Nyolcadik rész

Azon a márciusi napon, amikor a Pest alatt táborozó sereg fellázadt Köteny és a kúnok ellen s a házat megrohanva, ahol a kán feleségével és két fiával, meg bizalmasabb embereivel lakott, a szerencsétlen embert elfogta, testét darabokra vagdalta és a kutyáknak kihajigálta, Béla Pest palánkokkal, földsáncokkal megerősített városában volt, annak a nagy klastromnak a keleti szárnyában, amely Köteny szállásával egy hosszú udvaron át érintkezett.

Frigyes herceg, Dénesfia Dénes nádor, Csák nembéli Ugrin érsek és István kancellárius tartózkodott nála. A ragyogó tavaszi nap aranyosan játszott a refektórium magas ablakain s a vastag falakon csak halkan szűrődött át a lárma, füttyszó, tülökrivallgás, lónyerítés a katonákkal, szekerekkel, paripákkal tömött táborból s a klastrom ablakai alól. Béla Öcsényt a kánhoz küldte azzal az izenettel, hogy nyomban menjen hozzá s vegyen részt a tanácskozáson. Mert egyre magasabbra csapkodtak a kúngyűlölet lángjai, egyre elkeseredettebben mondogatták mindenfelé, hogy Köteny szövetségese Batunak, a tartár kán seregében kúnok teszik az előhadat s a fogoly is, akit Frigyes nagy diadallal behurcolt a rákosi mocsarakból, kún volt. Közben híre érkezett a Duna-Tiszaközén uralkodó zavaros állapotnak is, egy kém elmondta, hogy Alpra kán, miközben szíves üzeneteket küld Kötenyhez s elismeri őt minden kún törzs kánjának, itt is, ott is kirabolt, felgyújtott magyar falvakat, a lakosságot felkoncolta, megfutamította, rabszíjra fűzte, a csinosabb asszonynépet pedig szétosztotta. Mindezt végre is tisztázniuk kellett s meg kellett találni a módját, hogy e válságos időkben rend és békesség legyen az országban.

Míg Öcsény odavolt és a kánt várták, Frigyes kiöntötte haragját a kúnok ellen. Egyetértett vele Ugrin érsek, mert mióta Kő monostorából jelentést kapott, hogy a Csertán-nem rabláson töri a fejét, tüzet fújt, ha csak kúnt látott.

Frigyes, a Harcias, most ugyancsak harcias volt. Égszínkék selyempalástjában, aranyos markolatú kardjával minduntalan a földet döngetve s hosszú, szőke haját dühösen meg-megrázva, sebesen pergő, némettel kevert latin szavakkal magyarázta, mit kellene tenni.

- Uram, - hadarta szaporán s felfújta vörös arcát, ápolt göndör, puha szakállát kérkedőn simogatta s nehéz kardjával erélyesen kocogott - a pohár betelt. Vajjon azért hívtál-e levélben, hogy a kúnok gyalázatosságait nézzem? Nem hányhatod a szememre: mihelyt megkaptam a leveledet, nyomban jöttem. És felajánlottam vitézeimet, véremet, kardomat. De engedj meg, uram, mint hadban járatos, minden barbárságtól tiszta férfiú, mint kresztyén uralkodó s mívelt birodalom feje, nem nézhetem a zűrzavart, amelyet e jött-ment koszos kán teremt. Lásd, érsek urunk mily gyalázattal végezte kirohanását, miként süppedt a mocsárba, mert vitézei kún módra, hitvány fegyverekkel, rablók észjárása szerint rohanának a tartár után!

Ugrin érsek fekete arca bíborvörösre pirult. Dús szakálla reszketett, szeme szikrázott. Keze remegve nyúlt kardjához, kihúzta egy kissé hüvelyéből, majd mérgesen visszacsapta, hogy azután ökölbe facsarodjék s lecsapjon a nehéz asztalra. Ő éppen megvetette a kún harci módot, a kún fegyvert, a könnyű lovasnépet s amikor kis csapatával kirohant Pest keleti kapuján a mocsarak közé, maga is vértesen, nehéz paripán, vitézei szintén nyugati módon voltak fegyverkezve. És éppen mert megfontolás nélkül nyargaltak a hátráló tartár csapat után, másztak bele nyakig a mocsárba, úgy, hogy Ugrin alig tudott kiszabadulni s majd halálát lelte. Mint vitéz és erős katona, rendkívül elkeserítette ez a kudarc. Odaadott volna néhány évet az életéből, ha nem történik meg. Azóta hiába magyarázta a hercegnek, hogy nyugati fegyverzetben, nyugati módon hadakozott, Frigyes mindig elfelejtette vagy nem akarta megérteni.

Most is gúnyt érzett ki az osztrák herceg fennhéjázó szavaiból, vérforraló viselkedéséből. Frigyes állandóan úgy emlegette, mint aki a kúnok pártján van s nem akarja belátni, hogy kár volt szövetkezni velük, földet adni nekik s dédelgetni őket.

- Én mondám, hogy szórjuk szét a kúnokat az ország területén - dörmögte erővel visszafojtott hangon. - És nagyságod, princeps, mégis engem ró meg a bajokért.

Öcsény belépett.

- Nagyúr, - mondta magyarul - kán őnagysága nem jöhet, mert mindön ajtót-ablakot elálla az hadi nép és fejét követeli. Küldj hozzá fegyvereseket, akik idekésérjék s testi épségét megótalmazzák.

Béla komor arccal ült az asztalnál s most még jobban elkomorodott. Homlokán hosszú, meredek és mély ránc támadt, ajkai körül sötéten árnyékolódott ki a kapocshoz hasonló árkok vonala. Lehajtott fejjel hallgatott, mintha alig tudná türtőztetni magát, hogy fel ne ugorjék s valami retteneteset ne kiáltson. Lett volna mit mondania. De nem szólhatott... Mi értelme lett volna? Az emberek és események oly ijesztő törvényszerűséggel fonódtak egybe, Isten akaratának megdönthetetlen következései oly ostobaságnak mutattak minden szót, hogy hallgatott. Itt senki sem tehetett mást, mint amit tett és senki sem fog mást tenni, mint amit kell tennie.

Odakint felrivallt a tömeg. Béla felállt, az ablakhoz lépett s kinyitott egy rekeszt. A kis nyíláson letekintve látta, hogy az úton, mely a kolostor épületei és az alacsony, polgári kőházak között vezet, ember ember hátán tolong, vidéki magyar urak feldühödött vitézei ordítoznak és ágálnak a Frigyes csapatából való német és latin vértesekkel s három nyelven is üvöltöznek, de megérteni alig lehet, hogy mit.

Frigyes is felugrott és az ablakhoz lépett, öles termetét kihúzva saruit kényesen ropogtatva, pillantott ki az útra, hideg kék szeme büszkén ragyogott, erős orra gőgösen fénylett a besütő napsugárban.

- Hallod, uram? - suttogta felajzott képpel. - Hallod? Figyelj csak egy kissé...

Béla figyelt... és csakugyan, a vad kavargás bábeli zűrzavarából egyre érthetőbb szavak bontakoztak ki. Előbb csak itt-ott, a tömeg egy-egy csoportjában röppentek fel a szavak, azután végigrepültek a tömegen mint a zsarátnok. A király sápadtan figyelt.

- Vesszen Köteny! Haljon Köteny! Vesszen a kún kutya! Vesszen a kipcsák disznó! Dögöljön a tartár cimborája!

- Magyeri átok! Magyeri pusztulás! Jézus gyilkosa!

- Dögöljön Köteny! Húzzátok ki a gyalázatost! Bújik a kutya!

- Béla tevé, hogy elveszünk!

- Vesszen Béla! Vesszen Béla!

A király bezárta az ablakrekeszt és néhány lépést tett a tágas refektóriumban. Most eszébejutott a Kő monostorában elhangzott beszédek minden szava. És egytől-egyig látta azokat, akik magukból kikelve szemérehányták a kún szövetkezést. De látta a néppel zsúfolásig tömött székesegyházat is, a fejét keresztvíz alá hajtó áhitatos tömeget, a szerzetesek és előkelő jobbágy urak elragadtatott arcát. Most itt ült Ugrin érsek és szakálla reszketett a visszafojtott dühtől, itt ült a nádor, jobbkarja felkötve a tartártól kapott súlyos seb miatt, arca sápadt, szeme fátyolos, hosszú orra, mely olyan vidáman tudott rámeredni Bélára a csendes éjszakai tanácskozásokon, lecsüngött. A szép őszi napok óta sok minden betelt, amit bizonyosan látott, Vác népét vérbetaposta a tartár s az Oroszkaputól Rákosig falvak egész sorát forgatta fel. Az ablak alatt pedig rikoltozott, követelőzött, átkokat ordított reá és keresztfiára a hadi nép, élén Frigyes herceg vérteseivel.

- Küldjetök hát érette fegyverösöket - mordult fel rekedten.

Öcsény kiment. Akkor történt a gyilkosság, amikor a vén udvarispán elindult, hogy fegyveres csapatot rendeljen a kán házába. A tömeg betörte a kaput, felrohant a lépcsőkön, rázúdult a kánra s pillanatok alatt végzett vele. Köteny éppen a süvegét tette a fejébe s indulni akart, amikor a vad roham rátört. Csodálkozva, sápadtan állt a küszöbön s vele szemközt egy szakállas, öles termetű s képéből egészen kikelt német katona magasodott fel. Kötenynél több mint egy fejjel magasabb volt. Széles, hosszú, egyenes pallosát két kézzel emelte a feje fölé s valami különös, rikácsoló hangot bőgve, egyenest lecsapolt a kánra. A nehéz pallos recsegve zúdult keresztül a kerek koponyán, kettéhasítva a süveget, mint éles kés a mogyoró héját. A német mögött betódulók eszeveszetten elvégezték a többit. Iszamos fekete vér folyt szét a kőpadlón, az alacsony, kajla kún test pillanatok alatt darabokra szakadt, fekete bőr, piros hús, sárga csont és szétmálló szürke agyvelő borította a kicsiny szoba kőpadlóját. A benyílóból kirohant a sebhelyes képű, zordon és hallgatag legény, aki mindenüvé elkísérte Kötenyt s itt is a közelében volt, éjjel az ajtaja előtt aludt. Rekedt, károgó üvöltéssel dőlt a gyilkosokra s kardját villogva forgatta. Sziszegve és recsegve hullottak a csapások, csattogott a páncél, sikított a ferdén talált pallos éle, ordított a megvagdalt ellenfél. De a feldühödött csapat még inkább vérszemet kapott s elnyomta az utolsó pillanatáig harcoló kúnt.

Eközben Köteny felesége, Kizil-gül, meg kisebbik fia, Áltak, néhány testőrzővel és Törtöllel egy hátulsó lépcsőn menekült a kolostor udvarán át. A magastermetű, kövér, rémült asszony szüntelen jajgatott és az ura nevét kiáltozta. Vissza akart menni, hogy vele haljon meg. De Áltak és Törtöl kétfelől karonragadta s erőszakkal vonszolta magával. Bizonygatták, hogy Kötenynek semmi baja, rendbejön minden, a király keresztfiát nem érheti baj a király közelében. Igy vonszolták, vígasztalták a zokogó, bágyadozó asszonyt. Eközben egy kún a lovak óljaihoz rohant s felnyergelt. Kizil-gült felsegítették a nyeregbe s maguk is lóra vetették magukat. Még vagy négyen-öten kerültek elő a kán szállásáról s csatlakoztak hozzájuk. Minden olyan gyorsan történt, ahogy álomban szokott történni. A kolostor udvarain, egymásba zegzúgosan nyíló kapuin át sikerült kijutniok a szabadba s a Duna partján a fűzesek és rekettyések között Saroksár felé vágtatniok.

Csak amikor már jól túl voltak a lágymányosi kanyarulaton, eszmélt magára Kizil-gül. Végignézve magán és emberein észrevette, hogy Áltak csizmája csupa vér.

- Mitől véres a csizmád? - kérdezte iszonyattal s visszafogta a lovát.

- Tudja Okán, - dünnyögte a máskor is szótlan, vad fiú kelletlenül s nem nézett a csizmájára.

- Jól vagyon, - jegyezte meg Kizil-gül mély, rekedt hangon. - Atyád-meghalt...

Ezzel nem szólt többet, hanem vágtatni kezdett. Férfimód ült a nyeregben, bő ruháit csapkodta a szél.

A palotaőrök, Béla testőrzői, csak nehezen tudták megfékezni a vad tömeget. Végigrohant az minden folyosón és könyöklőn, berúgta a szobák és termek ajtajait, bedöntötte a zárt kapukat, kardélre vetett minden ruhát, amiről látta, hogy kún szabású, az ablakok máriaüvegét betörte s így hányt ki a házból mindent, ami mozdítható. A megölt kán testrészei nagy ívben repültek ki hűséges vitéze felszabdalt tetemeivel együtt. A vértől és gyűlölettől részeg katonák bömbölve daloltak, pallosukkal dörömböltek, pajzsukat verték és szidták a királyt.

Öcsény és az udvorispán feldúltan rohant vissza a refektóriumba. Ott már összegyűlt néhány reszkető, keresztet hányó szerzetes is a kolostor priorjával. Mind a berohanók köré gyűltek, csak a herceg állott nyugodtan az ablaknál s nézte a máriaüveg szikrázó fénykarikáit. Háttal fordult az embereknek, mintha nem akarná, hogy lássák az arcát, szemét ebben a pillanatban

- Mi történe? - kiáltott fel Béla rémülten.

- Uram, az kánt megölék... - lihegte Öcsény.

A borzképű ispán dörmögve hozzátette:

- Betelt a sorsa, nagyúr.

A király nem akart hinni a fülének. Rámeredt az udvorispánra, meg Öcsényre. Száját megnyitotta, de jóideig nem jött ki hang a torkán. Elefántcsonthoz hasonló arca halálos sápadt volt.

- Nem lehet! - kiáltott fel végre s heves elhárító mozdulatot tett a kezével.

- Megölék, uram s testét kihajígálák az házból. Zendülnek, uram, törnek-zúznak... - recsegte az udvorispán, lehajtotta a fejét s a vállát felvonta, meg leejtette, mint aki jelzi, hogy Isten akaratával szemben tehetetlenek vagyunk.

- Uram, jorgalmazz, bínesnek - dadogta Béla, leült és az asztalra könyökölve, homlokát a tenyerébe ejtette. Igy ült némán sokáig és a házban lévők mukkanni sem mertek.

- De hát miként történhete? - csattant fel s ahogy elvette kezét a homlokától, ökle lesújtott az asztalra. Felugrott, övébe dugta kezét s maga elé meredt. - Tudni akarom, ki felel ezért!

A hercegre meredt. Az pirosan, gőgösen, szőke fürtjeivel és szakállával szinte dicsfényben állt az ablakon betűző napsugárban. Alsó ajkát kissé lebiggyesztette, mint aki nem érti a barbár nyelvet és a pillantást, a lecsapó öklöt sem akarja érteni.

- Az a baj, - dörmögte mogorván az érsek - hogy vagy túlságos korán, vagy túlságos későn fogadánk bé az kúnokat.

- Most már ne ezön törjünk az elménket, - szólt közbe halkan a nádorispán s meghúzogatta hosszú orrát, megigazgatta karján a kötést - hanem a váras állapotján. Hogy még nagyobb csapás ne érjön.

- Nem, nem, Dénes - türelmetlenkedett a király makacsul. - Tudni akarom, ki felel Köteny úr fejéért. S az egész alávalóságért, mit kún feleink szenvedének!

S mereven a hercegre tekintett. Az mosolygott s a fejét rázta. Nem értette. Béla ekkor latinra fordította a szót.

- Valakinek felelnie kell - ismételte nyomatékosan s feldúlt arca hol elfehéredett, hol pirosra vált a megbúsult vértől.

- Tán nekem? - vonta fel a vállát gúnyos mosollyal Fredericus.

- Neked! - csattant fel Béla és szétvetett lábbal állt a teremben.

Fredericus elsápadt. Elsápadtak a riadtan ácsorgó szerzetesek is.

- Nagyúr - suttogta a prior s kövérkés, csupasz arcán úgy rángtak az izmok, mint a csecsemőén, amikor csikarása van. - Misszát mondunk idvéért. Imádunk érette. Nyugodjék már békén.

- Hallgass, atya - torkolta le Béla, mérgesen fordulva felé. Tekintete úgy villogott, hogy a prior ijedten beharapta az alsó ajkát. - Számolni akarok és számolok. Béhozám az kúnokat, mert letiprá űket az tartár. Kresztyén szüvem parancsolá, segéljek azokon, kik háborúságot szenvedtenek ártatlanul. Istefán úr emléközetére megtéríténk űket. Jézus urunk egyházába béfogadánk. Ezért űk életüket s erős kardjukat ajánlák a kresztyénség üldözői ellen. Tartarosz rémei felégeték az Oroszkaputól Hevesig minden népünket s rettenetes dúlásban gyilkolák halomra Vác lakóit asszonyostól, gyermekestől. Itt táboroznak, alig két nyíllövésnyire, Pest sáncai alatt. Eredjetök ki a palánkokra, láthatjátok űket. Felzargaták az pokol fejödelmeit s rettentő szörnyeit. Tűz, láng, vér és vas rohan velük. Hát akkor felelnie kell valakinek azért, hogy bínt bínre halmoza, bémocskolá e kresztyén földet, az én tiszta kardomat s fiamat a kresztységben ártatlanul meggyilkolá! Felelnie kell! - ordította ijesztő, rekedt hangon, vérvörösen, mint a tébolyodott s öklével hatalmasan döngette az asztalt. - Pagánok! Aljas csürhe! Jézus testének leköpdösői!

- Uram, míg lecsillapulsz, én távozom - szólt hűvösen a herceg, bár semmitsem értett a torlódó magyar szavakból, csak a körülállók arcának tükréből olvasta le jelentésüket. Nehéz pallosát a könyöke alá szorítva, döngő, hosszú, de nyugodt léptekkel az ajtó felé ment, biccentett. Oly halkan tette be a nehéz ajtót, mintha betegházból lépett volna ki.

A király megvető pillantással tekintett utána, előrehajolt, jobbja görcsösen markolta a kardját. Azután mély lélekzetet vett, mintha meg akarna hasadni a mellkasa s felegyenesedve néhány lépést járt a hosszú teremben. Majd megállt a freskó előtt, mely szent Sebastianus vértanút ábrázolta nyilakkal átlőtt, vergődő testtel s hosszan nézte a kíntól vonagló szakállas arcot. A festő remeket alkotott, a kínzott test véres szenvedése, a szent arcának fájdalmas ártatlansága, szemének bágyadt, de az égre feszülő lázassága, a fatörzs görcsös és szinte kegyetlen keménysége, melyhez kötözték, dermesztő volt. De Béla mintha nem látta volna. Azt a másik alakot látta, aki Kő monostorában ott állt az ajtó mellett nyugodtan, mosolyogva, szemében szolgálatkész hűséggel és suttogva biztatta őt, hogy egy tömén lovasa áll fegyverben, csak izennie kell s a patvarkodó, gyűlölködő urakat felkoncoltatja. A király keserűen elmosolyodott, keresztet vetett s megfordult. Hirtelen mozdulattal leült medvebőrrel takart székébe s fakó hangon mondta:

- Tudjátok meg, mi történik odaki. Ti kedég eredjetök, atyák. Dolgaim vagynak.

Az udvorispán meghajolt s előre eresztette a priort, meg a barátokat. Azután kilépett ő is, fekete borzképe még feketébb volt, mint rendesen, sötét szemében konok gyűlölet izzott. Úgy ment ki, mint akinek malomkövet akasztottak a nyakába.

- Most kedég lássuk, azmivel Isten terhel - intett a király. - Beszélj, nádor uram.

Dénesfia Dénes csendesen beszélt. Szavai, mint a jégeső, ropogtak a nagy teremben. A király belebámult a napsugárban táncoló porszemek játékába.

- Nagyúr, Tikával akarék beszélni ma röggel, hivatám, de nem lelik. Tűvé tevék érette egész Budát. Uram, az budai zsidók mindahányan felkerekedének, öszveszedék ruháikat, kéncseiket, szekereket vevének s családostul elindulának Esztrigán felé. Csak némely ifjabbak maradának itt.

- Tika... - legyintett a király megvetően. - Adék nékiek szabadságot, magukat kormányozhatják s Tikának még falvakat is adék Mosonban... Mit várnék immár tőle?

- Illye kifakgata két tartár foglyot, - folytatta egyhangúan a nádor - s megtudá, hogy Sámuel espán úr űnagysága, az gyalázatos áruló, az tartár kán táborában vagyon. Már régön megérték egymást.

- Tovább.

- Némely dunántúli urak, kik hírt nyerének az ország állapotjáról s nagyságod szorongattatásáról s kik láták a vérös kardot is, midőn prisztalduszaid hordozák, bézárkózának falvaikba, némelyek várasaikba s azt mondják, védje magát Béla úr tetves kúnjaival. Ez kedég azért vagyon, mert, mint mondák is, visszavevéd Endre úr adományait.

- Csak tovább - biztatta ridegen a király.

- Uram, Barszfia Miklós, meg Laczkfia Miklós urakról is hallám, hogy a némöttel vált izenetöket.

- Ird, Istefán uram - intett a király Báncsa-nembéli István kancelláriusnak. - Barszfia Miklós és Laczkfia Miklós uraknak s mindön uraknak, kik résztvevének ama gyalázatos Apodfia Dénes nádor és Szakállas Mika, valamint Kácsik-nembéli Simon úrnak, Bánk úr vejének szövetségében, kegyelem adatik s bínök megbocsáttatik. Minden birtokuk, jószáguk adassék vissza, ha ez roppant megkésértetés üdején mellénk állanak s az tartár ellen segélnek.

A kancellárius hollótolla csikorogva szántotta a hártyát.

- Megbocsátok minden ellenem vétötteknek - folytatta a király tompa hangon s keserűségtől meg-megránduló arccal. - Térjenek magukba, vessenek számot magukkal tetteikért s imádjanak Isten atyánkhoz, hogy legyön hozzájuk kegyelmes.

Hosszú csend következett, végre Béla intett s a nádor szólott:

- Vagynak még főként némöt nembéliek, kik Frederikusz úr űnagysága hűbérét kévánják, nagyúr s szüntelen izengetnek egymásnak is, Frederikusz úrnak is. Nem hagyának fel Apodfia Dénes úr terveivel. Beszélik, hogy az tartárt csak a papok találák ki, hogy ne kellessék elutazniuk külországba, a zsinatra. Közöttük vagyon Guth-nembéli Márton úr Szálából és Máté úr Újvárból.

- Ők most tetűk e koszlott ország testén - mondta Béla undorral s kiköpött. - Nyizsegnek s várják napjuk felkeltét. Amikor vért kaphatnak az ország élete árán. Majd reájuk kerítem a sort, ha Batu kán űnagyságával végezénk.

Az öreg Illye lépett be. Süvegét bal hóna alá szorítva mélyen meghajolt, ujjaival a homlokát érintve köszöntötte a királyt s mintha más nem is lett volna a teremben, dühösen vetett egyet rongyos, mocskos farkasbőrén. Rekedten szólt:

- Nagyúr, Tázlár úr elméne.

- Mit bánom én! - csattant fel a király bosszúsan.

- De bánod, bizony, mert elméne a kúnokval.

- Miféle kúnokkal?

- Mondom, uram, hogy bánod, mert felkerekedék Köteny úr felesége, fia, néhány testőrzője s végezetül Tázlár úr. S elmenének, Saroksár irányában, ki merre láta. S ahány kún vala a seregben, uram, az mind felkerekedék, mint szélben az varnyú s elvágtata.

Béla hallgatott. Hiszen nem lehetett másként.

- Nékiek még jó is, nagyúr - hadarta tovább hangosan a vénember. - Mert azkik maradának, vagy nem vevék észbe, mi történt, felkoncolva hevernek az sárban. Kutyák vonszolják testüket. Meg némely urak fegyvertáncot járnak hulláikkal.

A király fel akart ugrani, kiáltani akart, de nem tudott. Dermedten ült. Közönyös volt. Most már hadd jöjjön a többi. Isten megveri őt, belé kell nyugodnia...

- Most azután kezdődik a haddelhadd - tette még hozzá mérgesen Illye s korbácsát megsuhogtatta. - Mert az, uram, ahány vagyon, mind fegyverre kap s megyen, amerre valamit lel. Ezt is az urak tevék - mordult mégegyszer, mintha ugatna. - Ez tábor? Ez sereg? Ez vitézi nép? Ganéj, uram! Ezök kresztyén urak? Magyeri kerál jobbágyai? Ganéj, nagyúr! Nézd meg, mi vagyon a városban. Mint a disznók, törik, túrják egymást. Ganéj uraid vagynak, uram!

Végigvágott bütykös, piszkos, hasadozott csizmáján, kiköpött s kiáltva fejezte be:

- Most láthatod, uram, kiknek kerála vagy.

- Takarodj, ne károgj te is! - kiáltott rá Béla vérig dühítve.

- Jó, jó, majd visszahívsz. De nézd meg jobban kényös jobbágyaidat. Micsoda kresztyénök űk? Verje meg űket, Ukkon!

Kifordult az ajtón, bevágta magamögött s még hallani lehetett, amint odakint hangosan káromkodott és dörmögött.

Azzal, hogy Tázlár és a sereghez tartozó kúnok felkerekedtek, alig törődött valaki. A király nagynehezen visszazökkent gondolataiba s tovább intézkedett. Báncsa-nembéli Istvánhoz fordulva kérte, utazzék Esztrigánba a királynéhoz és gyermekeihez, vigyázzon reájuk Haholt-nembéli Mihállyal, Mária asztalnokmesterével, míg ő a haddal van.

- Ha kedég Isten bölcsessége úgy látná jónak, hogy életömet venné az hitért vívott harcban, - fejezte be szavait kissé nyugodtabban - legyön gondotok reájuk, ártatlanokra s vigyázzatok fiacskámra, Istvánra, az korona örökösére. Növekedjék hitben, erőben, s tanéjtsátok meg reá, hogy a fiúnak különbnek kell lennie atyjánál.

Az urak lehajtották a fejüket s torokköszörüléssel iparkodtak elrejteni meghatottságukat. Ebben a pillanatban mindennek különös jelentősége támadt. A szent Sebestyénnel díszített fal hosszú, boltíves síkja rájuk borult, s oly súlyos volt, hogy lélekzeni is alig tudtak, a magas, keskeny, boltíves ablakok máriaüvegein szikrázva villódzott a tavaszi napfény s a nehéz bútorok, a falak mentén vonuló vasveretes koporsók, az öblös székek lecsüngő hiúz-, medve- és farkasbőreikkel, mintha megéledtek volna. Az érsek keresztet vetett, a nádor zavartan fogta az orrát s pislogott. Mindnyájan érezték, hogy halál vár reájuk s rövidesen tán tartár lovak nyerítenek ebben a szép, oszlopos, boltíves teremben s véres hullák hevernek a faragott lépcsőkön...

- Ámen - dünnyögte a kancellárius, álmatlanságtól, étlenségtől sovány, gyűrött, átszellemült csupasz arcát lehajtotta, hogy hajkoszorús fejebúbja megcsillant.

- Benned vagyon bizodalmam, ézös felem - beszélt tovább a király fakó hangon, szinte ijesztő nyugalommal. - Magadnak soha semmi, éjed-nappalod, imádságod és munkád másért. Harácsok, csalárdok, árulók, az országot bitangra vetők üdején igaz kresztyén, férjfiú és kard hijján is vitéz.

- Megszégyenítesz, nagyúr - dadogta a kancellárius.

- Jól vagyon. Még ma indulsz.

Ezután újabb intézkedéseket tett. Az érsekhez fordulva röviden megfeddette, hogy mindenáron támadni akar, holott jobb lesz, ha bevárják, míg minden vidékről megérkeznek a hadak.

- Addig kell támadnunk, uram, - lobbant fel az érsekben a türelmetlen katona s szép, feketeszakállas, barna arcát felvetette, megrázta magát, mintha vízből bukkanna fel, izzó fekete pillantását a királyra tűzte - míg az ellenség be nem rendözködik, el nem igazodik, még maga is fél. Én azt mondom, uram, vagyunk itt elegen s mije vagyon a kánnak? Egy töménje, vagy annyija sem. A falusi nép még nem félemledék meg s ha mink innét nyomjuk űket, mögöttük feltámad még az ártatlan fűszál is. Meddig szarakodjunk itt, nagyúr? Míg környöskörül fel nem dúlnak mindönt s fel nem éljük magunkat münk is, akár az sajtban rágódó egerek? Máris ötször annyit követelnek az űzérök mindenért, mint ezelőtt s vagynak polgárok, kiknek immár köleskásájuk sincsen. Osztán hozhatnak ám Tartarosz ördöngei hadi készületöket, ostromszerszámokat, felgyujthatnak, lepusztíthatnak, kiölhetnek mindnyájunkat. Csak jobb kimenni elejbök, kiszorítani az országból s örvendezni, hogy palánkjaink közé nem tevék be csizmáikat!

A király figyelmesen hallgatta, felállt, járkálni kezdett. Kezeit az övébe dugva, viaskodott magában a vitéz érsek szavain. Igen, tán igaza van. De hátha ezzel a ma még maroknyi sereggel kockára vetik az egész országot? Illye és a nádorispán naponként egzaminálták a kémeket, vallatták az elfogott tartárokat. Amit mondtak, lehetett hazugság is, igazság is. Egyikük öt tömén harcosról beszélt, a másikuk ötven töménről. Egyikük szerint pokolbéli szörnyek lovagolnak a kán seregében, másikuk szerint soha nem látott szerszámok és eszközök birtokában vannak. Az bizonyos volt, hogy a kisorosz és mordva fejszék néhány nap alatt ellepték és eltakarították a Kárpátok bevehetetlen gyepűit, felgyújtották a kidöntött fatörzseket, elgördítették a mozdíthatatlan sziklákat, visszaterelték medrükbe a patakokat és elzárták a vízeséseket, - csudát míveltek. S az is bizonyos volt, hogy a nádor vitéz seregét, ott, a hegyvidék szakadékai között, hegyoldalakon, erdőség közepében, járhatatlan és ismeretlen területen megverték, felkoncolták s úgy bekerítették, hogy alig menekültek néhányan a biztos halálból. Azt is meg lehetett állapítani a gyakran ellentmondó kémhírekből, hogy Heves felől egy jó tömén, vagy annál is nagyobb sereg vonult Pest alá és szétterülve a mocsaras síkságon, a téli nád bozótjában, fűzfák és rekettyések rejtekében, tán a többieket várja. Hírek érkeztek Lengyelországból is. Valami tartár sereg oda is betört. Igaz, ez lehetett rémhír is. Az sem volt bizonyos, hogy a Tisza mentén lefelé kanyarodó sereg tartár had-e, vagy csak kún, esetleg éppen hűséges, a királyhoz húzó törzsek lovassága... Sok igazság volt Ugrin érsek harcias szavaiban, de igazuk lehetett a rémhíreknek is...

- Mégsem játszunk asikot - mormogta.

- Űk sem, nagyúr - vetette ellene az érsek. - Azért, ha látják, hogy rájuk rohanunk s nem ijedünk meg tőlük, elviszik az irhájukat s beérik az eddig rablottakkal.

- Vácot megvívák - vitázott a király.

- Vác patkányfészök vala. De Pest, az Pest. Itt vagyon az ország kerála, seregének magva, ami meg eztán jön, uram, tiszta nyereség.

A király nem döntött, hanem izgalmában elhatározta, hogy lóra ül s bejárja a várost. Maga szemével akarta látni, mit míveltek a kúnok és ellenfeleik. S hogy a sáncokon és palánkokon rendben van-e minden, erős felügyeletet tartanak-e a száznagyok és ezernagyok s a város mesterembereinek vezetői. Azt is látni akarta, folyik-e valamelyes szállítás a lágymányosi révnél s nincs-e szükség valahol az ő kemény, igazságos parancsaira. Meg úgy vélte, lecsillapodnak, ha őt látják.

2.

A kolostor udvarán lézengő papok messziről, nagy alázattal s félelemmel lesték, milyen kedvében van a király. Közömbösnek látszott, arca sápadt volt, szeme álmatlanságtól vörös, de mozdulatai gyorsak és túlfeszítettek. Mögötte az érsek, a nádor és Illye ment át az udvaron. Lovukra vetették magukat s elindultak a szép, hűvös, verőfényes tavaszi napban.

Pest házai odakönyököltek ki a Dunapartra. A város alsó szélén feküdt a kolostor. Közepén egy régi, vaskos, megbarnult templom s a templom körül a polgárok házai, műhelyei és udvarai. A lovak csűdig jártak a szemétben és porban. Száraz tavasz volt és a felkerekedő forgószél ördöngösen táncolt a szeméttel és homokkal. A hosszú, alacsony téglaházak zsindelytetejükkel szinte elnyúlva sütkéreztek az édes napsugárban. Mint a méz, úgy folyt a napfény.

A rendetlen, szűk és görbe utcákon tömegestől tolongott a sok ember. Mészárosok, hentesek, cserzővargák, csizmadiák, kádárok, kerékgyártó bognárok, hajóácsok és kőmívesek, mindenféle mesteremberek tolongtak lándzsával, széles karddal felfegyverkezve, olyan büszke, önmagukat is csodáló arccal s kidüllesztett hassal, mintha puszta megjelenésük elegendő lenne az ellenfél megrémítésére. A mészárosok s hentesek bárdjaikat és hosszú késeiket fegyverként hurcolták, a cserzővargák büdösek voltak a rothadt bőrtől s a cserzéshez használt kutyaürüléktől, övükön a bőrkaparó kést lengették. Bognárok és kádárok vállukon vitték kalapácsaikat, kovácsok a nehéz pörölyt, nemrég még békés munkájuk fegyvereit, most pedig készen, hogy a kürtök szavára a sáncokra és palánkokra vonuljanak, forró szurkot zúdítsanak a támadókra, nyilazzanak és verekedjenek s akár a hátukkal támogassák az eresztékeikben ingó vastag tölgykapukat.

A német és latin polgárnép közé vastag asszonyok vegyültek, kendőbe kötött szilkékben vitték az ebédet szolgálatban levő uruknak, testvérüknek, vagy csoportokba verődve pergő nyelvvel, visító hangon tárgyalták az eseményeket. Köteny "király" felkoncolása, feleségének, fiának és Tázlárnak a szökése, a kún harcosok felkerekedése, mind olyan esemény volt, amit tövéről-hegyére éppen az asszonynépnek kellett megvitatnia. Zagyva, lepcses, piszkos, kíméletlen és gyáva népség volt ez, sem a király, sem valamirevaló magyar vitéz nem szerette. Fogukhoz verték a dénárt, alkudoztak, adtak és vettek egész nap, futkostak a városban s egekig magasztalták portékájukat, vagy csepülték a másét. Tudták, hol kinek született gyermeke, kit vert el az ura, ki látott kísértetet az éjszaka, mennyi só érkezett alulról a kerep-hajókon, miről fog vasárnap prédikálni a kövér, zömök, közömbös tekintetű prior, miért nincs a királyné az ura mellett s mit beszélt az éjszaka Béla és Frederikusz, amikor csak ketten voltak a házban.

E polgár urak és asszonyságok nem győzték csodálni az osztrák herceget. Tátott szájjal és főtthal szemeként kidülledt tekintettel meredtek rá, amikor hozzá hasonlóan gyönyörű, szívrepesztő és hősi csapatával végiglovagolt, szőke haját és szakállát, egy kissé a vörösrézhez hasonló képét, egyenes orrát s lefittyedő alsóajkát gőgösen meghordozván a napvilágon. Ez igen! Téz aba jó! Wonderbahr... Dux magnificus! Micsoda óriás, nem olyan korcs tuskó, mint a magyeriak. S milyen sastekintetű. Milyen vitézi tartású. Micsoda vértje van, hogy villog kar- és lábvasa, mellvértje, tollas sisakja! Mily rettenetes paripán ül, egy-egy combjából kitelnék egy egész magyeri hátasló. Fara olyan, mint egy jól megtermett mészárosnéé. Mily félelmes pallosa van a hercegnek, két kézzel lehet csak felemelni. És a sarkantyúja hosszú, mint egy késpenge, hegyes, mint a tövis. Paizsa, akár egy vastekenő. Ez ám a lovag!

Igaz, a magyeriak között is van szép számmal vértes vitéz, nehéz ló és széles pallos. De hiába, csak ez az igazi. Béla? Béla nagy király, vitéz harcos, okos ember, alázatos és szelíd, erős és vallásos, igazi ivadéka az "öreg" Bélának. Szép ember. De király az olyan, aki mindig sötét, egyszerű ruhát visel, nincs bajusza-szakálla, akárcsak némely papoknak és oly sötét és komor, mintha temetésen volna? Fridericus szőke, kékszemű, magabízó, vidám és gőgös. Ez, ez a Béla úr? Nemhiába ölték meg az anyját...

Ha Fridericus végigcsörömpölt vitézei kis csapatával, döngő, szélespatájú, rengőfarú lován, az utca szájtátói és a hősileg halálraszánt mesteremberek, pesti civisek elámulva nyitottak utat. Boldogok voltak, ha lova bűze megcsapta orrukat és a sarat, melyet a tányérszerű paták rájuk freccsentettek, nem törölték le. Amint elhaladt előttük csípőre támasztott kézzel, kalimpáló fegyverrel, kongó pajzzsal s röhögő kíséretével, kitört az ujjongás, hoch és heil rivalgott s vivát zengett, bársonysapkák repültek a magasba, a nők megtörölgették szemüket, a férfiak összeverték fegyvereiket és pajzsaikon dörömböltek, mint játszó gyermekek a fazékon.

A király vonulását is megbámulták, szájtátva fordultak utána, vivátoztak és hochoztak is, volt némi zörgés, dörömbölés, de hamar a dolgukra vagy dologtalanságukra siettek. Itt halakra alkudott hápogó, elnyujtott német nyelven egy asszony, a halasember kétségbeesve vakarta a tarkóját s apránként engedett az árból, amott egy kovács verte az üllőt s megfordulva a király után, fekete kezét a homlokához fente. Távolabb vendéglő volt, forgács fityegett az alacsony bejárat fölött s a sötét házból messze kihallatszott a fényes nappal részegeskedő katonák ordítozó éneke. Egy tágabb utcarészen hosszú, nyurga, madárfejű csavargó ágált, karja cséphadaróként járt, rikoltó hangja károgásként hangzott. Hóna alatt damborát szorongatott. Azután magyeri lovasok csörtettek elő vékony, csontos, könnyű paripákon, görbe kardjuk, ijjuk, tegzük, csákányuk zörgött, kengyelvasuk mellett uruk színeivel díszített zászlócska repkedett a dzsidájukon. A király közelébe érve utat nyitottak, visszafogták lovukat s ujjukat a homlokukhoz emelték. Nem rivalogtak s nem lelkesedtek. Hetek óta lézengtek ebben a szűk, túlzsúfolt darázsfészekben, várták a harcokat és a zsákmányt, unalmukban rengeteg bort megittak, rengeteg polgárasszonyt kétségbeejtettek, még több polgárt kékre-zöldre vertek, kiborogattak egy sor halaskosarat, kitakarítottak néhány szerecsen és zsidó ruhásszekeret, áldott állapotba juttattak sok lenszőke, kékszemű, tömpeorrú, dudorihomlokú, nagylábú és telhetetlen polgárleányt... Türelmetlenek, verekedők, káromkodók s elégedetlenek voltak, szidták a király gyávaságát és fenyegetőztek, hogy hazamennek, ha nem eresztik rá őket a rongyos, kutyapofájú, ugató tatárokra.

A templom előtt tolongott a nép. Annyian voltak, hogy nem fértek be, kint térdeltek a szabadban s a belülről kihangzó, kétségbeesett, jajgatáshoz s vonításhoz hasonló litániát maguk is zúgva mormolták, mintha nem a zajos, fegyvercsörgéstől, lázongástól, káromkodástól, énekszótól, rikoltozástól, meg lónyerítéstől hangos világban lennének, hanem lelkük legmélyebb magányában s a legáhitatosabb csendben.

- Arany ház! - hangzott a templom belsejéből a pap elnyujtott szava halkan.

- Imádj érettünk! - zúgta rá a tömeg lázas kiáltással.

- Békességnek ládája...

- Imádj érettünk!

- Mennyei kapu...

- Imádj érettünk!

- Hajnali csillag...

- Imádj érettünk!

- Szép Hódnál...

- Imádj érettünk!

- Világos Napnál...

- Imádj érettünk!

A király és kísérete megállította lovát s levette kalpagját. Béla haját megborzolta a szél. Sápadt arcát lesütötte, kezét összekulcsolta. A többiek követték. Megrendülve, reszkető szívvel hallgatták és mormolták az éneklő hangsúllyal zúgó létániát. Olyan váratlanul s meglepően sodródtak bele a legvadabb tülekedésből a legájtatosabb kétségbeesés rimánkodásába, olyan forrón szakadt rájuk a Boldogasszonyba vetett makacs és rettegő hit áradása, hogy szívük elfacsarodott, szemükbe könny tolult, széles mellük mohón szívta a levegőt, mint a fuldoklóé, kit az utolsó pillanatban emeltek ki a mocskos áradatból. Igy álltak ott sokáig, míg a létánia véget ért s akkor keresztet vetve indultak tovább. A földreborult nép észre sem vette őket. Behúnyt szemmel imádkoztak a zsúfolt templomtéren s mitsem törődtek azzal, hogy földi király, e világból való érsek, nádorispán, testőrzők csapata, fegyveres urak és horkoló paripák állnak mellettük! Amikor ők az égi királynő sugárzó színe előtt térdeltek s égi hadak erejébe vetett hittel rimánkodtak irgalomért!

Béláék nyomában még sokáig hallatszott a magasra emelt hangok zúgása. Révülten, mintha varázsigéket hadarnának, zengték a könyörgést:

- Istennek báránya, ki elveszöd ez világnak bínét, kegyüggy minekőnk! Istennek báránya, ki elveszöd ez világnak bínét, hallgass meg münket! Istennek báránya, ki elveszöd ez világnak bínét, jorgalmazz minékőnk! Krisztus, hallgass münket! Krisztus, meghallgass münket!

Ebben már volt valami a téboly fenyegetéséből. S üvöltve zengett mögöttük, hogy azután elhaljon a lármában, utcai zsivajban, a házak torlódásában, mint a visszhang:

- Kirie eleisooon! Kriszte eleisooon...

- Uram, meghallgass münket... - dünnyögte a király s elrévült arcán látszott, hogy a dermesztő zsolozsma dallamát hallja most is. Évenként elhagyta Esztrigánt, a csodálatos palota díszes termeit, a faragott, rendíthetetlen oszlopokat, a lendülő boltíveket, a ragyogó festményekkel beírt széles falakat, a lépcsőket és folyosókat, az egész, évszázados remekekből felépült, szinte magától megnövekedett s pompában kibomlott háztömeget, a sejtelmes fákkal beültetett kerteket, a közelről látszó Visegrád meredek csúcsát, az őserdőkkel borított hegyoldalakat, az érseki templom mély harangzúgását s Budára jött, hogy a sokkal kisebb és szerényebb palota, a csendesebb környék magányában merüljön áhítatba. A nagyhetet azután teljes magányban töltötte, böjtölt és imádkozott, gyóntatójával, egy vén, együgyű, szelíd gvárdiánnal társalkodott, hallgatta felolvasásait Jézus kínszenvedéséről és a feltámadás misztériumáról. Csak nagyszombaton szokott megérkezni Mária a gyermekekkel, hogy égő gyertyát szorongatva együtt lépegessenek a körmenetben a baldachin mögött, lehajtott fejjel énekelve a Tantum ergo lassú dallamát s beszíva a tömjén kábító illatát. Úgy mentek ott levett kalpaggal az udvari előkelőségek és hölgyek csapatában a szegény nép között, mintha maguk is a legkisebbek és legszegényebbek közé tartoznának. A lengő zászlók magasan lobogtak a tavaszi alkonyatban s a budai hegyek elárasztották a világot illatukkal.

Milyen más volt ez az idei nagyhét! Milyen más magány volt ez! Milyen más megrendülés a Jézus áldozatára való emlékezésben! Milyen más elmerülés volt ez, milyen számvetés, szembenézés és ítélet! Az emberek, akik Budára és Pestre menekültek távoli falvakból, vagy akik Vác rettenetes napjaiból csodálatosan szabadultak, odahagyva mindenüket és csak a puszta életüket mentve, elszakadva családjuktól s a vér és tűz borzalmas képeivel káprázó tekintetük előtt, milyen másként imádkoztak, énekeltek, borultak térdre s emelték könnyben úszó, elgyötört, rémülten felmagasztosult arcukat! Még a harangok is úgy zúgtak, mint tűzvész idején... És sehol, sehol nem tudták ujjongva énekelni a feltámadás öröménekét!

A zsolozsmázás, harangozás és körmenetezés mindennapos volt. Hosszú áradatban kígyózott a tömeg a papok díszes ruhában lépegető alakja után. Akár esett, akár verőfény volt, akár szél dühöngött: fennen lobogtak az egyházi zászlók, kanyargott a tömjénfüst, csilingeltek a csengők és zengtek a harangok. Béla most visszagondolt azokra az esztendőkre, amikor undorító perlekedés folyt a király és a pápa között, amikor egymást érték az interdiktumok, a pápa külön követe folytatta vizsgálatait, pénzen, birtokon, feleségen és ágyasokon tülekedett a papság, Endre, az első apostoli király, László és az "öreg" Bála utóda szerecsenekhez és zsidókhoz illő alkudozásokat folytatott, nádorispánja a székesegyházban verte arcul az érseket, a váci püspököt az oltártól cibálták le fegyveres katonák, lócsiszárok módján folyt az ígérgetés és becsapás, a dénárok tízezrei sikkadtak el s az ország fejének még halála előtt is lakodalmon, kerti mulatságokon, sípon-damborán, nyakló nélküli adományozáson, hízelgők jutalmazásán, cselszövők dédelgetésén, harácsolók országárulásán folyt el minden jószága. A tatárok dúlása már akkor kezdődött! Ami most történik, kúnok felkoncolása, osztrák herceg előtt való megalázkodás, az urak kaján viselkedése, a más kárán való örvendezés, a más hullásából való haszonhúzó, várak romlása, seregek züllése, zsidók és szerecsenek tobzódása, a tatár betörése - mind csak azokból az időkből folyik.

Némán lovagolt s nem hallgatott az érsekre, aki aranyosan, csótárosan, szép fekete szakállát a napfénybe emelve ügetett a szomorú nádorispán oldalán s hadi nézeteit fejtegette. Azt sem hallotta, hogy nyomában mindenütt felhangzanak a háromféle nyelven kurjogatott szidalmak. Csak akkor rebbent fel elmerültségéből, amikor lefelé haladva a Duna partján, nagyobb verekedő csoporthoz értek. Ekkor felocsúdott, tekintete komorrá s vaskeménnyé vált, arca bíborpirosra gyűlt, keze megmarkolta a fonott korbácsot.

- Száznagy! - ordította kegyetlen hangon s lovát visszafogta, mire valamennyien megtorpantak.

A szétrebbenő csapatból kiugratott egy marcona, fonotthajú, zsírtól fényes, állig fegyveres, vörösdolmányos vitéz. A királyi sereghez tartozott.

- Mi történik itt? - rivallta a király, mint a kürt s meglendítette korbácsát.

A csapat dörmögve, sötéten pislogva állt körül négy bőrruhás kún lovast. Egyiküknek vérben úszott az arca, fülét korbáccsal szakították le, a másik elhasadt csákánynyelét nézegette, a harmadik meztelen kardot eresztett most hegyével lefelé, a negyedik meg, egy kérgesképű ősz vénember, felháborodott, vonító hangon, kún nyelven méltatlankodott.

- Öljük e disznókat, nagyúr - felelt konok, mély hangon a száznagy.

- És te itt vagy? Látod és hagyod? Meztelenre vetkőztessétök! - parancsolta szinte szikrázva a dühtől.

A testőrzők közül előugratott három vitéz, lováról lehúzta a száznagyot, maga is nyeregből szökve pillanatok alatt földre teperte s lehasogatta róla a ruhát.

- Korbáccsal verjétek el innét az alávalót! - ordított Béla egész testében remegve.

Síri csend támadt. Pisszenni sem mert senki. A testőrzők fonott szíjkorbácsai élesen csattogva szabdalták a mezítelen embert. Hátán, mellén, combjain, hasán, arcán hasadt a bőr, kibuggyant a sötét vér. A király kiköpött.

- Majd megtanajtom én ezt a becstelen népet! - tette hozzá nagyot fújva s villogó szemmel tekintve körül. A távolabb állók elsomfordáltak, dünnyögtek, a közelállók dermedten néztek maguk elé. Azután megsarkantyúzta lovát s vágtatva indult neki a Dunapartnak.

Hosszú nyargalás után valamennyire megnyugodott.

- A baj nem is itt vagyon - mondta rekedten a nádorispánnak, amikor csendes lépésre fogta a lovát s körültekintett a tájon. - Sáncaink erősek, hadinép is vagyon. Az tartár sereg, tudjátok, nem is lehet valami nagy. A baj máshol vagyon.

- Uram, - szólt az érsek komoran - bínes vagy ez embör megkorbácsolásában.

- Igaz, bínes vagyok - dünnyögte Béla s megsimította homlokát, kalpagját levette, hogy a szél hűtse egy kissé. - Mert a száznagy nem tehet róla, hogy azt tévé, amit tött. A száznagy bínéért is atyám felel.

Dénesfia Dénes másra akarta terelni a szót.

- Ha megérkeznek mind az urak s fegyvereseiket sem felejtik otthon, meggyőzzük a bajt - mondta lassúdan s megigazgatta beteg karján a kötést. - Csak a kúnokat kell megbékítenünk, uram, s visszafordítanunk. De úgy, hogy Fredericus urat azért fel ne bőszítsük.

Az érsek nem szólt. Ő maga sem szerette a kúnokat s titkon örült, hogy nem olyan nagy urak többé, talán kezesebbek is lesznek ezután. Mert amilyen hevesen kikelt Kő monostorában azok ellen, akik a kúnokat gyalázták s a királyt hibáztatták, annyira megbánta ezt azóta. A kúnok ugyancsak használták megnőtt szarvukat. Úgy látták, a király azért dédelgeti őket, mert nélkülük a teljes romlástól tart. Végül a király környezetében mindenütt kúnokba ütközött az ember. De ezt még lenyelte volna valahogy, ha ki nem derül, hogy Isten e legújabban megkeresztelt bárányai nem bárányok, hanem pogány, vad, pusztai farkasok. Amit megláttak, a magukénak tudták. Terveket főztek, hogy a romlott magyeri népet ki kell tépni bűneiből, ezt pedig úgy érhetik el, ha szidják az urakat, csúfolódnak azon, hogy míg egyfelől jószágban, kincsben, hatalomban dúskálnak, párnákon henteregnek, másfelől a nép odaragad a földhöz és szolgaságba süllyed. Minden baj oka a kőház, a szántás-vetés, a langyos nyugalom. Hogy lehet egyes családoké a föld? A falu? A nép? A föld mindenkié, Isten azért adta, hogy legeltessünk rajta. Egyik törzs itt, a másik törzs ott, egyik nemzetség erre, a másik amarra. S mit keres az a sok pap mindenfelé? A templomok tömvék arany-ezüst edényekkel, a barátok fennen hirdetik az alázatot, megbékélést, jézusi szeretetet. A papok el akarják puhítani a népet, hogy irtózva vegye kezébe fegyvereit s reszkessen az ellenség vérének kiontásánál. Ezt mívelik a papok. A király meg sereget akar és harcolni akar. És vajjon nem csupa idegen jött-ment viseli a csuhát? Mit akarnak itt a németek? Micsoda ország az, ahol bebocsátják a legdühösebb ellenséget az asztalhoz, ágyhoz, fedél alá?

S milyen erkölcseik vannak a kúnoknak! Az érsek minden igaz kresztyén lélekkel együtt borzadott tőlük. Eszük ágában sem volt elkergetni ágyasaikat. Sőt szép magyar nőket raboltak hozzájuk. Az ember örüljön az életnek és szaporodjék - mondták. Az az igazi férfi, akinek harminc-negyven gyermeke is van. A csordáknak, méneseknek és nyájaknak is szaporodniuk kell, csak az embernek nem? És ezt a borzasztó erkölcsöt egyre többen követték a magyeriek közül is. Feleségük mellé kún nőt szereztek. Nem is egyet. Ha kúnt nem, hát mást. Rabszolgálót.

A kúnok mindenestül idegenek voltak, testük-lelkűk szerint. Idegenebbek, mint akár a németek, akár az olaszok. S hány esztendőnek kell elmúlnia, míg beleszoknak az itteni életbe és törvényekbe... Addig szétrepesztik az egész országot.

3.

Ebben az időben hajnaltól késő éjszakáig, vagy éppen hajnalig tartott a nap. Ha a király most paraszt lett volna, vagy akár közönséges katona, - békés, vidám és lusta életet élt volna. Elvégezvén a mezei munkát, este énekelt vagy mesélt volna a tűznél s gyermekei között vidám örömmel tért volna nyugovóra. Mint katona, megkapta volna a kölest, ivott volna reá egy kupa bort vagy éppen kancatejet, játszott volna a tábortűznél és a szellős sátorban bajtársaival aludt volna, mint csendes tófenéken a szikla. De király volt s annyi hatalmat sem adott néki Isten, hogy kedve szerint elvonulhatott volna valamely távoli klastrom csendes zugába s hallgathatta volna vén, mosolygó szerzetesek felolvasását a könyvesházban. Annyi hatalma sem volt, hogy Pécsváradon, a Zengő erdőborította csúcsa alatt hallgassa a tavaszi rigók és pintyek szavát.

Látszólag szörnyű zűrzavar tombolt körülötte, de azért volt ebben a zűrzavarban valami lüktető szívverés, - ha beteg szív verése is. Tömör udvorispán sötét borzképpel jelentette kora hajnalban, - ha úgy esett: fényes délben vagy késő éjszaka is, - a kémek híreit. A vén Illye hol a házőrző kutya hűséges alázatával, hol mérges kaffogásával és szemtelen káromkodásaival zaklatta, hírül adván, hogy a szüntelen fáradozó hóhérok mit vettek ki az elfogottakból. (Többnyire vagy nagyon keveset, vagy hazugságot.). Arról is beszámolt, mi történik a seregnél. Mi a katonák kívánsága, panasza, fájdalma. Mit művelnek a kúnok, a németek, Csák-nembéli Máté az élelmezésről beszélt. Szállítanak-e még sót a hajók az ország déli részéből, van-e köles, liszt, hús, olaj s egyéb. Miként zsarolják a lakosságot ugyanazok, akik órákig létániáznak a templomban s könnyekben úsznak az áhítattól és félelemtől. Rátold-nembéli Gyula országbíró a zsidókat szidta s pontosan jelentette, mit mívelnek, hogy szállingóznak el Budáról, viszik magukkal dénáraikat és ékköveiket, meg mindenféle holmijukat batyuban, ponyvás szekéren Esztrigánba, Fejérvárba, vagy a távoli, nyugatmagyarországi végekre. Még a Dunántúl folyt valahogy a vámszedés, vásárpénz-behajtás, adógyűjtés, de a Tiszántúl minden megbénult, mióta Sámuel, a szerecsen kamaraispán, a tartár kán táborába utazott. A sókamarákkal súlyos zavarok voltak. Megállt a pénzverés is. Ellenben a csanádi klastrom barátai templomi edényekből vertek pénzt s szépen el is terjesztették. A nép nem akart pénzhez nyúlni, mert félt, hogy hamisat kap. Gyula úr megtetézte mindezt észveszejtő számadásaival, lajstromaival. A nádorispán az érkező, vagy nem érkező seregekről beszélt, a várak állapotáról, sereget követelt ide is, oda is. És fegyvert. Megérkezett Esztrigánból Mátyás érsek is. Több méltósággal, de ugyanazzal a bezúduló erővel, mint régen, berontott a király kolostori szobájába, roppant mellére ölelte, megcsókolta jobbról-balról s áhítatosan megáldotta, majd bömbölő medvehangján elrecsegte, hogy nem kell félni semmitől. Igaz, hogy feketevasárnap Vác sok ezer ártatlan, kresztyén lakója szenvedett borzasztó vértanúhalált az igaz hitért, de most már nem tart sokáig Tartarosz rémeinek tombolása. Ő maga is jó vértes csapattal érkezett. Ezután elsorolta az egyház gondjait, kikelt Ostfia Benedek váradi püspök ellen, aki Primogenitus úr őtiszteletességével még egyre folytatja botrányos pereit és erőszakosságait Jézus parancsainak megcsúfolására. Szemrehányást tett az Endre által adományozott egyházi javak visszavétele miatt. Végezetül átadott egy levelet Máriától s élőszóval is elbömbölte, hogy a királyné nagyasszony s gyermekei jól vannak, várják Báncsa nembéli István urat s Haholt-nembéli Mihály, a nagyasszony asztalnokmestere mindent előkészített az osztrák határra való utazáshoz. Nagy szekerek mennek máris a határ felé a nagyasszony és a gyermekek holmijával.

- Ott vagyon Olimpiádisz asszony is, - fejezte be vidáman s megtöltvén egy kupát, egyetlen hajtásra kiitta, megtörölte bajúszát és nagy barna szakállát dédelgetőn végigsimította. - Hej uram, minő kis eleven, rakoncátlan csíkhal a küssebbik kerál, Istvánka űnagysága! Tőlem mindég el akará tépni nyakban való arany kresztyömet!

Hangjával, jövés-menésével, bömbölő intézkedéseivel, perlésével, káromkodásával és nevetésével megtelt az egész klastrom. Ő, meg az ugyancsak hatalmas, fényes, de nála komorabb Ugrin érsek felrázták nemcsak a kolostort, hanem végül az egész katonai tábort dühös és elszánt hitetlenségéből.

István kancellárius távoztával ezeket a tennivalókat is a nádor végezte. Mióta az Oroszkapunál oly váratlanul és csúfosan megverték s legjobb vitézeit szeme láttára koncolták fel, még hallgatagabb, kételkedőbb lett, sőt még régi gúnyolódó természetét is elvesztette. Röviden s szinte kísértetiesen adta elő kívánságait, hangoztatta ítéletét, szótlanul is éreztetve a rettentő súlyt, mely országnyi teherrel nehezedik valamennyiökre. Feleségét, gyermekeit leküldte Tomajba a Balaton mellé, méneseit átrendelte erdélyi birtokára. Egyedül volt ő is, mint Béla s ugyanazt a felelősséget és félelmet érezte, amit ő. Nem hiába voltak elválhatatlan, őszinte bajtársai egymásnak már szinte kamaszkoruk óta, nagyjából ugyanúgy ítéltek s ugyanúgy éreztek. Amikor a nádor a füstös gyertyavilágtól gyulladt szemét Bélára emelte, tudta, mit gondol a király s az is tudta, mit gondol a nádor. Hogy az ország milyen állapotban van, azt igazában csak ők ketten látták a legmélyebb mélységekig, a lelkek titkaiba nyúló gyökerekig. Éjszaka Dénes volt az utolsó, aki a király szobájából távozott s reggel az első, aki bejelentés nélkül benyitott hozzá.

Levelek mentek mindenfelé. Vidékre a püspökökhöz, várispánokhoz, külországba az akvilai pátriárkához: Bertholdhoz, Fredericus császárhoz, Lengyelországba, Csehországba... És levelek érkeztek onnét is. Északon is fenyegető viharfelhők gyülekeztek. Rómából a pápa írt. "Kedvelt fiúnk, - írta - ezidőszerint sem pénzzel, sem más módon nem siethetünk megsegítésedre. Azonban imádkozunk érted és országodért, hogy Isten szabadítson meg a csapástól. Ha a Sátán és Antikrisztus legrondább helytartóját, az igaz hit ellenségét sikerül lesújtanom Isten segedelmével, keresztes hadjáratot indítok a te igaz ügyedért. Ne szövetkezz és ne békülj Tartarosz ama rettenetes népével, hanem még országod, néped s a magad élete árán is állj ellen..."

Ott nyüzsögtek fegyvereseik élén a főpapok és szerzetesek. Ott volt Gergely győri püspök, a dícséretes erkölcsű és tiszta élettel messze földön dicsekvő Bertalan pécsi püspök, hadában Brana nemzetségeinek javával, ott volt Nyitráról az új püspök: Jakab és Erdélyből Raynald. Ez francia volt és csak latinul meg franciául beszélt. Igen nagytudományú férfiú. És egy nap megérkezett a király szeretett öccse, Kálmán herceg is Délről feleségével és szépszámú vértes seregével. Nyugodtan hagyhatta a déli országrészt, mert Zárával megegyezett s beültette helyőrségül Velence torkába egyik ispánját néhány száz fegyveressel. Ugyanakkor történt a megegyezés, amikor Velence elhatározta, hogy a tatártól a magyarok elleni hadjáratot fogja kérni.

Mindez a sürgés-forgás, ember, sereg, intézkedés csak növelte a zűrzavart, de növelte az élet lüktetését is. És a reményt, hogy sikerül átugrani a nagy szakadékon, amelyet egyébként senki sem látott olyan félelmesnek, mint a király és a nádor.

A mongolok egy csapata eközben Pest alatt tanyázott...

4.

Kálmán herceg feleségével: Saloméval és kíséretével a fehérvári hadiúton érkezett Creynfeld mezejére. Ott a révnél külön révészek várták s míg a hajók átszállították a király öccsét, megerősített csapatok vigyáztak, nehogy váratlan támadás érje őket. A nagy hajókat válogatott rabszolgák hajtották, Boszniából került tagbaszakadt, barna szlávok, bogomilok. A révnél ott volt a király, Mátyás érsek, a nádor, Ugrin, Csák-nembéli Máté, Illye a testőrökkel, Kálmánnak régi ismerőse. A testőrzők között ott villogtatta vértjét s pompás fegyvereit Saint-Omer Vilmos, Ákos-nembéli Ernye és a Kő monostorában egymással kemény szócsatát vívott ifjak. Branából való Ernyét egy csapat lovassal a száznagy vezetése alatt a révhez rendelték őrségül. Igy ő is tanúja volt a herceg megérkezésének.

Szeles, hűvös, de azért napos idő volt. Délutánba hajolt, amikor odaát, a Gellért hegye alatti mezőn felbukkantak az érkezők. Előbb egy csapat pirosdolmányos, hiúzkacagányos, Árpád-zászlós lovas ügetett elő az út hajlásából, azután a testőrző urak következtek vértesen, paizsosan, nehéz lovakon, majd szépen faragott, festett és vasalt, piros bársonytetővel felszerelt szekér következett, hogy utána ismét vértesek és piros könnyűlovasok ügessenek elő. Hosszú sor fegyveres nép özönlött ezután a széles, ősi római út vásott kockakövein, a patkók recsegése és kopogása már akkor hallatszott, amikor még semmit sem lehetett látni belőlük. Pirosdolmánosok, dzsidájukon piros Árpádzászlós hadinép, fűzöld ruházatban, zöld zászlós dzsidákkal horvátok, sárgában dalmaták, meggypirosban szerbek, hegyilakó crnagorcok, bő köpönyegben, szoros ruhában, széles kalappal a "latinok", köpönyegük alól látszott a vértezetük. Könnyű, kosorrú pejlovak serege váltakozott nehézkesen ügető, csörömpölő, hatalmas farú hideg lovakkal, kis boszniai hegyilovacskákkal, sőt a málhás szekerek végtelen sorát közönyös, fakó öszvérek is húzták. Hogy ez a sok nehéz nép miként jön át a Dunán, azt sem Ernye, sem a körülötte tanakodó s mindent apróra megvizsgáló legények nem tudták. Mert a Duna tavaszi áradása miatt hajóhidat verni nem lehetett, a komp meg partrakötve hevert, nehogy valami árulás révén a rákosi mocsarak közt tanyázó tatárság kezére jusson. Azt hát még szolgálatba kellett állítani.

Amikor a herceg és felesége kemény evezéssel átérkezett a Duna pesti partjára, kitűnt, hogy miért utazott szekéren és párnákon s miért nem lovon, ahogy ilyen vitéz úrhoz illő. Sápadt volt, köhögött s nagyon fáradtnak látszott. Hasonlított Bélához, de véznább, csendesebb s lemondóbb volt. A király elébement, karját nyujtotta, hogy a kiszállásnál segítsen, majd megölelték s jobbról-balról megcsókolták egymást. Kálmán kalpagja a királynak csak homlokáig ért.

Ezután mind a ketten Salomét segítették ki. A hercegné hosszú, redős fűzöld bársonyruhájában, magas, ugyancsak zöldfátyolos fejékével szinte hihetetlenül karcsú volt. Arca finom, orra egyenes, felső ajka metszése gyermekien puha, az alsó azonban duzzadt és rideg. Amikor mosolygott, mintha keserű kiábrándultság és titkolt szenvedés tette volna öregessé. Pedig fiatal volt. A király őt is megölelte, kétfelől testvériesen megcsókolta s egy másik díszes, piros bársonnyal fedett szekérhez vezette, melybe öt tüzes, csótáros, toporzékoló lovat fogtak. Ő maga és kísérete lóra szállt. S felrobogtak a kolostorhoz az összegyűlt nép és katonaság sorfala között. A kolostor kapujában a prior és a szerzetesek hódoló, vendéglátó serege fogadta őket.

- Igaz-é, hogy Kolomán herceg űnagysága nem nyúlt még a feleségéhez? - kérdezte Ernyétől egy fiatal vitéz.

- Hát az ugyan hutyún löhet? - csudálkozott Ernye. - Nem hihetöm. Akkor vagy beteg, vagy bolond. Vagy a felesége beteg.

A vitéz nevetett s erősködött.

- Kedég azt beszélik róluk. És hogy nem beteg, meg nem is bolond, igényest derék, bátur herceg, okos embör. De hallád te is Ugrin érsek úr szavait Kő monostorában. Hogy a szizesség tetszik Istennek.

Ernye csak csudálkozott s nem értette. A papok hirdetnek effélét, de ők maguk sem tartják meg. Hány papnak, sőt püspöknek volt, vagy van felesége, de még ágyasa is. Hiszen ezért rendelték el még András király alatt, hogy a papok hagyják el feleségüket és űzzék el ágyasaikat.

- Urak dolga ez is, - mondta végül. - Mivé lönnénk, ha mindnyájan így élnénk? Isten azt mondi az Irásban, hogy sokasodjatok és bírjátok az fődet. Hallám, Isztróban olvasá fel Taddeusz atya. Hát az Isten nem szólhat egyször így, máskor meg amúgy. Meg osztán mért teremtöve akkor asszonyt Ádám apánk bordájából? Ezt kúpáld ki. Mert látá, hogy nem jó az embörnek egyedül lennie. Ezt is hallám Isztróban. Bolondság az egész, nem is igaz, kitalálák Kolomán úr ellenségei. Hogy nevessenek rajta a népök. Ne kövessék a szavát.

- Kedég így vagyon, - zárta be a vitát a vitéz.

Igy is volt. Kálmán és felesége "fehér házasságban" élt. Nagyon szerették pedig egymást. De amikor esküdtek, fogadalmat tettek az oltár előtt, hogy mint férfi és nő nem nyúlnak egymáshoz. Kálmán a házasságáig is szűzességben élt s már el sem tudta gondolni, hogy lehetne másként. Zárkózott, hallgatag, mindig nyugodt, csendes ember volt, ajka épenúgy két mély ránc vaskapcsai közé zárult, mint bátyjáé, homlokáról szinte sohasem tűnt el a meredek, mély barázda. Sokat dolgozott, keveset aludt s álmai nyugtalanok voltak. Nem ivott bort sem. Egyetlen öröme a vadászat volt. Mint minden őse s egész fajtája, rajongott a nagy hajtóvadászatokért. Azonban még szenvedélyesebben űzte, mint mások. Szerette, sőt kereste az olyan pillanatokat, amikor a vén vadkant puszta késsel kell megölni, egyetlen biztos szúrást ejtve a nyaka főütőerén át le, a szívig. A medvére akkor rohant rá, amikor kétlábra ágaskodott, leguggolva leste ki a pillanatot, mikor a mackó át akarja ölelni, hirtelen felpattant s felülről lefelé sújtott késével, hüvelykujját a kés markolatának végére szorítva. És nem egyszer megtörtént már, hogy élete súlyos veszedelemben forgott a bölényvadászatokon is. A dzsidával sebzett, megvadult, bozontos vad szarvát előreszegve rohant rá. Kísérete megfagyva nézte, a lovászok s kutyapecérek kétségbeesve ordítoztak, hogy eltereljék róla a bika figyelmét. Csak Kálmánt szállta meg valami félelmes, fagyos nyugalom, az utolsó pillanatban szökött félre a tomboló állat útjából s hatalmas erővel, melyet eléggé sovány s alacsony testétől senkisem várt volna, belevágta dzsidáját. A nehéz vad gurgulázó bőgéssel rogyott térdre, megfordult, bőszülten keringett, torkán bugyogva dőlt a vér, nyelvét kinyujtotta s vergődve elzuhant. Az ilyen pillanatokat szerette Kálmán. Akkor kipirult, szeme vidám s egyben ijesztő fényben égett, járása megkönnyült, szava megindult s gúnyos mosollyal tett egy-két megjegyzést.

Horvátország hegyszakadékaiban, áthatolhatatlan rengetegében sűrűn estek ilyen vadászatok. Környezete ismerte a természetét s mindig voltak ketten-hárman, akik résen álltak, mögötte lopakodtak. De úgy érezték mégis, hogy ez lesz a végzete, egyszer elcsúszik, megnyaklik a térde, elszalaszt egy pillanatot, téved a kése-dzsidája s a vad széttépi. De persze tetszett nekik az ilyen férfias vadásztermészet s bámulattal emlegették egész sor ritka esetét vadkannal, medvével, bölénnyel, még farkasokkal is.

A kolostorban a főhelyre ültették s ő Saloméval fogadta a prior, a szerzetesek tiszteletét, a püspökök látogatását és jelentését, nádor, országbíró, tárnokmester, lovászmester, udvorispán jelentéseit, hogy lássa, milyen a helyzet. Salome csakhamar felállt s visszavonult szobájába, a király pedig csendes, szomorú szavakkal, fojtott keserűséggel elmondta, miként ölték meg Kötenyt s bőszítették fel a kúnokat. Kálmán egyre jobban elkomoruló arccal hallgatta. A kép, mely feltárult előtte, sötét volt. Ő is úgy ítélt, ahogy Béla: nem annyira katonai oldalról, mint inkább az ország egész általános állapotának oldaláról nézve, a helyzet fenyegető.

- Meg kell várnunk, míg megerősödünk, - mondta Béla. - Kegyelmet hirdeték mindeneknek s várom Laczkfia Miklóst is seregével. Több mint egy tömén lovassal, köztük vértesekkel indult. Ha megérkezik, oldalba foghatjuk az tartárt. Pesttől fel az Oroszkapuig húzódik, egyik ága Vácnál vagyon, meglehetősen szétszórva. Kún feleinket arra szánám, hogy könnyű lovasok lévén, marják, szakgassák, dúlják őket, zavarják rendjeiket, tépjék űket kétfelé, kerüljenek a hátukba, hogy ne juthassanak barmaikhoz és szekereikhez. A fősereg kedég támadjon szemközt. Ezért a kúnokat mindön áron meg kell békíteni. Már küldék követöket Köteny özvegye, fia s Törtöl úr után. Nagyobb fiát kikiálttatom kánnak.

Az érsek szembeszállt a király véleményével. Hevesen magyarázta, hogy már most támadni kell a Pest körül táborozó egész fősereggel, orrára verni a kutyának, hogy szaladjon vissza az országból. Mátyás érsek döngő medvehangon helyeselt. Ahogy beszélt, tele lett vele a nagy refektórium. Öklével az asztalt verte. Ő nem látta olyan súlyosnak az állapotot. Harcolni még tudnak a magyeriak, csak legyen, aki vezesse őket. Ezzel arra célzott, hogy a király hadi tudománya s rátermettsége nem elegendő. A nádor és Ugrin érsek nyomban fészkelődni kezdett. Az egyiknek egyszerre sajogni kezdett a sebe, amit az Oroszkapunál kapott, a másik szinte érezte a mocsár süppedő hidegét, amint belesüllyed vértes lovával s vértes vitézeivel, a ravaszúl hátráló tartárcsapatot vakon követve. Az egyik nem tudta feltartóztatni a betörést a jól megerősített gyepűnél, a másik nem tudta megrémíteni a Pest alatt táborozó ellenséget, sőt alig menekülhetett vissza a sáncok s palánkok közé.

A kétségeket Kálmán herceg döntötte el.

- Ugrin és Mátyás urak ítéletét fogadom el, - mondta. - Sömmire sem mehetünk e vad csorda ellen könnyű lovakkal, szétszórt csapatokkal, rohangáló seregökkel. Ez az ű taktikájok, mint megírák már ama régiek is. Mert ezek is csak olyanok. Már Bölcs Leo keletrómai császár megírá Hadi Taktikájának Polemikonjában. Pusztai rablók űk, bétörnek, gyujtogatnak, rabolnak, megrémítik az népet, szertecsaponganak lovaikon, de ha kemény s jól fegyverzett nehéz sereggel találkoznak, visszafutnak megint, magukkal vivén a martalékot. Egyenest kell elébük menni az vértesek egész súlyával, mert mit árthatnak nyilaik és könnyű dzsidáik az vértnek? Porrátörhetjük űket. Ami gond, hiba vagyon, azután megjavíthatjátok.

A király tétovázott. Szépen hangzott mindez a vértesekről, a nyugati taktika erejéről, a nagy nyomásról, szembefordulásról, a tartárok gyenge nyílairól és dzsidáiról, melyek nem árthatnak a vasnak. Szépen hangzott Bölcs Leo Taktikája is, a pusztai népek rendetlen hadvezetése és a zsákmánnyal való megfutamodása, történtek is efféle esetek, László király is elbánt velük így néhányszor... De a nagy német seregek csak pocsékká lettek István idején s azóta is, legutóbb éppen Harcias Frigyes seregei, midőn a Duna mentén a mocsaras vidékeken megrekedtek, az őket körülcsapongó és szemközt sohasem támadó magyarok felégették a vidéket, elhordták az élelmet s nem engedtek nyugtot sem nappal, sem éjjel. S amikor kimerülve, úgyszólván észrevétlenül leapadva és dögrovásra jutva elgyengültek, rájuk törtek s szétverték őket. Hátha ugyanígy hadakoznak majd a tatárok is a királyi, jobbágyi, püspöki nehéz seregek ellen? De az is igaz, hogy itt minden fordítva történt. Kívülről tört be a könnyű pusztai nép s belülről védekezik a nehéz nyugati sereg.

Végre engedett az uraknak, a jobb katonáknak s csak annyit kötött ki, hogy míg Laczkfia Miklós fel nem ér tekintélyes csapataival a Duna-Tisza közén, ne kezdjenek támadást. Hanem inkább csillapítsák a tábort, tegyenek eleget a hadinép kívánságainak, ügyeljenek, hogy élelem, ló, szekér, sátor, minden szükséges rendben meglegyen, ítéljenek igazságosan, ha panaszt hallanak, vagy visszavonást látnak s hírdessék mindenfelé, hogy nem a királyt, nem a királyi, vagy egyházi jószágokat, nem is az urak falvait kell most megvédelmezni, hanem az egész országot, a benne lakó összes népeket s magát a kresztyén hitet, Jézus úr egyházát.

Kevesedmagával vacsorázott a két királyi testvér, Salome, Ugrin érsek, Mátyás érsek, Raynald püspök, a nádor, Máté asztalnokmester és Dénes lovászmester ült a refektórium nagy asztala körül. Az osztrák herceg egész nap nem mutatkozott, csak izente, hogy fontos hadi dolgokkal foglalatoskodik, de amint szabadulhat, jön. A vacsora egyszerű volt. A király ezekben a nehéz időkben nem engedett semmi fényűzést, költekezést. Máskor sem szerette, inkább tűrte. Vadhús, kún módra sütött metélt tészta, fonott kalács és bor, ez volt minden. Szokatlanul szűkös táplálék a nagyevők, nagyivók világában. Kálmán fáradt volt, megviselte az út, köhögött is, de azért jóizűen evett. Bort nem ivott. Salome alig csipegetett, egy korty bort ivott s nagyon idegenül érezte magát ennyi férfi között asszonytárs nélkül. A társalgás latinul folyt, Ákos-nembéli Ernye, Saint-Omer Vilmos és Türje-nembéli Öcsény ügyelt a felszolgálásra és őrségre.

Salome a király családja felől érdeklődött. Nagyon széphangú, fekete asszony volt, nagy szemét többnyire lesütötte, ha valakire ránézett: mosolygott. Ha közelebbről nézte az ember, ajka sarkán vékony, hajszálszerű keserű vonást láthatott. Ez néha erősen látszott, néha egészen eltűnt. Ilyenkor meglepően fiatalos és lányos volt. De amikor nem mosolygott, s elmerülve tekintett maga elé, szemét szinte lobogva meresztette a távolba, akkor olyan vénnek s keserűnek mutatkozott, mintha évei száma hirtelen megkétszereződött volna. A húst vékony, viasz-szerű, hegyes ujjaival könnyedén fogta, éles, apró fogaival gyorsan csipkedte. Az urával nagyon szívesen s melegen beszélt, de olykor fáradt és türelmetlen rángás futott át hosszúkás arcán s hegyes álla, vastag alsóajka megkeményedett.

A latin szavakat olaszosan ejtette, sok cs-vel és s-sel s német szavakat kevert közé.

A király szomorúan beszélt arról, hogy családját Nyugatra küldi Haholt-nembéli Mihály és Báncsa-nembéli István őrizete alatt. Igy, ha bekövetkeznék a legsúlyosabb csapás és elvesztené Budát, vagy még Esztrigánt is, Mária könnyen az osztrák herceghez menekülhet.

- De minő hangos, eleven fiúcska a kis István úr! - kiáltott fel vidáman Mátyás érsek s hatalmas húsdarabot tépve, tele szájjal falt. A zsír megfényesítette erőteljes, piros ajkát s vastag ujjait. - Csak nagy bódogság, hogy vagyon már örököse a koronának, uram! Egyre-másra lánykák jövének s már attól tarta az ország, hogy nem is ád fiút az Isten. Még szöröncse, hogy ily nagy megkisértetésben azt a fiúcskát adá Isten vigasztalásunkra. Nagyasszony is könnyebben viseli e nehéz üdők terhét.

Úgy mondta a "nehéz üdők"-et, mintha vadászatról, vagy más vidám, férfias mulatságról beszélne. Ugrin érsek is felderült a kis királyfiú emlegetésére, szép, feketeszakállas arca elégedetten elmosolyodott.

- Hát még majd ha az kardot is megemelheti! - kiáltott fel nevetve s ivott.

Ha valami olasz, vagy francia pap látta volna őket, nem nézte volna egyházfejedelmeknek, oly hatalmasak, erősek, bőhangúak és katonásak voltak.

- Nem sajnálod, nagyasszony, hogy a te méhed gyümölcs nélkül maradt? - fordult sajnálkozva Mátyás érsek Saloméhoz.

A hercegné elpirult, szemét behúnyta s ajkai körül előtűnt a hajszálvékony, sötét ránc. Hevesen rázta a fejét, majd Kálmánra tekintett. De ez a tekintet éles és futó volt.

- Istennek ajánlám életemet - mondta a kelleténél erősebb hangon. - Fogadásunk van. A tiszta élet a legnagyobb bódogság.

- Úgy vagyon - bólogatott Ugrin érsek. - Mutassatok utat az gyarló embereknek az igaz, jézusi kresztyén életről. Harminchárom koronát készített számotokra az Úr.

Türje-nembéli Dénes nehézbeszédű ember lévén, csak úgy egy-egy harapás, nyelés közben mondta el, mily öröme telik gyermekeiben, bár követésre méltónak találta a hercegné házasságát. De hát gyarló, bűnös, gyenge embereknek nem való. A nádor hallgatagon eszegetett, félkézzel fogta a húst s közben Tomajra, feleségére s gyermekeire gondolt. Nehezen búcsúztak egymástól, az asszony sírt s egyre azt hajtogatta, hogy ők már többé nem látják egymást. A nádor nevetett felesége aggódásán, de a nehéz sejtelem fátylai egyre súlyosabban borultak fölé. S ha elgondolkozott, rajtakapta magát, hogy a jószágai, gyermekei és a felesége sorsáról intézkedik. Leveleket fogalmazott, vagy a feleségével beszélt s lelkére kötötte, mit csináljon "azután", miként ossza el háromfelé a földet, falvakat, méneseket és csordákat. Tompa szorongás és fájdalom szúrt a szívébe. Nem tudta elhessegetni. Ép kezét a mellére nyomva lehunyta a szemét, majd ivott egy kortyot s kapkodva tekintett körül a társaságon, hogy figyelmét egy-egy archoz, hanghoz, gondolathoz kösse.

A püspökök ismét hadi dolgokra terelték a szót. Mire Béla intett s egy rabszolga jelentette, hogy a fürdőházban elkészítették a fürdőt Salome számára. A hercegné kevélyen felállt, megmosta kezét a tálban, melyet Öcsény tartott elébe. S mélyen bókolva, nyugodalmas éjszakát kívánt. Kálmán felkelt, homlokon csókolta feleségét.

- Imádj buzgón, hogy legyen tiszta és nyugodt az álmod - mondta csendesen.

A szép fekete asszony ajka körül megjelent a vékony, sötét ránc. Mosolygott, lesütötte a szemét s ismét bókolt. Azután suhogó, hosszú, bő bársonyruhájában s magasra tartott fátylas fövegével kiment. A fürdőházban már várták a rabszolgálói, hogy a forró kövekre vizet locsoljanak s a gőzben nyírfavesszővel veregessék végig, magyar szokás szerint.

5.

- Bódog vagy-e, kedves ücsém? - kérdezte a király Kálmánt, amikor este kettesben maradtak a király szegényes, szűk cellájában a gyertya fényénél. A kicsiny szoba nem látszott királyi háznak. Fehér falán nagy, sötét négyszögeket vágott a súlyos ajtó és ablakgyám komor feketesége, a sarokban hársfából ácsolt alacsony dikó állott, rajta szép, puha medvebőrök dagadoztak. Az ágy felett vasból vert kereszt függött s néhány barkaág bóbiskolt a kereszt mögé tűzve. Alacsony, vaskos asztalszék, két öblös ülőszék s egy vén, évszázados, nehéz koporsó a ruhák számára - ennyi volt csak a cella bútorzata. Igy élt a király a táborban, ámbátor ott várta őt a királyi palota a Duna túlsó partján. S így éltek a kolostor celláiban, mint nagy szerzetes-család tagjai, a többi urak is. De Béla itt akart lenni Pest sáncai között, serege szívében éjjel-nappal, csak abban lévén biztos, amit a maga szemével lát, a maga fülével hall és a maga szavával parancsol. Még így sem tudta megakadályozni Köteny halálát... És régen fellázadt volna a bujtogatott sereg, az urak vitézei régen egymásnak estek, vagy elszéledtek volna, ha ő itt nincs.

Kezét övébe dugva s mélyen elgondolkozva lépegetett a szobában. Öccse megnyugtatta. Mintha erős, megdönthetetlen gyámot nyert volna benne.

Kálmán az asztal mellett ült, fáradt homlokát a tenyerébe hajtotta.

- Bódog vagyok, testvér - mondta lassan.

- Nem vágyakozol sömmire?

- Nem. A vágyak az ördöng sugalmazásai. Csak úgy érhetünk az idvesség és igaz bódogság legmagasabb ormaira, ha meghalnak a vágyaink.

- Gyóntatódnak is ezt mondod? - firtatta Béla azzal a pengeéles, kutató tekintettel függesztve öccse arcára a szemét, amellyel át szokott hatolni az embereken.

- Ezt, ezt, uram! - bizonykodott hevesen a herceg s keményen visszanézett Béla szemébe.

A király ismét járkálni kezdett.

- És hát a feleséged is bódog? - tette hozzá hosszú szünet után.

- Salome oly bódog s vidám, amilyen csak Jézus szerelmében löhet valaki!

- Mily nagy lélek vagy, ücsém - dícsérte egy kis szomorúsággal a hangjában a király. - Nem kötnek e földi léthez hitvány érzések. Mint engem is, ki immár fél emberöltőt tölték Máriával, az ézös ifjúság szerelme után kötelességben, gyermekeim mindön gondjukban, szenvedésükben s kétségükben reám néznek s körülöttem így néz reám az egész ország. Mily könnyű elhagyni minden mulandó s haszontalan dolgot annak, azkit mönnyei sugarak vonnak! S mily nehéz elszakadnia annak, azkit földi súlyok kötnek ide le...

Hallgatva megállt s eddig szokatlan, nyugodt reménytelenséggel tette hozzá:

- Hát még ha annyi bínt kell a vállamra vennem, hogy szinte összveroskadok alatta!

6.

Frigyes herceg nem azért maradt távol a király testvérének érkezésekor, mintha annyira halaszthatatlan ügyei lettek volna. Nem jött nagy sereggel, alig harminc vértes kísérte. Ezzel nem sok gondja volt. Inkább testőrségül, mutatóba, dísznek hozta őket, mint segítségül. A király és főemberei ugyan bizonyosra vették, hogy tekintélyes sereggel, komoly segítséggel jön arra a hívó levélre, amelyet Béla, mint "kresztyén testvéréhez az úrban és Nyugat védelmezőjéhez, vitéz férjfiúhoz" intézett hozzá, de megörültek ennek a kisded csapatnak is. Megérkezése a herceg szivességét, jószándékait mutatta. Hogy mégsem volt ott sem a Dunaparton, sem a klastrombeli fogadásnál, annak oka Köteny megölése volt.

A herceg kezdettől fogva félt a kúnok szövetségétől. Attól tartott, hogy a király a nyugati határra veti őket, akár most, akár az ellenség legyőzése után. Neki pedig nagy tervei voltak. Régi tervek, egyszer már megkísérelte a végrehajtásukat, de megverték. Akkor eltette jobb időkre. Közben Apodfia Dénes nádor és társai a római császárral, Frigyessel bocsátkoztak alkuba, felajánlva neki az ország hűbériségét, ha felosztja ötük között a kormányzást s letaszítja Bélát a trónról. Miután Béla, Endre halála után, kegyetlenül szétverte az alkudozó úri szövetséget és a császár is a pápaság ellen fordult, hogy egyesítse Itáliát és Németországot a maga jogara alatt, a terv ismét az osztrák herceg kezébe csúszott át. Sokáig szélcsend uralkodott és a Harciasnak semmi reménye sem volt vágyai betöltésére. Míg egyszercsak felbukkantak Ázsia pusztaságainak mélyéből a tartárok s ő ismét elérkezettnek látta a maga idejét.

Érintkezést keresett Apodfia Dénes megmaradt, az ország minden részébe szétszórt, meg kimenekült híveivel. Azok bosszút melengettek szívükben a király ellen. Jószágaikat elvette, egyiküket-másikukat tömlőcbe zárta, aki szabadon volt, az is elszegényedett s megmaradt nyomorult falujában töprengett a sors forgandóságán, a bosszún. Szakállas Mikával és Barszfia Miklóssal könnyen meg is egyezett. Terveit elősegítette az, hogy Béla nagy gyorsasággal s kíméletlen szigorral vette vissza Endre oktalan adományait, hogy erős sereget szervezhessen, várakat építhessen, megerősítse a királyi jószágok romlott állapotát s letörje az egyre követelőbb urak hatalmát. Béla szemében intő jel volt az a két bulla, melyet Endre király az urak követelésére kiadott s melyben a fegyveres ellenállás jogát elismerte a királlyal szemben. Igaz, hogy Endre levelei éppenúgy üres ígéretek voltak, mint sok egyéb szabadságlevele és ígérete, azonban a figyelmeztetés mégis megtörtént. És Béla elszánta magát a leszámolásra. Igy bőszítette magára még azokat is, akik szerették és támogatták volna. A felbőszülés hulláma végigsöpört az országon s Harcias Frigyes erre a felbőszülésre is számított. Az urak nagyrésze örömmel veti oda az országot martalékul, ha a tartár megtépi egy kissé Béla hatalmát. De egyébként is papok találmányának tekintették a mongolok erejéről szóló híreket. Itthon akarnak maradni, - mondták - nem szeretnek elutazni a pápai zsinatra! Ha meg csakugyan baj lesz, adjon a király újabb jogokat és adja vissza régi jószágaikat, ismerje el a fegyveres ellenállás jogát - akkor esetleg segítenek rajta...

Kötenyt tehát meg kellett öletni, hogy Bélának ne legyen támasza sem az urak, sem a tatárok, sem Harcias Frigyes ellen.

Csodálatosan sikerült minden! A gyűlölködés magvait el sem kellett hinteni, burjánzott magától, hintette még Béla is két marokkal. Itt már senki sem tudta, ki kinek híve, ki kinek ellensége. Németpárti urak szövetkeztek Béla-pártiakkal, Béla-pártiak a kúnokkal, elégedetlenek Béla, a kúnok és Frigyes ellen, elégedetlenek Frigyes mellett... Aki pedig sem ide, sem oda nem szított, az közönyös volt s nem törődött semmivel. Tartár? Nincs is a világon. Német? Hazugság volt az is. Kúnok? Ha jönnek: lesznek, ha hoznak: esznek. Mi az ördögnek otthagyni a szállást, az eszem-iszomot, lusta tétlenkedést? Csináljanak Budán, Esztrigánban, Ausztriában, Ázsiában, orosz földön, amit akarnak. Fő a ló, a vadászat, a legelő, a föld, a síposok és damburások zenéje, a jó bor, meg a nyugalom. Olyan szép rabszolgálók vannak és olyan olcsók! Amelyiket megunja az ember, eladhatja, mint a birkát. Elmegy nagy ünnepeken a templomba is. Mert hát kresztyének vagyunk...

Ha meg az élet nagyon megposhad, ott vannak az évekig tartó perek, ott vannak a fegyveres összetűzések, egymás falvainak háborgatása, felégetése... Aki legény, talál alkalmat a fegyverek forgatására is...

Köteny halála igen fontos lépcsőfok volt Frigyes számára a nagy garádicson. Ő tulajdonképpen nem bántotta Kötenyt. Csak várta, hogy megöljék. Most a kúnok vért üvöltenek. Ebből hatalmas örvénylés támad. Hadd forogjon a maga akarata szerint, hadd nyeljen be mindent, amit csak elér! Az ő dolga, hogy várjon. Nem kell bántania senkit, Bélát legkevésbé. A hitvány, gyűlölködő, handabandázó, szájas és kevély magyeriak maguk is megtesznek mindent a maguk elvesztésére. Még jószívvel is lehet a király iránt. Szeretheti, sőt sajnálhatja is a hallgatag, komor, tépelődő, örülni alig tudó, álmok után szaladgáló holdkóros embert, ezt a hol gyanakvó, hol gyermekesen nyilt kételkedőt, ezt a rossz katonát. Egyszer el kell jönnie az időnek, amikor nem sajnálhatja úgy, ahogy megérdemelné. Amikor önmagának ártana, ha sajnálná.

Mégsem volt kedve elmenni Béla és Kálmán társaságába. Az urak között egyesektől erősen tartott. Igy a nádort, Ugrin érseket - noha újabban a kúnok ellen fordult - nem szerette. De félt Kálmántól is, akit nem ismert. És félt a feleségétől. Tudta, milyen nagy hatalma van néha az asszonynak s milyen szeme. Hátha ez a "fehér" Salome, aki nem enged magához nyúlni, átlát a tervein s leleplezi? Vagy, ha át nem lát is rajta, megérzi, hogy mit rejteget? Meggyűlöli s mosolygó álarc mögé rejtve szándékait, ellene bőszíti az urát s vele együtt másokat is! De az alacsonyabb rangúak között is volt valaki, akivel eleinte nem törődött, de később annál jobban meggyűlölt: a vén Illye! Ez a koszlott, piszkos, otromba, hallgatag, kegyetlen ember. Akiről nem tudta, mi a dolga, mi a rangja, mi a célja, csak annyit tudott, hogy a királyhoz bejáratos, el nem mozdul a közeléből, mindenbe beleavatkozik, kémeket küld és fogat el, kettesben tanakodik a királlyal, mindig kész, hogy megölesse magát érte, de az ítéletét olyan gorombán megmondja, hogy más fejedelem régen kettéhasította volna a koponyáját. Ez a vén alamuszi, ez a titkon vicsorgó farkas, ez a hazug, képmutató, szimatoló, mindenkit a veséjéig kiforgató gazember, ez a pimasz tetűfészek akkor árthat, amikor nem is sejti.

Igy éppen most okosabb, ha néhány vértesével a várost járja s mint katona, a katonákkal foglalatoskodik. Vitézei, nagydarab, tohonya, szőke, vörösképű, - erre mondták a magyeriak, hogy "sült német" - mindenütt erőszakosan gőgösködő, másokat megvető nehéz lovasok csörtetve, kiabálva, fenyegetőzve és parancsolgatva törtettek a sáncokra, palánkok kapui köré, a Duna-partra. Harsány "heil" kiáltással köszöntötték a maguk fajtáját, gurgulázó, elnyujtott, kötekedő és pártfogó hangon bátorították őket, lecsepültek mindent, amit nem ők csináltak s elhaltak a gyönyörtől, amit maguk míveltek. Hirdették, hogy ott ők az igazi urak, a magyarok csak jött-mentek, az ő mészárosaik, kofáik, fegyverkovácsaik, csizmadiáik nyögnek a súlyos terhek alatt, ők építették a templomot és erődítéseket, ők állanak vitézül alabárdjaikkal a sáncokon s ha a magyarok megfutamodnak, ők verik vissza a tartárt. Pest fél lakossága - lassan beszivárgott német telepesek - gyönyörrel heilozott a Harciasnak. Mióta itt volt közöttük, feléledt a bizalmuk, hogy minden a legjobban áll, a király bőrét is a német hatalom, erő, vitézség, okosság és ügyesség menti meg...

Hát még amikor Ugrin érsek kirohant a rákosi mocsarakba s elsüllyedt lovastól-fegyverestől! Amikor csak néhányadmagával tudott visszavergődni a város falai közé! És hát még, amikor Frigyes rohant ki, bártan nekiment vagy tizenöt-húsz tartárnak, megszalasztotta őket, egy "kánt" levágott, egybe beletörött a kopjája, egynek meg a kezét csapta le rettenetes pallosával s foglyul ejtve behozta a városba! Az emberek üvöltözve járták az utcákat, mámorosak voltak a győzelemtől és Frigyest úgy ünnepelték, mintha rettenetes csapást mért volna az ellenségre. Csudálták azután, hogy még egyre ott táboroz a síkságon, sátrai és tüzei szinte látszanak a távolban. Valóságos gyalázat, hogy nem vették tudomásul Harcias Frigyes ittlétét és hősi tetteit.

Másnap délelőtt, amikor a király, Kálmán herceg és kisérete visszatért körútjáról, melyet a korareggeli mise után a táborban tett, Frigyes herceg néhány testőrző vértese kíséretében belépett a klastrom refektóriumába, hogy az illedelem törvényének eleget tegyen. Amint a tanácskozó urak között Kálmán herceget meglátta, azonnal eltűnt minden aggodalma. Mélyen meghajolt, majd gőgösen feszengve s vörös arcát szíves mosolyra igazítva a vendég elé járult, latinul üdvözölte s rokoniasan megölelgette. A nagytermetű férfiú mellett szinte gyengének s alulkerültnek látszott Kálmán. Arannyal hímzett skarlátvörös selyemdolmányában, piros csizmában járult Frigyes elé, olajbarna hajfürtjeit ugyanazzal a mozdulattal vetette hátra magas homlokából, amellyel Béla is szokta, Béláénál is sápadtabb, sovány arcát kedves mosoly futotta el és ajka sarkain kiengedett a szinte erőszakos árok. Szeme éppen olyan nagy és barna, szinte betegesen égő volt, mint Béláé, csak több vad elszántság bújt meg benne.

A herceget leültették, kaláccsal, borral kínálták, sorra kérdezték, hogy van, hogy aludt, mit tapasztalt a táborban. Szapora és hangos beszélgetés indult latin nyelven. Frigyes örült, hogy a nádor nem volt a refektóriumban. Az egyházi férfiak nagy hódolattal bántak vele. Béla álmatlannak és szomorúnak látszott, de szíves volt, mintha gondosan kerülne minden kínos kérdést. Úgy látszott, ha fájlalja is Köteny csúfos halálát, nem neheztel, vagy nem mer neheztelni Frigyesre.

- Régóta nem találkoztatok, - mondta Frigyes - így nem akartam a viszontlátástokat megzavarni. Most már nyugodtan nézhetünk az ellenség elé. Két ily vitéz, testvér erején meg kell törnie Tartarosz erejének, ha mégoly hatalmas lenne is.

A szíves szavakat ragyogó örömmel fogadták a papok. Mátyás érsek harsányan kiáltotta:

- Mindég mondtam, nincs semmi baj! Együtt vagyunk valamennyien. Ha még Laczkfi úr is megérkezik, visszaszorítjuk őket. S közben egyre gyarapodunk. Ez leszen a tartár hitvány seregeinek végromlása.

- Megnyugodtál már, nagyúr, kedvelt kresztyfiad halála miatt? - kérdezte Frigyes óvatos bánattal s félrehajtotta a fejét. Gazdag selymei, ékszerei, szakálla szőke fürtjei úgy ragyogtak a tavaszi délelőtt világosságában, mint az oltárkép.

- Meg nem nyugodtam - válaszolt csendesen a király s kezeit az övébe dugva járt néhány lépést. Elefántcsonthoz hasonló arca szomorú volt, szeme fátyolos, haja a homlokába hullt. - De éjszaka imádtam érette s könyörgék Istenhez, bocsássa meg a halálát. S az ő lelkét is kérem, bínemül ne rója fel a szörnyűséget. Ma reggel misét mondott érte Raynald püspök úr.

- Sajnálom, uram, - bánkódott Frigyes herceg - hogy nem lehettem ott az engesztelésen. De magam is gyujttaték gyertyát a lelkéért s imádkoztam érette. S holnap misét mondatok, uram. Mert csak kresztyén volt Köteny úr, vitéz, igaz férjfiú, méltó rá, hogy a te fiad legyen a kresztységben. Kérlek, uram, jelenj meg te is és ti mind az engesztelő misén... Ha én nem mehettem is el ma reggel hadi dolgaim miatt. Vác felé bizony nem vagyunk elég erősek.

Mind bólogattak, meghatotta őket a herceg kresztyéni bánata és buzgósága. Hallgattak egy darabig, hogy szinte áldozzanak ezzel a rövid csenddel a halott emlékének. Azután Frigyes aggódó arccal folytatta a kényes kérdéseket.

- Vajjon remélhetjük-e, hogy a derék kúnok megbékélnek s fegyvereikkel tovább is támogatnak a förtelmes tartár ellen?

- Én remélem - döndült meg Mátyás érsek bizakodón. - Saroksár alatt elérék követeink az özvegy kánnét és fiát. Törtöl úr vissza is fordult. Ők meg ott megállottak s várnak addig, míg beszélhetünk Törtöl úrral s hírt vihet a tanácskozásról.

- Ennek szívemből örvendezem - kiáltott fel Frigyes és összedörzsölte hatalmas tenyereit. - Mint kresztyén, forrón kívánom a megengesztelődést, mint katona, a rettenthetetlen lovasnép segítségét. Kérlek, nagyúr, értesíts, ha beszéltetek Törtöl úrral. Magam is kíváncsi vagyok, mire végzitek. Hallom, a Duna-Tisza között erősen nyugtalankodnak. Valami Alpra kán vonult oda már régebben a Duna alsó folyásától... Igaz-e? Jól tudom vajjon?

Bólogattak.

- S hogy ő akarna Köteny helyében kán lenni.

- Erről nem tudok - szólt Ugrin elgondolkozva. - Nem is helyeslem. Akkor inkább a megholt idősebb fia.

- Hallom, igen vitéz úr az az Alpra... Én helyeselném. Idősebb férfiú, tapasztalt, ismerik. Több törzs szövetkezett vele, ha igaz. Igy hallom.

Erről nem tudtak ítéletet mondani, mert csak mende-mondákat hallottak Alpráról, nem is ismerték eléggé, annyit tudtak róla, hogy az Aldunáról már több éve felvonult a Duna-Tisza közének alsó részére, ott kapott legelőket és szabadságot a letelepedésre. Hallottak valamit a nyugtalankodásról is, de nem tudták, mi része van bennük Alprának. Ott van Áltak, a kisebbik fiú, aki Áltakszállását kapta, ott van Gübül, ő volt Köteny leghívebb embere Törtöl mellett. Bizonyos, hogy ezek a Köteny-ivadékot kívánják kánul. Velük talán ismét helyre lehetne állítani a békét.

Még azt is megkérdezte Frigyes, mi igaz abból, hogy Tázlár, a régi kún tolmács, akinek jószágai is vannak, eltűnt. Megszökött talán? Találgatták, de többet nem tudtak róla, mint hogy eltűnt. Éveken át hűséges embere volt a királynak, Isten tudja, mi érhette. Tán elvonult valahová s beteg...

Igy beszélgettek. Kálmán herceg a dalmát városokról is szólott, Velence szándékairól, örökké résenálló gyűlölködéséről, s arról, hogy szövetséget keresnek a tartárral.

- Nem hihetem! - kiáltott fel Frigyes és felháborodásában a pallosára sújtott. - Nem hihetem, urak! Kresztyén nép nem lehet oly alávaló, hogy a kresztyénség esküdt ellenségeivel, ádáz megtipróival, az Isten megtagadójával, minden erkölcs és tisztesség megcsúfolóival, a parázna disznókkal szövetkezzék! Hogy a mai nap hitvány nyereségéért eladja a holnap életét!

Kálmán gúnyosan legyintett. A velencésektől minden kitelik. Kereskedők és a kereskedő mindent elad, amit megvesznek, mindent megvesz, amit eladhat. Ugrón érsek is azon a nézeten volt, hogy nem szövetkezhet kresztyén ember a tartárral. Akár kereskedők a velencések, akár nem, az ilyen cselekedet, vagy csak gondolat is megcsúfolása lenne az Istennek.

- Szövetséget kínált nekünk is Batu úr - kiáltotta felháborodva. - Nem is egyszer. De inkább ontsuk mindnyájan a vérünket, vesszünk egy szálig, mintsem a tartárral kezetfogjunk. Mert elárulnánk Jézus urunk hitét. Pápa őszentsége is azt írta, hogy életünk és országunk árán is álljunk ellen a gonosznak.

- Az mégsem lehet, - harsogta szinte magából kikelve Mátyás úr - hogy míg mink feláldozzuk magunkat s védelmezzük Jézus urunk egyházát, akadjon kresztyén város vagy ország, amely a hátunk mögött mesterkedik és szövetséget ajánl. Hát oly aljas eszköze az ördögnek a pénz, a nyereség, hogy míg itt falvak lángolnak s ártatlanok ezrei vesznek, ők hitvány dénárokért adják-veszik testünket-lelkünket? Hol vagyon a kresztyénség?

- Én jobban ösmerem őket - legyintett Kálmán herceg s lágy barna haját megrázta, széles homlokán megjelent az a függőleges mély ránc, amely Bélához tette hasonlóvá.

- Hát nem tudják, hogy a tartár megtagadja az Istent? - kiabált Harcias Frigyes és vörös arca égett a szégyentől.

- Tudja azt ott is mindenki - bólintott Kálmán.

- Akkor azt nem tudják talán, mily paráznaságban élnek? Hogy a házasság szentségét lábbal tapodják, asszonyaik közösek? Hogy úgy élnek, mint az állatok s erkölcsöt nem is akarnak ismerni? Hogy az asszonyaik szukák, a férfiak vérszopó kanok?

- Tudják, tudják - legyintett gúnyosan mosolyogva Kálmán.

- Nem tudják hát, hogy halálos ellenségei minden városnak, jognak, birtoknak? Minden urat, aki az országokat fenntartja s az egyház támasza, szörnyű kínokkal ölnek meg? És hogy a szegény nép, mint leöldösött birka, hulláival borítja az utat, amerre járnak? - ordított az osztrák herceg s indulatában felállt, hatalmas lépésekkel mérte végig a refektóriumot s villogó, hideg kék szeme szinte lesújtotta a rémülten üldögélő priort és szerzeteseket.

Kálmán már nem is felelt, csak legyintett.

- Minden kresztyén fejedelemnek haddal, kinccsel, élettel és imádsággal kell szövetkeznie Európa e bélpoklos veszedelme ellen. És ezt mondja pápa őszentsége is. Hát hogy lehet mégis?

- Ez a kereskedés - dünnyögte Kálmán undorral s köpött. - Ha orosz prémekről, indiai selyemről, kincsről, drágakőről, posztóról, fegyverről, rabszolgáról, gyapjúról, dénárról van szó, akkor nem ösmernek kresztyet, Jézust, erkölcsöt... Csak hasznot.

- Ebben Venezia és Genova mindenek alatt vagyon - hagyta reá Fredericus, undorral felpuffasztva a képét. - Mindig tudtuk róluk. De hogy az ördög sugallatára maguk életének hajóit fúrják meg, mérhetetlen bűn és ostobaság. Azt gondolják talán, hogy a tartár majd megáll a Dunánál? És hogy elfoglalván, amit csak elfoglalhat, térdet-fejet hajt Venezia tőzsérei és üzérei előtt? Mily balgaság! Mily rettenetes gyalázat!

A herceg borzalmában eltakarta arcát s felsóhajtott. Keresztény fejedelem valóban csak borzongással és undorral nézhette azt az öngyilkosságig ható pénzimádatot, mellyel Venezia és Genova, e két kereskedő köztársaság, a maga hasznára tört. Keresztény fejedelem, népének gyámolítója, az Üdvözítő vallásának fenntartó oszlopa s védelmezője, a tiszta erkölcsök törvényét uraló ájtatos lélek nem is nézhette másként. Hiszen a két köztársaság, de különösen Venezia viselkedése már a keresztes háborúk során is csak megdöbbenést keltett. A fürge, símabeszédű, folyton hajózó s utazgató nép a Szentföldért folytatott magasztos harcból, véráldozatból s forró hitből csak kereskedői hasznot igyekezett húzni, félszemét állandóan a gyűlölt versenytárson, Genován tartva. S most ugyanazt teszi a Kereszténység legfélelmesebb ellenségeivel vívott harcban is. Miközben a veneziai templomokban szolnak a harangok és orgonák, száll a tömjénfüst az Üdvözítő teste előtt, az anyák leborulva fohászkodnak a Szűzanyához minden bajukban, tőle kérik kívánságaik teljesítését, keblükön keresztet hordanak, a klastromok szerzetesei saruban járnak s alázatot, irgalmat, szeretetet, béketűrést, buzgó istenhitet hirdetnek - a tanács és a Doge ad-vesz, a hajók rogyásig rakvák a világ kincseivel, az urak cselszövényeken s fondorlatokon törik a fejüket s nincs olyan ellensége Jézusnak, akivel köpönyeg alatt titkos készszorítást nem váltsanak, akinek a közös szerzeményből részt ne ajánljanak, akire megértőn ne kacsintgassanak. Akinek a kezébe ne adnának tőrt, hogy keresztény felebarátaikat leszúrják. A herceg, a büszke lovag, a harcias keresztény hívő, az Isten Országának egyik hatalmas építője, a nyugati országok keresztény míveltségének, az igaz istenhitnek, Jézus Igéinek, a tiszta erkölcsöknek, a családi élet szentségének egyik fenntartó oszlopa, valóban felháborodhatott a sivár üzletiesség e szörnyű példáin.

Mielőtt a látogatás befejeződött volna, teljes nagyságában felegyenesedett, vörös kepét hősiesen felpuffasztotta, szőke szakállát megcirógatta s tett néhány hatalmas, döngő lépést a teremben. A prior, a szerzetesek hódolattal tekintettek fel reá s bólogattak. Milyen szép volt így együtt a három keresztény uralkodó! Istennek tetsző társaság. Béla, Szent István országának élethalálharcra készülő fejedelme, kúnok megtérítője, hatalmasok és igazságtalanok megfékezője, az "öreg" Béla tiszta, becsületes, szerény és igazságos uralkodásának folytatója, birtoklások megszüntetője, s mellette Kálmán, a horvát és dalmata országrészek fejedelme. Mint bátyja, bölcs, igazságos, önfegyelmező maga is, házaséletében az igaz keresztény erkölcsök példája. Kész seregeit s a maga életét habozás nélkül feláldozni az Evangéliumért. A harmadik pedig, az osztrák herceg, szívében jámbor, hitében buzgó, katonai mivoltában harcias, Nyugat kapujának védelmében győzhetetlen. Tévedését, amelyet azzal követett el, hogy még Endre idején berontott Magyarországra, megbánta. De vajjon melyikünk nem téved, gyarló ember? Ő az igazát kereste akkor is, így megtévelyedése menthető. Komoly veszély idején azonban, ime, itt van és segít. Életét kínálja. S megveti a velencések aljas kereskedői viselkedését.

- Gloria in excelsis Deo... - rebegte meghatottan az öreg prior s keresztet vetett. Szürke csuhájában úgy ült Kálmán herceg mellett egy alacsony zsámolyon, mintha Isten trónusának lépcsőjén ült volna. A többi öregebb szerzetesek kezüket a csuhájuk ujjába dugva s mozdulatlanul álldogálva áhítatosan mosolyogtak.

- Elhatároztam, - mondta Fredericus elszántan - hogy visszautazom országomba s összegyüjtöm minden erőmet. Nagy, erős sereggel térek vissza, hogy segítselek. Vértesekkel, nehéz lovasokkal, akik fittyet hánynak a pusztai rablók hitvány nyilainak s vékony dzsidáinak.

Ezzel a kúnok fegyvereire is célzott.

A király felállt s hálásan tette kezel az osztrák herceg vállára.

- Isten megjutalmaz érte - mondta csendesen.

Ezzel a Köteny megöletése miatt pislákoló vádak és gyanúk elgyappantak.

A herceg mélyen meghajolt, majd a királyt félkarral átölelve válloncsókolta, ahogy itt, a magyar udvarban, szláv szokás szerint gyakran szokták. Így köszöntötte Kálmán herceget s a priort is. Azután újból meghajolva, hosszú, döngő léptekkel kiment.

Másnap, a Köteny lelkiüdvéért mondott csendes mise után útnakindult vissza, Ausztriába. Hogy nagy sereget gyűjtsön Béla s a kereszténység védelmére.

7.

Salome a kolostornak abban a részében lakott, amelyet a király és környezete számára különítettek el. A barátokat összezsúfolva a nagy kőépület kisebbik felében, itt rendeztek be szerény cellát Bélának, itt tanyázott Ugrin és Mátyás érsek, a győri, nyitrai s más püspökök, a nádor, az udvorispán, az asztalnokmester, az udvarbíró, csak a lovászmester, Türje-nembéli Dénes lakott kint a katonák között egy sátorban. Ő Becse szigetén sem élt kőházban, legfeljebb télire vonult be erős faházába. Többre becsülte a szellős sátrat. Már akkor is fanyalgott, kelletlenkedett, ha be kellett mennie az udvarba.

A kolostornak ebben a zsúfolt, szűk részében helyezték el Salomét és szolgálóit. Keresztényi megadással viselte el a kényelmetlenséget. Celláját ugyan szőnyegekkel, prémekkel, párnákkal kicsinosították, de azért nagyon szegényes volt. Salome nem is ez ellen panaszkodott, hanem az egyedüllét ellen. Már másnap kilovagolt a városba a nádorispán és egy csapat testőrző kíséretében, de amit látott, nem vigasztalta meg. A város ronda volt. És olyan zsúfolt, hogy mozdulni is alig lehetett benne. A mindenféle csörtető, nyargaló, veszekedő, ordítozó, tereferélő és röhögő katonák elviselhetetlenek. A sok harcias, rideg férfi úgyszólván sűrű bakszaggal töltötte be a szűk utcákat, az alacsony vályog- és faházak szinte elsodródtak a népáradatban. Kétségbeejtő zűrzavar tombolt mindenfelé, egymás hegyén-hátán torlódtak a megrakott szekerek, összegabalyodtak a nagyszarvú kormos ökrök, hajcsárok verték üvöltő káromkodás közepette az állatokat, s szidták egymást úgy, hogy Salome elájult volna, ha megérti. Málhás lovak mentek egymásnak egy-egy szűk sikátorban, magyarul, németül, olaszul, kúnul és szlávul viaskodtak az emberek. Rongyos, sebhelyekkel borított, csonka és béna koldusok ijesztő csapatai jajgattak alamizsnáért. A Dunaparton kerephajókból sót raktak ki a tagbaszakadt, nagyhajú, nagyszakállú, félig mezítelen rabszolgák s a felügyelők ötágú korbáccsal loholtak közöttük. A halárusok szédítő halszag viharzásában mérték, hajigálták, döntötték hatalmas kosaraikból a tátogó halat, késük fokával verve főbe a megdögleni nem tudó harcsákat. Mészárosok cipeltek döglött kecskéket, birkákat, félborjúkat s mázsás tehéncombokat a vállukon, véres ruhájuk hóhérokhoz tette őket hasonlóvá. S a kövér, nagytermetű, puffadtarcú asszonyok úgy hadakoztak velük, mintha a sáncokon vívnának élet-halálküzdelmet a tartárokkal. Mindezt gyakran látta már Salome, ha nem is itt - azonban nem ilyen zsúfolt kavargásban, nem ilyen hatalmas rakáson, s nem ilyen feszült, kifakadó izgalomban. A harangok meg szakadatlanul zúgtak. A kolostor kis templomának éleshangú harangjait elnyomták a nagytemplom fülsiketítően kalimpáló harangjai, a Sziget felől mint árván könyörgő, siránkozó jajgatást görgette a csípős tavaszi szél a minoriták harangszavát, Budáról, a nagy hegy oldaláról is harangbongás hömpölygött lefelé. A környékről összeverődött nép a bennlakókkal és a katonai tábor ezreivel együtt vad kongatással ostromolta az Egekben lakó Istent, hogy hallgassa meg szorongattatásában. Hogy értse meg: keresztények laknak itt és kiáltanak segítségért. Mintha tűzvész dúlt volna s a sok félrevert harang a lángok elharapózását üvöltötte volna világgá.

A templom előtt Salome is látta a zsolozsmázók térdelő, elvakult, révült seregét, megállt ő is, hogy keresztet vessen s imádkozzék, de azután lovát elindítva szinte menekült a tömeg közeléből, mintha óriási temetésből menekült volna. Mindez ijesztő és borzalmas volt.

- Mért nem lakik a nagyúr budai palotájában? - kérdezte halkan a nádortól.

Dénesfia Dénes egykedvű hallgatásba burkolózva léptetett mellette. Sötét meggyszínű, ezüstös szokmánjában, régi farkasbőrével a vállán és nyusztprémes kalpagjával úgy ült a lovon, mintha nem tudna semmiről, ami körülötte történik. Hosszú orrát lehorgasztotta, félkarja felkötve pihent egy vastag kenderkeszkenőben. Azonban mégis látott és hallott ő mindent, figyelmét nem kerülte el a legkisebb dolog sem, csakhogy úgy érezte, mélyre elsüllyedt az élet s odalent kavarog, ahová nem lehet leszállania, ahol nem lehet semmibe belenyúlnia. S érezte azt is, hogy bár megteszi a magáét, iparkodik a legokosabban és leghelyesebben viselkedni és intézkedni, az események mégis a maguk útján gördülnek. Hogy hová, - azt nem tudta s nem is akarta tudni.

- Űnagysága a táborban akar lenni, - felelte mosolyogva, de a mosolyában semmi vidámság s könnyedség nem volt. Azóta mosolygott így, mióta az Oroszkapunál a váratlan támadás elsöpörte válogatott vitézeit s a megerősített gyepűn áradatként omlott át a vad horda. És mióta valami különös, ijesztő fekete gömb zuhant le tőle vagy húsz lépésnyire s pokoli dörejjel szerteszét szakadva, lángot és füstöt lövellve, leterített egyszerre nyolc nehéz lovast.

A katonák csoportjai bámészan álltak meg, amerre ellovagoltak s felismervén a nádorispánt hosszú orráról, felkötött karjáról, gúnyos, gyalázkodó kiáltásokat küldözgettek felé. Csúfolták a mellette világoszöld ruhában, fátyolos fejdísszel büszkén lovagló, gőgös arcú hercegnét is. A nádor vitézei visszakiabáltak, ököllel fenyegetőztek, sőt ijesztésül közébük is rúgtattak. Salome nem értette ezt. Riadtan kérdezte a nádortól, mi történik.

- Akik a kúnokhoz húznak, - magyarázta a nádor - azért szidnak, mert megölték a kúnok kánját. Akik meg a kúnokat gyűlölik, azért szidnak, mert idehívtuk a kúnokat s bajt szabadítottunk magunkra. Ezek azt mondják, hogy a kúnok a tartárok testvérei.

- Hát olyanok nincsenek, akik a királyhoz húznak? - suttogta a rémült asszony sápadtan.

- Olyanok is vagynak, asszonyom. Azok meg azért szidnak, mert a némettel szövetkeztünk.

- Senki sincs, aki csak a Tartarosz rémeivel törődnék? Jézus ellenségeivel? - kiáltott fel Salome a szélkiáltó madáréhoz hasonló hangon.

- Valamennyien vígan halnak meg Jézus ellenségei kezétől, - mosolygott szomorúan a nádor.

Ez a beszélgetés, ez a séta tehát nem vidította fel a hercegnét. Amint a Gellért hegyével szemben lovagoltak, nagy csapat pirosdolmános, piros zászlót repkedtető lovas ügetett velük szemközt. Élükön egy száznagy lovagolt.

- Hová? - ordított rájuk a nádor, felemelkedve nyergében.

- Megyer felé! - üvöltött vissza a száznagy, meg sem lassítva lova futását. Csapata egykedvűen ügetett a nyomában, ütemesen emelkedve és süllyedve a nyergen és zörögve fegyvereivel.

- Mi történt?

- Erősítenünk kell! - tette hozzá a száznagy, nagybajuszú, barnaképű, lobogóhajú férfi. Megfordulva, tölcsért formált a tenyeréből.

- Nádor! Nádor! - bömbölt a csapat érces torka. A dzsidákat magasra emelték s a nádor felé fordították pirosbarna, csontos arcukat. - Meddig várjunk, nádor! Vezess, nádor!

Salome félt. Arca halvány volt, nagy barna szeme repdesett, duzzadt, erőszakos alsóajka szinte vénné s férfiassá tette.

- Mit kiabálnak? - fordult a nádorhoz.

- Harcolni akarnak.

Amikor a kolostorba visszatértek s Kálmán herceg belépett a felesége cellájába, ott találta az asszonyt az ágya szélén meggörnyedt háttal, térdére könyökölve s maga elé bámulva. Szinte eszelősen nézte a kőkockák cirádáit. Kálmán megállt s szelíden mosolygott.

- Vigyetek el innét! - mondta rekedten Salome. - Nem akarok itt maradni!

- Ugyan! - hökkent meg a herceg. - Hová vigyelek?

- Akárhová. Nem bánom. De itt nem tudok megmaradni. Ez szörnyű hely.

- Lásd, kértelek, maradj otthon. De azt mondtad, a te helyed mellettem vagyon. Hogy nincs gyermekünk, akiért otthon maradj s így rendelte Isten.

- Igen, én veled akartam lenni... veled akarok lenni, - javította ki gyorsan s nem nézett fel az urára. Hirtelen a körmét kezdte rágni s egészen összegubbadva egyre a kőkockákra meredt. Arca sötét volt, ajka csücskén a két hajszálvékony, sötét ránc erős tépelődésre vallott. - Én most is veled akarok lenni. De nem itt! Ez szörnyű város... Csupa dühös, fegyveres katona, csupa fegyver... És a szekerek előtt is olyan hatalmas, fekete homlokú, nagyszarvú bikák vannak... És ez a rettenetes harangzúgás, mintha folyton, folyton temetnének...

- Majd átküldelek Budára, - vigasztalta engedékenyen az ura. Ilyen ijedtnek, felindultnak sohasem látta Salomét. Mintha titkolt gyűlölet szikrázott volna belőle, ahogy ott ült magábazárkózva, a körmét rágva, a földre meredve.

- Mikor?

- Amikor akarod. Még ma. Ott Mária házában békén lehetsz. Ott csend vagyon.

- Jó lesz, de én inkább klastrumba szeretnék menni. A klastrumban csend van. Nem látja az ember ezt a sok vad, dühös, fenyegető katonát. És a bikákat...

- Ökröket... - nevetett a herceg, ahogy gyermeken szokás nevetni.

- Ökröket! - rándított türelmetlenül a vállán Salome. - És ott nem kell félni senkitől... Ó uram, én úgy érzem... - mélyen felsóhajtott és szemét elöntötte a könny: - Én úgy érzem, uram, hogy itt egy nagy temetés vagyon... Minden fekete és mindenki gyászol...

- Nálunk fehérben gyászolnak, - kötekedett a herceg s leült az egyetlen, öblös székbe.

- Nálunk meg feketében! - vágott vissza Salome élesen. - Hát nem érted? Nem érted? - tört ki hirtelen zokogva s eltakarta az arcát. - Nem ért senki!... Istenem, senki sem ért... - Váratlanul lenyelte könnyeit s reménykedve pillantott az urára. - Ugy-e, uram, nem élünk hiába? Ugy-e, Jézus urunk harminchárom koronát helyez a fejünkre, ha meghalunk? Ugy-e?

Kálmán felemelkedett s az asszonyhoz lépve simogatni kezdte az arcát. Ilyen felindultnak, szinte ijesztően zavartnak még nem látta. Életük békén folyt, elhatározásuk mellett közös akarattal s Istenbe vetett mély hittel kitartottak, voltak szép napjaik is... Közös lovaglások a horvát hegyek illatos, koranyári ősrengetegében, amikor a kísérők zaja elmaradt mögöttük és csak az erdő sejtelmes zúgása, a sasok, vércsék rikoltozása, a pintyek, harkályok sikkantása vette körül őket, vagy a tengerparton, a víz végtelenbevesző tükrét bámulva, a mély kék tengert és eget, az izzó napfényt s a római városok fehéren izzó falait, a hegyek rózsaszínű szikláit... És sejtelmes holdfényben, az ezüstfátyollal takart vidék titokzatos derengésében... Voltak együtt mondott imáik, együtt elsuttogott beszélgetéseik Istenről, Jézusról, Szűz Máriáról, az égi boldogság sugárözönének békéjéről, a nagy jutalomról és dicsőségről... Ilyen sohasem volt Salome.

- Bízzál Istenben, bízzál Krisztus diadalában, - mondta megnyugtatón.

- Ugy-e, Krisztus tudja, mit akar velünk? - folytatta az asszony szinte kétségbeesett bizakodással. - Ugy-e, ő számontartja szenvedéseinket, lemondásunkat, áldozatainkat? És jobbja felől ültet? - egy kis merengés után szomorúan ingatta a fejét s halkan mondta: - Az élet: Siralom Völgye. Jobb lemondanunk haszontalan örömeiről s hívságairól. Ha meghalsz, uram s én magam maradok, kolostorba fogok menni.

- Ha meghalok, kolostorba fogsz menni. De nem halok meg, amíg Isten nem akarja.

- A tenger mellé fogok menni.

- Jól vagyon, a tenger mellé.

- Ahol a cellám ablakából látom a kék vizet és az eget. És a hegyeket.

- Oda mégy, hívem.

- S ott énekelek és imádkozom Istenhez békén...

- Isten meg fog áldani.

- Ugy-e, uram, nem halsz meg? Ugy-e, ez mind elmúlik, te vissza fogsz jönni értem? - kérdezte kapkodva, szenvedélyesen.

- A halál mindig a küszöbön áll - szólt Kálmán, hogy megnyugtassa. - Nem szabad félnünk tőle. Űzött vadak vagyunk s a halál a sarkunkban csahol. Gyenge vadak vagyunk, foga a szívünkbe sújt... De addig bízzunk.

Aznap Salome átköltözött a budai palotába, Mária udvarába. A házból ki lehetett látni a széles Dunára, a szemközt zöldelő, tavaszi virágillatban fürdő Szigetre. Amikor Salomét a szolgálói levetkőztették s ráborult az éjszaka csendje, kissé megkönnyebbülten figyelte a távolból szűrődő zajt. Mint békés morajlás hatott el idáig. A freskókkal díszített boltíves falakon halványan játszott a Keletről betűző Hold gyenge sugara. A vastag, nehéz tölgyfabútorok rendíthetetlen nyugalommal feketéltek a tágas hálóházban. Tömör, szilárd falak zárták ki a külső világ retteneteit, félelmes zűrzavarát, fenyegető zsivaját és durvaságát. Itt nem félt. Az Isten békéje fedezte be riadozó, tétovázó lelkét.

Nagy, kék, lágyan hullámzó víz ringatta, emelte, fény sugározta körül... Hirtelen felült. Dübörgést, törtető zuhogást hallott. Szíve úgy vert, hogy kezét rá kellett nyomnia. És egyedül volt, egyedül a nagy világon, félelmes tornyok, égbemeredő bástyák zárták körül. Menekülni kellene - gondolta rémülten s érezte, mint fut le a vér az arcából, mint húzódnak össze sápadó arcvonásai. Nehezen lélekzett, egész testét tompa bénultság fogta el. Rontás, - gondolta -, megrontottak, megvertek ebben a pogány országban...

Szeme az ajtóra meredt. A holdfény ezüstös derengésében kéken hullámzott a víz az ágya körül s az ajtó küszöbén megtorlódott. Hirtelen felpattant az ajtó és Salome éleset sikoltott. Szívverése megállt. A sötét ajtónyílásban vastag, fekete kopja nyomult be, már-már elérte az ágyát... őt kereste. A hercegné összekuporodott s az ágy sarkába húzódva, vacogó foggal, elkékülő ajkakkal s kidülledt szemmel meredt a jelenésre. De még mielőtt elérte volna a lófarkas, derékvastagságú, mázsás fegyver, a fatörzshöz hasonló súlyos túlvilági kopja, mindenfelől dzsidát szegezve robogott felé egy sereg feketeképű, nagybajúszú, villogó szemű, hegyes kalpagú lovas. Zűrzavaros lárma, fenyegető rikoltozás támadt. A hercegné semmit sem értett a kiabálásból, de tudta, hogy ezek a fekete lovasok agyon akarják szúrni. Felpattant s futva menekült. Hálóruhában, mezítláb volt, köntöséből kibukott az emlője, hiába takarta, hiába szégyenlette, nem tudta visszarejteni. Ruhája hol itt, hol ott hasadt el. Most a combja, most a csípője, most a hasa látszott ki szemérmetlenül a szakadozó köntösből. Hiába varrták a gyóntatója tanácsa szerint hosszú, bokáigérő, nyakát is elfedő, karját is csuklóig eltakaró zsákszerű vezeklőköntösnek, érthetetlen módon feslett, szakadt és mállott az erős, vastag csalánvászon. S ő, akinek testét nem látta még sem férfi, sem nő szeme, mióta az anyja keze alól kikerült, most marcona, sötét férfiarcok, üldöző lovasok előtt takargatta hasztalanul fehér testét, titkolt tagjait. Arca lángban égett. Megfordult s látta, hogy azok a lovasok, akik előremeredő dzsidákkal, kardokkal s rászegzett nyilakkal üldözik, nem is emberek, hanem ördögök. Fekete ördögök, fekete paripákon. Homlokukon hegyes kecskeszarv, nyelvük pirosan liheg. A nyeregből kipenderül izgatottan lobogó farkuk. Fekete lovaik fújnak és lihegnek, horkolnak s röhögnek, sörényük lobog, farkuk mereven úszik utánuk.

Már majdnem beérték. Érezte, összeesik s elájul. Nem tudott lélekzeni, görcsösen hajtogatott néhány szót: "Jézusom, nem akartam! Jézusom, nem akartam!" S ekkor iszonyodva látta, hogy a földön egy hulla fekszik keresztben. Mezítelen férfi holtteste volt. Az arcát nem lehetett látni. Salome iszonyodva felsikoltott. Megtorpant, de az üldözők lihegése szinte megcsapta a testét. Át kellett ugrania a mezítelen holttestet. Minden erejét összeszedte, ugrott s elájult.

Amikor körülnézett, a holdfény már odábbcsúszott a kőpadlón s a máriaüveges ablak fekete ólomrácsozata pókhálóként szőtte be a magas ablak négyszögét. Salome szíve oly lüktetőn dobogott, hogy szinte fájt. Arcát, egész testét kiverte a hideg verejték. Nem tudta, hol van, csak annyit sejtett, hogy súlyos falak, vastag sáncok és tornyok veszik körül s a ház kísértetek elátkozott háza. Tapsolt és kiáltozott. Kiáltásaira nyilt az ajtó s gyertyával a kezében egy rablány lépett be.

- Hol vagyok? Hol vannak az ördögök? - sikoltotta mészfehéren Salome, szemét akkorára tátva, mint egy-egy dió.

- Budán vagyunk, asszonyom - rebegte a kócos, álmos, barnaképű leány.

- Hol vannak az ördögök?

- Az ördögök... az ördögök, asszonyom, a Pokolban vannak...

- Itt! Itt voltak az ördögök! - kiabálta Salome. - Láttam őket lovon, fegyveresen! És egy halott... itt feküdt egy halott! Hol vagyunk?

A leány látta, hogy valami rontás vagy kísértés van az asszonyán. Keresztet vetett, bevilágított a sarkokba, kezében úgy reszketett a gyertya, hogy szinte elejtette.

Az ördögök hullástul, lovastul eltűntek...

Salome reggelig dideregve ült ágyán s forrón imádkozott. Reggel észrevette, hogy megjött a hava. Szégyenében könnyezve, öklével a fejét ütögetve borult le a térdeplőn Mária kis falikeresztje elé s könyörgött Istenhez, vegye le róla a rontást, űzze el az ördögöt, tegye meg neki, csak neki, egyedül neki az asszonyok között, mint a Szűz Anyának, hogy ez a testi gyengeség ne érje többé. Könnyekben úszva, szégyentől pirosan, megalázva s megtörve imádkozott órákig, míg végre hajnalodott s a Szigeten megcsendült a harangszó. Akkor fáradtan felöltözött s megparancsolta, hogy hívjanak papot, mert gyónni akar.

8.

Illye öt lovassal meg Branából való Ernyével Kizil-gül és Törtölék után nyargalt Saroksár felé. Vágtatva mentek a Duna partján, Lágymányossal szemben, ahol a nagy Dunaág halászai szoktak tanyázni, balra fordultak s eltávolodtak a folyamtól. Itt széles ártér húzódott, a tavaszi vizek tengerként öntötték el Kispestig az egész vidéket. Évszázados, bunkós fűzfák meredeztek ki a vízből, távolabb áthatolhatatlan nád húzódott. Már zöldelt a tavalyról maradt rozsdás nádrengeteg, érkező gólyák keringtek a víz felett, vagy fürödtek a sekélyebb helyeken, mint a ludak. A megérkező gólya első dolga a fürdés, paskol, lubickol, kevélykedik a vízben. Ernye szíve boldogan dobogott a gólyák láttára. Eszébejutott az Ormánköz - ott most énekszóval köszönti a nép a gólyákat!

Alacsony homokhátakon lovagoltak. Délben elérték Saroksárt. Itt a Dunának egy nagy, vad beszögelése, sarka volt. Tele posvánnyal, ingovánnyal, sással, fűzfával. Ebből az ingoványból, ebből a végtelen fertőből emelkedett ki az a magasabb homokhát, amelyen néhány fűzfonatos, náddal fedett házból álló falu élte a maga zárkózott, csendes, gyűjtögetésből tengetett életét. A háton vadkörtefák álltak, afféle hitványabb gyümölcsös is látszott, a fák halványpiros és tajtékfehér virágokkal pompáztak. A távoli házacskák közül békés füst szállongott. Hűvös szél fújt.

Egy piros nemezekkel borított kis gömbölyű sátor Kizil-gül sátra volt.

Illye lassúbb iramot parancsolt s ügetve közeledtek a sátor felé. Vagy tizenöt-húsz ló legelészett a zsenge fűben s hat-nyolc magassüvegű, farkasbőrös, alacsony kún ténfergett a lovak körül. Ahogy a közeledőket észrevették, egyikük bebújt a sátorba, a többi csákányát, dzsidáját szedve nagyhamar felszökött a horkoló kis lovakra.

- Hej! Hej! - rikkantott Illye recsegő, repedtbogrács hangján s integetve felágaskodott a nyergében - Törtöl úr! Hej!

Erre azok meglepődve leeresztették dzsidáikat. Egy fiatal kún vágtatva rohant a jövevények elé.

Gyors szóváltás támadt.

- Törtöl úr?

- Mit kívántok tőle?

- Az a kánné nagyasszony?

- Ki külde?

- Az nagyúr.

- Mit kíván?

- Mondd, hogy itt vagyon Illye.

A legény térült, fordult, a sátorhoz vezette őket.

Kizil-gül Törtöllel kilépett a sátorból. Erősen meghajolva lépett ki az alacsony ajtón. Lassan mozgott aranyos, bő redőkben omló kúnos ruhájában, fehér nemezcsizmáiban, fején a magas sög-kelével. Kövér, puha arca szomorú volt, könnyek nyomai és álmatlanság sötét karikái csúfították el oroszosan nagy, szelíd szeme környékét. Sápadt volt s az ajka duzzadt. Vállán fehér peredsét viselt a gyász jeléül s fázósan beleburkolózott. Akárhogy uralkodott is magán, lágy természete kitört. Ura halálát éjszakákon át keservesen siratta.

- Mit akartok? - kérdezte szlávul. Hangjában szemrehányás és elutasítás volt.

Illye mélyen meghajolt s ujjaival érintette a homlokát.

- Nagyasszony, - mondta lassan - Béla urunk űnagysága imád urad lelkéért. Misét is rendöle idvességéért. Most Törtöl urat kéri az én számmal, jöjjön hozzá, mert békét s egyességöt akar. És urad haláláért ölégtételt kínál.

Törtöl néhány szóval elmondta az asszonynak Illye szavainak értelmét. Kizil-gül szomorúan legyintett. Mondani akart valamit, de ajka reszketni kezdett, szemét elöntötte a könny. Állt néhány pillanatig s a távolba nézett. Azután megfordult s lassan, lábát alig vonszolva, visszament a sátorba.

- Gyerünk - mondta Törtöl mogorván s felvetette magát a lovára.

A kolostorig némán lovagoltak. Csak amikor már a kapu elé értek, kérdezte Törtöl rekedt, kelletlen hangon:

- Megbintettík az osztrák urat?

- Nem.

- Akkor mírt vagyok én itt?

- Majd megmondja a nagyúr.

Azzal leszálltak a lovukról. Ernye nagyon sajnálta azt a nagy, derék asszonyt, szerette volna megvigasztalni, duzzadt, puha ajka, könnyes szeme, keserű legyintése emlékezetében maradt. És sajnálta a vén Törtölt is, a bánat messziről lerítt róla, arcán látszottak az alvadt vérrel takart új sebhelyek, melyeket gyászában hasított. És a szótlansága beszélt.

Nehéz léptekkel ment fel a garádicson, nem köszönt senkinek. Magas süvege alól zsíros csimbókokban csüngött ki ősz haja, vállát meggörnyesztette, hatalmas farkasbőre nagy, ordas farkasnak mutatta.

A király cellájából éppen a prior hátrált kifelé nagy hajlongással. Amikor Törtölt meglátta, szinte megriadt. Törtöl rá sem hederített az öreg szerzetesre, hanem felvetette a fejét s egyenest belépett a cellába.

Béla egy kicsiny, durván faragott asztal mellett ült s valami levelet írt alá hollótollal. Feltekintett a belépőre, komor arcán fájdalmas mosoly futott át. Felállt, két lépést tett a vén kún felé s mintha megmozdult volna a jobbja, hogy átölelje. De látva annak komor, alvadt vértől csúf, sebhelyes arcát, mélyen csillogó, vádoló tekintetét és rideg testtartását, megint elkomorult s a karja is megdermedt.

- Hivattál - szólt a kún, alig biccentve köszönésül és a süvegét sem véve le. Pillantása egykedvűen meredt a király arcába.

- Hívtalak - mondta a király csendesen. - Ülj le, Törtöl úr.

- Mit kívánsz? - kérdezte Törtöl anélkül, hogy a kínálást tudomásul vette volna.

Béla látta ezt a sértő visszautasítást, de nem háborodott fel, inkább fájt neki. Hogy érzéseit leplezze, övébe dugta kezét s néhány lépést járt a szűk szobában.

- Urad, a kán, - kezdte végre jól meggondolva minden szót s megállva az öregember előtt - kedves fiadom vala a kresztységben...

- Itt gyilkolák meg, ebben a házban - jegyezte meg nyomatékosan Törtöl.

- Te tudod, uram - folytatta a király ismét túltéve magát a sértésen, hiszen fájdalomból esett - mily kresztyéni szeretettel s vendéglátással fogadám űt országomban...

- Itt gyilkolák meg, kerál - dörmögte ismét a kún.

- Azkik meggyilkolák aljasul, felelni fognak Istennél érette - emelte fel Béla a szavát s elöntötte a düh és tehetetlen bosszúvágy.

- Ezt bízzuk Tangri űnagyságára.

- Bízzuk, uram. Isten megenged Köteny úrnak bíneiért s tám kegyösen fogadá az én engesztelésömet is. - Sóhajtott, leült, nagy homlokát lehajtotta. - Magunk vagyunk, Törtöl úr, nincs mit álaskodnunk.

- Nincs, nagyúr - helyeselt Törtöl komoran s pillantása a király szemének mélyébe fúródott. - Én valék itt, azmikor Köteny urunk kípíben elhozám az izenetít. Én, uram, úgy gondolík ez országra, annak kresztyin nípíre s főkíp kerálára, mint testvír az testvírre. Én, uram, tudtam, hogy nem az kreszty, nem az hodzsaturbán, nem az csengettyű s nem is az kámruha tészi, hanem az igaz szűv. Én, uram, azt mondám Köteny urunknak, ez a kerál, ez a Bíla, ez az igaz szűv, testvír lészen a sors forgandóságában, Tangri minden áldása, Khajár minden csapása között. Münk, uram, azt hivénk, ha máshult nem is, de ebben az országban, melynek te vagy fejedelme, uram, igaz kresztyínsíg vagyon. De hát... tívedék...

Ezt úgy tette hozzá, mint aki nem is talál szavakat gondolatai elmondására. Vagy nem érzi céljukat. Mit is mondjon többet? Köteny meghalt.

Béla kiérezte a nehézkesen, rekedten s mély szomorúsággal mondott szavakból a helyrehozhatatlan csalódást. Arca tűzbeborult, szemét behunyta, erős állkapcsát összeszorította.

- Jézus urunk a megbocsátás igéit hirdeté - dünnyögte lassan. - Én hiszök Jézus úrban, hiszök az ű jorgalmában, Isten szeretetében. Bínes vagyok, uram s bínemet, ísza, bévallom törödelmesen.

- Bínes vagyok én is, uram - mondta erőteljes, recsegő hangon Törtöl - s én is bevallom bínemet. Mert, uram, én noszogatám Köteny urat, hogy hajtsa fejit kresztyvíz alá. Noha ű, bátor kresztyin fejedelem, ama Misztiszláv úr lányát vevé felesígül, ellenállt. Igen közelről látá ama kresztyén fejedelmek s urak arculatját, uram. Én bíztatám, a magyeri föld messze híres becsületéről. Én bizonygatám, itt az igaz Jézus Igéje él. Ez a föld nem kétszínűek, álnokok, harácsolók, becstelenek földje. Bíla ama Etilét s Bajánt vallja őséül, akit Köteny. Bíla szeretete igaz szeretet, Bíla szava igaz szó és tervíny. Bínes vagyok, uram. Köteny hitt, mert én is hivék... És Kötenyt itt gyilkolák meg, ebben a házban!

Nem kiáltott, szavai mégis úgy hatottak, mint a kiáltás.

- Nem rusz földön ölik meg s nem is az álnok fejedelmek kémei. Nem ölik meg harcban sem, noha az mohal halálra keresé s kít fiát felkoncolá. Nem azok verik arcul a becsületet s az adott szót, azkik ellensígei vagy irigyei valának. Itt ölík meg, mint kresztyént, az igaz kresztyénség, amaz Istefán kerál országában, uram, s megölik annak a házában, azki atyja vala a kresztysígben. Hát bínes vagyok, uram, s bínemet jóvá akarom tenni.

Jódarabig hallgattak. Törtöl minden szava súlyos vádként hullott a király fejére. S ő meghajtotta a fejét alázatosan s égő arccal hallgatta a vádakat.

- Hallom, amaz osztrák úr nem lakolt - folytatta Törtöl ridegen.

- A herceg úr űnagysága elméne minden vitézivel.

- Vajjon azért méne el, mert fílt az te bosszúdtól, uram?

- Nem. Elméne, hogy nagyobb sereggel térjen vissza.

- Köteny úr víre az ű kezén szárad.

- Nem tudom, uram. Oly hertelen kerekedék a gyilkosság s oly zavarosan örvénylik mindön, hogy hálót nem vethetünk belé.

- Köteny úr haláláért ű felel - lobbant fel ismét a keserű düh a kún szemében s kezét ökölbe szorította. Lépett egyet, megrázta vállán a farkasbőrt, majd csendesebb hangon mondta: - Mindenki lakol az ű haláláért. Hitet tevínk, uram, az eb dögire, hogy Köteny úrért bosszút állunk. Köteny kán vala. Kötenyírt nígy törzs áll bosszút, uram.

- Mit akartok, Törtöl úr? - döbbent meg a király. Felállt, összehúzott szeméből késpenge fúródott a kún szemébe.

Annak a szembogara is összehúzódott, mint a macskáé, ha erős fény hatol belé. Csak a fogai közt mondta:

- Mü dolgunk már ez, uram.

- Én kedég azért hivatálak, - folytatta hevesen Béla - hogy engedjetök meg a bínért. Térjetök vissza hozzánk. Jöjjön vissza a nagyasszony és két vitéz fia is.

- Nagyasszonyunk sír és nem tér vissza.

- Azt akarom, engesztelődjetek meg, uram. Benned bízom...

- Én nem bízom benned - suttogta Törtöl s egyet lépett hátra, homlokát leszegte, arcán vonaglottak a hosszú, véres sebhelyek. - Én sem és a két fiú sem... És Kizil-gül sem...

- Hát ennyit teve a kresztyvíz, melyet fejetekre öntenek? - kiáltott fel Béla.

Törtöl a fejét ingatta.

- Ennyit, uram.

- Mondd - kiáltott fel a király hevesen s megragadta a kún vállát. Szinte megrázta, hogy felébressze benne a bizalmat és szeretetet. - Ennyit értétek papjaink szavából, Jézus Igéjéből, az én hozzátok való szívességömből? Béfogadálak titeket, földet adék, szabadságotokat levélbe foglalám, kánotokat fiamul fogadám, lelkötöket Istennek ajánlám... ennyit ére az egész?

- Fírfiak vagyunk, uram - dünnyögte Törtöl rendületlenül. - Papjaid beszílének és a fegyver cselekszik. Te béfogadál münket, de uraitok kivetének. Nékik tekergők, tolvajok, rablók, becstelenek valánk. Egy-két asszony miatt tüzet vetének reánk. Egy-két elkódorgott csorda, níhány szál fű miatt átkokat szórának reánk. Mert ruhánk bűrből vagyon, lovaink kicsinyek és a nyelvünk nem magyeri, kikiáltanak Tartarosz rémeinek, bátor, uram, én nem tudom, mi az a Tartarosz, hidd el... Földet adál, igenyest, ámde uraid úgy vélék, az ű földjeiket adád. Szabadságunkat levílben foglalád. De minő szabadság az, uram, midőn kánunkat magad házában, magad vitézeivel kellett vídelmezned, hogy már rígen fel ne szabdalják ebek harmincadjára? Münk, uram, csak baromlegeltetők vagyunk. Hitvány lovaink, ócska fegyvereink, dísztelen ruháink, kevés aranymarháink vagynak. Münk, uram, csak alacsony sátrakban lakozunk. A mü férjfiaink, uram, nem szavalnak magas templumokban, asszonyaink gyermekeket szülnek s nem fílnek az fírfitűl, uram. De münk nem tudjuk legelőkben, házakban, barmokban, templumokban, eltiltott szerelemben látni a kresztyén hitet, sem az igazságot...

Legyintett s kedvetlenül lehajtotta a fejét.

- Szólottam, uram.

A király ismét sétálni kezdett. Mindent értett, mindent látott. De azért meg akarta akadályozni a nagyobb bajt. Vissza akarta fordítani a dolgokat.

- Mit akartok, Törtöl? - kérdezte gyorsan s megállt. - Hová mennétök?

- Ez világ ellensígekkel veszen környül - recsegte Törtöl. - De jobb a kivont fegyver, mint a szavak mírge.

- El akarjátok hagyni az országot?

- Nem tudom, uram.

- Hogy álltok bosszút? Mit tervelgettek?

- Nem tudom, uram.

- Csak tán nem állotok az tartár mellé? - kiáltott; fel szilajon.

- Nem, uram. Bátor megtehetnénk. De nem tesszük.

- S miért nem?

- Mert, uram, vagyon itt egy kán, Alpra, a Duna-Tisza közin. Ű szövetséget ajánla Köteny úrnak, de szövetkezik az tartárral is. Mi azzal az Alprával, azzal a gyalázatos, hamis kutyával, nem közösködünk.

- Alpra a tartárral szövetkezék? - kiáltott a király megdöbbenve.

- Ha Kötennyel nem a csákányok s kardok s nem nímetek beszíltek lenne, - vetette oda vádlóan Törtöl - elmondhatta lenne.

- Ó, mily alávaló galádság, mily gyalázat! - suttogta Béla s homlokán mélyre vésődött a merőleges árok, ajkai csücskét vaskapocsként zárta be a két éles barázda, elefántcsont arca elsápadt. Nagy homlokából felvetette a haját. - Kitől tudod?

- Ama Tázlár úr is vele értekezik - vetette oda Törtöl, mintha alamizsnát vetne s fitymálva elvonta az ajkát.

- Felköttetem! Hóhér kezére adatom! - kiáltott Béla felkavarodó indulattal.

- Én kedég megyek - zárta be a beszélgetést a vén kún.

Béla ismét vállonragadta.

- Nem, nem, maradj! Maradj, Törtöl! Hívd vissza nagyasszonyodat is. Jertek vissza, uram. Feledjetök, engedjetök meg Jézusért. Férfiak vagytok, aki meghalt: aludjék. Álljatok mellém, Isten nevében harcoljunk együtt, védelmezzük Jézus hitét együtt...

- Jézus hitét vídje meg Jézus, én kedég megyek. Sajnállak, nagyúr - tette még hozzá szomorúan. - Ennek így kell lennie. Tangri áldjon.

Hirtelen meghajolt, ujjaival érintette a homlokát s megfordult. Keményen, komoran lépett ki az ajtón, nyugodtan tette be maga mögött.

Béla feldúltan bámult utána. Lépett egyet. Nem, nem szabad elengednie! Utána kell küldeni valakit, Illyét, a nádort, az asztalnokot, az érseket, mind a két érseket... Négy tömén lovas, négy tömén... És szívükben keserű csalódás! Azt a csalódást jóvá kell tenni. A sérelmet be kell gyógyítani, a szíveket meg kell békíteni! Nem, nem történhet meg... hogy az özvegy, a két fiú, az urak, a kemény lovasok tízezrei, az asszonyok és gyermekek magukkal vigyék ezt a véres emléket. Hogy fejükön égő sebbé váljon a keresztvíz érintése s akik most kicsinyek, öregségükben is úgy emlegessék a keresztény Magyarországot, István, László, az "öreg" Béla országát, mint orgyilkosok, csalárd szívek és képmutatók földjét...

Az ablakhoz lépett, kinyitotta a tenyérnyi kis lantornát. Odalent egymaga ügetett Törtöl a kolostor falai előtt, az alacsony házak közt ott a szűk utcán. Fejét lehajtva ment, fehér csimbókjait szél lengette, farkasbőre libegett. A kócos kis ló olyan komoly szorgalommal, olyan kötelességtudó bölcsességgel szedte kicsiny patáit, hogy könnyezni lehetett rajta. Törtöl nem nézett vissza. A tömeg utat nyitott előtte, a csoportosan lézengő katonák gúnyosan rikkantottak utána, macskának csúfolták a lovát, őt magát kutyapecérnek. A vén kún rájuk sem nézett, fegyveréhez sem nyúlt. Egykettőre elnyelte egy alacsony, vályogból épült, rokkant tetejű kocsmaépület, melynek sarkán forgácsot lengetett a tavaszi szél.

Béla ellépett az asztaltól s leült. Homlokát a tenyerébe hajtotta, Hiába lát tisztán, hiába tudja, mit kell tennie... Az emberek tisztelik, hódolnak előtte, de nem értik.

9.

Este a refektóriumban vacsoránál ültek. Az asztal fején a király, jobbján Mátyás érsek, balján Ugrin érsek, lejjebb a nádor, az asztalnokmester és Rátold-nembéli Gyula udvarbíró. Türje nembéli Dénes kiment Becsére a méneshez. Ott, a Lórévnél, másnap ezer lovat akartak kihozni a szigetről s a táborba hajtani. Mátyás érsek harsányan mesélte, hogy a lovászmester csak azért hozza ki a lovakat, hogy megszökhessen a kolostorból. Szűk neki a cella, rossz a levegő...

Kölest, sült húst, búzalepényt ettek s bort ittak. A két érsek - különöse Mátyás úr - sokat ivott. Igen jó hangulatban volt Mátyás, mert, mint mondta, "világosodik a környülállás" a kúnok eltávozásával. A nádor megjegyezte:

- A környülállás nem világosodik, hanem sötétül.

- Ne beszélj bolondot, uram! - kiáltott hatalmas hangon az érsek. Kis barna szeme ragyogott, mint a csillag. - Inkább legyék küsebb a sereg, mint valami nagy disznócsorda, melyben egymást agyarkodják a kanok. Menjenek Isten hírével kún feleink, majd megbékélnek, ha látják, minő keserves világ szakad reájuk. Majd visszajönnek csendesen s elfeledik, hogy háborúban olykor puffan az embör kaponyája.

Saint-Omer Vilmos lépett be. Mátyás érsek nyomban a szép nagy szál, szőke férfihoz fordult és szemét gyönyörködve legeltette rajta.

- Itt vagyon Margitánk vőlegénye! - kiáltott lelkesen. - No, hát növöget ám a kicsi menyasszony, már a főzőkalán is illik a kezébe. Még egy-két esztendőcske s olyan fiat szül, akár kerálné nagyasszonyunk az nagyúrnak!

Béla elmosolyodott. Ivott egy kortyot a kék üvegkupából. Szerette hallgatni Mátyás érsek harsány, jókedvű, bizakodó szavait, ha nem is volt mindig a mélyükön túlságos komolyság. De az élet öröme, a gondokban is rendíthetetlen bizalom, az isten akaratában való boldog megnyugvás úgy sugárzott róla, hogy súlyos időkben szinte nem lehetett nélküle meglenni.

- Hát, nagyúr, - folytatta a vidám érsek a királyhoz intézve szavait - ugyan minő állapotban vagyon a kancellária? Haj, szép üdők valának ugyancsak, amikor odaát, Budán, én ijesztgetém az hollókat. Minő sokadalmak valának! Minő átkok, kesergésök, nyavalyák. Nem vala gyermekjáték, urak. Az egész ország ott tolonga az én szegény, gyönge vállaim környül. Ede úr Legénytóról. Mutmér uram... Katapán-nembéli perlekedésük. Hát ugyan Tátika úr megbékélt-e már gulácsi Rendes úrral? Ugyan világíták egymás falvait.

- Az meg - szólt a nádor is kissé vidámabban mosolyogva, mint egyébként. - Mondja is az egész környék, hogy ezután együtt égetik majd mások falvait. Feleségöm íra Tomajból. Azt vevém ki leveléből, hogy valóságos ikrek levének.

- Ezt sem hivém! - kacagott Mátyás érsek s óriási, rövidujjú kezét az asztalra csapta.

- Mi történe odaát, uram - fordult az asztalnokmester a hallgatag Kálmán herceghez, aki morzsánként eszegette a búzakenyeret s egyre a kupáját nézte.

- Mikép véled, uram? - kapta fel a fejét merengéséből a herceg. Sápadt arcán sötét árnyakat kergettek a gyertyalángok.

- Hallám, ördöngök vagy késértetök riaszták meg feleségödet.

- No! - hörkentett Mátyás érsek.

- Kerálné nagyasszonyunk hálóházában ördöngök? Késértetök? - csudálkozott Ugrin érsek is elbámulva. Szép fekete szakálla, erős orra, okosan, gondolkodón csillogó fekete szeme s dús, hosszú haja olyan volt, mintha valamelyik freskófestő mester írta volna.

- Vajjon panaszolkodék az nagyasszony? - kérdezte a királyt az asztalnokmester.

Béla nem tudta, miről van szó. Rázta a fejét.

- Mert felveré az egész házat, cselédei, udvarló asszonyai alig tudák lecsillapítani s Márk atya elméne hozzá, hogy meggyóntassa, megvigasztalja. Bátor nincs annak bíne, oly tiszta s makulátlan ű, akár az erdei gerle - folytatta Csák-nembéli Máté.

- Vagyon ám az úgy, urak - szólt a mohón falatozó Rátold-nembéli Gyula s zöldes, vizenyős szemét felvetette lehajló homloka alól, arca pirosabb volt, mint egyébként. "Sült németnek" gúnyolták őt is szokatlanul vörös arcáért. - Vagyon az úgy, hogy valaki bent lakozik egy házban s évek alatt sem lát, hal sömmit is. Osztán bémegyen valaki más és ű meg lát is, hall is.

A herceg kelletlenül, rosszkedvű hangon mesélte:

- Ördöngök törének be a hálóházba, amikor elaluvék. De elébb bétolának egy szernyő dorongot, hogy agyonzúzzák. Akkor azután hajszolák űt, mígcsak egy halotthoz nem ére. És ott összveesék, szegény. Még a halál verítéke is kiveré. Mikor kedég bémenének az szolgálók s világot töttenek, nem látának immár sömmit is, de az ördöng pokolbéli bűzit azért érezék.

Mindnyájan a fejüket csóválták, ámuldoztak.

- Vajjon teve-é Márk atya ördöngűzést? - firtatta Mátyás érsek.

- Meggyóntatá, megvígasztalá, de nem teve - felelt a herceg. - Azért aggodalmaskodok most is érette. Igen nyugtalan vala már napok óta. Azért két szolgálója ott alszik véle és a világot sem oltják ki. Azért alszik két szolgáló, mert az egyik fél, a másik meg nem mer a társa nélkül ott aludni véle.

- No, majd elbánok én az ördöng űnagyságával! A fertelmes döggel! - harsogott Mátyás úr hangja vadul. - Majd kimegyek hozzá Budára s kifüstölöm onnét! Majd orra alá tartom én Jézus urunk kresztyjét, uram! Sántítva takarodnak el onnét az ördöngök, még ha nem lennének is sánták!

Megegyeztek abban, hogy az érsek másnap elmegy Budára, az egész palotát kifüstöli, beszenteli a falakat, küszöböket, ajtókat. Ebben megnyugodtak és Kálmán herceg is nagyobb darabot tört a kenyeréből.

- Halljunk valami szép éneket! - fordult Saint-Omer Vilmoshoz Mátyás úr. - Hadd kullogjék el közülünk is a rossz kedv ördönge.

Saint-Omer Vilmos nem sokáig kérette magát. Elszalajtott egy rabszolgát a szállására, hogy hozza el a hangszerét. Míg a rabszolga odavolt, a lovag büszkén közölte, hogy néhány új dalt szerzett, sokkal szebbeket, mint amilyeneket ezelőtt. Az urak helyeseltek s bólogattak. A király is mosolygott. Egyike volt azoknak a ritka pillanatoknak, amikor az asztal körül látva megpróbált híveit s hallgatva vidáman csapongó, hol harsány, hol elgondolkozó hangjukat, átadta magát ő is a gondolat játékának, gyönyörködött az ifjúság erejében, érzéseiben s terveiben. Örült az ízes bornak, könnyű mámor emelte fel a nehéz földről s gyermekeire gondolva úgy látta, az élet szép s a halál messze van.

Saint-Omer Vilmos, megkapván hangszerét, leült egy zsámolyra s megpengette a húrokat. Egy kissé kényes volt a lovag. Úgy ült, hogy a gyertyafény megvilágítsa domború homlokát, szőke haját, kevély, fiatal arcát és kék szemét. Könnyű ujján villogtak a gyűrűk, epedve félrehajtott feje alig észrevehetően rezgette a fülbevalóit.

Kétszer-háromszor végigfuttatta bámulatosan gyors ujjait s mély lélegzetet véve, hangja bársonyosan, áhitatosan felszárnyalt:

- Hej! Hej! - bömbölt közbe medvehangján Mátyás érsek s kupája talpával az asztalt kocogtatta. - Megállj, lovag. Azt hiszem, uram, te az osztrák herceg gyönyörködtetésére énekelsz urunk asztalánál. De az herceg úr mindön vitézivel egyben elméne immár.

- Bántja nagyságod a német beszéd? - találgatta a lovag s keze lehullott a hangszerről.

- Eleget hallék belőle az utóbbi üdőben. Tám volna oly éneköd, uram, amelyben szűved ézös szerelmét más, ézösebb nyelven énekeled meg.

- Vagyon olyan is - készségeskedett a lovag, de a hangján érződött egy kis sértődöttség. - Oly szép vala üdő éccaka, ülék kint bundában s dalolék versusok.

Azzal más ütemre váltva, pattogó, édes nyelven dalolta:

Az ajtó hevesen kinyílt. Lihegve, hajadonfőtt, vizes hajjal, átázott szokmánban, sáros csizmában Ákos-nembeli Ernye lépett be. Odakint hideg tavaszi eső zuhogott és fújt a szél. A gyertyák vadul lobogtak. Minden arc a betoppanó lovag csontos, barna arcára szegeződött. A dal elnémult.

- Nagyúr! - kiáltotta Ernye vad, nyers hangon. - Borsfia Andorás és vitézei...

A nádor felugrott székéről. A király türelmetlenül az asztalra csapott.

- Ne dadogj, uram!

- Nagyúr, igen szaladék... Megtámadák a vonuló kúnokat Taksony környékén. Hozzájuk csatlakoza még egynéhány úr serege Bács vármegyéből. Az kún seregek ott gyülekezének, hogy elkerüljék az tartárt s Délnek akartak tovább vonulni. Borsfia Andorás úrék alulról jövének s valami bajuk vala Alprával. Meghallák azután a kúnok dolgát s dühükben rájuk menének. Szernyő csata volt, uram, déltől alkonyatig tartott. Most érkeze onnét egy lovas vitéz. Borsfia Andorás úr kivágta magát s közeleg. A kúnok...

Mindnyájan felugráltak. Egy kupa feldőlt s a bor csörögve folyt a kőpallóra.

- Nyomban utánajárok, - dünnyögte a nádor s kifelé csörtetett a szobából, piros csizmáit erősen csikorgatva. Nyusztprémes kalpagját már odabent a fejébe nyomta.

- Semmi! - kiáltott Mátyás érsek. - Mit ugrálsz, nádorespán uram. Elintézék s megvagyon. Mennek tovább. Délről, Szeged tájáról, felfelé tart Laczkfi úr több mint egy töménnel. Majd szétveri az egész csűrhét.

- De nem veri ám, - fordult vissza a küszöbről a nádorispán dühösen. - Ezek a bitangok két nap alatt végigszáguldanak az egész Duna-Tisza közön s kettéhasítják az országot. Csak ez kék nekünk, amikor nyakunkon a tartár.

- Hej, a keserves kurafi, az a Fredericus! - ordított Ugrin érsek. - Ha már így vagyunk, mért méne haza?

- Mért nem jöve becsületös sereggel! - csapott az asztalra Csák nembéli Máté vadul.

- Német szövetség, - dörmögte Kálmán herceg. Ő volt az egyetlen, aki nem ugrott fel, hanem szinte kegyetlen közönnyel rágicsálta a kenyerét. Amikor szoros volt a helyzet, Kálmán szinte megfagyott.

A király felvetette fejét, hogy megszabaduljon a homlokába hulló hajfürtöktől. Szeme úgy szikrázott, mint a vadé a sötétben. Ajkai körül megkeményedtek az árkok.

- Azonnal Illyét. Udvorespán uram hozza elejbém Ernye úr embörét. Azt, aki Taksonyból jöve. Látni akarom kiféle, miféle. Nádrespán úr mü keráli seregünkből parancsoljon lóra két ezredöt, nehogy a visszatorlódó kúnok betörjenek s bajt hozzanak reánk.

- Bízd rám nagyúr, s légy nyugodt.

Azzal mégiscsak kiugrott a küszöbön s az ajtót bevágta maga mögött.

- Na, azért én is kimegyek a legényeim közé, - jegyezte meg Mátyás érsek s kiitta a borát. - Hiába no, olyan üdőket élünk, hogy a dalt nem hallgathatjuk végig...

Ugrin és az asztalnokmester is vele indult. Ki kellett menniök, nehogy lázadás, vagy kavarodás támadjon. Vagy, ami még rosszabb, nehogy a mocsarakban tanyázó tatár felhasználja a zűrzavart s megrohanja a várost. Az országbíró még egyéb esetre is gondolt.

- Hátha az egész csak a kutyafejűek csalfasága? És nem is kúnok azok, hanem tartárok? - kérdezte suttogva.

10.

Tavasz volt, a hegyek gőzölögtek, az erdők fátyolos zöldbe öltöztek, a rétek, mezők illatoztak, a gyümölcsösök virágba borultak. Tavasz volt és Batu táborában ezt a tavaszt már Magyarországon ünnepelték.

A Sajóig nem volt ellenállás. Ott a kán tábort ütött s míg egy-egy tümén előretört Pestig és lefelé, a Duna-Tisza közén, ő megülte a tavaszünnepet.

A katonák mámorosan portyáztak a virágos, gyümölcsös falvak között. Megrészegültek ennyi szépségtől és illattól, a legelők dúsan hajtó, duzzadó füvétől, a virágszőnyegtől, a hegyek szinte vaskos pompájától. Mindenütt, ahol egy-egy csapat tanyázott, szóltak a jatugánok, sírtak a düdükök, zengett a harsány ének, nyerítettek a lovak. A vad, kemény nép, mely hozzászokott a sivatagok és szteppék csontrepesztő hidegéhez, süvöltő hóviharához és rettenetes éhségeihez, fürdött és tombolt a vidámságban ennyi tavaszi szépség, virulás láttán. A mongol hazai sivatagain kolduskenyéren húzta ki a telet, hús csak a harcosoknak jutott, az asszonyok mindenféle hulladékot és kölest ettek, a gyermekek gyakran csak csontot. Mongol kutyának lenni annyi volt, mint farkasnak a puszta jég hátán. És itt száz marékkal szórta Tengri az áldást és bőséget. A kancák, tehenek és birkák zsíros tejet öntöttek, kövér csikókat, borjakat és bárányokat ellettek, a falvakban volt bőven zsír és köles, de még méz is. Bokhara, Szamarkand, Taskend függőkertjeivel s gyümölcsöseivel vetekedett ez az ország. Áradó vizek öntözték s az erdők tele voltak vaddal.

Egy-egy falvat felégetve s a lakosságot megölve, vagy elűzve, befészkelték magukat a bőségbe, felütötték sátraikat, megrakták tüzeiket s belevetették magukat a vidámságba. Senkisem tudott úgy örülni a tavasznak, a rétek, mezők és gyümölcsfák virulásának, az erdők dagadó rengetegének, a napfénynek és illatos levegőnek, a langyos szellőnek és bárányfelhőknek, mint a mongol s a hozzácsatlakozott pusztai népség. Dalok termettek és bőven csorgott a bálványok előtt az áldozati állatok vére.

Batu csak olyan mongol volt, mint a többi. Amikor a Sajó mentén egy dombról szétnézett a tavaszi pompájában kibontakozó tájon s éles szürke szemét meghordozta az erdős dombokon, a kitáruló mezőkön, a virágpompában tobzódó réteken, a folyó lustán kanyargó tükrén s az árterek haragoszöld nádrengetegén, arca kipirult, mellét telhetetlen öröm csiklandozta.

- Ó, Tengri, - mondta halkan s alig tudta megfékezni magát, hogy fel ne kiáltson, - napfénnyé váltál, virággá, mezővé, falevéllé váltál, legelővé váltál! Jó vagy, Tengri!

Tanna és Szubutáj Bahádur állott mellette. E két vén, cserzettképű, sok vért meggázolt férfiú is fátyolos szemmel nézte a tavaszi délelőtt csodáját. S ők is így fohászkodtak magukban, mély lélekzetet véve s a virágillatban fürödve. Míg a sátrakat felütötték, ők mozdulatlan lovukon ülve megtöltekeztek örömmel, gyönyörűséggel s hálával Tengri iránt. És nézték, amint az Észak felől lassan elővonuló telegák és kibitkák végtelen sora szétterül a síkságon, mint a tavaszi folyam áradása, körülönti a ligeteket és magános vadkörtefákat, lehúzódik a folyó partjáig s foltonként megtorpan. Mint esőáztatta földön a gombák, úgy nőttek ki a földből a gömbölyű sátrak ezrei. Lovascsapatok száguldoztak mindenfelé. Bőgtek az ökrök, mint a tülökszó s a csordák messze elhúzódtak, ameddig csak ellátott a szem. Asszonynép futkosott, dolgozott a telegák körül. Nőtt, épült, kivirágzott a selyemsátor s itt-ott megjelentek a nojonok vörös zászlói.

- És az ostoba magyeri kelár nem szövetkezett, - dünnyögte Batu rosszalón. - Mily ország, mily gazdagság, mily szépség! Mit tudnának cselekedni a magyeriak velünk!

- Most már a halálukat választák - jegyezte meg Szubutáj egykedvűen. A friss szél belekapott kis ritka szakállába s megrezegtette a sisakján lévő tollat is. Alacsony, zömök sötét-pej kancája tág orrlikkal szívta a fűszeres levegőt s nyakát kinyujtva hosszan nyerített.

- Választhatták volna az életet is, - mondta Batu elgondolkozva. - Mért bízták az ítéletet Tengrire? Tengri kegyetlen s mi vagyunk az ő ostora. Sírjuk ez a virágos ország, temetőjük a dús legelő.

- A kúnok kellettek nekik, mi nem, - morgott rekedten Szubutáj. - Mért jobbak a kúnok? Veszett, szétszórt, eltiport nép. Mi hatalmasak s győztesek vagyunk.

- Dsingisz bogdo mondta: egy uralkodó szószegése mindennél megvetendőbb, - szólt halkan a szűkszavú Tanna.

- Bila mikor szegte meg a szavát? - fordult felé Batu.

- Megszegte ősei szavát.

- Igaz, - bólintott Szubutáj.

Batu átvetette balvállán a lecsatolt övet s Kelet felé fordulva imádkozott. Azután megsarkalta lovát s levágtatott a dombról.

Az óriás sereg mindenfelé nyúlványokat, csápokat bocsátott ki magából. A sátrakban megtelepültek pedig készültek a tavasz megünneplésére. Mindegyik törzs és nép a maga módján. A baskirdok, csuvasok khiz-szirire, lányünnepre készülődtek s Pereget-tora bálványát állították fel rivalgó vidámsággal egy piros sátorban, az Etil-vidéki magyarok kisded csapata a Kígyót és a visszatérő Darút készült ünnepelni, a mongolok Szjúd-tunzit, a fény és meleg teremtőjét, a nesztóriánus karaitok a Feltámadást. Csengetyűiket rázva s imamalmaikat pergetve áhítatos elmélkedésbe merültek a lámák, a finn mordvák a vizek istenkéjét, a pogány oroszok Lim feltámadását dícsérték. Csak a müszülmének ténferegtek fanyar, kelletlen képpel, ők nem tudták elszívelni, hogy a kán táborában ünnepelhet minden nép és minden hit. Panaszra is küldték ulémájukat, hogy tiltakozzék. De Batu csak nevetett s elkergette.

Már elkészült a kán pompás sárga, fekete és fehér sátra, az aranyozott oszlopok a helyükön álltak, puhán ragyogtak a selyemszőnyegek, villogtak az aranyos fegyverek, s felállították felesége, Aj-jaktim piros sátrát is. Holdvilág kényelmes, puhán bélelt kibitkája nagylassan megérkezett. Egy jüz-basi vezetésével válogatott testőrség kísérte, ezüstös páncélingben, díszes sisakkal, villogó fegyverzettel. Batu a telegához ment s lesegítette alacsony, elhízott feleségét a telegáról.

- Örvendez a rét, ha a Hold reáhinti ezüstös sugarait, - mondta mosolyogva.

- Teljes a Hold öröme, ha virágzó rétre hintheti sugarait, - válaszolt az asszony s két ujjával megcirógatta a kán zsírral bekent arcát. - Vajjon elégedett vagy-e, uram?

- Tengri jósága határtalan.

Aj-jaktim nehézkes, himbáló járással ment be sátrába s szigorúan tekintett körül. Egy arannyal hímzett vörös selyemvánkos nem volt a helyén, odament s megigazgatta. Azután végighevert az arannyal díszített ágyon, feje alá dugta vastag aranygyűrűkkel díszített kövér kezet s fáradtan mosolygott. Batu most szépnek találta Aj-jaktimot. Látta, hogy az arca gömbölyű és kicsiny szemei feketén égnek, dúsan redőzött, vörös selyemből készült dsübbéje alatt duzzadón dagadoztak kövér combjai, kicsiny lábán fehéren villog a cifrán kivarrott nemez ötük. Aj-jaktim maga mellé vonta a kánt, leültette az ágya szélére s mámorosan nézte. Ő is szépnek találta az urát. Alacsony, vaskos, rettenetes erejű tagjai feszengtek a szükmen alatt, zsírral bekent csupasz arcán szelídség mosolygott, szürke szeme erőt sugárzott, rövid, vastag ujjai olyanok voltak, mint a csonttörő fogó. Büszke volt az urára Aj-jaktim, büszke volt, mert hosszú ideje nem látta s aggódott érte, büszke volt, mert az Oroszkapun oly gyorsan s rettenetes erővel tört át, mint Dsingisz bogdo a karezmi hegyszorosokon. És szépnek találta, mert tavasz volt s mert ilyen tavaszt még talán nem is látott.

- Holnap lesz a tavasz ünnepe, - mondta csendesen mosolyogva az asszony. - És te is ünnepelsz.

- Én is ünnepelek s ünnepel minden nép a kataj birodalomig s azon túl is, a tengerig, Novgorodtól a Ker-balik tengizig. Mindenki ünnepel, a barmok is ünnepelnek és a lovak vére meghevül. Tegnap harcoltunk, holnap ünnepelünk s holnapután harcolunk. S jövő esztendőre ünnepelünk Nyugaton az Óceánig... és mindenütt mohol ünnepel.

- Adjunk hálát Tengrinek!

- Tengri kegyelmes.

A rabszolgák pillanatok alatt felállították a kán többi feleségének sátrait is. Kivirult a domb a piros és sárga sátraktól. De a kán csak egy sátorra gondolt, a kataj asszonyéra, Kin-csiére, az Aranyfogúéra.

Otthagyva Aj-jaktimot, belépett az Aranyfogú sátrába is, hogy köszöntse. Az alacsony, gömbölyded, ferdeszemű, feketehajú szépség könnyedén felugrott fekvőhelyéről s a kán elé szaladt. Vékony, kissé duzzadt, pirosra festett ajka mosolygott, piros körmei olyanok voltak, mint a rózsabimbók. Világoskék selyem köntöse alatt keményen domborodtak az emlői, kicsiny fülében nagy arany iszirgék remegtek, valószínűtlenül kicsiny, piros körmökkel ékes lába belesüppedt az aranysárga kínai selyemszőnyegbe. Kin-csi Batunál is fél fejjel alacsonyabb volt, kissé fel kellett ágaskodnia, hogy a kánhoz simulhasson. Átkarolva a kán nyakát, szájoncsókolta, hegyes nyelvét a férfi kemény ajkai közé dugva. Olyan kicsiny, hajlékony s gömbölyded volt Kin-csi, mint egy gyermek. Batu szívére lezuhogott a megbúsult vér, félkarjával óvatosan magához szorította a nőt, vigyázva, hogy össze ne roppantsa. Kin-csi kéjesen vonaglott a rettenetes erejű öleléstől, megborzongott s teste végig hozzátapadt Batuhoz, mint fatörzshöz az inda.

- Holnap a tavaszt ünnepeljük, - suttogta Kin-csi, félig behunyva ferde szemét.

- Te is ünnepelsz, - dörmögte visszafojtott vággyal a kán. S nevetett.

- Hol leszel holnap este? - suttogta az asszony. Félig a kán karján csüngött s belenézett a szemébe.

- Nálad!

- Nem Aj-jaktimnál?

- Nem.

- Nem fog megölni engem Aj-jaktim? - folytatta a kérdezgetést Kin-csi s arcán félelem felhőzött.

- Az úr én vagyok.

- Igen, te vagy az úl, az elős, a hatalmas. Te vagy a Lagyogó! - sejpítette gyermekesen gyenge hangon s büszkeségtől izzó arccal Kin-csi. - És holnap nálam leszel... Most hová mégy?

- Most a táborba megyek, - nyugtatta meg a kán mosolyogva s kezét végigcsúsztatta az asszony puha derekán, combján s megfordult. - Légy vidám és várj.

Vágyakkal eltelve ment ki a sátorból, hogy felkeresse Mongot, a katajt.

Mong csúcsos, sarkos sátrán ezüstösen csilingeltek a csengetyűk. A tavaszi szél játékosan himbálta őket. Mong a sátor előtt ült és fatáblás nagy könyvet tartogatott a térdén. Hol belenézett, hol behúnyta a szemét, a melegen permetező napfény felé fordította sovány, sápadt arcát. Hosszú, vékony bajusza lefolyt, mintha a tavasz indákat növesztett volna kopasz fején. Kék ruhája ragyogott a napsütésben.

Batu leült mellé a fűbe. Mong mintha észre sem vette volna, tovább böngészte a könyvet s be-behúnyva a szemét, tovább sütkérezett, így hallgattak sokáig. Végre a kán megszólalt:

- Vajjon mit tanulgatsz, bölcs Mong?

A kataj elragadtatva cuppantott s feltekintett a bárányfelhőkkel borított égboltozatra.

- Kudatku Bilik... - suttogta áhítatosan.

- Holnap a tavaszt ünnepeljük, - mondta vidáman a kán. - Készülj, mandzi, az ünnepre.

- Én nem ünnepelek, ulam - szólt vontatottan a kataj.

- Az új élet ünnepét neked is meg kell ülnöd!

- Az új halál ünnepét én nem ülöm meg, ulam.

- Hol az új halál? Nézz körül, bölcs Mong. Virulnak a rétek, illatoznak az erdők, áradnak a folyók, dalolnak az asszonyok, süt a Nap...

- Helvadnak a világok, fonnyadnak az eldők, sálba fulladnak a folyók. Ez az új halál.

Batu bosszús volt, hogy a kataj az elmúlásra, pusztulásra emlékeztette ezen a vérpezsdítő napon. S éppen a tavasz ünnepe előtt. Szürke szeme felvillant. Mong félszemmel odakacsintott s látta, hogy ura haragszik. Közömbös hangon folytatta:

- Hány félfi, hány asszony, hány áltatlan gyelmek leli halálát, melt te itt ünnepeled a tavaszt, ulam? Neked tavasz, neked az élet ünnepe, nekik az őszé és a halálé. Neked világzanak a létek, illatoznak az eldők s nekik helvadnak a létek s téli fagy delmeszti az eldőket. Hozzád kegyelmes volt Tengli, hozzájuk kegyetlen. Itt ezlek és ezlek s tümének vigadoznak, sipolnak, csókolóznak és szeletkeznek, ott ezlek és tízezrek fagynak vélbe, csókolják meg a halál jeges ajkait s táncolják lettenetes táncát. Ezélt én nem ünnepelek, ulam.

- Mondod már, bolond - legyintett Batu s kelletlenül felkelt a fűből. - Én nem is tudom, mért hoztalak ide is magammal. Hogy keserű cseppet önts a boromba?

- Tengli nyilván úgy akalja, ulam, hogy bolod megkeseledjék - dünnyögte egykedvűen a mandzi. Majd gúnyosan reátekintett a kánra, felfelé nézett hunyorgató, ferde fekete szemével s csípősen mondta: - Akié a kald, azé a halál és a vigasság. Akié a könyv, azé az élet és a szomolúság.

- Dsingisz bogdo mondta: egyedül azért tudunk helytállani, mert nomádok vagyunk. És jól tudunk harcolni. Kolostorok és templomok szelíd embereket nevelnek. Csak vad és harci nép tud az embereken uralkodni.

- Ulam, meghajlok Dsingisz bogdo bölcsesége előtt. De egyszel te is velem fekszel a világzó mező alatt.

- Kalodába veretlek! - kiáltotta a kán vadul.

- Bölcs vagy, kán - bólintott a kataj. - Nyilván okod van leá. Hozol más katajt, ulam. Veless kalodába.

Batu nem is hederített reá, hanem otthagyta s a lovához ment.

Bejárta a tábort. Legelébb a ketrecekben tartott kedves sólymait nézte meg. A solymár azonnal elébejárult s mélyen meghajolva jelentette, hogy az úton öt sólyom megdöglött, közöttük a kedves Isim. Batu haragra gerjedt.

- Hogy történt? - kiáltotta felgerjedt, éles hangon s arcát elfutotta a vér. Tannához fordulva a solymárra mutatott: - Ezt a hitvány fickót megbüntetem. Maga készítse el a kínzószerszámokat.

Tanna biccentett, a solymár pedig mélyen meghajolva mosolygott. Csupasz, zsíros arcán nyoma sem volt megdöbbenésnek, vagy irtózatnak. Batu lehiggadva végigjárta a hosszú ketrecek sorát. Orrát kellemesen csiklandozta a madarak vad, kesernyés szaga, fülét a rikácsoló, vijjogó zenebona. Kis fekete bogárszemükkel kíváncsian nézegettek reá a karcsú sólymok, szárnyukat nyújtogatták, karmos lábukkal a rácsba kapaszkodva kidugták a fejüket. Batu halkan beszélt hozzájuk. Mint a gyermekeket, nevükön nevezte kedvenceit, ujját a rács közé dugva ingerkedett velük s ha felé vágtak horgas, pengeéles csőrükkel, visszakapta és nevetett. Vagy ötszáz sólyom vijjogott, repdesett, verekedett, acsargott, tollászkodott, röpködött, vergődött és gubbasztott a ketrecekben. Az etetők hosszú bottal jártak közöttük s rettegve figyelték őket, nem történt-e baja valamelyiknek. Mások kosarakban galambfiakat hordoztak s belökték a madarak közé. Vad vijjogással rohantak reá a pihés kis áldozatokra, éles csőrük belevágott a húsukba, vér freccsent, karmukkal megragadták s féltékenyen őrizték a zsákmányt s verekedtek, hogy egymástól is elvegyék, ha lehet. Vagdalták, rúgták egymást. A kán hosszasan ácsorgott előttük, gyönyörködve figyelte könnyű, acélos mozdulataikat, könyörtelen étvágyukat s mosolygott. Sajnálta a galambokat, de nem segíthetett rajtuk. A sólymok enni akartak.

Amint a ketreceket elhagyta, - a szerencsétlen solymárt akkor elkísérte már két szótlan katona, - a szelíd vadászleopárd, Arszlán kullogott elő valahonnét. Vinnyogva ásított, vésőszerű fogait kimeresztette és a kán elé sündörgött. Álmos volt, a meleg tavaszi nap elbágyasztotta. A kán lehajolt, megsímogatta s nevén szólongatta a hajlékony állatot, azután lovára szökött megint s továbbügetett. Tanna és a testőrzők csapata követte.

Amikor elérkeztek a síkságra szögellő erdőszélre, éppen a topcsik egyik szakasza rakta szerszámait szárazabb helyre. Hosszú, magas bőrsátrak álltak itt, ezekben halmozták fel a tüzes porokat, a hosszú, vastag bambuszcsöveket, meg a vasfazekakat, melyekkel majd tönkre fogják égetni a magyeri király seregét. Száz meg száz emberfej-nagyságú, gömbölyded vasgolyót raktak egymásra, a bambuszcsövek hosszú sorban halmozódtak. Végig a sátrak előtt egy sor topcsi lókoponyákon ült s famozsarakban ütemesen törögetett valamit. A mozsárpuffogás ütemére vidáman énekeltek. Amint a kán megjelent, abbahagyták a mozsártörők emelgetését s elhallgattak.

- Jó munkát! - kiáltott a kán s mosolygott. - Holnap ünnepeljük a tavaszt!

- Kán! Kán! - ordították a katonák, szélesarcú, báránybőr-süveges, bőrruhás kalmükök s fekete szemük villogott.

- Ünnepelj vidáman!

- Tengri adjon neked édes tavaszi szerelmet!

Egy vén mongol ballagott elő, mereven meghajolt s a mozsarak sorára mutatva szólt:

- Az étel megfőtt, most törjük hozzá a sót.

A nevetés végiggörgött a topcsik során.

Amint a folyó süppedékes, mocsaras, dúsan virágzó partján a kara-kirgizek tábora felé lovagolt, kis magányos sátrat talált. A sátor egy lámáé volt. Ott ült maga a láma is a kicsiny sátor előtt, hajlongva imádkozott, bő csuhaujjába rejtve kezeit. Előtte imamalom forgott a szél áramlásában. Okos szerkezet volt ez, a kán kíváncsian nézte. Szerette bámulni a szélkerék pergését, a könnyű bambuszhenger lassú forgását. Nem szólt, hogy ne zavarja a lámát elmerültségében.

Minden olyan szép és vidám volt... Holnap lesz a tavasz ünnepe. Ma Aj-jaktim ágyában fekszik, holnap lakoma lesz, folyik a bor, táncolnak a rettentő tábor és az ordu lakói, virágokkal ékesítik magukat a lányok, s ő Kin-csi ágyában fog feküdni. Végigfutott rajta a kéj sejtelme s karjaiban érezte az asszonyok testének vonaglását. Aj-jaktim, a kövér, húsos, oly régóta ismert asszony, fiainak anyja és Kin-csi, a kataj, a legújabb feleség, a gyermekes, keményemlőjű, keményajkú fiatal asszony. Olyan vérforralóan csúsztatja hegyes kis nyelvét az ajka közé s úgy ráfonódik ölelés közben, mint a folyondár. S oly különösen elnémul a mámor pillanataiban...

Lovát vágtatásra ösztökélve rohant át a zöldelő réten. Arcát hűvösen cirógatta a tavaszi szél illatos áramlása.

11.

Este, amikor a kidse-jümegi után Aj-jaktim sátrába vonult és csak Szubutáj, Tanna, a kataj és Borundáj maradt az asztal körül csendes iszogatásban, a szelíd párduc pedig összegömbölyödve aludt Aj-jaktim meleg helyén, a nojonok elmondták értesüléseiket a magyeri állapotokról. Sejbán egy tüménnel már régen előretört, csapatait szétosztva végigportyázta a Sajótól Nyugatra, Északra és Délre elterülő vidéket, hogy oldaltámadások ellen biztosítsa főseregét. Az egyes csapatoktól pontosan megérkeztek a hírnökök. Aranylemezzel a mellükön, csengőkkel a derekukon, gyors, váltott paripán nyargaltak be a táborba s elmondták híreiket Mongnak és Szubutájnak.

A kép, melyet a hírnökök jelentéseiből Batuék összeállítottak, különösen kedvező volt. Isten elvette Bila eszét. Lépésről lépésre úgy történt minden, ahogy a kán akarta. Sem Észak, sem Dél felől, a kúnok földjéről, nem fenyegetett támadás. A mongolok hosszan elnyújtott seregrészeinek nem kellett a főseregtől való elszakadástól félniük. A kúnok mintha elsüllyedtek volna, sehol sem mutatkoztak. Pedig Batu és Szubutáj attól tartott, hogy a portyázással, gyors megrohanással, éjszakai rajtaütésekkel, az élelem elrablásával, a lovak lenyilazásával fogják megkeseríteni a sereg életét. Ehelyett az történt, hogy kánjukat Pesten megölte az osztrák herceg, a nép és katonaság fellázadt ellenük s ők felbőszülve vonultak lefelé Pest alól, a Duna-Tisza közére. Úgy látszik, eszük ágában sem volt a mongolok ellen küzdeni, ehelyett dühükben kifelé iparkodtak az országból.

- Ők is romlásukba rohannak, - jegyezte meg Szubutáj. - Mert hová menjenek? Bolgár országba? Hol van ott még szabad legelő? S vajjon a bolgárok kenyérrel, sóval fogadják őket?

- Alpra megtette a magáét, - helyeselt elégedetten Borundáj s komor, fekete képét megsimogatta, mintha önmagát dícsérgetné s dédelgetné a sikerért. - Alpra olyan zűrzavart támaszt, amilyet csak lehet.

- És Alpra is vesztébe rohan, - állapította meg hideg gúnnyal Szubutáj. A vén vitéz, a Bahádur, olyan rekedt, krákogó hangon beszélt s éles álla, ritkás szakálla olyan kegyetlenül meredt előre a csendesen pislákoló kurultájtűz fényében, mint a dögkeselyű s mintha a kúnok vesztén kéjelegne. Szinte látta már a hullák dombjait.

Mong közömbös képpel, szemét néha-néha behunyva jelentette, hogy a németekről is jó híreket kaptak. A herceg összeszedte sátorfáját s maroknyi gőgös, szemtelen csapatával hazaindult Ausztriába. Tudták, miféle tervei vannak Frigyesnek! Tudták még azt is, hol mit mondott, kikkel tanácskozott, kiket hogy ámított el. S hogy használta fel a maga céljaira Mong kémeinek rémhíreit, hogy a kúnok is tatárok s az ország vesztére törnek. Ravasz, okos ember, gazember a herceg, keresztény lovag létére azt lesi, mikor támadhatja hátba a szorongatott királyt. Pontos híreik voltak az ország minden részéből. Tudták, melyik magyar úr száll hadba, melyik hány vitézt fegyverzett fel s hol, mikor akar a király seregéhez csatlakozni. Az sem volt titok, hogy Ugrin érsek kirohant a városból s kevés híjján belesüllyedt a mocsárba. Mong egykedvű szavai, ahogy elbeszélte a király táborában uralkodó széthúzást, zűrzavart, a kétféle haditerv birkózását, a tétovázást, hogy vajjon vértesekkel egyenest szemben támadjanak-e, vagy kétoldalról támadva, elszakítsák Sejbán csapatait a főseregtől s portyázással őröljék fel, hogy végül a vértes hadak adják meg a döntő csapást, - élénk vidámságot keltettek.

- A kelál katonái gúnyolják őt, ha kilovagol a válosba, - selypítette Mong. - Szidják, haza akalnak menni. A kelál selege disznócsülhe. Senkisem tudja, mit akal.

A dunántúli urak nagyrésze otthon maradt. Várja, hogy a királyt tönkreverjék. Bosszút akarnak rajta állani, mert visszavette jószágaikat. Más urak a németeknek kínálják az országot, hogy megtömhessék telhetetlen bendőjüket. Igaz, hogy Barszfia Miklós és Lackfia Miklós kegyelmet kapott és a király mellé állt, de hol van a többi?

- Magyeri országban a jószág, a dénár, a hatalom, a hívság teszi a kresztyénséget, - állapította meg Batu. - Pedig a föld Tengrié s mindenkié. A dénár csak arra való, hogy szövetet, fegyvert, rabszolgát s asszonyt vásároljunk rajta, ha elrabolni nem lehet. Sajnálom Bilát. Becsületes ember szegény, de ostoba. Mit kapaszkodik pápába, császárba, hercegbe, papokba, romlott uraiba, akik mind megértek már arra, hogy a földet trágyázzák?

- Megrothasztotta őket a pénz és a hazudság, - mondta Borundáj mély, dörmögő hangon.

12.

Hajnalban felrivalltak a tülkök, de most nem harci riadót fújtak, nem csapatok mozdulatait, nem ellenség műveleteit rikoltották. Hanem a tavasz ünnepének kezdetét jelentették részeg örömmel.

A tábor és az ordu már talpon volt. A kán is kilépett Aj-jaktim sátrából s jóllakottan megnyalva kemény, piros ajkait, a mozgalmas, zsivajgó életben gyönyörködött.

Ez a nap a szakadatlan evés-ivás, részegeskedés, tomboló jókedv, tánc és ölelkezés napja volt. A mongol nép legnagyobb átka a részegeskedés. Ezért a Jasszau megparancsolta, hogy tartózkodjanak a bortól, s havonként csak háromszor igyák le magukat... Ők ezt a parancsot megtoldottak még egy nappal, a tavasz ünnepnapjával. Ekkor hajnaltól éjszakáig magukon kívül henteregtek a mámortól.

Már előző nap minden asszony bort, kúmiszt, bozát készített a nagy napra. Húst sütöttek, kölest főztek, garmadába hordták a foghagymát. A lányok mezei virágokat szedtek és koszorúba kötötték. A síposok, citerások dalokat próbáltak. A lámák előkotorták szent könyveiket s feltakarva a szabályosan összehajtogatott selyemkendőt, megkeresték az erre a napra rendelt imádságokat. A kámok csapatostól portyáztak a barmok között s kiválasztották a harmadfű csikók közül a hófehér kancákat, melyeket még nem érintett kéz, az elsőfű tinókat, a fekete kosokat. A nesztóriánus keresztények papjai kora reggel istentiszteletet tartottak a fatemplomokban, melyeket szétszedve szállítottak a sereg után. A baskirdok és csuvasok fekete kakasokat fogtak áldozati célra, az Etil-menti magyarok hatalmas tömlőkben kúmiszt készítettek az áldomásra. Mindenki megtisztogatta fegyvereit, megcsutakolta lovát, rendbehozta nyergét és szerszámait a tavasz örömére. Mindenkinek meg kellett újulnia. A törzsek fejei pedig kiválasztották minden állatból a Batut megillető tizedet. Napkeltekor hangos ostordurrogás, tülökszó, rikkantás és ujjongás között hajtották fel a kán sátra elé, hogy megszemlélje őket.

Batu először a tizedet vette át. Szubutáj Bahádur, Borundáj és Tanna társaságában a sátor előtt állt s Aj-jaktimmal gyönyörködött az állatokban. Először a mongol törzsek hajtották fel tizedeiket. Kócos, füstös, nagyszarvú marhák, serény, vad lovacskák, bégető juhok, lomhán ballagó tevék sereglettek mindenütt s vonultak tülekedve a kán előtt, hogy az ő jószágaihoz csapják őket. A legények kihúzták magukat, szemük villogott, arcukon jókedv és harcias büszkeség piroslott. A mongolok sora után a kara-kirgizek, majd a kazák-kirgizek következtek. A sok tolongó, bőgő, nyerítő, bégető állat patái felverték az egész vidéket. Kocogtak az összevert ekeszarvak. Durrogott az ostor, ugattak a kutyák. És keringve vágtattak a legények, csákányukat felhajítva s ügyesen elkapva, vagy a csordától pillanat alatt kiszakítva egy-egy különösen szép állatot, őket a kara-kalpakok követték, elöl behasított, karimás kalpagjaikkal, mogorván és hallgatagon. Jókedvük és lelkesedésük csak abból tűnt ki, hogy a kán elé érve harsányan ordítoztak, hogy ezután ismét elnémulva, szinte komoran tereljék állataikat a kán csordái és ménesei, nyájai felé. A turkománok, a kalmükök, a mordvák mind elvonultak a maguk módja szerint s a maguk nyelvén dicsőítve Batut. A mordvák magas medvebőrsüveget viseltek, arcuk szőrös és csontos volt, övükről szijjra fűzött koponyák csüngtek, mint a halál zenéjét kongató csontkolompok. Nyergük mellett fejszét hordtak. Végezetül a kúnok adománya következett. E bőrsüveges, bőrruhás, farkasprémes kis emberek felül akarván múlni a mongolokat, turkománokat, kevélyen s peckesen ülték meg lovaikat, mint a sasok.

Sokáig tartott a tized bemutatása s felhajtása. A Nap már magasan állt, ragyogott a kék tavaszi ég, mire bevégződött. De Batu és a mellette állók nem unták meg. Szemük gyönyörködve éldelgett az állatokon, minden lóban, minden ökörben, birkában, tevében találtak megcsodálnivalót, mindegyik kitűnt valami dícséretes tulajdonsággal. Itt egy ló járása volt különösen badáros, amott egy teve volt szép és magas, máshol gyönyörű kos dobogtatta meg a szívet, vagy busafejű ökör. Batu arcán elragadtatás ragyogott. Hevesen mutogatott hol ide, hol oda, bólogatott a rivallgó férfiak felé, mosolygott, játékos szavakat ejtett. Kezét hátul összekulcsolva és széles mellét kivetve a napfénynek, úgy állt a sátor előtt a jakfarkas kopják és vörös lobogók lengésében, mintha máris a világ ura lenne.

Persze, odalent a síkságon összecsődültek a férfiak és nők. Ember-ember hátán szorongott. A lányok hajában sárga, meg fehér virágok díszelegtek, az asszonyok tömlőkkel tolongtak a tömegben s boldogot-boldogtalant megkínálgattak. Rajként zsivajgott a sok gyermek. A nagyobbak nyergetlen lovon, üvöltözve, vadul keringéltek a tágasabb helyeken, a kisebbek megnyergelték a kutyákat, kosokat, szőrükbe kapaszkodva kutyagoltak, leestek s megint felültek, kis nyilaikkal belelődöztek a tömlőkbe, az asszonyok csoportjaiba. Hengergőztek a harmatos, hideg fűben, mint a párzó macskák.

A lárma, ostordurrogás, tülökrivallgás, ugatás, állati hangok zűrzavara egyre nőtt. Hullámzott, tolongott és torlódott az emberi és állati tömeg. Süvegek és kalpagok repültek a levegőbe. Egy-egy jüz-agaszi előtt magasan lengett a fehér lófarkas dzsida s puffogtak az elöllovaglók üstdobjai. A fekete, barna, hullámzó tengerből magasan kilobogott három nojonsátor vérvörös zászlaja, mint örömtüzek tisztán felcsapó lángjai.

Részegedett, mámorosodott a nép, zavar is támadt néhol, ökrök feszültek egymásnak, lovak martak egymás nyakába, gyerekek visítottak. Káromkodás, csákánycsattogás... De mindez úgy elmerült a nagy hullámzás zúgásában, mint áradaton a felcsapó hab.

A tized átadását a törzsfők és előkelő emberek hódolata követte. Ezt a nagy sátorban fogadta a kán, Aj-jaktim, Szubutáj Bahádur, Borundáj és természetesen Tanna jelenlétében. A törzsek és népek előkelői sorra beléptek az aranyoszlopos sátorba, a bejáratnál ittak egy korty kúmiszt az egyszerű fabögréből, azután odajárulva a kán elé, aki vánkosai között ült, háromszor meghajoltak. Batu kegyesen fogadta a hódolatot. A kínai asztalkáról felvette az aranykancsót, töltött egy serleg bort s a hódolónak nyujtotta. A nagykán és Batu tiszteletére fenékig ürítették. Batu ezután megkérdezte, van-e valami kívánsága a hódolónak. A kirgiz, turkomán, kara-kalpak, baskird, kalmük, mordva uraknak semmi kívánságuk nem volt. A kán odaszólt a néma, érzéketlen arcú Tannának, hogy adjon át öt-tíz tinót, lovat, tevét. Az előkelőbbeknek s különösen kedvelteknek díszesen felszerszámozott lovat ajándékozott szeretete jeléül. Egy kara-kirgiz előkelőség még arannyal díszített kardot is kapott.

A csast-jümegi, az ebéd következett ezután. Lassan hordták fel az aranytálakra helyezett ételeket, a khaszok féltérdre ereszkedve töltötték a bort, a baksik az ajtó felőli oldalon ülve jatugánjaikat pengették s énekeket mondtak, a hatalmas, nehéz asztal körül ülő urak bőven ittak és ettek, vidáman beszélgettek, egyik-másik együtt énekelte a baksikkal a Dsingisz bogdoról szerzett hősi éneket. Szubutáj és Borundáj is felvidult. A Vitéz merengve nézett a kupájába, ritkás kis szakálla érzékenyen reszketett, fülönfüggői villogtak. A vén harcos emlékezetében felragyogtak a Világ Urának tettei, ismét maga előtt látta a szűkszavú, vasnyugalmú, vesékig ható, néha ijesztően szikrázó, néha kegyetlen hidegséggel megbújó, de hadi népének, szép lovainak, hatalmas csordáinak, feleségének, fiainak, különösen a kedves Tulujnak láttán elérzékenyülő tekintetét, látta, ahogy felveti magát lovára, a Kusra, könnyedén, hanyagul ül a nyeregben, látta igen egyszerű, piszkos ruházatát és kipróbált, jól a kezéhez illő fegyvereit. Csak most élt a Hatalmas, íme, itt még szállong az emlékezete, amilyen a valóságban volt. Szépítés, cicomázás, hazugság nélkül. Szubutáj, a súlyos háborúk során soha meg nem torpanó, az ellenfél seregeinek hadi erejét, lelki szívósságát hűvösen mérlegelő, hullák hegyormain áthágó, könyörtelen és céltudatos Vitéz, elérzékenyült. A vénség jele volt ez? A vénségé, hogy nem tudott megrendülés nélkül gondolni hajdani urára, a Legnagyobbra? Temudsinra, a Legkeményebb Acélra? És a maga törzsére, az Uriankhira, a Rénszarvas-törzsre, mely messzi Északon, a lápok, erdők, az északi fény és rénszarvas vidékéről vonult le, hogy csatlakozzék Dsingisz bogdo népéhez? A vénség jele volt, hogy amikor elvonultak szeme előtt Dzsücsinek, a Vendégnek, Dzsebének, Csagatájnak, a Főbírónak, Burtáj Fidzsennek, a Világ Ura feleségének alakjai, a hosszú-hosszú évek, melyek a Rohanó Áradat útját szegték s melyek hatalmas sziklapartjai között zúgott ki a világba e nagy nép és nagy ember, torka elszorult, melle kitágult, mintha felhőkbe nyúló hegyoromra jutott volna fel. A föld mélyen alatta látszik viruló legelőivel, sziklás sivatagaival, homokpusztáival, a tölcsérként rohanó szélben keringő porral, távolban lángoló városokkal, nyakukat a kés alá hajtó rabok tízezreivel, száguldó lovasokkal, az aranyfejedelem városának szökőkútjaival s aranyhalaival, rég meghalt, vagy megölt asszonyok fehér testeinek vonaglásával... Fenn állana az ormon, vállán átvetett öv, szeme felfelé néz a végtelen kékségbe, Tengri ragyogásába. Ott elmélkedik a Hatalmas, a Világ Ura, a Legjobb Acél. Hallotta utolsó szavait, melyeket haldoklása közben suttogott az egyszerű ágyon, farkasbőrök között: "Tartsátok meg a Törvényt!" Lám, Szubutáj egyszer, talán nemsokára, hírül viheti a bogdonak, hogy a Törvényt megtartják s a mongol lovak a Duna-Tisza vidékének dús legelőit tiporják.

Borundáj talán ugyanezt gondolta. És Batu is, Tanna is. És ugyanebben a pillanatban lengyel földön Orda ünnepelt, Moldvában Bedzsák, s máshol Kajdán és Kádán és Sejbán... És mind a kánok és nojonok, törzsfejedelmek, katonák, asszonyok és gyermekek... És szerteszét a földön, egész Kambalukig, citorák, sípok és damborák tízezrei lelkendezték Dsingisz bogdo tetteit, a Rohanó Áradat irtózatos csapásait, hódolók leborulását s ellenszegülők bűnhődését, hatalmasak megalázását és megalázottak, pusztákon éhezve-legeltetők felmagasztalását.

A bor mámorában, a hatalom és erő részegségében, a tavasz megjöttének ünneplésében elteltek a maguk igazának, az élet szépségének örömével.

Virágok, lombosodó fák, gyöngyszínű bárányfelhők, selyemkék ég, melegen sugárzó Nap, édes illat, legelő állatok, kard és dzsida, gyors lovak, vijjogó vadászsólymok, feketehajú, gömbölyűtestű asszonyok, rajzó gyermekek... Tavasz.

Amikor a jatugánok pengése és az ének elhallgatott, Batu megtöltötte kupáját s ráköszöntötte Szubutájra.

- Dsingisz bogdo öreg vezére!

Szubutáj meghajolt ültében és fenékig ürítette hatalmas kupáját. A törzsfők rivalogva dícsérték a vén sast. Tettei ott ragyognak a Világ Urának tettei mellett.

- Uram, - szólt Szubutáj rekedten - te a Legjobb Acél kedvence voltál.

- Szeretnék méltó lenni emlékéhez - kiáltotta Batu fellelkesülve s kigyúlva az erős bortól.

Általános kavarodás, zsivaj, lelkes kiabálás támadt. A bor és kúmisz megdöntötte az illendőség szigorú törvényeit, merev méltóságukat lerázták, szemük villogott, arcuk égett, csillogtak a fülbevalóik és gyűrűik, kopasz fejük kipirult. A kara-kirgizek fejedelme, Tangri-bordi, egy keresztény papról beszélt, akit az egyik faluban a templom romjai közül húztak ki.

- Mily ronda emberek - magyarázta. - Hosszúak, tohonyák, nagypofájúak. Akár a ló pofája, olyan a képük. A szemük akkora, mint egy bögre. Még ilyen ronda fickókat seholsem láttam.

- Igaz-e, hogy magyeri földön delelőre tápászkodnak ki az ágyból - kérdezte vidám, csicsergő hangon Aj-jaktim.

- Igaz - bizonygatta a kara-kirgiz. - Sőt gyakorta fürdenek is. A nép a folyókban, patakokban, mindenféle szabadvizekben. Az urak meg fürdőházban fürödnek. A klastromokban is vannak fürdőházak. Úgy tesznek, mint az oroszok, finnek. Forró kövekre vizet öntenek s a gőzben vesszőnyalábbal ütögetik őket.

Az egész asztal harsányan kacagott.

- Még ha a szegények, a feketecsontúak megteszik, - csudálkozott Aj-jaktim - de az urak, a fehércsontúak is!

- Puha népség - folytatta hevesen a törzsfő s értetlenül rázta kopasz fejét, melyről három gondosan meghagyott csimbók csüngött alá. Összevagdalt, zsíros arca mosolygott, mintha nagyon mulatságos dologban gyönyörködnék. - Hallottam mindenféle ronda szokásukról. Úgy elpuhultak, hogy már lovagolni is alig tudnak. Zene, játék, henyélés, imádkozás az életük. Templomaik tömvék ájtatos néppel. Rázzák a csengetyűket, húzzák a karangákat s földig borulnak az istenük teste és vére előtt. Azt mondják, a kisebbik istenüket, Jesszét, egy szűz leányzó szülte. És csak egy feleséget tartanak, nem is férfiak!

Ezen tombolva nevettek. A részeg emberek mindenen viduló természete kitört belőlük, volt olyan, akinek potyogtak a könnyei nagy vígságában.

- Ez igaz, magam is hallottam - kiáltott közbe egy fiatal kalmük törzsfő. - Nem is férfiak. Olyanok, mint a khaszok. Azért van mindnek csak egy felesége.

- Hát akkor ugyan mikép szaporodnak? - csacsogott Aj-jaktim felhevülve a bortól s alig tudott megülni a vánkosok közt.

- Asszonyaik nyilván úgy szülnek, mint ama Miria, akit a mi karait papjaink is emlegetnek - szólt közbe Batu. Amikor beszélt, mindenki elnémult, még ittasságában is ügyelve a kán iránti tapintatosságra.

- Csakugyan, uram - kapta fel a szót megint a kara-kirgiz. Nagy mesélő volt, sok földről hallott, s különösen a nyugatiak életét firtatta nagy kíváncsisággal. - Egészen elromlottak, Tangri csudája, hogy még megvannak. Papjaik folyvást járják az országot és hirdetik, hogy Istennek leginkább a szűzi élet tetszik. Intik az asszonyokat, ne adják össze magukat férfival s a férfiakat, hogy megtartóztassák magukat.

- Hogy lehet ez? - kételkedett egy turkomán s nyitva felejtette a száját ámulatában.

- Nálunk is vannak chrisztiánusok, de ilyet nem beszélnek.

- Beszélnének, ha mernének!

- Mondd csak, uram - nógatta kíváncsian a kán felesége s előrehajolt a heverőn.

- Szerteszét járnak, a teli templomokban szűzességet hirdetnek. Nem bántja őket senki. Nem is tartják bolondnak őket. Szabadon járnak.

- Ha bolondok, hadd járjanak szabadon.

- Azt is mondják, hogy Tangri a másik világban harminchárom koronával ékesíti fejüket, ha szűzen halnak meg. Ilyen őrültnek vélik ők Tangrit. El is vesznek e miatt. Van ott egy kelár, Bila úr öccse, aki Délen kormányoz. Ez megházasodott, megvett egy szép, fiatal kelár leányt. Erős, fekete asszony. De nem nyúlt hozzá. Évek óta élnek így, mint házastársak s nem nyúlt hozzá. Megfogadták, hogy nem hálnak együtt, csak imádkoznak s beszélgetnek.

- Hogy leszen akkor gyermekük mégis? - firtatta a turkomán. - Az Isten nemzi tán a fiaikat? Mint a mi karait papjaink is beszélik Jesszéről?

- Csakugyan romlottak, - kiáltott fel undorodva Aj-jaktim. - Milyen asszony az, aki nem hál férfival s nem szül gyermeket? És nem vetik ki maguk közül az ilyen beteg dögöt?

- Megszegik Isten törvényét - bólogattak. - Lábbal tiporják akaratát. Megcsúfolják a parancsait.

- Mit várhattok tőlük egyebet? Ők a földet szétosztották a családok között. Ami más családé, azon nem szabad legeltetniök. Megbüntetik az ilyet. Megtagadják Tangri parancsát, megszegik rendeléseit, hogy a föld az övé és mindenkinek szabad használnia, csak háborúság ne legyen belőle. Az erdő is Tangrié. De náluk csak azok az urak vadászhatnak, akiknek a gazda megengedi. Akié az erdő, az mást nem enged belé. A vizek is Tangri jószága. S mégis fizetniök kell a halászhelyért, adót szednek a tanyák után s akinek tanyája van, elkerget mindenkit, ha ott akar halászni. Mit vártok az ilyen aljas, gyalog néptől? - kiáltott fel szenvedélyesen s öklével a súlyos asztalra csapott. - A nyugatiak élete gyalázat, a nyugatiak leköpdösik Tangri akaratát, megtagadják őt s el kell veszniök.

- Tangri akarja, hogy törvényeit betöltsük.

Össze-vissza kiabáltak, mindegyik tett egyet-mást a kara-kirgiz szavaihoz. Egyikük felemlítette, hogy még a papoknak is vannak hatalmas birtokaik, falvaik, váraik, a másikuk, hogy még elhagyniok sem szabad az olyan asszonyt, aki meddő, mert halálig egyet szabad csak feleségüknek tartaniok. A harmadik, hogy a latin és német urak beszéde olyan, mint a szarkacsörgés, a negyedik, hogy aki nem akar harcba menni, hát nem megy, hanem ölbetett kézzel nézi, mint pusztítják az országot. Az ötödik, hogy a papok csak egy csudát tudnak cselekedni: hússá s vérré változtatják a kenyeret és bort s azzal etetik, itatják a népet. De már az istenekkel nem tudnak beszélni, nem látják őket, nem tudnak egy kupa bort úgy elküldeni egyik házból a másikba, hogy senki ne érintse. Ezt pedig a kámok mind megteszik. Azt sem hiszik, hogy a vizeknek, erdőknek, hegyeknek, a viharnak, a Napnak, Holdnak s egyebeknek isteneik vannak. De azért a templomokat telerakják régi szentek bálványaival s imádkoznak hozzájuk. Miria bálványa elé rózsát szórnak áldozatul. És magukkal hurcolják a fejedelemistennek csontjait.

Batu gyönyörködve hallgatta az ellenséges ország erkölcseinek, szokásainak, hitének, nyelveinek megcsúfolását. Ő sok mindent tudott a nyugatiakról. Többet, mint ezek itt, hiszen a kémek évek óta sűrűn járták ezt a földet, apróra beszámoltak mindenről és mindenkiről. Ő sok olyasmit mondhatott volna, amiről ezek nem hallottak. Hogy például a papok mást hirdetnek s máskép élnek. Hogy némely kolostorban a szent edényekből hamis pénzt vernek, hogy a papi fejedelmek földért, faluért, rabszolgáért fegyverrel törnek egymásra s dúlják egymás népét. Ilyenek a papok. Néha-néha megemelte kupáját s ráköszöntötte valamelyik kedves emberére. Hallgatott s mosolygott, ő mindegyiknél jobban tudta, hogy ezt az országot nem lehetne letiporni, ha belülről meg nem romlott volna.

- Hol van a szaracén? - kiáltott fel most valaki.

- Eszik, iszik, jó helyt van - felelt Borundáj.

- Mért nincs itt? - kíváncsiskodott a kara-kirgiz.

- Nem ülhet közénk - intette halkan Batu. S bár nem szólt többet, nehogy híre keljen, mindenki megértette, hogy Sámuel ispánt árulónak tartja s ha szövetkezett is vele s nagy kényelemben és tisztességben tartja is, asztalához nem ülteti. Batunak ez a szigorúsága és okossága büszke csodálattal töltötte el őket. Ilyesmiből tűnik ki, igazi kán-e valaki...

- Sámuellel a mandzi tanácskozik, - tette hozzá Batu. S nem említették többé.

Eközben a táborban is, az orduban - azaz kasban - is folytak az áldozatok. Minden nép és minden törzs, minden hit és minden felekezet a maga szokásai, törvényei és szertartásai szerint ünnepelte a tavaszt. A kis nesztóriánus fatemplomokban díszes ruhában tartották istentiszteletüket a papok. A lámák ünnepi köntösben, kopasz fejüket ájtatosan lehajtva és csengőiket rázva lépkedtek a körmenetben, virágos nők, szörnyű állatarcokkal elrútított férfiak tolongtak és táncoltak körülöttük s akkora tülköket fújtuk, hogy hat-nyolc ember cipelte őket. Nagy bronzlapokat s gongokat is ütögettek s ordítoztak. Az Etil-menti magyarok nagy diadallal hurcolták ki kotújából Kiszit, táncolva, gyalázkodva cipelték a folyó partjára, ott a földre dobták, nyakába kötelet vetettek, gyalázatosan meghúzkodva a sárban, ganéjban s mindenféle piszokban s alaposan eldöngetve fütykösökkel, a vízbe hajították. Ahogy a bálvány elúszott a Sajó zavaros, megáradt hullámain, diadallal énekeltek, vadul táncoltak s örömükben összefogózkodva megcsókolgatták egymást. Az oroszok még tegnap este elásták Lim békaszobrát. Azt ma kihúzták a föld alól s diadalmi énekeket zengve, nagy elragadtatással vitték vissza házikójába s leborultak előtte. Óriási, hasadtszájú, puffadthasú, nagylábú, agyagból égetett béka volt Lim s ők úgy érezték, hogy egész télen aludt, most pedig felébredt dermedt álmából. A mordvák medvét fogtak a rengetegben, kötelekkel megkötözték s díszes ketrecbe zárva, minden jóval elhalmozták. Dicsőítő énekeket zengve előtte kedves öregnek, erdei atyuskának szólítgatták. Ma azután kivonszolták ketrecéből a nagy, mogorva, bárgyú állatot, énekszóval bizonygatták, hogy mennyire szeretik, majd gerendát tettek a nyakára s addig szorították a földhöz, míg megfulladt. Húsából áldozati lakoma lett, bőrét husángokkal kifeszítették s felállították, mintha élne. A baskirdok a Kígyót ünnepelték szép énekekkel, kettős sípok zenéjével és tánccal. A csuvasok bozát ittak, fekete kakast öltek, vadul táncoltak s a Vörös Istent, meg a Fekete Istent, a piros és fekete lányok teremtőjét, a legények vágyainak felgerjesztőjét, a lányok termékeny méhének megáldóját köszöntötték. Vadul folyt az evés-ivás, a tánc és énekszó, az ölelkezés, mámoros szeretkezés egész nap. Egyedül a müszülmének vonultak vissza az ünneplésből, csak a minden napra előírt imákat, mosakodásokat végezték el s bár az uléma tiltakozott a vad dorbézolás ellen, azért akadtak közöttük is, akik elvegyülve a mongol, tatár, kirgiz, turkomán, baskird s egyéb törzsekkel, kivették részüket az áhítatból és vigadozásból.

13.

A mandzi sátorában ült a kangon, kezeit bő ruhaujjába dugta s szíves, nyájas mosollyal hallgatta Sámuel urat. A szerecsen is fenn ült a kangon, sötét sárga selyemszokmánját, piros csizmáját előkelően fitogtatta, szép feketeszakállas arca, nagy barna szeme még tiszteletet keltőbb volt a fehér turbán koszorúja alatt. Piros, vastag ajkait sűrűn nyalogatva halkan beszélt s gőgösen mosolygott. Egy csésze teát tartott gyűrűs ujjaival s lassan kortyintott egy-egy kortyot. Arról tanakodtak, mikép állanak Béla pénzügyei, mennyi jövedelmet hajtanak a sókamarák, a pénzverés, a vámok, a vásárok s a tiszántúli kamaraispán szökése miként háborgatta meg a király pénzügyeit. Tikáról is esett néhány szó.

- Ahogy mondta, - magyarázta az arab latin, kún és német keveréknyelven - elmenekült Nyugatra. Van ott egynéhány faluja, jószága. Nem ad pénzt a királynak, adott eleget. De adott Fredericus úrnak is. Többet nem kockáztat, hiszen az ország gyökerére vettetett a fejsze! Pedig Béla úr minden kívánságát teljesítette. Azt hitte Béla, a jámbor, hogy ígéretekkel, adományokkal, mindenféle levelekkel meghódíthatja. De Tika úr okos. Elfogadta az adományt, a szabadságot. A zsidók Budán, Esztrigánban felállították tanácsaikat. De csak a kisujját adta Bélának! Ha úgy fordul a dolog, uram, hogy a ti igazságos törvényeitek parancsolnak az egész országban s ítéltek bűnösök és igazak felett, Tikát, uram, kímélnetek kell.

Mong csak nehezen értette a zavaros szavakat. Vékony fekete szemöldökét összevonta, ferde szemét félig behunyta s vékony, szinte gyermekes ajkait nyájas mosolyra csücsörítve gondolkozott. Fejében számok kavarogtak. Mennyi vám, mennyi adójövedelem, mennyi nyereség a pénzverésen, mennyi vásárpénz a tiszántúli vásárhelyek után... S azt is erősen számolgatta, hogy ha ügyesen meg lehetne fogni a zsidókat, ha biztosítani lehetne szabadságukat s rávenni őket, hogy ne meneküljenek kincseikkel, mennyi aranyat, drágakövet és pénzt lehetne besöpörni. Óvatosan tapogatózott a zsidók gazdagsága felől s a felvilágosítások kielégítették.

- A kán biztosítani fogja a zsidók szabadságát, - bólogatott. - A tölvény igazságot visz minden népnek. Ha ílnál levelet Tika úlnak, ó ulam, a kán bőkezűen jutalmazná szívességedet.

- Írhatunk - biccentett Sámuel úr.

- Iljunk s a levelet én elküldöm hozzá.

- S mikor szándékoztok elfoglalni a Tiszántúlt, uram - kíváncsiskodott az arab.

- Ez a kán és Szubutáj Habádul dolga, ulam, - nyájaskodott Mong s alázattal bólintott.

- Szeretnék mennél hamarabb visszatérni az Erdőhátra, uram. A ti érdeketek, hogy ott legyek s megindítsam a pénz forgását.

- Úgy van, ulam. Becsületes félfi lévén, a mi hatalmunkat szolgálod. Légy nyugodt.

Sámuel úr azonban mégsem volt annyira nyugodt, mint ahogy mutatta. Mert igaz ugyan, hogy a kán kegyesen fogadta átpártolását, díszes sátrat rendelt neki, őrzőket állított mellé s meghagyta, hogy életükkel felelnek az ispán legkisebb bántódásáért. Nyájasan ki is kérdezte tervei és az ország állapota felől. Sőt egy szép, aranymarkolatú kést is ajándékozott kegyessége jeléül. De azért mégsem érezte magát olyan szabadnak, előkelőnek és bátornak, mint ahogy elgondolta. Mert az őrzők például a legnagyobb alázattal jártak-keltek körülötte, de nem tehetett egy lépést sem nélkülük, a magyeri foglyok közelébe nem engedték, ebédre, vacsorára a kán nem hívta asztalához s azóta, hogy megérkezvén, szívesen fogadta sátorában, egyszer sem beszélt vele. Mongra bízta s Mong nem volt valami megnyugtató személy. Sárga arca, ferde szeme, félig lehunyt szempillái, halk beszéde, különös mosolya, csendes, lusta, macskaszerű járása, mindenféle olvashatatlan, óriási könyvekben való elmerülése, jövő-menő hírnökökkel, kémekkel, darúgokkal való hosszas tárgyalásai rendkívül nyugtalanították az arabot. Éjjel nem tudott aludni. Hallgatta a tábor zajait, a kemény, recsegő parancsokat, a kürtök rivalgását s töprengett a jelentésükön. Ha sétálgatott, izgatottan leste a kánt, hátha találkoznék vele. Néha látta is sötétpej kancáján, aranyos nyergében, fején díszes, aranylemezes bőrsisakkal, oldalán görbe karddal, remekmívű ijjal és tegezzel. Körülötte a szótalan Tanna, e sebhelyes képű, komor katona vezetésével a testőrzők vértes, sisakos, vad csapata. Aggodalmasan figyelte a kán arcát. Egykedvű volt az, a szeme szürke és éles, mint az acél, fejtartása könnyed és gőgös. Látta mosolyogni is. Akkor, amikor a tábort járva a katonák a nevét üvöltötték s felhajigálták csákányukat, süvegüket. De beszélni nem tudott vele. Bárhogy fakgatta is Mongot, Mong sajnálkozva mosolygott s bólogatott:

- Lettentő dolga van, ulam. Köszönttet és kél, ne halagudj leá!

Sámuel úr maga is fúrtfejű ember lévén, erősen gyanakodott. Figyelt, latolgatott, töprengett. De minden oly megfoghatatlan volt. Ha elkészült is reá, hogy álmában leszúrják, abban bizonyos volt, hogy addig rendkívül előkelően, tapintatosan s figyelmesen bánnak vele. Mint igazi úrral és szövetségessel.

Amit tudott, segített. Ismerte nemcsak az egész Tiszántúlt, de az ország egyéb részeit is. Ugyancsak tisztában volt az urak természetével, sérelmeivel, vágyaival, helyzetével, titkos bűneivel, szerelmi kapcsolataival és anyagi viszonyaival. Sok bölcs és hasznos tanácsot, útbaigazítást tudott adni. S adott is. Remélte, a félreértések kiderülnek, a nyugtalanság elmúlik, a kán sok dolga csökken s akkor fenékig kiöntheti előtte a szívét. Görcsösen leste a híreket, mikor s hol ütközött meg a mongol sereg a magyeriakkal, merre vonulnak ezek és merre amazok s mikor "szabadul fel" a Tiszántúl, hogy végre oda utazhassék, beléphessen gyönyörű faházába, végigheverhessen megszokott ágyán, megszokott medvebőrein, megszokott bútorai és fegyverei között - s megint kezébe ragadhassa a kamarák irányítását, boldogan s gazdagon, négy feleségével, huszonkét gyermekével...

Mong levette a faszénen gőzölgő szamovárt és a forróvízbe teát vetett egy remekmívű lakkdobozból. Várt néhány pillanatig. Pisze orrát szimatolva fordította a gőzölgő ezüstkanna fölé s áhitattal szívta be a tea illatát. Majd ismét töltött egy csészével az ispánnak is, magának is és elmerengve a rózsasziromhoz hasonló porcellán s a zöldes tea fényének bámulásában, halkan szólt:

- Ulam, szavamla, a kán kegyesen emleget s maga is nehezen válja, hogy átvehesd a sókamalák és vámok ügyeinek vezetését. Mi ezzel nem foglalkozunk. Megbízható, becsületes embelekle van szükségünk. Tika úlnak megíljuk a levelet s ha sikelül a telv, ládbízzuk az egész olszág pénzügyeinek vezetését. Ulam, addig is engedd, hogy a kán nevében az ő köszönetét tolmácsoljam.

Leugrott a kangról s egy lakkozott ládikához lépve, kivett abból valamit. Sárga selyemköteg volt. Nyájas mosoly kíséretében, mélyen meghajolva adta át az arabnak.

Sámuel úr szíve hevesen vert. Elsápadt félelmében. De nyugalmat erőltetett magára, hatalmas testét kihúzta s cikornyás szavakkal köszönetet rebegett.

Míg kiitták a teájukat s hallgatták a szélben csilingelő csengetyűk ezüstös zenéjét, az ünneplő tábor tombolásat, rikoltozásait, zavaros zenebonáját, azután az ispán méltóságos lassúsággal leszállt a kangról s elköszönt. Kezüket a mellükre nyomva többször mélyen hajlongtak s az ispán megnyugodva látta, hogy a kataj szinte a földig hajol.

Kint óvatosan megnézte a selyemköteget. Pénz volt benne, hatalmas csomó kataj papírpénz. Rajta vastag négyszögek, tekervényes ákombákomok. Sámuel úr jobban szerette volna, ha egy zacskó aranyat vagy ékkövet adtak volna neki, de ez az érthetetlen, idegen papírcsomó is megnyugtatta. Ismét bizonyos volt benne, hogy ügyei fényesen állanak s nemsokára az egész ország kincstárnoka lesz. Igaz, hogy az országot előbb el kell foglalni, de ez aggasztotta őt a legkevésbé.

14.

A tivornya késő éjszakáig tartott. A mongolok s rokon szövetségeseik ezen a napon kétszeres örömmel szabadították fel magukat a Jasszau szigorú tilalmai alól. Addig ittak, amíg csak az eszüket bírták. Támolyogva lézengtek a táborban, torkuk repedtéig üvöltöztek, összerogyásig táncoltak, megszakadásig zenéltek s pukkadásig ettek. A nők keményen kitartottak a dorbézolásban. Úgy öntötték magukba az italt, akár a férfiak. Járták a táncot, rikoltozva daloltak s a bénulásig ölelkeztek. Ajkuk vörösre dagadt a vad csókoktól, testük kékre a vasmarkok fogásától, a karok csontroppantó ölelésétől. A tavaszi nap hűvös éjszakába hajolt, az újhold keskeny sarlója halványan emelkedett föl a keleti égbolton, ezüstösen vonult, a Vadludak útja s az erdők, dombok fekete fátylakba merültek. A víz és nedves föld, a szédülten viruló rétek illata átjárta testüket-lelküket. Verekedés, ölelkezés, lóversengés, félálom és nyers valóság kavarodott össze a mérhetetlen táborban.

A Kungrátok nemes nemzetsége már nem tudott mit mívelni szédületében, mire valakinek eszébe jutottak a magyeri foglyok. Elkiáltotta magát:

- Mi vigadunk, a magyeriak meg búsulnak!

A kiáltás harsány visszhangot keltett, össze-vissza kiabáltak, egy csoport fiatalabb katona elindult, hogy elhozza a foglyokat. A nagy tüzek lobogó fényében elmélkedő, a vígasságban gyönyörködő öregebb vitézek felcsillanó szemmel hagyták jóvá az ötletet. Csak van vér ezekben a fiatalokban!

Mindenki eltelt várakozással. Egy hang pajkos dalt énekelt. Nők nevettek csiklandósan. Egy ülő katona a jatugánját pengette. Végre a sötétben egetverő rivalgással, nevetéssel, nógatással közeledett a visszatérő csapat - terelgette a magyeri foglyok vagy ötven főnyi csapatát.

Férfiak, nők, fiatalok és öregek voltak vegyest. Néhány megtépett dolmányú, piszkos, kiéhezett katona is akadt közöttük. A többi paraszt volt. Szakadozott ködmönükben, mezítláb, hajadonfővel dideregtek, pislogó szemük hol egymást kereste, hol a tűz vad fényében ordítozó tömeget bámulta halálos rémülettel. Volt közöttük egy sereg töpörödött, őszhajú öregasszony, meg vagy nyolc-tíz fiatal nő, menyecske, leány vegyest - sőt két egészen ifjú gyermekleány is. A férfiak némák voltak, mint a szárazravetett halak, a nők jajgatva sírtak, üvöltözve zokogtak, rebegve könyörögtek irgalomért.

- Vigadunk, ne búsuljatok! - kiáltott rájuk egy javakorabeli férfi tört magyarsággal. Mint kém járt az országban s megtanult magyarul.

- Kenyerüljetek! Jorgalmazzatok! Isten! Jézus! Mária, segíts! - jajgatták, bőgték az asszonyok.

- Átkozott kutyák, farkasok, ördöngök! - ordította egy csapzotthajú vénasszony a repedtfazék zörgéséhez hasonló hangon. Görcsös ujjaival beleszúrt a hajába és tépte, zilálta, mint a tébolyodott.

- Ha meggyaláztok, gazok, ha meggyaláztok!... - sikította egy másik öregasszony és csontos öklével fenyegette a vidáman röhögő, tolongó tömeget. Elapadt ajka lefittyedt, sovány arcizmai vonaglottak, szeme szikrázott, mint a macskáé, lapos emlője kilógott a rongyok közül.

A nép harsányan kacagott.

- Mink játszunk, tik is játsszatok! - parancsolgatott az előbbi férfi vidáman. - Hajrá! szökjetek, ugorjatok!

A foglyok nem mozdultak. Hanem még szivettépőbben, még mulatságosabban viharzott fel a jajgatásuk, könyörgésük, átkozódásuk. A két kislány egy öregasszony mellé bújt, vékony testük reszketett, mint áldozati asztalra dobott bárányoké, szemükből omlott, a könny.

Mindnyájan sűrűn hányták a keresztet. Egy öregember térdreesett s magában imádkozott.

A mongolok türelmetlenek voltak, ők nem sírókat és üvöltözőket, hanem táncolókat akartak látni. Még hozzá a vénasszonyok táncára voltak kíváncsiak. Néhányan előrángatták a rongyos anyókákat s a tisztásra taszítva őket, rikoltozva noszogatták táncra. Megzendültek a jatugánok, felsivítottak a sípok, összecsattantak a tenyerek, megharsant a részeg nők éneke. Azok csak támolyogtak, rimánkodtak, üvöltöztek és átkozódtak. Mint kerge birkák tekintgettek mindenfelé menekülés, segítség után. De nem volt menekülés, nem volt segítség, a sötét tájon vörösen lobogtak a máglyák, kavargott a dorbézolás. Az a vénasszony, aki a meggyaláztatás ellen tiltakozott, úgy rikácsolt, úgy fenyegetőzött, mintha megszállta volna Khajár-keremet. Egy másik meg-megcsukló zokogással hadarta a Miatyánkot.

A mongolok türelmetlenek voltak. Néhányan korbáccsal verték az öregasszonyok mezítelen lábikráját, rongyokból kikandikáló hátát. Mások borostömlőt hoztak s mindenáron megakarták itatni őket. Az, aki nem akarta magát mongol kézre adni, elájult. Erre azután az ura - őszhajú, fehér szakállú, sovány, sápadt öregember - kiugrott a csoportból s a korbáccsal hadonászó mongolra vetette magát. De csak egyet szökhetett vénségére is gyors szökkenéssel, mert egy katona játszi ügyesen kést mártott belé s félre is hajította az útból. A leszúrt ember jajszó nélkül elterült a fűben, orrán-száján ömlött a vér, szétgórált tagjai vonaglottak, keze a fűbe markolt, fogai tátogva harapták a földet.

- Játsszatok! Játsszatok! Hajrá! - rikoltotta a mókacsináló vadul.

Senkisem táncolt. A jajgatás felhatott az égig - de nem hatott a tömeg szivéig. Részegen nevettek, tapsoltak, énekeltek, kiabáltak. Ittak. A korbács megint csattogni kezdett. A kínzott öregasszonyok visítottak, mint a vércsék.

- Eh, fiatalok kellenek ide! - ordította a volt kém dühösen.

Elseperte, félrerúgdosta az öregasszonyokat, egy eszelősen fellázadó fiatal magyeri katonát képensujtott ötágú ólmos korbácsával s rá sem hederítve, hogy a szerencsétlen ember félszeme kifolyt, maga összerogyott a kíntól, megragadta a kisebbik leányt s előpenderítette. Ketten-hárman a többit lökdösték előre. De azok nem tudtak megállni a lábukon. Térdrerogytak, homlokukat a földhöz verték, Jézushoz, Máriához kiáltottak. Kemény csizmák tapostak a kezükre, korbács tépte fel ingüket és testüket, szokmánjuk derékig felgyűrődött, emlőik kifordultak... Igy henteregtek a földön, mint a férgek, szép, fehér, szerencsétlen emberi férgek, megbomolva a fájdalomtól, irtózattól, halálfélelemtől s ördögi vigasságtól.

Azok látták, hogy még most sem tudják táncrakényszeríteni a kiszolgáltatott nőket. Tolongva, tülekedve rohantak rájuk, hátrafacsarták csuklóikat, rátérdeltek a bokájukra s hanyattszorítva, rájuk feküdve birkóztak velük, mint dühödt vadállatok. A nők haraptak, rúgtak, karmoltak, visítottak, könyörögtek, zokogtak, segítségért ordítottak, vergődtek, vonaglottak, elájultak. A tömeg verekedett, tolongott, birkózott, rúgott, öklelt, egymást biztatta, rivalgott, tapsolt, énekelt és táncolt. A kis tömzsi mongol nők égő szemmel ugrálták körül a tüzel s vadul csúfolták s biztogatták a férfiakat. A rab emberek bőgve átkozódtak, ki akarták szakítani magukat az őrző gyűrűből, hogy asszonyaik megmentésére rohanjanak s ezekkel az ördögökkel is harcbaszálljanak. Jézus és Szűz Mária neve együtt csattant fel a legdurvább szitkokkal. Hamar leteperték s megszíjazták őket. Úgy gúzsbakötötték, hogy csuklóikon, bokáikon csorgott a vér. Hajcsomók, fogak szakadtak ki, ujjak törtek el, arcok hasadtak fel... Néhány mongolnak is véres volt az arca.

A mulatságában megzavart tömeg most már felbőszült. Mint a köleskévét, gázolták le a földretepert asszonyokat. Térdezték, verték őket, ahol érték. A két gyermekleányka hangja gyengén veszett el a rikácsolásban s üvöltésben. Elájultak, ez volt a menekvésük. Egy fiatalasszony megőrült, az Istent szidta, Jézust gyalázta, ringyónak nevezte a szenteket...

Legázolt kert volt ez, sárbatiport gyenge virágok hullása, jégverés, áradat, vihar. Rettentő kéj és iszonyú kín. Részeg röhögés és borzalmasan józan megaláztatás. Amikor a jóllakottság és unalom lecsillapította a kínzókat és a telhetetlen nézők is mást követeltek, a részegen dülöngélő férfiak lassan belenyomták késüket a meggyalázottak fehér nyakába s vérük csurgásában gyönyörködtek. Az asszonyok közül is odaszökkent kettő-három, késével szilajul vágta el az áldozatok nyakát, mint a bárányét. De a kés legalább megkímélte őket a holnapi naptól. A hajnal derengésétől, a napsütéstől, madarak énekétől, rétek virágaitól, erdők illatától, felhők ragyogásától, elkövetkező esztendőktől. Lelküket csendesen, hörögve sóhajtották ki a Vadludak Útja felé, megtiport testük véresen elpihent, megtört szemük hályogossá vált, nemrég még cirógató, munkálkodó ujjaik megdermedtek. A két kis leány is oly szemérmetlenül hevert a halál nászágyán, ahogy szeretője karjai között sem hevert volna. Gyermeki méhük meddőn búcsúzott az újholdtól, hosszú hajuk szétfolyt vérrel bemocskolt gyenge keblükön.

Amikor öregek, fiatalok a halál csendességébe merültek, a férfiakra került sor. Nem sokat teketóriáztak velük. Mutatták, hogy részegségük ellenére is biztos a kezük. A hosszú kések felvillantak a tűzfényben s biztos suhanással csaptak le a nyak főütőerébe, le, a szívig. Bátran, fagyos közönnyel fogadták a halált. Nem kiabáltak és nem sírtak. Nem hívtak sem Istent, sem az embereket. Fejük lehanyatlott, testük eldőlt.

A mulatság befejeződött - ismét körbenjárt a tömlő, ismét megpendültek a jatugánok, felsírtak a sípok, megzendüllek a tömör, acélos énekhangok...

15.

Batu erősen szédelegve a bortól és a sok ételtől, kissé zúgó fejjel ment Kin-csi sátra felé. A hideg éjszakai szél körülnyalogatta az arcát s ettől a részegsége még jobban kitört. Hosszan bámulta a sötét tájat, a magasan álló újhold sarlóját, a Vadludak Útjának ezüstporral behintett félkörét, majd a sátor elé érve leszúrta a dzsidáját. Két testőrző a sátor bejárata elé ült, kardját az ölébe fektette.

Még volt vagy hat másik felesége Batunak, azok hátul laktak az orduban. Egyik egy szép, de makacs és hideg perzsa nő, a másik Kokhandból való türk asszony, a harmadik egy Khasgárból vásárolt fiatal keresztény leány, - ez örökké szomorú volt, sírva öleltette magát s éppen ezért nem is szerette, - a negyedik barnabőrű, nagyszemű, nagytestű hindu, akit meg azért keresett fel csak igen ritkán, mert nem szerette a nagyszemű, nagytestű nőket s félt, hogy a gyermek, akit szül, ugyancsak nagytermetű s nagyszemű lesz. - Az ötödik szelíd, puha, szőke német leány volt Novgorodból, ahol a családja a Hanzával folytatott kereskedést, míg a mongolok szét nem rúgták, - a hatodik meg egy Etil-vidéki magyar asszony. Ezt kedvelte volna, ha Aj-jaktim meg nem gyűlöli s szembeszállva a kán akaratával, szolgasorba nem taszítja. Táborába a kán csak első feleségét, Aj-jaktimot s a nemrégiben vásárolt kataj nőt, Kin-csit, az Aranyfogút vitte magával. Aj-jaktim ugyan ezt a tádzsit - azaz távolról jöttet, idegent - is módfelett gyűlölte, haragos pillanataiban megígérte, hogy megöleti, lassú kínnal elpusztíttatja, de Batu ragaszkodott hozzá s gondosan őriztette.

Kin-csi úgyszólván gyermek leány volt, amikor egy kataj vándorló kereskedőtől megvásárolta. Véletlenül bukkant rá. Vadászatról tért vissza szállására az Okszus partján s egy kataj karavánnal akadt össze. A kereskedő, aki a karavánt vezette, földöncsúszó hódolattal borult elé, felajánlotta áruit s kérte, vásároljon tőle valamit, hogy unokáinak is elmondhassa, a Ragyogó méltónak találta az üzletkötésre. A kán jókedvében volt, kutyái, sólymai megtették kötelességüket, bőven került terítékre vad, így mosolyogva mondta, hadd lássa hát, mily kincsei vannak a katajnak. Ez nyomban kifordította ládáit, kosarait, batyuit és kötegeit, selymeket, szőnyegeket, lakk dobozkákat, ezüstből való tükröket, pézsmát s más hasonló holmit mutogatott neki. Volt azonban a karavánt kísérő katonák őrizetében néhány rabszolgáló is. Egyikük ez a Kin-csi. Egykedvűen húzódott félre, ferde, sötét szemét védekezően hunyta be, amikor a kereskedő odébbtaszította, mint valami hitvány birkát. A kán azonban kíváncsi lett. Maga elé vezettette a leányt, - a kataj ugyancsak kedvesen, nyájasan, becézgetően bánt most vele! - jól szemügyre vette s látta, hogy gömbölyded, karcsú, telt és keménykeblű gyermek, mozdulatai kecsesek, keze-lába kicsiny és nemes haja sima s fekete, mint a kemény lószőr. Talán a vadászat heve, a bor, a lovaglás, a hívei vidám társasága tette, elég az, hogy hirtelen erős vágyat érzett a leány után. Megparancsolta a kereskedőnek, hogy vetkeztesse le. Az fürgén engedelmeskedett, szapora kataj szókkal dédelgette a leányt, mintha kedvence, szemefénye, legdrágább kincse lenne. S a leány egyszerűen, vonakodás nélkül segített ruhái levetésében.

A kereskedő megforgatta a mezítelen leányt. Aranyos bőrén csurgott a forró napfény, mint a méz, fekete haja lakkhoz hasonlított, emlői kemények, gömbölyűek, combjai arányosan teltek, lábikrái karcsúak s mégis gömbölydedek voltak. Miközben megfordult, félkezével megfogta az egyik emlőjét, tekintetét a kánra emelte s látszott rajta, hogy biztos a szépségében, fiatalságában, egészséges üdeségében. Csípője széles volt, de nem lomha. Bizonyos, hogy egészséges gyermeket szül annak, aki megveszi.

- Ulam! - kiáltott a kereskedő elragadtatott hangon és keskeny szemét forgatta. - Ilyen leány nem sok van egész kataj földön. Atyja előkelő úl volt, igen dlágán adta. Melt ez a leány, ó kán, jó nevelést kapott, tud jálni, táncolni, énekelni, jatugánon játszani, tudja, mi kelj a félfiúnak s aki megöleli, ulam, elfelejti minden gondját. Zipanguból való volt az anyja, ulam s megtanította minden művészetle! Eladhattam volna Pian-fúban, Tai-csinben, vagy akál Kin-sze válosában, ulam, kélték! Akalták! Alanyat akaltak adni, ulam! Levihettem volna Mienbe, ulam! De én megálmodtam, ó kán, hogy a Világ Ulának ivadékáé lesz! Ulam! - kiáltott fel szinte dühös lelkesedéssel s elragadtatással. (Ezért volt "megszállott".) - Ulam, ó kán! Vedd ajándékul. Vedd ingyen. Tégy boldoggá, ó, Lagyogó, vedd, ó, Tökéletes! Boldog lesz a te hitvány szolgád, ha ingyen elveszed. Boldog a leányzó, melt észlevetted. Ne is öleld meg, ulam. Leánéztél s mál a tiéd, nem is adhatom másnak... Akál el is lökheted, megölheted, kutyák elé dobhatod! Boldog!

Amikor ez történt, Batu mellett állt öccse, Tangut is. Fitymálón legyintett s kinevette Batut. Ilyen nőt kaphat egy nyájravalót.

A kán intett Tannának s egy zacskó aranyat vettetett a kereskedő elé. Az tiltakozott a kincs ellen, szinte jajgatott s a földön fetrengett kínjában, mert aranyat vetettek elé, de amikor látta, hogy Kin-csi gyorsan felölti világoskék selyemköntösét s egy lovas felemeli egy vezetéklóra, mégiscsak eltette a pénzt s harsány áldásokat üvöltött a tovalovagló kán és minden nemzetsége fejére.

Igy lett az övé a kis kataj leány. Azt az éjszakát már vele töltötte. Türelmetlen volt, vajjon hogy esik az ölelése. És azóta magával vitte a táborba, piros sátrát Aj-jaktim nagy, fekete-sárga sátra mellett állíttatta fel, külön őrséget rendelt mellé, hogy éjjel-nappal vigyázzanak rá, baja ne essék. Ha még oly sok dolga, fáradalma, baja volt is, egy kis időre benézett hozzá. Dzsidája békésebb időkben majdnem minden nap a piros sátor élé volt szúrva.

Kin-csi nem beszélt mással, csak a rabszolgálóival, s Monggal, a másik katajjal. Khaszok, azaz férfiatlan férfiak jelenlétében találkoztak néha a piros sátorban. Kin-csi mosolyogva, tipegve készítette el a szamovárt, leguggolt és a faszénparázs közé fújt, arany teásdobozából rózsás gyermekujjal csippentette a zöld teát, mintha piroscsőrű madár csípte volna fel. Halványkék, átlátszó porcellánjai voltak, a tea szinte szikrázott bennük. Sarkukon guggoltak a sárkányos, aranysárga szőnyegen, merengve bámulták a tea rezgését s rövid, lágy szavakat váltottak. Miről? Ezt nem tudta senki. Különös nyelvüket nem értette más a kán környezetében.

Batu magához szorította Kin-csit s vadul a szájának esett. De Kin-csi szelíden eltolta, ügyesen meggyujtott egy üvegmécsest és a kánt a selyemvánkosoktól dagadó heverőhöz vezette. Azután aranytálcán, - koncsán - édes, mézes, diós, mandulás csemegéket, süteményeket, - pitét - tett elé egy alacsony lakk asztalkára. Ő maga a szőnyegre guggolt s mosolyogva kínálta a kánt.

Ez bekapott egy darab édességet s mámoros arccal rágta. Hideg szürke szeme éles csillogással figyelte Kin-csi minden mozdulatát. Mert bár a kán arca révült s mámoros volt, szeme megőrizte figyelő, résenlevő tisztaságát s erejét. Hallgatott, erős, hibátlan fogai lassan őrölték a csemegét.

Mi fogta meg úgy a kán vágyait ebben a kis kataj nőben? A gyengesége és fürge okossága. Mozdulatainak tökéletes fegyelme s puhasága. Kis ferde, sötét szemének figyelmes pillantása, mellyel mindent észrevett s megítélt. Ujjai lepkeszerű mozdulása, amikor megfogta a porcelláncsészét, ajka piros csíkja, egyszerű kék selyemruhájának hozzáillő csinossága, különös, kesernyés illata. Halk, gyermekesen csicsorító, a r-t kiejteni nem tudó hangja. Gyorsasága, ha felugrott. És az az idegenül izgató, szenvedélyesen néma odaadás, ahogy ölelt. Ahogy okosan és soha el nem révülőn fokozni és beteljesíteni tudta a kéjt. Más volt, egészen más, mint akár a mongol, akár a türk, akár pedig az orosz, hindu vagy német nők.

Kin-csi felvett egy piros szalagokkal díszített jatugánt, térdére fektette s ujját végigfuttatta rajta. Arcát kérdően emelte a Kánra.

- Az alanyhalakat? - kérdezte.

Rövid, sóhajtásszerű dalokat tudott, közéjük tartozott az aranyhalakról szóló dal is. Mindössze annyi volt, hogy a medence kék vizén csillogó köröket vet a napsugár s az apró aranyhalak tátogva, lustán merednek a fénybe. Batu szerette ezt a kis dalt, bár egész éjszaka el tudta hallgatni az almavirágról, a halott kisleányról, a lepkéről, a leveli békáról, a haldokló katonáról, a kövér parasztról szóló dalokat is. Mind egy-egy sóhajtás volt csupán, a jatugán húrjai halk s félbemaradt zengéssel némultak el, fájdalmas öröm maradt a szívben utánuk. Kin-csi panaszos, halk hangon dalolt, a kataj szavak nem mindig vágtak össze a dallammal, de ebben volt valami utánozhatatlan, ritka s izgalmas édesség. Néha a húr elhallgatott s az ének még szállt, máskor Kin-csi hangja némult el hirtelen, mintha eltört volna s a jatugán vékony húrjai pengtek. Olyanok voltak a dalok, mint maga Kin-csi: aprók, gömbölyűek, frissek, fojtottak, nagyon okosak és sejtelmesek.

A kis kataj sohasem feküdt le azonnal, ha a kán kívánta. Ügyesen, mosolyogva félresiklott és egy tál édességet, gyümölcsöt, bort, teát, mézet tett elé, maga is rágicsálta, mint az egér. Énekelt, fecsegett, hallgatott s nézte, amint a kán beszél, figyelte erős arccsontjait, kemény homlokát, zárkózott, makacs, de élveteg ajkát, elmerült a szürkén, acélosan tűző pillantásba, nézte, amint izmos, vaskapocshoz hasonló ujjai tétlen nyugalommal pihentek a térdén. Még azokban a pillanatokban is, amikor a nők behunyják szemüket, Kin-csi élesen, szinte vadul fúrta sötét pillantását a kán részeg szembogarába, mintha örvénybe meredne s a szédület zuhanás közben sem kerítené hatalmába. Éles, apró fogait belevágta a kán kőkemény vállába s lélekzete elakadt.

Volt benne valami, amit Batu nem értett s nem tudott megfogni. Ugyanaz, mint Mongban. Gyakran megvillant agyában a kéj borzongása közt, amint fogát megcsikorítva szinte összetörte a hajló, forró kis testet, hogy talán éppen most szúrja szíven a hátán keresztül. Mint Etilét a germán nő. Ez a gondolat csak fokozta kéjét s amikor jóllakottan, tagjaiban a kielégültség bizsergésével elhagyta a piros sátort, úgy érezte, mintha újjászületett, mintha az életet ismét kicsikarta volna.

A folyó felől behallatszott a tavaszi békazene, a táborból a rikoltozás, sípszó, citerapengés, a csapatban éneklő férfiak és nők hangjának telt, hosszan elnyujtott zengése. Batu megragadta a nő csuklóját, maga mellé penderítette s vadul letépte róla a könnyű selyemruhát. Azután olyan gyorsan, ahogy csak lehetett, lefejtette a maga bőringét s ruháját is, cifra, sallangos ötükjeit is lerugdalta a lábáról s a mécs pislákoló fényében kéjesen morogva, mint a vadkan, elterült a heverőn.

A szerelem túlfeszített, hosszú vágtatásán keresztül is hallotta a megkínzott foglyok tébolyodott jajgatását, egy-egy nő éles sikítását és a férfiak kegyetlen röhejét. Soha még ilyen részeg, ilyen szédülten kéjes nem volt a tavaszünnepi szerelem.

16.

Másnap Mong halk, csusszanó lépésekkel bement a kán sátorába. Tanná és a testőrzők szó nélkül beengedték. Batu rosszkedvűen ült a heverőn, a vánkosokra könyökölt és Szubutájjal beszélgetett. A vén sas görnyedten guggolt a sátor közepén pislákoló tűz mellett, gyér kis szakállát birizgálta s mélyen elgondolkozva dünnyögött valamit.

Mong szinte a földig hajolt Batu előtt s csak akkor egyenesedett fel, amikor a kán rekedt, kelletlen hangon rászólt. Sárga arcát Batura fordítva s nyájasan mosolyogva csendesen mondta:

- Ulam, ha netán hibáznék, bölcsességed engedjen meg élette. Hílek jöttek, ulam, hogy a magyeli seleg Peszt válából lassan elindult s jó lendben halad felfelé, Északkelet ilányában.

Szubutáj Bahádur bólintott, mintha csak az történnék, amit várt s előre látott.

- A kúnok, ulam, lefelé vonulnak a Tisza mentén s dúlnak, égetnek, labolnak, ulam.

Batu kegyetlenül mosolygott.

- A magyeli falvakat dúlják, ulam. A Tisza felől felfelé haladt Lacz-fi-ja vezél egy tüménnél is nagyobb selegével. A kúnok mind együtt lévén, négy tüménjükkel lálontottak s véles csatában tönklevelték. A magyeli seleg, ulam, szét szólatott s menekül. Alp-la kánt Köteny fiai megölték.

- Nem tartozunk egymásnak semmivel, - jegyezte meg Batu elégedetten.

- Hilek jöttek, ulam - folytatta édesen mosolyogva Mong s kezét a ruhaujjába dugta, - hogy Bedzsák úl bent van Eldő-elvén s halad lefelé a Malos mentén.

- Szubutáj, szólj, - fordult a kán a Bahádurhoz.

- Ahogy kiterveztük, ó, kán, - felelt rekedt, közömbös hangon Szubutáj s meg sem moccant a tűz mellett. Szemét félig behunyva erősen gondolkodott.

Emlékezetében pontosan megjelent a kitervezett hadmozdulatok képe, úgy, amint Halicsban tussal pergamenre festette. Tümének, portyázó csapatok számát, lovak mennyiségét, a fegyverzetet, a vezetők tudását, erejét, természetét, a megteendő utak minéműségét, a hegyek magasságát, völgyek mélységét, erdők terjedelmét, hadiutak és rejtett ösvények hosszúságát olyan pontosan tudta, mintha kőbe véste volna. Szubutáj emlékezőtehetsége felülmúlta még a legjobb nomád emlékezetet is. Ő soha el nem felejtett semmit, évtizedeken át szószerint emlékezett tanácskozásokra, véleményekre, beszédekre, szóváltásokra, arcokra és mozdulatokra, tudta, hogy amikor Dsingisz átvonult a kharezmi hágókon, hány ló, mennyi széna, mennyi köles, szárított hús, szarvasjószág, tűzporos löveg, hajítógép volt a seregben, hol tört rájuk a hóvihar, hány ló pusztult el, mennyi dirhem volt a zsákmány, hány kereskedő, hány imám, hány ellenséges vitéz volt az elfoglalt birodalomban, Szubutáj hat éves korától késő vénségéig minden év minden eseményére emlékezett, mindenkit megismert, mindent számontartott. A pusztai népek emlékezete eleven könyv. Szubutáj eleven könyvtár volt, olyan könyvtár, amilyen csak Kokhandban, Taskendben, Szamarkandban, a müszülmén tudomány ragyogó fészkeiben akadt.

- A nagy pányva kibomlott, - mondta elégedett nyugalommal. - Vissza kell vonulnia Sejbánnak s Bogutájnak, hogy az északi ágát is bevárjuk. Ha Bilát törbecsaltuk s a hurok a nyakán van, Pest alatt valamennyien találkozunk. Sejbán tehát lassan hátráljon s csalja maga után Bilát.

Batu felemelkedett, arcáról eltűnt a kelletlen fanyarság, éles szürke szeme keményen csillogott. Széles mellkasa duzzadt s repedésig feszítette a kecskebőr inget.

- Át kell mennünk a túlsó partra, - mondta felüdült hangon. - Az ordut vissza kell küldeni olyan messze, amint csak lehet. Itt akarom őket bevárni.

- A hely jó lapos, mocsaras, - helyeselt Szubutáj.

- Te két tüménnel bevonulsz az erdőségbe - folytatta Batu élénken. - Nem kell mindenkinek látnia, hányan vagyunk s hol vagyunk.

- Jól van, - bólogatott a vén Bahádur.

- Én pedig felmegyek a dombra a túlsó parton.

Szubutáj feltápászkodott s megnyújtóztatta vénhedt, ropogó csontjait. Meghajolt s oly nyugodtan ballagott ki a sátorból, mintha azt mondták volna neki, hogy fejjen meg egy kancát.

Mong még odabent maradt s a kán parancsára leguggolt a szőnyegre. Leveleket, üzeneteket, hírvivők küldését s érkezését beszélték meg.

Kilencedik rész

Amikor Bene s két társa tovább akart lovagolni Pest felé, Taksonytól nem messze kún csapattal találkozott. A csapat vagy húsz lovasból állott egy on-basi vezetésével, lóhalálában ügetett Dél felé s nagyon ziláltnak, elkeseredettnek látszott. Az on-basi megállította lovát s kúnul kiabált a három poroszkáló emberre. Hangja nyers, szinte goromba volt.

- Honnét?

- Alpra, a kutya, szétverte az aulunkat.

- Éppen ezt akartuk tudni, - mondta valamivel békésebb hangon a kérdező. - Milyen aul volt?

- A Csertán-nem aulja.

- Köcsmegé?

- Azé.

- Mi lett Köcsmeggel?

- A jó Isten tudja, - legyintett Bene szomorúan. - Nem maradt ott élő lélek, ép sátor, de még kiskutya sem.

Erre a lovasok leszálltak s az on-basi hosszasabb beszélgetésbe elegyedett az utasokkal. Fogcsikorgatva hallgatták, miként tört Köcsmeg auljára Alpra, pedig semmi súrlódásuk nem volt, sőt szövetkeztek is, hogy Kötenyhez csatlakozzanak. Benéék viszont elképedve hallották, hogy Pesten megölték Kötenyt, Frigyes herceg uszítására feltámadtak a kúngyűlölő magyarok s akit értek, agyonvertek. Pesten teljes a zűrzavar. Frigyesnek semmi bántódása nem lett, sőt békén hazaindult sültképű németjeivel. Béla királyt most már verje meg Tangri, pusztuljon a mohal csapásai alatt, ők torkig vannak az ilyen vendéglátással, az ilyen kresztyénséggel.

Az on-basi arcát eltorzította a keserűség. Halkan beszélt, a földön ülve dühösen tépte a fűcsomókat s amint egyet kitépett, szétszórta a szélben. A többi kún némán állta körül őket s csak itt-ott kiáltottak egy átkozódó szót, goromba megjegyzést. Komor, elkeseredett, bosszút lihegő kis csapat volt.

Igy nagyjából megtudtak mindent. Hogy a kán özvegyét visszahívta a király, de ő nem ment, hanem Saroksár alatt várta be a Pestre iparkodó csapatokat, hogy összegyűjtse s elindítsa az egész kúnságot ki az országból. Nagyobb fia, Baics, Mégy felé nyargal, hogy hírt vigyen az ott összegyűlt seregnek s megmondja, ne menjenek Pestre, vége a szövetségnek, nem állanak ki a mohal ellen, hanem csatlakoznak a Saroksár felől vonuló fősereghez.

- Amerre elmegyünk, - sziszegte az on-basi szinte fulladozva a keserű haragtól, megaláztatástól és fájdalomtól, - megmutatjuk, kik vagyunk. Mink aztán többé nem irgalmazunk magyeri falunak, embernek, asszonynak. Tangri átkozza Pestet, a Dunát, Tiszát, meg Kő monostorát, ahol elámítottak bennünket templummal, kresztyvízzel, fogadozással, testvéri öleléssel és csókkal. Ők nekünk adták álnokságukat, mink nekikhagyjuk cserébe az igazságot. Gyertek, indulnunk kell.

A sebesült azonnal felkelt, hogy induljon, de a másik aggodalmaskodott. Hátha felszakad a sebe? De ő nem törődött ilyesmivel.

- Köcsmeg halott az, aulnak vége, családom nincs, barmaim elszéledtek... Mit keressek itt? Gyerünk velük.

- Én csak Pest felé szeretnék menni, - dünnyögte komoran Bene. - Nincs már nekem semmi keresnivalóm.

- Hát ez meg tán nem is kún? - villant fel a szeme fenyegetően az on-basi-nak.

- Magyeri vagyok, de a Csertán-nem béfogadott. Feleségem, gyermekem vala. A másik gyermek az anyja méhében. Most nincsenek többé.

Hallgattak. Ahogy rátekintettek Bene egykedvű, fásult arcára, megtört szemére, görnyedt alakjára, elmúlt minden gyanakvásuk és haragjuk.

- Hát akkor Isten hírével - dünnyögte az on-basi s mind a lovaikhoz mentek.

- Isten áldjon benneteket.

- Ukkon! - kiáltották az aulbeliek.

- Ukkon! - kiáltotta Bene is tompa hangon. És Csillinghez lépve felvetette magát reá.

- Ha nem akarsz találkozni Törtöl úrral, meg Kizil-güllel, eredj egészen a Duna partján. Ott a mohal sem fenyeget.

Azzal elügettek. Ők Délnek haladtak, Bene pedig Északnak. Még egyszer visszafordult, hogy lássa őket. Ki tudja, mikor találkozik ismét kúnokkal? És látta a két aulbelit, akivel együtt legeltetett az Árpatarlón, látta őket, amint alacsony, zömök alakjuk szaporán emelkedett és süllyedt a kis lovak ügetésének ütemére. Ők nem fordultak vissza. Benének két könnycsepp gördült le a szakállán. Képzeletében megjelent egy kiskutya vinnyogó alakja s egy asszonyé, amint a földön ül, foltos arcát feléje fordítja és hűséges fekete szeme lesi, vajjon haragszik-e rá. Nem, nem haragudott, többé sohasem fog haragudni!

Balfelé kanyarodott, át a síkságon, egy jól kigázolt úton, amelyen nemrégiben szekerek járhattak. Egykedvűen lovagolt, mélyen elmerült gondolataiba. Melege volt, ingét kinyitotta, süvegét levette s megtörölte izzadó homlokát. Szeretett volna aludni. Behúnyta a szemét, hogy szundítson egyet ügetés közben, de rémülten nyitotta ki megint és a fákat, dombokat, felhőket kereste. Mert oly tisztán látta a véres kiskutyát, oly élesen hallotta könyörgő, hűséges vinnyogását, hogy elszorult a torka, száraz ajka levegő után kapkodott.

Mit bánta most, hogy merre jár? Mit is akar Pesten? Homályosan érezte, hogy van ott valakije, aki megérti s megvigasztalja nagy bánatában. Ernye hetykebajuszú, csontosarcú, nevetőszemű képe jelent meg előtte. Meg kellene találni s együtt el kellene indulni haza, Branába. Nem bánja már azt sem, hogy felelősségre vonják. Hogy bosszút állhatnak rajta a halott rokonai. Vagy átadják Kovazd várnagyának s tömlöcbe csukatják, talán a kezét is levágják. Még tömlöcben is, még félkézzel is jobb odahaza, Branában, a csendes vizek, zöldfényű erdők, kövérfüvű laponyagok, édes madárének és szelíd dombok világában. Ha ladikba ülhetne, ha végigevezhetne a Feketevíz áradásain, ha kivethetné meriggyehálóját s felszedhetné az apja varsáit, meggyógyulna a szíve. Ha megint lovakat legeltetne a Feketetó partján s nézhetné, a bessenci lányok fehér pendelyei hogy villognak a réten, megbékélne. Most sajnálta az apját, Öcsödöt is. Látta, ahogy végigmegy a falun napkeltekor, megfújja háncstülkét, benéz a házak közé, vajjon rendben van-e minden, mélyen meghajol Ábrám előtt s keresztet vet, ha lenyugszik a Nap. Látta a vén Györkét is, mintha csak ott ült volna egy nagy vadkörtefa alatt!

Igy mégiscsak jobb, ha Pestre lovagol. A király Pesten van a táborban. Ott gyűlt most össze minden fegyverfogható ember. Az urak seregei mind Pestre tartanak. Ott lesz hát Ernye is, piros dolmánban, hetyke kalpaggal a fején, szemében vidám fény, bajuszán hamiskás mosoly... Késő estére, vagy esetleg holnap délre fel is érhet. Tán nincs olyan messze. Igy mégis jó lesz elkerülni a kúnokat s ügyelni a tatárokra is.

Bene jobban félt a kúnoktól, mint a tatároktól. Mert a kúnok magukkal sodorhatják a bosszúálló barantára, ha meg nem megy, hát agyonütik. De micsodák, kicsodák azok a tatárok? A mohalok? Annyit hallott róluk, mégsem tudta igazában, kifélék-mifélék. Egy bizonyos: nem ismerik úgy az országot, a népet, mint ő, akinek a vendéglátó szíves öregasszony elmagyarázta, merre van Pest, merre kell menni, hol miféle falvak vannak, merre folyik a Duna. És ő megérti az emberek nyelvét. Ha kún öltözetben van is, csak magyar. A tatárok ellenben senkitől sem kérdezősködhetnek s ha ott tanyáznak a mocsarak körül, nem bolondok egyenként elszállingózni a Duna irányában. Az is megnyugtatta, hogy bár a vénasszony hallott valamit róluk, az a paraszt, akit a mezőn megkérdeztek, semmit sem tudott felőlük. No, ha csak ilyen a hírük, nem lehetnek olyan veszedelmesek. A kúnokról többet tudnak és jobban irtóznak tőlük.

Igy elmélkedett, töprengett, emlékezett és vágyódott Bene s a derék Csilling egyenletes futással, könnyedén vitte. Lám, ha ez a jó lelkes nem a maga, hanem a gazdája feje után megy, most nem élne ő sem. Ott feküdne a szétdúlt, felégetett sátrak szemetén halottak között, a kiskutyával, a barnahajú gyermekkel és a foltosarcú asszonnyal. Csilling is dög lenne már. Vagy világgá futott volna. Magát nem sajnálta, jobb is lenne Isten ölében pihenni annyi szomorúság után. De a lovát igen. Meg is veregette a nyakát s becéző szavakat suttogott hátrafordított fülébe:

- No-no... Kicse...

Torka elszorult, észrevette, hogy nem a lova nevét mondja. Nagyot sóhajtott s keresztet vetett kínjában.

- Az örök világosság fényeskedjék nékik, - gondolta áhítattal s felnézett az égre, abban a bizonyos hitben, hogy Kicse, a kisfiú, meg Okur látja őt onnan a magasból.

2.

Átszundított hűvös, magányos éjszaka után kibújt a bokor alól s vállára terítette farkasbőrét. Balról a Duna széles síkja derengett ólomszürkén, fent az égbolt. A madarak már pittyegtek a nádasokban. Az álmos fák derékig gázoltak a ködben, Kelet felől tejszínű fénnyel derengett.

Bene felült a lovára s tovább utazott. Mire a nap felkelt, a köd felszállott és hosszú felhőrendekké alakulva piros hajnali fényben úszott odafent, már ott ügetett a síkon. Jobbfelől egy falu templomtornyát, gyümölcsöskertek pompázó karéját látta, balfelől a nagy folyam terült el homokpadjaival, nádrengetegével, vén fűzfáival.

Most már közel lehetett Pesthez. Egykedvűen ügetett, de ahogy telt az idő s fogyott a távolság, halvány kis izgalom pislákolt magányos szívében. Rajtakapta magát, hogy azon töpreng, vajjon milyen város Pest, mennyi had van ott, megtalálja-e Ernyét, vidám-e, mint régen, s milyen most a király? Erősen emlékezett reá, úgy, ahogy Kő monostorában látta. Sötétpej kancán, fekete bársonyszokmánban, aranyos övvel, vállán értékes kacagánnyal, fején fekete kalpaggal, csupasz arcán gond és szomorúság felhőjével. Körülötte díszes, csillogó urak, vidám paripák, csörgő fegyverek és piros zászlók. Ez a király elbánik a mohallal. Ez tudja, mit kell tennie, összetiporja őket, mint László. Ez a király majd kiöli hírüket a világból. Vele van Isten és Jézus úr, vele az igazság és minden derék ember. Ernye is vele van... És ő is vele lesz, ha kell. De ha nem, hát akkor elmennek Branába.

Igy viaskodott a honvágyával, mely minduntalan legyőzte az új és különös iránti vágyát. Úgy szállta meg a honvágy, ahogy feltámadt benne a felesége, kisfia, kiskutyája emléke és a szörnyű üresség kínja, hogy már nincsenek...

Egyszercsak öt lovast pillantott meg. Szélsebesen vágtattak, lovaik alacsony, zömök állatok voltak, akár a kúnoké. De mégsem lehettek kúnuk a sisakjukról, tartásukról ítélve. Valamelyik magyeri sereghez tartozhattak. Itt már bizonyosan akadnak magyeri vitézek, hiszen egyre közeledik Pest. De magyeriak sem voltak, mint hamarosan kitűnt.

Mert azok is észrevették őt, amint csendesen ügetett, lovukat feléje fordították s elszéledtek, hogy bekerítsék. Mire Bene arra gondolt, hogy nyilván reá vadásznak, két lovas széles kanyarulattal már a hátába, kettő az oldalába vágtatott, az ötödik meg egyenest szemközt nyargalt reá. Bene megmarkolta csákányát, de érezte, hogy baj lesz, ha verekedésre kerül a sor. Zúzott vállsebe erősen égett. Megmarkolta lovát s vágtatni kezdett előre, a vele szemközt nyargaló felé.

Szivén nagy ütést érzett, amikor egyikük valamit kiáltott a többieknek, de nem lehetett megérteni, mit. Rikoltó, érdes, magas hang volt, elnyujtott rivallás, mint a sólyom vijjogása. Félelmet keltett és messze elhallatszott. Bene szinte megbénult. Úgy érezte, el kell ejtenie a csákányt, bárhogy markolja is. Késére gondolt, de kedvetlenül.

Nyíl süvöltött a füle mellett. Zúgott, mint a lódarázs. Tisztában volt vele, miféle nyíl lehet. Rendkívül hosszú és nehéz vasnyíl, ilyet nem használt senki. Az íj, mely kilőtte, roppant erős fegyver lehetett. Ember, aki felhúzta! Jeges dermedés áradt a szívére, homlokát kiverte a verejték. Riadtan tekintett körül s látta, hogy nem menekülhet. A kicsiny lovak oly gyorsak voltak, hogy mire észbekaphatott, már a hátában nyargaltak. Most egészen közelről látta őket. Bőrsüveges, bőrvértes, lobogóruhás, alacsony, vállas férfiak voltak, sötét arcukon konok elszántság égett. Az, amelyik jobbról vágtatott, kibontotta pányváját, felemelkedett a kengyelben s meglódítva a széles hurkot, elsuhintotta. Bene szemében vörös fény vetett lobot, érezte, amint a fonott szíj kígyóölelése ráfonódik a derekára, karjára, hirtelen megrándul s ő zuhan, zuhan és hempereg a földön. Vállán égetően fájt a seb. Megvillant benne, hogy késével elvágja a pányvát, de késő volt. Egy darabig csúszott a fűben, azután megállt. A lovas felhúzta, leugrott lováról, kezét hátracsavarta és szíjjal meghurkolta. A szíj végét rákapcsolta a nyeregkarikára. Bene fogoly volt.

Olyan gyorsan történt mindez, hogy alig eszmélt, máris vége volt. Ha nem érte volna az a csapás az aulban, ha több kedve, dühe, akarata lett volna, most kétségbe kellett volna esnie. Csilling is pányvára került, odakötötték az egyik lovas nyergéhez vezetéklónak, szegény pára kétségbeesettem nyerített s kereste a gazdáját. Ez pedig lesujtva, semmivel sem törődve futott az ügető lovas mellett, válla sajgott, csuklóit dagadtra szorította a hurok, melle zihált, szíve elfásult, sorsa ellen nem lázadozott. Meg kell halnia. Lehet, hogy a halála rettenetes lesz. Jobb lett volna elesnie ott, azon az éjszakán, Kicse mellett. Most úgy hal meg, mint Okur, vérben fetrengve, kínlódva, nyüszítve. Kémnek nézik, s kúnnak, bizonyosan kivallatják. És ha nem tud mondani semmit, kínpadra vonják.

Az öt tatár vidáman beszélgetve ügetett a közrefogott fogollyal és a vezetéklóval. Bene olykor megértett a beszédükből néhány szót. De hiába figyelt, kibogozni nem tudta. A lovak dobogása, a fegyverek csörgése, sebe, fájdalma, reménytelen állapota elhomályosította az elméjét... Csak úgy futott, fogát összecsikorítva tűrt, s forrón imádkozott, adjon néki Isten gyors és könnyű halált s mentse meg a kíntól.

Míg hurcolták, elbúcsúzott Branától és az Ormánköztől, egyenként minden ismerősétől és rokonától, elbúcsúzott a lovaitól, emlékeitől, egész életétől. Elbúcsúzott a világoskék égtől s el még Pesttől is, amit nem láthat soha.

3.

Igy kezdődött Bene hányattatása és az a hosszú út, melyet meg kellett tennie keserű rabságban, a szabadulás reménye nélkül, s élete minden órájában a biztos halált várva.

A rákosi mocsarak közt egy század tatár tanyázott azon a helyen, ahová Benét étlen-szomjan, álmatlanul, sárosan, elnyűtten s alig támolyogva behurcolták. Kanyargós, pocsolyás, süppedő ösvényen törtettek a sűrű, félig elszáradt, félig már kizöldelt nádason át, zsombékokon jártak s a kis zömök, kócos lovak biztosan lépegettek gyermekökölnyi patájukkal.

A tisztáson gömbölyű sátor állott, a sátor előtt tűz pislákolt. A tűz fölött szolgafán köles főtt, a köleses bográcsot egy csapat bőrvértes, bőrsisakos férfi állta körül. Lassú, megfontolt szókat ejtettek s Bene foglyulejtőit azonnal kikérdezték. Egy-egy szó megint nagyon ismerős volt Bene fülének. Annyit megértett, hogy magyerit nem láttak arrafelé, kúnt is csak ezt az egyet. Amikor ezzel megvoltak, leültek a bogrács köré s hosszú fakanalakkal ettek. Evés előtt éppenúgy fohászkodtak, mint a Csertán-nembéliek. Vele nem törődött senki, legfeljebb rá-ránéztek néha és végigméregették. Amikor jóllaktak, egyikük felrugdalta Benét a földről, ahol fájó tagjait pihentette, a többiek meg körülállták.

- Honnét jöttél? - kérdezte egy öreg tatár kúnul. Szétvetett, kajla lábbal állt előtte, ritkás szakálla füstössé tette zsíros, sebhelyes arcát, szeme feketén sütött, jobbjában ötágú ólmos korbácsot lógatott.

Bene elmondta, honnét jött s mi történt vele. Amikor kijelentette, hogy nem kún, hanem magyar, meglepődve felmordultak, mint a bolhás kutyák. Egyikük nevetett, a többi a fejét rázta. Nem hitték.

- Hát ez miféle kún öltözet rajtad? - ordított az öreg s korbácsával Bene mellére bökött.

Ő tisztelettel megmagyarázta, miként került a kúnok közé, s hogy irtotta ki aulját Alpra kán. Figyelmesen hallgatták, égő szemüket nem vették le az arcáról. Amikor fakó hangon elmondta, mikép pusztult el a családja s most éppen haza akart menni a Dunántúlra, hogy békén élje le életét, köhintgettek.

Ezután meglepő dolog történt. Az öreg levette Bene csuklóiról a kegyetlen gúzst. Nyersen rászólt, hogy üljön a bográcshoz, egyék a maradékból. Bene azt hitte, valami sohasem hallott kínzáson törik a fejüket. Tétován ült a bográcshoz s belenyúlt a kásába. De nem történt semmi. Némán álltak s bámulták, hogyan eszik. Amikor néhány marékkal legyűrt a kásából, s ijedten nézett rájuk, vajjon mit akarnak most, az öreg kúmiszostömlőt nyujtott felé. Bene ivott.

- Dögölj le amott s ha megmoccansz, agyonütlek - kiáltott rá ezután az öreg tatár s Bene lefeküdt a tisztás sarkában. Nagyon betegnek érezte magát. Teste forró volt. Didergett. Homlokát kiverte a hideg verejték. Arca szürke volt, szeme fátyolos, lelke fásult. Nem bánta már, akármi történik vele. Egy élete, egy halála... s olyan mindegy, melyikre ítélik. Összekuporodva húzódott a farkasbőr alá s szédelegve hullott az álom sötét örvényébe. Az aul feldúlása után most merült először mély, öntudatlan álomba.

Igy kezdődött Bene élete a tatárok között.

Sötét este ébredt fel s nagyon fázott. Rabtartói a tőzegtűz körül ültek s az öreg vidám, reszelős hangon mesélt valamit nekik. Mindnyájan figyelmesen hallgatták, közbe-közbe jót húzva a kúmiszos tömlőből. Most öttel ismét kevesebben voltak, úgylátszik, azok portyázni indultak. De akik ottmaradtak, igen nyugodtan élték világukat, ittak, beszélgettek, nevetgéltek és a tüzet piszkálták. A csillagos égbolt szelíden borult föléjük, a végtelen mocsár ezernyi békája pokoli zenebonát csapott köröskörül.

Ahogy Bene felébredt, kumiszt adtak neki s a kúnul beszélő öreg tatár hozzáfogott az erősebb vallatáshoz. Megkérdezte Benét, találkozott-e kún sereggel? Mit mondtak, merre mentek, mi a szándékuk? Látott-e magyeriakat? Ismeri-e Pestet és környékét? Merre van a Dunántúlnak az a része, ahová iparkodott s kik laknak ott? Hogy élnek, gazdagok-e? Van-e arrafelé vár? Mekkora a vár? Mennyi őrség van benne? Közben gorombán figyelmeztette, hogy, ha nem mondana igazat, elevenen megnyúzzák, testét feldarabolják és a mocsárba vetik.

De Bene nem hazudott, ehhez nem lett volna elég ereje. Mindenre úgy felelt, ahogy tudott, a többit Istenre bízta. Ha már életben hagyták, ne pusztítsák el ezután. Hátha el tud egyszer menekülni? Hátha elfogják valamennyit s velük őt is? Úgysem tarthat soká a dicsőségük, a király és hatalmas urai kitisztogatják a nádast, s akkor mehet, amerre lát. Vissza Branába.

Úgy látszik, megelégelték a feleleteit s azt is látták, hogy nem hazudik, hát békén hagyták megint. Nagy beszélgetésbe merültek, ittak, félrementek a nád szélébe s elvégezték a szükségüket, dalolgattak valami elnyujtott, kesergő nótát, végül birkacsontot vettek elő és asikot kezdtek játszani unalmukban. Apró ezüstpénzt kotortak ki az övükből, nyertek s vesztettek, a vesztes pörlekedett, a nyertes röhögött. A tőzegtűz vörösen izzott. A tisztás szélén pedig jó étvággyal legeltek az igénytelen, megelégedett lovak. Köztük Csilling is.

Bene ismét farkasbőrébe húzódott, de nem tudott aludni. Didergett, izzadt, szédült. Nézte a játszókat, figyelte széles, csontos, csupasz képüket, sasként villogó szemüket, vicsorgó nevetésüket. Az egész olyan volt, mint valami nehéz, különös álom. Az imént még a saját sátrában volt, Jopár felült a farkasbőrön, a kisfiú aludt, Okur ugatott. Az imént még nyüszített a kiskutya és Karacs bátyó véres koponyával esett össze. Az imént még a rekettyésben bujkált, a taksonyi öregasszony kenyerét, mézét ette, a széles rétek ezernyi virága között lovagolt... Az imént még szíjon vezették... Vagy ezt is álmodta mind? Attól kezdve, hogy a sátorban felkelt s kifutott, hogy megnézze mi baj, minden valóság volt - az álmot eltemették.

4.

Bene ült a szűk tisztáson és hallgatott. A tatárok pedig úgy tettek, mintha ott sem lett volna. Löktek neki néhány marék kását, adtak egy ital kúmiszt, azután elfelejtették. Úgysem szökhetett volna meg.

Reggel elment öt ember és este visszatért. Este ismét elment másik öt s reggel tért vissza. Reggel megint a harmadik öt ült lóra s tűnt el a nádas útvesztőiben, hogy estig ne mutatkozzék. Akik otthon maradtak, megfejték a kancákat, megzurbolták a kúmiszt, megfőzték a kását, hevertek a fűben, aludtak, vagy beszélgettek, esetleg időtlen időn át a nádast, vagy az égboltozatot bámulták. Fegyvereiket a sátorban tartották a kölessel és mindenféle szerszámokkal együtt, hogy a lápi nedvesség, köd ne ártson. Úgy éltek ott a síri csendben, melyet csak a nádiveréb, meg a békák zenéje tört meg, mintha Bene ott sem lett volna. Piszkosak, büdösek voltak, piszkosabbak a kúnoknál. Ha esett az cső, bevitték a tüzet a sátorba, ők azonban odakint ácsorogtak. Benének is tűrnie kellett az esőt, a sátorba nem mert bebújni. Pedig a hideglelés ugyancsak kínozta.

Igy folyt az idő, mint az alig mozgó mocsár vize, Isten tudja, miért s meddig. Vasárnap van-e, vagy csütörtök, Bene nem tudta. Azt sem, mi történik a külvilágban. Már bizonyos volt, hogy itt vénülnek meg egy rakáson s holttestüket a mocsárba fogják temetni, míg csak egy marad közülük s az azután ott rohad el a tisztáson. Arról már ábrándozni sem lehetett, hogy sikerül megszökni, vagy hogy a király kitakarítja a mocsarat. De mi lesz a télen? Ha elfogy a köles, elszárad a lápi fű, megrokkan a nád és leesik a hó? Ha farkassal telik meg a bozót? Hát csak nem akarnak itt ülni és asikozni télen is?

Nem akartak, mert egy este, amint besötétedett, a soron következő öt ember nem ült lóra, nem ment portyázásra. Ehelyett a megérkezők hevesen magyaráztak valamit, azután nekiestek a sátornak, egykettőre szétszedték, a nemezeket, bordákat és rácsokat felterhelték a málhás lovacskákra, fegyvereiket magukra szedték, a tüzet szétszórták s nyeregbe lódultak. Bene szíve megdobbant. Már azt hitte, itthagyják Isten nevében a mocsár közepén. Akkor azután vagy kimászik belőle valahogy, vagy itt vész el nyomorultul, akár egy koszos macska.

De nem felejtették ott. Mert, aki utoljára maradt, elővette a szíjat s Bene csuklóit vérig megkötötte. Majd felnoszogatta Csillingre s lábát a ló hasa alatt ugyancsak szorosan összehurkolta. Ezután közrefogták s libasorban kifelé baktattak a tisztásról.

Koromsötét éj volt, köröskörül csak nád és béka. Az ég fekete a felhők sűrű gomolyagaitól. Erős vízillat lengedezett, hűvös szél fújt. A tatárok nagy biztonsággal haladtak s egy szót sem szóltak.

Nem vesztek a mocsárba, megtaláltak minden zsombékot, homokpadot, sekélyebb ösvényt. Lovaik oly biztosan haladtak, mintha fényes nappal, virágos legelőn sétáltak volna. Bene fájdalmas helyzetében ismét azon töprengett, hová vihetik s mit akarhatnak vele, de még csak sejteni sem lehetett.

Egész éjszaka mentek, hajnalra kikerültek a mocsárvilágból a bokros, rekettyés, magányos tölgyektől és vadkörtefáktól népes szabad síkságra. Ahogy a nap felkelt, meghúzódtak egy mély homokgödör szakadékai alatt, lóról szálltak, kúmiszt ittak s megitatták Benét is. Lábát kioldozták, de a kezét nem. Sőt a lova nyeregkarikájához is odakötötték, nehogy megszökjék. Túlságos óvatosak voltak, tán attól féltek, hogy elárulja őket.

Estig hevertek, üldögéltek s tereferéltek a homokszakadékban, bámulva a borús tájat, a csendes, néptelen, víztől csillogó réteket s oda sem hederítve a homokpart tetejéről lecsurgó víznek. Nyugalmukat, vidámságukat semmi sem ronthatta meg.

Ez volt az a visszavonulás, amelyet Sejbán Batu parancsára Pesttől a Sajóig szép rendben, nagy lassúsággal, tervszerűen végrehajtott. A sereg zöme két tagban az Üllőn és Maglódon átvonuló úton haladt, az előörsök, oldalvédek és a hátvéd kisebb csapatokra szakadozva jó távolról körülrajzotta, nehogy meglepetések érjék az idegen ország kellős közepén.

Bene a főseregből egyelőre semmit sem látott, nem is tudta, hogy van ilyen fősereg. Már megszokta rabtartóit, nem félt tőlük, noha szerette volna tudni, mit akarnak vele. Egyszer meg is kérdezte a kúnul tudó öreget. De az csak átnézett rajta s nem válaszolt.

Közben a láz elmúlt, Bene kezdte jobban érezni magát. Bánkódásai és facsaró szívszorongásai csillapodtak. Már nem kínozta a tétlenség, az egyhangú pihenés-vonulás, pihenés-vonulás. És mindig éjszaka vonultak, nappal behúzódtak valami domboldalba, bozótba, part alá, mélyebb horhágyba, erdőszélre. A táj dombosabb lett, sok nyírfa fehérlett mindenfelé, patakok szegték az utat, Észak felől hosszú kék hegyek vonultak, Dél felé meg beláthatatlan síkság terült el. A falvakat elkerülték, még a környéküket is éjszakára hagyták. Egy éjjel szélesen kanyargó, nyírfákkal szegett folyón gázoltak át. Bene a beszélgetésből megtudta, hogy ez a Tápió. Azt is megértette egyik nap, hogy a király serege teljes nagyságában nyomul utánuk. Ugrin érseket, Mátyást, a nádort hallotta emlegetni. Valami olyas is derengett előtte, hogy a király Délről nagy sereget várt, de azt szétverték a kúnok s mindent feldúlva pusztítják a Duna-Tisza közét. Benének ez a néhány, inkább sejtett, mint valósággal megértett szó elég volt, hogy visszaképzelje magát arra a vidékre, ahol éveken át élt, ahol ismerős emberek vették körül, gazdag ménesek, nyájak, csordák legelésztek és vidám sátrak gömbölyödtek a síkságon, ahol Iréneusz fráter szidta kipcsák disznait s ahol egy fekete kún leány forgott Bene előtt selyembugyogóban, kivarrott zekében, fején kék süveggel s szempillái alól hosszú, vérpezsdítő pillantást vetett rá. Szerette volna elgondolni, milyen az élet most ott? Kik legeltetnek az Árpatarló-hegy alatt, mi történik Kő monostorában, vajjon eszébe jut-e a székesegyház prédikáló papjának, ha végignéz a templom hajóján, hogy ott egyszer sok kopasz kún fej hajolt meg a kresztyvíz medencéje előtt és az érsek zengő hangon hirdette a szűzi élet dicsőségét?

Egész nap töprengett ilyesmin s az emlékezés szelíd, őszi fénye vigasztaló fájdalommal borongott a lelkén. Rabságában, elhagyatottságában régi tavaszokra és őszökre emlékezett, ökörnyálas tájra, ezüstös holdfényre, méla sípszóra, a Légytapodó sánta járására és Köcsmeg méltóságos szakállára, a tevékre, a megfutott ménesre... És a Karacsfiakra. Ugy érezte, ők hozták rá a szerencsétlenséget.

Ugyanazt a tehetetlen, keserű bánatot érezte, amit akkor, az első reggelen, megcsúfoltatása, megaláztatása idején...

Éjjel pedig lovagoltak, egyre lovagoltak tovább, Kelet felé.

Hevesbe és Borsodba érve nem kellett elkerülniük a lakott helyeket, mert itt lakott helyek már nem igen voltak. Bár éjszaka mentek s nappal letanyáztak, a tiszta, holdfényes időben mindenütt szörnyű pusztulás nyomaira bukkantak. Bene eléggé el lévén gyalázva a maga szenvedésétől és bánatától, rémülten nézte a dúlás lépten-nyomon felbukkanó jeleit. Falvakon haladtak át, melyekben nem volt egyetlen ép ház, a templom tornya ledőlt, teteje üszkösen meredt rájuk, a romok fekete zugai közül a halál véres koponyája vicsorgott reájuk. Feloszlóban lévő hullák hevertek az úton, puffadt hasú lódögök, mezítelen, megcsonkított férfiak, rothadó asszonyok, félig szétomlott gyermekholttestek. A hullák gyomorkavaró bűze nemcsak Benét, hanem a lovát is bősz rémülettel lepte el. A tavaszi éjszaka illatos szellőjét poshadt, émelyítő dögszag fertőzte. Csilling gyakran horkanva hőkölt hátra s a megkötött kezű Bene alig tudta megfékezni, amikor a sötétben rálépett egy halottra, vagy amikor villogó szemű, felborzolt szőrű, elvadult kutyák támadtak rá. De mindez nem háborgatta a tatárokat. Békésen ügettek, csendesen tereferéltek, vidáman nevetgéltek, mintha virágos réten járnának. Az öreg tatár, amikor észrevette Bene sápadtságán, rémült szemén s lova riadozásán, hogy feldúlta a rombolás, még meg is sajnálta. Inni adott neki a tömlőjéből s barátságosan gúnyolódott vele.

- Igen elpuhultál, te magyeri! - mondta kúnul s nevetett. - A baranta nem nászágy.

Nem válaszolt, de a gúnyolódás jólesett Benének. Töprengett is sokáig, hogy lehetnek ezek olyan nyugodtak s békések, sőt még szívesek is, ha ily rettenetesen tudnak rombolni, gyilkolni, hullabűzben lovagolni. Mert szívesek voltak, egymással úgy bántak, mintha mind testvérek volnának. Ha perlekedtek is, ölre nem mentek, kisegítették egymást étellel-itallal, az öreg tatár parancsait szó nélkül s vidáman teljesítették. Ez viszont nem bőszült fel, ha ellentmondtak neki egyszer-másszor. Lovaikkal is csínján bántak, szinte becézgették. Csak egyszer történt meg, hogy az egyik vérmesebb, fiatal tatár megkorbácsolta a lovát, mikor a sötétben valami hirtelen felbukkanó árnyéktól megijedt s félreugrott. De ezt is megbánhatta, mert visszafordította a megvert lovacskát, arra a helyre ügetett, ahol az árnyék felbukkant s közelről megmutatta neki, hogy csak egy kivágott fa törzsétől ijedt meg. Többször is elment, meg megint visszalovagolt, így szoktatta lovát nyugalomra.

Egyszer, amint nappali tanyájukon hevertek, sérült pintyőke akadt a lábuk elé. A tatár felvette a pihegő, vergődő madarat, kérges tenyerében dédelgette, tollait óvatosan megtisztogatta a sártól, csőrébe beleköpött s puha fészket készített neki a csekmenje öblében, így lovagolt azután napokig, féloldalvást ülve a nyeregben, nehogy agyonnyomja a beteg madarat. Pihenőn elővette, megvizsgálgatta, beleköpött s a többiek kíváncsian nézték, kérdezgették, ugyan gyógyul-e már. Amikor pedig csakugyan meggyógyult, nevetve tették fel egy fára s lesték elrepül-e. A madárka jobbra-balra tekintgetett, szárnyát kinyújtóztatta s látva, hogy nem fáj, felkerekedett. Hosszan bámultak utána, míg csak el nem tűnt.

És másfelől egyetlen falut sem találtak, amely épségben maradt volna. Mindenütt alapos és kegyetlen dúlás tárult eléjük a Hold kísérteties ezüstfényében. A fák fekete árnyai olyanok voltak, mintha az égre ágaskodva némán jajgatnának. Suttogásuk végtelen, haszontalan panasz. Temető volt minden falu, csak éppen a halottakat nem temette el senki. A viruló gyümölcsösök letiporva, az ágak füstösek, perzseltek. Egy éjszaka régi, vaskos templom leégett épülete mellett lovagoltak el. A tatárok egyike, - az a fiatal, aki megverte a lovát, - előrerúgtatott, bement a templom kidőlt ajtaján s rikoltozni, huhogni kezdett odabent. A kintlévők nevettek, majd belovagoltak ők is és magukkal hurcolták Benét. A sötét, boltíves épületben ködösen derengtek a magas ablakok, a falak halvány freskóiról szomorúan bámultak le a kísérteties szentek a padok össze-vissza tört, dobált, égett halmazára. Az oltár egyik szárnya leszakadt, a feszületen Jézusnak csak a lába és a dereka maradt meg, mint valami csonka hullának, a kőpadlón egy Mária-szobor feküdt. A tatárok ide-oda léptettek lovaikkal, üvöltöztek, károgtak, kukorékoltak és visítottak s gyönyörködtek a kongó hangban, melyet a magas falak vertek vissza. Végezetül egyikük leszállt a lóról, felmászott az oltár szétvert asztalára s letolva ruháját, nagykomolyan odarondított. Ezután szaporán továbbiparkodtak, hogy az elszalasztott időt beérjék. Egész úton nevettek, mint a vásott kamaszok.

5.

Sejbán seregének északi ágához már majdnem a Sajónál csatlakoztak. A széles úton már messziről megpillantották a vonuló csapatok hosszan feketélő tömegét. Az előcsapat élén fehér lófarkas dzsida lengett és tompán puffogó dobok szóltak. Csakhamar a sereg zöme következett, jégesőként kopogó patákkal, nyerítve ügető lovak, bőrsisakos, bőrvértes, vállas, tömzsi lovasok, minduntalan előrerugtató, meg visszaforduló és parancsokat rikoltozó tisztek, bőgve rivalgó tülkök, fellegként kavargó tavaszi por, lárma, csörömpölés, csengetyűszó. Benéék csapata megállt az útszélen s nézte a vonuló sereget. A lovasok sorából egy-egy vidám kiáltás, kötekedő móka, kíváncsi kérdés röppent feléjük, voltak, akik dzsidájukat felemelve köszöntötték őket. Bene életében az első nagyobb sereg, amit látott.

A lovasok nem voltak mind egyformák. Ezen csodálkozott. Tatárok - gondolta - s egyik ilyen, másik olyan. Egyiknek karimás, elöl behasított kalpagja van, a másiknak báránybőr süvege, a harmadiknak kemény bőrsisakja. Az egyiknek rendkívül széles, kiugró pofacsontja, fakéregszerű arca, forradásos sebhelyei, a másiknak gömbölyűbb, simább s világosabb képe. Az egyik félfejjel magasabb, míg a másik szinte olyan alacsony, mint egy gyermek. De a felszerelésük pontosan egyezett azokéval, akik rabul ejtették. Csákány, íj, két megtömött tegez, nyakukbavetett pányva, kengyelüknél kampós dzsida, oldalukon görbe kard, kezükben ötágú korbács. A nyeregkápán kétfelől egy-egy kotyogó kúmiszostömlő, élelem számára való bőrzsák, tarsoly. A szakaszok rendben elkülönültek egymástól, mindegyiknek az élén on-basi lovagolt, több szakasz után pedig egy-egy jüz-basi következett, előtte a fehér lófarkas dzsidát vivő és a kétfelől csüngő üstdobot boszorkányos ügyességgel verő csatlóssal. Ijaik rettenetesek voltak. Hosszabbak, vastagabbak, mint akár a kúnoké, akár a magyeriaké. Karvastagságú szarvból való íjak voltak, jól megvasalva a végükön s a közepükön is. A nyilaik meg olyan meglepően hosszúak, mint amilyennel Benét le akarták lőni a Duna mellett és vasból volt még a tolluk is. Bene erős férfi volt, de egy ilyen tatár íjat aligha tudott volna könnyedén felajzani.

Bene azt hitte, nem jól lát, amikor a lovasok között kúnokat is megpillantott. Szíve megdobbant, torka elszorult. Elsápadt s megint reátört az a fojtogató, szívfacsaró kétségbeesés, amit az utóbbi napok csavargása és a szokatlan környezet eltompított. A halálfélelem és a halál utáni vágy lesujtotta, szeme előtt feketébeborult a tavaszi napsütés, vörösen égtek a zöld lombokkal ékes fák. De iparkodott legyűrni a sajgó bánatot, iparkodott nem látni a véresen nyüszítő kiskutyát, a földön ülő foltosarcú, feketeszemű asszonyt, iparkodott gondolatban keresztet vetni, - megkötözött kezével nem tehette - s néhány könyörgő szót küldeni Istenhez irgalomért.

Amikor ismét felocsúdott és önuralma úgy-ahogy visszatért, a sereg éle már messze járt s elérte a falut, - Sajószentpéter volt - ahol egy rombadőlt templom fekete tornya ágaskodott, mint valami vesztőhely. A seregben most csupa hajszálig egyforma lovas ügetett, csupa bőrvértes, bőrsisakos, alacsony, zömök férfi, csupa meztelenállú, ritkabajuszú, csontosképű mongol. Ezek nem lármáztak, nem integettek s nem kérdezősködtek. Marcona képpel néztek előre, keskeny ajkuk szorosan záródott, lovaik szinte horkolás nélkül mentek. Mind sötétpej kanca volt. A hosszú tömeg közepén fiatal, láncvértes, arannyal díszített sisakos, arannyal vert fegyverzetű lovas léptetett pompásan rendbentartott, kövér, okos kancán. Előtte vérvörös lobogót vitt a csatlós. Bene fáradt szeme rátapadt a lobogóra. A piros selyemszárny zizegve csattogott a szélben, mintha a tűz istene lobogott volna a sereg fölött. Félelmes volt ez a lobogó. Hogy miért, azt Bene nem tudta volna megmondani.

Rabtartóit, persze, nagy lelkesedés öntötte el. Dzsidáikat felnyujtogatva mámoros rikoltásokban törtek ki, ide-oda faroltatták nyugtalan paripáikat.

- Sejbán! Sejbán! Sejbán! - üvöltözték kipirosodva, zsírral bekent képük ragyogott.

Az előkelő lovas ridegen tekintett feléjük, jobbjával intett s továbbléptetett a lovasok, vezetéklovak, dzsidák és süvegek kavargó tömegében.

Még sokáig tartott a sereg vonulása. Jüz-basik lófarkas dzsidái bukkantak fel. Itt-ott jakfarkasat is lehetett látni. Egy csapat nagysüvegű, szélesképű vitéz előtt dzsidára szúrt lókoponyát vittek. A sötétpej kancák között sárga és sötétszürke lovak is akadtak, meg egy-egy röhögő, tombolva ügető, vastagnyakú, lobogófarkú csődör. Végezetül megkezdődött a málhás lovak és tevék vonulása. Sátornemezekkel, nyalábbakötött bordákkal, egymásra rakott rácsokkal, puffadt kecsketömlőkkel, - melyek olyanok voltak, mint a fej nélküli állatdögök - élelmiszeres puttonyokkal, gyékényszükőkkel, íjakkal, gúzsbakötött tegzekkel, rőzseként felrakott vasnyilakkal, mindenféle hosszú facsövekkel, - melyek célját s minéműségét Bene nem ismerte - emberfej nagyságú, gömbölyű vasfazekakkal s ezerféle holmival megrakott állatok. A hajcsárok a málha mellett lovagoltak, csettintésekkel, füttyel, perregéssel, rikoltásokkal terelték a lovakat. A tevék szíjjal egymáshoz kötve s himbálózva lépkedtek, mintha felfűzték volna őket. Békés birkafejük egykedvűen integetett, hosszú, szikár lábuk lomhán ringatta púpos testüket, nyakuk, mint a kacsáé, meggörbült. Hatalmas terhet vittek, egy-egy több mázsát is. Hogy mit, nem lehetett látni, mert nemezzel takarták be s kenderkötéllel kötözték össze. Minden nemez hajszálig ugyanúgy takarta a terhet, a kötelek ugyanazzal a csavarodással szorították össze s ugyanúgy bogozódtak csomóba. Ez jó, gondolta Bene - így az egész sereg pillanatok alatt felkészülhet, vagy lerakodhat s akárki elvégezheti a munkát.

Már késő délutánba hajlott az idő, mikor végül a betegek, sebesültek következtek. A nagyon betegek kedsevében - afféle tevehátra, vagy két ló közé felakasztható fonott kosárban - feküdtek, ültek s egykedvűen nézték a világot. Volt olyan is, aki húnyt szemmel feküdt. A megrokkant, vagy sebesült lovak, tevék lassan vonszolták testüket, a hajcsárok szinte gyengéden nógatták őket, némelyeket külön vezettek nagy óvatosan. - No, ezek aztán szeretik a barmaikat - ámuldozott Bene. S eszébejutott a sérült pintyőke. Némely lónak be is kötötték a csűdjét, csánkját, vagy nyakát.

Bene őrzői lelkes türelemmel várták végig a sereg elvonulását s amikor egy kis szünet után az utóvéd szakasza ügetett elő, elindították lovaikat, s hozzácsatlakoztak. Ezek ugyancsak nem látszottak olyan mongoloknak, mint a vöröslobogós nagyúr csapatában lovagolók, birkabőr süvegük, teveszőr csekmenjük, nemez ötükjük volt, vidáman tereferéltek s hanyagul ültek a lovon. Élükön azonban fehér lófarkas dzsida nyomában mongol jüz-agaszi lovagolt, olyan gőgösen és némán, mintha fából faragták volna.

Amint Benéék csatlakoztak hozzájuk, kiderült, hogy egész csapat rabot kísérnek. Csodálatosképen mind java erőben lévő férfi volt. Szakállasok és csupaszállúak, csimbókosak és nyírotthajúak, kalpagosak és süvegesek, vászonruhásak és bőrruhásak, sőt néhány színesdolmánú úrféle is akadt köztük. Bene megörült. Megörült, hogy rabokkal találkozik. Szólni akart, de alig ejtett egy szót, az egyik lovas kegyetlenül végigvágott rajta ólmos korbácsával, úgy, hogy a karján felhasadt a bőr, a kiserkedt vér elöntötte vékony bőringét és tüzes fájdalommal nyilalt az agyába. Elszoruló szívvel, pirosragyúlt arccal húzódott magába... Keze-lába gúzsbakötve, fegyvereitől megfosztva, sérült vállal és sérült szívvel mit tehetett volna? Istenhez fohászkodott s csak félszemmel nézegette a némán, komoran, sápadtan s elkínzottan lovagló rabtársakat. Mind reménytelenül bámult maga elé s rá sem hederített a megkorbácsolt jövevényre.

6.

A Sajó egyik gázlóján ködös, esős időben vergődtek át. Itt már mindenfelé mérhetetlen szélességben terült el a tatár tábor. Sátrak ezrei vonultak a síkon olyan rendben, mint valami kimért, seholsem létező városban. Minden sátor egyforma, előttük cölöphöz kötött lovak, dzsidára tűzött lókoponyák, füstölgő tüzek. Tágas utak vezettek a sátorsorok között. A csecsemő is láthatta, itt mindennek megvan a maga helye, ideje és célja, mindenkinek a maga dolga és gondja. Itt mindenki tudja, hogy mit csinál, csak egyféleképen csinálhatja.

Benét lesújtotta a tábor képe. Mennyi katona, mennyi ló, talán százszor százezer is. Ki sem lehet mondani. Hol voltak ezek eddig, hol éltek, hogy jutottak így egyakaratra? Ki az a hatalmas úr, aki parancsol nekik s mindig tudja, ki hol van s mit kell tennie? Hiszen ezek egy hét alatt elfoglalják az egész országot, felégetnek minden falut, lerombolnak minden várost, megölnek minden embert, de még a macskákat is. Hiszen ezek úgy eltiporják a magyeri királyt, mint a pockot. Hát tűrheti ezt Isten? Nézheti Jézus? Nem zokog Szűz Mária? Nem hallják az ország szorongattatásának jaját? Megtörténhet, hogy keresztény templomokat lerontsanak, feszületeket, szent szobrokat összetörjenek, oltárokat lerondítsanak, ártatlan embereket megöljenek? Isten engedi, hogy az ő keresztény népe pokol tüzére vettessék? Hát valóban olyan rettenetes bűnöket követtek el az urak és a népek, hogy így kell bűnhődniök?

Most eszébe jutottak a vádoló szavak, melyeket a világ bűneiről hallott. Taddeusz atya felemelkedett a szószéken s emelt hangon intett mindenkit bűnbánatra. Ábrám kilépett a kis paticsházból s alázatosan ballagott végig a falun kolostori ruhájában. A Feketevíz rejtekében guggoló vénhedt bálvány fenyegetően bámult. Valahol a viharban feljajdult egy fejszével lesújtott ember jajszava. Kún bálványok vigyorogtak a gömbölyű sátrak homályában, Karla kám nyírfáin fogukat vicsorgatták az áldozati állatok koponyái. "Az urak elromlottak, csak a népet nyúzzák!" - kiáltotta valaki a Dunapart illatos szellőjében. "Délfelé másznak ki ágyasházukból! A papok harácsolnak!" Ugrin érsek mennydörgő szava kongott a székesegyházban: "Azt mondja az ördöng..." Iréneusz fráter felemeli ujját, tört nyelvén csendesen beszél: "Én ujjmutatást látom benne, hogy Jopár teszi jóvá bíneidet, amiket Virág miatt vétettél..." Taksony határában a földön ül egy kún, keserűen tépegeti a füvet: "Cserében itthagyjuk az igazságot!"

A foglyok nem maradtak a táborban. Átadták valamennyit egy szakasz medvebőrkucsmás, hatalmas termetű, szakállas, komor katonának s ezek elhajtották őket hátra, a tábor mögé, egy domb hajlásába. Ott rengeteg rab gomolygott. Volt közöttük magyeri, kún, szláv, még német is. Mind férfiak s erőteljes testűek voltak. Ebből Bene kitalálta, hogy a véneket, gyengéket megölik. Kötelékeit levették. Járhatott és tördelhette a kezét. Csillinget pedig elhajtották egy csapat lóval együtt, Isten tudja hová. Bene olyan egyedül volt a sok rabtárs között, mintha mély verembe dobták volna.

Sár, emberi ürülék, összebújt, rettegő rabok szemétdombhoz hasonló gomolyagai, kiéhezett arcok, meghasonlott szemek, magukbavonult, mogorva, tépettdolmánú urak, egykedvűen lézengő, vászonruhában vacogó parasztok, nagy, szelíd, éneklő hangon panaszkodó, sóhajtozó tótok, félrevonult, dühös kúnok kavarogtak a völgyben. A szabad ég alatt tanyáztak, enni egyszer kaptak naponta, nem volt farkasbőrük, takarójuk, némelyiknek még süvege sem. Tépett, mocskos csizmákból és kancabocskorokból lógtak ki feltört lábaik.

Ezt a nyomorult tábort a medvekucsmás, prémszükmenes, csizmás őrök sátrai vették körül. Éjjel-nappal őrök ácsorogtak és járkáltak a völgyben. Különösen ott, ahol az erdő beszögelt a nedves rétbe. Nem gömbölyű, hanem csúcsos, négyszegletű, fekete bőrsátrak voltak, csúcsukon kimeredtek a sátorfák. A katonák hallgatag, szúrószemű, gyanakvó óriások voltak, ritkán nevettek s még este is csak elvétve dünnyögtek egy-egy szomorú dalt, azt is magányosan. Durva, széles övükről szíjrafűzött emberi koponya csüngött, ebből ittak. Szavaik nem hasonlítottak egyik nyelvhez sem. Nem volt szláv, ezt Bene értette - sem kún, sem tatár, ezek nagyon hasonlítottak egymáshoz, noha csak egyes szavakat lehetett megérteni. Honnét, a világnak mely sarkából születtek? Isten tudja. Borzasztó erkölcseik lehetnek, - gondolta Bene - ha emberi koponyából faragnak ivóedényt!

Este a medvekucsmások fonott kosarakban vízbenfőtt kölest hordoztak körül a sárban fagyoskodó, elgyötört emberek között. Mindegyiknek vetettek egy marékkal a földre. Onnét csipegették fel, mint foszlott tollú, beteg madarak.

Bene mellett egy barnaképű, rongyosdolmánú férfi ült. Szótlanul falta a kölest.

- Mit akarnak vélünk, uram? - kérdezte Bene.

- Azt űk tudják. Vagy nem is tudják, - dünnyögte fakó hangon a társa.

- Mért nem ölnek meg?

- Megölnek.

- Megölnek? - döbbent meg Bene. - Mikor?

- Hát most nem ölnek?

- Igy kell elvesznünk, uram?

- Aki bírja, mert elég erős, - magyarázta a rab fájó torka miatt alig érthető, rekedt hangon, - azt elviszik rabszolgának a Tartaroszba. Kénköves tavaik mellett kölest vetni, aratni, sót fejteni, szántani. Ahogy már a rabszolgák szokták. Aki nem bírja, meggebed. Én meggebedek. Érzem. Fojtogat a forróláz, meg a hurut.

Ugy köhögött, hogy kicsordultak a könnyei.

A hegyes sátrak előtt égett a tábortűz, vaskondérokban főtt az étel. A medvekucsmások körülülték s a tűz fényében valóban ördögöknek látszottak.

- Kik ezek a kaponyások? - firtatta tovább Bene.

A szomszéd megtörölgette verejtékes homlokát a szokmánja ujjával, sóhajtott s iparkodott úgy összekuporodni, hogy ne nagyon fázzék. Lázas arca tüzelt.

- Ezök... - nyögte kínosan. - Ezök, ücsém... valami mordvák, vagy mik. Ezök Tartarosz igazi szülöttei, rosszabbak a legborzasztóbb tartároknál.

Legyintett és sóhajtva mondta:

- Csak vegyék észre, hogy nem bírom, az én koponyámból is inni fognak.

Bene borzongott. Szökni kellene, de lehetetlennek látszott. Az a reménye is elmúlt, hogy a király és a magyeri urak kitakarítják ezt a hadat s megmentik őt. De azért bízott valamiben, valami csodában. Arra gondolt, hogy Iréneusz fráter jóslata milyen pontosan betelt. Penitenciának nevezte Jopárt s ime, a penitencia rajta van. Isten ujja megmutatkozott tehát még ebben az istentelen állapotban is. Ha pedig megmutatkozott, akkor van miben remélni.

Másnap hajnalban a szomszédja minden erejét megfeszítette, hogy feltápászkodjék, de nem sikerült. Egyik sötét medvekucsmás odaballagott és kéregbocskoros lábával néhányszor belerúgott a beteg emberbe. Az lázas szemét közönyösen függesztve kínzójára, csak nyögött. Bene elfordult, hogy fel ne kiáltson - s éppen abban a pillanatban, amikor ismét a társára tekintett, csúszott a rab nyakába a medvekucsmás hosszú, kétélű kése. Az eldőlt hullát két odarendelt rabbal elvitették a sátrakon túl s hogy mi lett vele, többé nem tudta senki.

Bene azt is meg akarta volna kérdezni, mi történik az asszonyokkal. De most már úgyis tudta.

7.

Batu fejedelmi sátra hátrább vonult egy magas dombra, a feleségeié pedig egészen messze az orduba. Megkissebbült a tábor is. Néhány törzs fegyveresei felszedték sátorfájukat s ellovagoltak a folyó keleti partján húzódó erdőségbe. Más csapatok Dél felé mentek, a gázlóval szemközt s ugyancsak az erdőbe takarodtak. Az állatok közül csak a lovak és málhás tevék maradtak a folyóparton, a szarvasjószágot, juhot visszarendelték, egészen be, az erdőség mögé, ahol az ordu is volt. A levegőben készülődés, rendezkedés feszült hangulata úszott.

Talán sohasem volt még ilyen szép április. A fagyos éjszakák elmúltával egyszerre majdnem nyári meleg áradt a világra. A feldúlt Muhi gyümölcsöskertjei remegtek a részegítő napsugárban. Néha gyors esők szivárványfátyola suhant át a tájon. A levegőben aranyos legyek táncoltak, cifra pillangók libegtek, énekelve dolgoztak a méhek.

Batu hajnaltól késő estig folytonos tevékenységben izzott. Urut és Manhut törzsbéli testőrzőitől s Tannától kísérve, állandóan lovon ült s a tábort járta. Ahol szélesvállú, domború mellű, kemény arcú alakja megjelent, ahol aranydíszes sisakja, aranylappal díszített vértje s fegyvere megcsillant, kitörő lelkesedés és rettegő félelem kavargott körülötte. Acélszürke tekintete mindent észrevett s csak intenie kellett, hogy tudják, mit akar. Néhol, amikor eltávozott, sorban levetkőztettek egy sereg katonát s ólmos korbáccsal véresre korbácsolták. Néhol meg büszkén vettek körül másokat, akik elismerő szót, legyintést, mosolyt, vagy éppen valami ékszert kaptak a kántól. Az volt a szokása, hogy füléből kivette az iszirgét, ujjáról levonta a gyűrűt, övéből kihúzta az aranyas-drágaköves kést és a megjutalmazott elé vetette. Azután gyorsan tovább ügetett, mert nem bírta elviselni a hálálkodást, köszönetet, vagy akár csak a meghunyászkodó pillantást.

Este maga ügyelt az őrségre. Soha nem fordult elő, hogy az őr ne állott volna a helyén, vagy elszundított volna. Mozdulatlan lován mozdulatlanul ülve állt az őrszem és hideg, éles pusztai tekintetét a messzeségbe fúrva szinte test nélkül tűrt fáradtságot, esőt, hideget, hóvihart, vagy jégverést, el nem mozdulva helyéről, míg a parancs, vagy felváltás meg nem érkezett. A megtévedt, vagy megzavarodott őrszem büntetése lassú kínhalál volt.

Délben a kán visszatért sátorába s felülve vánkosai közé, vezéreit, a törzsek fejedelmeit, a panaszosokat, kérelmezőket fogadta. Ilyenkor szelíd vadászleopárdja is vele volt, felkuporodott a heverőre, dorombolt s fejét a kán térdére nyugtatva, sárga szemével álmosan pislogott. Batu előtt ott állott a kis kínai lakkasztal, rajta egy tál sült hús, egy korsó bor és egy kupa. S csak ritkán maradt el a mezei virágokból szedett csokor. Néha-néha felemelte a virágot, arcát belemélyesztette s beszívta az édes, vad illatot.

Ilyenkor ott ült nála a sátor közepén pislákoló tőzegtűz mellett Szubutáj Bahádur, gyér szakállát babrálva, sasfejét lehorgasztva, félig húnyt szemei mögött emlékezetében kutatva. Sejbán, a kán rideg, nyers, szűkszavú, kegyetlen öccse, a merész megrohanások, rajtaütések, a lehetetlennel is harcbaszálló kockázatok embere. Ott volt Borundáj, a nehézkes, komor, derekát mindig fájlaló farkas, aki a tanácskozások idején elő szokta venni csipeszét, hogy álláról a kiütköző szőrszálakat lecsipegesse. Mong is belépkedett déltájban, puha gyapotcipőiben, macskaszerű lépteivel, nyájasan mosolyogva és hajlongva. A kémek, hírnökök, vesztegetők, levélvivők, írnokok úgy jöttek-mentek Mong sátra körül, mint kaptár körül a méhek. Néha tizen-tizenöten is tanyáztak a sárga sátor ajtaja előtt, sorukra várva. Mong tehát jelentést tett a kánnak. S felballagtak az élelmezéssel, málhákkal, fegyverpótlással, vallási ügyekkel s egyéb dolgokkal megbízottak is. Batu figyelt, hallgatott, néhány szóval intézkedett. Halálos ítéleteket hozott megmásíthatatlanul. Falvakba portyázókat küldött, hogy gyújtsák fel, rombolják le, irtsák ki. Messze környéken, le egészen Vácig és Pestig s a Tisza felé Szolnokig, népes vidékek haltak ki, tízezrek menekültek el vagy vesztek oda. Minthogy Béla elutasította a többször is felajánlott szövetséget, sőt bűnét megtetézte azzal, hogy befogadta a kán ellenségeit, a kúnokat, mindennek így kellett történnie. A legerősebb fegyver a rémület, - szokta mondani Batu. És ezt Dsingisz bogdotól tanulta.

Délután ismét a tábort járta a kán. Hatalmas utakat tett meg, rengeteg ügyet intézett el, kérdezett, vizsgált, ítélt, jutalmazott, parancsolt, rendelkezett. Este pedig hívei körében költötte el a kidse-jümegit, ráköszöntött egy-egy kupa bort valamelyik hívére, csevegett, történeteket hallgatott, gyönyörködött a baksi énekében, hogy azután a napot a kurultáj fejezze be. Hol csak kisebb kurultájt tartott, hol nagyot. Ezen a törzsek fejei, a nemzetségek előkelői is megjelentek, nem csupán a meghívottak. Amit a kisebb kurultáj határozott, azt a nagyobb kurultájban részletezték s szabták hozzá az egész hatalmas test minden tagjának működéséhez.

Ha a dombon megállt Batu s körülnézett a tavasz pompájában kitáruló vidéken, látta az elpusztult Muhi romjait, templomának tornyát, távolabb Heő-Szalonta feldúlt házait a kis Heő patak csíkja mellett, balról Nagycsécset, a Sajó kanyarulatában Kiscsécset, fenn, jobbról pedig a nemrég még nagy és népes Ónodot szép, vaskos, szinte sértetlen templomtornyával. A Sajó innenső partján egészen közel, úgy, hogy a magas dombról be lehetett látni a romok közé, Sajó-Hídvég terült el. S éppen szemközt, mint kis szemétdomb, álmodta a halál örök álmát a kis Poga. Ott, ahol a Sajó a Hernáddal összefolyik, majdnem a torkolatnál állott a Sajó kőhídja. Vaskos, erős, régi építmény. A Hernád és Kiscsécs között húzódó sűrű erdőben rejtőzött a tartaléksereg, nehogy a magyeri kémek már most elárulhassák.

Batu gondolataiba merült. A tervek most elevenné váltak. Nem neveket és számokat látott, hanem magát a valóságot. Az erdőből vadul rivalgó hadtestek rohantak elő, mint a kerítőhálót húzó "nyargalók". A hídon a kara-kirgizek, kazák-kirgizek és kungrátok törtek előre. A párától reszkető síkságon hadak örvénylettek. Batu állt és mereven figyelt. Figyelte az erők játékát, a mérleg billenését. Figyelte, vajjon a nagy hálóból merre, hogyan s milyen erővel törhet ki a nagy hal.

De túl is látott ezen a tájon. Látta, mint vonul Radnánál Besztercére s Erdőelve szívébe Kádán. Látta, mint ereszkednek alá a lovasok a szakadékos folyóvölgyeken. Látta Bogutájt, amint az ojtozi hágón keresztül a szász földre tör, látta Bedzsákot, amint végigszáguld Moldván és Havaselvén, hogy az ott letelepült kúnokat feldúlja s a Duna alsó folyásánál törjön be magyeri földre. S végül látta messze fent, Északon, Ordát, Kajdánt és Bejdárt, amint a hártyán tussal megrajzolt terv szerint három ágban törnek Liegnitzbe, hogy Trencsénnél felülről s hátulról zúduljanak le a Kárpátokon. A gyors hírnökök sarkallt lovakon száguldoztak roppant területen keresztül-kasul, hogy éjjel-nappal vágtatva, mellükön aranytáblával, övükön csengetyűkkel az állomásokon egyik lóról a másikra ugorjanak. S látta az egész végtelen birodalmat, melynek Keleten a tenger a határa, Nyugaton pedig az Óceán lesz, - ha sikerül a magyeri királyt befognia az óriási háló szárnyaiba s megsemmisítenie a Nyugat kapuját ostobán, makacsul és semmiért védő király erejét.

Április 10-ike volt, amikor a kémek jelentették, hogy Béla seregének előcsapatai feltünedeztek a lerombolt falvakban. Ez reggel történt. Batu, Sejbán, Borundáj és Szubutáj a kán sátorában ültek és lassú, igen megrágott szavakkal még egyszer megvitatták a helyzetet.

Borundáj sziszegve húzta maga alá a lábát s mogorván beszélt, Sejbán gőgösen, ridegen, pattogón, Szubutáj Bahádur egykedvűen, gyér szakállát huzigálva. A jelentések tudtul adták, hogy a király serege nagyon erős. Több mint hat tümén. Túlnyomórészt vasas vértesek nehéz lovakon, továbbá királyi lövérek és a lovászmester vezetése alatt egy tüménre rúgó könnyű lovas. Sejbánnak sikerült lassú visszavonulásával maga után vonnia Bélát, arra az előre kiszemelt helyre, ahol a Hernád és a Sajó összefolyásának mocsarai, a tavaszi áradástól duzzadt vizek, a folyó keleti partján húzódó erdőség s a híddal majdnem szemközt emelkedő magas domb kedvezőek voltak Batu számára. De ami a magyar sereg létszámát és fegyverkezését illeti, a dolog majdnem fenyegető volt. Ha még az osztrák herceg nem kergeti halálba Kötenyt, ha a kúnok ott vannak a seregnél, s ha ráadásul Frigyes herceg nem azért érkezik Budára, hogy zavart keltsen, az egyenesen megütközni nem akarókat, - akik közé tartozott Béla és a nádorispán is - összeveszítse a gyors megütközést követelőkkel, - Ugrinnal, Mátyás érsekkel s másokkal hanem komoly segítséget hoz s nem siet vissza Ausztriába, - Batu "nagy barantája" gyászosan végződhetett volna. De még így is kétséges volt a helyzet. Ezt nem is titkolta. Az is aggasztotta egy kissé, hogy Kán-nembéli László ispán erős sereggel iparkodik a király után, hogy csatlakozzék hozzá. Az ütközetet mindenképpen ki kellett erőszakolni még László ispán megérkezése előtt. Minden gyarapodás, erősödés nemcsak a harcosok számát növeli, hanem a hitét is...

Batu, mint megsarkantyúzott paripa, forró izgalommal figyelte a másik három szavait. Borundáj a visszavonulást ajánlotta.

- Nem lehet mindent egy ütközetre bízni - mondta kelletlenül krákogó hangon s megnyomogatta a combját.

- Hát ugyan mire? - pillantott rá Szubutáj ősz szemöldökei alól.

- Ők nem tesznek mindent egy dobásra. Mögöttük az egész ország. Vannak még seregek, amelyek még el sem érkeztek a kelárhoz. Ha visszavonulnak is, megerősödnek velük.

- Azért kell úgy megvernünk őket, - dünnyögte rekedt hangján, közömbös képpel Szubutáj - hogy egy kanca se menekülhessen közülük.

- Akkor még ott az egész Dunántúl - szállt vele szembe bosszúsan Borundáj.

- A kelárt el kell fogni, akkor nincs Dunántúl.

- És ha nem sikerül?

- Akkor is ott van Nyugaton Frederikusz úr. Mihelyt mi lecsapunk itt, ő lecsap ott.

Batu töprengett. Sejbánra pillantott.

- Amint letáboroznak, - mondta Sejbán recsegő hangon s rövid, lesújtó mozdulatot tett a kezével - nyomban rájuk kell törni. Ha ma, hát még ma. És nem nappal, hanem éjjel.

- Úgy van - bólintott Szubutáj lomhán. - Éjjel és elő kell venni a bábukat. Sok élő harcost öltek meg már a halott bábúk.

Borundájt letorkolták s ő nem tehetvén mást, belenyugodott.

8.

Amint a Nap leszállt és a tájat vérszínű fénybe borította, Batu kilépett sátorából s előparancsolta a lovát. Míg a pejt elővezették, a kán izgalmában néhány lépést járt a fűben, levette, meg megint feltette csúcsos bőrsisakját, száját szorosan összezárva és arcizmait megmerevítve gondolkozott. A leopárd odasündörgött hozzá, de a kán most nem fogadta szívesen. Belerúgott s ráripakodott, hogy takarodjék. A szelíd vad berregve vicsorította rá vésőszerű fogait, a kán lába felé kapott kieresztett körmeivel, mint valami nagy macska, farkát a lába közé húzta s úgy oldalgott el, hogy sárgán villogó szemét néhányszor a gazdájára vetette. Batu azonban észre sem vette.

Megkapva lovát, a kán szokása szerint futtában szökött fel rá, a kantárt még kezébe sem vette, lábát a kengyelbe sem dugta s máris a megfelelő irányba fordította térdei nyomásával. Ügetés közben szedte rendbe a kantárt s kereste meg a kengyelt is. Tanna és testőrzői kisebb távolságban követték.

Leszállva a dombról, melyen sátora állott, átvágott az erdő felé vonuló síkságon s annak a sokkal magasabb dombnak az irányába ment, amely mögött viszont az ordu és a rabok tábora, meg a csordák és nyájak terültek el. Jó darabig szaporán vágtattak a síkon. Illatos, hűvös, szép alkonyat volt. Messze az egész vidéken béke és csend. Csak a vízimadarak kiáltozása hangzott a mocsarak felől.

A domb lábánál Tannához fordult.

- Maradjatok idelenn. Magam akarok lenni.

Azzal egyedül felkaptatott a domb tetejére. Megállt és körülnézett. A nap már lenyugodott, véres fátylai messze terültek a zöldeskék égen. Hosszú csíkokban terjengett a sötétkék köd, néhány madár esti szállására repült az erdő felé. Távolból halk tülökszót sodort a szél, a domb túlsó feléről az ordu állatainak és asszonynépeinek hangját lehetett hallani, mint a méhdongást. Egy-egy ostor tompán durrant bele a csendbe. Batu magábamerülve hallgatott. Nézte a tájat, az eget, várta az első csillag felcsillanását. Lova tág orrlikkal szívta a levegőt, hortyogott, füleit fordítgatta, sörénye lengett. A kán jól érezte magát puha bőringében, megszokott, jól kitiport bőr-ötükjében, de fejéről levette a sisakot. Melege volt. Orrát édesen csiklandozta a föld, a víz, a virágok és erdők, meg a lova szőrének illata.

A csillag felpislákolt a nyugati égbolt alján. Más még nem látta volna. Az ő pusztai, éles sasszeme azonban örömmel pillantotta meg, amikor még alig reszketett. Most össze kellett szednie magát. Most a döntő estén állott. Európa kapujában, az első ütközet előtt. Tudta, hogy ő is, vezérei, katonái is csakúgy megteszik a legtöbbet, mint akár a sereg lovai. Kiontják vérüket, ha kell. Tengri ragyogó fényessége sugárzik rájuk s várják őket a viruló örök legelők. Mindenki tudja, csakúgy mint ő, hogy az élet harc és a halál a férfi dicsősége. A győzelem, a hatalom pedig kincs, legelő, bársony és selyem, asszony és gyermek, - élet. A győzelem, - vas. A győzelem kirontás a világ szűk, nyomorult völgyéből arra, amerre az olvadt vas sugárzó tüze rohan.

De ha elvész a "nagy baranta" már az első ütközetben? Ha elveszti ezt az ütközetet és felbomlott sereggel, véres fejjel, orduját áldozatul vetve kell kimenekülnie a Kárpátok gyűrűjéből, elvész a hatalom, a dicsőség, nem jelenhet meg emelt fővel, diadallal Kara-Korumban a nagy kurultájban, a birodalom minden részéből egybegyűlt fejedelmek, vezérek és törzsfők között. Nem járulhat büszkén Ögödej elé, ha magához rendeli. A vereség az orosz törzsek lázadása, a fejedelemségek felkelése, a birodalom nyugati felének romlása, széthullása, Dsingisz bogdo nagy alkotásának sárbahullása... És ha Ögödej, aki annyi népnek ura, csak magának és a bornak nem, meghal, a Csagatáj-ivadékok felülkerekednek, mert nincs Batu, aki a kardjára csapjon és a nagykáni szék elé odategye egész Nyugatot?

Batu megrémült. Itt, ahol senki sem látta, ahol hajadonfővel állott a dombtetőn az esti szél hűvös cirógatásában, itt, ahol senki sem pillantott a szíve mélyébe, - kételkedett. A cél túlságosan nagy volt, az erők mintha nem lettek volna méltók hozzá. A bukás túlságosan nyaktörő. S amikor Dsingisz bogdora gondolt, akinek kedvence volt s aki Ragyogónak, Tökéletesnek nevezte, szinte egész testében elgyengült s nagy lehangoltság sújtotta le. Dsingisz bogdo oly hatalmas, oly hasonlíthatatlan, emléke oly mérhetetlenül súlyos volt, hogy Batu, a Ragyogó, valósággal gyermeknek érezte magát. Dsingisz bogdo, a szegény özvegy gyermeke, az elrabolt lovait kereső suhanc, a nemzetségét kétségbeejtő túlerő ellen védelmező kisfiú, Dsingisz bogdo, a tizenöt esztendős kán, a fehér lóbőrön ülő és szövetséget kötő gyermek, Dsingisz bogdo, a törzseket egyesítő férfiú, a seregeket támasztó Legjobb Acél és Dsingisz, a Világ Ura, az Isten Ostora, Etile nagykán örököse...

Lecsatolta övét s átvetve a balvállán, arcát az egyre jobban elsötétülő égre fordította. Koldusként üres kézzel nem barátságot, de megvetést lehet szerezni, - jutott eszébe Dsingisz mondása. És ő koldus lesz, ha elbukik. Nem barátságot, hanem az egész világon végigcsapó megvetést szerez. Ez pedig rosszabb a halálánál. Ez elviselhetetlen!

- Ó, Tengri, világ Fényessége, minden bölcsesség forrása, élet és halál ura, - suttogta a kán forró áhítattal, - tedd győzhetetlenné fegyvereimet, hogy legyőzzem az álnokságot, a gőgöt, a meghunyászkodást, a föld gyalázatára hatalmaskodókat, a Te törvényeidnek megrontóit! Ó, Tengri, aki a világ urává, ostoroddá tetted Dsingiszt, add, hogy betöltsem az ő akaratát és a Te ostorodat keményen suhogtassam a romlott népek felett. Ó, Tengri, segíts meg! Tengri, nézz reám! Tengri, add, hogy ne csak kívánjam a győzelmet, de meg is érdemeljem. És add nekem...

Igy fohászkodott Tengrihez s hitte, hogy Tengri hallgatja őt. A szél elviszi hozzá a suttogást. És neki adja a győzelmet romlott városok, hazug fejedelmek, elpuhult férfiak, a szegényeket s megalázottakat álnokul félrevezető hatalmasok fölött.

Már besötétedett. A távolból tűzfény csillogott, esti parancsokat rivalogtak a tülkök. Sisakját a fejébe nyomta s lassan lefelé bandukolt a dombról. Tanna és a testőrzők ott várták a domb lábánál. A kis csapat élére ugratott s vágtatva száguldott át a sötét síkságon. Úgy érezte, a döntés közeleg. Izgalmában repülni szeretett volna.

A sátor előtt Szubutáj várta. Lovon ült.

- Jöjj, nézd meg a dolgok állását, - mondta közömbös, rekedt hangján.

Kettesben lovagoltak ismét kifelé. Egészen a Sajó partjáig mentek előre. Onnan tisztán lehetett látni a magyar tábort. Sátrak zsúfolt tengere borította a lapályt. Nagy máglyák lobogtak a táborban, a katonák zsivaja olyan tisztán hallatszott, mintha itt volnának körülöttük s nem a folyó túlsó partján, a hídtól felfelé.

Batut ismét szívenragadta az előbbi kételkedés, hátha Borundájnak van igaza? Hátha nem kellene itt megütközni? Hátha jobb lenne bölcsen felkerekedni s hátrébb vonulni, esetleg a Tisza felső kanyarulata felé? Ha innét menekülni kell, elvész az egész ordu. Barmok, birkák, tevék tízezrei, asszonyok, gyermekek. A törzsek számonkérik rajta saját pusztulásukat, a nagy kurultáj pedig a birodalom romlását...

- Vissza kellene fordulnunk, - dünnyögte halkan, szinte önmagának. S megdöbbent attól, hogy az ima nem nyugtatta meg. Tengri nyilván elfordult tőle.

Szubutáj, mint aki nem jól hallott, megkérdezte:

- Mit mondasz?

- Vissza kellene fordulnunk erről a földről, - ismételte szinte makacsul a kán.

Szubutáj Bahádur ekkor kivetkőzött rendíthetetlen, jeges, gúnyos nyugalmából. Hangja rekedten felcsattant.

- Tengri elvette eszedet!

- Imádkoztam Tengrihez - dörmögte fátyolos hangon a kán.

- Tengri elvette az eszedet! - ismételte gorombán Szubutáj Bahádur. - Megcsúfolod Tengrit, mert nem tiszteled atyáidat! A tett értéke abban mutatkozik meg, hogy teljesen végbevisszük, ezt mondta Dsingisz bogdo. És te megtiporod atyáidat!

Batu arca vérbeborult, de hallgatott. Keze vadul gyűrte a kantárszíjat.

- Hazamehetsz, - folytatta Szubutáj megvető hangon, - de én maradok. És maradnak, akik nem felejtették még el Dsingisz bogdot. Én leigázom a magyeriakat, elmegyek a Dunához és lovamat a vizében itatom.

Batu szembefordult vele és belenézett öreg, kivénhedt sashoz hasonló arcába, sötéten villogó szemébe.

- Megszégyenítettél, - mondta bűnbánó hangon.

- Fiatal vagy, - jegyezte meg békítőn a Bahádur. - Jöjj, gyerünk tovább.

Ismét elindultak és továbbmentek a Sajó partján. Amint a víz ellenében felfelé haladtak, tisztán kibontakozott a magyar tábor homályban derengő képe. Itt egészen közel voltak hozzá. A folyó hirtelen kanyarodót írt, partját kimosta a víz sodra, közelebb lehetett lovagolni a vízhez.

- A sátor köteleit nem szabad érinteni, - mondta a kán.

Szubutáj elértette a célzást.

- És ők szekérvárba zárták magukat, mint a birkákat a karámba s lépni sem tudnak, hogy a sátrak köteleit ne tipornák, - jegyezte meg ismét közömbösen, rekedten.

- Kezeink között vannak, - tette hozzá erősebb, megnyugodott hangon a kán.

9.

Bene a sötétben összekuporodva, suttogó hangon beszélgetett egy fiatal rabbal, aki a kereskedők bő ruházatát viselte. A rab arcát alig lehetett látni a sötétben, csak a hangja hallatszott fásultan, reménytelenül. A rabtábor halkan nyögött, jajgatott, mintha egyetlen nagy, véresrevert állati test volna. Nehezen zihált az a nagy test, forgolódott, nem találta helyét, ahol békén elszenderülhetne s átadhatná magát vigasztaló álmainak. A sötétség fenyegető rémei, a közelben ólálkodó halál, a távoli rivalgásban üzengető szenvedés és düh, a vizes, hideg föld nyirkos ölelése, a csúcsos sátrak előtt villogó tüzek vörös fénye mind olyan valóság volt, ami nem tűrte az álmot.

A kereskedő Vácról menekült, amaz iszonytató tömeggyilkosságból. Suttogva, sóhajtozva, vacogó fogakkal mondta el, mi történt ott. Hogy ostromolták meg a várost a tatárok, hogy gyujtották fel, hogy állták el minden kijáratát, hogy hatoltak kegyetlen gyűrűben egyre beljebb és öldösték halomra az embereket, hogy ugráltak némelyek a Dunába s fulladtak a folyam áradatába, micsoda események történtek a tömegmészárlás során, hogy haltak meg asszonyok és gyermekek s hogy sikerült neki Dél felé menekülnie. De hiába futott, hiába hitte, hogy Pest palánkjai és a király tábora közelében megmenekül. Mert Megyernél mongol őrjáratba akadt, elfogták, megkötözték, vallatóra fogták. S mert nem tudott semmit, arról pedig hallgatott, hogy Vácról menti az életét, kegyetlenül megkorbácsolták. De nem ölték meg. Fiatal és erős, rabszolgának jó lesz. Igy sorozták be a többi fogoly közé s hajkurászták, vagy vitték összekötözve lóháton egészen idáig.

- Feleségem, anyám, öregapám, három szép kis gyermekem odavagyon, - zokogta könnytelen sírással. - két leánykám s egy pólyás kisfiam vala. A leánykák már nagyok, okoskák, kedvesek. A kisfiú is megismert már. Hajóm vala a Dunán, sót szállíték felfelé, Komáromba. Onnét meg sarut, csizmát, papucsot, efféle bőrruhákat. És most itt vagyok és kérem Istent, bocsássa meg bíneimet s vegyen magához. Ó, bár ne menekültem volna!

Hallgattak s Bene arra gondolt, milyen egyforma az ember sorsa.

- Nekem is feleségöm, kis családom vala. Egy kisfiú. A másik gyermek az anyja méhében - suttogta. És elmesélte, hogy szakadt rá a szerencsétlenség.

A kereskedő csendesen hallgatta.

Nyugat felől kürtök harsogtak. Hangjuk élesen s összevissza bőgött bele az estébe. De nemcsak olyan kürtök, amilyeneket itt hallottak a mongolok között, hanem másfélék is.

A láthatatlan társ felütötte fejét s figyelt. Ezt Bene, aki közvetlen közelében kuporgott, azonnal észrevette.

- Rikótoznak - suttogta fásultan s legyintett.

- Hallgasd csak!... - lihegte a kereskedő s Bene érezte, hogy reszket. - Figyeld!

Bene figyelt.

- Sömmi. Tülkök. Akarnak valamit.

- Nem, nem, mások is... Mások is, uram. Te... az Isten, az Isten! - hangja elcsuklott, mintha zokogásba fúlnék.

- Mi bajod, uram? - rémült meg Bene, azt hívén, a társa megőrült. Már látta, hogy ezt is nyakonszúrják mellette s két rabbal kidobatják a sátrakon túl. Vagy itt hagyják reggelig.

A szomszéd görcsösen kapaszkodott Bene karjába, reszketett, összeverte a fogát. Mintha lázban beszélne, hadarta:

- Hallgass, hallgass... Ezek... ezek magyeri kürtök... ezek a kerál kürtjei! Tudom, tudom, ismerem! Ó, Jézus, elvevéd az eszemet, megőrjülék... Rosszul hallok!

- Magyeri kürtök! - döbbent meg Bene s figyelmesen hallgatott. Valóban, a már annyiszor hallott tülkök bőgése, riogása, üvöltése közben távolabbról érces, harsány kürtszót lehetett hallani.

Bene testét kiverte a hideg verejték. Minden tagja reszketett.

Úgy látszik, a rabtábor többi szerencsétlenje is meghallotta a különös kürtszót. Mindenfelé mozgás, moraj, zokogás, jajkiáltás támadt a sötétben. A fekete alakok, melyek mint kődarabok hevertek a nyirkos fűben, nyüzsögni, mozogni kezdtek. Néhol felemelkedett egy sötét árnyalak.

- Jézus! - hörögte egy görcsös hang.

- Béla! Béla! - rikoltotta egy másik.

- Béla! Béla! - felelt rá mindenfelé a lelkendező, őrjöngő, dadogó és sikongó hangok sora. Mintha tüzek gyúltak volna ki a sötét mezőn. Az élet, a reménykedés, szabadulás tüzei. Egyre több oldalról gyúlt ki a kiáltás Istennel, Jézussal, Máriával együtt. Sőt olyan is volt, amelyik Annát kiáltott forró hangon, bizonyosan a felesége, anyja, vagy szeretője nevét. Esetleg a lányáét. Egy nevet, amelyben benne volt az Isten is, Jézus is, Mária is, annak a meggyötört rabnak egész élete és vallása.

Most már bizonyos, hogy magyeri kürtök zengtek. És közéjük bőgtek a mongol tülkök is, mint, vérmes vadállatok üvöltései. Hívtak, parancsoltak, fenyegettek a mongol tülkök, zengtek, üzentek, ragyogva bíztattak a magyeriak.

A lármára, mozgolódásra felugráltak a medvekucsmásak s fenyegető ordítást csaptak. Erre a tábor elnémult, az árnyak elkussadtak. Csak a sóhajok, suttogások duruzsolása zsongott a mezőség felett. Valaki a Miatyánkot dadogta mély, dörmögő hangon.

Bene és társa összebújva fülelt. Hallották egymás szivének vad dobogását.

- Most elhallgatnak... Ó, Istenem, Istenem, segélj meg... Isten, nézz reájuk!

- Most megint...

- Most ezek az ördöngök! Verje meg az Isten!

- Figyelj, figyelj!

- Csata!

- Csata...

Ütközet dúlt, valahol dúlt az ütközet.

Ekkor rohant a Sajó hídjára előcsapatával Sejbán. A tülkök és kürtök bőgtek. Ugrin érsek és Kálmán herceg, akik a hídfőt őrizték, riadót fuvattak. A mongol nojon serege nem tudta meglepni a király seregét. Később kiderült, hogy egy kisorosz szökevény elárulta a nojon tervét s Ugrin, meg a herceg vitézei résen voltak.

A hídon tombolt a harc. A rabtábor lakói nem tudták ezt, de hallották. Hallották a katonák egybefolyó ordítozását, a robajt, a kürtszót. Hallották a mongolok vércsevijjogáshoz hasonló, dermesztő hijjú-hijjú kiáltását és a magyeriak Jézus! Jézus! üvöltését. A kavargó lárma hol alábbhagyott egy kissé, hol megint felörvénylett. A szél néha olyan közel sodorta, hogy a reménykedő árnyalakok felugráltak s tébolyultan ölelgették egymást. Már azt hitték, a domb túlsó oldalán törnek előre a magyeriak. Hol meg elsodorta, hogy ismét reménytelenségbe zuhanjanak, visszahullva a földre és könnyekkel áztatva arcukat. Csoportokba verődtek, összebújtak az árnyak. Ide-oda futkostak, mint a kísértetek. A tüzek mellett őrködő óriási alakok felugrottak s rekedt, fenyegető ordításuk csendet teremtett.

Majd elmúlt az első izgalom, az emberek elővették a józan eszüket s inkább csendben figyeltek, várakoztak és imádkoztak, mintsem kínzóik korbácsát, vagy kését kihívják maguk ellen. A mező hallgatott és várt.

Mennyi idő múlt el így? Talán pillanatok, talán évek. Az egyiknek megőszült a haja, a másik megifjult. Az egyik elalélt szíve rendetlen vonaglásától, a másik futni és verekedni készült. Az egyik szándékkal megsiketült, ne hallja a reménytkeltő hangokat, nehogy, csalódván, kétségbe kelljen esnie, a másiknak oly élessé vált a hallása, hogy akkor is meghallotta a magyeri seregek kiáltásait és kürtjeleit, amikor mindent elnyomott a mongol csatakiáltás, dühordítás, tülökbőgés.

Bene akkor vette észre, milyen fáradt, amikor végre minden elcsendesedett s csak egy-egy halk lónyerítés, emberi kiáltás, üstpuffogás hallatszott még itt-ott. És a síri csendben feszülten találgatta, győztek? Megfutottak? Talán menekül a mongol sereg és az éj leple alatt csendesen készülődik?

- Már bontják a sátrakat, - susogta hebegő ajakkal a kereskedő, szinte kimondva, amit Bene is gondolt.

- Nem, nem, - rebegte elszoruló torokkal Bene, nehogy a forró vágy visszájára fordítsa az eseményeket.

A rabtárs azonban izzásig hevített kívánsággal akarta az eseményeket a maga javára fordítani.

- De, igenyest, - hadarta. - Igy szokták ők. Tudom. Ha emberükre akadnak, csendesen összeszedik holmijukat, felszedik az sátorfák s reggelre eltűnnek. Elfüstölnek.

- Te, a mieink menekülnek...

- Ökör! Barom! - fakadt ki dühösen a kereskedő, de közben egyre szorongatta Bene karját s előredőlve hallgatózott. - Itt hagynak münket... Vigyázz csak. Látod, látod, ott is, a tűz mellett, a három pokolbeli disznó bement a sátorba. Szedik a fegyvereiket.

Most az egyik kijőve.

- Ezek felkerekednek s elfutnak. Csak előbb meg ne öljenek minket.

- Nem akarnak űk sömmit.

Hallgattak, nézelődtek, figyeltek.

- Ha el akarnának futni, - folytatta a kereskedő, - én felállok s kikiáltom, hogy rohanjuk meg űket.

- Őrült vagy, uram.

- De, az Istenért, uram, mennyivel többen vagyunk, mint űk.

- Fegyvereik vagynak. S nekünk csak a puszta kezünk.

- Az is elegendő. Akkor már elegendő. Mert tudják, hogy végük. Tudod, mi történik most a táborban?

- Melyikben?

- Már leszedék a sátortakarókat. Eddig már a bordákat is szétrontották.

- Hallgass.

- Már a rácsokat is szétszedék. Már terhelik a lovakra, tevékre. Ezeknél gyorsan megyen. Vaksötétben is úgy tudják, akár fényes nappal.

- Jaj, Istenöm, ugyan élnek-e még... - szakadt fel Bene melléből a kétségbeesés.

- Élnek, uram, - hajtotta a magáét egyre bizonyosabb hangon, egyre forróbb suttogással a kereskedő. - A sátrak után felrakják a hadiszereket. Már hírnököt küldenek hátra, ahol gyalázatos ágyasaik és hegyesfülű kölykeik vagynak. A hajcsárok már elindíták a csordákat, nyájakat. Az asszonyok befogták az ökröket.

- Hallgass, uram, - könyörgött Bene.

- Hallod? Tülök! Tudod, mit rikolt? Hogy az előhad induljon. Indul! Már indul!

Benét meghökkentette a kereskedő látomása. Mert csakugyan, hosszú csend és reménytelen üresség után ismét bőgni, rivallni kezdtek a tülkök. Egymás vállát vadul szorongatva s összebújva meredtek előre a hang irányában. Látták a domboldal sötét tömegét. Az ezüst csillagokkal behintett égboltot, a Szalmatolvaj útját. Ó, bár Holdtölte lenne!

És azok a koponyacsúfító ördögök oly nyugodtan ülnek és asikoznak, tereferélnek a tűz mellett!

Sokáig csak a mongol tülkök szóltak. Ezt a kereskedő úgy magyarázta, hogy a magyeriaknak nem lévén semmi dolguk, nem is kürtölnek, a tatárok azonban indulnak kifelé az országból. Hány halottjuk lehet?

- Ilyen óriási seregben lehet vagy egy tömén, - találgatta a kereskedő. - Dögök lepik a mezőt. Rettentő pallosok hasították szét sátáni koponyájukat! Hát még mennyi sebesedett disznó... Gondold meg csak, uram. Legalább ötször annyi.

- Az egész sereg öt tömén, így mondják.

- Öt tömén, barom! Húsz tömén! Húsz tömén, még több, harminc!

Most harsányan, szinte kétségbeesetten felrivalltak a magyeri kürtök. Bene teste vízben úszott. Nem látott, nem hallott mást, csak vadul kalapáló szíve lüktetését, agya zúgását, káprázó szeme tűzkarikáit. Gerince megdermedt. Mi ez? A kürtök jajgattak. A kürtök kétségbeesve üvöltöttek. S most onnan is hallatszottak a mongol tülkök, a folyó torkolata felől, meg feljebb, a felső folyásától. Bene, a kúnok között élvén, sokat hallott a pusztai hadicselekről, harci módokról. Igy a "zászlókanyarodásról", a tulughmáról is. Az előretörő szárny bekanyarodik s összekapcsolódik a másik szárny oldaltámadásával. Tulughma, - dadogta eszelősen s minden porcikájában érezte, hogy nagy baj, szörnyű, jóvátehetetlen baj van most. Fel kellene ugrani, oda kellene futni, csákányt a kézbe, kést, kardot, íjat, korbácsot, akármit!

A kereskedő egyre izzóbb lelkesedéssel magyarázta, hogy most következik az igazi haddelhadd.

- A kerál, igen! - nyögte szinte kiáltva. - Csak várt, csak hallgatott. Gyűjté az erőt. A kerál csak hallgatott. Barom jobbágyai, hülye bárói meg szidták, noszogatták vala. Nem tudnak elmenekülni, uram. Vigyázz csak. Hallod? Köröskörül tülkölnek már, mint a bolondok. Kétségbe esének, uram. Mindenfelől rájuk tőrének az magyeriak. Nemsokára itt lesznek.

- Tulughma, - dadogta ismét Bene.

- Mi?

- Tulughma, mondám. Most kanyarodik az jobbszárny. De már tör előre a bal is. A jobb egészen előrerohan, a bal oldalt támad. Ez a tulughma, uram.

Ezt már zokogva, nyögve mondta. Arcát elöntötte a könny. Hanyattvágta magát a sáros földön, kezét az arcára csapta és zokogott. A társa észre sem vette, csak hajtotta a magáét, mint az üres malom.

- Semmit el nem visznek. Semmit, egy birkát, egy csecsszopót sem. Verik űket mindenütt, rajtuk vagynak. Itt is, amott is, arra fent is.

Bene azt hitte, már nem tud sírni. És ime, sírt.

Azonban uralkodott magán. A lárma feltört a Sajó partjairól, kábító zűrzavarban örvénylett a Jézus, a hijjú-hijjú, bőgtek a tülkök, kürtök, a lovak nyerítése, a rikoltozás, a nagy csata egész bábeli örvénylése. Ekkor indult Batu támadása a híd ellen. Véres csata. Ugrin és Kálmán herceg vitézei lépésről-lépésre hátráltak a szekértábor felé. És ekkor hajtotta végre a tulughmát Sejbán, a Hernád felé eső sarokban, előretörve messze, a magyeri tábor balfelén, hogy beszorítsa a sereget a Sajó felső részén átgázolt Szubutáj Bahádur seregébe. A nagy háló "nyargalója" kezdett bezárulni. Középen Batu maga nyomta Ugrin és Kálmán seregét visszafelé. Ezért hallották Benéék a felrivalló tülköket a Hernád felől is, a Sajó felső része felől is.

Bene most már elfásulva figyelte, mi történik. A lárma tombolásába olyasféle recsegések csaptak, mintha vén tölgyfa dőlne ki tövestül. Egyik ilyen érthetetlen, titokzatos recsegés a másikat követte. Nagy, vörös fénynyalábok lövelltek az égboltozatra és feketén rajzolták ki a domb görbe hátát. Nem tűz volt ez, hiszen a tűz fellobog és hosszan világít. Ezek a vörös fénynyalábok pedig hirtelen kigyujtják a fél égboltot s azután kialszanak. Minden recsegést ilyen vörös ragyogás követ.

Majd a recsegéssel, lobogással egyidőben fűzöld fény támadt s hosszan lobogott az éjszakában. A rabok tábora zöldbeborult. A domb felé néző emberek arca olyan volt, mint a vízben elrothadt hullák arca. Ezt már a kereskedő sem tudta mire vélni. Bedugta fülét, hogy a recsegést ne hallja s rémülten bámulta Benét. Bene pedig őt nézte kimeresztett szemmel. Zöldek voltak, ördögien zöldek, a Tartarosz tüzének fényében.

- Ezek... ezek... az ördöngök... - hebegte a kereskedő s fejét a térde közé ejtve ült hosszú ideig.

Recsegés, vörös tűz... zöld ragyogás... Hullámzott a láng, megfestette a fákat, sátrakat, medvekucsmásokat... Ezek vidáman nézték az égi jelenést és elégedetten röhögtek.

Egyszercsak felrikoltott a kereskedő s átszellemült arccal felbámult az égre.

- Angyelok seregei! Angyelok, árkangyelok! Isten csudát mível!

- Hallgass, hallgass, megölnek, - rázta kétségbeesve a szerencsétlent Bene.

Ám az nem látott, nem hallott. Szemét tágranyitva, nyakát megmerevítve, testét két megtámasztott karja között, mint a harangot himbálva, kacagott, sírt, rikoltozott.

- Győzött a kerál! Hála legyen néked, egy igaz Isten. Jézus úr, Szíz Anyánk, hála, hála! Csudát tevétek szegény magyeri országért... Megnyítátok az Ég kapuit, lesujtjátok mennyköveitekkel Tartarosz népét. Elvakítjátok szemüket az égi dicsőség ragyogásával.

Bene csak egyet tehetett, hogy megmentse. Rávetette magát, leteperte és befogta a száját. A kereskedő rúgott, harapott és karmolt. Szeme az égre meredt. Mutogatni akart lefogott kezével. Bene látta, hogy így nem tarthatja reggelig. Félkézzel a kereskedő száját fogva birkózott vele, félkézzel meg lehasította rongyos vászoningét s a cafatot a szájába tömte. Mikor ezzel megvolt, hátracsavarta a kezét s megkötözte az övszíjával. Most azután hányhatta-vethette magát arccal az égbolt felé, bámulhatta az isteni csudát, a megnyílt égből sugárzó angyalfényt, a mennykövek zuhogásának tűzfényét.

10.

Hajnal felé minden elcsitult. Keleten úgy derengett az égbolt alja, mint mindig szokott, a fák is olyan didergően borzongtak a hideg hajnali szélben, mint mindig. Az ég tompa vasszürke volt, halványultak a csillagok.

A hegyes sátrak előtt égő tűz vörösből halványsárgába enyhült, a medvekucsmás katonák egyik része prémeibe burkolózva aludt, a másik meg némán ácsorgott az őrségen. A mezőn elnyűtt, megrokkant emberek gunnyasztottak, - némelyik tuskóként eldőlt a fűben.

Az erdő lassanként kezdett kibontakozni az éjszaka feketeségéből. A fák, bokrok elváltak, külön életet éltek. Koránébredő madarak vijjogtak, csicseregtek és rikoltoztak a csendben. Valahol fürj pitypalattyolt, - itt volt a tavasz. Édes, hódító illatot árasztott a fű és az erdő. A víznek különös, fanyar szaga volt, olyan, mint az izzadó lánynak.

Bene fájó fejjel, szorongó szívvel, nyirkos testtel ült a társa mellett. Az dermedten feküdt a fűben, féloldalt fordult, térdét felhúzta az álláig, mint a csecsemő. Aludt. Bene arra gondolt, hogy kiveszi az alvó szájából a rongyot, mely úgy lógott ki belőle, mint veszett kutyáéból a tajték, de nem mert hozzányúlni, nehogy ordítozzék s valamelyik őr kést mártson belé. Talán megnyugszik álmában s majd, ha magától felébred, belátja, hogy minden vergődés hasztalan.

Bene semmire sem gondolt. Lelkében halvány emlékképek úsztak, mint téli táj fölött a jég ragyogásában fehérlő felhők s összekavarodtak az éjszaka meglebbenő emlékeivel. Az erdő szaga zöld fényben fürdő lápi tölgyest idézett, a vízé csendesen úszó ladikot, a fürj hangja s a hideg hajnal borzongása tűz mellett legényeket. Bene bárgyúan bámult maga elé s nehezen lélekzett.

Arra eszmélt fel, hogy a betömöttszájú ember mozgolódik mellette. Mozgolódik, nyög, feltápászkodik. Rángatja övszíjjal összegúzsolt kezét. Bene gyorsan átfogta a vállát s óvatosan kihúzta szájából a piszkos rongyot.

A kereskedő rámeredt, ajka lelógott, nyála a mellére folyt. Hosszú fekete bajusza, mint törött madárszárny lecsüngött. Haja kúszáltan csurgott a vállára. Arcán ujjnyi szakáll feketélt, mintha korom lepte volna be.

Bene megrázta. Az rámeredt hályogos, dermedt tekintettel, mint a halott.

Bene rázta. Rázta, hogy magához térítse, felébressze, emberré tegye. A rab csak bámult kimeredő szemmel, fátyolos, réveteg tekintettel. Fejét ütemesen himbálta, mint amikor éjszaka megtámaszkodott a karján s izzó lelkesedéssel magyarázta a mongol pusztulást.

- Angyelok fénye... - dadogta, mint aki részeg. - Csuda... Csuda!

Egy őr elővette tülkét és belefújt. Ébresztőt tülkölt.

11.

Sámuel úr mosolyogva, büszkén lépett be a mandzi sátorába. A szerecsen pompás színben volt. Sátrában jól kialudta magát, szép álmai voltak. Barna arca, fekete szakálla, nagy barna szeme csodálatosan megszépült. Aranysárga dolmánja szikrázott a ragyogó áprilisvégi napsugárban s olyanná tette Sámuel urat, mintha egyetlen óriási aranydarabból öntötték volna ki. Piros csizmái kényesen csikorogtak. Prémes kalpagja tollával játszott a szél. Övében nehéz aranyak és ákombákomos kínai papírpénzek lapultak s valósággal fűtötték. Nagy méltósággal lépett a sárga, csúcsos sátorba, a szélben játszó csengettyűk mintha lelkendezve köszöntötték volna.

Mong fent ült a kangon s hegyes ecsettel, tussal hosszú hártyára boszorkányos gyorsasággal érthetetlen ábrákat írt. Amint Sámuel urat meglátta, szélesen elmosolyodott, eldobta az ecsetet, leugrott a kangról s mellén keresztbetéve kezét, szinte a földig hajolt. Az arab ezúttal még oly mélyen sem hajolt meg, mint eddig. Dereka megmerevedett, mióta a kataj egy-egy vastag, sárga selyemkendőbe takart pénzcsomót nyujtott át neki. Tisztában volt vele, hogy a kánnak szüksége van reá. Senkisem ismeri úgy a sókamarák, pénzverők, vámok, révek, vásárok ügyét, mint ő. Vajjon van-e birodalom, amely pénzügyek nélkül fennállhatna? Igaz, a kresztyén papok váltig hirdetik, hogy a pénz az ördög mocska s mocskossá teszi azt, aki kereskedik vele - de még a kresztyén országok is pénzt vernek, vámot szednek, adnak és vesznek, ha nem tennék, széthullanának. Ha igaz, hogy a pénz az ördög mocska, akkor még a pápa hatalma is az ördög mocskán épül s a világ minden egyházmegyéje, kolostora, temploma.

Ezen a gondolaton Sámuel úr kedvesen mosolygott. Nagy magasságból nézve le a gyermekesen vékony, kicsiny Mongra - az életkorát sem lehetett tudni, olyan kamaszos volt a képe - kevély mozdulattal, nagy jóindulattal megsimította bajuszát, nehéz gyűrűkkel terhes ujjait végigfuttatta gondosan olajozott és ápolt szakálla fürtjein s mély hangon eregette a latin-német keverékszavakat.

- Kíváncsi voltam, hogy vagy, uram.

- Ó, ulam! - selypítette elragadtatott képpel hajlongva a mandzi - boldog vagyok. Látogatásod a napfényt hozza szelény sátlamba. Ülj le, ulam. Tégy még boldogabbá.

Sámuel úr nem kérette magát, lomhán felszállt a kangra és lábszárát maga alá kanyarítva, helyetfoglalt. Kezét összedörzsölte, mint cukron a légy.

- Gyönyörű időnk vagyon - kiáltott fel ragyogó örömmel.

- Gyönyölű! - sóhajtotta Mong szinte részeg hangon, sugárzón mosolygott, ferde szemét a sátor mennyezete felé fordította.

- Miért nem élvezed a Napot? - zsörtölődött barátságosan az arab. - Tudományodért feláldozod egészségedet. Lovagolj ki! Sétálj! Oly szépek Buda hegyei.

- Gyönyölű! Gyönyölű! - kiáltott fel ismét a kataj. - Engedd meg, ulam, hogy egy kis hitvány follóvízzel kínáljalak.

A teát mindig maga főzte. Erre a célra faszén parázzsal töltött rostély és ezüstfőző állott a sátor sarkában. Miközben fürgén tipegett nesztelen gyapotcipőiben s arcáról egy pillanatra sem tűnt el a legragyogóbb, legmagasztosabb s legnyájasabb mosoly, vizet állított a parázs fölé, leguggolt s fújni kezdte a tüzet. Mikor a parázs erősen izzott, ő is felmászott a kangra s az arab mellé ült.

- Nem szeletem látni a szomolú helyet - suttogta elkomorodó arccal. - Mindenütt füstös lomok, sehol nép... Én szeletem a sok népet, embeleket, keleskedőket, lálmát, sülgés-folgást, nagy házakat, kelteket. És mi van itt, ulam? Szomolú, nagyon szomolú.

Az arab örült, hogy ilyen nyiltan és őszintén vélekedik a mongolok módszereiről s kegyetlenségéről. Ez őt is nagyobb őszinteségre ösztönözte.

- Bizony, Pest nem ilyen volt még egy-két hónap előtt, uram - sóhajtotta fájdalmasan. - A harangok zúgtak, az utcákon tolongott a nép, a kereskedők drága árukat cipeltek, a piazzán halászok kiabáltak, mészárosok, parasztok tülekedtek. Nagy város volt, nagyok a romjai is. Nagy volt a tűz, mely elhamvasztottá s nagy az áldozat, melyet hozott... De hát, uram, Allah akaratából ilyen a háború.

Nem tért jövetele céljára. Tudta, hogy míg a tea el nem készül, illetlenség volna. Azért mindenről csevegett, ami csak eszébejutott s Mong hol nyájasan, hol elragadtatva, hol felmagasztosulva mosolygott, hol meg sajnálkozva, mélabúsan, vagy komoran ingatta a fejét. Félfüllel a szamovárt hallgatta, nem forr-e még a víz, félszemmel a parazsat leste, izzik-e eléggé.

Amikor a víz zúgni kezdett, szaporán leszökött a kangról, elővette a kis lakkdobozt és vetett néhány csipet tealevelet a lehúzott edénybe. Hamar befedte s áhitatosan várt. A tea elkészítése majdnem olyan volt Mong szemében, mint a müszülménében a szertartásos kézmosás, a pogány mongoléban a vendég kúmisszal való megkínálása.

A piros csészék porcelánszirmaiba kitöltvén a teát, átnyujtotta Sámuelnek s maga is mellé telepedett ismét. Az első korty néma csendben esett.

- Boldog lennék, ulam, - suttogta ekkor a khataj - ha valamiben szolgálatodla lehetnék.

- Én szeretnék mennél több s nagyobb szolgálatot tenni - hárította el Sámuel is az ajánlkozást. - Igy példának okáért, ami a pénzügyeket illeti. Te tudod, uram, miért állottam én Batu úr mellé már akkor, amikor ebben az ostoba országban még a király sem tudta, mily terveket forgat a Ragyogó, a Tökéletes... Nem azért mondom, uram...

- Ó, ulam, nem azélt mondod! - kiáltott fel tiltakozólag Mong s arca megbotránkozást mutatott.

- Nem is azért, te tudod. Mert mi hasznom lehetett nekem belőle már akkor? Hiszen a fejemmel játszottam, uram. Ha elfogják a leveledet, ha elfogják az én levelemet, ha valamelyik szolgám, vagy feleségem fecseg, ha a kerál kémei kiszagolnak valamit... Uram, én az arszlán torkában ültem évekig.

- Oloszlán tolkában, ulam! - kiáltott Mong.

- Igy vagyon. Én azonban mély hódolattal borultam le a Ragyogónak már a híre előtt is. Mert milyen híre volt? - kérdezte az arab s arcvonásai szinte belülről világosodtak meg, mint a fáklyával kivilágított lantorna. - Nem kell mondanom, uram. Te ismered őt.

- Ismelem! Ismelem! - ragyogott ki Mong arca is, teáscsészéjét felemelte, mintha e drága és szent italt ajánlaná fel Istennek tanúbizonyságul, hogy elragadtatása emberfeletti.

- Mióta itt vagyok mellette, - folytatta Sámuel úr s elgondolkozva bámult bele a teájába, hangja elhalkult, szerényen büszke arckifejezést öltött magára, piros, vastag ajkait összecsücsörítette - iparkodtam csekély erőmmel, tapasztalatommal, becsületességemmel a kánnak hasznára lenni.

- A kán elbűvölve említi nevedet, ulam!

- És még csak nem is tolakszom a kán körül, uram. Nem terhelem semmivel. A kán igazságos, a kán kegyelmes, a kán számontart mindenkit, a kán bölcs. A kán tudja, mikor kell maga elé rendelnie Sámuelt, mikor kell színe elé bocsátania. A kán vitéz hadvezér. Nem vesződhet mindennel maga. Ezért vannak hűséges, bölcs, tanult előkelői.

- Hűséges! Hűséges! - kiáltott a kataj harsányan.

- Mindenki tegye a dolgát, uram. Én is teszem. Itt nagy ügyekről van szó, tudjuk. Meg kell a kánt koronáznunk, uram, a magyeriak szokása szerint. Legyen ő a magyeriak, s e földön élő minden népek kerála.

- Legyen kelála! Igazad van, ulam!

- De ha nagy dolgokról van is szó, a kicsinyek sem pihenhetnek. Sőt gyakran azokon múlik a nagyok sikere. Azért, uram, én úgy vélem, itt az ideje, hogy rendet teremtsünk az elfoglalt országrészek és Erdőelve pénzügyeiben. Ehhez pedig az én szerény tudásomra is szüksége van a kánnak.

- Ó, szüksége van, pelsze, pelsze! - kiabált oly hevesen a kataj, mintha valaki tagadni merte volna.

- A fegyverek megtették a magukét, most már jöjjenek a névtelen emberkék, a mindennapi élet szolgái. Kereskedni, dolgozni kell, uram. Nem lehet a kán birodalma temető.

Meggyőzően nézett Mongra. Az sugárzó arccal tekintett reá, elgondolkozott, bólintott, kihörpintette teáját s elvette az arab csészéjét is. Félretéve az edényeket, jobban elhelyezkedett a kangon s megfontolt arccal kérdezte:

- Nem gondoltál leá, ulam, hogy a kán megbízhatna az egész olszág pénzügyeivel? Hogy itt az ideje?

- Nem, nem, - tiltakozott Sámuel úr - ennyire nem sürgős. - De valaki kell, mert majd elfoglalják a Dunántúlt is, itt lesz az egész nagy, népes ország s nem bírtok vele magatok. Hogy ilyen hamar megbízzon a kán, arra nem gondoltam, uram.

- A kán bölcs. Az időt ő is alkalmasnak véli.

- Szólott már róla? - csillant fel az arab szeme a megjegyzésre.

- Szólott, ulam. Éppen tegnap leggel kéldezte, mi van azzal a Tihával, vagy Tikával, a zsidóval? Akinek levelet íltunk.

- Nem hozott választ a hírnököd?

- Én nem láttam választ, ulam.

Sámuel úr kelletlen képpel elgondolkozott. ő bizonyosra ígérte, hogy Tika mindent megtesz a budai, esztrigáni, győri, mosoni, pécsi s máshol letelepült zsidók támogatásának megnyeréséért, ez pedig egész bizonyosan sikerrel is járt volna. Ha egyszer Tika, a hatalmas, tisztelt, csodált és irigyelt kamaraispán, a király volt tanácsadója, bizalmasa, a magyarországi zsidók szabadságának megszerzője, mindenféle jogok és javak kivirágoztatója, maga is dúsgazdag ember s hithű zsidó, Tika, az osztrák hercegnek is kisegítője, bizalmasa, tanácsadója akarja, akkor sikerül, őreá minden rabbi hallgat s a rabbikra hallgatnak a rabbik hívei. Hogy a zsidóknak soha olyan megbecsült, fényes és dúsan jövedelmező helyzetük nem volt még Magyarországon, mint ekkor, nagyrészben Tikának köszönhették. Mert Tika nem volt harácsoló, haszonleső ember. Tikában volt szív. Tikában volt bölcsesség. Tika gondolt a fajtájára s mert okos volt, úgy használt neki, hogy a királynak is hasznára legyen. Már Endre idejében szót emelt egyért-másért, ha a király pénzt követelt tőle. Béla pedig, aki azzal lépett trónra, hogy az "öreg" Béla igazságos rendjét állítja vissza, s eleinte a zsidók nagy jólétének akart gátat vetni, - persze, a szerecsenekével együtt - csakhamar belátta, hogy Tika nélkül nincs jól vezetett pénzügy. Ekkor azután Tika előlépett a háttérből. Felajánlotta mindazt, amit csak lehetett. Nem sajnálta a királytól a pénzt. Még "veszteségek" árán sem. Éjt napallá tett, mindig kéznél volt, mindig pontos volt, mindig megtartotta a szavát. Néha azután kért is. Nem magának, hanem az igazságnak. Hogy a zsidók mért nem kormányozhatják magukat olyan igazságos és bölcs király uralma alatt, mint amilyen Béla, annak okát abban látta, hogy nem ismertették meg vele égbekiáltó panaszaikat. Ő kérte Bélát, ismerje meg.

Itt egy jó szó, ott egy jó szó s hol erről, hol arról jelent meg királyi rendelet, törvény, oklevél. Béla hol ezt, hol azt rendezte az igazság szellemében... Tikának nem hajlott maga felé a keze, mások felé hajlott.

Hát már most megérthette Tika, hogy Batuékkal jóelőre békét kell kötni. Nem magáért, a fajtájáért. A választott népért. Annál inkább, mert egykori ispántársa, Sámuel úr iratta a levelet, ugyanaz a Sámuel úr, akivel odaát, Budán, az ország reménytelen állapotáról beszélgetett. Akivel egyetértett abban, hogy pénzt adni ezután nem lehet. Ugyanaz a Sámuel úr, aki most Batu kán legfőbb tanácsadója, fontosabb, mint a vezérei, hiszen pénz nélkül nincs háború sem, aki maholnap - inkább ma, mint holnap - az egész meghódított ország pénzügyeinek legelső irányítója, ura és parancsolója lesz... És esztendőre, vagy kettőre talán az egész Nyugatmongol birodalomnak, Kipcsáknak, Oroszországnak, Novgorodnak, Halicsnak, Havaselvének, Lengyelországnak és Magyarországnak. Még néhány röpke év... és ez a Sámuel már a Lajtán túl is parancsol. Meddig, hol? Azt csak Allah tudja.

Hát ennek a Sámuelnek az ajánlata, tanácsa megszívlelendő. Félni is jó már előre Sámueltől, - ugyanaz ő, aki odaát, Budán, egy csatakos estén együtt ugrált Tikával a sáros udvaron s egyetértett az ország állapotának megítélésében! - mert nagy, igen nagy férfiú lehet. Nagyobb a kánnál is, hiszen a kánnal is ő adatja majd a pénzt...

Arca haragos volt, sűrű fekete szemöldökét összevonta.

- Talán nem jutott el hozzá a levél.

- Eljutott, ulam.

- Akkor nem jutott vissza az ő levele.

- Nem jutott, ulam - rázta bánatosan a fejét Mong és hosszú fekete bajusza lengett, mint érett, sárga tök elszáradt indája.

- Talán elveszett a hírnök, aki a levelet hozta?

- Elveszett, ulam - suttogta szinte sírva a kataj s vigasztalan képet vágott.

- Hogy történhetett?

Mong rettentő nagyot sóhajtott.

- Úgy töltént, ulam, hogy Tika úl megkapta a levelet. El is olvasá. Azután labszolgáival megfojtatta a hílnököt és kínpadla vonatta. Meg is halt szegény. A levelet pedig a kínpadon megetette a hílnökkel. Megette, szegény. Pedig, emlékszel, ulam, nagy, szép, elős háltya volt.

Sámuel úr mindent várt, csak ezt nem. Olyan szépen virradt fel a mai nap. Jól aludt. Kelet felé fordulva elvégezte a mosakodásokat, melyeket a Korán előír s, imádkozott. Felcsavarván imaszőnyegét, felvette a csizmát s kiment a szabadba. Ragyogóan sütött az áprilisvégi nap, Buda hegyein tömött koronáikat fürdették benne a fák, Gellért hegyének csorba sziklái aranyos fényben ragyogtak, mintha arannyá váltak volna. A Duna hullámai villogtak. A Nyulak szigetén harang szólt. Odaát, a túlsó parton, sátrak sorakoztak, lovasok jöttek-mentek, a révnél erős őrség állt egy jól megtermett sátor mellett, kis piros zászlók lebegtek a szellőben, szekerek vonultak hatalmas, lomha kerekeikkel nyikorogva és robogva. Ideát pedig olyan szomorú volt a sok összedőlt ház, a domokosrendi kolostor üszkös teteje, ledöntött fala, a lépten-nyomon elszórt rengeteg szerszám, emlék és dísztárgy, ruhadarab, csizma, rossz bocskor, kardhüvely, trágya s más hulladék. Odaát, a felkelő nappal éppen szemközt fordulva, viruló tavasz, színek és fények ragyogása, ideát meg szomorú, csendes pusztulás és halál.

Amikor mindezt megállapította s mélabús hangulatba ringatózott, igen jól érezte magát. Mert látta, hogy jó ember. Alláh szeretettel s megelégedéssel tekint reá. Mert bár Batuhoz állott, csak azért tette, hogy mentse, ami menthető. Elismeri, hogy a mongolok kegyetlen, erőszakos, az életet nem tisztelő emberek. De éppen arról van szó, hogy szelídebbek, engedékenyebbek legyenek.

Sámuel úr kilovagolt egy kissé. Körülnézett a vidéken. A kán által mellérendelt őrök most is azonnal a nyomába szegődtek s nem tágultak tőle. Hogy megvédelmezzék...

Lovaglás közben tudott legjobban gondolkodni. Hatalmas testével a kicsiny pusztai lovon himbálózva, gondolataiba merült. S úgy látta, hogy beszélnie kell a kánnal. Itt az idő, munkához kell látni. Hogy mire az egész ország a kezükben lesz, már meginduljon az élet, a nép visszatérjen foglalkozásához, a falvakat építsék fel, a vásárokat tartsák meg, az árúkat a vámokon, mint rostán a kölest, szűrjék meg, az új pénz verését rendeljék el... Itt az ideje.

Igy tért be Monghoz.

Most kellemetlenül érintette a Tikéhoz küldött levél sorsa. Mintha ujjnyi tüskébe ült volna, feszengeni kezdett. Arca komor volt, tekintete ijedt. Mindig ügyelt, hogy olyasmi, ami a méltóságát, hatalmát csorbítja, ne történhessék meg vele. És éppen Tika cselekedte ezt. Bőszülten érezte, hogy Tika jól irányzott titkos tőrszúrást intézett feléje. Milyen gyalázatos, mulatságos, aljas és sértő, hogy a kán levelét, melyet Mong Sámuel úr tanácsai szerint írt és küldött, megetetik a nyavalyás hírvivővel. Azután megkínozzák, megölik. És nem válaszolnak.

Ilyesmikért a kán országokat pusztított ki, birodalmakat dúlt fel.

- Ez talán nem az a Tika úl - vigasztalta Mong sajnálkozva.

- Nem hiszem, nem tudom elhinni! - dadogta a lesújtott kamaraispán. - Hogy éppen ő és éppen a kán levelére s éppen az én tanácsaimra... Allah tudja, mi történhetett!

- Nem baj - legyintett részvéttel a kataj. - Ne bántson, ulam.

Sámuel végig szokta gondolni a dolgokat, de ezúttal borsódzott egy kissé a háta. Igy elhatározta, hogy majd később gondolja végig. Ezért mintegy félrehárítva karjával a dolgot, ismét nyájas és büszkén szerény mosolyát öltötte fel, sokkal kellemesebb tárgyra terelve a beszélgetést.

- Én az életet szeretném felépíteni, uram, mint valami templumot, romjaiból. Mert akkora alkotmány, uram, mint egy kis hangyaboly, többet ér, mint akkora romhalmaz, akár Gellért hegye.

- Többet, többet! - kiáltott a kataj lázasan. - Kis hangyaboly többet él!

- Én az egész országból hangyabolyt akarok mívelni, uram. Ha engem a kán megtesz legszerényebb szolgájának, varázslatot mívelek, uram. Felépítem a falvakat, városokat. Vácot is, Pestet is, uram és még a többit, amit még ezután dúl fel a Ragyogó, Alláh parancsára.

- Úgy, úgy, amiket ezután dúl fel!

- A parasztnép elszökött, erdőkbe, szakadékokba, barlangokba vonult. Mindenfelé hullák, dögök, uram. A parasztoknak elő kell bújniok, el kell végezniök a munkát. Szántani, vetni, aratni kell, uram. A hullát el kell takarítani. Én szántani, vetni, aratni és takarítani akarok, uram.

- Mily bölcsesség, mily nagy szív! Milyen szív!

- Én annak a népnek, uram, vissza akarom adni a házát, munkáját. Én meg akarom indítani az áruk forgását, uram. Pesttől Kara-korumig és Indiáig és Novgorodig és a Hanzáig... Én, uram, ruhát, bőrt, edényt, fát, gyümölcsöt, porcellánt, pézsmát, gyöngyöt, mindent akarok adni ennek a földnek. Én, uram, csodát akarok mívelni, azt akarom, hogy egyik napról a másikra virulás, gazdagság legyen itt.

Sámuel úr olyan lázasan és lelkesen mondta el, mi mindent akar teremteni s hogyan akarja az életet a halálból kilendíteni, miképp épít falukat, városokat, hogy szánt, vet, arat, mi mindent szállít, mintha csakugyan a maga kezével akarná mindezt végbevinni. A kataj meg ugyanolyan lelkes bámulattal nézte.

- Hogy lehetne a szegény, félő palasztokat visszatelepíteni falvaiba, ulam? - kérdezte a kataj. - Igy ottvész a sok föld, nem lesz az idén alatás.

- Nézd, ó bölcs Mong - suttogta Sámuel úr s közelebb hajolt hozzá. - Vannak itt elegen magyar urak, akik Batu úr mellé álltak. S meg van Béla úr pecsétje is, amit a Sajónál találtak Miklós prépost zsebében...

- Meg, megvan! Láttam!

- Hát levelet kell írni, hogy Béla király jön már visszafelé nagy sereggel, mindenkinek megparancsolja, térjen vissza szállására és végezze munkáját. A levélre reá kell tenni a pecsétet. Azok a magyeriak, akik hozzánk álltak, vigyék szét az országba és hirdessék ki. Rögtön előbújnak a magyeriak s a föld nem vész kárba!

Diadalmasan nézett Mongra. A kataj nevetett, néhányszor megütögette a homlokát s többször meghajolt ültében.

- Bölcs félfiú! Kelál pecsétjével levelet a palasztoknak! Palasztoknak, ulaknak!

Ezzel helyreütötte Sámuel úr a Tikának írt levél kudarcát. Arca ismét kisimult, szeme visszanyerte fényét, tartása a törhetetlen önbizalmat és erélyt. Érezte, jobbkor nem távozhat. Leszállt tehát a kangról, néhány előkelő s hízelgő szót mondott s meghajolt vendéglátója előtt. Mong úgy szökött le a kangról, mint egy macska, nesztelen saruiban az ispán elé siklott, kezét keresztbetéve háromszor-négyszer is meghajolt, mintha máris az egész ország, az egész nyugati birodalom pénzügyeinek legfőbb irányítója, pénzverőinek, sókamaráinak, vámjainak és réveinek, vásárainak és árucseréjének haszonhúzója lenne. Sámuel úr is annak érezte magát. Különösen, hogy kitalálta a levelet azzal a királyi pecséttel. Már el is felejtette, hogy Tika mily kellemetlen, sőt veszedelmes dolgot mívelt vele.

Mong a kijáratig kísérte, ott újra és újra hajlongott. Sámuel úr nyeregbe ült és felvetett fejjel, nyugodtan, mosolyogva ellovagolt. Testőrzői követték.

12.

A kán a felégetett domokosrendi kolostor siralmas állapotban lévő udvarán verette fel Béla zsákmányolt vörös sátrát. Azért itt, mert jó védett hely volt. Aki meg akarta közelíteni, előbb be kellett mennie a kolostorba.

Batu nem érezte jól magát Pesten. A Muhinál kivívott győzelem igen sokba került, a megszorított királyi sereg kétségbeesetten, hősiesen védekezett s ha nincsenek a bábuk, a lovakra kötözött rémalakok, ha nincs a robbanófazék, meg a zöld tűz, ha a bambuszcsövekből szórt láng fel nem gyújtja a szekértábort sátrastól-emberestől, súlyos vereség érte volna. Jól látta ő ezt, amikor Szubutájjal szóváltása támadt.

A győzelemnek nem nagyon tudott örülni. A veszteségek nagyok voltak, s éppen a legjobb csapatok közül. Bosszúból s megtorlásul a legkegyetlenebb emberirtást rendelte el, amerre csak elhaladtak a mongol seregek. Pest várába Kálmán herceg súlyosan megsebesülve vette be magát egy megmenekült sereggel. A kétségbeesett lakosok tűzzel-vassal, szurokkal, kövekkel, hentesbárdokkal és késekkel, minden megfogható és emberölésre használható fegyverrel védekeztek. A megtorlás rettenetes volt. Pesten kő kövön nem maradt. Napokig lángolt a város, égett a kolostor, a templom, a lakóházak, a palánkok. Égett, ami csak éghetett. A katonák házról-házra, utcáról-utcára nyomulva s visszanyomatva csak halált ismertek, kegyelmet nem. Mint Vácott, úgy itt sem járult az ellenség elé sóval, kenyérrel, kulcsokkal a kegyelmet kérő polgárok tekintélyes csapata. Aki nem tudott átmenekülni a Duna túlsó partjára, halálát lelte.

Ez is drága város volt tehát.

És azt is érezte Batu, hogy hiába a győzelmek, hiába a rémület, hiába a legnagyobb kegyetlenség, a nép nem hódol be. Az ország nem tört meg. Nem érti, hogy mit akarnak vele a mongolok, céltalan vérfürdőt lát, menti az életét, ahogy tudja - de nem hódol be. A föld idegen, a nép eltűnik, vagy meghal. Arra gondolt, hogy az uralma alatt álló nyugati birodalom székhelyét ide helyezi, egészen Nyugat kapujába, a hegyekkel védett, gazdag, viruló, termékeny és népes Magyarországba, de már elment tőle a kedve. Érezte, esztendőkig tartó, lépésről-lépésre haladó véres harc sem tudja végképpen meghódítani, legfeljebb teljesen kiirtani. Más országokban a fejedelmek összeszedték hadinépüket s kivonultak ellenségeik elé. Megütköztek s elvesztették az ütközetet. Ekkor a szétrebbent hadsereg futott, amerre látott, a fejedelmet és urait űzőbe vették a száguldó különítmények, a városokat megrabolta, a lakosságot megrémítette, öldöste a hódító, a nép pedig a mezőkön, erdőkön, folyók mellett dolgát végző nép, Istenhez fohászkodott, megint munkához látott, bevitte az adót, hajlongott az úr előtt... Csak az úr változott. És többnyire, igazságosabb urat kapott a nép. A Jasszau törvénye nem a nagyurak és gazdag zsarnokok törvénye volt!

Itt a király seregét szétverték, az urak elpusztultak vagy menekülnek, a királyt üldözik, de a nép, amely a mezőkön, erdőkön, folyók partján él és dolgát végzi, nem hódol az új urak előtt. Kiöldösik városait - elbúvik. Felégetik falvait - a mocsarakba megy. Rémítik ördögi bábokkal, udvaraiban sátrat vernek, ahol szökésen kapják, legyilkolják, meggyalázzák, a nép makacsul hallgat, titkon sír és imádkozik... És nem érti, hogy a Jasszau igazságosabb, méltányosabb, a szegény ember számára kedvezőbb törvény, mint az ő zagyva s kereszténynek mondott törvényei. Ez a nép utálja a maga urait, de az új urak nem kellenek neki.

Ilyen földön tehát nehéz székhelyet alapítani.

Emiatt az idegenkedés miatt állíttatta fel Béla sátrát a lerontott kolostor udvarán.

13.

Bene gyakran látta a kánt, amint vértes testőrzői és előkelő vezérei kíséretében végiglovagolt a romhalmazzá lett városon. Hanyagul ült a nyeregben, sötétpej kancája szaporán ügetett. Sisakja, vértje, fegyverzete sárga volt az aranytól. Lábán cifra, kivarrott, hegyes bőr-ötük volt. Arca csupasz, kemény, de nem kegyetlen. Az a vén szakállas például, aki gyakran vele lovagolt, sokkal kegyetlenebbnek látszott.

Bene élete nem volt valami vidám, de a kétségbeesést is meg lehet szokni. Naponként egyszer megkapta rabtársaival együtt a marék főtt rizst, néha egy kupa kúmiszt is. Nem kötözték meg őket, de a hajukat lenyírták, még csimbókot sem hagyva. S a város minden járható pontján, minden lyukon, ahol ki lehetett volna bújni, őrök serege állott. Őrök a félig leomlott palánkokon, sűrűn, őrök a Dunaparton, még a mocsarak nádútvesztői és fűzligetei között is. A széles folyamon keresztül farkasszemet nézett a magyar és tartár sereg. Éjszaka erősen lobogó tüzek végtelen sorát gyújtották itt is, odaát is. Még a madár sem juthatott keresztül a vonalaikon.

Azaz - mégis. Mert egy nap éppen Rogerius mesterrel, a feldúlt Várad egyik elfogott kanonokjával ődöngött e nyomorúságos Siralomvölgyben, amikor csendesen kocogó szamarat, a szamáron piszkosszürke csuhában, hajadonfővel billegő frátert pillantott meg. Bene elsápadt és megállt. Rogerius atya azt hitte, valami baja van s aggódva kérdezte olaszos szavaival:

- In nomine Domini, mi bajod?

- Iréneusz! - dadogta Bene, de nem merte hangosan mondani, attól félt, látomása van. Hiszen mikép is kerülhetett ide a többszörösen őrzött káni táborba az utazó barát?

Rogerius atya abba az irányba tekintett, amerre Bene. Nehézkesen, kissé totyogva mozgott a kanonok, mert meglehetősen nagy volt a hasa, meg a köszvény is erősen kínozta. Kövérkés arcát sűrű szőr fedte, fejét széleskarimájú kalpag, Isten tudja, honnét. A kalpag be is volt hasítva, nehogy kereszténynek nézzék a viselőjét.

- Hisz ez minorita fráter - dünnyögte a kanonok, de csak féloldalvást mosolygott a köszvény szakgatása miatt.

Iréneusz volt csakugyan. Bene szemét elöntötte a könny. Szólni sem tudott, amikor a fráter integetett és gyorsabb futásra noszogatta szamarát. Ő volt, igen, ugyanolyan vidám, barnaarcú, nevetőszemű, horgasorrú férfiú, mint régen, a szamara is ugyanaz a puffadthasú, lapos horpaszú, hamiskásan sandító, füleit minden irányban folyton billegető szamár.

- Hej! Hej! Látok jól? Nem Bene látok, Öcsöd fia, Branából? Laudetur Jesus Christus! És vagyon vele itt még egy atya!

Azzal nagykeservesen lekászálódott szamaráról s alázatosan meghajolt a kanonok előtt. Majd Benéhez fordult, megölelte, megcsókolta, a hátát meghatottan veregette, az arcába bámult és nevetett, hogy elérzékenyülését takarja, megfogta a vállánál s forgatta, hogy milyen állapotban van.

- Bizony, testvérkém az Urban, - csóválta a fejét rosszalón - nem te vagy legjobb színbenne! Tám nem eszel, nem iszol, mindig csak bőjtölsz? Beteg te vagy tám, hogy olyan keserő vagy?

Bene csak legyintett.

- Tudok, tudok, testvérkém, minden tudok! Gaz tartárok nem enni adják, inkább elveszik még életed is. Üsmerek őket, láttam mívüket.

Megindult közöttük, Fikusz szorosan a hátamögött követte. Nagy lepcses pofájával néha megfogta s meghúzigálta a csuháját, mintha figyelmeztetni akarná, hogy nézze csak, milyen romhalmaz között járnak. A fráter olykor lehajolt s feltúrt valamit a szemétből. Összehorpadt ónkupát, ezüstgombot, csatot, színes üvegdarabot. Forgatta, nézegette, beszélt róla.

- Isza, - mondta - valaki itta belőle vigasság s most fekszik valahol föld alatta, vagy kutyák vonszolták szét tetemit. Ez gomb is tám valamely szép asszonyka kántusát díszíté s hányszor kigombolta szegínyke, hogy csókolja ura meg, vagy szoptassa fiacskáját s most ű is, ura is, fiacskája is fekszik halálnek karjaiban. Sic transit gloria mundi - tette hozzá sóhajtva s keresztet vetett, a holmit szomorúan eldobta. - Hát te, kanonok uram, hogyan idekerültél vala? Ruhád mutatja szernyő hányattatás, mint ez szegín emberé is itten. Csak vagyok én közöttetek hibátlan ruhában, járok szabadon.

- Isten atyánk keserűen sujta bennünket - dünnyögte fásultan Rogerius mester. - Ha egyszer megírom levélben, mit láték s hallék s mikép dúlták fel kresztyén országunk legszebb téreit e gyalázatos ördöngök, az utánunk élők el sem hiszik. Mikép ölték meg a Tamáshidára szorultak százait s mit mívelének Váradon!

Vasvértes, sisakos vitéz haladt el mellettük hangos csörömpöléssel, súlyosan dobogó lépésekkel. Vállán alabárdot vitt. Olyan volt, mint egy torony.

- Ez meg mi szerzet lenne? - ámuldozott Iréneusz, megfordulva a hatalmas termetű vasas után.

- Mi lönne? - legyintett a kanonok és szuszogva, nehezen lépegetve, kínosan verejtékezve cammogott a porban, piszokban. - Némöt. Szász. Ezeknek hajukszála sem görbüle, ó, fráter. Mert amint a tartár bémene szászföldre, nyomban elébe járulának, átadák nékiek magukat s hatszáz vértest állítának ki, hogy vezessék űket az erdőelvi hegyeken átal. Ők kedég vezeték. Hatszáz vértes, nagy dolog az! Együtt harcolának.

Iréneusz a fejet csóválta. Megdöbbenve dadogott.

- Nem hihetem! Atyám, kresztyén népek s hatszáz vértest állítának az tartárnak? De egyet sem állítanak kerál urunk űnagyságánk? Ó, Istenem - kiáltott az égre tekintve. - Mely igen gyalázatosak az bínes emberek! E németek alábbvalóak még az tartárnál is.

Hallgatva mentek tovább. Mind a hárman szomorúak voltak, egyetlen örömük csak az volt, hogy együtt szomorkodhattak.

- Szegen bínes kúnjaim is világgá ménének, - kezdte megint Iréneusz fráter. - Az ember szaladgálja, futkossa, beszéli, imádja érettük, itt is látja egy szép jel, ott is látja egy szép jel, már telik el szűve eremvel, hogy térnek meg. S akkor gyin gaz német, báránbőrbe bújt farkas és dúlja szét nyájat, vicsorogja rájuk s esik torkoknak s vadúlnak meg ismét. Hová menjek most utánuk? Kirohantak országbelől, futottak egyenest tartár eleibe, azután Bulgár országba s égetnek, rabolnak, vesztek meg. Fussak utánuk? Futok, akármilyen messze mentek!

- Hogy jövél be? - kíváncsiskodott a kanonok.

- Isten tudja. Jövék szamaramvel s mondok, nizem meg, mit mívelnek itt Pesten, igaz-e, hogy vagyon minden romokban, ége minden le s szegen damakos atyák szállása is lett romhalmaz. Meg hallám azt is, itt vagyon tatár kán, sok rab, hátha beszélhetnék kánvel, mondhatnám neki meg, hogy cselekszik Tartarosz réme gyanánt! És hátha szegen rabok haláluk előtt vagynak pap nélkül? Úgyis határozám el, őszvel megyek le kúnocskák után, nézem meg, élnek-e, hátha kresztyvíz fejükön nem szárada meg egészen. Igy gyüvék ide. Igenyest poroszkálék kapuhoz. Ott álla borzontorz őrség, valami húsz tartár, süvegbe, mint kúnocskák. No, mondok, ezek kúnocskák. Már erültem nekik meg! Szólok kúnul s mondom, no, disznó kipcsák véreim, ültök itt feldúlt városban, isszátok kresztyén atyánkfiai vérét? Egyik tudott kún, kérdezi meg, mit akarok. No, mondok, szégyeneld magadat meg, hogy kún létedre állasz dúló tartárok közibe. Ő nevetett s bégyittem.

- Papokkal nem nagyon akadékoskodnak, - hagyta helyben Rogerius kanonok. - Nem ölik meg őket és hagyják szabadon járni. Engem is hagytak.

Iréneusz nem kérdezte Benét, mi van a családjával s hogy került ide. Pedig bizonyosan kíváncsi volt reá, hiszen többször kérdően, vizsgálódón reátekintett s mintha szólni is akart volna. De mégis hallgatott róla és a kanonokkal beszélgetett. Lementek a Dunapartra, leültek a homokba s a teljes pompájában illatozó budai hegyeket, a túlnan látszó magyeri katonaságot, meg a nagy folyam hullámzását nézték. Piszkos, rongyos ruháikban tetűk mászkáltak, kócos hajuk tele volt piszokkal a földön való alvástól, arcuk, egész testük mosdatlan. A kanonok egy darabig izgett-mozgott, de végre nem bírta tovább.

- Már mindegy, testvér, de mink itt szoktuk kitakarítani magunkat egy küssé a víz mellett. Noha a vízbe nem mehetünk, mert azt hiszik, szökni akarunk s nyomban agyonvernek. Hát ne haragudj, testvér, hogy egy kissé tisztálkodunk...

Azzal a kanonok nekifohászkodott és Bene segítségével lecibálta piszkos kántusát. Bene hasonlóképen cselekedett rövid bőringével. Ez még nem volt annyira szakadt, mint a szegény kanonok egyházi ruhája. És ott ülve a napon, mezítelen, elnyűtt testüket a nappal süttetve ölték, keresték a tetűt s közben beszélgettek.

- Legjobb lönne elégetni s újat szörözni, - dünnyögte Bene.

- Annyian vagynak, mint az ördöngök. De Isten dücsőségére viseljük panasz nélkül, - így a kanonok.

- Ugyan hány ördöng fér el ekkora helyön? - kíváncsiskodott Bene. Mióta az élete egészen értelmetlen és a véletlen martaléka lett, ilyen kérdéseken törte a fejét. Az ördögök dolga például nagyon fúrta az oldalát. Azt hallotta ugyanis, hogy az ördögöknek sem szeri, sem száma. Hát akkor milyen nagy lehet, egy ördög? - Mond meg má, uram, - fordult Iréneuszhoz, - hány ördöng fér el az ingömben?

- Csak egy, brátocskám, - nevetett Iréneusz és a lába bütykösujját mozgatta, abban gyönyörködött.

- Hát egy tű högyén mennyi fér el?

- Tudod, brátocskám, az egyházatyák és doktorok elmélkedének errül is, de én már nem igen tudom, mi az igazság.

- Az ördöngök száma végtelen lévén, a tű hegyin is végtelen sok ördöng fér el, - magyarázta Rogerius.

- Ugyde akkor az angyelok is végtelen sokan vagynak, - töprengett Bene.

Már nem tudták, hol vannak, nem látták sem a szép hegyeket, sem a Dunát, sem a feldúlt Pest egykori utcáin lovagoló katonákat, bandukoló rabokat. Csak a tűt látták s a tű hegyén a végtelen sok ördögöt.

- Az angyelok is végtelen sokan vagynak, - jelentette ki Rogerius.

- Hát akkor az bínes angyelokat hogy vethették le a Poklokra?

- Ugy, hogy a végtelen sok angyelok bínes része is végtelen sok.

- Hogy mehetének mégis kétfelé?

- Apage! - kiáltott fel Iréneusz irtózva. - E nagy szernyűségek között elmétek a bín útjára téved. Ha sokat keresitek az tő hegyét s rajta az ördöngöket, még találjátok is űket meg. Imádjatok, feleim, mert közel vagyon hozzátok az ördöng.

A rémült figyelmeztetés azonban nem sokat ért. Egy darabig hallgatták Iréneusz fráter elbeszélését a kúnok viselt dolgairól, s hogy ő most utánuk utazik, visszatéríti őket, - de belefáradtak. Mindaz, ami körülöttük történt, nem érdekelte őket. Fásult arcukat olykor a vízre meresztve s ruháikkal babrálva úgy ültek ott, mint érzéktelen tuskók. Nem láttak, nem hallottak, nem tudták felfogni a fráter szavainak értelmét. Kúnok? Jó, hát kúnok... Valamikor voltak kúnok is. Valami gyilkosság történt, megölték a kánjukat. Állítólag Fridericus úr ölette volna meg. Feldúlták a Duna-Tisza közét, szétverték Laczkfia Miklós seregét, melyet a király táborába vezetett. Muhi csata? Tamáshida, Várad, Vác? Tartárok? Igen, különös, valamikor volt király, volt magyar sereg, voltak urak s volt reménység... Jobb nem is gondolni rá. Álom volt az egész. Magyarországnak vége. Kétszázötven esztendeig fennállott, Jézus egyházába tért, palotákat és templomokat épített, a klastromok mellé kórházakat, iskolákat, vendégházakat. A falvakat viruló gyümölcsösök vették körül, a folyók, tavak partjait halászótanyák. Várak emelkedtek a hegyeken, a hegyek belsejébe bányák bújtak. Parasztok, rabszolgák, katonák, papok, nagyurak éltek ezen a földön háborítatlan nyugalommal s vétkeztek a maguk módja szerint.

- Én mégis szeretném tudni, atyák, - makacskodott Bene fáradtan letéve az ingét s elmerengve a Duna hullámainak locsogásán - hogy egy akkora tő högyin, amekkora a kisujjom, hány ördöng fér el? Tunnak-e űk, mondjuk, egymás tetejébe állani, föl, egészen az égig? De ha tunnak is, az ég felé nem állhatnak, mert arra vagyon az Isten. Hát hutyan férnek akkor el annyian, hogy, mint mondád, végtelen sokan vagynak?

- Nem akarsz te gyónni, szerelmes brátocskám? - fordult felé részvéttel Iréneusz. - Mert estve járok sorba rabok közötte, gyóntatok, kinek mi bíne vagyon.

- Mit gyónjak... - dadogta Bene s legyintett.

14.

A kán egyik testőrzője mélyen meghajolt Sámuel úr előtt s ujjaival a homlokát érintette. Magyarul beszélt, régebben, mint kém, gyakran megfordult az országban.

- Uram, Batu űnagysága, a ragyogó és tökéletes kán, hivat.

Sámuel úr felpattant a vánkosokról, ahol egy fiatal rabszolgáló társaságában ült. A szolgáló a kamaraispán hosszú göndör hajfürtjeit olajjal kente be és ezüstfésűvel csinosítgatta. Ruha nem volt a szolgálón, mezítelen kuporgott a vánkoson s a lustán heverésző ispánt meztelenségével is gyönyörködtette.

- Engedj meg, uram - mentegetődzött a testőrző. - Ha a kán tudta volna, hogy asszonnyal vagy, nem háborgatott lönne.

- A kán szavára a világ legszöbb asszonyait elkergetném! - kiáltotta Sámuel úr. Megigazgatta ruházatát, felcsatolta vert arannyal díszített övét, fejébenyomta kalpagját s még egy tekintetet vetett a tükör csiszolt ezüstlapjára. Szíve a torkában vert, arca pirosbarna volt, nagy, sötét szeme boldogan ragyogott. Végre elérkezett hát a pillanat, amelyet várt s amelyre készült. Batu hivatja, maga akar beszélni vele! Batu meg fogja bízni az egész ország pénzügyeinek vezetésével. Úgy érezte, mintha egy fejjel magasabb volna. Gőgösen lépett ki sátrából s a melléje rendelt katonák s a kán követe kíséretében hosszú, kemény, diadalmas lépésekkel a kolostor felé igyekezett.

Már a kán sátora is boldog remegéssel töltötte el. Béla fejedelmi vörös sátra volt. Most nem úgy megy el mellette, mint eddig: vágyakozva, türelmetlenül, hogy nem léphet be. Nézze meg mindenki: Sámuel, az arab a volt király kamaraispánja, belép a Ragyogóhoz. A Ragyogó izent neki. Meg akarja hallgatni tanácsait, ítéleteit, terveit, hogy azután rábízza az ügyeket. "Uram, - mondja a kán - bölcs ember vagy. És hűséges. Előre láttad s elősegítetted győzelmemet. Most meg akarod szilárdítani. Gazdagságot, életet akarsz teremteni birodalmamban. Magad is hatalmas és gazdag akarsz lenni, hatalmasabb és gazdagabb, mint amilyen annak a szegény, ostoba Bélának az uralma alatt voltál. Béla és az ő bárói ellenségeid voltak, facsartak, nem bíztak benned, elcsaptak volna, ha tehetik. Én megjutalmazlak. Te leszel a jobbkezem."

Igy szól a kán s maga mellé ülteti az aranyveretes heverőre. Meghívja a kurultájba. Tanácsait kéri. És ő mindent a kán akarata és haszna szerint fog mívelni! Tudja, hol kit kell megkerestetni és kivégeztetni. Kiknek vannak még szerte az országban eldugott kincsei, jószágai, kik élik még ma is világukat. Mindenkin bosszút áll most, aki valaha ellene szólott, vagy csak görbén nézett rá!

A sátor előtt Tanna köszöntötte s meghajolva maga előtt engedte az ajtóban. Sámuel kegyesen bólintott s belépett. Tanna szeme éleset villant. Az ispán ugyanis vigyázatlan volt, rálépett a küszöbre. Maga is észrevette a bajt, megzavarodott s úgy tett, mintha görcsös köhögés bántaná. Egészen meggörnyedt, de végül megnyugodott. Tanna arca egykedvű volt és merev.

Az elősátorban ott állott a kúmiszospadka s az ispán keze megmozdult, hogy a fabögréhez nyúljon. Tanna azonban közönyös volt. Igy Sámuel úr úgy vélte, a müszülméneket nem szokták kúmisszal kínálni a kán sátorában. Bár mintha ez nem így lett volna...

De amikor a sátor belső részébe lépett, már ismét nyugodt és boldog volt. A drága selymek és szőnyegek megdobogtatták szépért, gazdagért, ritkaságért hevülő szívét. Rebegve emelte szemét a kánra, szinte nem is látta, hol ül s hogyan ül, csak egyenesen reásütő szürke szemét, figyelőn feszült arcát bámulta. Leborult a szőnyegre s homlokát földig hajtotta.

Batu szólt valamit, mire a tolmács magyarul figyelmeztette Sámuelt:

- Kelj fel.

Az ispán szolgálatkészen felkelt. Magabízó, nyájas mosolyra igazgatta szép, göndör barnaszakállas arcát. Szemét, alázatosan a kánra emelte.

Most néhány lassan ejtett mongol szó hangzott el. A tolmács magyarra fordította:

- Batu, a Ragyogó, örvendez, hogy láthat, uram. Hallá, Tikához írott levelét megetette az gyalázatos zsidó a követtel s kivégezteté a követöt. Ezért a Legtökéletesebb sajnál téged, uram.

Sámuel úr kegyesen tiltakozott a kán sajnálata ellen.

- Megszégyönít űnagysága - rebegte - kegyös szavaival. Csak az vígasztal a kudarcban, uram, hogy a kán űnagysága is kegyösen sajnálkozik.

A tolmács hosszan beszélt a kánhoz mongolul. Erre Batu is hosszasabban magyarázott, szürke szemét néha az arabra vetve s nyájasan mosolyogva.

- Batu, a Ragyogó kán, azt is hallá, mily szöröncsés gondolatod támada Bila úr pecsétjének hasznáról. A Legtökéletesebb már megíratta az levelet s ráütteté Bila pecsétjét.

Sámuel ragyogó arccal bólintott. Nagy lépésekkel közeledett a felmagasztosulás, a jutalom, a dicsőség, gazdagság felé.

- Ezért Batu, a Ragyogó, megparancsolja, - emelte fel a szavát a tolmács és a szíve dobogását nehezen elviselő arabra tekintett, - hogy ravaszságodért, mellyel Bila kerál ügyét elárulád s uralmát, mint hatalmas szolgája, rombolád, érdemeid szerint jutalmazzanak. Soha ujjal ne nyúljanak hozzád, legyen nyugalmad, mint anyád méhében vala, ne kívánj ez világon semmit, amit Isten meg ne adna, takarjanak puha szőnyegekbe, bánjanak veled, mint selyemhernyó bábjával.

Sámuel fülének szokatlanul hangzott a jutalmazásnak ez a formája. Csodálkozását elrejtve várta, hogy végre sor kerüljön a kézzelfoghatóbb jutalomra is.

A kán háromszor tapsolt. Mire Tanna intett Sámuel úrnak, hogy boruljon le. Sámuel térdrevetette magát. Úgy látszik, így kell fogadni a kán jutalmát.

Ebben a pillanatban valaki szőnyeget dobott rá. Sámuel meglepődve felágaskodott, hogy lássa, miféle ostobaság ez, de már a másik szőnyeg hullott a fejére. Csapkodott, tiltakozott, le akarta rázni magáról a szőnyegeket.

- Kán! Kán! - kiáltotta felháborodva. - Én Sámuel espán vagyok! Megcsúfolnak a szolgáid!

Hangja mintha pincéből hallatszott volna. A szőnyegek betakarták, a testőrzők rárohantak, rátérdepeltek, gyorsan hengergették előre-hátra, mint a pókok a legyet. Vastag selyemkötelekkel összecsavarták, hogy moccanni sem tudott. Rángatózott, hányta-vetette magát, elfúló hangon nyögött, rikoltozott, de azok rá sem hederítettek. Egykedvű arccal, villámgyors mozdulatokkal csavarták új és új drága selyemszőnyegekbe. S mint a gubót a sólyom, ezt a nagy szőnyeggubót is sűrűn befonta a kötél. Szorosan bekötözték, mint egy bábot.

Amikor megvolt, ketten megragadták s kivitték a sátorból. Egy nagy bőrsátorba cipelték, a sarokban feltámasztották. Fegyverek, kalodák, kínzószerszámok vették itt körül Sámuelt. De nem tudott róla. Ugy állott a puha szőnyegekben, mint valaha az anyja méhében. Nem nyúlt hozzá ujjal senki.

Dolgukat elvégezve kimentek a sátorból s otthagyták a nagy gubót s benne a lárvát, hadd álmodozzék repülésről, napfényről, virágokról, mézről, az élet egész drágaságáról és szépségéről. Szállani akart, mint a lepke, csapongani a vidám és könnyű hatalom fényében. Most lárva, elrejtőzött a selyemgubó belsejébe, nincs sehol egy rés, sehol egy szakadás, ahol kibújhatna. Várhatja, míg pillangóvá alakul.

Pillangóvá, amely odafent repked Tengri fényességében és kívánságait egyenesen őnéki mondja el. Tengri adjon neki mézet, virágot, gyönyört, gazdagságot, amennyit akar.

15.

A király a dús fűben ült. Mellette állott Pál ispán vasban, Türje nembéli Dénes lovászmester megtépett, alvadt vérrel bevert sötét piros szokmánban és Mátéfia Detre, az Ákos-nemből, ugyancsak vasvértesen. Távolabb, a lovaknál, a vén Illye ácsorgott ugyanolyan öltözékben, mint mindig, - nem sokat ronthatott, csúfíthatott rajta még a muhi csata sem, - a fiatal Tiván, meg Branából való Ernye.

A domb nem messze a Morva folyó torkolatától emelkedett. Szép áprilisvégi dél volt, a nap ugyan nem látszott, mert könnyű, ezüstfényű felhők takarták, de a hegyek és dombok erdőségei ragyogó zöldben pompáztak. Távolról odaintegetett Pozsony hegyen emelkedő vára, a Duna ködbenúszó csíkja is látszott Dél felől, a síkon.

Bélán a nádorispán ezüsttel átszőtt meggyszínű dolmánja, ezüstös öve-kardja, ezüstös sisakja volt. Mellvértjét, láb és karvasait futás közben eldobta, hogy könnyebben menekülhessen. Pál ispán és Detre úr, - az egyik vállas, zömök, javakorabeli férfi, a másik fiatal, szakállas, szőke lovag, - nem vált meg páncéljától, hogy legyen a király közelében vasas katona is, ha az életét kell megvédelmezniök. Itt ugyan biztonságban volt már a király, a nyitraiak csapatot is rendeltek mellé, hogy kísérje a határig, de a mostani időkben mindenre gondolniok kellett.

Béla és csekély kísérete ebédelt. Farkasbőrt terítettek le számára, arra tették a katonamódra sütött és szárított húst, az átalvetőben tartott száraz tésztát és a folyóról megtöltött vizestömlőt. Míg evett, hívei körülötte álltak és hallgattak.

Béla nagyon megváltozott, mióta Pestről elindult a tatárok után. Sötét, hosszú hajában erősen megszaporodtak az ősz hajszálak, arcát sűrűn belepte a szőr s puha, megkínzott kifejezésűvé tette. Csak az ajka kemény, zárkózott, vonala látszott a sötét szakáll és bajusz közül, a két kapocsszerű ránc eltűnt. Szeme szomorú volt, kihúnyt belőle az a vad örvénylés, amely oly kíméletlenül tudta magával sodorni embereit. Ellenben a homloka még nagyobb, még fehérebb és tépelődőbb, a szemöldöke között meredeken húzódó árok mélyebb és sötétebb lett. A jelentéseket, melyek Báncsa-nembéli István püspök útján jutottak el hozzá, Pál ispánnal olvastatta fel, meghallgatta s nem tett rájuk megjegyzést.

Amint a kevés, szegényes ebédet megette s ivott a csanakból, melyet egyik katonája adott neki menekülése során, könyökére dőlt s intett Pálnak.

- Üljetek le, urak, - mondta mélyebb hangon, mint ahogy azelőtt beszélt. - Székeitöket kidobatám s összvetöretém a tanácsban. Hát most üljetek a fűbe.

A három úr leült.

- Most kedég halljam Báncsa úr levelét, - kérte.

Az ispán elővette tarsolyából a hártyát s lassan, szótagolva, nyögve olvasta. Legelőször arról szólott az atya, hogy a királyné és gyermekei jól vannak. A királyné éjt nappallá téve aggódik s kéri Bélát, küldje el őket a határról Dalmáciába, mert addig nem tudja biztonságban a gyermekeket, míg a tartár közeléből el nem megy. Ezután a német, lengyel, cseh állapotokról számolt be a levél. A liegnitzi ütközet következtében Nyugatról semmi sem fenyegette a tartárt. Az osztrák herceg még egyre gyűjti a hadakat s fogadkozik, hogy visszaveri a mongolt s bosszút áll a kresztyénség megtiprásáért. Majd a tartár tetteinek leírása következett. Béla tenyerébe takart homlokkal, némán s mozdulatlanul hallgatta a szörnyűségeket, de arcizma sem mozzant. A többiek lehajtották a fejüket s komor képpel néztek maguk elé. A lovakra ügyelő vitézek is a levélre figyeltek. Mindig meghallgatták a püspök híreit.

- Ha némely kellemetesebb ábrázatúakat látnak, - nyögdécselte az ispán nagy, merev ujját a hártyára bökve s homlokát szigorúan összeráncolva, - kik miatt szerelömféltésük felgerjed, azokat mindjárt kardot rántva leölik, vagy ha némelyeket szolgálatra alkalmasoknak látnak, orrukat tőből lemetszvén, elcsúfított arccal rabszolgálónak alkalmazzák.

- Tám mert az ű arcuk is olyan, mint ha nem is vóna óruk, - dünnyögte a lovászmester szakadozott csizmáját nézegetve.

- Perögnél kedég a foglyokat felállíták a mezőn, egyfelől a proszt népet s másfelől a nemesöket s asszonyságokat s elvevén pénzt, fegyvert, ruhát és mindön értéköt és néhány igön szép lányon kívül, kiket játszódni maguknak megtartottak, mindnyáját fejszével, karddal leöldösék. Az elfogottakat szétosztják vitézeik között, levonják ruháikat, hogy vérrel be ne mocskolják, azután sorba ültetik őket és késsel szívenszúrják. Az tartár anyák kedég fütyköst vágván az erdőn, gyermekeiknek adják s bíztatják űket, hogy verjék agyon az sorban ülő síró magyeri gyermekeket. És kacagnak, mikor agyuk veleje szertefröccsen, s megdücsérik, azki egy csapással szét tudja loccsantani a koponyát.

- Vége mindönnek! - sóhajtotta a király komoran.

- Ugrin úr űnagysága, meg Mátyás úr ronták el, - csattant fel keserűen a lovászmester. - Várni kellett volna. Megvárni, míg a kúnok kitisztulnak végkép s míg Kán nembéli László espán úr is megérközik.

- Várni, míg megérközik Friderikusz herceg úr, - tette hozzá Mátéfia Detre.

- Még a Dunántúl nem veszett el, - bíztatta őket Pál ispán. - Én nem hagyom magam, öszve kell szednünk a dunántúli urakat, meg Délrül a horvátokat, mellé a herceg úr seregeit, osztán a pápa űszentsége is tészen tám valamit, ha mást nem, küld egynéhány dénárt.

- Meg kell késérteni, - helyeselt a király komoran. - Bátor a nagy csatát elveszténk.

- Hát azmi a Sajónál történe, uram, rettenetös vala. Nem tudom, mikor gyógyul be, - dünnyögte a lovászmester olyan hangon, mint aki nagyon dühös valakire, csak azt nem tudja még, kire.

- Nem a Sajónál, - legyintett a király és szemére takarta a tenyerét, mert belesütött a felhők közül kiragyogó Nap. - Nem a Sajónál, urak. Már atyámnál, Endre úrnál.

- Igaz, igaz, nagyúr! - helyeselt hangosan a lovászmester.

- Aztán akik nem akarák, hogy feltámasszam keráli hatalmam erejét s fényét. Akik úgy véleködének, hogy mennél több hatalmasság vagyon az országban, annál nagyobb hatalmasság a kerál.

Egyikük sem szólt, mert erre is, arra is gondoltak.

- Mégis csak először a némöt - recsegte fojtott gyűlölettel Türje-nembéli Dénes. - A némöt mindön fajtája. Mert uram, hozhatsz te bé a hatalomba lengyelt, tótot, oroszt, horvátot, szerböt, kúnt, vagy akit jónak vélsz. Csak egyet nem: némötöt.

A gyűlölet elfojtotta a hangját. Kiköpött, a füvet csupálta.

- Mert, nagyúr, a némötnek sem teste, sem lelke nem nekünk való. Lehet ű kresztyén, nyerhet jószágot, tisztességöt magyeri fődön. Elfeledheti, hogy atyái német földről jövének. Azért vagy visszakévánkozik némöt földre, s hirdeti, ott mindön szép, jó, gazdag, bölcs, mink meg hitvány vakondok vagyunk, vagy azokat akarja ide behozni, hogy uralkodjanak. Münket is űk ölének meg.

Béla bosszúsan feltekintett fektéből a lovászmesterre s elnémította. Ezek a vádak nagyon ingerelték. Emlékeztették anyja s a merániak kiirtására, az udvarában élt német nemzetségbeli urakra, a Rátoldokra, Haholtokra, Guth-Keledekre, Jakokra, Hunt-Poznánokra és másokra. Igaz, hogy ők sürgették a Frigyessel kötendő szövetséget, ők fogadták Frigyest, mint az ország megmentőjét s ők támogatták abban a véleményében, hogy a kúnok a tartárok titkos szövetségesei. De Szent István állítólag figyelmébe ajánlotta utódainak az idegenek, a hospesek szeretetét, mert "azoktól tanul az ország". Béla nem tett oly erős különbséget magyeri, bessenyő, székely, szkláv, latin, német s más népség között. Az ő szemében csak az számított: igaz kresztyén-e, vagy nem. Ami engedményt tett a magyarok javára, a lázadók, zúgolódók miatt, a gőgös magyeri nemzetségek fejei miatt tette. De ahogy megerősödött a hatalma, úgy nyomta el egyre erősebben, céltudatosabban az urak gőgjét.

- Azmit egész életömben akarék, ime, heábavalónak látszik - jegyezte meg halkan.

Az urak dünnyögtek, tiltakoztak, legyintettek.

- Még nincs vége - jegyezte meg a mindig bizakodó Pál ispán. - Én is gyakran látám, nagyúr, s mégis védeközék az tartár ellen. És sikerüle is.

- Ime, a szernyő megkésérttetésben vallom, urak, - folytatta lassan, egy-egy szónál megállva s mélyen elgondolkozva a király - hogy amit akarék, heábavaló. Mert mit akarék? Azmit öreg Béla mívelt. S azmit atyám nem mívelt, sőt leronta. Nagy kerálaink szent hatalmát akarám dücsőségében visszaállítani. Azokét, kik Isten előtt állottak s feleltek néki az országért s Jézus hitéért. S kik előtt, mint igaz kresztyénök előtt, egy vala szegény és hatalmas, mert az Evangéliom szavát követvén, a szegénység szentségét vallották. És a megalázottakon, gyengékön, munkálkodókon, rongyosokon és igazakon akartak segélni. Akik nem a fennen kevélykedőket nézték, hanem az alant hallgatókat. Igazságot, békességöt, Isten szeretetét, s az ű országának dücsőségét akartam. Ezért töretém össze az urak székét a tanácsban, ezért vevém vissza atyám adományait, ezért ijeszték harácsoló, paráználkodó, szűvüket kéncseiknél tartogató papokra, klastrumokra. Atyám meghátrált előttük. Szegény, hiú embör vala, szerette a kéncsöt, asszonyt, vigasságot. Szerette az álnok hízelkedőket. Prédára veté nékik az országot. Én nem ezt akarám. Heábavalóságot akarék...

Az urak nem értették a királyt. Áhítattal hallgatták szavait, melyeket mintha nem is hozzájuk, hanem önmagához intézett volna. Arca szomorú volt, szőrrel benőtt, mosdatlan, fáradt arcán két könnycsepp gördült végig.

- Most immár csak arról vagyon szó, - dünnyögte halkan s a távolba nézett - hogy az tartárt kiszorítsuk valamikép s átadjuk az országot annak, aki ezután teszi fejére az koronát. Ő majd elvégzi jobban, amit Isten röndöli. Tám a fiadom, tám az ű fia, unokája. Ha az tartár markaiból kivesszük, tám felvirágozik még s lesz, aki megalázza a kevélyeket, zsarolókat, harácsokat, szájukból egyszerre hideget s meleget fújó álnokokat... Tám lesz még, aki szűvében Jézus urunk hitét igazán vallja s a szegények felemelésére szánja nagyobb erőit. Engöm Isten meglátogatott, urak. Arra kényszeríte, azmit hitem ellen cselekvék. Ezután még inkább hitöm ellen kell cseleködnöm.

- Az nem lehet! - kiáltott fel megütközve a lovászmester s felkapta fejét. - Hitödért mívelködtél, uram s ezután is így leszen!

A király könyökére támaszkodva, lassan ingatta a fejét fektében.

- Nem, uram, te ezt nem értöd.

Hosszú hallgatás után szólt ismét:

- Mert ha az tartárt mégis kiverhetném s visszatérhetnék országom trónjára, még inkább azt kellene tennöm, amit nem akarok. Vissza kell adnom az urak székeit a tanácsban...

- Igaz! - tört ki a váratlan s meglepő helyeslés Pál ispánból.

Béla keserűen mosolygott s olyan pillantást vetett az ispánra, mint nagyon öreg ember a gyermekére.

- Vissza kell adnom, igenyest... És le kell ültetnem űket, ha közöttük ülök. És vissza kell adnom jószágaikat és hatalmassá kell tennem űket. És kezükbe kell adnom a szegényöket, munkálkodókat, hogy amit harácsolnak belőlük, várak építésére fordítsák. Nekik kell adnom minden erőt, hatalmat, s hallgatnom, ha Jézus urunk hitét meghazudtolják szájukkal, hogy az tartártól megszabaduljunk. Szűvemben Jézus hitével, pusztítanom kell Urunk országát. Míg nálam nagyobb kerál születik.

Pál ispán és Máté fia Detre összenézett. Szemükben gyanakvó szánalom csillogott. Béla pedig egészen lepihentetve fejét a farkasbőrre és szemét behúnyva, egyre halkabb s érthetetlenebb szavakkal szólt:

- Kezükben vagyok... Mellém állanak, ha, mint a pelikán madár, mejjemet megbontom s véremmel itatom űket. Borsok, Hudinák, Kácsikok, Bősök, Lankrétok, mind a többiek, fegyvert fognak, sereget indítanak, vérüket ontják, ha jószágot, várat adok nékik, ha visszatétetöm székeiket... Ha magam fölé növesztem őket. Isten, Jézus, - sóhajtotta s a szava elhalt - szent néped, kicsiny árváid, szegényeid, ártatlanaid elvesznek, hogy hátukon hordhassák a hatalmasokat... Vérük elfoly... Istefán atyám, Béla atyám, birodalmatok megszűnt...

- Ha kiverjük az tartárt, a birodalom él! - tiltakozott megbúsulva az ispán.

- Ostoba vagy, uram - mosolygott a király. - Az már más ország leszen. - S nem szólt többet. Szemét behúnyta, szőrös arcát langyos szél cirógatta, feje fölött halkan susogtak az ezüsthátú falevelek.

Béla elszunnyadt. Senki sem moccant. Nagyon fáradt, eltörődött és szomorú lehetett, hogy olyan zavarosan beszélt... Máskor oly világos, amit mond, akár a déli napfény...

Nagyon sajnálták s komoran nézték kisimult, mozdulatlan arcát, hosszú, piszkos hajfürtjeit, övébe dugott keze moccanását. Egy fekete, fényes kis bogár futott rajta s a király nyöszörgött. A lovászmester óvatosan levette a bogarat s eldobta a fűbe.

16.

A Nap jól áthaladt a delelőn, amikor a dombon üldögélők lovascsapatot vettek észre. A csapat élén előkelő ruházatú, szakállas, szőke férfi ült. A vitézek lovai nehéz, hidegvérű állatok voltak, az elöl kocogó úr kísérete vértesekből állt. A napfény megvillant a fehér vaslemezeken, a bólogató cifra sisaktollakon.

- Úgy nézöm, Frederikusz herceg! - suttogta a lovászmester.

Pál ispán nem ismerte a herceget.

- Némötök a gyalázatosok, - hümmögött, tenyerét a szeme elé tartva, - de nem tudom, kik.

Csendesen nézelődtek, várták, lesték, merre mennek. Azok a Morva irányából éppen feléjük tartottak.

Illye is megszólalt:

- Ide jön a sültképű disznó - morogta. - Vajjon kit akar bécsapni?

A király felriadt. Ijedten tekintgetett körül, mint aki nem tudja, hol van.

- Mindönkit láték, aki élt, - mondta halkan és rossz ízzel vonogatta a száját. - De lám, vérösen pusztulának és többé nem láthatom űket...

- Jön Frederikusz, - mondta a lovászmester.

- Hol? - pattant föl Béla s felült. Nyomban észrevette a lovasokat és izgatott lett.

- Csakugyan, - szólt hevesen. - Mit akar? Tán éppen énhozzám.

- Tégy egy kis rendöt, uram, - ugrott fel Máté fia Detre.

- Hogyan? - gorombáskodott Illye a fiatal lovaggal. - Tám söpregessek fel némöt urak szömefényéért?

- Itt még münk vagyunk az urak, űk a vendégök, - intette le a lovászmester.

- Kicsi ház, de még az miénk.

Igy aztán semmit nem tettek a herceg fogadására. Az nagy, szélesfarú lován csakugyan törtetett felfelé. Szakállas, vörös arca, díszes, vörösbélésű palástja, tollas, könnyű, nyitott sisakja olyan volt ebben a romlott, piszkos, elnyűtt társaságban, mint amikor csavargók közé látogat a jótékonykodó nagyúr. Nem mosolyodott el, amikor a királyt és kicsiny kíséretét meglátta, ellenkezőleg, arcvonásain mély meghatottság, részvét, testvéri fájdalom és ellágyulás ömlött el. A dombra érve, már messze leszállt nehéz lováról s kezeit kinyujtva, gyalog sietett a király felé. Félrehajtott fejét alázatosan vitte, mint körmenetben a lámpát.

- Uram! - kiáltotta megrendült hangon s a német-latin szavak legszebbjeit terítette Béla elé, mintha virágokat hozna. - Itt kell találkoznunk! Mily csapás, mily rettenetes csapás! Isten nagyon szeret, hogy ennyire meglátogatott!

Béla felkelt és a herceg elé lépett. Friderikusz hevesen megölelte, sokáig tartogatta széles mellén, szakállával megcirógatta a király vállát s megcsókolta kétfelől testvériesen.

- Ily árván, ily silány helyen, uram! - kiáltotta ismét s úgy megrendült, hogy könnyek perdültek a szakállára. - A magyeri birodalom kerála, népek fejedelme, a hatalmas úr, seregek ura, ily nyomorúságban!

- Az ország nyomorult, kerála sem lehet vidám és gazdag, - jegyezte meg Béla.

- Mily rettenetes az emberi élet, uram, mily gyöngén pislog, akár a gyertya... Elfújja a szél, viharban meg nem állhat.

A felérkezett kíséret előkelő tagjai mélyen tisztelegtek Béla előtt.

- Nem ültethetlek máshová, uram, - mosolygott keserűen a király s a farkasbőrre mutatott. - Telepedj le, uram. Szerény a hely, de palotám hatalmas.

- Lám, csak erős vagy a csapások között is, - mosolygott a herceg. - Jól van, leülök, hisz ahol te vagy, uram, ott a legszerényebb hely is keráli hely.

Letelepedett a farkasbőrre a királlyal szemben. Béla is leült, csak a három úr állott s lovaikon merev méltósággal gőgösködtek a vértesek.

- Üljetök le, - intett Béla a három úrnak.

Azok összenéztek, tétováztak.

- Üljetök le, - ismételte ingerült hangon. - Megmondám, mindenki székét visszavitetöm a tanácsba. Ha a kerál ül, ti is ülhettök már ezután!

S nem hederítve azok fájdalmas elképedésére, a herceghez fordult.

- Hogy vagyon a családod, uram?

- Ó, uram, én nem kérdezhetek tőled ilyet. Mert tudom ugyan, hogy családod megvan s jól is vagyon, de nagy családod, az ország, elvesze... Hanem azért jöttem azonnal, mihelyt jelenték, hogy itt vagy a határral szemközt, mert meg akarlak vigasztalni ebben a nehéz sorsban. Hadaim már gyűlnek, nagy, nehéz had, uram, csupa vértes. És ha még te is össze tudsz gyűjteni valami kicsiny sereget, mondjuk: horvátot, dalmatát, dunántúli várnépet, jobbágyi sereget, bizonyos, hogy a tartárt véres fejjel űzzük ki az országból. De szólj, mért nem küldéd hozzám kerálné nagyasszonyunkat s gyermekeit? Nálam biztonságban s békében lennének.

- Mária a dalmát partra akar menni, uram. Rábeszélte Salome, szegény öcsém özvegye, ő klastromba vonul s együtt akar utazni a tenger mellé Máriával. Akármi történik, uram, ott nagyobb biztonságban van.

A herceg szinte megsértődött. Felkapta vörös arcát, megfogta szakállát s felkiáltott.

- Nálam is biztosságban van, uram, nálam is! Erős váraim, vitéz vérteseim, a jó nehéz lovasok megvédelmeznek minden támadástól. Nincs az a tetves tartár, aki meg merné támadni, várakkal rakott országomat!

Béla nem akart szóváltásba keveredni. Emlegesse Liegnitzet? Mondja el, hogy dőlt romba a lengyel hercegek, a cseh király országa? Szemérmes Boleszló várai és városai? Legyintett.

- No, hát ha a nagyasszony elkerült is, te itt vagy és megszállhatsz nálam, uram. Kresztyén létemre szomszédod lévén, nem nézhetem, hogy itt tanyázz a szabad ég alatt derék vitézeiddel. Rossz állapotban is vagy, uram. A véres napokat ki kell pihenned. A templomban megtalálod Jézus kresztyjét, Isten békítő irgalmát, házamban a puha ágyat, jó, üdítő étket és erőt adó bort, szolgáimnál a kényelmet s minden szükségest, csak intened kell. Uram, hívlak, jöjj házamba. És tisztelj meg azzal, hogy kipihened magad nálam.

- Bár lefelé iparkodtam a Dunántúlra, hogy seregeimet összegyűjtsem, hívásodat megköszönöm.

- Akkor ne is időzzünk tovább, - türelmetlenkedett a herceg, - hanem induljunk. Jó alkonyat felé érünk Haimburgba.

Feltápászkodott a földről, - senki sem segített neki, - s lovához lépett. A királyt felsegítették s elővezették elhanyagolt, fáradt lovát. Ez a ló nem is az övé volt, menekülés közben kapta. Kedves fekete paripája ottveszett Muhinál.

Nyeregbe zökkentek s lefelé indultak a dombról. Elöl a herceg, jobbján nagy tisztességgel a király. Mögöttük egyfelől a herceg kísérete, másfelől a király rongyos, de a németektől elkülönülő csapatocskája. Az úton Fridericus sorra elemlegette a becsületes, kitűnő nádorispánt, a mindig jókedvű, hangos tudós Mátyás érseket, Ugrint, a kitűnő hadvezért, aki visszaverte a tartárok első támadását a Sajó hídján, Raynald püspököt, a nagytudományú férfiút, Miklós prépostot, s természetesen Kálmán herceget, aki súlyos sebében a halált hurcolta Muhitól Pestig s ott még napokig védekezett a felbőszült, ostromgépekkel dolgozó tatárság ellen. Mindazonáltal a herceg nem látta kilátástalannak a jövendőt. Ott van még az egész Dunántúl, Esztrigán, Fejérvár, Beszpörém, Pécs, sőt Pannonhalma és Tihany is. Erős, jól épült városok, kerített kolostorok, nagy hadinép, jó ispánok, nem kell félni a tartároktól. Fejérvárt nagy mocsarak veszik körül, Esztrigánban a spanyol Simon mester tevékenykedik, megerősítette a várost, még egészen új számszeríjj is van elegendő, meg hajítógép. De hiszen a tartárnak elébb még a Dunán is át kellene jutnia. Már pedig sem ladikon, sem kompon át nem jöhet, a partot mindenütt őrzik s csak nem úszik át? A Dunántúlt hát nem kell félteni és a Dráva-Száva közét sem. Egészen a tengerig biztos az ország. Nem kell tehát csüggedni.

Haimburg várában fejedelmi vendéglátást rendezett a herceg. Úgy látszik, mégis csak szerette Bélát. A nagy, tekintélyes keresztény királyokat megillető tisztelettel külön díszőrség várta a felvonóhídnál harsány Belá! Belá! kiáltásokkal s alabárdjaikat, pallosukat magasra emelték. A herceg pedig a kapuban megfordult s mégegyszer meghajolt Béla előtt, megölelte, megcsókolta nagy hódolattal és testvériességgel.

Bélát meghatotta ez a szeretet. Sohasem volt még oly szüksége szeretetre, mint most. Érzékeny sebekkel borított lelke minden érintéstől fájt. Hiába múltak el hetek, ha eszébe jutott az az éjszaka, torka elszorult és a vér lezúdult a szívére. Gyakran rajtakapta magát, hogy mikor beszélget valamiről, egyszer csak megáll a szava s töpreng: hogy kellett volna felállítani a szekereket, a sátrakat - akkor? S mért nem védte a hidat Kálmán és Ugrin, amikor a tatárok megverve vonultak vissza róla? Mért vonultak táborba? És hogy kellett volna őriztetni a Sajó gázlóját, ahol a vén Szubutáj áthatolt?

A rémek ellen azonban nem tudott kigondolni semmit. A lovon ülő ördögi alakok ellen. És az alvilági zöld tűz ellen.

Majd meg a levelekből és hírekből hallott ijesztő esetek támadtak fel a maguk teljes valóságában. Béla nehéz alvó volt, könnyen felriadt s álmai, mióta anyját meggyilkolták, ijesztőek voltak. Most, hogy a tatárok tetteit hallotta, rajként zúdultak fel álmaiban a szörnyű képek. Ő ezt azzal magyarázta, hogy lelke, mely alvás közben elröppen s bekószálja a világot, mindazt látja, ami álmaiban történik, így "ott volt", amikor a parasztokat egy mongol kém összegyűjtötte, azután meggyilkoltatta. Látta a rikácsolva lovagló mongolt és a fejszékkel, késekkel dolgozó lovasokat, látta a hörögve összeeső ártatlanokat, a szájukból kígyózó vérpatakot. Ott is "ott volt", ahol rémült gyermekeket terelgettek ijesztő, laposarcú, fekete tatár asszonyok s mezítelen gyermekeik agyonverdesték őket. Hallotta a gyermeki koponyák recsegését, mint összetört dióét. És "ott volt", amikor gyermekleányokkal paráználkodtak mindenki szeme láttára, hogy aztán megfojtsák s feldarabolják a sikoltozó ártatlanokat. Szörnyű jeleneteket álmodott a király. Mezítelen combokkal és hasakkal, fedetlen, büszke emlőkkel együtt kavarogtak előtte véres kardok, húscafatokkal bemocskolt kopják, lángbanálló falvak dülöngélő templomtornyai, rémülten ordítozó arcok, vigyorgó fogak, a hosszú sorban vágtató lovasok szinte felsuhantak az égboltozatra, puffogó dobok és dermesztőén rikoltó tülkök bőgtek. Hiába imádkozott, hiába sétált, álmai nem lettek nyugodtabbak és békésebbek.

Bent a vár hatalmas, boltíves cíntermében mennyezetről lecsüngő aranyos mécsesek világánál drágamívű aranytálak, kancsók és kupák ragyogtak. Hús és gyümölcs, hal és madár, mézes csemegék és borok alatt görnyedt a megmozdíthatatlan tölgyasztal. Az öblös székeken puha prémek kínálkoztak. A falakat pedig freskók, mellvértek, sisakok, öklelőkopják, zsákmányolt mongol íjjak, pajzsok díszítettek. Itt volt annak a két mongol "kánnak" a vértje, íjja, kardja, szögletes, keskeny paizsa, bőrsisakja, dzsidája is, akit a Harcias ama hősi kirohanásakor Pest alatt levágott.

- Uram, házam a házad, asztalom az asztalod, kenyerem a kenyered! - kiáltotta a herceg mélyen meghajolva.

- Vendéged szegény földönfutó, uram, köszönetnél egyebet ne várj, - mondta Béla is meghajolva.

Kívülük a várőrség parancsnoka ült még az asztalnál, s a király három kísérő jobbágya, a lovászmester, az ispán és Detre lovag. A többiek kint kaptak pazar vacsorát, lovaik dús abrakot.

Asztalhoz ültek s a herceg imádkozott. A szolgák nesztelen léptekkel körülhordozták a vertarany tálakat, sárga és vörös sugárban öntötték a bort. Nyomott kedvben, de azért mégis egy kissé megnyugodva ettek, ittak s beszélgettek. Fridericus arról beszélt, hogy sohasem látott hadsereget állít fel, oly tökéletes fegyverzettel s oly válogatott lovakon, hogy a tatár egyszerűen kihátrál előle az országból. Azután megkérdezte Bélát, hallotta-e, hogy Sámuel szerecsent, a kamaraispánt, Batu kán szőnyegekbe fojtatta?

A király és a lovászmester szinte kiejtette kezéből a sülthúst. Rábámultak a hercegre, mint akik nem jól hallanak.

- Úgy van, - folytatta a herceg, maga is megdöbbent képet vágva s letette a kezében tartott ürücsontot. - Sámuel valami levelet íratott a kánnal Tikának, a te dunántúli kamaraespánodnak. Tika a levelet megetette a kémmel s őt magát kínpadra vonatta. Ezért a kán úgy felbőszült, hogy szőnyegekbe csavartatta Sámuelt s megfojttatta. Igy hala meg az áruló.

- Atyám, jorgalmazz bínes lelkének, - sóhajtott a király magyarul. - Tika mégis becsületes ember, - mondta aztán, mint aki örül, hogy Tika jobbnak mutatkozott, mint amilyennek hitte.

Fridericus nevetett.

- A te jóságos szívednek nincs párja, uram, - bókolt Bélának. - Tika a jószágain ül és a zsidókat már Esztrigánból is kifelé hajtja. De talán tudja, hogy én, meg a te megmaradt sereged kiveri a tartárt. És arra is gondol, hogy a pápa őszentsége majd keresztes hadat hirdet a tartár ellen. Akkor pedig ő kaphatja meg érdemeiért az egész ország regálé jussait. Tika okos ember, nagyúr!

Igy beszélgettek s a vendéglátás, a jó ételek, a kitűnő borok felvidították a királyt és kísérőit.

Vacsora után a szakállas udvarmester a herceg elé állott s németül jelentette, hogy a király és jobbágyai számára készen vannak az ágyasházak, ha fáradtak, lepihenhetnek. Behozták a kézmosóvizet. Béla fáradt volt, nyomban fel is kelt s keresztet vetve imádkozott. Azután gyertyákat hoztak s a herceg maga kísérte vendégeit a hálóházakba. Sötét, boltíves, faragásokkal és freskókkal díszített folyosókon haladtak a vár másik szárnyába s ott egy ajtó előtt Illyére bukkantak. A vén katona rongyos, piszkos bőrruhájában a farkasprémjén feküdt. Meglátván a királyt, felugrott s gorombán kijelentette, hogy innen pedig el nem mozdul az éjszaka.

- Amíg némöt vagyon ez világon, - dörmögte mogorván, - én a küszöbödön alszom, uram.

- Jól vagyon, - hagyta rá mosolyogva a király. - Te csak nem akarsz megmásulni.

Őt is megnyugtatta Illye őrködése.

Fridericusnak nem tetszett a vén rongyos. Ezt nem is nagyon titkolta. Sértődött képpel nézett rá, de Illye mélyen meghajolt s ujjait a homlokához emelte.

- Hagyd, uram, - mentegette a király, - vén ember s megvannak a rigolyái.

- Csak hű úrnak vannak hű szolgái, - nevetett a herceg s megölelve, megcsókolva vendégét, nyugodalmas jóéjszakát kívánt neki.

Béla hát egyedül maradt a szép, festett, máriaüveges, prémes nagy ággyal kínálkozó ágyasházban. Fáradtan vetette magát a medvebőrre. Feje zúgott, szeme égett, teste-lelke mély álom után sóvárgott. A herceg vendégszeretete megnyugtatta. Bízott benne, hogy ezúttal nem véres eseményeket, hanem bíztató, szelíd jeleneteket fog látni álmában távozó lelke. Majd a falon függő kereszt elé térdelt s mélyen elmerülve áhítatába, imádkozott. Először Jézus hitének diadaláért, azután az országért, a halottakért és szenvedőkért, majd Máriáért és gyermekeiért, hogy végül a maga bűneinek bocsánatáért is fohászkodjék.

Amikor felkelt, Illye lépett hozzá, hogy karját megfogva segítsen neki. Béla csodálkozva tekintett rá.

- Te itt vagy?

- Ha én nem vónék itt, uram, ki a fene vigyázna reád? - dörmögte feddőleg a vénember s visszalépve az ajtó mellé, hóna alatt szakadozott süvegét szorongatva, élesen tekintett rá.

- Mi bajod megint? - kérdezte bosszúsan Béla.

- Csak perelj, uram, vélem ugyan perelhetsz. Tudod, hogy hiába perelsz.

- Mondd, hogy mi bajod megint?

- Az én bajom, uram, a te bávaságod.

- Mit beszélsz, ostoba? - kiáltott rá a király dühösen. - Hogy mersz így szólani velem?

- Én nem is csókollak meg, nem is ültetlek asztalhoz, nem is fektetlek hálószobámba, uram, mint ezek a te kegyös híveid. Neköm, uram, nem illő a te képedet megcsókolnom, asztalom nincs, hálóházamban rókák lakoznak.

- Mi bánt? Szólj és eredj. Fáradt vagyok.

- Uram, - fohászkodott neki Illye, s a hangját suttogóra fogta. - Ennek a némötnek a timnöcei teli vagynak magyeriakkal.

- Mit beszélsz? - hőkölt meg a király.

- Mondom. A timnöcök teli vagynak magyeriakkal. Teli, uram. Azki a tartár elől menekülvén, átfut a mesgyén, Frederikusz úr hadinépe, meg büdös prosztjai megfogják s bezárják, így vagynak teli a timnöcök, uram.

Diadalmasan nézett a királyra, mint aki ritka ajándékot hozott. Béla sápadtan nézett vele farkasszemet. Nagy sötét szeme élesen sütött ki szőrrel kevert arcából. Illye kis fekete szeme tiszta volt, egyenesen a király tekintetébe szúrt, a lelke mélyébe lehetett látni szeme bogarán keresztül.

- Mondd... - biztatta a király csüggedten, fakón.

- Mondom, nagyúr. Az igazság és a fejem. Vagynak prosztok, vagynak vitézek, urak. Mindenfajta népök vagynak. Szorgalmatosságot mívelők is vagynak. Addig rothadnak az timnöc fenekén, uram, míg csak mindönüket oda nem adják. De nemcsak azt, ami velük vagyon. Hanem azt is, amit otthon hagyának. Levelet iratnak vélük alá, uram, hogy ennyiért s ennyiért eladták a földjüket, házukat, malmukat, műhelyüket, lovaikat, barmukat s amijük vagyon. De nem ám ennek a kegyös, kresztyén hercegnek, uram! Hanem mindenféle némötöknek. Heriboldnak, Kornnak, meg az ördöng tudja kimondani a nevüket. Szólék, uram.

Egyenesen állt az ajtóban, fekete bogárszeme élesen villogott. Piszkos, szőrös képe olyan volt, mint a juhászkutyáé. Rongyos bőrruhájáról cafatok fityegtek, farkasbőre most is a hátán lógott, noha az imént még odakint feküdt rajta. Úgylátszik, még ezt is féltette a hercegi palota tolvajaitól.

A király előtt örvénylett a világ. Csupa ellentmondás mindenütt. Míg a herceg maga jött elejbe, maga hívta meg, asztalához ültette, részvéttel, szeretettel volt hozzá, csókkal fogadta, mint kresztyén testvérét, addig a tömlöcei magyarokkal telvék s a tartár elől menekülő szerencsétleneket kifosztja. Abban egy pillanatig sem kételkedett, hogy Illye igazat mond. Nem is volt rá kíváncsi, honnét tudja. Illye mindig tudott mindent, amit tudnia kellett, legfeljebb, mint Pesten is, nem hallgattak reá. Neki elég volt ez az este, amit a várban töltött, hogy éppen azokat a titkokat szagolja ki, amelyek a legsúlyosabbak voltak. A dolog hát igaz. De mikép magyarázza meg?

Vége volt az éjszakai nyugalmának. Illye segített levetni a ruhát, lecibálta piszkos csizmáit s betakargatta a puha medvebőrrel, mint valami beteget. De aludni nem tudott. Hánykolódott az ágyán, imádkozott, felült, töprengett, terveket koholt, bízott és kétségbeesett és szinte a föld alól kiáltottak hozzá a bezárt magyarok, hogy szabadítsa ki őket. Hozzá kiáltottak, királyukhoz. És ő nem futhatott a herceghez, nem vághatta szemébe kétszínűségét és aljasságát. A vendége volt, magas, erős, tornyos várában lakott, ágyában feküdt... és semmi jussa nem volt hozzá, hogy tömlöceit megnyittassa s beléjük pillantson. Nem kérdezhette meg a lovagot, Ausztria hercegét, a Harciast, a tartár ellen hatalmas sereget gyűjtő hadvezért, a kresztyénség egyik kapuját, hogy: miért? Miért?

Hajnal felé elszunnyadt s aludt reggelig. Szorongó álma volt. Minduntalan fel akart ugrani, hogy elfusson, - de nem tudta, hová.

17.

Reggel a herceg udvornyikja jelentette, hogy ura látogatást kíván tenni a királynál.

- Várom őnagyságát, - mondta komor arccal a király. És az ajtóig ment, hogy a herceget fogadja.

Már nyugodt volt, elszánta magát mindenre. A félreértéseket tisztázni fogják. Fridericusnak felelnie kell a kérdésére. Igaz-e, hogy tömlöceiben magyarok vannak s hogy végig az osztrák határon elfogdossák a menekülőket, kifosztják s birtokaikról, egész vagyonukról szerződést iratnak alá. Ha megsérti is a vendéglátót, tudnia kell, mi történik itt! Ha a herceg lelkiismerete tiszta, megkorbácsoltatja Illyét s elkergeti. De ha nem...

Akkor őt is rabul tartja a herceg. Ki szabadítja ki innét?

Mindegy.

Fridericus belépett. Nyájas mosollyal meghajolt s a király nyugodalma felől érdeklődött. Azután kérte, hogy üljön le.

Béla nem ült le.

- Most pedig mondani akarok valamit, uram, de ne vedd sértésnek, - kezdte mosolyogva a herceg és negédesen játszott a szakállával. - Kresztyének vagyunk, uram s ki mit ígért, vagy kapott, megtartja, visszaadja. Igy a te atyád, dicsőséges Endre úr, kilencezer ezüst márkával tartozott nekem. Ezt ő nem adhatá meg, mert meghala. Az atyák kötelmeit a fiaknak kell megtartaniok.

Béla arca lángbaborult.

- Mikép tartozott az én atyám kilencezer ezüstmárkával, uram? - kérdezte fojtott hangon.

Fridericus nem indult fel. Nyájas, mosolygó arca vörös volt, szeme kék, tartása szíves.

- Elfeledéd, uram, de nem is csodálkozom rajta, hiszen eléggé megsanyargatának a tartárok, s hazádat is jóformán elveszítéd, - válaszolta megbocsátó hangon, - hogy hét esztendőnek előtte ennyit fizettete vélem. Ennyit sarcola rajtam.

- Uram, akkor te fegyverrel kísértéd meg, hogy a birodalmat háborgasd, - figyelmeztette erős hangon Béla s kezét az övébe dugta.

- Uram, - emelte fel a hangját a herceg is, kék szeme keményen megvillant. - Kresztyén vagyok és szánlak esettségedben, nehéz sorsodban. Ezért nem csudálom, hogy nem látod s nem ítéled tisztán a dolgot. A kilencezer ezüstöt én megfizettem. Most rajtad a sor, hogy visszaadd.

- De, uram, - kiáltott fel a király rettenetes dühvel s a megaláztatás miatt szinte szédelegve. Egyszerre úgy érezte, mély farkasverembe zuhan, piszok, bűz és ganéj közé, ruhája rongyos, csizmája vásott és sáros, hajába, szakállába, egész torzonborz arcába szemét tapad. - Uram! - kiáltott fel keserű haraggal s a szeme örvényleni kezdett. - Meg sem várod, hogy birtokaimban legyek s véled mint egyenlő férfiú beszéljek. Vendéged vagyok s rámtörsz?

A herceget mindez nem zavarta. Keményen, komiszul nézett a király arcába.

- Uram, - mondta recsegő hangon, vörös képe izzott és kék szeme olyan volt, mint két jéggé fagyott vízcsepp, - én atyádnak kilencezer ezüstöt fizettem. Most itt vagy, a házamban. Ettél, ittál, pihentél. Kíméltelek. Kíméltelek, mint földönfutót, akit kresztyéni szívem megsajnált. De most reggel van, fizess. Fizesd meg a kilencezer ezüstöt, különben egy tapodtat sem mégy innen szolgáiddal, lovaiddal egyetemben.

Csend volt. Légy zúgott át a szobán, beleütődött a máriaüveges ablakba. Lent, az udvaron kürt szólt, lovak nyerítettek, idegen szavak krákogó zaja verődött fel.

- Uram, - csuklott fel a király hangja, kezét vadul ökölbegyűrte s Jézushoz fohászkodott, adjon neki elég önuralmat az ország ügyéért. - Uram... Nekem nincs ennyi ezüstöm... Nem tudok fizetni. Még akkor sem tudnék, ha igazad lenne. Ha jussod lenne hozzá.

- Van azért valamid, - figyelmeztette nyersen a herceg. Most már teljesen levetkőzött s nem akart szelídnek, szívesnek, jóságosnak látszani. - Vannak drágaköveid, ékszereid. Látom, füledben aranyékszer van. Ujjadon gyűrű, dolmánodon gyöngyös csat, öveden rubint. Kardod markolata is megér egy-két száz ezüstöt. Nem sokat, de valamit.

Egy pillanatig úgy látszott, a király rárohan a magas, nagytestű, vörösarcú, szőkeszakállú hercegre. Az gúnyosan, kárörvendően mosolygott reá.

- Vannak még jószágaid is, - folytatta nyers hangon. - Földjevesztett kerál vagy ugyan, hitvány uraid, ostoba vezéreid, gyáva katonáid...

- Uram! - csattant fel Béla vérvörösen s felemelte öklét.

- Uram, - intett hideg, mozdulatlan arccal Fridericus, - itt én vagyok az úr. Rongyos kerál vagy, magad is látod. Udvarod három ember, testőrséged két szökött fickó, meg egy vén, fogatlan róka.

Béla lecsüggesztette fejét s ujjairól lassan vonogatta a gyűrűket.

- Gyáva katonáid elveszték az országot. Most beszélünk a multról, uram. Eddig a tartárok beszéltek róla. Most én.

Béla nem szólt. Száját makacsul összeszorította, fogát összecsikorította. Bűneiért ezt az aljasságot is el kellett tűrnie. A gyűrűket ledobta a kőkockákra. A herceg olyan aljas volt, hogy még le is hajolt értük. Ezután a fülbevalóit vette ki a király, majd a dolmánja csatját tépte le, hogy végül levegye övét és kardját s ugyancsak a földre vesse. Nem is az ő csatja, öve, kardja volt, hanem a halott nádorispáné, legrégibb hívéé.

Fridericus nyugodtan hajladozott s mindent felszedett. Markában csörgetve az ékszereket, s hóna alá szorítva az övet, kardot, balkezét kinyujtotta az ezüstökért. Béla kiforgatta a tarsolyát s ami ezüstpénz - s egy-két arany - nála volt, a herceg markába csurgatta. Mikor ezt elvégezte, így szólt:

- Sok hullarablót láték a feldúlt országban.

- Én pedig sok hullát, uram.

- Amit átadtam, a nádoré volt.

- Ami a nádoré volt, te viselted.

Béla nyelt. Kard nélkül, megfosztva mint valami csavargó, dühét visszafojtva és Jézushoz fohászkodva lehajtotta a fejét s járt néhány lépést. A herceg hát felülkerült. Nagyon magasról gyönyörködött a király kínjában. Nevetett.

- Mindez igen kevés, uram, - mondta sajnálkozó hangon. - Nem ajándékot, vagy alamizsnát kívánok, hanem a magamét.

Béla megállt és tapsolt. Illye belépett s mogorván nézett reá.

- Lovászmester uram, Detre uram, espán uram adja át mindön ezüstjét, ékszerszámait, amije csak vagyon.

Illye ismét rámeredt, azután szótlanul kiment.

- Ugy, - helyeselt a herceg. - Azoknak inkább visszaadhatod... ha majd lesz miből. Mert nem hinném, hogy mi mostanában találkozhatnánk. Sajnálatos ez, uram, de egy időre nem látogathatlak meg táborodban.

- Csak egyet kérdek, - mondta a király egészen halkan s leült az egyik öblös székbe, végigsimította homlokát s komoran nézett a hercegre. - Megmondhatod nyíltan, hiszen immár semmi képmutatás nincs közöttünk. Igy megsarcolsz és sereget gyűjtesz. Vajjon mikép gondolod, hogy hozzám csatlakozz s együtt induljunk a tartár ellen?

- Nincs közöttünk semmi képmutatás, jól mondod, kerál, - felelt a herceg s egyenesen nézett Béla arcába. - De a hadról még beszélhetünk azután, ha a kilencezer ezüstöt elvégeztük. Nem akarom, hogy tövis legyen közöttünk. Amit adál, azt kétezer márka ezüstben beszámítom. A többit megfizetheted, ha visszakerülsz az országba s kivered a tartárt. Látod, én keresztény vagyok, uram. De kösd le kezed írásával Sopront, Mosonyt és Locsmándot.

A király biccentett.

Most a herceg összetekert hártyát vett elő a kebléből s kicsavargatva, így szólt.

- Hallgasd meg a róla szóló levelet. Nincs benne olyas, amit alá ne írhatnál.

- Hallgatom, - bólintott Béla egykedvűen.

Fridericus daráló hangon felolvasta a latin levelet. Mikor ez megvolt, a sarokban álló polcról kalamárist, hollótollat vett le s a király kezébe nyomta:

- Ide írd a neved.

Béla a térdére tette a hártyát s aláírta hegyes, rovásíráshoz hasonló betűivel.

- Igy ni, uram. Ime, már itt is vannak az ezüstök, ékszerek, - mondta örömmel, amint belépett Illye, markában hozva a pénzt, fülbevalókat, csattokat.

- Jól van, elmehetsz, - intett mérgesen Illyének, aki öklelő tekintettel állott előtte s hol őt nézte, hol a királyra pillogott.

- Mondtam, nincs közöttünk semmi képmutatás, - folytatta, amint Illye kilépett az ajtón. - Hát uram, én azt a sereget valóban összegyüjtém. Jó kis sereg, szép kis sereg. Akárkinek kicsurranna a nyála, ha látná. Kövér, nehéz paripák, válogatott vitézek, tiszta vas. Igazi vashadtest, uram. Ha neked ilyen vashadtested lett volna a sok haszontalan nyilasod, szedett-vett várnéped helyett a Sajónál...

- Uram, aki ott volt, majdnem mind meghala! - csattant fel a király fájdalmasan.

- Nyugodjanak békében, - bólintott a herceg, lefújkálva az aranyport a hártya aláírásáról és játszva a tekerccsel. - Requiescat in pace, domine... Et lux perpetua luceat eis...

Béla undorodva nézte. Már arra sem tartotta méltónak, hogy megvesse.

- A kresztyén hitért haltak meg s Jézus urunk koronával várta őket a Mennyekben. Nevük dicsőségben ragyog az unokák előtt. De az én vitézeim nem meghalni, hanem győzni akarnak. Csak éppen nem a tartár ellen. A tartárt, uram, majd elvégzed te, ha tudod. Én nem a tartárt akarom elvégezni. Hanem téged... és a magyeriakat!

A király felugrott. Halálsápadtan meredt a hercegre. Az most mégis meghökkent, mert lassan hátrálni kezdett a király vészes pillantása elől s hátrált is a falig. Ott megállt, kezeit a hátamögé dugta s kihívón, szemtelenül kiáltotta:

- Kezemben vagy! Kezemben vagy, Béla úr! Most fizetsz, Béla úr! Hozzám ne nyúlj, vitézeim itt vannak körülöttem!

De Béla nem gondolkodott. A mérték betelt, a kupa feldőlt. Öklét felkapva teljes erejéből rettenetes csapást mért a herceg képébe. Az ütés lezúdult, a herceg vörös képe eltorzult, a király pedig megtántorodott.

- Gyalázatos kélgyó! - ordította magyarul. - Még számolok veled! Gaz némöt!

- Kász nemet? Kász nemet? - rikoltotta tajtékozva a herceg, utánozva a király kiáltását, - Ihr saget immer kász nemet? Hát várj, magyeri! - Lihegve az arcát törölgette, mintha az ütést akarta volna letörölni. - Igen, számolunk. Atyádért is, érted is, értem is... Te senki, te barbár! Te ugató ungár, hún kutya!

- Timnöceid telvék magyeriakkal, - kiáltotta a király s felvetett fejjel állt, piros arccal gyűlöletet s keserű dühöt lövellt a szeme. Félelmes volt szőrrel benőtt képe, világító homloka, indulattól rángó ajka, kihúzott, erős termete. - A menekülőket kifosztod, megrabolod, a hontalan földjét elharácsolod, a szenvedőket megtiprod, Jézus hitét meggyalázod. Verjen meg Ukkon!

Azzal kiment s bevágta az ajtót.

Kint a folyosón jutott csak eszébe, hogy Ukkonnal átkozta a herceget, ahogy katonái szokták. Legyintett, mindegy. Csak ki ebből a rablóvárból, ebből a ganéjjal teli farkasveremből. Végigrohant a folyosón s lefutott a lépcsőkön. A vár szűk udvarára jutott. Körülnézett, látta, hogy Illye fut mellette mogorván.

- A lovakat! Az urakat! - parancsolta érdes hangon.

- Tudom, tudom, - dünnyögte Illye. - Várj itt. Az urak már kimenének. Csak az lovakat hozom.

Béla hevesen járkált az udvaron, hogy lehűtse indulatait. Öklében még bizsergett az ütés, még érezte a herceg arccsontjának kemény érintését, a szakálla puha szőrét. Meg kellett volna ölni, - gondolta, de azután irtózva eszmélt rá, mi lett volna, ha megöli. Gyilkosságba keveredett volna. Nem, majd találkoznak még. Isten segítségével kiűzi a tartárokat, visszatelepíti a kúnokat, hatalmat ad az uraknak s leszámol a herceggel, a kresztyénség gyalázatával, a vendégül befogadott menekülők megrablójával. Nem ököllel s nem késsel. Igy csak katonák, s parasztok számolhatnak, ő, a király nem. De sereggel, hatalommal, háborúval.

Illye, Tiván és Ernye jött a lovakkal. A vénember felsegítette a királyt s gyors ügetéssel kifelé lovagoltak a várból. Most még csak attól félt Béla, hogy a kaput bezárták, a hidat felvonták s kényre-kedvre a herceg foglya. Még abban is megakadályozza, hogy horvát földön s a Dunántúl sereget gyüjtsön. De szerencséjük volt. A kapuőrség csodálkozva nézte ugyan őket, s fitymálva gúnyolta dísztelen, hitvány, elnyűtt ruházatukat, azon is csodálkozhatott, hogy sem fülbevalójuk, sem gyűrűjük, sem övcsatjuk nincsen s a földönfutó királynak még a kardja is hiányzik, de talán azt hitték, sétára mennek. Ezért vigyorogva álltak félre s kelletlenül tisztelegtek.

Illye kiköpött.

A vár alatt a völgyben rátaláltak a lovászmesterre, ispánra, Detrére. Már messziről integettek s csodálkozva kérdezősködtek:

- Uram, mért parancsolál bennünket ide?

- Mért kérted el az ezüstünket, aranyunkat, nagyúr?

De látták, hogy a király komor és néma. Szinte úgy ült a nyeregben, hogy nem is látta, merre mennek, kik vannak a közelében s mit kiabálnak felé. Előreengedték hát s csapatba verődve ügettek utána. Suttogva beszéltek, találgatták, mi történhetett s hová indulnak. De egyikük sem tudott semmit, így hát Illyéhez fordultak.

- A herceg úr űnagysága kifoszta bennötöket, urak, - magyarázta Illye. - Elvöve mindönt urunktól is. Lássátok, nincs gyűrűje, fülönfüggője, öve, kardja, sömmije. És osztán a tiétöket is néki kelle adni. Azért mondám az ű nevében, urak, hogy eredjetök előre. Nem akarám, hogy a sötét német timnöcben rothadjatok, míg mindöntöket át nem adjátok néki.

- De miért? Miért? - hűledeztek az urak.

- Mert némöt, - tette hozzá magyarázatul Illye s visszaügetett Ernyéhez és Tivánhoz.

*

Ezt pedig Rogerius mester nagyváradi kanonok 1243-ban így írta meg tisztelendő Jakab úrhoz, a praenestei egyház püspökéhez intézett emlékiratában:

"... Az osztrák herceg, amikor a királyt kénye-kedve szerint hatalmában tartotta, megfontolt ravaszsággal azt a pénzösszeget követelte tőle vissza, amelyet a király egykor tőle kicsikart."

Ez az az összeg, amelyet Endre és Béla még 1235-ben fizettetett Frigyessel.

"A király nem tudott addig kimenekedni kezéből, míg annak a pénznek egy részét készpénzben, másik részét arany- és ezüstmarhákban ki nem fizette neki. A másik rész fejében birodalmának három, az országgal határos megyéjét adta neki. És jóllehet az arany- és ezüstmarhák nagyobb értékűek voltak, a herceg mégis csak kétezer márkába számította őket a drágakövekkel együtt."

"A herceg megtudván, hogy futnak már mind a magyarok, nagy katonaságot gyűjtött és beküldte Magyarországba. És így a tatárok a Duna túlsó partját pusztították, a németek pedig az innenső parton zsákmányoltak s tehetségük szerint gyujtogattak a falvakban."

"Nem elégedett meg azzal, amit a királlyal tett, hanem ezektől (a menekült magyaroktól) is követelt bizonyos pénzösszegeket. Mivel pedig a (menekült) németek és magyarok bővelkedtek pénzben és más értékekben, élt a jó alkalommal és gyalázatos módon az utolsó garasukig kifosztotta őket. És a szerencsétlen magyarokat mindenütt keserves harapásokkal nyelték el az éhes fogú vadállatok, (Frigyes katonái) azután pedig mezítelenül vetették és dobták ki őket a puszta földre..."

Tizedik rész

Egyöd bátya megkezdte a varsák és fenekesek följárását. A dolog nem volt éppen sürgető. Sok éven át ugyanolyan lassan, nyugodtan és vidáman végezte. Lenyúlt a vízbe könyökig, megragadta a fonott varsa fülét, azután beborította a csónakba. A kasból ezüstös dévérek, vaskos pontyok kerültek elő.

A csónak orrán kiöregedett, fekete kiskutya ült. Kócos hajában ősz szálak ezüstöztek. Ásított, nem azért, mintha unta volna a mindennapi munkát, melyet az öreg végzett, hanem mert esőre állt az idő és ez elálmosította.

- Vénülsz te is, Bátur, - dünnyögte az öregember, miközben a zsákmányt belerakta a kis bárkába. Külön a pontyot, külön a dévért. - Igy vénülünk, pajtás...

A kutya forgatta a fejét, mintha értené az öregember szavait. Az pedig a kiürült varsát visszasüllyesztette a vízbe, a megjelölt nádcsomó mellé. Aztán továbbhajtotta a ladikot nyugodt, öreges, békés mozdulatokkal. A Nap már jócskán felemelkedett az égen, a felhők gomolyokba verődtek s elúsztak Északnak, Kovazd vára felé. Meleg volt, a csáklyázó öreg homlokán verejték gyöngyözött. Levetette derékigérő ingét s bozontos, őszülő mellét szabadon sütötte a Nap. Néha megjelölt nádcsomók mellett haladtak el, de nem nyúlt le a vízbe, mert azok idegen varsákat jeleztek. Az egyik Kösidé volt, a másik Tormáé, a harmadik Mátéé, a negyedik Öcsödé és így tovább. Ő három nádszálat kötött össze sással s a kötésbe nádbugát tűzött.

A csónak lassan húzta maga után a barázdát s elérkezett arra a mélyebb helyre, ahol egy sor fenékhorog volt kikötve. Egyöd bátya elővette a katkát, feltekerte a horoginat s behúzta a csónakba. Vagy húsz horog volt az ínra kötve s hal is akadt rajta szép számmal. Hat nagy pontyot akasztott le a horgokról s két jól megnőtt keszeget.

Igy telt az idő. Mire a Nap delelőre ért, olyan meleg lett, hogy abba kellett hagyni a munkát. Helyet nézett magának a parton. Ekkor nádsuhogást, ropogást hallott. Csónak bújt ki az útvesztőből, Kösid ült a csónakban.

- Jónapot adjon Isten! - köszönt vígan. - Hát akad-e, akad-e?

Az öregember hangtalanul nevetett.

- Adjon neköd is. Az Öregisten megáldott. Hát a te vorsáid?

- Van, van... De ki kéne szállni.

- Éppen helyet keresek magam is.

Ahol a Feketevíz a Feketetóba ömlik, egy mély beszögelésnél partraszálltak. Lehevertek a sűrű fűbe s egy-egy darab köleslepényt majszolgatva várták, hogy csökkenjen a meleg. Fejük fölött gólyák, gémek keringtek a magasban, az égen fátyolszerű felhő úszkált, a levegő forró volt és nedves. Legyek és szúnyogok rajongták körül őket s a kutya dühösen kapkodott utánuk. A forró nyári csendben levél sem rezdült, csak nagynéha csobbant egy-egy béka, amint unalmában fejest ugrott a vízbe. Szitakötők libegtek a lehajló bokrok körül. És a terebélyes, százados fákon kívül semmit sem lehetett látni, a rengeteg erdő messze elterült a látóhatár széléig s magábaölelte az egész világot. Beljebb, ott, ahol oly sötét volt s a fatörzsek úgy elmerültek a magas zsurlók és páfrányok között, a napsugár sem tudott áthatolni a sűrűségen. Mindezen túl talán nincs is semmi, nincs is világ.

- Hogy van a családod és a load? - kérdezte Egyöd.

- Istennek hála. Hát a tieid?

- Megvannak, megvannak.

- Te, Egyöd...

- No.

- Meggyütt Öcsöd fia.

- A brát?

- Nem a brát. A másik.

- No! - hökkent meg Egyöd s úgy elbámult, hogy még a szája is nyitvamaradt. Nagy bajúsza lecsüngött, mint a harcsáé, szeme lomhán pislogott.

- Kedég így van. A Bene.

- No!

- Az ám. Hogy má az este.

- Tyű, a fenébe! - rikoltott fel az öregember s megvakarta a tarkóját. - Hát az meg hutyún löhet? Hátszen meghala.

- No, ha meghala, hát akkor föntámada, - bólogatott Kösid komolyan. Nyitott ingéből kicsillant verejtékes melle.

Hosszasan hallgattak, gondolkodtak. A váratlan esemény meghökkentette őket. Nem tudták, mint vélekedjenek róla. Végre Egyöd bátya foglalta szavakba a kételyeit.

- Hát ez csak csuda, hallod-e. Mast osztán hutyún lösz? Amikor vót az a csúfság, hogy Hídvégön azt a lánrablást mívelték vala, osztán ottveszött szegény Szegyej fia is, meg az a hídvégi legén, Kamu ángyikájának a fia... ejnye no, hogy is hítták má... - Szítta a fogát, húzigálta bajuszát, az égre bámult.

- Nem Ettre?

- Fenét Ettre. Megvan! Dónát! Hát amikor űk ottveszének. Fizetött is akkor ölégtételt Öcsöd. Hát szóval, meggyütt.

- Osztán hutyún? Mit beszél?

- Én nem tom, a lányom mondi, ű látta. Vagy hogy a Gyóki. Látta, amikor Kovazd felül gyütt, csak úgy gyalogosan. Meg se üsmerte, aszondi, úgy megváltozott.

- Hát az üdő eljár, mink se maradunk olyanok, mint ötven esztendő előtt vótunk.

- Hát nem. De beszéld má tovább!

- Hogy má hazamönt vóna, osztán mast is odahaza van.

- Nem keresik rajta az embörhalált?

- Hát ha má egyször ölégtételt adott az apja, mit keressenek. De lá, akkor sem tudták, ki vót a gyilkos. Meg hogy vereködés vót, meg Kamu is csak hibás vót, mer mér nem adta a lányát. Kellött neki úgy ácsingózni az után a néhány bűr, meg marha, meg laó után? Igaz krösztyén nem áll a fiatalok elejbe. Ha má úgy megrontották űket, hatták vóna. Lá, mit tevött az ördöng.

- Hát biza, akkor sokat tevött, - sóhajtott keservesen Egyöd bátya s szomorú emlékeibe merült. - Mert lá, akkor vót az a nagy viher, meg tűz...

- Akkor. Hogy elmen az üdő...

Lassan eszegették a köleslepényt s az eget bámulták. Gyöngyszínű volt az ég, eső ígérkezett.

- Most meg valami Ambrus úr kerül ede, - szólalt meg Egyöd bátya. - Hogy má kerál űnagysága néki adá Voiszlót, meg Gyűlvészt, egészen Kovazdig. Még templumot is építenek.

- Ambrus úr? Miféle?

- Nem tom.

- Nyilván ott vala ű is abba a csatába, akit a tatárokkal vívott Béla úr.

- Löhet. Ha ugyan vót olyan csata.

- Igaz, az embörök sokat beszélnek...

- De eső lesz, gyerök, - kapta fel a fejét Kösid. - Rakjunk tovább, mer ejenkor meg szokott gyünni a haljárás.

Lassan, öregesen feltápászkodtak s a ladikjukba szálltak. Bátur is bekapaszkodott a helyére. Lábát keserves pofával vonszolta, mióta megöregedett, eső előtt szakgatta a köszvény.

2.

Bene csakugyan megérkezett. Kovazd felől jött a Várát-úton, gyalog. Lábán szakadozott kún ötük, testén ócska bőring, hátán koszlott farkasbőr, fején hasított magas süveg. Mennél közelebb jutott az ismert helyekhez s itt is, ott is ráköszöntöttek az annyiszor látott erdők, dombok, vén fák, annál lassabban ment, annál nehezebb volt a járás. Végül Gyűlvésztől a faluig már csak ballagott. Felismerte a Sózót, ahol ősszel a sok asszony, leány a halakat sózza télire, a vékony, hosszú s lengeteg fahidat is, de már nem az a törzs feküdt rajta, ami akkor. Talán elvitte az árvíz. Mikor a falu alá ért, megdöbbent. Ez lenne Voiszló? - kérdezte bámulva. - Ezek nem azok a házak, nem úgy állanak s nem is a helyükön. Talán eltévedt. De hisz Kovazdtól csak egyenesen jött, ismeri az utat. És a Sózó is a régi helyén van. S a keskeny földcsíkok is, mint régen, csakhogy most Sille felől esik a kenderföld, akkor meg a déli részen volt.

Egészen elszomorodott. De azután csak nekiindult megint és most már kissé gyorsabban, izgatottabban lépegetett, hogy lássa, vajjon nem az ördög játszik-e vele, mint már annyiszor az életben.

Az úton szaporajárású, kis begyes, mezítlábas lányka sietett. Amint elhaladt mellette, halkan, tisztességesen köszönt és meggyorsította lépéseit. De vagy öt lépésről csodálkozva s töprengve visszanézett, mintha kutatott volna az emlékezetében s tovasietett. Bene nem ismerte a kisleányt.

Mikor azután a berenához ért, egy gyermekkel találkozott s megkérdezte tőle, ki fia.

- Én Jaksáé! - vágta oda a zömök kisfiú büszkén.

- Jaksáé? - örvendezett Bene. - Hát Öcsöd kendüt ismeröd-e?

- Ismeröm ám, de az nem kendü, hanem kende.

- Merre lakik?

- Gyere utánam, megmutatom.

Fürgén szaladt előtte, kis erős lábai peregtek, mint a kerékküllők. Közben folyton fecsegett. Honnét gyün a bácsi? Kihez gyün? Miért gyün? Meddig marad itt? Milyen csizmája van? Miféle süvege, inge? Ki hasította be a süvegét? Bene alig győzött felelgetni, pedig nehezére esett. Végre a kisfiú megunta a mogorvaságát.

- Mért vagy olyan mérges? - kérdezte.

- Mert eső lesz.

Erre azután nem tudott mit mondani.

Öcsöd kende háza is máshol állott, mint régen. Nem is olyan ház volt, hanem valamivel nagyobb, magasabb. De az ajtó előtt ott battyogott a szülike piszkos biklájában, kócos hajával, fogatlan, ráncos képével. Éppen befordult a házba, talán tojást vitt nagy óvatosan. Bene egy kis sótartó tukót adott a gyermeknek, az csodálkozva bámulta. Ilyen faragást még nem látott. Azután elfutott, otthagyva őt a ház ajtajánál.

Szíve hevesen dobogott, szeme szomjasan kereste a régi emlékeket. Dús gyümölcsösök burjánzottak köröskörül s most már felismerte a homokhátakat is, amelyeken a falu épült. De nagyon megváltozott minden. A házak kissé Nyugatra húzódtak, a bozót Kelet felől előrébbnyomult, de Délről az erdő hátrább. Azelőtt egészen a házakig nyujtózott. És milyen különös, valami hiányzott a szemének. Most hirtelen rájött, hogy a vén vadkörtefa, amely alatt Györke apa szokott üldögélni.

Elszánta magát és belépett.

- Jestét adjon Isten, - köszönt illendően, mély, fakó hangon.

Pancsó banya éppen kifelé iparkodott a házból. A szakállas, különös idegen láttára meghőkölt, fogatlan ajka szaporán mozgott, szeme fürkészőn meredt az idegen arcba.

- Jestét - dünnyögte nyersen. - Kit keresöl? Mit kívánsz?

- Hazajövék - mondta lesújtva Bene.

- Mi? Mi? - hebegte a vénasszony. - Ki vagy, he? - Majd felsikoltott, száraz, csontos kezét a homlokához kapta, szinte megtántorodott. - Bene!

- Az - hagyta rá a férfi.

Erre a szüle jajgatni, sápódni, topogni kezdett. Húzta befelé az ingénél fogva s közben csodálkozva nézegette.

- Jaj, jaj neköm! Jaj, Ukkon atyám, Istenöm, Szűzanyám! Tudtam, megéröztem, megálmodtam! Egész nap röpdösött a szömöm. Mondtam is apádnak, hogy gyün valaki, akit nem is várjunk! Jaj, ülj hát le. Tarisznyád nincs? Lovad sincs?

- Sömmim sincs - sóhajtotta a férfi s átlépett a küszöbön, jobbra fordulva belemerítette a padkán álló bögrét a csobolyóba s egy korty vizet ivott. Majd körülnézett. A ház közepén kereste a tüzet, a belső falnál a fegyvereket, a földön a szőnyegeket. Mindez nem volt, a falon néhány tál, fazék, bögre függött, a mennyezetről egy-két keszkenő. A földön gyékény hevert.

- Igön - motyogta s megvakarta a homlokát.

Azután leült, maga alá szedte lábszárát és süvegét a földre helyezte.

E közben a vénasszony visítva kirohant a házból. Szétkiabálta, hogy megjött Bene. Öcsöd után is kiáltozott. Az ajtóban megjelent Bene ijedtarcú nénje, aztán eltűnt. Alkonyodott, a Nap sárgán, laposan sütött be az ajtón, kint tyúkok kodácsoltak, ludak gágogtak, tehenek bőgtek, kutyák ugattak vékony, szapora hangon. S innen-onnan emberi hang, különös, éneklő emberi hang verődött be hozzá. Nagyon fáradt volt, egykedvűen ült a gyékényen és várt.

Egyszer csak furcsa, idegen s mégis ismerős hangot hallott, Öcsöd izgatott, öreges hangját. Érezte, hogy a szíve elszorul, arca elsápad. Felkelt s mélyen meghajolt. Öcsöd állott az ajtóban. Hosszú pillantással nézett reá s ő is az apjára. Igen, Öcsöd volt. De milyen különös. Kerek fején hamuszürke a haj, bajusza lecsüng, szakálla is őszül. Lábszárig érő furcsa gatya van rajta, rövid vászoninge nyitva. Melle erősen hullámzik. És rebegő szemmel, kutatva, egy kissé gyanakodva néz reá. Végre felkiált:

- Fiam!

Bene mégegyszer meghajol, ujjait a homlokához emeli. Érzi, hogy erős kar fonódik a vállára, szőrös, különös, de mégis jólismert szagú arc dörzsölődik az arcához és a ráboruló mellkas hevesen megrázkódik. Igy tartja őt átölelve Öcsöd és ő Öcsödöt s úgy érzi, a szíve nagyon fáj és idegen helyre érkezett.

3.

- Ülj le - dadogja halkan s kissé túlzott nyerseséggel Öcsöd s lenyomja a földre. Mellé ül, hosszan nézi, fáradt, kicsiny ráncokkal körülhálózott szeme csillog. Sokáig nem szól, csak néz.

Közben a vénasszony friss tejet, köleslepényt s egy kosárka körtét tesz elé a gyékényre. Noszogatja, hogy egyék. Az apja is kínálja. Mohón issza a tejet és csodálkozik, milyen édes és zsíros, holott ő azt várta, hogy csípős legyen. Igen, ez friss tehéntej. Nagyon régen ivott friss tehéntejet. Leveszi a szájáról s belenéz. Harap a lepényből, nézegeti.

Azok nem tudnak szólni semmit, csak ülnek, bámulják az alakját, ruháját, szája mozgását, szomorú, kedvetlen szemét. Összenéznek és elkomolyodnak.

Valami van közöttük, amit kerülgetnek, de amire mind a ketten gondolnak. Öcsöd nyilván nem akarja a fiát emlékeztetni rá, Bene meg az apját kíméli. Hát mind a ketten úgy tesznek, mintha az evés miatt hallgatnának. De amikor Bene a tejet megitta, a lepényt is megette és kiválasztva egy sárga, illatos körtét, beleharap, Öcsödnek szólnia kell.

- Sovány vagy - mondja sajnálkozó hangon s összecsípi a szemét, fejét féloldalvást billenti, hogy jobban lássa Benét.

- Sovány? Mindig ejen szoktam én lönni.

Száján lecsurog a körte leve. Édes, illatos, puha. Elszomorodik tőle, térdére csüggeszti a kezét s maga elé bámul.

- No! Talán nem jó az körtve? - kérdezi a vénasszony.

- Jó, jó, nagyon jó... - felel Bene s megint beleharap, hogy lássák, mennyire ízlik. Pedig elkeseredett tőle a szája, szívére valami nehéz bánat telepedett, nem tudja, mire emlékezteti a körte édessége, puhasága.

- Hát osztán ez meg mejen ruha rajtad? - kíváncsiskodik Öcsöd s két ujjával megfogja a bőringet, morzsolgatja, tapogatja. - Hon viselnek ejent?

- Ez? Ez csak olyan külmek.

- Hutyún mondod? - bámul el Öcsöd.

- Külmek, vagy kilmek. Szóval: imög. Ejent viselek az kúnoknál.

Az arcokra csodálat és tisztelet terül. Bólogatnak, suttogva ismétlik az ing nevét.

- Hát, akkor te a kúnok közt is jártál - noszogatja Öcsöd. - Furcsa ruhájuk van. Még a csizmád is más. Miféle csizma ez? kún?

- Ez is csak olyan - vet közönyös pillantást a csizmájára Bene s fordít egyet-egyet a lábán, nézegeti, mintha most látná először. - Némelyek szijmásznak nevezik, de igazában ötük. Erre osztán még fön szokták húzni a kepist. De azt inkább csak az asszonyok, hogy ne mocskolják a szép, cifra ötüket.

- Hát csak csudálatos helyekön járhattál, fiam - ámuldozik Öcsöd. Megint nem tud mit mondani, csak ül, töpreng, csóválgatja a fejét, nyalogatja a szájaszélét, húzgálja a szakállát. Ugyan hogy is beszéljen ezután ezzel a sovány, keményarcú, szomorúszemű, hallgatag férfival? Ez nagy utat bejárt, sokat látott, sok baja is lehetett, ennek minden olyan szegényes, kisded. Lám, milyen bőringe van, milyen cifra, különös, rövid csizmája, nem is csizma, hanem ötük. És a süvege is milyen más. Magas, oldalt hasított süveg. Felveszi, forgatja, nézegeti, még meg is szagolja.

- Ez meg mi? - kérdi.

- Ez a takkie.

- Mi?

- Takkie. Igy mondják. Jó, mert védi az embör fejét a csákánytól.

- Hát, izé... tik csákányt használtatok? Má azok, ahol te voltál.

- Csákányt.

Öcsöd megint bólogat, azután, nem tudván mit mondani, ráripakodik a vénasszonyra, hogy menjen dolgára, lássa el a teheneket.

- Éppen kisborjúnk vagyon - magyarázza Benének szerény büszkeséggel. - Szép kis bikaborjú. Nem akarod látni?

- Dehogy nem.

Felkel s kimennek a ház elé. Egy fához kötve szelíd fehér tehén kérődzik, borja ott áll szétvetett lábakkal a hasa alatt és szopik. Ugyancsak dögönyözi, ökleli az anyját. Körüljárják, nézegetik, Öcsöd meg is tapogatja, megveregeti. A tehén lesunyt fejjel ámulja az idegent, tág orrlikkal szívja be a szagát és fenyegetően gurrog.

- Szép kis bikánk vagyon, az ám! - kiált fel Öcsöd, a borjút dédelgetve. - Majd kimessük, tinó lesz belőle. Azután ökör. Szántsunk rajta. Mert, tudod, ezök a miheinkek most irtottak egy részt az erdőből, arra... arra Hídvég felé, osztán föltörtük. Oda most kölest vetöttünk, szép sárga, lesz a télre elegendő. A kendör meg amoda vagyon most, Sille felé. Tán láttad is, ahogy gyüvél. Merről gyüvél?

- Kovazd felől, a Várátúton.

- No, mindjárt gondolám.

Megint nem tudnak beszélni, csak állnak, nézik nagy figyelemmel a borjút, meg a tehenet.

- A loakat most Jani, meg Pali őrzi - folytatja akadozva, csendesen Öcsöd. - Tod, amikor vót az a nagy viher... Mennyi üdeje is? Haj, Ukkon, de régön is vót, hogy elmen az üdő... Hát még vártunk tiktöket egy darabig, de osztán elsirattunk, fiam, meg a másik kettőt is... Hogy má hármat, mert szegén Gál, Szegyej fia, meghótt. Másnap meglelék a nagy sárba, vízbe, aki a vihar után marada. Hát osztán, amikor eltemettünk, úgy vót, mintha tiktöket is eltemettünk vóna. De a másik kettő el is veszött egészen. Ernye, meg Döme, a pajtásaid. Ugyan, mi lett velük?

Benében felkavarodik minden. Torkát elszorítja valami: a temetésre gondol. Most hát tudja, ki volt, aki jajgatott. Gál volt. Nem hiába botlott meg a lova. Erről Csilling jut eszébe s még jobban elnehezül a szíve. Elfordul, ballag néhány lépést, azután apjához fordul, hogy valami vigasztalót mondjon.

- Ernyével találkozék Kő monostoránál. Amikor a kúnokat térítötték.

- Ugyan! - kiált fel Öcsöd. - Kő monostoránál. Hol vagyon az?

- Lent, a Duna alsó folyásánál. Ott téríték a kúnokat, akik bégyüttek nagy haddal, osztán később megen kimenének. A kerál is ott vala akkor. Ernye a kerál seregében vala.

Öcsöd szája szinte kinyílik a csodálkozástól, kíváncsiságtól, örömtől.

- Hát akkor talán életben vagyon! - kiáltja. - No, majd megmondjuk az anyjának. Szegény, úgyis annyit bánkódik azűte. Hát vaj Dömével mi lett?

Most már bizonyos, hogy Bene ezt is tudja. Nagyon meglepődik, amikor a fejét rázza s hallgat.

- No, ha Ernyét láttad, akkor Döme is él - bizonykodik Öcsöd. - Tán ű is ott van valahol, a kerál körül.

Ismét visszamennek a házhoz. Bene nénje tüzet vetett az ajtó elé, körülülik. A Nap már leszállt, felcsillantak a csillagok is, Hídvége felől lassan emelkedik a Hold ferde tükre. Békésen bólogatnak a vén fák, a vízen békák zenélnek, halkan, mintha ezüstszál csillogna, belevegyül egy citera pengése. Valahol dalolnak. Öcsöd kutyája is előkerült, hogy megkezdje éjszakai szolgálatát. Morogva kullog az idegenhez, de látva, hogy a gazda szívesen beszélget vele és a tűzhöz ülteti, nem vicsorog, inkább vizsgál. Megszagolgatja az idegen ruhát, fekete bogárszemével jól megnézi a jövevény arcát, tekintetét, azután megunja és lefekszik. Bolhászkodik. Bene csak nézi, nézi a kis kócos, fekete kutyát és elkomorodik. Szava elakad, szemét behunyja.

- Igön fáradt lehetsz - mondja Öcsöd résztvevőn. - Ne is soká üldögéljünk ett, mer maj gyünnek a kíváncsiak, hogy lássanak, osztán nem alhatol. Majd hónap. Nem feküdnél le?

- Nem, nem vagyok álmos - tiltakozik Bene, hogy ne maradjon egyedül. Igy, a tűz mellett, emberek között mégis könnyebb. Az imént úgy érezte, felkerekedik és világgá megy. Mit keres ebben a faluban? Idegen itt minden. A fák közül sokat nem ismer, sok régi fa kidőlt. Az erdőt is irtották, megnőtt a szántóföld. A házak odábbvonultak a dombokon s nem úgy állanak, mint akkor. Találkozott egy fiúcskával, Jaksa fiának mondta magát, ő nem is ismeri. Egy hegyes, szaporajárású kislány ment előtte az úton, köszöntötte, ránézett, azt sem ismeri. Mit keres ő itt? Még a beszéde is olyan szokatlan, idegen. Eddig azt hitte, ormánköziesen beszél, emlékezetében úgy élt és hangzott az ormánközi beszéd s most érzi, az nem ilyen volt. Azaz: ilyen volt, de mégis más.

- Beszélj valamit - kéri végül Öcsödöt s a tűzbe bámul. - Mi történt azóta?

- Hát, fiam, sok mindön - fohászkodik neki Öcsöd örömmel, hogy a kérdésre felelhet. - Nem is tom, hon kezdjem. Hát, ahogy látod, a falu egy küssé odább húzódott. Amikor az a nagy tűz vót, majd mindön ház leégött. A loak is velággá futottak. Csúnya éccaka vót. De má másnap hozzáfogtunk, hogy röndbetegyük. Nagy sírás-rívás vót, sok állat elveszött, akkor hozták haza Gál holttestét is. Mink embörök meg összveültünk, osztán megbeszéltük, mit hutyún kell mívelni. Legelébb is eltemettük szegén Gált. Isztróból hoztunk papot, Ábrám segétött néki, ű lóbálta a füstölőt. - Félszemmel Benére sandít, hogy lássa, milyen képet vág Ábrámhoz. De Bene arca közönyös és szomorú marad, szeme egykedvűen borong. - Szóval, igön szép temetés vala, a sírja ott van a Cser felé, már meg is feketödött rajta a csónak, akit fölibe állítottunk. Mikor ez megvót, hozzáfogtunk a sok szemét, romhalmaz elhordásához. No, vót munka ölég. Még a gyermökcsék is velünk dógoztak. De hát meglett, osztán most így van ni. Csak odább mentünk, mondom, mert némelyik családnak nem vót jó úgy, ahutyún vót. Meg is közelébb is vagynak a házak, nem kell annyit caffogni, ha egyikbül átmen az embör a másikba.

- Hát még mi vót? - noszogatja tovább Bene.

- Hát más nagy dolgok is történtek - folytatja mély lélekzetet véve s belehevülve a beszédbe. - Az történt, hogy Ábrám pap leve, má fön is szentölték. Odabé lakik Isztróba, igön jó dóga vagyon, okos embör, ekkora könyveket búj! Néha meggyün, osztán beszél az emböröknek mindönféle szent dogokat. Igön érti. De nem gyün olyan sűrűn, mint azelőtt. Hát azt sem tudod, hogy Ambrus úr gyün ede, eztán néki adjunk az adót? Műte Kovazd vára úgy leromla, mert a vitézök elmenének a nagy háborúba Bertalany pispek úrral, sönki sem törőde vele. Azelőtt se nagyon javétották. Azt mondik, ott is hagyják egészen, máshol épétenek. Soklóst épétik erősen, javétik, röndözik. Hát itt osztán templumot akarnak állétani, azon a nagy dombon ott, a haraszti végnál. Meg klastrumot. Jó is lesz. Ábrám idekerül akkor, a maga falujába.

Bene hallgat, bólogat. Öcsöd meg már szinte magának mesél.

- Halál is vala, az öreg Györke apát eltemettünk. Igön vén vót má, alig tudott járni. Anyám gyógyétgatta, füstölte, de nem használt. Öregség ellen nincs orvosság. Ott pihen szegén a bódog föntámadásig Gál mellett. Hát ennyi mindön történe azűte... Az egyik húgocskádat meg elvövé egy bessenci gyerök, tám ösmeröd, Fúttó-gyerök, Máté nevezetű. Három menyecske is került. Az egyik Kőhiricsrül, a másik kettő meg Bessenciből. Igy szegén Gál jegyöse ett van most, a faluba, mer ide hozták asszonynak. Má gyeröke is van, kettő. Szaporodnak. Tavaly meg rossz vót a halászat, mer az a nagy szárazság vót, osztán sok apróhal elveszött. Alig vót dóguk az asszonyoknak a Sózón. Meg osztán vala egy olyan kemény telünk is, hogy a farkasok ott jártak a falu körül. Szét is téptek egynéhány kutyát. Fejszével mentük rájuk. Egyödék gyerökük, a Pali meg nyíllal akará meglőni az egyik vén kanfarkast, de rosszul találá, alig tudunk megmönteni a fogai közül.

- Van-e sok lovatok, barmotok?

- Van, hála az Öregistennek. Meg gyisznunk is. A mokrád most Sille felé van, mert a régit fönszántottuk, hogy megirtottunk az erdőt, ne maradjon az a sarok üresen, meg osztán a gyisznók is bejártak a kölesbe, nem löhetött őrizni tőlük. Hát ennyi mindön történt, fiam! Még elmondani is sok.

Meg is pihen a sok beszéd után.

- Hát veled mi mindön történt? - kérdezi azután Benét, kíváncsian függesztve tekintetét a férfi egykedvű arcára.

- Sömmi - feleli Bene. - Valék kúnok között, tatárok között...

- Tatárok között? - üti fel a fejét Öcsöd. - Hát vaj csakugyan tatárok valának?

- Ők osztán azok.

- Osztán mejenök vótak, hallod-e? Egy üdőbe sokat beszéltek róluk, de hittük is, nem is. Én mindég azt mondtam, a némötök ellen méne a kerál. Meg Bertalany pispek úr is László espán úrral. Vótak ott Kovazd-beliek is. De hogy osztán hazagyüttek kardcsapás nélkül, csak hírbül hallánk valamit. Mejen szörzet az a tatár?

- Csak olyan, mint a többi. Éppen hogy nem ösmer jorgalmat.

- Hát ugyan melyik ösmer, ha egyször csatázik? Osztán mit láttál köztük?

Bene elgondolkozik. Emlékezetében esztendők zűrzavara kavarog. Itt egy arc, ott egy éjszaka, amott egy lovas, amott egy templom ledőlt tornya. Hosszú hallgatás után felel:

- Sömmit.

4.

Futótűzként terjedt el a hír, hogy Öcsöd fia Bene hazaérkezett. Az emberek nem hitték, azután ámuldoztak. Ki látta? Gyóki, Jaksa lánya. Megismerte.

- Jaksa lánya? - hümmögtek az öregek. - Kislány vala még ű, amikor az a dolog történt.

- Kislány, kislány, mégis megösmerte.

Csoportokba verődtek asszonyok, emberek, vitatkoztak. Előkerült Gyóki is. Nem lehetett olyan nagyon kislány, tíz tavaszt is láthatott, hiszen már nagy lány, eladó. Szemérmesen vonogatta a vállát, pirult, nevetgélt.

- Megösmerted Öcsöd fiát? - kérdezte az öreg Egyöd.

- Meg én! - bizonykodott erősen Gyóki. - Sütétbe is megösmertem lönne.

Többen nevettek.

- Osztán mejen? - kíváncsiskodott lázasan Pál felesége.

- Hát olyan szép, dörék embör. Szakállas, barnaszömű.

- Mégis csak ű lesz! - kiáltották többen, mintha szép, derék ember, aki szakállas is, barnaszemű is, csak ez az egy lett volna a faluban.

- Mejen ruhába láttad? - firtatta szinte a nyálát csordítva Pál felesége.

- Hát olyan izésbe... Valami furcsa csizmája vót, eddig ért ni - mutatta meztelen, gömbölyű, naptól barna lábszárán Gyóki. - Osztán ejen magos süvege vót, ett ódalt béhasétva, ni. Az ünge meg bőrbül való vót, ejen rövid, ni.

Mind mutogatta a magas süveget, a derékig érő rövid inget.

Gyókinak nagy volt a diadala. Mert az öregektől a lányokhoz ment. Elvégezvén a napi munkát, egy csapat lány a gilvatermő göcsökön ült s a citerát, damborát pengető legényekkel évődött, egy másik meg kiment táncolni a játszóhelyre. Gyóki végigjárta őket, mindenütt körülállták, húzták-vonták, száz kérdéssel zaklatták. Gyóki egy fejjel nőtt, telt keblecskéje egy ujjnyit dagadt. Mindenki csodálta, hogy ismerhette meg ennyi idő után s olyan idegen ruhában, hiszen tízesztendős lehetett, amikor Bene azt a dolgot művelte.

Mikor a valóság kezdett kialakulni, Egyöd, Kösid, meg Jaksa felkerekedett, hogy meglátogassa a kendét. Valami dolguk van - mondták. Egyenként szállingóztak a ház felé.

A tűznél Öcsöd ült magában. Először Egyöd bátya cammogott oda, jóestét kívánt. Úgy tett, mintha nem csodálkoznék rajta, hogy nem látja Benét. Öcsöd meg úgy tett, mintha nem tudná, miért jött Egyöd. Hellyel kínálta az öreget, érdeklődött családja és lova felől, néhány szót ejtett a kölesről, kenderről, halászatról, meg hogy szarvasnyomra bukkant. Egyöd felelgetett, véleményt mondott. Kis idő multán megérkezett Kösid. Vidáman köszönt, leült, a szokásos kérdések és feleletek után nagyhangon elmondta, hogy milyen kis ördög az unokája, már beszél. Csakhamar ott termett Jaksa is, hosszú, csontos alakja hirtelen bukkant fel a homályból. Megsimogatta a kutyát, beszélt hozzá s nevetett, amikor a kis Buksi trüsszögve dörgölőzött hozzá. A három férfi oldalát úgy fúrta a kíváncsiság, hogy alig tudott szólni.

- Hát a fiam meg hazagyütt - mondta ki végre a megváltó szót Öcsöd s diadallal körülnézett.

Egyszerre hökkentek meg mind a hárman.

- No!

- Hát csak igaz!

- Meggyütt. Hanem bément, osztán alszik, mert igön megfáradt. Nagy utat teve. Kovazd felől gyütt, de csak úgy gyalog.

- Hát mégis csak megösmerte a Gyókica - bólogatott Egyöd bátya.

- Osztán mejen?

- Hát csak olyan. Sovány, törődött, meg mintha szomorúnak látnám. Fáradt is. Heába, sok helyen járt, sokat látott, sok baj érhette.

Igy hát bele kellett törődniök, hogy nem láthatják. Majd holnap.

- Megnízte a tehenet, meg a borjút - dicsekedett Öcsöd. - Körülnízött mindönt. A tehén is, meg a borjú is igön tetszött neki, szépnek találá. Kedig ű csak sokat látott!

Másnap Bene még fáradtabb volt, mint az este. Nehezen kelt fel, tagjait mintha összetörték volna. Lustán cammogott ki a házból, tejet ivott, váltott néhány szót Öcsöddel, megnézte a gyümölcsöst, ismerkedett a kutyával, szemügyre vette mégegyszer a borjút, de a faluba nem ment. Öcsödnek dolga volt, de délben ismét hazatért. A kende suttogva kérdezte a szülét, vajjon beszélt-e a fia s mit beszélt. A vénasszony sápódott:

- Nem beszél az, hallod-e, valami nagy kű nyomja a szívit!

Hallgatagon kanalazták a köleskását. Bene kelletlenül evett, alig szólt egy-két szót, amikor Öcsöd az időjárásról beszélt. Meleg volt, sűrű felhők gomolyogtak az égen, a fák esengve nyujtogatták karjaikat, az eső a levegőben lógott. Ilyen forró, esőváró nap volt az is...

Mikor kettesben maradtak, Öcsöd maga után intette Benét s a gyümölcsösbe ballagott. Sárgarigók tilinkóztak, gébics csattogott a fákon. Két kisfiú körtét keresgélt, arcuk maszatos volt a gyümölcs levétől.

Egy terebélyes diófa illatos koronája alatt leültek a fűbe. Öcsöd hosszas hallgatás után szólt:

- Hát, fiam, most mit akarsz tenni?

Bene még erre nem gondolt. Hallgatott, töprengett.

- Hát dógozni kell - mondta.

- Biza, dógozni kell - hagyta rá az apja. - Halászni kell, az erdőre kell járni, szántani is kell, aratni is kell... Összve kell gyűjteni azt a kicsit, amire az embörnek szüksége van e földi életbe.

- Hát majd halászok, gyűjtögetök, szántok, aratok, amit kell.

- No jó - bólintott Öcsöd. - Hát osztán hutyún leszünk az asszonnyal?

Féloldalvást nézett rá, mint halászó gém a vízre. Bene arcán azonban nem látott semmi különöset. Elnézelődött a fák között, bámulta a szálló felhőket, figyelte, amint egy csilling-madár vijjogva lebeg az égen, fehér szárnyaalja villog a sötét felhő hátterén. A meleg szél erős víz- és növényillatot hömpölygetett.

- Azt tod, hogy Verág férhön ment?

- Okosan tevé.

- Ott vették el, Hídvégen. Odahaza maradt. Ma gyerökei is vannak. Két leánykája, meg egy szép gyeröke. Dógos, csöndes asszony, nincs vele az urának sömmi baja.

- No, hála Istennek - helyeselt Bene s elmosolyodott.

- Kamunak meg akkor elégtételt fizettem, megegyeztünk öt tinóban, ötven nyestbűrben, meg tizenöt farkasbűrben. Igy osztán békesség vagyon. De hát most, hogy hazagyüvél, neköd is családra kell gondolnod. Nem élhetsz így. Vagyon itt egy-két eladó lány, vagy, ha nem tetszik, nízhessünk máshon. Akár Hídvégén is. Tod, a nagyanyád mejen fívelő, majd szöröz ű neköd feleséget.

- Hát nem olyan sürgető, még várhassunk. Elébb kifújom magam.

- Jó, jó, nem is hónap. Csak mondom. Én nem tudhatom, mi vót, hutyún vót, míg nem vótál etthon, bizonyosan vót asszony ett is, ott is, tám gyerök is...

- Vót, vót, az embör nem tarthati meg magát.

- No, hát ami vót, vót. Most etthon vagy, mert biztosan magad tudtad legjobban, hogy haza kell gyünnöd s mér kell hazagyünnöd. Jobb is. Itt van ez a szép kis főd, a szép erdők, vizek, a szép falu, az embörök most is azok, akik vótak, az Öregisten Napja lesüt reánk, ha kegyös, még ennünk is vagyon mit... Csak dógozni kell. Osztán, ha úgy gondolod, hogy asszonyt níznél magadnak, csak szólj. Nehogy az ördöng megen talponálljon bennünk, mint akkoriban. Szépen, békésen megnézzük, megalkudjunk, osztán má összeröffenhet is a falu, indulhat a kaláka, épülhet az új ház.

Mosolyogva, biztatóan tekintett a fiára. Bene is elmosolyodott, de a mosolya olyan volt, mint mikor az öregember türelmesen hallgatja a gyermek csacsogását.

5.

Megvárta az alkonyatot s elindult, hogy a falut köszöntse. Lassan ballagott, meg-megállt egy ház előtt, illően köszöntötte az embereket s mosolygott, mikor a csodálkozó kérdések elhangzottak:

- Nézd má, Öcsöd fia! Hát meggyüttél?

Körülvették, nézegették, kérdésekkel halmozták el. Mindenről akartak hallani. Merre járt, mit látott, mit művelt, milyen a kerál, hogy volt az a csata a tatárokkal, igaz-e, hogy kutyafejük van, gyermeket esznek, embervért isznak s úgy élnek, mint az állatok? Hát a kúnok hogy dúlták fel az országot? Van-e még nép, ki műveli a földet? Kikből lesznek a katonák? Bene alig győzte hallgatni, felelni meg éppenséggel nem tudott. Hát a tatárok is csak emberek, nagy dúlást míveltek, de háború volt. A kúnok is felgyújtottak, amit tudtak, mert a kánjukat megölték Pesten. Vége-hossza nem volt a sóhajtozásnak, felkiáltásoknak, sápódásnak, csudálkozásnak. Bene eleinte alig-alig tudta elviselni, de lassacskán engedett a közönye s elmondott egyet s mást. Megemlítette például a tevéket. Ettől tátva maradt a szájuk. Tán nem is lelkesök azok, hanem ördöngök! Azt is elmondta, hány ezer meg ezer birkájuk, barmuk, lovuk van a kúnoknak, meg tatároknak. Egy-egy nyáj kétezer birkából áll, otárnak hívják. A juhász meg atamán.

- Atamán... - ismételték csodálkozva, nevetgélve. - Hát a juhász nem juhász?

- Atamán, vagyis öreg ember. A bujtár meg kasibár.

Ilyen meglepő, csudálatos, gyakran értelmetlen dolgokat mondott. A legények a vállára csapkodtak, örvendeztek, nevettek, ugratták, hogy felülkerekedjenek. Mert Bene volt a falu hőse, a diadalmas. Még jó, hogy elég kedvetlenül s közönyösen viselte az ünneplést, mert csúnya gyűlölséget, verekedéseket támasztott volna.

Minden házba behívták, megkínálták hússal, kásával, még bozával is. Pál tudta, hogy nagyon szereti a halat, hát kiválasztott egy szép csukát és parázson nagyhamar megsütötte. S mindenütt lelkendezve kérték, ne haragudjék, szegények ők, csak ezzel tudják megkínálni.

De már a játszóhelyre nem ment ki, pedig hívták a fiatalok s noszogatták az öregasszonyok is. Arra gondolt, neki családja van valahol, nagyon messze. Többé nem láthatja ugyan, meghalt az asszony, a kisfiú, a kutya is meghalt, de azért valahol vannak. Nem illik hát neki a játszóhelyre menni, lányokkal évődni, legényekkel kötődni, játékban gyönyörködni, virágdalokat énekelni. Hadd pengessék a damborát, énekeljék a dalokat, ugrassák egymást találós kérdésekkel, fiatalok, övék a világ.

Este megint ellátogatott egy sereg öregember, családos férfi a kendéhez, körülülték a tüzet, iszogatták a bozát, majszolták a köleslepényt, tereferéltek, kérdezősködtek. Lassanként Bene lett a társaság közepe, mind őt akarták hallani. Öcsöd keble dagadozott. Majd csak lábrakap a fia, kipiheni magát, munkához lát. És ilyen tapasztalt, nagy földet bejárt, mindenhez értő, szinte az egész világot, minden népeket ismerő férfi szép lányt vehet, jómódút. Ahogy Benét figyelte, látta, hogy szeme csillog a bozától és a hangja is elevenebb, az arca is vidámabb.

Aludt, evett, járkált, elmélkedett, nézelődött, üldögélt - ez volt most az élete. Közben szüntelen attól félt, hogy az apja szemrehányóan tekint reá, hátamögött mogorván összevonja a szemöldökét, haragszik a tétlensége miatt. Egyszer megjegyezte, hogy elmehetne valaki följárni a lépeket az erdőn, mert fáj a dereka. Bene úgy tett, mintha nem hallaná s Öcsödnek magának kellett az erdőre mennie. Ez fájt neki, de nem tehetett róla. Mit keres ő az erdőn, a lépek körül? Az ember megél, amíg az Öregisten akarja, ha meg nem akarja, hiába minden. Olyan semmi az emberélet... Mint a szúnyogé. Jön egy nagy vihar, egy erős jégeső, lecsap s volt, nincs. Sárbahull, összetörik. Míg a napfényben szálldos, rezgeti csillogó szárnyacskáit, azt hiszi, övé a világ... Mint a játszótéren cicázó, nevetgélő, daloló virágkoszorús lányok.

Lassanként észrevette, hogy a faluban minden úgy folyik, mint régen. Pancsó banya körülbattyogta a háztájat, felkutatta a tyúkok tojófészkeit s keblébe dugva néhány tojást, leste, vajjon nem veszi-e észre valaki. Hitte, hogy nem. Legények-lányok vellafával a vállukon mentek sarjút gyűjteni, kérdezgették, mit mutat a tenyerük. A férfiak legeltettek vagy kimentek a vízre, erdőre halászni, vadat fogni, gyűjtögetni. Az asszonyok a lenföldön dolgoztak, fúlencsét szeleltek, csicseriborsót töltögettek, az aszalóban gyümölcsöt aszaltak, gyermekekkel vesződtek. Este Öcsöd körüljárta a falut, megfújta tülkét, bezárta a gyepű berenáját. A házak között lovak, tehenek legelésztek. Isztróból elhozta a szél a ringó harangszót, kigyúltak a tüzek, bográcsban főtt a köles, parázson pirult a hal. Pengtek a damborák, zengett az ének, kacagás, hogy aztán lassan elcsituljon minden s a kis házak, a dús gyümölcsösök, a susogó nádasok és erdők felett kiragyogjon a Hold békés ezüst fénye, felcsillanjon a Szalmatolvaj csillaggal behintett útja. Bene lassanként ráismert a hangokra, a házakra, fákra, tehenekre és kutyákra. Csak éppen ezek a kutyák ismertek még őrá nehezen. Ha a szagát megérezték, vadul csaholtak, rárontottak, le akarták marni. Csak ha rájuk szólt, értették meg a szavát s hagyták békében.

Vasárnap a falu nagyrésze fölkerekedett, gyalog, lóháton, csónakon átment Isztróba misére, létániára. Alkonyatkor tértek vissza, vidáman, megbeszélve a hallottakat, híreket. Kikkel találkoztak, milyen beszédet mondott Taddeusz atya, vagy éppen Ábrám. Mert Ábrám is beszélt. Beléavatták az égi titkokba s ő nyilatkozott. Szavait meghányták-vetették s megállapodtak abban, hogy jó pap lesz, ha felépítik a voiszlói templomot.

Bene Isztróba sem ment el. A vasárnap csendjében a gyümölcsösben hevert, feje alá tette a kezét és merengett, emlékezett, szundikált.

Öcsöd azonban egyre nyugtalanabb lett. Összesúgott a szülével s kérdezgette, mi baja lehet a fiának. Attól tartott, egész életére megrontották. Beteg. Csak jön-megy, hallgat, ha beszélnek hozzá: mosolyog. Nem dolgozik semmit. Tehetetlen. Igaz, hogy nem olyan komor, mint amikor hazajött, de szívesen van magában. Lányt sem akar nézni. Hát így vénül-e meg asszony nélkül? Nem lesz unokája Öcsödnek? Ábrám - pap. Barát. Isten szolgája. Bene pedig beteg. Szerencsétlen házasság volt az övé, a felesége szülés után gyorsan meghalt, láz vitte el. Benével is szerencsétlen. Az a sok villongás, versengés Ábrámmal, azután a hídvégi dolog... Most pedig, tessék, hazajön, az ember azt hinné, vége minden gondnak, bajnak... De csak lézeng, házasodni nem akar, dolgozni nem tud... Örökre megrontották szegényt.

A szüle nem tudott semmi okosat. Füveket égetett, szállóigéket mondott, megtett mindent, amit a tudománya engedett. Azonban úgy látta, hogy míg valamelyik lány meg nem eteti vele titokban a szőreszálát s rá nem olvassa a bájolást, nem szabadul meg a betegségtől.

Erre pedig nem volt Öcsödnek semmi reménye.

Igy lassanként mogorvaság, kelletlen hangulat, oktalan düh uralkodott a házban. Öcsöd elment Isztróba is, gyertyát gyujtott a Szűzanya szobra előtt, imát mondatott Benéért Ábrámmal, de azután beletörődött az állapotba. Kerülték egymást, szemüket lesütötték, mint akik titkolódznak, a látogatók elmaradoztak, a lányok-legények elfeledkeztek Benéről. A falunak csak olyan lakója lett, aki bolond módra él, kún öltözetben jár, keveset beszél, többnyire egyedül van, dolgozni pedig nem tud... Beteg. Már észre sem vették, hogy közöttük van. A gyermekek sem fordultak meg utána. Megszokták mint a különös fajtájú ebet, mint a tarka lovat. Öcsödnek tarka lova van, nem húz, kancára nem néz, komor csődör. Hát ilyennek is kell lennie...

Ezt észrevette Bene is, tudomásul vette, belenyugodott. Igy is jól van. Az ember élete olyan hitvány, repked mint a szúnyog a napfényben, jön a vihar, a jeges eső sárbaveri és vége.

6.

Egy nap Jaksa loholva jött Pancsó banyához. Lovát kiverte a Dobroc, csináljon valamit, gyógyítsa meg, nem lesz hálátlan.

A szülike nyomban felpattant, kivirult. Összeszedte a szükőkben, zacskókban őrzött hétféle füvet, magára öltötte piszkos, szakadozott, százesztendős gúnyáját - senki sem mert hozzányúlni, nehogy a bűvös erő ártson - s elbaktatott Jaksához. Bene hallotta a panaszt, látta a sürgölődést, nem törődött vele. Dobroc verte a lovat, tesznek "első tüzet", áthajtják a füstjén s meggyógyul. Tudott ő efféle gyógymódot maga is, de mi köze neki Jaksa lovához?

Estefelé megérkezett a vénasszony s fogatlan száját szinte kétségbeesetten mozgatva motyogott, suttogott magában. Képéből kivetkőzött, derekát fájlalta, nyögött, sóhajtozott, olyan volt, mint akit megvertek.

- Mi bajod? - mordult rá Bene. Ott ült a ház elölt egy lókoponyán s az esti égboltot nézte.

- Jaj, jaj neköm! - sápódott a szüle s összecsapkodta a tenyerét, könnytelenül szipogott, horgas orra szinte az állát verte nagy szomorúságában. - Nem használ, nem használ! Érzöm! Máskor az ejen laó felvidul, szöme ragyog, látszik rajta, hogy az első tűz könnyétött rajta. Ez meg csak lógati az órát, szomorú, bergyákos, lerí róla, hogy nem akar megtisztulni. Igön megfogá az betegség.

Bene kelletlenül mondta:

- Mert nem tudják, mit kell mondani.

- Hát te talán tudod? - visított mérgesen a vénasszony s felé fordult, mintha meg akarná harapni. - Nézd csak! Nagyanyámtól tanultam a tudományt, ösmernek messze fődön, ez meg itt ejenöket mond. Hát nem sül ki a szömöd? Mért nem mégy magad, ha jobban tod nálam, ha olyan tudományos vagy? Mért nevelöd a seggödet egész nap? Sömmit sem tösz, vízre, erdőre nem mén, dógozni nem akar, az asszonyokat elkerüli, csak lógati a fejét, hümmög, pislog, tétlenködik! Te, Ukkon lustája, dög, naplopó, tehetetlen, nem is vagy te embör! Csak bajt hoztál az egész falura, műte a velágon vagy! Csak ne is gyüttél lönne haza.

Bene elvörösödött. Nem szólt. De lassan felállt, elindult. Jaksáék felé tartott. Jaksa háza előtt ott állott egy csapat ember, asszony, még gyermek is. Jaksa a szomorú, kisebesedett pejt nézegette s hol a saját tarkóját vakargatta, hol a szomorú ló homlokát. Ott állott az öreg Egyöd, Kösid, Pál, meg Hestör, Zsuzsa, Gyöngy a két nagy fiával, még a kis lurkó is ott kíváncsiskodott komoly képpel, aki Benét az apja házához vezette. És keblén összefont karokkal, hátán lecsüngő vastag hajfonattal, mezítelen lábbal ott állott Gyóki is. Bene szeme végigfutott rajta. Csinos, izmos, barna, kerekképű, nevetőszemű kis leány, eddig nem is vette észre. De nem azokat nézegette most sem, ehelyett a lóhoz ment, megvizsgálta. Bizony, Dobroc verte meg szegényt, sebes volt a bőre, tisztátalan víz folyt a sebekből. Rosszkedvűen lógatta a fejét, szeme bús és fénytelen volt, farkát nem suhogtatta, még a lábát sem váltogatta. A ház előtt ott feketélt az "első tűz" nyoma.

Az emberek csodálkozva fordultak Bene felé. Mit akar ez itt? Mi lelte, hogy egyszerre olyan nyughatatlan? Mit tapogatja, nézi, húzza-vonja a lovat? Tán tud valamit? Ugyan, mit tudhatna azon az egyen kívül, hogy lézeng, kerüli az embereket, elbújik, ha nevetnie kell, asszonyra nem néz, dologhoz nem fűlik a foga?

- Tán biza tudnál valamit? - kérdezte gúnyosan Pál.

- Öreganyád itt vala már - figyelmeztette Jaksa.

- És azt mondá, nem segétt ezön sömmi.

- Majd meglássuk, - mondta Bene s parancsolgatni, tenni-venni kezdett. Némelyek gúnyosan nevettek.

Odament az "első tűz" maradványához, óvatosan szétkotorta a hamut és talált is benne néhány szem eleven parazsat.

- Fusson valaki szülémhön, de gyorsan s hozzon a hét fűbül még egy marékkal! - kiáltotta Bene olyan emelt, parancsoló hangon, hogy senkinek sem jutott eszébe ellenkezni. Gyóki már szaladt is, olyan fürge kis lába volt, kerek farán úgy csapkodott a pendely futtában, hogy Bene rajtafelejtette a szemét.

Maga a vénasszony jött vissza Gyókival. Kebelén, mint papok az imádságoskönyvet, féltve, áhítattal szorongatta a füves zacskót. Ám a képe cseppet sem volt áhítatos! Inkább mérges volt, elkékült az orrán díszelgő szőrös bibircsók. Már messziről rikácsolt battyogás közben, szinte köpködött.

- Én má megfüstölém egyször. Mit akarsz, te gamó? Okosabb akarsz lönni nálam? Te gyütt-mönt, velág tohonyája, te se kún, se magyeri? Ett a fű. Majd meglátom, mit mívelsz, tod-e, hon a ló feje, hon a farkaajja. De azután kitakarodol ám a házból, mert én többet nem akarlak látani.

Bene rá sem hederített. Elvette a füvet, egy kis száraz ganéjt keresett, felélesztette a parazsat s mikor a ganéj izzani kezdett, a lovat a két kis tűzrakás közé vezette. Azután egy-egy marékkal vetett a tűzbe a vénasszony füvéből s amikor pattogva, szikrázva füstölni kezdett, a ló mindkét oldalát megfürösztötte a füstben. Ide-oda rángatta az állatot, halk, megnyugtató szavakat dünnyögött a fülébe. Egyszer csak feltekintett az égre s harsányat kiáltott. Az emberek tisztelettel nézték.

- Jirikh! Jirikh! - kiáltotta Bene parancsoló hangon. S megint, mint amikor az ember kutyát kerget ki a házból: - Jirikh! Jirikh! Jirikh!

Fejét ringatni kezdte, áhítatosan dünnyögött:

És gyors, hadaró, de tisztán kiejtett szavakkal folytatta:

- Parancsolom neköd, hogy miképpen a kő nem gyükerezhetik és nem levelezhetik, azonképpen te itt a lovon ne gyükerezhessél és erekedhessél!

Még dünnyögött valamit, majd a lovat átadta Jaksának s meghagyta, vezessék az ólba, ne érje szél, világosság, eső. Ezután egy kis zsírt kért Hestörtől. Amikor megkapta, a még pislogó tűzbe dobott egy-egy keveset s míg sercegve égett, Jirikhet emlegette, de olyan nyelven, amit senkisem értett. Nyilván a betegséget okozó gonosz lélek nyelve volt ez.

Mikor megvolt, homlokához emelte ujjait, meghajolt s jóéjszakát kívánt. Az emberek ott maradtak s élénken vitatkoztak Bene tudományán. A vénasszony dühös rikácsolása hosszan hallatszott utána:

- Kétfelül füstölt! Ki látott má ejent!

Bene lefeküdt a házban s nevetett.

- Még majd azt hisszék, táttós vagyok - gondolta s a kis Gyóki lebbenő alakja tűnt fel behúnyt szeme előtt.

7.

Harmadnapig nem ment Jaksáék tájára, arra sem hederítettt amit a vénasszony motyogott. Harmadnap azután elballagott Jaksához. A ház ajtaja nyitva volt s Bene belépett. A sötét kis zugban senkit sem látott, mint aki fényes napvilágról lép be. De azután észrevett egy fehérpendelyes, barnahajú nőt, amint a koporsón ült, ölében valamit tartott s azt válogatta. Bene köszönt s behúnyta a szemét, hogy hozzászokjék a homályhoz. A nő hangjából megértette, hogy Gyóki van a házban.

- Mit mívelsz? - kérdezte azután s mosolygott.

- Ülj le - szíveskedett a leány. - Fúlencsét kell válogatni. Sok benne a szemetes.

Bene leült az ajtó felé eső részen a gyékényre s nézegette a lányt. Gyóki kényelmesen ült az alacsony koporsón, szétvetett combjai közt fészket formált a pendelyből, s abban válogatta, szemelgette a fúlencsét. Térdig mezítelen lába aranybarna volt, ameddig sütötte a Nap, feljebb fehér. Ahogy előrehajolt, telt, fiatalos emlői duzzadva feszítették az ingét, karja gömbölyded volt, keze kicsiny és gyors. Egy kissé összevonta a szemöldökét, hogy jobban lásson, sűrű barna haja kétfelől a halántékán befonva a hátára hullott. Hamuban fehérített ruhája szinte világított a házban.

- Olyan itt bent, mint valami sátor - jegyezte meg Bene. - Csak éppen a kisisten hiányzik belőle, meg a fegyverök. Tod, Gyóki, ha énneköm házam lenne egyször, úgy röndözném bé, akár egy sátort. A fődre szőnyegöket tennék, a falra mindönféle fegyveröket, a gerendáról is szőnyegök lógnának. Osztán nem ilyen szögletös ház lönne, hanem kerek. A teteje is gömbölyű, mint a kucsmagomba. Odafönn lönne egy kis kerek lik, azon bújna ki a füst.

Gyóki nem nézett rá, de azért látszott az arcán, hogy kíváncsian hallgatja. Ujjai szaporán válogatták a lencsét s egy mázas edénybe csurgatták.

- Osztán mér éppen sátor? - kérdezte. - Errefelé sehon sincs sátor. Én nem is láttam.

- Erre nincs, de az enyém olyan lönne, mint egy sátor. Tod, én annyi ideig laktam sátorban... Igön szép kis sátram vót, mindön csupa szőnyeg, medvebűr, farkasbűr. A sarokba meg, a kotúban, egy kisisten állt.

A lány felpillantott és nevetett.

- Minek a kisisten? Ott is ottrohad egy, a Feketevíz mellett.

- Hát a kisisten, az csak úgy lönne. Nem azért, mintha pogány vónék, de csak úgy. Hogy lássam. Hogy vót neköm szép sátram, kisisten vala benne.

- Hát még mid vót?

- Vót még loam, barmom, birkám, tevém...

- Teve! Hát az mi?

- Hát az olyan, akár egy nagy, görbenyakú réce, de birkapofája, meg hosszú lába vagyon.

Olyan mulatságosnak találta a lány mindezt, hogy csiklandósan kacagott, leejtette a kezét s Bene arcába nézett. Szép piros-barna, kerek arca van - gondolta Bene.

- Mért van olyan nagy szömöd? - kérdezte hirtelen, váratlanul.

Gyóki elcsodálkozott.

- Hát neköd mért van? A tiéd is csak olyan. Nagy, barna. Milyen lönne.

Igaz, milyen lenne. Mindenkié ilyen. Egy darabig hallgattak, a lencse időnként peregve hullt az edénybe. Jó, békés csend volt, kint aranyosan sütött a nap, sugarai betörtek a nyitott ajtón és sárgára festették a gyékényt. Gyóki lábára is hullott napsugár, olyan volt, mintha aranycipő volna rajta.

- Azér gyüttem, - mondta Bene akadozva - hogy megnízzem a loat. Jobban van-e?

- Jobban, jobban, hála az Öregistennek - örvendezett a lány s a homlokába hullott kis hajfürtöt hátrasimította. Lelkesen nézett a férfira s komoly volt. - Ki hitte lönne, hogy meggyógyul. De má olyan szépön tisztul, azt mondi apám, nem is tudja, hogy hálálja meg.

- Sehogy - hárította el a hálálkodást Bene büszkén. - Hon vagyon apád?

- Kinn a mokrádon. Este gyün meg.

- Hát anyádasszony?

- Ű meg a kendörfődbe dógozik. Tudod-e, - mondta hirtelen s megállt a keze, szeme elrévedezett - akkor, amikor a nagy viher vót... amikor leégött a falu, tudod...

- Tudom.

- Amikor tik is velággá möntetök.

- Tudom.

- Akkor született az ücsém, Tamáska. Anyám meg éppen akkor is a kendörfődön dógozott, apám meg a mokrádon vala. Úgy emlékszök rá, mintha ma lönne. Osztán nem sokra rá, gyütt a nagy vihar... és te is elmentél.

Csendesen mosolygott, mintha az emlék nagyon kedves volna a szívének.

- Emlékszök, meleg nap vala, - folytatta - magam vótam edehaza. Őröztem a házat. No, amit akkor én őrözhettem! Kislány vótam még, ekkora ni... Hát apám a mokrádon, anyám a kendörfődön, mint most, a nap is így sütött, én meg a házat őröztem. Aznap születött a kisücsém.

- Lásd, most is a házat őrződ s mégis bégyütt egy kún barantoló - kacagott Bene hangosabban, mint ahogy akarta.

- Mi az a barantoló?

- Te ezt nem tudod. A kúnok, tatárok barantára mönnek, amikor rabolni akarnak. Kéncsöt, barmot, meg mást is.

- Mit?

- Lányt, asszonyt, ahogy gyün. Hát hiába őrözted a házat, ett vagyon a barantoló kún, bétört, rabolni akar.

Összenéztek, nevettek. Azután hosszan hallgattak, csak a borsó zörgött a tálban.

- No, majd visszagyüök, ha etthon lesz apád, anyád - mondta Bene hirtelen elkomolyodva. Felállt, köszönt.

- Estére etthon lesznek - biztatta Gyóki. Illedelmesen letette a tálat, kiöntötte a lencsét egy másik edénybe, leporolgatta pendelyét, meg is igazgatta a derekán s szépen kihúzta magát. Bene végignézte mégegyszer. Karcsú, telt, kicsattanó leány...

- Hogy megnövél - mosolygott rá.

- Te is - nevetett Gyóki.

- Csak mert fejemen vagyon a takkie.

- Ezt így mondják? - örvendezett a lány. - Különös is vagy. A ruhád! Mért nem jársz másikban?

- Megszokám - legyintett Bene s elszomorodott.

- No, hát vedd csak le, hadd lám, akkor is olyan magas vagy-e?

Bene levette magas kún süvegét, így már alacsonyabb volt.

- No, látod. Úgy te is nagyobb vagy, én is kisebb vagyok.

- Add csak, mejen lönne! - kiáltott izgatottan nevetgélve Gyóki s elvette a süveget. - Hadd tegyem a fejemre ezt a... ezt a takkiét. No, hát mejen vagyok? Úgy-e, most meg én vagyok sokkal nagyobb? Mennyit növék, mennyit növék, majdnem a szömödig érek! - Nevetgélt vígan s még pirosabb lett kerek, barna arca. Büszkén állt fején a takkiéval, hetykén félrevágta, a szemére nyomta, testét badárosan kihúzta, keblét hegyesen kidomborította, szeme ragyogott.

- No, add ede, húgom, majd ha apád etthon lesz, megen elgyüök. Stenáldjon - fejezte be a mókázást Bene s elvette a süvegét.

A lány kikísérte, nemcsak az ajtóig, hanem a távolabb álló körtefáig. Azután még utánanézett - nyilván különös ruháján nevetett.

Bene a gyümölcsösbe ment, hanyattvágta magát a fűben és behúnyta a szemét. Zsongó csend vette körül, a falevelek susogtak, a rigók tilinkóztak. Igen, ha házat építene, olyannak építené mint egy sátor. Gömbölyűnek, kereknek. A földre szőnyeget terítene, a falakra fegyvereket akgatna, s odaülne a belső fal mellé, a tör helyére, a felesége meg az ajtó felőli oldalra. Csakugyan, ahogy belépett Jaksa házába, éppen olyan volt, mintha sátorba lépett volna...

Eh, - gondolta azután kedvetlenül - minek...

És míg ezen gondolkozott, elnyomta a könnyű, üdítő álom.

8.

Estefelé azt mondta az apjának:

- Elmék Jaksához, megnízöm a loaját.

- Hallom, gyógyél - dünnyögte Öcsöd felváltról.

- Azt mondják.

Elment két-három lépést, akkor megfordult.

- Hallod-e, adhatnál valami tisztösségös ruhát.

- No! - csudálkozott az apja s fürkészőn tekintett rá.

- Gondolám, minek húzzam-vonjam ezt a ronda gúnyát. Nem igaz?

- Én már régen gondolám - helyeselt Öcsöd.

- Hát keress akkor, hallod-e.

Bementek a házba s Öcsöd nyögve, öregesen leguggolt. Kinyitotta a vén koporsót, turkált a ruhafélék között. Kiráncigált egy-két vászonruhát, odaadta neki. Majd a sarokba ment s a farkasbőrök alól kiturkált egy pár eléggé jó állapotban levő rövid csizmát. Kapcát is adott mellé. Végezetül elővette az ünneplő süvegét, azt, amelyet csak templomba, meg a várnagy látogatására szokott feltenni.

- Itt vagyon, jó lesz?

Bene most már elszánta magát, nem volt mit sajnálnia a régi ruháin. Leült a földre s leráncigálta ötükjeit, lehúzta az ojukot, - harisnyát - levetette az istánt, külmeket. Ott állt anyaszült mezítelenül. Apja figyelmesen nézte.

- Már nem vagy olyan sovány - mondta.

Bene előkanyarította a csobolyót, egy kis fateknőbe vizet öntött s a csillogó, hideg vízzel locsolni kezdte magát. Arcához, melléhez paskolta a vizet, fújt, prüszkölt, harákolt, nagy tócsát csapott a gyékényen. Öcsöd úgy nézett rá, mintha bolondot nézne. Csóválta a fejét.

- Hát ez meg minek? - kérdezte.

- Ha már ledobom a régi ruhámat! - magyarázta a fia komolyan.

Azután felvette a tiszta inget, felhúzta a bő, puha gatyát, lábát becsavargatta a kapcába, ráhúzta a csizmát. Fésűt keresett és megfésülgette hosszú haját, szakállát. Mindezt szinte komor arccal végezte, mint valami gyászos szertartást. Amikor megvolt, fejébe nyomta a báránybőr süveget s felül a tenyere élével bevágta.

- Ezt meg tegyétök el valahá... emlékbe! - szólt s belekotort a csizmájával a földrehányt gúnyába.

Komoran ment ki, Jaksa háza felé tartolt. Amikor odaért, már alkonyodott, Sille felé vörösen égett az ég alja. Holnap szél lesz - gondolta. - Fecskék surrantak, mint a nyíl, a magasban kelepelő gólya pár keringett. Egy csilling fehér szárnyakkal evezett a Dráva felé.

- Ha még a loam is meglönne, embör lönnék - gondolta bánatosan.

Jaksáék nem ismertek rá, a kutya azonban nem ugatta meg. Hestör felugrott a tűztől s egy alacsony gyalogszéket kerített, Jaksa meg bozát töltött a korsóból egy mázasbögrébe s felé nyujtotta.

- Hogy van a családod és a load? - kérdezte szíves tisztességgel.

- Köszönöm, hát a tiéd?

- Hála az Öregistennek, szépen gyógyél - örvendezett Jaksa s elégedetten törölte kétfelé nagy bajuszát. - Ukkonra! - mondta s ivott.

- Ukkonra! - emelte meg a bögrét Bene is.

Ezután az ólba mentek. Amikor beléptek, a ló kíváncsian fordította hátra a fejét, jó étvággyal eszegetett. Csillogott a szeme, nem volt olyan egykedvű, életúnt, mint három nappal ezelőtt. A sebek is szépen tisztultak rajta, nem szivárgott belőlük víz, itt-ott már száradtak is. Bene szakértelemmel nézegette, majd meghúzigálta a ló üstökét, megveregette a nyakát s így szólt:

- Szöbb lesz, mint valaha vót!

- Neköd köszönhessünk! - hálálkodott Jaksa.

- Sömmi - legyintett Bene.

Azután visszamentek a tűz mellé. A kása megfőtt, Hestör erősen kínálgatta a vendéget. Tamáska is az evőszékhez ült s ugyancsak falta a kölest, szinte könnyezett belé. Gyóki azonban nem mutatkozott. Benét ez elszomorította. Egyre nehezebben beszélt, egyre nyugtalanabb lett, tekintgetett jobbra-balra, de hát megkérdezni nem illett volna, hol van. Eszegette a kölest, iszogatta a bozát, felelgetett a kérdésekre, maga is kérdezgetett erről-arról, míg végre sötét este lett, s haza kellett menni. Elköszönt hát s keserű szájízzel indult hazafelé.

A játszóhely felől kacagás, damborapengés, sikongatás hallatszott. Énekeltek is. Bene megállt és figyelt. Azt figyelte, merről fúj a szél - de az énekszót hallgatta. Kíváncsi volt, ugyan kihallja-e a lányok, legények csapatának érces, telt énekéből Gyóki hangját! Bizonyos volt, hogy hallja. Ekkor elöntötte a vér hulláma, nagyot sóhajtott s arra gondolt, odamegy, szétveri csákányával a legényeket, lórakapja Gyókit s elvágtat vele... Ugyan, hol a csákány, hol a ló? - tért észre kedvetlenül. - És hová vinné? Itt nem úgy van. Itt csak annyit tehet, hogy elmegy a játszóhelyre s maga is beáll a fiatalság közé.

De hát ezt nem teheti. Nagy idő múlt el azóta, hogy ő játszóhelyre mehetett volna s akkor sem ment. Hanem epekedett egy leány után, akit nem adtak hozzá. Az idő elmúlt, sok minden történt azóta... Volt egy asszony, Jopárnak hítták s egy kisfiú, azt Altinnak. Volt egy kiskutya is, úgy hívták, hogy Okur. Azután szörnyű sötétség volt, a sötétségben tűz lobogott. Hullákon, romokon járt, az ember annyit sem ért, mint egy szúnyog. És ő most akarna repkedni a napfényben, kis csillogó szárnyaival?

Valaki elment mellette, köszönt, azután megfordult, hogy megismerje. Lám, most meg az idevaló ruhájában nem ismerik meg.

Hazament hát és leült apja mellé a tűzhöz. Hallgatta, mit beszél a kende, azonban nem értett belőle semmit.

9.

Néhány napig rosszkedvűen, keserűen lézengett a ház körül, azután elszánta magát, vette a kecehálót, csáklyát s lement a Feketevízre halászni. Apja bodonyhajóját hamar meglelte, beleült s kihajtotta a csónakot jó messze, Bessenci felé. Szelíd, meleg délután volt, az égen ezüstcsillogású felhők úsztak, a nap vakító sugárküllőket hányt, szél is alig rezdült, a sötétzöld tölgyek, cserfák szinte zsírosan csillogtak. A nyírfák, fűzek meg olyan szürkék és könnyűek voltak, mint a fátyol. Rucák hápogtak, vízicsibék pittyegtek, békák csobbantak a nagy csendben. Valahol, az erdő szélén, kakuk szólt. Azután vadgalamb kezdett krúgatni bánatosan. Bene lassan siklott a hajlongó nád között, itt-ott rémült nádiverebeket riasztva fel. Kecehálóját a csónak bütykére akasztva és a háló végén függő seggikövet megigazgatva, csendesen húzta a hálót a mély vízben. Csillogó ezüstbarázda rezgett utána. Időnként felhúzta a hálót s kifogdosva a vergődő halakat, a kisbárkába tette.

Igy halászott estig. Észre sem vette, hogy az idő elmúlt. Szépen fogott, örült a zsákmánynak. Annak meg még jobban örült, hogy elképzelte, az apja mint mosolyog majd, amikor hazatér s egy-két halat felfűzve, odaad vacsorára, a többit meg a nagybárkába eresztve, későbbre hagyja. És csendes, szótlan, ijedt nénjét is megsajnálta most, amiért olyan csendes, ijedt és szótlan. S megsajnálta az öccsét is, ott, Isztrón. Elvégre nem tehet róla, hogy anyja belehalt a szülésbe. Azért még nem kellett volna klastromba mennie. És annyit gyötörni egymást. Elképzelte Ábrámot, ahogy régen látta, alázatosan kevélynek, képmutatónak, irigynek, méltóságosnak és zárkózottnak. Elvégre nem kellett volna ilyennek lennie... Ha nem hal meg az anyja s nem vágják folyton a fejéhez már kicsiny korában, hogy: "Az anyád is miattad hala meg!" - nem is lett volna olyan gőgös, olyan képmutató, olyan zárkózott. Az ő élete sem gyönyörűség.

Késő volt, mire hazatért. A felfűzött halakat a csáklya nyelére akasztotta, úgy vitte a vállára vetve. Útközben szívesen köszöntötték a falubeliek. Mindnek volt hozzá egy jó szava.

- Ejnye, de jó szöröncséd vala!

- Jó vecsera lesz mamá Öcsödnél!

- Csak jó ám, ha valakinek serény fia vagyon.

Olyan is volt, - egy öregasszony, - aki ezt kiáltotta Benének:

- Mikor süti asszony a haladat, gyerök?

Bene vidáman nevetett.

A kutya elébeszaladt, körülfutkosta, vinnyogott, csaholt, - éppen olyan volt, mint Okur. Felszökdelve köszöntötte a vonagló halakat. Bene a csáklyát betámasztotta a helyére, a kecét felakasztotta száradni, azután a házba ment. A nénje jött elébe. Felmutatta neki a halat.

- Hej, hej, de csudaszép halakat hoztál! - csapta össze a kezét boldogan. - No, apád majd örül ám.

Már hallatszott is Öcsöd kürtje. Most járta be a falut, pihenőt fújt, este van. Bezárta a gyepű berenáját, hogy el ne csavarogjanak a szabadon legelő állatok. Isztróban harangoztak.

Amikor Öcsöd megérkezett s tülkét felakasztotta a házban, már égett a tűz, a vénasszony szorgalmasan tisztogatta a halat, a másik meg a kölest kavargatta.

- Mi az? - kiáltott fel Öcsöd meghökkenve. - Hal? Csak nem Bene fogta?

10.

Vacsora után Bene felcihelődött s elballagott a faluba. Azaz: nem is a faluba, hanem a falu szélére, oda, ahol kacagtak, daloltak, játszottak a lányok, damboráztak, kergetőztek a legények. Csak azért ment, mert nem tudott okosabbat. Hadd lássa hát, hogy vigadoznak manapság a fiatalok. Tudnak-e még szép énekeket, tudnak-e futni, táncolni, tudnak-e találós kérdéseket. Elhatározta, hogy csak megáll a játszóhely szélén, onnan nézi őket. Szoktak ott nézelődni mások is. Nem szégyen az...

Kiballagott a faluból, a Nyáraskert szélén megállt. Neki dőlt egy fatörzsnek, szívta a hűvös esti levegőt, nézte, hogy futkosnak, versengenek, cicáznak a lányok-legények. A kacagásokba, sikításokba, énekszóba egy-egy hangos, kötekedő férfihang kondult. Fehér pendelyek röpködtek a gyepen, egy-egy nagydarab legény is nekizúdult s rohanva száguldott át a tisztás derengő világosságában. Fától-fához futottak, csereberélték a helyüket, aki nem tudta elérni a fát, csókot adott. Egy nagy nyárfa tövében egy legény ült és damborázott. A többiek körülállták, énekeltek, nevetgéltek. Új nótát próbálgattak, eltévesztették, kiforgatták.

- Hadd lám, tudok-e még damborázni, - gondolta Bene és a csoporthoz ballagott. Amikor felismerték, egy kis csend támadt, mintha restellenék magukat. Bene körülnézett, szíve megdobbant. Egy leány vállát átölelve ott állott Gyóki is, ide-oda ringatta magát s egy dalt dúcikált.

- Bene! Bene! - kiáltotta sokkal hangosabban, mint kellett volna. - Tudsz-e valami szépöt?

Erre a csend megtört s össze-vissza kiabáltak. Mind követeltek Benétől valami dalt. A lányok kíváncsiságból, a legények, hogy kudarcot valljon.

Bene örült Gyóki kérésének. Elkérte Jani damboráját, körmével megpengette s húzódva mentegetőzött.

- Elfeledtem én má...

De azért rázendített. Gyors ujjai alatt pattogott, zengett-pengett a dambora. Mindnyájan figyelmesen hallgatták, még a futkosókat is odacsalta a szokatlan zene. Egyre többen gyűltek köréje s elcsitulva figyelték.

- Hát akkor ezt hallgassátok meg, - szólt Bene s valami ismeretlen, sohasem hallott dalt kezdett pengetni. A dal olyan volt, hogy néha majdnem ráismert az ember, de mégis idegen dallama volt.

- Ne csak pöngesd, mondd is! - kiáltotta Gyóki a tömegből.

Bene mondta:

- Hát ez mi? Mi ez? Hutyún van ez? - kiabálták összevissza, mint a gágogó libák.

Bene elmondta magyarul is:

Harsány kacagás fogadta a dalt, sokan tanulgatni kezdték.

- Hát ha valami táncot pöngetnél! - rikkantotta egy legény a homályban, nyilván megelégelve Bene dalainak sikerét.

No, ha csak ez kell, - gondolta Bene vidáman, - kaptok azt is. És olyan gyors, pergő, pattogó dalt pengetett, hogy alig tudták a táncbaugrók követni. Most ugorjatok, szökjetek, - gondolta Bene, - most megtáncoltatlak benneteket. Ne panaszkodjatok. Ropjátok, ha van bennetek vér! Forogjatok, bokázzatok, fussatok!

Forogtak, bokáztak, ugrottak. Egyre sebesebben pengett a dambora. Néhány lány Bene mögött állott, vadul csattogtatták a tenyerüket, énekeltek, rikkantottak. Mint a részegek, táncoltak a legények, lányok. Bene figyelt. Gyóki nem volt ott, Gyóki azok között állt, akik tapsoltak, daloltak a táncolóknak. Ennek nagyon megörült s még gyorsabb, még forróbb pengetésre illegette ujjait.

- No, most táncoljon a damborás is, - lihegte Jani, visszapenderülve a táncolók közé. - Ne csak pengesd, csináld is!

Harsány sivalkodás, ordítás, követelőzés viharzott fel ezekre a szavakra. Bene úgy érezte, most már elég volt, ő csak nézelődni jött, eleget látott, vigadjanak már most a fiatalok maguk. Igen, de ha elmegy, kicsúfolják. Nem lesz többé maradása a lányoktól. S itt van ez a Gyóki is. Ne mondja egy ilyen kis taknyos, semmi lány, hogy megszaladt a tánc elől.

- No, de gyorsan! - kiáltotta s a damborát Jani kezébe nyomta.

Kiállott a gyepre, Jani damborája pengeni, a lányok tenyere csattogni kezdett. És Bene elszántan tánchoz illegette a lábát, derekát, badáros tartású fejét. Előbb lassan, kényelmesen s könnyedén járta, lába alig mozgott, karja éppen csak jelezte a tánc ütemét. Mindenki figyelt, még a tapsok is lassan-lassan elcsitultak. Ez egészen más tánc volt, ezt a táncot ők nem ismerték. Honnét hozhatta Bene? Hol tanulta, kikkel járta? Hasonlított a kanásztánchoz, néha még úgy is tett Bene, mintha a kanászbotot átbújtatná a térde alatt. De mégsem az volt. A gyors kanásztánc ütemére különös, vad, előbb egyhelyben topogó, majd keringélő táncot járt, mintha a fűben feküdne valaki s azt körültáncolná. Egyszercsak éleset rikkantott, mint aki le akar ütni valakit, belesujtott a levegőbe, felszökött, tenyerével rácsapott a csizmája talpára, fejét leszegte, mint az öklelő bika, megfordult, leguggolt, lábát szaporán kirúgta, megint felugrott...

Járt, mintha nem is emberi test lett volna. Ebből a vad táncból vérszag csapott ki, a gyujtogatás és emberölés öröme, a harc és veszedelem mámora.

A damborázó ki akarta fullasztani Benét, ő azonban erről mintha nem is tudott volna. Egyre gyorsabban járta. Már csend volt, csak a dambora pattogó húrja zengett, mind a táncolót nézték. Fejükkel, lábukkal, egész testükkel verték hozzá az ütemet. Végre a damborás dőlt ki, az egyre gyorsuló dalt összekeverte, a pengetést elvétette, hibás hangot fogott, Bene megállt. Fújva tekintett körül, mint aki nem tudja, hol van. Elnevette magát, piros arcát megtörölte.

Tomboló, harsány, visító kiabálás támadt.

- Még! Még! Hogy vót! - rikoltozták a lányok lázasan.

De Bene most már nem táncolt többet. Lassan a fiatalokhoz ment, megköszönte a vigasságot s elindult a falu felé.

11.

Halványan derengő holdfény volt, az este csendes, a levegő hűvös és illatos. Bene lassan bandukolt hazafelé, mögötte újra pengeni kezdett a hangszer. Három lány lépegetett előtte a falu irányában. Átölelték egymást, egyszerre léptek, fehér pendelyük ütemesen ringott, mezítelen lábszáruk villogott, hátukon kígyózott vastag hajfonatuk. Fejüket összedugva vihorásztak, suttogtak, hátra-hátranéztek.

Bene még egész testében érezte a harcitánc vadító bizsergését. Könnyedén lépett, mintha nem is érné lába a földet. S úgy érezte, nagyobb, erősebb. Akkor érezte ezt, amikor Árpatarlón leverte a rárohanó Karacs-fiakat.

Amint az első házakhoz ért, látta, hogy két lány elválik, a harmadik egyedül ballag tovább. Nem sietett, pedig amazok futottak. Bene meggyorsította lépéseit, a lány majdnem megállt. Szinte ődöngött. Hallani lehetett, amint vékony, döngicséléshez hasonló hangon dúcikált.

Bene odaért, a lány megállt és visszafordult.

- Most haza mégy? - kérdezte vontatott hangon.

- Haza... Nem tudom... - dünnyögte Bene s a szíve úgy vert, mint mikor lóháton vágtatott egy futó lány után sátortól sátorig s a lány visszanézett és az arca szinte sötét és vad volt.

- Mondd, - kérdezte Gyóki - hol tanultad azt a táncot?

- Ott, ahol sok vér folyt - nevetett a férfi s felvetette a fejét.

- Én szinte féltem tőled.

- És most nem félsz?

- Most is félök.

- Azér nem vótál otthon mútkor este, mer félsz?

- Azér, mer... mer...

Lesütötte a fejét, kuncogott, lábával kis köröket írt a porba. Hallgattak, hallgatták az éjszaka kedves, békés hangjait.

- Olyan szép este van! - sóhajtott Gyóki s kezét a keblére nyomta. - Nézd, mejen szépön csillog a Tejút.

- Kijik-kaz-joli - dünnyögte Bene. - A Vadludak Útja az.

Egészen közel lépett a lányhoz, átkarolta a derekát s vére forrni kezdett, amikor érezte fiatal, karcsú testét, a keble duzzadását és a hajában hervadó virágok szagát.

- Ne, ne - suttogta Gyóki s úgy tett, mintha el akarna menni, de csak húzódott, vonaglott a dereka. Mezítelen lábujjával egyre írta a köröket a földre.

- Tudok egy dalt, Gyóki, te azt nem tudod, a kúnok dalolták - dünnyögte a férfi rekedten. - Hallgasd csak.

Halk hangon énekelte, nem is énekelte, csak mondta:

A lány megborzongott, mintha dideregne.

- Mondd, - dünnyögte a férfi, egészen a lány füléhez hajolva - sok kalimot kérne apád, ha kérőket kűdenék hozzá?

- Mit? - kérdezte Gyóki, mintha nem értené, mit mond Bene.

- Hát kalimot, no. Amiért nekömadna. Tinót, loat, prémöt.

- Nem... nem tudom - sóhajtott Gyóki.

- Hát ha egy szép keszkenőt adnék s benne egy-két ezüstöt, akiket még az tatároktól hoztam emlékbe, elfogadnád-e?

- Hát... nem tom még, mejenök azok az ezüstök.

- Ilyen kicsi kerekek - nevetett Bene s kisimítva Gyóki tenyerét, ujjával köröket írt bele.

Gyóki gürrödve, gyermekesen kacagott s elkapta a kezét.

- Mit adnál érte?

- Sömmit! - mondta kötekedve. - Egy... egy kis gyűrűt. Akit a hajamból fontam.

- Milyet?

- Várj - suttogott gyorsan s a kebelébe nyúlt. - Majd én, majd én kivöszöm!

Előkotort egy kis hajból font gyűrűt. Bene a holdfénybe emelte, nézegette. Finoman, pikkelyesen fonott gyűrűcske volt, Gyóki fényes barna hajából.

- Haha! - nevetett harsányan s vidám hangja úgy hangzott a csendben, mintha valami nagy madár kiáltott volna. - Hisz ez kicsi, nagyon kicsi! Nem megy fön az ujjomra.

- A kisujjodra fönmegy - nevetgélt Gyóki, megfogta Bene kezét s a kisujjára nagynehezen felhúzta a hajgyűrűt. - No, látod. Má rajta is van.

Bene tetszelgett a gyűrűvel, nézegette, forgatta a kezét, pirosan nevetett. Erős fogai kicsillantak a homályból.

- Osztán mikor fontad, te kis madár? Kinek fontad? Nem neköm fontad. Nem is tudtad, hogy valamikor így legyünk.

Gyóki titokzatosan vonogatta a vállát, könnyedén hozzádőlt a férfihoz s arcát feléje emelve mosolygott.

- Akkor este fontam, amikor az úton láttalak - mondta nagyon komoly hangon. - Nem is tudtam sömmit, csak úgy fontam ezt a gyűrűt. Valakinek fontam. Aki majd elkéri. Magamnak fontam, nem is fontam sönkinek! - egy kicsit hallgatott, szemét a férfiéba fúrta. - De most, hogy annyira kérted, hát neköd adom.

Bene magához szorította, vadul csókolta buta, hűvös, kemény száját.

- Vásárnapkor együtt mehessünk Isztróba - mondta aztán, szorosan átölelve a lányt s a keble teltségének, keménységének örvendezve.

- Együtt.

- És eljárok hozzád.

- De mindön este gyere. És kimegyünk a gyümőcsösbe, ott tudok egy igön jó helyet - suttogta szaporán, a cinkos titkolózásával Gyóki. - Vagyon ott egy igön vén fa, egy kidőlt körtvefa. Tudod az, amék Györke apa fája vót. Ott üldögélt, szegén, míg meg nem hala. Akkor dőlt ki, amikor a nagy vihar vót. Györke apa azért csak odajárt, leült a derekára, ott nézelődött. Akarod látni azt a fát?

- De nagyonis! - kiáltott fel Bene vígan.

Gyóki megfogta a csuklóját és sietve vezette a gyümölcsös felé. Vakondtúrásokon szökött át, bokrok ágbogait hajtotta félre, hogy Bene arcába ne csapódjanak s vigyázva várt, míg a férfi átbújt alattuk. Úgy bánt vele, mint egy kisfiúval. Azután a fák fekete törzsei között mentek, a levelek között átcsillant a sötétkék égbolt és a Vadludak Útjának ezernyi csillaga. Gyalogút kígyózó csíkjára tértek, meg megint bebújtak a bozótba. Igy szaladtak, meg-megálltak, leguggoltak, lépegettek jó darabon. Bene bizony már nem tudott volna eligazodni a gyümölcsösben, úgy megváltozott azóta, hogy elment. És nem találta volna meg a kidőlt vén körtefát, Györke apa kedves körtefáját, ahol oly hosszú éveken át üldögélt, bámulgatta a tájat, a felhőket és madarakat.

Bizonyosan Egyödék házatáján jártak, mert egy kis fekete kutya futott elébük.

- Bátur! Bátur! - szólongatta Gyóki vidáman s megsimogatta a fejét. - Ez is öreg, szegén, őszül is már a szőri. De olyan hűségös. Nézd, hogy örvendöz!

Bátur hempergett, vinnyogott, keringélt, hozzájuk dörgölőzött, azután előrefutott a harmatos fűben, mintha az utat mutatná.

Csakugyan, azt is mutatta. Ott feküdt a vén, hatalmas körtefa tőben megtörve, derékvastagságú ágai, mint egy megfeketedett, óriási kéz ujjai nyúltak el a fűben. Bene leült a vastag törzsre s kitekintett a tájra. Nyárfák, távoli tölgyek, ezüstös derengésben úszó ködös rét, fekete bokrok, magas, letaposatlan fű... Talán Györke apa halála óta nem is járt itt senki, nem is ült itt senki.

Gyóki a férfi térdére kuporodott s halkan fecsegett.

- Ezt a helyet én má kinéztem magamnak. Jó itt ülni, sönkise jár erre, a faderék mögött meg olyan puha, magos a fű s bokrok vagynak köröskörül. Ett nem lát bennünket sönki. Tudod, én most azt hiszöm, Györke apa valahol itt vagyon, csak nem látjuk űt és nevetgél. Szokott úgy magában nevetgélni, inkább mosolyogni. Olyan szép, ősz szakálla, haja vót, emlékszöl? Mint szent Pétörnek a Mennyország kapujában.

Bene lassan, elgondolkozva simogatta a könnyű lány fejét, félkarjával átölelve tartotta s nézte homályban csillogó szemét, egészen puhának látszó arcát, a fehér ing szávonyázott széle mögé szelíden behajló nyakát s a domború kebel duzzadását.

- Hát vaj ha olyan jó hely ez itt, - susogta - mért nem ülünk akkor a fűbe?

12.

Bene reggel, egy dalt dünnyögve magában, az erdőre készült. Elővette a tapogatót, a szükőt, a madárlépes tukót, a hurokinakat s megmondta, hogy estig ne is várják. Azzal elindult.

A kende hosszan nézett utána, amint kifelé ballagott a faluból. Szép szál, erős, vállas férfi ment ott egyenes, nyugodt, nem sietős lépésekkel, barna haja a vállára omlott, kezében ütemesen himbálta a szükőt s játszott a tapogató bottal. Peckesen emelte, forgatta.

- Ez a gyerök mégis csak jóra válik - dünnyögte elégedetten a vénasszony felé fordulva, aki éppen a házból jött ki.

A szüle egy tíkot tartott a hóna alatt. Most kapta valakitől orvoslásért, megjelölte a lábát, hogy el ne vesszék. Öcsöd megjegyzésére a távozó után nézett, szikkadt kezét pislogó, éles szeme fölé tartotta.

- Hát - kiáltotta éneklő hangon. - Csak az ördöngök nem válnak jóra, hogy el nem visszék.

- Osztán mér? - csattant fel dühösen Öcsöd.

- Kezdi má - kerepelt a banya sebesen. - Hát ugyan az este kit láték a haraszti végön egy fa alatt, kit no? Benét. Kivel látám Benét? Egy lánnyal, ti gyimó. Ki vala a lány? Annak a nyavalyás Jaksának a lánya vala. Az a kis bögyös, hebrencs, taknyos.

- Te má azt is láttad - szólt rá feddőleg a fia. - Te mindönt látsz, te mindönütt ott vagy. Mi a fenét futkosol késő este? Ha ott vót, ott vót. Nem mívelt sömmi rosszat.

- Nem ám! - rikkantotta kajánul a vénasszony. - De nem ám! Mert mit mívelt? Ölelgette, tapogatta azt a kis sömmi, hebrencs lányt, súgdozott a fülébe, még dalót is. Osztán mit dalót! Hogy nem sült ki a szöme annak a lánynak.

- Hát a lány dalót?

- Fenét a lány, te gyimó, nem tud az még dalóni se. Bene dalót.

Öcsöd elgondolkozott. Leült a küszöbre, kérges kezét lelógatta, arcát a napfénybe merítette. Szigorú volt, de a szíve nevetett. A vénasszony meg ott állt a tíkkal és tovább kerepelt, mintha madarat akarna elriasztani.

- Hát így válik jóra a te Benéd. De mindég mondtam, csak baj, csak gond ez a gyerök. Hát ha má nem nyughat, mér éppen az a lány kell neki? Az a kis taknyos, az a kevély kis bögyös, azzal a kerek képivel? Mit lát rajta? Mit fog rajta? Hátszen nincs azon sömmi. Se fara, se bonca, fiatal is, szeles is, annak csak a vígasságon, legényökön, mókán jár az eszi. Hutyún lesz annak gyeröke? Hutyún láti el az urát?

- Anyányi az má, ne szapuld - förmedt rá mogorván Öcsöd. - Nem is csúnya, kis keze, kis lába, jó tetemei vagyon. Meg se kell igön nézni. Mert tudd meg, anyám, hogy azt a lányt megforgassuk, megnízzük Benének. Én má gondolom.

- Te gyimó, osztán mégse bánod? Hát nem tudsz jobbat, szöbbet? Ott van Máté Zsuzskája, megállapodott, komoly lány. Ott van Andorás lánya, Mari. Ott van Bessencibe...

- Ölég! - legyintett Öcsöd. - Nincs mit sápódni. Ejenök vagytok tik, vénasszonyok, sohase jó nektök a más felesége. Az ördöng áll talpon bennetök.

Felállt a küszöbről, sóhajtott:

- Én is csak öregszök, csontjaim fájnak, derekam nehezen hajol. Egyször csak kidőlök, mint a Györke fája. Ez a Gyóki meg mindön esztendővel okosabb lesz, több lesz. A fiatalság nem baj, ha valaki bírja. Csak bízd rájuk.

És felvéve a kecehálót, még hozzátette:

- Ma még én halászok, hónap má engöm halász a nagy halász. Hát csak készülj, hogy összefíveld Benét, meg azt a Gyókit. Az anyja dörék, dógos asszony, az apja sem utósó. Szép csöndeskén megtudhatnád, mit kérne Jaksa a lányér. Osztán maj megegyezzünk, hamarosan elmegyünk lánynízőbe is.

Lassú, öreges lépésekkel indult a folyó felé. Szakállát vidáman cibálta a szél.

Budapest, 1936 november - 1937 május.

VÉGE.