk hitét akarják összvetiporni.

- Uram, segíts! - ámuldozott a királyné. - S ki monda mindezeket, daduska?

- Jaj, nagyasszonyom, már az egész világ beszéli! Hogy már csak két napi járóföldre vagynak Halicstól s a novgorodi fejedelmöt lóvá tevék s nyargalnak a hátán! Mert nékik hozzá sem kell vágniok a kantárt valakihez, elég, ha ráfújnak s már lóvá teszik... S orrukból kénküves lángot fújnak, a szájukból meg ördögszart pöknek, nagyasszonyom. Szernyő pokolbéli nép, nagyasszonyom, Jézus urunk kresztyét hordozzák maguk előtt, megcsúfolva bűzhödt rongyokkal, kélgyóbűrrel, sárral...

- Bíneinkért bocsátja reánk az Isten - jegyezte meg Mária. - Tám a gyermek torka is ezért dagada bé... Jaj, csak ne maradt volna a többi Esztrigánban!

- A gyermek ártatlan - jelentette ki szilárd hangon a dadus. - De jaj leszen, százszor jaj a bíneseknek, ragadozóknak, szipolyozóknak, dúlóknak s vérengzőknek! Meg az álnokoknak, hitszegőknek s azkik Jézus urunk hitét pap létökre megcsúfolják!

- S a hírvivőnek is kutyafeje, farka és patája vagyon? S tüzet fúj az órából?

- Ez csak hírvivő, nagyasszonyom s űk csak átalbuknak s olyan alakká lesznek, aminővé akarják. Ha tetszik nékik madárrá, kecskévé, tikká, ökörré vagy embörré változnak. Akár Hétszűvnyi Kaponyányi Monyok az erdőn. Hát így leve ez is embörré az embörök közötte. Azt beszélik odaki, a kohnyán, hogy valósággal olyan, akár valamék kún. Nem is hiszöm, nagyasszonyom, hogy a kúnok nem embörré vállott tartárok. Isten segélj, de némelyik kúnnak szarva vagyon s patája!

Mindezt lelkendező, halk hangon mondta a dadus.

- Bizony, anyuskánk, - folytatta sóhajtozások közben - meg kell jelennie az égi jelnek, Isten kardjának, mert szernyő csata készül, ha meg nem jobbul az emböriség. Első szent kerálunk felajánlá az országot Bódogasszonynak s mit tevének az embörök? Tisztösség ellen ne vétsek, de Andreás kerálunk is mit teve. S a bárói, nagyasszonyunk! Hogy elvadula az ország s még a papok is egymást dúlják vala. A szegénység kedég, azkik földben lakoznak s munkálnak napestig, éhkoppot nyelnek s mezítelen dideregnek. Bátor Jézus urunk a szegényt magasztalá fel s meghagyá, hogy az éhezőnek élést, az szomjúhozónak italt, az mezítelennek ruhácskát adjatok s néki adjátok... S hogy künnyebben megyen bé a teve az tő fokán, mint a dúskáló az Mennyek országába.

- Az én uram mind csak arra törekszik, - bizonygatta Mária büszkén - hogy megtörje a dúskálókat s felemelje a szegényt. Mind csak abban törődik, hogy hasonlatos legyön az öreg Bélához, s Lászlóhoz és Kálmányhoz. Ha a tartárok bíntetnek, bizony, csak Andreás urunk miatt kell vesznünk.

Feltámadtak benne a régi sérelmek, megaláztatások, ajka reszketett, szeme elsötétült. Mély, keserű sóhaj szakadt ki büszke melléből.

- Csak amit mivélünk teve, - mondotta - csak amit urunk szenvede miatta! S ahogy a pápa urat orránál fogvást vezette s ahogy ropták a részög játékot bitang cimborái... Csak az minő vétök vala...

- Tisztösségöt ne súroljak, anyuskánk, igazságod vagyon. No, de nádrespán úr, udvorbíró uram, prépost uram, szűntelen tanakodik nagyurunkkal s tám jámbor szívük szerelméért, szent kerálunk s Jézus urunk érdöméért kegyüd az Isten mindnyájunknak.

- Én olyan nyughatatlan vagyok, dadus, - panaszkodott a fonásban megállva Mária s mereven a tűzbe nézett kitágult, sötét pillantással - ez a gyermek is lázas...

- Majd, ha serked álmából, itatunk véle egy kis hagyma-főzetöt - szólt közbe a dada.

- Uram is éjszakáról éjszakára tanakodik, verraszt...

- Az jó, az jó, anyuskánk, ha verraszt. Míg ő verraszt, aludnak az ördöngök.

- Meg ez a hírvivő is, akit fogának...

- Hát az még csak jó, anyuskánk, majd kibeszéli a Tartarosz titkait! Adjunk hálákat Istennek, hogy kézrekerüle!

- S a sok viszály, dadus... Azt te nem látod, mert urunk nem beszéli. De én látom! Aki régönte rabolhatott, szipolyozhatott, de rajtaveszte, most mind kardját feni. S akitől elvevék a ragadományt, most csak urunk vesztét várja. Itt vagyon Tika is minden napon s megérkező Szerecseny Sámuel is az Erdőhátról. Nádrespán úr mind csak őket firtatja...

- Zsidót, szerecsönyt gyomrozni kék, nagyasszonyom, akár a borjú gyomrozza az anyját. Hogy adna tejet másként, nagyasszonyom, azaz dénárt? Lökni, rángatni, nyomni kell azt, ha fejik!

Felállt, zökkenő, nehézkes léptekkel a gyertyákhoz ment s elvette hamvukat. Széles, húsos, jóságos arcán vidámság ragyogott, kis ferde szemei mint a bogarak, ragyogtak.

- Lásd, még a gyortyát is csipkedni kell, hogy világoskodjék!

Mária nem felelt. Ölébe tette az orsót s a guzsalyt a tűzhely sarkához támasztotta. Gondolkozott. Majd a párkányon álló homokórát megfordította, mert a homok finom aranyszemecskéi leperegtek az alsó tölcsérbe.

- Csak nem jön - dünnyögte kedvetlenül.

- Majd jön, ne aggódj.

A gyermek köhögött. S mozgott, nyöszörgött ágyában.

- Anyácska! Anyácska! Hol vagy? - hangzott a sötétből a bizakodó, könyörgő kis hang.

- Itt vagyon anyád, lelköcském - szólt a királyné. Felkelt, fogta a gyertyatartót s Olimpiádisszal együtt belépett a kis beteg szobájába. Magas, bársony vánkosokkal tömött, arannyal vert ágyban puha medvebőr alatt feküdt s didergett a kislány, csak piros, lázas arcocskája s vékony, sziromszerű keze látszott ki a takaró alól. Szép, az anyjáéhoz hasonló, sugaras barna szeme beteges ragyogással szegeződött a királynéra.

- Pfű, pfű, oly meleg vagyon, vegyétök le rólam a bundát... Dadus, te is itt vagy?

- Itt, szivecském, virágom, eggyöm - gügyögött a dada s hozzáhajolt. - Beteg vagy, kéncsöm, fáj még a torkocskád? No, majd iszol egy korty főzetöt, ézösset, méz vagyon benne! S főzünk hagymát is, anyuskám, attól fut ám el az a csúnya, fekete Hagy!

- Vegyétök le ezt a bundát! - nyűglődött a kislány s kócosan felült, csapkodta a medvebőrt.

- Nem szabad, kicsikém - dorgálta a királyné, kezében a gyertyatartóval állva az ágy mellett s aggódva nézvén a gyermeket.

- Jó erdei öregünk bundáját, medve apácska puha bundáját nem vesszük le, ézöském - duruzsolta a dadus, ahogy lovászok duruzsolnak a csökönyös csikó fülébe. - Dehogy vesszük, hiszen a jó erdei öreg azért jöve elő, azért méné a nyíl elébe, hogy bundácskáját néked ajándékozza... Jöve az erdei bácsika, lógatá nagy fejét, dörmöge magában... brum... brum... Hol vagyon a kovács edzette nyíl, parázs edzette dzsida... Bundát akarok adni egy kisleánynak, Béla úr szép kis leányának, kerálkisasszonynak...

- Ezt mondá? - kiváncsiskodott a kicsi.

- Persze, hogy ezt, úgy-é, nagyasszonyom, úgy-é, anyácskánk?

- Ezt ám, a dadus tudja!

- No lásd. És kijöve az erdőből s ott álla egy szép leventa, íjj a kezébe, dzsida a kengyelénél, kés az övében... S énekele szépen, hogy el ne fusson az erdei bácsika... S amikor a nyíl megölé, a dzsida megölé, nevetett vala magában, jaj, csak úgy ficánkolt a nagy bajusza, csak úgy repesött a kicsiny füle! És azt mondá magában: az én jó meleg bundácskám legyön Béla apánk leányáé, a jó, szép, kedves, ézös kicsi Margitáé.

- Anyám, nem fájt neki? - fordult a mosolygó királynéhoz a gyermek.

- Nem fájt, inkább örvendezék!

- Ajjaj, dehogy fájt neki, annak nem fáj, csak énekelni kell szépön. Akkor örvendezik. No, hát ne vegyük le, úgy-é, a puha, meleg bundát? Mit szólna hozzá a jó mackó?

- Hol vagyon most?

- Hol bizony, hát az egekben, kicsim, ott dörmög, sétál az aranyerdőben. Aranymézet nyalogat, aranyszedröt szopogat. Körme is arany, bundája is arany.

- És lát minket az aranymedve?

- Hohó, lát ám, ott ül a nagy aranyseggén, ott mosolyog az aranyerdő szélén s örül, hogy a kicsi Margita szépen melegszik a bundája alatta! No, hát most üljék le szépön a mi anyuskánk ide, az ágy szélére, dadus meg behozza a mézes italt, meg Hagy keremet kergetővizét, azt ám, úgy elfut a csúnya, mint a cickán!

Nagy sebbel-lobbal kiiramodott a házból, a királyné meg leült az ágy szélére, a gyertyatartót egy alacsony, kerek asztalszékre állította s megtapogatta a gyermek homlokát. Forró volt az, a szeme égett, szájacskája cserepes volt.

Csendesen nyílt az ajtó s megjelent Béla vállas, zömök, feketeruhás alakja. Kardját a hóna alá szorította, hogy csörgésével fel ne ébressze a gyermeket, ha netán alszik. De Margita nem aludt, sőt boldogan nevetett s kitárta mezítelen karját az apja felé. Béla aggódó arcán szelíd mosoly suhant át, odament az ágyhoz, félkarjával megölelte a kislányt, félkarjával meg Mária vállát s erős, biztató hangon dünnyögte:

- No, no, hát csak nevessetök, kedveseim. Hallám dadától, hogy nem tűröd a bundát - korholta a kislányt fejcsóválva.

- Tűröm, apácskám, mert az erdei öreg látja és nevet az égben!

- Lám csak, hogy tűröd?

Margita a bunda alá bújt.

- Jól vagyon, holnapra kelvén csöngézni is tudsz már! S te meg ríttál?

- Nem, nem, csak úgy elszorula a szívem... aggódék... - szabadkozott a királyné.

- A gyermek miatt vagyon - magyarázta a király nagy nyugalommal. - Imádj Jézus úrhoz s megbékélsz.

Az ajtóban feltűnt a dada széles, vaskos, kedves alakja. Aranytálcán gőzölgő ibriket s egy mázas cseréptálon lépesmézet hozott. Arcán szélesen terült a lelkes mosolygás.

10.

Az udvarispán, meg Illye, a vén vitéz, a fiatal Turda kiséretében a tömlöc felé csörtetett. Hátul volt az, a palota északi szárnyának egyik sarokházában. Hosszú, sötét és keskeny folyosó vezetett oda. Már a tömlöc környéke is rideg s ijesztő volt. A szűk folyosó meztelen falai salétromos talajvizet izzadtak, az orrot már messziről hideg, nyers, fanyar bűz csapta meg. Sötét tárházak, kamrák, sóhombárok voltak itt a vastag, fekete ajtók mögött. Mindenféle lószerszám, nyereg, rozsdás fegyver halmozódott össze a szűk helyiségekben, ócskaságok, amiket már kidobtak a használatból, törött hordók, penészes tömlők, csákányok, ásók és sarlók, elszakadt szekérponyvák, Isten tudja honnét került bölcsők, rogyott ágyak, rongyok, lim-lom, szemét. Kileheltek a komor, vastag ajtókon át is. Maga a tömlöcajtó néhány meredek lépcsővel lejjebb nyílt a folyosó végében. Súlyos tölgygerendáit ujjnyi vasalás borította, kallantyúja nyomott vagy negyedmázsát s még egy kovácsolt vasrúd is feküdt keresztben az ajtón. Itt a három férfi megállt, Turda egy füstölő foklát tartott magasra, az udvarispán pedig nagy fáradsággal leszedte a vasrudat, kinyitotta a kallantyút s az ajtó csikorogva, ropogva feltárult.

A sötét veremben alig lehetett látni. Turda mélyen előrevilágított a foklával. A vizes terméskőfal mellett, jól bent a sarokban, három alaktalan lény kuporgott. Két rongyos, félig mezítelen rabszolga, meg egy fekete, bőrruhás alak. Mind a hárman a puszta, mocskos földön ültek, kezük-lábuk megvasalva s lánccal a falbaerősített vaskarikához fűzve. Dögletes levegő csapott ki a hideg, fekete odúból. Rothadt szalma, savanyú testszag, ürülék csípős, nehéz bűze és a salétrom nyers illata. A három arc pislogva, rángatózva meredt a foklafénybe. Kettőt csapzott, hosszú haj, kusza, mocskos fekete szakáll borított. A harmadik arc sötétbarna volt, kis fekete, gyanakodó szempár sütött belőle, hosszú, vékony fekete bajusz osztotta két karéjra s a koponya kopasz volt. Fekete, piszkos bőrruha volt ezen a harmadik alakon, a mellén bőrvért. Míg a másik kettő teljes közönnyel bámulta az érkezőket, ő éles, gyűlölködő pillantást vetett rájuk. De a másik pillanatban közönyös volt már ő is, mintha fából faragták volna.

- Jézus... - nyögte az egyik rab s megkísérelte a felállást, de visszazuhant, mint a részeg.

- Eredjetök - intett az udvarispán s komor, töpörödött kis mérges arcán egyetlen izom sem moccant. - Majd én fogom a foklát.

Illye és Turda lement a lépcsőn.

- Hijj, de büdös vagyon - jegyezte meg a fiatal vitéz vidáman. - No gyorsan!

- Szíz Mária anyánk, kenyeregj érettünk! - dadogta rekedten az egyik szakállas és olyan rémület vonaglott szőrös képén, mint a kutyáén, amikor fütykössel közeleg a pecér.

- Ne jajgass, no, nem éretted jövénk! - vakkantott rá Turda. - Ezért jövénk, az ördöngfiért itt.

Illye közönyösen fogta meztelen kése nyelét. Ha a felbőszült tatár ugranék, nyomban a szívébe márthassa. De az nem ugrott. Megvető tekintettel nézett végig a közeledőkön. S lesütötte a szemét, elfordult, mint aki meg sem látja őket.

- Kelj fel, hé! - ordított rá Turda. - Tán az ölünkben vigyünk innét?

A tatár meg sem moccant.

- Majd én leveszöm a láncot, te meg rugdalj belé egy kicsit, mint a bivalyba.

Míg a lánccal vesződött, Illye a rabot rugdalta. Az alsó lábszárát rúgta vagy háromszor, a sípcsontot a rövid, bő csizma pereménél. Csontrepesztő, gyors és biztos rúgások voltak, de az idegen meg sem szisszent. Arca is közönyös maradt, csak égő fekete szemében villant meg a félelmetes düh.

- Nem kél fel, Kaján ölelgesse, - mérgelődött Turda. - Hé, hej! Hej! Talpra! - ordította dermesztő hangon.

Illye acélos, villámgyors mozdulattal ismét belerúgott néhányszor. De a mongol összeszorította vékony ajkait, elfordította a fejét s csak a szeme sarkából sütötte rájuk feketén izzó, gyilkos pillantását. Még a lábát sem húzta beljebb a rettentő rúgások után.

- Jól bírja - bólintott elismerően Turda. - De majd megpuhul odafent.

Összeszorította a fogát, kezét görcsösen ökölbefacsarta s hátbarúgta a mongolt. Bár minden erejét belétette a rúgásba s megtántorodott utána, mégsem mozdult a mongol. Hanem kiköpött s a fal felé fordult. Most már rájuk se pillantott.

- Azt a keserves istenét az apjának, úgy kell kivinnünk, már látom - szitkozódott a legény.

- Fogd, azután gyerünk - vetette oda Illye. Megragadták a láncot s vonszolni kezdték kifelé a mongolt.

Az közönyösen hagyta magát. Széles utat kotortak vele a piszokban, rohadt szalmában és mocsokban. De míg a mongol egyetlen nyögést, vagy szisszenést sem ejtett, a két másik rab jajgatott, létániázott, a mellét verte.

- Jézus urunk, segélj meg! Mária, könyörögj érettünk! Isten, Isten, nézz le ránk!

- Goszpodi, pomiluj! Pomiluj!

- Csend, kutyák, disznók! - üvöltött rekedten az udvarispán odafent a bejáratnál. - Vágjatok oda nekik, a disznóknak!

De mire a vén Illye megfordult, azok szűkölve lapultak a falhoz s kezüket védekezőn tartották maguk elé.

Ők azonban rájuk sem hederítettek a csonttá soványodott, büdös, szőrös és állatian rémült nyavalyásokra. Turda haragudott, de a vén Illye közömbösen csinálta a dolgát. Itt-ott hátba, meg térdenrúgta a nyomorult embert, de vigyázott, hogy súlyos baja ne essék. Egy hosszú élet gyakorlata látszott minden mozdulatán. S a mindig célbataláló gyakorlat egykedvűsége is. A két rabszolga meg, a jajgatással felhagyva, szidta, kárhoztatta s átkozta a mongolt. Bilincseiket vadul rázták felé, lázas szemük kidülledt, rongyaik alatt vonaglottak a csontjaik.

- Üssétek agyon! Rúgjátok! Öljétek! Gyalázatos, bitang! Dögölj meg!

S leköpdösték.

Végre felcibálták a lépcsőn is, a tömlöc ajtaja becsapódott s a gyalázkodás bentrekedt a sötétben.

Odafent azután talprarúgdalták s rángatták a mongolt s elöl húzva, hátul dzsidavéggel nyomkodva, elindultak vele a vallatóház felé.

A szürke téli délután egykedvű világosságot hintett a rideg helyiségben. Egy vörösruhás, vöröskalpagos, zömök, nagybajuszú s kedvetlen hóhér, meg két fiatalabb, ugyancsak vörösruhás, nagybajuszú legény a kínzószerszámokat rakosgatta és székeket állított az egyik szabad fal mellé. Volt itt három hosszú, vastag, alacsony kínzópad a szélében vaskarikákkal, a gerendákról kötéllel felszerelt csigák függtek s egy erősen megrögzített létra is állt ott függőlegesen. A kürtő alatt parázs izzott, benne csípővasak tüzesedtek. A sarokban kaloda hevert. Egy polcon nyelvtépő és körömszakgató fogókat válogatott a hóhér. Legényei pedig drága szőnyegeket terítettek a földre, a székek elé.

Csakhamar megérkezett a király, Mátyás prépost, Rátold nembéli Gyula országbíró, Dénes, a nagyorrú nádorispán, meg Vajka diák. A király most is feketében, rosszkedvűen s hallgatagon ült le a középső, díszesen faragott, magastámlájú székbe, lábát zsámolyra nyugtatta, homlokát a tenyerébe fektette. Az országbíró lassúmozgású, köpcös, vörösszőke bajuszú és szakállú úr volt, világoskék bársonyruhája mintha világoskék, hideg szemével tartott volna rokonságot. De amilyen lassú volt a mozdulata, olyan sebes volt a beszéde. Izgatottnak látszott. Szapora nyelvvel, a király hallgatagsága miatt csak halkan, kissé idegenes kiejtéssel beszélt a nádorispánhoz.

- Majd kitűnik most, mit forralt a bitangja - mondta fojtott hangon s egészen a nádorhoz hajolva. - Beszélnie kell. Beszélnie kell.

A nádor elgondolkodó hangulatban volt, csak a vállát vonogatta.

- Majd kitetszik az is, amit mindig mondék - szólt bele a beszélgetésbe a prépost. Vasból készült kis keresztet forgatott. Vajkát kereste: - Vajka fiam, itt vagy?

- Itt vagyok, atyám - dünnyögte szolgálatkészen a diák s előlépett.

- No, hát a keresztyvíz is itt vagyon? Meg a krizma?

- Itt vagyon mindön, atyám.

- Iródeszkád, pennád, kalamárisod?

- Megvagynak, uram.

- Mert hátha feltámad benne Jézus urunk jorgalma s felveszi a kresztyöt? - magyarázta a prépost.

- Gondolni kell a lelkére - fecsegett az országbíró s nyugtalan, hideg kék szeme izgatottan járt körül a házban.

- Majd kitűnik, urak, - magyarázta tovább hevesen Mátyás - hogy nem tud ez egy mukkot is. Nyomorú csángó, szegény, megtér, meggyónik, örvend, ha szabadulhat. Nincs itt sömmi baj.

- De hát ki érti a beszédét? - villant az országbíró agyába.

- Ha nem szól a mi nyelvünkön?

- Tázlár, a kún, kerálné nagyasszony udvarából - nyugtatta meg a prépost.

- Hozzák már! Hozzák a tatárt! Köpjétök arcul! Üssétök! Dögölj meg, disznó! - üvöltöztek odakint a vitézek és sűrű rajban közeledtek az ajtó felé.

Hozták a mongolt. Most már felhagyott a makacskodással, egykedvűen lépkedett, alacsony, zömök, fekete alakja szinte eltűnt a magas férfiak között. Arcát lesütötte, nem nézett sem jobbra, sem balra. Tázlár baktatott mellette, ugyancsak fekete, alacsony, bőrruhás férfi. Meglehetősen hasonlított a mongolhoz, de sokkal fiatalabb volt annál s persze fegyverekkel rakva. Ijja a hátán, tegze az oldalán, kése a csizmaszárában, kardja az oldalán, csákánya a jobbjában, korbácsa a baljában. Büszkén lépkedett s minduntalan körülnézett a tolongókon.

- Mondd meg neki, hogy izenként szedik szét - kiabálta Tázlárnak egy vitéz.

- Azt is kérdözd meg tőle - kiabált egy másik - hogy van-e űnáluk jó bor?

- Osztán felírjatok ám mindönt, akit beszél!

Elől az udvarispán jött, mögötte a mongol, kétfelől Illye és Turda. Hátul pedig a kíváncsiak sűrűdtek. Közöttük ténfergett Ernye is. Odacsábította a kíváncsiság. Nem tudta, mi készül, csak annyit látott, hogy egy alacsony, fekete, bőrruhás, alaposan megvasalt egykedvű fickót kísérnek, hogy a mérges udvarispán még a szokottnál is sötétebb kedvben vagyon, s hogy Illye közönyösen böködi a kis bőrruhás rabot a dzsidájával, Turda meg a láncát cibálja. S hogy a házban ég a tűz, szőnyegek hevernek a földön, néhány úr halkan beszélget, egy csuhás, kopasz diák meg zsámolyon ül a küszöbnél s pergament, tollat, tintát készít elő a térdén. Azt is látta, hogy a feketeruhás, csupaszképű úr szomorúan ül a legnagyobb széken s homlokát a tenyerébe hajtja, mint aki gondokkal viaskodik. Meg hogy a prépost szaporán sürög-forog, minduntalan a szakállát sodorgatja s igen vidámnak látszik. De hogy mit akar az a három, karmazsinvörös ember a tűz mellett, miféle szerszámokat rakosgat, nézeget és válogat, azt nem tudta. S hogy mit jelentenek a kötélen lógó csigák, a ház közepén földbeerősített nagy vaskarikák, meg a mereven álló létra.

Az ajtó mellé furakodott s kiváncsian várt.

- Nesze, fuss vízért! - szólt rá Turda s egy vödröt nyomott a kezébe.

Ernye hát bosszúsan indult vízért. Sietett a kúthoz, hogy mennél előbb visszaérhessen.

A zaj, zsivajgás, kiabálás elcsitult. A prépost, az országbíró, meg a nádor is elfoglalta helyét a király mellett. A prépost még egyre bizonykodott:

- Sömmit sem tud a nyomorult. Higyjétök, urak. Kár vesződni vele. Mester, - kiáltott a kedvetlen, de most egyszerre alázatos képet vágó hóhérra - lassanként kezdjétök, ha meg akarna térni Jézus urunk hitére, legyön rá üdő. Ne bántsuk, ha nem nagyon kell. Legalább bínös lelkét mentse a nyavalyás tekergő. Te meg - fordult a diákhoz - csak arra ügyelj, amit Tázlár úr mond. Ő majd mondja, te meg írod. El ne véts egy szót is.

- Jobban tennétek, urak - dörmögte a nádor s zavarában meghúzogatta hosszú orrát - ha megöletnétök, de a harcra felkészülnétök...

- Essünk át rajta - sóhajtott a király, mintha róla volna szó. - Mégis, látnunk kell, mi lakozik benne. Ország ügye ez...

A mongol, amikor átlépte a küszöböt, s gyors, fürkésző pillantással körülvizsgálódott, mintha egy pillanatra megtorpant volna. Fekete, villámgyors szeme végigcikázott a padokon, a falon függő, ólmosvégű korbácsokon, a csigákon, létrán, csípővasakon... s végül a parázson pihent meg. Lehajtotta fejét s ajkai mozogtak. A tüzet köszöntötte... De már a másik pillanatban felegyenesedett, arca ismét közönyösre váltott, lépése nyugodt s kemény volt. Megállt a ház közepén, a tűz felé fordult s hátat mutatott az uraknak. A két fiatal pribék megragadta, gyors, biztos mozdulattal letépte bőrvértjét, késsel felhasította s lehúzta bőringét, majd bámulatos könnyedséggel az egyik padra emelte, felhasította s lenyúzta bőrnadrágját is, a csizmát pedig úgy vette le, mint szakács a leforrázott tyúk bocskorbőrét. Mindenki csodálkozott. A mongol, teljességgel átadva magát ellenségei hatalmának s arcára közönyt erőltetve ült a padon, mezítelen, barna teste úgyszólván teljesen szőrtelen s olyan kicsiny, vézna volt, mint egy növendék fiúé.

- Ááá, - csodálkoztak a bámész vitézek a küszöbön - hátsz ez meghal az első korbácsütésre! Olyan ez, akár egy tikfi...

- Ne bánd, annál könnyebben beszél.

- Szinte sajnálom - dörmögte egy javakorbéli lovász. S nevetett.

De, mintha elvágták volna, megszűnt a zaj. Úgylátszik, maga a mongol is meglepődött a helyzetén, mert tétován felkapta a kezét, de azután észrevette, hogy vasban van s lelógatta megint. Nem állt ellent, amikor gyorsan a padra fektették, kezét-lábát hurokkal a karikákra kötözték s a hóhér leakasztott egy ötágú, ólomgombos korbácsot s megsuhogtatta néhányszor kísérletképpen.

- Kérdezd - mondta harsányan a prépost Tázlárnak - Eredj hozzá egészen közel, állj a fejéhez és kérdezd.

- Mit kérdezzek, uram?

- Kérdezd, hogy honnét jöve és ki küldé. Te meg írd, diák.

A kún lehajolt a mongolhoz, aki hason feküdt a padon s recsegő, unszoló torokhangon mongolul kérdezett. A meztelen ember rá sem nézett. Hallgatott.

- Kérdezd újból Tartarosz cselédét!

A mongol hallgatott. Ekkor hosszú, rendkívül gyors mozdulattal lesújtott a hóhér. A korbács ólomgombjai fütyültek, a meztelen hát élesen csattant. Öt vércsík hasadt ki a bőrön s lefutott a bordákra, mint öt hosszú, piros féreg. A korbács újból és újból lecsapott. S a mezítelen hátat elfutotta a véres csíkok vastag szövevénye.

- Kérdezd! Kérdezd! - kiáltott a prépost. Mindenki a mongolra szegezte tekintetét. A király sápadt volt, a tekintete ijedt és szomorú. Az ajtóban vitáztak s nevetgéltek a vitézek.

- Nem szól ez, uram - rázta a fejét bosszúsan Tázlár. - Összeszorítja a fogát s nem szól.

- No, majd szól.

A korbács ütemesen csattogott. A mongol keze ökölbeszorult, tekintete a tűz felé fordult, ajka vonaglott, mintha mosolyogna. De hallgatott. Bőre rongyokban csüngött a hátán, a vér lomha cseppekben hullott a földre.

Ekkor érkezett vissza Ernye a vízzel. Megtorpant a küszöbön s elsápadt.

- Ne bámészkodj, hanem add ide - kiáltott rá dühösen az egyik vörösruhás legény s megragadta a vödröt. - Nem láttál még ilyet?

Végigzúdította a jéghideg vizet a megkorbácsolt hátán s visszalökte a vödröt.

- Fuss a kútra s hozd!

Ernye mintegy kábulatban fogta a vödröt s indult. De a küszöbön gyökeret vert a lába. Irtózva nézte a megkínzott embert. Várta, hogy üvöltsön. De az hallgatott. Erre megnyugodott egy kissé, s elindult a kúthoz. Talán nem is fáj neki annyira, gondolta...

Ugyanolyan gyorsan, ahogy meghurkolták, ismét leoldották a hurkokat s lábra támogatták a nyomorultat. Nem támolygott, szilárdan állt s egyre a tüzet nézte. Teste alig észrevehetően borzongott a tüzes sebek s a jeges víz fájdalmától.

- Mondd néki, - utasította Tázlárt a prépost - hogy most még megszabadulhat. Ha felel a kérdésekre.

Tázlár gurgulázó torokhangon magyarázott valamit a mongolnak. De az rá sem hederített. Száját összeszorítva bámult a tűzbe.

- Ki hitte lönne - dünnyögött mérgesen az udvarispán, szétvetett lábakkal állva a ház közepén s a hóhér munkáját ellenőrizve. - Kedég valósággal kölyöknek látszik...

- Tovább - intett a prépost a hóhérnak.

Ismét megragadták s most a csiga alá állították. Bilincsbevert kezére kötelet húztak, bokáit a földbe erősített vaskarikához kötötték. Azután lassan vonni kezdték a csiga kötelét. A mongol hátrafeszült karjai felhúzódtak, dereka behajlott, domború melle előredőlt, feje lekonyult, lábai meghúzódtak s csak hegyük érte a földet. A csiga nyikorgott. A véres test megfeszült. Arca hamuszürkére vált, szemét behunyta. Lélekzete elszorult.

- Kérdezd! - kiáltotta a prépost s felállt. - Mondd neki, hogy Jézus jorgalmas, itt az ő szent krösztye. Csókolja meg! Térjen meg! És feleljen!

Tázlár ingerült hangon kiabált. A mongol hallgatott. Az egyik legény ismét kiragadta a lihegve érkező Ernye kezéből a vödröt s végigzúdította a felcsigázott emberen. Vér és víz keveredett össze a földön agyagos sárrá.

- De hiszön megszakad... - dadogta Ernye sápadtan. A háta mögött valaki vidáman nevetett.

- Szakadjék csak, az ördöng fajzati!

- Mért nem változtatja magát sassá? Vagy léggyé?

A hóhérok húztak egyet a kötélen. Ernye pedig megforduló gyomorral állt odébb, hogy ismét a kútra siessen.

- Kérdezd a bitangot!

A bitang csuklói ropogtak, szeme fehérjével fordult felfelé... de nem szólt.

- Megátalkodott ördöngfi - csóválta fejét az udvarispán s korbácsával a csizmáját csapkodta.

- Ki hitte lönne - dünnyögte az országbíró s kék szeme hidegen meredt a kinyúlt, vékony testre.

A csigát eleresztették, a kinyujtott test összecsuklott s mint a rongy, leomlott a földre. Feje a térde közé bukott.

- Hol vagyon a víz? Hol bujkál az a tohonya fickó? - kiabáltak a legények.

Ernye futva jött. Féltében vacogott. Amint az ajtóba ért, elkapták a vödröt s megint rázuhintották a földön heverő emberi alakra. Az megvonaglott, csuklott, köpött egy véres nyálcsomót s szemét bágyadtan, félig eszelősen a tűzre fordította.

- Mind csak a tüzet nézi - mondta Tázlár bosszúsan. - Tám arra megszólal.

A legények ismét a padra fektették, de most hanyatt. Fejefölé húzták a megbilincselt kezeket s a karikához kötözték. Ugyanígy a lábakat is. A legények már hozták a fehéren villogó csípővasakat s a hóhér nagy szakértelemmel s végtelen nyugalommal csípdesni kezdte a véres bőrt. Sercegés hangzott a csendben. Füst libegett a pad fölött s égett hús émelygős illata szállongott a házban.

- Mindent megbocsátunk néki, csak szóljon már! - kiabált az érsek Tázlárnak. - Mondd, hogy mentse a lelkit! - keresztet vetett s latinul kiáltotta: - Miserere, Domine! Miserere!

A mongol hallgatott.

- Szúrjátok le - intett a király fáradtan s felkelt székéből.

- Nem tud ez semmit, nagyúr - magyarázta a prépost.

- Vagy tám ez a Tázlár nem ért a nyelvén? Tám nem tudja, mit kérdeznek tőle?

- Én osztán tudok - méltatlankodott Tázlár. - De ű nem szól!

Az udvarbíró legyintett.

- Ebből ugyan nem veszünk ki semmit, urak.

A hóhér folytatta a tortúrát s hatalmas égett sebekkel borította a mongol egész testét. Az kifordult szemmel meredt a mennyezetre, domború melle zihált, megfeszülő kötelei ropogtak. S megindult a vizelete is. De meg se mukkant.

- Hiában vagyon - mondta ismét türelmetlenül a király. - Ki tudhatja, miféle személy s mért jöve közénk.

Azzal kifelé indult a házból. A vitézek utat nyitottak neki s ujjaikat a homlokukhoz emelték. Nyomban a király után felpattant a nádor is, majd a diák ugrott fel s hóna alá kapva szerszámait, kifelé iszkolt. A prépost harsányan magyarázta az országbírónak:

- Mit mondék, uram? Nem tud ez semmit. Ha tudott volna, beszélt lönne.

- Rosszabb ez, uram, mintha beszéllett lönne - fordult vissza a nádor bosszúsan.

- Ugyan mért, nádrespán uram?

- Mert ez csak egy, prépost uram. És ez az egy is így viselkedék.

Kivonultak valamennyien, csak a hóhérok, Illye, Turda, meg az udvarispán maradt a házban.

- Kést belé - intett ingerülten az udvarispán.

Illye higgadtan a padhoz lépett s kivonva hosszú, kétélű kését, könnyed, biztos mozdulattal a mongol vállperecébe ütötte. Átmetszve a nyak főütőerét, mélyen lehatolt a kés, síkosan, mintha puha zsírba csúszott volna. S elérvén a görcsösen vergődő szívet, halálos sebet nyitott rajta. A megkínozott test még egyszer megvonaglott, a nyitott ajkakon hörgő sóhaj szállt ki, a szem becsukódott, majd kinyílt megint s hályogosra vált. Illye kivonta a kést, beletörölte a csizmaszárába s visszadugta. A barna, összetört mellkason vastag, fekete csíkban buzgott a vér.

- Félre vele - intett a hóhér, mire leoldozták s a ház közepére dobták.

Ernye futvást érkezett a vízzel. Megdöbbenve megállt. A hullát nézte.

- Tedd csak le, hadd mossuk fel a házat - intett közönyösen s unottan a hóhér.

Ernye letette s kiment. A ház sarkánál hányás fogta el. Homlokát a falnak támasztva, egyetlen erős, émelyítő csuklással mindent kiadott magából. Hideg verejtékben úszott az arca, inge a testéhez tapadt, szeme káprázott, minden porcikája reszketett.

- Hát te tám állapotos vagy, hé? - kérdezte gúnyosan Tázlár s köpött egyet.

- Jézus jorgalmazz - nyögte a legény.

- Eredj, osztán dajkáld kerálné nagyasszony leányát - gúnyolódott a kún megvetően s elbaktatott az alsó udvar felé.

11.

December vége meghozta a havat és a jeget. Délnyugat felől sötét felhők gomolyogtak s lassanként elborították az ég kagylószín síkját. Feltámadt a szél is. Erre már mindenki mondogatta a lovászok között, hogy rettentő nagy hó lesz, elő kell készíteni a szánakat. Lett is. Késő este indult meg a hófergeteg, zúgott, dohogott és sivított a szél, kavargott a hó s az épületek sarkánál, a mélyebb helyeken, a párkányokon és kapuk alján hamarosan hódombok támadtak. S az ablakokat is, amelyek a szél irányába nyíltak, behordta vastagon.

A lovászok hatalmas máglyát raktak az udvar közepén, de ugyancsak kellett vigyázniok, hogy a szél el ne hordja az üszköt s fel ne gyújtsa az egész királyi palotát. Vesszőkarámot állítottak a szél ellen, a magas falak és épületek is védelmezték a tűzrakást. Ott ültek azután vastag farkasbundák alatt, szemükbehúzott süveggel, hátukat a szélnek, képüket a tűznek fordítva, bort ittak és tereferéltek, nevetgéltek, asikot játszottak, vagy csak mesélgettek. Bent, az állások alatt, békésen ropogtatták az abrakot a paripák, közöttük Ernye lova is. Most már nem lehetett ráismerni. Kigömbölyödött, szőre megfényesedett, jókedve visszatért s bár ilyenkor, télvíz idején, a lovak vastag téli szőrt viselnek, Fecske valósággal újjászületett.

A legények a megkínozott mongolt emlegették. Kidobott tetemeiről régen lerágták a húst a Dunapart kóbor kutyái, a csontokat meg szétgázolták a lovasok, meg a szekerek. De fegyvereit a fürge, fiatal Máté kikotorta valamelyik kamara mélyéről s eldugta a fekvőhelyén, a farkasbőr alá.

Az egyik azon töprengett, hogy igazán alvilági gonoszlelkek-é ezek a tartárok, ahogy a prépost mondja, csakugyan kénköves, bűzös mocsarak mentén laknak-e s át tudnak-e vedleni rókává, farkassá, medvévé, vagy akár léggyé... S ha átvedlenek, mit tesznek a fegyvereikkel? Vagy azt is átváltoztatják? Jó lenne ismerni a varázsigét. Ilyet nem mindenki tud, még az öreg Ügyek sem, pedig ő gyakorta találkozott már keresztúton az ördöggel, felismeri a boszorkányt, meg tud vadítani akár egy egész ménest is és megszelídíti a legvadabb ridegcsikót. De léggyé változni még ő sem tud.

Ügyek titokzatosan bólogatott.

Ki lehetett vajjon az elfogott mongol? Honnét jött s ki küldte? Bizonyosan a nagykán, túl az Oroszkapun. De csodálatos volt, hogy nem szólt semmit, magával vitt mindent a pokolba. Meg se nyikkant.

Itt azután Ernyét kezdték csúfolni. Állapotosnak nevezték, ugratták, húzza le a ruháját s mutassa meg, nem leány-e. Ernye csak nevetett, de amikor az egyik legény azzal gúnyolta, hogy talán rokona a megölt mongolnak s azért siratta, a késéhez kapott s ha a csúfolódó félre nem hajlik, mellen találja az elhajított kés. Erre a vén Ügyek felkapta korbácsát s olyan dühbe gurult, hogy elnémultak s behúzták a nyakukat.

- Megmondá a baksa, - ordítozott Ügyek - hogy szegény őrjült! Mit akartok hát tőle? Még jógyomrú embörnek is nehéz olyan embörnyúzást végignézni.

- Nem vagyok én őrjült - pattant fel Ernye, mert már nem tűrhette tovább, hogy háborodottnak nézzék. - Az a tekergő baksa kitalálta, rám fogta vala! Aki megen őrjültnek mond, hát belevágom a baltám, az apja istenét!

- Ne zaklassátok hát - csitította valaki a fiúkat.

- Hát te is amott? - fenyegetőzött Ernye. - Kit ne zaklasson? Engöm?

- Nyughass, te lüke.

- Jó, jó, semmi baj, nem vagy bolond.

- Mért mondta volna a baksa, ha nem igaz?

- Mikor monda a baksa olyast, ami igaz?

- Mert udvorespán uram kilökött volna - magyarázta Ernye pirosan a dühtől. - De mamá ölég vót. Nem hurcolom többet. Nem vagyok bolond, osztán vége.

A tiltakozás annyira meglepte őket, hogy furcsálkodva bámulták.

- Hát akkor mért okádtál mégis a tartár miatta?

- S mért nem munkálsz soha? Mink hordjak a ganéjt, vakarjuk a lovakot, hordjuk az abrakot, almot, cepeljük a vizet s te meg itt csellengsz, kutyahitű s csak a bendődet tömöd.

- Gyerünk, fiúk, lássuk el a baját.

Egyszerre felugrált valamennyi. Ki a korbácsához, ki a késéhez, ki a csákányához kapott. Elrepült egy fütykös, búgva kalimpált át a levegőn, elzúgott Ernye füle mellett s valahol az udvar sarkában belévágódott a hóba.

Kitört a gyalázat. Ernye is a baltáját kereste. Villogó szemek, vadul fickándozó bajszok, piros-barna arcok, félrecsapott, hóval lepett süvegek vették körül. A legényeket rettentően felbőszítette, hogy itt élt valaki ingyen, hallgatta és fejtette álmaikat, böngészte a tenyerüket, bölcseket mondott, jövendölt s őrültnek tette magát, míg ők dolgoztak hajnaltól-napestig, tolták a ganéjt, vakarták a lovakat, betörték a szilaj csikókat, javították a nyergeket-kantárokat, cipelték a vizet s ha az urak kilovagoltak, vagy vadászatra mentek, ott ügettek egész nap esőben-szélben s akkor sem szállhattak lóról, amikor az udvari emberek falatoztak, meg ittak. Néha öt nap mulva kerültek elő késő éjszaka, csúnyán meggémberedve, kiéhezve, csatakos, izzadt lovakon s nekiállhattak csutakolni, míg csak ki nem verte őket a verejték. Ez meg zabálta Bimbó nenő főztjét, egész nap henyélt, meg ténfergett s álmokat fejtett.

Ügyek azonban elébe állt és a testével védelmezte. Maga is vörös volt a dühtől s kiabált, hogy a Nyulak szigetén is meghallhatták.

- Hát az nem löhet, hogy az a bitang baksa tötte meg bolondnak? Hátha akkor bolond vala, most meg kijózanodék? Ahelyett, hogy a tekergő baksát szidnátok, ezt az ártatlant akarjátok megcsutakolni. Kresztyén embörök vagytok ti? Pogányok vagytok!

Erre azután lecsitultak s dörmögve visszaültek a helyükre.

- De az ingyönélésnek vége, - jelentették ki - munkáljék ű is, akár mink.

- Az más.

Ernye örült, hogy megszabadulhatott a baksa rágalmától. Inkább dolgozik ezentúl, csak bolondnak ne kelljen lennie.

Azok már nem is hederítettek rá, hanem folytatták a mongol esetének megbeszélését. Máté előhozta az idegen íjat, a nyilakkal tömött tegezt s megint kézről-kézre adták, csodálták, forgatták, még meg is szagolták. Vastag szarvból készült az íj, mint a kúnoké s a nyilak hosszú, vasból való, éles pálcák voltak, még a tolluk is vas. A szegény bolond tartár nyilván azt hitte, hogy a kúnok között elbujkálhat ezzel az íjjal s ezekkel a nyilakkal. De rosszul választotta meg az utat, valakinek szemetszúrt a különös fegyver s a többi már magától következett.

12.

Fent a palotában ropogott a tűz, huhogtak a kürtők s lobogtak a gyertyák. A nagy ebédlőteremben a hatalmas asztal körül puha saruban, piros szokmánban, csimbókba kötött hajjal lépkedtek a rabszolgák s magasra emelve hordozták az arany- és ezüsttálakat, a boroskancsókat és a metszett üvegkupákat. A magas, boltíves ablakokat belepte a hó, sötét volt odakint, az ólomrekeszek meg-megzörrentek a szél ostromától. De idebent, a zömök oszlopokon nyugvó boltozatos teremben, a falfestményekkel díszített fényes, királyi ebédelőházban kellemes meleg áradt az óriás tűzhelyről s vagy ötven gyertya ontotta a karcsú tartókból libegő, otthonias fényét.

Az asztal végén Béla király ült, mellette jobbfelől a királyné, balról a nádor. Bélával szemközt ült a prépost, a többiek rangjuk és koruk szerint. Itt volt az udvarispán, itt volt az országbíró: Rátold nembéli Gyula, itt volt Szák nembéli Pós tárnokmester, Türje nembéli Dénes lovászmester, valamint ugyancsak Rátold nembéli Balduin, a pohárnok. Csák nembéli Máté étekfogó éppen most lépett be a nehéz szárnyasajtón s letelepedett a nádor felesége, a kis fekete, eleven, talpig sötétpirosban pompázó Eszter mellé. S a többiek, a fiatalabbak, akiknek még nem volt udvari méltóságuk, ott sürögtek-forogtak az asztal körül, hogy szolgáljanak az előkelő méltóságoknak. Köztük Ákos nembéli Ernye, Saint-Omer Vilmos és Öcsény.

Csupa szín, ragyogás és vidámság. Mária büszke alakja a nehéz, arannyal szőtt, szkófiumos mélyvörös bársonyban, fején az ékköves, fátylas fejékkel, a lovászmester karcsú, halk és kékszemű felesége gyöngyös rózsaszínben, az étekfogóé lebiggyedtajkú, mindig sértődöttséget mutató, csontos, magas asszony sötétzöldben s ugyancsak zöld fejékkel s a fiatal, illedelmes, lesütöttszemű udvari kisasszonykák pirosban, kékben, zöldben, gyöngyösen és karperecesen s barna, meg fekete hajukon ékszerekkel rakott pártával. Halk zsongás úszott a teremben, a tálak csörögtek, a serlegek csengtek, a szél zúgott és sivalkodott a tűzhelyen s a rabok halkan csosszantak a ragyogó márványpadlón.

Csak a király volt hallgatag. Sápadt arcát a tál fölé hajtva s erős, de fehér ujjaival a húst forgatva, lassan evett. Mélyen elmerült gondolataiba, mintha nem is társaságban volna, hanem egyedül töprengve a kicsiny szobában. Annál hangosabb volt a prépost. Máriához hajolva elmondott néhány esetet a kancellária életéből. Mária kicsiny húsdarabot rágcsált, fejét félrebillentve mosolygott s fülében reszkettek az aranyszálból font parányi kosárkák. Az asztal végén a feketeszakállú, óriástermetű Máté forgatott egy hatalmas csontot s erős fogaival szaporán tépegette a húst. A nádor felesége beszélt neki valamit, de Máté úr csak félfüllel hallgatta, másik fülét a nádor szavára hegyezve. Tomaj nembéli Dénes nádor fojtott hangon, nagy orrát a hús fölé horgasztva, egy-egy falás közben beszélt a tárnokmesternek, Pós úrnak. Ez aranysárga ruhában ült mellette, megfontoltan nézte a kezében tartott húst, sűrű szemöldökét összeráncolta, mintha a csont belsejébe akarná fúrni tekintetét. Mogorván hallgatott s figyelte a nádor szavait.

- Tika az dénáraiért jajgat - dörmögte a nádor s éles fogaival tépett a húsból, ahogy a holló tép. - Tízezret öl belé s csak százat kap vissza. A szerecsöny meg kereken kinyilatkoztatá, hogy egyetlen pénzával sem ad többet, mint azmi a kikötés vala. Hallám, olyasmit is rebesget, hogy a fejsze a fák gyükerére vettetött volna.

- No - horkant a tárnokmester s szaporán belevágta széles fogait a húsba.

- Öszvekavarodék mindön, uram - folytatta a nádor s nagy orrát felemelve a gyertyákba nézett. - Itt vagyon még az a tízezör a nyakunkon, akivel még Andreás úr tartoza a papoknak a sóért. S itt vagynak az keráli birtokok. Sok visszakerüle már, de a neheze hátra vagyon. Mert ugyan ki adná szívesen vissza birtokát, azkit Andreás úr ajándékoza néki? Prépost uram is felemlegeté, hogy Jézus urunk testéhez nyúl, azki monostorok, papi fejödelmek birtokához nyúl.

- Csendesebben, uram - intette dörmögő hangon két falas közt a tárnokmester.

- Nem hall ű, csak a maga hangját hallja - jegyezte meg hangosan a nádor s átpillantott a prépostra. Az bizony nem hallott, nem látott, szaporán dolgozott az állkapcsa s közben beszélt, beszélt. Azt fejtegette bátor, bő és vidám hangon, hogy a tartár hírvivő nem is hírvivő vala, hanem valamely néma kún s nem tudott semmit a tartárokról.

- Tudott az ugyan - szólt közbe távolabbról az országbíró, Rátold nembéli Gyula, megrázta vörös-szőke szakállát, hogy lepergessen róla egy odahullott kenyérmorzsát, hideg kék szeme pedig gyanakodva leste a nádort, vajjon mit tárgyal a tárnokmesterrel. - Tartár vala, de amolyan hitványabbja. Lehetséges, tám a kúnok közül kerüle elé.

- Mondják, hogy az tartár minden hitet lábbal tapos, nem ismer Istent, gyalázza Jézus urunkot s még családjaik sincsenek, hanem úgy élnek, mint az állatok - jegyezte meg kedves, gyermekesen csicsergő hangon a nádor felesége.

- Tamás espán úr felesége, - szólt a királyné s mindnyájan elhallgattak s feléje fordultak - az dada...

- Hogy vagyon az dada? - kiáltott közbe harsányan a prépost. - Nem látám mostanában.

- Margitát őrzi - felelt a királyné. - Lázas vala, bedagadt a torkocskája s most épüle csak fel. Olimpiádisz asszonyunk beszélé, hogy a tartár egyenest Isten atyánk bíntetése a népekön, mert megátalkodának a bínben. De hát csakugyan kutyafejük vagyon és szarvuk, meg patájuk? Szörnyűséges nép lehet...

Most egyszerre többen is beleavatkoztak a beszélgetésbe.

- Tartarosz ördöngei űk, nagyasszonyom!

- Nem szántanak s nem vetnek, házuk sincs és csak rabolnak.

- Feldúlának ötven birodalmat s asszonyokat, gyermekeket ölének.

- Embörhúst esznek, embörvért isznak.

- Nincs azok közt szeretet, nagyasszonyunk - szaporázta a szót a mérgesképű udvarispán. Eddig csak evett.

A hangok összekeveredtek. Mindenki tudott valamit róluk. Hogy kénköves tó mellett laknak, országuk közepén vagyon egy nagy lyuk s azon járnak le az alvilágba. S hogy lóvá, ökörré, kutyává, madárrá tudnak változni, mint a táttósok.

- Azoknál az asszony is közösben vagyon - beszélt harsányan Rátold nembéli Balduin, még magasabb a másik németnél, Gyulánál, de éppen olyan szőke s nagyszakállú s ugyancsak olyan hideg kékszemű férfi. - Nem ösmérnek azok szemérmet, nagyasszony, bűzhödött virtusaik vagynak s csak a rablás, gyilkolás, evés-ivás az istenük. Gyujtogatnak mindenütt, nagyasszonyom. Ki akarnak irtani minden szépet, jót a világból.

- Az asszonyok is közösben vagynak? - csodálkozott egy kis barna kisasszony s megrázta a pártája gyöngyeit. - Iszonytató.

- S vajjon mért teremte Isten ily pokolbéli fajzatot - sóhajtott a nádor felesége. - Csak hogy kipusztítsák a dúsakat, nagyokat, az igaz népek kresztyén fejödelmeit?

- Áh, semmi, semmi! - kiáltott telt szájjal a prépost. - Szóbeszéd, sok alja vagyon. Nyavalyás pásztorok űk, nagyasszonyom s verik a mejjüket, hogy ilyen erősek, olyan erősek. Birkájuk vagyon, nem haduk. Semmi aggságoskodás! Isten vélünk vagyon.

- A kresztyénség ellenségei ők - jegyezte meg sértődött arccal, méltatlankodó hangon az étekfogó felesége. - Vajjon mért nem irtják ki már őket? Mért nem hirdet kresztyöt a pápa űszentsége? Az ilyen népet ki kell irtani!

- Majd meglészen az is, ifjúasszony - nyugtatta meg a prépost. - Pápa atyánk űszentsége elébb tisztázza ügyét Fredericus úrral s azután kresztyöt hirdet, ha szüksége mutatkozik. Bátor az én ítéletöm szerént nem mutatkozik. Ide bé sem merik tenni a lábukat. Láttátok volna, minő nyavalyás, sömmi, tudalmatlan éhenkórász vala az is, akit a vallatóházban gyóntatánk. Nem tuda az sömmit. Úgy hala meg, egy szó nélkül, akár egy rühes kutya.

Igy váltogatták a szót, míg a rabok a tálakat váltogatták s hordták a sült és főtt húsokat, halakat, mártásokat s kancsókban az aranysárga bort. A serlegek a magasba lendültek, a szemek ragyogtak, a keblek megduzzadtak, az ajkak kipirosodtak s az arcok égtek.

Csak az udvarispán rágcsálta szokott némaságában a húst s Türje nembéli Dénes, a lovászmester forgatta a fejét hol erre, hol arra. Figyelte az arcokat, mozdulatokat s egyetlen hangot sem értett az egészből. Egyszerű ember volt, többnyire odakint járt Csepel szigetén s csak akkor jött fel a palotába, vagy lovagolt Esztrigánba, amikor a királynak dolga volt vele. Hallgatag férfi lévén, bosszantotta a sok fecsegés. Hogy pedig mit akartak ezzel a tartárral, vagy mohallal, miféle kutyafejről, szarvakról és patákról, mily istentelenségről, rablásokról s miféle pásztorról és birkáról folyt a beszéd, azt akkor sem tudta volna megmondani, ha kerékbetörik. Az egész társalgás duruzsoló zűrzavarrá folyt össze s ugyanígy az arcok, szemek és ruhák is, noha mindenkit ismert s mindenkit látott. Beszélni azonban csak akkor tudott, ha kettesben-hármasban voltak.

A kisasszonykák pedig a selymes-bársonyos, kardos, hetykebajuszú ifjú urakkal sugdolóztak s nevetgéltek. A szék támlájára hajolva könnyedén s finoman töltötték a bort, nyujtották a törlőkeszkenőt, csúsztatták kézre a tálat s közben fülébe súgták a szőke, barna tündéreknek a maguk okos kis bókjait s epekedő könyörgéseit. Mind menyasszony volt, hiszen apjuk-anyjuk már ölbéli korukban eljegyezte őket. De a gyertyák oly pompázatosan lobogtak a teremben olyan fülledt s kéjes illat kavargott, a fűszeres ételek s a tüzes bor úgy megdobogtatta a szívet, átforrósította a vért s felkorbácsolta a szerelmi vágyat, hogy a párták ragyogása, a rózsaszín fülekben remegő ékszerek, a násfák és gyöngyfüzérek is szinte tüzet vetettek. Amikor azután belépett két sipos és a pohárnokmester tapsolt, a szolgák pedig hosszú sorban emelték fejük fölé az illatos gyümölcsöket, latin narancsot, fügét, törökszilvát, görög szárított szőlőt, kisázsiai almát, Kárpátokban termett mogyorót, Somügyben szüretelt diót és Branában szedett gesztenyét, már mindenki egyszerre beszélt s a vidám zsongás alaktalan örvénnyé vált. Csak itt-ott harsant ki belőle a prépost bő hangja, mint amikor nagybajuszú, hatalmas harcsa vetődik fel a vizek mélyéből, egy-egy kisasszony csengő nevetése, mint apró aranyhal s egy-egy serlegcsengés, mint a hullámok csörgése. A siposok leültek a földre, lábukat maguk alá húzták s kétágú sípjukon végigfuttatták szapora ujjaikat. Prémes, fényes vörös szokmánjuk, sárga övük, hegyes kalpagjuk ugyan illett a fényes koszorúba. Lassanként elült a zaj s a lakomázók figyeltek. Bólogatva, könnyezve, merengve, vagy mosolyogva ütögették a dallam ritmusát, maguk is dudoltak mellé... Csak a király hajtotta nagy homlokát a tenyerébe s nézett idegenül az előtte álló serleg kék csillogásába.

Mária titkon figyelte a királyt s egyre nyugtalanabb lett. Úgy átlátott rajta, mint egy serlegen. Látta, mi forr, kavarog benne. S féltékeny izgalommal, alig leplezhető bosszúsággal gondolt rá, hogy mindig talál magának valami bajt, amivel vesződhessen s elvonhassa magát a feleségétől.

- Fáradt vagy? - kérdezte halkan, latinul.

- Nem - felelt a király kedvetlenül.

- Mért nem avatkozol a beszélgetésbe?

- Nincs miért beleavatkoznom - felelte s ivott egy kortyot a serlegből.

- Jöjj, menjünk...

- Csak eredj, hivem, - bólintott a király szelíden - nekem még dolgom vagyon.

A királyné ismét szólni akart, de lenyelte. Tudta jól, hogy Bélát fárasztja a beszélgetés, lélekben nincs is itt... Hanem bizonyosan a tartárokkal foglalkozik. Most, hogy a prépost vidám kijelentéseit hallotta s látta a beszélgetőket, a tálakkal rakott asztalt, a vidáman lobogó gyertyákat s a meleget sugárzó tűzhely fényét, elszállt az aggodalma s elhessegette magától, amit Olimpiádisz mesélt. Ostoba fecsegés, - gondolta bosszúsan - az emberek mindent felfújnak, hihetetlen színekbe burkolnak s ijesztgetik egymást és magukat. Miért kellene félni egy sereg hitvány pásztortól, néhány hangos fenyegetéstől, ostoba hírtől? Itt vagyon ez a hatalmas palota, falai vastagok, kapui súlyosak, tele kinccsel, bútorral, fegyverrel s emberrel a házak, minden oly pompás, erős és biztos... És itt vagyon az egész ország, körülvéve gyepükkel s kapukkal, a gyepükön királyi vitézek állig fegyverben, jó lovakon, vasvértben, s itt vannak a hatalmas urak, az egyház fejedelmei, kezükben kereszt és hosszú pallos, birtokaikon sűrű nép, a városokban katonák... S mindez Európa közepén, s a Lajtán túl keresztény fejedelmek hatalma, a pápa ereje, ősi várak sora, páncélosok ezrei... S kincs és dénár mindenütt... S a Kárpátokon túl, Kelet felé, a halicsi fejedelem, Szuzdál, Novgorod fenn Északon, s a lengyelek és csehek... Amint hallgatta a vidáman pergő beszélgetést, a játékos szavakat, az egészséges, bátor nevetéseket, elnézte az urak arannyal-ezüsttel ékes bársonyruháit, biztostekintetű arcát, a kisasszonyok sziromhoz hasonlatos képét s könnyű kezeit, súlyos köd gyanánt oszlott szét előtte a fenyegető veszedelem s csodálkozott rajta, hogy aggódhatott. Az meg valósággal elkeserítette, hogy a király nem látja az egész ostobaságot s még az asztal mellett is gondokba merül. De hát ő mindig módot talált rá, hogy hívei elől meneküljön, az éjszakákat magánosan töltse és a nevetést elűzze magától.

Szerette volna hallani, mikép döntött a király Margita és Saint-Omer Vilmos eljegyzéséről, szerette volna tudni, vajjon a fagy és hó beálltával lesznek-e vaddisznóvadászatok s hogy a gyermekek mikor jöhetnek el Esztrigánból. De hallgatott. Mosolyogva fordult a préposthoz. Ez arról beszélt, hogy assisi Franciscus minoritái gombamód szaporodnak s vissza akarják állítani a kolduló rendek régi tisztességét s egyre többen járják a magyar földet is. Majd meg Fredericus császár ravasz fondorlatait fejtegette, hogy mikép akarja fellázítani a pápa ellen az északitáliai városokat, de a pápa, matuzsálemi kora ellenére, rendkívüli okosságot s erőt mutat vele szemben.

A király felállt s mindenki követte példáját.

- Egészségtökre, hiveim - mondta szokása szerint s megbiccentette a fejét. Mindnyájan mélyen meghajoltak.

- Egészségödre, nagyúr - zúgták vissza.

A prépost keresztet vetett s imádkozott.

- Köszönjük neköd, Isten, - mondta zengő, telt, fellengő hangon s lesütötte a szemét - hogy mindönnapi kenyerünket ma is megadád. Bocsáss reánk könnyű álmot, add, hogy testünk-lelkünk javára váljék s a Te szolgálatodra lehessünk, mígnem az utolsó hórában bébocsátasz minket a Te országodba s ültetsz jobbod felől. Ámen.

A társaság felbomlott, székek dörömböltek, kardok csörögtek s a feltáruló ajtón beléptek a szolgák aranytálaikkal és a cifra keszkenőkkel. A király s a királyné külön tálakban mosta meg ujjait az illatos vízben, a többiekhez sorra odajárultak a szolgák tálaikkal. Két udvornyik gyertyát gyújtott, hogy mutassa az utat a sötét folyosókon.

- Kérlek, nádrespán uram, prépost uram, országbíró uram s lovászmester uram, - szólt a király a küszöbön - szeretném hallani tanácsaitokat.

Az urak meghajoltak s a király után indultak.

- Véled is vagyon egy csekély dolgom - fordult Máriához, aki alig tudta leleplezni rossz kedvét.

- S mi legyen az, uram?

- Kérlek, nagyasszony - folytatta a király, szinte mereven nézve a királynéra, mintha nem is a feleségéhez beszélne. Akkor szokta nagyasszonynak nevezni, amikor parancsa volt a számára s nem tűrt ellentmondást, megmásítást. - Ha a vihar szűnik s szánon lehet utazni, Esztrigánba mégy a gyermekkel s a dadával. Jobbágyaid s vitézeid késérnek.

- Miért? - kérdezte meghökkenve a királyné.

- Mert ott vagynak gyermekeink s néked is ott kell lennöd - magyarázta nyugodtan, szinte hidegen Béla. - S itt most oly munka indul, akiben zavarsz. Egyedül akarok lenni.

"Egyedül akarok lenni!" Oly jól ismerte már a királyné ezt a gyakran ismétlődő kívánságot. De újra és újra elkeserítette. Miért akar egyedül lenni? Miért jó az? Ő akkor érzi jól magát, ha férje, gyermekei s hívei között lehet. Akkor üdül fel, akkor tiszták a gondolatai s akkor nyugodt. Az élete akkor világos, könnyű és egyszerű. Béla pedig egyedül akar lenni - s oly gyakran van egyedül! Hát terhére van neki? Háborgatja talán? Nem felesége-e, jóban-rosszban társa tizenhat éven át? Nem tartott ki mellette még akkor is, amikor Endre el akarta tőle választani? S nem anyja-e a gyermekeinek? Igen, ha elfáradt, ha elkeseredett, ha bevégzett, vagy elhatározott valamit, Béla mindig hozzáment s halkan, szemérmesen beszélgetett vele a gyermekekről, vagy országos ügyekről, meg is ölelte, megcsókolta s megsimogatta a fejét, vagy a kezét... De Mária azt szerette volna, ha éppen akkor keresi fel, bújik hozzá, amikor kétségek, gondok gyötrik s a túlságosan átérzett felelősség bilincsei nyomják! De éppen ilyenkor hangzott el a halk "nagyasszony" és az "egyedül akarok lenni!"

Lehajtotta a fejét s ajkait összeszorította.

- S miként utazhatunk Esztrigánba ily mély hóban? - kérdezte.

- Majd utazhattok. Ha másként nem, megtöretjük az utat egy csorda ökörrel. Tehát: készülj, nagyasszony.

Kimentek az ajtón. A folyosón csoportokba szakadozottan lépkedett az udvari nép, nagy árnyékaik libegtek a falakon. A lépcsőnél a király homlokon csókolta feleségét s jobbra fordult, a kicsiny szoba felé.

A királyné felvetette a fejét s magas fejékével még magasabbnak s uralkodóbbnak látszón, hosszú s büszke lépésekkel sietett az asszonyház felé.

13.

Mindnyájan letelepedtek az öblös székekbe. Öcsény két szál gyertyát helyezett az asztalra s egy kancsó bort, meg serlegeket. Aranytálban gyümölcsöt. Azután csendesen visszavonult s betette az ajtót.

Csend volt, az iménti zajos, vidám csevegés után olyan nehéz csend, hogy mindnyájan feszengeni kezdtek. A királyt figyelték. Béla övébe dugta kezét, fejét lehajtotta s járt néhány lépést a szobában. Ezt már ismerték. Komoly arcot vágva várták a király szavát.

- Urak - mondta végre a király s megállt előttük, sötét szemét végighordozta rajtuk s iparkodott a lelkük mélyébe látni. - Talán gondoljátok, miért hiválak benneteket.

Az urak bólogattak s dörmögtek.

- A tartár miatta - szólt a nádor.

- Úgy vagyon. Én átgondolám a veszödelmet, urak, s igen súlyosnak találám.

Ismét hallgattak. A király élesen vizsgálta az arcokat.

- Nagyúr, - vetette közbe óvatosan a prépost - az hírök túlságosak.

- Nem, atyám, a hírök igazak - rázta a fejét Béla. - Érettetök s az országért én felelök. Isten kegyelme kerállá teve s népem atyjává. Meghajtom fejem az ű akaratja előtte s várom parancsait. Ti nem feleltök érettem, majd ha a halál után megállok Isten magosb keráli széke előtt s feleletre von. Kérdése így leszen: megtevél-e mindönt Jézus hitéért s az ország bátorságáért? S én azt akarom mondani: Uram, mindönt megtevék, ami erőmből tellött. A csibéért a kotló felel, a nyájért a pásztor. Urak, híveim, két nehéz bizonyság vagyon kezeinkben. Egyik Batu úr levele, másik a megvallatott mohal...

- Batu úr levele rongy, a mohal kedég hallgatott! - vetette közbe türelmetlenül a prépost.

- Batu úr levele nem rongy, Batu úr tudja, mit írott s az ű szava törvény - emelte fel hangját Béla s kezével elhárító mozdulatot tett. - Ne áltasd magad, prépost. Batu úr nem gyermek s nem csöngézni akar mivélünk.

- Csak jöjjék, majd csöngézünk vele mink - mordult meg Türje nembéli Dénes lovászmester s ültében előrelökte a lábát. Figyelmesen vizsgálgatta a csizmája orrát, mintha kedve tellenék benne s most látná először.

- Még nem szólék - figyelmeztette a király, feddő pillantást vetve reá. - Az mohal kedég nem hallgatott, sőt többet szólott, mintha beszélt lönne. Az mohal hallgatása még szernyő kínjai s teste megtörettetése közben is, többet mond, mint a beszéd. Mert mit mond az mohal némasága, urak? Azt, hogy ű csak egy vala a sokból s ez az egy is olyan, mint a sok. S hogy a törvény mélyen benne vala s inkább elvesze, semhogy véreit elárulja. Urak, hány ily mohal jár-kél magyeri földön, álruhában, hajat, vagy szakállt növesztvén s beszélvén nyelvünket, akár mi magunk?

- Ha jár is, mit lát? - kérdezte fitymáló hangon, szinte a szakállába a vörösszőke országbíró s behunyta hideg kék szemét.

- A gyuhainkat is - felelt a király. - Többet, mint akár mink magunk. Mert mink nem látjuk nehéz hibáinkat s konok ostobaságainkat, de űk látják.

- A nagyúr igazat beszél - jegyezte meg komoran a nádor s huzgálni kezdte az orrát.

- Amikor felvevém keráli palástomat s a koronát, s amikor atyám meghala - folytatta a király egyhangú szavakkal, de szeme fürkészőn járt emberei arcán - fogadást tevék, hogy az öreg Béla szerént viselöm az uralkodás terhét s igazságot teszek szegényök s hatalmasok között. Akkor még azt hivém, életöm végéig háborgatás nélkül munkálhatok. De most látom, urak, hogy az üdő sürget. S amiket rendelék, sietve kell végre vinnünk.

A prépost, az országbíró halkan beledünnyögött a szakállába s kelletlenül mozgolódott székén. A lovászmester, meg a nádor viszont megkeményített arccal tekintett Bélára.

- Azt akarom, hogy tiszta szűvvel feleljek Istennek a halál után - folytatta komor, szilárd hangon a király. - Ezt csak úgy tehetöm, urak, ha kezemben vagyon minden erő s minden hatalom, de föld s juss nélkül nincs erő és a hatalom palástja csupán festett rongy. Elrendelem, hogy vizsgáljanak meg minden adományt s minden jusst. Aki kedég olyast birtokol, ami öreg Béla idején a kerálé vala, adja vissza panasz nélkül, akár keráli jobbágy, akár pap, vagy monostor legyen is. A vizsgálás folyik, mint tudjátok, de most gyorsabban kell folynia. Fegyverre, hadra, várra vagyon szükségem, miként a pásztornak baltára s erős ebekre a farkasok ellen.

- Nagyúr, - mondta a prépost, nem türtőztetve magát tovább s mély medvehangja is szinte reszketett - Jézus ekléziája annál erősebb, mennél több föld s arany-ezüstmarha, meg vitézi nép vagyon.

- S hasonlókép az ország hatalma is annál nagyobb, mennél több hatalmas úr s fegyveres fejedelöm lakozik benne - bátorodott fel az országbíró is és ivott egyet.

- Mindön úrnak, kerál jobbágyának s az ekléziának is mentül több földje, jussa, kéncse, vitéze legyék - toldotta meg a prépost feszengve. - Én, nagyúr, életömet adom éretted, Jézus urunkért s az országért, de mikép adjam, ha üres a kezem? S mikép adja a többi, szerte magyeri földön?

- Akinek régi jussa vagyon, ne háborgassuk, de aki kerál kárára szabdalt s nyert, adja vissza, amit nyert! - beszélt ingerülten a király. - Amit elrendelék, most hamar kell végbevinni, mert romlás fenyeget!

- Romlás nem fenyeget, nagyúr, amíg mink kardunkat emelhetjük - vitázott a prépost.

- Minden kaponya s minden fegyver a tiéd! - kiáltott az országbíró lelkendezve.

- Úgy, hát csak az juss és birtok nem lehet enyém? Koponya s kard igen?

- Ami az uraké, az a tiéd is, nagyúr - szónokolt az országbíró. - Hiszen mindnyájan a tieid vagyunk!

- Elegendő, ha lassan s okosan vizsgálnak - állapította meg a prépost. - Mint eddig tevék. S gondolnak mindenki jussára. Nem lehet romlásba dönteni az ekléziát sem s az urakat sem!

- S vajjon a zsidók, müszülmének mért nem nyegnek a teher alatta? - érvelt Rátold nembéli Gyula, vörösszőke szakállát simogatva. - Hányszer követelé pápa űszentsége, hogy minden vámot, vásárt, sókamarát, pénzaverést vegyünk el tőlük s adjuk kresztyénök hatalmába? S hát nem lehetött vala, sem Andreás úr idejében, sem most. Mert a dénár mindig a Tikáknál és Sámueleknél vagyon, az nép bőri a ő kezekben vagyon s ha akarják, nem adnak egy poltúrát sem.

- Nem is adnak - szólt közbe a nádor.

- Nem a mohalt kellett lönne kínpadra vonni, nagyúr, hanem Tikát és Sámuelt s minden zsidót és müszülmént. Mert az ű házaik rekesztékei tele vagynak arany, ezüst marhával, diamánttal, rubinttal s kéncsökkel s még az úti botjuk is megfúrva s tömve vagyon! Ott ülnek Esztrigánban, a vár alatt, a latinváros mellett s mint patkányok, bújnak egyik likból a másikba s viszik kéncseiket, nagyúr, ha megszimatolják a romlást. Hát az a bides Tika mért nem mégyen Esztrigánba, vagy akár ide is, Felhévíz mellé s mért nem csikar ki valamit? És hát Sámuel mért nem szorongatja egy kicsinyég müszülmén alláhozóit? Mert, nagyúr, űk egy test és egy lélek, romoljék az eklézia s pusztuljanak az urak s vegyön el mindent a kerál, s nyírja meg jussaikat, de űnékik kebelükön kenyerük, hátakon házuk s még az ürgelikon át is kibújnak az országból!

Az országbíró arca kipirult, kék szeme dühösen villogott, szőke szakálla s hosszú haja méltatlankodástól reszketett. A prépost mély, dörmögő hangon helyeselt s hogy erősebb legyen a szava, ivott a serlegből.

- Igy vagyon, nagyúr - bólogatott hevesen. - Ők dúlják az országot s ők vonják le az bőrt a szegény népről. Isten ellen vagyon ez!

- Urak, ezután törvényben leszen, hogy sókamarát, pénzaverést, vámszedést, adógyüjtést, mindenféle mesterködést a pénzával ti cseleködjetök - vágta oda a király recsegő hangon. - Törvényben leszen, hogy te, prépost és te, országbíró uram, s mind a Csákok, Majsok, Kemények, Hunt-Poznánok, Haholtok s Rátoldok, Jákok s Katapánok, Türjék és Szemerék, Gyulák, Gutok és Keledök, Győrök, Szalókok, Szentek, Etrék, Kalánok és Kánok, Kácsikok, Ogúzok s mind a foglaló nemek ivadékai, járjanak az országban, hajtsák bé az vámot, vásárpénzát, kunapénzát, sóadót. S hogy senki más a keráli regáléval ne foglalatoskodjék, csak ti, megyeri urak s az eklézia fejedelmei. - Ujjával az asztalt ütögette. - Törvényben leszen!

Valamennyien hallgattak, csak a nádor mosolygott gúnyosan hosszú orra alatt.

- Nem akarjátok? Mért nem akarjátok? Mért? - szegezte nekik a király.

- Nagyúr, - dünnyögte a prépost - hogy lehetne az? Hogy magyeri úr s az eklézia pénzával bibelődjék s forgassa az ördöng piszkát...

- A pápa úr kemény levelekben régóta sürgeté. S mért ne lehetne?

- Nem azért vagyunk itt, hogy adom-vöszömmel, dénárhajtással, csalással s hamissággal foglalatoskodjunk - felelt az országbíró.

- Eleidet s a Jakok, Gut-Keledök, Hunt-Poznánok, Haholtok s Rátoldok eleit béhívák atyáim, hogy kerál támaszai s gyámolai legyenek. - Beszélt tovább a király ingerült hangon. - S ha ti nem kívántok piszkos dénárral kereskedni, hanem csak szállásra s birtokra vágyakoztok s abban uralkodtok, vajjon mi jusson rójjátok fel, ha zsidók s müszülmének forgatják a dénárt? Úgy illő, hogy azki adóval, vámmal, sóval s dénárral bánik, dénárt adjon s azki birtokot kap vala atyámtól ajándokul, adja birtokát s váljék meg az ajándoktól zokszó nélkül.

- Zokszó nélkül nem megyen - bökkentette ki a lovászmester s a nádor ismét mosolygott.

- Amit rendelék, - folytatta tovább a király - megyen a maga útján. Felelek érette Istennél, országom s népemért is. Mert kedég a romlást közelinek vélem, parancsolom, hogy azmit rendölék, gyorsabban menjen végbe. Szólottam.

Ismét övébe dugta kezeit s járkálni kezdett. Az urak hallgattak. A nádor hamiskás mosollyal, a lovászmester kemény ábrázattal, az országbíró és a prépost fanyarul, mintha vackorba harapott volna.

- Öszvehívatom az országot, - tette még hozzá Béla nyugodtabban - s értésére adom, készüljenek s fegyvert, vitézt tartsanak készen. Kinek vagyon tanácsa, vagy beszélni valója?

Várakozva tekintett rájuk. De egyik sem szólt.

- Úgy hát egyet gondolunk - zárta be a vitát mosolyogva.

- Mink még csak hagyján, - vakarta a fejét a prépost - de mi lesz majd az ország gyűlésén? Már ma is zúgolódnak s vakaróznak mindenfelé...

- Vakaróznak - vont vállat a király s megint elmosolyodott, mert vakarózott a prépost is.

- Hát, ha így vagyon, - sóhajtott az országbíró is - te lásd, nagyúr. Amíg vérről s életről vagyon szó, megtesszük a magunkét...

- Amég vérről s életről... - dörmögte a király, sétája közben. - Ó, vért s életet játszva kínáltok s löktök oda, urak, mint asikot játszó vitézek a dénárt... De ha birtokról s ajándokban kapott jussról vagyon szó...

Legyintett.

- Vigyázzatok s imádjatok, hogy késértetbe ne essetök - folytatta halkan, ujját felemelve s szúrón a szemükbe nézve. - Isten velünk vagyon s belelát gyonhaink titkába. Úgy adjatok számot magatoknak is, ahogy Istennek adtok majdan számot, utolsó hórátokban...

Megrendülve, sápadtan nézték a király sápadt arcát, égő, mély szemét s felemelt ujját. A prépost keresztet vetett s példáját mindnyájan követték.

- Lássuk az ország gyűlését, nagyúr, s bízd reánk - dadogta az országbíró.

- Te felelsz, nagyúr, - dörmögte mély hangon a prépost - tégy, amit jónak vélsz. Vallom ugyan, hogy romlás nem fenyeget, de ha te nem vallod, legyen a te akaratod szerént.

- Nádrespán uram s lovászmester uram - fordult a király, maga is meghatva egy kissé, a két Déneshez. - Szavatokat nem hallám, de szívetek dobbanását érzém. Sokan vagynak ez országban gyermekek s bolondok. Ti tudjátok, mi gyötör engem. Vigyázzatok, hogy sem gyermekek, sem bolondok belé ne kaphassanak a kantárba, mert szakadékba visznek a lovak.

14.

Harmadnapon elállt a kemény, metsző északnyugati szél, az ég kitisztult. Fehér, fehér volt a táj, a budai hegyek sötétkékjét hermelinfoltok tarkázták s fehérek voltak a háztetők, tornyok s palánkok is. A tiszta levegőn úgy szállt a harangok szava, mint az üvegcsengőké. S fehér dísz alatt rogyadoztak a hatalmas fák is, zúzmara villogott a vékony gallyakon s vert csipke képét mutatták a bokrok. A világoskék égre békésen kanyargott a palota kürtőinek füstje, mintha lélekzetet s meleg párát bocsátott volna a magastetejű épületcsoport. S a Nyulak szigetén is fehéren füstölt a klastrom s odaát Pesten is - a Duna pedig acélkék, hatalmas kardként villogott a napsütésben.

Szának siklottak a parton, a lovak könnyedén futottak s párát fújtak, mint a táttóslovak. Testük gőzölgött. Játszottak, prüszköltek, tág orrlikkal szívták az éles levegőt, lóbálták a fejüket, belekaptak a hóba s majszolták, mint nyáron a vizet. Csengők csilingeltek, ostorok durrogtak, messzecsengő kiáltások rivalltak, nevetések labdáztak a kemény kék-fehér fényben. Az égen gágogó vadludak ékei kavarogtak, mint kieresztett pányvák. Felfelé, Északnak, el lehetett látni Vácig s lefelé, a lapos partok mentén, Csepelig.

A királyné udvarán dúsan faragott, karcsúorrú, cifra szának álltak, öt-öt ló rágta előttük a zablát, majszolta a havat, dobálta a csótárt s rázta a csengőket. A nyergesen piros szokmánban, piros csizmában, prémes kalpagosan ült a lovász, hátán nagy farkasbőr, jobbjában a gyeplők, baljában a hosszú fonott korbács. A bakon, ugyancsak skarlátpirosban, ugyancsak súlyos farkasbőrrel a hátán, prémes kalpaggal a fején, jobbjában gyeplőt tartva, baljában korbácsot, ült a kocsis. Mind a kettőnek frissen simították az állát, frissen zsírozták s fonták a haját, viaszkozták hosszú bajuszát. Ültek, mint kevély bálványok.

A szán végében, magas ülésen, két pirosdolmános, farkasbőrös, fegyveres vitéz ült, térde közé állítva csákányát s egykedvűen nézve le a földön járókra. Egy szakasz válogatott vitéz a királyné szabadosai közül, mint a frissen buggyanó vér, oly vörösen s tüzesen közeledett sötétpej paripáin az alsó udvarból. Lovuk, ők maguk csupa fény, csupa csörgő ezüst és villogó aranysujtás. Csupa drága prém s remekbecserzett piros bőr. Ij a hátukon, tegez az üvökön, csákány és pányva a kápájukon, verthüvelyű kard az oldalukon, ötvösművel díszített ezüstös tarsoly a kardjuk mellett. Hintázva ültek a lovon, hányták-vetették őket a nyerítő, röhögő, türelmetlen paripák s hanyagul, csípőre támasztott kézzel illegtek, félszemmel felnézve a magas ablakokra, meg a kapuban ácsorgó nőszemélyekre.

Vagy hat szán és száz vitéz sereglett az udvaron a boltíves palotakapu előtt. Udvornyikok sürögtek-forogtak, átalvetőket, csomagokat, tömlőket s tarsolyokat hurcolva és süllyesztve a szánakba. Mások a szalmát igazgatták a szának öblében, hogy jó puha s meleg legyen a láb helye. Szolgálók, udvari kisasszonyok ütköztek össze a lépcsőn, mind futott, mind lihegett.

- Forró köveket is kéne betenni - töprengett egy öreg udvornyik tanácstalanul.

- Már hozza is Szomorú - kiáltott felé egy kisasszonyka.

- Hol vagynak a nagyasszony ruhásedényei?

- Margita játékait oda tegyétök.

Kiabálás, vitatkozás, nevetés, dorgálás hangzott mindenünnen. A kocsisok s lovászok alig tudták fékezni a türelmetlen paripákat. Kapálták a havat s fogaikat kivicsorítva, az égre röhögtek.

- Nehezen gyünnek - dörmögte egy kocsis a bakról a nyergesen ülő legénynek.

- Urak, ráérnek - felelt amaz.

- S te nem érsz rá?

- Én nem, mert kurgat a ló.

Végre kilépett a házból a királyné s Olimpiádisz. Nyakig meleg hölgybundába burkolva, fejét hosszú selyemkendőbe csavarva, prémes csizmában lépegetett le a lépcsőn. Olimpiádisz ugyancsak alig látszott ki a bundából, csizmából. Akkora volt, mintha két asszonyt szorítottak volna a prémekbe. Kedvesen mosolygó, szíves arca piros. Egy hatalmas rongybábút s egy kis fekete kölyökkutyát szorongatott. A bábu lelógatta vékony karjait, mint egy halott, a kiskutya meg ki akart ugrani az ölelésből s egyre vakkantgatott.

- Daduska! Daduska! - kiabált egy vékony kis hang a házból - vigyázz a bubára s az ebecskére! El ne szökjék!

- Vigyázok, vigyázok, eszöm a lelködet, - kiabált vissza rekedtes hangján a dada.

Margitát a király hozta ki a karján. Jól bebugyolálva fehér hölgyprémbe s göndör hajára is prémes kucsmát húzva, mint valami kis hóember, olyan fehéren s gömbölyűn ült. Béla hajadonfővel volt s csak úgy a házi, könnyű szokmánjában, kard nélkül. Óvatosan lépkedett le a kislánnyal a lépcsőkön, beemelte a szánba Mária mellé s megcsókolgatta őt is, a királynét is.

- Vigyázzatok, fiam, bajotok ne essék - intette őket halkan. - Jól takarózzatok be s ha nem lenne biztos az út, álljatok meg s várjátok be az embörök munkáját. Hajtanak ökröket az úton? - fordult az öreg udvornyikhoz, aki hóna alá vett süveggel állt ott.

- Hajtanak, nagyúr. Megtörék, nincs semmi baj.

- No, jó. Az idő szép, jó utatok leszen - nyugodott meg a király. - Ha kedég egy kis üdőm adódik, - tette hozzá mosolyogva, - magam is átnézek Esztrigánba... Vigyázz gyermekeinkre - szólt mégegyszer s eligazította a párducprémeket a királyné térdén.

- Isten áldjon meg, apánk - búcsúzott a királyné s ajkon csókolta az urát. - Ha lehet, ne sokat éjszakázz, kapd magad s jöjj Esztrigánba...

- Megyek, megyek, ne aggódj.

- Apácska! Apácska! Nézd meg, az ebecske megvagyon-e! - kiáltozott, Margita izgatottan.

- Itt vagyon az ölemben, jó melegön - kiabált vissza Olimpiádisz a másik szán öbléből. Úgy fészkelt ott szélesen, méltóságosan s kötelességtudóan, mint valami óriási kotló.

- Indulhattok! - szólt a király a vitézeket vezető száznagyhoz.

Egy szakasz kisűrűdött a kapun s utána elindultak a csilingelő, cifra, könnyedén sikamló szánok is. Amikor az egész sor kifordult a kapun, megrakva cselédekkel, udvari asszonyokkal, málhákkal s valóságos zenebonát csapva a csengőkkel, utánuk kanyarodott a másik szakasz is, oly könnyedén, mint a sasok. Lovaik fölött vidáman libegtek a dzsidák piros zászlói.

Még csattogtak a paták, még zengtek a csengők, még visszhangzottak a tiszta levegőben a lovászok harsány kiáltásai s az ostorok durrogása. A király hosszan nézett utánuk egy emeleti ablakból, amíg a lángokként villogó zászlók el nem tűntek a Dunapart lankás távolában.

Ott állt az ablakban s elmerengett. Forró vágy támadt benne, hogy lóra üljön s utánuk rúgtasson a szikrázva porzó hóban, a vakító napsütésben, a kéken nevető ég alatt, kék hegyek között, mint amikor, sok évvel ezelőtt Erdély hegyei között ügetett egy szép, napsütéses téli napon a felesége szánja mellett, pirosdolmános vitézek csapatában... S be-bepillantva a szánba, gyönyörködött a gyermekasszony piros arcában, sötét szemében, prémek között virágzó piros szájában... Akkor még haragot tartottak Endre királlyal, s gond, szomorúság volt az életük... Senkijük sem volt, csak a derék, egyszerű s hűséges katonák. Milyen jó lenne, ha most is úgy lennének egyedül, mint akkor s ha most is úgy állana velük szemközt a világ, mint akkor... De hát ez másféle egyedüllét, másfélekép ellenséges a világ, más tél ez, más hó és más égbolt...

Béla sóhajtott s megvonaglott az ajka. Egyedül akart maradni - egyedül volt. Kemény, határozott lépésekkel ment ki a teremből s lefutott a lépcsőn, hogy a dolgozóházba menjen.

15.

Amikor a vitézek és a szának kifordultak a kapun, Ernye is sokáig nézett utánuk a vakító dunaparti úton. Hátát a kapuboltozat faragott oszlopának vetve s tenyerét a szeme elé tartva, bámulta a ragyogó, színpompás csoportot. Szíve úgy vert, hogy a torkában érezte. Szemét könny lepte a gyönyörűségtől. Boldog volt. Milyen szépek voltak a faragott szának, orruk, mint a hattyúé, öblük, mint mesebeli hajóé. S milyen fehér és piros volt a nagyasszony, milyen gyönyörű, piros és fehér a kisleány, milyen szelíd s kedves a király, milyen pirosak, délcegek, büszkék s hanyagok a vitézek s milyen tüzesek a válogatott paripák!

Elfelejtette a vallatóházban eltöltött szörnyű perceket s a megkínozott mongol iszonyú vergődését. Elfelejtette, hogy akkor ott ült a király egy magas széken, tenyerébe hajtott homlokán s komor arcán szenvedés, gyötrő kételkedés, megfeszített töprengés sötétlett. S a prépost, a nádor, az udvarbíró s a többiek mind kékben, pirosban, feketében... S vörösben a három hóhér...

Csak állt a kapuban, már régen nem látott semmit, de a csengők zenéjét még hallotta. S egyre látta a király jóságos, mosolygó arcát, a királynét s a kislányt is. Ha ezt a vioszlóiak látták volna! Ha az egekből leszállt csodát megérhetnék csak egyszer!

Negyedik rész

Dél óta folyt az alku. Ketten alkudtak. Egy paraszt, meg egy királyi nyilas. Nem tudtak megegyezni.

- Hátszen ez himpókos is! - kiáltott a nyilas, végigtapogatta a ló csüdjét.

- Mast veszöd észre? - csúfolódott Lappincs Döme, de meg sem moccant, csak ült a domboldalon, mogyorót tört a fogával, azt eszegette.

- Néköm azért megtenné - hümmögetett a paraszt, kis görbelábú, szakállas, zsíroshajú barna emberke. - Csak hát baj, hogy nehéz leszen szántani rajta. Nem szoká meg.

- Hát te megszokád? - így Döme.

- Megszokám, persze, hogy megszokám - mérgelődött a paraszt.

- No, ha megszokád, mért nehéz mégis?

- Eredj a pokolba.

- Himpókos, himpókos - csóválta a fejét a nyilas, nagytermetű, szakálltalan, de annál nagyobb bajuszú ember. Bőringben, bőrnadrágban s csizmában volt, a haja szoros csimbókba kötve a halántékán.

- Te is himpókos vagy, mégis megérsz vagy másfél márka ezüstöt.

- Hol vagyok én himpókos? - hördült fel a nyilas.

- Hon, hát ott ni, az első lábad csűdje himpókos - lökte oda egykedvűen Döme s ropogtatta a mogyorót.

A királyi lövérnek valóban hosszú sebforradás metszette át az alsókarját.

- Döglenél meg a lovaddal egybe.

- Megvárom, míg megveszöd a loamat.

Mind a ketten körüljárták a lovat, nézegették, tapogatták.

A ló egykedvűen tűrte. Csak akkor csapta hátra a fülét, amikor a tőgye körül kotorásztak.

- Hátszen ennek a lónak elkőccse is vagyon! - kiáltott megbotránkozva a paraszt.

- A te feleségödnek is vagyon elkőccse.

- Vagyon hát, ha idegön nyúl hozzá.

- Ennek is csak akkor vagyon. Ha én nyúlok hozzá, nem fülel.

- No, én megyek - legyintett a paraszt s úgy tett, mintha indulna. - Isten áldjon.

De mégsem ment el. Visszatért, kinyujtotta fekete, kérges tenyerét. Már vagy huszadszor.

- No, csapj bele hát. Egy márka, ezüstben.

- Másfél. Az az ára.

- Egy.

- Másfél.

- Gebedj meg.

- Nem mondád már? Vagy ez a dörék vitéz mondá? Olyan egyezők vagytok.

- Hát én se lopom itt az napot - fohászkodott a lövér is. - Mék Vátyra. Stenáldjon.

- Ne is lopd, testvér, van lopnivaló más is.

Mind a ketten elindultak s mentek egy darabon. Döme rájuk sem hederített. Feltört egy mogyorót, kiköpte a héját, az édes belet szaporán rágicsálta. Szétnézett a tájon. Illatos, üde tavaszi nap volt, Kelet felől odalátszott a Mekcse kék tömege, Nyugat s Dél felé meg lankás, szelíd, aranyzöld mezőség terült el. Rengeteg virág nyílt a mezőn, rikítósárga gólyahír, kankalin, meg fehér libavirág. A látóhatárt erdő zárta be. Zöldelt már az is, sárgásan, fátyolosan, amilyen a tavaszi kislibák első pelyhe. Az eget fehér bárányfelhők tarkázták. Gólyák keringtek a rét fölött, a domb hajlása mögül könnyű füst szállt fel. A két alkudozó lassan baktatott a gyalogút kanyargó szalagján, majd elköszönt egymástól. A kis paraszt mélyen meghajolt a nagy lövér előtt, süvegét a hóna alá szorította, ujjaival a homlokát érintette. Azután eltűnt a domb mögött.

A lövér állt egy darabig, majd visszafordult.

- Ne bántsuk egymást - mondta Dömének rábeszélő hangon. - Én jót akarok veled.

- Köszönöm, lövér uram - bólintott Döme. - Má aggodalom bántott. De most osztán elmehetsz nyugodtan, Isten hírével.

- Egy márka - mondta a lövér.

- Másfél.

- Jót akarok - figyelmeztette nyomatékosan a lövér.

- Én is jót akarok, hát egyetértsünk.

- Nyűvesedj meg hát - dörmögte a másik, levette övéről a tűzszerszámos kostököt, lassan kibontotta s a tűzkő, tapló közül kihalászott néhány ezüstöt. - Itt vagyon, fuss véle.

- Hogy fussak, ha nincs loam? - jegyezte meg Döme, alaposan megforgatta, majd megrágcsálta az ezüstöt, azután belecsapott a lövér tenyerébe s megrázta istenesen. - Csak egyet mondok még, uram. Ha azt akarod, hogy vágtasson, súgj a fülébe. Súgd neki, hogy: no-no-no, Sólyom! Akkor ű má tudja.

- Te akarsz engöm tanogatni! - nevetett a lövér. A lóhoz ment, végigsímogatta a hátát, leszedte róla a nyerget, kantárt, kötőféket húzott a fejére, majd egyetlen ugrással rajta termett, sarkaival megbiztatta a lovat s intett: - Isten áldjon! Ha loptad vóna a lovat, most elmondhatsz két Miatyánkot!

Azzal elügetett. Döme sokáig bámult utána s a szeme megnedvesedett. Aztán sóhajtott egyet, felkelt, vállára vette a nyerget, kantárt s elindult a gyalogúton, amerre látott.

2.

Késő este világosságot pillantott meg. Mint a szentjánosbogár, villogott a távolban néhány pislogó fénypontocska. Hűvös tavaszi szél fújt, suhogva borzolgatta a füvet s a fák nyikorogtak. Szántóföldre érkezeit a legény, a friss tavaszi szántás illata édesen csapta meg az orrát. Víz, fanyar illatát, is érezte. S az egész világot betöltötte a rügyező fák s virágzó rétek nehéz, izgató szaga.

Éppen akkor ért a faluhoz, amikor egy bocskoros, szakállas öreg be akarta zárni a berena kapuját.

- Hó! Hó! Várj egy kicsit, apám! - kiabált felé Döme.

- Ne ordíts, nem vagyok siket - mérgelődött az öregember, mert alig volt három lépésre Dömétől. - Mit akarsz? Ki vagy? Nem ösmerlek...

- Jaj, apámuram - lihegett fáradtan Döme s megtörölte a hűvös estében is megizzadt homlokát. - Engedj bé, Jézus nevébe, nincs hová fejem lehajtsam.

- Nem én, amíg meg nem mondod, ki vagy s mi járatban jövél.

- Elveszött a loam, lá, ett a nyerge, kantárja a nyakamban. Isten a tudója, ki lophatá el. Mirigy, Vahor, Híz lepje meg a disznót...

Ledobta a nyerget, kantárt a földre, elkeseredetten sóhajtozott s vakarta a fejét.

- Osztán hogyan?

- Ledölék aludni, míg a loam legelt - hadarta Döme nagy kínnal, mintha kavicsot forgatna a szájában. - Levevém a nyergöt, kantárt s a fejem alá tevém. El is aluvék... S hát amikor föléröztem, nézöm a loat, nincs. Kajáttok, nincs. Fütyülök...

- Füttyszóra is érte? - csodálkozott az öreg.

- Akár a kutya. De nincs. Keresöm, lótok-futók, hajkurászom, csak nincs. Visszamék, amerről jövék, nyomozom, nincs. Ki fene láti meg nyomát az új fűben?

- Hát nem is löhet - hagyta rá az öreg szakállas. - Harmatos, zsönge most a fű, föláll, ha letiporják.

- Hát hiába no, mit töhet az embör, épölődik, mérgelődik, osztán csak nyakába vessze a nyergöt, kantárt, ha má loaja nincs, ű maga lesz a laó. Igy jövék ide, bátor nem ide iparkodék.

- Hát ugyan hová?

- Hát... izé... Szigetbe. Oda mennék az úrhoz.

- Beke espán úrhoz?

- Ahhoz, ahhoz!

- Lankrét nembélihöz?

- Éppen csak ahhoz!

- No, ördöngöd vagyon - kiáltott fel az öreg s halkan nevetgélt. - Merthogy Beke úr éppen itt vagyon, a faluban. Gyere csak, no!

Azzal beeresztette Dömét. Nagy szakértelemmel s fontoskodással behajtotta a gerendát, rátette a kallantyút s elindult csendes, himbáló járással a kerteken át. Minduntalan figyelmeztette Dömét, hogy vigyázzon, hajoljon le, vagy térjen ki, nehogy egy lehajló ág kivágja a szemét. S egyre beszélt.

- Szöröncséd vagyon, ücsém, mert éppen megérköze Beke úr a tavaszi szántás miatta. Itt is ül most vagy két-három hétig, azután továbbmén a többi falujába. Tudod, hogy van néki egy sor szép faluja?

- Tudom hát, hogyne tudnám.

- Nagy birtokai vagynak s benn ül Szigetbe is. Azért csak úgy mondjuk, hogy Almai Beke úr, az Alma vize miatta. De hát tudod te is. Honnét jövel?

- Onnét, messzirül, Kelet felül - nyögte Döme. - Mert hát mink is szántanánk tavaszi alá s hát az halászat is megindul, meg kell kérdözni Beke urat, hogy s mint gondoli, vaj hát a nagyhalászat marad-e a régi tanyán, vagy újat rekesszünk, mert hogy a régi rekesztés...

- Persze, persze, a régi rekesztés... Haj, haj, sömmi sem tart örökké, ücsém. De hát Beke úrnak mi gondja vagyon erre?

- A mi jókszedőnk eddig bévivé a pénzát, egy fertót mindön telek után, Kovazdra, de ezután nem így kell lenni, mer a monostornak is fizettünk huszonnégy dénárt, meg egy köböl kölest, meg egy tikot, de még a nyestbőrösöknek is mindön háztól két pogácsát, meg köböl zabot, meg a tikot s hát még a száznagynak, tudod magad is...

Örömmel látta, hogy az öregember bekapta a horgot. Mert egyszercsak sóhajtozni, nyögni kezdett, mint akinek malomkő vagyon a nyakán s végnélkül panaszkodott.

- Ne is mondd, ücsém, meg kell szakadni belé! Mindön évben négy ökröt, harminc tikot, négy ludat, háromszáz lepényt, harminc vidör bort, negyven köböl zabot csak az úrnak! S még ott vagyon az udvorespán! Egy köböl liszt, egy köböl köles, akár teröm, akár nem. Egy köböl méz, akár hordanak a méhek, akár nem. Mult idén is valami egér, vagy mi pusztítá s az erdőn is alig lelénk mézet. De még egy ökröt is adni kell, meg egy ludat, meg tizenöt tikot, bátor néha úgy elhull, meg a héjja is viszi... S egy juhot, meg tizenöt vidör bort, meg harminc köböl zabot az lovainak... És a sót megint csak felhajták vidrönként nyolc márka ezüstre, ha vizön érkezik. Mondjam-e, ücsém, hogy ma már csak zsidónak, szerecsönynek, latinnak, meg némötnek jó? Mert a latin, vagy némöt letelepszik az vár körül s fizet a földért nyolc dénárt, meg dolgozik nagy ímmel-ámmal, ha eléadja magát valami dolog a sánc, vagy palánk körül. Meg a némöt is. Osztán mestörködik, csizmát varr, koppát kalapál, nyergöt mivel... A zsidó, meg szerecsöny meg tartja a vásárt, beszedi a pénzát, tartja a vámot s beveszi, hurcolja a sót s beveszi az adóját... Hajjaj!

Döme vigyázott, hogy meg ne zavarja közbeszólásával a szegény öreg panaszait. Csak ballagott utána, cipelve a nyerget, kantárt. Nem tudta ugyan, mit mond majd Beke úrnak, de valahogy csak lesz...

Beértek a falu közepére, az össze-vissza épült kis paticsházak közé. Itt is barmok és lovak legelésztek, kutyák törtek elő a közeledők zajára. De a vénember szelíden megintette őket s elhallgattak. Csak Dömét szaglászták körül s morogták meg gyanakodva.

- Hát amott vagyon az én kunyhóm, jó meleg kis kunyhó s magam lakom benne, mert szegény feleségöm esztendeje meghótt s a gyermökeim mind családot erögettek már - biztatta az öreg.

Egy nagyobb, tornácos, zsindelyes faépület előtt haladtak el. Dombocskán állt a faház, sötét ablakai szembenéztek a feketén kuporgó házacskákkal. Volt rajta vagy négy ablak. A legszélsőből világosság szűrődött s a lantorna mögül énekszó hallatszott.

- Beke úr iszik - suttogta tisztelettel az öreg. - Igy iszogat magában esténkint. Van egy kis lik a lantornáján, bé lehet nézni hozzá...

Felkapaszkodtak a dombocskára. Döme benézett a lantorna hasadékán. Odabent a házban, durván faragott nehéz asztal mellett, alacsony széken szakállas, csimbókos, széleshomlokú, fazékfejű, kövér úr ült, könyökére támaszkodva a gyertyába bámult s torkaszakadtából gajdolt. Valami elhagyott leányról s egy elcsatangolt paripáról szólt az ének. Mázas korsó állott előtte, a korsóban bizonyosan bor volt. Hátul meg, a gyertya fényében, csákányok, kardok, íjjak és tegzek függtek a faragatlan faderékból rakott falon s egy ajtó is látszott.

- Igy tesz Beke espán úr, amikor itt vagyon - suttogta az öregember meghatottan. - Valami igen nagy bánatja löhet, mert nem hagyná el az éneköt...

- Csak le ne húzzanak a kutyái.

- Nincs annak egy is - suttogta ismét a vénember. - Nem állja a kutyát. Csak macskát, meg lovat tűrhet...

Leszálltak a dombról s a vénember kunyhója felé tartottak. Amikor bebújtak az alacsony házba, az öreg csörjét gyújtott a parázsló tűzön, beleszúrta egy vastartóba s meghajolt a vendége előtt:

- Isten hoza, ücsém.

Döme is meghajolt.

- Tedd le a hummidat s ülj le.

Döme hát sarokba dobta a szerszámot, maga meg leült a vendégek helyére, a ház belső falához. Az öreg előcibált egy vén, szőrevesztett farkasbőrt s leterítette.

- Pihenj, öcsém.

Azután tejet öntött egy ibrikbe s megvendégelte a legényt. Ráncos arca, apró, eleven szeme, vidáman mozgó bajusza s rezgő fehér szakálla hasonlóvá tette az erdők istenkéjéhez. Hétszívnyi Kaponyányi Monyókhoz...

3.

Beke úr a tornácon ült s a nappal süttette magát. Döme előtte állott s felelgetett a kérdéseire. Messze el lehetett látni a tornácról. Lent, a házak között, asszonyok jártak, gyermekek játszottak, libák legelésztek és kutyák baktattak fontoskodva. Az úr elnyujtotta rövid lábszárát, lelógó hasát kényelmesen előredöntötte, hogy mindenütt érje a Nap, inge nyitva volt, szőrös melle akadozva lihegett.

- Hát osztán mit keresöl te itt? - kérdezte nehéz, rekedt hangon s féloldalvást felpillantott a legényre.

Ő elmondta, hogy a lovát ellopták, míg aludt, még szerencse, hogy levette róla a nyerget, kantárt. Most a ló után jár, hátha meglelné valahol.

- Igön... - bólintott a szakállas úr lomhán. - Hej! - ordított fel váratlanul s elöntötte a düh pirossága - takarodj! Takarodj, büdös dög!

Felemelte öklét s kegyetlenül rázta. Döme csodálkozva nézett körül. De csak egy lompos, nagyocska kutyát látott, szemközt bámult velük s tétován csóválta a farkát.

- Dobd meg! - kiáltott az úr Dömének. - Dobd agyon, a rusnya férgit!

Döme kavics után keresgélt, de mire lelépett volna a tornácról, a kutya behúzta farkát, hátracsapta fülét s eliszkolt.

- Ismernek már! - dörmögte elégedetten Beke úr. - Alig ülök itt s már ismer valamennyi. Tudják, ki vagyok! Tudják, hogy nem állhatom a sunyi pofájukat!

- Nem kedvelöd űket, uram.

- Hogy kedvelöm-e? Haha! Agyonverném mind, megnyúznám, kutyákkal etetném meg a húsát mindnek!

Nagyot fújt s elkeseredve rántott magán egyet ültében.

- Az eb, ézös fiam, a legalábbvaló állat ez világon - magyarázta lassú, rekedt szóval. - Ezt vödd észbe, fiam. Hidd el, nem bánod meg. Mert milyen állat is az eb? Jön alamuszi képpel, csóválja a farkát, fincsorog, vinnyog, mutatja, mennyire szeret. De csak fordíts hátat, elviszi legjobb falatjaidat! Ugat, lármáz, kaffog és vicsorgat, de mutass neki botot, ű fut legjobban! Öszveadja magát mindenféle koszos kutyával. Szövetkezik ezzel is, azzal is. Tekerög s éppen ott nincs, ahol kéne lennie. A kutya, ézös fiam, Isten legrondább, legnyomorúbb teremtése! Megeszi a piszkodat, sohase tudod, mikor vész meg... A kutya, ézös öcsém, nem is lelkös. Dög!

- Eztán őrözködöm tőlük, uram.

- Mért nem tartanak macskát, ostoba prosztjai? A macska csöndes, miként az árnyék, néma, miként a növevény, okos, miként a menyecske, vitéz, miként a kard... A kutya? lusta, akár az proszt, csak henyél, zabái és iszik! A macska, ücsém? A macska szüntelen vadászik, kedveli a vért. Ki kellene irtani mindön ebet!

Sértetten bámult le a tornácról. Vagy öt paraszt vonult odalent, lóval, ekével szántani.

- S mit teszen a kutya? Mennél gyávább, annál hangosabb. De mit teszen a macska? Mennél vitézebb, annál csendesebb. A kiskutya lehasal a nagykutya előtt. Alávaló a kiskutya, mert lehasal s alá való a nagy, mert kevélykedik, bátor csak kutya. Utálom a kutyákat! - nyögte undorral s kiköpött.

Döme bámulattal nézte s törte a fejét ezen a különös beszéden. Nyilván bolond, - gondolta.

- Igy vagyon, vagy nem? - kiáltott rá az úr mérgesen.

- Igy vagyon hát, - helyeselt gyorsan Döme.

- No, azért. Látom, okos embör vagy, fiam... Megérdemlöd, hogy megleld a paripádat. Én már úgyse lelhetöm meg, azmit elvevének tőlem, - sóhajtotta bánatosan és a szakállát huzigálta.

- S mit vevének el tőled, uram? - firtatta részvéttel Döme.

- Mindönömet elvevék! - kiáltott fel rekedten s hadarintott egyet, mintha darázs után kapna. - Értöd, ücsém! Mindönömet! Kifosztanak, kirablának, szétvonszolának, a beleimet tépték ki! Az életömet vevék el a bitangok, kutyaólban szülöttek, alamusziak! Itt állok meztelen, tönkretevének s megnyúzának! Engöm, Lankrét nembéli Bekét, szigeti espánt, kerál gyámolát! Mert én az vagyok, ücsém, kerál gyámola, csak nézz végig rajtam. Én, ücsém, odajárék Andreás kerál urunkkal a Szentföldre, küzdék szerecsönyökkel, türkökkel, vérömet ontám, életömet áldozám. Én, ücsém, ahogy itt állok, - lármázott rekedten s még jobban kidüllesztette hatalmas hasát - kerál űnagysága ódalán járék abba a gyalázatos melegbe, abba a ronda országba! Jézus urunk hitéért, kerál urunk dücsőségéért kardot köték, lóra pattanék, tarsolyomba aranyakot tevék, de még hat jó vitézt is kiállíték saját terhemre, bátor szegény embör vagyok s betevő falatom alig vagyon. De Jézus urunkért, ücsém, mindönt! S úgyszintég kerál urunkért is. Ország fényére járék azon a ronda fődön, hol Jézus urunk tanajta s szenvede...

- Isten éltessön, uram, - helyeselt Döme, mélyen meghajolva s ujjaival a homlokát érintve. - Fönrójják neköd a Mennyekben...

- Én, ücsém, - folytatta kivörösödve és szakállát hevesen rázva az úr, - ott valék az elsők között a Szentfődön. Izent vala pápa úr? Jól vagyon. Buzdított vala Jézus urunk szerelme? Jól vagyon. S szóla a kerál? Jól vagyon. Lankrét nembéli Bekét nem kell vala unszolni, nem, Lankrét nembeli Beke espán tudja, mi a tennivalója! Vitéz kell, legyön hat! Ló kell, legyön tizenkettő. Kard kell, legyön a Békéé. A legjobb kard, a legjobb kézben. Verjük a pagánt, hadd ragyogjon kerál urunk fényössége messzi népek előtt. Hadd lássa Jézus urunk, meg pápa űszentsége, ki az a Beke espán s ki az a magyeri kerál, kinek Beke espánja vagyon!

Döme szeretett volna eligazodni az ispán beszédén, de nem találta ki a nyitját. Kutyákkal kezdte, macskákkal folytatta, a Szentföldön lyukadt ki... Isten tudja, miféle utakon vált az elméje.

- Kedég, ézös egy ücsém, szegény valék, betévő falatom is alig vala... - sóhajtozott ismét s lekonyult a feje, lehullott a keze. - Feleségöm is vala, meg fiaim vagynak, szép, deli vitézök... Kozma, Demjén, Leontinus, Antimus... Négy szép fi s még megtódva két leányzóval is, de hát üket hagyjuk... Szóval: négy szép vitéz fi. Az az egynéhány falu, akit eleink hagyának? Néhány koszos falu, néhány eke főd, egy kis erdő, egy kis halászóhely... Hát mi az? Hallgass ide, - fordult felé megint a nagy, bütykös ujjain számlálni kezdte a falvakat. - Te okos embör vagy. Sitke, Gyiósfalu, Somügy-Viszló, Olaszfalu, de ezök se egészben... Osztán: Szent Egyöd, Makófalva, Kárán, Sibolt... Osztán még Mindszent, meg azmi hozzá tartozik, tahát Tótfalu, de ott ma is tótok vagynak, az Dráván túlról jövének, az nem számít... Meg még: Szőlőmál, Búza-Pál ülése, Harangosháza... Meg még az a nyomorú fészök, Újfalu, de az csak tizenhat ház, Drágosfalva, Kebles, Belsz, Kisfalu... No, ez is kicsi, akár a kotlófészök... Meg még Itmös... Osztán még amolyan csellengő falvak, mint Kideháza, Fábián ülése, Malomfalu... ott csak egy rozzant malom vagyon, meg egynéhány ház... Meg osztán, azkit nem is kéne említeni: Külső Hubaly, meg Belső Hubaly, no meg Vásárosfalu, meg Pálosfalu... Meg még tegyük hozzá, ha már mondjuk, Petlendöt, meg Undit is... Ez az egész, lásd, nem sok. Alig tartanak bennük egy-két barmot, lovat, juhot, gyisznót... De mi ez? Kell, ücsém, kell, azt se tudom, mi mindönre! Mert ha vitéz kell, nosza Beke! lássuk a katonáidat, lovaidat! De jó fegyverben! Én tartom az országot! Én országtartó embör vagyok! Én vagyok a magyeri erő, magyeri hatalom! De ma már ezt nem akarja tudni sönki, mert ma már nincs elösmerés, dicséret, fény, köszönet... Ma már csak tolvajlás, meg rablás vagyon... Megszegött szó, lábbal tiport böcsület, puffaszkodó erőszak... Ma már csak kutyák vagynak, ücsém!

Döme szinte szédelgett a falvak felsorolásától. Szép kis birtokok. Ugyan nem látszik meg Beke úron. A bőringe szakadt, csizmája ütött-kopott, süvege koszlott... Csak éppen a háza nagy, de az is romlófélben vagyon. Tetején hijjas a zsindely, mint a megtépett madár tolla, az ablakok lantornái lyukasak, a tornác oszlopai meghasadtak már az esőtől-naptól... S beljebb alig van egy-két lóállás, néhány tyúk lézeng a paréj és lósóska levelei között, egy göbedisznó lustán hever a sárban s négy kismalacot szoptat... És híre sincs szolgának, rabnak, lovásznak, csordásnak, kanásznak.

- Hát most béláthatod, ücsém, mit áldozék én Jézus urunknak s az kerál dücsőségének, amikor hat jó vitézt ülteték lóra fegyverben, magam kőtségén, de még vezetéklovakat is adék nyeröggel, kantárral... És tarsolyomba aranyakot tevék s szenvedek odalent, Keletön, abban az alávaló, ronda országban, Jézus urunk érdömiért! Belátod? - fordult felé ismét fenyegető kérdéssel.

- Belátom, uram, - bólintott hevesen a legény.

- Azért. S amikor megjövék, vajjon igazságos úton szörzém azt a nyolc koszos falut, akit Andreás kerálunk ajándékoza?

- A legigazságosabban!

- Úgy vagyon. Nyolc tetves falut, nyolc pölyűfészket, egérlikat, nyolc rozoga prosztólat! Mi az? Sömmi. Akkora töttért sömmi. Hat vitézért, tizönkét paripáért, fegyverökért, fáradalomért, véröm hullásáért... Sömmi.

Lemondóan legyintett s fáradtan elhallgatott. Pislogva sütkérezett a napon, hasát megsimogatta, szakállát meghúzigálta.

- Hány jó vitézöd marada ott? - kérdezte Döme meghatottan.

- Egy sem, hála az magasságos Istennek. Hazajövénk mind, egésségben, erőben, jókedvben. Csak a lovak közül veszött oda vagy hét. No, a többi is megsántula, megromla, de azért együtt valánk szépöcskén embörök, lovak... Tudod te, ücsém, minő nagy kerál vala Andreás úr?

- Tudom, uram.

- No, hát nem tudod. Azt csak én tudom, mert én mellette valék! - kiáltott fel lelkesedve az ispán s kigyúlt az arca, szikrázott a szeme. - Mert én még a csizmáját is segéllöttem vala lehúzni, még a kölest is én adám elejbe... Osztán meg, azmikor igön megfárada, megtörőde abban a duhasztó melegben, osztán fájtak dücsőségös csontjai, csak neköm monda, hogy nyomkodjam meg egy kicsit... Mert, ücsém, neköm olyan kezem vala, hogy az simított is, fogott is, de ha kellött, ütött-vágott is. Tudod te, hogy milyen vala az én kezem?

Felmutatta szőrrel benőtt, rövidujjú, vaskos, fekete kezeit. Döme is, ő maga is tisztelettel nézte.

- Hát ez vala az én kezem, - folytatta szomorú, de kissé büszke emlékezéssel az ispán. - Ez vala, ahogy itt látod, de akkor még más vala... hej, más vala! Tudá ezt a kerál s csak neköm engedé, hogy megnyomogassam dücsőségös nyakát, fényös vállait, nagyságos derekát s még keráli boncait is, ha elfásulának a lovagolásban! Bátor valának ott különb-különb testőrzők, keráli jobbágyok s bárók... még felcserök is. De ünéki csak az én kezem, csak az én fogásom! El sem alhatott vala szegény nagy jó urunk, ha csak meg nem lapogatám-nyomogatám. Igy, ahogy itt állok, állék őnagysága ódalán nappal a duhasztó melegben, ételen-szomjan, s ülék éjszaka a sátora előtt, mint...

Hirtelen elharapta a szót, kiköpött, legyintett.

- Majdcsak hogy kutyát nem mondék, de én, ücsém, akár kutya is lehettem vóna, olyan hű őrzője valék urunknak... S most... nézz rám, ücsém...

Döme figyelmesen ránézett s elszomorodott.

- Mit látsz most? Mit látsz és kit látsz?

- Espán uramot látom, Beke uramot, s látom romlott üngét s mejjét...

- Úgy vagyon! - ordított fel keserű diadallal s farkasmosollyal nézett Dömére, mintha nyomban rá akarna ugrani s feltépni a torkát. - Jól mondád, legény! Bekét látod, az almai Bekét, romlott üngben s meztelenül, így, ahogy itt állok! Beleim kidöntvék, gyonhaim széthurcolvák, bőröm levonva, magam megfosztva... Ez Beke! Igy, ahogy itt áll! Nézz és imádj Istenhöz, hogy kegyüggyön szegény, alázatos, kúdus hívének, Bekének... S pusztítsa el azokat a kutyákat, akik így megfoszták mindönéből... s megölék, mint egy csimaszt.

Beke úr elmélázva nézte a falut s élvezte az enyhe tavaszi napsütést. Mindenfelől dús virágillatot hömpölygetett a szél, de úgylátszik, ez nem vigasztalta meg a zúgolódó ispánt. Nem volt azonban kedve tovább firtatni élete sanyarúságát s talán azt is elfeledte már, hogy áll valaki előtte. Mert egyszer csak felpillantott s csodálkozva nézte Dömét.

- Eredj, - mondta rekedten - s nézd, mit mivel az a bitang lovász...

Döme hátraballagott a ház mögé. Két ajtó volt a házon, egyik az egyik szobába, a másik a másikba szolgált. A ház végében ragasztékház állott sárral bevert vesszőfalból, szalmával fedve. A ragasztékból füst gomolygott. Döme odament, ledobta a nyerget-kantárt s bebújt a házba. Alacsony, sárból tapasztott tűzhelyen rőzse lángolt, a mennyezetről láncon bogrács függött s a bográcsban ínycsiklandó húsos köles rotyogott. Fiatal nő ült a földön, tojásdadarcú, barnaszemű, vászonruhás menyecske. Vetettkapcát javított. Amikor Döme belépett, a menyecske bosszúsan felnézett reá.

- No, elszidta az eböket? - kérdezte.

- El.

- Elmondá, minő koldus leve?

- El.

- S hogy csak macskákat s lovakat kéne tartani?

- Azt is.

- Híz verje meg, Dobroc üssön tanyát a pofáján - átkozódott a nő s köpött egyet. - Bezzeg arrul hallgatott, hogy neköm itt kell kénlódnom másodnapja s odahaza széthúzzák-vonják a házat a gyermökcsék.

- Mért nem mégy haza? - firtatta Döme.

- Majd mék hónap, vagy hónapután, gyün helyembe más - mérgelődött az asszony. - Mert ennek mindön nap más kell. Míg egyször agyon nem verik.

- Mindön nap más kell neki? - suttogta a legény.

- Jaj, ne légy már olyan gyüge! - kiáltott fel a menyecske. - Nem ismeröd tán Beke espánt, azt a hírős vén kurafit? Ma én, hónap Zsuzska, hónapután Zsofka, azután meg Marika... Mindön nap más kell ennek! Béröndöli a menyecskéket, de már lyány nem kell a disznónak. A gyalázatos pogánynak! Mit keresöl itt? Honnét jövél?

- Azt mondá, nízzem meg a lovászt.

- A lovászt? No, csak nézd. Én meg a kásáját nézöm, hogy a tündérek tennének belé pocamagot! Hogy a görcs rángassa éjjel-nappal! Mert mindjárt enni kíván...

Felkelt s a bográcsot két fülénél megfogva, dobott egyet-kettőt a kásán. Döme pedig elgondolkozva ment a lóálláshoz.

Két csontos, hóka pej állott a nyitott tető alatt térdig ganajban és szénát majszolt. Amikor a legény belépett, mind a kettő hátrafordította a fejét s kétségbeesve röhögött. Szomjasak voltak. De lovásznak se híre, se hamva. S úgyszintén itatóvödörnek sem. Döme hát visszaballagott a konyhához s megkérdezte a menyecskét, hol jár a lovász, hol van valami sajtár s merre van a kút.

- Úgy látszik, - kelletlenkedett az asszony - megjöve az eszi a lovásznak s elszöke. Immár a tizenkettedik lovásza szöke meg. Egyet sem tudtanak megfogni, úgy elillanának! Átkozza ezt még a Nap is, hogy reá kell sütnie! No, majd leszen itt lárma, hajkurássza az egész falut a lovász után. De hajkurászhatja azt már! Inkább vízbe öli magát, mint hogy ennél az ördöngfiánál maradjon...

- Csak meg kéne itatni azokat a szegény párákat - magyarázta Döme. - Mit vétöttek azok az ártatlan lelkesök?

Felvett a sarokból egy kéregbodonyt, s elment a kútra. Ez a kút is olyan volt, akár az egész háztáj. Csak amúgy megásták s nem bélelték ki fával. A kötél is, amivel a vizet fel kellett húzni, olyan volt, hogy a legelszántabb öngyilkos sem akasztotta volna föl magát reá. De azért csak rákötötte a vödörre s húzott egy kis vizet. A lovak majd szétvetették a rozzant ólat örömükben s egymást túrták el a víztől. Döme szíve megesett rajtuk, hát még amikor kócos, sáros, gondozatlan szőrüket látta. Itatás után fogta is a csutakot, jól megcsutakolta őket, azután kitakarította a ganéjt s így már tisztességesebb volt az egész.

Még be sem fejezte munkáját, az úr máris dühödten ordítozott a tornác felől:

- Hé! Hej! Hej!

- Mit akar megint? - sipította vércsevíjjogáshoz hasonló hangon, dühtől pirosan a menyecske.

- Hol az a gazember tekergő - üvöltötte az úr.

Döme odaballagott. Az ispán ezúttal nem ült, dühében nem tudott nyugton maradni. Amint a legény előkerült, nyomban a legmagasabb hangon kezdte:

- Mit mondék, gyalázatos? Mit parancsolék, ebfia? Siket vagy tán? Kinyissam a füledet? Hol az a pimasz? Mért nem mutatja a pofáját, hogy képönvághassam?

- Higgadj, uram - csitította Döme. - A lovász nincsen sehol.

- Hogy-hogy sehol?

- Sehol, uram.

- Nincs az ólban?

- Nincs.

- A kohnyán sincs annál a kacér személynél?

- Nincs.

- Hátul sem látád, az ól megett? Nem ott guggol a disznó, mert telezabálá magát?

- Nem guggol ott sönki, uram.

- Ó, én Istenöm, igazságos Atyám, jóságos Jézusom! - fohászkodott az ispán s mindkét karját felnyujtotta a tavaszian kéklő égbolt felé. - Nézz reám, jorgalmas Isten, lásd, minő csapások verik öreg fejemet! Ezért menék a Szentföldre, ezért áldozék vért, életöt, vitézt, lovat és aranyakot! Hát megszöke ismét a lovászom! No, - tette hozzá halkabban s leeresztette karjait, leült s a szakállát tépdeste - csak kerüljön elé, meg a többi is, majd elbánok én velük. Majd lehúzatom űket, majd vágatok rájuk vagy ötvenet, majd lecsapatom a kezüket, kitépetöm a nyelvüket, eladom űket rabszolgának! Maaajd megtanajtom én űt is, mint valamennyi hűtlen kutyát! Mért nem itatod meg az lovakat? - fordult Döméhez ordítva.

- Megitatám, uram.

- Megitatád? De bezzög nem vakarád meg űket. Ott kénlódnak szegény párák sárosan, kócosan, sönki sincs, aki megtakarítsa űket.

- Megcsutakolám, uram. Vakarót nem lelék, hát megcsutakolám.

- Megcsutakolád? - üvöltötte vérvörös képpel s egész testével Döme felé fordult, hogy az alacsony kis szék lábai szinte kicsavarodtak alatta. - S hát a ganéjt mért nem hordád ki? El tudod nézni, hogy csűdig álljanak a ganéjban? Nem sül le pofádról a bűr?

- Elhordám a ganéjt is - dadogta Döme a maga keserves módján, mintha úgy okádná ki a szavakat.

- Elhordád? S vajjon hová hordád?

- A ház mögé, uram.

- Hát tessék - hadarintott lemondó legyintéssel az ispán s olyan képet vágott, mintha a hasában kotornának. - Százszor meghagyám, hogy a ganéjt nem a ház végébe, hanem oldalt, balfelől kell összverakni, hogy majd trágyázzuk vele a fődet. S ez a gazembör a ház mögé hordja. Kirabolnak, tönkretesznek! Lehúzatlak, kutya! Ötvenet vágatok rád! Héj! Asszony! Hol vagy, te csipás? Azt akarod, hogy gyomromat szétrágja az éhség? Meddig kotyvasztod azt a kását?

A menyecske dühös képpel került elő a ház mögül.

- Kezdi már? - kérdezte harciasan. - Hát csak kezdje. Majd mérget keverök úgyis a kásájába. Mért nem ülsz le enni? Ott a kásád, egyél. Mit nyakgatod a tisztösségös emböröket?

- No, ha ott a kása, az más. Gyere enni, legény.

Dünnyögve s félszemével az előttük lépkedő asszonyt nézve elindult a házba, Döme meg utána.

Délután a legény rendbehozta a nyergeket, kantárokat, mert azok sem láttak varrótűt, mióta elkészültek. De szalonnabőrt sem. Kért egy darabot az asszonytól s szépen megkente vele. Azután estefelé hozzáfogott, hogy az állás tetejét egy kis zsúppal kijavítsa. Zsupott talált a konyhaház mögött, az eresz alatt. Kissé megposhad ugyan a téli víztől, de a közepét lehetett még használni. Felmászott az ól tetejére s fütyörészve dolgozott. Alig kezdett azonban fütyülni, valami elzúgott a feje mellett. Egy görbe furkó volt. A gazda ott állt a ház falánál, vörös volt a képe, reszketett a szakálla s ököllel fenyegetőzött.

- Héj! Hagyod abba, te ördöngfia? Mit fitykálsz ott fent? Majd adok én neked füttyöt, de olyat, aki a gyisznó farka alól sipít! Az én ólam tetején nem füttyöget senki!

- Megint bolond - mondotta hangosan a konyhaház küszöbén a menyecske. Ott állt csípőretett kézzel s nézte a jelenetet.

- Abbahagyjam, uram? - készségeskedett Döme.

- A füttyöt, azt hagyd abba, te jómadár! Persze, a munkát hagynád abba! Hogy a fene rágná meg azt a lusta kezedet.

- Jó, jó, nem hagyom - dörmögte Döme s még nevetgélt is magában a vén bolondon. Nagy kedvvel dolgozott a rongyos háztetőn. - Majd még a zsindölyt is meg kell javítgatni. Beesik az eső.

Az ispán, látva, hogy Döme abbahagyja ugyan a fütyülést, de a munkát nem, elégedetten visszament őrhelyére, a tornác alá. Onnét az egész falut beláthatta, figyelhette a parasztokat, libákat, barmokat s görönggyel hajigálta az odatévedt kutyákat.

Estére kelve a menyecske csörjét gyújtott s bement a házba. Beke úr ott ült már az asztalnál s könyökölve bámult maga elé. Amikor a kását elébetették, firtatta, hogy hol a legény. A lakószoba sarkában tölgyfából eszkábált, medvebőrrel takart dikó állott. A szoba közepén vastag, zömök, alacsony asztalszék, mellette öblös ülőszék. A fal mellett ugyancsak szék. A faderékből rakott falon azok a fegyverek függtek, amelyeket Döme már este is látott a lantorna hasadékán át. Még egy nagy kerek kő is volt a földön, szenesvödör állott rajta, a vödörben még a télről ittmaradt parázs fekete üszkei. Döme ámuldozott ekkora kényelem s úriság láttán.

- Ülj le - intett kedvetlenül az ispán.

Döme széket vitt az asztalhoz s leült a gazdával szemközt.

- Egyél - vakkantott Beke úr.

Egy darabig némán eszegettek a bográcsból. Az asszony az ajtó mellett állott s kedvetlenül figyelte a lakomázókat.

- Bort!

Az asszony cserépedényben bort s két fakupát hozott. Beke úr töltött Dömének, ő maga nem ivott, csak bámult s nagyon törte valamin a fejét. Jóllakottan böfögött s elnyúlt a székén.

- Meglátom, miféle lovász leszen belőled? - dünnyögte, alaposan megnézegetve Döme képét, mintha nappal nem lett volna hozzá alkalma. - Nem nézök ugyan ki belőled sem több jót, mint abból a gyalázatosból, aki megszöke, de annyit mégis, hogy nem lopod ki számból a falatot s nem veröd agyon a lovakat, csak mert az enyémek.

Döme kelletlenül vakarta a fejét.

- Uram, de mikép találom meg akkor a magam loaját?

- Eh, a magad lova! - hadarintott bosszúsan az ispán. - Vagyon itt ló elegendő, nem is szólván azokról, kik a többi falvakban vagynak s hát még Szigetben... Még attól nem tartunk, ücsém, hogy a keráli kutyák harmincadjukra vennék a lovaimat! Itt maradsz, fickó s lovászom lesz.

- Uram, mögengedj, én szabad telepös vagyok - hebegte a legény.

Az ispán keményen az asztalra csapott s felordított:

- Lovász és vége! Majd adok én neked szabad telepöt, sömmiházi! Vasra veretlek s a szigeti vár legmélyebb tömlöcébe löketlek, pimasz! Még hogy nem akar Beke espán lovásza lenni... - méltatlankodott rekedten s nagyot fújt.

Döme hát ült és hallgatott. Úgysem sürgető a dolga. Az ispán most gondosan megnézegette a borát, lottyantott belőle a földre s olyan szomjasan, mint a kiszikkadt homok, beitta a rengeteg bort. Krákogott, megsímogatta bajuszát-szakállát s hosszas elmélkedés után az asszonyra kacsintott.

- Nézöd már a legényt, mi? - dörmögött kajánul. - Fiatal is, derék is... Kéne, mi? Elaludnál véle vagy három napig, mi? Te kacér szömély.

De a menyecske kipirulva, szikrázó szemmel kiabált vissza az úrnak:

- Foghasd bé a szádat s inkább engednél haza, a gyermökcsék mellé! Istentelen, gyalázatos rabló! Kerál keserve, ország csapása! Nem röstellöd magad, Jézus urunk földjén jártál, kresztyvíz is hullott rád s még meg is csúfolsz engöm, szegényt...

- Kedég én úr vagyok, espán - folytatta a kaján szavakat Beke úr, mintha észre sem venné az asszony felháborodását. - Azért vagytok, prosztok, hogy bélötökben melengessem fázó lábamat. Naplopók, lusta disznók, piszkos szukák. Enni, inni, süttetni hasatokat a Nappal, pusztítani az uratokét, azt ígényöst! Ösmerlek, nyomorú... Pusztulj előlem! - ripakodott rá hirtelen s úgy nézett, mint egy megsebzett vadkan. - Ne is lássalak. Amég nem kajáttok, vagy tapsolok, elébem ne kerülj. Csak akkor lássalak, amikor sötét leszen, akkor is csak azért, hogy ne lássalak!

- Vahor csókolgassa a pofádat - vágta oda a menyecske s kemény, szapora léptekkel kiment, úgy bevágva az ajtót, hogy a háztető rengett belé s a gerendák közül szemét és por hullott az asztalra.

Az ispán dünnyögött még magában, azután töltött s fenékig itta a kupát. Lekönyökölt az asztalra s a gyertyába meredt. Arcáról lassanként eltűnt a felháborodás, szemei megnedvesedtek. Iszonytatót sóhajtott, szinte elfújta a világot. Odakint ugattak a kutyák, brekegtek a békák.

- Ugatnak - suttogta szomorúan az ispán, csak úgy magának, mintha egyedül volna a házban. - Az egész országban ugatnak az kutyák. Kis kutyák, nagy kutyák. Koszosok, piszkosak, gyávák. Nem nyughatnak a balháktól... Heej, ézös jó Jézusom, segélj meg! Jártam a földedön, harcolék ellenségeiddel s mást kutyák vonszolják gyuhaimat...

Feltekintett s nagy meglepődéssel látta, hogy Döme ott ül az asztalnál s reá bámul.

- Hát te mit keresöl itt? - ripakodott rá s részeg fejét elöntötte a düh. - Mit bámulsz, mint a béka? Mit tatod a szádat, mint az éhös kutya? - Előredőlt a széken, öklével az asztalt verte. - Te is közülök való vagy! Te is az enyémet várod! Lesöd a koncot, bitang. Tégöd a kerál külde, alávaló hírvivő!

- Uram, higgadj - szabadkozott Döme. - Nem is látám a kerált...

De az ispán fejében gyökeret vert a felbukkant gondolat s egy-kettőre kiterebélyesedett. Úgy bámult a legényre, mint aki csodálkozik, hogy ez eddig nem jutott még eszébe.

- Kerál bitang tekergője vagy, ha mondom! - kiabálta rekedten s zihált, mint a fuldokló. - Ösmerlek, tudom mit akarsz. Kirabolni, meglopni! Azok a pimaszok, azkik megszökének, ugyancsak kerál kémei valának. Ama sápadtképű, holdkóros, szőrtelen fickó küldött a nyakamra. Ű fogadja bé megszökött lovászaimat is. Nékik adja az én megharcolt, megérdömölt birtokaimat is. Ösmerlek, belelátok vesédbe, májadba, zúzádba, mindön gyuhaidba! De éngöm nem tudsz megkertelni... Takarodj!

Ez az üvöltés nyilván kihatott a ház környékére is, mert egy kutya vadul rohangált a tornácon, a szakadt lantornájú ablak alatt s úgy ugatott, mintha alvilági lelkek szabadultak volna el. Az ispánnak egyéb sem kellett. Az erős bor is megtette a magáét, a gyűlölet és félelem is hajtotta. Feltápászkodott ültéből, ránehezedett az asztalra, előrehajolt, mint a felbőszült medve s rekedten, vadul ordított.

- Takarodj! Nem tudom, ki vagy! De tudom, ki külde! Mondd meg néki, annak a kehös uradnak, felmegyek Budára, vagy Esztrigánba s nem bújik el előlem! Igazságot teszek, igazságot! Azmit Andreás néköm adott vala, kutyabőrre írák! Donációs levelem vagyon! Takarodj!

Döme hát vállat vont, felkelt, meghajolt az úr előtt s kiballagott a házból.

Odakint a menyecske állott a selymes tavaszi sötétben. Amikor a legény elindult a ragasztékház felé, könnyű, mezítlen lábán árnyékként utánasuhant s megfogta az inge szélét.

- Mért nem csaptad agyon? - kérdezte gyors, suttogó hangon. - Hát mikor szabadéjt meg tőle az Isten? Nincsenek már ördöngök, keremetök, tindérök, erdei istenök, hogy ezt a vaddisznót el nem viszik?

Döme nevetett.

- Ne nevess - szidta a menyecske felháborodva s hangja síró csuklásba csapott át. - Nem tudod, mit mivel ez vélünk Amikor elmegyen, gyortyát gyújtunk az egyházban s imádunk Jézus úrhoz s Bódogasszony anyánkhoz, hogy megmente bennünket. Amikor meg tudjuk, hogy érközik, kakast ölünk odaki a kis isten köve előtt, úgy könyörgünk, pusztítsa el már... Szegény kicsinyeim, szegény uram... - sírta keservesen s olyan gyámoltalanul állott az alig derengő sötétben, mint egy árva kislány, akinek elvették a csöngéjét. - Mind csak rívnak s rív mindön fiatal asszonyi állat... De még az embörök is...

- Ne ríjj no - dadogta zavartan a legény. - Majd elmen.

- Mondd, legény, csakugyan kerál urunk űnagysága külde? - szipogta az asszony reménykedve. - Mondd meg néki, vegyön el mindönt ettől a vaddisznótól, mert csak túrja, dúlja az életünket, agyarral tépi a kresztyén nép bűrit... Temesse el űnagysága ezt a disznót, lovon, eleventen, mint Tonúz apát...

Szipogó sírásán átütött a keserű gyűlölet. Lehajolt, pendelye szélébe törölte az orrát.

- Csak már menne innét - nyögte keservesen. - Csak bár soha vissza sem jönne. Mért oly kegyelmes hozzá a halál, hogy el nem viszi? S az ördöngök, hogy álmában meg nem fujtják? Hallod? - fordult hirtelen a ház felé. - Elkezdé már...

Figyelték a házból hangzó éneket.

- Jer csak, nézzünk be az ablakán - biztatta hirtelen az asszony s fürgén elindult a tornác felé.

Döme követte. Óvatosan a szakadt lantornához settenkedtek s előbb a menyecske, majd a legény tekintett be. Az úr ott ült most is az asztal mellett, könyökére támasztotta az állát, belémeredt a gyertya lángjába s keservesen, vonítva énekelt.

- Majd bébocsát, csak lesd - suttogta az asszony s ökölbeszorított kézzel fenyegette a vaksi ablakot. - Mindön szentök kifutnának onnét, ha ű bémenne. Mert ez még a mönnyei asszonyokat is béröndölné magához. Hogy háljon véle az ördöng!

Az ének tovább vonított odabent:

- Majd megbocsátja - folytatta az asszony sebesen pergő nyelvvel. - Mit mível vajjon a gyalázatosa?

Döme erősen nézte, mit mível. Azt mívelte, hogy telitöltött egy kupát, hozzáütötte a másikhoz, azután egy hajtásra kiitta.

- Igyál, vén disznó! - kiáltotta rekedten Beke úr s úgy bámult az asztal másik végére, mintha ülne ott valaki. - Igyál, fene rágjon meg! Igyál, az a keserves kisisten szakadjék rád!

Fekete szakálla reszketett, könnyek peregtek végig rajta.

- Nem iszol? - dadogta nehezen forgó nyelvvel. - Jól vagyon. Ösmerlek. Jártál vala Szentföldön, küzdél Jézus urunk hitéért, késérted vala a legnagyobb, legdücsőbb, legfényesebb kerált, Andreás urunkat... Ösmerlek. Most meg farkasok szabják ki a lovadat, vadkanok tépik a kedvesödet... - Hirtelen rettentőt csapott az asztalra, hogy csakúgy durrant s felkiáltott rettentő üvöltéssel: - Magadra vess! Tebenned vagyon az oka!

Elnémult, szaporán pislogott, csuklott egyet-kettőt, majd támolyogva felállt, a sarokba ment, falnak fordult s elvégezte a dolgát.

- No, én is megszökök enenn - dünnyögte a legény s ellépett az ablaktól. - Mert vagy ű öl meg engöm, vagy én űtet... De már többet nem akarok látani...

- Jó neköd - sóhajtotta a menyecske szomorúan s utána ballagott a konyhaház felé. - De én meg sem szökhetök, mert itt vagyon az én jó uram, meg három kis csibém. Osztán még bé is kell mennöm hozzá éjszaka... Ha meg leszúrnám, az enyémek bánnák...

4.

Mire a nap felkelt, Döme már ellátta a lovakat s körülnézett az elgyalázott gazdaságban. Az ól mögött szérűskert volt, a szalmakazlat, szénaboglyát széthúzták, szétdúlták, eső s hólé verte feketére. Szépecskén el is rothadt. A szérűskert végében gabonahambár állott, afféle nagy, gömbölyű, sárból tapasztott hordóféle, olyan magas, hogy létrán kellett felmenni a pereméhez. Volt is ott egy rozoga lajtorja, hiányzott két foka, a harmadik meg kettéhasadt. De azért felmászott rá Döme s belenézett a hombárba. Persze, teteje nem volt. Szépecskén összegyűlt benne az esővíz s a fenekén maradt gabona kicsirázott, el is rothadt. Bizonyára azért hagytak benne a tolvajok egy kis gabonát, mert rút dolognak tartották, hogy mind egy szemig szétvigyék. Hadd lássa az úr, hogy őrá is gondoltak azért... Kissé távolabb veremféle látszott, de bedőlt a teteje. Döme oda is beszaglászott. Egy kis szalmán, egy rakás kutyakölykön, meg egy sovány, keservesen vicsorgató szukakutyán kívül nem volt benne egyéb.

- No, adj hálákat Istennek, - dünnyögte a legény - hogy espán úr észre nem vöve. Szépön megcsúfolád a házatáját!

Lett volna mivel törődnie, ha ugyan akart volna! Ahogy a házat nézte, jó egyheti munka ásított le róla, mert alig akadt rajta ép zsindely. A konyhaház szalmatetejében verebek tanyáztak. Úgy bujkáltak ki s be a sűrű lyukakon, mint akik pimaszságnak nézik, hogy még ember is jár az ő házuk körül. A kútba is kellett volna valami bodonyt keríteni, mert az oldala barlangosan beszakadozott s egyszercsak belezuhanhat valami szerencsétlen vízhúzó. A lovak óljában volt hely vagy tizenöt ló számára is, de csak kettőt-hármat lehetett beállítani, a többire már a szabad ég tátogott s beesett az eső. A jászol is meghasadt, mintha bánatában megunta volna az életét. No, szép kis háztáj volt, bizonyos, hogy egereken, verebeken kívül semmi élőlény nem tanyázott volna benne szívesen.

Amikor a szállás feltekintésével végzett, Döme a tornác felé ment. Útközben látta, hogy a menyecske kilép a házból, megigazítja kibomlott fejkendőjét, szétzilált haját s egyenest kifordul a szállásról. Úgy sietett, mint aki alatt ég a föld. Vissza sem nézett. Fehér, hajladozó alakja fürgén csapott át hol az egyik, hol a másik ház előtt, a kutyák elébe szaladtak, körülugrálták. Már ébredezett a falu is, kukorékoltak a kakasok, kodácsoltak a tyúkok s néhány tehén nagybúsan kiballagott egy füves tisztásra legelni.

- Hej! Hej! - üvöltött odabent a házban az ispán.

Döme keresztet vetett s belépett a házba. Beke úr ott állt a középen anyaszült meztelenül s mérgesen kiabált.

- Megeteted a lovakat?

- Meg.

- Meg is itatád?

- Meg.

- Meg is vakarád?

- Meg.

- Hát akkor jól vagyon - dünnyögte megbékélt hangon. - Az a kacér szömély meg el akará lopni dénáraimat - dohogott panaszosan s úgy forgolódott, mint a fekhelyét nem lelő kutya. - Azt hivé, alszom, kedég nem alszom, sohasem alszom, ez az igön nagy baj, ücsém... Tudod, mi az, amikor nem alhatik az embör? Honnét is tudnád... Majd ha annyi keserűség ér, mint engöm, majd ha tégöd is megrabolnak, mint engöm, megtanulod, ücsém...

- S hogy akará ellopni dénáraidat, uram? - kérdezte szomorú, megdöbbent képet vágva a legény.

- Látám, hogy ott kotorász a koporsó környül... - Suttogta titokzatosan Beke úr. - De én túljárék az elméjén, ücsém. Mert a dénárokat fejem alatt tartom, a farkasbűrben! Hehej, korábban keljék fel, ha túl akar járni az én elmémön!

Büszkén göcögött, szeméből hamiskás mosoly csillant ki, elégedetten megdörzsölgette hájas, szőrös hasát, mezítelen s ugyancsak szőrös lábával megvakargatta a másik lábszárát, mint valami óriási légy.

- No, kikergetém a gyalázatost. Tudod, ücsém, ez az igazi baj. Mindönki megrabolja az embört. Sasszömöd legyek, saskörmöd, saselméd, ücsém, ha azt akarod, hogy ki ne lopkodják a szömödvilágát az lopók! De majd érközik ma más. Három napon túl ne tarts fehérszömélyt, ücsém. Ezt is vésd belé a szüvedbe. Kutyák vannak-é az ház környül?

- Nincsenek, uram.

- Hát csak arra ügyelj, hogy ne is lögyenek. Ha egyet meglátsz, üsd agyon. Csak agyon a dögöt! Az én szállásom környül ne kullogjanak, ördöng fajzati! No, de egy küssé híves vagyon így.

Odaballagott a dikóhoz, ráült s elmélázva szedte magára a ruháit, csizmáját.

Az este semmiben sem különbözött a tegnapitól, csakhogy most egy kis gömbölyű, hamisképű, csipkehúsú, hetyke menyecske tanyázott a konyhaházban. Már ahogy meglátta Dömét, laposat kacsintott reá a balvállán keresztül s úgy fordult a küszöbön, hogy pendelye felcsapódott a térdén felül. No, ez is badáros kis kanca - gondolta Döme s úgy tett, mintha rá sem hederítene, csak a bajuszát huzigálta meg egy kicsit. - Nem rúgja el a csődört...

De egyébként maradt minden a régiben. Az úr ordítva rendelte a házba, kikérdezte, megkerült-e a lovász s valami Hetes nevű rabot is kérdezett, de arról Döme nem is hallott. Kiderült, hogy ez a Hetes már útközben megszökött feleségestől-fiastól, amikor idefelé iparkodtak. S hogy csak tavasszal már a nyolcadik szökött rabszolgája volt. Döme mindenre híven válaszolt s akkor az úr behozatta a húsos kölest. A kis gömbölyű menyecske kiköpött az úr hátamögött s csúfondárosan ránevetett Dömére. Döme a torkát köszörülgette. De az úr mindebből semmit sem látott. Leültek az asztalhoz, Beke úr ismét két kupát töltött meg, a magáét gyorsan kiitta s evéshez láttak. Míg a húst böködték, a kását majszolták, újra elmondta az ispán, hogy hány koszos faluja van s hogy még ebből a szörnyű szegénységből is ki akarja forgatni a király...

Mikor pedig megitta a harmadik kupa bort, rámeredt Dömére, képét elfutotta a düh pirossága, szakálla reszketett. Olyat üvöltött, hogy rengett belé a ház. Kikergette Dömét, mintha kutya lett volna. Döme hát kiment, a szakadt lantornán megleste az urat s most már az oldalát fogta nevettében, amikor a keservesen vonító éneket hallotta az elveszett lóról s a vadkan által felkoncolt asszonyról. Beke pedig koccintott, porolt és ivott. Könnyei a szakállára folytak...

5.

Már úgy járt-kelt az ispán szállásán, mintha otthon volna s arra gondolt egy délután, hogy unalmában körülnéz a szántóföldeken is, mit mívelnek a parasztok, mert rettentően unta magát a ház körül s a kis gömbölyded menyecske is kikapta a gazdától az útilaput. Éppen elindult a kertek felé, - az ispán odabent aludt a dikón - amikor egy csapat pirosdolmános lovast látott a dús tavaszi zöldben. Ügetve közeledtek a falu felé.

- No, csak nem a kerál? - hökkent meg Döme.

Azok lehettek vagy húszan. Szaporán közeledtek, már a fegyvereik csörgését, lovaik horkolását is lehetett hallani. Ugyancsak jól fel voltak fegyverkezve, íj, tegez, kard, csákány, korbács volt velük, a kengyel mellett pedig piroszászlós dzsidák villogtak. Elöl két gazdag külsejű vitéz lovagolt. Egyenest közeledtek a földeken át, lovaikat kiverte a tajték.

Döme megrémült. Visszafordult a szállásra s berontott az ajtón.

- Hej! Hej! Uram! Serkenj!

- No! - hörkent az ispán s felütötte álomtól nehéz fejét.

- Gyünnek! - pihegte Döme.

- Kettéhasítalak, disznó, kutya! - ordított az ispán vérvörösen s felült. Mezítelen mellét vakargatta s köpött egyet.

- Gyünnek! - rikoltotta a legény.

- Kik gyünnek, ebellötte?

- Egy csapat keráli lovas!

- Mi? - üvöltötte az ispán s lelépett a dikóról. Mezítelen testére tétován kapkodta a farkasbőrt.

- Lovasok, uram! Vagy húszan! Erre tartanak!

- Fegyvert! - ordította erre az ispán s futkosni kezdett a házban, kapkodta a ruháját, csizmáját, majd odavágta az egészet a sarokba s most meg a falon függő fegyverek után nyúlt. De keze reszketett s a szakálla is rezgett vonagló ajkaitól. Valósággal eszelősen rángatta le az íjakat, tegzet, csákányokat, kardokat a szegről. S hol az ajtónak rohant nyillal-karddal vadul hadonászva, hol megint az asztalhoz, hol Dömének nyujtott egy íjat, hol a korsót kapta fel s ivott volna, ha a bor le nem csurog a képén. S egyre kiabált. Elfúló, ziháló hangon: - Fogd, fogd! Itt vagyon! Ij, te barom! Hej! Fogd azt a csákányt! Vond ki a kardot! Hol vagyon a csizmám? Hol a kalpagom? Hová tevéd, de barom? Tolvajok, rablók!

Döme elvette az íjat, tegzet, csákányt, de nem tudta, mi tévő legyen vele. Eközben odakint éktelen zaj támadt, a falu valamennyi kutyája veszettül ugatott. Kiabálás hallatszott: "Hol a kende? Hol az espán?" Lovak horkoltak, gyermekek visítoztak, fegyverek csörögtek. Mire észbekapott, s kiugrott a ház elé, már az egész falu ott tülekedett a szálláson.

A húsz lovas, élén két prémsüveges, díszes fegyverzetű, kopaszállú, nagybajuszú úrral, becsörtetett a ház elé. A vitézek leugráltak s lekapták íjukat, nyilat tettek reá. A két díszes úr pedig az ajtó felé tartott. Arrább egy csapat szakállas, bocskoros paraszt álldogált kíváncsian, asszonyok, karjukon gyermekükkel csoportosultak a látványosságra, vén anyókák sápítoztak s intették csendre szoknyájukba kapaszkodó unokáikat, néhány legény meg kaján vigyorral állott távolabb, a főzőház előtt s a soron levő menyecskével sugdosódott, nevetgélt.

A két idegen vitéz Döme elé lépett. Csákányukat lengették.

- Ki vagy? - kérdezte az egyik nyers hangon, kis fekete szeméből nyilakat lövelt felé s tagbaszakadt, zömök testével kimozdíthatatlan tuskóként állott.

- Idehaza vagyon-é Beke espán úr? - kérdezte a másik, egy nyurga, bessenyőképű, fekete ember. Úgy állt az előbbi mellett fenyegetően markolva csákányát, mint aki kész őt megvédelmezni minden baj ellen, még az élete árán is.

Szép kis vaddisznó alakok voltak. Döme már visszanyerte nyugalmát s jókedvét. Megértette, hogy nem őt, hanem az ispánt keresik. Ez a bessenyőképű, fekete úr bizonyára a száznagy, a zömök, prémsüveges pedig valami királyi úr lehet...

- Odabé vagyon - felelt szelíden Döme.

- Le azzal a korhadt íjjal, te taknyos - intette tanácsadó hangon a bessenyőképű. - Nehogy beléüsd fejed a csákányomba.

Döme nyomban ledobta az íjat, tegzet és csákányt. Mosolygott, mintha rokonnal találkozott volna.

- Kerál űnagysága nevében! - kiáltotta harsány, érces és méltóságos hangon a zömök. - Csicsa fia Apod, kerál űnagysága prisztaldusza, keráli pecsétvel jöve! Beke úr! Nyiss ajtót!

Dühödt üvöltés volt a válasz. Odabent nagy dobogás, zörgés, zuhogás támadt, mintha megvadult gonosz lelkek tomboltak volna. Az ispán ordított.

- Kutyák! - bömbölte rekedten. - Kutyák, kerál ebei! Takarodjatok!

A népség visszafojtott lélekzettel figyelte, mi fog történni. A vitézek pedig karéjban vették körül a házat, lovaikat rábízva két társukra. Olyan egykedvűen, olyan feszült nyugalommal sorakoztak egymás mellé, olyan magabízó hidegséggel lóbálták csákányaikat, fogták vastag, recés szarvból készült íjukat s hosszú vasnyilaikat, olyan közönyös elszántsággal igazgatták süvegüket, tarsolyukat, mintha számukra mi sem lenne egyszerűbb, mint leöldösni az egész falut, inni rá egyet s békésen elterülve farkasbőreiken aludni az igazak álmát... Vagy akár verekedni három éjjel, három nap.

Döme jónak látta elhúzódni a ház közeléből s békésen félreállni a konyhaház sarkához. Különösen, amikor odabent egyre értelmesebb üvöltések harsogtak.

- Kutyák! Kerál ebei! Aki közeleg, halál fia!

A prisztaldusz, úgylátszik, nem akarta felfordítani az egész házat, ezért békésre hangolta a torkát s alkudozni kezdett.

- Espán uram, sokat ivál - kiabálta az ajtó felé. - Jöjj elé békével s lásd kerál űnagysága parancsolatját. Nincs apelláta, nincs ellenállás.

- Vagyon ellenállás! Andreás úr levélbe tevé, hogy vagyon ellenállás! - rikoltozta odabent a barlangjába szorult nemes vad. - Protestálok! Protestálok! Takarodjatok!

- Törjük be az ajtót - tanácsolta a prisztaldusznak a bessenyőképű száznagy.

- Mégis csak espán - dörmögte a prisztaldusz és legyintett. - No, Beke úr, - biztatta zengő hangon az ajtó mögött dühöngő ispánt - jer ki onnét s lásd kerál úr levelét. Itt vagyon a pecsét is rajta, a kancellárián írák a brátok.

- Töröld ki véle az ülepödet! Nem ösmeröm a kerált! Az én kerálom Andreás vala! És én protestálok, ellenállok fegyverrel is! Levélben vagyon, aranypöcséttel, hogy protestálok! Rablók! Tolvajok! Zsiványok! Bojnyikok!

A prisztaldusz, Csicsa fia Apod, tanácskozott egy kissé a száznaggyal. Ennek az volt a véleménye, hogy az ajtót be kell nyomni s az ispánnak a király levelét akkor is át kell adni, ha tiltakozik ellene. Míg így tanakodtak, odabent elcsitult az ordítozás, csak valami különös szöszmötölés, kattogás, szuszogás hallatszott. Hogy mit jelentett ez a különös zaj, hamarost megtudták. Mert egyszercsak nyíl suhant ki a tető csorba zsindelyei közül, fütyülve suhant le a tetőtől s lecsapott a prisztaldusz előtt a földbe. Ennek már fele sem volt játék.

- Lüvöldöz! - futott végig a megdöbbent morajlás a parasztok csapatán.

- Hegyibe! Üssétök az ebeket! - rikkantott odafent a kaján, dühös hang. - Aki nem üti ezt a kutyahadat, kiveröm a faluból! Levágatom a kezét! Kitépetöm a nyelvét! Felgyújtom a házát!

- Jézus, Mária, segíts! Mindön szentök, segéljetök! - jajongott erre a parasztnép.

Az asszonyok sivalkodva szétrebbentek s létániát fújtak:

- Mennyország kapuja, kenyerülj rajtunk! Eleféntcsont torom, kenyerülj rajtunk!

- Felgyújtják a házakat! Jaj, jaj nekünk! - sipítozták a vénasszonyok. És sírva fakadt a gyereknép, az öreg emberek sóhajtoztak, dünnyögtek, a fiatalok pedig kárörvendőn lesték, mi lesz még itt, micsoda országos csata... Hogy szabják ki a bőrét Beke úrnak.

De már egy második nyíl csapott le a háztetőről, egyenest az egyik hátrább álló vitéz mellére. Még szerencse, hogy a dolmán alatt bőrvértet viselt, így csak a posztót hasította fel, nagyobb kárt nem tehetett. Mégis felhördülés támadt, a meglövött vitéz kitépte a nyilat ruhájából, káromkodva összetörte s öklét rázta a háztető felé.

- Ne játszódjunk itt! - kiabálták össze-vissza. - Törjük be az ajtót! Kerál vitézi vagyunk! Megcsúfoltatjuk magukat! Száznagy! Száznagy!

Odafent kaján röhögés károgott. Az ispán kacagott rekedten. Nyilván tetszett neki a saját nyilazó tudománya. Az első még nem talált, a második már embert ért, a harmadik bizonyosan nemcsak embert, hanem szemet, vagy torkot is ér.

Ezt azonban már nem várta meg a száznagy.

- Alop, Ákos! - kiáltotta recsegő hangon s előre lendítette a karját.

Két vitéz az ajtóhoz szökött. Nekidöntötték a vállukat. Bár vastag tölgyfából volt az ajtó s jól meg is vasalták, mégis engedett, hiszen meglehetősen korhadt volt. Csakhogy odabent nyilván keresztgerenda is feszült rajta s még valami bútort, tán a nehéz asztalt is odatolták mögéje, mert csak nem lehetett bejutni a résen. A vitézek káromkodtak.

- Nyomd meg! Vesd ki! Rúgj űk szét a csigaházat! - kiabáltak a népség élénk kíváncsisága mellett.

Közben kisüvöltött a harmadik, majd a negyedik nyíl is a háztető résén, egyik egy lovat talált nyakon, a másik meg belesújtott egy vitéz kezefejébe. Ordítás, lónyerítés csapott fel a nyilak nyomán. Az öreg emberek, vénasszonyok vitték az irhájukat, úgy vélekedvén, hogy a katonák rajtuk állanak bosszút. A szállás környéke pillanatok alatt megtisztult a parasztoktól. Távolabb álltak fel körben, hogy kereket oldhassanak, ha baj találna lenni. Még Döme is hátrább húzódott a konyhaháztól, mint akinek semmi köze az ispán ügyéhez.

Lezúgott az ötödik nyíl is. Ez olyan furcsán brummogott röptében, mint a beteg darázs. Valóban beteg volt, egyik szárnya letört. De azért beléfúródott egy vitéz farkasbőrébe, amikor háttal fordult a háznak, hogy segítsen beletörni a nyílhegyet a ló nyaksebébe. Az ispán harciassága felajzotta dühüket, vad hangzavar támadt, mindenki ordított, az arcok pirosak voltak, a fekete szemek villogtak, öklök emelkedtek a magasba, csákányok lengtek a fejek fölött, egy-egy dzsida magasan felnyúlt s a piros zászló, mint véres madárszárny, lengett a tavaszi szélben. A prisztaldusz most a háttérbe szorúlt, de annál jobban kigyúlt a száznagy fekete besenyőarca. Rövid, gyors és pattogó szavakat ordított.

- Döntsétök! Nyomjátok!

Az ajtóban erőlködő vitézek döntötték és nyomták... S az ajtó recsegve bedőlt, rázuhanva a tetemes tölgyasztalra és sarkaiból tépve ki a keresztgerendát. Azonnal benyomultak a házba, elöl a száznagy, utána még vagy öt vitéz. Többen a lantornás ablaknyílásokhoz tódultak.

Odakint még lezúgott egy-egy nyíl, de az ajtó recsegése másfelé fordította az ispán figyelmét. Most a betódulókkal kellett törődnie. Arra nem gondolt, hogy a küzdelem mily reménytelen. Ennyi fegyveressel egymaga még a legerősebb sáncról sem vehette volna fel a harcot. De eszébe sem jutott, hogy leszálljon a gerendák közül s békésen intézze el a dolgot. Ott ült a mestergerendán lovagló helyzetben, anyaszült mezítelenül, mert a farkasbőr, amit első izgalmában magára terített, régen lecsúszott róla s ott hevert a gerenda alatt a földön.

- Gyilkosok! Hóhérok! Rablók! Kerál bitangjai! Besenyő disznók! Kutyák! - ordítozott az ispán esztelenül. Lihegett, arca szinte elkékült. Vadállati alak volt ott a széles, fekete tölgygerendán, a lyukas tető alatt, házának rozzant, korhatag, piszkos fészkében, mint valami gonoszlélek, erdei isten. Leköpött a katonák süvegére, megragadta az egyik gerendát s dühében hol felágaskodott, hol leguggolt. Jobbjával meg csákányt lengetett, készen arra, hogy belevágja valamelyik koponyába.

- Szakadjék rátok Ukkon, meg kilenc kisisten! - rikácsolta tajtékzó dühében. - Protestálok! Protestálok!

A prisztaldusz méltósággal belépett a kidőlt ajtón s megállva a felborított asztal mellett, a magasba tekintett.

- Beke espán uram, kerál űnagysága parancsolatjára...

- Protestálok! Protestálok! - ordított amaz odafent.

- Szállj le, uram, békével! Hallgass meg!

- Kilenc kisisten roggyjék reátok!

- Béla nagyúr pöcsétje... - magyarázta Csicsa fia Apod.

- Béla kutyapecér!

- A levelet megírák...

- Töröld ki az ülepödet véle!

- Nyolc falut...

- Takarodj! Kifelé! Pusztulj!

- Pányvát reá - dünnyögte a száznagy s kiköpött mérgében. Ezzel pedig valóságos önkívületbe sodorta az ispánt.

- Én Beke vagyok, úr vagyok! - üvöltött megalázottan s rázta a csákányt. - Én Andreás úrral valék a Szentföldön... Én harcolék a türk ellen! Én a kerál csizmáját levontam vala mindön napon! Sömmiháziak! Ne merjétök reám emelni kezetöket...

A prisztaldusz kérésre fogta a dolgot. Szétvetett lábbal állt, baljával a kardjára támaszkodott, jobbjában összetekert, nagypecsétes levelet nyujtogatott a gerenda felé. Gondolta, abból csakugyan baj lehet, ha ezek a felbőszült katonák kezet emelnek az ispánra saját házában. Már az ajtó bedöntése is elmaradhatott volna... De hát ahol nyilak zúgnak és csákányok kavarognak, nem sok alkalom marad a nyugodt megfontolás és sima beszéd számára.

- Uram, Lankrét nembéli Beke, almai espán, ország támasza, keráli szabad jobbágy... - kezdte szelíden a prisztaldusz és nagyobb nyomaték kedvéért lendített egyet a levéltekerccsel. - Én kerál urunk prisztaldusza vagyok és azért jövék...

- Kifelé innen! - ordított közbe az ispán odafent s megsuhintotta csákányát. Ha a prisztaldusz ügyesen hátrább nem lép, beleragadt volna a csákány foka a koponyájába.

- Kerál urunk röndölé, hogy azt a nyolc falut s a hozzávaló népet és földet, melyet mívelnek...

- Meggyujtom mind! Valamennyit!

Ezzel sem törődött a prisztaldusz, hanem kicsavargatta a pergament s lassan, minden hangot erősen megnyomva, olvasni kezdte az ékes betűkkel írt latin levelet. Az olvasással senki sem törődött. Az ispán makacsul kitartott a gerendán, hol felágaskodott, hol meg leguggolt a keskeny ülőkén, le-lesújtott a csákánnyal s majdnem utánabukott, majd meg lelógó, hájas, szőrös hasát vakargatta, vagy a mellét döngette. Egyre ordított és köhögött.

- In nomine sancte Trinitatis et individue Unitatis... - olvasta fennen Apod.

- Protestálok! Protestálok! Hallják mindenek! - rikkantott közbe az ispán odafent.

- Bela dei gratia Hungarie, Dalmatie, Chroatie...

- Azt olvasd, - üvöltötte az ispán, - azt olvasd, kutya, azkit Andreás úr írott! Azkiben fegyverrel is protestálást engede mindön violencia ellen!

De a prisztaldusz csak olvasott. Minden mondatába beleordított az ispán. Ez őt alig háborgatta. Mindenki, a szobába betolongó katonák csakúgy, mint az ajtó előtt sűrűdő parasztok, áhítattal hallgatták a király ékes latin szavait és csodálták a prisztalduszt, hogy olyan szépen ki tudja nézni az értelmet a levélből, noha ők semmit sem értettek belőle. Az ispán minden kiabálása ellenére is egyre méltóságosabban, ércesebben, büszkébben olvasott. Jó időbe tellett, amíg elsorolta a visszaadandó falvakat, határjelző fákat és köveket, földdarabokat, patakokat, házakat és malmokat. Eközben az ispán szüntelen Endre király leveleit üvöltözte, protestált és ellenállt, violenciát, injúriát emlegetett, csákányát lóbálva köpött s káromkodott. Végezetül ismét kijelentette, hogy felgyújtja valamennyi faluját, felfegyverzi szolgáit s rátör a királyi falvakra, kiírt minden kutyát s elpusztít minden királyi javat, végül bezárkózik Szigetbe s ám lássa a király, mikép tudja őt onnét kifüstölni.

- Én a Szentföldön is járék! Pusztitám az türköket! Ország gyámola vagyok, hat vitézzel szolgálám Jézus urunkat! - hajtogatta egyre rekedtebben.

Mikor pedig a levelet író prépost, a jelenvolt urak és püspökök neveit sorolta fel a prisztaldusz, az ispán mindegyiknél kikiáltotta, hogy ezek Jézus megcsúfoló kutyái, vitéz magyar urak megrablói s a pokol tüzén szenvednek a gaz árulásért.

Befejezésül a prisztaldusz harsányan kihirdette, hogy a parancsolat egyike a király kancelláriájában, másika a pécsváradi klastromban, harmadika pedig a ispán birtokában letétetik. Ezzel a ceremónia befejeződött.

Míg a házban mindez végbement, odakint a vitézek közül néhányan a megsebesült ló nyakából éles késsel kivágták a nyílhegyet s a vérzést elállították a tarsolyukban tartott vasfűvel. Mások feltúrták az egész szállást, hogy szénát, zabot keressenek. Néhányan beszélgettek, néhányan meg vizet hordtak a kútról s megitattak. Voltak olyanok is, akik leültek a fűbe s vidáman asikot kezdtek játszani, feldobálták a birkacsontot, dénárt tettek, nyertek és vesztettek s nagyokat kacagtak. Azok meg, akik közel álltak a házhoz s hallották Beke úr kijelentéseit, látták a gerendán való tombolását, továbbadták a híreket a távolabb levőknek s igen jól mulattak.

- Ugrál, szökdel, akár a görögök majma!

- Nem csuda, viszik a mogyorót tőle.

- Ez vala Szentföldön? Az jára Jézus urunk nyomdokain? - csodálkoztak mások megbotránkozva s kiköptek.

- Nem csak a szeginyt dézmálja kerál űnagysága, hanem az urakat is, - örvendezett egy őszes, sovány, nagypofacsontú vitéz.

- Csicsa fia Apod úr meg csak egyre olvas, egyre olvas, - bólogatott elismerően egy fiatal legény.

- No, mit tátjátok az szájatokat? - mordult a parasztokra egy alacsony, zömök, görbelábú, sebhelyesképű vitéz s fenyegetően ballagott a tolongók felé. Azok keresztet vetettek s úgy tettek, mintha el akarnának menni.

- Ugyan szép kis szállása vagyon, disznónak való, - nevetett valaki harsányan.

Végre azután kilépett a rombadőlt ajtón a prisztaldusz meg a száznagy s valamennyien a lovukhoz mentek.

- Lóra! - üvöltötte a száznagy. S a húsz ember, mint egy test, ugyanazzal a mozdulattal vetette magát nyeregbe. A lovak horkoltak, patájukkal a földet kapálták, hányták-vetették a csótárt. A dzsidák felmeredtek, a piros lobogók repdestek a szélben.

Még néhány parancs, egy kis mozgolódás, lovak farolása, káromkodás, nevetés, azután a száznagy a prisztaldusszal a csapat élére szöktetett s kifelé indult. A katonák keresztet vetettek s követték őket.

Még ott piroslottak a dolmánok, ott repkedtek a zászlók a falu alatt, még alig oszlott szét az egyszerre hangosan perlekedő, tanakodó tömeg a szállás elől, amikor Döme, pillanatot sem vesztegetve, vállára dobta a nyerget-kantárt s búcsúszó nélkül kifelé baktatott a faluból. Arra ment, amerre a legtöbb fa és bokor burjánzott. S mert a vitézi csapat Keletnek lovagolt, ő szaporán útnak egyengette lábait Nyugat felé.

Nem volt rá kíváncsi, mit szól az ispán a királyi vitézek látogatásához...

6.

A kürtösi palánkok körül a szelíd lankákon dúsan hullámzott a zsenge búzavetés. A laponyagon meg buján nőtt a sás és nád s vizimadarak rikácsoló, jajgató, kelepelő s hápogó seregei lármáztak. Egy réti sas magasan lebegett a meleg levegőben, a távolabb vonuló erdőség felé rajban szállottak a csókák.

Gyümölcsösök is voltak a földsáncok közelében. A fák, mintha rózsaszínű hó borította volna őket, illatozva reszkettek a ragyogó déli napsütésben. Mindenütt meglátszott a gondos művelés, a szeretetteljes ápolás, ilyen szép határban Döme még nem is járt. A fáradtságot is elfelejtette, csodálta a tájat, az egyenletes, ezüstösen borzolódó vetést, a gyümölcsfák habzó tömegét és szívta magába az illatot, a napfényt.

A szállás odafent volt egy magasabb dombon. Innen is látszott a templom tornya, egy magasabb épület teteje s éppen szemközt, a lapályra tekintő hosszú, vidám úriház faoszlopos oldala. Kéken kacskaringózott a füst, szelíd békével hirdetve, hogy az emberek vidáman rakják a tüzet s jóétvággyal készülnek ebédhez. Döme hát éppen jókor érkezett.

Leült a nyeregre s pihent egy kissé. Olyan nyugodt s vidám volt, mintha csak egy ugrásra jött volna el hazulról s nem csavargott volna be sok-sok mérföldet, nem állt volna hontalanul ebben a széles, napsütött, emberekkel teli, családi fészkekkel rakott országban.

Amikor kifújta magát, keresztet vetett, vállára dobta a nyerget, kantárt s nekivágott a kanyargó gyalogútnak a szállás felé. Alig ment száz lépést, szembetalálkozott egy fiatal lánnyal. A hajadon szaporán szedegette mezítelen lábacskáit, önfeledten dúcikált egy dalt s fogai között vadzab kemény szárát tartotta. Mint valami szép, begyes madár, amely fonadékot visz a fészkére. Balkezében kendőbe kötött fazekat vitt, - nyilván ételt a férfiaknak, akik messze a falutól a mezőn dolgoztak.

A leány félrelépett az útból, pitypangkoszorús barna fejét tisztelettel lehajtotta, szemét lesütötte s halkan jónapot mondott. Döme megállt, köszönt illendőképpen s egy kissé évődve, egy kissé félve megkérdezte, ki lakik amott, a dombon levő szálláson.

- Bős nembéli Thúz urunk lakozik ott, - felelt a kislány rebegő, félénk hangon s alig mert feltekinteni az ismeretlenre. De a csodálkozás és kíváncsiság mégis legyőzte tartózkodását, sötétbarna szeme kutatva pihent meg a legény arcán, majd a nyerget, kantárt nézegette. Látszott rajta, hogy nem érti, miféle emberrel van dolga.

- S hát tik meg az ű prosztjai lennétök?

- Úgy vagyon igenyest, - hagyta helyben a kislány. A melegtől pihegett, fiatal keble halmai átütöttek az ingén. Negédesen himbálgatta a kendőbe kötött fazekat.

- Valami nagy úr löhet, - firtatta tovább Döme, inkább csak azért, hogy a leánnyal lehessen. - Gazdag úr az uratok?

- Ó, igön nagy úr! - kiáltott fel áhitattal a kisleány. - Igön sok faluja, még vára is vagyon!

- Jó embör vajjon?

- Isten áldja meg, jó embör. Soha ű meg nem veret ugyan sönkit, még a rabjait sem. És mindön napon imád a templumban s nála vagyon mindig az pap is. Jakab atya.

- Merre jutok hamarébb a szállásra?

- Eredj csak az úton, - magyarázta a kicsi s kinyujtott karral mutatott a falu irányába. - El sem is tévedhetnél, az út igenyest a kapuhoz viszen.

- Hát Isten áldjon, köszönöm a szivességöt, - mondta hálásan Döme s elindult az úton. De néhány lépés után visszafordult s akkor látta, hogy a leány is visszafordítja sárga virágkoszorúval ékes, vastag hajfonatos fejét s pirulva kapja el ismét.

Döme szíve körül melegség áradt el. Eszébe jutottak a voiszlói, hídvégi, páprádi s bessenci lányok, a szép legeltetések a Feketetó partján Benével, Ernyével s Gállal, a csendes, vidám napok, az erdő suttogó fái s a csobbanó víz illata. Azóta csak idegenként hallotta néha egy-egy faluban a lányok dalát, nevetését, a legények évődő hangját, s citera, dambora pattogó pengését, azóta csak futtában nézte a kergetőző, cicázó fiatalokat, csókot pedig nem kapott senkitől, még köleslepényt, tejet is csak az utasnak kijáró irgalomból. Most nagyon húzta a szíve ez után a kis pisze, barna-szemű, fehérlábú kisleány után. Sejtette, hogy nem lehet több mögötte tizenöt tavasznál. Térdébe zsibbadás állott, arca kipirult, szeme vágytól repdesett... Hátha elkísérte volna, hátha nincs még eljegyezve, hátha befogadná a családja! Milyen jó lenne ezzel a leánnyal beszélgetni este a ház előtt, egy vastag tuskón ülve s félkarral átölelve a lány gyenge derekát a keble alatt. De hát nem tudná megfizetni az árát, semmije-senkije nincsen, lovai, barmai, prémjei ottmaradtak Voiszlón s ha megtudnák, milyen bűnt követett el, még fel is adnák talán a börtönöknek. S akkor megkorbácsolnák, hazavinnék erővel, rászakadna annak az agyonvert férfiúnak a családja a legvéresebb bosszúval, elpusztulna az egész család...

Egyedül van s még a lovát is eladta.

Közben a falu elé ért s felkapaszkodott egy töltésre, amely mocsaras, nádas völgyön át vezetett a sáncokhoz s a messziről látszó széles kapuhoz. Igen erős szállás volt ez a Kürtös, a földsáncok gondosan rendbentartva vonultak a dombon, előttük a bokrok, csalitok gondosan eltisztítva, csak egy-egy magas, ezüstösen reszkető jegenye állott a meredek oldalon, rajta varjúfészkek s a békés csendben halkan sziszergő pintyőkék. A töltés vége széles, láncokkal felszerelt pallóban folytatódott s a pallón túl ott ásított a vastag földhányásokkal, fonott vesszőfalakkal a leskelődő résekkel kimesterkedett kapu. Ekkora kaput Döme még sohasem látott, az isztrói monostor kapuja sem volt ilyen erős.

Négy vitéz ácsorgott a kapufélfánál, a kétfelől kiakasztott, naptól szítt lókoponyák alatt. Egy közülük öreg volt, hosszú haja a vállát, szakálla a mellét verte, a többi fiatal, nagybajuszú, simaállú, barnaképű, csíkszemű legény. Mind paraszti vászoningben, gatyában s bocskorban, csak az mutatta, hogy katonák, hogy íj, tegez, csákány, korbács volt náluk, s oldalukon kard fityegett. A járó-kelő öregek, asszonyok s gyermekek között felfedezték az idegen embert, elébe álltak s kíváncsi, de nem fenyegető arccal meredtek rá. Az öreg csöndes hangon kérdezte, ki s mi és mi járatban vagyon.

Döme nagy tisztelettel meghajolt, süvegét a bal hóna alá szorította, ujjait a homlokához emelte s Jézus nevében áldást, békességet kívánt, ahogy illik. Majd az öreget apjának nevezve, a fiatalokat pedig véreinek, elnyögte, hogy elveszett lovát keresi. Ebben mind megnyugodtak s bebocsátották a kapun.

- Fújd ki magad, tanyázz egy kicsinyég, - mondta az öreg engedékenyen, - lovadat ugyan itt meg nem lelöd, de legalább alszol egyet s falsz egy falást. Térj be az úrhoz, ott vagyon a háza ni.

S bizonytalanul kanyarított egyet a karjával.

Döme hát bent volt Kürtösön, Bős nembéli Thúz úr szállásán. Ez már igen! Itt nem holmi berenával kerítették a falut, hanem nagy erős földsáncokkal! A kaput az Isten nyila sem tudná kettéhasítani, úgy megvasalták, megláncolták, felgerendázták. S a falu is milyen szép, milyen nagy. Először az úr háza tűnik szembe, az út éppen odavezet. Hosszú tornáca, vaskos tölgyoszlopokon nyugvó magas teteje, füstöt eregető kürtője, egész sor lantornás ablaka oda tekint le, a lapályon terülő szántóföldekre, legelőkre, erdőkre és mocsarakra. Innét messze el lehet látni. Jó magas fészek, büszke úrnak való. Az aranyos déli napfényben szinte libegett az egész környék. Milyen harsányan zöldek, szinte kékesek voltak a búzaföldek! Milyen sárgák, aranyporban fürdők a malákák nádasai! S mily szélesen, virágoktól rakottan gomolyognak a csudálatos gyümölcsösök, egy szelíd lankán még szőlő is virul! Milyen pelyhes puhán veti ki bozontos testét a hosszú erdő! S milyen kék, bársonyosan kék az égbolt, a legkisebb pára sem úszik rajta... S ez az óriási, széles, gyönyörű birodalom, ameddig ellát a szem, sőt azon túl is, ezé az úré, Bős nembéli Thúz úré!

Barkás diófák, sárgavirágú hársak, ezüstösen lelkendező topolyák, egy-egy magasan uralkodó óriástölgy s rengeteg málna- és csipkebokor között nyíltak a tisztások, álltak a paticsfalú, rendbentartott házak, kapirgáltak a tyúkok s sziszegtek a kislibákat védelmező anyaludak. Kis fekete, kócos kutyák, meg símaszőrű, szürke kuvaszok futottak az idegen elé s kérdezgették nagy ugatással, kicsoda s mit akar. Tehenek kérődztek, kecskék legelésztek békésen, asszonyok jöttek-mentek vizes csöbörrel, seprővel, gyermekek s lustán ballagó, szakállas vének bámészkodtak Dömére. Csudálták, hogy nyerget, kantárt cipel a vállán s bólogattak illendő köszöntéseire.

Az úr háza előtt nagy, szabad térség volt, úgylátszik azért, hogy tisztán ki lehessen látni a környékre. Bezzeg nem hasonlított ez a szállás a Beke ispánéhoz! Először is ezt nem fából rakták, hanem földből verték s szépen, gondosan megsimították, hogy mindenütt egyenes, hibátlan s tükörhöz hasonlóan sima legyen, eső, hó belé ne vehesse magát. Az ablakok lantornáin sehol egyetlen szakadás. A nagy tetőn sehol egyetlen lyuk. Beljebb az a csűr állott, amelyet Döme már a mezőségről is látott. Mennyi gabona fér ebbe! Itt a hombárok tető alatt állanak. Odább hosszú, ugyancsak rendbentartott ló- meg tehénállások vonultak, a konyhaház is akkora volt, mint Bekének az egész háza. A kút körül gerendakáva pompázott, a hatalmas szalmakazlak és szénaboglyák olyan gondosan rakva, mintha azok is lakóházak volnának. Az épületek körül pedig szorgoskodó férfiak s nők sürögtek. Az egyik szénát cipelt a hátán, a másik nyírseprővel takarította a környéket, a harmadik éppen itatott s két rocska vizet vitt a lóállásokba. Onnét egész csapat ló vidám röhögése hallatszott. Valaki hetykén fütyürészett, mint a rigó. A konyhaház ajtajában öreg rabnő állott s az ajtófélfára akasztott bárányt nyúzta. Egy fiatalabb nő, láthatólag nem rab, rőzsét vitt be a házba. Kék füst szállott a konyhaház fölött, sistergő és rotyogó hangok s orrcsiklandó illatok lengtek a ház körül s három óriási, lompos, fehér kutya rohant elő az ólak mögül, olyan vad rohammal s oly bömbölő ugatással, hogy Döme lába földbegyökeredzett a tisztelettől.

Egy lovász kiordított az ebeknek s azok morogva visszakullogtak. A rabnő szólt valamit a konyhába, mire kilépett egy tiszta ruhában tipegő vénasszony s tenyerét a szeme elé emelve hosszan vizsgálta Dömét. Erre valahonnét, a szérű végéből, előballagott egy csizmás, gatyás, vászoninges, nagysüvegű tömzsi ember s a legény felé tartott.

- Ki vagy s mit akarsz? - kérdezte szigorú nyugalommal.

Döme ismét illendően köszönt. S elmondta a mesét az ellopott lóról. Kérte a férfiút, adjon szállást, ételt Jézus nevében, mint hű kereszténynek.

- Én Alattyán vónék, az úr udvorossa, - jelentette a tömzsi ember s büszkén megsodorintotta hosszú, lecsüngő bajuszát. - El löhetsz itt, legény. Egy kis fekhely, egy kis köles, meg hús neköd is akad. Vagyunk elegen, eggyel több, vagy kevesebb!

- Megszógálom, - ígérte a legény.

- Nem azért, - legyintett Alattyán.

7.

Amikor Döme evett is, ivott is és kényelembe helyezkedett a lovak óljában a szalmán, Alattyán röviden elmondta, mit kell tudni az úrról, így tudta meg Döme, hogy a Bős nemzetség nagy tanácskozásra gyűlt össze Thúz úr házában.

- Levelet kapánk Béla urunktól - mesélte megfontolt lassúsággal az udvaros, oly büszke méltósággal sodorgatva hosszú bajuszát, mintha ő kapta volna a levelet. - Akkora pecsét vagyon a levelén, mint a süvegem ni. Gyákul vagyon a levél. S valami hártyára írva. De úgy írva, mintha minden bötűjét úgy vésték lönne. Rajta Béla urunk neve tulajdon kezével. S hát erre hivatá összve urunk a nemzetséget.

- S mi vala a levélben? - firtatta Döme, kellemetlenül gondolva arra a másik levélre, amelyet húsz nyilas kíséretében vitt Beke úrnak a királyi ember.

- Valami gondja vagyon kerál urunknak - sóhajtott az udvaros és körülnézett. Még vagy öten álldogáltak ott lovászok, szolgák, seprőnyélre, lapátra, vasvellára támaszkodva, avagy a gyámoszlopnak dőlve. - Háború készül, Isten a tudója, tám az némöt ellen.

- Ki kell már irtani a gyalázatost - dörmögte egy lovász.

- Nem is érthetöm, mért kéméli kerál urunk.

- Fegyver, had, pénza kell kerál urunknak. No, ha fegyver kell, itt vagyunk mink. Van itt még ember is, ló is, fegyver is. Inkább elmegyünk mindahányan, csak végezzünk már a némöttel. Ivadékaink hadd éljenek békében - magyarázta az udvaros.

Hát ezért gyűlt össze a Bős nemzetség a vidékről.

A ház ugyancsak megtelt emberekkel! Napközben ugyan alig lehetett észrevenni, hogy oly nagy haddal vannak, csak a konyhaház füstje s a főző asszonyok sürgés-forgása mutatta, hogy sok száj, sok erős gyomor van a háznál. Mert a férfiak kint jártak a határban, vadászgattak amúgy csendesen. Estefelé azonban hazaszivárogtak s megtöltötték az óriási házat.

Dömének is tálat adtak a kezébe s keszkenőt a karjára, hogy segítsen a lakoma után. Négy, sötétkék dolmánba öltözött rabszolga cipelte a pecsenyéket, mártásokat s kalácsokat az asztalhoz. S négy fiatal rabszolgafiú hordta s töltögette szaporán, öblös ónkorsókból a tüzes bort. Igy került Döme az úr közelébe.

Thúz úr őkegyelme volt a nemzetség feje. Ott ült a hosszú, megmozdíthatatlan asztal felső végén. Ősz, nagyhajú, apostoli szakállú, tagbaszakadt férfi, sötétkék dolmánja oly széles mellkason feszült, mint egy hombár. Kezei akkorák, mint két sujkoló. Szótlan gőggel ült öblös székében, kétkézre fogta a húst és erős, széles, vasat is játszva harapó fogaival egykedvűen tépte. Vele szemközt a felesége ült. Amilyen roppant óriás volt Thúz, olyan vékony, csirkecsontú asszony Örzsébet. Ősz már ő is jócskán, fejéke alól fehéren buggyant ki a haja, bő, nehéz sötétkék bársonyai alatt szinte elveszett a teste. S az arca, mint egy szopósgyermeké, oly ráncos, oly ártatlan, oly szelíd. Gyűrűkkel rakott gyenge ujjai kényesen forgatták a húst, gyermekes szeme szüntelen bámulattal csüngött a túlsó végen ülő fejedelmi úr minden mozdulatán.

A többiek koruk szerint helyezkedtek el. A háziúr közelében a kölkedi földesúr, Misser, ugyancsak kékben, aranysujtásosan, aranycsatosan s aranygyűrűsen. Kerek arca mogorva, mint akit szorít a csizma, őszes szakálla körben megnyírva, bajusza a melléig csüngő. Lapos, széles orra volt s erősen szuszogott. Nem lehetett tudni, betörték-e az orrát s attól lélekzik olyan szuszogón, mint egy fújtató, vagy már így született. Szótlan volt ő is, haragosan tépte a húst széles fogaival, állkapcsa erősen dolgozott, mint a malomkő.

Szemközt vele sovány és szigorú úr ült, a létai Izsip. Fürgén mozogtak a kezei, de a szeme keményen pislogott körül. Olyan volt ő, mint egy kard, kissé hajlott, de szívós, biztos és kemény.

Lejjebb kövér, vidáman majszoló úr, a szevécsi Thúz úr ült. Szaporán meglazította öve csatját, mohón nyúlt a tálba, amikor a rabszolga alázatosan elébe helyezte, egy-kettőre bevágta a húst s gyorsan, mintha parazsat nyelne, bekapott rá egy kupa bort. Kétfelé törölte bozontos barna bajuszát, hátralökte arcába csüngő hajfonatait, megdörzsölgette síma, háromtokás állát s mosolyogva fordult a ház asszonya felé. Látszott rajta, hogy nehezen viseli el a szótlanságot, szeretne mókázni, nevetgélni, kötekedni, vagy hősködni, de a háziszokás meggátolja ebben. Hallgatott a ház ura, hallgatott az asszonya is és hallgattak a Bős nemzetség többi tagjai, ahogy ilyen komoly asztalnál illik.

Öreg-laki Józsa nem hasonlított egyik Bős-nembélihez sem. Azoknak sötét volt a hajuk és a szemük, erős, széles a pofacsontjuk, erős az állkapcsuk, betörhetetlenül kemény, széles a homlokuk és kerek a koponyájuk, ez meg szinte szőke volt, a szeme bizonytalan színű, kéknek és zöldnek a keveréke, mint a romlott állóvízé. Szakállát nem nyírta, sőt inkább gonddal göndörítette s dióolajjal kente, a haját meg csimbókba fonva odatűzte a halántékaihoz. S a koponyája is hosszúkás volt, mint a körte. Úgy ült az asztalnál, mint aki egyedül van, összeráncolt szemöldökkel bámult maga elé, mintha súlyos eszméken törné az agyát.

Ők voltak a Bős-nemzetség családfői. Feleségük, gyermekeik odahaza maradtak. Fontos, szinte országos ügyben tartózkodtak most itt. Béla király levele miatt.

Még egy úr ült a társaságban, a kürtösi pap, Jakab mester. Ő minden este Thúz úrnál evett. Amilyen hatalmas vasgyúró volt a ház ura, olyan eleven, fürge, szívesen nevető, kövérkés, szelíd férfiú a pap. Amilyen hallgatag amaz, olyan beszédes ez. Kapkodva evett, minduntalan lecseppent a zsír fekete csuhájára s fényes, göndör fekete szakállára. A morzsákat úgy szívta be a bajuszával együtt. Nem vette tudomásul, hogy az asztalnál senki sem szól, s hogy merev törvényei vannak az evés szertartásának. Folyton fecsegett s jóízűeket nevetett.

- Most osztán vagynak némelyek nagy gondban - beszélte a pap két falás között s bekapta a bajuszát, hogy leszopogasson róla egy kis mártást. - Mert vagynak ám érsekek s apátok, de még pispekek is, az kik feleséget tartanak s el kell bocsátaniok az asszonyt. Igaza is vagyon pápa őszentségének, kegyes atyánknak! Igaz ugyan, vén ember már ű, könnyedecskén letészen az asszonyi állat édességéről, he-he-he! Néki már nem nyit az tulipán. De azmi igaz, igaz! Nem szül jó vért, hogy sokak birtokot s kéncsöt halmozának, barmokat s méneseket legeltetnek, csak azért, hogy az asszonynak, gyermeknek mennél több légyen. Hátszen vagynak már papok, azkik különb-különb bársonyruházatban, aranyasan-ezüstösen s magas csizmában kevélykednek, akár az világi urak! Hová jut így az eklézia s Jézus urunk kegyes segödelme!

A rabok körüljárták az asztalt s hosszúnyelű ezüstkanalakat nyujtottak, mert lé is volt s azt most szürcsölni kellett. Mindnyájan hangosan hörbölték. Jakab mesternek sikerült leöntenie a szakállát, de nem sokat törődött vele. Bekapva egy-egy kanál eledelt, szaporán folytatta:

- Egyik átokból ki, a másikba meg bé! Igy méne ez már az utóbbi üdőkben. Harácsok levének Jézus urunk szolgái. Azmi adományt Endre urunk űnagysága adott vala, mind kéjekre úszott el. Igaz, jobb az embernek élni, mintsem hogy égni, mondá az apostol, Pál urunk, de hát a papok épen azért égének, mert élni akarának. He-he-he, így vagyon-é? - s ragyogó arccal körülnézett. Senki sem szólt, a hörbölés egyhangúsága betöltötte a házat.

A vastag, barna mestergerendáról patkóalakú nagy cseréplámpa függött, lyukaiban olajkanócok libegtek. A falak rogyásig borítva íjakkal, remekmívű kardokkal, kéklobogós dzsidákkal s aranyveretes tegzekkel. Hosszú heverőkön vastag medvebőrök csalogatták a pihenni vágyót. Öblös székek ácsorogtak alacsony, zömök lábakon a falak mentén. A sarokban pedig akkora tűzhely ásítozott a széles kürtő alatt, hogy ökröt lehetett volna sütni rajta.

A szolgák körülhordták a kézmosótálakat s átnyujtották a keszkenőket. Ekkor mindnyájan felálltak s olyan arccal, mintha ravatalt állanának körül, keresztet vetettek. A pap imádkozott, a többiek halkan utána mormolták, dünnyögték, suttogták a hálaadó szavakat. Ezután egymás egészségére kívánták az ételt. Csak a kancsók és kupák maradtak ott, egyebeket gyorsan kihordtak a rabok. Az udvaros a gazda elé állott:

- Vagyon-é parancsolatod, uram?

- Semmi különös - dörmögte mély hangon a tagbaszakadt házigazda.

- Múlassátok magatokat békével s egészségvel - szólt erre s mélyen meghajolt. - S nyugodjatok ézös álomban.

- Jól vagyon - bökkentette a háziúr s parancsoló pillantást vetett a feleségére. A töpörödött, félénk, madárcsontú kis ősz asszony olyan furcsán állott a nagy házban, mint egy koravén kislány. Nehéz, redős ruhája hosszan folyt utána a földön, magas fejékéről sarkig omlott a könnyű fekete fátyol, de még mintha az is túlságosan nehéz lett volna számára. Tétova, félénk tekintettel nézett körül s észrevevén urának s parancsolójának intő pillantását, azonnal mélyen meghajolt s halk, csipegő hangon nyugodalmas éjszakát kívánt. Ez volt ezen az estén az első megszólalása.

A férfiak biccentettek a ház asszonya felé, csak a pap volt kedvesebb hozzá, fejére tette a kezét, megáldotta s keresztet vetett reá. Ezután az asszony rövid, tipegő lépésekkel ki is ment. Olyan gyámoltalanul lépdelt, mintha attól tartana, hogy felbukik hosszú, súlyos ruhájában. A vastag ajtót csak nehezen tudta betenni.

Thúz úr csikorgó lépéssel az asztalhoz ment, telitöltötte a nagyöblű ónkupákat s intett a rokonoknak: igyatok. Ő maga egy hajtásra benyelte a bort. Létáról való Izsip, a sovány, hajlott férfiú járkálni kezdett a házban, úgy meggörbülve, mint egy vékony magyar kard. Szevécsi Thúz úr, a kövér, tokás és gondjaiban is vidámnak látszó jó cimbora, félig elterült egy heverőn s vaskos, puha kezét a medvebőr fürtjeibe mélyesztette, mintha dúshajú leányzó fürtjeivel játszanék. Csak nagy erőfeszítéssel tudott zordonságot erőltetni kerek ábrázatára.

Nehéz kedvben lézengtek, töprengtek, ittak, üldögéltek az urak.

- Nincs választás - pendítette meg a dolgot a pap s szelíd, kegyes képet vágott, vidám szemét félig behunyta. - Kerál levele parancs. Engedni kell. Adjátok meg a kaizernak, azmi a kaizert illeti.

- Hát már a kaizernak adjuk? - bámult rá a házigazda, egész súlyával.

- Fejedelmet mondék, uram - magyarázkodott kapkodva Jakab mester s nevetgélt. - Jézus urunk parancsolatja az...

- S hát a fejedelömnek mit mond Jézus úr?

- Úgy vagyon - vágott közbe a heverőről a kövér szevécsi Thúz úr. - A fejedelöm kinek adja meg, azmi a fejedelömé?

- Jól mondá az atya - szólalt meg öreg-laki Józsa, elhúzva s kissé az orrán át eresztve a szókat. Az ő megjegyzései mindig a gúny határán mozogtak, de nem lehetett tudni, valóban gúnyolódik-e. - Az atya kaizert monda. A fejedelöm majd megadja a kaizernak, azmi a kaizeré.

- S a kaizer? Frederikusz úr? Ű meg kinek? - nevetgélt a kövér.

- Erre felelj, te pap! - dobta oda a kérdést mély, nyers hangon a ház ura.

Jakab mester zavartan heherészett, mint akit csiklandoznak. Óvatosan megfogta a kupát, vigyázva ivott, de azért nem kerülhette el, hogy a bor a szakállára ömöljék.

Izsip, a kardszerű sovány férfiú, kiegyenesedett s legyintett hosszú kezével.

- Ű meg táplálja a szakállát - szólt mély megvetéssel.

- Ne bántsátok a papot - intette le a gazda s egykedvűen odakönyökölt az asztalra. - Jézus úr is más, kerál úr is más, meg megint az föld is más.

- Merthogy Frederikusz úr nem nagyon adja meg a pápának, azmi a pápáé - ejtegette megfontolt gúnnyal Józsa úr az orrán át. - Éppen mostanában venné el az északi várasokat tőle. Hol vagyon hát Jézus úr?

- Beszéljünk okosan, véreim - brummogott közbe Thúz s ráütött egy kissé az asztalra, de minden megreszketett tőle. - Nem rághatjuk a zabolát örökké, neki kell vágnunk valamerre. Hol vagyon a levél?

A pap szolgálatkészen egy díszesen faragott, vasveretű koporsóhoz lépett, kinyitotta s elővette a hártyatekercset. Az asztalhoz vitte, vigyázva kibontotta, a lecsüngő pecsétet oly dédelgetőn emelve fel, mintha a király maga ült volna a hatalmas, nehéz korongon s nem a képe csupán.

- Olvasd, atya, hadd halljuk, mely falvakat s várakat követel űnagysága - adta ki a parancsot Thúz úr.

A pap hunyorogva, nyögve, habogva kisillabizálta az ékes levélből egy sor somügyi falu, vár, erdőség, szántóföld, halászó-hely, rév és vám nevét. Amikor egy-egy névvel végzett, az urak sötéten bólintottak, így folyt ez már nyolcadik este. Bős nembéli Thúz, a kürtösi úr, hozzá sem nyúlt a levélhez, a pappal tétette el a koporsóba s vele vétette elő. A visszaadásra ítélt birtokokat azonban újra és újra hallani akarták s arcuk minden névnél, határjelző fánál, kútnál s dombnál egyre komorabb s izgatottabb lett. Lassan telt az idő, ők a levél szavainak lépcsőin szálltak egyre alább a zordon harag mélyeibe. Csak Józsa úr ejtett gúnyos szavakat.

- Almafa... hm, hm - bólintgatott komoran s vizesfényű, színtelen szeme kapkodva rebbent végig a jelenlevők arcán. - Almafa... Fűzkert... úgy, hát, Fűzkert... Ravaszlik... hm... Ezt mind megadjuk a fejedelömnek... Áldókút... Ezt is... Marad elég...

A pap szemrehányó tekintetet vetett rá. Naponként sarokbaszorították Jézus urunk parancsával s ő minden nap elnevetgélte a választ. A pápánál s Frederikusz császárnál feljebb már nem tudtak menni s ő sem tudta, szegény feje, kinek adja meg a pápa, ami a császáré...

- Minek is nekünk Jézus úr parancsolatja? - tört ki végül kürtösi Thúz úrból a felháborodás és odacsapott az asztalra szörnyű mancsával. Egy kupa menten lefordult s végigöntötte borral a pap csuháját.

- Hogy szólhatsz így, uram! - kiáltott fel rémülten Jakab mester, a bort rázogatva magáról. - Nem félsz, hogy Isten reád szakajtja a fedelet? S hogy mennykövével sújt mindnyájunkat?

- Hát vajjon nem sujta máris? - rikoltott a sovány Izsip kivörösödve. Olyan volt, mint amikor a kardot sziszegve, süvöltve kirántják hüvelyéből. - Mi egyéb ez bizony, mint Isten mennyköve?!

- Ha Jézus úr csak ezt tudja, - hadarta mérgesen a kövér Thúz a medvebőrön s mint valami pocsolyában hentergő lusta harcsának, úgy billegtek hosszú bajuszvégei - akkor csak szóljék tehozzád, pap! Hozzám ne szóljék!

- Határozzunk, véreim - vágott közbe ismét, mint minden este, kürtösi Thúz úr mélyen zúgó, recsegő hangon és szikrázó fekete szemét körülvillantotta a családfőkön. Szakálla rezgett a visszafojtott dühtől.

- Hát nem határozánk? - gúnyolódott Józsa úr, szőke szakállát simogatva. - Határozánk.

- Mikor? - hörrent rá meglepődve a ház ura.

- Ugyan, ugyan, ti Csoba magyeriai - szűrte amaz a szókat lassúdan. - Hát nem önték-e reánk a kresztyvizet? Nem vagyunk-e Jézus úr hívei? S ha így vagyon, nem azt mondjuk-é, azmit Jézus úr monda?

Körülhordozta vizenyős, kaján tekintetét. A kövér Thúz felfújta a képét, a hosszú Izsip hadarintott egyet s megint járni kezdett singnyi léptekkel, kürtösi Thúz összefacsarta széles állkapcsát s a fogát csikorgatta, a pap meg helyeslően, kegyesen bólogatott.

- Úgy vagyon, ahogy mondád.

A ház urának rettenetes ökle megint lesujtott. Fejét felvetette, hosszú ősz haja, szakálla félelmetes volt. S homlokát pirosan futotta el a megbúsult vér.

- Mink adjuk meg a fejedelömnek, azmi a fejedelömé! - bömbölte. - De mi az üvé? Semmi. Mert azmi a miénk, az nem az üvé.

- Úgy vagyon!

- Ez az igazság!

- Kecskegumót néki! - rikoltozott a kövér s nagyot dobott mázsás testén a medvebőrön.

- Hogy mink megfosszuk magunkat, akár a ludat s ű meg vonszolja a kaizernak, pápának? Mert tízezer dénárval tartozik a papoknak sóért?

- Hadat akar s fegyvert - köpte oda csípősen Józsa úr.

- Mire néki? - recsegett Izsip, megtorpanva sétájában.

- Mire? Ellenünk! - ordított ismét kürtösi Thúz. S a mellét döngette. Csoda volt, hogy ezektől a szörnyű csapásoktól be nem szakadt a mellkasa. De olyan mellkas volt ez. - Münket akar letiprani, magyeri urakat! Elébb csak öt falut, tíz falut, ötven falut. Azután valamennyit. S a várakot, hogy be ne húzhassuk magunkot! Had kell nékie, fegyver s nékünk ne maradjék semmi! Ezt akarja űnagysága.

- S vajjon kik súgák nékie? - szűrte ki lassan Józsa úr. - No, hát kik?

- Nem Jézus urunk szolgái! - kiabált elvörösödve a pap s remegett a keze, amint megfogta egyetlen mentségét, a kupát. - Érsek uraim, pispekek s az eklézia fejedelmei nem...

- Münk adjunk, adjunk Jézus úr nevében - ordítozott tovább kürtösi Thúz, felugrott az asztaltól s úgy állt ott, mint viharban a recsegő tölgy. - Letipratjuk magunkat, mert Jézus úr hívei vagyunk. S mert alázatosak vagyunk. Hol vagynak jussaink? Azkiket Endre úr levélben adott? Hát jön ez a keserűképű, beteg asszonyember s öszve akarja kaparni, azmit magyeri kerál magyeri uraknak adott vala? Hátszen ennek még fia sincsen!

- Nem azért vagyunk kresztyénök, - recsegte Izsip - hogy megfosszanak. Hogy megnyírjanak, mint a bürgét!

- A bárány nem bég nyírója keze alatt - emelte fel a kezét intőleg a pap.

- Münk nem vagyunk bárányok!

- Még kosok sem igen!

- Fegyverünk van s jussaink vagynak! - vágott bele a ház ura, mintha csákányt csapott volna az asztalra. - Fegyvereink rozsdásak-e? Vitézeink tám síkosságban kénlódnak s hasukat tapogatják? Váraink nem hatalmasok-e? Hát nem mink vagyunk az ország?

Össze-vissza kiabáltak, hadonásztak s mérhetetlen dühükben, sértettségükben szinte könnyekre fakadtak. S hol levetették magukat a reccsenő székekre, hol felugrottak. A pap rémülten állott közöttük, izgalmában inni akart, de kupája üres volt s amikor önteni akart, a kancsóból az ölébe ömlött a bor.

- Urak! Jézusért! - kiabálta gyenge, remegő hangján s keresztet vetett.

- Bitang papok ragadoznak, feleségüket aranymarhával ékesítik, élnek, mint potykák s híznak és tátognak, pénzával teli még a bűrük is, udvori tányérnyalók zsebelik, azmit münk kiizzadánk, - harsogta kürtösi Thúz s majd kicsattant a vértől, - kerál meg bésöpri, azmi másé és mindig münk! Mindig csak münk! - döngve csapdosta széles mellét. - A zsidók, szerecsenek soha, papok soha! Mire néki az had? Hová akar menni? Halicsba? Zárába, Spalátóba, Trauba? Az üvé. Macsóba? Avagy tán az bogomilok ellen?

- A bogomiloknak igazuk vagyunk, - vetette közbe az orrán át Józsa úr. - Mert valóban, a gonosz uralkodik ez világon s a gonoszt kell imádni s mindenütt gonoszok kevélykednek. Most is a gonosznak adózunk, áldozunk, fosztjuk meg magunkat. S hát imígy miképpen menne kerál urunk a bogomilok ellen?

Hangtalanul nevetett. Jakab mester tiltakozólag tárta ki rövid karjait s többször közbe akart szólni, de elsodorta szándékait a Bős nemzetség vihara.

- Én azmellett vagyok, - hirdette harsányan s minden szót csákányütésként ejtve kürtösi Thúz úr, - hogy azmi a müénk, az a müénk. Nagy nemzetség, nagy család. Disznóferedő vala itt az ország s most gyimelcses, gabonás Paradisummá leve. Nagy terebély törzsök vagyunk s nem rémüldözünk egy halavány árnyéktól. Hát münket semmiféle kerál semmifajta haddal, fegyverrel, avagy levéllel meg nem bír...

- Úgy vagyon!

- S ha ez országban minden nemzetség az ű sarka alá hajtja is magát, münk nem. Levél ellenében levél, fegyver ellen fegyver!

- Úgy vagyon! Fegyver!

- Vérünk hull a kerálért, ha kell. De hull magunkért is! Ha ő megőrjüle s kapkodva górál magyeri nemzetöket, mink nem góráltatjuk magunkat.

- Azt nem!

- Jöjjön ide! Lássuk! De nem jön!

- Nem jön, még foglaló nemzetségekkel is csak levelez. Vagyon kancelláriája s ott téntanyalókkal bolondítja az ügyesbajosokat. Nincs is már kerálunk. Mert kerála ű ugyan a kroátoknak, szerbeknek, kúnoknak, de nem a magyeriaknak.

- Minő őrjült agyvelő találá ki, hogy kerál urunk elzárja magát tőlünk? S elvegye minden hatalmunkat, birtokainkat? Földönfutóvá tegye családjainkat? Dögrovásra vigye barmainkat, lovainkat? Sárba tapossa jussainkat? Mi lészen ez földön, véreim, ha egyszer a némöt ismég reánk tör, ama gaz karantán Frederikusz, a rókafi? S ha betör a gyepűkön s dúlja Kapuvárt és Mosonyt és Győrt? S münk meg talpig rongyban, fedetlen fővel, rossz gebéken, hitvány fegyverrel s mezteláb a kengyelben állunk ki vértesei ellen? Nehéz, vígan fingó lovai s öklelő kópjái ellen? Hát ez az idétlen, nagybeteg, kárvalló kerál akarja megvédeni ez földet a maga szakállára?

- Még szakálla sincsen s bajusza sem, - vetette oda Józsa úr.

- Az sincs! - csapott mennydörögve az asztalra kürtösi Thúz úr. - Jól mondád! Semmije sincs, nem is férjfiú! Még fia sem szülétek, magja sincs! Hát az ű levelére vonuljunk ki hatalmunkból és zsugorodjunk összve, akár a megrothadt tömlő? Mert mit akar ű. Azt akarja, hogy viruló szántóinkat, népes falvainkat, testes várainkat, kövér barmainkat, sebes lovainkat, vaddal teli erdeinket, halas vizeinket, minden erőnket tegyük csúffá s adjuk az ű kezére. Hogy szétvonják erdőőrzői, lusta prosztjai, vedelő száznagyai, kurafi vitézei, tolvaj bessenyői, agyafúrt szíkölei, alláhot üvöltő szerecsenjei, nyekegő zsidai. Hogy majd ű ezzel a csorvasz haddal védjen minket, kúdusokat, az némöt ellen. Hát ezt akarja ű.

- Abból semmi sem leszen.

Amikor így kiöntötték dühüket s kétségbeesésüket, Izsip úr egyszercsak rábámult Jakab mesterre, aki ott ült meggörnyedt derékkal s búsan bámult a kupájára. Úgy nézett rá Izsip, mint aki csudát lát.

- Ez még itt vagyon, - szólt csendesen. - Atya, mit akarsz te itt?

- Imádni bínes lelketekért s az igaz útra vezetni megbúsult fejeteket, - sóhajtott keserűen Jakab mester.

- Eredj, imádj odahaza.

- Nem megyek, - jelentette ki szilárdan. - Felelek értetek az Úrnál.

- Hagyd, - legyintett a háziúr. - Tudja ű már, hogy mi a határozat.

- S ha öszvehívja Béla úr az ország gyűlését? - fordult a kövér Thúz a kürtösi Thúzhoz.

- Elmegyünk. Ott leszünk.

- Ott hát s megtesszük a magunkét. Jó fegyveres legényekkel megyünk.

- Pap nélkül, - dünnyögte Józsa úr.

- Szétrúgjuk azt a tetves gyűlést, - kiáltott rekedten Thúz s ivott egyet. - Szétrúgjuk s azki rablani akar, mehet rablani a keserves pokolba.

- Ellenállunk.

- Ellenállunk, protestálunk. Endre úr írásba tevé jussunkat.

- S ha ide küldené az hadat? - vetette fel a különös kérdést a kövér.

- Bezárjuk a kapukat, kirendeljük az ijjászokat s hajrá! - ordította kürtösi Thúz.

Akkora rivallgás támadt erre, hogy majd felvetette a házat. Mind össze-vissza kiabáltak, arcuk, szemük ismét kigyúlt s még Józsa úr is felugrott s teljes erejéből hadonászott.

- Bort! - üvöltötte a ház gazdája.

Öt rab s Döme is, aki ott állott kívül, az ajtó mellett, lódult borért. Új kancsók kerültek az asztalra. A kupák megteltek. Magasra emelve a bort, felmutatták a láthatatlan Istennek, akire nem is gondoltak, kiloccsantottak egy keveset s egyhajtásra kiitták.

- Atya! - bömbölt Jakab mesterre a háziúr. - Határozánk végül. Hallád te is. Mit szólasz?

A pap sóhajtott, megnyomkodta mutatóujja hegyével a szemét, letörölgette bortól iszamos szakállát, keresztet vetett s halk, bágyadt hangon felelt:

- Elindulátok mégis az ördöng útján, - kezdte lassan s elgondolkozva. - Ösmertek már, urak, elég régóta taposom ezt a küszöböt, nyomom ezt a széket, hajtogatom ezt a kupát s vetem a kresztyöt érettetök, uraim. Váltig remélem, hogy a kresztyvíz milosztot csöppent kemény szüvetekbe, Jézus jorgalmáért... Imádék is eleget s amikor bíneiteket meggyónátok, hallatám az idvesség szavát. Most elindulátok, urak... És nincs megállástok. Bélát Isten rendeléséből felkenék ez ország s minden népek kerálának, - mondotta lassan s elgondolkozva. - S ű érettetek vagyon s ti űérette s így mindnyájan mindnyájunkért. Ha ti jobban hódoltok falvaitoknak, váraitoknak s kéncsiteknek, mint a kerál-nak, én nem felelek érettetek többé...

Ezt már alig tudta kinyögni. És ajka megvonaglott, görcsös ádámcsutkája felnyomult s megint leszállott, megrázta kopasz fejét, megsimította piszkos szakállát, könnyei kibuggyantak s végigperegtek kövérkés, szelíd, oly gyakran nevető, de most bánattól remegő arcán.

Az urak nézték s kelletlenül hallgattak.

- Mert Béla urunk elveszi az ekléziától is... És kordába veti az gyalázatos, bínes, bujálkodó s harács papokat is... És megfacsarja a zsidókat s müszülméneket...

- Bessenyő az nádrespán, németök az urak körüle, - vetette közbe halkan Józsa úr.

- Én csak szegény, ostoba ember vagyok, uram - folytatta a pap, nagy erővel fojtva vissza keserűségét és szavait egyenest kürtösi Thúz úrhoz intézve. Ez sötét arccal meredt reá. - S én csak az Evangéliomot forgatom silány agyamban... De, uraim, én ösmeröm a ti asszonyaitokat és gyermekcséiteket mind és prosztjaitokat is... És gyonhaitokat is látom... Uram, engedjetek innét... hadd menjek most békével...

Megakadt. Nem lehetett tudni, a bor szorongatja-e úgy a szívét, vagy a félelem s aggodalom a híveiért. De amikor idáig jutott, kürtösi Thúz úr nyersen s rekedten mondta:

- Eredj s akár ne is lássalak többé... Te, aki a kaizernak adatnád mindenömet!

S mereven legyintett, mint aki darazsat hajt el.

8.

Dömének semmi panasza nem volt a vendéglátásra. Szépen elfekhetett a cselédházban. Enni bőven kapott a nagy közös asztalnál kölest is, húst is. Borral öblítette le. Az asztal végén, a ház belső falánál Alattyán, az udvoros ült a főhelyen, Dömét maga mellé ültette és szívesen kínálgatta. Lovászok, belső emberek ülték körül az asztalt, a rabnők és szolgáló lányok az ételt hordták, ugratták a férfiakat, sokat nevettek, kacsintgattak, mókáztak. Alattyán azonban komoly maradt, akár Thúz úr odabent, a maga asztalánál. Rendreutasító pillantásokat vetett a sürgő-forgó nőkre s a többi férfi is hozzá alkalmazkodott, bajusza alá rejtve a mosolyát.

A lárma, asztalcsapkodás, perpatvar azonban kihallatszott a nagyházból s a jókedv megcsökkent. Az emberek találgatni kezdték, mi lesz ebből a nagy tanácskozásból. S kisütötték, hogy alighanem hadba kell vonulni. Alattyán halk, titokzatos szóval kijelentette, hogy sokkal nagyobb gond fenyeget: a király el akarja venni a Bős nemzetség egész sor faluját, várát, földjét. Megdöbbent, komor hallgatásba merültek.

- Bizony, embörök, - sóhajtotta az udvaros - kár lönne azokért a szép falukért...

- Milyen embör az úr? - kérdezte Döme halkan, amikor végeztek az evéssel s kimentek még körülnézni a szállás környékére, meg csillagokat bámulni.

- Áldott jó embör, az Isten éltesse - bólogatott Alattyán és egy fatörzsnek fordulva buzgón nézte az eget. - Igazságos, böcsületös, nem olyan, aminőnek Hudina urat mondják a Vízközben.

Vagy tizenöten aludtak a nagy cselédházban alacsony dikókon, puha szalmán s farkasbőrön. A foklatartó vason csörje lobogott, az egész házat betöltötte a békés, duruzsoló beszélgetés, kötekedés, nevetgélés. A lányok fehér ingben libegtek a házban, hosszú hajuk a hátukat verte, kemény, kerek emlőik játékosan reszkettek az ing alatt. Amikor a csörjét eloltották, a nyitott ajtón kék ezüstfénnyel tűzött be a Hold, a fák susogása s a malákákban virrasztó békák brekegése békésen összevegyült a nagy fehér kutyák kongó ugatásával. A sötétben vihogtak, susogtak, sóhajtoztak a lányok. Döme elmondta, mennyire utálja a kutyákat az almai Beke ispán úr. Kitörő kacajjal fogadták a prisztaldusz látogatásának történetét. Döme pedig, miközben mesélt, arra a súrján kisleányra gondolt, aki idejövet útbaigazította a mezőn. De nem merte megkérdezni, kicsoda, félt, hogy csúffá teszik a csintalan lányok s menyecskék.

Kora pitymallatkor mindnyájan leugráltak az ágyról s kócosan álltak sorfalat a cselédház előtt, hogy szájukbavett vízzel mosakodjanak s Kelet felé fordulva elsusogjanak egy imádságot. Az acélkék égen rózsaszirmú felhők libegtek s pacsirták csicseregtek a magasban. Bő harmat ragyogott a fűvön, fákon.

Mindenki a dolga után látott. A nők megfejték a teheneket, a férfiak megvakarták, megetették, megitatták a lovakat s előkészítették a nyerget-kantárt. A hálóház ajtaján mogorva képpel lépett ki az úr, krákogott, köpködött s az eget vizsgálta. Alattyán nyomban elébement, szertartásosan meghajolt, egészségére kívánta az éjszakai nyugodalmat s parancsait kérdezte.

Az úr zárkózott kedvében volt. - "Egykedvű" - mondta az udvoros. Vastag, zömök lábszárai majd szét nyomták az erős fekete csizmát, széles vállán feszült a rövid, vékony szarvasbőr ing, hordónyi mellkasán ősz hajzat reszketett a szélben. S fehér haja, prófétai szakálla parancsolón lengedezett nagy feje körül. Úgy állt ott, mint egy isten.

Csakhamar megjelent kölkedi Misser úr is, tán még mogorvábban, mint amaz. Biccentettek egymásnak s hallgattak. Misser úr mérgesen vakarózott, ásított, köpött s úgy nézegetett körül a szálláson, mintha meg akarná számlálni az elhullott szalmaszálakat. A lompos fehér kutyák is eloldalogtak s az ólak mögé húzódva félszemmel lesték a két urat. A jövő-menő asszonyok pedig meggyorsították lépéseiket s lesütött arccal mentek el mellettük.

Ezalatt két lovász felnyergelte a ház urának kedves sötétpej paripáját s egy másik kancát Misser úr számára. Még fel sem csatolták a kantárt, amikor a szérűk felől hosszú lépésekkel, kissé meghajolva, süvegét a szemére húzva előkajtatott Izsip úr, térdig vizesen a bő harmattól. Hogy mikor s hol szökött ki, senki sem tudta. "Igy szokta" - mondta később Alattyán.

Fejbiccentés.

- Lovat, hé! - kiáltotta rosszkedvűen a kardszerű férfiú s két legény is ugrott, hogy lovat vezessen elő számára.

Míg a lovakkal elkészültek, a három úr hallgatott. Majd felvetették magukat a nyeregbe s lovuk fejét a sánckapu felé fordítva, lassú ügetéssel ellovagoltak. Thúz úr nagy, fehér haja és szakálla úgy lobogott kétfelől, mint a füst. Csakhamar ott ügettek a lapályon, a harmattól szikrázó aranyzöld tájban, a napkeltétől pirosló ég alatt.

Döme munkát nézett magának. Segített megvakarni a lovakat, vizet hordott a kútról, kitolta a ganéjt, sepert, egyszóval hasznossá tette magát. Az egész falu nyüzsgött, mozgolódott, vidám, szorgalmas hajnali hangok hallatszottak mindenfelől. Kéken s fehéren kanyargott a füst a fák s bokrok közé megbújt házak fölött. A haranglábon pedig élesen megszólalt a kis harang.

Csak a ház asszonyát, meg szevécsi Thúzt és öreg-laki Józsa urat nem lehetett látni sehol. A nép, magával hordva kapáját, velláját, seprőjét, vagy amivel éppen munkába ment, a kis templom felé szivárgott, de hogy akár a határba, akár a templomba el akart volna menni mind a ház asszonya, mind a két úr, annak nyoma sem mutatkozott.

- Döglik a lusta disznó, - vetette oda csendes undorral egy leány, amint kilépett a hálóházból. - Azért nyől úgy a hasa.

- Döglik a másik is, - felelt vállat vonva az udvoros. - Az a szőke pocsolyaszömű. Csak soha be ne tennék a lábukat.

- Hát az úrasszony? - kérdezte Döme.

A lány útközben eldarálta, hogy az úrasszony beteg, valami belső kór rágja, már ráolvastak, megöntötték, mindent elkövettek, még a híres kölkedi javosembert is elhítták, de csak nem akar lábrakapni. Olyan, mint az árnyék. Néha délig sem kél fel.

Azzal elfutott.

Már jól fenn volt a nap, amikor a hálóházból a kövér Thúz, meg Józsa úr kelletlen kiáltásai hangzottak. A szolgáló bement hozzájuk, majd megint kifutott. A kövér úr azt kívánta, hogy kenegesse meg szarvaszsírral. Hát meg kellett kenegetni. Mire a puha prémek és vánkosok közül kimásztak, visszaérkezett a lovaglásból a gazda is, meg Misser és Izsip úr. A lovak hasig csatakosak voltak a magas fűtől s a vérük kitűzesedett.

Délben felkelt Örzsébet asszony is. Fáradtnak, sápadtnak, ráncosnak látszott, nehéz ruháinak felöltésénél hosszasan segített egy rabnő. Köhécselve járt-kelt, mint kicsiny, gyenge, libegő árnyéka a tagbaszakadt, zordon s nehéz uraságnak. Halk, csipogó hangon kérdezgette, de az úr alig válaszolt.

A papot egész álló nap nem lehetett látni. Csak este került elő zsírfoltos, poros csuhájában, maszatos szakállával s gyermekesen nevetgélő ábrázata ragyogott a nagy tisztelettől, ahogy a házba belépett. De most különös dolog történt. Thúz úr ott állott a tornácon s hallgatva szemlélte az alkonyati fényben úszó vidéket, a madarak röptét, a mezőről hazatérő embereket, fülelte a távol csengő kolompszót. Amikor Jakab mester felbukkant, elfordította a fejét s néhányszor meghúzigálta szakálla fürtjeit. Erősen gondolkodott. Végre azután a paphoz fordulva röviden így szólt:

- Eredj.

Jakab mester szelíden mosolygott, keresztet vetett, mint aki nem jól hall.

- Eredj - ismételte az úr.

- Hová? - kérdezte az atya csodálkozva.

- Ahová akarsz. Ide ne gyere többé.

- Elküldesz úri házadtól, uram? - jaj dúlt fel halkan Jakab mester.

- Mondám: eredj. Nem akarlak többé látni - intett türelmetlenül az úr.

A pap földbegyökerezett lábbal állt s hallgatott.

- Mondám, eredj. Már tegnap mondám - folytatta rettentő nyugalommal s ellentmondást nem tűrve az úr. - Eredj, de rögvest.

A pap mélyen meghajolt s újból keresztet vetett. Arca szomorúságot árasztott, szeme könnybelábadt, kezével nem tudott mit mívelni, hát lecsüggesztette tehetetlenül.

- De hát miért, uram? - suttogta, mint a megvert, hűséges kutya.

- Vége már a te uralmadnak itten - magyarázta fojtott keserűséggel Thúz úr s körülnézett, nincs-e valaki a közelben. De csak az az idegen szabados babrált egy csöbörrel a kút körül, akinek ellopták a lovát s azt nyomozván került a faluba, így hát folytatta: - Atyáink nem hívének Jézus úrban, de nem is adák oda a kaizernak, azmi az üvék vala. Jézus úr ezt kívánja. Hogy adjuk oda falvainkat, erdeinket, vizeinket, várainkat. Azkit Andreás kerál úr juss szerént nekünk ada. Isten akaratjából. Az ű szolgálatára, mű hatalmunkra.

- Uram, - dadogta az atya kétségbeesve - én eddig is ezt mondám és te soha nem kételkedél benne!

- Mondád, mondád, - folytatta legyintve az úr - de mi az? Eddig még nem kellett végbe is vinni! Mit tudjuk, mit érnek a szavak, amég tetté nem lésznek! - Hallgatott egy kissé, fekete szemei szomorúan bolyongtak az alkonybamerülő tájon. - Hát iszen mondád, hogy szét kell osztanunk mindenünket, meg hogy vegyük fel a kresztyöt s kövessük Jézus urat, meg hogy könnyebben megyen bé a teve a tő fokán, mint az dús a Mennyekbe. S hogy a gazdag ifjú mit kérdett az úrtól s mikép méne el, szomorodván... És tudom, atya, hogy mindez írva vagyon a szent könyvben s azt is hallám, hogy ahol az ember kéncse, ott vagyon az ű szüve is... De hát az én szüvem már csak itt vagyon... Meg Öreglakon s Kölkedön, meg Szenyérön, meg Sörnyén... Meg a többi mesgyékön...

Szünetet tartott s elmélázott. Majd keményen folytatta:

- És én nem is akarom elvenni az szüvemet! Te kedég eredj békével. A szegényök közé, kiknek nincs mit odaadniok a kaizernak... Kaizernak! Némötnek! És a némöt hízelkedőjének, a kopaszképű kerálnak! Eredj, - s megint legyintett, mint aki mindent letöröl s többé nem töpreng a dolgokon.

A pap lesújtva, csüggesztett fejjel és karokkal állott előtte. Akart még valamit mondani, de az úr nem hederített rá. Hanem befordult a tornácról s az evőház felé tartott nehéz, kemény lépésekkel. Csizmái recsegtek. Ekkor Jakab mester elsápadt és térdrevetette magát. Keresztet vetett. S míg könnyei lefolytak kócos fekete szakállán, félig hangosan szakadoztak ki belőle a könyörgő szavak:

- Atyám, mindenható Isten! - dünnyögte meg-megcsukló torokkal. - Könyörülj tévelygő nyájadon! Adj világosságot elméjébe! Térítsed vissza az igaz útra! Atyám, szánd meg a te szeginy szolgádat... Kárbavesze minden munkám, kisült a vetés, kiégett a virág, elszáradának a fák! Atyám, úgy szeretem űt, mint magamat... még magamnál is jobban... Vígasztald meg űt, Atyám!

A szállásról lovaslegény ügetett ki. A pap felkelt s rekedten megszólította:

- Bajcs!

A legény visszafogta a lovát.

- Hová, Bajcs fiam?

- Hajjaj, - legyintett a legény vidáman, mint akit nagy bolondságra vettek rá - Aponyhoz küldenek! S elég este vagyon.

- Aponyhoz! - kiáltott fel elképedve a pap. - Mért ilyen este? És mért Aponyhoz?

A legény lehajlott a nyeregben, hogy ne kelljen hangosan beszélnie és szaporán magyarázta:

- Lelkük rajta, atyám. De meghagyá Józsa úr, tögyem lóra Apony apát s hozzam ide most. Tám az úrasszony nyavalyája miatta.

Azzal homlokához emelte ujjait és sarkával megszorongatva a ló vékonyát, fürgén elügetett a sánckapu felé.

- Uram Jézus, segélj! - rimánkodott a pap és rémülten elindult ő is.

9.

Örzsébet asszonyt evés után Thúz úr az ágyasházba küldte, a rabok pedig szokás szerint megrakták az asztalt hasas kancsókkal s hatalmas kupákkal. Az urak ittak, könyököltek s hallgattak. Forró feszültség remegett a levegőben. Mindegyik attól félt, ha megszólal, olyasmit mond, ami felbőszíti a többit. Sötét képpel bámultak maguk elé s elfojtották sóhajaikat.

Messziről lódobogás puffogott, a kutyák azzal a csaholással rohantak ki a ház elé, amellyel ismerőst szoktak köszönteni. Kis idő mulva azt is tisztán lehetett hallani, hogy két lovas közeledik. Kürtösi Thúz úr arca elsápadt, keze ökölbeszorúlt, szakálla reszketett. Józsa úr lesütötte a szemét és sűrűn krákogott, Misser úr pedig felkelt a helyéről s izgatottan rótta a köveket egyik faltól a másikig. A kövér szevécsi Thúz elterült a medvebőrön, valami dalt sziszegett a fogai között és ujjaival kéjesen borzolgatta a prém vastag fürtjeit. Csak Izsip úr látszott hidegnek, közömbösnek és nyugodtnak. Oly kimért mozdulattal emelte fel a kupáját, mintha semmire sem lenne kíváncsi.

- Jön - dörmögte Thúz.

A lódobogás elhallgatott, de annál vadabbul bömböltek a kutyák. Végre nyílt az ajtó s belépett Bajcs, meg egy kopasz, hosszúbajszú, aprószemű, görnyedt kis ember.

- Itt vagyunk, uram - jelentette Bajcs meghajolva és süvegét a hóna alá véve.

- Jól vagyon - vetette oda az ura kissé rekedt, mély hangján. - Mehetsz.

Bajcs kiment. S a jövevény ott állt az ajtóban, pislogva nézte a nagy házat, a patkóalakú cserépben libegő mécslángokat, a falakat borító sok fegyvert, végül az urak rámeredő arcát. Szakadozott szokmán volt a jövevényen, alul cifra sallangokkal felpiperézve. Lábán kopott nyírháncs-bocskor. Báránybőr süvegét a hóna alatt tartotta. Lapos, szikár, kiégett ábrázata volt s félig gyámoltalan, félig ravasz, félig hatalmaskodó tartása. Apony volt ő, a messze földön híres táttós.

- Igyál hát - törte meg a fojtott csendet a ház ura s megtöltve egy kupát, odanyujtotta az idegennek. Az elvigyorodott, letette süvegét a földre s magasra emelintve a kupát, egy hajtásra kiitta.

- Ukkonra - dünnyögte elégedetten s kétfelé törölte hosszú bajúszát.

- Itt vagyon-e minden? - kérdezte az úr.

- Itt - felelte Apony különösen fakó, dünnyögő hangon.

- Valami dob is kell - tevékenykedett izgatottan Józsa úr s egészen kipirult.

- Itt vagyon mindön, az ajtó előtt. De ezeket innét el - intett a rabszolgákra.

- Jól vagyon - fecsegett szaporán a kövér Thúz s nagynehezen felült a dikón. - Úgy szólasz, - fordult szemrehányón Józsához - mint aki most lát először ily elmés férjfiút. Mifelénk is vagyon egy táttós legény, az még az állatok beszédjét is érti.

Apony lépett egyet s gúnyos mosollyal legyintett.

- Annyit én is tudok - dörmögte. - Beteg valaki? Vagy teherben vagyon?

- Nem beteg, ámbátor, tudod, a féleségöm... - hebegte kelletlenül s izegve-mozogva a ház ura, mint aki szégyenli is magát, meg el is határozta, hogy majd megmutatja ő! - Hát az sem ártanék, tudod, ha valami olyast tudnál... Ráolvasást, vagy igézést... bájolást...

- Ű nem jön bé? - firtatta tovább a táttós ember.

- Tám beléhalna, szegény, a szernyőlködésbe - sóhajtotta az úr.

- Vagynak szálló igék, - magyarázta Apony tudósan - az is jó. Én azt is értöm. Föld alul, víz alul, égből, mindenünnen megigézöm én a keremetöket. Bízd csak rám, uram. Nem megyen kárba az ajándokod!

Leült a földre, combja alá hajlította a lábát, kezét a térdére nyugtatta, úgy nézett fel apró, mélyen csillogó, sötét szemével, ravaszul, gyanakvón s gőgösen a figyelő urakra.

Misser úr megdörzsölgette durván nyírott szakállát, csámcsogott hatalmas állkapcsával s megfontoltan szólt:

- Egyet én is hozaték odahaza. Mert a legkedvesebb lovam, tudjátok, az a kis almáspej, megsebesöde. Hát az úgy kitisztítá, hogy harmadnap tikör leve a szőre. Két mérő gabonát s két bürgét adék néki, megéré.

- Hát mit míveljek? - firtatta a táttós.

- Tanács kell nekünk - beszélte szaporán a háromtokás kövér Thúz s hosszú haját megrázta izgalmában. - Mert nem tudjuk, mitévők legyünk. Hogy a kerál levelére mikép mívelkedjünk.

Izsip kinyúlt s komor szemei, mint nyílhegyek fúródtak Apony arcába.

- Falvakat kell visszaadnunk... Várakat... S az egész nemzetség öszvetanakodék.

- Tudom, tudom - bólogatott a táttós gúnyosan mosolyogva, mint aki csodálkozik, hogy éppen neki akarják megmagyarázni a világ legegyszerűbb s legközönségesebb dolgait. - Bizony, mondám is odahaza... mert egy nyavalyás kisfiút hozának tegnap hozzám... meg is gyógyula... Épen mondám. No, azon csudálkozék lönne, ha nem hívtok! Amikor Bajcs lovát hallám, nyomban értém, hogy te küldesz érettem, nemes Thúz uram! De így vagyon most az egész mesgye.

- Igy-e? - kiáltott fel megkönnyebbülten Józsa, a kövér Thúz, meg Misser úr.

- Igy a. Hallám, de meg látám is, hogy Hudina úr az egész hadával elhatározá, ő ugyan inkább vért csapol, de birtokot nem. S hát a többi? Előttem vagyon mind, urak. Ott vagyon Ábrahámi Abakök úr. Ott vagyon Terök úr, Osztopánban. Ott vagyon az egész Zereger család, a szakácsi. Meg hallám Ipolcs urat is, meg Inakod urat. S hát Farkas úr, azkinek Morózshelyt vagyon szállása. Mind el tudnám mondani, csak békumom a szemömet s már látom.

Az urak összenéztek. Arcuk felengedett. Már nem voltak olyan keserűek, nem voltak úgy magukban, volt mit remélniök. Lám, mit tud ez a hitvány táttós, mily nagy az ő titkos bölcsessége! Mily erős látása van s mily igen orosember!

- Uhúúgy - húzta el a szót az orrán keresztül Józsa úr. - Hát így áll kerál uram szénája...

- Megőrjüle az már akkor, amikor megölék az anyját - nevetett egyszerre felvidámodva a kövér, mint aki gyorsan megragadja a jókedv aranyalmáját.

- No, hát akkor nem adok valamennyi leveléért, az egész kancelláriájáért egy ütet taplót - vetette oda undorral Misser úr. - Ez már a halál.

- Ha kedég így vagyon Somügyben, így kell lennie Szálában s Beszpörémben s a Tiszánál is, meg mindenütt - állapította meg harsogó szóval a ház ura, egyszerre visszanyervén a hangja zengését s keménységét. - De hát vajjon mit mívelnek űk?

- Ha tám rája igézhetnéd valamék keremetöt, gonosz lelköt, rontást, nyavalyát, megtisztulna tűle az ország - ajánlotta Józsa úr.

- Igy vagyon! - csapott csákányként az asztalra Thúz. - Ne félj, táttós, nem heában kénozod testöd-lelköd! Megkapod az árát!

Egyszerre felélénkültek mindnyájan. Apony elgondolkozva ült a földön, mélyen magába merült, még a szemét is behunyta. Kopasz, kerek fejével, lecsüngő, hosszú bajuszával, lapos orrával, mozdulatlan görnyedtségében olyan volt, mintha fából faragták volna. Még a repedezések is ott pókhálósodtak az arcán, meg duzzadt erű kezein. Senki sem merte háborgatni merengésében. Titkok vették körül s a Bős nemzetség családfői érezték ennek a pillanatnak sorsdöntő súlyát.

- Osztán, ha ez megvagyon, - tette utána a ház ura halkan - arról is beszélgethetünk, te táttós, hogy ennek a Jakabnak a helyébe...

A táttós fel sem pillantott, nem látott, nem hallott.

Végre felsóhajtott s fanyarul, egy kis rettegéssel a szemében, fakó hangon nyögte:

- Légyen hát, amint akarjátok, urak.

Oly nehezen állott fel, mint akinek összetörték a csontjait.

Kiment, behozta az átalvetőjét, meg az óriási, vénhedt, ütött-vert dobot. Az átalvetőből kikotort egy marék füvet s egy rabszolgától parazsat kért. Míg a parazsat behozták, kikotort az átelvető mélyéből egy zacskó fekete, meg fehérpettyes babot is. Végül két, birkacsontból készült dobverőt, egy zsinegre fűzött csengetyűnyalábot is előráncigált a feneketlen, büdös, szakadozott tarisznyából. Mindezt letette a földre. Amikor azután a rab meghozta a lapát parazsat s kiöntötte a tűzhelyre, felkelt s lassú, megfontolt léptekkel a tűzhöz ment, meghajolt előtte, kezét keresztbetette a mellén s áhitatosan suttogni kezdett. Az urak félrehúzódtak s nem is pisszentek.

... Egész éjszaka félelmetes hangok hallatszottak ki az ebédelőházból. Dobogott a kövezet, rikácsoló üvöltés, gajdoló ének, tompán buffogó dobszó, nyerítés, nyávogás, kukorékolás, zúgás és dübörgés tombolt odabent. A ház asszonya reszketve osont az ajtóhoz, hosszú éjjeli köntösében ott didergett a küszöbön, kezét a mellére nyomta s vinnyogva siránkozott, de benyitni nem mert. Sűrűn hányta a kereszteket, vacogva imádkozott. Majd meg elkerült az ablakok alá, de a sárgán derengő lantornákon csak fekete árnyakat látott, amint el-elsuhantak, forogtak, ugrabugráltak. A cselédházban sem aludt senki, némelyek imádkoztak, sóhajtoztak, különösen két öregasszony. Kigyúlt arccal figyelték a zsivajt s hebegve dünnyögték:

- Kajánt igézi... Szállóigét mond az úrasszonyunkra... Betegségöt hajt el... Átkoz valakit...

Hajnal felé még talpon volt mindenki, a kutyák ijedten szükőltek a holdas éjszakában. A falu valamennyi kutyája feltámadt. Pokoli volt. Az udvoros a fejét vakargatta s csüggedten szólt:

- Ezt is annak a gyalázatos levélnek köszönhetjük.

Senki sem tudott semmi bizonyosat. Minthogy a szolgák előre behordták a rengeteg bort s azután kiküldték őket, senki sem nyithatott be az urakhoz. De be sem nyitott volna, még ha erős paranccsal hívják is.

Amikor a Hold már mélyen Nyugatra hajlott, s a mezőn megszólaltak a fürjek, harmadik kakasszókor végre elült a lárma s a ház ajtaja kivágódott. Akkor már rábeszélték az úrasszonyt, hogy menjen be hálóházába s imádkozzék a kereszt előtt. A szolgálója vele maradt, hogy ne féljen. Kivágódott az ajtó s kilépett a ház ura. Haja, szakálla vadul övezte nagy fejét. Arca piros volt, szeme réveteg. De nem tántorgott, egyenesen ment a lóállások felé s nyugodt, bár fakó, rekedt hangon parancsolta az előfutó udvorosnak:

- Amikor a Nap kél, készen legyön a Sólyom.

- Nyergelve, uram? - csudálkozott Alattyán, mert Sólymot még csak ezután akarták nyereg alá törni. Kint volt még a ménesben, formás, hibátlan harmadfű csikó.

- Nem. Csak hozzátok be a ménesből s kössétök a gyiófához.

- Mi lészen vele, uram?

- Levágjuk - vetette oda rekedten az úr. S elindult a szérűskert felé. Egyenesen, keményen ment, - de volt a járásában valami szokatlan elszántság.

Alattyán megdöbbent. Hosszan nézett az ura után s elszorult a szíve. De hát nem volt mit tenni, a parancs elhangzott. Kiadta a rendeletet, hogy ketten üljenek lóra, nyargaljanak a méneshez s hozzák be Sólymot, a harmadfű csikót. Mikor a legények felnyergeltek és ellovagoltak, az udvoros szeme elhomályosult. Keserűen legyintett s káromkodott egyet.

- Jóságos Öregisten, pusztítsd el, aki a latin bötűt kitalálá.

Az úr meg csak ment, ment egyre messzebb. A szérűskerten áthaladva bokros, csalitos, gyümölcsfás ligetbe ért. A hideg hajnali szél felborzolta fehér haját és szakállát. De talán nem is érezte. Recsegő csizmáiban, bőringében, nyitott szokmánjában csak ment, egyre ment, mint aki a világból akar kifutni. Akkor állott meg, amikor hosszú idő multán - számára csak pillanatnak tetszett - az északi sánc vesszőfonatos mellvédjéhez ért. Mély lélekzetet vett. Karját összefonta, törtfényű szemét végigjártatta a tájon. A Hold már szinte lebukott balfelől az erdőség mögött, jobbfelől illatos szél sziszergett. Elhozta a messzi mezők, erdők, vizek szagát. Acélkék volt az égbolt, mint valami mérhetetlen paizs. A kutyaugatás, kakaskukorékolás messze elmaradt Bős nembéli Thúz mögött, itt, a csendben, a magasságban csak fürjek pitypalattyszava, egy-egy ébredező sárgarigó füttye s a nádasokból vadréce hápogása hallatszott. Bős nembéli Thúznak megmozdult a keze, hogy keresztet vessen. De makacsul visszafogta. A végtelen határban mindenfelé a Bős-nemzetség földjei, erdei, nádasai, halászó helyei, malmai és falvai terültek el, a falvakban sok száz paraszt, a réteken sok ezer állat, a malmokban duruzsolva forgó malomkövek, a rekesztésekben édeshúsú, ezüsthátú halak, az erdőkben szarvasok, vaddisznók, menyétek és nyestek, a földeken búza, árpa, köles... Bős nembéli Thúz vaskapocsként szorította össze ajkát s hosszan, nagyon hosszan nézett köröskörül, a magányos vidéken...

Most hát leszúrják Sólymot, a tüzes harmadfű csikót. Legkisebb unokájának, a négyesztendős Janinak szánta.

10.

A többi úr kóválygó fejjel, kissé támolyogva ténfergett a hideg hajnalban. Kölkedi Misser szuszogva, gyilkos ábrázattal állt egy nagy diófának támaszkodva s mintha álltában aludt volna, behunyta a szemét. Józsa úr hebegve gúnyolódott, amint Izsip hosszú, hajlott, szigorú alakja mellett kifelé tartott a szállásról.

- Fölverjük, no - magyarázta hevesen, a szavakat az orrán át szűrve. - Mi az? Szóltál vala? - fordult Izsiphez.

- Nem - mondta színtelen hangon Izsip. - Csak arra gondolék, hogy a feleségöm...

Józsa legyintett s hahotázott.

- Most már mindegy! Nem gyónod meg többé! S hát az papok nem tartanak-e még ágyasokat is? Meg Hudina úr Vizközben...

- Jól vagyon, az embör nem fatuskó - vágta oda mogorván Izsip s olyan hosszúakat lépett a harmattól csatakos fűben, hogy Józsa úr alig tudott haladni mellette bizonytalan állapotában.

Átvágtak a házak között a bokrokon s egy távolabb eső parasztház felé tartottak. Alakjukat elnyelték a fák, csak Józsa úr nyeszegő orrhangját s néha Izsip úr rekedt, rövid felmordulását lehetett kihallani a távoli sűrűségből.

A kövér szevécsi Thúz úr a medvebőrön hevert, vastag ujjai önfeledten játszadoztak a lombos állatbőr fürtjeivel. Kerek, háromtokás arcán csapzottan mosolyogtak a zsírpárnák. Ólom nehezedett a szemére, ajkai megnyíltak, nagy szárnyakhoz hasonló bajusza lecsüngött. Hosszú haja belelógott a homlokába. Félálomban kavargott előtte a borgőzös éjszaka, sebesen forgó alakot látott, mint kerékküllő pergett a karja. Állati hangok rikácsoltak a fülében.

- De hát hogy mívelé ezt? - susogta anélkül, hogy beszélni akart volna. - Mért nem igézik meg Jézus urunk papjai is?

Megborzadt... Hirtelen kiszállt szeméből az álom, agyából a köd. Riadt csend volt körüle s csak most fogta fel azt a csendet. Szétnézett. A házban csak ő volt, meg a táttós, az is a sarokban gunnyasztott, mint ólmosesőben összefagyott madár s felhúzott térdére fektetett arccal mély álomba merült. Olykor halkan, kínosan nyögött, hahogott, mintha álmában kínoznák. A cserépmécses kanócai füstölve égtek, a kövezetet bor, mindenféle fű, hamu és üszők borította, az asztalon feldőlt kancsók s kupák hevertek nagy bortócsákban. Füst és áprodott borszag szállongott a levegőben. A kövér úr tágranyitott szemmel bámult a mennyezetre, mint a főtt hal. Halántékai lüktettek, párnás tenyerei izzadtak, háta borzongott... Mintha most is az a metsző, félelmetes szél járta volna át, amit a táttós támasztott. S mintha a tovatűnt lelkek titkait lesné a piszkos levegőben. Igen, olyan piszkos volt itt minden, a padlat, az asztal, a táttós rongyos ködmöne, a penészes, megfeketedett dob, a levegő... Igen, a levegő volt tűrhetetlenül piszkos.

Tétován keresztet vetett, feje a mellére bukott s kövéren torlódott ki puffadt ajkain a horkolás állati hangja.

11.

Amikor a Nap felkelt s arany vörös sugárkévéit széthányta az égen, visszaérkezett a sáncról a ház ura. Nyugodt volt, kemény, kimért. És ajkai szorosan egymásra feszültek. A csalit felől lomhán lépkedett a két másik úr is. Hallgatagok voltak, messze mentek egymástól, Izsip szikár alakja még jobban meghajlott, mint egyébként s hiányzott belőle az a kemény kardszerűség és élesség, ami annyira jellemző volt reá. Józsa úr vizes szemét a lába elé meresztette, ajkai körül petyhüdt, merev mosoly csüngött, mint a jégcsap.

A táttós fáradtan kilépett az ajtón. Hunyorgott. Olyan volt, mint akit sírjából támasztottak fel, szinte zöldes. De aztán hirtelen megváltozott az arca.

- Jakab úr - dünnyögte ijedten.

Mindnyájan megfordultak. Csakugyan, a magas füvön, lósóskán, paréjon és vizes csalánon Jakab atya gázolt feléjük piszkos csizmában, pecsétes csuhájában, hajadonfővel s lengő fekete szakállával. Úgy törtetett, hogy szinte az orrára bukott.

- Jézus nevében! - kiabálta kétségbeesve s hadonászott siettében. - Jézus nevében!

Némán nézték.

- Mi történik itt? - kiáltott fel, amikor odaért s lihegve megállott a ház előtt. - Jézus nevében, mit míveltök itt?

Mindenki hallgatott, csak a táttós dünnyögött átkokat s besomfordált a házba.

- Bős-nembéli Thúz! - kiáltott a pap kigyúlva s rémület, meg kétségbeesés vonaglott az arcán. - Uram! Szerelmes véröm! A Jézus jorgalmáért!

- Eredj innen - intett neki a ház ura komoran. - Nincs itt keresetöd.

- És ti mind! Bős nembéli urak! Véreim! Kresztyén feleim! - jajgatott tovább Jakab mester. - Jézus urunk meghala a kresztyön s ti fertelmes paráznaságban vagytok az ördöngvel!

- Eredj, ha mondom - intette megint Thúz úr. - Fel is út, alá is út...

- Lovat ölünk s eszünk a húsában - vágta oda nyersen, sötéten Misser úr s egyenesen a pap elé állt. - Nem teszünk kedvedre?

- Ó, magasságos Egek, mindönható Isten, Jézus, ki elvövéd ez világnak bínét! - Zokogott a pap s kitárta karjait, mint aki ravatal mellett áll s legnagyobb kincsét viszik a sírba. - Ezt kelle megérnem, szegénynek... Azhol oly bódog valék, annyi szeretetben forgolódék s gyóntatám ézös feleimet s adám nékiek Jézus urunk testét és vérét. Azhol oly ézös vala füveknek s fáknak illata, véreim kedvessége és ártatlansága! Hány szép napjaimnak vagyon megszakadása, hány imádságimnak szomorú heábavalósága...

- Sömmi dolgunk egymással - gúnyolódott Józsa úr. - Mért szabtátok oly magosra a Mönnyekbe való hidat?

- Amék isten az mi igazságunkat nem nézi igaznak, - kiáltotta Izsip s kiegyenesedett - az nekünk nem istenünk!

- Ó, parázna, bínes fejed - üvöltötte sírva a pap. - Térj vissza! Fordulj meg!

- Parázna? - rikkantott rekedten Izsip s a pap elé lépett.

- Paráznák, gyalázatosok! - folytatta Jakab mester az esztelen kiabálást s kezét vádlón felemelte. - Hús és vér rabjai, piszkos vágyakozások kéjelgői, szüzek rablói, buják, alávalók! Ágyasokat akartok, dúskálni s kutyálkodni akartok az úr kertjében! Kéncsötöknél vagyon a szüvetök, mocskolódáson az elmétök...

Izsipet különösen felbőszítette ez a sok vád. Bujálkodónak, ártatlanság megrablójának, ágyasok kéjelgő társának nevezte a pap, mintha látta volna, hol jártak s mit míveltek abban a vesszőből font kis házban... S hogy bizony valaki ott kék ütésektől jajgatott...

- Nesze! - ordította Izsip úr, meghajlott s kiegyenesedett, ökle lecsapott a pap arcába. Az arculcsapott atya megtántorodott, fél arca halottfehér, fél arca meg bíborpiros lett. Mint aki álmodik, tétován nézett körül. Majd keresztet vetett, térdre hullott s halkan hadarta:

- Kenyerülj rajtuk, Isten, véreim űk s megszakad a szüvem sorsukért...

- Vezessétek innen - intett a ház ura Alattyánnak, aki ott állott távolabb, a diófához kötött ló mellett.

Az udvaros nehéz léptekkel a paphoz ment, szelíden felsegítette s karonfogta. Döme s egy lovász közrevette. Jakab mester feldúltan indult, mint az alvajáró.

- Ördöngvel cimborálnak, mocskos baksával üzekednek! Lóhúst falnak! Megcsúfolják az hitet! - rikoltozta elmenőben. - Isten, nézz reám! Végy magadhoz!

Nagy csend maradt utána.

12.

A papot az úrasszony hivatta. Amikor kétségbeesésében tanácstalanul futkosott hol az ajtóhoz, hol az ablakhoz s rémülten hallgatta a dobszót, üvöltést, a táttós átkozó énekét s bájoló igéit, odatipegett a sötét árnyékban kíváncsiskodó Döméhez s pihegve csipogta:

- Jaj, nekem! Oly szép vala itt minden! S most vége, vége... Mért irá Béla úr azt a levelet! Mit tegyek! Szegény uram... Szegény uram...

- Csillapodj, asszonyom - dünnyögte a legény.

- Fiam! - könyörgött az asszony egész kis csirketestében dideregve a hosszú, redős éjszakai ingben. - Tedd meg! Eredj a paphoz, Jakab atyához s mondd, Isten nevében jöjjön! Segéljen! Szentölt vizet is hozzon! Eredj, szaladj... Ahogy a lábad bírja!

Döme hát elindult, hogy megkeresse a papot. Hamar meg is lelte a szép, boltíves templom mellett, a harangláb közelében, egy kis fonottfalú házban. Benyitott. Jakab mester nyomban felriadt.

- Ki az? - kérdezte álmosan a ház sötétjében. - Tán haldokló? Avagy bínödet akarod meggyónni?

- Gyűjj, atyám, Thúz urunk házába, az asszony hivat! - sürgette Döme a papot. - Nagy baj vagyon!

A pap felugrott s néhány rőzsedarabot vetett a hamvában pislákoló tűzre. A lángok életrekaptak s bevilágították a kicsiny házat. Jakab felöltözve feküdt a heverőn. Néhány farkasbőr volt az ágyon, az asztalon egy nehéz, kapcsos könyv.

Úgy siettek a hűvös hajnalban, mintha súlyos beteghez rohannának. Egyikük sem szólt. Az úr háza közelében Döme elvált a paptól, nem akarta, hogy együtt lássák vele. Még utóbb magára dühítené a Bős nemzetség haragját s meg is korbácsoltatnák.

Ez volt hajnalban.

Most Alattyán is, a lovász is otthagyta a papot. Csak Döme ballagott vele a templom felé. Egész úton dünnyögött, sóhajtozott, sirdogált a megcsúfolt Jakab, s minduntalan keresztet vetett. Ilyenkor Döme is vetett magára egyet-egyet, mint aki együttérez vele. Látszott is a papon, hogy jólesik neki.

Bebújtak a kis házba s Jakab mester fáradtan, mintha szörnyű teher alatt rogynék össze, leült az ágyára. Összekulcsolt kezét a térde közé fogta, fejét lehajtotta, szakálla remegett, szeméből könnyek harmatoztak. Döme most csak a kopasz fejet látta s a nyírt koponya körül koszorúként sűrűdő hajat. Valóban, koszorú volt ez, gyászosan ölelte körül a bölcs, jóságos, gyermekesen kerek koponyát s ezüstösen csillogtak benne az ősz hajszálak.

- Ülj le - nyögte hosszú hallgatás után a pap. - Lökj a tűzre s ülj le fiam...

Döme csendesen vetett a tűzre s illedelmesen a földre ült, az ajtó felé eső részen.

- Most mit míveljek? - tűnődött a pap, legyűrve kétségbeesését, megalázottságát s fájdalmát. Két ujja közé fogta az orrát, kifújta, szemét a csuhája ujjával megtörölgette s Dömére bámult.

- Imádj, uram - tanácsolta Döme, úgy vélvén, hogy ennél jobbat nem tanácsolhat.

- Úgy vagyon, imádok Jézushoz s Bódogasszony anyánkhoz - hagyta helyben a pap, s halkan susogott magában.

Kis idő multán keresztet vetett (Döme azonnal hasonlóképpen cselekedett) s újból feltette a kérdést:

- Most mit míveljek, fiam?

- Azt nizzed, atyám, hogy kárba ne menjön az, mi megmarada.

- Igy is vagyon - helyeselt Jakab úr. - Lásd, okos vagy. S jobb kresztyén, mint én, gyönge cseléde az Úrnak. Hát nézzük. Urunk elvesze, makacs férfiú s kemény. De szintúgy a többi is. Megmarada a felesége, Örzsébet asszony, meg a küsded onokák, cselédök. És a parasztok. Legalább még most... Mert engöm innét elhajt ám az úr s ugyancsak elhajtják a többiek is papjaikat, Kölkedön, Létán, Szevécsön, Öreg-Lakon, Sörnyén, Senyérön meg a többi faluban. S mindenütt bőven arat a táttós, baksa, meg mindönféle ördöngi cseléd...

Döme nem szólt közbe, hadd tűnődjék s feledje a rajta esett gyalázatot.

- Hogy megütének? - elmélkedett tovább a pap s kócos szakállát tépdeste. - Jézus urunkat is megverék arcul, s megverék hátul s tevének reá teviset... S végül fel is feszejték. Isten felmagasztalt vértanúsággal. De most indulnom kellenék Beszpörémbe, pispek atyánkhoz. Bölcs elméje mondjon reám penitenciát bínemért s adjon parancsolatot, mikép tartsuk meg a nyájat. Csak bár vágnák le kezét-lábát, tépnék ki a nyelvét ennek a sok pimasz táttósnak, baksának! Mindenfelé tekerögnek az országban, csábítanak, vajákolnak, hajtják disznószüvű isteneiket s ördöngeiket! De hát azt mondják odafenn, - legyintett szomorúan - hogy űk kevesen vagynak s nincs hatalmuk, rongyosak, fődönfutók, kivesznek Jézus urunk erejétől... Dehogy vesznek! - kiáltott fel izgatottan s a térdére csapott, megrázta fejét. - Dehogy vesznek! Sőt szaporodnak másnémű pagánokkal, alláhozókkal, bogomilokkal! Bessenyők, kúnok gyarapítják űket!

Felkelt az ágyról s nyögve, sóhajtozva néhány köleslepényt, meg taplót, kovát, acélt dugott egy kopott tarisznyába. Amikor ezzel elkészült, belépett egy vénasszony. A pap rabnője volt. Fogatlan ínyű, feketeképű, cafatos, dadogó banya. Nagy keresztet vetett s rémülten sóhajtozott:

- Jaj, mi történe, atyám! Forr a nép, tanakodik, búsul! Hogy lovat ölének az úrnál s áldozának s evének benne! S hogy ott dobol, forog, bájol Apony, a táttós! Jaj, vége a világnak!

- Ne vernyákolj - szólt rá a pap. - Hanem nézd, hogy ehessünk, mert indulok pispek úrhoz Beszpörémbe.

- Jaj, jaj, ézös atyám, oly igön messze, Beszpörémbe! - óbégatott a vénasszony s keresztet vetett. - Hátha vissza sem jössz, ottveszöl a nagy útban! Uram, jorgalmazz... Jézus, segélj!

- Adj ennöm, s ennek a derék kresztyén vérömnek is.

A banya jajgatva, kezét összecsapkodva, riogva battyogott ki a házból.

Eközben fényes nappal lett, észre sem vették. Odakint zúgás, kiabálás hullámzott. Belépett a falu kendéje - nagysüvegű, csontos, szikár ember, övig érő szakállal, mezitláb - s eldadogta, hogy itt az utolsó ítélet, mindenki tüzet, kénkövet, földrengést, üstököst vár, az úr háza zeng a gonosz lelkek zsivajától, a Bős nemzetség urai megőrjültek, Apony, a híres táttós, lovat ölt, vért ívott és szüntelen igézi, csalogatja, dicséri a pogány isteneket, keremeteket, meghívta Hízt, Vahort, Dobrocot, Csomát, Mirigyet, ideparancsolta Hagyot, Görcsöt és a tindéreket, monyókokat, s végezetül a legszörnyűbbet, a fekete Kajánt, egyenesen Balatonfő-Kajárról, a nagy bálvány székhelyéről. Vacogott a foga, topogott, dadogott, arca sápadt volt, könnyei kibuggyantak. Míg beszélt, benyomakodtak utána az eklézia vénei, őszhajú, nagyszakállú, hosszúbajuszú, görnyeteg férfiak s néhány asszony is. Pillanatok alatt megtelt a kis ház, odakint meg csoportokban tanakodtak a kinnszorultak.

- Hints szentültvizet házainkra! - kiabálták. - Hozd a nagykönyvet! Űzd el az ördöngöket, kisistenöket! Rajtunk az rontás!

- Mit tegyünk? - rimánkodott a kende. - Már teli vagyon a levegő gonoszokkal, sivítanak, bégnek, kukorikolnak, brekegnek... Az úr házát is majd felvetik...

- Ha nem segél Jézus, a táttósra hallgatunk, mert elpusztít bennünket...

Jakab mester most emelkedett küldetése magaslatára, Senki sem várta volna tőle, hogy oly érces, biztos és parancsoló hangon szóljon. Már nem volt az a nevetgélő, szelíd, kissé mulya ember, akinek ismerték és szerették. A ház ajtajában állva intett, hogy hallgassák meg.

- Mit féltök kicsinyhitűek? - kiáltotta messzehangzó szóval. - Jézus urunk lecsendesíté az tengört, elkergeté az késértő lelket, disznókba küldé s tengörbe veszejté az ördöngöket, korbáccsal veré ki templumából az latrokat s ti jajgattok és sírtok? Vajjon mi űnéki, hogy elsöpörje Pokol fejödelmét minden pereputtyostól s az parázna kisistenöket s keremetöket összvetiporja! Én most nagy útra szánám magamat. Elindulok még ebben az hórában Beszpörémbe, pispek urunkhoz. S visszatérek az ű tanácsával s jaj lészen táttósoknak, baksáknak, csellengő, bolondéjtó latroknak! Jövök erővel, vitézökkel s ti addig vigyáztok a hit tüzére. Az urat is visszatérítöm, pispek atyánk segedelmével. Tám még nem adá el egészen szüvét az ördöngnek.

Amikor megtudták, hogy papjuk messze útra indul, az asszonyok még jobban elszomorodtak, de a férfiak helyeseltek. Csak arra kérték, mondjon még egy misszát a templomban s úgy induljon. Jakab mester ettől nem is akarta megfosztani őket. A Haranglábon megcsendült a harang, két öreg felöltöztette Jakabot a sekrestyében s a nép megtöltötte a kis egyházat. Döme is ott volt. Kereste, de nem látta a kislányt, aki útbaigazította. S ha látta volna, nem ismert volna rá! Két rideg úr járt nála hajnalban...

A nép nem oszlott szét, hanem körültáborozta a kis házat, haranglábat, templomot s tanakodott. Akadtak vénasszonyok, akik nagy sóhajtozások közben hajtogatták, hogy vége mindennek, ők érzik, meg is álmodták... A pap is azért megy, mert fél a táttós igéitől. Nem bír a kisistenekkel. Ha nem áldoznak nekik, elpusztítják az egész környéket. Jégeső, mennykő, tűzvész, döghalál, földhasadás, égindulás lesz... Érzik a csontjukban.

- Nem mondom én, hogy most már forduljunk el Jézus urunktól - suttogta egy öregasszony öt-hat összebújt fiatalabbnak. - De nekünk gyerökeink vagynak, urunk van... S barmaink is vagynak... S szántánk-veténk, aratni is akarunk... Nem igaz?

- Igaz, úgy vagyon - hümmögtek, bólogattak a többiek.

- Jézus urunk mondá: legyetök okosak, mint az kélgyók és szölédek, mint az galambok. S elküldelek bennőtöket, mint bárányokat farkasok közibe... Nem búsulhat meg, ha addig, amég a pispek úr tészen valamit... S Jakab atyánk visszatér s mivel értünk... Csak úgy, halljátok, csak úgy, mintha mink is...

- Mit lehessön tudni?

- Igaza vagyon.

- Ösmeröm én Aponyt, vótam nála, amikor fájt a derekam, mozdulni sem tudék vala - bizonygatta egy másik banya. - Tudhatjátok mind öszve. Jó embör ű, nem vét annak, aki nem bántja, meg is gyógyítja...

Más csoportokban más vénasszonyok suttogtak okosan. Mit tudhat a véges emberi elme? Inkább, mintsem leszakadjon az ég, felinduljon a föld, áldozni kell Kajánnak s a keremeteknek. Még a bogomilok is azt hírelik, hogy a világon a gonosz uralkodik, nem a jó...

Kikísérték a papot s a nyerget-kantárt cipelő Dömét a sáncokig, ott jó utat, Istenáldást kívántak nekik, megáldatták magukat, keresztet vetettek, leborultak, könnyeztek, fogadkoztak... A két utazó átballagott a hídon, ők meg ott maradtak, mint pásztor nélkül tévelygő bürgék s megszállta őket a szivet szorongató félelem... Az úr háza előtt lovászok, rabok vegyültek közéjük, csoportok alakultak s híreket hallgattak.

- Azt mondá az úr, - beszélte egy fiatal rabszolga - nem kell Jézus, mert azt kívánja, hogy elvesszünk s megegyön a némöt... S azt mondá Aponynak: ezután mindön a tiéd, azmi eddig az atyáé vala... De igaz is, Apony szavára, dobjára úgy gyünnek a lelkök, akár legyek a mézre! Én látám! Hallám! Ott valék közöttük!...

A szállás épületei, boglyái, kazlai és bokrai között eszelősen csatangolt egy kicsiny, hosszú ingben szédelgő alak. Örzsébet asszony volt. Nyomában a szolgálója szaladozott.

13.

A somügyi homokdombok Fonoldnál szinte belenyúlnak a Balatonba. Messze lehet innen látni a végtelen, kagylószínű vízre, Északnak a Földvárnál sárgálló partszakadékig s a ködbevesző hegyekig. Szemközt lebegő fátylakba burkolózott Szala csúcsos hegyvidéke, de Tihanyt, s a Badacsony koporsóalakú tömegét azért sejtelmesen előringatta a rezgő nyári napsütés. Balról messzibevesztek a látóhatár vonalai, a napfény szikrázva égett a vizen, fény, fény áradt alulról és felülről s halvány rózsaszínnel, sejtelmes zölddel, selymes kékkel sugározta be az eget és a vizet.

Néhány lépésre a parttól sás zizegett, a délnyugati szél könnyű szárnyakkal suhant fölötte s a zöld nádfejek összecsókolóztak, mint a galambok. Nádiverebek röppentek fel a nádrengetegből s görbe ívben csaptak le távolabb, mint elhajított göröngyök. Fent a hullámok reszkető ragyogásában s a napfényben fehér sirályok villogtak. Távolabb pedig néhány kis fekete pont úszott, légylábhoz hasonló csápjaival tolva magát előre. Ladikok voltak, halászok ültek, bennük...

A pap letérdelt, alázatosan keresztet vetett s hálaimát suttogott. Döme szintén vetett egy-két keresztet, de szeme megbűvölten pihent a végtelen víztükrön. Illatos, simogató szél lengte körül, a csendben kitágult körülötte a világ s a víz egyhangú, ringató csobogása mintha a roppant mélységekről suttogott volna. Még a nád zizegése, a sirályok távoli kiáltása is csak a csendet növelte. Döme szédült a végtelen fény és hullámzás ragyogásában és szinte lebegett, mintha repült volna vele a föld...

Jakab mester melléült, elővette sovány tarisznyáját, tört a köleslepényből s adott Dömének. Szótlanul, magukról megfeledkezve eszegettek, szemük a nagy víztükrön pihent.

- Ett lakhat az Isten... - suttogta megrendülve a legény.

A pap nem felelt. Rágcsálva meredt maga elé, szakállával játszott a szél, arca átszellemült. Ringatón locsogtak a kis hullámok, nyaldosták a kavicsokat és békésen lengett a hajbókoló nád. Valami loccsant... Béka? Vagy a csillogó fényben felszökkenő hal? Valami sziszergett... Távoli pinty valamelyik békésen őrködő nyárfán? Valami zörrent... Tán a partról legörgő hant? Megérintette szárnya suhanásával a szellő s ez elég volt, hogy leszaladjon s vidáman a vízbe vesse magát? Vagy talán aranyzöld gyík surrant a fűben? Szöcske ugrott s hallani lehetett a lába pattanását? Isten tudja. Valami halkan víjjogott... Halászó sirály rikkantott örömében, halat látott, vagy tündér sikoltott? Valahol mély vartyogás támadt... Talán a víz istenkéje szólott, megrázva szakállát s bosszúsan dörmögve a távol hajózó halászokra? Nem akart halat adni? Valami pendült... Vízikígyó érintette ékköves koronájával a kagyló szélét? Selymesen kondult valami a határtalan téren át... Távoli harangszó? Vagy a víz mélyébe szálló kisisten pajzsa? Mennyi hang, mennyi rezzenés, mennyi élet... S mégis égi csend, hullámzó, ringató, fátyolos némaság... Milyen üdítő, magát itató vízillatú szél, milyen különös, lesujtó nagyság s felemelő könnyűség! Minden szikrázik, villog, reszket és lebeg, minden él, lélekzik, sóhajt és piheg, a gyűrűző hullámok enyelegve csókolgatják a homokot, ölelik a kavicsokat, párák rezegnek a távolban s halavány kéken, mint a lehellet, gomolyognak a távoli hegyek a messzi tükrön.

Sokáig ült a két férfi a kiszögellő dombon, a melegen tűző napfényben. Káprázott a szemük, de mintha nem is a szemük káprázott volna, hanem a víz és égbolt hasadozott volna fényredőkbe... Már testüket sem érezték, eltűnt alóluk a föld s a kék égből alázengő zene sejtelmes, szinte nem is hallható hangjaiban Isten országának hangjait hallották.

Végre Jakab mester halk szava megtörte a hallgatást.

- Csudálatos az mi mennyei Atyánk jósága és szépsége, fiam!.. Ó, bár szabadéjtana meg nehéz testünktől, sárból való hüvelyünktől s ragadna fel magához, meleg, áldott, ringató ölébe!

- Honnét ez a sok víz, atyám - kérdezte gyermekesen a legény.

- Cseppecskékből, fiam - dünnyögte a pap. - Cseppecskékből... Mint ahogy cseppecskék vagyunk münk is és egyszer beléoszlunk Isten atyánk mérhetetlen tengerébe.

Ismét hallgattak egy darabig.

- Most mi lészen? - szólalt meg ismét Döme.

- Nékem át kell hajóznom Beszpörémbe, pispek urunkhoz, fiam. Örvendeznék, ha velem tartanál.

- Nem tudom... - sóhajtott Döme.

- Maradhatsz is, fiam. Vagyon itt egy úr, böcsületös, jószüvű úr, Gerse nembéli úr, kinek szállása amott látszik, ni... - balra mutatott, a szárazföld felé, egy dombon látható falura. - Ott megállapodhatol. De hogy a lovadat meglelnéd, alig hiszöm...

- Bizony, atyám, magam se igön hinném - legyintett lemondó sóhajjal Döme. - De ha átal mehetnék én is veled... Tán jobb leszen odaát, ha má a loamat nem lelöm...

- Az ott szömbe, - magyarázta Jakab mester halkan duruzsoló hangon - Badacson högye. A prosztság meséli, hogy üdőtlen-üdők előtt valamely sárkány lakozék ottan s tüzet okádott s egy mérhetetlen mély barlangban kajátozott volna. Ha nem áldozának néki szűzleányt, meg surján legénykét, megrázá a földet s megindítá a tüzeket is. De ez csak amolyan ostoba fecsegés. Jézus urunk megölé mind a sárkányokat a világon... Amoda meg látszik egy süvegszőrű hegy, ha jó a szömöd, láthatod... Ott, küssé suhantag, jobbra... - mutatott egy halaványan derengő kékszínű, hegyes foltra. - Az ott a Gulács. Gulácsi-Rendes úr szállása vagyon ott. S ott vagyon, Tolmajban, az mű nádrespánunk, Dénes úr egyik birtoka is. De vagyon még űnéki máshol is, az Tiszánál, meg Erdőelvén. Őse Tonúz úr vala, Bihorban, azkit Esteván szent kerálunk lovon temettetött vala el feleségestül, mert ellene tört vala. Besenyő volt, Gyisznó apának is nevezék. No hát, az mögött meg, messzi, innét nem láthatod, Tátika úr vára vagyon egy magas, csúcsos hegyen, ez az a Tátika, aki immár tizenegy esztendeje harcban vagyon Gulácsi úrral... Haj, szomorú ez igön, mert fölöttébb sok szenvedést szakaszt a népre s mérhetetlen kárt. Csobánszegön meg ismég vár vagyon, ugyancsak Gerse nembéli Pető úr családjáé, két fia él ottan. Ez a Pető nagy úr, régi nem, de Gulácsi úr is, bárha ma már elszegényede a sok harcban, dúlásban. Póka nemzetség...

A pap csendesen magyarázott, mutogatott, Döme pedig félfüllel hallgatta s közben önfeledten bámulta a víz meg-megújuló örök hullámait.

- Ezön a részön meg, amott suhantag, látni lehet Boklárt, az tihanyi papoké. Odaát vagyon igen-igen régi klastrumuk s templumuk. Onnét kajáttoz a víz istenkéje, mint az ostoba népség beszéli. Ha valamit szólasz, visszakajáttja s kacag, csúfondároskodik. Meg akarja téveszteni a halászokat, hogy ne tudják, merre vagyon a part s merre a többi hajó. Hogy így a tengörbe vesszenek. Igy védelmezi a halait, de hát, mondám, csak olyan ostoba fecsegés... Amott meg, közel Boklárhoz, Gamás fekszik, az meg a fejérvári káptalané. Szent László urunk egyháza kedég megint odaát vagyon, őrsiben, Cibirien úr szállásán. Ez az úr valami hospes, bejöve s megtelepedék. Pétör úr él ottan. De már nem néznéd franknak, csak a őse vala frank. Kékszemű, szőke, magos férjfiú, látám egyízben a Kapos-melléki vásárban, szép lovakat hajttatott. Még amott vagyon, jobbkézrűl, Lellye is, szép, nagy tölgyfák vagynak ottan, olyan igen nagy fákat nem is láték még sehult.

- És odale, Délnek, vaj hol végződik a víz? Tám sehon - kíváncsiskodott a legény.

- Éppen ott végződik, balról - mosolygott a pap Dömén. - Ott vagyon Fenék, ott a sok madár, gém, ruca, daru, szárcsa, oly lármát mívelnek, mint egy sokadalom! Ott fenn kedég, Északnak, ott kezdődik az Balatin, a nagy szakadéknál, Balatonfőnél. Hallád is tám, ott vagyon Kajár nagy bálványa.

- Látád már, atyám?

- Látám, arra járék, de jól elkerülém azért. Nem találkozik véle jókedvéből magamfajta kresztyén. Ocsmány, ronda nagy bálvány, akkora, akár Thúz úr odahaza, kürtösi Thúz uram. De még nála is nagyobb. Egészen fekete! Mondják, ezer éve áll ott s uralkodik a küsebb keremetökön, ördöngökön s tindérekön, azkik a vízben vagynak. Azt is mondják, hogy újholdkor, meg Luca-napján, éjféli üdőben az erdők, mocsarak, vizek, barlangok, nagy küvek s patakok minden keremetje, ördöngje, tindére, monyókja, sellője odasereglik s hódol néki. Valami ábrázolatok s írások is vagynak rajta, én nem látám s el sem olvasám, mert csak távolról tekintek reá s kresztyöt vetek, hadd döntse le Jézus urunk ereje s Isten mennyköve a mélységbe! De azkik hozzá mernek menni, ördönggel cimboráló, boszurkánnyal paráználkodó ocsmány lelkek, hát elolvashatják s meg is érthetik, mert magyeri bötűkkel vagyon. Mondják, már Etile úr, meg Baján urék üdején is ott álla... Hát lehet. Kezében szilkét tart, abba öntik sokan még most is titkon az áldozatot az ördöngnek. Még vért is! Régön ott ölék a szűzeket, fiakat a badacsoni sárkánnak is... De hát ez csak fecsegés.

Csendesen tereferéltek s egy lassan közelgő csónakot csak akkor vettek észre, amikor már kibukkant a sűrű nádban vágott uccácskából. Bodonyhajó volt, egyetlen vaskos faderékból vájva. Az atyafi arcát, persze, nem lehetett látni, mert háttal ült. De hosszú, ősz haja elárulta öregségét, bár mezítelen háta, sovány, izmos karja duzzadt az erőtől. Szinte nesztelenül húzta az evezőket s csak akkor tekintett hátra, amikor a hajó orra a sekély parti vízbe ért. Széles pofacsontú, sötétbarna, feketeszemű, szakállas vén volt s akkora bajusz lobogott az orra alatt, mint egy sirály szárnya.

A csónak felsiklott a partra, sistergő, reszelős hangot csiholva a csendben.

- Te vagy az a pap, aki át akar kelni? - kérdezte a szakállas.

- Én volnék, testvér - örvendezett Jakab mester s feltápászkodott a fűből.

- No, akkor ülj be.

- Hát ezzel a jóra való ifjúval mit tegyünk?

- Még ű is átjönne tán?

- Át.

Az öreg a fejét csóválta.

- Nem akarok harmadmagammal felfordulni, amikor másodmagammal átmehetök - dünnyögte.

- Hát akkor Isten áldjon, fiam - búcsúzkodott a pap. - Ha már ekkorka hajót ada az Isten, érjük be véle.

Megölelte Dömét, válloncsókolta s megáldotta.

- Imádj Jézushoz, hogy segéljön át a nagy vízön, fiam s pispek urunknál szerencsével járjak. Hogy az igaz Isten nyája ismég szeretetben legeljen az úr mezején.

Azzal lebotorkált a dombról, marékrafogta s térdig felvonta csuháját, csizmáival belegázolt a villogó vízbe és sikerült helyetfoglalnia a veszedelmesen bukdácsoló hajóban. Az öregember eltolta a parttól, megfordult s nekivágott a végtelen tónak. Csakhamar kiúsztak a nádas nyilt csatornájából s az öreg ugyancsak nekigyűrkőzött az evezésnek. Most szemközt ült a csónak után bámuló Dömének, arca egykedvűséget mutatott, mezítelen mellkasa barnán égett a napfényben, karjai egyenletesen lendültek előre s hajoltak vissza. Az evezők, mint nagy rovarlábak, felemelkedtek s lemerültek. A pap fekete csuhája mint nehéz árnyék gunnyasztott a hajó végében. Napfény s fent is, alant is mély kékség ölelte körül őket, szinte lebegtek a világban. S egyre kisebb lett a nagy síkon lebegő csónak, egyre távolodott...

Döme egyedül maradt.

Nézte a vizet s a vízen légyként szálló csónakot, a túlsó part ködszerű foltjait s a szárazföldön merengő fákat. Az erdő alatt baromcsorda legelészett. A vezető bika kolompja álmatagon kongott. Egy-egy madár szállott el a magasban. Pinty és pacsirta csicsergett. Békés, néma s elhagyott volt a táj. Döme lefeküdt, feje alá tette a nyerget s édes, könnyű álomba merült.

14.

Arra riadt fel, hogy a vállát rázzák s valaki gorombán kiabál.

- Hé! Hé! Fel!

- No! - horkantott dühösen Döme s felült. Nem tudta, hol van, csodálkozva nézett körül.

- Mit bámulsz, mint a borjú! - szidta egy bőringes, csizmás, süveges, sovány ember. Fejsze volt a kezében, kard az oldalán, cifranyelű kés a csizmaszárában.

Még egy férfi áll ott kissé hátrább, annál nem volt fejsze, hanem íj és az oldalán szorosan megtömött tegez. A vállán farkasbőr. Fiatal volt, a bajusza alig serkedt még.

- Mit akarsz? - meredt rá Döme kelletlenül.

- Minő nyereg s kantár vagyon veled? - recsegte a fejszés.

- Mi közöd hozzá?

- Majd megmagyarázom, csak várj - ripakodott rá dühösen amaz. - Szedd a kacatjaidat s gyerünk az úr elejbé.

- Ha ejen vendéglátó vagy, mehessünk - gúnyolódott Döme s felkelt, kitörölte szeméből az álmot, felszedte a nyerget, kantárt.

Egy darabig szótlanul ballagtak lefelé a dombról, a szállás irányában. A gyalogút előbb széles réten vezetett át, majd sűrű búzavetésben kanyargott. Kék búzavirágok, lángoló pipacsok mosolyogtak rájuk szelíden, meg kihívóan. Döme előtt a fejszés, mögötte a nyilas lépkedett. Hiába törte a fejét, nem tudta kitalálni, miért kísérik ilyen fegyveres tisztességgel. Ugyan kinek árthatott álmában? De nem szólt, ha azok nem mondják, ő bizony rájuk bízza. Majd kiderül.

Végre a fiatal nyilas megszólalt a háta mögött.

- Hát a lovat hová rekkentéd?

- Ellopák - lökte hátra Döme.

- El-é... Ugyan hol lopák el?

- Kárászon.

- Kárászon? - hitetlenkedett a nyers fiatal hang a hátamögött. - Hol vagyon az a Kárász? Vagyon-e olyan hely?

- Branában.

- Hehe! - nevetett gúnyosan a nyilas. - Nagy ravaszdi vagy ám. S hogy lopák el?

- Lóháton.

- Hogy? - rikoltott amaz.

- Lóháton - vetette hátra egykedvűen Döme.

- Rúgd seggbe a gyalázatost, mit játszódol véle! - morgott az elöl baktató fejszés. - Lásd, még bolondot teszen belőled.

- Majd megkapja ű, ha beérünk az úrhoz - nyugtatta meg a nyilas. - Hogy lophaták el a lovat lóháton, te bitang?

- Látál már oly ostobát, - oktatta Döme szíves hangon - hogy lovat gyalogosan lopjon? Amikor ott a laó? Vegye tám a nyaka közé?

A fejszés nevetett, de a nyilas megdühödött.

- Majd nem csúfolódsz odabé, megállj! - köpködte fenyegetően. - Ha majd az úr előtt megkérdik, hová leve a kis pej, nyergöstől, kantárostól.

- Csak nem azt keresitök? - érdeklődött a Lappincs.

- De éppen hogy azt.

- Akkor mért fogátok meg engöm? Tán kis pej vagyok?

- Az épeg nem, de rajtad a nyereg, kantár.

- Tám biza lóvá tevének s észre se vövém? - csudálkozott a Lappincs.

- No, majd az úr végez - horkantott rájuk a fejszés, mert nyilván megunta a sok haszontalan beszédet.

- Inkább végeznénk magunk, Tömör bátya, - dünnyögte a nyilas kedvetlenül - az úr még elereszti ezt is.

- Végezhetünk azután.

Ezzel egyikük sem szólt többet. Közben kiértek a búzából s kenderföldre értek. Ezen áthaladva, gyümölcsös következett. A fák sűrűjében aranysárga rigók fütyörésztek. Vidáman zengett az egész környék. A fák közül messze villogott a Balaton óriási tükre.

Ez a szállás csak néhány nagyobb faházból, vagy nyolc-tíz parasztviskóból, a belső szolgák szélesen elszórt házaiból, szérűskertből, csűrből állott. Az épületeket csúcsos nádtető fedte. Nagy topolyafák susogtak a szállás körül, mindegyiken gólyafészek feketélt. Gólyák szálldostak kelepelve, lomha szárnyukat meg sem mozdítva. Kutyák futottak az érkezők elé, de oly vadul, oly tajtékzó dühvel, hogy Döme alig tudta megmenteni a lába szárát. Minduntalan a háta mögé kerültek s hol innen, hol onnan csattogtatták agyaraikat. Szürke kuvaszok voltak, s mintha parázzsal tartották volna őket. Sem a fejszés, sem a nyilas nem hederített rájuk.

- No, itt is mérges embör a gazda - dünnyögte Döme. - Mert amejen az úr, olyan a kutyája.

Gerse nembéli György úr nagyhasú, nagyfejű, szomorú férfi volt. Lomha lépésekkel haladt el a tornác előtt, ahonnét a mezei munkát szemlélte s a jövevények felé tartott. Háncsbocskorban járt, akár a szegény parasztok s a ruházata sem különbözött azokétól, hacsak abban nem, hogy sokkal piszkosabb és rongyosabb volt. Noha azért úri szabású. Ócska, elnyűtt dolmán lógott róla, a fejét nem födte süveg, őszes-fekete, lecsüngő haja a nyakába hullt.

Nem látszott éppen rossz embernek. Ahogy álmosan tologatta előre a hasát, ahogy lecsüngő bajuszát huzigálta, ahogy széles, kövér ábrázatán egykedvű unalommal rezgett a hús, ahogy nehéz szemhéja alól lustán kipillantott a szeme, abban inkább volt rettenthetetlen közöny, mint szigor és felsőbbség. Hátratett kézzel állott meg a három ember előtt s felhúzta a szemöldökét.

Ez annyit jelentett, hogy: no, mi történt? A fejszés felelt is azonnal, de eszébe sem jutott, hogy levegye a süvegét s a homlokát érintse.

- Megvagyon az őrző.

- Takarodj! - mordult az úr a kaffogó, gyanakodva vicsorgó ebekre. Aztán végignézte Dömét s lebiggyedt az ajka. - Ez lenne?

Azok hevesen bizonykodtak.

- Ott aluvék a hegyön, feje alatt a nyereg, mellette a kantár - kiabálta felháborodva a fiatalabb.

- Majd kiderül, uram, ha rávernek vagy huszonötöt - hangoztatta az idősebb.

- Barmok - jegyezte meg a lusta úr megvetően. - Hagyjátok a fenébe.

Erre a két tolvajfogóból kitört a méltatlankodás. Felháborodva szidták az urat.

- Hát most eresszük el ezt is?

- Uram, így sohse lészen meg a lopó!

- Felőled széthúzhatná akárki mindön lovadat, barmodat, földedet, házaidat! Ennyit se gondolsz vélök! - kiabált elkeseredve a fejszés, körmével pattitva az "ennyi"-nél.

Gerse nembéli György úr higgadtan tudomásulvette emberei dühét és legyintett.

- Ugyan hagyjátok, no! - dörmögte lomhán. - Még ezvel is pusztítsa az embör magát?

- Akkor nem is lesz meg az a ló! - vágta oda keserűen a fejszés. - Akár menjünk a sutra s osztán nézzük a hasunkat.

- Okosat mondál - dícsérte az úr bólogatva. - Mit emésztitök magatokat? Meg ezt a jóembört itt? Sohase vala ez tolvaj.

- Nála az nyerög, kantár, uram!

- Barmok vagytok - fejezte be a vitát György úr. Azzal megfordult s hátán összefont kezekkel, nagy hasát előretolva, visszacsoszogott a ház felé.

Ők tanácstalanul álltak még egy darabig, majd legyintettek s otthagyták Dömét a faképnél. De annak nem sok értelme volt, hogy ott álljon nyergével, kantárával a vállán, a mérges kutyák között. Gondolta, majd csak intézkedik az úr. Igy hát utánaballagott ő is, tisztes távolból, de azért úgy, hogy észrevegye.

A ház előtt szakállas, fekete férfi várta György urat. Csatlakozott hozzá Döme két kísérője is. Mire Döme a közelükbe ért, már benne voltak a perlekedésben.

- Mégis protestálnod kéne, uram - veszekedett a szakállas, nagyot rántva az öve szíján. - Még úgy véli kerál űnagysága, hogy belétörődénk.

- Hát hogyisne törődnénk belé - felelt az úr csodálkozva. - Kerál röndölé!

- Mégsem lehet, uram, hogy két falut s földeket, erdőket elvegyön a kerál!

- Mért ne lehetne? Megteheti. Kerál.

- Ű is tévedhet. Őneki is vagynak ravasz tanácsadói.

- Az ű baja. Mért nem rostál jobban.

- Két falu!

- Két falu! - kiáltotta, mint aki köp az egészre. - Mit emésztöd magad. Két falu. Tám hányjam-vessem magam, akár a megvágott gelészta. A kerál sem viheti el azt a két falut. Ott marad, ahol vagyon!

- Csak épeg nem minekünk munkál - veszekedett a szakállas fekete.

- Azért csak munkál.

- Mink meg elsenyvedünk.

- Akkor is lészen annyink, hogy étlen nem veszünk.

A fekete mérgesen elfordult, az úr meg egykedvűen leült egy tuskóra s kibámult a Balaton felé.

Döme a cselédházba ment s levackolt az egyik sarokban. Gondolta, majd dolgozik valamit s egy ideig maradhat, míg akad hajó, amely átvigye a túlsó partra. Addig nem érezte magát biztonságban, míg odaát nem lesz.

15.

Különös ember volt ez a György úr. A Gerse-nembéli Pető családnak odaát, Csobánszegen is voltak birtokai, itt, Fonoldon, Pető fia György úr lakott, amott, a túlsó parton János úr. György úr egyedül élt, mint valami remete. Napjai nyugodt egyhangúsággal folytak. Reggel későn kelt, vizet vett a szájába, megmosakodott s felhúzta kopott háncsbocskorát, ócska dolmánját. Ezután evett. A szűk kis faházban úgy trónolt az asztal mellett, mint valami perjel. A sem nem fiatal, sem nem öreg rabnő behozta a nyársonsült húst, a kupa bort s a búzalepényt. Míg az úr evett, az asszony a háta mögött állott s veszekedett vele.

- Megint telizabálod magad - zsörtölődött az asszony.

- Te csak fogd bé a szád - szólt hátra az úr, anélkül, hogy feltekintett volna. Kése hegyével böködte, piszkálta a húst, hol egészen közelről bámulta és szagolta, hol messziről vetett rá vizsgáló pillantásokat, mint varjú a barázdára. - Idelöksz elejbém valami szíj darabot s még telizabálom magamat. Felőled meggebedhetnék.

- Megeszed te azt! - perelt a hang szaporán a háta mögött. - Nincs olyan ín, meg ideg, amit meg ne zabálnál. Egyöbet sem mívelök, mint sütök-főzök, bátor a ruháid széthullanak s hatfelé hasad a kapcád. Mit ennél délre?

- Hát valami izét... - dünnyögte csámcsogva s böfögve György úr.

- Megmondanád tám, hol vegyem azt az izét? - gúnyolódott az asszony.

- No, jó. Hát egy kis bürgehúst, meg kását.

- Szép zöld hagymánk vagyon. Ne hozzak?

- Hát hozz. Persze, hogy hozz. Eszödbe juthatott lönne.

A sovány, fürge rabnő kiment s addig Pető fia György úr hátradőlt székén, kése hegyével piszkálta a fogát s a mennyezetet bámulta. Amilyen gyorsan elment, olyan gyorsan vissza is perdült az asszony, jó marék friss zöldhagymával a kezében. György úr nyelt egyet, a hagymákat egyenként gondosan megvizsgálta, sóba mártogatta s feketedő fogával elroppantotta. Úgy evett, mint az ökör. Szelíden bámulta a hagymát, a húst, a lepényt. Kését hegyével felfelé, az asztalra támasztotta. A nő meg odaállt megint mögéje.

Igy folyt le az evés. György úr apró kortyokban nyelte a bort s igen elégedettnek látszott. Ámbár a vászonruhás, kendős, sovány asszony folyton szidta. Beléavatkozott minden dolgába. Mintha az övé lett volna Fonold és az egész birtok. Nem tetszett neki, hogy a borjakat elválasztották, hogy a lovakat a Hosszúvölgy felé legeltették, hogy egy beteg disznót bennehagytak a kondában, hogy a vetnivaló kölest nem szelelték ki, hogy a tüzelő nedves, hogy az új vásznakat nem terítették még le fehéredni, hogy a mosóasszonyok ellopják a ruhát, hogy a szél már egy hete kitört két almafát, hogy a rókákat nem irtják s elvész minden tyúk, hogy vaddisznók túrnak az Egykő körül... Mindig talált egy sor bajt, kárt, hiábavalóságot. Most arról a két faluról beszélt, amelyet a király rendeletére vissza kell adniok, mert Endre, Isten tudja miféle okból, Pető fia György úrnak adományozta. Ámbár György úr semmiféle érdemet nem szerzett reá.

- Mért nem indulsz kerál űnagyságához? - korholta az asszony. - Meddig beszéljem még? Nem hallád az udvoros úrtól, hogy lajstrumba, vagy mi a fenébe vevé az kerál?

- Mért menjek, mi? - kelletlenkedett György úr s ivott egy kortyot. - Lajstrumba, hát jól vagyon. Ű az kerál.

- Itt ülsz, ki nem húznád a lábod - csörgött az asszony, mint valami szarka. - Múlnak, telnek az üdők. Esztennapra volt falud, nincs falud. Te meg itt ülsz, zabálsz, bámészkodol...

- Mit emésszem magam.

- Nyergeltess! Ültess lóra vagy tíz vitézt. Annyi itt a naplopó, íjat, csákányt nekik s indulj. Majd megfontolja űnagysága, ha odamégy. Ha látja majd a vitézeidet.

- Köpik űnagysága.

- Hát csak vagyon még igazság ez földön?

- Nincs. Mert ha lönne, te sem zúgnál a fülembe hajnaltól estig. Nem is értöm, mért nem adálak el már a kaposvári vásárban. Tán mert meg sem vennének. Te görhes.

- No, ha engem eladsz, szét is rágnak az egerek, széthúznak a bojnyikok, dögrovásra tesznek a gyalázatos prosztjaid! Még a vihar is elhordja fejed felől a háztetődet.

- Jaj, csak egy olyan napot adnál, Isten, hogy ne hallanám ennek a gyalázatos némbörnek a kodácsolását! - sóhajtott fel az úr.

- Majd hallanád is az halottas koporsód zörgését! Minő úr vagy te? Nem is vagy úr. Bihal vagy te, lusta bihal. Ki nem húzná az lábát. Lóra nem ülne. Vajjon mit akarnak a többi urak? Bős nembéliek, Lankrétok, Hudinák? S odaát János úr? Gulácsi Rendös úr, Tátika úr? De te ugyan képpel sem fordulnál feléjük!

- Mért zargassa magát az embör? - vetett véget a pörlekedésnek Pető fia György úr s hátradőlve székén, hatalmasakat böfögött. - Most elmék halászni.

- Tám nincs halászod?

- Nem is azért, te ostoba.

- Teli vagynak a bárkák!

- Te ezt nem tudod. Hányszor mondjam már, fogd be a szád?

A rabnő iszonyút sóhajtott, az úr meg elővette a sarokba támasztott horogvesszőt, megvizsgálta a horgot, s lomhán kiballagott a házból.

Volt a parton egy csalit, három-négy topolyafa rezgette ott ezüsthátú leveleit és suttogott bölcs gondolatokat az alatta ülőnek. A fák alatt selymes, hűvös fű burjánzott. A fűben hangyák, szöcskék, aranyos futóbogarak sürögtek-forogtak. A part meredek volt, odalent elég mély a víz, hogy a halak belegyűljenek s a lassan forgó vízben lustálkodjanak. Nagy kék szitakötők is keringtek itt pajkos szerelmükben, méhek szálltak le inni s egy-egy béka kimeredt szemmel órákig bámulta a horgászó György urat. Mert ide szokott kijönni, hacsak mennykövek nem hullottak, vagy a téli fagy és hóvihar el nem kergette még a kószáló farkasokat is. De előbb útközben saját kezével, illetve késével, kukacot ásott a domboldalban, egy állandóan árnyékos, nedves helyen. S a tekergő gilisztákat kis fatukóba zárta.

Már most nagy gonddal kukacot húzott a horogra, belevetette a vízbe, maga a fűbe ült s rámeredt az úszóra. A kis náddarab csendesen rezgett a vizen, a kenderfonálra szitakötők ültek, a méhecskék kedvesen dongtak, a topolyafák bölcsen suttogtak, kijjebb a nád zizegett a könnyű szélben s a szárazföld felől sütő Nap egyre ragyogóbban, egyre forróbban emelkedett az égre. A Balaton elvesztette kék csillogását s halvány gyöngy-színűre változott, csak messze, a szálai part felé vonultak át rajta halványzöld pászták. S a hullámok oly vakító villogással kergették egymást, mintha a vizek istenkéje ezüstpénzt szórt volna pazarló jókedvében. Egy-egy halászhajó úszott a nagy tó síkján. György úr hol a horgot leste, hol a kergetőző szitakötőket. Majd a lába körül szorgalmaskodó hangyákat figyelte, majd meg a vizen imbolygó csónakot, amely ugyancsak hangyához hasonlított. Ezer és ezer hangja volt a sziszegő szellőnek, a zörgő, duruzsoló nádnak, a locsogó víznek, a szöcskék sziszergő zenéjének, a surranó nádiverébnek, a gébicsnek és pintynek, a sirálynak... György úr az alig hallható hangok bolondja volt. Mindez a sok hang összeszövődött, egybeolvadt, ha sokáig figyelte, egyszercsak távoli, telten s mégis halkan zengő égi zenét hallott. De olyan tisztán, hogy el tudta volna dúdolni, vagy fütyülni. Fejével ütögetve a zene lüktetésére, belemerült, mintha a Balaton langyos, csillogó mélységébe, az istenke kagylóházába merült volna, s ott hallaná a felülről áradó, túlvilágian zengő zenét. S mély csodálkozásba esett. Ez a zene ugyanis más volt délben és más este, más tavasszal, nyáron, ősszel, vagy télen, más volt napsütésben s megint más borulásban, más esőben s más viharban. Legszebb volt pedig kora nyáreleji délelőtt, őszi alkonyatkor és éjszaka. Ezért György úr éjszaka is elüldögélt kedves fái alatt s bámulta a fekete árnyakat, a holdfény, a csillagok ezüstvillogását, a vizen áthajló végtelen hidat s hallgatta, hallgatta a zenét s nem tudott felkelni, hogy lomha, békés testét nyugovóra tegye.

Délben vagy egy kisfiút szalasztott érte a rabnő erős üzenettel, vagy maga futott ki s veszekedve hívta enni. Pető fia György úr mindezt békés türelemmel viselte. Legfeljebb feddőleg dörmögött: mért eméssze magát az ember?...

Ott ült hát s úgy belemerült a hallgatásba, hogy a csintalan halak lecsípték a kukacot a horogról, vagy ráakadva, rángatták, húzták, míg fel nem riadt révületéből s ki nem rántotta. Csodák csodája, hogy tudott fogni valamit.

- Ha már halászol, - gúnyolódott az asszony - legalább ne lopjanak meg még a halak is! Jaj, hogy minő tutyimutyi férjfiú vagy te!

Ez az asszony valahonnét a Száván túlról való volt, ott vették az anyját, ő már itt nőtt fel s egészen megmagyarosodott. Pedig az anyja csak szerbül tudott. S minthogy György úr már ifjúkorában olyan lomha, egykedvű s magánakvaló volt, a kis rableány, Marjusa, úgy nőtt fel mellette, mintha nem is lett volna pénzen vásárolt rab. Visszafeleselt György úrfinak, szidta, korholta, még meg is veri, ha nem lett volna leány és sokkal fiatalabb és gyengébb az uránál. Amikor tizenöt éves lehetett, - ki törődött az éveivel? - áldott állapotba került egy átvonuló vitéztől. Hetekig remegett a félelemtől. Szánta-bánta bűnét, meg is gyónt, meg is áldozott a gamási papnál. De György úrfi oda sem hederített a paráznára. A kisleány megszületett annak rendje szerint, egykettőre felnőtt, már tipegett, már beszélt s ebben az időben nagyocska leány volt, segített az anyjának a konyhán. Vagy két évvel ezután, Isten tudja hol s kitől, megint állapotos lett Marjusa. Szégyentől pirosan állt az úrfi elé.

- Uram, verj meg. Ismét vétközék...

György úr - még nem olyan nagyhasú, de azért éppen eléggé lomha férfiú - nevetett.

- Csak fiú legyék.

Persze, leány lett. Isten nevében felcseperedett, játszott a porban, fürdött a Balatonban, megbarnult, megizmosodott, szép kis barna gyermek lett belőle. Most már nagyocska leány, vagy kétszáz ludat őriz a parton három-négy pajtásával, szeret fogócskázni, dalolni s télen hógolyóval dobálja meg a zordon, fekete udvarost, sőt néha György urat is.

A harmadik leány három évvel ezelőtt, hasonló módon bukkant fel az ismeretlenségből. A hetyke, szájas, mindenbe kéretlenül belekotnyeleskedő Marjusa egyszercsak hízni kezdett. Most már nem is szégyelte a dolgot. Elment ugyan gyónni, áldozni, de nem annyira bánatból, mint inkább azért, hogy Szűz Mária segítse át a szenvedésen baj nélkül. Át is segítette. S így most egy harmadik barna kisleány is tipeg a konyhán, a szállás körül, a Balaton sekély tocsogóiban, tutyimutyinak csúfolja György urat, felmászik az ölébe, megcibálja a bajuszát s nagyokat nevet, amikor azt kiáltja, hogy "hamm!"

Mindez semmit sem csorbított Marjusa becsületén. Tán még jobban felbátorodott. Még több dologba beleavatkozott. Nem volt buta némber, ott volt a füle az udvaros, a lovászok, az úr beszédén, tudta, hol mire van szükség s kik mikép lopják, rövidítik urukat, noha szeretik. Fejébe vette, hogy megneveli ezt a tohonya embert. Fájt a szívének a lustasága, nemtörődömsége. Szidta reggeltől-estig. Lóra akarta kényszeríteni, hogy látogassa meg a környékbeli urakat. Tanácskozzék velük. Tudja ki a szándékaikat, terveiket. Menjen el a vásárokba, adjon el négy istentelenül lusta, hasznavehetetlen rabszolgát - ha ugyan megveszik - s vegyen helyettük két erőset, hibátlant. Rá akarta szorítani, hogy törődjék a szántással, vetéssel, barommal. Hogy utazzék fel Esztrigánba tíz-tizenkét derék, csinos vitézzel, jó lovakon, szép fegyveresen. S hogy küldjön háztűznézőket valamelyik lányos házhoz. Hiszen szép feleséget vehet. Meg tudja fizetni... Maholnap ki is vénül a legénysorból! Őszül a haja, deresedik a bajusza. El is nehezedik.

De mindez meg sem mozdította György urat. Apja, Pető s anyja, Rubint halála után behúzódott a szállására, halászott, ténfergett s ha olyan volt az idő, hogy nem ülhetett a parton, vagy nem róhatta a havas vidéket, késő éjszakáig görnyedt egy hatalmas pergamenkönyv fölött, a csörje libegő, füstölő világánál. Vaskos ujjával a sorokra bökve, félhangosan dünnyögte a latin szavakat s hüvelyezte a szent szöveg mély értelmét. A gamási pap tanította meg reá, a könyvet pedig három hasas kancáért, egy hátascsődörért, két csikóért, öt fejőstehénért, két szép medvebőrért, huszonnégy nyestbőrért s ráadásul egy rabszolga házaspárért vette a beszpörémi klastromtól. Csudálatosan szép elmélkedések voltak benne a világ hívságáról, az élet haszontalanságáról és az asszonyi állat veszedelmes voltáról. Marjusa gyakran besettenkedett a házba éjszakának idején, lebontott hajjal, vastag ingében megállt a küszöbön s bámulta a nagy, tohonya embert, amint ott ült az asztalnál, a csörje halavány világot vetett hosszú, rendetlen hajára, húsos, nyugodt arcára, ékalakú szemöldökére, nagy barna homlokára s lecsüngő bajszára. György úr, persze, itt is mindenféle zenéket hallgatott s észre sem vette a bámészkodó nőszemélyt. Az meg, elunva az ácsorgást, végül ráripakodott:

- Mért nem fekszel le már? Mért késértöd ebben az éjféli üdőben a hóttakat? Tám még baksa leszen belőled s megérjük, hogy útnak indulsz és damborát pöngetsz az úton!

- Eredj, bújj a farkasbűr alá - dohogott az úr kábultan. - Gondolj fattyaiddal!

16.

Itt azután nem sokat hederítettek Dömére. Hacsak Marjusa nem. Mert ez a firtató, mindent számontartó nőszemély azonnal utánakajtatott a cselédházba s csípőre tett kézzel állott meg előtte, mintha nem is nő, még hozzá rabnő lett volna, hanem szabad férfi.

- Ki vagy s kik az atyáid? - kérdezte hetykén.

Döme először csak vállat vont, de az asszony erre gorombán sértegetni kezdte.

- Megkukultál-e vajjon? Avagy oly ostoba vagy, hogy nem értöd, mit mondék? Tudod-é, hol vagy? Ez Pető fia György urunk szállása, vödd észbe. Én meg Marjusa vagyok. S ha nem szólasz, úgy kilöketlek innét az úrral, hogy a Balatinban térsz észre.

A legény módfelett csodálkozott egy hitvány rab ilyetén szavain. Mérgesen hangoztatta, hogy ő szabad telepes, majd panaszt emel az úrnál s megkorbácsoltatja.

- He! - nevetett fitymálón az asszony. - Eredj csak Gyurihoz! Majd meghallod, mit mond. Hiszen nélkülem egy kalán kásája se lönne! Mi lönne Gyuriból, ha én itthagynám? Ha elszöknék? Majd megveretlek ám én, majd szólok Gyurinak én, az én szavamra még le is huzat!

Döme erre jobbnak látta szépen felállni s mélyen meghajolni a nagyhatalmú rabszolga előtt. Félig mókából, félig komolyan tette ezt, de az asszony igen büszkén fogadta.

- Hát csak maradj, no. Elélhetsz egy darabig nálunk. Ha nincs jobb dógod.

Mindazonáltal a Lappincs szeretett volna mennél előbb átkerülni a tó túlsó partjára, hogy nagyobb biztonságban legyen. De csónak nem jelentkezett, ahhoz meg nem volt kedve, hogy felgyalogoljon Északnak, megkerülje a nagy vizet s a túlsó parton megint leereszkedjék. Mióta Jakab mester elmesélte, milyen nagyhatalmú ördög áll Kajárnál, félt az északi parttól.

Az udvaros, meg a lovászok csapata mogorva képpel járt-kelt a szálláson s hangosan szidta az urat a két falu visszaadása miatt. Hallották, hogy ez az úr is, az az úr is felkerekedik, fegyverbe állítja vitézeit, betarisznyáz és elindul a királyhoz igazságért. Volt olyan is, aki már két-három hónapja oda volt s vívott a kancelláriával. Csak ez a Pető fia György nem mozdult, sőt inkább legyintett s köpött az egészre.

- Ez azért vagyon, - magyarázta az udvaros - mert sem asszonya, sem gyermöke. Nem is ép férjfiú ű. Beteg.

- Bős nembéli Thúz úrék kihajták a papot s elhívák Apony táttóst. Éjjel-nappal az lelköket igézik. Loat ölének s vért isznak - mesélte Döme. - Ott valék, látám. Meg hallám is. Rengött az egész ház a rossz lelkök zsivajától. Nyerétöttek, visítoztak, kukorékoltak, mekegtek a lelkök. Én hallám!

- Még az is jobb, mint belényugonni a megfosztatásba - helyeselt az udvaros.

Egy fiatal lovász keresztet vetett.

- Jézus, jorgalmazz! - kiáltotta. - Hát még vagynak, azkiknek hatalmuk vagyon a gonoszok fölött! El kell pusztulni a világnak!

György úr meg csak jött-ment, de többnyire a vízparton ült és leste a horgot.

17.

Egy délelőtt felkötött képpel került elő. Igen haragos volt, szívta a fogát, tapogatta az arcát. Egész éjjel nem aludt.

- Reámhozá a rontást valami gyalázatos gazembör - panaszkodott keservesen. De azért fogta a horogvesszőt, kukacot is ájt a ligetnél s kiült az öböl partjára. Hanem úgy nézte az uszadéknádat, mintha azon törné a fejét, kit öljön meg.

- Még ilyenkor sem nyughatik! - kiáltotta Marjusa mérgesen, jó távolról, egy hombár mellől. - Még most sem szánja el magát. Isten ujja ez - rikácsolta. - A két falu miatt vagyon. Ülj lóra s eredj! Mit vársz? Míg dögrovásra tesznek a gonoszok?

- Tudom, most bódog vagy, te gyalázatos - dörmögte az úr keservesen. - Örülsz, hogy így láthatsz. Még alunnod is jobban esik, ha tudod, hogy én az ágyamon nyögök. Ó, hogy az ördög vinné el azt a pimaszt, aki reámhozá a nyavalyát!

- Szidd csak magadat!

- Nem tudom, nem tégöd kéne-é szidnom - nyögött György úr. - Nem te kenyergéd-e reám ezt a rontást! Kedég fel akarálak szabadéjtani. Dúsnokot akarék mívelni belőled. A lelköm idvességére. De már most vigyen el az ördög!

Igy pörlekedtek egész nap. György úr az udvarosnak s a lovászainak is ilyesmiket mondott, amikor este körülvették s elmondták, mi adódott elé egész nap a faluban s mit kell művelni másnap. Bekötött, elnyúzott képét tapogatva állt közöttük, haja gyászosan a homlokába csüngött, mint a szomorúfűz ága, vaskos ajka lebiggyedt, vöröshéjú szemei szinte könnyben úsztak. Gyanakodva nézte őket s morgott, nyögött kínjában.

- Ti hozátok reám ezt is... Te, bides udvoros, te epeszínű pimasz. Mert nem akarok felmenni kerál űnagyságához. Vedd el rólam a rontást, az Isten áldjon meg, segélj rajtam, hogy döglenél meg, amikor asszonnyal fekszel!

- Uram - tiltakozott az udvaros komoran. - Isten megzavará elmédet.

- Ne röhögjetek, akár a sarló kancák! - kiabált rájuk s fenyegetőleg nézett körül. - Ösmerlek mindnyájatokat egybe! Most vigadoztok, most jőve meg az étvágyatok, most szökdeltök, mint a kecskék tavasszal. Mert látjátok keserves ábrázatomat. De tudjátok meg, mégsem utazom űnagyságához! Nem emésztöm magam! Vegyék mindönömet! Ti kedég gebbedjetök meg.

Igy veszekedett, zsörtölődött velük, leginkább pedig Marjusával. A rabszolga asszony megtébolyodott az úr tébolyától. Egyszer forró sót rakott György úr képére, majd meg hideg agyagot. Az úr üvöltött kínjában. Pecsenyevirágból akart főzetet. Marjusa rohant. Zacskóból kotorta elő a szárított virágot, ibrikben vizet forralt s a főzet édes, nyári illata betöltötte a házat. Pető fia György mohón vette a szájába s öblögetni kezdte a fogát. Közben hümmgetett, vinnyogott és morgott. Integetett a fejével. Marjusa nem értette, mit akar, ugrott ide, ugrott oda, végre is a lába alá akadt a legkisebb lánya, a szőke, zömök kis Kökörcsin, - kék szeme miatt hívták így - elkapta s jól eldöngette. Ezért meg György úr köpte ki a melegvizet, ordított egy nagyot s felkapva az ágya mellett álló ibriket, hozzávágta Marjusához. Minden felfordult a házban, Marjusa sírt, a kislány sírt, az úr jajgatott s nyögött.

- Temjént! Temjént adjatok! - bömbölte a szenvedő.

Marjusa lóra ültette a legfiatalabb lovászt s elküldte a gamási paphoz, annak van tömjéne. Templomi füstöléshez használja. Jól éjfél felé tért vissza s nagy gonddal kibontogatott néhány szemecskét az inge korcából. Nosza, a fogra vele.

György úr lefeküdt, fogta a fejét, nyögött. Azután ordított. Felugrott, körbe futkosott a házban. A tömjén sem használt semmit.

- Ki az a gazembör, - kiabálta György úr - aki reám küldé a szálló igét! Jaj, jaj! Kettéhasad a kaponyám. Kegyüggyetök, istenkék! Örvendezöl, mi? - fordult képéből kikelve Marjusához. - Örvendöz fekete szüved, hogy kénlódni látsz. Jaj, csak asszonyállat ne születne a világra... Hej, te gyalázatos, tudod-é a fograolvasást?

- Szidj csak, szidj - feleselt a meghajszolt nő dühösen. - Hátszen kit szidnál, ha én nem lönnék! Mivé lettél lönne nélkülem. Még meghalni sem tudnál, ha én nem lönnék. Úgy húztak lönne már szét a rablók, zsiványok, farkasok, mint a dögöt. Szidj csak, ezért kerülsz Pokolra s így jutok én a Mennyekbe. Te vagy az én penetenciám! A három zabigyermekért...

De azért viaszt hozott, elmormolta az igéket s megolvasztván a viaszt, beléöntötte egy ibrik hidegvízbe. Amikor megvizsgálták, valami férfialakú gonoszt ismertek fel mind a ketten.

- Megvagyon! - ordított fel György úr. - Az a gyütt-ment szakasztá reám a szenvedést.

Azzal kiadta a parancsot, hogy Dömét húzzák le, csapjanak reá vagy ötvenet s dobják ki a szállásról. Az udvaros örömmel vette a parancsot, úgyis fájt neki, hogy a lótolvaj szárazon vitte el az irháját.

Amikor azonban azzal a fiatal vitézzel, aki segített őt bekísérni, rárontottak a cselédházban, Döme rosszat sejtett s otthagyva nyergét, fékét, lóhalálában kirohant a házból. Azok üvöltve utána. Senki sem tudta, mi történt, kavarodás támadt. Igy sikerült Dömének elvinni az irháját, noha először ketten, később többen rohantak utána a halvány holdfényben derengő éjszakában.

Rémülten futott s hiába törte a fejét, nem találhatta ki, miért ez a hirtelen támadás. Jó lába volt a Lappincsnak s ha megszorították, még a kaján jókedv is segítette. Egérutat nyert, átcsapott egy bokros, csalitos területen, lerohant a vízpartra s beleugrott a vízbe. Míg előregázolt, letört egy nádat s a szájába vette. Amikor a víz már vállig ért, leguggolt, lehúzta a fejét. Nád, sás vette körül, nagymessziről, a vizen átszűrve, hallatszott az üldözők kiáltozása. Ő a langyos vízben guggolt, szemét behunyta. Elhatározta, hogy akár két napig lappang a sűrűben, ha azok őriznék a partot.

Míg a keresgélés tartott, bőven volt ideje elmélkedni a sors forgandóságán. Bizonyos, hogy az aljas némber uszította rá a fogfájós urat, mert olyan hetykén felelgetett néki. Nem tehetett mást, várta a jószerencsét. Ámbár, mindenestől a vízben, nem volt valami kellemes dolog várni még tán napokig is.

Szerencséje volt. A zaj elült. Óvatosan kidugta a fejét, nehogy nyilat eresszenek belé. Körülvizslatott. A sűrű nád fátyolán keresztül látta a holdfényben úszó meneteles partot, távolabb az öblöt s a ligetet, ahol az úr halászni szokott. Sehol senki. Csend volt, a fák alig mozdultak. Csak a békák kuruttyoltak s brekegtek ékesen és a tücskök cirpeltek a messze tájon.

Amint nézelődött, suhogás, ütemes nyikorgás hallatszott a háta mögött. Ijedten leguggolt megint, mert hátha az üldözők keresik csónakkal. Csónak volt, csakugyan, óvatosan ki-kipislantva észrevette, amint egy keskeny nádcsatornán közeledett. Kis bodonyhajó volt. Az ember háttal ült felé s lassan, alig-alig emelve az evezőt, siklott a kék vizen. A minapi halász volt. Az, aki átvitte a papot a túlsó partra.

- Hátszen vagyon másfél márka ezüstöm dénárban - ötlött eszébe Dömének. - Ezért csak átvisz?

Nem is töprengett sokáig, hanem nagy zajjal-zubogással kiemelkedett a vízből. A locsogásra visszatekintett a szakállas öreg s majd kiejtette kezéből az evezőt. Száját kitátotta, arca elfehéredett, reszkető kézzel gyors és nagy kereszteket vetett magára. A vízben csak egy fejet, meg egy vállat látott s azt hitte, a víz istenkéje bukkant fel ilyen váratlanul, hogy számonkérje tőle valamelyik kedves halát.

- Távozz! Jorgalmazz! - hebegte rémülten.

Döme ekkor feléje indult, vigyázva, hogy ne csapjon nagy hullámzást, mert hátha megbújt valaki a parton s lenyilazza.

- Eressz bé! - suttogta parancsoló hangon. - Eressz bé s vigyél átal a vizön!

- Ki vagy! - nyögte rekedten a még egyre ijedt öreg.

- Én vagyok, no, majd később! Eressz bé s hajrá! - kiabált fojtott hangon Döme s meg sem várva az öreg szakállas engedelmét, sietve belemászott a majd felforduló hajóba. - Vagyon eveződ? Gyerünk! Majd segétök!

Ekkor végre felismerte Dömét a halász. Felismerte és dühösen tiltakozott a kívánsága ellen. Amilyen sárga volt a képe az imént, olyan vörös lett most a dühtől. A nagy vizek csillogó síkja fölött kísértetiesen úszott a Hold s fényében tisztán látszott a halász színeváltozása. De nemcsak elvörösödött, hanem fel is kapta az evezőt, hogy Döme fejére sújtson.

- Apám! - kiáltotta Döme keserűen - lönne lelköd kilökni, vagy tám agyon is csapni? A pap üccsét?

Az evező lehanyatlott.

- Szólj hát, ostoba - dörmögte a vénember. - Mit mívelsz itt? Mit akarsz?

- Majd ezután - hadarta türelmetlenül Döme s megragadva egy evezőt, amely a csónak fenekén hevert, belenyomta a vízbe s megfordította a csónakot orrával a végtelen tónak.

Erre amaz is evezni kezdett. Hallgattak. Egymás mögött ülve s az evezőt mélyen a puha, csillogó vízbe mártva, haladtak kifelé a holdfényben feketének látszó nádasból a keskeny nyiladékon. A nád zizegett és duruzsolt. A hullámok halkan csacsogtak. A tiszta fényben messze kibontakoztak a partok, nagy fák álmodoztak súlyos, fekete fejüket szinte lehúzva s a bokrok alacsony, guggoló seregébe vonulva. Távolabb néhány magas, vékony nyárfa őrködött. A part sárga volt, a nád és sás ezüsttel sávozott fekete. És mély, síri csend köröskörül.

A víz kitárult, a szél is megindult idekint. Magasabban vonultak a ragyogó hullámok. Az ég kékjén bárányfelhők úsztak, mint libegő selyemkendők s a Hold közéjük gördült, átsütve az ezüstös fodrokon és csipkéken. A csuromvizes Döme megborzongott. Most érezte csak igazán, milyen hatalmas hatalom a víz. Most, amikor kijutottak a szabad síkra és csak előttük látszott az egyre távolodó part, a szállás apró épületcsoportja s a fák, mint föld alól kinyúló árnyak, tekintettek a végtelen kékségbe. Most érezte, ahogy a könnyű s ingatag csónak lebegve siklott a végtelenség felett, hogy milyen gyenge szerszám egy bodonyhajó s két könnyű evező. Döme élete kicsiny korától vízen telt. A Feketevíz kedves, testvérien nyílt, átlátszó s gyenge ágain, a Feketetó nádasában, szinte átléphető nyiladékok és csatornák tükrén, lápi tölgyesek zöld fényében, madarak, mókusok, nyestek és pelék vidám, játékos világában... Ott ismert minden öblöt, kotút, öntést, minden fát és bokrot s a csatornákban mindenkinek a jelét a varsák fölött. A partrahúzott csónakok is oly ismerősek voltak, akár a gazdájuk. Ismerte a Drávát is, ezt a mély partok között kevélyen, gonoszul, örvénylően rohanó nagy folyamot, végtelen áradásaival, derékig vízben álló tölgyeivel s fűzfáival, a tavasszal ibolyától kéklő s illatozó partot, szemközt Moslavina magasra épült kis házait, a meredek szakadékot, mely sárgán horgad a víz fölött s a belévájt mély utat, mely a révhez s a mosóhelyekhez visz. Oly jól tudta, mint csattog a tót asszonyok sulykolója, a fehérlábú, magas, teltkeblű nők hogy dalolnak a sulykok ütemére s hogy csikorognak a lassú szorgalommal forgó malmok lapátjai. A Dráva is megköveteli a maga áldozatait. De mily szívszorítóan hatalmas ez a tenger, mily fenyegetőn s mégis szelíden himbálja a dűlékeny csónakot, mily rettentő mélység nyílik ha az áldozat fölött összecsap a víz s mily gonosz istenkék lakozhatnak a mélyben... Víz, víz, ezüsttel beszórt kék víz mindenfelé, a partok ködbe merülnek, kitárul a messzeség, lent és fent szédítő örvényléssel csillog a holdfény... S a hűvös szellő nehéz illatot tereget a végtelen síkra.

Az evezők csobbantak, a csónak orra sistergett, a kígyózó hullámok csacsogtak. Gyöngyfüzérek folytak a lapátokról. Néha erősebben csobbant valami. Felcsapó hal, vagy az istenke volt? Tündérek? Mintha hol itt, hol amott látott volna Döme egy-egy tündért. Ezüstfényű hajuk, gyorsan vágó farkuk hosszan feltúrta a vizet, azután lebuktak a mélybe s a tó elsimult. De a másik pillanatban már másutt csapódtak fel, tajtékos fejüket megrázták, felmagasodtak, hosszú barázdát vontak a kék tükrön... S eltűntek megint. Testük fekete volt, mint a nagyon vén harcsáé.

A csónak egyenletes vonulással siklott Nyugat felé. Széles ék úszott utána. A messzeség még inkább kitárult, a magasság kifeszült, a mélység ijesztőbb volt. S mintha lassan forgott volna a csónak körül a világ. Döme szája összeszorult. Félt, szédült. Karjai önkéntelenül emelkedtek és hajoltak, a vén halász mozgásának megfelelően nyomta és emelte az evezőt. S elsápadt a gondolatra, hogy csak egy kis billenés kellene s magába ölelné a mélység, megragadnák a gonosz tündérek s a kaján istenke fojtogató ujjai. Mukkanni sem mert.

Az öregember görnyedt háta éppen előtte hajladozott. Vastag csaláning volt rajta, de melle most is meztelen, feje födetlen. Mezítláb ült a csónakban, combját hinárszínű bőrgatya födte. Szakállát, hosszú, ősz haját könnyedén zilálta a szél. Az öreg sem beszélt. Csak nyomta és húzta az evezőt. Néha köpött egyet, de nem a vízbe, hanem csak a csónakba. S mint a kíváncsi halászsas, furcsán tekerte a fejét hol jobbra, hol balra, szigorú, sötét arcából mélyen villogott a fekete, pengeéles szem.

A néma út végtelennek tetszett. Előttük homályba veszett a part, most víz volt köröskörül s mintha fölöttük is víz lett volna. Meddig siklanak még? Hiszen ebből soha ki nem érnek! Itt vesznek el az ingó-bingó kis hajóval! Kajár intése kell csak, hogy soha partot ne érjenek.

- Meddig megyünk? - suttogta félénken.

- A partig - dörmögte a vénember bosszúsan.

Döme hátranézett, vajjon látszik-e valamerre a part? Meddig kell menniök? Kemény, izmos legény volt, de annyit s ily keményen sohasem evezett. Ugyancsak erős munka volt ez az otthoni szelíd vizeken való barangoláshoz képest. Amint a messzeségbe fúrta szemét, mintha pirosan lengedező fényt látott volna a sötét kékségben. Hol felvillogott, hol ellankadt, visszahullt a hegyek mögé. Félelem szállta meg Dömét, eszébe jutottak Jakab mester szavai Kajárról, a hegyekben lakó sárkányról, a véres áldozatokról... S most mintha a sárkány fújt volna tüzet Badacsony lapos, sötét koporsója fölött.

- Apám! - szólt fojtott hangon. - Mi vagyon ott, Nyugat felé?

A vén halász megfordult, rövid pillantást vetett a piros sugárzásra, azután közönyös hangon felelt:

- Póka nembéli Rendes úr égeti Tátika úr falvait. Vagy Tátika úr Rendes úrét.

- Tűz vagyon ott?

- Ha egyször égetik egymást!

- S miért égetik?

- Tudja a rosszseb - dünnyögte a halász s köpött. - Az ű dolguk. Tátika urék elhasajtának vagy egy eke földet Rendes úrtól. De az is löhet, hogy ez mivelé a csúfságot Tátika úrral. Azóta égetik, dúlják, sanyarják egymás népét.

- Mért nem tétetnek igazságot, ha így vagyon? Hátszen kiírtik egymást, meg a népüket!

- Mért tétetnének igazságot? Ha egyször egyiknek sincs igaza! Úr dolga ez, ücsém.

- De az Istenért, nem úr dolga ám, hanem azoké, akik ott élnek!

- Ha elmönnek a káptalanhoz, ott pereskednek, a káptalan elküldi űket Váradjára. Váradján osztán a pispek úr, meg a többi nagy pap urak próbát tétetnek velük. Tüzes vas próbát, vagy kardpróbát, szóval: Istenre bízzák az ítéletöt. Ők nem kívánják az Isten ítéletét. Inkább ölik, gyujtogatják, dúlják egymás falvait, birtokát, népét. Azt mondják, elvégzik űk is az igazságtételt. Az ű dolguk. Minek beleszólni másnak!

Döme minduntalan megfordult s a tüzet bámulta. Ijesztőn villogott a vörösség a kékségben s néha felnyilalt, mintha megnyílt volna az ég s villámok tüzében égett volna a messzeség. Ilyenkor sötéten rajzolódott ki a távoli partok vonala, a hegyek szakgatott, csúcsos gerince, a dombok puha hajlása. És a víz síkján is pirosra vált az ezüstös habok játéka, mintha parázzsal, vagy vérrel hintették volna be. A parázs villogott, a vér összefolyt, a Hold halotti fénnyel ragyogott fölötte s el-elbújt a könnyű fellegek áttetsző fátyola mögött. Döme elképzelte a pusztulást, ami odaát hangtalanul folyik. Falvak égnek, pattognak a szikrák, sírnak az asszonyok, sikoltoznak a gyermekek s az égő hajlékok között csákánnyal irtják egymást két haragos úr, Rendes úr és Tátika úr kedvéért... Eszébejutott a hídvégi verekedés, a villámló táj, a fekete fák csikorgása s a jégverés zúgása. S eszébe jutott az égő Voiszló s a menekülés a lápok között. Úgy érezte, ő is bűnös abban, ami odaát történik s csak hosszú hallgatás után szólalt meg ismét.

- Van másfél márka ezüstöm - dünnyögte szégyenlősen.

A vénember rá sem hederített. Fáradhatatlan izmai dolgoztak.

- Majd agyonverének - kezdte megint Döme, hogy könnyítsen a lelkén s az ijesztő magányban ne érezze magát oly egyedül.

De az öreg nem felelt. A legény mégegyszer megkísérelte a beszélgetést.

- Imádok egy imádságot éretted, apám. Ezért a szívességért.

- A te dogod - vakkantott a halász.

Többet azután nem szólt. Húzta a lapátot, körül-körül pillantott s néha kiköpött.

Döme hát gondolataiba merült. Ezen a különös, hűvös, végtelenbe vesző éjszakán rajként zúdultak rá az emlékek. Mintha az elhagyott partról szálltak volna utána aranyos, meg fekete fátylakként. S betakarták, körülsimogatták, néha fojtogatták is. A holdfényes messzeségben eléje ringatták az otthoni erdők képét, a falut, az örökre elmúlt napokat. Hangokat hallott a víz csobogásán át. Öcsöd hajnali kürtjét, esti játékok citerapengését, lányok nevetését, lovak horkantását, egy régi, hosszan szálló ének hangjait... Györke apa araszolgatott felé két botjára támaszkodva s meztelen mellét cirógatta a hosszú, ősz szakáll. S közben nem tudott betelni a szüntelen változó, kígyózó, villogó hullámok nézésével, a csurgó vízgyöngyök pergésével, a Holdat el-eltakaró felhők nesztelen suhanásával, a szellő édes, nehéz és nedves illatával, a rengeteg kékséggel, ezüsttel, feketével. Lesújtotta s egyben fel is emelte a tó hatalma. Most már mukkani sem mert. Amikor pedig köpni akart, ijedten zárta be ajkait, nehogy megcsúfolja a vizek istenkéjét. Félt s mégis kéj rezgett a testében ettől a könnyű repüléstől. Már úgy érezte, időtlen idők óta evez s mégsem lesz vége soha, mert pillanatról pillanatra új terek nyíltak s új messzeség felé siklott a csónak harcsaszerű orra...

18.

A Nap óriás korongja vérvörösen merült fel a vízből. Az égboltozat kékje megvilágosodott s eltűntek a csillagok. Csak a Hold halavány, elvesző tükre lebegett még a látóhatár felett. S a szalai part hegyei hirtelen oly közel látszottak, mintha kinyujtott karral el lehetett volna őket érni. Tihany előrehajló fokán messze fehérlett a kolostor kettős tornya, harangszó ringott onnét, hogy átszállva a vizen, elvesszen a hajnali ködben. Sirályok sikongtak, Észak felé két nagyobbfajta csónak erőlködött nehéz evezőcsapásokkal. Dél felől pedig zölden, üdén s hasasan bontakozott ki az Ábrahám-hegy, a Lábdi-hegy s a Badacsony szürke sziklák oszlopsorával megkoronázott csúcsa. A hegyek azután ellejtettek, mint heverő óriásbirkák, melyek zöld gyapjú puhaságába takaróznak.

Fátyolszerű piros felhők rendjei úsztak a táj fölött. A víz mintha vért ringatott s mintha a vér közé haragoszöld olajat kevert volna. Ilyen kavargó színeket még sohasem látott Döme. Hát még amikor közelebb érkeztek a parthoz s feltárult a különös csoda, a piros föld csodája! Vér csurgott a dombokról, a fák, bokrok s rétek zöldje között mintha eleven hús csattant volna ki a hajnali napsütésben. Döme tátott szájjal bámulta s ha nem látta volna tulajdon szemével, el sem hitte volna.

- Piros a föld! - kiáltotta izgatottan s megfordult ültében, letéve az evezőt. A kis csónak kevés híján majd felfordult velük.

- Piros - hagyta helyben a néma vénember.

- Mitől piros?

- Még a sárkányok vérétül, azkik Badacsony, Gulács, meg Szentgyörgy barlangjaiban lakozának.

- S miért folya el az iszonytató sok vér?

Erre már megint nem felelt az öreg, csak rántott egyet a vállán s a tenyerébe köpött. Bizonyosan haragszik, hogy egész éjjel eveznie kellett - gondolta szomorúan Döme. S nem mert kérdezősködni. Pedig szerette volna tudni, vajjon hol járnak, hol akarja partratenni, s merre induljon azután. Most a múlt és jövő közé mély tenger feküdt, ami a Balatonon túl volt, az többé vissza nem tér, s ami innen van, idegen és bizonytalan. Még Somogy vidékeiről, birtokairól, népéről csak hallott valamit, nagyjából tudta, miféle nagyobb falvak s várak feküsznek benne s hol kell őket keresni, a táj sem volt idegen - de itt már semmit sem ismert. Kérdezzen? Ne kérdezzen? Hosszú ideig töprengett, miközben fáradt karját csüggedten lebocsátotta s a csónak fenekén összegyűlt vizet, egy keceháló fonását s egy kétségbeesetten futkosó vizibogár riadalmát bámulta. Végre mégis elszánta magát.

- Hol álljunk meg? - kérdezte.

- Majd arra valahol - biccentett a fejével bizonytalanul az öregember. - Ahonnét közelebb érőd a hadiútat. Arra már elballaghatol, amerre tetszik.

Fáradhatatlanul evezett tovább. Most felfelé haladtak, Északnak, a part mentében s a tihanyi félsziget eltakarta előlük az Ábrahám-hegyet, meg Badacsonyt. Szelídebb, erdővel borított hegyek bontakoztak ki az egyre tisztább, melegebb hajnali napfényben. S Tihany is megmutatta meredek hegyfokát, beljebb a falu elszórt kis házait, az öbölben heverő csónakokat s a szántóföldeken imitt-amott már munkába gyülekező parasztokat. A Nap hömpölygött, vérvörös korongja felszállt a víz mögül, egyre aranysárgább s vakítóbb fényt sugárzott s a könnyű felhők is elhalványultak, pirosból fehérek lettek. A víz sötétkékre vált s a halászó madarak csapatai megkezdték sereglő vonulásukat a nyilt víz felé.

Végre az öreg a part felé irányozta a csónak orrát. Egy kis öbölnek tartott, ahol a part nem volt annyira köves, hogy felsérthette volna a csónak fenekét. Úgy látszott, ezen az alkalmas helyen gyakran ki szoktak kötni, mert a fű le volt gázolva s a bokrok között út nyílt a szárazföld belseje felé. Két óriási topolyafa rezegtette ezüstös lombjait a könnyű szélben.

A csónak járása meglassult, orra sisteregve szalad fel a kavicsokra. Megálltak.

- No, itt vónánk - intett a halász s keresztet vetett. Döme kikászálódott. Alig tudott mozogni a megerőltető, szokatlan hosszú evezéstől. Néhány lépést topogott a parton, majd az övébe nyúlt s előkotorta a dénárjait.

- Te nem szállsz ki, apám?

- Nem érök reá - morogta a vénember s megint felvette az evezőt.

- Hát mi dolgod vagyon?

- Már az este haza akarék evezni - dünnyögte amaz rosszkedvűen. - Ha te nem jöttél lönne, most már vorsákat raknék, a Szittyóspart mellett, a patak torkánál.

- Hát akkor áldjon meg az Isten - hálálkodott Döme. - Köszönöm hozzám való jóságodat.

- Szívesen tevém.

- Fogadd el tőlem a fáradságért ezt a néhány pénzát - nyujtotta felé a dénárokat Döme.

- Micsoda? - bámult rá meghökkenve a halász.

- Fogadd el, no, jó szívvel adom - unszolta Döme. - Tán vagyon családod s kis unokáid, elkél a pénza...

- Tedd el s hordd el magad! - kiabált hirtelen elvörösödve az öregember s hadarintott a kezével.

- Nem akartalak megbántani... - dadogta megszégyenülten Döme. - Csak a fáradságodér...

- Eredj s járj szöröncsével - fejezte be a vénember bosszúsan a vitát. - Kresztyénök vagyunk! Csak arra ügyelj, hogy a Sárkányok felé ne menj, mert ott pagányok laknak. Stenáldjon.

Azzal belenyomta az evezőt a kéken csillogó vízbe, meghúzta, mint aki csak most száll be s most kezdi az evezést átaludt éjszaka után. Elindult lefelé, Tihany irányában. Arca a part felé fordult, de semmi érzést nem mutatott. Közönyösen meredt az égre, haja, szakálla libegett. S egyre kisebb lett az alakja, a hullámok játszian ringatták a távolodó csónakot. Döme egyedül maradt a parton.

Ledőlt az egyik topolyafa árnyékába a puha fűbe, hallgatta a nagy csend ezer hangját, a kavicsokon csobogó vizet, a sirályok kiáltásait, a falevelek susogását s egy-egy pinty, nádi veréb csipegését. A szellő altató éneket dúdolt a fülébe. Mélyen és békésen elaludt.

19.

Amikor felébredt, facsaró éhséget érzett. Felült. A nap magasan járt s meleg volt. Ahogy jobban körülnézett, hogy mit is kezdjen, honnét vegyen ennivalót, megakadt a szeme egy hosszú, sovány, rongyos, háncsbocskoros alakon, aki mereven ült a másik fa tövében, tenyerét a térdére nyugtatta s csimbókban font haja sötétbarna, szívós, madárszerű képébe lógott. Döme rábámult, mint valami jelenésre.

- Jóröggelt - mondta amaz gúnyosan s bólintott. - Lám csak, vajjon a vízből kerültél-e elő?

- Én nem ugyan - tiltakozott Döme.

- Hát mert semmi sincs véled s a ruhád még most is nyirkos.

- Valék a vízben is.

- Honnét jövél?

- Onnan a - intett a legény a túlsó part felé. - Hát te?

- Én meg onnét a! - bökött az idegen Északnak az állával.

- S hová iparkodol?

- Amerre az orrom mutat. Hát te?

- Én is - nevetett Döme.

- Akkor egyetértünk. Ettél-e ma már?

- Nem.

- Hát akkor egyél - nevetett vidáman a rongyos. Átalvetője is volt, abból kikotort egy darab köleslepényt, meg egy félkarnyi nyársonsült csukát.

Mind a ketten mohón eszegettek. Az idegen úgy majszolta a hal fehér, hideg húsát, mint akinek nincs foga. A száraz köleslepényt is apróra törögette. Döme nagy falatokat falt be, még a hal szálkái közül is csak az öregebbeket köpködte ki. A köleskenyér olyan édes volt, mintha mézzel sütötték volna.

- Most jövök a keráltól - mesélte az idegen, szaporán majszolva az ételt. - Fenn valék Budán, most ott mulat a kerál.

- S látád-e? - firtatta Döme, mert még senkivel sem találkozott, aki látta volna a királyt.

- Hah! - nevetett röviden az idegen, mint akinek semmi a királyt látni. S legyintett.

- Szóltál is véle?

- Heh! Mit vélsz! Úgy beszélek vele, akár most teveled. Amikor nagyobb ügyek vagynak, mindig felsétálok a kerálhoz, akárhol járjak is ebben a tetves uruszágban. Felsétálok, ücsém. A kapuban hajlonganak előttem a kapunállók. Bemegyek a konyhára, Bimbó néne már szedi is a legjobb falásokat a bográcsból. Jön prépost uram, a kancellárius, megölel, veregeti a hátamat, no, csakhogy itt vagy megint, Keve uram, nagy gondban vagyunk. A kerál kedég béhivat, leültet, üvegkupából ad innom, aranytálról ennem s kikérdezgett, mi vagyon az uruszágban... Mert ű nem jára ott, ahol mindenütt én járék! S űnagysága tudja, hogy a baksát négybe lehet vágni, de csak az igazat mondja!

Megint legyintett, mintha jelezné, hogy minderről beszélni sem kell. Beledugott a szájába egy darab lepényt s úgy beszélt, mint az ürge, aki pofazacskójában tartja a gabonát.

- Kevét, a baksát, mindenütt ösmerik, ücsém - kiáltotta büszkén. - Ezt kerál űnagysága is tudja. Ha valami nagy gondja vagyon, csak engem kérd. Én osztán megfelelek néki. Most is... egy mohalt fogának...

- Mohalt?

- Mohalt hát. Itt tekerge a nyavalyás, lesvén, miben erősek s gyengék a magyeriak. Merthogy az ű kerála három milliom vitézzel készül a magyeriak ellen. Ki ösmeré fel a mohalt? Én, ücsém. Amint meglátám, hogy a kerál háza körül cselleng, jól belenézek a szemébe, jól megnézem magamban ükeimet s látám, hogy mohal. Mert azok nem láták. Nincs ostobább népség, ücsém, az udvori népnél. Az csak henyél, eszik, iszik, nősz, nyalja a tányért, bókol s hátrafelé megyen ki az ajtón. Még szemük sincsen igazában! De Keve, a baksa! Annak vagyon szeme! Hát így osztán mondám kerál űnagyságának, uram, mondok, ez mohal, jó leszen megfogni. Hát meg is fogták. Ki is vallatták.

- S mit monda?

- Az ugyan semmit is. Kedég a hóhárok ugyancsak mívelkedének rajta. Csak amikor én állék oda s mondám: kár hallgatnod, ücsém, akkor ijedt meg istenigazában s megszólala.

- S mit monda?

A baksa könnyedén vállat vont, felbámult az égre, szeme elsötétült.

- Kelet felül vihar sodorja a leveleket - mondta megszállottan. - S jaj azoknak, azkik nem tudják olvasni. Én tudom. Én olvasom. Hát erről szóla az mohal.

Csendesen ettek tovább. Döme bolondnak vélte az idegent s nem kérdezgette. Az meg mélyen elmerült gondolataiban, nagy figyelemmel bontogatta hosszú ujjaival a hal széthulló, fehér húsát s törögette a köleslepényt.

- Most merre? - szólt hirtelen Keve s rábámult Dömére.

- Nem tudom.

- Én Ároktő felé megyek - magyarázta az idegen. - Vagyon ott egy-két hívem, már várnak. Űk nem félnek tűlem, mint más falvak, városok. Mert én jeget, havat, vihedert, aszályt, dögvészt, véres tejet, sömört, ragyát, mindenfajta nyavalyákat tudok s hát fél tűlem, akinek nem tiszták a gyuhai. De tudok ám éneköt is. Vigyázz csak!

Megint beletúrt az átalvetőbe s kihúzott egy nagyhasú, vékonynyakú damborát. Megpöngette a húrokat, csavart rajta egy kicsit, azután kitátva nagy, odúszerű száját s megrezgetve hosszú, lecsüngő bajuszát, üvöltve énekelt:

- Szép, mi? Ettől vesznek meg legények-lányok, ücsém! Ezért tömik meg Keve, a baksa átalvetőjét! Ezért szeretik a baksát mindenütt ebben a tetves uruszágban!

Felnézett az égre, körmével próbálgatta a hangokat, egyszercsak nekibődült s újra énekelni kezdett.

- Egy keráli jobbágy utazék velem az őszvel - mesélte ezután. - Valahonnét a Száva mellől indula a kerálhoz. Én vezetém Budára, szegény feje azt sem tudá, merre vagyon kerál úr háza.

Kését megtörölgette a fűben, visszadugta az övébe s felállt. A vízhez ment, tenyerével merített belőle, nagyot ivott. Azután visszaült megint.

- A kúmisz jobb lenne - mondta. - Hát igenyest, megmondám a kerálnak, hogy ilyenképpen dögrovásra jutunk. Mi vagy te? - mondám az kerálnak szemébe. - Kerál vagy te? S tűröd, hogy papok, müszülmének, szerecsenyek fosszák meg az uruszágot s orrodnál fogvást vezessenek hitvány, harács uraid? Nem látod-e, ostoba kerál, hogy Kelet felől minő leveleket sodort a szél s Nyugat felől készítik a nyársat, hogy ördöngök táplálékának süssék meg népedet? Ki esz meg vajjon, a keleti tartár, avagy az nyugati német? Igy megmondám az kerálnak.

- Szömébe? - álmélkodott Döme s megállt a kés a kezében, a falat a szájában.

- Szemébe! - rikkantott a baksa, felugrott a földről, de úgy, hogy vagy három araszra felszöktek a talpai. Kipirult, szeme fenyegetően kimeredt, csontos öklével lapos mellét verte. - Szömébe, a kutya szentjét! Ott vala nádrespán uram is, a nagyorrú bessenyő farkas, meg prépost uram is bársonyban, selyemben. S körül az udvori vitézek fegyverben. Megmondám néki az magamét! Verd ki okos tanácsaidat az házadból, mondám, s hívd bé a bolondokat! Mert ezen az földön csak az nem gazember, azki bolond s csak az bolond, azki nem gazember! De valahány okos gazember vagyon körüled, kerál, az mind kilopja a szemedet, bedugja füledet, bűzzel tekeri orrodat, megkötözi kezeidet s gáncsot vet lábaid elé. Itt vagyok én, Keve, a baksa! Majd én megmondom, mit tégy!

Fújva tekintett Dömére s megtörölte izzadó homlokát.

- Gyere hát, ücsém, ott vagynak az én igaz véreim, kedves feleim a Sárkány árokjában. Azmi azon kívül vagyon, gyalázat világa.

Vállára vetette üres átalvetőjét, hóna alá kapta damboráját s elindult a parton. Döme is feltápászkodott s követte. Elöl ment, hosszú lábszáraival nagyokat lépve, rongyos háncsbocskorában s fityegő gúnyájában a baksa, szorosan a nyomában Döme. A baksa fütyörészett, Döme a vidéket bámulgatta. A Nap szikrázva szórta aranyát, a fák susogtak, a madarak csicseregtek, rikácsoltak s pittyegtek. Jobbról a nagy kék víztükör csillogott, balról a dombokon burjánzó zöld erőség. S a magas égbolton könnyű bárányfelhők libegtek...

20.

Alkonyatig gyalogoltak szép kényelmesen, néha le-leülve, néha még halászva is. Ezt a baksa kitűnően értette. Csipkebokor tövisét kenderszállal egy kisujjnyi halacska szárnya alá kötötte, amelyet a parti öbölben az átalvetővel fogott. A fickándozó kis állatot visszadobta a nagyobb vízbe s türelmesen várt. A fonálon úszkáló halacskára csakhamar megfájdult a foga valamelyik barangoló csukának, rávetette magát s bekapta. De a csipketövis megszakasztotta a torkát s mohó falánkságában halálát evé. Villámgyorsan kihúzta a baksa kishalastól-tövisestől s diadallal emelte a magasba. A többi már sokkal egyszerűbb volt. Száraz harasztot gyűjtöttek, tüzet csiholtak, a csukát vékony vesszőre húzták s odaszúrták a partoldalba, a parázs fölé. Megpirult bőröstől, olyan édes, fehér s omlós volt a húsa, mint a búzalepény. Útjuk nem volt sietős, ráértek halászni, elmélkedni, tüzet vetni és eszegetni. Sőt heverkőzni és tereferélni is. A baksa sokat nevetett, - volt a nevetésében valami a farkas kaján vicsorgásából - sokat beszélt utazásairól, nagy tetteiről, a keremetekkel való ismeretségéről, jéggel elvert földekről, aszállyal sújtott gabonamezőkről, véres tejet fejő asszonyokról, egyik-másik házba belesujtó mennykőről, de dalokról, táncról, szerelemről is volt mit mondania. Mindenkit ismert, mindenkinek megmondta a magáét.

- Kerál űnagysága lovászait is megtanajtám tisztességre - mondta harsány nevetéssel. - Azt mondták: no, Keve, hát adunk szállást, élést, de told ki az ganajt az ólakból... Tudod te, ücsém, mennyi ganaj vagyon a kerál óljaiban? No, akkor sem tudnád, ha megmondanám lenne, hány lova vagyon a kerálnak... Hát akár hiszed, akár nem, hajnalra kint vala ám valamennyi ólból a ganaj!

- S hogy míveléd? - álmélkodott a megdöbbent Döme.

- Azt már nem kötöm az orrodra, legény - suttogta rejtelmesen s maga elé bámult mosolyogva, mint aki a világ minden titkát, rejtelmét ismeri. Döme egy kis borzongással nézte s arra gondolt, nem lenne-é jobb még idejében kereket oldania.

De azután megintcsak feltápászkodtak s ballagtak, jobbra-balra kitérve, bokrokat, fákat megkerülve, görbe utakon és nagy terméskövek között. Mire nyugovóra hajolt a Nap a szalai hegyek mögött, náddal-sással sűrűn belepett tágas öbölhöz értek.

- Itt vónánk - dörmögte elégedetten a baksa.

Nem sokat láttak. Csak nádat, sást, rengeteg hazafelé vonuló nádiverebet, bölömbikát s keringő gémeket. De a baksa biztos léptekkel leszállt a parton, szétválasztotta a nád sűrűjét s egy csónakra bukkant. Nyomban letolta a vízre s beült. Döme utána gázolt. Megfogták az evezőket. Lassan, nagy kínnal s vigyázva sikerült is a keskeny csatornán keresztül tágabb vízre jutniok. Ez kerek, tóféle, sűrű náddal, sással kerített s nyiladékokkal, világos vizekkel tarkázott terület volt. A part felé mély szakadék nyílt s kanyarodott messze, a hegyhátak közé. A parton két nagy bodonyhajó, meg öt-hat kisebb csónak hevert kihúzva, mintha nagy, döglött halak volnának. Cölöpök álltak a vízben. Néhány nádkunyhó látszott s füst kesernyés illata keveredett össze halbűzzel és az álló víz poshadó illatával.

A parton mezítlábas, combig feltűrt ruhájú, mezítelen derekú férfiak foglalatoskodtak. A cölöpökön háló száradt, azt foldozgatták csendesen. Egy vászoninges kisleány pedig a parton ült, lábaival a vízben pocskolt s vékony, dúcikáló hangon énekelt.

A baksa a part felé evezett. A férfiak abbahagyták a munkát, kettő elszaladt a kunyhók felé, a többi három meg szeme elé tartott tenyér alól vizsgálta a jövevényeket.

- Itt vagyon az bolond! - kiáltott a baksa s kiugrott a csónakból. - Nosza, bolondok, ne féljetek!

- Ukkon! Ukkon! - kiáltozott vissza az egyik férfi. - Megjöve az baksa!

Erre a kiáltásra azok is visszajöttek, akik az imént elfutottak a kunyhók felé.

Elébük jöttek, puszta kezeiket messze kinyujtva, hogy lássák, nincs náluk fegyver, így tett Döme is. Kevének erre nem volt szüksége, látszott, hogy őt ismerik, sőt örvendeznek néki.

Az idegenek érkezése a partra csalogatta az egész falut. Elöl a szakállas, hosszúhajú vének battyogtak, törött evezőre, botra támaszkodva, őket a fiatalabb férfiak, asszonyok s végül a gyermekek követték. A baksának mind vidáman integettek, vállon veregették, Dömét azonban bizalmatlanul s gyanakodva fogadták, elhúzódva nézték. Kevének bezzeg megjött a hangja. Nagyokat rikkantott, a gyermekeket magasra emelte, a lányoknak megcsípte az arcát, a menyecskéket megölelgette, a férfiak előtt meghajolt. És beszélt, nevetett, hősködött - hogy ő a királynál volt s majd elmeséli este, milyen nagy a romlottság odafent, Budán!

Felkísérték őket a faluba. Valóban árok volt itt, ha sárkány nem is látszott benne. Mély, szakadékos, erdőséggel körülvett árok, vízmosta kavicsokkal és lesodort sziklákkal tele, a partoldalban pedig lépcsőzetes, kisebb-nagyobb mezőkkel. Valami régi, kiszáradt folyó moshatta azt a mély horhót, sok ezer esztendővel ezelőtt, még amikor sárkányok laktak a környék hegyeiben. Ezeken a lépcsős, lankás partoldalakon álltak a falu nádkunyhói. Kerek, csúcsos építmények, olyan kicsiny ajtóval, hogy csak meggörnyedve fért be az ember s a hegyükön nyílással a füst számára. Szétdőlt csónakok hevertek mindenfelé - padnak, vagy halbontó tőkének szolgáltak. A cölöpökön hálók száradtak, mintha óriási pókok szőtték-fonták volna körül a falut. Lépten-nyomon szétmállott, szolgálatból kiesett varsák, megvénhedt haltartó bárkák, kosarak s rekesztéshez szükséges gyékények hevertek. Kissé távolabb, néhány kunyhó mögött, hosszú rudakon egész sor hal csüngött. Rettenetes halszag árasztott el mindent. Akár otthon, Voiszlón, jutott eszébe Dömének, a Sózó környékén. Az ismerős illatok és szerszámok gyermekes örömmel töltötték el.

Bevezették őket egy nagyobbacska kunyhó elé, a falu közepébe. Itt nyilván a kende lakott. Jó erőben levő, magas, vállas, nagyszakállú férfi jött elébük, kinyujtott tenyereit felfelé fordítva jelezte, hogy fegyvertelen és szívesen fogadja vendégeit. Ő volt Magod, a kende. De itt nem kendének hívták, hanem bokorfőnek. Mélyen hajlongva s mosolyogva hellyel kínálta őket. A felfordított régi csónakokon, bárkákon, tuskókon helyet is foglaltak mindnyájan s egy fürge, fiatal, egy szál ingben futkosó asszony új tüzet vetett a kunyhó elé. A hegyoldalak felől éles, hűvös, tölgyek, páfrányok s erdei virágok illatát hömpölygető szél suhogott alá, a Nap eltűnt a messze kanyargó árok mögött, lassanként kigyúltak az első csillagok. Evezőcsikorgás, hosszú kiáltás hangzott az öböl felől, a kikötő csónakok csikorogva súrolták a kavicsokat. Egymás után érkeztek a halászatban járó férfiak. A leszálló sötétben vörösen lobogtak a tüzek s fehéren villogtak a kunyhók elé tűzött lókoponyák.

A bokorfő kunyhójánál a baksa vitte a szót. Amilyen hallgatagok voltak a falu lakói, olyan hangos volt Keve. Ágált, hadonászott, dühöngött, sötét képeket rajzolt az ország állapotáról s az urak és papok gyalázatos tetteiről. Előadta a mohal elfogásának s kihallgatásának történetét s kijelentette, hogy "Kelet felől leveleket fúj a szél, senki sem tudja elolvasni, csak a bolondok és vakok". Döme érezte, hogy minden szem rajta pihen, vizsgálják minden mozdulatát, arcvonását s találgatják, ki lehet s mit keres itt. Bizalmatlanságuk csak lassan oszlott. Az a kis gömbölyded lányka, aki ott ült a parton és lábával lubickolt a vízben, le nem vette sötét szemét Döméről. Vékony inge fölé vastag csalánhamvast terített, a fejét is beleburkolta, kerek, pirosbarna, mosolygó arca, fitos orra, mély, égő tekintete úgy ragyogott ki a fehér redők közül, mintha felhőkből nézne alá. Gömbölyű, izmos lábszárait iparkodott rövid inge alá húzni, de alig sikerült, így Döme minduntalan odapillantott s elöntötte a forróság. Egészséges, fiatal vére felizzott a kedves, szép s egészséges fiatal leány meztelenségén. S amikor látta, hogy a kis leány nem utasítja vissza, sőt kitartóan, vérforraló nyugalommal s nem is titkolózva nézi, ő is bátrabb lett, a pillantást elfogadta s éles, vágyó, árulkodó szemét nem vette le róla.

Halak pirultak a kéken kígyózó parázs fölött. Szelíd fehér kutyák üldögéltek a tűznél s elbűvölve figyelték a piruló halakat. A környék sötétbe merült, a Balaton felől idehallatszott a hullámok egyhangú, ütemes csobogása és a hálókat felteregető halászok dünnyögése. Békés, csendes volt a környék. Sárkánynak, mint Döme ismét megállapította, nyoma sem volt.

Igy jött el az éj s a baksának is, Dömének is kijelöltek egy-egy nádkunyhót éjszakára. A kunyhók lakói sebtében kihordozkodtak, hogy ne háborgassák a vendégeket édes álmukban. Dömét a nyársonsült hal elköltése után egy öregasszony akarta elkísérni szállására, de a leány, aki oly nyíltan s kitartóan figyelte, felugrott s bíborpirosra vált arccal ajánlkozott, hogy majd ő. Mindenki harsányan nevetett, Döme elszégyelte magát.

- Nézd csak az halacskát! - kiáltott fel egy javakorbeli férfi. - De fürgén sikamlik az varsa felé!

- Majd megyen utánad a csuka is, kedvesöm - intette egy asszony.

- Kormos csuka! - rikoltott közbe a baksa izzó szemmel. Alig fért a bőrébe, átszellemült képe ragyogott s nem tudott másként, csak nevetve s kiabálva beszélni. Szavait hatalmas hahota fogadta.

- Nyugodalmas éjszakát! - zengték köröskörül a férfiak, asszonyok, gyermekek.

- Nem leszen nyugodalmas, ha ott leszen Kökéndi - kacagott öblös hangon egy fürge öregecske s kajánul simogatta a szakállát.

- Jere - súgta a lány s megfogta Döme csuklóját.

A kis kunyhóban sötét volt, Döme csak tapogatózva igazodott el benne. Kökéndi suttogva intette, hogy vigyázzon, fel ne borítsa a csobolyót, neki ne menjen az istenkének. Megtalálván a puha sarkot, ahol a vastag farkasbőrök hevertek, Döme lefeküdt s Kökéndi nyomban mellé ült. Csendes, ügyes ujjakkal oldotta meg a legény ruháit, levonta a kérges, víztől gyűrött csizmákat, majd felugrott s valami olajjal telt szilkét hozott. Gyors, könnyű, édes símogatással kente meg Döme fáradt, naptól égett testét a síkos olajjal. S eközben nem szólt, csak a lélekzetét lehetett hallani és érezni, mint egy madár könnyű szárnyának libbenéseit.

- Kökéndinek hívnak? - kérdezte a legény, hogy mégis essék néhány szó közöttük.

- Annak - nevetett halkan, szégyenkezve a leány.

- Itt élsz a sárkány árokjában... Nem látszol sárkánynak!

- Ah, sárkány! - kuncogott vidáman s olajos tenyerei puhán siklottak végig Döme lapockáin. - Nincs már itten sárkány. Csak valamikor vala, sok esztendőnek előtte... Itt lakozék ebben az árokban. De nevezik Ároktőnek is, itt, ahol a Balatin vagyon s Ároktetőnek is, odafent, az erdőnél... S Hosszúároknak is, mert igen hosszú, felmégyen Beszpörém felé... S még Pogányárok is, mert azt beszélik atyáink, hogy mink pogányok vagyunk s vagynak máshol olyanok is, azkik nem pogányok. De hát ezt én már nem tudhatom... Nem járék innen távol, csak egyször elmenék Tihanyba sóérte, mert atyám megüté lábát egy alattomos kűben, a víz alatt. S nem mehete. Néki dolga sóérte menni. De ott, Tihanyban, látám a nagy egyházat, akit templumnak hívnak s annak akkora tormai vágynak, mint az ég s oly karangák szólnak benne, hogy egy nagyerős férfiú kötélvel húzza s lódítja... S abban lakozik az Isten, de nem Ukkon s ott ül Boldogasszony is, de nem Küldisim és az ű fia is, de nem a világot vigyázó Férjfiú... S vágynak ott kisistenök is sorban, azkik a kresztyénökért imádnak. Mondd, te is kresztyén vagy? Kresztyöt láték a mejjödön s most is érzöm... itt vagyon... ez az, úgy-é?

Könnyű ujjacskáival kitapogatta a Döme nyakában függő keresztet, s a legény arcához érintette.

- Ez igenyöst az - dünnyögte a duruzsoló csacsogástól, símogatástól, puha bőröktől félálomba ringatózó legény.

- S igaz-e, hogy ez a kreszty a nyakadban elront mindön rontást?

- Igaz.

- Egyször én is szerettem volna kresztyöt, - fecsegett tovább a kislány s apró, hangtalan nevetéssel gyúrta, kenegette a legény vállát - de atyáink tiltják s legyön, ahogyan az ű bölcsességük akarja. Úgysem akar engöm megrontani sönki és mást sem... Csak egyször megesék, hogy Bogyót, az én nénémet, megrontá egy férjfiú, de az is kreszttyel rontá meg s ű elszöke hozzá s többet nem látánk, de akkor én még gyermek valék s nem is történe meg azután... Úgy-e, te nem akarsz engöm megrontani?

Olyan jól esett a Lappincsnak ez a csendes csicsergés, olyan kéjes örömmel hallgatta az apró, hangtalan nevetéseket s érezte az izgalomtól remegő, futkosó ujjak egérsuhanását! Nem szólt, hagyta, hogy Kökéndi csicseregjen s ápolja őt. S mert nem szólt, a leány kétszeres buzgalommal fecsegett, hogy megpihentesse s álomba ringassa.

- Én már ezután nem megyek játszóházba, veled maradok... - susogta büszkén. - Amikor meglátálak a révben, mindjárást érzém, hogy veled maradok. Én már nem vagyok gyermek, nem megyek többé játszóházba! Tudod, hogy irigyelnek majd? Egyször már vala szeretőm, de elméne messze, az Bakonyba s többé nem látám. Sírtam akkor, kedig jó, hogy elméne, mert most itt vagy te. És te sokkal szöbb, derékabb, s bátrabb arcú vagy, te halászó sas vagy. Magas vagy, Dömécske, karcsú vagy és erős és olyan hetyke a bajuszod! Én már nem megyek többé játszóházba, hanem veled játszom s kimegyünk együtt a játszóhelyre és csöngézünk, cicázunk és énekelünk s mindenki látja, hogy te vagy az én szeretőm... Atyám is örvendez és anyám is örvendez és nagyatyám is... Nagyanyám meghala már, ű Ukkonnál vagyon s onnét örvendez! Aludj, aludj... Csicsijja, csicsijja...

Döme fejét két kezébe vette, játékosan, nevetgélve ringatta, elsimította alatta a farkasbőrt s melléje vackolódott ő is. Odabújt, mint a fázó kismacska, dorombolt, susogott neki s meleg, sima kis testén végigborzongott a kéjes remegés.

Halkan, gyermekesen s egyben a csecsemőjét szoptató fiatal anya dédelgetésével dúdolta a kékes sötétben, a puha farkasbőrön fáradtan álmodozó legény mellett: