Nicole, mielőtt visszatért volna úrnőjéhez, megállt a lépcsőn, hogy lecsöndesítse maradék haragját, mely még ott morajlott benne.

A báró így talált rá: mozdulatlanul, eltűnődve, álla tenyerében, szemöldöke összevonva; s ámbár a bárónak sürgős volt a dolga, látva, hogy milyen csinos, csak megölelgette, mint ahogy Richelieu úr is tette volna harmincéves korában.

Nicole-t a báró kakaskodása kizökkentette ábrándozásából, gyorsan fölszaladt Andrée-hoz, aki éppen egy ládika lezárásával bajlódott.

- Nos, megvolt a gondolkodás? - kérdezte de Taverney kisasszony.

- Megvolt, kisasszony - válaszolta Nicole, a lehető legelszántabb arckifejezéssel.

- Férjhez mégy?

- Nem, sőt.

- Na nézd csak! Ez az a nagy szerelem?

- Nem ér az fel azzal a nagy jósággal, amivel a kisasszony állandóan elhalmoz. Én a kisasszonyé vagyok, s az is akarok maradni örökké. Ismerem az úrnőt, akihez szegődtem; vajon ugyanilyen jól ismerném-e az urat is, akit választanék?

Andrée-t meghatotta a ragaszkodásnak ez a megnyilatkozása, sosem hitte volna, hogy ettől a szeleverdi Nicole-tól kitelik ilyesmi. Természetesen, nem gyanította, hogy ez a Nicole szorult helyzetében beszél így vele.

- Jól teszed, Nicole, ha velem maradsz - válaszolta. - Ezt nem felejtem el. Bízzál bennem, lányom, s ha rám mosolyog a szerencse, neked is lesz benne részed, azt megígérem.

- Ó, én elhatároztam, hogy a kisasszonyt követem.

- Könnyű szívvel?

- Vakon!

- Ez nem válasz - mondta Andrée. - Nem szeretném, ha egyszer a szememre vetnéd, hogy vakon követtél.

- Csak magamnak tehetek szemrehányást, kisasszony.

- Tehát megegyeztél a kérőddel?

Nicole elvörösödött.

- Én? - kérdezte.

- Te hát, láttam, beszélgettél vele.

Nicole az ajkába harapott. Szobája egy soron volt Andrée-éval, s jól tudta, hogy az első ablakból odalátni Gilbert-ére.

- Igen, kisasszony - válaszolta.

- És megmondtad neki?

- Megmondtam neki - folytatta Nicole, aki Andrée kérdéseit holmi vallatásnak vélte, s mivel az ellenfél megtévesztő hadmozdulatai láttán újra föltámadt benne a gyanú, próbált mogorván felelni -, megmondtam neki, hogy nem kérek belőle.

A sors úgy akarta, hogy ez a két nő - az egyik tiszta, mint a gyémánt, a másik természettől fogva hajlamos a bűnre - sose értse meg egymást. Andrée továbbra is hízelkedésnek vette Nicole fanyarságát.

Eközben a báró az úti poggyászát szedegette össze: egy öreg kard, amelyet Fontenoynál viselt, pergamenek, amelyek szerint joga van felszállni őfelsége hintaiba, egy kötegnyi Gazette s némi levelezés alkotta vagyonkájának java részét. Mint Biasznak, neki is mindene elfért a hóna alatt.

La Brie láthatóan verejtékezve görnyedezett a jószerivel üres láda alatt.

Az alhadnagy urat még ott találták a kastély előtt; míg folyt a készülődés, az utolsó cseppig kiürítette palackját.

Őkelmének feltűnt Nicole karcsú termete, gömbölyű lába, és állandóan ott koslatott a kerti tavacska és a gesztenyés között, hogy megint megláthassa ezt a csinos fruskát, aki csak egy-egy pillanatra bukkant fel, hogy máris eltűnjön a bokrok között.

Beausire urat - mint mondottuk, ez volt az úr neve - a báró riasztotta fel ábrándozásából, odakiáltva neki, hogy hívja a hintót. Összerezzent, köszöntötte de Taverney urat, és érces hangon ráparancsolt a kocsisra, hogy hajtson a ház elé.

A hintó előállt. La Brie öröm és büszkeség kifejezhetetlen vegyülékével rakta fel a poggyászt a csomagtartóba.

- A király hintóján fogunk utazni - dörmögte büszkén, s azt hivén, egyedül van.

- Csak hátul, barátocskám - szólt oda Beausire leereszkedő mosollyal.

- Hogyan? Ön La Brie-t is elhozza, atyám? - kérdezte Andrée a bárót. - És ki vigyáz majd Taverneyre?

- Hát az a mihaszna filozófus, ebugattát!

- Gilbert?

- Az hát; tán nincs puskája?

- De mit fog enni?

- Amit lő, az ebadta! Jó koszton lesz, ne féltse; van elég rigó meg fenyőmadár Taverneyben.

Andrée ránézett Nicole-ra, aki elnevette magát.

- Hát te így sajnálod, te szívtelen! - korholta Andrée.

- Ó, van neki magához való esze, kisasszony - nyelvelt vissza Nicole -, ne aggódjék, nem fog éhen veszni.

- Hagyjon neki egy-két aranyat, atyám - mondta Andrée a bárónak.

- Hogyne, hogy elrontsam! Elég pimasz anélkül is.

- Nem azért, hanem hogy megéljen.

- Majd küldünk neki valamit, ha jajgat.

- Nem fog az jajgatni, legyen nyugodt a kisasszony - mondta Nicole.

- Nem baj - mondta Andrée -, hagyj neki három-négy tallért.

- Nem fogadja el.

- Nem fogadja el? Nagyon rátarti a te Gilbert barátod!

- Ó, kisasszony, már nem az enyém, Istennek hála!

- Gyerünk, gyerünk - dohogott Taverney, hogy véget vessen ennek a kicsinyes vitának, amelyet önző természete unalmasnak talált -, gyerünk, Gilbert urat vigye el az ördög! A hintó vár, szálljunk már fel, lányom.

Andrée nem vitatkozott tovább, a kis kastélyra vetett még egy búcsúpillantást, aztán beszállt a súlyos, hatalmas hintóba.

Taverney úr melléje ült. La Brie, aki most is pompás libériájában feszített, és Nicole, aki úgy tett, mintha sosem ismerte volna Gilbert-t, elhelyezkedett a bakon. A kocsis az egyik lóra ült, a postakocsisok módján.

- Hát az alhadnagy úr hová ül? - kiáltott Taverney.

- Lóra, báró úr, lóra - válaszolta Beausire, kihívón bámulva Nicole-ra, aki elpirult örömében, hogy a faragatlan paraszt helyébe máris akadt egy jóképű lovagja.

A négy izmos ló nekifeszült, s a kocsi meglódult; a fasornak, Andrée kedves fasorának fái kétfelől elsiklottak a kocsi mellett, és sorra elmaradoztak, búsan hajladozva a keleti szélben, mintegy utolsó istenhozzádot intve gazdáiknak, akik most elhagyják őket. Megérkeztek a kocsibejáróhoz.

Gilbert már ott állt, egyenesen, mozdulatlanul a kapuban. Kalaplevéve állt, nem nézett senkire, mégis látta Andrée-t.

Andrée a túlsó ajtón hajolt ki, hogy minél tovább lássa kedves otthonát.

- Álljon meg egy kicsit - szólt ki de Taverney úr a kocsisnak.

Az megállította a lovait.

- Na, mihaszna úr - szólt oda Gilbert-nek a báró -, most aztán boldog lesz; magára marad, mint a valódi filozófusok, lustálkodhat, szidástól nem kell félnie. Legalább arra ügyeljen, hogy a tűz ne égjen, míg alszik, s viselje gondját a Mahonnak.

Gilbert némán meghajolt. Úgy érezte, elviselhetetlen súllyal nehezedik rá Nicole tekintete; félt a lány diadalmas és gúnyos arcától, úgy félt tőle, mint ahogy a tüzes vastól félhet az ember.

- Gyerünk, kocsis! - kiáltotta de Taverney úr.

Nicole nem nevetett, Gilbert oktalanul félt tőle; sőt, a szokottnál is nagyobb önuralomra és lelkierőre volt szüksége, nehogy fennhangon sajnálkozzék szegény fiún, akit otthagynak élelem, remény, vigasz nélkül; ezért inkább Beausire urat nézte, aki olyan daliásan ülte meg ficánkoló lovát.

S mivel Nicole Beausire urat nézte, nem láthatta, hogy Gilbert majd elnyeli Andrée-t a szemével.

Andrée, könnyben úszó szemével, csak a házat látta, ahol született, s ahol anyja meghalt.

A kocsi eltűnt. Gilbert, aki már az imént sem sokat számított az utasoknak, most úgyszólván megszűnt létezni számukra.

Taverney, Andrée, Nicole és La Brie, elhagyva a kastély kapuját, új világ küszöbére léptek.

Ki-ki a gondolataival volt elfoglalva.

A báró azt számítgatta, hogy Bar-le-Ducben könnyűszerrel megkaphat öt-hatezer frankot is Balsamo aranykészletéért.

Andrée egy kis imát mormolt halkan, még anyja tanította rá, hogy távol tartsa tőle a gőg és becsvágy ördögét.

Nicole összehúzta magán a kendőt, amelyet a szél nem fújt fel annyira, mint de Beausire úr szerette volna.

La Brie a királyné tíz aranyát s a Balsamótól kapott kettőt számlálgatta a zsebében.

Beausire úr ügetett.

Gilbert becsukta Taverney nagykapuját; a kenetlen kapuszárnyak csikorogtak, mint mindig.

Azután befutott kis szobájába, s elhúzta a tölgyfa komódot, amely mögött egy kis batyu volt összekészítve. A szalvétába kötött batyu fülét ráakasztotta somfa botjára. Aztán kitakarta tábori ágyát, mely mindössze egy tömött szalmazsákból állott, és felhasította a zsákot. A keze csakhamar ráakadt egy összehajtogatott papirosra, azt kivette onnét. A papirosban egy fényesen csillogó hatfrankos tallér volt. Ennyi pénzt kuporgatott össze Gilbert három vagy négy év alatt.

Széthajtogatta a papirost, megnézte a tallért, hogy meggyőződjék róla, nem cserélték-e el, aztán a nadrágja zsebébe csúsztatta, papiros burkolatával együtt.

A Mahon kutya vonított és ugrált, amennyire a lánca engedte, szűkölt szegény állat, hogy sorban elhagyják barátai, mert csodálatos ösztönével megérezte, hogy mindjárt otthagyja Gilbert is.

Mind keservesebben vonított.

- Kuss - förmedt rá Gilbert -, elhallgass, Mahon!

Aztán elmosolyodott az ellentétes párhuzamon, mely felötlött benne, s hozzáfűzte:

- Hát engem nem itthagytak, mint egy kutyát? Miért ne hagynának itt téged, mint egy embert?

Aztán eltűnődött:

- De engem legalább szabadon hagytak itt, szabadon, hogy éljek meg, ahogy tudok. Na jó, Mahon, megteszek érted annyit, nem többet és nem kevesebbet, amennyit értem tettek.

Odafutott a kutyaházhoz, és leoldva láncáról a Mahont, így folytatta:

- Most már szabad vagy; élj, ahogy tudsz.

A Mahon eliramodott a kastély felé, amelynek ajtóit csukva találta, azután a romok felé rohant, és Gilbert látta, hogy eltűnik a bokrok között.

- Jól van - mondta -, most majd elválik, melyiknek jobbak az ösztönei, a kutyának-e vagy az embernek.

Így szólván, Gilbert kilépett a kiskapun, kétszer ráfordította a kulcsot, s a falon át behajította a kerti tavacskába, a kődobásban jártas parasztgyerek ügyességével.

De mivel a természet oly gazdagon nyilvánítja meg az érzelmeket, amilyen egyhangúan szüli őket, Gilbert, Taverneyt elhagyva, valami hasonlót érzett, mint Andrée. Csakhogy Andrée a múltat siratta, Gilbert pedig a jobb jövőben reménykedett.

- Isten veled! - mondta, s visszafordult, hogy utoljára lássa a kis kastélyt, amelynek tetejét elborította a platánok lombja és az ébenfák virága; Isten veled, te ház, ahol annyit szenvedtem, ahol mindenki megvetett, ahol úgy hajították elém a kenyeret, mondván, hogy tolvaj vagyok; Isten veled, légy átkozott! Szívem repes örömében, és szabadon dobog, hogy nem zárnak körül falaid; Isten veled, börtön! Isten veled, pokol! zsarnokok tanyája! Isten veled, örökre Isten veletek!

S az átkozódás után, mely talán kevésbé volt költői, de nem kevésbé kifejező, mint annyi más szitokszó, Gilbert a kocsi után iramodott, amelynek dübörgése még odahallatszott a távolból.

Félórai lélekszakasztó rohanás után Gilbert felkiáltott örömében: maga előtt negyed mérföldnyire megpillantotta a báró hintóját, amely egy kaptatón haladt lépésben fölfelé.

Gilbert-t ekkor nagy büszkeség töltötte el; arra gondolt, hogy pusztán ifjúsága, lelkiereje és esze révén megmérkőzik a gazdagság, a hatalom és az arisztokrácia erejével.

Taverney úr most méltán nevezhette volna Gilbert-t filozófusnak, ha meglátja az országúton, kezében bot, szegényes motyója az oldalán, szedi a lábát, ahogy bírja, átvág a rézsűkön, hogy utat nyerjen, s megáll a kaptatókon, mintha csak azt mondaná a lovaknak, megvető ajkbiggyesztéssel:

- Jaj de lassan jártok, már mióta várok rátok!

Filozófus! De még mennyire! Persze hogy az volt, ha ugyan az élvezet és kényelem megvetését filozófiának nevezzük. Annyi bizonyos, hogy nem volt hozzászokva az elpuhult élethez; pedig hány embert elpuhít a szerelem!

Meg kell hagyni, a fiatalember felemelő látványt nyújtott, méltó volt Istenhez, az erős és eszes teremtmények atyjához; egy vagy két óra hosszat loholt, porosan, kivörösödve, míg majdnem elérte a kocsit, és kéjesen elnyújtózott, amikor a lovak már mozdulni is alig bírtak. Gilbert eznap csak csodálatot ébreszthetett volna akárkiben, aki - hozzánk hasonlóan - szemmel kíséri vagy gondolatban vele tart; és ki tudja, talán még a gőgös Andrée is meghatódik, ha látja, és talán azt a közönyt, amelyet restsége miatt tanúsított iránta, megbecsüléssé változtatja elszántsága!

Így telt el az első nap. A báró még Bar-le-Ducben is megállt egy órára, s ezáltal Gilbert időt nyert, nemcsak hogy beérje, hanem, hogy el is hagyja. Gilbert megkerülte a várost, mert hallotta, hogy megállnak az aranyművesnél, aztán, látva a közeledő kocsit, megbújt a csalitban, s amikor a jármű elhaladt, újra a nyomába eredt.

Estefelé a báró utolérte a trónörökösné hintait Brillon falucskában, melynek lakosai összecsődültek a domboldalon, s harsány üdvrivalgással és jókívánságokkal köszöntötték őket.

Gilbert egész nap nem evett mást, csak azt a falas kenyeret, amit Taverneyből vitt magával, viszont bőségesen oltotta szomját az utat átszelő pompás patak vizéből, amely olyan tiszta és friss volt, és olyan szépen kihímezte a zsálya meg a sárga virágú tündérrózsa, hogy Andrée kérésére a hintó megállt, sőt, Andrée, leszállva, merített is a vízből a trónörökösné aranykelyhével, amelyet a báró a lánya kérésére megtartott a készletből.

Gilbert az út menti szilfa mögé bújva látta mindezt.

Amikor az utasok eltávoztak, Gilbert is odament, ugyanarra a helyre, ugyanarra a kis halomra hágott, ahová Andrée az imént, és a tenyeréből ivott, akár Diogenész, ugyanabból a vízből, amellyel de Taverney kisasszony is enyhítette szomját.

Azután, jól felfrissülve, ismét nekivágott az útnak.

Gilbert-t csak az aggasztotta, hogy vajon a trónörökösné meghál-e útközben. Ha a trónörökösné meghál útközben, ami valószínű - mivel Taverneyben erősen panaszkodott a fáradtságára, s nyilván ráfér a pihenés -, ha tehát a trónörökösné, mint mondottuk, meghál útközben, Gilbert-nek nyert ügye van. Ez esetben ugyanis minden bizonnyal Saint-Dizier-ben száll meg. Kétórányi alvás valami csűrben elég lesz Gilbert-nek is, hogy zsibbadó lába visszanyerje rugalmasságát; két óra elteltével azután ismét útra kel, s ha végiggyalogolja az éjszakát, könnyedén szert tehet öt-hat mérföldnyi előnyre. Hisz oly fürgén jár az ember tizennyolc éves korában, szép májusi éjszakán!

Leszállt az est, árnyai rohamosan birtokukba vették a szemhatárt, mígnem az árnyék elérte azt az utat is, amelyen Gilbert futott. A hintóból nemsokára már csak a kocsi bal oldalára felerősített nagy lámpást látta, amelynek visszfénye úgy hatott, mintha űzött, fehér kísértet szállna szakadatlanul az út szélén.

Az estére jött az éj. Tizenkét mérföld volt már mögöttük, megérkeztek Combles-ba, úgy látszott, a fogatok megpihennek egy kis időre. Gilbert csakugyan azt hitte, hogy kegyes hozzá az ég. Közelebb ment, hogy hallja Andrée hangját. A kocsi mozdulatlanul állt; Gilbert megbújt egy kapumélyedésben. A fáklyafényben megpillantotta Andrée-t, hallotta, hogy az időt tudakolja. Egy hang válaszolt: - Tizenegy óra van. - Gilbert ekkor még nem volt fáradt, s megvetően visszautasította volna, ha felajánlják neki, hogy üljön be egy kocsiba.

Felgyúló képzelete előtt ugyanis megjelent az aranyos fényekben tündöklő Versailles, az urak városa, a királyok városa. Azután meg, Versailles-on túl, Párizs, komoran, feketén, mérhetetlenül; Párizs, a nép városa.

E látomások felüdítették elméjét, Gilbert el nem cserélte volna őket Peru minden aranyáért.

Két dolog ragadta ki ábrándjaiból: az újra elinduló kocsik zörgése meg az, hogy alaposan megütötte magát egy ekében, amelyet ott felejtettek az úton.

A gyomrát csavargatni kezdte az éhség.

"Még szerencse, hogy van pénzem - gondolta Gilbert -, gazdag vagyok."

Tudjuk, hogy Gilbert-nek volt egy tallérja.

A hintók éjfélig haladtak.

Éjfélkor megérkeztek Saint-Dizier-be. Gilbert abban reménykedett, hogy itt megpihennek.

Gilbert tizenhat mérföldet tett meg tizenkét óra alatt.

Leült az árok partjára.

Ámde Saint-Dizier-ben csupán lovat váltottak; Gilbert egyszerre csak meghallotta a távolodó csengettyűk szavát. A nevezetes utasok éppen csak ettek valamit a fáklyafény s a virágerdő közepette.

Gilbert-nek most szüksége volt minden elszántságára. Összeszedte minden akaraterejét, és talpra állt, elfeledve, hogy tíz perccel korábban még rogyadozott.

"Jól van - mondta -, menjetek csak, menjetek! Mindjárt megállok én is Saint-Dizier-ben, veszek kenyeret s egy darab szalonnát, megiszom egy pohár bort; mindez csak öt garasomba kerül, s öt garassal megint rendbejövök, különbül, mint az urak."

Gilbert csúfondáros áhítattal ejtette ki ezt az urak-at, ezért emeljük ki mi is.

Gilbert, föltett szándéka szerint, bement Saint-Dizier-be, ahol már csukogatták az ablaktáblákat s a házak kapuit, miután elvonult a menet.

Filozófusunknak szemébe tűnt egy bizalomgerjesztő vendégfogadó, felcicomázott szolgálókkal és kiöltözött s a gomblyukukban virágot viselő inasokkal, noha hajnali egy órára járt az idő; a virágmintás nagy cseréptálakon szárnyasokat látott, a kiéhezett kíséret alapos pusztítást végzett bennük.

Elszántan belépett a főépületbe: az utolsó keresztvasakat rakták fel éppen az ajtókra; lehajolt, hogy bemenjen a konyhába.

Ott volt a fogadósné, mindenre ügyelt, s a bevételt számolgatta.

- Bocsánat, asszonyom - szólalt meg Gilbert -, kérek egy darab kenyeret és sonkát.

- Sonka nincs, kedveském - válaszolt a fogadósné. - Nem akar csirkét?

- Nem én; sonkát kértem, mert sonkára támadt kedvem; a csirkét nem szeretem.

- Nagy kár, ifjú úr - mondta a fogadósné -, mert csak ez van. De higgye el - tette hozzá mosolyogva -, a csirkét sem számítom drágábban, mint a sonkát; vegyen hát egy felet, egyben tíz garasért adom, s megvan a holnapi kosztja. Azt hittük, hogy őfensége megszáll a főbíró úrnál, mi meg elláthatjuk a kíséretét; de a fenség éppen csak hogy megállt, a sok étel meg kárba veszett.

Az ember azt hinné, hogy Gilbert - látván a kedvező alkalmat s a fogadósné jó szándékát - nem szalasztotta el a ritka lehetőséget egy jó vacsorára, ily feltételezés azonban jellemének tökéletes félreismeréséről tanúskodnék.

- Köszönöm - mondta -, beérem kevesebbel is; nem vagyok sem herceg, sem lakáj.

- Akkor meg odaadom ingyért, rátarti legénykém - mondta az asszony jólelkűen -, s menjen Isten hírével.

- Nem vagyok én koldus, jóasszony - mondta Gilbert megalázva. - Rendelek és fizetek.

És Gilbert, hogy nyomatékot adjon a szavának, büszkén a nadrágja zsebébe nyúlt, majd könyökig vájkált benne.

De hiába kutatott, kotorászott halálra váltán a tágas nadrágzsebben, csak azt a darabka papirost halászta elő, amelybe a hatfrankos tallérját göngyölte. A tallér ide-oda zötykölődött, kidörzsölte göngyölegét, azt az amúgy is öreg és foszlott papirost, aztán meg a zseb elnyűtt vásznát, végül belecsúszott a nadrágba, onnét pedig kiesett a nyitott térdcsaton át.

Gilbert ugyanis kikapcsolta a térdcsatját, hogy rugalmasabban tudja mozgatni a lábát.

A tallér most ott van az úton, talán annak a pataknak a partján, amelynek a vize úgy megbűvölte Gilbert-t.

Szegény gyereknek hat frankjába került az a pohárnyi víz, amit a tenyeréből ivott. Diogenésznek legalább, amikor a faedénykék fölösleges voltáról bölcselkedett, sem lyukas zsebe, sem elveszíteni való hatfrankos tallérja nem volt.

A sápadt és szégyenében reszkető Gilbert meghatotta a derék asszonyságot. Mások bizonyára diadalmaskodtak volna, a gőg büntetését látván; ő azonban szenvedett ettől a szenvedéstől, mely világosan kirajzolódott az ifjú feldúlt vonásain.

- Vacsorázzon meg és aludjék itt, kedves fiam - mondta neki -; holnap, ha mindenképpen tovább kell mennie, folytathatja útját.

- Ó, igen, igen! okvetlenül! - mondta Gilbert - de nem holnap, hanem most, rögtön.

És fölkapva batyuját, nem akart többé egy szót sem hallani, csak futott ki a házból, hogy a sötétségbe rejtse szégyenét és fájdalmát.

Az ajtót bezárták. A városkában kialudt az utolsó fény is, elhallgattak a hosszú naptól kifáradt kutyák.

Gilbert magára maradt, magára kerek e világon, mert nincs a földön magányosabb ember, mint az, aki elveszítette utolsó tallérját, kiváltképpen, ha ez az utolsó tallér volt az egyetlen, melyet valaha is magáénak mondhatott.

Körötte sötét volt az éj: mihez kezdjen? Habozott. Visszafordulhatna, hogy megkeresse tallérját, de a keresgélés, először is reménytelen dolog, azután meg, ha most keresgélni kezd, örökre vagy legalábbis jó hosszú időre lemondhat a hintókról, nem éri utol többé őket.

Elhatározta, hogy továbbmegy, és újra megindult; de alig jutott egy mérföldnyire, kínozni kezdte az éhség. Az éhség, amelyet enyhített vagy legalábbis csillapított az erkölcsi szenvedés, most ádázabbul támadt ellene, mint valaha, kivált, hogy a sebes futás meggyorsította a szerencsétlen fiú vérkeringését.

Az éhséggel egyidőben kísérőtársa, a fáradtság is mindinkább hatalmába kerítette Gilbert tagjait. Iszonyatos erőfeszítéssel sikerült még egyszer beérnie a hintókat. De mintha minden összeesküdött volna ellene: a hintók csak addig álltak, míg lovat váltottak, s a váltás is olyan gyorsan megvolt, hogy az első állomáson szegény vándornak nem jutott még öt perc pihenés sem.

Azért csak nekieredt megint. A láthatáron pirkadt. A sötét párák sűrű gomolygása fölött feltünedezett a nap: bíborba, pompába öltözött, mindenható úr; forró májusi nap ígérkezett, a nyárnak kéthónapos előhírnöke. Hogy viseli el majd Gilbert a déli nap hevét?

Gilbert egy ideig azzal a gondolattal gyógyítgatta hiúságát, hogy ló, ember és Isten, mind összeesküdött ellene. Ajaxként rázta öklét az égre, s ha nem mondta is vele, hogy: "Megmenekültem, noha isteneink nem akarták", ez csupán annak tulajdonítható, hogy A társadalmi szerződés-t jobban ismerte az Odüsszeiá-nál.

Amint Gilbert előre sejtette, elérkezett a perc, amelyben belátta, hogy ereje kimerült, és helyzete reménytelen. Szívszorító perc volt: a büszkeség harca a tehetetlenséggel; a kétségbeesés egy pillanatra megkettőzte Gilbert akaraterejét. Végső erőfeszítéssel közelebb került a kocsikhoz, amelyeket már elveszített a szeme elől, s most újra meglátta őket a porfelhőn át, amely a szemébe toluló vértől káprázatos színekben gomolygott előtte; a kerekek dübörgése a vére dobolásával elvegyülve visszhangzott a fülében. Szája kinyílt, szeme elmeredt, haja csapzottan tapadt a homlokába: olyan volt, mint a leleményes automata, mely emberformán mozog, csak szögletesebben és huzamosabban. Húsz vagy huszonkét mérföldet tett meg az előző nap óta; végül elérkezett a perc, amelyben elcsigázott lába fölmondta a szolgálatot; szeme nem látott már semmit; úgy érezte, hogy a föld megindult alatta, és körbeforog; kiáltani akart, elapadt a hangja; meg akart állni, érezve, hogy mindjárt elesik, s őrült módjára kaszál majd a levegőben.

Végül dühös ordítással szakadt ki a hang a torkán, és Párizs felé fordulva, jobban mondva arra, amerre Párizst sejtette, förtelmes átkokat szórt azokra, akik megcsúfolták kitartását és erejét.

Aztán két kézzel belemarkolt hajába, egyszer vagy kétszer megpördült maga körül, és lerogyott az országútra, azzal a tudattal méghozzá, hogy mint valami antik hős, küzdött az utolsó pillanatig.

Összerogyott, szeme még fenyegetőn forgott, ökle görcsösen meg-megrándult.

Azután a szeme lecsukódott, izmai elernyedtek: elájult.

- Félre! Félre onnét, te őrült! - rivallt rá egy hang, nagy ostorpattogtatás kíséretében, abban a pillanatban, amikor elesett.

Gilbert ezt már nem hallotta.

- Félre! mert rád megyek, a fene essen beléd!

S a kiáltást erőteljes ostorsuhintás kísérte, biztatásul.

Gilbert-t övön érte az ostor hajlékony csapója.

De ő már nem érzett semmit, ott hevert a lovak lába alatt, mivel bolond rohanásában nem látta s nem hallotta, hogy kocsi közeleg a mellékúton, mely Thiéblemont és Vauclère között tér rá az országútra.

Szívet tépő sikoltás hallatszott a hintóból, amelyet úgy röpítettek a lovak, mint pelyhet a szélvész.

A hajtó megfeszítette minden erejét, de nem tudta megfékezni az első lovat, amely átugrott Gilbert fölött. A két hátsót azonban már vissza tudta fogni, mivel azok jobban a keze ügyében voltak, mint az első. A hintóból kihajolt egy nő.

- Jaj, Istenem! - sopánkodott. - Elgázoltuk ezt a szerencsétlen gyereket?

- Bizony, asszonyom - mondta a kocsis, méregetve a szemét, mert nem látott a lovak verte porban - bizony, igencsak úgy látom.

- Szegény bolond! Szegény kölyök! Egy lépést se tovább! Álljon meg, álljon meg!

S kinyitva az ajtót, az utas fürgén kiugrott a hintóból. Közben a hajtó is leugrott lováról, s a kerekek alól húzkodta kifelé Gilbert-t, arra számítva, hogy véres tetemet talál. Az asszony tőle telhetően segített a kocsisnak.

- Micsoda szerencse! - kiáltott ez utóbbi -, egy karcolás sincs rajta, egy patkó nem érte.

- És mégis elájult.

- Nyilván ijedtében. Húzzuk az árok partjára, és menjünk tovább, mivel a hölgynek sürgős a dolga.

- Képtelenség! Nem hagyhatom itt ezt a gyereket ilyen állapotban.

- Ugyan már! Kutya baja ennek! Feléled ez magától is.

- Nem, nem. Olyan fiatalka, szegény kicsikém! Talán egy kis iskolakerülő, nekivágott valami nagy útnak, s nem bírta erővel. Nézze, milyen sápadt; még meg talál halni. Nem, nem, dehogy hagyom én itt. Tegye fel a hintóra, fektesse az első ülésre.

A kocsis szót fogadott. A hölgy visszaült a hintóba. Gilbert-t keresztbe fektették a párnázott ülésen, fejét a hintó bélelt falának támasztva.

- És most indulás - rendelkezett az ifjú hölgy -; tíz percet vesztettünk: egy arany, ha behozza.

A kocsis megsuhogtatta feje fölött ostorát, és a lovak, ismerve a fenyegető hangot, nekiiramodtak.

Amikor Gilbert magához tért, s ez néhány perc múlva bekövetkezett, nem csekély mértékben volt meglepve, hogy úgyszólván a térdén fekszik egy ifjú hölgynek, aki aggódva nézi.

A huszonnégy-huszonöt éves ifjú hölgynek nagy szürke szeme és fitos orra volt, arcát barnára sütötte a délvidéki nap heve; szeszélyes és finom vonalú kis szája határozottan okos és óvatos kifejezést kölcsönzött nyílt és barátságos arcának. Hódítóan szép karját e pillanatban elfödte az aranygombos, ibolyaszín ruha ujja. Nagyvirágos, szürke selyemszoknyájának redői majdnem az egész kocsit betöltötték. Gilbert nem kisebb meglepetéssel állapította meg azt sem, hogy postakocsiban fekszik, amelyet három ló húz vágtában.

Minthogy a hölgy arca mosolygós volt, és érdeklődést fejezett ki, Gilbert nézegetni kezdte, míg meg nem bizonyosodott felőle, hogy nem álmodik.

- Nos, fiacskám - szólalt meg a hölgy némi hallgatás után -, jobban érzi már magát?

- Hol vagyok? - kérdezte Gilbert, regényolvasmányaiból visszaemlékezve erre a mondatra, amelyet csak regényekben mondanak, másutt sehol.

- Most már biztonságban, kedves ifjú uram - válaszolta a hölgy jellegzetes déli kiejtéssel. - De az imént igazán nagy veszélyben forgott az élete: csaknem halálra gázolták a hintóm kerekei. De hát mi történt magával, hogy csak úgy összeesett az országút kellős közepén?

- Elfogott a gyengeség, asszonyom.

- Hogyhogy a gyengeség? És mitől volt az a gyengeség?

- Nagyon sokat gyalogoltam.

- Régóta van úton?

- Tegnap délután négy óra óta.

- És tegnap délután négy óra óta megtett...?

- Tizenhat-tizennyolc mérföldet, azt hiszem.

- Tizenkét vagy tizennégy óra alatt?

- Igen, futottam.

- Hát hová megy tulajdonképpen?

- Versailles-ba, asszonyom.

- És honnét jön?

- Taverneyből.

- Merre van az a Taverney?

- Az egy kastély Pierrefitte és Bar-le-Duc között.

- De hát enni sem igen volt ideje, igaz?

- Nemcsak időm nem volt, asszonyom, hanem módom se volt rá.

- Hogyhogy?

- Útközben elveszett a pénzem.

- Így hát tegnap óta nem is evett?...

- Csak pár falas kenyeret, amit magammal hoztam.

- Szegény fiú! de hát miért nem kért enni valahol?

Gilbert megvetőn mosolygott.

- Mert büszke vagyok, asszonyom.

- Büszke! Nagyon szép dolog a büszkeség; de ha éhen hal az ember...

- Inkább a halál, mint a gyalázat!

A hölgy enyhe csodálattal nézett a velős szavú ifjúra.

- Végtére is, ki maga, hogy így beszél, barátom? - kérdezte tőle.

- Árva gyerek vagyok.

- És mi a neve?

- Gilbert.

- Milyen Gilbert?

- Semmilyen.

- Úgy! - hökkent meg a hölgy egyre jobban.

Gilbert látta, hogy sikerült bizonyos hatást keltenie, és gratulált magának Jean-Jacques Rousseau-i szerepéhez.

- Maga ahhoz még nagyon fiatal, barátom, hogy az országúton csavarogjon - folytatta a hölgy.

- Egyedül és elhagyva maradtam egy öreg kastélyban, ahonnét kiköltöztek az uraságok. Követtem példájukat, én is otthagytam a kastélyt.

- Céltalanul?

- A világ nagy, s mint mondják, mindenkinek jut hely a nap alatt.

"Szóval falusi fattyú - gondolta a hölgy -, s úgy látszik, megszökött egy vidéki kúriáról."

- És azt mondja, hogy elvesztette az erszényét? - kérdezte fennhangon.

- Igen.

- Sok pénz volt benne?

- Csak egy hatfrankos tallérom volt - vallotta be Gilbert, mert bár szégyellte a nyomorúságát, tartott tőle, hogy ha túl nagy vagyonnal kérkedik, még azt találják hinni, hamis úton szerezte -; de nekem elég lett volna.

- Hat frank ilyen hosszú útra! De hiszen ebből kétnapi kenyérre is alig futotta volna! És az út, teremtő Isten! Az út! Azt mondja, Bar-le-Ductől Párizsig?

- Igen.

- Mintegy hatvan-hatvanöt mérföld, ugye?

- Nem néztem a mérföldeket, asszonyom. "Oda kell jutnom", csak ennyit mondtam.

- És ezzel nekivágott, maga szegény bolond?

- Hisz jó a lábam.

- Akármilyen jó, csak elfárad; láthatta.

- Nem a lábam mondott csődöt, a remény hagyott el.

- Valóban, nagyon elkeseredettnek látszott.

Gilbert keserűen mosolygott.

- De hát mi történt magával? A fejét öklözte, a haját tépte.

- Csakugyan, asszonyom? - kérdezte Gilbert eléggé zavartan.

- Igen, igen... úgy el volt keseredve, hogy nyilván azért nem hallotta meg a kocsit sem.

Gilbert arra gondolt, hogy nem árt, ha még fontosabb személynek tünteti fel magát, és elmondja a teljes igazságot. Ösztöne megsúgta, hogy helyzete érdekes, kivált egy nőnek.

- Valóban el voltam keseredve - mondta.

- S ugyan miért? - kérdezte a hölgy.

- Hogy nem tudok a nyomában maradni a hintónak, amelyet követtem.

- Igazán? - jegyezte meg az ifjú hölgy mosolyogva. - Akkor hát ez kaland! Szóval, szerelem van a dologban?

Gilbert még nem tudott eléggé uralkodni magán, s elpirult.

- És miféle kocsi volt az, kis bölcsem?

- A trónörökösné kíséretének egyik hintója.

- Micsoda! Mit beszél? - kiáltott fel az ifjú hölgy. - A trónörökösné előttünk jár?

- Bizony.

- Én azt hittem, hogy hátrább van, valahol Nancyban. Hát út közben nem fogadják a szokott ünnepélyességgel?

- Dehogynem, asszonyom; csakhogy, úgy látszik, őfenségének sietős a dolga.

- Sietős? A trónörökösnének? Kitől hallotta ezt?

- Csak úgy sejtem.

- Sejti?

- Igen.

- És miből sejti?

- Abból, hogy először azt mondta, megpihen két vagy három órára a Taverney kastélyban.

- No és?

- Alig háromnegyed órát maradt csak ott.

- Nem tudja, kapott-e levelet Párizsból?

- Láttam egy urat, aki levelet vitt neki, a ruhája csupa hímzés volt.

- Hallotta ennek az úrnak a nevét is valakitől?

- Nem; de tudom, hogy ő Strasbourg kormányzója.

- De Stainville úr, de Choiseul úr sógora! A teremburáját! Gyorsabban, kocsis, gyorsabban!

A felszólítást heves ostorpattogtatás követte, és Gilbert érezte, hogy a kocsi futása felgyorsul, jóllehet addig is vágtában haladtak.

- Eszerint - folytatta a hölgy -, a trónörökösné előttünk van?

- Igen, asszonyom.

- De majd megpihen reggelizni - jegyezte meg a hölgy, inkább csak magának -, és akkor utolérjük, hacsak ma éjjel... Megállt az éjjel?

- Igen, Saint-Dizier-ben.

- Hány órakor?

- Tizenegy óra tájban.

- Tehát vacsorázni. Jól van, nyilván reggelizni is fog. Kocsis, melyik az első nagyobb város előttünk?

- Vitry, asszonyom.

- És mennyire vagyunk Vitrytől?

- Három mérföldre.

- Hol váltunk lovat?

- Vauclère-ben.

- Jó. Hajtson csak, s ha kocsisort lát előttünk az úton, szóljon.

Míg a hintóban ülő hölgy e rövid párbeszédet folytatta a kocsissal, Gilbert majdnem rosszul lett megint. A hölgy, visszaülve a helyére, látta rajta, hogy sápadt és lehunyja a szemét.

- Jaj, ez a szegény fiú már megint rosszul lesz! - kiáltott fel. - Ennek most én vagyok az oka, csak faggatom itt, miközben éhen és szomjan vész, ahelyett, hogy enni-inni adnék neki.

S hogy pótolja, amit elmulasztott, a csomagtartóból legelőbb is egy csiszolt üveget vett ki, amelynek a nyakáról ezüstpohárka függött aranyláncon.

- Először is igyék egy kortyot ebből a burgundi párlatból - mondta, megtöltve s odanyújtva a pohárkát Gilbert-nek.

Ezúttal Gilbert nem kérette magát. Talán a poharat nyújtó csinos kéz tette? Talán a szomjúsága volt égetőbb, mint Saint-Dizier-ben?

- Így ni - mondta a hölgy -, most pedig egyék piskótát; egy vagy két óra múlva majd tisztességesen megreggelizik.

- Köszönöm, asszonyom - mondta Gilbert.

És megette a piskótát, mint ahogy a bort is megitta.

- Jó! Most pedig, hogy egy kissé magához tért - folytatta a hölgy -, mondja el, ha ugyan elfogad bizalmasának, mondja el, mi okból követi azt a hintót, amely, mint említette, a trónörökösné kíséretéhez tartozik?

- Íme az igazság dióhéjban, asszonyom - mondta Gilbert. - Én de Taverney báró úr házában laktam, míg oda nem érkezett őfensége, és meg nem parancsolta a báró úrnak, hogy kövesse Párizsba. Az engedelmeskedett. Mivel én árva vagyok, velem nem törődött senki, s otthagytak pénz és élelem nélkül. Ekkor megesküdtem, hogy ha mindenki Versailles-ba megy, jó lovakkal és fényes hintókon, elmegyek én is Versailles-ba, mégpedig gyalog, a tizennyolc éves lábamon, és a tizennyolc éves lábamon ugyanolyan gyorsan odaérek, mint ők a lovaikkal és a hintóikon. Sajnos, cserbenhagyott az erőm, jobban mondva, a sors ellenem fordult. Ha nem vész el a pénzem, ehettem volna; s ha éjjel eszem, reggelre utolérhettem volna a lovakat.

- Nahát, micsoda lelkierő! - lelkendezett az ifjú hölgy. - Gratulálok, barátom. De úgy veszem észre, egy dologról megfeledkezett...

- Éspedig?

- Arról, hogy Versailles-ban lelkierőből nem lehet megélni.

- Párizsba megyek.

- Párizs e tekintetben fölöttébb hasonlít Versailles-hoz.

- Ha nem élek meg lelkierőből, megélek munkából, asszonyom.

- Helyes a válasz, gyermekem. De miféle munkából? A keze nem vall munkásra, sem teherhordóra!

- Tanulni fogok, asszonyom.

- Én úgy látom, máris nagyon sokat tud.

- Igen, mert tudom, hogy nem tudok semmit - válaszolta velősen Gilbert, felidézve Szókratész mondását.

- Nem akarok kíváncsiskodni, de megtudhatnám, miféle tudománnyal foglalkozna a legszívesebben, barátocskám?

- Asszonyom - válaszolta Gilbert -, azt hiszem, a legkülönb tudomány az, amellyel az ember a legtöbbet használhat felebarátainak. Másrészt viszont olyan semmi az ember, hogy önnön gyengeségének titkát kell tanulmányoznia, ha meg akarja ismerni erejét. Egyszer majd meg akarom tudni, miért akadályozta meg a gyomrom a lábamat, hogy tovább vigyen ma reggel; és a végén majd azt is meg akarom tudni, hogy vajon nem ugyancsak a gyomrom gyengesége borította-e el az agyamat azzal a dühvel, azzal a lázzal, azzal a fekete köddel, amely leterített.

- Ó, kiváló orvos lesz magából, úgy vélem, máris elragadóan beszél az orvostudományról. Megígérem, hogy tíz év múlva csak magához járok.

- Igyekszem majd kiérdemelni ezt a megtiszteltetést, asszonyom - mondta Gilbert.

A kocsi megállt. Megérkeztek a váltóhelyre, de hintót nem láttak.

Az ifjú hölgy kérdezősködött. A trónörökösné egy negyedórája járt itt; Vitryben pihen majd meg, ott vált lovat, és ott reggelizik.

Új hajtó szállt nyeregbe.

A hölgy megvárta, míg, a szokott sebességgel, kiérnek a faluból; azután, hogy az utolsó házakat is maguk mögött hagyták, odaszólt a hajtónak:

- Kocsis, utoléri-e a trónörökösné hintait?

- Persze.

- Még Vitry előtt?

- Ó! Hát olyan sebesen ügettek...

- Talán, ha vágtában hajtana...

A hajtó csak nézett rá.

- Háromszoros taksa! - mondta a hölgy.

- Kezdte volna ezzel - válaszolt a kocsis -, már egy negyed mérföldre járnánk innét.

- Fogja, egy tallér, előlegbe; hozzuk be az elvesztett időt.

A kocsis hátrahajolt, a hölgy előre, kezük végül összeért, és a tallér az utas tenyeréből a kocsiséba vándorolt.

A lovak hátán csattant az ostor. A hintó úgy száguldott tova, mint a szélvész.

Váltás közben Gilbert leszállt, s arcot, kezet mosott egy kútnál. Arca is, keze is valósággal megszépült; utána lesimította pompás haját.

"Nem is lesz csúnya orvos belőle" - gondolta az ifjú hölgy.

Ránézett Gilbert-re, és rámosolygott.

Gilbert erre úgy elvörösödött, mint aki tudja, hogy mi derítette mosolyra útitársát.

Hogy párbeszédét a kocsissal befejezte, a hölgy ismét Gilberthez fordult, elmésségei, szertelensége és velős mondásai roppantul mulattatták.

Nagyokat kacagott, meghallván talmi bölcselmektől hemzsegő válaszait, s csak olykor-olykor hagyta abba a nevetést, hogy az utat kémlelje a távolban. Valahányszor a karja Gilbert homlokához ért, vagy gömbölyű térde útitársa oldalába nyomódott, a szép hölgy jót mulatott magában, látva, hogy a jövendő orvos lesüti a szemét, s arcába szökik a vér.

Körülbelül egy mérföldet mehettek így. Egyszerre a fiatal nő felkiáltott örömében, s olyan hevesen hajolt az első ülés felé, hogy egész testével Gilbert-re borult.

Meglátta a kíséret utolsó társzekereit: kínosan vánszorogtak fölfelé egy hosszú kaptatón, ahol húsz hintó sorakozott egymás mögött, szinte valamennyiből kiszálltak az utasok.

Gilbert kibontakozott a nagyvirágos ruha fodraiból, kidugta a fejét útitársnője hóna alatt, ő is föltérdelt az első ülésre, és mohó szemmel kereste de Taverney kisasszonyt a fölfelé vonuló törpék sokaságában.

Felismerni vélte Nicole-t a bóbitájáról.

- Ott vannak, asszonyom - mondta a kocsis. - És most mit tegyek?

- Meg kell előzni őket.

- Megelőzni? Az lehetetlen, asszonyom. A trónörökösnét nem lehet megelőzni.

- Miért nem?

- Mert tilos. Az ördögbe is! Megelőzni a király lovait! Biztos gályarabság!

-. Ide figyelj, barátom, csinálj, amit akarsz, de le kell hagynom őket.

- Hát ön nem tartozik a kísérethez? - kérdezte Gilbert, aki az ifjú hölgy kocsiját mindeddig egy megkésett hintónak vélte, s azt hitte, csak azért e nagy sietség, hogy utolérjék a kocsioszlopot.

- A tudásszomj szép dolog - válaszolt az ifjú hölgy -, a kotnyelesség nem visz jóra.

- Bocsásson meg, asszonyom - felelte Gilbert elvörösödve.

- Na, most mit csinálunk? - kérdezte a hölgy a postakocsist.

- Az ördögbe is! Hát szépen elballagunk mögöttük Vitryig. Ott meg, ha őfensége megáll, engedélyt kérünk az előzésre.

- Igen ám, de akkor megkérdezik, ki vagyok, és megtudják, hogy... Nem, nem, ez így nem jó; találjunk ki valami mást.

- Asszonyom - szólalt meg Gilbert -, adhatnék egy tanácsot?

- Adjon csak, barátom, adjon, s ha jó a tanácsa, megfogadjuk.

- Azt ajánlanám, hogy forduljunk el valamelyik keresztúton, elkerülve Vitryt, így megelőznénk a trónörökösnét, és a köteles tisztelet ellen sem vétenénk.

- Jól beszél a fiú! - kiáltott fel a fiatal nő. - Kocsis, nincs valami keresztút errefelé?

- Merre, asszonyom?

- Bármerre, csak a trónörökösnét hagyjuk a hátunk mögött.

- Ja, vagy úgy - mondta a kocsis -, hát itt van mindjárt jobbra a marolle-i út, amely elkerüli Vitryt, és La Chaussée-nál torkollik be újra az országútba.

- Remek! - lelkesedett a fiatal nő. - Ez az!

- De azt tudja, asszonyom, hogy ezzel a kerülővel duplája az út? - mondta a kocsis.

- Két Lajos-aranyat kap, ha a trónörökösné előtt ér La Chaussée-ba.

- Nem fél, asszonyom, hogy összetörik a hintója?

- Nem félek én semmitől. Ha a hintó összetörik, lóháton megyek tovább.

És a kocsi jobbra térve, elhagyta az országutat, ráfordult egy mély kátyús keresztútra, s egy szőke vizű patak mentén haladt tovább, amely La Chaussée és Mutigny között torkollik a Marne-ba.

A kocsis megtartotta szavát; mindent megtett, ami tőle tellett, hogy összetörje a hintót, de azért is, hogy célhoz érjenek.

Gilbert vagy hússzor is a nyakába esett útitársnőjének, az meg vagy hússzor Gilbert karjaiba omlott.

A fiú tudta, hogyan kell lovagiasan, de nem tolakodón viselkedni. Ajkáról visszaparancsolta a mosolyt, de a szeme megvallotta a fiatal nőnek, hogy milyen szépnek találja.

A kátyú és a magány hamarosan meghitt viszonyt teremtett közöttük; kétórai zötykölődés után Gilbert úgy érezte, hogy már tíz esztendeje ismeri útitársnőjét, a fiatal nő meg esküdni mert volna, hogy születése óta ismeri Gilbert-t.

Tizenegy óra tájban visszaértek a vitry-châlons-i országúira. Megállítottak egy lovas hírvivőt, akitől megtudták, hogy a trónörökösné Vitryben reggelizik, de ezenfelül még pihen is két órát, annyira kimerült.

Az ember azt is hozzáfűzte, hogy siet a legközelebbi váltóállomásra, meghagyni a fogatos tiszteknek, hogy délután három vagy négy órára legyenek készen.

A hölgy odavolt örömében e hír hallatán.

A kocsisnak odaadta az ígért két aranyat, majd Gilbert-hez fordult:

- No, most legalább mi is megreggelizhetünk a legközelebbi állomáson.

Ámde a sors könyvében az volt megírva, hogy Gilbert azon az állomáson sem fog reggelizni.

A dombtetőről, amelyre most kapaszkodott fel a postakocsi, megpillantották La Chaussée falucskát, ahol lovat kellett váltaniuk.

Kedves kis fészek volt, szalmatetős házacskáit lakosainak szeszélye hol az út közepére, hol a sűrű erdő szegélyére helyezte, egy hajításnyira a forrástól, de a házak többnyire annak a nagyobb pataknak a folyását követték, amelyről az imént beszéltünk, s a patakon át hidacskák vagy pallók vezettek mindegyik házhoz.

Ám e percben egy férfiú volt a legfeltűnőbb jelenség e bájos falucskában: a patak folyása iránt állt az út kellős közepén, úgy állt ott, mintha valami felsőbb hatalmasság parancsára tenné, s hol az országutat kémlelte fürkésző tekintettel, hol egy hosszú szőrű, pompás szürke paripán jártatta a szemét; a ló egy kunyhó ablakához volt kötve, s fejét fel-felkapva meg-megrázta az ablakdeszkát, érthető nyugtalansággal, mivel nyereg volt a hátán, ami jelezte, hogy a mén a gazdáját várja.

Az idegen, aki ráunt, hogy, mint mondottuk, hiába kémlelje az utat, oda-odament a lóhoz, és szakértő szemmel mustrálgatta, gyakorlott kézzel ráveregetett húsos tomporára, vagy megcsipkedte karcsú lábát. Azután, elkerülve a rúgást, amellyel a nyugtalan állat minden hasonló kezdeményezésre válaszolt, visszatért figyelőhelyére, és a néptelen utat fürkészte.

Végül, hogy semmi nem jött, megdöngette az ablaktáblát.

- Hé! Van itt valaki? - kiáltott be.

- Ki kopog? - kérdezte egy férfihang.

És az ablaktábla kinyílt.

- Uram - mondta az idegen -, ha eladó a lova, itt a vevő rá.

- Láthatja, hogy nincs szalmacsutak a farkán - válaszolta egy parasztforma ember, behúzva az ablaktáblát, amelyet kinyitott az imént.

A válasz láthatóan nem elégítette ki az idegent, mert másodszor is bezörgetett.

Szálfatermetű, izmos, negyvenévesforma ember volt, bőre vörhenyes, szakálla kékesfekete, bő csipke kézelőjéből kilátszott bütykös keze. Paszományos kalpagját félrecsapva hordta, mint a vidéki tisztecskék, akik szeretik ijesztgetni a párizsiakat.

Harmadszor is bezörgetett. Végül, türelmét vesztve, így kiáltott:

- Azt tudja, barátocskám, hogy maga nem valami előzékeny, s ha ki nem nyitja ezt az ablakot, betöröm, de tüstént!

Erre a fenyegetésre ismét kinyílt az ablak, s ugyanaz az arc jelent meg benne.

- Hát nem hallotta, hogy a ló nem eladó? - mondta másodjára is a paraszt. - Érje be ennyivel, az ördög vigye el magát!

- De ha mondom, hogy szükségem van egy gyors lábú lóra.

- Ha gyors lábú ló kell magának, menjen a postára, ott béreljen. Van ott vagy hatvan, őfelsége istállóiból, válogasson köztük. Ne attól vigye el a lovát, akinek csak egy van.

- De ha mondom, hogy nekem ez kell.

- Volna esze hozzá! Egy arabs telivér!

- Egy okkal több, hogy ezt akarjam.

- Az lehet, hogy maga ezt akarja, de... sajnos, nem eladó.

- De hát kié ez a ló?

- Maga nagyon kíváncsi.

- Te meg nagyon titkolózol.

- No, hát az a ló valakié, aki nálam lakik, és úgy szereti ezt a jószágot, mint az édesgyerekét.

- Beszélni akarok az illetővel.

- Alszik.

- Férfi az vagy nő?

- Nő.

- Nahát akkor, mondd meg annak a nőszemélynek, hogy ha szüksége van ötszáz aranyra, megkaphatja cserébe a lóért.

- Ejha - mondta a paraszt, elkerekítve szemét -, ötszáz arany! Szép pénz!

- Azt is mondd meg, ha akarod, hogy a királynak kell ez a ló.

- A királynak?

- Személyesen.

- Talán csak nem maga a király?

- Nem, de én képviselem.

- A királyt képviseli? - kérdezte a paraszt, s levette a kalapját.

- Mozgás, barátom, a király nem ér rá.

És az óriás fürkésző pillantást vetett az országútra.

- Jól van, mihelyt a hölgy fölébred - felelte a paraszt -, megemlítem neki a dolgot, legyen nyugodt.

- Igen, csakhogy nekem nincs időm megvárni, míg fölébred.

- Hát akkor mit csináljunk?

- Ébreszd fel, a teremtésit!

- Nem merem.

- Hát akkor majd fölébresztem magam. Figyelj csak ide!

És azzal őfelsége állítólagos képviselője előrelépett, hogy megzörgesse a fölső ablaktáblát a kezében tartott ezüstgombos lovaglópálcával.

- Azt már aztán nem!

De fölemelt keze nyomban visszahanyatlott, meg sem érintve az ablaktáblát, mivel abban a pillanatban meglátott egy közeledő hintót, amelyet három végsőkig csigázott ló húzott.

Az idegen éles szeme azonnal fölismerte a hintó címertábláját, s olyan sebesen futott elébe, hogy megszégyenítette volna még azt az arabs telivért is, amelyet mindenáron meg akart szerezni magának.

Ez a hintó az a postakocsi volt, amelyben az ifjú hölgy, Gilbert őrangyala utazott.

A kocsis, meglátván a hadonászó férfit, készségesen megállt, mivel amúgy sem volt bizonyos benne, hogy a lovai kibírják még a postaállomásig.

- Chon! Te drága! Hát te vagy az, csakugyan? - kiáltott az idegen. - Isten hozott! Isten hozott!

- Én hát, Jean, személyesen - válaszolta a különös néven nevezett hölgy. - Hát te mit keresel itt?

- Micsoda kérdés! Téged várlak, a kutyafáját!

És az óriás egy ugrással a kocsi felhágóján termett, az ajtó nyílásán át hosszú karjába ölelte a fiatal nőt, és összevissza csókolta.

Ekkor hirtelen meglátta Gilbert-t, aki mit sem tudva róla, hogy milyen viszony fűzi egymáshoz az iménti jelenetben szereplő két személyt, körülbelül olyan mogorva képet vágott, mint a kutya, amelyik elől elveszik a csontot.

- No nézd csak - mondta a férfi -, hát te kit szedtél föl?

- Egy hallatlanul mulatságos kis filozófust - válaszolta Chon kisasszony, ügyet sem vetve rá, hogy védencére sértő-e vagy hízelgő, amit mond.

- És hol találtad?

- Az országúton. De most ne erről beszéljünk.

- Igazad van - válaszolta a Jeannak nevezett férfiú. - Mi újság a jó öreg Béarn grófné dolgában?

- Rendben.

- Rendben? Hogyhogy?

- Úgy, hogy eljön.

- Eljön?

- El, el, el - bólogatott Chon kisasszony.

Ez a jelenet még mindig a hintó hágcsója és a belseje között játszódott.

- De hát tulajdonképpen mit mondtál neki?

- Hogy ügyvédjének, Flageot-nak a lánya vagyok, hogy éppen Verdunben jártam, s apám megbízott, hogy értesítsem, mikorra tűzték ki perének tárgyalását.

- Csak ennyit?

- Hát persze. Még csak annyit tettem hozzá, hogy a tárgyalás miatt okvetlenül Párizsban kell tartózkodnia.

- Ezt hogy fogadta?

- Kinyitotta azt az apró, szürke szemét, szippantott a tubákjából, kijelentette, hogy Flageot a világ legderekabb embere, és kiadta a parancsot, hogy készüljenek fel az utazásra.

- Chon, ez nagyszerű! Megteszlek rendkívüli nagykövetemnek. És most, reggelizünk?

- De még mennyire! Ez a szerencsétlen fiú éhen hal itt; de sietünk, ugye?

- Ugyan miért?

- Mert a nyakunkon vannak.

- Az a vén pereskedő? Elég, ha két órával megelőzzük; csak de Maupeou úrral legyen időnk beszélni.

- Nem ő, hanem a trónörökösné.

- Eridj már! A trónörökösné még legföljebb Nancyban van.

- Vitryben!

- Innét három mérföldre?

- Se messzebb, se közelebb.

- A teremtésit! Ennek a fele se tréfa! Gyerünk, kocsis, gyerünk!

- Hová, uram?

- A postára.

- Beül az úr, vagy leszáll?

- Maradok, ahol vagyok, csak menjen már!

A hintó elindult, hágcsóján az utassal; öt perc múlva megállt a postafogadó előtt.

- Gyorsan, gyorsan, gyorsan! - kiáltotta Chon. - Kotlettet, csirkét, tojást, egy palack burgundit, csak a legszükségesebbet, máris megyünk tovább!

- Bocsásson meg, asszonyom - mondta a postamester megállva az ajtó küszöbén -; csak a saját lovaival mehet tovább.

- Micsoda? Ezekkel a lovakkal? - mordult fel Jean, lomhán lelépve a hágcsóról.

- Ahogy mondom, ugyanazokkal, amelyekkel idáig jöttek.

- Azt már nem - jelentette ki a kocsis -; már így is a dupláját tették meg az előírt útnak; nézzék a szerencsétlen párákat, hogy odavannak!

- Igaz - hagyta helyben Chon -, képtelenség, hogy továbbmenjenek.

- De hát miért nem tud pihent lovat adni?

- Mert nincs.

- De hát kell hogy legyen... A szabályzat előírja, a pokolba is!

- Uram, a szabályzat szerint tizenöt lónak kell lennie az istállómban.

- No és?

- No és, tizennyolc van.

- Ez több, mint amit kérek, mert én beérem hárommal is.

- Igen ám, de mind úton vannak.

- Mind a tizennyolc?

- Mind a tizennyolc.

- Mennydörgős mennykő! - szitkozódott az utas.

- Na de vicomte! - kérlelte a fiatal nő.

- Jó, jó, Chon - csöndesítette a nagyhangú lovag -, nyugodj meg, majd türtőztetem magam... És mikor jönnek vissza a gebéid? - fordult oda a vicomte a postamesterhez.

- Fogalmam sincs róla, nemesuram; a hajtóktól függ; talán egy óra is beletelik, de lehet, hogy kettő.

- Aztán tudja-e, postamester - kérdezte Jean vicomte úr, bal fülére vágva a kalpagját, és jobb lábán rugózva -, aztán tudja-e, hogy én soha nem tréfálok?

- Le vagyok sújtva, én igazán jobban szeretném, ha az úr csak tréfából haragudna.

- Na mozgás, fogjanak be, de tüstént - mondta Jean -, mert különben megharagszom.

- Jöjjön ki velem az istállóba, uram, s ha csak egy lovat is talál a jászolnál, odaadom ingyen.

- Te alamuszi! És ha hatvanat találok?

- Az pontosan olyan, mintha egyet sem találna, uram, mivel az a hatvan ló a királyé.

- Na és?

- Na és, azokat nem adjuk bérbe.

- Akkor minek vannak itt?

- Hát a trónörökösné szolgálatára.

- Micsoda! Hatvan ló a jászol mellett, s nekem nem jut egy sem?

- Ej, hát értse meg...

- Én csak egy dolgot értek meg, azt, hogy sietek.

- Az kellemetlen.

- És minthogy a trónörökösné csak estére ér ide... - folytatta a vicomte, ügyet sem vetve a postamester közbeszólására.

- És?... - kérdezte a postamester elhűlve.

- És a lovak még visszaérnek a trónörökösné érkezése előtt.

- Uram - háborodott fel a szerencsétlen ember -, volna mersze, hogy...

- Nem, majd terád várok vele! - mondta a vicomte, és belépett a színbe.

- De uram...

- Csak hármat. Nem kérek nyolcat, mint a királyi hercegek, noha jogom volna rá, ha másként nem, összeköttetéseim révén; nem, nekem három is elég.

- De egyet sem kap! - üvöltötte a postamester, a lovak és az idegen közé vetve magát.

- Gazfickó! - tört ki a vicomte, elsápadva mérgében -, tudod te, ki vagyok?

- Vicomte - sikoltotta Chon hangja -, vicomte! Csak semmi botrányt, az ég szerelmére!

- Igazad van, drága Chonchon, igazad van.

Majd pár pillanatnyi töprengés után, így folytatta:

- Ne szaporítsuk a szót, cselekedjünk...

Azzal újra odafordult a postamesterhez, és lefegyverző nyájassággal kijelentette:

- Leveszem magáról a felelősséget, kedves barátom.

- Hogyhogy? - kérdezte amaz még mindig gyanakodva, noha látta, hogy a vicomte-nak barátságos az arca.

- Magam szolgálom ki magam. Itt van három, tökéletesen egyforma termetű ló. Elviszem őket.

- Mit beszél? Elviszi őket?

- El.

- És erre mondja, hogy leveszi rólam a felelősséget?

- Hát persze, nem maga adta őket, úgy vitték el, erővel.

- De mondom, hogy ez lehetetlen.

- Na, nézzük csak, hol tartják a lószerszámot?

- Senki ne mozduljon! - förmedt rá a postamester az udvarban és a kocsiszínben őgyelgő két-három istállószolgára.

- Ó, a zsiványok!

- Jean! Édes Jean! - kiáltotta Chon, aki a nagykapuból mindent látott és hallott. - Csak semmi botrányt, barátom! Küldetésben vagy, viseld el a bajt.

- Bármit, csak a késedelmet nem! - jelentette ki Jean tökéletes hidegvérrel. - S mivel e csibészek, még ha segítenek is, csak feltartanak, inkább elvégzem a munkát magam.

S hogy fenyegetését beváltsa, Jean sorjában leemelt három hámot a falról, s kezdte fölszerszámozni a három lovat.

- Könyörgök, Jean! - sikoltotta Chon, összekulcsolva a kezét. - Könyörgök!

- Oda akarsz érni, vagy nem? - kérdezte a vicomte fogcsikorgatva.

- Oda, persze hogy oda! Ha nem érünk oda, vége mindennek!

- Nahát akkor hagyd, hogy tegyem a dolgom!

Azzal a vicomte, kivezetve a többi ló közül a kiválasztott három állatot, amelyek eléggé szemrevaló jószágok voltak, a hintó felé indult.

- Gondolja meg, uram, gondolja meg - siránkozott a postamester, Jean nyomában -, felségsértést követ el, ha elorozza ezeket a lovakat!

- Nem vagyok én tolvaj, te tökfej, csak kölcsönveszem őket, és kész. Gyerünk, kis feketéim, gyerünk!

A postamester a gyeplőhöz kapott, de mielőtt elérhette volna, az idegen durván félrelökte.

- Bátyám! Bátyám! - rimánkodott Chon kisasszony.

- Ó, hát a bátyja - suttogta Gilbert a hintóban, megkönnyebbülve.

Ebben a pillanatban kinyílt egy ablak, éppen szemközt az udvarház kapujával, az utca túloldalán, és megjelent egy bűbájos asszony képe, látszott, hogy méltatlankodik a lárma miatt.

- Ó, ön az, asszonyom - szólt Jean, teljesen más hangnemben.

- Hogyhogy én? - kérdezte a nő idegenes franciasággal.

- Szóval felébredt? Nagyszerű. Hajlandó eladni nekem a lovát?

- A lovamat?

- Igen, azt a szürke arabs mént, amelyik az ablakhoz van kötve. Tudja meg, hogy ötszáz aranyat adok érte.

- A lovam nem eladó, uram - mondta a fiatalasszony, becsukva az ablakot.

- Úgy látszik, nincs ma szerencsém - mondta Jean -, se pénzért, se bérbe nem adnak lovat. A fene essen belé! A szürkét elviszem, ha nem adják el, a mecklenburgiakat pedig halálra hajszolom, ha nem adják bérbe. Patrice, hozzám!

Az idegen úr lakája leugrott a hintó magas bakjáról.

- Fogj be - parancsolt rá Jean az inasára.

- Lovászok, hozzám! ide hozzám! - ordított a postamester.

Két istállófiú odafutott.

- Jean! Vicomte! - sikoltozott Chon kisasszony, hadonászva a kocsiban, amelynek ajtaját hiába próbálta nyitogatni -, megőrültél! Halomra gyilkolnak valamennyiünket!

- Gyilkolnak! Mindjárt mi fogunk gyilkolni, remélem! Hárman három ellen. Gyerünk, kis filozófus! - bődült rá Jean Gilbert-re, akit valósággal megbénított az elszörnyedés. - Gyerünk!, kifelé!, kifelé!, ki onnét! Verekedjünk, bottal, kővel vagy ököllel! Szálljon le már, a teremtésit, ne üljön ott, mint egy faszent!

Gilbert aggódó, egyszersmind könyörgő pillantást vetett pártfogójára, aki visszatartotta a karjánál fogva.

A postamester torkaszakadtából üvöltött, maga felé húzva a lovakat, míg Jean a túlsó oldalról ráncigálta őket.

A trió oly gyászos és zajos koncertet adott, amilyet nem hallott még a világ.

De a küzdelem nem tarthatott soká. Jean vicomte, aki már fáradt volt és dühös, elvesztette türelmét, s akkora ökölcsapást mért a lovak védelmezőjére, hogy az belepottyant a kacsaúsztatóba, a megriadt kacsák és libák közé.

- Segítség! - kiáltotta. - Gyilkos! Gyilkos!

Ezalatt a vicomte, aki láthatólag nem akarta fölöslegesen vesztegetni az idejét, sietett befogni.

- Segítség! Gyilkos! Gyilkos! Segítség! A király nevében! - folytatta a postamester, igyekezve maga mellé állítani a két megrémült lovászfiút.

- Ki kér itt segítséget a király nevében? - kiáltotta váratlanul egy lovas, bevágtatva a posta udvarára, s a jelenet szereplőinek orra előtt fékezve meg verítékben fürdő lovát.

- Philippe de Taverney úr! - mormolta Gilbert, s igyekezett minél jobban meglapulni a kocsi belsejében.

Chon, kinek a figyelmét semmi nem kerülte el, meghallotta a fiatal férfi nevét.

A trónörökös ifjú testőr hadnagya, mert csakugyan ő volt az, leugrott lováról, meglátva ezt a nem mindennapi jelenetet, amely már a postafogadó köré csődítette La Chaussée falucska asszonynépét és gyerekhadát.

A postamester, Philippe-et meglátva, úgyszólván térdre borult a nem várt megmentő előtt, kit egyenest a Gondviselés küldött hozzá.

- Tiszt uram - kiáltotta -, tudja-e, mi történik itt?

- Nem - válaszolta hidegen Philippe -, de maga majd elmondja, barátom.

- Nos, erővel el akarják venni ő királyi fensége, a trónörökösné lovait.

Philippe úgy hegyezte a fülét, mint aki valami teljességgel hihetetlen dolgot hall.

- És ugyan bizony ki akarja elvenni a lovakat? - kérdezte.

- Az úr - mondta a postamester, és Jean vicomte-ra mutatott.

- Az úr? - ismételte meg Philippe.

- De én ám, a teremtésit! Én magam - mondta a vicomte.

- Itt valami tévedés lesz - mondta Taverney a fejét ingatva -, ez lehetetlenség, az úr vagy bolond, vagy az úr nem nemesember.

- E két pontban téved, kedves hadnagy úr - válaszolta a vicomte -; egyrészt nem ment el az eszünk, másrészt meg, most szálltunk ki őfelsége hintójából, s készülünk visszaszállni éppen.

- Ha pedig nem ment el az esze, s most szállt ki őfelsége hintajából, mi címen nyúl hozzá a trónörökösné lovaihoz?

- Először is, itt hatvan ló van. Ő királyi fenségének legföljebb nyolcra van szüksége; nagy balszerencsém lenne, ha találomra kiválasztván hármat, éppen a trónörökösné lovait vinném el.

- Hatvan ló van, az igaz - hagyta helyben a fiatal férfi. - Ő királyi fenségének legföljebb nyolcra van szüksége, ez is igaz; de mindez nem változtat azon, hogy a lovak mind egy szálig ő királyi fensége tulajdonát képezik, és ön nem rendelkezhet a hercegnő szolgálatára rendelt állománnyal.

- Már miért ne rendelkezhetnék - felelt amaz gúnyosan -, hiszen látja, hogy elviszem ezt a fogatot. Talán gyalogoljak, miközben ezek a léhűtő lakájok négylovas hintón járnak? A teremtésit! Kövessék a példám: érjék be hárommal, s még tartalékuk is marad!

- Ezek a lakájok azért járnak négylovas hintón, uram - válaszolta Philippe, tiltón emelve kezét a vicomte elé, hogy ne ragaszkodjék olyan makacsul elhatározásához -, mert a király így rendelkezett. Szóljon rá a szolgájára, uram, hogy vigye vissza a lovakat oda, ahonnan elhozták.

Mindezt nagyon határozottan, de nagyon udvariasan mondta; csak valami elvetemült fickó nem válaszolt volna rá ugyanolyan udvariasan.

- Talán igaza is lenne, kedves hadnagyom - válaszolt a vicomte -, ha az ön feladata volna őrködni e jószágon; egyelőre azonban nincs róla tudomásom, hogy a trónörökös testőreit lovászokká léptették volna elő; hunyja be szépen a szemét, mondja meg az embereinek, hogy kövessék példáját, s aztán, Isten hírével!

- Téved, uram; se elő nem léptettek, se le nem fokoztak lovásszá, és e pillanatban mégis a feladatomat teljesítem, mivel a trónörökösné személyesen küldött előre, hogy ellenőrizzem a váltást.

- Az már más - felelte Jean -; de hadd jegyezzem meg, tiszt uram, ugyancsak szomorú szolgálat ez, és ha az ifjú hölgy mindjárt kezdetben így bánik a hadsereggel...

- Kiről beszél ezen a hangon? - szakította félbe Philippe.

- Az ördögbe is! Hát a kis osztrákról.

A fiatalember olyan fehérre vált, mint a mosott gyolcs.

- Azt merészeli mondani, uram?... - fortyant fel.

- Nemcsak mondom, teszem is - folytatta Jean. - Gyerünk, Patrice, fogj be, fiam, aztán igyekezzünk, mert nem érek rá.

Philippe megragadta az első ló kantárját.

- Uram - mondta Philippe de Taverney szokott csöndes hangján -, lenne olyan szíves megmondani, hogy kicsoda ön?

- Ragaszkodik hozzá?

- Ragaszkodom hozzá.

- Na jó! Jean Dubarry vicomte vagyok.

- Hogyan? Ön a fivére annak a...?

- ...a hölgynek, aki becsukatja a Bastille-ba, kis tisztem, ha még sokat papol.

S azzal a vicomte fönn termett a hintóján.

Philippe odalépett a kocsi ajtajához.

- Jean Dubarry vicomte úr - mondta -, lesz szíves kiszállni a hintóból?

- Még mit nem! Épp erre van időm - mondta a vicomte, s húzta befelé a hintó nyitott ajtaját.

- Ha még egy másodpercig ellenkezik, uram - folytatta Philippe, baljával visszatartva az ajtót, hogy be ne csukódjék -, becsületszavamat adom, hogy keresztülszúrom a kardommal.

És szabad jobbjával kihúzta a kardját.

- Jaj, Istenem! - sikoltott fel Chon. - Hisz ez gyilkosság! Hagyja a lovakat, Jean, hagyja!

- Úgy, szóval fenyegetőzik! - vicsorgott a vicomte, s ő is megragadta kardját, amelyet már letett az első ülésre.

- És a fenyegetést be is váltom, ha még egy másodpercig, értette, egyetlenegy másodpercig ellenkezik - mondta az ifjú megsuhintva kardját.

- Soha el nem megyünk innét - súgta oda Chon Jeannak -, ha szép szóval meg nem győzi ezt a tisztet.

- Sem szép szó, sem erőszak meg nem gátolhat feladatom végrehajtásában - jelentette ki Philippe, s udvariasan meghajolt, mivel meghallotta a fiatal nő tanácsát -; próbálja ön is engedelmességre bírni az urat, mert különben a király nevében, akit képviselek, kénytelen leszek megölni, ha hajlandó megvívni velem, vagy letartóztatni, ha szabódik.

- Én meg azt mondom, hogy akkor is útra kelek! - üvöltötte a vicomte, kiugorva a kocsiból, s egyazon mozdulattal kardját is kirántva.

- Az majd elválik, uram - mondta Philippe, vívóállásba helyezkedve s fölemelve kardját -; elkészült?

- Hadnagy uram - szólalt meg a brigadéros, aki Philippe parancsnoksága alatt a kíséret hat emberét vezette -, hadnagy uram, akarja, hogy...?

- Ne mozduljon, brigadéros - mondta a hadnagy -, ez magánügy. Rajta, vicomte úr, kezdhetjük!

Chon kisasszony hangosan sikoltozott; Gilbert azt kívánta, bár lenne a kocsi olyan mély, mint egy kút, hogy minél jobban elrejtőzhessen.

Jean támadott először. Kivételes ügyességet tanúsított a fegyverforgatásban, amihez inkább ész kell, semmint testi erő.

Azonban a vicomte erejét szemmel láthatóan fölemésztette dühe. Philippe ellenben úgy forgatta kardját, mintha csak vívótőrrel gyakorlatozna a fegyverteremben.

A vicomte hátrált, előrelépett, jobbra ugrott, balra ugrott, kitörés közben harsányan fel-felkiáltott, akár a katonai vívómesterek.

Ezzel szemben Philippe összeszorította a fogát, tágra nyitotta a szemét, szilárd volt és megingathatatlan, mint egy szobor, s mindent látott, mindent kitalált.

Elhallgatott mindenki, és figyelt, Chon csakúgy, mint a többiek.

Már két vagy három perce tartott a viadal, ámde Jean cselei, kiáltásai, hátrálásai nem hoztak eredményt, Philippe meg, ki nyilvánvalóan tanulmányozta ellenfele stílusát, még egyszer sem tört ki.

Jean vicomte hirtelen felkiáltott és hátraugrott.

Kézelőjét ugyanabban a pillanatban megfestette a vére, mely sűrű cseppekben csörgedezett végig az ujjain.

Philippe egy gyors visszavágással átszúrta ellenfele alkarját.

- Megsebesült, uram - mondta.

- Érzem, az istenfáját! - kiáltott fel Jean elsápadva, és elejtette a kardját.

Philippe fölvette és visszaadta neki.

- Menjen, uram - mondta neki -, és máskor ne csináljon ilyen szamárságot.

- Ha csinálok is, megadom az árát, a fene enné meg! - dörmögte a vicomte. - Gyere gyorsan, te szegény Chonchon; gyere - mondta a húgának, aki közben leugrott a hintóról, és segítségére sietett.

- Nyilván ön is úgy ítéli meg, asszonyom - mondta Philippe -, hogy nem az én hibámból történt, és mélységesen fájlalom, hogy szorult helyzetemben kénytelen voltam kardot rántani egy hölgy színe előtt.

Azzal meghajolt és távozott.

- Fogja ki ezeket a lovakat, barátom, és vigye vissza őket a helyükre - mondta Philippe a postamesternek.

Jean az öklét rázta Philippe felé, de az csak a vállát vonogatta.

- Ni csak! Ahol jön éppen vissza három ló! - kiabált a postamester. - Courtin! Courtin! Tüstént fogja be őket ennek a nemesúrnak a kocsijába.

- De, gazduram...

- Mozgás, ne vitatkozzunk - mondta a fogadós -, az úr siet.

Jean ezalatt sem hagyta abba a szitkozódást.

- Kedves jó uram - kiáltotta a postamester -, ne búsuljon, ahol ni, jönnek már a lovak!

- Jó, jó! - dörmögött Dubarry -, de jöhettek volna a lovaid egy félórával előbb is.

És topogva nézegette átszúrt karját, amelyet Chon a zsebkendőjével kötözgetett.

Eközben Philippe újra nyeregbe szállt, s úgy adta ki rendelkezéseit, mintha mi sem történt volna.

- Induljunk, bátyám, induljunk már - nógatta Chon, a kocsi felé tuszkolva Dubarryt.

- És az arabs telivérem? - mondta amaz. - Ott egye meg a fene! Ma rossz napom van.

Azzal visszaült a hintóba.

- Na itt van! - mordult fel, meglátva Gilbert-t -, most még a lábamat se nyújthatom ki tisztességesen.

- Uram - válaszolta a fiatalember -, nagyon sajnálnám, ha útjában lennék.

- Ugyan már, Jean - szólt közbe Chon kisasszony -, ne zavarja el a kis filozófusomat.

- Üljön ki a bakra, az ördögbe is!

Gilbert elvörösödött.

- Nem vagyok inas, hogy a bakra üljek - mondta.

- Na látja! - szólt Jean.

- Mondja, hogy szálljak le, és leszállok.

- Ördög és pokol! Hát szálljon le! - tajtékzott Dubarry.

- Ne, ne! Üljön ide szembe velem - mondta Chon, karon ragadva a fiatalembert -: így legalább nem zavarja a bátyámat.

Majd a vicomte-hoz hajolva, a fülébe súgta:

- Ismeri azt az embert, aki az imént megsebesítette önt.

A vicomte szeme felragyogott.

- Kitűnő! Akkor csak maradjon. Ki az az úr?

- Philippe de Taverney.

A fiatal tiszt épp akkor lovagolt el a kocsi mellett.

- Hát itt van, kis hadnagy? - kiáltott rá Jean. - Most bezzeg fenn hordja az orrát, de jön még maga az én utcámba!

- Majd meglátjuk, uram, ha önnek is úgy tetszik - válaszolta Philippe szenvtelenül.

- Igen, igen, majd meglátjuk, Philippe de Taverney úr! - kiáltotta Jean, lesve a hatást, melyet a váratlanul odavetett név gyakorol a fiatal férfira.

Philippe valóban meglepődve kapta fel a fejét, s meglepetésébe egy csepp nyugtalanság is vegyült; de nyomban megnyugodott, s utánozhatatlan gráciával lengette meg kalpagját:

- Szerencsés utat, Jean Dubarry úr!

A kocsi elrobogott.

- Mennydörgés mennykő! - csikorgatta a fogát a vicomte. - Tudod-e, hogy kegyetlenül fáj, Chon?

- Az első állomáson kerítünk orvost, míg a fiú reggelizik - válaszolta Chon.

- Igaz is - mondta Jean -, meg sem reggeliztünk. - Ez a baleset elvette az étvágyamat; csak szomjas vagyok.

- Akar egy pohár burgundi párlatot?

- De még mennyire! Ide vele!

- Uram - szólt közbe Gilbert -, volna egy megjegyzésem...

- Halljuk.

- Csak annyi, hogy a szeszes ital nem nagyon használ önnek ilyen állapotban.

- Tényleg?

Aztán a vicomte újra Chonhoz fordult és megkérdezte:

- Csak nem orvos a te filozófusod?

- Nem, uram, nem vagyok orvos; majd leszek egyszer, ha Isten is úgy akarja - válaszolta Gilbert -; ellenben azt olvastam egy hadbavonulók számára írt értekezésben, hogy a sebesültet el kell tiltani a pálinkától, a bortól és a kávétól.

- Ó, szóval ezt olvasta. Jól van, ne is beszéljünk róla!

- De ha a vicomte úr volna szíves ideadni a zsebkendőjét, megnedvesíteném ennél a forrásnál, s ha a nedves vászonba csavarná a karját, mindjárt megkönnyebbülne tőle.

- Jól van, barátom, jól van - mondta Chon. - Kocsis, álljon meg! - kiáltotta.

A kocsi megállt. Gilbert megnedvesítette a vicomte zsebkendőjét a patakban.

- Ettől a fickótól nem tudunk majd nyugodtan beszélgetni! - vélekedett Dubarry.

- Majd beszélgetünk tájszólásban - mondta Chon.

- Nagy kedvem volna szólni a kocsisnak, hogy hajtson tovább, ezt meg hagyjuk itt a zsebkendőmmel együtt.

- Rosszul tenné, még hasznunkra lehet.

- Miben?

- Már nagyon fontos értesüléseket szereztem tőle.

- Miről?

- A trónörökösnéről; és láthatta az imént is, megmondta ellenfelének a nevét.

- Jó, nem bánom; maradjon.

Ekkor Gilbert már jött is vissza a hideg vízbe áztatott zsebkendővel.

A vicomte karjára csavart nedves ruha nagymértékben enyhítette a fájdalmát, amint Gilbert előre látta.

- Tényleg igaza volt; jobban érzem magam - mondta az. - Beszélgessünk.

Gilbert lehunyta a szemét, és kinyitotta a fülét; de csalódott várakozásában. Bátyja felszólítására Chon azon a káprázatos és pergő délfrancia tájnyelven válaszolt, amely úgy megszédíti a párizsiakat, hogy az egészből csak kántáló magánhangzókon tovasikló, olajos mássalhangzók bugyborékolását hallják.

Gilbert, bármennyire uralkodott is magán, bosszús fintort vágott, ami nem kerülte el Chon kisasszony figyelmét, aki kedvesen rámosolygott, vigasztalásul.

Gilbert e mosolyból megértett valamit: azt, hogy kímélik: a vicomte, akit a király elhalmoz kegyeivel, tekintettel van őrá, nyomorult kis féregre.

Ó, ha Andrée látná ebben a kényelmes hintóban!

Szívét büszkeség töltötte el.

Nicole eszébe se jutott.

A két testvér tájnyelven beszélgetett tovább.

- Remek! - kiáltott fel egyszerre a vicomte, kihajolva s hátratekintve a kocsi ablakából.

- Mi az? - kérdezte Chon.

- Jön utánunk az arabs mén.

- Miféle arabs mén?

- Amelyiket meg akartam venni.

- No nézd csak - mondta Chon -, nő ül rajta. Pompás egy teremtés!

- Kiről beszél?... A nőről vagy a lóról?

- A nőről.

- Hívja már ide, Chon; magától talán kevésbé tart, mint tőlem. Megadnék ezer aranyat a lováért.

- És a nőért? - kérdezte Chon kacagva.

- Érte... az utolsó vasamat is odaadnám... Hívja már ide!

- Asszonyom! - kiabált Chon. - Asszonyom!

Ámde a nagy fekete szemű fiatalasszony, fehér köpenyében és homlokát beárnyékoló hosszú tollas, szürke nemezkalapjában, nyílsebesen suhant el az út szélén, biztatva lovát:

- Avanti! Dzserid! Avanti!

- Olasz - jegyezte meg a vicomte. - De szép nő! A kutyafáját! Ha nem fájna ennyire a karom, most leugranék a kocsiról, hogy utánafussak.

- Én ismerem - mondta Gilbert.

- Na nézd csak! Ez a kis paraszt talán a vidék almanachja, hogy mindenkit ismer?

- Mi a hölgy neve? - kérdezte Chon.

- Lorenzának hívják.

- És ki ő?

- A varázsló felesége.

- Miféle varázslóé?

- Joseph Balsamo báróé.

A testvérek egymásra pillantottak.

Chon mintha kérdezte volna:

- Jól tettem, hogy itt tartottam?

- De még mennyire! - volt Jean ki nem mondott válasza.

És most engedjék meg olvasóink, hogy elhagyjuk Chon kisasszonyt és Jean vicomte-ot, akik Châlons felé kocsikáznak az országúton, és ugyané családnak egy másik tagjához látogassunk el.

A versailles-i kastélynak abba a lakosztályába, amelyben egykor XV. Lajos leánya, Adélaïde lakott, az uralkodó idestova egy esztendeje szeretőjét, Dubarry grófnét telepítette be, miután jó előre kiszámította, hogy ez az államcsínyszámba menő lépés milyen hatást gyakorol majd az udvarra.

A kegyencnő örökös jövés-menése, fesztelen modora, vidám természete, el nem apadó jókedve, lármás szertelensége zsivajgó piactérré változtatta a hallgatag palotát, amelynek csak azokat a lakóit látták itt szívesen, akik kedvelték a sok mozgást és a zajos vidámságot.

Ebből a szűkre szabott lakosztályból - mert hiszen, lakója hatalmához képest valóban szűk volt - állandóan röpködtek az ünnepségekre szóló parancsok vagy a jeladások egy-egy mulatságra.

Ámde a kastély e részének pompázatos lépcsőin a legkülönösebb látványt a látogatók minden képzeletet felülmúló áradata nyújtotta, akik kora reggel, azaz kilenc óra tájban, selyembe-bársonyba öltözötten özönlöttek fölfelé a lépcsőn, hogy szerényen megüljenek egy ritkaságokkal zsúfolt előszobában, mely jóval kevésbé érdekelte őket, mint a bálvány, akit a szerencsés kiválasztottak magában a szentélyben imádhattak.

Egy nappal azután, hogy a kis La Chaussée falucska kapujában lezajlott az a jelenet, amelyről föntebb beszéltünk, reggel kilenc óra tájban, azaz a megszentelt órán, hímzett muszlin fésülködőköpenybe burkolózva, melynek pehelyfinom csipkéin átsejlett gömbölyű lába és alabástrom karja, Jeanne de Vaubernier, később Lange kisasszony, még később, hajdani pártfogójának, Jean Dubarry úrnak jóvoltából, Dubarry grófné, kiszállt ágyából, nem azt mondjuk, hogy úgy, mint Vénusz, mivelhogy szebb volt Vénusznál mindazon férfiak szemében, akik a képzeletnél többre tartják a valóságot.

Csodálatosan göndörödő gesztenyeszín haj, azúrkékkel erezett fehér bársonybőr, hol epekedő, hol meg átszellemült tekintet, cseresznyepiros, piciny ajkak, melyeket a legtisztább bíborral vont meg a mester ecsetje, s ha megnyíltak, kettős gyöngysort villantottak elő; gödröcskék mindenütt, arcán, állán, ujjain; a milói Vénuszét formázó kebel, kígyószerű hajlékonyság, tökéletes idomok: ezt nyújtotta Dubarryné a reggeli fogadásán részt vevő kiválasztottaknak; ezt szemlélte meg a többiekkel együtt reggelenként őfelsége XV. Lajos is, az éj kiválasztottja, megfogadva a bölcs mondást, ami szerint öregember ne hagyjon veszni egyetlen morzsát sem, mely lehull az élet asztaláról.

A kegyencnő már ébren volt egy ideje. Nyolc órakor csöngetett, hogy bocsássák be szobájába első hódolóját, a napot, előbb csak lassacskán, a sűrű függönyökön át, aztán a lengébbeken. Eznap reggel sugárözönnel köszöntött be a nap, s felidézve a hitregéből szerencséjét, végigcirógatta e tündéri szép nőt, ki nem futamodott meg, mint hajdanán Daphné, az istenek szerelmétől, hanem emberi mivoltában, olykor földi halandók szerelmét kereste. Sem kevélység, sem félelem nem volt olvasható karbunkulusként ragyogó szemében, mely mosolyogva vallatta a kezében tartott, aranykeretes, gyönggyel kirakott, kicsi, nyeles tükröt; és a hajlékony test, amelyről megkíséreltünk némi fogalmat adni az imént, kicsusszant az ágyból, amelyben a legédesebb álmokon ringatózva pihent, lelépett a hermelin szőnyegre, lába, melyet Hamupipőke is megirigyelt volna, belebújt a papucsba, melyet két kéz nyújtott elébe, - egy fél pár ilyen papucs is dúsgazdaggá tehette volna Jeanne erdős szülőfalujának bármelyik favágóját, ha ez a favágó történetesen megtalálja.

Miközben e csábos szobor fölemelkedett fekhelyéről, s mind elevenebbé vált, vállára pompás malines-i csipkeköpenyt vetettek; aztán, hogy puha lábát egy pillanatra kivette a papucsából, olyan finom anyagból szőtt rózsaszín selyemharisnyát húztak rá, hogy jószerint alig különbözött a bőrtől, amelyre rásimult.

- Chonról semmi hír? - kérdezte mindjárt a komornájától.

- Semmi, asszonyom - válaszolta a kérdezett.

- És Jean vicomte-ról?

- Őróla sem.

- Vajon Bischi kapott hírt róluk?

- Ma reggel már jártunk a grófné húgánál.

- És nem jött levél?

- Nem, asszonyom, nem jött.

- Jaj, de unalmas ez a várakozás - mondta a grófné bájos kis fintort vágva -; mikor találnak már ki valamit, hogy az ember száz mérföldre levelezzen egy perc alatt? Na, igazán nem irigylem azokat, akik ma a szemem elé kerülnek! Eléggé tele van az előszobám?

- Még kérdezi, grófné?

- Hát hogy a csudába ne! Gondolja csak meg, Dorée: közeleg a trónörökösné, és így egyáltalán nem volna meglepő, ha elfordulnának tőlem a felkelő nap kedvéért. Én csak halvány csillagocska vagyok. Kik jöttek el? Hadd hallom!

- Hát d'Aiguillon úr, de Soubise herceg úr, de Sartines úr, Maupeou elnök úr.

- És Richelieu herceg úr?

- Nem mutatkozott.

- Sem ma, sem tegnap. Ahogy mondtam, Dorée. Félti a hírnevét. Küldessen a Hannover palotába, tudják meg, beteg-e a herceg.

- Igenis, grófné. Mindenkit egyszerre fogad a grófné, vagy magánkihallgatást tart?

- Magánkihallgatást tartok. Beszélnem kell de Sartines úrral; egyedül őt bocsássa be.

A grófné komornája még jóformán tovább sem adta a parancsot annak a jól megtermett kísérő lakájnak, aki az előszobákból a grófné belső szobájába vezető folyosón álldogált, amikor fekete egyenruhában, szürke szemének szigorúságát és keskeny ajkának keménységét a legnyájasabb mosollyal leplezve, máris feltűnt Párizs városának rendőrfőnöke.

- Jó reggelt, ellenségem - köszönt rá a grófné, oda sem fordulva, mivel jól látta a tükréből.

- Ellensége? Mármint hogy én, asszonyom?

- Ön bizony. Számomra a világ két emberfajtából áll: barátokból és ellenségekből. Közönyösöket nem ismerek, jobban mondva, az ellenségeim közé sorolom őket.

- És méltán, asszonyom. De azt árulja el, mivel érdemeltem ki én, aki oly nyilvánvaló odaadással szolgálom, hogy az utóbbi két osztályba soroljon?

- Azzal, hogy eltűri, hogy tömegével nyomtassanak, terjesszenek, árusítsanak s csempésszenek be a királyhoz mindenféle versikéket, bökrímeket, gyalázkodó firkálmányokat, és mindezt az én rovásomra. Ez gyalázat! ez förtelem! ez ostobaság!

- De hát, asszonyom, végtére is én nem tehetek róla...

- De igenis, tehet róla, mert ön tudja, ki az a nyomorult, aki mindezt összehordja.

- Asszonyom, ha mindezt egy ember írná, még csak a Bastille-ba se kellene csukatnunk, hogy elpusztuljon: magától is belepusztulna ebbe a tenger munkába.

- Azt tudja, hogy azzal, amit mond, legföljebb önmagát terheli?

- Nem mondanám, asszonyom, ha ellensége volnék.

- Az igaz, ne is beszéljünk többet róla. Most már szent a béke, rendben van, örülök neki; valami azonban még mindig aggaszt.

- Micsoda, asszonyom?

- Az, hogy olyan jóban van de Choiseulékkel.

- De Choiseul úr a miniszterelnök, asszonyom; ő parancsol és én engedelmeskedem.

- Úgy? Szóval, ha de Choiseul úr azt parancsolja önnek, hogy engem üldözzön, gyötörjön, bosszantson halálra, akkor ön szabad kezet ad mindazoknak, akik üldöznek, gyötörnek, halálba kergetnek? Köszönöm.

- Beszéljünk okosan - mondta de Sartines úr, és minden teketória nélkül leült, amit a kegyencnő nem vett tőle rossz néven, mivel Franciaország legtájékozottabb emberének minden meg volt engedve -; mit tettem önért három napja?

- Hírül adta, hogy futár indult Chanteloup-ból, a trónörökösné jöttét siettetni.

- Ez talán ellenséges tett volt?

- És ebben az egész bemutatkozási históriában, amely - mint tudja - fölöttébb érzékenyen érint, vajon mit tett értem?

- Mindent, amit csak tehettem.

- De Sartines úr, ön nem éppen őszinte.

- Asszonyom, ön sérteget!... Vajon ki kerítette önnek elő egy csapszékből, méghozzá két óra leforgása alatt, Jean vicomte-ot, akire azért volt olyan sürgősen szüksége, hogy elküldje mit tudom én hová, azazhogy nagyon is jól tudom, hová.

- Nem rossz! Talán jobb lett volna, ha hagyja, hogy sógorom,^[12] a francia királyi család bizalmi embere, eltűnjön a szemem elől! - kacagott Dubarryné.

- Asszonyom, végtére is ezek értékes szolgálatok.

- Jól van, ez volt három napja. Ez volt tegnapelőtt; de tegnap, tett-e értem tegnap valamit?

- Tegnap, asszonyom?

- Ó, ne is erőltesse az emlékezetét... A tegnapi napját másoknak tartogatta.

- Nem értem, asszonyom.

- Annál jobban értem én! Na, hadd hallom, uram, mit csinált tegnap?

- Reggel vagy este?

- Kezdjük a reggellel.

- Reggel szokásom szerint dolgoztam, asszonyom.

- Hány óráig dolgozott?

- Tíz óráig.

- És aztán?...

- Aztán meghívtam ebédre egy lyoni barátomat, aki fogadásból úgy akart Párizsba jönni, hogy én ne tudjak róla, de az egyik inasom már várta a sorompónál.

- És ebéd után?

- Megküldtem egy cégéres tolvaj címét az osztrák császári rendőrség főnökének, aki hiába nyomozott utána.

- És aki...?

- ... Bécsben tartózkodik.

- Eszerint ön nemcsak Párizsban ügyködik, hanem külföldi udvaroknak is dolgozik?

- Csak ha időm engedi, asszonyom.

- Jól van, ezt megjegyzem. És miután útnak indította a hírvivőt, mit csinált?

- Operába mentem.

- Hogy megnézze a kis Guimard-t? Szegény Soubise!

- Nem azért, hanem hogy nyakon csípjek egy hírhedt zsebmetszőt, akit nem zaklattam mindaddig, míg beérte a főadóbérlőkkel, de addig-addig ügyeskedett, míg két vagy három ízben már főrendeket károsított meg.

- Úgy érzem, inkább azt kellene mondania, hogy a fickó elügyetlenkedte a dolgát... És opera után, rendőrfőnök úr?

- Opera után?

- Igen. Nagyon kényes kérdéseket teszek föl, ugye?

- Nem. Opera után... Várjunk csak, hadd gondolkozzam.

- Ó, úgy látom, cserbenhagyja az emlékezete.

- Szó sincs róla. Opera után... Aha, emlékszem már.

- Akkor jó.

- Lementem, azaz inkább fölmentem egy bizonyos hölgyhöz, aki kártyabarlangot tart fenn a lakásán, s magam vittem be a For-l'Evêque börtönbe.

- A hölgy hintóján?

- Nem, fiákeron.

- Aztán?

- Hogyhogy aztán? Nincs tovább.

- Már hogyne volna.

- Visszaültem a fiákerba.

- És kit talált abban a fiákerban?

De Sartines úr elvörösödött.

- No nézzenek oda - kiáltott fel a grófné, s tapsolt a két kis kezével -, hát nem rápirítottam egy rendőrfőnökre!

- Asszonyom... - hebegte de Sartines úr.

- Na jó! - folytatta a kegyencnő. - Majd én mindjárt megmondom önnek, ki ült abban a fiákerban: de Grammont hercegné.

- De Grammont hercegné! - hüledezett a rendőrfőnök.

- Igenis, de Grammont hercegné, s azt kérte öntől, hogy juttassa be a király lakosztályába.

- Szavamra, asszonyom - fakadt ki de Sartines úr, nyugtalanul fészkelődve a karosszékében -, átengedem önnek a hivatalomat. A rendőrséget nem én irányítom, hanem ön.

- Mint látja, de Sartines úr, nekem is van rendőrségem; ezért hát csak vigyázzon magára!... Úgy, úgy! Grammont hercegné, egy fiákerban, éjfélkor, a rendőrfőnök úrral, s méghozzá az a fiáker lépésben halad! Tudja-e, mit csináltam abban a percben?

- Nem tudom, de iszonyúan félek. Még jó, hogy késő volt már.

- Igaz, de az mit sem számít: az éjfél a bosszú órája.

- És mit csinált? Hadd hallom!

- Titkosrendőreimen kívül vannak nekem állandó tollnokaim is: förtelmes rímfaragók, mocskosak, mint a koldusrongy, falánkak, mint a menyét.

- Nyilván nagyon rosszul táplálja őket.

- Nem táplálom én őket sehogy. Ha elhíznának, úgy elbutulnának, mint de Soubise úr; a háj elemészti az epét, ezt mindenki tudja.

- Folytassa, a hátam is borsódzik belé.

- Szóval, eszembe jutott az a sok gazság, amit Choiseulék - az ön hallgatólagos jóváhagyásával - elkövettek ellenem. Elfutott a méreg, és lantosaimnak megadtam a témát: Pro primo, de Sartines úr, ügyvédnek álcázva, rendszeresen látogat egy ártatlan lánykát a Kopasz Fa utcában, egy negyedik emeleti lakásban, s nem átallja minden hó harmincadikán nyomorult háromszáz frankkal kiszúrni a szemét.

- Asszonyom, ön az irgalmasság művét akarja beszennyezni.

- Mindig csak azt szennyezik be. Pro secundo: de Sartines úr, missziós atyának álcázva, befurakodik a karmelita nővérek Szent Antal utcai kolostorába.

- Asszonyom, én csak híreket közvetítettem a jámbor nővéreknek Keletről.

- Közelről vagy távolról? Pro tertio: de Sartines úr, rendőrfőnöknek álcázva, éjfélkor az utcákat rója, egy fiákerban, Grammont hercegnével édes kettesben.

- No de, asszonyom! - rémüldözött de Sartines úr -, csak nem akarja ennyire lejáratni a szakmámat?

- Maga is lejáratja az enyémet! - kacagott a grófné. - De várjon csak.

- Várok.

- Azok a semmirekellők munkához láttak, és szabályszerű iskolai dolgozatot írtak, elbeszélve, kiszínezve, kibővítve az adott témát, úgyhogy ma reggelre kézhez kaptam egy epigrammát, egy dalt és egy bohózatot.

- Magasságos Ég!

- Egyik förtelmesebb, mint a másik. Ma reggel majd megörvendeztetem velük a királyt, valamint az ellene írt új miatyánkkal is, amelyet az ön jóvoltából terjesztenek, azt tudja-e?

Mi Atyánk, ki vagy Versailles-ban, gyaláztassék meg a Te neved érdeme szerint; rendüljön meg a Te országod, ne legyen meg a Te akaratod miként a mennyben, azonképpen a földön se; add vissza nekünk a mi mindennapi kenyerünket, amelyet elloptak tőlünk a kegyencnőid; bocsáss meg a bíróidnak, akik védelmezik érdekeidet, miként mi is megbocsátunk minisztereidnek, akik elárulták őket. Ne vigyen Téged Dubarry a kísértésbe, de szabadíts meg minket gonosz kancellárodtól. Ámen.

- Hát ezt meg hol fedezte föl? - kérdezte de Sartines úr sóhajtva, s összetette a kezét.

- Édes Istenem! Fölfedeznem se kell őket, előzékenységből mindennap megküldték a termés legjavát. Még hálás is voltam önnek ezekért a napi küldeményekért.

- Na de, asszonyom...

- Éppen ezért, viszonzásul, holnap megkapja tőlem az említett epigrammát, dalocskát és bohózatot.

- Miért nem most mindjárt?

- Mert idő kell hozzá, hogy szétküldessem. De egyébként is az a rend, hogy a rendőrség tudja meg legutoljára, mi történik, nemde? Ó, jót fog mulatni rajtuk, majd meglátja. Én ma reggel háromnegyed óra hosszat nevettem. A király meg éppenséggel hasfájást kapott a kacagástól. Ezért is késik ma.

- Végem van! - sopánkodott de Sartines úr, és belemarkolt a parókájába.

- Már miért volna? Megénekelték, és kész. Én tán belehaltam A szép Bourbon-rózsá-ba? Dehogy. Dühöngtem, ennyi az egész; és most azt akarom, hadd dühöngjön más is. Ó, azok a kedves rigmusok! Úgy megörültem nekik, hogy fehér borral itattam ezeket az író-piócákat, akik most nyilván holtrészegek.

- Jaj, grófné! Jaj, grófné!

- Legelőbb is hadd mondjam el az epigrammát.

- Irgalom!

Sorsüldözött Franciahon,
Egy nőstény ül a nyakadon.

- Ejnye, nem jó, eltévesztettem! Ezt még ön engedélyezte annak idején. Annyi van belőlük, hogy belezavarodom. Várjon, várjon, megvan már:

Saint-Lucben érdekes repülősó-plakátot
Festeget valaki, ismeritek talán?
Színesben Boynes, Maupeou, Terray, no meg az álnok
Sartines ábrázata egy üveg oldalán,
S a szer neve, mit a fejek fölébe mázolt:
            Most vegye, itt A négy zsivány!

- Jaj, de kegyetlen! Fölébreszti bennem a tigrist!

- Most pedig térjünk át a dalocskára; Grammont-né szól:

Tisztelt uram, Főrendőröm,
Nézze, sima-e a bőröm?
Tegyen egy kis szívességet,
Értesítse a Felséget.

- Asszonyom! Asszonyom! - tajtékzott de Sartines.

- Ó, nyugodjék meg - csitította a grófné -, még csak tízezer példányt nyomtattak belőle. De hallaná csak a bohózatot!

- Hát önnek nyomdája is van?

- Micsoda kérdés! Choiseul úrnak talán nincsen?

- Pórul jár még az a nyomdatulajdonos!

- Próbáljon csak eljárni ellene! Az engedély az én nevemre szól.

- Hallatlan! És őfelsége csak nevet ezeken a gyalázatosságokon?

- Hogy nevet-e? Ő szövögeti a rímeket, ha a pókjaim már kimerültek.

- Asszonyom, ön tudja, hogy híven szolgálom, és mégis így bánik velem?

- Tudom, hogy ön elárul. A hercegné Choiseul-fajzat, vesztemre tör.

- Asszonyom, váratlanul tört rám, esküszöm önnek.

- Tehát bevallja?

- Nem tehetek mást.

- Miért nem szólt róla?

- Azért jöttem.

- Egy szavát sem hiszem.

- Becsületszavamra!

- Akkor duplán nem hiszem.

- Nézze, így kérek kegyelmet - mondta a rendőrfőnök, térdre hullva.

- Jól teszi.

- Kössünk békét, grófné, az ég szerelmére.

- Mi az, ennyire fél néhány csapnivaló verstől, ön, a férfi, a miniszter?

- Ó, ha csak attól félnék!

- És arra nem gondol, hány kínos órát szerez nekem egy-egy dal, nekem, a gyönge nőnek?

- Ön királyné.

- Hogyne! Be nem mutatott királyné.

- Esküszöm, asszonyom, soha semmi rosszat nem tettem önnek.

- Nem, de hagyta, hadd tegyenek mások.

- A lehető legritkábban.

- Na jól van, elhiszem.

- Higgye el.

- De most arról van szó, hogy a rosszal ellentétben jót tegyen.

- Segítsen, és akkor nem vallhatok kudarcot.

- Velem van, igen vagy nem?

- Igen.

- Hajlandó hűségesen támogatni bemutatkozásomat is?

- Hűségemnek csak ön szabhat határt.

- Ne feledje: a nyomdám készen áll; éjjel-nappal működik, a rím-kutyáim huszonnégy óra alatt megéheznek, s ha éhesek, harapnak.

- Szófogadó leszek. Mit kíván?

- Hogy akármibe fogok is, ne keresztezzék a szándékomat.

- Ó, felőlem nyugodt lehet, én megígérem.

- Kétértelmű kijelentés - mondta a grófné, és toppantott -, görög észjárásra vagy karthágóira vall, egyszóval, pun hűség.

- De grófné!...

- Nem is fogadom el; ez csak amolyan kibúvó. Önt fölmenti minden alól, Choiseul meg cselekszik. Ebből nem kérek, megértette? Mindent vagy semmit. Adja kezemre Choiseuléket, gúzsba kötve, tehetetlenül, tönkretéve, mert különben önt fogom megsemmisíteni, gúzsba kötni, tönkretenni. És jól vigyázzon, nem a vers az egyetlen fegyverem, megmondom előre.

- Ne fenyegetőzzék, asszonyom - mondta de Sartines úr gondterhelten -, hiszen a bemutatása máris olyan nehézségeket támasztott, hogy fel sem érheti őket ésszel.

- Támasztott, valóban, mivel akadályokat gördítettek az útjába.

- Sajnos!

- El tudja hárítani őket?

- Nem vagyok egyedül; száz emberre van szükségünk.

- Meglesz.

- Egymillió...

- Ez Terray gondja.

- A király beleegyezése...

- Megszerzem.

- Nem fogja megadni.

- Majd kicsikarom.

- És ha mindez megvan, akkor még mindig hiányzik a keresztanya.

- Már keresik.

- Hiába: összefogtak ön ellen.

- Versailles-ban?

- Igen, egyetlen udvarhölgy sem adta be a derekát - így akarván hízelegni de Choiseul úrnak, de Grammont-nének, a trónörökösnének, egyszóval, az erényesek pártjának.

- Először is, az erényesek pártja kénytelen lesz nevet cserélni, ha de Grammont-né is köztük van. Ez már kudarc.

- Hiába makacskodik, higgye el.

- Már nem vagyok messze a céltól.

- Úgy, szóval ezért küldte olyan sietséggel a húgát Verdunbe?

- Ezért. Hát tud róla? - kérdezte bosszúsan a grófné.

- A csudába is! Azért nekem is vannak rendőreim - nevetett fel de Sartines úr.

- És kémei?

- Kémeim is.

- Nálam?

- Önnél.

- Az istállókban vagy a konyhán?

- Az előszobáiban, a szalonjában, az öltözőjében, a hálószobájában, az ágya alatt.

- Akkor hát, szövetségünk első zálogaként - mondta a grófné -, nevezze meg a kémeit.

- Nem akarom összeveszíteni a legjobb barátaival, grófné.

- Akkor pedig: háború!

- Háború! Hogy érti ezt?

- Úgy értem, ahogy mondom. Menjen innét, többé látni sem akarom.

- Hadd idézzem most önt tanúnak. Hát elárulhatok egy... hm... államtitkot?

- Hálószobatitkot.

- Én is így gondoltam: az állam ott van manapság.

- Halljuk a kém nevét!

- Mit akar vele?

- Kidobom.

- Akkor söpörje ki az egész házát.

- Tudja, hogy rémületes dolgot mond?

- És főképp igazat. Édes Istenem! Enélkül lehetetlenség volna kormányozni, ezt ön is jól tudja, hiszen nagyszerűen ért a politikához.

Dubarryné egy lakkozott asztalkára könyökölt.

- Igaza van - mondta -, hagyjuk ezt. A szerződés feltételei?

- Szabja meg őket, ön a győztes.

- Nagylelkű vagyok, akár Semiramis. Mit kíván?

- Sose említse a királynak a gabonaszállítmányok ügyében beterjesztett panaszokat, amelyekhez - maga hitszegő! - támogatást ígért.

- Rendben van; vigye az összes folyamodványokat, amiket e tárgyban kaptam: ebben a ládikában vannak.

- Cserébe itt van a királyság főrendjeinek előterjesztése a bemutatkozásról valamint a zsámoly-jogról.

- Ezt az előterjesztést önnek személyesen kellett volna átnyújtania őfelségének...

- Persze.

- Mintha ön íratta volna?

- Úgy.

- És most mit fog mondani?

- Majd azt mondom, hogy átnyújtottam. Ezzel is időt nyerünk, és ön van annyira furfangos, hogy ezt a javára fordítsa.

Ebben a pillanatban kicsapódott az ajtó két szárnya, belépett egy ajtónálló, és elrikkantotta magát:

- A király!

A két szövetséges sebtiben elrejtette szövetsége zálogát, és megfordult, hogy köszöntse őfelségét, XV. Lajos királyt.

XV. Lajos, fejét felszegve, lábát peckesen megfeszítve, vidám szemmel, mosolyogva lépett be a szobába.

Belépése nyomán, a nyitott ajtó két szárnyán túl, meghajló fejek kettős sövénye látszott, minden fej egy-egy udvaroncé, aki most még mohóbban áhítozott a bebocsáttatásra, látván, hogy őfelsége érkeztével alkalma nyílnék egyszerre két hatalmasságnak udvarolnia.

Az ajtószárnyak becsukódtak. A király, senkinek sem adván jelt, hogy kövesse, egyedül maradt a grófnéval és de Sartines úrral.

A grófné bizalmas komornáját meg a kis szerecsent nem említjük, mivel ők nem számítottak.

- Jó reggelt, grófné - szólalt meg a király, megcsókolva Dubarryné kezét. - Milyen üde ma reggel, hála Istennek!... Jó reggelt, Sartines. Csak nem dolgoztak? Magasságos Isten! Mennyi irkafirka! Vigyék a szemem elől! Jaj de szép ez a szökőkút, grófné!

És XV. Lajos pillantása, fellobbanó és hamar kihunyó érdeklődéssel, megállapodott egy hatalmas porcelán szökőkúton, amely mindössze egy napja díszelgett a grófné hálószobájának sarkában.

- Felség - mondta Dubarryné -, ez, mint felséged is láthatja, egy kínai szökőkút. A hátul lévő csapokon kifolyó víz működteti a porcelán madarakat, amelyek fütyülnek, és az üveghalakat, amelyek úszkálnak; aztán kinyílnak a pagoda kapui, és bevonulnak a mandarinok.

- Ez igazán szép, grófné.

E pillanatban odalépett a kis szerecsen, meseszerű és tarkabarka ruhában, ahogyan e korban az Orozmánokat és Othellókat öltöztették. Fején hosszú tollakkal ékesített, félrecsapott kis turbánt viselt, ébenszínű karja kinyúlt aranybrokát zekéjéből, hímzett, fehér szaténbugyogója a térdéig ért, a bugyogót élénk színű öv fogta hozzá a hímzett mellényhez; az övébe szikrázó ékköves tőr volt dugva.

- A kutyafáját! - bámult el a király -, de kiöltözött ma Zamore!

A szerecsen egy tükör előtt illegette magát.

- Felség, Zamore egy kegyéért esedezik.

- Asszonyom - mondta XV. Lajos, a lehető legnyájasabban mosolyogva -, Zamore, mint látom, nagyon nagyra tör.

- Miért, felség?

- Mert ön megadta neki a legnagyobb kegyet, aminél többet már nem is kívánhat.

- Milyen kegyet, felség?

- Ugyanazt, amit nekem.

- Nem értem, felség.

- A rabszolgájává tette.

De Sartines úr mosolyogva hajolt meg, de közben ajkába harapott.

- Ó, de kedves, felség! - örvendezett a grófné.

Aztán a király füléhez hajolva, odasúgta:

- Imádlak, Francia Király.

Lajos is elmosolyodott.

- Halljuk, mit kíván Zamore számára? - kérdezte.

- Hosszú és számos szolgálatának jutalmát.

- Tizenkét éves.

- Hosszú és számos eljövendő szolgálatának jutalmát.

- Hahaha!

- Ahogy mondom, felség; úgy tetszik, elég régen jutalmazzuk már a múltbeli szolgálatokat, ideje volna az eljövendőket jutalmazni; biztosabb lenne az ember, hogy nem hálátlanságot kap cserébe.

- Szavamra! nem rossz gondolat - vélekedett a király. - Mit szól hozzá, Sartines?

- Hogy a hűség megtalálná a számítását; ennélfogva helyeslem, felség.

- Nos, halljuk végre, grófné, mit kér Zamore számára?

- Felséged ugye ismeri a luciennes-i nyaralómat?

- Csak hallomásból.

- Ön tehet róla, százszor is hívtam már oda.

- Ismeri az etikettet, drága grófné; a király csak királyi kastélyban hálhat, kivéve, ha úton van.

- Éppen ezt a kegyet kérem felségedtől. Luciennes-t királyi kastély rangjára emeljük, Zamore-t pedig megtesszük palotagrófnak.

- Ez paródia, grófné.

- Tudja, hogy imádom a paródiákat, felség.

- A többi palotagróf tiltakozni fog.

- Hadd tiltakozzanak!

- De ez egyszer okkal teszik.

- Annál jobb: úgyis annyit tiltakoznak oktalanul! Zamore, térdeljen le, és köszönje meg őfelségének!

- Ugyan mit? - kérdezte XV. Lajos.

A szerecsen letérdelt.

- A jutalmat, amelyet most azért kap, amiért vitte a ruhám uszályát, elborzasztva ezzel az udvari tányérnyalókat és illemcsőszöket.

- Szó ami szó - mondta XV. Lajos -, ocsmány képe van.

És harsány nevetésben tört ki.

- Álljon fel, Zamore - szólt rá a grófné -; ki van nevezve.

- De igazán, asszonyom...

- Én majd szétküldetem a leveleket; az okiratok, az adománylevél az én gondom. Ön pedig, felség, most már rangsérelem nélkül eljöhet Luciennes-be. Mától fogva, királyom, eggyel több királyi kastélya van.

- Sartines, tudja a módját, hogy kell valamit megtagadni tőle?

- Lehet, hogy van rá mód, felség, csak még nem fedezték fel.

- És ha felfedezik, felség, higgye el nekem, csak de Sartines úré lehet a dicsőség.

- Miért mondja ezt, asszonyom? - kérdezte a rendőrfőnök megrémülve.

- Képzelje csak, felség, három hónapja kérek valamit de Sartines úrtól, és mindhiába kérem.

- És mit kér tőle? - kérdezte a király.

- Ó, tudja ő azt.

- Én, asszonyom? Esküszöm...

- Van rá hatásköre? - kérdezte a király.

- Neki is, az utódjának is.

- Asszonyom - fakadt ki de Sartines úr -, igazán megijeszt.

- Mit kíván tőle?

- Hogy kerítsen elő egy varázslót.

De Sartines úr fellélegzett.

- Hogy megégessük? - jegyezte meg a király. - Most olyan meleg van: várjuk meg a telet.

- Nem felség, hanem hogy megjutalmazzuk egy aranyvesszővel.

- Talán valami szerencsétlenséget jósolt önnek, ami nem következett be?

- Ellenkezőleg, felség, szerencsét jósolt, ami bekövetkezett.

- Szóról szóra bekövetkezett?

- Olyanformán.

- Mesélje el, grófné - mondta XV. Lajos, kényelmesen elnyúlva egy karosszékben, s olyan hangon, mint aki nem tudja még, hogy szórakozni fog-e vagy unatkozni, de azért megkockáztatja a dolgot.

- Szívesen, felség, ha vállalja a jutalom felét.

- Az egészet is, ha kell.

- Ez már királyi szó.

- Hallgatom.

- Már kezdem is. Volt egyszer egy...

- Úgy kezdődik, mint valami tündérmese.

- Az ez, felség.

- Remek! Imádom a bűbájosokat.

- Nahát akkor, hallgasson ide! Tehát: volt egyszer egy szegény lányka, akinek ekkoriban még nem volt semmije, sem apródja, sem hintája, sem szerecsenje, sem papagája, sem majma.

- Sem királya - lódította XV. Lajos.

- No de felség!

- És mit csinált a szegény teremtés?

- Mendegélt.

- Hogyhogy mendegélt?

- Ahogy mondom, felség, Párizs utcáin, gyalogszerrel, mint más közönséges halandók. Csakhogy ő gyorsabban ment, mivel csinosnak tartották, és attól félt, hogy a csinossága még bajba keveri.

- Ez a lány afféle Lukrécia volt? - kérdezte a király.

- Felséged tudja, hogy... mióta is?... egyszóval, Róma alapítása óta nincs többé Lukrécia.

- Szent Isten! Csak nem adta tudományra a fejét, grófné!

- Nem, mert ha tudós volnék, mindenképpen mondtam volna valamilyen évszámot, legföljebb hamisat.

- Ez igaz - hagyta helyben a király -, folytassa.

- Ment, ment, mendegélt, át a Tuilériák kertjén, míg egyszer csak észrevette, hogy a nyomában vannak.

- Az ördögbe is! - szólt közbe a király. - Erre csak megállt?

- Uramisten! hogy felséged milyen rossz véleménnyel van a nőkről! Látszik, hogy mással sem volt dolga, mint márkinékkal, grófnékkal meg...

- Meg hercegnékkel, ugye?

- Udvariasabb vagyok, hogysem ellentmondjak felségednek. Hanem a leányt legfőképpen az rémítette meg, hogy köd ereszkedett alá, és percről percre sűrűbb lett.

- Sartines, ön tudja, miből lesz a köd?

A rendőrfőnök, hogy ilyen váratlanul megszólították, összerezzent.

- Nem én, felség.

- Na, mert én sem - mondta XV. Lajos. - Folytassa, kedves grófné.

- A lány szedte a lábát, ahogy bírta; már belül volt a rácson, s azon a téren járt, amely felséged nevét viseli, amikor az ismeretlen, aki követte, s akitől, azt hitte, megszabadult már, elébe toppant. A lány felsikoltott.

- Olyan csúnya volt az illető?

- Ellenkezőleg, felség, huszonhat-huszonnyolc éves, szép fiatal férfi volt, az arca napsütötte, a szeme nagy, a hangja érces.

- És a maga hősnője mégis félt tőle, grófné? A teremtésit! Ugyancsak meg lehetett ijedve!

- Akkor már nem annyira, mikor meglátta, felség. De hát a helyzet nem sok jót ígért: sűrű köd volt, ha az ismeretlen rosszat forral, segítségre nem számíthatott; ezért a lányka összekulcsolta a kezét, és így szólt:

"Ó, uram, könyörgök, ne bántson."

Az ismeretlen nyájas mosollyal megrázta a fejét.

"Isten a tanúm, hogy nincs szándékomban."

"Akkor hát mit akar?"

"Egy ígéretet öntől. "

"Ugyan mit ígérhetnék én?"

"Azt, hogy teljesíti az első kérésemet, amikor..."

"Amikor?" - ismételte meg a lányka kíváncsian.

"Amikor királyné lesz."

- És mit tett a lány?

- Felség, azt hitte, semmire nem kötelezi magát. Szavát adta.

- És a varázsló?

- Eltűnt.

- És de Sartines úr vonakodik előkeríteni a varázslót? Rosszul teszi.

- Nem vonakodom, felség, csak nem tudom.

- Ejnye, rendőrfőnök úr, ennek a kifejezésnek nem volna szabad szerepelnie a rendőrség szótárában - mondta a grófné.

- Asszonyom, a nyomában vagyunk.

- Na persze, persze, a megszentelt szólam.

- Nem az, hanem az igazság. De, higgye meg, fölöttébb hiányos a kapott személyleírás.

- Hogyhogy? Daliás, fiatal, a bőre barna, a haja éjszín, a szeme ragyogó, a hangja érces.

- Az ördögbe is! Hogy áradozik róla, grófné! Sartines, megtiltom, hogy kézre kerítse ezt a fickót!

- Rosszul teszi, felség, hiszen csak egy kérdést akarok föltenni neki.

- Persze önről van szó?

- Nyilván.

- No és mit akar még megtudni tőle? A jóslata beteljesedett.

- Úgy gondolja?

- Hát persze. Hiszen királyné.

- Úgy gondolja.

- Nincs mit mondania önnek.

- Dehogy nincs. Azt kell megmondania, mikor mutatják be az udvarnál ezt a királynét. Az éjjeli uralom nem minden, felség, nappal is kell uralkodni egy kicsit.

- Ez nem a varázslón múlik - mondta XV. Lajos, kelletlenül, mint aki sejti, hogy veszélyes talajra téved a társalgás.

- Hát akkor kin múlik?

- Önön.

- Rajtam?

- Úgy bizony. Keressen magának keresztanyát.

- A finnyás udvarhölgyei közül? Felséged is tudja, hogy ez lehetetlenség; valamennyien Choiseul és Praslin markában vannak.

- Ejnye, azt hittem, megegyeztünk, hogy sem az egyikről, sem a másikról nem ejtünk több szót.

- Én nem ígértem ilyesmit, felség.

- Nos, akkor kérek valamit.

- Éspedig?

- Hogy hagyja őket békében, és ön is maradjon meg ott, ahol van. Higgye el, öné a jobbik hely.

- Szegény külügy! Szegény tengerészet!

- Grófné, az Ég szerelmére, ha velem van, hagyjuk a politikát.

- Rendben van; de azt nem tilthatja meg, hogy a magam számlájára ne politizáljak.

- Ó, a maga számlájára, politizáljon csak, amennyit akar.

A grófné belenyúlt a gyümölcsöskosárba, kivett két narancsot, és felváltva a levegőbe hajigálta őket.

- Ugorj, Praslin! Ugorj, Choiseul! - mondta. - Ugorj, Praslin! Ugorj, Choiseul!

- Ejnye! - szólt a király. - Mit művel?

- Élek a felségedtől kapott engedéllyel, szétugratom a minisztériumot.

E pillanatban belépett Dorée, és súgott valamit úrnője fülébe.

- Természetesen! - kiáltott fel a grófné.

- Mi az? - kérdezte a király.

- Chon jött meg útjáról, és szeretne tisztelegni felségednél.

- Jöjjön csak jöjjön csak! Négy vagy öt napja állandóan érzem, hogy hiányzik valami, csak azt nem tudtam, hogy mi.

- Köszönöm, felség - mondta Chon belépve.

Aztán odahajolt a grófnéhoz, és a fülébe súgta:

- Megvan.

A grófné nem állhatta meg, hogy halkan föl ne sikoltson örömében.

- Mi az, mi történt? - kérdezte XV. Lajos.

- Semmi, felség; örülök, hogy újra látom, ennyi az egész.

- Én is örülök. Isten hozta, kicsi Chon, Isten hozta.

- Megengedi felséged, hogy néhány szót váltsak a nővéremmel? - kérdezte Chon.

- Beszélj csak vele, gyermekem, beszélj, közben megérdeklődöm Sartines úrtól, hogy merre jártál.

- Felség - mondta Sartines úr, aki eleresztette füle mellett a kérdést -, volna számomra egy perce?

- Miről van szó?

- Rendkívül fontos dolgokról.

- Nagyon kevés az időm, Sartines úr - mondta XV. Lajos, s már előre ásított.

- Felség, csak egy szót.

- Miről?...

- Ezekről a látnokokról, prófétákról, csodavárókról.

- Szóval a kuruzslókról. Adjon nekik engedélyt a bűvészkedésre, és nem kell többet tartania tőlük.

- Felség, bátorkodom megjegyezni, a helyzet sokkal súlyosabb, semmint felséged hiszi. Egyre-másra nyílnak meg az új szabadkőműves páholyok. Ez már nemcsak egyesület, ez valóságos szekta, olyan szekta, amelyben tömörülnek a monarchia összes ellenségei: az ideológusok, az enciklopédisták, a filozófusok. Most veszik fel, fényes külsőségek közepette, Voltaire urat is.

- Haldoklik.

- Az? Dehogyis, felség... nem olyan ostoba.

- Meggyónt.

- Porhintés.

- Kapucinuscsuhában.

- Istentelenség, felséges uram! És ezek izgatnak, irkálnak, fecsegnek, perselyeznek, leveleznek, áskálódnak, fenyegetőznek. Néhány titokszegő testvér elejtett pár szót arról is, hogy valami vezért várnak.

- Hát aztán, Sartines! Majd ha megjött a vezérük, nyakon csípi, bedugja a Bastille-ba, és kész.

- Felség, ezeknek számos segélyforrásuk van.

- Önnek vajon kevesebb van, uram, egy birodalom rendőrfőnökének?

- Felségedtől kieszközölték a jezsuiták kiűzését; a filozófusok kiseprűzését kellett volna kérni.

- Na, már megint ezekkel a tollfaragókkal jön.

- Felség, veszedelmes tollakat faragnak Damiens késével.^[13]

XV. Lajos elsápadt.

- Ezek a filozófusok, kiket felséged annyira lebecsül... - folytatta de Sartines úr.

- Nos?

- Nos, csak annyit mondok, hogy pusztulásba viszik a monarchiát.

- Mennyi idő kell nekik ehhez, uram?

A rendőrfőnök értetlenül meredt XV. Lajosra.

- Honnan tudjam, felség? Tizenöt év, húsz év, talán harminc.

- Nahát, kedves barátom - mondta XV. Lajos -, hol leszek én már tizenöt év múlva! Menjen az utódomhoz, őt traktálja ezzel.

Azzal a király visszafordult Dubarrynéhoz. A grófné láthatólag csak erre a pillanatra várt.

- Jaj, Istenem! - sopánkodott. - Mit nem mondasz, Chon?

- Mi az, mit mond? - kérdezte a király. - Miért vágnak ilyen gyászos képet mind a ketten?

- Ó, felség - mondta a grófné -, van rá bőven okunk.

- Beszéljen, halljam, mi történt!

- Szegény bátyám!

- Szegény Jean!

- Gondolod, hogy le kell vágni neki?

- Remélhetőleg nem.

- Levágni, mijét? - kérdezte XV. Lajos.

- A karját, felség.

- Levágni a vicomte karját! Aztán miért?

- Mert súlyos sebet kapott.

- Súlyos sebet a karján?

- Úgy bizony, felség. Jaj, Istenem!

- Valami verekedés során, egy fürdőházban, egy csapszékben?

- Dehogy, felség, az országúton.

- De hát hogy történt a dolog?

- Úgy történt, hogy meg akarták gyilkolni!

- Ó, szegény vicomte! - kiáltott fel XV. Lajos, aki soha nem sajnált senkit, de mesterien tudta színlelni a sajnálkozást. - Meggyilkolni! Ennek már a fele se tréfa! Sartines, mit szól hozzá?

Sartines úr, aki sokkal kevésbé látszott nyugtalannak, mint a király, pedig valójában sokkal izgatottabb volt, odalépett a két nőhöz.

- Csakugyan ilyen nagy baj történt volna, hölgyeim? - kérdezte aggódva.

- Sajnos, uram, csakugyan - mondta Chon siránkozva.

- Gyilkosság!... De hát hogy történt?

- Tőrbe csalták.

- Tőrbe csalták!... Még ilyet!

- Azt hiszem, Sartines, ez az ön hatásköre - mondta a király.

- Mondja el, asszonyom - kérte de Sartines úr. - Csak arra kérem, hogy jogos felháborodásában se túlozza a történteket. Annál szigorúbbak lehetünk, minél jobban ismerjük a tényeket, de a tények, ha aprólékosan és hidegen szemléljük őket, gyakran sokat veszítenek súlyukból.

- Ó, nem hallomásból tudom én - jajveszékelt Chon -, ezzel a két szememmel láttam az egészet!

- Nos, és mit láttál, te nagylány? - kérdezte a király.

- Azt láttam, hogy egy ember nekirontott a bátyámnak, kényszerítette, hogy kardot rántson, aztán súlyosan megsebesítette.

- Egyedül volt az az ember? - kérdezte de Sartines úr.

- Dehogyis, még hatan voltak vele.

- Szegény vicomte! - sajnálkozott a király, állandóan a grófnét figyelve, hogy megítélje bánata mértékét, s hozzáigazítsa a sajátját is. - Szegény vicomte! Még hogy párbajra kényszerítették!

De a grófné szemén látta, hogy nincs kedve tréfálkozni.

- És megsebesítették! - tette hozzá szánakozva.

- És mi adott okot az összeütközésre? - kérdezte a rendőrfőnök, még mindig megpróbálva kihámozni az igazságot a sok köntörfalazásból, amellyel a lány meg akarta téveszteni.

- A legközönségesebb eset, uram; el akarták venni a postalovakat a vicomte-tól, aki sietett volna haza a nővéremhez, mivel megígértem, hogy visszaérek ma reggelre.

- Ez bosszúért kiált - mondta a király -, nemde, Sartines?

- De igen, felség, azt hiszem - válaszolt a rendőrfőnök -, majd tájékozódom. Asszonyom, mi a támadó neve, rangja, foglalkozása?

- A foglalkozása? Katona az illető, tiszt a trónörökös testőrségében, azt hiszem. A neve valami Baverney, Faverney, Taverney; igen, ez az, Taverney.

- Asszonyom - mondta de Sartines úr -, az illető holnap a Bastille-ban tér nyugovóra.

- Azt nem! - szólt közbe a grófné, aki mindeddig a legdiplomatikusabb módon hallgatott. - Azt már nem!

- Micsoda? Hogy nem? - kérdezte a király. - És ugyan miért ne csuknák be azt a fickót, ha kérdeznem szabad? Jól tudja, hogy ki nem állhatom a katonákat.

- Én pedig azt mondom, felség - jelentette ki a grófné ugyanolyan eltökélten -, hogy semmi bántódása nem lesz annak az embernek, aki meggyilkolta Dubarry urat.

- Ez példátlan, grófné - vágott vissza XV. Lajos -, ez hallatlan; magyarázza ezt meg, kérem.

- Mi sem könnyebb. Valaki megvédi majd.

- És ki az a valaki?

- Akinek a felbujtására cselekedett.

- Még hogy az a valaki megvédi, ellenünk? Hohó! Ez már több a soknál, grófné.

- Asszonyom... - hebegett de Sartines úr, aki látta a készülődő döfést, de hiába próbálta elhárítani.

- Ön ellen, igenis, ön ellen; és nincs semmiféle hohó! Miért, talán ön az úr a házban? Ön?

A király érezte a támadást, amit de Sartines úr előre látott, és fölvértezte magát.

- Na, szépen vagyunk! - mondta. - Most államügyekkel hozakodunk elő, és ilyen hajmeresztő okokkal magyarázunk egy nyomorult párbajt.

- Na, látja - mondta a grófné -, most már ön is elpártolt tőlem, s ami az előbb még gyilkosság volt, már párbajjá szelídült, most, hogy sejti már, honnan fúj a szél.

- Jól van! Helyben vagyunk - mondta XV. Lajos, megeresztve a szökőkút vizét, amely működésbe lépve megszólaltatta a madarakat, megindította a halakat, felvonultatta a mandarinokat.

- Ön nem tudja, honnan fúj a szél? - kérdezte a grófné, a lába előtt heverő Zamore fülét csavargatva.

- Nem, igazán nem - mondta XV. Lajos.

- Nem is sejti?

- Esküszöm, nem. És ön, grófné?

- Én tudom, és meg is mondom önnek, és semmi újat nem mondok majd vele, abban bizonyos vagyok.

- Grófné, grófné - intette XV. Lajos, próbálva megóvni tekintélyét -, tudja-e, hogy meghazudtolja a királyát?

- Felség, talán heves vagyok egy kissé, elismerem; - de ha azt hiszi, nyugodtan eltűröm, hogy Choiseul úr megölje a fivéremet...

- Szép! Szóval most már Choiseul úr az! - csattant fel a király olyan hevesen, mintha nem számított volna erre a névre, pedig már tíz perce telt tőle, hogy egyszer csak felbukkan a beszélgetésük során.

- Ejnye! Ha ön nem akarja is látni, hogy ő a legádázabb ellenségem, én látom, sőt, világosan látom, mivel még azzal sem törődik, hogy velem szemben táplált gyűlöletét rejtegesse.

- A gyűlölet és a gyilkosság között nagy a különbség, kedves grófné.

- Choiseuléknél minden összefügg.

- Ó, drága barátném, már megint ezek az államügyek.

- Istenem! Istenem! Hát nem kétségbeejtő ez, mondja, Sartines úr'?

- Igazán nem, ha azt hiszi...

- Azt hiszem, hogy ön nem véd meg, igen, sőt többet mondok, biztos vagyok benne, hogy cserbenhagy! - tört ki a grófné dühösen.

- Ej, ne mérgelődjék már, grófné - mondta XV. Lajos. - Nemcsak hogy nem hagyjuk önt cserben, hanem meg is védelmezzük, úgyhogy...

- Úgyhogy?

- Úgyhogy szegény Jean támadója drágán megfizet ezért.

- Éppen ez az, összetörik az eszközt, és megszorítják a kezet.

- Hát nem helyes, ha lesújtunk arra, aki ezt a galádságot elkövette, arra a bizonyos Taverney úrra?

- Persze hogy helyes, de semmi több; amit felséged megtesz értem, ugyanazt megtenné akármelyik Saint-Honoré utcai kereskedőért is, ha történetesen megverné egy katona a színházban. Figyelmeztetem, hogy velem nem bánhatik úgy, mint akárki mással. Ha ön azokért, akiket szeret, nem tesz többet, mint a közömbös személyekért, akkor inkább választom ez utóbbiak ismeretlenségét és magányát; ezeknek legalább nincsenek ellenségeik, akik meggyilkolják őket.

- Ó, grófné, grófné - mondta szomorúan XV. Lajos -, történetesen ma olyan vidáman, olyan boldogan, olyan elégedetten ébredtem, és ön így elrontja ezt a szép reggelt!

- Gyönyörű, mondhatom! Számomra talán szép a reggel, amikor lemészárolják a családomat?

A király, noha titkon félt a körötte csapkodó mennykövektől, nem állhatta meg, hogy el ne mosolyodjék a lemészárolják szó hallatán.

A grófné dühösen fölpattant.

- Úgy, szóval így sajnál engem?

- Ej, hát ne mérgelődjék.

- De igenis, mérgelődöm.

- Nem jól teszi; elragadó, ha mosolyog, a harag viszont elcsúfítja.

- Bánom is én! Mit számít nekem a szépség, amikor így is, úgy is feláldoznak a cselszövésnek.

- Na de grófné!

- Válasszon: vagy én, vagy az ön Choiseulje!

- Drága szépségem, lehetetlen választanom: mindkettőjükre szükségem van.

- Akkor én távozom.

- Ön?

- Igen, átengedem az ellenségeimnek a csatateret. Ó, belepusztulok a bánatba! De Choiseul úr boldog lesz, ön pedig majd megvigasztalódik.

- Ejnye! Esküszöm, grófné, hogy Choiseul egy cseppet sem haragszik, s nagy becsben tartja önt. Végtére is tisztességes ember - tette hozzá a király, ügyelve rá, hogy de Sartines úr jól hallja utolsó szavait.

- Tisztességes ember! Ne ejtsen kétségbe, felség! Tisztességes ember, aki legyilkoltatja a felebarátait!

- Nono! - mondta a király. - Azt még nem tudjuk.

- Aztán meg - kockáztatta meg a rendőrfőnök -, fegyverforgató emberek között olyan szórakoztató, olyan természetes dolog a párviadal.

- Ejha! Hát ön is, de Sartines úr? - vágott közbe a grófné.

A rendőrfőnök felfogta e tű quoque-értelmét,^[14] és meghátrált a grófné dühe elől.

Egy percig csend volt, süket és fenyegető csend.

- Látja, Chon - jegyezte meg a király a teljes tanácstalanság közepette -, látja, ez a maga műve.

Chon lesütötte a szemét, színlelt szomorúsággal.

- A király bizonyára megbocsátja - mondta -, ha a nővér fájdalma felülkerekedett az alattvaló önuralmán.

- Jó kifogás! - dörmögte a király. - No jól van, grófné, nincs harag.

- Ó, felség, igazán nincs... Csakhogy én most elmegyek Luciennes-be, onnét meg Boulogne-ba.

- Tengerre száll? - kérdezte a király.

- Igen, felség, elmegyek ebből az országból, ahol a király fél a miniszterétől.

- Asszonyom! - szisszent fel a király.

- Engedje meg felséged, hogy ne vétsek tovább a köteles tisztelet ellen, és visszavonuljak.

A grófné fölkelt, s a szeme sarkából figyelte mozdulata hatását. XV. Lajos kimerülten sóhajtott, és sóhaja ezt jelentette: "Kegyetlenül unom ezt."

Chon megsejtette a sóhaj jelentését, és megértette, hogy nővére pórul járhat, ha tovább feszíti a húrt.

Visszahúzta nővérét a ruhájánál fogva, s odaállt a király elé:

- Felség - mondta -, nővéremet túlságosan elragadta a szeretet, mely a szegény vicomte-hoz fűzi... Én követtem el a hibát, nekem is kell helyrehoznom... Felséged legalázatosabb alattvalója áll most itt; igazságot kérek a fivéremnek; senkit nem vádolok: a király bölcsessége ítélkezzék.

- Édes Istenem! Én sem kívánok mást, csak az igazságot; de az az igazság igazság legyen. Ha valaki nem követett el bűnt, ne is róják fel neki; ám ha elkövette, büntessék meg érte.

S míg így beszélt XV. Lajos, egyre a grófnét nézte, próbálva összeszedegetni, hátha sikerül, annak a vidám délelőttnek a törmelékeit, amely oly biztatón mosolygott rá reggel, s oly gyászos véget ért.

A grófné jó szíve megesett ezen a henye királyon, aki mindenütt szomorkodott és unatkozott, egyedül ővele nem.

Félig visszafordult, mivel már megindult az ajtó felé.

- Én talán egyebet kívánok? - kérdezte bájos megadással. - Csak ne torkoljanak le, amikor hangot adok a gyanúmnak.

- Gyanúja szent előttem, grófné - erősködött a király. - Ha csak egy kicsit is beigazolódik, majd meglátja. Azt gondolom, volna rá mód, fölöttébb egyszerű.

- Éspedig, felség?

- Ha idehívnánk de Choiseul urat.

- Ó, hiszen felséged tudja, hogy nem jár ide. Méltóságát sértené, ha át kellene lépnie a király barátnőjének küszöbét. A húgát más fából faragták; az szíves örömest eljönne.

A király elnevette magát.

- Choiseul úr a trónörökös urat majmolja - folytatta a grófné felbátorodva. - Nem akar hírbe keveredni.

- A trónörökös úr vallásos lélek, grófné.

- Chosieul úr pedig képmutató lélek, felség.

- Mondom, kedves barátném, hogy hamarosan örvendezhet a jelenlétének, mivel mindjárt idehívatom. Államérdekből; akkor pedig jönnie kell, és magyarázatot kérünk tőle Chon jelenlétében, aki mindent látott. Szembesítés, ahogy a bíróságon mondják, nemde, Sartines? Hívják ide de Choiseul urat.

- Nekem pedig hozzák be a majmomat, Dorée! A majmomat! a majmomat! - kiáltozta a grófné.

E szavakra, melyeket az öltözőfülkében rakosgató komornához intéztek, de kihallatszottak az előszobába is, mivel éppen akkor nyílt ki az ajtó a Choiseul úrért induló inas előtt, egy öregesen reszkető hang válaszolt:

- Én vagyok a grófné majma; itt vagyok, szaladok, meg is jöttem!

És az ajtón besurrant egy pazar ruhába öltözött, púpos emberke.

- De Tresmes herceg! - kiáltott fel ingerülten a grófné. - Nem önt hívattam, herceg.

- Ön a majmát kérte, asszonyom - mondta a herceg, hajlongva a király, a grófné és de Sartines úr előtt -, s mivel az udvaroncok között nem láttam magamnál csúfabb majmot, idefutottam. - És a herceg nevetett, kivillantva hosszú fogait, úgyhogy a grófné, mit tehetett mást, vele nevetett.

- Maradhatok? - kérdezte a herceg, mintha ez lett volna élete vágya.

- Kérdezze a királytól, itt ő parancsol, herceg úr.

A herceg a királyhoz fordult, rimánkodó arckifejezéssel.

- Maradjon, herceg, maradjon - mondta a király, boldog lévén, hogy vidámság kerekedik körötte.

Ekkor benyitott a szolgálattevő ajtónálló.

- Ó! mondta a király, bosszúság felhőzte arccal -, már itt van de Choiseul úr?

- Nem, felség - válaszolt az ajtónálló -, a trónörökös úr szeretne szót váltani felségeddel.

A grófné ujjongott örömében, mivel azt hitte, hogy a trónörökös közeledni kíván hozzá; Chon ellenben, aki mindenre gondolt, összevonta a szemöldökét.

- No és hol van a trónörökös úr? - kérdezte a király türelmetlenül.

- Felséged lakosztályában. A trónörökös úr megvárja, míg felséged visszatér.

- Meg van írva, hogy egy pillanat nyugtom se legyen - zsémbelt a király.

Azután, belátva, hogy a trónörökös által kért kihallgatás megkíméli, legalábbis pillanatnyilag, a de Choiseullel való jelenettől, hirtelen meggondolta magát.

- Megyek már - mondta -, megyek már. Isten áldja, grófné. Látja, milyen szerencsétlen vagyok, látja, hogy tépnek ezerfelé.

- Felséged elmegy -, méltatlankodott a grófné -, most, amikor de Choiseul úr mindjárt itt van?

- Mit tegyek? A király az első számú rabszolga. Ó, ha a tisztelt filozófus urak tudnák, mi az, királynak lenni, s legkivált francia királynak!

- De hát maradjon felséged.

- Jaj, nem várathatom a trónörököst. Már így is azt mondják, hogy csak a lányaimat szeretem.

- És mit mondjak majd de Choiseul úrnak?

- Mondja meg neki grófné, hogy keressen fel a lakosztályomban.

S hogy elejét vegye minden további ellenvetésnek, a király kezet csókolt a dühében remegő grófnénak, és nagy sietve továbbállt, mint mindig, ha attól félt, hogy elveszítheti halogatásokkal és együgyű ravaszkodásokkal kivívott győzelmének gyümölcsét.

- Ej, már megint kicsúszik a kezünkből! - kiáltott a grófné, és mérgesen csapta össze a kezét.

De a király már nem hallotta ezt a kitörést. Az ajtó becsukódott mögötte, s ő az előszobán átmenve így szólt:

- Menjenek be, uraim, menjenek csak. A grófné hajlandó fogadni önöket. Csak egy kissé szomorúnak találják majd, szegény Jean balesete miatt.

Az udvaroncok csodálkozva néztek egymásra. Nem hallottak róla, hogy a vicomte-ot baleset érte.

Többen azt remélték, hogy meghalt.

Az alkalomhoz illő ábrázatot öltöttek. A legvidámabbak mutatkoztak a legbánatosabbnak, és beléptek az ajtón.

A versailles-i kastélynak abban a nagy termében, amelyet Ingaórák termének hívnak, lógó karral, lehorgasztott fejjel sétálgatott egy rózsás arcbőrű, szelíd tekintetű, kissé lomha járású ifjú ember. Tizenhat-tizenhét évesnek látszott.

Mellén gyémántcsillag szikrázott, fényét kiemelte a ruha lila bársonya, kék rendszalagja a rajta függő kereszttel, meggyűrve egy kissé aranyhímes, fehér szaténujjasát, a csípőjére hullott.

Ebben a szigorú, egyszersmind jóságos, fenséges és mosolygós arcélben bárki felismerhette a Bourbonok főágának oly jellegzetes típusát, amelynek ez az ifjú ember, kit olvasóink szeme elé állítunk, a legbeszédesebb s egyúttal legszélsőségesebb megtestesülése volt; ámde mintha XIV. Lajos és Ausztriai Anna nemes vonásai elcsenevészedtek volna az átöröklés során, és a szóban forgó egyed már csak az eredeti típus megrontása árán örökíthetné át vonásait utódjára, elrajzolt vonásokkal terhelt arccá változtatva e típusnak eredeti szépségét, gúnyképpé torzítva végül a rajzot.

És valóban, Lajos Ágostnak, Berry hercegének, ki Franciaország trónörököse, majd XVI. Lajos néven királya lett, valamivel hosszabb és hajlottabb Bourbon-orra volt, mint családja többi tagjának, egy kissé alacsony homloka még csapottabb volt, mint XV. Lajosé, szépapjának tokáját pedig még csak hangsúlyozta a ma még sovány arc, amelynek az áll mintegy harmadrészét tette ki.

Mozgása lomha volt és tétova; noha arányos termetű volt, mégis úgy látszott, hogy a lábát és vállát nem tudja szabadon mozgatni; csak a karja, de kiváltképp a keze volt fürge, hajlékony és izmos, mintha őbenne itt nyilvánult volna meg az egyéniség, amely másoknak a homlokára, a szájára és a szemébe van írva.

A trónörökös tehát hallgatagon rótta az Ingaórák termét, azt a termet, amelyben XV. Lajos nyolc évvel ezelőtt átnyújtotta Pompadournénak a jezsuiták kiűzéséről szóló parlamenti határozatot; a trónörökös fel s alá járkált és tűnődött.

Végül azonban belefáradt a várakozásba, vagy inkább ráunt saját gondolataira, és egyenként szemügyre véve a termet díszítő ingaórákat, V. Károly módján, szórakozásképpen, észlelni próbálta azokat az apró kis eltéréseket, amelyek óhatatlanul megvannak a leggondosabban beszabályozott órák között is; az emberi kéz által szabályozott vagy nem szabályozott anyagi világ egyenlőtlenségének különös, de világosan kifejezett megnyilvánulása ez.

Kisvártatva megállapodott annál a nagy óránál, amely már akkor a terem végében állott, ugyanazon a helyen, ahol még ma is, és leleményesen összekapcsolt kerékművei révén jelzi a napokat, a hónapokat, az éveket, a hold változásait, a bolygók állását, egyszóval, mindazt, ami számot tarthat ennek az ember nevezetű, még meglepőbb gépezetnek az érdeklődésére, kinek élete szüntelenül halad a halál felé.

A trónörökös hozzáértő szeretettel nézegette az órát, amely mindig bámulatra késztette; hol jobbra, hol balra hajolt, hogy megvizsgálja egyik vagy másik kerekét, amelynek tűhegyes fogai még finomabb szerkezetekbe akaszkodtak. Aztán, hogy erről az oldalról alaposan megvizsgálta, ismét elölről vette szemügyre, figyelte a számjegyeken sebesen tovasuhanó másodpercmutatót, amely olyan volt, mint mikor vízipók fut hosszú lábaival a tavak és források vizének felszínén, meg sem borzolva a folyékony kristályt, amelyen szánkázik szüntelenül.

Szemlélődése tárgyáról hamarosan eszébe jutott az eltelt idő. Arra gondolt, hogy jó pár másodperce várakozik már itt. Igaz, hogy jó néhányba beletelt az is, míg rászánta magát, hogy üzenjen a királynak.

A mutató, melyre az ifjú herceg tekintetét szögezte, hirtelen megállt.

Egyszerre, mintegy varázsütésre, a rézkerekek abbahagyták kiegyensúlyozott körforgásukat, az acéltengelyek megpihentek rubinágyukban, és mély csend támadt az egész szerkezetben, amelynek az imént még zakatolt és lüktetett minden részecskéje. A remegés, a billegés, a fémes zizegés, a mutatók és a kerekek járása: minden megállt.

A szerkezet nem járt, az óra halott volt.

Talán néhány, atomnyi finomságú homokszemecske hullott valamelyik kerék fogai közé, vagy belefáradva szüntelen munkálkodásába, egyszerűen csak megpihent e csodálatos óramű szelleme?

Látván e hirtelen jött halált, a letaglózó bénulást, a trónörökös egyszeriben megfeledkezett róla, miért jött ide, mióta várakozik már: de mindenekfölött arról feledkezett meg, hogy nem egy hangosan ketyegő órainga veti bele az örökkévalóságba a múló órákat, s nem a pillanatra megakadó fémmozgás tartja vissza őket az idő lejtőjén, hanem a Mindenható örök és változatlan ujja jelzi őket az örökkévalóság kronométerén, amely megelőzte és túléli a világokat.

Kinyitotta hát a szentély kristályajtaját, ahol a szellem szunnyadozott, fejét bedugta az óra belsejébe, hogy jobban lássa, mi van odabent.

De először is a nagy inga gátolta a megfigyelésben.

Ekkor mozgékony ujjaival benyúlt a réznyíláson, és leakasztotta az ingát.

Ez azonban nem volt elég; a trónörökös hiába nézelődött erre, arra, nem tudta felfedezni a tetszhalál okát.

Most arra gondolt, hogy a kastély órása talán elfelejtette felhúzni az órát, egyszerűen lejárt. Erre levette a talapzaton függő kulcsot, és gyakorlott mozdulatokkal kezdte felhúzni a szerkezetet. Ám a harmadik húzás után megakadt a kulcs, ami azt bizonyította, hogy a szerkezetben valami ismeretlen hiba van; a rugó pedig, noha teljesen fölhúzta, továbbra sem működött.

A trónörökös egy gyöngyház nyelű, acélpengéjű kis kaparókést vett elő a zsebéből, és a hegyével megpöccintette az egyik kereket. Az óramű megzajdult vagy egy fél másodpercre, azután megállt.

Az ingaórának komoly baja lehetett.

Ekkor Lajos a kés hegyével leszerelt néhány alkatrészt, csavarjaikat rendesen egymás mellé téve egy asztalkára. Mindjobban belemelegedett, s folytatva a bonyolult óramű szétszedését, kikutatta legrejtettebb és legtitokzatosabb zugait is.

Hirtelen felkiáltott örömében: fölfedezte, hogy egy szorítócsavar meglazult a menetében, és kiengedve egy rugót, megakasztotta a hajtókereket.

Nekilátott, hogy megszorítsa a csavart.

Baljában egy kerékkel, jobbjában a kaparókéssel, visszadugta fejét az óra tokjába.

Itt tartott a szerelésben, figyelmét a szerkezetre összpontosítva, amikor kinyílt az ajtó, és egy hang bekiáltotta:

- A király!

Lajos azonban nem hallott semmi egyebet, csak a dallamos tiktakolást, amely úgy indult meg a keze alatt, mint az ügyes orvos által újból életre keltett szív dobogása.

A király nézegetett mindenfelé, de eleinte nem vette észre a trónörököst, akiből csak két szétvetett láb látszott, mivel a testét eltakarta az óra, fejét meg elnyelte a nyílás.

A király mosolyogva lépett oda unokájához, és a vállára veregetett.

- Mi az ördögöt művelsz itt? - kérdezte tőle.

Lajos gyorsan hátralépett, de azért nagyon vigyázva, nehogy kárt tegyen a szép holmiban, amelynek javítását elkezdte.

- Láthatja, felség - mondta a fiatalember, szégyenében elvörösödve, hogy ilyen foglalatosságon kapták rajta -, míg felséged nem jött, szórakoztam.

- Persze azzal, hogy az órámat gyilkolta. Szép kis szórakozás!

- Ellenkezőleg, felség - javítottam. - Nem működött a fő hajtókerék, megakasztotta ez a csavar, amelyet itt lát felséged. Megszorítottam a csavart, és most megint jár.

- De kinézed ott a szemed. Én a világ minden kincséért sem dugnám be a fejem egy ilyen darázsfészekbe.

- Ó, nem olyan nagy dolog az, felség. Kiismerem én itt magam: hiszen magam szedtem szét, rakom össze és tisztogatom azt a csodálatos zsebórát is, amelyet felségedtől kaptam azon a napon, amikor betöltöttem tizennegyedik évemet.

- Jól van; de most hagyd békén a játékszeredet. Beszélni akartál velem?

- Én, felség? - kérdezte pironkodva az ifjú.

- Persze hogy te, hiszen azt üzented, hogy vársz rám.

- Igaz, felség - válaszolta a trónörökös, lesütve a szemét.

- Nos, hát mit akartál? Felelj! Ha nincs mit mondanod, máris megyek Marlyba.

XV. Lajos, szokása szerint, máris azt nézte, hogyan lehetne kereket oldani.

A trónörökös letette a kaparókést meg a kereket egy karosszékbe, ami azt mutatta, hogy csakugyan fontos mondanivalója lehet a király számára, ha abbahagyta érdekes foglalatosságát.

- Pénz kell? - kérdezte élénken a király. - Ha erről van szó, majd küldök.

És XV. Lajos megint az ajtó felé lépett.

- Ó, nem, felség - válaszolta az ifjú Lajos -; van még ezer tallérom az e havi járandóságból.

- Ej, de takarékos! - kiáltott fel a király. - És milyen jól nevelte Lavauguyon úr! Azt hiszem, épp azokat az erényeket ültette el benne, amelyek belőlem hiányoznak.

Az ifjú megemberelte magát.

- Felség - kérdezte -, a trónörökösné nagyon messze van még?

- Azt te éppen olyan jól tudod, mint én, vagy nem?

- Én? - kérdezte zavartan a trónörökös.

- Persze; tegnap olvasták fel előttünk az úti jelentést; eszerint múlt hétfőn volt Nancyban, most úgy negyvenöt mérföldnyire járhat Párizstól.

- Nem gondolja felséged - folytatta a trónörökös -, hogy a trónörökösné egy kissé lassan közeledik?

- Dehogy, dehogy - mondta XV. Lajos -, épp ellenkezőleg, úgy gondolom, hogy nő létére nagyon is gyorsan halad, hát még, ha a sok ünneplést, sok fogadást is beleszámítjuk; kétnaponként legalább tíz mérföldet megtesz.

- Ez elég kevés, felség - mondta félénken a trónörökös.

XV. Lajos azt se tudta, hová legyen csodálkozásában e nagy türelmetlenség láttán, amiről eddig sejtelme sem volt.

- Ej! ej! - mondta csúfondáros mosollyal -, hát ilyen sürgős neked, mi?

A trónörökös még jobban elvörösödött.

- Higgye el, felség - hebegte -, nem az az oka, amit felséged gondol.

- Elég baj az; bár inkább az lenne. Az ördögbe is! Tizenhat éves vagy, a hercegnő állítólag csinos; okkal lehetsz türelmetlen. De nyugodj meg, majd megjön.

- Felség, nem lehetne megrövidíteni egy kissé azokat az úti ceremóniákat? - folytatta a trónörökös.

- Lehetetlen. Már megállás nélkül haladt át két vagy három városon is, ahol meg kellett volna állapodnia.

- Akkor ennek se vége, se hossza. És van még egy gyanúm, felség - kockáztatta meg félénken a trónörökös.

- Miféle gyanúd? Ki vele!

- Az a gyanúm, felség, hogy rosszul működik a szolgálat.

- Micsoda? Miféle szolgálat?

- Az úti szolgálat.

- Eredj már! Harmincezer lovat rendeltem ki az útra, harminc hintót, hatvan málháskocsit, nem is tudom, hány társzekeret; ha egymás mögé állítanánk málháskocsit, társzekeret, hintót, lovat, Párizstól Strasbourg-ig érne a soruk. Miért gyanakszol hát, hogy ekkora segítséggel rosszul működik a szolgálat?

- Ó, felség! Majdnem bizonyos vagyok abban, amit mondok, felséged nagy jó szándéka ellenére is; csak talán helytelenül fejeztem ki magam: nem azt kellett volna mondanom, hogy rosszul működik a szolgálat, hanem talán inkább azt, hogy rosszul van megszervezve.

E szavakra a király felkapta a fejét, és farkasszemet nézett a trónörökössel. Kezdte megérteni, hogy sok mindent rejt az a néhány szó, amelyet a királyi fenség elejtett az imént.

- Harmincezer ló - kezdte megint a király -, harminc hintó, hatvan málháskocsi, két ezrednyi katona erre a szolgálatra... Azt mondd meg nekem, mindentudó uram, láttál-e már trónörökösnét ekkora kísérettel bevonulni Franciaországba?

- Elismerem, felség, hogy mindez nagyszerűen elő van készítve, egyedül felséged ért így az előkészítéshez; de vajon azt is félreérthetetlenül meghagyta-e felséged, hogy ló, hintó, egyszóval ez a tömérdek eszköz kizárólag a trónörökösnének és kíséretének álljon szolgálatára?

A király harmadszor is ránézett Lajosra; bizonytalan sejtés szorította össze a szívét, egy szinte megfoghatatlan emlékkép motoszkált a fejében, kusza hasonlóságot vélt felfedezni a trónörökös szavai és egy nemrég átélt kellemetlen dolog között.

- Micsoda kérdés! - méltatlankodott a király. - Természetesen mindez a trónörökösnének van szánva, ezért is mondom, hogy hamarosan itt lesz; de miért nézel rám így? Talán csak nem azzal szórakozol - folytatta emeltebb hangon, amit a trónörökös fenyegetésnek érzett -, hogy az arcvonásaimat tanulmányozod, mint ahogy az óráid szerkezetét?

A trónörökös, aki már-már szóra nyitotta a száját, erre a megjegyzésre hirtelen elhallgatott.

- Na mi az? - folytatta a király ingerülten - Úgy látom, nincs több mondanivalód, mi?... Boldog vagy, ugye?... A hölgyed közeleg, a szolgálat kifogástalanul működik, a magánkincstárad tömve, valóságos Krőzus vagy; minden a legnagyobb rendben. És most, hogy már semmi sem aggaszt, nagyon kérlek, húzd fel az ingaórámat.

A trónörökös meg sem moccant.

- Tudod - fűzte hozzá XV. Lajos nevetve -, szívesen megtennélek a kastély főórásának, állandó fizetéssel, természetesen.

A trónörökös lehorgasztotta a fejét, s a király tekintetétől megfélemlítve, megint fölvette a karosszékből a kaparókést és a kereket. XV. Lajos eközben az ajtóhoz osont.

- Mi az ördögöt akart mondani azzal a rosszul működő szolgálattal? - tűnődött a király, míg unokáját nézte. - Eh! mindegy! Ez csak afféle kibúvó; rossz a kedve.

És valóban, a máskor oly türelmes trónörökös most dobogott a parketten.

- Egyre rosszabb - dörmögte XV. Lajos nevetve -; épp itt az ideje, hogy megszökjem.

És már nyitotta volna az ajtót, amikor a küszöbön váratlanul megjelent de Choiseul úr, és mély meghajtással köszöntötte.

XV. Lajos hátrahőkölt a váratlanul felbukkanó új szereplő elől, aki mintha csak azért lépett volna színre, hogy megakadályozza távozását.

"Ej, erről meg tökéletesen megfeledkeztem! - gondolta magában. - Éppen kapóra jött; most majd kitöltöm rajta a mérgemet..."

- Ó, hát itt van! - kiáltotta. - Hívattam már; tudott róla?

- Igen, felség - válaszolta hűvösen a miniszter -, éppen öltözködtem, hogy jelentkezzem felségednél, amikor megkaptam a parancsot.

- Jól van. Fontos dolgokat kell megbeszélnem önnel - kezdte XV. Lajos, összevonva szemöldökét, hátha sikerül ráijesztenie miniszterére.

Csakhogy a királynak nem volt szerencséje, mivel de Choiseul úr volt a birodalom legkevésbé ijedős embere.

- Nekem is felségeddel, ha szabad megjegyeznem, igen fontos dolgokat - válaszolta, meghajolva.

Egyidejűleg összenézett a trónörökössel, aki félig megbújt az ingaóra mögött.

A király meghökkent.

"Még csak ez hiányzott! - gondolta. - Két tűz közé kerültem, nincs menekvés."

- Nyilván tudja - kezdte sietve a király, hogy ő mérje az első csapást ellenfelére -, hogy szegény Jean vicomte-ot majdnem meggyilkolták.

- Azaz, hogy egy kardvágást kapott az alkarjára. Azért jöttem, hogy erről az eseményről beszéljek felségeddel.

- Hogyne, értem, megelőzni a hírt.

- Elébe vágni a szóbeszédnek, felség.

- Eszerint ön ismeri az ügyet, uram? - kérdezte a király sokatmondó arckifejezéssel.

- Töviről hegyire.

- Úgy! - jegyezte meg a király. - Ezt egyébként már tudtam, biztos forrásból.

Choiseul úr meg sem rezzent.

A trónörökös tovább szöszmötölt a rézcsavarral, de közben, fejét lehajtva, feszülten figyelt, egy szót sem veszítve el a párbeszédből.

- Akkor most elmondom, hogy esett a dolog - kezdte a király.

- Felséged úgy véli, hogy pontosan tud mindent? - kérdezte de Choiseul.

- Ó, afelől...

- Hallgatjuk, felség.

- Hallgatjuk? - ismételte meg a király.

- Nos igen, őfensége és én.

- Őfensége? - mondta utána a király, és tekintete a tisztelettel meghajló de Choiseulről a figyelmesen álló Lajos Ágostra vándorolt. - És mi köze van a trónörökös úrnak ehhez a csetepatéhoz?

- A dolog annyiban érinti őfenségét - folytatta de Choiseul úr, meghajolva az ifjú herceg felé -, hogy a trónörökösné őfensége is érintve van.

- A trónörökösné is benne van? - kiáltott fel elszörnyedve a király.

- Igen. Ezt nem tudta, felség? Ez esetben hamisan tájékoztatták felségedet.

- A trónörökösné és Jean Dubarry - mondta a király -, ez egyre érdekesebb. Gyerünk, gyerünk, mondja el a dolgot, Choiseul úr, de el ne hallgasson semmit, még ha maga a trónörökösné sebesítette volna is meg Dubarryt.

- Nem a trónörökösné volt, felség - folytatta de Choiseul még mindig kimérten -, hanem kíséretének egy tisztje.

- Úgy! - jegyezte meg a király ismét elkomorodva - egy tiszt, akit ön ismer, nemde, Choiseul úr?

- Nem, felség, egy tiszt, akit alighanem felséged ismer, ha emlékszik hű alattvalóira; a nevét, atyja személyében, csodálattal emlegették Philippsburgnál, Fontenoynál, Mahonnál: Taverney Maison-Rouge.

A trónörökös láthatólag úgy szívta magába e nevet, mint a terem levegőjét, hogy minél biztosabban megtartsa emlékezetében.

- Maison-Rouge? - mondta XV. Lajos. - Már hogyne ismerném. És miért tűzött össze Jeannal, akit szeretek? Talán éppen azért, mert szeretem... Hajmeresztő irigykedések, kicsírázó elégedetlenség, helyi lázadások!

- Meghallgatna felséged? - kérdezte de Choiseul úr.

XV. Lajos belátta, hogy csak úgy menekülhet meg, ha felháborodik.

- Tudja meg, uram, hogy ez már összeesküvés nyugalmam ellen, családom ellen szervezett támadás.

- Ó, felség - mondta de Choiseul úr -, hát ilyen szemrehányást érdemel az a derék ifjú, amiért megvédelmezte a trónörökösnét, felséged menyét?

A trónörökös fölegyenesedett és összefonta a karját.

- Én pedig - szólalt meg - kijelentem, hogy hálás vagyok annak az ifjú embernek, hogy életét kockáztatta egy hercegnőért, aki két héten belül a feleségem lesz.

- Életét kockáztatta!, életét kockáztatta! - dohogott a király.

- És mi okból? Jó lenne tudni, hogy mi okból?

- Az okból - vette föl újra a szót de Choiseul úr -, hogy Jean Dubarry vicomte úr, akinek igen sietős volt az útja, arra vetemedett, hogy a váltóállomáshoz közeledő trónörökösné elől elorozza a lovait, nyilván, hogy még gyorsabban folytathassa útját.

A király az ajkába harapott, s arcából leszaladt a vér; fenyegető rémként jelent meg előtte a hasonlóság, ami úgy nyugtalanította az előbb.

- Lehetetlen; én ismerem az ügyet; önt félrevezették, herceg - mormolta XV. Lajos, hogy időt nyerjen.

- Nem, felség, nem vezettek félre, a színtiszta igazságot mondom felségednek. Igenis, Jean Dubarry vicomte úr nem átallotta elorozni a trónörökösné szolgálatára rendelt lovakat, s már erőszakkal vitte is el őket, miután megverte a postamestert, amikor megérkezett ő királyi fenségének küldötte, Philippe de Taverney lovag úr, aki többszöri, udvarias és jóindulatú figyelmeztetés után...

- Ó! ó! - dörmögte a király.

- Aki többszöri, udvarias és jóindulatú figyelmeztetés után, ismétlem, felség...

- Igen, erről én is kezeskedem - szólt közbe a trónörökös.

- Hát ön is tud róla? - döbbent meg a király.

- Mindent tudok, felség.

De Choiseul úr elragadtatottan hajolt meg.

- Folytatná fenséged? - kérdezte. - Őfelsége nyilván inkább elhiszi fenséges unokájának, mint nekem.

- Igenis, felség - folytatta a trónörökös, anélkül, hogy de Choiseul úrnak a főhercegnő védelmében tanúsított buzgalmát olyan elismerésben részesítette volna, amilyent a miniszter joggal elvárt tőle -; igenis, felség, tudtam róla, és jöttem elmondani felségednek, hogy Dubarry úr nemcsak azzal sértette meg a trónörökösnét, hogy akadályozta szolgálatát, hanem azzal is, hogy erőszakkal szembeszállt testőrségem egyik tisztjével, amikor az, kötelessége szerint, megintette tiszteletlenségéért.

A király a fejét csóválta.

- Meg kell tudni, meg kell tudni - hajtogatta.

- Én tudom, felség - mondta csöndesen a trónörökös -, és előttem nincs kétség: Dubarry úr kardot ragadott.

- Elsőnek? - kérdezte XV. Lajos, örvendezve, hogy egy kis rés nyílik számára a perpatvar elsimítására.

A trónörökös elpirult és ránézett de Choiseul úrra, aki, zavarát látván, a segítségére sietett.

- Végtére is, felség - mondta -, két férfi összemérte a kardját, egyikük megsértette a trónörökösnét, a másik megvédte.

- Igen, de melyik volt a támadó fél? - kérdezte a király. - Én ismerem Jeant; olyan, mint a kezes bárány.

- Az a támadó, legalábbis úgy vélem, akinek nincs igaza, felség - mondta a trónörökös, szokott szelídségével.

- Kényes história - válaszolta XV. Lajos -; az a támadó, akinek nincs igaza... akinek nincs igaza... No és ha az a tiszt pimaszkodott?

- Pimaszkodott! - tört ki de Choiseul úr. - Pimaszkodott azzal az emberrel, aki erőszakkal el akarta vinni a trónörökösné szolgálatára rendelt lovakat! Lehetséges ez, felség?

A trónörökös nem szólt semmit, de elhalványult. XV. Lajos látta, hogy mindketten ellene vannak.

- Heveskedett, úgy értettem - tette hozzá, helyesbítve magát.

- És különben is - folytatta de Choiseul úr, kihasználva e visszakozást, hogy előbbre nyomuljon -, felséged jól tudja, hogy aki híven szolgál, annak mindig igaza van.

- Persze, persze! De hogyan értesült az eseményről, uram? - kérdezte a király a trónörököst, nem véve le a szemét de Choiseul úrról, akit annyira meglepett ez a váratlan kérdés, hogy akármennyire leplezte is, lehetetlen volt észre nem venni zavarát.

- Egy levélből, felség - válaszolta a trónörökös.

- Ki írta azt a levelet?

- Olyan valaki, aki törődik a trónörökösnével, és talán furcsállja, ha sértegetik.

- Szóval, már megint a titkos levelek, a szövetkezések. Már megint összefognak ellenem, hogy gyötörjenek, mint Pompadourné idején.

- Szó sincs ilyesmiről, felség - válaszolta de Choiseul úr -; a dolog igen egyszerű: másodfokú felségsértés esete forog fenn. A vétkes példás büntetést kap, és végeztünk.

A büntetés szó hallatára XV. Lajos előtt fölrémlett a dühöngő grófné és a berzenkedő Chon; látta, hogy oda a családi békesség, amelyre hiába áhítozott egész életében, és helyét elfoglalja a horgas ujjú és sírástól kivörösödött, dagadt szemű belviszály.

- Büntetést! - háborodott fel. - Büntetést, anélkül, hogy meghallgattam volna a feleket, anélkül, hogy megítélhetném, melyik oldalon van az igazság! Államügy, elfogatóparancs! Ó! Miket ajánlgat itt nekem, herceg uram! Miféle históriába akar belerángatni!

- De felség, ki fogja ezentúl tisztelni a trónörökösnét, ha nem mutatunk szigorú példát azzal a személlyel, aki elsőnek sértette meg?...

- Így van, felség - lódította a trónörökös -, kitörne a botrány.

- Példa! Botrány! - mondta a király. - De az Isten szerelmére! Ha minden botrányos ügyben, ami köröttünk kavarog, példát statuálunk, akkor elfogatóparancsok aláírásával tölthetem az életem! Köszönöm szépen, már így is éppen elegem van belőlük!

- Ennek meg kell lennie, felség - mondta de Choiseul úr.

- Felség, könyörgök... - mondta a trónörökös.

- Miért? Úgy vélik, nem bűnhődött meg eléggé azzal a kardvágással, amit kapott?

- Nem, felség, hiszen meg is sebesíthette volna de Taverney urat.

- És akkor vajon mit követelne most, uram?

- A fejét, felség.

- De hiszen még Montgomery sem járt rosszabbul, amiért megölte II. Henrik királyt - mondta XV. Lajos.

- Ő véletlenségből ölte meg a királyt, felség, Jean Dubarry azonban megfontolt szándékkal sértette meg a trónörökösnét.

- És ön, uram - fordult vissza XV. Lajos a trónörököshöz -, szintén a fejét követeli Jeannak?

- Nem, felség, én nem helyeslem a halálbüntetést; ezt felséged is tudja - fűzte hozzá szelíden a trónörökös. - Ezért beérem a száműzetéssel.

A király összerezzent.

- Száműzetés, egy kocsmai verekedésért! Lajos, ön nagyon szigorú, azzal a nagy emberszeretetével. Igaz, az embereknél is jobban szereti a matematikát, márpedig egy matematikus...

- Nem fejezné be felséged?

- Márpedig egy matematikus az egész világegyetemet feláldozná a számaiért.

- Felség - mondta a trónörökös -, én nem haragszom Dubarry úrra személy szerint.

- Hát akkor kire haragszik?

- Arra, aki kezet emelt a trónörökösnére.

- Ó, a mintaférj! - csúfolódott a király. - Csakhogy engem, szerencsére, nem olyan könnyű ám rászedni! Látom én, kire fenik itt a fogukat, és főként azt látom, mit akarnak ezekkel a túlzásokkal.

- Felséged ne higgye, hogy túlozunk - mondta de Choiseul úr -; a közvéleményt felháborítják ezek az arcátlanságok.

- A közvélemény! Újabb rémkép, amivel önmagát ijesztgeti, azaz inkább engem ijesztget! Érdekel is engem az a közvélemény, amelyik gúnytollnokainak, fricskagyártóinak és cselszövőinek ezer torkából azt harsogja felém, hogy meglopnak, becsapnak, elárulnak! Hát engem ez nem érdekel! Hadd beszéljenek, én csak nevetek rajtuk. Kövesse ön is a példám: dugja be a fülét, és ha a közvéleménye beleunt a zajongásba, hát majd abbahagyja... Jó, jó! Látom a meghajlásán, hogy elégedetlen. Lajos meg duzzog rám. Tulajdonképpen különös, hogy nekem nem tesznek meg annyit, amennyit egy utolsó jöttmentnek megtesznek: nem hagyják, hogy kedvem szerint éljek, állandóan azt gyűlölik, amit én szeretek, és örökké azt szeretik, amit én gyűlölök! Bölcs vagyok én, vagy bolond? Én vagyok az úr, vagy nem én vagyok?

A trónörökös fogta a kését, és visszament az órájához.

De Choiseul úr ugyanúgy hajolt meg, mint az elején.

- Jó! Szóval nem mondanak semmit. Válaszoljanak már, a teremtésit! Halálra akarnak bosszantani a rágalmaikkal, a hallgatásukkal, a kis gyűlölködéseikkel, a kis félelmeikkel?

- Én nem gyűlölöm Dubarry urat, felség - mondta a trónörökös mosolyogva.

- Én pedig nem félek tőle, felség - mondta dölyfösen de Choiseul úr.

- Tudják meg, hogy önök valamennyien helytelenül gondolkoznak! - kiabálta a király, színlelt haraggal, noha csak bosszús volt. - Azt akarják, hogy nyelvére vegyen egész Európa, hogy kinevessen unokafivérem, a porosz király, hogy énnálam - ahogy az a széltoló Voltaire mondta - életre kelt a Pipogya udvar. Hát nem! Ezt nem teszem! Nem szerzem meg senkinek ezt az örömöt! Úgy értelmezem a becsületem, ahogy én akarom, és úgy oltalmazom meg, ahogy nekem tetszik.

- Felség - szólalt meg a trónörökös végtelen szelídséggel, de fáradhatatlan szívóssággal -, bocsásson meg, de most nem felséged becsületéről, hanem a trónörökösné megsértett méltóságáról van szó.

- A trónörökös úrnak igaza van, felség; egyetlen szó felséged szájából, és senki nem próbálkozik még egyszer.

- Ugyan ki próbálkoznék még egyszer? Eddig sem próbálkozott senki: Jean faragatlan fickó, de nem rossz szándékú.

- Rendben van - mondta de Choiseul úr - írjuk ezt a faragatlanság számlájára, felség, és hadd kövesse meg de Taverney urat faragatlanságáért.

- Már mondtam egyszer - fakadt ki XV. Lajos -, hogy nekem mindehhez semmi közöm; ám kérjen Jean bocsánatot, megteheti; ám ne kérjen, megteheti azt is.

- Ha ily módon elejtjük az ügyet, felség, se vége, se hossza nem lesz a pletykáknak - mondta de Choiseul úr -, erre tisztelettel felhívom felséged figyelmét.

- Annyi baj legyen! - tört ki a király. - Csak pletykázzanak, míg bele nem süketülök, legalább nem hallom többé az ostobaságaikat!

- Ennélfogva - összegezte de Choiseul úr irgalmatlan hidegvérrel -, felséged felhatalmaz annak közzétételére, hogy Dubarry úrnak ad igazat?

- Még hogy én! - hördült fel XV. Lajos -, még hogy én igazat adjak bárkinek is egy ilyen sötét históriában? Végképp meg akarnak vadítani! De jól vigyázzon, herceg... Ön is, Lajos, kíméljen a saját érdekében... És most gondolkozzanak azon, amit mondtam, mert nekem ebből elég, nekem végem van, én ezt nem bírom tovább. Isten velük, uraim, megyek a lányaimhoz, menekülök Marlyba, ott talán lesz egy kis nyugodalmam, feltéve, hogy nem jönnek oda is utánam.

Ebben a pillanatban, amikor a király már a kijáratnak tartott, az ajtó kinyílt, és egy ajtónálló jelent meg a küszöbön.

- Felség - jelentette -, őfensége Louise hercegnő a csarnokban várja a pillanatot, hogy búcsút mondhasson a királynak.

- Búcsút! - képedt el XV. Lajos. - Hát hová megy tulajdonképpen?

- Őfensége azt mondta, felségedtől engedélyt kapott, hogy elhagyja a kastélyt.

- Újabb história! Most meg erre a szenteskedőre jött rá a bolondja! Igazán mondom, nincs nálam szerencsétlenebb ember a földön!

És a király futva hagyta el a termet.

- Őfelsége válasz nélkül hagyott bennünket - mondta a miniszter a trónörökösnek -; fenséged mit határozott?

- Ó, csakhogy üt végre! - kiáltott fel az ifjú herceg, színlelt vagy őszinte örömmel hallgatva a megjavított ingaóra ütéseit.

A miniszter összemorcolta szemöldökét, és kihátrált az Ingaórák terméből, ahol a trónörökös magára maradt.

A király legidősebb leánya a nagy Lebrun-galériában várta atyját, ugyanott, ahol XIV. Lajos fogadta 1683-ban az uralkodó dózsét és a négy genovai szenátort, akik a köztársaság számára kértek tőle kegyelmet.

A galéria végében, azzal az oldallal szemközt, amerről a királyt várták, két vagy három udvarhölgy álldogált, riadt arccal.

Amikor XV. Lajos megérkezett, az előcsarnokban már gyülekeztek az udvaroncok; a palotában ugyanis híre futott a hercegnő elhatározásának, mely jószerivel csak aznap reggel fogant meg a fejében.

Louise hercegnő, ez a fejedelmi termetű és hódító szépségű királylány, kinek olykor ismeretlen bánat redőzte tiszta homlokát, Louise hercegnő, mondottuk, szigorúan erkölcsös életével az egész udvarban mély tiszteletet ébresztett a korlátlan államhatalom iránt, amelyet Franciaországban csupán önös érdekből vagy félelemből tiszteltek akkor már ötven esztendeje.

Mi több: a népnek uraitól - ekkoriban még nem mondták fennhangon: zsarnokaitól - való általános elhidegülése korában, őt - szerették. Erényessége nem volt elvakult: noha fennen senki nem magasztalta, mindenki tudta róla, hogy van szíve. És ezt naponta bizonyította is tettekkel, nem úgy, mint mások, botránkoztatással.

XV. Lajos tartott a leányától, azon egyszerű oknál fogva, hogy becsülte. Olykor még büszke is volt rá; szurkálódó megjegyzéseitől és nyers bizalmaskodásaitól ezt az egy gyermekét mindig megkímélte; Lompos, Nyamvadt és Kánya: így nevezte másik három lányát, Adélaïde-ot, Victoire-t és Sophie-t, Louise-nak ellenben kijárt a hercegnő.

Amióta de Saxe marsallal sírba szállt a Turenne-ek és Condék szelleme, Leczinska Mária királynéval pedig Mária Terézia uralkodói stílusa, minden oly nevetségessé vált e játék trón körül; Louise hercegnő, e valóban királyi jellem, aki egy fejjel kimagasodott a többiek közül: ő volt ekkor a francia korona büszkesége, egyetlen igazgyöngy a talmi csillogás és hamis kövek között.

Azt azért nem állítjuk, hogy XV. Lajos szerette a lányát. XV. Lajos, mint tudjuk, egyedül önmagát szerette. Mindössze azt szögezzük le, hogy jobban ragaszkodott hozzá, mint a többiekhez.

A belépő király ott látta a hercegnőt a galéria közepén: egy vérpiros jáspis és lazúrkő berakású asztalnak támaszkodott.

Louise feketében volt; kendőzetlen pompás haját elfödte a tornyos csipkedísz; homlokát, mely kevésbé volt szigorú, mint máskor, most talán a bánat felhőzte. Nem nézte, mi van körötte; csak olykor-olykor hordozta meg szomorú tekintetét Európa uralkodóinak arcképsorán, melynek élén ott díszelegtek ősei, a francia királyok.

A fekete ruha a királylányok hétköznapi öltözéke volt; alatta bő zsebek rejtőztek, amelyek még divatoztak ekkor, akár a gazdasszony-királynék korában, kiknek példáját követve Louise hercegnő is az övén függő aranykarikán hordta ládáinak és szekrényeinek számtalan kulcsát.

A király gondolkodóba esett, látván, milyen csendben s kivált milyen figyelemmel várják a jelenet kimenetelét.

Ámde a galéria olyan hosszú volt, hogy a két végében álló nézők nem követhettek el tapintatlanságot a szereplőkkel szemben. Láttak, ehhez joguk volt; nem hallottak, ez kötelességük volt.

A hercegnő a király elé lépett, megfogta kezét, és tisztelettel megcsókolta.

- Igaz, hogy elutazik, hercegnő? - kérdezte XV. Lajos. - Mégis elmegy Pikardiába?

- Nem, felség - válaszolt a hercegnő.

- Ó, sejtem már - folytatta a király hangosabban -, Noirmoutiers-ba megy, zarándokútra.

- Nem, felség - mondta Louise hercegnő -, visszavonulok a saint-denis-i karmelita kolostorba, amelynek, mint tudja, apátasszonya lehetek.

A király megrázkódott; arca azonban nyugodt maradt, noha a lelke mélyén ugyancsak háborgott.

- Ó, ne - mondta -, ne tegye, leányom! Nem hagy el, ugye? Lehetetlen, hogy elhagyjon.

- Atyám, én már régen elhatároztam ezt a visszavonulást, s felséged is hozzájárult; ne tartóztasson most, atyám, nagyon kérem.

- Igen, persze hogy hozzájárultam, de csak hosszas tusakodás után, mint tudja. Hozzájárultam, mivel mindvégig azt reméltem, hogy a távozás pillanatában inába száll a bátorsága. Nem temetkezhetik el egy kolostorban; ez ósdi szokás; ma csak az vonul zárdába, akinek bánata van, vagy elveszítette vagyonát. A francia király leányát, úgy tudom, szegénység nem bántja, ha meg boldogtalan, az nem tartozik másra.

A király szavai és gondolatai egyre magasabban szárnyaltak, amint egyre jobban beleélte magát királyi és atyai szerepébe, amelyet mindig sikerrel alakít a színész, ha az egyikhez a kevélység adja a tanácsot, a másikat a bánat sugallja.

- Felség - mondta Louise, aki észrevette atyja meghatottságát, és e meghatottságtól, amelyet oly ritkán tapasztaltak az önző XV. Lajos részéről, maga is jobban elérzékenyült, semmint mutatni szerette volna -; felség, ne ingassa meg eltökéltségemet, kimutatván gyöngédségét. Bánatom nem hétköznapi bánat; ez okból elhatározásom is beleillik századunk szokásaiba.

- Tehát bánata van? - kiáltott fel a király, hirtelen elérzékenyülve. - Bánatod van! Ó, szegény gyermekem!

- Kegyetlen, kiapadhatatlan bánat, felség! - mondta Louise hercegnő.

- Ejnye! Hát miért nem szólt róla, leányom?

- Mert ezt a bánatot ember keze nem orvosolhatja.

- Még a királyé sem?

- Még a királyé sem.

- Még egy atyáé sem?

- Nem, felség, még az sem.

- De hiszen ön hivő lélek, Louise, és vigaszt merít a vallásból...

- Nem eleget, felség, s inkább kolostorba vonulok, hogy többet találjak. A csöndességben Isten szól az ember szívéhez; és a magányban az ember szól Isten szívéhez.

- De ön oly iszonyú áldozatot hoz az Úrnak, amellyel nem ér föl semmi. A francia trón fenséges árnyékot vet a tövében felnőtt gyermekekre; és ön kevesli ezt?

- A cella árnyéka még annál is mélyebb, atyám; felderíti a szívet, gyógyír az erősnek valamint a gyöngének, az alázatosnak valamint a kevélynek, a nagynak valamint a kicsinynek.

- Talán valami veszélytől tart? Ez esetben, Louise, itt a király, ki oltalmazza önt.

- Felség, legelőbb is a királyt óvja Isten!

- Újra mondom, Louise, tévútra vezeti a hamisan értelmezett buzgalom. Az imádság szép dolog, de ha örökké tart, már nem az. Ön olyan jó, ön olyan jámbor, miért kell annyit imádkoznia?

- Soha nem imádkozhatom eleget, ó, atyám, soha nem imádkozhatom eleget, ó királyom, hogy elhárítsam mindama veszedelmeket, amelyek hamarosan lezúdulnak ránk. A jóságból, amelyet Isten oltott belém, a tisztaságból, amelyet szüntelenül tökéletesíteni törekszem, immár húsz esztendeje, együttvéve sem fakad, félek tőle, annyi bizalom s annyi ártatlanság, amennyi az engesztelő áldozathoz szükséges.

A király hátrahőkölt, és ijedten nézte Louise hercegnőt.

- Sosem beszélt még így velem - mondta. - Tévelygésbe esett, kedves leányom; megháborítja az önsanyargatás.

- Ó, felség! Ne illesse e hívságos szóval a legigazabb s főként, legszükségesebb önfeláldozást, amelyet valaha is tanúsított alattvaló a királya, s leány az atyja iránt, végszükség idején. Felség, az a trón, amelynek az imént kínálgatta oltalmazó árnyékát, felség, az ön trónja oly csapások alatt roskadozik, miket ön még nem érez, de én sejtek már. Mélység tátong alattunk, némán, mint valami szakadék, mely a monarchiát egy szempillantás alatt elnyelheti. Megmondták önnek valaha is az igazat, felség?

Louise hercegnő körülnézett, hogy meggyőződjék róla, nincs-e valaki hallótávolságon belül, s látván, hogy mindannyian elég távol vannak, így folytatta:

- Tudja meg, hogy én ismerem az igazságot; én az irgalmas nővérek ruhájában százszor is bejártam a sötét utcákat, a kongó padlásszobákat, a jajveszékeléstől hangos sikátorokat. Tudja meg, felség, hogy ezekben az utcákban, e sikátorokban, e padlásszobákban télen az éhség és a hideg, nyáron a szomjúság és a meleg halálra gyötri az embereket. A falvakban, melyeket ön sosem látott, felség, mivel ön legföljebb Versailles-ból Marlyba és Marlyból Versailles-ba jár, a falvakban nem elegendő a gabona a nép kenyerére, de még a vetésre sem, amelyen valami átok ül, mivel csak nyeli a magvakat, de nem terem. E tengernyi nép, kinek nincs kenyere, titkon zúgolódik, minthogy kósza és zavaros hírek szállnak a levegőben, az esti homályban, az éjszakában, vasat, láncot és zsarnokságot emlegetve, s a nép e szavakra felébred, abbahagyja a siránkozást, és zúgolódni kezd.

A parlamentek követelik az intelmi jogot, azaz, hogy végre hangosan kimondhassák; amit most csak egymás között sugdosnak: "Király! Vesztünkbe taszítasz! Segíts rajtunk, mert ha nem, mi segítünk magunkon..."

A katonák fölösleges kardjukkal szántják a földet, ahonnét kicsírázik a szabadság, amelynek magvát az enciklopédisták marékszám vetették bele. Az írók - hogy is lehet másként, ha az emberek szeme nem nyílik fel arra, amit meg sem látott eddig? -, az írók, mihelyt mi bármit is teszünk, azon nyomban tudják, hogy rosszat tettünk, tudtul adják a népnek is, amely dühösen vicsorog, valahányszor urait meglátja. Felséged nászra készíti unokáját! Régen, amikor Ausztriai Anna királyné házasította a fiát, Párizs városa ajándékokkal halmozta el Mária Terézia hercegnőt. Ma ellenben nemcsak hogy a város nem ajánl fel semmit, hanem még felségednek kell az adót emelnie, hogy kifizethesse a hintókat, amelyekben egy császárlány utazik Szent Lajos utódjához. A papság már régóta nem fohászkodik Istenhez, ámde most érzi, hogy a földek odavannak, a kiváltságok elapadnak, a ládák kiürülnek, és újból fohászkodik Istenhez azért, amit úgy nevez, hogy a nép boldogsága! Végezetül, felség, szükséges-e elmondanom önnek, amit amúgy is jól tud, amit oly keservesen tapasztalt, amiről éppen ezért nem beszélt senkinek? Fejedelmi testvéreink, kik egykor irigykedtek ránk, fejedelmi testvéreink ma elfordulnak tőlünk. Négy leánya, felség, a francia király leányai!, négy leánya nem ment férjhez, holott húsz herceg él Németföldön, három Angliában, tizenhat az északi országokban, nem is számítva rokonainkat, a spanyol és a nápolyi Bourbonokat, akik megfeledkeznek rólunk, vagy ugyanúgy elfordulnak tőlünk, mint a többiek. Talán a szultánnak még megfeleltünk volna, ha nem lennénk a legkeresztényibb király leányai! Ó, nem magamról beszélek, atyám, én nem panaszkodom; az én helyzetem szerencsés, mivel én szabad vagyok, mivel családunk egyetlen tagja sem számít rám, mivel a világtól elzárva, áhítatban, szegénységben könyöröghetek Istenhez, hogy térítse el atyám s unokafivérem feje fölül azt a félelmetes vihart, amelyet ott látok dübörögve közeledni a jövő egén.

- Leányom!, gyermekem! - mondta a király -, félelmed gonoszabbnak festi ezt a jövőt, mint amilyen.

- Felség, felség - intette Louise hercegnő -, emlékezzék az ókori királylányra, arra a fejedelmi jósnőre; akár én, ő is megjövendölte atyjának és fivéreinek a háborút, a pusztulást, a tűzvészt, ám atyja és fivérei kinevették jövendölését, és esztelennek mondták. Ne bánjon velem hasonlóképpen! Vigyázzon, ó, atyám! Gondolja meg, ó, királyom!

XV. Lajos keresztbe fonta karját, és lecsüggesztette fejét.

- Leányom mondta -, szigorúan szól hozzám; e bajoknak, miket szememre hányt, én volnék okozója?

- Isten óvjon, hogy ilyesmit gondoljak! E bajok korunkból erednek, amelyben élünk. Önt sodorja az ár, mint valamennyiünket. Figyelje meg, felség, hogy tapsol a földszint a királyságra tett leghalványabb célzásnak is; nézze meg, esténként hogy dobognak le a melléklépcsőkön a vidám csoportok a karzatokról, amikor a nagy márvány lépcsőház sötét és kihalt. Felség, a nép és az udvaroncok a saját kedvteléseiknek hódolnak, a mieinktől függetlenül; nélkülünk mulatnak, vagy jobban mondva, mihelyt mi megjelenünk ott, ahol ők mulatnak, beléjük fagy a jókedv. Ó, jaj! - sóhajtott fel a hercegnő bájos mélabúval -, ó, jaj!, ti szegény ifjú daliák!, ti szegény szép leányok! Szeressétek egymást! Daloljatok! Felejtsetek! Legyetek boldogok! Itt terhetekre voltam, ám ott majd hasznotokra leszek. Itt elfojtjátok vidám nevetéstek, nehogy magatokra vonjátok haragomat; de ott, ott imádkozni fogok, ó! Imádkozni fogok tiszta szívemből, a királyért, húgaimért, unokafivéreimért, Franciahon népéért, mindnyájatokért, akikért dobog e forró szív, melyből nem égett ki a szenvedély.

- Leányom - mondta a király komor hallgatás után -, nagyon kérem, ne hagyjon magamra, legalábbis ne ebben a pillanatban: összetörte a szívemet.

Louise hercegnő megragadta atyja kezét, és XV. Lajos nemes vonásaira emelve szerető tekintetét, így szólt:

- Nem, atyám, nem; egy órát sem időzöm tovább ebben a palotában. Nem. Számomra eljött az imádság ideje. Elég erőt érzek magamban, hogy könnyeimmel megváltsam mindama gyönyöröket, melyeket ön hajszol, ön, ki még fiatal, ki jó atya, ki képes megbocsátani.

- Maradj velünk, Louise, maradj velünk - mondta a király, karjába szorítva leányát.

A hercegnő a fejét rázta.

- Az én királyságom nem a földről való - mondta szomorúan. Kibontakozva a királyi ölelésből. - Isten önnel, atyám. Ma oly dolgokat mondtam ki, amelyek már tíz esztendeje nyomták a szívemet. Terhük fullasztott. Isten önnel: én boldog vagyok. Látja: mosolygok, ma lettem igazán boldog. Nem sajnálok semmit.

- Engem sem, leányom?

- Ó, önt csak akkor sajnálnám, ha többé nem láthatnám; de majd el-eljön Saint-Denis-be; nem felejt el egészen.

- Ó! Soha, soha!

- Ne érzékenyüljön el, felség. Azt ne higgyék a többiek, hogy elválásunk tartós lesz. Húgaim még mit sem tudnak, legalábbis azt hiszem; csak udvarhölgyeim vannak beavatva. Már egy hete készülődöm, és leghőbb óhajom, hogy távozásomnak ne legyen visszhangja, míg Saint-Denis súlyos kapui be nem csapódtak mögöttem. Ez majd megóv tőle, hogy meghalljam amazt.

A király kiolvasta leánya szeméből, hogy elhatározása megmásíthatatlan. Egyébként ő is jobban örült, hogy feltűnés nélkül távozik. Louise hercegnő a szándékát óvta a hangos zokogástól, a király sokkal inkább az idegeit.

Különben is Marlyba készülődött, s ha a kelleténél nagyobb a szomorúság Versailles-ban, az szükségképpen késlelteti utazását.

Végül arra gondolt, hogy királyhoz és atyához egyként méltatlan orgiái után legalább nem látja többé maga előtt ezt a komor és szomorú arcot, mely mintha állandóan vádolná léha és tunya életéért.

- Legyen úgy, ahogy te akarod, gyermekem - mondta -; csak fogadd el az áldást atyádtól, kit mindig oly nagyon boldoggá tettél.

- Csak a kezét, felség, hogy megcsókoljam, és lélekben adja rám drága áldását.

Azok számára, akik tudtak elhatározásáról, fölemelő és ünnepélyes látványt nyújtott e nemes hercegnő, amint lépésről lépésre közeledett őseihez, kik arany keretükből mintha köszönettel tekintettek volna le az élőre, hogy fölkeresi őket sírboltjukban.

Az ajtóban a király elköszönt lányától, és szótlanul távozott.

Az udvar követte, mivel így írta elő az etikett.

A király a vadászterem felé vette útját, ahol vadászat vagy sétakocsikázás előtt rendesen elidőzött néhány percig, hogy kiadja különleges utasításait a nap hátralévő részében szükséges szolgálatokra.

A galéria végében odabólintott udvaroncainak, s egy kézmozdulattal jelezte, hogy egyedül kíván maradni.

XV. Lajos, hogy magára maradt, továbbment a folyosón, amelyre a hercegnők lakosztálya nyílt. Amint odaért a falikárpittal fedett ajtóhoz, megállt egy pillanatra, és a fejét csóválta.

- Csak egyikük ért valamit - dörmögte a foga közt -, és az is elment!

Hangos csivitelés válaszolt erre a megállapításra, amely nem volt valami hízelgő az itthon maradókra nézve. A falikárpit föllebbent, és egy fékevesztett trió köszöntötte XV. Lajost e szavakkal:

- Köszönjük, atyám!

A királyt körülfogta három másik lánya.

- Te vagy az, Lompos - fordult a király a legnagyobbikhoz -, akarom mondani, Adélaïde hercegnő? Most már mindegy, ha mérgelődsz, ha nem, az igazságot mondtam.

- Ó, felség - szólalt meg Victoire hercegnő -, nem mondott ezzel semmi újat, mindig tudtuk, hogy Louise a kedvence.

- Fején találtad a szöget, Nyamvadt.

- Aztán mit szeret azon a Louise-on? - kérdezte fanyalogva Sophie hercegnő.

- Azt, hogy nem bosszant állandóan - válaszolt a király azzal a keresetlen egyszerűséggel, amelynek oly tökéletes példáját adta őszinte pillanataiban.

- Majd fogja még bosszantani, legyen nyugodt, atyám - mondta Sophie hercegnő olyan éllel, hogy nyomban magára vonta a király figyelmét.

- Mi van a bögyödben, Kánya? - kérdezte a király. - Talán csak nem árult el valamit Louise, pont neked, amikor elment? Csodálkoznám, mert téged aztán nem állhat.

- No, de én se maradok adósa! - sziszegte Sophie hercegnő.

- Jól van! - mondta XV. Lajos. - Ha gyűlölitek, utáljátok, marjátok egymást, a ti dolgotok, nekem édesmindegy, csak azt ne kívánjátok tőlem, hogy én teremtsek rendet az amazonok birodalmában. De tudni szeretném, mit árthat nekem az a szegény Louise?

- Az a szegény Louise! - kiáltotta kórusban Victoire hercegnő és Adélaïde hercegnő, ketten kétféleképp csücsörítve az ajkukat.

- Hogy mit árthat? Majd mindjárt megmondom én, atyám!

Lajos elnyúlt az öblös karszékben, közel az ajtóhoz, hogy bármikor könnyűszerrel megszökhessen.

- Tudni való, hogy Louise hercegnőt ugyanaz az ördög csiklandozza, amelyik a chelles-i kolostor apátasszonyát kínozta egykor, és azért vonul zárdába, hogy tapasztalatokra tegyen szert.

- Ejnye, ejnye - mondta XV. Lajos -, ne célozgasson ilyen kétértelműen a nővérének erényére, ha kérnem szabad; odakint egy szót sem hallani erről, pedig ott sok mindent összehordanak. Ne kezdje éppen maga.

- Én?

- Igen, maga.

- De hisz én nem az erényéről beszélek - válaszolta Sophie hercegnő, vérig sértve ettől a különös nyomatékkal mondott és indulatosan megismételt maga szótól -; én csak azt mondom, hogy tapasztalatokra fog szert tenni, és kész.

- Na és, ha vegyészkedik, ha széktámlát vagy kereket készít, ha fuvolázik, ha dobol, ha csembalót nyaggat vagy hegedűt cincogtat, mi rosszat lát benne?

- Én azt mondom, politizálni fog.

XV. Lajos összerándult.

- Tanulmányozza a filozófiát, a teológiát, magyarázatokkal látja el az Unigenitus bullát; végül még minket is belevesz államelméleteibe, metafizikai rendszereibe, teológiájába, mi leszünk majd a család mihasznái, mi...

- Ha nővérük így akar a Paradicsomba jutni, mi rosszat lát benne? - kérdezte ismét XV. Lajos, noha eléggé megijesztette Kánya vádaskodásának és Louise hercegnő szenvedélyes politikai búcsúszónoklatának belső összefüggése. - Az üdvösségét irigyelik? Ez nem vallana keresztényi lélekre.

- Ugyan, dehogy! - mondta Victoire hercegnő. - Felőlem menjen, ahová akar; de én nem megyek utána.

- Én sem - mondta Adélaïde hercegnő.

- Én sem - mondta Sophie hercegnő.

- Különben is, ki nem állhatott bennünket - mondta Victoire hercegnő.

- Magukat? - kérdezte XV. Lajos.

- Igenis, minket, minket - válaszolta kórusban a másik két nővér.

- Majd tapasztalni fogják - mondta XV. Lajos -, csak azért választotta a Paradicsomot, hogy ne lássa többé a családját, ó, az a szegény Louise!

A három nővér azonban csak kényszeredetten mosolygott e tréfán. Adélaïde hercegnő, a három kisebb közt a legidősebb, most összeszedte az eszét, hogy súlyos csapást mérjen a királyra, mivel az eddigiek lesiklottak a páncéljáról.

- Hölgyeim - kezdte évődő hangon, ahogyan beszélni szokott, ha levetkőzte lomha közönyét, amiért apja Lomposnak nevezte. - Hölgyeim, önök vagy nem találták ki, vagy nem merik megmondani a királynak Louise hercegnő távozásának valódi okát.

- Aha! Most jön a feketeleves - mondta a király. - Ki vele, Lompos, ki vele!

- Jaj, felség - válaszolta a hercegnő -, bizony tudom, hogy most alighanem fölbosszantom egy kicsit.

- Mondja, hogy reméli, akkor közelebb jár a valósághoz.

Adélaïde hercegnő az ajkába harapott.

- Viszont igazat fogok mondani - fűzte hozzá.

- Derék dolog, biztató dolog. Igazat! Mikor gyógyul már ki ezekből a szamárságokból? Én talán megmondtam valaha is az igazat? És, amint látják, még most is élek, hála Istennek!

És XV. Lajos a vállát vonogatta.

- Beszéljen, nővérünk, beszéljen, hadd halljuk már - sürgette versengve a másik két hercegnő, égve a vágytól, hogy megtudják azt az okot, amely remélhetőleg halálra sérti a királyt.

- Melegszívű kicsikéim - dörmögte XV. Lajos -, hogy szeretik az édesapjukat!

És megvigasztalódva gondolt rá, hogy most jól megmondta nekik.

- Egyszóval - folytatta Adélaïde hercegnő - Louise, aki olyan sokat adott az etikettre, leginkább attól félt, hogy...

- Hogy?... - mondta utána XV. Lajos. - Halljuk, fejezze is be, ha elkezdte.

- Nos, felség! Leginkább attól félt, hogy új személyek furakodnak be ide.

- Furakodnak be, azt mondta? - kérdezte a király, már e kezdéstől is bosszúsan, mivel előre látta, hová akarnak kilyukadni. - Befurakodnak! Hát vannak nálam befurakodók? Kényszerít valaki, hogy fogadjam, akit nem akarok?

A király elég furfangosan más irányba terelte a beszélgetést.

Adélaïde hercegnő azonban, mint a finom szimatú, ravasz kopó, nem hagyta, hogy kicselezzék, ha már nyomában van egy kiadós kis ármánynak.

- Rosszul mondtam, nem ez a helyes kifejezés. Befurakodnak helyett azt kellett volna mondanom, hogy bevonulnak.

- Aha! - mondta a király. - Ez már jobban hangzik; a másik szó, megvallom, sérti a fülemet; bevonulnak: ez jobban tetszik.

- Én meg azt hiszem, felség - szólt közbe Victoire hercegnő -, hogy még ez a kifejezés sem találó.

- Hanem melyik, halljam!

- Bemutatkoznak.

- Igen, igen - fújták a többiek, nővérükhöz csatlakozva -, azt hisszük, valóban ez a helyes kifejezés.

A király elbiggyesztette ajkát.

- Ó, igazán azt hiszik?

- Igen - válaszolta Adélaïde hercegnő. - Azt mondom tehát, hogy a nővérem nagyon félt az újonnan bemutatkozóktól.

- No és? - nógatta a király, minél hamarabb végére akarván járni a dolognak. - Folytassa.

- Nos, atyám, ennek okán nyilván attól is félt, hogy egy szép napon megjelenik az udvarnál Dubarry grófné.

- Rajta! - fakadt ki a király, féktelen dühvel. - Rajta! Mondja már ki, ne kerülgesse, a teremtésit neki! Ne járassa velem a bolondját, Szókimondó asszonyság!

- Felség - válaszolta Adélaïde hercegnő -, csupán a tisztelet tartott vissza eddig, hogy elmondjam, amit az imént mondtam felségednek, és ha mégis szóra nyitottam a számat, hogy efféle dologról beszéljek, csak parancsára tettem.

- Mintha eddig befogta volna a száját! Mintha eddig nem tátogott, nem beszélt, nem harapott volna!...

- De azért mégis az az igazság, felség - folytatta Adélaïde hercegnő -, hogy azt hiszem, megtaláltam nővérem visszavonulásának valódi okát.

- Alaposan téved!

- Ó, felség! - fújta egy hangra és buzgón bólogatva Victoire hercegnő és Sophie hercegnő -; ó, felség, egészen bizonyosan tudjuk.

- Ejha! - vágott közbe XV. Lajos, akit egy molière-i családapa szerepére kárhoztattak. - Úgy látom, egy követ fújnak itt valamennyien. Összeesküvés a saját családomban! Tehát ezért nem kerülhet sor a bemutatkozásra: tehát ezért vannak mindig távol a hercegnők, ha valaki tisztelegni akar náluk; tehát ezért nem méltatják még válaszra sem a folyamodványokat és a kihallgatási kérelmeket!

- Miféle folyamodványokat és kihallgatási kérelmeket? - kérdezte Adélaïde hercegnő.

- Ej, hiszen jól tudja; Jeanne Vaubernier kisasszony folyamodványait - mondta Sophie hercegnő.

- Dehogyis, Lange kisasszony kihallgatási kérelmeit - szólt közbe Victoire hercegnő.

A király dühösen pattant fel; máskor oly nyugodt és szelíd szeme villámokat szórt, nem sok jóval biztatva a három nővért.

És mivel e királylányi hármasban nem akadt hősnő, ki szembeszálljon az atyai haraggal, mindhárman fejet hajtottak a vihar előtt.

- Látják, ez is engem igazol - mondta a király -, nem tévedtem, amikor azt mondtam, hogy négyük közül a legjobbik hagyott itt.

- Felséged mostohán bánik velünk - mondta Adélaïde hercegnő -, rosszabbul, mint a kutyáival.

- Azt elhiszem; a kutyáim hozzám törleszkednek, amikor megjövök; a kutyák az én hű barátaim! Megyek is, hölgyeim, Isten velük! Megnézem, mit csinál a Lotti, az Árva és a Huncut. Szegény jószágok! Igen, őket szeretem, és főként azért a jó tulajdonságukért szeretem őket, hogy nem ugatják ki az igazságot.

A király mérgesen kivonult; de még négy lépést sem tett az előszobában, amikor a háta mögött felharsant a három lány kórusa:

Tüzes város Párizs,
Férfi, asszony, lány is
Olvadozik, ó! ó! ó!
Mert a szíve mindnek jó.
      Lajcsi babája
      Nyöszörög az ágyba'
            Ba.
            Ba,
            Ba,
Még az inge is forró, ó! ó! ó!

A Dubarrynéról szóló egyik gúnydal első szakasza volt, városszerte énekelték, A szép Bourbon-rózsa volt a címe.

A király kis híján visszafordult, és meglehet, a hercegnőknek nem nagy örömük telt volna ebben a viszontlátásban; de türtőztette magát, s továbbmenve hangosan kiabált, hogy ne hallja őket:

- Agarászkapitány, ide hozzám! Agarászkapitány!

A különös címmel felruházott udvari tiszt odasietett a királyhoz.

- Nyissák ki a kutyaházat - mondta a király.

- Jaj, felség - kiáltott fel az udvari tiszt, XV. Lajos elé állva -, egy lépést se tegyen tovább felséged!

- Ejnye, hát mi baj van? Beszéljen! - mondta a király, megállva az ajtó előtt, amely alól kiszűrődött a gazdájuk közellétét szimatoló ebek lihegése.

- Felség - mondta az udvari tiszt -, bocsássa meg túlzott buzgalmamat, de nem ereszthetem be a királyt a kutyákhoz.

- Vagy úgy! Értem már - mondta a király -, nincs rendben a házuk... Sebaj! Engedje ki a Huncutot.

- Felség - makogta az udvari tiszt, roppant zavarban -, a Huncut se nem ivott, se nem evett már két napja, és félő, hogy megveszett.

- Hát nem én vagyok a világ legszerencsétlenebbje? - tört ki XV. Lajos. - Megveszett a Huncut! Ennél nagyobb baj igazán nem érhet!

Az agarászkapitány, hogy színezze a jelenetet, jónak látta, hogy egy könnyet morzsoljon el a szemében.

A király sarkon fordult, és visszament a szobájába, ahol már várta a lakája.

Az ember, meglátva urának feldúlt ábrázatát, megbújt egy ablakmélyedésben.

- Most már tisztán látom - morfondírozott XV. Lajos, nagy léptekkel róva a szobáját, s ügyet sem vetve a hű szolgára, kit nem vesz emberszámba egy király -, most már tisztán látom, hogy de Choiseul fütyül rám; a trónörökös már félig-meddig uralkodónak tekinti magát, és azt képzeli, egészen az lesz, mihelyt trónra ültette azt a kis osztrák fruskát. Louise lányom szeret engem, de ugyancsak kegyetlenül szeret, mert hiszen megleckéztetett, és faképnél hagyott. A másik három gúnydalokat énekel, és Lajcsinak csúfol. Provence grófja Lucretiust fordít. Artois grófja a sikátorokban tekereg. A kutyáimon kitör a veszettség, és belém marnak. Igazában csak az a szegény grófné szeret, senki más. Pokolba mindenkivel, aki bántja!

Ekkor, kétségbeesés szülte elhatározással, leült ahhoz az asztalhoz, amelynél XIV. Lajos szokott aláírni, és amely valaha roskadozott a nagy király szerződéseinek és dölyfös leveleinek súlya alatt.

- Most értem csak, miért sürgeti körülöttem mindenki a trónörökösné érkezését. Azt képzelik, hogy ha csak megjelenik itt, én nyomban a rabszolgájává szegődöm, vagy alávetem magam a családjának. Nos, lesz még bőven időm a drágalátos menyemet nézegetni, kivált, ha érkezése újabb bonyodalmakkal jár. Éljünk hát békében; békében, ameddig csak lehet, s ezért tartóztassuk fel útközben. Reimsen és Noyonon megállás nélkül kellett volna áthaladnia, hogy egyenest Compiègne-be érkezzék; tartsuk tiszteletben az eredeti szertartást: háromnapos fogadás Reimsben és egy... nem, inkább kettő!... ott egye a fene, háromnapos fogadás Noyonban, legalább ezzel is nyerek hat napot, hat békés napocskát.

A király tollat ragadott, és saját kezűleg írta meg de Stainville úrnak a rendeletet, hogy három napot maradjanak Reimsben és hármat Noyonban.

Aztán behívatta a soros futárt, és ráparancsolt:

- Vágtasson lóhalálában, míg ezt a parancsot át nem adta a címzettnek.

Majd, a tollat le sem téve a kezéből, ezt írta:

Drága grófné, a mai napon beiktatjuk Zamore-t palotagrófi hivatalába. Indulok Marlyba. Ma este Luciennes-ben majd elmondok mindent, ami a szívemet nyomja.

A Francia Király.

- Fogja ezt a levelet, Lebel - mondta -, és vigye el a grófnénak; és jól vigyázzon vele, azt ajánlom.

A lakáj meghajolt és távozott.

E sok torzsalkodás első számú tárgya, a várva várt vagy rettegett udvari zenebonák botrányköve, de Béarn grófné - mint Chon már beszámolt róla fivérének - sebesen közeledett Párizs felé.

Ez az utazás ama csodálatra méltó ötletek egyikének eredménye volt, amelyek olykor kisegítették Jean vicomte-ot szorult helyzetéből.

Mivel az udvari dámák körében nem sikerült megtalálnia a hőn óhajtott és nélkülözhetetlen keresztanyát, aki nélkül Dubarryné bemutatására nem kerülhetett sor, szemlét tartott a vidéki hölgyeken, sorra vizsgálta vagyoni helyzetüket, városról városra járt, és végül, a Meuse partján, egy ódon, ámde jó karban lévő házban, megtalálta azt, amit keresett.

Hogy mit keresett? Egy pereskedő öregasszonyt és egy vízözön előtti pert.

A pereskedő öregasszony de Béarn grófné volt.

A vízözön előtti per olyan ügy volt, amelyben egész vagyona forgott kockán, az ügy kimenetele pedig de Maupeou úrtól függött, aki fölfedezvén, hogy addig ismeretlen rokoni szálak fűzik Dubarrynéhoz, szövetséget kötött vele, s azontúl unokahúgának titulálta. A kancellári székre áhítozván, de Maupeou úr a tegnapi barátság és a másnapi érdekek hő érzelmeivel viseltetett a kegyencnő iránt, a királyt pedig ugyanez a barátság és ugyanez az érdek vezette, amikor vicekancellárrá vagy amint a köznyelv mondta tömören, Vicévé kinevezte.

De Béarn grófné hamisítatlan vén pereskedő volt, d'Escarbagnas grófnénak és Pimbêche-né asszonynak, e kor két jellegzetes alakjának kiköpött mása, aki a tetejébe, mint látjuk, fényes nevet is viselt.

A mozgékony, ösztövér, hegyes arcú, örökké gyanakvó de Béarnné, kinek ijedt macskaszeme szüntelenül ide-oda járt a szürke szemöldök alatt, ifjúságának divatja szerint öltözködött, és minthogy a divat, ha mégoly szeszélyes is, olykor követi az ész szavát, az 1740-es esztendők leánykáinak viselete történetesen megegyezett az 1770-es évek idős dámáinak ruházatával.

Csipke csipke hátán, hímzett mantilla, tornyos hajzat, feneketlen zsebek, óriás retikül, virágdíszes selyemkendő: ebben a viseletben találta de Béarn grófnét Chon, Dubarryné kedves húgocskája és hűséges bizalmasa, amikor beállított hozzá Flageot kisasszony képében, azaz kiadva magát ügyvédje lányának.

Az öreg grófné mindezt - mármint az öltözetét - nem csupán divatból viselte, hanem takarékosság okán is. Nem tartozott azok közé, akik pironkodnak szegénységük miatt, kivált, hogy nem is önhibájából volt ily szegény. Ő csak azért szeretett volna meggazdagodni, hogy nevéhez méltó vagyont hagyjon örökül fiának, ennek a lányosan félénk, elparlagiasodott ifjúnak, akit sokkal inkább vonzottak a földi élet kellemetességei, mint a hírnév kedvezései.

A grófné egyébként jóformán csak abból élt, hogy a birtokaimnak hívta azokat a földeket, amelyeket ügyvédje igyekezett a Saluces családtól elperelni; de nagyeszű asszony lévén, pontosan tudta, hogy ha kölcsönt akarna fölvenni ezekre a birtokokra, nem akadna egyetlen uzsorás sem, pedig volt közöttük ekkortájt néhány vakmerő alak Franciaországban, nem akadna egyetlen ügyvéd sem, pedig azok között is mindig voltak csavaros eszű törvénytekerők - aki kölcsönt nyújtana neki ilyen biztosítékra, vagy akár a legkisebb összeget is előlegezné a visszafizetésnek ily csekély reményében.

Ennélfogva de Béarn grófné, aki csupán a per által nem érintett birtokainak jövedelmére és járandóságaira, valamint ezertalléros évjáradékra támaszkodhatott, messze elkerülte az udvart, ahol a kérelmezőnek naponta tizenkét frankjába kerül csak maga a bérkocsi, melyen végigjárja a nagytekintetű bíró és fiskális urakat.

De legfőképpen azért hagyta ott az udvart, mivel a legcsekélyebb reménye sem volt rá, hogy perét négy vagy öt éven belül előszedjék az iratszekrényből, ahol sorára várt. Manapság hosszúak a perek, de aki belevág egybe, legalább azt remélheti, hogy meglátja a végét, és nem kell hozzá Matuzsálemnek lennie, ellenben hajdanán két-három nemzedéken át húzódtak a perek, s miként az Ezeregyéjszaka csodás növényei, csak két-háromszáz évenként hoztak virágot.

Béarn grófné nem akarta elherdálni megmaradt atyai örökségét, pusztán hogy visszaperelje a vitatott öthatod részt; a grófné, mint mondottuk, olyan asszony volt, akit minden korban régimódi öreg hölgynek hívnak: éles eszű, óvatos, szívós és fukar.

Ha maga viszi az ügyét, s perel, tárgyal, intézkedik, bizonyára jobban csinálja, mint akármelyik ügyész, ügyvéd avagy végrehajtó; csakhogy ő a Béarn név viselője volt, és ez a név sok akadályt gördített elé. Ennélfogva de Béarn grófné, bánattól sújtva és aggodalommal telve, fölöttébb hasonlatosan az isteni Akhillészhez, aki sátrába vonulva ezer halált szenvedett a trombitaszótól, amellyel szemben süketnek tette magát, de Béarn grófné, okuláréval az orrán, naphosszat böngészte a régi pergameneket, éjszakánként pedig perzsa háziköntösébe burkolózva, szétzilált, szürke hajjal, perbeszédet tartott a vánkosának a Saluces-ék követelte örökség ügyében, amelyet ékesszólásával mindig ő nyert meg, és olyan elégedett volt önmagával, hogy azt kívánta, bár az ügyvédje is ilyen ékesen tudna szólani, ha eljön az ideje.

Ilyen körülmények között érthető, hogy amikor Chon megjelent és Flageot kisasszony néven mutatkozott be, de Béarnnét boldog szédület fogta el.

Az ifjú gróf a hadseregben szolgált.

Amit kívánunk, hisszük is. Ilyeténképpen de Béarnné egészen természetesnek találta a fiatal nő meséjét.

Pedig motoszkálhatott volna benne legalább halvány gyanú: a grófné húsz esztendeje ismerte Flageot ügyvédet; vagy kétszázszor járt nála a Kis Oroszlán utcában, de soha nem látott a négyszögletes szőnyegen, amely szinte elveszett abban a tágas irodában, ezen a szőnyegen, mint mondottuk, soha nem látott kisgyereket, aki vágyakozó szemmel kotorászott volna bonbon után a férfi és női ügyfelek cukrosdobozában.

De nem tűnődött ő most az ügyvéd szőnyegén; nem tűnődött játszadozó gyermeken; nem kutatott ő az emlékeiben: Flageot kisasszony az Flageot kisasszony, és ez elég.

Azonkívül férjnél is volt, s hogy rossz gondolatnak még az árnyéka se férhessen hozzá, nem egyenest Verdunbe ment, hanem a férjéhez igyekezett Strasbourg-ba.

De Béarnné talán kérhetett volna Flageot kisasszonytól egy levelet, amely hitelt érdemlően igazolja kilétét; de ha már egy atya sem indíthatja útnak a leányát, az édesleányát holmi levél nélkül, kire bízzon titkot az ember? No meg aztán, mire jók az efféle aggodalmak? Mire jut az ember efféle gyanakvással? Csak nem azért tett meg hatvan mérföldet, hogy ilyen mesével álljon elő?

Még ha gazdag asszony lett volna a grófné, bankárnak, főadóbérlőnek vagy udvari szállítónak a felesége, aki szolgahaddal, edényeivel, ékszereivel kel útra, azt gondolhatta volna, hogy zsiványok ármánykodnak ellene, így azonban csak nevetve gondolt rá, hogy mekkorát csalódnának a zsiványok, ha tévedésből pont őt akarnák kifosztani.

Ezért, alighogy Chon továbbállt egyszerű, polgári ruhájában, rozoga kis egyfogatúján, amelyet az utolsó előtti váltóhelyen bérelt, ott hagyva hintaját, de Béarnné, szentül meggyőződve, hogy ütött az áldozat órája, szintén befogatott ódon batárjába, és olyan irgalmatlanul hajszolta a kocsisait, hogy a trónörökösnénél egy órával hamarabb hajtott át La Chaussée-n, a saint-denis-i városkapuhoz pedig alig öt-hat órával Dubarry kisasszony után érkezett meg.

Minthogy utasunknak alig volt poggyásza, viszont annál mohóbban áhítozott újabb hírekre, batárjával a Kis Oroszlán utcában, Flageot ügyvéd háza előtt állt meg.

Ez, miként könnyen elképzelhető, nem mehetett végbe anélkül, hogy a kíváncsiak, márpedig melyik párizsi nem az, oda ne csődüljenek a tiszteletre méltó útialkalmatosság köré, amely olyan volt, mintha egyenest IV. Henrik király kocsiszínéből gördült volna elő, mivel ennek a királynak kedvenc járművére emlékeztetett tömörségével, roppant alakjával, s ezerráncú bőrfüggönyeivel, amelyek fülsértő karistolással jártak a megzöldült rézrúdon.

A Kis Oroszlán utca nem valami széles. Béarnné, miután fenségesen eltorlaszolta az egészet, kifizette kocsisait, rájuk parancsolva, hogy hajtsanak a Saint-Germain-des-Prés utcába, mégpedig a Kukoritó Kakashoz címzett vendégfogadóhoz, ahol szokása szerint megszállt.

Ő maga meg, a sötét lépcsőházban a zsíros kötélbe fogózva, fölbotorkált Flageot úrhoz; a lépcsőház hűvöse jólesett az öreg hölgynek, akit kimerített a gyors utazás és a hőség.

Flageot ügyvéd, amikor a szolgálója, Marguerite, bejelentette de Béarn grófnét, följebb rángatta a térdnadrágját, amelyet egészen leeresztett a nagy hőségben, fejébe nyomott egy parókát, ami mindig ott volt a keze ügyében, s magára kanyarított egy kordbársony háziköntöst.

Hogy így elkészült, mosolyogva az ajtóhoz lejtett. De volt a mosolyában egy csipetnyi csodálkozás is, ami a grófnénak annyira szemet szúrt, hogy kötelességének tartotta megjegyezni:

- Mit csodálkozik? Megérkeztem, kedves Flageot.

- I-igen, látom, grófné - válaszolta Flageot úr.

Majd szemérmesen összébb húzva köntösét, egy bőrfotelhez tessékelte a grófnét, a szoba legvilágosabb sarkába, de kellő távolságban az íróasztalán tornyosodó irományoktól, mivel tudta róla, hogy szeret kíváncsiskodni.

- Most pedig, asszonyom - mondta lovagiasan Flageot ügyvéd -, hadd adjam át magam e fölöttébb kellemes meglepetés örömének.

A fotelban hátradőlve, de Béarnné éppen emelte a lábát, hogy Marguerite bőrpárnát csúsztathasson csatos szaténcipellője alá. De most hirtelen fölegyenesedett.

- Miféle meglepetés? - kérdezte, orrára csíptetve pápaszemét, amelyet az imént kivett a tokjából, hogy jobban lássa Flageot urat.

- Azt hittem ugyanis, hogy a birtokain tartózkodik, asszonyom - válaszolt az ügyvéd, ezzel a hízelgő elnevezéssel tüntetve ki de Béarnné háromholdnyi veteményesét.

- Mint tudja, ott voltam; de első jeladására ide siettem.

- Első jeladásomra? - képedt el az ügyvéd.

- Első szavára, első üzenetére, első tanácsára, ahogy tetszik.

Flageot úr szeme akkorára kerekedett, mint a grófné okuláréja.

- Remélem, elég gyorsan jöttem - folytatta amaz -, s meg van velem elégedve.

- El vagyok bűvölve, asszonyom, mint mindig; de hadd mondjam meg, sejtelmem sincs róla, hogy mit kell most tennem.

- Hogy mit kell tennie?... - kiáltott fel a grófné. - Mindent, azazhogy meg is tett már mindent.

- Én?

- Ön hát!... Nos? Van valami újság idefenn?

- Ó, hogyne volna, asszonyom. Azt rebesgetik, a király puccsra készül a parlament ellen. De szabad megkínálnom valamivel?

- Ki beszél itt a királyról, ki beszél itt a puccsról?

- De hát végül is miről van szó, asszonyom?

- A peremről van szó. Azt kérdeztem, nincs-e valami újság a peremben.

- Ó, hát ha arról van szó - ingatta a fejét bánatosan Flageot úr -, akkor semmi újság sincsen.

- Szóval, semmi...

- Nem, semmi.

- Tehát semmi, azóta, hogy a lányával beszéltem. De mivel csak két napja beszéltünk, megértem, hogy azóta nincs különös újság.

- A lányommal, asszonyom?

- Igen.

- Azt mondja, hogy a lányommal?

- Persze hogy a lányával, akit elküldött hozzám.

- Már megbocsásson, asszonyom, az lehetetlen, hogy én elküldtem volna a lányomat.

- Lehetetlen?

- Azon egészen egyszerű oknál fogva, hogy nekem nincsen lányom.

- Bizonyos benne? - kérdezte a grófné.

- Asszonyom - válaszolta Flageot úr -, van szerencsém közölni, hogy nőtlen vagyok.

- Mi a csoda! - mondta a grófné.

Flageot úr nyugtalan lett; becsöngette Marguerite-et, hogy hozza már a grófnénak a frissítőt, de még inkább, hogy szemmel tartsa a vendégét.

"Szegény asszony - gondolta magában -, megháborodott."

- Szóval, önnek nincsen lánya? - kérdezte a grófné.

- Nincsen, asszonyom.

- Nincs férjezett lánya Strasbourg-ban?

- Nincs, asszonyom, nincs, nincs, ha mondom.

- És nem is bízta meg a lányát - folytatta a grófné, nem bírva elszakadni ettől a gondolattól -, és nem is bízta meg a lányát, hogy nézzen be hozzám, és mondja meg, hogy kitűzték a perem tárgyalását?

- Nem.

A grófné ugrott egyet a fotelban, és két tenyerével a térdére csapott.

- Igyék egy kicsit, grófné - biztatta Flageot úr -, attól jobban lesz.

Egyszersmind intett Marguerite-nek, aki két pohár sört tett oda tálcán; de az öreg hölgy szomjúsága egyszeriben elmúlt; ingerülten tolta félre a tálcát a poharakkal, megsértve ezzel Marguerite kisasszonyt, aki láthatólag kiváltságos helyzetet élvezett a házban.

- Lám csak, lám csak - hajtogatta a grófné, s a pápaszeme fölött Flageot úrra meredt -, beszélgessünk erről egy kicsit, kérem szépen.

- Nagyon szívesen - mondta Flageot úr. - Maradjon, Marguerite; a hölgy talán mégis iszik majd valamit. Beszélgessünk.

- Igen, beszélgessünk, mivel ön is akarja; nos, ma egyszerűen nem értem önt, kedves Flageot; már kezdem azt hinni, hogy ez a hőség elvette az eszét.

- Ne izgassa magát, asszonyom - mondta az ügyvéd, s karszékét eközben ügyesen hátrább mesterkedte, hogy messzebb kerüljön a grófnétól -, ne izgassa magát, és társalogjunk csak.

- Jól van, társalogjunk. Azt állítja, hogy nincsen lánya, Flageot úr?

- Nincsen asszonyom, és higgye meg, őszintén sajnálom, mivel láttam, hogy mennyire örült volna neki, ámbár...

- Ámbár? - ismételte meg a grófné.

- Ámbár én inkább fiút szeretnék; a fiúk viszik is valamire, azaz, jobban mondva, kevesebb baj van velük manapság.

Béarnné nyugtalankodva kulcsolta össze a két kezét.

- Hát akkor nem hívatott Párizsba, a húgával, az unokanővérével vagy valamely más nőrokonával?

- Eszembe se jutott volna, asszonyom, mivel tudom, hogy milyen költséges a párizsi tartózkodás.

- Na és a perem?

- Majd én magam értesítem, asszonyom, amikor kitűzik a tárgyalását.

- Amikor kitűzik a tárgyalását, azt mondja?

- Igen.

- Eszerint nem tűzték ki?

- Tudomásom szerint nem, asszonyom.

- Nem vették elő az ügyemet?

- Nem.

- És nincs is szó róla, hogy hamarosan előveszik?

- Nincs, asszonyom! Édes Istenem, hát nincsen!

- Akkor pedig - kiáltotta az öreg hölgy felállva -, akkor pedig engem becsaptak, rútul az orromnál fogva vezettek!

Flageot úr a feje búbjára tolta a parókáját, és csak makogott.

- Tartok tőle, asszonyom.

- Ügyvéd úr!... - hördült fel a grófné.

Az ügyvéd fölugrott a székéből, és intett Marguerite-nek, aki készen állt, hogy segítségére siessen a gazdájának.

- Ügyvéd úr - folytatta a grófné -, nem vagyok hajlandó eltűrni ezt a megaláztatást, és a rendőrfőnökhöz fordulok, hogy kerítsék kézre azt a némbert, aki ilyen gorombán megsértett.

- Na hiszen! Azzal aztán sokra megy - vélekedett Flageot úr.

- És ha megkerül - folytatta a grófné, aki se látott, se hallott dühében -, eljárást indítok ellene.

- Még egy per! - mondta csüggedten az ügyvéd.

E megjegyzés hideg zuhanyként érte a pereskedő öregasszonyt: a kiábrándulás szörnyű volt.

- Ó, jaj! - sopánkodott. - Pedig milyen boldogan jöttem!

- De hát mit mondott önnek az a nő, asszonyom?

- Először is, hogy ön küldte.

- Ebadta csalója!

- És az ön nevében közölte velem, hogy kitűzték a perem tárgyalását; az idő sürget, mondotta; siessek, ahogy csak bírok, nehogy későn érkezzem.

- Ó, jaj! - sopánkodott most Flageot úr is. - Hol vagyunk mi még attól a tárgyalástól, asszonyom!

- Elfelejtettek minket, ugye?

- Elfelejtettek, sírba tettek, elföldeltek, asszonyom, itt már csak a csoda segít, a csoda pedig, mint tudja, ritka dolog...

- Ó, igen - mormolta a grófné sóhajtozva.

Flageot úr hasonló sóhajjal felelt.

- Mondhatok valamit, Flageot úr? - kérdezte de Béarn grófné.

- Mondja csak, asszonyom.

- Ebbe én belehalok.

- Nahát, azt nagyon rosszul tenné.

- Istenem! Istenem! - siránkozott a szegény grófné -, nincs több erőm.

- Bátorság, asszonyom, bátorság! - biztatta Flageot.

- Semmit nem tud tanácsolni?

- Ó, dehogynem! Térjen vissza a birtokára, és ezentúl ne higgyen senkinek, aki a nevemben beszél, hacsak írást nem visz magával.

- Egyszóval térjek vissza a birtokomra!

- Az lesz a legokosabb.

- Higgye el, Flageot úr - nyöszörögte a grófné -, soha többé nem látjuk mi egymást, legalábbis ebben a földi életben nem.

- Az az átkozott!

- Hát ilyen ádáz ellenségeim vannak?

- Ezt Saluces-ék főzték ki, esküdni mernék rá.

- Mérges főzet, meg kell hagyni.

- Hitvány dolog - mondta Flageot úr.

- Ó, a paragrafusok, a paragrafusok! - méltatlankodott a grófné. - Valóságos Cacus barlangja ez, kedves Flageot úr!

- Miért? - mondta amaz. - Mert a törvénykezés nem a régi, mert a bíróságot megdolgozzák, mert de Maupeou úr kancellárságra törekszik, ahelyett, hogy megmaradt volna a bíróság elnökének.

- Flageot úr, most már innék valamit.

- Marguerite! - kiáltotta az ügyvéd.

Marguerite visszajött. Közben ugyanis kiment, látva, hogy a beszélgetés megcsöndesedik.

Visszajött, mint mondottuk, hozta a tálcát és a két poharat, melyet kivitt az előbb. Béarnné lassan kortyolgatta a pohár sörét, miután koccintott az ügyvéddel, azután, bánatos hajlongások és még bánatosabb istenhozzádok közepette kilépett az előszobába.

Flageot úr parókalevéve követte.

Béarnné már kinn állt a lépcsőházban, és a fogódzóul szolgáló kötél után tapogatózott, amikor valaki megfogta a kezét, és egy fej ütközött a mellének.

Egy ügyvédbojtár volt az, aki négyesével szedte fölfelé a durva lépcsőfokokat.

Az idős hölgy morogva és szitkozódva simította le a szoknyáit, és ment tovább lefelé, amikor az ügyvédbojtár, a lépcsőfordulóba érve, betaszította az ajtót, és minden idők jogászsüvölvényeinek határozott és vidám modorában bekiabált:

- Hahó, ügyvéd úr, hahó! A Béarn-ügyben!

És átnyújtott egy iratot.

Az öreg grófné e névre visszafordul, félrelöki az ügyvédbojtárt, ráront Flageot-ra, kitépi kezéből az iratot, az ügyvédet beszorítja a szobájába, s mindezt egy szempillantás alatt, még mielőtt a bojtár megkapná a valódi vagy színlelt két pofonját Marguerite-től, válaszul a két csókjára.

- Na, mi van benne, ügyvéd úr? - harsogta az öreg hölgy.

- Sejtelmem sincs róla, grófné; de ha visszaadja az iratot, megmondom.

- Persze, persze, kedves Flageot; olvassa, olvassa hamar.

Az ügyvéd az aláírást nézte a levélen.

- Guildou úr küldi, a jogi képviselőnk.

- Jaj, Istenem!

- Azt írja - folytatta az ügyvéd növekvő meglepetéssel -, hogy készüljek fel keddre, mert kitűzték az ügyünk tárgyalását.

- Kitűzték! - kiabálta a grófné, örömében ugrándozva -, kitűzték! De vigyázzon, Flageot úr, ne tréfáljunk, mert még egyszer túl nem élem.

- Asszonyom - mondta Flageot ügyvéd, e hírtől elképedve -, itt csak Guildou úr tréfálhatna, méghozzá életében először.

- És biztosan tőle jött a levél?

- Itt az aláírása, nézze: Guildou.

- Valóban!... Ma reggel vették elő, kedden tárgyalják. Nahát ilyet, Flageot úr! Hát mégsem volt csaló az a hölgy, aki meglátogatott?

- Úgy látszik, nem.

- De ha nem ön küldte... Biztos benne, hogy nem ön küldte?

- Az ördögbe is! Már hogyne volnék biztos benne?

- Hát akkor ki küldte?

- Vajon ki?

- Mert valaki csak küldte.

- Ezt nem érem fel ésszel.

- Én meg belezavarodom.

- Jaj, hadd olvassam el még egyszer, drága Flageot úr! Kitűzték, tárgyalják, az van benne; Maupeou úr elnökletével tárgyalják.

- Mi az ördög! Az is benne van?

- Benne hát.

- Ez bosszantó!

- Ugyan miért?

- Azért, mert ez a Maupeou elnök Saluces-ék testi-lelki jó barátja.

- Biztosan tudja?

- Sülve-főve együtt vannak.

- No most aztán benne vagyunk a csávában. Hiába, nincs szerencsém.

- Kár itt a szót vesztegetni - mondta Flageot ügyvéd -, el kell menni hozzá.

- Dühbe gurul, ha meglát.

- Az valószínű.

- Jaj, Flageot úr, miket mond itt nekem?

- Az igazat, asszonyom.

- Hogyan? Nemcsak, hogy elcsügged, még engem is megfoszt a maradék bátorságomtól?

- Ha Maupeou-val kerül szembe, vesztett ügye van.

- Csak nem hátrál meg? Hiszen ön valóságos Cicero!

- Cicero is elvesztette volna Ligarius perét, ha Verresszel kerül szembe, s nem Caesar előtt beszél - válaszolta Flageot úr, aki hamarjában ezzel a szerénykedő válasszal hárította el ügyfelének kitüntető dicséretét.

- Tehát azt tanácsolja, hogy el se menjek hozzá?

- Isten mentsen, asszonyom, hogy ilyen szabálytalan eljárást ajánlgassak; csak sajnálom, hogy nem kerülheti el ezt a találkozást.

- Most úgy szól hozzám, Flageot úr, mint a katona, aki készül elhagyni őrhelyét. Még azt hinné az ember, hogy nem meri vállalni az ügyet.

- Asszonyom - válaszolt az ügyvéd -, elvesztettem már olyan pereket is, amelyek több reménnyel kecsegtettek, mint ez.

A grófné felsóhajtott, de nyomban összeszedte magát.

- A végére járok - mondta olyan méltósággal, ami sehogy sem illett e mulatságos párbeszédhez -, ne mondhassa senki, hogy mellettem volt a jog, s meghátráltam a cselszövés előtt. Ha elveszítem is a pert, a jogtiprók legalább kénytelenek lesznek a szemébe nézni egy nemes úrhölgynek, akinek manapság már nemigen akad mása az udvarban. Nem nyújtaná a karját, Flageot úr, hogy elkísérjen a vicekancellárjához?

- Asszonyom - válaszolta Flageot ügyvéd, olyan méltósággal ő is, amilyen csak tellett tőle -, mi, a párizsi parlament ellenzéki tagjai, megfogadtuk, hogy a tárgyalótermen kívül semminemű kapcsolatot nem tartunk fenn többé azokkal, akik d'Aiguillon úr ügyében elárulták a parlamentet. Egységben az erő; minthogy pedig de Maupeou úr kétes szerepet játszott az egész ügyben, s így reá is panaszunk van, addig nem változtatunk álláspontunkon, míg nyíltan színt nem vall.

- Amint látom, rosszkor van a perem - sóhajtott a grófné -; az ügyvédek haragban vannak a bírákkal, a bírák az ügyfelekkel... Mindegy, végigviszem.

- Isten segítse, asszonyom - mondta az ügyvéd, úgy vetve bal karjára háziköntösét, mint egy római szenátor a tógáját.

"Silány egy ügyvéd ez - mormolta magában de Béarnné. - Attól tartok, kevesebb szerencsém lesz vele a bíróságon, mint odahaza volt a vánkosom előtt."

Ámde fennhangon csak ennyit mondott, mosollyal próbálva palástolni nyugtalanságát:

- Isten önnel, ügyvéd úr; tanulmányozza alaposan az ügyet, nagyon kérem, ki tudja, mi következik még.

- Ó, asszonyom - válaszolta Flageot ügyvéd -, nem a perbeszédtől félek én. Szép beszéd lesz, azt hiszem, kivált, hogy iszonyú célzásokkal szándékozom megtűzdelni.

- Miféle célzásokkal, uram?

- Jeruzsálem romlottságáról lesz benne szó, asszonyom, az elkárhozott városokhoz hasonlítom majd Jeruzsálemet, és kérem az Urat, hogy pusztítsa el tüzével. Gondolhatja, asszonyom, hogy ezt senki nem érti félre, és Jeruzsálemen Versailles-t kell érteni.

- Flageot úr! - fakadt ki az öreg hölgy. - Ne rohanjon vesztébe, s főként, ne veszélyeztesse az ügyemet.

- Ej, asszonyom, az ön ügye de Maupeou úrral így is, úgy is elveszett; legalább a kortársaink előtt legyen nyert ügyünk; s ha már igazságot nem kapunk, csináljunk botrányt!

- Flageot úr...

- Asszonyom, legyünk filozófusok... mennydörögjünk!

"A mennydörgős ménkű csapjon beléd - morogta a grófné -, te hitvány prókátor, neked mindez csak arra való, hogy belebújhass filozófusrongyaidba. Gyerünk de Maupeou úrhoz; ő legalább nem filozófus, és talán könnyebben boldogulok vele!"

Az öreg grófné faképnél hagyta Flageot ügyvédet, és elment a Kis Oroszlán utcából, miután két nap alatt megjárta a reménységek és kiábrándulások lajtorjájának minden egyes fokát.

Az öreg grófné minden ízében reszketve ment de Maupeou úr háza felé.

Útközben azonban támadt egy gondolata, mely eloszlatta aggodalmát. Nagyon valószínű, hogy de Maupeou úr úgysem fogadja ebben a késői órában, s ő beérheti azzal, hogy a kapusnak bejelenti látogatási szándékát.

Csakugyan, hét órára járt már, s noha még világos nappal volt, a négyórai vacsorázás szokása, mely a nemesség körében dívott, megakasztott bárminemű ügyintézést a vacsora idejétől másnap reggelig.

Béarn grófnét megnyugtatta a gondolat, hogy nem találkozik a vicekancellárral, noha égett a türelmetlenségtől, hogy lássa már. Ez is egyike az emberi elme azon ellentmondásainak, amelyeket megértéssel fogadunk, noha megmagyarázni nem tudunk soha.

A grófné jelentkezett tehát, arra számítva, hogy a kapus úgyis elutasítja. Háromfrankos tallért szorongatott a markában, hogy megszelídítse a cerberust, és föliratkozzék a kihallgatást kérelmezők listájára.

A palotához érve, látta, hogy a kapus egy ajtónállóval beszélget, aki láthatólag éppen utasítást ad neki. Tapintatosan várt, nehogy tolakodásával megzavarja a beszélgetőket; de az ajtónálló nyomban elment, mihelyt a grófnét meglátta bérelt fogatában.

Ekkor a kapus odalépett a fogathoz, és tudakolta a kérelmező nevét.

- Ó, tudom én - mondta a hölgy -, hogy úgysem igen fogad a kegyelmes úr.

- Nem baj, asszonyom - válaszolt a kapus -, azért csak szíveskedjék elárulni a nevét.

- De Béarn grófné vagyok - válaszolta a hölgy.

- A kegyelmes úr idehaza van - közölte a kapus.

- Tessék? - szaladt ki de Béarnné száján a hitetlenkedő kérdés.

- Mondom, hogy a kegyelmes úr idehaza van - ismételte meg az.

- De nyilván nem fogad a kegyelmes úr, ugye?

- A grófnét fogadja - mondta a kapus.

De Béarnné kiszállt a kocsiból, azt se tudva, ébren van-e vagy álmodik. A kapus meghúzott egy zsinórt, mire kettős kolompszó csendült fel. Az ajtónálló megjelent a kapualjban, és betessékelte a grófnét.

- A kegyelmes úrral óhajt beszélni, asszonyom? - kérdezte az ajtónálló.

- Azazhogy szerettem volna ebben a nem remélt kegyben részesülni, uram.

- Jöjjön utánam, grófné.

"És mit össze nem fecsegtek erről a bíróról! - gondolta a grófné, míg ment az ajtónálló nyomában -, pedig egy jó tulajdonsága minden bizonnyal van: az, hogy akármikor elérhető. Kancellár létére!... különös."

S míg szaporázta a lépést, viszolyogva készülődött a találkozásra ezzel a férfiúval, aki páratlanul kötelességteljesítő lévén, nyilván azt is megengedheti magának, hogy mogorva és barátságtalan legyen. Maupeou úr, vállára omló, hatalmas parókával, fekete bársonyruhában, nyitott ajtó mellett dolgozott az irodájában.

A grófné, belépve, sebtében körülpillantott; meghökkenve állapította meg, hogy egyedül van, s csak önmagát, meg a sovány, sárga, munkájába mélyedő kancellárt látja a tükörben.

Az ajtónálló bejelentette de Béarn grófnét.

Maupeou úr hirtelen fölállt, s nyomban nekidőlt a kandallójának.

Béarnné háromszor bókolt, ahogy az illem megkívánta.

A köszöntést követően eldadogott pár udvarias mondatot. Nem számított a szerencsére... nem hitte volna, hogy egy ilyen elfoglalt államférfi feláldozza pihenő óráit...

De Maupeou úr azt válaszolta, hogy őfelsége alattvalóinak az ideje sem kevésbé becses, mint minisztereié; hogy mindamellett különbséget kell tenni még a sürgős ügyben járó emberek között is; hogy ő ennélfogva mindig a legérdemesebbeknek áldozza idejét.

Újabb bók de Béarnné részéről, azután feszült csend, mivel a bókok végeztével a kérelemnek kellett következnie. Maupeou úr az állát simogatta és várakozott.

- Kegyelmes uram - kezdte a pereskedő öregasszony -, azért jelentkeztem, hogy legalázatosabban kegyelmességed elé terjesszek egy súlyos ügyet, amelyben vagyonom forog kockán.

Maupeou úr bólintott, mintha biztatná: "Beszéljen!"

- Tudja meg, kegyelmes uram, hogy vagyonomnak, pontosabban szólva fiam vagyonának léte vagy nemléte annak a pernek kimenetelétől függ, melyet a Saluces család ellen indítottam.

Az alkancellár csak simogatta az állát.

- Jól ismerem azonban az ön pártatlanságát, és, noha tudom, minő érdek, sőt mondhatnám, barátság fűzi kegyelmességedet az alpereshez, egy pillanatig sem haboztam meghallgatásáért esedezni.

Pártatlansága dicséretét hallván, de Maupeou úr nem fojthatta el mosolyát: fölöttébb hasonlított ez a pártatlanság annak a Dubois-nak apostoli erényeihez, kit érdemeiért szintén az egekig magasztaltak ötven évvel ezelőtt.

- Önnek igaza van, grófné - mondotta -: valóban Saluces-ék barátja vagyok; s abban szintén igaza van, hogy átvéve az ország pecsétjét, félretettem minden barátságot. Ennélfogva, minden elfogultságtól mentesen válaszolok önnek, úgy, ahogy az igazság legfőbb őréhez illik.

- Ó, kegyelmes uram, Isten áldja meg érte! - hálálkodott az öreg grófné.

- Ezért egyszerű jogászként vizsgálom ügyét - folytatta a kancellár.

- Hálás vagyok érte, hiszen kegyelmes uram nagyon ért ezekhez a dolgokhoz.

- Ügyét hamarosan tárgyalják, nemde?

- A jövő hétre tűzték ki, kegyelmes uram.

- És most mit kíván?

- Hogy kegyelmességed ismerkedjék meg a periratokkal.

- Már megtörtént.

- És mi a véleménye, kegyelmes uram? - kérdezte az öreg grófné remegve.

- Az ügyéről?

- Igen.

- Az a véleményem, hogy nem fér hozzá kétség.

- Igazán? Megnyerem?

- Dehogy. Elveszti.

- Kegyelmes uram azt mondja, hogy elveszítem a pert?

- Az kétségtelen. Éppen ezért adok egy tanácsot.

- Mi volna az? - kérdezte a grófné, megkapaszkodva e végső reményben.

- A per végeztével, a döntés meghozatala után, ki kell majd fizetnie bizonyos költségeket...

- És?

- Nos, hát, tartsa készen a pénzét.

- De hiszen akkor végünk van, kegyelmes uram!

- Ejnye, grófné! Azt csak megérti, hogy a törvény nem lehet tekintettel efféle szempontokra!

- De hát a törvényen kívül van még irgalom is, kegyelmes uram.

- Éppen ez okból tették vakká az igazságot, grófné.

- De kegyelmességed talán nem tagad meg tőlem egy felvilágosítást.

- Persze hogy nem. Mondja csak, mit akar tudni?

- Nincs mód egyezségre vagy kedvezőbb ítéletre?

- Egy bírót sem ismer? - kérdezte az alkancellár.

- Egyet sem, kegyelmes uram.

- Öreg hiba! Bezzeg Saluces-ék jóban vannak a parlament háromnegyed részével!

A grófné megremegett.

- Jól jegyezze meg - folytatta az alkancellár -, hogy a dolog lényegén ez mit sem változtat, mivel a bírót nem befolyásolja személyi érdek.

Ez ugyanannyira volt igaz, mint a kancellár pártatlansága vagy Dubois sokat emlegetett apostoli erényei. A grófnét ájulás környékezte.

- De végtére is - folytatta a kancellár -, pártatlanság ide, pártatlanság oda, a bíró is inkább húz a barátjához, semmint ahhoz, aki közömbös számára; ez nagyon is helyénvaló, amikor egyáltalán helyénvaló, és mivel az is helyénvaló, hogy ön elveszítse a perét, asszonyom, bizony nagyon megkeseríthetik önnek még a dolgot.

- Szörnyűséges dolgokat mond nekem kegyelmességed!

- Én természetesen nem foglalok majd állást - folytatta de Maupeou úr -, azt gondolhatja, asszonyom; nem az a feladatom, hogy tanáccsal segítsem a bírákat; de mivel magam nem veszek részt az ítélethozatalban, nyugodtan beszélhetek.

- Ó, uram, sejtettem én előre valamit!

A Vice a felperesre szögezte szúrós, szürke szemét.

- Azt, hogy Saluces-ék, párizsiak lévén, jóban vannak valamennyi bírámmal, egyszóval, hogy Saluces-ék mindenhatók.

- Főleg azért, mert mellettük áll a jog.

- Ó, de fájdalmas dolog ily szavakat hallani olyan csalhatatlan férfiú szájából, amilyen kegyelmességed!

- Igaz, hogy ezt mondtam - folytatta színlelt kedélyességgel de Maupeou úr -, mindazonáltal szívesen segítenék, ezt elhiheti.

A grófné megrezzent; ha nem is attól, amit az alkancellár mondott, hanem a gondolatai mögül felrémlett valami homályos dolog, s úgy érezte, hogyha eloszlanék ez a homály, utána felcsillanna a remény.

- Egyébként - folytatta de Maupeou úr -, a név, amelyet ön visel, s amely Franciaország legelőkelőbbjeinek egyike, már maga is többet ér számomra minden ajánlólevélnél.

- Attól azonban még szépen elveszítem a peremet, kegyelmes uram.

- Ejnye, hisz mondom, hogy én nem tehetek semmit.

- Jaj, jaj, kegyelmes uram - óbégatott a grófné a fejét ingatva -, micsoda világ ez, kegyelmes uram!

- Úgy látom, arra céloz, grófné - jegyezte meg mosolyogva de Maupeou úr -, hogy minden egészen másképp volt azokban a régi szép időkben.

- Fájdalom, így van, kegyelmes uram, én legalábbis így érzem, s még ma is boldogan emlékszem vissza azokra az időkre, amikor ön, a királyi törvényszék egyszerű ügyvédje, azokat a remek szónoklatokat tartotta a parlamentben, én pedig, ifjú asszony, oly lelkesen megtapsoltam. Az a tűz!, az az ékesszólás!, az a tehetség! Ó, kancellár uram, nem volt akkor cselszövés!, nem volt részrehajlás!, de akkor meg is nyertem volna a peremet!

- De akkor is volt Phalarisné, aki megpróbálta magához ragadni a kormányrudat, ha a régens be-becsukta a szemét, és ott volt az Egérke, aki mindenhová befurakodott, hogy megrágcsálja, amit lehet.

- Ó, kegyelmes uram, Phalarisné olyan nagyúri hölgy volt, az Egérke meg olyan helyes lányka!

- Hogy lehetetlen volt bármit is megtagadni tőlük.

- Vagy ők nem tudtak semmit megtagadni másoktól.

- Na de grófné! - tiltakozott a kancellár nevetve, és a nevetése olyan őszintén és természetesen csengett, hogy az öreg pereskedő azt se tudta, hová legyen a csodálkozástól -, ne kívánja tőlem, hogy rosszat mondjak a hivatalomról, amiért szeretettel gondolok az ifjúságomra.

- De abban nem gátolhat meg kegyelmességed, hogy elvesztett vagyonomat, örökre tönkretett családomat el ne sirassam.

- Látja, grófné, ez az, ha valaki nem tart lépést a korral; áldozzon a mai kor bálványainak, áldozzon.

- Jaj, kegyelmes uram, a bálványok hallani sem akarnak azokról, akik üres kézzel imádják őket.

- Mit tud erről ön?

- Én?

- Igen; hiszen nem próbálkozott még, gondolom.

- Ó, kegyelmes uram! Ön olyan jó, úgy beszél hozzám, mint a barátom.

- Ej, hiszen egy korosztályhoz tartozunk, grófné.

- Ó, bárcsak húszéves lennék, ön meg egyszerű ügyvéd! Akkor képviselné az ügyemet, és nem volna az a Saluces a világon, aki szembeszállhatna önnel!

- Sajnos, mi nem vagyunk már húszévesek, grófné - mondta az alkancellár szeretetre méltó sóhajjal -; ezért a húszéveseket kell szépen megkérnünk, mivel ön is elismeri, hogy ez a fogékonyság életkora... Lássuk csak! Senkit nem ismer az udvarnál?

- Csak néhány nyugalomba vonult öreg nemest, kik minden bizonnyal pirulnának öreg barátnőjük miatt..., hogy ennyire lecsúszott. Tudja, kegyelmes uram, szabad bejárásom van Versailles-ba, éppenséggel odamehetek, ha akarok; de minek mennék? De kapjam csak vissza a kétszázezer frankos évjáradékomat, majd jönnek akkor utánam! Tegye meg ezt a csodát, kegyelmes uram!

A kancellár eleresztette a füle mellett az utolsó mondatot.

- Én az ön helyében - mondta - nem törődnék az öregekkel, minthogy azok sem törődnek önnel, s inkább a fiatalokhoz fordulnék, akik most toborozzák a híveiket. Ismeri valamennyire a királyi hercegnőket?

- Már nem emlékeznek rám.

- És különben sincs befolyásuk. Hát a trónörököst ismeri-e?

- Nem.

- Annak egyébként is csak a főhercegnőjén jár az esze, aki maholnap megérkezik - fűzte tovább a szót de Maupeou úr. - Hát az udvaroncokat?

- Még a nevüket se tudom.

- D'Aiguillon urat?

- Hitvány piperkőc, förtelmes dolgokat mesélnek róla; míg a társai harcoltak, elbújt egy malomban... Undorító!

- Nono! - szólt közbe a kancellár - Csak a felét higgye el annak, amit fecsegnek. De keresgéljünk még egy kicsit.

- Keresse csak, kegyelmes uram, keresse.

- Miért is ne? Igen... Nem... De mégis...

- Mondja, mondja, kegyelmes uram.

- Miért ne fordulhatna magához a grófnéhoz?

- Dubarrynéhoz? - kérdezte a pereskedő öregasszony, szétnyitva legyezőjét.

- Hozzá; voltaképpen derék asszony.

- Valóban!

- És főként segítő szándékú.

- Előkelőbb családból származom én, kegyelmes uram, semhogy megnyerném a tetszését.

- Én pedig azt hiszem, hogy téved, grófné: a hölgy keresi az előkelő családok ismeretségét.

- Azt hiszi? - kérdezte az öreg grófné, lanyhuló ellenállással.

- Ismeri?

- Őszintén szólva, nem.

- Ó, az baj!... De remélem, megbízik benne?

- Megbízni megbízom, csak sohasem láttam.

- A húgát sem. Chont?

- Őt sem.

- Bischi nővérét sem?

- Őt sem.

- Jean bátyját sem?

- Őt sem.

- Zamore-t sem, a szerecsenjét?

- Micsodáját? A szerecsenjét?

- Hát persze, nagy kutya a szerecsenje.

- Az az ocsmány törpe, akinek a képmását az Új Hídon árusítják, és olyan, mint egy ruhába bújtatott mopszli?

- Az, az.

- Még hogy én ismerem-e azt a rusnya szerecsent? - háborodott fel a grófné, önérzetében megbántva. - Ugyan hol ismerkedtem volna meg vele, kegyelmes uram?

- Ejnye, grófné, úgy látom, nem ragaszkodik valami nagyon a birtokaihoz.

- Miért mondja ezt?

- Mert lenézi Zamore-t.

- És mit tehet Zamore ebben az ügyben?

- Tőle függ, hogy ön megnyerje a perét; ennyit tehet.

- Ez az afrikai vadember? Ez dönti el, hogy megnyerem-e a pert? Hogy lehet ez, könyörgök?

- Megmondja az úrnőjének, hogy szeretné, ha ön megnyerné. Hja, akinek befolyása van... Ujja köré csavarja úrnőjét, úrnője meg a királyt.

- Ezek szerint Zamore kormányozza Franciaországot?

- Ühüm! - bólintott rá de Maupeou úr. - Zamore-nak nagy szava van, inkább lennék rosszban a... a trónörökösnével, semmint vele.

- Jézus Krisztus! - szörnyedt el de Béarnné. - Ha nem olyan szavahihető ember mondana efféléket, mint amilyen kegyelmességed...

- Édes Istenem! Nemcsak én mondom ezt, bárkitől megtudhatja. Kérdezze csak meg a grófoktól és báróktól; ha Marlyba vagy Luciennes-be látogatnak, egyszer is elmulasztják-e, hogy édességgel tömjék Zamore-t, vagy gyöngyöt akasszanak a fülébe. Mit gondol, min dolgoztam én, Franciaország kancellárja, vagy nem sok híján az, mit gondol, min dolgoztam, mikor ön belépett? A palotagrófi adománylevelét fogalmaztam.

- Palotagróf?

- Igenis, de Zamore úr, Luciennes palotagrófja.

- Ugyanazt a címet kapta, amivel de Béarn grófot tüntették ki húszesztendei szolgálatáért?

- Amikor Blois palotagrófja lett; igen, ez az.

- Hová süllyedtünk, teremtő Isten! - szörnyülködött az öreg grófné. - Hát a monarchia végképp elveszett?

- Legalábbis súlyos beteg, grófné; és, mint tudja, a betegből, ha haldoklik, kicsikarnak mindent, amit lehet.

- Persze, persze; de hát oda is kell férni ahhoz a beteghez.

- Tudja-e, mit kellene tennie, hogy Dubarryné szívesen lássa?

- Ugyan mit?

- Engedélyt kellene szereznie, hogy ön kézbesítse ezt az okiratot a szerecsenjének... Pompás kezdet!

- Azt hiszi, kegyelmes uram? - kérdezte elhűlve a grófné.

- Bizonyos vagyok benne, csakhogy...

- Csakhogy?... - ismételte meg de Béarnné.

- Csakhogy ön senkit sem ismer a környezetében, ugyebár?

- És ön nem számít, kegyelmes uram?

- Ejnye, én...

- Ön.

- Nekem fölöttébb kényelmetlen volna.

- Úgy látom, hogy most csakugyan elpártol tőlem a szerencse - mondta a szegény pereskedő öregasszony, akit egészen kimerített ez a sok huzavona. - Igaz, kegyelmességed úgy fogadott, ahogy még soha senki, holott nem is reméltem, hogy színről színre láthatom. No de ez még nem minden: én, egy Béarn gróf felesége, hajlandó vagyok udvarolni egy Dubarrynénak! Csak hogy a színe elé kerüljek, vállalom, hogy levelet kézbesítsek annak a rusnya négernek, akit egy farbarúgásra sem érdemesítettem volna, ha meglátom az utcán, de mindez hiábavaló, mert még ehhez a kis szörnyeteghez sem juthatok el...

Maupeou úr ismét simogatni kezdte az állát, s láthatólag töprengésbe mélyedt, amikor az ajtónálló váratlanul bejelentette:

- Jean Dubarry vicomte úr!

E név hallatán a kancellár, meglepetése jeléül, összecsapta tenyerét, a grófné pedig karosszékébe hanyatlott, mint aki se eleven, se holt.

- Még mondja, asszonyom, hogy elpártolt öntől a szerencse! - kiáltott fel a kancellár. - Ó, kedves grófné, önt, épp ellenkezőleg, oltalmába vette az ég.

Azután, időt sem hagyva a szegény öregasszonynak, hogy felocsúdjon meglepetéséből, visszafordult az ajtónállóhoz:

- Bocsássa be - mondta neki.

Az ajtónálló kiment, majd kisvártatva visszajött, bevezetve ismerősünket, Jean Dubarry urat, aki peckes léptekkel és felkötött karral jelent meg a színen.

A szokásos üdvözlések után a tanácstalan és minden ízében reszkető grófné már-már fölállt, hogy búcsúzkodjék, mivel a kancellár könnyed fejbólintással jelezte, hogy vége a kihallgatásnak.

- Bocsánat, kegyelmes uram - mondta a vicomte -, bocsánat, asszonyom, bocsássanak meg a zavarásért; maradjon, asszonyom, nagyon kérem... a kegyelmes úr engedelmével: csak pár szót váltanék vele.

A grófné visszaült, nem sokat kéretve magát; szíve repesett a boldogságtól és izgatottan kalapált.

- De nem zavarom, uram? - hebegte a grófné.

- Ó, Istenem, dehogy! Csak pár szót mondanék a kegyelmes úrnak, hogy elraboljak tíz percet drága idejéből; ennyi elég, hogy a panaszomat előadjam.

- A panaszát, azt mondja? - kérdezte Dubarry úrtól a kancellár.

- Gyilkosság, kegyelmes uram; igenis, gyilkosság! Ön megérti, hogy ezt már nem hagyhatom szó nélkül. Ha pocskondiáznak, kiénekelnek, befeketítenek, azt még csak túléljük; de ha a torkunkra teszik a kést, akkor végünk van, a teremtésit neki!

- Mondjon el mindent, uram - biztatta a kancellár, játszva az ijedtet.

- Az hamar meglesz; csak azt sajnálom, hogy megszakítottam a hölgy kihallgatását.

- De Béarn grófné - mutatta be a kancellár az idős hölgyet Jean Dubarry vicomte úrnak.

Dubarry kecsesen hátrább lépett, hogy meghajoljon, a grófné hasonlóképpen, s olyan szertartásosan bókolgattak egymásnak, mintha éppenséggel az udvarban volnának.

- Csak ön után, vicomte úr - mondta a grófné.

- Nem véthetek ily gorombán az illendőség ellen, grófné.

- Dehogynem, uram, dehogynem; nekem csak a pénzem, önnek viszont a becsülete forog kockán: természetesen az ön ügye sürgősebb.

- Asszonyom - válaszolta a vicomte -, élni fogok lekötelező kedvességével.

És előadta dolgát a kancellárnak, aki komoran hallgatta.

- Tanúkra volna szüksége - mondta de Maupeou úr némi hallgatás után.

- Ó, ebből ráismerek a feddhetetlen bíróra - kiáltott fel Dubarry -, aki csak a cáfolhatatlan tényeknek hisz. Hát, ha csak az kell, majd kerítünk tanúkat...

- Kegyelmes uram - szólt közbe a grófné -, egy tanú máris van.

- Ki az a tanú? - kérdezte egyszerre a vicomte és de Maupeou úr.

- Én - válaszolta a grófné.

- Ön, asszonyom? - kérdezte a kancellár.

- Mondja csak, uram, nem La Chaussée falucskában esett az a dolog?

- De igen, asszonyom.

- A postaállomáson?

- Ott.

- Nahát, akkor én leszek a tanúja. Ott jártam a merénylet színhelyén, mégpedig két órával a merénylet után.

- Igazán, asszonyom? - kérdezte a kancellár.

- Ön elbűvöl, asszonyom - mondta a vicomte.

- Tanúsíthatom - folytatta a grófné -, hogy az egész falu ezt az eseményt tárgyalta még akkor is.

- Vigyázzon! - intette a vicomte - vigyázzon! Ha úgy határoz, hogy mellém áll ebben az ügyben, Choiseuléknek alighanem lesz rá gondjuk, hogy megkeserülje.

- Úgy ám - jegyezte meg a kancellár -, és nem is lesz nehéz dolguk, mivel a grófné jelenleg olyan ügyben pereskedik, amelyet aligha fog megnyerni.

- Kegyelmes uram, kegyelmes uram - sopánkodott az öreg hölgy, homlokára szorítva kezét -, mind újabb örvények nyílnak meg előttem.

- Támaszkodjék egy kissé erre az úrra - mondta a kancellár fojtott hangon -, erős karja van.

- Csak fél karja - nyafogta Dubarry -; ellenben ismerek valakit, annak ép a karja, és mindenhová elér, és segíteni is hajlandó.

- Ó, vicomte úr - lelkesedett az öreg hölgy -, komoly ez a hajlandóság?

- Ej, asszonyom! Kéz kezet mos; én elfogadom az ön segítségét, ön fogadja el az enyémet. Megegyeztünk?

- Hogy megegyeztünk-e, uram... Boldoggá tett!

- Nos, asszonyom, nyomban indulok a húgomhoz: üljön be a hintómba...

- Csak így, ok nélkül, bejelentés nélkül? Ó, uram, nem mernék.

- Az ok a kezében van, asszonyom - mondta a kancellár, a grófné kezébe csúsztatva Zamore okiratát.

- Kancellár úr - lelkendezett a grófné -, ön az én mentőangyalom. Vicomte úr, ön a francia nemesurak dísze s virága.

- Szolgálatára, asszonyom - mondta a vicomte, mutatva az utat a grófnénak, aki szinte repkedett, mint a madár.

- Köszönet a húgom nevében - súgta oda Jean a kancellárnak -, köszönet, bátyám. De jól játszottam a szerepemet, mi?

- Tökéletesen - mondta Maupeou. - De odaát meséljen valamit arról is, hogyan játszottam én az enyémet. Egyébként csak óvatosan, mert alamuszi a vénasszony.

A grófné ebben a pillanatban fordult hátra.

A két férfi szertartásos meghajlással búcsúzott egymástól.

A bejárat előtt pompás fogat várakozott, udvari inasokkal. A grófné pöffeszkedve foglalt helyet benne. Jean intett, s elindultak.

Amikor XV. Lajos elment Dubarrynétól, kurta és fagyos fogadás következett, amint a király előre megjósolta udvaroncainak, s utána a kegyencnő végre egyedül maradt Chonnal és fivérével, aki eleinte nem mutatkozott, nehogy meglássák rajta, hogy csak könnyű sebet kapott.

A családi tanácskozás eredménye akkor az lett, hogy Dubarryné nem utazott el Luciennes-be, ahogy megígérte a királynak, helyette Párizsba ment. Volt ott egy kis palotája a Valois utcában, afféle átmeneti szállása volt ez a család minden tagjának, kik szüntelenül jöttek-mentek, aszerint, hogy ügyeik szólították, vagy szórakozásaik marasztották őket.

A grófné tehát hazament, könyvet vett elő és várakozott.

Eközben a vicomte felvonultatta ütegeit.

A kegyencnő nem állhatta meg, hogy Párizson átkocsikázva, ki ne kukucskáljon olykor a hintó ablakán. A csinos nők ösztönösen szeretik mutogatni magukat, mert érzik, hogy jólesik látni őket. A grófnét tehát meglátták, híre futott, hogy Párizsban van, minélfogva kettőtől hatig vagy húsz látogatója is akadt. Valóságos jótéteménye volt ez a Gondviselésnek, mert szegény grófnét megölte volna az unalom, ha egyedül kell maradnia; ám e mulatságnak hála, gyorsan telt az idő pletykázással, páváskodással, kacérkodással.

A Saint-Eustache-templom hatalmas órája fél nyolcat mutatott, amikor a vicomte, aki a húgához szállította de Béarn grófnét, elkocsikázott alatta.

A kocsiban folyó társalgás során kiderült, hogy a grófné alig mer hinni ennek a váratlan szerencsének.

A vicomte megjátszotta a tekintélyes pártfogót, és nem győzött csodálkozni a különös véletlenen, amely de Béarnnét most összehozza Dubarrynéval.

Béarnné viszont ki nem fogyott a dicséretéből annak az udvarias és szeretetre méltó alkancellárnak.

E különös hazudozások nem lassították a lovak futását, és nyolc óra előtt néhány perccel megérkeztek Dubarryné házához.

- Engedje meg, asszonyom - mondta a vicomte, betessékelve az öreg hölgyet egy szalonba -, engedje meg, hogy Dubarrynét értesítsem kitüntető látogatásáról.

- Ó, uram - szabadkozott a grófné -, igazán nem venném lelkemre, hogy háborgassák.

Jean odament Zamore-hoz, aki az előcsarnok ablakából leste a vicomte érkezését, és nagyon halkan megparancsolt neki valamit.

- Ó, ez a bájos kis fekete fiú! - kiáltott fel a grófné. - A kedves húgáé?

- Igen, asszonyom; egyik kedvence - mondta a vicomte.

- Gratulálok.

Majdnem ugyanabban a pillanatban kinyílt a szalon kettős ajtaja, és egy lakáj bevezette de Béarn grófnét abba a nagy szalonba, ahol Dubarryné a fogadásait tartotta.

Míg a pereskedő öregasszony sóhajtozva nézte e kéjlak fényűző pompáját, Jean Dubarry fölkereste a húgát.

- Ő van itt? - kérdezte a grófné.

- Személyesen.

- Nem gyanít semmit?

- Az égvilágon semmit.

- És a Vice?...

- Remekelt. Minden mellettünk van, drágám.

- Ne maradjunk tovább együtt, nehogy gyanút fogjon.

- Helyes; különben is úgy nézem, fortélyos nőszemély. Chon hol van?

- Hisz tudja, Versailles-ban.

- Nehogy mutatkozzék.

- Nagyon a lelkére kötöttem.

- Akkor hát, vonuljon be, hercegnő.

Dubarryné kinyitotta öltözője ajtaját, és belépett a fogadóterembe. És most, mindkét szereplő, attól az óhajtól indíttatva, hogy megnyerje a másik tetszését, aprólékos gonddal végigjátszotta azt a szertartást, amelyet a történetünkben elmondott események idején hasonló esetre előírt az etikett. Először Dubarryné szólalt meg.

- Fivéremnek már megköszöntem, asszonyom - kezdte -, hogy kieszközölte az ön megtisztelő látogatását; most pedig önnek köszönöm meg, hogy volt szíves gondolni rá.

- Én pedig, asszonyom - válaszolta elbűvölve a pereskedő öreg hölgy -, nem is tudom, hogyan fejezzem ki hálámat ezért a szívélyes fogadtatásért.

- Asszonyom - folytatta most Dubarry grófné, udvarias meghajlással -, kötelességem a rendelkezésére állni ily előkelő hölgynek, ha ugyan hasznára lehetek valamiben is.

És miután mindketten háromszor bókoltak egymásnak, Dubarry grófné egy karszékhez tessékelte de Béarn grófnét, s maga is letelepedett.

- Beszéljen, asszonyom - biztatta a grófnét a kegyencnő -, hallgatom.

- Engedje meg, húgom - szólalt meg Jean, ki állva maradt -, engedje meg, hogy közbeszóljak, nehogy olyan színezete legyen a dolognak, mintha a grófné kérni jött volna valamit; ilyesmiről szó sincsen; a kancellár úr küldte önhöz egy megbízatással, ennyi az egész.

Béarnné hálásan pillantott Jeanra, és átnyújtotta a grófnénak az alkancellár kézjegyével ellátott oklevelet, amely királyi kastély rangjára emelte Luciennes-t, és Zamore-t tette meg palotagrófnak.

- Akkor hát én tartozom hálával önnek, asszonyom, - mondta a grófné, futó pillantást vetve az okiratba -, és boldog lennék, ha valami módon én is támogathatnám...

- Ó, asszonyom, mi sem könnyebb ennél! - kiáltott fel a pereskedő öreg hölgy olyan lelkesen, hogy a két szövetséges odavolt örömében.

- Miről van szó, asszonyom? Mondja el, kérem.

- Mivel volt szíves említeni, asszonyom, hogy a nevem nem teljesen ismeretlen önnek...

- Már hogy volna ismeretlen? Egy de Béarn grófné!

- Nos, akkor talán hallott arról a perről is, amely családunk vagyonát fenyegeti.

- Úgy tudom, Saluces-ék tartanak igényt a vagyonra, nemde?

- Sajnos, így van, asszonyom.

- Igen, igen, ismerem ezt az ügyet - mondta a grófné. - Őfelsége beszélt róla a minap az unokafivéremmel, de Maupeou úrral, amikor nálam jártak.

- Őfelsége! - kiáltott fel az öregasszony. - Őfelsége beszélt a peremről?

- Igen, asszonyom.

- És mit mondott róla?

- Jaj, szegény grófné! - kiáltott fel most Dubarryné is, a fejét ingatva.

- Vesztett ügy, ugye? - kérdezte az öreg hölgy szorongva.

- Hát, az igazat megvallva, asszonyom, attól tartok, hogy az.

- Őfelsége mondta!

- Őfelsége nem nyilatkozott, lévén ő szerfelett óvatos és tapintatos, de láthatóan máris a Saluces-ék tulajdonának tekintette a szóban forgó birtokokat.

- Ó, Istenem! ó, Istenem! Asszonyom, ha őfelsége pontosan ismerné az ügyet, ha tudná, hogy az átruházás az adósság visszafizetése után történt!... igenis, asszonyom, a visszafizetés után; a kétszázezer frankot ugyanis megadták. Elismervényem, persze, nincsen róla, ezzel szemben vannak erkölcsi bizonyítékaim, és ha magam adhatnám elő az ügyet a bíróság előtt, deduktív okfejtéssel kimutatnám...

- Deduktív okfejtéssel? - szakította félbe a grófné, aki egy árva szót sem értett de Béarnné mondókájából, noha láthatólag a legnagyobb figyelemmel hallgatta fejtegetéseit.

- Igen, asszonyom, deduktív okfejtéssel.

- A deduktív okfejtés bizonyító erejű - mondta Jean.

- Ó, igazán azt hiszi, vicomte úr? - örvendezett az öreg hölgy.

- Igazán - válaszolt a vicomte halálos komolyan.

- Nos tehát! Deduktív okfejtéssel bebizonyítanám, hogy azt a kétszázezer frankos tartozást, amely kamatos kamataival együtt ma több mint egymilliós tőkét képvisel, egyszóval bebizonyítanám, hogy ezt az 1400. esztendőről kelt tartozást IV. Guy Gaston, Béarn grófja, 1417-ben a halálos ágyán megfizette, ugyanis a végrendeletében, a saját keze vonásával ez van: "Halálos ágyamon, nem tartozván az embereknek már semmivel, s készen rá, hogy megjelenjek az Úr színe előtt..."

- No és? - kérdezte Dubarryné.

- Nos, hiszen értik: nem tartozott már az embereknek semmivel, azaz rendezte az adósságát Saluces-ékkel. Mert különben ezt mondta volna: "kétszázezer frankkal tartozván...", nem pedig azt, hogy: "nem tartozván..."

- Kétségtelenül azt mondta volna - szólt közbe Jean.

- És semmi más bizonyítéka nincsen?

- IV. Gaston szaván kívül semmi, asszonyom; de hiszen őt feddhetetlennek hívták.

- Ellenfeleinek viszont a kezében van a kötelezvény.

- Igen, ezt jól tudom - mondta az öreg hölgy -, és éppen ez kuszálja úgy össze az ügyet.

Azt kellett volna mondania, hogy ez teszi világossá; csakhogy de Béarn grófné a saját szemszögéből nézte a dolgot.

- Ön tehát meg van róla győződve, asszonyom, hogy Saluces-ék visszakapták a pénzüket? - kérdezte Jean.

- Igen, vicomte úr - válaszolta élénken de Béarnné -, ez szent meggyőződésem.

- De hiszen - fordult oda Dubarryné fellelkesülten a bátyjához -, de hiszen ez a deduktív okfejtés, ahogy a grófné nevezi, irgalmatlanul visszájára fordítja az egész dolgot, nemde, Jean?

- Így van, asszonyom, irgalmatlanul - válaszolta Jean.

- Ellenfeleim számára irgalmatlanul - folytatta a grófné -; IV. Gaston végrendeletének szavai önmagukért beszélnek: "nem tartozván az embereknek már semmivel".

- Ez világos, mi több, logikus - erősítette meg Jean. - Nem tartozott az embereknek semmivel; más szóval megfizette, amivel tartozott nekik.

- Más szóval, megfizette - mondta utána Dubarryné is.

- Ó, asszonyom, miért nem ön az én bírám! - kiáltott fel az öreg hölgy.

- Hajdanában - mondta Jean vicomte - hasonló esetben nem folyamodtak volna a törvényszékhez, hanem istenítélettel döntötték volna el a dolgot. Én olyan mélységesen hiszek az ügy igazában, hogy esküszöm, ha még élne ez a szokás, magam ajánlkoznám a hölgy bajnokául.

- Ó, uram!

- Úgy ahogy mondom; egyébként csak ugyanazt tenném, amit dicső ősöm, Dubarry-Moore, kit az a kitüntetés ért, hogy beházasodhatott a királyi Stuart-családba: sorompóba lépett a szép és fiatal Edith de Scarborough-ért, ellenfele pedig kénytelen volt megvallani, hogy szemérmetlenül rágalmazta a hajadont. Ámde, fájdalom - folytatta a vicomte, lemondó sóhajjal -, a hősi időknek vége, és manapság a nemesember, ha igazát keresi, kénytelen egy rakás paragrafusrágó ítéletére bízni az ügyét, azok pedig semmit sem tudnak kezdeni egy ilyen világos mondattal: "nem tartozván az embereknek már semmivel."

- Figyeljen rám, kedves bátyám - kockáztatta meg Dubarryné -, ez az írás több mint háromszáz esztendős, és ezért tekintetbe kell venni azt, amit a törvényszéken, úgy tudom, elévülésnek hívnak.

- Nem baj, nem baj - mondta Jean -, meggyőződésem, hogy ha a hölgy személyesen mondaná el az ügyét őfelségének, mint ahogy nekünk elmondta...

- Ó, ugye hogy meggyőzném, uram? Bizonyos vagyok benne.

- Magam is.

- Igen ám, de hogyan jutok hozzá?

- Ehhez az kellene, hogy egyszer megtiszteljen látogatásával Luciennes-ben; s minthogy őfelsége elég gyakran megfordul ott nálam...

- Igen, igen, kedvesem; csakhogy mindez a szerencsén múlik.

- Vicomte - mondta a grófné elbűvölő mosollyal -, tudja, hogy mennyire bízom a szerencsében. És nincs is okom panaszra.

- De véletlenül az is megeshetik, hogy a hölgy egy hétig, két hétig, három hétig a színét sem látja őfelségének.

- Ez igaz.

- Közben meg eldől a pere, hétfőn vagy kedden.

- Kedden, uram.

- És most péntek este van.

- Jaj, akkor erre nem számíthatunk - mondta Dubarryné bánatos arccal.

- Mit is csináljunk? - kérdezte a vicomte, láthatólag mélyen eltűnődve. - Hogy az ördög vigye el!

- Talán egy kihallgatás Versailles-ban? - mondta félénken de Béarnné.

- Ó, az reménytelen.

- Az ön támogatásával, asszonyom?

- Ó, az én támogatásom sem érne semmit. Őfelsége irtózik a hivatalos ügyektől, s jelen pillanatban csupán egy ügy foglalkoztatja.

- A parlament?

- Nem, a bemutatkozásom.

- Ó! - szólt a pereskedő öregasszony.

- Bizonyára tudja, asszonyom, hogy a király, de Choiseul úr berzenkedése, de Praslin úr ármánykodásai és de Grammont-né mesterkedései ellenére is elhatározta, hogy bemutat engem az udvarnál.

- Nem, asszonyom, ezt nem tudtam - mondta az öreg hölgy.

- Pedig, Isten a tanúm, így van, elhatározta - mondta Jean.

- És mikor lesz a bemutatása, asszonyom?

- Hamarosan.

- Az úgy van... a király még a trónörökösné érkezése előtt nyélbe akarja ütni a dolgot, hogy a húgomat elvihesse a compiègne-i bálba.

- Ó, értem már. Tehát a grófnénak sikerül bejutnia az udvarhoz? - kérdezte félénken de Béarnné.

- Isten a tanúm, így van. D'Alogny báróné... Ismeri d'Alogny bárónét?

- Nem, uram. Sajnos már senkit sem ismerek: húsz éve elhagytam az udvart.

- Nos, szóval d'Alogny báróné lesz a keresztanya. A király elhalmozza kegyeivel a derék bárónét; a férje kamarás; a fia a testőrséghez kerül, s megígérték neki, hogy főhadnagy lesz; a bárót grófi rangra emelik; a királyi magánkincstárra szóló utalványait átcserélik városi részvényekre, és a bemutatkozás napján húszezer tallér üti a markát. Sietteti is a dolgot, sietteti, ahogy tudja.

- Ezt megértem - mondta de Béarnné finom mosollyal.

- Ó, most jut csak eszembe!... - kiáltott fel Jean.

- Micsoda? - kérdezte Dubarryné.

- Milyen kár! - folytatta a vicomte, felugorva karszékéből - milyen kár, hogy nem egy héttel korábban találkoztam a hölggyel unokafivérünknél, az alkancellárnál.

- Ugyan miért?

- Hogy miért? Mert akkor még nem köteleztük el magunkat d'Alogny bárónénak.

- Kedvesem - mondta Dubarryné -, ön rejtvényekben beszél, én pedig nem értem.

- Nem érti?

- Nem.

- Lefogadom, hogy a grófné érti.

- Bocsásson meg, uram, de akárhogy forgatom...

- Egy hete még nem volt keresztanyja, ugye?

- Nem hát.

- Nos, a grófné... Vagy talán nagyon messzire merészkedtem?

- Nem, uram, folytassa csak.

- A grófné lehetett volna az; s amit a király megtett d'Alognynéért, megtette volna érte is.

A pereskedő öregasszony nagy szemet meresztett.

- De kár! - mondta.

- Ó, ha tudná - folytatta Jean -, hogy a király milyen boldogan halmozta el kegyeivel. Kérni sem kellett tőle semmit, magától adott mindent. Mihelyt meghallotta, hogy d'Alogny báróné elvállalja Jeanne keresztanyaságát, így szólt: "Éppen ideje volt, torkig vagyok már ezzel a sok bolond fehérnéppel, akik rátartibbak a királynál is, amint látszik... Grófné, bemutatja azt az asszonyt, ugye? És aztán van valami kiadós pere, adóhátraléka, csődje?..."

A grófné mind nagyobb szemeket meresztett.

"Csak egyvalami bosszant" - tette hozzá a király.

- Ó, valami bosszantotta őfelségét?

- Igen, egyetlen dolog. "Csak egyvalami bosszant, Dubarryné bemutatásához jobban szerettem volna egy történelmi nevet." S így szólván, őfelsége I. Károly arcképére nézett, amelyet Van Dyck festett.

- Értem már - mondta a pereskedő öregasszony. - Őfelsége ezt a Dubarry-Moore család és a Stuartok rokonsága miatt mondta, amiről az előbb volt szó.

- Pontosan.

- Az az igazság - jegyezte meg de Béarnné leírhatatlan hangsúllyal -, az az igazság, hogy a d'Alogny családnak én még a hírét se hallottam.

- Jó család pedig - mondta a grófné -, benyújtották az okmányaikat is, vagy legalábbis szó volt róla.

- Jaj, Istenem! - jajdult fel Jean, és a csuklójára támaszkodva fölemelkedett a karszékében.

- Mi az? Mi történt? - kérdezte Dubarryné, s alig tudta visszatartani a nevetését fivérének vonaglása láttán.

- Talán megszúrta magát? - kérdezte aggódva a vén pereskedő.

- Nem - felelte Jean, és lassan visszaereszkedett -, nem, csak támadt egy ötletem.

- De micsoda ötlete! - nevetett a grófné. - Kis híja lefordult tőle a székről.

- Bizonyára jó ötlet lehet! - vélekedett de Béarnné.

- Ragyogó!

- Hadd halljuk mi is.

- Csak egy a bibije.

- Éspedig?

- Hogy megvalósíthatatlan.

- Azért csak mondja el.

- Igazság szerint, attól félek, hogy megszomorítok valakit.

- Nem baj, mondja csak, vicomte, mondja csak.

- Arra gondoltam, hogy ha közölné d'Alognynéval, mit mondott a király, míg I. Károly képmását nézte...

- Nem volna valami szép dolog, vicomte.

- Az igaz.

- Akkor meg ne is gondoljunk rá többet.

Az öreg hölgy felsóhajtott.

- Bosszantó - folytatta a vicomte, csak úgy magának -, pedig úgy menne minden, mint a karikacsapás; a hölgynek megvan a történelmi neve, szellemes asszony is, elfoglalhatná d'Alogny báróné helyét. Megnyerné a perét, az ifjú de Béarn gróf megkapná a főhadnagyi rangot, a grófnét pedig bőségesen kárpótolnák, mivel temérdek pénzt költött párizsi utazásain, amelyekre pere miatt kényszerült. Ó, ilyen szerencséje sem akad az embernek mindennap!

- Bizony, nem! Bizony, nem! - szalajtotta ki a száján önkéntelenül de Béarnné, aki belekábult e nem várt csapásba.

Az az igazság, hogy a szegény öregasszony helyében mindenki ugyanezt mondta volna, és mindenki ugyanilyen magába roskadtan ült volna a karosszékében.

- Látja, kedves bátyám - mondta a grófné részvétteljes hangon -, látja, hogy elszomorította a hölgyet. Nem volt elég, hogy tőlem azt kellett hallania, hogy semmit nem kérhetek számára a királytól, míg be nem mutatnak az udvarnál?

- Ó, csak elhalaszthatnám azt a pert!

- Csak egy héttel - mondta Dubarry.

- Igen, egy héttel - mondta de Béarnné -; egy héten belül megtörténik a bemutatkozás.

- Igen ám, de a király egy hét múlva Compiègne-ben lesz; ki sem látszik az ünnepségekből; a trónörökösné pedig addigra már megérkezik.

- Igaz, igaz - ismerte el Jean -, csakhogy...

- Csakhogy?...

- Várjanak csak; újabb ötlet.

- Mondja, uram, mondja! - sürgette a vén pereskedő.

- Úgy érzem, hogy... igen... de nem... de igen, igen, igen!

De Béarnné aggodalmasan ismételgette Jean szaggatott szavait.

- Azt mondta, hogy igen, vicomte úr - szólt.

- Azt hiszem, megtaláltam a megoldást.

- Árulja el.

- Hallgassák meg.

- Hallgatjuk.

- A bemutatása egyelőre még titok, nemde?

- Természetesen; hacsak a grófné...

- Ó! Bennem megbízhatnak! - kiáltotta a pereskedő.

- A bemutatása tehát még titok. Nem tudják, hogy már megvan a keresztanya.

- Persze hogy nem; a király azt akarja, hogy bombaként robbanjon a hír.

- Akkor pedig megvan!

- Igazán, vicomte úr? - kérdezte de Béarnné.

- Megvan! - erősítette meg Jean.

Hegyezték a fülüket, elkerekítették a szemüket. Jean közelebb csúsztatta a karszékét.

- Tehát, miként mások, a hölgy sem tudja, hogy a bemutatkozásra hamarosan sor kerül, s hogy megvan a keresztanya.

- Igaz. Most sem tudnám, ha nem mondták volna meg.

- Vegyük úgy, mintha nem is látott volna bennünket; ennélfogva nem tud semmiről. Kérjen kihallgatást a királytól.

- De hiszen a grófné szerint a király úgysem fogadna.

- Azzal kér kihallgatást a királytól, hogy vállalni akarja a grófné keresztanyaságát. Érti, ugyebár? Ön nem tud róla, hogy a keresztanya már megvan. Tehát kihallgatást kér a királytól, és ajánlkozik keresztanyának. Őfelsége el lesz ragadtatva, hogy ilyen előkelő hölgy jelentkezik. Fogadja önt, köszönetet mond, megkérdezi, miben lehet segítségére. Ön előhozakodik a perével, előadja deduktív okfejtését. Őfelsége megérti, támogatja az ügyet, ön pedig megnyeri a perét, amelyet már elveszettnek hitt.

Dubarryné parázsló szemmel meredt a grófnéra. Ez, úgy látszik, megsejtette a kelepcét.

- Ó, még hogy engem, jelentéktelen asszonyszemélyt... - mondta élénken -, hogyan képzelik, hogy őfelsége...?

- Ilyen körülmények között, azt hiszem, elegendő, hogy tanújelét adta jó szándékának - mondta Jean.

- Hát hiszen ha csak jó szándékról van szó... - tétovázott a grófné.

- Nem rossz ötlet - szólt közbe mosolyogva Dubarryné. - De hátha a grófné még a pere érdekében sem hajlandó efféle csalafintaságra?

- Még hogy efféle csalafintaságra? - ismételte meg Jean. - Na nézzenek oda! És ugyan ki fog tudni erről a csalafintaságról, ha szabad kérdeznem?

- A hölgynek igaza van - mondta de Béarnné, remélve, hogy ily módon kikerülhet a csávából -, inkább tennék neki valamilyen személyes szívességet, hogy kiérdemeljem személyes barátságát.

- Nahát, ez igazán nagyon kedves - mondta Dubarryné enyhe gúnnyal, ami nem kerülte el de Béarnné figyelmét.

- Sebaj! Van még egy lehetőség - mondta Jean.

- Lehetőség?

- Igen.

- Személyes szívességre?

- Ejnye! vicomte - szólt közbe Dubarryné -, vigyázzon, elragadja a költői hév! Magának Beaumarchais úrnak sincs annyi ötlete tartalékban, amennyi önnek!

Az öreg hölgy szorongva várta az újabb lehetőség kifejtését.

- Ne csúfolódjunk - mondta Jean. - Ugye, húgocskám, nagyon jóban van d'Alogny bárónéval?

- Hogy jóban-e?... Hiszen tudja.

- Vajon a báróné rossz néven venné, ha nem ő mutatná be magát?

- Hát hogy a csudába ne!

- No természetesen nem árulná el neki, hűbelebalázs módján, hogy mit mondott a király, azaz hogy az ő nemesi címe nagyon kevés ehhez a vállalkozáshoz. De maga okos asszony, majd kitalál valami mást.

- És akkor? - kérdezte Jeanne.

- És akkor a báróné visszalép, és hagyja, hogy a grófné tegyen szívességet, és alapozza meg a szerencséjét.

Az öreg hölgy megremegett. Ezúttal szemből jött a támadás. Kibúvóra semmi lehetőség. Végül mégis talált egyet.

- Nem szeretném megbántani azt a hölgyet - mondta -, különben is, mi arisztokraták tiszteljük egymást.

Dubarryné ingerült mozdulatot tett, de fivére nyugalomra intette.

- Gondolja meg, asszonyom - mondta -, hogy én semmit sem ajánlok. Önnek van egy pere, ez bárkivel megesik; meg akarja nyerni, ez természetes. Az ügy rosszul áll, ön kétségbe esik; kétségei közepette megjelenek én; együtt érzek önnel; érdeklődöm az ügye iránt, melyhez semmi közöm; próbálom valami módon sikerre vinni, holott háromnegyed részben már vesztésre áll. Rosszul tettem, ne is beszéljünk róla többet.

Azzal fölállt.

- Ó, uram! - jajdult fel az öreg hölgy elszoruló szívvel, egyszeriben megsejtve, hogy még az eddig közömbös Dubarryék is összefognak most ellene -; ó, uram, nem úgy van, én elismerem, én nagyra becsülöm az ön jóindulatát!

- Tudja, nekem tökéletesen mindegy - folytatta Jean jól játszott közönnyel -, hogy a húgomat d'Alognyné, de Polastronné vagy de Béarnné mutatja-e be az udvarnál.

- Persze, uram, persze.

- Csak, megvallom, az mérgesített, hogy a király kegyeit egy gonosz teremtés élvezze, aki csupán mocskos önérdekből hódol meg hatalmunk előtt, belátván, hogy meg nem ingathatja.

- Ó, pedig nagyon valószínű, hogy ez történnék - jegyezte meg Dubarryné.

- Ezzel szemben - folytatta Jean -, ön, asszonyom, kit nem kértünk semmire, kit alig ismerünk, ki saját jószántából ajánlkozott, úgy vélem, minden tekintetben méltó rá, hogy élvezze a helyzet előnyét.

A pereskedő hölgy láthatóan éppen tiltakozni készült e nagy jóakarat ellen, amellyel a vicomte megtisztelte, Dubarryné azonban nem hagyott rá időt.

- Az az igazság - mondta -, hogy ez az ajánlat nagyon tetszene a királynak is, és a király semmit sem tagadna meg az előterjesztőtől.

- Valóban? A király semmit sem tagadna meg tőle, azt mondta?

- Pontosabban szólva, lesné a kívánságait; és ön a saját fülével hallhatná, amint így szól az alkancellárhoz: "Azt akarom, hogy mindent kövessenek el de Béarnné érdekében, megértette, de Maupeou úr?" Ámde úgy látom, a grófné kötve hiszi, hogy ez így legyen. Jól van. Csak abban bízom - tette hozzá a vicomte meghajolva -, hogy a grófné egyszer még hálás lesz jó szándékomért.

- Máris mély hála tölt el, uram! - bizonykodott az öregasszony.

- Ó, semmiség - szerénykedett a vicomte.

- Csakhogy... - folytatta a grófné.

- Tessék, asszonyom?

- Csakhogy d'Alognyné nem fog lemondani a kiváltságáról - vélekedett a pereskedő öregasszony.

- Akkor ugyanott vagyunk, ahonnan elindultunk: de ön mégiscsak megtette az ajánlatát, és őfelsége nem lesz hálátlan érte.

- De feltéve, hogy d'Alognyné valóban ráállna - mondta a grófné, számba véve a legrosszabbat is, hogy tisztán lássa, mi rejlik a dolog mélyén -, nem kívánhatják tőle, hogy lemondjon azokról az előnyökről...

- A király jósága, melyet irántam tanúsít, kiapadhatatlan - mondta a kegyencnő.

- Ó! - kiáltott fel Dubarry - micsoda csapás lesz ez Saluces-ékre, akiket ki nem állhatok!

- Ha felajánlanám is a szolgálatomat a hölgynek - folytatta a pereskedő vénasszony, aki egyre jobban hajlott a dologra, mivel a saját érdeke is ösztönözte, meg a komédia is, amelyet eljátszattak vele -, akkor sem számítanék a per megnyerésére; végtére is ezt a pert mindenki vesztett ügynek tekinti ma, s ezért ugyancsak nehéz lenne megnyerni holnap.

- No de ha a király mégis ragaszkodnék hozzá! - válaszolt a vicomte, ki sietett megküzdeni ezzel az újabb ingadozással.

- Pedig a hölgynek igaza van, vicomte - mondta a kegyencnő -, én is egyetértek vele.

- Tessék? - kérdezte a vicomte, nagy szemet meresztve.

- Azt mondom, egy olyan nagynevű asszonytól, amilyen a grófné, megköveteli a tisztesség, hogy a pere úgy folyjék le, ahogy le kell folynia. Természetesen, a király akaratának senki sem szegülhet ellene, sem bőkezűségének nem szabhat határt. S vajon mi lenne, ha a király - kivált abban a helyzetben, amelybe legutóbb a bíróságok hozták -, nem akarván gátat emelni a törvénykezés szabad folyásának, kártalanítást ajánlana fel a hölgynek?

- Ez a tisztességes eljárás - sietett kijelenteni a vicomte. - Igen, húgocskám, egyetértek önnel.

- Igen ám - jegyezte meg savanyúan a pereskedő öregasszony -, igen ám, de hogyan lehet kártalanítani valakit egy olyan per elvesztéséért, amely kétszázezer frankot húz ki a zsebéből?

- Hát először is, mondjuk, egy százezer frankos királyi adománnyal - válaszolta Dubarryné.

A két cinkos mohón leste áldozatát.

- Fiam is van - mondta az.

- Annál jobb! Eggyel több szolgája az államnak, újabb hűséges alattvalója a királynak.

- Azt hiszi, asszonyom, tehetnének valamit a fiamért is?

- Arról kezeskedem én - mondta Jean -; a legkevesebb, amit remélhet, főhadnagyi rang a testőrségben.

- Van még rokona? - tudakolta a kegyencnő.

- Egy unokaöcsém.

- Rendben van, majd kitalálunk valamit annak az unokaöcsnek is.

- Ezzel önt bízzuk meg, vicomte, hiszen csak az imént bizonyította be találékonyságát - mondta a kegyencnő kacagva.

- Mondja csak, asszonyom - folytatta a vicomte, aki Horatius szavát követve, siettette a végkifejletet -, ha mindezt megkapná őfelségétől, méltányos embernek tartaná a királyt?

- Kimondhatatlanul nagylelkűnek tartanám, és hálából bármire hajlandó lennék a hölgyért, mivel bizton tudom, hogy ezt a nagylelkűséget neki köszönhetem.

- Így tehát, asszonyom, komolyan veszi a beszélgetésünket? - kérdezte a kegyencnő.

- Igen, asszonyom, a legkomolyabban - válaszolta az öreg grófné, belesápadva a vállalt feladatba.

- És megengedi, hogy említést tegyek önről őfelségének?

- Megtisztel vele - válaszolta sóhajtva a pereskedő.

- Asszonyom, meglesz, éspedig már ma este - mondta a kegyencnő, befejezve a kihallgatást. - És remélem, asszonyom, hogy most már megnyertem bizalmát.

- Oly becses nekem az ön bizalma - viszonozta az öreg hölgy, búcsúhajlongásokba kezdve -, hogy őszintén szólva még most is azt hiszem, álmodom.

- Nos, akkor összegezzük a dolgot - mondta Jean, hogy megerősítse a grófné lelkét, mivel az emberi léleknek szüksége van erőre, hogy véghezvigye a földi dolgokat. - Lássuk csak: először is százezer frankos kártalanítás a perköltségek, az utazások, az ügyvédi tiszteletdíjak stb. fedezésére.

- Igen, uram.

- Főhadnagyi rang az ifjú grófnak.

- Ó, fényesebb indulást nem is kívánhat.

- És valamit az unokaöcsnek is, ugyebár?

- Igen, valamit neki is.

- Majd megtaláljuk azt a valamit, már mondtam; ez az én dolgom.

- És mikor láthatom önt ismét, grófné? - kérdezte a vén pereskedő.

- Holnap reggel a hintóm ott van a kapujában, asszonyom, hogy Luciennes-be vigye, a királyhoz. Holnap tíz óráig beváltom ígéretemet; szólok őfelségének, s önnek nem kell várakoznia.

- Engedje meg, hogy kikísérjem - mondta Jean, karját nyújtva a grófnénak.

- Ne fáradjon, uram - mondta az öreg hölgy -; maradjon, kérem.

Jean erősködött.

- Legalább a lépcsőházig.

- Hát, ha olyan nagyon akarja...

És elfogadta a vicomte karját.

- Zamore! - kiáltotta a grófné.

Zamore odafutott.

- Világítsanak a hölgynek a bejáratig, és álljon elő a bátyám hintója.

Zamore eliramodott.

- Igazán elhalmoz jóságával - mondta de Béarnné.

És a két asszony mély meghajlással búcsúzott egymástól.

A lépcső tetején Jean vicomte elengedte de Béarnné karját, és visszaindult a húgához, a pereskedő hölgy pedig büszkén lépdelt lefelé a főlépcsőn.

Zamore ment elöl; Zamore mögött két inas vitte a fáklyákat, aztán de Béarnné következett, s végül egy harmadik lakáj emelte a grófnénak egy kissé rövid uszályát.

A testvérpár egy ablakból nézte a menetet, hogy lássák kocsiba szállni ezt a becses keresztanyát, akit oly nagy gonddal kerestek, s oly kínosan nyertek meg.

Abban a pillanatban, amikor de Béarnné leért a bejárathoz, egy fogat állt be az udvarra, s egy fiatal nő lebbent ki az ajtaján.

- Ó, Chon kisasszony! - rikkantotta el magát Zamore, eltátva húsos száját. - Jó estét, Chon kisasszony!

Béarnné fölemelt lába megállt a levegőben; a grófné az újonnan érkezőben felismerte látogatóját, Flageot ügyvéd állítólagos leányát.

Dubarry szélsebesen kinyitotta az ablakot, és kétségbeesetten integetett a húgának, aki azonban nem vette észre.

- Itt van Gilbert, az a kis ütődött? - kérdezte Chon az inasoktól, nem látva meg a grófnét.

- Nincs itt, asszonyom - válaszolt az egyik -, nem is láttuk.

Chon fölpillantott, s csak ekkor vette észre Jean jelzéseit.

Követte Jean kezét, mely félreérthetetlenül de Béarnnéra mutatott.

Chon is fölismerte, felsikoltott, lehajtotta a fejét, és berohant az előcsarnokba.

Az öreg hölgy, mintha mit sem venne észre, beszállt a hintóba, és megadta a címét a kocsisnak.

A király útra kelt Marlyba, miként előre bejelentette, s délután három óra tájban parancsot adott, hogy vigyék Luciennes-be.

Jó okkal gondolhatta, hogy Dubarryné, mihelyt megkapja levélkéjét, nyomban hátat fordít Versailles-nak, hogy abban a bájos lakban várjon rá, amelyet nemrégiben építtetett magának, és ahová a király is ellátogatott már kétszer vagy háromszor, noha egyszer sem maradt ott éjszakára, azt hozván fel mentségéül, hogy Luciennes nem királyi kastély.

Megérkezvén, ugyancsak meghökkent tehát, hogy csak Zamore-t találja ott, akiben nyomát sem lelte büszkeségnek vagy palotagrófi méltóságnak: a fiú, mulatságból, egy papagájt kopasztott, amely próbált odavagdalni a csőrével.

A két kedvenc jószág úgy marakodott egymással, akárcsak Choiseul úr Dubarrynéval.

A király letelepedett a kis szalonban, és elbocsátotta kíséretét.

Nem volt szokása, hogy a szolganépet vagy a lakájokat faggassa, jóllehet ő volt birodalmának legkíváncsibb nemesura; Zamore azonban még csak lakáj sem volt, inkább valamiféle közbülső lény a csuklyás majom és a papagáj között.

A király tehát faggatni kezdte Zamore-t.

- A grófné a kertben van?

- Nincs ott, gazda - mondta Zamore.

Ez a "gazda" helyettesítette a "felség"-et, amelytől Dubarryné, hirtelen támadt ötlettel, egyszer megfosztotta Luciennes-ben a királyt.

- Akkor hát a pontyainál van?

A hegyen nagy költséggel tavat létesítettek, a vízvezeték vizével táplálták, s a legszebb versailles-i pontyokat telepítették bele.

- Ott sincs, gazda - válaszolta ismét Zamore.

- Hát akkor hol van?

- Párizsban van, gazda.

- Hogyhogy Párizsban?... Hát a grófné nem jött Luciennesbe?

- Nem, gazda, ellenben ideküldte Zamore-t.

- Ugyan miért?

- Hogy várja a királyt.

- Ó!, ó! - hökkent meg a király. - Terád bízták, hogy engem fogadj? Zamore társasága, kedves, nem mondom! Köszönöm, grófné, köszönöm!

És a király bosszúsan felállt.

- Ó, nem - mondta a néger -, a király nem lesz Zamore társaságában.

- És miért nem?

- Mert Zamore elmegy.

- És hová mégy?

- Párizsba.

- Tehát magam maradok. Egyre cifrább. De mi dolgod Párizsban?

- Megyek Barry úrnőhöz, megmondom neki, hogy a király Luciennes-ben van.

- Ah! Szóval a grófné bízta rád, hogy ezt megmondd nekem, mi?

- Igen, gazda.

- És azt nem mondta meg, hogy addig mit csináljak?

- Azt mondta, aludni fogsz.

"Tehát nem késlekedik soká - gondolta a király -, s bizonyára újabb meglepetést tartogat számomra."

De fennhangon csak ennyit mondott:

- Eredj gyorsan, és hozd a grófnét... Igaz is, hogy mégy?

- A nagy fehér lovon, a piros csótároson.

- Aztán mennyi idő kell annak a nagy fehér lónak, hogy megjárja az utat Párizsig?

- Azt nem tudom - mondta a néger -, de gyorsan jár, gyorsan, gyorsan. Zamore szeret gyorsan járni.

- Na, még az a szerencse, hogy Zamore szeret gyorsan járni.

A király az ablakba állt, nézte, hogy indul el Zamore: egy jól megtermett szolga fölrakta a nyeregbe, a kis szerecsen meg azzal a boldog gyanútlansággal, mely a gyermekkor sajátja, mit sem sejtve a veszélyről, elvágtatott, fent kuporogva az óriási mén hátán.

A király, hogy magára maradt, megkérdezte az inastól, van-e újabb látnivaló Luciennes-ben.

- Van bizony - mondta a szolga -, Boucher úr: festi a grófné nagy hálószobáját.

- Ó, Boucher... Szegény, jó Boucher, hát az itt van? - mondta a király némi elégtétellel. - És hol van, mondja csak?

- A szárnyépületben, a hálóban. Óhajtja felséged, hogy odakísérjem Boucher úrhoz?

- Ne, ne - tiltakozott a király. - Akkor már inkább a pontyok. Adj egy kést.

- Kést, felség?

- Igen, és egy nagy darab kenyeret.

Az inas visszajött, és egy japán cseréptálon nagy kerek cipót hozott be, amelyből hosszú, éles kés állt ki.

A király intett az inasnak, hogy menjen utána, s elégedetten indult a tó felé.

A pontyok etetése régi családi szokás volt. A Napkirály egyetlen napon sem mulasztotta el annak idején.

XV. Lajos letelepedett egy mohapadra, ahonnét pompás kilátás nyílt.

Tekintete először végigsiklott a kis tavon, a füves parton; távolabb a falucska bújt meg két domb között, amelyek egyike, a nyugati, olyan meredek csúcsban végződött, akár Vergilius mohos sziklája, és a zsúpfedeles házikók úgy ültek az oldalán, mint páfránylevéllel kibélelt dobozban a játékszerek.

Távolabb a saint-germaini kastély ormai, hatalmas lépcsői és végeláthatatlan, teraszos ligetei; még távolabb Sannois és Corneilles kéklő lankái, s végezetül a rózsaszín és gyöngyszürke ég, mely pompás rézkupola gyanánt borult e látvány fölé.

Az idő zivatart ígért, a lombok feketén váltak ki a rétek zsenge zöldjéből; a víztükör mozdulatlan volt és tömör, mintha vastag olajréteg fedte volna, csak olykor-olykor nyílt meg, ha iszapzöld mélyéből hal bukkant fel, ezüstös villanással, hogy bekapjon egy-egy vízipókot, mely a víz színén futkározott hosszú lábaival.

Ilyenkor reszkető körök gyűrűztek a tó felszínén, s feketével váltakozó fehér körök fodrozták a víztakarót.

A part közelében hallgatag halak emelték ki a vízből tátogó szájukat, és sem horogtól, sem hálótól nem tartván, szívták be a lecsüngő lóherét, rámeresztve mit sem látó, kidülledt szemüket a káka között kergetőző kis szürke gyíkokra és zöld békákra.

A király, mint aki tudja, hogyan élvezze a semmittevést, kedvtelve nézegette a tájat, számlálgatta a falu házacskáit meg a távoli falvakat, azután kivette a kenyeret a mellette levő tányérból, és nagy kockákra vagdalta.

A pontyok meghallották a kenyérhéjba hasító penge súrlódását, s mivel ismerős volt számukra e nesz, mely vacsorájukat jelezte, igyekeztek odaférkőzni őfelségéhez, hogy mindennapi eledelüket kegyesen megadhassa nekik. Ugyanígy tettek volna, ha akármelyik inas van ott, de a király természetesen azt hitte, hogy az ő kedvéért dugják ki fejüket a vízből.

Sorra dobálta be a kenyérkockákat, amelyek előbb elmerültek, majd a víz színére jöttek, a halak szétkapkodták, a víz eláztatta őket, elfogytak, egy szempillantás alatt eltűntek szem elől.

Csakugyan eléggé érdekes és mulattató látvány volt, ahogy a kenyérdarabkák ide-oda úszkáltak a láthatatlan szájak között, s addig hánykolódtak a vízen, míg örökre el nem tűntek a halak gyomrában.

Félóra múltával őfelsége, akinek volt türelme hozzá, hogy fölvágjon vagy száz darabka kenyeret, elégedetten látta, hogy egy sem úszik már a víz színén.

Addigra azonban el is unta magát a király, s ekkor eszébe jutott, hogy Boucher is nyújthat valamiféle másodrendű szórakozást: igaz, ez nem ígérkezett olyan izgalmas mulatságnak, mint a pontyok etetése, de hát falun azzal üti agyon az ember az időt, amivel éppen tudja.

XV. Lajos tehát a szárnyépület felé irányozta lépteit. Boucher-t jó előre figyelmeztették. Míg festett, jobban mondva, míg a festést mímelte, szemmel tartotta a királyt; látván, hogy a szárnyépület felé tart, örömtől sugározva megigazgatta zsabóját, kihúzkodta kézelőjét, és fölmászott az állványára, mivel nagyon a lelkére kötötték, hogy tegyen úgy, mintha nem is sejtené, hogy a király Luciennes-ben van. A festő hallotta, hogy a parkett megreccsen a király léptei alatt, s ekkor szaporán húzogatni kezdte ecsetjét egy pufók Ámoron, aki rózsát csent egy kék ruhaderekas, szalmakalapos pásztorlánykától. A keze remegett, a szíve zakatolt. XV. Lajos megállt a küszöbön.

- Ejnye, Boucher úr - mondta neki -, micsoda terpentinszagot áraszt!

Azzal továbbment.

Szegény Boucher, noha tudta, hogy a király nem is konyít a művészethez, másfajta bókra számított, és majd leszédült az állványról.

Lemászott hát és elment onnét, könnybe lábadt szemmel, a palettáját sem tisztogatta le, az ecsetjét sem mosta ki, pedig ezt egy este sem mulasztotta el.

Őfelsége elővette az óráját. Hét órát mutatott.

XV. Lajos visszatért a kastélyba, incselkedett a majommal, beszéltette a papagájt, az állványokról leszedegette a csecsebecséket.

Leszállt az este.

Őfelsége nem szerette a sötét szobákat; világot gyújtottak.

De a magány sem volt ínyére.

- Egy negyedóra múlva fogjanak be - parancsolta a király. - Üsse kő! Adok neki még egy negyedórát, de egy perccel se többet.

Azzal XV. Lajos ledőlt a kerevetre, a kandallóval szemközt, azzal a szándékkal, hogy ott várja meg, míg a tizenöt perc, azaz kilencszáz másodperc eltelik.

Amidőn négyszázadszor lendült meg a kék elefánton ülő rózsaszín szultánát ábrázoló állóóra ingája, őfelsége már aludt.

Gondolhatjuk, hogy az inas, amikor jött jelenteni, hogy a kocsi előállt, és urát alva találta, nem merte fölébreszteni. A felséges úr álma iránt tanúsított féltő tiszteletének az lett a következménye, hogy XV. Lajos, amikor magától felébredt, Dubarrynét pillantotta meg, aki egy cseppet sem volt álmos, legalábbis nem látszott annak, ellenben mohón nézte a királyt. Zamore az ajtó sarkában állt, parancsra lesve.

- Ah, ön itt van grófné - mondta a király, de nem kelt föl, hanem csak fölült fektéből.

- Itt vagyok, felség, mégpedig jó ideje - mondta a grófné.

- Ó, még hogy jó ideje...

- Legalább egy órája már, a csudába is! Hanem, hogy felséged hogy tud aludni!

- Látja, grófné, ön nem volt itt, én meg szörnyen unatkoztam: éjjel úgysem alszom. Azt tudja, hogy már majdnem elmentem?

- Igen, láttam felséged hintóját útra készen.

A király az ingaórára pillantott.

- De hiszen fél tizenegy van már! - mondta. - Majdnem három órát aludtam.

- Éppen annyit, felség; még mondja, hogy nem jó alvás esik Luciennes-ben.

- Dehogynem! De mi a csudát látok? - hökkent meg a király, megpillantva Zamore-t.

- Luciennes palotagrófját látja felséged.

- Még nem az, még nem az - mondta a király kacagva. - Még ki sem nevezték, s már hordja az egyenruháját a kis csibész? Nagyon bízik az ígéretemben!

- Felséged szava szent, s mi jó okkal bízunk benne. Zamore azonban többet is kapott, akarom mondani, kevesebbet felséged szavánál. Megkapta a kinevezését.

- Hogyhogy?

- Az alkancellár elküldte nekem: itt van. Most már csak egyetlen formaság hiányzik a beiktatásához: az eskütétel; eskesse meg hamar, aztán hadd vigyázzon ránk.

- Lépjen közelebb, palotagróf úr - mondta a király.

Zamore odalépett; hímzett galléros, fekete egyenruhát viselt kapitányi vállpánttal, feszes nadrágot, selyemharisnyát, az oldalán kardot. Peckesen, kimérten lépkedett, óriási háromszögletű kalapot tartva a hóna alatt.

- És legalább tudja az esküt? - kérdezte a király.

- Meghiszem azt! Próbálja ki felséged.

- Parancshirdetésre előre lépj! - adta ki az ordrét a király, és kíváncsian nézegette a fekete figurát.

- Térdre! - szólt rá a grófné.

- Tegye le az esküt! - parancsolta XV. Lajos.

A fiú a szívére tette egyik kezét, másikat a király tenyerébe, és ezt mondta:

- Esküszöm, hogy hűséggel szolgálom uramat és úrnőmet, esküszöm, hogy halálomig védelmezem az őrizetemre bízott kastélyt, s ha megtámadnak, nem adom meg magam, míg fel nem faltam mindent az utolsó bödön lekvárig.

A király éppen úgy mulatott az eskü szövegén, mint az esküt tevő Zamore komolyságán.

- Most pedig, hogy esküjét letette, palotagróf úr - mondta a király, visszanyerve illő komolyságát -, ráruházom önre a legfőbb kegyúri jogokat, a felső és alsó bíráskodás jogát mindazon élőlények fölött, kik e palotának levegőjét, földjét, tüzet és vizét lakják.

- Köszönöm, gazda - mondta Zamore fölemelkedve.

- Most pedig - mondta a király - eridj a konyhára, és ott mutogasd a díszruhádat, minket pedig hagyj békén. Lódulj!

Zamore eltakarodott.

Alighogy Zamore kilépett az egyik ajtón, belibbent Chon a másikon.

- Nini, hát te is itt vagy, kicsi Chon! Isten hozott!

A király magához vonta és megcsókolta.

- Te majd szépen megmondod nekem az igazat, kicsikém - folytatta a király.

- Vigyázzon, felség, mert pórul jár - mondta Chon. - Még hogy az igazat! Életemben először történnék, azt hiszem. Ha az igazat akarja hallani, Jeanne-t kérdezze; ő csakugyan nem tud hazudni.

- Igaz ez, grófné?

- Felség, Chon nagyon jó véleménnyel van rólam. De a rossz példa rám is átragadt, és éppen ma este határoztam el, hogy ezentúl úgy hazudok majd, mint egy valódi grófné, mivel az igazat nem jó megmondani.

- Ó, úgy látom - folytatta a király -, hogy Chon titkol előlem valamit.

- Igazán nem.

- Egy kis herceg, egy kis márki, egy kis vicomte? Ezért voltunk távol?

- Alig hinném - válaszolta a grófné.

- És Chon mit szól hozzá?

- Alig hisszük, felség.

- Majd a rendőrségtől kérek jelentést.

- Sartines úr rendőrségétől vagy az enyémtől?

- Sartines úrétól.

- Mit fizet érte?

- Ha érdekes dolgokat tudok meg, nem alkudozom.

- Akkor forduljon inkább az én rendőrségemhez, és vegye meg tőlem a jelentést. Jó kiszolgálást ígérek... fölségeset.

- Önmagát árulgatja?

- Miért ne, ha az ár felér a titokkal?

- Jó, nem bánom! Lássuk a jelentést. De ne hazudjon ám!

- A Francia Király sérteget.

- Úgy értem, ne kerteljen.

- Nos, felség, készítse a pénzét, és hallgassa a jelentést.

- Felkészültem - mondta a király, megcsörgetve néhány aranyat a zsebében.

- Először is, délután két óra tájban látták a grófnét, mármint Dubarrynét, Párizsban.

- Tovább, tovább! Ezt tudom.

- A Valois utcában.

- Nem kétlem.

- Hat óra tájban érte ment Zamore.

- Meglehet; de mit keresett Dubarryné a Valois utcában?

- Hazament.

- Ezt értem; de miért ment haza?

- Várta a keresztanyját.

- A keresztanyját? - mondta a király, s nem tudta elrejteni bosszús fintorát. - Talán meg akar keresztelkedni?

- Igen, felség, mégpedig a versailles-i nagy keresztelőmedencénél.

- Higgye meg, rosszul teszi; olyan jól illett hozzá a pogányság!

- Mit tegyünk, felség? Hiszen ismeri a mondást: "A szomszéd rétje mindig hímesebb."

- Így tehát keresztanyát keresünk?

- Már megtaláltuk, felség.

A király összerezzent és felhúzta a vállát.

- Nagyon tetszik nekem ez a mozdulat, felség; azt bizonyítja, hogy felséged odalesz elkeseredésében, ha látja a Grammont-ok, a Guéménée-k s a többi udvari pávák vereségét.

- Tessék?

- Nem kétséges, hogy ön szövetségre lépett ezekkel az alakokkal!

- Hogy szövetségre léptem?... Grófné, jegyezzen meg magának valamit: a király csak királyokkal lép szövetségre.

- Az igaz; csakhogy az ön királyai Choiseul úrnak barátai.

- Térjünk vissza ahhoz a keresztanyához, grófné.

- Magam is azt szeretném, felség.

- Szóval, sikerült fabrikálnia egyet?

- Készen találtam, felség, minden tekintetben megfelelő: egy de Béarn grófné, uralkodó hercegek családjából; talán elég lesz. Remélem, nem vet árnyékot a Stuartok szövetségesének szövetségesére.

- De Béarn grófné? - csodálkozott a király. - E néven csak egyet ismerek, valahol Verdun környékén lakik.

- Ő az; egyenest ezért keresett föl.

- Hajlandó a kezét nyújtani önnek?

- Mind a kettőt!

- És mikor?

- Holnap délelőtt tizenegy órakor bizalmas kihallgatáson fogadom; egyúttal arra is megkéri majd a királyt, ha nem nagyon tapintatlan a kérése, hogy tűzze ki a napot, ön pedig kitűzi, a lehető legkorábbra, nemde, Francia Király?

A király kényszeredetten nevetett.

- Persze, persze - mondta, megcsókolva a grófné kezét.

Majd hirtelen fölkiáltott:

- Holnap tizenegy órakor?

- Igen, ebédidőben.

- Lehetetlen, drága barátnőm.

- Hogyhogy lehetetlen?

- Nem ebédelek itt, ma éjjel visszamegyek.

- Mi ez már megint? - fakadt ki Dubarryné, és jeges szorítást érzett a szíve tájékán. - Felséged elmegy?

- Muszáj, drága grófné, Sartines-nal van találkozóm, sürgős munkát kell megbeszélnem vele.

- Ahogy akarja, felség; de remélem, megvacsorázik legalább.

- Ó, igen, talán, megvacsorázom... igen, éhes vagyok; megvacsorázom.

- Teríttess, Chon - mondta a grófné a húgának, és titokban odaintett neki, bizonyára előzetes megegyezés szerint.

Chon kiment.

A király egy tükörből látta a mozdulatot, s ámbár nem tudta mire vélni, csapdát sejtett.

- Ejnye, mégsem - mondta -; vacsorázni sem tudok... Nyomban indulnom kell. Várnak az aláírnivalók; szombat van.

- Jó, nem bánom; akkor befogatok.

- Tegye meg, drágaságom.

- Chon!

Chon újra megjelent.

- A király lovait! - mondta a grófné.

- Rendben van - mondta Chon mosolyogva.

És újból kiment.

Kisvártatva felcsendült a hangja az előszobából:

- A király lovait!

12. A közrendi származású Dubarryné - Guillaume Dubarryval való névházassága réven - sógornője volt Jean Dubarrynak, de Dumas regényében hol testvérének, hol sógorának-sógornőjének szólítja Jeant és Chont. ^[VISSZA]