A fenti beszélgetés után egy nappal, délután négy óra tájt, Szent Kolozs utcai szobájában Balsamo egy levelet olvasott, amelyet Fritz adott át neki. Aláírás nem volt a levélen: Balsamo ide-oda forgatta.

- Ismerem ezt az írást - mondta -: szálkás, szabálytalan, reszketeg betűk, számtalan helyesírási hiba.

Újra elolvasta a levelet:

Gróf úr!

Valaki, aki a tanácsát kérte nem sokkal a legutóbbi kormány bukása előtt, és aki már sokkal régebben is kérte a tanácsát, ma ismét jelentkezni fog önnél, tanácsért. Hajlandó volna szűkre szabott idejéből egy félórát szentelni az illetőnek délután négy és öt óra között?

Amikor már másodszor vagy harmadszor is elolvasta a levelet, Balsamo ismét gondolkodóba esett.

"Ilyen csekélységgel nem érdemes Lorenzához fordulni; hátha megfejtem magam is? Szálkás írás: arisztokratikus jelleg; szabálytalan és reszketeg betűk: öreg emberre vall; hemzseg a helyesírási hibáktól: udvaronc írta... Ej, de buta vagyok! Richelieu herceg úrtól jött! Rendben van, hercegem, kap egy félórát tőlem; akár egy órát is vagy egy egész napot. Vegye el minden időmet, és rendelkezzék vele, akár a sajátjával. Hiszen ön, ha nem is tud róla, titkos ügynököm, házi szellemem: hiszen mi egy célért dolgozunk; hiszen mi egyesített erővel döngetjük a monarchia falait: ön azáltal, hogy megtestesíti a monarchia szellemét, én azzal, hogy ellene szegülök! Jöjjön csak, hercegem, jöjjön csak!"

És Balsamo elővette az óráját, hogy lássa, mennyi ideje van még a herceg érkezéséig.

E pillanatban megszólalt egy csengő a mennyezet párkányán.

- Hát ez meg mi? - rezzent meg Balsamo. - Lorenza hív, Lorenza! Látni akar. Csak nem esett valami baja? Vagy talán megint rájött a bolondja, aminek gyakran voltam már tanúja, sőt, olykor áldozata is? Tegnap olyan eltűnődő, olyan megadó, olyan csendes volt; tegnap olyan volt, amilyennek én szeretem. Szegény gyermek! Na, menjünk!

Összehúzta hímzett ingét, háziköntöse alá simította csipkezsabóját, a tükörbe pillantva meggyőződött róla, hogy a haja nem nagyon kócos, majd kiment a lépcsőházba, miután egy csengőjellel válaszolt Lorenza hívására.

De szokása szerint megállt a Lorenzáéval szomszédos szobában, karját keresztbe fonva arrafelé fordult, amerre a fiatal nőt sejtette, és ellenkezést nem ismerő akaraterejével ráparancsolt, hogy aludjon.

Ezután, mintha nem bízna eléggé önmagában, vagy mintha szükségét érezné a kettőzött óvatosságnak, a faburkolat egy majdnem láthatatlan hasadékán át belesett a szobába.

Lorenza egy kereveten aludt, bizonyára parancsolója akaratának engedelmeskedve támolygott oda, hogy oltalmat keressen. Művész sem találhatott volna ki költőibb pózt számára. Elgyötörten és zihálva feküdt ott a Balsamótól ráküldött sebes áramok nyomasztó súlya alatt, olyan volt, mint egy Van Loo festette szép Ariadné: melle domború, felsőteste csupa hullámzás és remegés, elhanyatló feje kétségbeesett és kimerült.

Balsamo a szokott bejáratán át lépett be a szobába, és megállt Lorenza mellett, hogy gyönyörködjék benne, de mindjárt fel is ébresztette, mivel így nagyon veszedelmes volt számára.

A fiatal nő felpillantott, és láng csapott ki a szeméből; azután, mintha el akarná rendezni kóválygó gondolatait, két tenyerével lesimította haját, megtörölte szerelemvágytól nedves ajkát, és emlékezete mélyén kutatva összeszedte szétszórt emlékképeit.

Balsamo szorongva nézte. Régen megszokta már, hogy Lorenza szerelmes gyöngédsége gyakran vad gyűlölködésbe csap át. Ámde ez a mostani tűnődése, amihez nem volt hozzászokva Balsamo, ez a hidegség, amellyel Lorenza fogadta, ahelyett, hogy szokott gyűlöletét árasztotta volna rá, most komolyabb dolgokat sejtetett, mint amilyeneket eddig tapasztalt nála.

Lorenza felült, megrázta a fejét, s bársonyos tekintetét Balsamóra függesztve, így szólt:

- Arra kérem, hogy üljön ide mellém.

Balsamo megborzongott erre a szokatlanul szelíd hangra.

- Üljek melléd? - kérdezte. - Magad is tudod, Lorenzám, hogy csak egy vágyam van: a lábad előtt heverni egy életen át.

- Uram - mondta rá Lorenza ugyanolyan hangon -, kérem, hogy üljön le, noha nem hosszú a mondanivalóm; de mégis úgy érzem, könnyebben elmondom, ha leül.

- Ma és mindenkor úgy teszek, ahogy te kívánod, Lorenzám, szerelmem - válaszolta Balsamo.

Letelepedett egy karosszékbe Lorenza mellé, aki a kereveten ült.

- Uram - mondta, Balsamóra emelve angyali tekintetét -, azért hívtam, hogy egy nagy szívességet kérjek öntől.

- Ó, Lorenzám - kiáltotta Balsamo mindjobban elbűvölve -, kérj, amit akarsz, kérj akármit!

- Csak egy dolgot kérek; de előre megmondom, hogy azt az egy dolgot nagyon erősen akarom.

- Mondja csak, Lorenza, mondja, még ha a vagyonomba kerül is, még ha az életem felét kell is odaadnom.

- Nem kerül az önnek semmibe, uram, legföljebb egy percébe - mondta a fiatal nő.

Balsamo, akit valósággal elbűvölt a beszélgetésnek ez a nyugodt hangneme, élénk képzeletével már kiszínezte magának Lorenza várható óhajait, kivált azokat, amiket ő teljesíthet is majd.

"Nyilván azt kéri - gondolta magában -, hogy adjak mellé egy szolgálólányt vagy valakit társul. Nem bánom! Bár nagy áldozat ez, mert veszélybe sodorhatja titkomat és barátaimat, mégis meghozom ezt az áldozatot érte, mivel olyan boldogtalan a rabságban ez a szegény gyermek!"

- Mondja hamar, Lorenzám - biztatta fennhangon, szerelmes mosollyal.

- Uram - mondta Lorenza -, tudja, hogy senyveszt a szomorúság és az unalom.

Balsamo csak rábólintott, sóhajtva, együttérzése jeléül.

- Ifjúságom elfogy - folytatta Lorenza -; napjaim sírással, éjszakáim rettegéssel telnek. Elsorvaszt a magány és a félelem.

- Ezt az életet maga választotta, Lorenza - mondta Balsamo -, s nem én tehetek róla, ha e keservek helyett nem olyan élet jutott osztályrészéül, hogy egy királynő is megirigyelje érte.

- Jól van. De most látja, hogy én jöttem vissza önhöz.

- Köszönöm, Lorenza.

- Ön jó keresztény, ahogy mondta is egypárszor, ámbár...

- Ámbár elkárhozott léleknek gondolt, ugye, ezt akarta mondani? Csak befejeztem, amit elkezdett, Lorenza.

- Csak azon akadjon fenn, uram, amit mondok, és ne tételezzen fel előre semmit, nagyon kérem.

- Akkor hát folytassa.

- Ne hagyja, hogy düh és kétségek közt hánykolódjam, inkább adja meg... mivel úgysem veszi hasznomat így...

Megállt, hogy Balsamóra nézzen; de az már visszanyerte önuralmát, s Lorenza csak hideg tekintetet és felvont szemöldököt látott.

Látva Balsamónak szinte fenyegető pillantását, gyorsabban folytatta:

- Adja meg, ha nem is a szabadságot, mivel tudom, hogy Isten akaratából vagy inkább az önéből, amelyet mindenhatónak érzek, életem fogytáig rabságra vagyok ítélve; adja meg a lehetőséget, hogy emberi arcokat lássak, hogy más hangot is halljak az önén kívül; adja meg végre az engedélyt, hogy kimehessek innét, hogy járhassak, hogy létezhessem.

- Előre tudtam, mit fog kívánni, Lorenza - mondta Balsamo, megfogva a kezét -, és mint tudja, régóta én is csak ezt kívánom.

- Akkor hát! - kiáltotta Lorenza.

- Csakhogy - folytatta Balsamo -, saját maga figyelmeztetett; bolond fejjel, mert hiszen minden szerelmes bolond, felfedtem maga előtt tudományos és politikai titkaim egy részét. Megtudta, hogy Althotas megtalálta a bölcsek kövét, és kutatja az életelixírt: ennyit a tudományról. Megtudta, hogy én és a barátaim szövetkeztünk a világ összes monarchiáinak megdöntésére: ennyit a politikáról. Ha kiderül az egyik, megégetnek szemfényvesztésért, ha kiderül a másik, kerékbe törnek felségárulásért. Márpedig maga megfenyegetett, Lorenza; azt mondta, minden erejével azon lesz, hogy visszaszerezze szabadságát, és visszanyert szabadságával legelőbb is de Sartines úrhoz megy el, hogy beáruljon nála. Nem ezt mondta?

- Hát csodálja? Olykor elkeseredem, és olyankor... na igen... olyankor nem tudom, mit beszélek.

- Most nyugodt? Lehet most okosan beszélni magával, Lorenza?

- Remélem.

- Ha visszaadom a szabadságát, ahogyan kéri, odaadó és hűséges asszonyt, állhatatos és szelíd lelket kapok-e érte cserébe? Tudja, Lorenza, hogy ez a leghőbb vágyam.

A fiatal nő elhallgatott.

- Szeretni fog-e valaha is? - kérdezte sóhajtva Balsamo.

- Én csak olyasmit ígérhetek, amit meg is tartok - mondta Lorenza -; sem a szerelem nem tőlünk függ, sem a gyűlölet. Remélem, jóságáért Isten megengedi, hogy elmúljék a gyűlölet, és szerelem támadjon helyébe.

- Ígéretnek ez kevés, Lorenza, így nem bízhatom meg magában. Nekem feltétlen és szent esküvés kell, amelyet megszegni szentségtörés, amely köti magát itt a földön és a túlvilágon, amely itt halálra, amott kárhozatra szól.

Lorenza elhallgatott.

- Hajlandó letenni az esküt?

Lorenza tenyerébe hajtotta fejét, és keble ellentétes érzésektől hullámzott.

- Tegye le az esküt, Lorenza, úgy, ahogy én diktálom, azzal az ünnepélyességgel, amellyel körülveszem, és máris szabad.

- Mire esküdjem, uram?

- Esküdjék meg, hogy soha, semmi szín alatt nem árul el semmit abból, amit ellesett Althotas tudományából.

- Jól van, erre megesküszöm.

- Esküdjék meg, hogy soha egy szót sem szól arról, amit politikai gyűléseinken hallott.

- Erre is megesküszöm.

- Azzal az esküvel és abban a formában, amelyet én írok elő?

- Igen. Ennyi az egész?

- Nem. Esküdjék meg - és ez a leglényegesebb, Lorenza, mivel a másik kettőhöz csupán az életem fűződik, de amit most mondok, ahhoz a boldogságom -, esküdjék meg, hogy sosem válik el tőlem, Lorenza. Esküdjék meg, és szabad!

A fiatal nő úgy rándult össze, mintha jeges vas hatolt volna a szívéig.

- És milyen formában kell letenni az esküt?

- Elmegyünk együtt a templomba, Lorenza; megáldozunk ugyanazzal az ostyával. A töretlen ostyára kell megesküdnie, hogy soha semmit nem árul el Althotasról, soha semmit nem árul el a társaimról. Meg kell esküdnie, hogy nem válik el tőlem. Akkor kettétörjük az ostyát, ki-ki megkapja a felét, és úgy esküszünk az Úr szent nevére; maga, hogy nem árul el soha, én, hogy örökre boldoggá teszem.

- Nem - mondta Lorenza -; az ilyen eskü szentségtörés.

- Az eskü nem szentségtörés, Lorenza - mondta szomorúan Balsamo -; csak akkor lehet az, ha azzal a szándékkal esküszik valaki, hogy úgysem tartja meg.

- Ezt az esküt nem teszem le - mondta Lorenza. - Nagyon félnék, hogy elveszítem a lelkemet.

- Nem akkor veszti el a lelkét, még egyszer mondom, ha leteszi, hanem csak akkor, ha megszegi az esküt - vetette ellene Balsamo.

- Nem teszem le.

- Akkor pedig legyen türelemmel, Lorenza - mondta Balsamo harag nélkül, mélyen elszomorodva.

Lorenza homloka úgy sötétedett el, mint a virágos rét, ha felhő húz el fölötte, elfödve a napot.

- Tehát elutasít? - kérdezte Lorenza.

- Nem, Lorenza, épp ellenkezőleg, maga engem.

Egy ideges rándulás mutatta csak, hogy a fiatal nő milyen erővel fojtotta vissza türelmetlenségét, míg Balsamo e néhány szót kimondta.

- Hallgasson ide, Lorenza - mondta Balsamo -, megmondom, mit tehetek magáért, és higgye el, ez is sok.

- Mondja csak - válaszolta a fiatal nő keserű mosollyal. - Hadd lássam, meddig terjed a nagylelkűsége, amelyre olyan büszke.

- Isten, a véletlen vagy a végzet, nevezze, ahogy akarja, Lorenza, egymáshoz kötött bennünket, oldhatatlan kötéssel; ne is próbáljuk hát megbontani ebben az életben, mivel egyedül a halál bonthatja meg.

- Jól van, ezt már tudom - mondta ingerülten Lorenza.

- Nos, Lorenza, bármibe kerül is, és bármekkora kockázatot vállalok is ezzel, egy héten belül kap egy társat.

- Hol? - kérdezte Lorenza.

- Itt.

- Itt! - tört ki Lorenza. - Ezek mögött a rácsok mögött, ezek mögött a könyörtelen ajtók mögött, ezek mögött az érckapuk mögött? Fogolytársat? Ó, ezt nem gondolhatja komolyan, uram, hiszen én nem ezt kértem!

- Márpedig ennél többet nem adhatok, Lorenza.

Lorenza még ingerültebb mozdulatot tett.

- Barátném, barátném! - csitítgatta Balsamo. - Gondolja meg, kettesben könnyebben viselik e kényszerű rabság súlyát.

- Téved, uram; ez ideig csak a saját bajomtól szenvedtem, a másétól nem. Még hátra volt ez a megpróbáltatás, és megértem, hogy ezt tartogatta számomra. Tehát ide zár mellém még egy áldozatot, egy magamfajtát, hadd lássam, hogy senyved, sápad, hal bele a fájdalomba, akárcsak én magam; hadd halljam, mint veri öklével a falat, ahogy magam vertem ezt a gyűlöletes ajtót, amelytől naponta ezerszer megkérdem, hová vezet, amikor ön kimegy rajta; és amikor majd az az áldozat, a rabtársam, akárcsak én, tövig koptatta a körmét a fán és a márványon, amikor, akárcsak én, elsírta a két szeme minden könnyét, amikor meghalt, ahogy meghaltam én, akkor ön, uram, egy holttest helyett kettőre pazarolhatja pokoli jóságát, és elmondhatja majd: "Jól szórakoznak szegény gyermekek; jól megvannak együtt, milyen boldogok!" Hát ezt nem, nem, ezerszer nem!

Toporzékolt.

Balsamo próbálta megint lecsillapítani.

- Ejnye, Lorenza, csillapodjék már, nyugodjék már meg, gondolkozzék józanul, nagyon kérem!

- Még ő nyugtat! Még ő int józanságra! A hóhér csitítgatja áldozatát, akit kínpadra von, nyugtatgatja az ártatlant, akit halálra kínoz!

- Hát hogyne csitítanám, hát hogyne nyugtatnám! Hiszen a dührohamok semmit sem változtatnak sorsunkon, Lorenza, csak fájdalmasabbá teszik. Fogadja el, amit ajánlok, Lorenza: adok maga mellé egy társat, aki szeretni fogja a rabságot, mivel ez a rabság megszerzi neki a maga barátságát. Nem szomorú és könnyáztatta arcot fog látni, amitől fél, hanem épp ellenkezőleg, mosolyt és vidámságot, mely elsimítja a redőket a homlokán. Fogadja el, amit ajánlok, kedves Lorenzám! Ennél többet nem ajánlhatok fel, esküszöm.

- Tehát mellém ad egy fizetett személyt, akinek jó előre megmondja, hogy egy bolondot talál odafönt, egy beteg és halálra ítélt szerencsétlen asszonyt; majd kitalál hozzá valami betegséget. "Zárassa magát össze a bolonddal, teljesítse minden szeszélyét, s mihelyt a bolond elpatkol, megfizetem a fáradságát."

- Ó, Lorenza, Lorenza! - suttogta Balsamo.

- De nem igaz, nem is így van, tévedek, csak képzelődöm, ugye? - gúnyolódott Lorenza. - Végtére is, mit akar? Olyan tudatlan vagyok; nem ismerem az embereket, nem ismerem az emberi szívet. Jó, jó, tudom, ezt fogja mondani annak a nőnek: "Vigyázzon, az veszélyes bolond; számoljon be nekem minden tettéről, minden gondolatáról, figyelje, ha ébren van, figyelje, ha alszik!" És annyi aranyat ad neki, amennyit csak kér; nem kerül önnek semmibe az arany, hiszen maga gyártja.

- Rossz nyomon jár, Lorenza; az ég szerelmére kérem, Lorenza, nézzen a szívembe! Azzal, hogy társat adok maga mellé, barátném, olyan komoly érdekeket kockáztatok, hogy beleremegne, ha nem gyűlölne annyira... Azzal, hogy maga mellé adok valakit, kockára teszem, mint már mondtam magának, a biztonságomat, a szabadságomat, az életemet: és mindezt csakis azért, hogy magát megszabadítsam néhány kellemetlenségtől.

- Kellemetlenségtől! - kacagott fel Lorenza azzal a vad, eszelős nevetéssel, amely mindig megrémítette Balsamót. - Ezt hívja kellemetlenségnek!

- Nem bánom: a szenvedéstől; igen, igazad van, Lorenza, súlyos szenvedés ez. Jól van, Lorenza, de még egyszer kérlek, légy türelemmel, és felvirrad majd a nap, amelyen véget ér szenvedésed; felvirrad majd szabadságod napja, felvirrad majd boldogságod napja.

- Hajlandó megengedni, hogy kolostorba vonuljak? - kérdezte a fiatal nő. - Le akarom tenni a fogadalmat.

- Kolostorba!

- Imádkozni fogok, imádkozni először is önért, azután magamért. Be leszek zárva, az igaz, de lesz egy kertem, lesz levegőm, helyem, temetőm, ahol sétálgathatok a sírok között, s előre kiválaszthatom a sírom helyét. Lesznek társaim, akik önnön bajuktól szenvednek majd, s nem az enyémtől. Hadd vonuljak kolostorba, s akkor megesküszöm mindenre, amire csak akarja. Kolostorba, Balsamo, kolostorba, összetett kézzel esedezem!

- Lorenza, Lorenza, mi nem hagyhatjuk el egymást. Össze vagyunk kötve, összekötve, hallja? összekötve egy földi életre. Semmit ne kérjen tőlem, ami kívül esik e ház falain!

Balsamo olyan határozott hangon mondta ezt, de egyszersmind annyira igyekezett fékezni zsarnoki akaratát, hogy Lorenza nem ellenkezett tovább.

- Tehát nem akarja? - kérdezte csüggedten.

- Nem tehetem.

- Ez az utolsó szava?

- A legutolsó, Lorenza.

- Akkor hadd kérjek valami egyebet - mondta Lorenza mosolyogva.

- Ó, drága Lorenzám, mosolyogjon még, mosolyogjon így, és én mindent megteszek, amit csak kíván tőlem.

- Ó, hogyne, mindent megtesz, amit csak kívánok, feltéve, ha én mindenben a kedvére cselekszem, ugye? Jó, nem bánom. Olyan méltányos leszek, amennyire csak tudok.

- Mondjad, Lorenza, mondjad!

- Az előbb ezt mondta nekem: "Egyszer majd, Lorenza, véget ér a szenvedésed, szabad leszel; egyszer majd boldog leszel."

- Ó, igen, ezt mondtam, és esküszöm az égre, hogy ugyanolyan türelmetlenül várom ezt a napot, mint te.

- Nos, Balsamo, az a nap felvirradhat most mindjárt - mondta a fiatal nő olyan kedveskedő kifejezéssel, amilyent a férfi csak alvás közben látott az arcán. - Fáradt vagyok, tudja, nagyon, nagyon fáradt; megértheti, hiszen fiatal koromra olyan sokat szenvedtem már! Nos, barátom - mert hiszen barátomnak mondta magát -, hallgasson rám: ajándékozzon meg most rögtön azzal a boldog nappal!

- Hallgatom - mondta Balsamo leírhatatlan zavarban.

- Azzal a kéréssel fejezem be a mondókámat, amelyikkel kezdenem kellett volna, Acharat.

A fiatal nő megborzongott.

- Mondja csak, barátném!

- Gyakran láttam, amikor azokkal a szerencsétlen állatokkal kísérletezett, és azt mondta, hogy e kísérletek az emberért vannak, gyakran láttam, hogy vagy egy csepp méreggel, vagy egy felmetszett érrel kezében tartja a halál kulcsát, és hogy ez a halál szelíd, és hogy ez a halál gyors, akár a villámcsapás, és hogy azok a szerencsétlen és ártatlan jószágok, amelyeket ugyanúgy boldogtalan rabságra ítéltek, mint engem, egyszeriben szabaddá váltak a halál révén, s ez volt az első jótétemény, amelyben részesültek, amióta a világon vannak. Nos...

Elsápadva abbahagyta.

- Nos, Lorenza? - biztatta Balsamo.

- Nos, amit megtesz néha a tudományért ezeknek a szerencsétlen állatoknak, tegye meg ugyanazt nekem is, emberségből; tegye meg egy barátjának, aki egész lelkével áldani fogja érte, egy barátjának, aki végtelen hálával fogja megcsókolni a kezét, ha megadja neki, amit kér. Tegye meg, Balsamo, tegye meg érettem, térden állva kérem, és megígérem, hogy végső sóhajomban több lesz a szerelem és az öröm, mint amennyit valaha is fakasztott belőlem földi életemben! Tegye meg értem, s szívbéli és sugárzó mosolyt kap érte, midőn elhagyom e siralomvölgyet. Szülőanyja lelkére, a mi Urunk vérére, mindarra, ami drága és magasztos és szent az élők és a holtak világában, mindarra kérem, Balsamo, öljön meg, öljön meg engem!

- Lorenza! - kiáltotta Balsamo, átölelve a fiatal nőt, aki az utolsó szavaknál felkelt a helyéről. - Lorenza, te félrebeszélsz; hogy én megöljelek, téged, a szerelmemet, téged, az életemet!

Lorenza kitépte magát Balsamo karjából, és térdre borult.

- Addig nem mozdulok innét - mondta -, amíg nem teljesíted a kérésemet. Ölj meg, megrendülés, fájdalom, a halál kínja nélkül; ha úgy szeretsz, ahogy mondod, tedd meg nekem, hogy elaltatsz, ahogy gyakran elaltattál; csak az ébredéstől kímélj meg, mert az maga a reménytelenség.

- Lorenza, barátném - mondta Balsamo -, az égre! Nem látja, hogy összetöri a szívemet? Hát ilyen nagyon boldogtalan? Emberelje meg magát, Lorenza, ne essék kétségbe ennyire! Hát ennyire gyűlöl?

- Gyűlölöm a rabságot, a kényszert, a magányt; s mivel ön tesz rabbá, szerencsétlenné és magányossá, hát igen, gyűlölöm érte.

- De én nagyon szeretem, és nem akarom, hogy meghaljon. Nem is fog maga meghalni, Lorenza; megpróbálkozom életem legnehezebb gyógyításával, Lorenzám; meg fogom szerettetni magával az életet.

- Ne, ne, az lehetetlen; már megszerettette velem a halált.

- Lorenza, könyörgök, Lorenzám, ígérem neked, hogy hamarosan...

- A halált vagy az életet! - kiáltotta a fiatal nő, mind nagyobb haragra gerjedve. - Ma van a legutolsó nap, hajlandó megadni nekem a halált, vagyis a nyugalmat?

- Az életet, Lorenzám, az életet.

- Tehát a szabadságot?

Balsamo hallgatott.

- Akkor pedig a halált, a csendes halált, méreggel, tűszúrással, a halált, míg alszom: a nyugalmat, a nyugalmat, a nyugalmat!

- Az életet és a béketűrést, Lorenza.

Lorenza vérfagyasztó kacajra fakadt, előreugrott, s a kebléből kivont keskeny pengéjű, éles kés megvillant a kezében.

Balsamo felüvöltött, de már elkésett: mire odaugrott és megragadta a kezét, a penge már megtette útját, és átverte Lorenza mellét. Balsamót elkápráztatta a villanás, szemét elhomályosította a vér látványa.

Iszonyatosat ordított, derékon kapta Lorenzát, s ugrás közben iparkodva megragadni a másodszor is lesújtani készülő kést, megmarkolta a pengét.

Lorenza nagy erőfeszítéssel visszahúzta a kést, és az éles penge Balsamo ujjai között csúszott végig.

A vér kiszökkent megcsonkított kezéből.

Ekkor Balsamo, abbahagyva a harcot, a fiatal nő felé tartotta véres kezét, és ellenkezést nem tűrő hangon rárivallt:

- Aludjon el, Lorenza, aludjon el, akarom!

Ámde most akkora volt az izgalom, hogy az engedelmesség késlekedett, nem úgy, mint máskor.

- Nem, nem - motyogta Lorenza támolyogva és a kezét emelgetve, hogy megismételje a döfést. - Nem, nem alszom el!

- Aludjon el, ha mondom - rivallt rá még egyszer Balsamo, s egy lépést tett felé -, aludjon el, parancsolom!

Ezúttal akkora volt akaratának ereje, hogy legyűrt minden ellenállást: Lorenza felsóhajtott, elejtette a kést, megtántorodott, és a párnákra hanyatlott.

A szeme még nyitva volt, de baljós fénye lassan kihunyt, aztán lecsukódtak a szempillái. A megfeszült nyak elernyedt; feje a vállára hanyatlott, mint a sebzett madáré, testén ideges rángás futott végig. Elaludt.

Balsamo csak ekkor tudta levetkőztetni, hogy megvizsgálja a sebét, amely nem látszott mélynek. De még ömlött belőle a vér.

Balsamo megnyomta az oroszlán szemét, a rugó működésbe lépett, a vaslemez elfordult; kikapcsolva az ellensúlyt, lebocsátotta Althotas süllyesztőjét, ráállt a süllyesztő lapjára, és fölment az aggastyán dolgozószobájába.

- Nini, te vagy az, Acharat? - kérdezte az, a karosszékében ülve, mint mindig. - Tudod, hogy egy hét múlva százesztendős leszek? Tudod, hogy addigra meg kell kapnom egy gyermek vagy egy szűz lány vérét?

Balsamo azonban ügyet sem vetett rá, odafutott a szekrényhez, amelyben a csodabalzsamokat tartották, kivett egy üvegcsét, amelynek a hatását számtalanszor kipróbálta már; azután megint ráállt a süllyesztőre, és leereszkedett.

Althotas odagördítette a székét a süllyesztő nyílásáig, hogy a ruhájánál fogva visszatartsa Balsamót.

- Hallod-e, te szerencsétlen! - mondta neki. - Hallod-e, ha egy héten belül nem kapom meg egy gyermek vagy egy szűz lány vérét, akkor végem van!

Balsamo visszanézett rá; a vénember szeme szinte lángolt abban a megkövült arcban; mintha csak a szeme élt volna.

- Jó, jó - mondta Balsamo -; jó, jó, nyugodj meg, megkapod, amit kérsz.

Azután kikapcsolva a rugót, felküldte a süllyesztőt, amelynek a lapja díszítés gyanánt illeszkedett a mennyezetbe.

Majd futott vissza Lorenza szobájába, de alighogy belépett, máris felharsant Fritz csengője.

- Richelieu úr - dörmögte Balsamo -; nem baj, ha herceg, ha országnagy, akkor is várni fog!

Richelieu herceg fél ötkor lépett ki a Szent Kolozs utcai házból.

Hogy mi dolga volt Balsamóval, az természetesen kiderül az itt következőkből.

Taverney úr a lányánál ebédelt: a trónörökösné egész napra elengedte Andrée-t, hogy vendégül láthassa atyját.

A csemegénél tartottak, amikor beállított Richelieu; most is jó hírrel jött: azzal örvendeztette meg barátját, hogy a király aznap reggel úgy határozott, hogy nem századot, hanem ezredet fog adni Philippe-nek.

Taverney zajosan nyilvánította örömét, Andrée bensőségesen hálálkodott Richelieu-nek.

A társalgás olyan volt, amilyennek ilyen események után lennie kellett. Richelieu folyton a királyról beszélt, Andrée folyton a bátyjáról, Taverney folyton Andrée-ról.

Andrée a beszélgetés során közölte, hogy a trónörökösné aznapra felmentette a szolgálat alól; ő királyi fensége ugyanis két rokonát fogadja, két német herceget, s hogy a bécsi udvarra emlékezve, néhány szabad órát élvezhessen, Marie-Antoinette senkit sem akart maga mellett, elküldte még belső udvarhölgyét is; de Noailles-né ettől úgy megrémült, hogy egyenest a királyhoz futott.

Taverney kijelentette, hogy rendkívüli módon örül Andrée szabadságának, mivel, úgymond, számos megbeszélnivalójuk van vagyonukról, jövőjükről. Erre a megjegyzésre Richelieu sietett kijelenteni, hogy ő már búcsúzik is, hadd beszélgessen apa és leánya még meghittebben egymással; Taverney kisasszony azonban semmi áron nem akarta elengedni. Richelieu végül is ott maradt.

A herceg moralizáló kedvében volt: szívhez szóló ékesszólással fejtegette, mekkora csapás sújtja Franciaország nemességét, amely nyögve hordja holmi szedett-vedett kegyencnők és zugkirálynék igáját, ahelyett, hogy olyanoknak tömjénezhetne, amilyenek a hajdani kegyencnők voltak, akik előkelőségben jószerivel felértek felséges szeretőikkel, s akik szépségükkel és szerelmükkel uralkodtak a fejedelmeken, s származásukkal, okosságukkal, hűséges és tiszta hazafiságukkal az alattvalókon.

Andrée meglepődve hallotta, hogy Richelieu szavai mennyire hasonlítanak azokhoz a gondolatokhoz, amelyeket de Taverney báró pár nap óta állandóan hangoztatott.

Richelieu ezek után az erényről vallott elméletét kezdte fejtegetni; olyan szellemes, olyan istentagadó és olyan franciás elmélet volt ez, hogy de Taverney kisasszony kénytelen volt bevallani, hogy de Richelieu úr elmélete szerint ő bizony egyáltalán nem erényes, mivel az igazi erény, a marsall felfogása szerint, de Châteauroux-né, de la Vallière kisasszony és de Fosseuse kisasszony sajátja.

Richelieu okfejtése és bizonyítási eljárása olyan világos volt, hogy Andrée a végén egy szót sem értett belőle.

Így beszélgettek körülbelül este hét óráig.

Hét órakor a marsall felállt: tisztelegnie kell, mondotta, Versailles-ban a királynál.

Míg körbejárt a szobában, a kalapját keresgélve, Nicole-ba ütközött, akinek mindig ott akadt dolga, ahol de Richelieu úr tartózkodott.

- Kicsikém - tette a vállára a kezét a marsall -, te most velem jössz; majd te hozod azt a virágcsokrot, amelyet de Noailles-né szedetett a kertjében d'Egmont grófné számára.

Nicole úgy pukedlizett, mint Rousseau úr vígoperáiban a parasztlányok.

A marsall búcsút vett az apától és a lányától, sokatmondó pillantást váltott Taverneyvel, fiatalos könnyedséggel hajolt meg Andrée előtt, és elment.

Az olvasó szíves engedelmével most magára hagyjuk a bárót és lányát, hadd tárgyalják meg Philippe újabb szerencséjét, és inkább a marsallt követjük nyomon, így egy füst alatt megtudjuk, hogy mi dolga volt a Szent Kolozs utcában, ahová, mint emlékszünk rá, abban a szörnyű pillanatban érkezett meg.

Egyébként, a báró erkölcsi prédikációja még elvetemültebb volt, mint barátjáé, a marsallé, és ugyancsak riasztóan csengett volna mindazoknak a fülében, akik nem olyan ártatlanul hallgatják, ahogyan Andrée, és fel is fognak valamit belőle.

Richelieu, Nicole-ra támaszkodva, lement a lépcsőn, és mihelyt kiértek a kertbe, szembeállította magával, a szemébe nézett és megkérdezte tőle:

- Ej, ej, kicsikém, hát kedvesünk van?

- Nekem, marsall úr? - méltatlankodott Nicole elvörösödve és hátrahőkölve.

- Miért, talán nem te vagy Nicole Legay? - kérdezte a marsall.

- Dehogynem, marsall úr.

- Nahát akkor! Nicole Legaynek kedvese van.

- Még mit nem!

- Pedig nekem elhiheted: egy elég jóképű fickó, aki már a Búbosbanka utcába is eljárogatott hozzá, és utánajött Versailles-ba is.

- Herceg úr, esküszöm...

- Valami altisztféle, úgy hívják, hogy... Megmondjam, kicsikém, hogy hívják Nicole Legay kedvesét?

Nicole utolsó reménye az volt, hátha a marsall nem tudja a nevét annak a boldog halandónak.

- Mondja csak, marsall úr - biztatta -, ha már úgyis benne van.

- De Beausire úrnak hívják - mondta a marsall -, és a külseje sem igen cáfol rá a nevére.^[1]

Nicole tettetett szégyenlősséggel kulcsolta össze a kezét, ami azonban egy cseppet sem hatotta meg a vén marsallt.

- Úgy hírlik - folytatta Richelieu -, Trianonban találkozgatunk vele. A teremtésit neki! Egy királyi kastélyban: ez főbenjáró; az effajta huncutságokért elkergetik ám az ember lányát, kicsikém, Sartines úr pedig előszeretettel dugja be a Salpêtrière-be a királyi kastélyokból elkergetett lányokat.

Nicole megijedt.

- Méltóságos uram - mondta -, esküszöm önnek, ha de Beausire úr azt híreszteli, hogy a szeretőm, akkor aljasul hazudik; én igazán ártatlan vagyok.

- Nem kétlem - válaszolta Richelieu -; de adtál-e neki találkát vagy sem?

- Herceg úr, a találka még nem bizonyít semmit.

- Adtál neki találkát vagy sem, erre felelj!

- Méltóságos uram...

- Jól van, szóval adtál, nem kárhoztatlak érte, kedves lányom; különben is szeretem, ha a csinos lányok forgalomba hozzák a szépségüket, tehetségem szerint mindig is segítettem őket ebben; de mint barátod és pártfogód, jó szándékkal figyelmeztetlek.

- De hát meglátott valaki? - kérdezte Nicole.

- Feltehetően, mivel én is tudok róla.

- Méltóságos uram - mondta Nicole határozott hangon -, az lehetetlen, hogy engem bárki is meglátott volna.

- Nem tudom, de pletykálnak róla, és ez nem vet valami jó fényt az úrnődre; és mivel a Taverney családdal még jobb viszonyban vagyok, mint a Legay családdal, beláthatod, hogy a történtekről kötelességem röviden tájékoztatni a bárót.

- Jaj, méltóságom uram - kiáltott fel Nicole, megrémülve a beszélgetés újabb fordulatán -, ön a vesztemet akarja! Hiába vagyok én ártatlan, a puszta gyanúra is elkergetnek.

- Hát akkor el fognak kergetni, szegény leányom; valami rosszakaród ugyanis, akinek szemet szúrtak ezek a találkák, ha mégoly ártatlanok voltak is, eddigre már elárulta a dolgot de Noailles-nénak.

- De Noailles-nénak! Teremtő Isten!

- Igen; láthatod, hogy az ügy nem tűr halasztást.

Nicole kétségbeesetten csapta össze a kezét.

- Szerencsétlen helyzet, jól tudom - mondta Richelieu -; de hát mi az ördögöt csináljunk?

- Ön épp az előbb mondta pártfogómnak magát, és be is bizonyította, hogy az; ön sem tud megvédelmezni? - kérdezte Nicole olyan körmönfont hízelkedéssel, hogy egy harmincéves asszony sem csinálta volna különbül.

- Dehogynem; miért ne tudnálak?

- Hát akkor, méltóságos uram?

- Tudni tudlak, csak nem akarlak.

- Jaj, herceg úr!

- Igen, aranyos vagy, tudom; és szép beszédes szemed van; csakhogy én hovatovább megvakulok, szegény leányom, és már nem értem a szép szemek beszédét. Valamikor felajánlottam volna, hogy húzódj meg a Hannover palotában; de ma már, ugyan mi haszna lenne? Még csak nem is pletykálnának róla.

- Pedig egyszer már elvitt a Hannover palotába - mondta Nicole keserűen.

- Ó, igazán nem szép tőled, Nicole, hogy a szememre veted, amiért odavittelek, hiszen csak a te érdekedben tettem; végül is, el kell ismerned, hogy Rafté úr csodavize nélkül, amivel ilyen csinos barnát csinált belőled, soha nem kerültél volna Trianonba; de talán jobb is lett volna, mert akkor most nem is kergetnének el; de mi az ördögnek kellett neked találkozgatnod Beausire úrral, méghozzá pont az istálló kerítése előtt?

- Hát még ezt is tudja? - kérdezte Nicole, és belátta, hogy harcmodort kell változtatnia, s kényre-kedvre meg kell adnia magát a marsallnak.

- Amint látod, tudom, és tudja de Noailles-né is. Hiszen ma este is találkád van...

- Ez igaz, herceg úr, de ne legyen Nicole a nevem, ha odamegyek.

- Persze, mert figyelmeztetést kaptál; Beausire úr azonban odamegy, mivel őt senki nem figyelmeztette, és nyakon csípik. És mivel természetesen nem akarja, hogy tolvajnak nézzék, és felakasszák, vagy kémnek higgyék, és megbotozzák, inkább bevallja a dolgot, amit amúgy sem olyan nagy szégyen bevallani, és ezt fogja mondani: "Hagyjanak békén, én a kis Nicole szeretője vagyok!"

- Herceg úr, én majd üzenek neki.

- Lehetetlen, szegény leányom; kivel üzennél, ha szabad kérdeznem: talán azzal, aki beárult?

- Sajnos, ez tényleg lehetetlen - mondta Nicole színlelt kétségbeeséssel.

- Szép dolog a lelkifurdalás! - kiáltott fel Richelieu.

Nicole a tenyerébe temette az arcát, de azért ügyesen hagyott annyi rést az ujjai között, hogy Richelieu-nek egyetlen mozdulatát, egyetlen arcrezdülését se tévessze szem elől.

- Igazán aranyos vagy - mondta a herceg, akinek a figyelmét nem kerülték el ezek a kis női furfangok -; lennék csak ötven évvel fiatalabb! De nem számít, Nicole, akkor is kihúzlak a bajból, vitte volna el az ördög!

- Ó, herceg úr, ha igazán megteszi, amit mond, a hálám...

- Nem kell a hálád, Nicole. Sőt, teljesen önzetlenül segítek rajtad.

- Ez igazán nagyon szép nagyméltóságodtól, és szívből köszönöm.

- Ne köszönj még semmit. Még nem tudsz semmit. Várd meg, míg mindent megtudsz, a csuda vigyen el!

- Mindenbe beleegyezem, herceg úr, csak Andrée kisasszony el ne bocsásson.

- Ejnye, hát ilyen fontos neked, hogy Trianonban maradhass?

- Mindennél fontosabb, herceg úr.

- Márpedig, Nicole, kis szépségem, ezt a pontot töröld le a tábládról!

- De hiszen nem láttak meg, herceg úr, ugye?

- Ha láttak, ha nem, el kell menned innét.

- De hát miért?

- Mindjárt megmondom: ha de Noailles-né tudomást szerzett a dologról, akkor nincs az a hatalom, amelyik megmentsen, még a királyé sem!

- Ó, bárcsak láthatnám a királyt!

- Még csak az hiányzik, kicsikém. Másodszor: ha még nem jöttek rá a dologra, magam küldelek el.

- Ön?

- Most mindjárt.

- Ezt már aztán igazán nem értem, marsall úr.

- Pedig világosan megmondtam.

- Hát ez az a nagy támogatás?

- Ha nem kérsz belőle, van még időd; csak egy szavadba kerül, Nicole.

- Ó, dehogynem, herceg úr, dehogynem, sőt.

- Jó, megkapod.

- Éspedig?

- Hallgass ide, mit eszeltem ki.

- Hallgatom, méltóságos uram.

- Nem engedem, hogy elkergessenek, és becsukjanak, ehelyett inkább szabaddá és gazdaggá teszlek.

- Szabaddá és gazdaggá?

- Igen.

- És mit kell tennem, hogy szabad és gazdag legyek? Mondja hamar, marsall úr!

- Úgyszólván semmit.

- De mégis...

- Amit én megszabok neked.

- Nagyon nehéz lesz?

- Gyerekjáték.

- Tehát valamit el kell végeznem?

- Ej, hiszen ismered a szólást, Nicole; valamit valamiért.

- És amit tennem kell, azt a magam érdekében teszem, vagy a herceg úrnak?

A herceg ránézett Nicole-ra.

- Teringettét! - morogta. - Van esze a kis pimasznak!

- Mondja már meg, herceg úr!

- Nos, hát a magad érdekében - vágta ki elszántan a marsall.

- Úgy? Úgy? - mondta Nicole, aki felfedezte, hogy a hercegnek szüksége van rá, és már nem is félt tőle; fürge agya nyomban működésbe lépett, hogy kihámozza az igazságot abból a sok köntörfalazásból, amellyel Richelieu, szokása szerint, szinte behálózta -; és mit kell tennem a magam érdekében, herceg úr?

- Ide hallgass: Beausire úr fél nyolckor jön, ugye?

- Igen, marsall úr, az a szokott ideje.

- Most hét óra múlt tíz perccel.

- Ez is igaz.

- Ha akarom, elfogják.

- Igaz, de ön nem akarja.

- Nem; majd te mégy oda hozzá, és azt mondod neki...

- Mit mondok neki?

- Először is: szereted te azt a fiút, Nicole?

- Minthogy találkát adok neki...

- Az még nem ok; talán férjhez akarsz menni hozzá: a nők útjai kiszámíthatatlanok!

Nicole felnevetett.

- Férjhez menni, hozzá? - kérdezte. - Hahaha!

Richelieu megdöbbent; még a királyi udvarban sem találkozott sok nővel, aki ilyen elszánt lett volna.

- Rendben van, nem akarsz hozzámenni; de akkor is szereted, így még jobb.

- Jó. Mondjuk, hogy szeretem de Beausire urat, méltóságos uram; de menjünk tovább.

- A teremtésit! De sietős!

- Hát persze. Érthető, hogy tudni akarom...

- Ugyan mit?

- Hogy mit kell még tennem.

- Először is, mivel szereted, mondjuk, hogy megszöksz vele.

- Üsse kő! Ha méltóságod olyan nagyon akarja, nem bánom.

- Hohó! Megálljunk csak, kicsikém! Én nem akarok semmit.

Nicole belátta, hogy elhamarkodta a dolgot, minthogy kíméletlen ellenfeléből még nem csikarta ki sem a titkát, sem a pénzét.

Engedett hát, hogy később annál merészebben törjön előre.

- Méltóságos uram - mondta -, várom parancsait.

- Tehát: odamégy de Beausire úrhoz, és ezt mondod neki: "Elárultak bennünket; de van egy pártfogóm, aki megment bennünket, magát a Saint-Lazare-tól, engem a Salpêtrière-től. Szökjünk meg!"

Nicole ránézett Richelieu-re.

- Szökjünk meg - mondta utána.

Richelieu felfogta e ravasz és sokatmondó pillantás értelmét.

- Természetesen, az utazás költségeit én fedezem - mondta.

Nicole nem sürgette tovább; úgyis megtud mindent, hiszen megfizetik.

A marsall megérezte, hogy Nicole mire gondol, és ezért sietett elmondani mindent, amit még akart, mint ahogy siet fizetni az ember, amikor veszít, és mielőbb meg akar szabadulni az adósság nyomasztó terhétől.

- Tudod, mi jár most a fejedben, Nicole? - kérdezte.

- Sejtelmem sincs - válaszolta a lány -; de mivel ön annyi mindent tud, marsall úr, lefogadom, hogy ezt is kitalálta, ugye?

- Te most arra gondolsz, Nicole, hogy ha megszöksz, és éjszaka az úrnőd véletlenül keresni fog, mert kell neki valami, nem talál meg, lármát csap, és a végén még nyakon csípnek.

- Nem - mondta Nicole -, eszembe se jutott ilyesmi, ugyanis ha jól meggondolom a dolgot, én inkább itt maradok, marsall úr.

- És ha elfogják de Beausire urat?

- Hadd fogják el!

- És ha vallomást tesz?

- Hadd tegyen!

- Ejnye - mondta Richelieu, akit elfogott a nyugtalanság -, hiszen akkor véged van.

- Nem addig van az: Andrée kisasszony jó, szívből szeret engem, és beszél az érdekemben a királlyal; és ha de Beausire úrral elbánnak is, nekem nem esik bántódásom.

A marsall az ajkába harapott.

- Én meg azt mondom neked, hogy ostoba vagy, Nicole; hogy Andrée kisasszony nincs is olyan jóban a királlyal, én azonban most nyomban elvitetlek, ha nem teszed azt, amit én akarok; hallod, te kis vipera?

- Ohó, marsall úr! Nekem se lapos fejem, se szarvam nincs; szót fogadok, de tudom, amit tudok.

- Jó. Akkor most mindjárt elmégy és megbeszéled a szökési tervet de Beausire úrral.

- De hogyan képzeli, marsall úr, hogy szökést kíséreljek meg, amikor saját maga mondja, hogy a kisasszony fölébredhet az éjjel, kérdezhet valamit, behívhat, vagy tudom is én, mi minden történhet még, amire nem is gondoltam, de amit ön, nagy tapasztalatú ember lévén, nyilván előre kiszámított.

Richelieu ismét az ajkába harapott, de most jóval mélyebben, mint az előbb.

- Nahát, ha kiszámítottam, te kis mihaszna, akkor arra is gondoltam, hogyan lehet elhárítani.

- És hogy akarja megakadályozni, hogy a kisasszony ne hívjon be?

- Nem hagyom, hogy felébredjen.

- Ej, az lehetetlen; tízszer is felébred egy éjjel.

- Tehát ugyanaz a baja, mint nekem? - kérdezte nyugodtan Richelieu.

- Mint önnek? - ismételte meg Nicole nevetve.

- Persze, minthogy én is tízszer felébredek egy éjjel. Csakhogy én orvosolni is tudom az effajta álmatlanságot. Majd ő is ezt teszi; vagy ha ő nem teszi meg, majd megteszed helyette te.

- Ezt hogyan képzeli, méltóságos uram?

- Mit iszik az úrnőd esténkint, lefekvés előtt?

- Hogy mit iszik?

- Igen; manapság ez dívik; hát szomjúság ellen: van, aki narancslevet iszik, más citromlevet, megint más mézfűteát, van, aki...

- A kisasszony csak egy pohár tiszta vizet iszik esténkint, lefekvés előtt, olykor megcukrozza, vagy narancsvirággal illatosítja, ha rosszak az idegei.

- Csodálatos! - mondta Richelieu. - Szakasztott úgy, ahogyan én; a gyógyszerem biztosan jó lesz neki.

- És hogyan használja?

- Hát úgy, hogy néhány cseppnyit teszek egy folyadékból az italomba, és egész éjjel alszom tőle.

Nicole gondolkodóba esett, azon töprengett, hová akar kilyukadni a marsall ezzel a köntörfalazással.

- Nem mondasz semmit? - kérdezte az.

- Arra gondoltam, hogy a kisasszonynak nincsen abból a folyadékból.

- Majd én adok neked.

"Aha!" - gondolta Nicole, aki előtt végre felderengett némi fény az éjszakában.

- Két cseppet cseppentesz belőle az úrnőd poharába, két cseppet, hallod? se többet, se kevesebbet, és elalszik tőle; ennek folytán nem fog hívni, és lesz időd a szökésre.

- Ó, ha csak ennyit kell csinálnom, ez igazán nem nehéz.

- Beleteszed a két cseppet?

- Persze.

- Megígéred?

- De hiszen az én érdekem is az, úgy hiszem; utána úgyis olyan gondosan rázárom az ajtót a kisasszonyra...

- Szó sincs róla - tiltakozott élénken Richelieu. - Ezt semmiképpen ne tedd! Sőt, hagyd nyitva a szobája ajtaját!

- Ejha! - mondta Nicole, akinek hirtelen világosság gyúlt az agyában.

Most értette meg. Richelieu megérezte.

- Ennyi az egész? - kérdezte a lány.

- Mindössze ennyi. És most eriggy, mondd meg a katonádnak, hogy csomagoljon!

- Csak az a baj, méltóságos uram, hogy nem mondhatom neki, hogy hozza az erszényét is.

- Jól tudod, hogy ez az én gondom.

- Igen, emlékszem, hogy nagyméltóságod azt ígérte...

- Lássuk, Nicole, mennyi kell?

- Mihez?

- Hogy beletedd azt a két csepp vizet.

- Azt a két csepp vizet, mint mondta, méltóságos uram, a magam érdekében öntöm bele, és igazán nem volna méltányos, hogy még fizettessek is érte. De hogy nyitva hagyjam a kisasszony ajtaját, ahhoz, méltóságos uram, előre megmondom, szép summát kell fizetnie.

- Ne papolj már annyit, azt mondd meg, mennyit kérsz!

- Húszezer frankot, méltóságos uram.

Richelieu megrázkódott.

- Nicole, te nagyon messzire mégy - mondta halkan.

- Kell is, méltóságos uram, mert most már magam is kezdem azt hinni, önnel együtt, hogy üldözni fognak. De húszezer frankkal egérutat nyerhetek.

- Menj, értesítsd de Beausire urat, Nicole; utána kifizetlek.

- Méltóságos uram, de Beausire úr nagyon hitetlenkedő fajta, és nem fogja elhinni, amit mondok neki, hacsak nem adom bizonyítékát.

Richelieu egy marék bankjegyet húzott ki a zsebéből.

- Itt van előlegnek - mondta -; ebben az erszényben pedig száz darab húszfrankos arany van.

- Méltóságos uram majd kiszámítja, mennyi jár még, és a többit akkor adja ide, amikor beszéltem de Beausire úrral?

- Nem, most mindjárt elszámolunk. Te takarékos lány vagy, Nicole, neked szerencsét hoz a pénz.

Azzal Richelieu kiszámolta a megígért összeget, egy részét bankjegyekben, egy részét egész és fél aranyakban.

- Tessék, rendben van? - kérdezte.

- Azt hiszem, igen - mondta Nicole. - Most már csak a legfontosabb hiányzik, méltóságos uram.

- A folyadék?

- Az. Bizonyára van üveg nagyméltóságodnál?

- Én mindig magammal hordom az üvegcsémet.

Nicole elmosolyodott.

- Azonkívül - tette hozzá -, esténkint bezárják a kaput, és nekem nincsen kulcsom.

- Nekem azonban van, mint udvari főembernek.

- Ó, igazán?

- Tessék.

- Úgy megy ez, mint a karikacsapás - mondta Nicole -, szinte varázsütésre sikerül itt minden. És most, Isten önnel, herceg úr.

- Hogyhogy?

- Hiszen nem látom többet, mihelyt a kisasszony elaludt, elmegyek.

- Persze. Isten veled, Nicole.

Nicole a markába nevetett és eltűnt a leszálló esthomályban.

"Ezúttal még sikerült - gondolta Richelieu -, de valahogy úgy látszik, mintha a szerencse nagyon öregnek találna, és már csak fél szívvel szegődne hozzám. Megvert ez a kis semmirekellő; de nem baj, csak visszaadhassam!"

Nicole lelkiismeretes lány volt; megkapta Richelieu úrtól a pénzt, sőt, előre kapta meg, és most utólag kellett megfelelnie a bizalomnak.

Futott egyenest a kapuhoz, hét óra negyvenkor érkezett oda a megbeszélt fél nyolc helyett.

De Beausire úr azonban, katonás fegyelemhez szokott ember lévén, pontosan ott volt: már tíz perce várakozott.

Körülbelül tíz perce ment el de Taverney úr is a lányától, és apja távoztával Andrée egyedül maradt. Minthogy egyedül maradt, behúzta a függönyöket.

Gilbert figyelte, vagy inkább falta Andrée-t a szemével, szokása szerint, a padlásszobájából. Csak azt lett volna nehéz megmondani, hogy szerelem vagy gyűlölet ég-e a lányra szögezett tekintetében.

A függönyt behúzták, és Gilbert nem látott ott semmit. Ennélfogva másfelé kezdett el nézelődni.

Amint elfordította a szemét, észrevette de Beausire úr tollforgóját, és ráismert az altisztre, aki fel s alá járkálva, egy dalocskát fütyörészett, hogy elűzze a várakozás unalmát.

Tíz perc múlva, azaz hét óra negyven perckor, megjelent Nicole: pár szót szólt de Beausire úrhoz, aki csak egy bólintással jelezte, hogy tökéletesen érti, azután eltűnt a kis kastélyhoz vezető mélyút irányában.

Nicole is visszasietett, amerről jött, szinte szállt, mint a madár.

- Aha - mondta Gilbert -, az altiszt úrnak meg a cselédkisasszonynak olyan mondani- vagy tennivalója van, hogy félnek a tanúktól! Jól van!

Gilbert-t nem érdekelte Nicole; de mivel a lányban természetes ellenségét látta, igyekezett minél több adatot gyűjteni erkölcstelensége bizonyítására, hogy győzelmesen visszaverhesse Nicole-t, ha rátámadna.

Gilbert nem kételkedett benne, hogy előbb-utóbb kitör a háborúság, s mint az előrelátó katona, már gyűjtögette a hadianyagot.

Nicole találkozik egy férfival, méghozzá Trianonban: ezt a fegyvert Gilbert-nek, aki ravasz ellenfél volt, okvetlenül fel kellett vennie, kivált, hogy Nicole, óvatlanul, pont a lába elé ejtette. Gilbert fültanúja is akart lenni annak, aminek szemtanúja volt, s legalább röptében elkapni néhány terhelő mondatot, hogy majd diadalmasan csapjon le velük a lányra, ha összetűzésre kerül a sor.

Fürgén leszaladt padlásszobájából, végigsietett a konyhai folyosón, és a kápolnai lépcsőn lement a kertbe; a kertben már nem volt mitől tartania, úgy ismerte minden zegét-zugát, mint róka a barlangját.

A hársak alatt surrant tova, majd a lugas mentén hamarosan elért egy facsoporthoz, amely húszlépésnyire volt attól a helytől, ahol számítása szerint meg kellett találnia Nicole-t.

Nicole tényleg ott volt.

Alighogy Gilbert meglapult a bokrok között, különös hang ütötte meg a fülét: kőre hulló aranyak csengése volt, semmi nem tudja úgy érzékeltetni ezt a fémes csendülést, mint maga a valóság.

Mint a kígyó, úgy siklott oda Gilbert az orgonabokrokkal borított, teraszosan emelkedő falig; májusban bódító illatot áraszt az orgona, és ráhullatja szirmait a sétálókra, akik elhaladnak e mélyút fala mellett, amely a nagy és a kis Trianont elválasztja egymástól.

Mire Gilbert odáig ért, a szeme hozzászokott a sötétséghez, és meglátta Nicole-t, amint a rácsos kerítés belső oldalán, biztonságos távolságban de Beausire úr kezétől, egy kőre ürítette ki a de Richelieu úrtól kapott erszény tartalmát.

Patakzott a fénylő arany, a kövér tallérok szétgurultak, de Beausire úr szeme felgyúlt, a keze reszketett, mohón nézte Nicole-t és az aranyát, és sehogy sem értette, hogyan jutott az egyik a másik birtokába.

Nicole hangja hallatszott.

- Többször ajánlotta már, hogy megszöktet, kedves Beausire úr.

- És hogy feleségül is veszem! - kiáltotta lelkesen a rendőr.

- Ó, ami ez utóbbit illeti - mondta a lány -, ráérünk később is beszélgetni róla: pillanatnyilag a szökés a fontos. Elindulhatunk két óra múlva?

- Akár tíz perc múlva is, ha akarja!

- Nem, nem, van még valami elintéznivalóm, s az eltart két órát.

- Két óra múlva vagy tíz perc múlva a rendelkezésére állok, drága barátném.

- Jól van. Fogja ezt az ötven aranyat (a lány kiszámolt ötven Lajos-aranyat, és a rácson át kiadta de Beausire úrnak, aki számolatlanul elsüllyesztette a zekéje zsebében), és másfél óra múlva legyen itt egy hintóval.

- De... - próbált ellenkezni Beausire.

- Ha nem akarja, vegyük úgy, hogy nem állapodtunk meg semmiben, és adja vissza az ötven aranyamat!

- Nem hátrálok meg, kedves Nicole, csak félek a jövőtől.

- Kit félt?

- Magát.

- Engem?

- Igen. Ha elfogyott az ötven arany, márpedig előbb-utóbb elfogy, akkor majd panaszkodni fog, siratni fogja Trianont, és...

- Ó, hogy ön milyen finom lélek, kedves Beausire úr! De ne féltsen engem, nem olyan fából vagyok én faragva, hogy siránkozzam; ne aggódjék hát; ha pedig elfogyott ez az ötven arany, majd meglátjuk.

Megcsörgette az erszényt a maradék ötvennel. Beausire szeme úgy villogott, mint a macskáé.

- Tűzbe megyek magáért, ha kell - jelentette ki.

- Nonono! Ezt senki nem kívánja, Beausire úr; tehát megállapodtunk: másfél óra múlva itt a hintó, két óra múlva indulás.

- Megállapodtunk! - kiáltotta Beausire, megragadva Nicole kezét és magához húzva, hogy megcsókolja a rácson át.

- Csendesen! - szólt rá Nicole. - Megbolondult?...

- Nem, csak szerelmes vagyok.

- Hm! - hümmögött Nicole.

- Nem hisz nekem, drágaságom?

- Dehogynem, dehogynem. Csak szerezzen jó lovakat.

- Meglesz, ne féljen!

Elváltak.

De egy másodperc múlva Beausire ijedten fordult vissza.

- Pszt, pszt! - suttogta.

- Mi az, mit akar? - kérdezte Nicole, aki már egy kicsit messzebb járt, és most tölcsért formált a tenyeréből a szája elé, hogy elhalljék a hangja, ameddig kell.

- Hát a kerítés? - kérdezte Beausire. - Csak nem akar átrepülni rajta?

- Ez hülye! - mormolta Nicole, aki alig tízlépésnyire állt most Gilbert-től.

Fennhangon ezt mondta:

- Nálam a kapu kulcsa.

Beausire ajkáról elröppent egy bámuló ejha!, s a rendőr most csakugyan elsietett.

Nicole lehajtott fejjel szaladt vissza úrnőjéhez.

Gilbert, hogy egyedül maradt, a következő négy kérdést tette fel magának:

"Miért szökik meg Nicole Beausire-rel, akit nem is szeret?

Miért van Nicole-nál ilyen temérdek pénz?

Miért van Nicole-nál a rácsos kapu kulcsa?

Miért megy vissza Nicole Andrée-hoz, holott mindjárt megszökhetne?"

Arra a kérdésre, hogy miért van Nicole-nál olyan temérdek pénz, Gilbert biztosan tudta a választ. De a többire nem tudta.

Éleslátásának ez a csődje úgy felcsigázta vele született kíváncsiságát, vagy - ha jobban tetszik - mesterségesen kifejlesztett gyanakvását, hogy elhatározta, akármilyen hűvös is az idő, a szabad ég alatt fog éjszakázni, a nedves fák alatt, tudni akarván, mi lesz a jelenet vége, ha már az elejét látta.

Andrée a nagy Trianon kapujáig kísérte apját. Magányosan és elgondolkodva bandukolt hazafelé, amikor hirtelen Nicole bukkant elő futva az úton, a rácsos kapu felől, ahol az imént állapodott meg de Beausire úrral a teendőkben.

Megpillantva úrnőjét, Nicole megállt, és Andrée intésére hozzászegődött, hogy felkísérje a szobájába.

Fél kilencre járhatott. A szokottnál gyorsabban és sötétebben szállt le az est, mert egy délről észak felé száguldó, nagy fekete felleg beborította az egész égboltot, úgyhogy Versailles-on túl, a nagy erdőségek fölött, ameddig csak ellátott a szem, e gyászos szemfedő lassacskán ráborult a hunyorgó csillagokra is, amelyek pár perccel előbb még azúrkék égen ragyogtak.

Lomha szél lebbent a föld színén, forró levegőt fújva a kókadt virágokra, amelyek úgy hajtották le a fejüket, mintha eső- és harmatalamizsnáért könyörögnének az egekhez.

Ez a baljóslatú idő sem ösztökélte sietésre Andrée-t; sőt, a szomorú és töprengő lány szinte sajnálkozva tette a lábát egyik lépcsőfokra a másik után, fölfelé menet a szobájába, és mindegyik ablaknál megállt, hogy kinézzen az égre, amely olyan jól illett a bánatához, és így késleltesse hazatérését kis lakásába.

Nicole alig bírt magával, bosszús volt, attól félt, hogy úrnőjének váratlan szeszélye miatt kifut az időből, és a foga közt halk szitkokat szórt rá, ahogy a cselédek szokták, amikor gazdáik, meggondolatlan módon, cselédeik rovására szeszélyeskednek.

Végre Andrée benyitott a szobájába, s inkább lerogyva, mintsem leülve a karosszékébe, halkan odaszólt Nicole-nak, hogy résnyire nyissa meg az udvari ablakot.

Nicole megtette.

Aztán odament úrnőjéhez, és azzal a részvevő arckifejezéssel, amelyet olyan jól tudott színlelni, mézes-mázos hangon megjegyezte:

- Attól félek, hogy a kisasszony nincs valami jól ma este; olyan vörös és dagadt a kisasszony szeme, és csak úgy csillog. Azt hiszem, nagy szüksége volna nyugalomra a kisasszonynak.

- Azt hiszed, Nicole? - kérdezte Andrée, oda sem figyelve.

És hanyagul kinyújtotta a lábát egy kis hímzett szőnyegre.

Nicole ezt a mozdulatot parancsnak tekintette a vetkőztetésre, és nekilátott, hogy kiszedje a szalagokat és a virágokat a hajából, ebből a mesteri építményből, amelyet a leggyakorlottabb kezű hajromboló sem bontott volna szét egy jó negyedóránál hamarabb.

Andrée egy szót sem szólt e művelet alatt. Nicole, hogy szabad kezet kapott, ahogy mondani szokták, csak összecsapta a munkát, és kedvére húzgálta Andrée haját, aki úgy el volt merülve gondolataiban, hogy még csak fel sem szisszent.

Az esti öltöztetés befejeztével Andrée kiadta másnapra szóló utasításait. Reggel át kell menni Versailles-ba néhány könyvért, amelyeket Philippe bizonyára elküldetett már a húgának; ezenkívül üzenni kell a hangolónak, hogy jöjjön át Trianonba felhangolni a csembalót.

Nicole azt válaszolta, nagy lelki nyugalommal, hogy ha nem keltik fel az éjjel, akkor korán fenn lesz reggel, és mire a kisasszony felébred, mindent elintéz.

- Holnap írni is fogok - mondta Andrée csak úgy magának -; igen, írok Philippe-nek, az majd megnyugtat egy kicsit.

- Annyi bizonyos - jegyezte meg Nicole egészen halkan -, hogy azt a levelet nem én viszem el.

De erre a megjegyzésre elszontyolodott, hiszen nem volt ő olyan romlott, és bánatosan gondolt rá, hogy most első ízben hagyja el jóságos úrnőjét, aki mellett kinyílt az értelme és a lelke. Andrée emléke annyi más emlékkel kapcsolódott össze, hogy ha csak egyet is érintett, megmozdult az egész lánc, mely gyermekkora első napjaihoz vezetett.

Míg ez a két különböző rangú és jellemű lányka így tűnődött ott egymás mellett, anélkül, hogy egyetlen közös gondolatuk is lett volna, az idő szaladt, és Andrée kis faliórája, amely mindig előbb járt a trianoni toronyóránál, elütötte a kilencet.

Beausire már nyilván ott volt a találkán, Nicole-nak pedig már csak egy félórája volt hátra, hogy csatlakozzék kedveséhez.

Tőle telhetően sietett levetkőztetni úrnőjét, közben fel-felsóhajtott, de Andrée ügyet sem vetett rá. Nicole hosszú hálóköpenyt adott rá, s minthogy Andrée csak ült ott mozdulatlanul, elmerülten, szemét a mennyezetre szögezve, Nicole kihúzta kebléből Richelieu üvegcséjét, s két darabka cukrot dobott egy pohárba, annyi vízzel, hogy feloldódjanak; azután, tétovázás nélkül és azzal a mindenre elszánt akarattal, amely már korán kifejlődött ebben a fiatal szívben, az üvegcséből két csepp folyadékot töltött a vízbe, mely nyomban felzavarodott, tejszínűvé vált, majd lassacskán kitisztult.

- Kisasszony - mondta ekkor Nicole -, a vizet idekészítettem, a ruhákat összehajtogattam, a mécsest meggyújtottam. Tudja, hogy reggel korán kell felkelnem; mehetek már lefeküdni?

- Igen - válaszolta szórakozottan Andrée.

Nicole meghajolt, még egyszer felsóhajtott, ezúttal is hiába, és behúzta maga mögött a kis előszobára nyíló üvegajtót. De nem ment be kis cellájába, amely, mint tudjuk, a folyosóval volt határos és Andrée előszobája felől kapta a világítást, hanem csendesen kiosont, éppen csak betámasztva a folyosóra nyíló ajtót, hogy mindenben pontosan kövesse Richelieu utasítását.

Azután, nehogy magára vonja a szomszédok figyelmét, lábujjhegyen ment le a kerti lépcsőn, leugrott a lépcsőfeljárón, és futott a kapuhoz, de Beausire úrhoz.

Gilbert nem hagyta el közben őrhelyét. Hallotta, amikor Nicole azt mondta, hogy két órán belül visszatér; várakozott. De mivel már vagy tíz perce letelt a kitűzött idő, már-már attól félt, hogy nem is jön vissza a lány.

Hirtelen meglátta: úgy futott, mint akit üldöznek.

Nicole odaért a kerítéshez, a rácson át kiadta Beausire-nak a kulcsot; Beausire kinyitotta a kaput; Nicole kiszaladt; a rácsos kapu nyikorogva csapódott be mögötte.

Ezután a kulcsot bedobták az árok füvébe, éppen Gilbert búvóhelye alá; a fiatalember hallotta a puffanását, és megjegyezte magának, hogy hová esett.

Nicole és Beausire ezalatt egérutat nyert; Gilbert hallotta távolodó lépteiket, majd kisvártatva a Nicole rendelte kocsi zörgése helyett lódobogás ütötte meg a fülét - a pár percnyi szünet bizonyára Nicole tiltakozásával telt el, aki, hercegnők módjára, hintón szeretett volna utazni -, s nem sok idő múlva már a kocsiútról hallatszott a patkócsattogás.

Gilbert fellélegzett.

Szabad volt, megszabadult Nicole-tól, azaz ellenségétől. Andrée egyedül van; Nicole, távozóban, talán benne hagyta a kulcsot is a zárban; talán be is mehet most Andrée-hoz!

Erre a gondolatra a szenvedélyes fiatalemberben birokra kelt a félelem és a bizonytalanság a kíváncsisággal és a vágyakozással.

Nekiiramodott, és ugyanazon az úton, amelyen Nicole jött az imént, a vendégház irányába futott.

Andrée, hogy magára maradt, lassan-lassan magához tért a lelkére nehezedő zsibbadtságból, és miközben Nicole, de Beausire úrba kapaszkodva, lóháton menekült, Andrée térdre borulva rebegett forró imát Philippe-ért, az egyetlen lényért, akihez őszinte és mély szeretet fűzte.

Buzgón fohászkodott, eltelve bizalommal Isten iránt.

Andrée imái nem egymáshoz kapcsolódó szavak sorából álltak; isteni elragadtatás volt az ő imája, amelyben a lélek Teremtőjéhez szárnyalt és egybeolvadt vele.

Az anyagtól megtisztult léleknek e szenvedélyes könyörgéseiben nyoma sem volt az önzésnek. Andrée valahogy úgy mondott le önmagáról, mint a hajótörött, aki felhagy minden reménnyel, s már nem magáért imádkozik, hanem hitveséért és árván maradó gyermekeiért.

Andrée-ban akkor támadt ez a lelki fájdalom, amikor elment a bátyja; nemcsak egyszerűen fájdalom volt ez: akárcsak az imádság, ez is két különböző elemből tevődött össze, de az egyiket a lányka nem is nagyon értette.

Előérzetféle volt ez, valami közelgő vésznek szinte kézzelfogható kitapintása. Olyanféle érzés, mint amikor nyilallik a gyógyuló seb helye. Az állandó fájdalom megszűnt, ám emléke tovább élt, és úgy jelezte a baj jelenlétét, mint korábban a seb maga.

Andrée még csak meg sem próbálta szabatosan megfogalmazni érzéseit; emlékeit teljesen kitöltötte Philippe, nyugtalanító érzéseit mindenestül a drága testvérre ruházta.

Andrée fölkelt, szerény könyvtárából kiválasztott egy könyvet, a keze ügyébe állította a gyertyát, és olvasni kezdett.

A könyv, amelyet kiválasztott vagy pontosabban szólva, találomra leemelt, egy növénytani szótár volt. Érthető, hogy ez a mű nem kötötte le a figyelmét, sőt, inkább elálmosította. Hamarosan könnyű pára ereszkedett a szemére, s vált mind súlyosabbá. Andrée egy ideig küszködött az álmossággal, kétszer vagy háromszor visszarántotta menekülő gondolatait, de megint csak elillantak előle; azután előrehajolt, hogy elfújja a gyertyát, és ekkor meglátta a pohár vizet, amelyet Nicole készített oda; érte nyúlt, az egyik kezével megfogta a poharat, a másikkal a kanalat, és felkeverte a félig leülepedett cukrot, majd, félig már alva, a szájához emelte a poharat.

Amikor a folyadék már-már az ajkához ért, hirtelen furcsa izgalom remegtette meg a kezét, súlyos forróság lepte el az agyát, és Andrée az idegein végigáramló fluidum zsibongatásából rémülten fedezte fel, hogy megint azok az ismeretlen, természetfeletti érzések rohanják meg, amelyek már több ízben erőt vettek rajta, és megbénították értelmét.

Csak annyi ideje volt, hogy visszategye a poharat a tányérkára, és szinte ugyanabban a pillanatban - miközben jajszó helyett csak halk sóhaj hagyta el félig nyitott ajkát - elvesztette beszélő-, látó- s érzékelőképességét, és szinte villámsújtottan zuhant vissza az ágyára, halálos kábultság martalékaként.

Ám a megsemmisülésnek ez az állapota csak pillanatnyi átmenet volt egyik létformából a másikba.

Örökre lehunytnak tűnő szemével olyan volt, mint a halott, de hirtelen feltámadt halotti állapotából, szeme újra kinyílt, és ijesztően kitágult, és mintha márványszobor lépne le síremlékéről, úgy szállt le az ágyáról.

Nem volt kétséges, hogy alszik, hogy abba a csodálatos álomba merült, amely már máskor is megakasztotta az életét.

Átment a szobán, kinyitotta az üveges ajtót, és kilépett a folyosóra, olyan merev és egyenes tartással, mintha megelevenedett márvány volna.

Megjelent a lépcsőn, tétovázás és sietség nélkül lépdelt le a lépcsőfokokon, majd a kerti teraszon tűnt fel.

Amikor Andrée a legfelső lépcsőfokra lépett, hogy lemenjen, Gilbert ugyanakkor tette a lábát a legalsóra, hogy felmenjen.

Gilbert meglátta a fehér és ünnepélyes alakot: úgy közeledett hozzá, mintha elébe jönne.

Gilbert meghátrált előtte, és behátrált egy lugasba.

Emlékezett rá, hogy látta már egyszer Andrée-t így, a Taverney kastélyban.

Andrée ellépdelt Gilbert mellett, hozzá is ért, de nem látta.

A fiatalember le volt sújtva, tökéletesen megzavarodott, térde megroggyant, reszketett.

Nem tudva mire vélni Andrée borzongató sétáját, csak szemmel követte; de a gondolatai összekuszálódtak, a vére vadul dobolt a halántékán, és Gilbert közelebb volt az őrülethez, mint ahhoz a hideg józansághoz, amelyre szüksége van a megfigyelőnek.

Ott kuporgott a fűben, a lombok alatt, és leselkedett, mint ahogy annyiszor tette már, amióta gyökeret vert szívében ez a végzetes szerelem.

Egyszerre azonban lehullt a lepel ennek a sétának a titkáról: Andrée se nem bolond, se nem háborodott, mint ahogy Gilbert hitte. Andrée találkára megy ezzel a jeges és síri testtartással.

Villám cikázott át az égen.

A villám kékes fényénél Gilbert megpillantott egy rejtőzködő férfit a sötét hársfasorban; akármilyen gyorsan lobbant is el az égi tűz lángja, meglátta a sötét háttérből kirajzolódó sápadt arcot és zilált öltözéket.

Andrée arrafelé tartott, és a férfi úgy nyújtotta elé a karját, mintha vonzaná magához.

Gilbert olyan fájdalmat érzett a szívében, mintha izzó vasat döftek volna bele; feltérdelt, hogy jobban lásson.

Ebben a pillanatban újabb villám hasította ketté az éjszakát.

Gilbert az izzadt és poros alakban ráismert Balsamóra; arra a Balsamóra, aki titokzatos módon befurakodott Trianonba; arra a Balsamóra, aki olyan ellenállhatatlanul, olyan végzetesen bűvölte magához Andrée-t, mint ahogy a kígyó bűvöli a madarat.

Két lépésre a férfitól Andrée megállt.

A férfi megfogta a kezét. Andrée testén borzongás futott végig.

- Lát? - kérdezte Balsamo.

- Igen - felelte Andrée -; de azzal, hogy így hívott, majdnem megölt.

- Bocsánat, bocsánat - mondta Balsamo -; de azt se tudom, hol áll a fejem, nem bírok magammal, megbolondulok, elpusztulok.

- Tényleg szenved - mondta Andrée, aki a keze érintésével felfogta Balsamo fájdalmát.

- Igen, igen, szenvedek, és vigasztalásért jöttem önhöz. Csak ön menthet meg.

- Kérdezzen!

- Még egyszer kérdem: lát?

- Ó, hogyne, tökéletesen.

- Eljönne hozzám, el tudna jönni?

- El, ha vezet gondolatban.

- Jöjjön!

- Most érünk be Párizsba - mondta Andrée -, megyünk a körúton, befordulunk egy utcába, amelyben csak egyetlen lámpa ég.

- Helyben vagyunk: lépjünk be, lépjünk be!

- Egy előszobában vagyunk. Jobbra van a lépcső; de ön a falhoz visz: a fal megnyílik; lépcsőfokok látszanak...

- Menjen fel, menjen! - biztatta Balsamo. - Arra visz az utunk.

- Ó, most egy szobában vagyunk; oroszlánbőrök, fegyverek. Nini, kinyílik a kandalló tűzlemeze.

- Menjünk át. Hol van most?

- Egy furcsa szobában, nincs ajtaja, az ablakokon rácsok. Micsoda felfordulás van itt!

- Üres, ugye?

- Üres.

- Felismerné azt, aki benne lakott?

- Igen, ha kapok egy tárgyat, amit érintett, ami tőle származik vagy ami az övé.

- Tessék, itt a haja.

Andrée elvette a hajat, és a testéhez érintette.

- Ó, ráismerek - mondta -, ezt az asszonyt láttam már, amikor Párizs felé menekült.

- Ő az, ő az; meg tudná mondani, mit művelt az utóbbi két órában, és hogyan szökött meg?

- Várjon, várjon; igen: fekszik egy pamlagon; a keble félig födetlen, a melle alatt sebhely.

- Nézze, Andrée, nézze, ne veszítse szem elől!

- Aludt az imént; most felébred; körülnéz; kendőt vesz elő; székre áll; a kendőt az ablakrácsra köti. Jaj, Istenem!

- Igazán meg akar halni?

- Ó, igen, nagyon elszánt. De megijed ettől a haláltól. Otthagyja a kendőt a rácson... Szállj le, ó, te szegény asszony!

- Mi az?

- Jaj, hogy sír, hogy szenved, hogy tördeli a kezét! Kiszögellést keres a falon, hogy beleverje a fejét.

- Jaj, Istenem! Jaj, Istenem! - sopánkodott Balsamo.

- Jaj, megy a kandallónak! A kandalló két márványoroszlánt formáz; mindjárt betöri a fejét az oroszlánén.

- Aztán... aztán? Nézze, Andrée, nézze, akarom!

- Megáll.

Balsamo fellélegzett.

- Figyel.

- Mit figyel? - kérdezte Balsamo.

- Vért látott meg az oroszlán szemén.

- Jaj, Istenem! Jaj, Istenem! - mormolta Balsamo.

- Igen, vért, pedig nem is sebezte meg magát. Ó, de különös! Hiszen ez nem az ő vére, hanem az öné!

- Az én vérem! - kiáltott fel Balsamo teljesen megzavarodva.

- Igen, az öné, az öné! Megvágta az ujját egy késsel, egy tőrrel, és véres ujjával megnyomta az oroszlán szemét. Látom önt.

- Igaz, igaz... De hogy szökik meg?

- Várjon, várjon, most nézegeti a vérfoltot, tűnődik, azután rányomja az ujját arra a helyre. Ni csak! a szem benyomódik, működésbe lép egy rugó. Elmozdul a kandalló tűzlemeze.

- Oktalan! - tört ki Balsamo. - Oktalan és szerencsétlen, szerencsétlen bolond vagyok! Magam árultam el magam! És kimegy? - folytatta Balsamo. - Megszökik?

- Igen, de meg kell bocsátania szegény asszonynak, olyan boldogtalan volt!

- Hol van? Hová megy? Kövesse nyomon, Andrée, akarom!

- Várjon, megáll egy percre abban a fegyverekkel és prémekkel zsúfolt szobában; az egyik szekrény nyitva van; az asztalon egy ládika, amelynek egyébként a bezárt szekrényben a helye. Az asszony megismeri a ládikát, és elviszi.

- Mi van abban a ládikában?

- Azt hiszem, az ön irományai.

- Írja le a külsejét!

- Kék bársonnyal bevont, ezüstszögekkel kivert, ezüstkapcsos, ezüstzáras ládika.

- Ó! - toppantott dühösen Balsamo. - Hát ő vitte el a ládikát?

- Igen, igen, ő volt az. Lemegy az előszobába vivő lépcsőn, kinyitja az ajtót, meghúzza a láncot, amely az utcai kaput nyitja, kilép.

- Nagyon késő van?

- Késő lehet, mert sötét van.

- Annál jobb! Nyilván nem sokkal előbb ment el, hogy én hazaértem, s talán még utolérhetem. Kövesse, Andrée, kövesse!

- Kilépett a házból, s fut, mint a veszedelem... már a körúton van... Fut... fut... meg sem áll...

- Merre tart?

- A Bastille felé.

- Látja még?

- Igen, olyan, mint a háborodott; nekimegy a járókelőknek. Most végre megáll, nézi, hogy merre jár... Kérdezősködik.

- Mit mond? Figyeljen, Andrée, figyeljen, az ég szerelmére, egy szavát se veszítse el! Azt mondta, hogy kérdezősködik?

- Igen, egy fekete ruhás embertől.

- Mit kérdez tőle?

- A rendőrfőnök címét tudakolja.

- Úgy, szóval nemcsak üres fenyegetőzés volt! Megtudja a címét?

- Meg.

- És most mit csinál?

- Visszamegy, amerről jött, betér egy rézsútosan futó utcába, átvág egy nagy téren.

- A Király tér, arra kell menni. Látja a szándékát?

- Siessen, siessen! Önt akarja feljelenteni. Ha előbb ér oda, ha találkozik de Sartines úrral, önnek vége!

Balsamo iszonyatosat üvöltött, berontott a bokrok közé, kirohant egy kiskapun, amelyet kinyitott és becsukott egy árnyalak, egy ugrással fenn termett Dzserid lova hátán, amelyik ott toporzékolt a kapuban.

A paripa, hogy egyszerre sarkallták szóval és sarkantyúval, nyílsebesen elszáguldott Párizs felé, és csak az utcakő csattogása jelezte, hogy merre vágtat.

Andrée pedig ott állt, hidegen, némán, halványan. Azután, mintha Balsamo elragadta volna az életét is, összerogyott és elzuhant.

Balsamo olyan vad dühvel eredt Lorenza nyomába, hogy elfelejtette felébreszteni Andrée-t.

Andrée nem egyszerre vesztette el az eszméletét, mint ahogy mondottuk, hanem lassan, úgy, hogy most mindjárt megpróbáljuk érzékeltetni.

Egyedül, elhagyottan, megdermedve attól a belső hidegségtől, amely az idegrendszer nagy megrázkódtatásait szokta követni, Andrée hamarosan támolyogni és rángatózni kezdett, mintha epilepszia törne rá.

Gilbert még most is ott volt, meredten, mozdulatlanul, előredőlve nézte, falta a szemével. Gilbert számára azonban, ez könnyen belátható, Gilbert számára, aki nem ismerte a mágneses jelenségeket, sem delejes álom, sem akaratátvitel nem létezett. Gilbert semmit vagy úgyszólván semmit sem hallott a lány és Balsamo párbeszédéből. Andrée most másodszor, Trianonban, ugyanúgy, mint annak idején Taverneyben, láthatólag vakon engedelmeskedett ennek a férfinak, aki oly ijesztő és különös hatással volt rá; Gilbert számára mindez végül is ebben a néhány szóban összegeződött: "Andrée kisasszonynak szeretője van, vagy legalábbis szeret egy férfit, akivel az éj leple alatt találkozgat."

Andrée és Balsamo párbeszéde, noha igen csendesen folyt, magán viselte a civakodás összes jegyeit. Balsamo, ahogy félőrülten, magából kikelve elrohant, olyan volt, mint a kétségbeesett szerelmes; a magára maradt, mozdulatlan, néma Andrée leginkább az elhagyott kedvesre emlékeztetett.

Gilbert szeme láttára a lány megtántorodott, a kezét tördelte, támolygott; elszoruló torkából fojtott hörgés tört fel kétszer vagy háromszor; Andrée megpróbálta, jobban mondva, a természet megpróbálta kivetni azt a mértéktelenül adagolt fluidumot, amely delejes álmában látnoki képességgel ruházta fel a lányt, amint az előző fejezetben leírt tüneményekből láthattuk.

Ámde a természet alulmaradt, és Andrée-nak sem sikerült kivonnia magát Balsamo rajta felejtett maradék akaraterejének hatása alól. Nem volt képes megoldani a titokzatos, szétbonthatatlan köteléket, amely gúzsba kötötte; és addig-addig tusakodott, hogy a végén görcsökben vonaglott, akár egykor háromlábú székükön a püthiák, a templom oszlopcsarnokában zsibongó, jóslatváró hivők előtt.

Andrée elvesztette egyensúlyát, és fájdalmas nyögést hallatva, úgy zuhant a homokra, mintha az a villám sújtotta volna le, amely abban a pillanatban hasította ketté az égboltot.

De úgyszólván még meg sem érintette a földet, amikor Gilbert, egy tigris rugalmasságával és erejével odaugrott hozzá, a karjába kapta, és szinte észre sem véve, hogy terhet cipel, felvitte a szobába, amelyet a lány Balsamo parancsának engedelmeskedve hagyott el, és ahol még égett a gyertya a megvetett ágy mellett.

Gilbert minden ajtót tárva talált, úgy, ahogy Andrée hagyta.

Belépve, belebotlott a pamlagba, s természetes módon oda tette le a hideg és élettelen testet.

Kiverte a forró láz az élettelen test érintésére; idegei borzongtak, vére forrt.

Első gondolata azonban ártatlan volt és tiszta: először is fel kell támasztania ezt a szépséges szobrot; nézte, hol a korsó, hogy néhány csepp vizet hintsen Andrée arcára.

De abban a pillanatban, amikor már nyúlt a kristálykancsó karcsú nyakához, úgy rémlett, mintha szilárd, de könnyű léptek alatt reccsenne meg az Andrée szobájához vivő tégla- és falépcső.

Nicole nem lehetett az, mivel Nicole megszökött de Beausire úrral; Balsamo sem lehetett az, mivel Balsamo elvágtatott a Dzseriden.

Csak valami idegen lehetett.

Gilbert-t, ha itt érik, elkergetik. Andrée olyan volt neki, mint azok a spanyol királynők, akiket alattvaló még akkor sem érinthet, ha az életüket kell megmentenie.

Mindezek a gondolatok úgy csaptak le Gilbert lelkére, mint a siketítőn harsogó jégeső, s annyi idő sem kellett hozzá, amennyi alatt az a végzetes idegen egyik lépcsőfokról a másikra tette a lábát.

A léptek jöttek, közeledtek, Gilbert nem tudta volna pontosan megmondani, milyen messze vannak, olyan zúgással töltötte be a levegőeget a zivatar; de a fiatalember, fölényes hidegvérével és eszével megállapította, hogy itt nincs keresnivalója, minélfogva az a legfontosabb, hogy ne lássák meg.

Gyorsan elfújta Andrée szobájában a gyertyát, és beugrott abba a kis fülkébe, amely Nicole-nak szolgált lakásul. Innét, a fülke üvegajtaján át belátott Andrée szobájába meg az előszobába is.

Az előszobában éjjeli mécses égett egy kis konzolon. Gilbert először arra gondolt, hogy ezt is elfújja, úgy, mint a gyertyát, de nem volt már rá ideje; a léptek már a folyosó kövén kopogtak, kissé fojtott szuszogás hallatszott, egy férfialak jelent meg a küszöbön, beóvakodott az előszobába, becsukta maga mögött az ajtót, és rátolta a reteszt.

Gilbert-nek csak annyi ideje volt, hogy behúzódjék Nicole fülkéjébe, és behúzza maga után az üvegajtót.

Gilbert visszafojtotta a lélegzetét, arcát az üvegre tapasztotta, és hegyezte a fülét.

A zivatar fenségesen morajlott a fellegekben, súlyos esőcseppek kopogtak és paskolták az ablaküvegeket Andrée szobájában és a folyosón, ahol egy nyitva felejtett ablak nyikorogva lengett a sarkain, s ha a folyosón végigsüvítő szél neki-nekiment, hangos csattanással vágódott neki az ablakkeretnek.

De a természet háborgása és a külső zajok, ha mégoly félelmetesek voltak is, nem ijesztették meg Gilbert-t; minden gondolata, egész élete és lelke most a szemében összpontosult, a szeme pedig arra a férfira szegeződött.

A férfi átvágott az előszobán, Gilbert-től kétlépésnyire, és tétovázás nélkül belépett a szobába.

Gilbert látta, hogy a férfi odatapogatózik Andrée ágyához, meglepett mozdulatot tesz, amikor az ágyat üresen találja, és szinte ugyanabban a pillanatban meglöki a könyökével a gyertyatartót az asztalon.

A gyertya feldőlt, és Gilbert hallotta, hogy a gyertyatartó kristály cseppfogója eltörik az asztal márványlapján.

A férfi fojtott hangon, kétszer elismételte:

- Nicole! Nicole!

"Miért Nicole? - tűnődött Gilbert a rejtekhelyén. - Miért hívja ez az ember Nicole-t, holott Andrée-t kellene hívnia?"

A férfi, minthogy nem kapott választ, fölvette a földről a gyertyát, és lábujjhegyen kiment az előszobába, hogy a mécses lángjánál meggyújtsa.

Gilbert ekkor a különös éjszakai látogatóra összpontosította minden figyelmét; talán a falon is áthatolt volna a tekintete, olyan nagyon akarta látni.

Gilbert hirtelen megborzongott, és még beljebb húzódott sötét rejtekhelyén.

A két lángnyelv egybemosódó fényénél borzongva és a rémülettől szinte holtra válva ismerte fel a gyertyát tartó férfiban a királyt.

Ekkor egyszeriben megértett mindent: Nicole szökését, a közös pénzszámlálást Beausire-ral, a nyitva hagyott ajtót, Richelieu-t, Taverneyt, és ezt az egész titokzatos és baljós szövedéket, amelynek a lány volt a középpontjában.

Ekkor értette meg Gilbert, hogy a király miért szólongatta Nicole-t, a bűntársát, ezt a készséges júdást, aki elárulta és kiszolgáltatta úrnőjét.

De ha arra gondolt, hogy miért jött a király ebbe a szobába, és hogy mi fog mindjárt lejátszódni a szeme előtt, Gilbert-nek fejébe szállt a vér, és elvakította.

Üvölteni szeretett volna; de a félelem, ez a kiszámíthatatlan, szeszélyes és legyőzhetetlen érzés, a félelem ettől a még így is tekintélyes férfiútól, akit francia királynak hívtak, megbénította Gilbert nyelvét, és odatapasztotta a szájpadlásához.

XV. Lajos eközben visszament a szobába a gyertyával.

Mihelyt belépett, megpillantotta Andrée-t fehér muszlin hálóköntösében; Andrée úgyszólván mezítelen volt, feje a pamlag támlájára hanyatlott, egyik lába egy vánkoson nyugodott, a másik megmerevedve és csupaszon, lelógott a szőnyegre.

A király elmosolyodott erre a látványra. A gyertya megvilágította baljós mosolyát; de szinte ugyanakkor, szinte ugyanolyan baljós mosoly jelent meg Andrée arcán is.

XV. Lajos néhány szót suttogott - Gilbert szerelmi vallomásnak értelmezte -, majd az asztalra téve a gyertyát, megfordult, kitekintett a lángoló égboltra, azután letérdelt a lány elé, és megcsókolta a kezét.

Gilbert megtörölte verítékező homlokát. Andrée nem mozdult.

A király érezte, hogy milyen hideg az a kéz, a tenyerébe vette hát, hogy melengesse, a másik karjával pedig átölelve szép és engedelmes testét, fölébe hajolt, hogy elsuttogja neki azokat a szerelmes és cirógató szavakat, amelyeket szunnyadó lányoknak szoktak a fülébe suttogni.

E pillanatban olyan közel volt a király arca a lányéhoz, hogy majdnem hozzáért.

Gilbert megtapogatta magát, és fellélegzett, amikor a zubbonya zsebében megérezte annak a hosszú késnek a nyelét, amellyel a park lugasait szokta nyesegetni.

Az arc ugyanolyan jeges volt, mint a kéz.

A király fölegyenesedett; pillantása most Andrée csupasz lábfejére esett, olyan pici és fehér volt ez a láb, mint Hamupipőkéé. A király a tenyerébe vette és megborzongott. A láb olyan hideg volt, mint egy márványszoboré.

Gilbert, kinek a szeme előtt ennyi szépség tárult fel, úgy érezte, hogy ez a kéjvágyó király őt magát lopja meg, összecsikordította a fogát, és kicsattantotta a kést, amelyet eddig csukva tartott.

Eközben azonban a király elengedte Andrée lábát, mint ahogy elengedte az imént a kezét meg az arcát, és meghökkenve a lány alvásától, amelyet eleinte afféle kacér szemérmeskedésnek gondolt, keresni kezdte az okát ennek a halálos hidegségnek, amely ellepte a szép test végtagjait, és azon tűnődött magában, vajon dobog-e még a szív, ha ilyen jeges a kéz, a láb és az arc.

Szétnyitotta Andrée köntösét, felfedte szűzi keblét, és félénk de egyszersmind szemérmetlen ujjaival kitapogatta a néma szívet a hideg mell alatt, mely olyan fehér volt és olyan keményen gömbölyödött, mint az alabástrom.

Gilbert félig kilépett az ajtón, a kését markolva, a szeme villogott, fogát csikorgatta, és el volt szánva rá, hogy ha a király folytatja a kutakodást, belevágja a kését, aztán önmagát öli meg vele.

Hirtelen iszonyatos mennydörgés rázta meg a szoba bútorait, még a pamlagot is, amely előtt XV. Lajos térdelt; egy lilás és kénes színekben játszó villám olyan halotti és villódzó fénnyel árasztotta el Andrée arcát, hogy XV. Lajos, megrémülve ettől a sápadtságtól, ettől a néma mozdulatlanságtól, hátrahőkölve suttogta:

- De hiszen ez a lány meghalt!

Az a gondolat, hogy egy hullát ölelgetett, megfagyasztotta a király ereiben a vért. Az asztalhoz lépett a gyertyáért, visszament Andrée-hoz, és az imbolygó láng fényénél megnézte az arcát. Látva elkékült ajkát, karikás szemét, szétzilált haját, mozdulatlan keblét, felordított, elejtve a gyertyát, megtántorodott, és mint a részeg, kibotorkált az előszobába, rémületében nekimenve a válaszfalnak.

Nemsokára a lépcsőn, majd a kerti homokon hallatszottak sietős léptei; ám a szélvihar, mely a levegőben örvénylett és csavargatta a bús fák ágait, hatalmas és viharos leheletével elsodorta a léptek zaját.

Ekkor Gilbert, a kését szorongatva, némán és komoran előjött rejtekhelyéről. Andrée szobájának küszöbéig ment, és néhány másodpercig elmerülten nézte a mélyen alvó lányt.

Ezalatt a felborult gyertya a szőnyegről megvilágította ennek az imádnivaló holttestnek kecses lábfejét és finom ívelésű lábát.

Gilbert lassan becsukta a kését; arcára, észrevétlenül, könyörtelen és elszánt kifejezés ereszkedett; odament az ajtóhoz, amelyen a király távozott, és hallgatózott.

Több mint egy percig fülelt.

Azután, mint ahogy a király tette, ő is becsukta az ajtót, és rátolta a reteszt.

Azután elfújta a mécsest az előszobában.

Azután, ugyanazzal a lassúsággal, ugyanazzal a sötéten izzó tekintettel, visszament Andrée szobájába, és eltiporta a gyertyát, amely szétfolyt a parketten.

A hirtelen sötétség kioltotta az ajkára rajzolódó vészjósló mosolyt.

- Andrée! Andrée! - suttogta. - Megmondtam neked, hogy ha harmadszor is a kezem közé kerülsz, nem szabadulsz meg többé úgy, mint az első két alkalommal. Andrée! Andrée! Iszonyatos befejezést kell adni annak az iszonyatos regénynek, amelynek a megírásával megvádoltál engem!

És karját kitárva megindult a pamlag felé, ahol hidegen, mozdulatlanul és érzékeitől megfosztva feküdt Andrée teste.

Láttuk, hogyan ment el Balsamo.

Villámsebesen vitte a Dzserid. Az izgalomtól és félelemtől sápadt lovas ráfeküdt a lobogó sörényű paripa hátára, félig nyitott ajkán át szívta be a levegőt, amelyet úgy hasított a ló szügye, mint hajóorr a hullámokat.

A fák és a házak félelmetes kísértetalakok gyanánt tünedeztek el mögötte. Úgyszólván észre sem vette, amikor megelőzte a nyikorgó tengelyű súlyos batárt, az elébe fogott öt nehéz lóval, amelyek megbokrosodtak ennek az eleven meteornak közeledtére, nem érezvén meg, hogy rokon fajta velük.

Balsamo így tett meg vagy egy mérföldet, az agya úgy tüzelt, a szeme úgy szikrázott, forró zihálása olyan messzire hallatszott, hogy korunk poétái bizonyára azokhoz a tűzzel és gőzzel fortyogó, félelmetes szellemekhez hasonlították volna, amelyek megelevenítik és a vaspályákon előreröpítik a füstokádó, súlyos masinákat.

A ló és a lovasa néhány másodperc alatt végigszáguldott Versailles-on; az a néhány helybeli lakos, aki még az utcán ténfergett, csak szikraözönt látott tovairamlani.

Balsamo még egy mérföldet vágtatott; a Dzseridnek negyedóra sem kellett ehhez a két mérföldhöz, de ez a negyedóra egy évszázaddal ért fel.

Balsamo agyába hirtelen belehasított egy gondolat.

Egy szempillantás alatt megfékezte acélizmú paripáját, mely remegő inakkal torpant meg.

Megállás közben a Dzserid behajlította a hátsó lábát, és mellső patáit a homokba vágta.

A ló és lovasa kifújta magát.

Balsamo, míg zihálva szedte a lélegzetet, fölemelte a fejét.

Aztán egy kendővel megtörölgette verejtékes halántékát, s míg táguló orrcimpákkal szimatolt bele a szélbe, így kiáltott bele az éjszakába:

- Ó, te szegény esztelen, te! Sem lovad futása, sem vágyad heve el nem éri soha a villám gyorsaságát, az elektromos kisülés sebességét, pedig másként el nem kerülheted a fejed fölött tornyosuló vészt, gyors eredményre, azonnali hatásra, ellenállhatatlan erőre van szükséged, hogy megbénítsd a lábat, mely nyomodba ered, a nyelvet, mely beszélni kezd; szükséged van olykor-olykor a diadalmas álomra, hogy visszahódítsd a rabszolgát, aki letépte láncát. Ó, csak kerüljön még egyszer a kezembe...

Balsamo a fogát csikorgatta, és kétségbeesett mozdulatot tett.

- Ó, hiába erőlködöl, Balsamo, hiába futsz - kiáltotta -, Lorenza már ott van: mindjárt beszélni fog; talán beszélt is már. Jaj, az a nyomorult nőszemély! A pokol minden kínja is kevés volna, hogy méltón megbűnhődjön!

- Próbáljuk meg, próbáljuk meg - folytatta felvont szemöldökkel, merev tekintettel, állát a tenyerébe hajtva -, próbáljuk meg: vagy puszta szó, vagy szilárd tény a tudomány; a tudomány vagy ér valamit, vagy sem; de én akarom! Lássuk... Lorenza! Lorenza! Azt akarom, hogy aludj; Lorenza, akárhol légy is, aludj, aludj, akarom, számítok rá!

- Jaj, nem, nem - motyogta csüggedten -; hazugság, nem hiszek benne; nem merek számítani rá, holott az akarat mindenható. Pedig nagyon szilárdan akarom, minden erőmmel akarom. Hasítsd a levegőt, győzedelmes akaratom! Keresztezd az ellenkező vagy közömbös akaratrezgéseket! Hatolj át a falakon, úgy üsd át őket, mint az ágyúgolyó! Üldözd Lorenzát, akárhová megy is! Sújtsd le, semmisítsd meg! Lorenza, Lorenza, azt akarom, hogy aludj el! Lorenza, azt akarom, hogy némulj meg!

Néhány percig erre a célra irányította gondolatát, belepréselve az agyába, hogy még nagyobb erőre tegyen szert, ha Párizs felé száll; e titokzatos művelet után, amelyben bizonyára részt vettek a minden dolgok Urának és parancsolójának akaratával megtöltött isteni atomok is, Balsamo, fogát csikorgatva, kezét ökölbe szorítva, megrántotta a gyeplőszárat, de most sem a térdével, sem a sarkantyújával nem ösztökélte a Dzseridet.

Mintha saját magát akarta volna meggyőzni.

A nemes mén most csendesen poroszkált, gazdájának néma engedélye szerint, a fajtájára jellemző kényességgel, szinte hangtalanul érintve könnyű lépteivel az út kövét.

Balsamo azonban ez alatt az idő alatt, mely a felületes szemlélő számára elveszettnek tűnhetett, valóságos haditervet kovácsolt; akkor fejezte be tervét, amikor a Dzserid patkói már Sèvres kövezetén csattogtak.

A park rácsos kapujához érve, megállt és körülnézett; mintha várt volna valakit.

Kisvártatva csakugyan előjött valaki a kocsibejáróból, és odalépett hozzá.

- Te vagy az, Fritz? - kérdezte Balsamo.

- Igen, mester:

- Érdeklődtél?

- Igen.

- Dubarryné hol van: Párizsban vagy Luciennes-ben?

- Párizsban.

Balsamo az égre emelte diadalmas tekintetét.

- Hogy jöttél?

- A Szultánnal.

- Hol van?

- Ennek a fogadónak az udvarán.

- Felnyergelve?

- Igen.

- Jól van, állj készenlétben!

Fritz elment, hogy eloldja a Szultánt. Megbízható német ló volt, az a fajta, amelyik makrancoskodik egy kicsit, ha erőltetik, de azért megy, amíg bírja szusszal, a gazdája meg győzi sarkantyúval.

Fritz visszament Balsamóhoz.

Balsamo írt valamit a lámpa alatt, amelyet a vámszedők egész éjjel égettek, számadásaik elvégzése céljából.

- Menj vissza Párizsba - mondta Balsamo -, és akárhol találod is Dubarrynét, add át neki személyesen ezt a levelet; van rá egy félórád; azután visszamégy a Szent Kolozs utcába, és megvárod signora Lorenzát, aki hamarosan ott lesz; szó nélkül beengeded, semmiben sem ellenkezel vele. Most eriggy, és ne feledd, hogy egy félórán belül el kell végezned a megbízatásodat.

- Jól van - mondta Fritz -, meglesz.

S míg ezt a biztató választ adta Balsamónak, sarkantyúval és korbáccsal úgy megbiztatta a Szultánt, hogy az, megijedve ettől a szokatlan bánásmódtól, fájdalmas nyerítéssel indult útnak.

Balsamo pedig, lassanként magához térve, szintén Párizsnak tartott, ahová meg is érkezett háromnegyed óra múlva, úgyszólván kipihent arccal és nyugodt vagy inkább elgondolkodó tekintettel.

Balsamónak igaza volt: akármilyen gyors lábú volt is a Dzserid, a puszták nyerítő gyermeke, csupán az akaraterő mérkőzhetett a börtönéből szökött Lorenza sebességével.

A fiatal nő a Szent Kolozs utcából rátért a körútra, majd jobbra fordulva, hamarosan meglátta a Bastille bástyáit; de Lorenza, akit állandóan rács mögött tartottak, nem ismerte Párizst; különben is, a legelső célja az volt, hogy minél messzebb kerüljön attól az átkozott háztól, amelyben csak börtönét látta; a bosszú majd jöhet azután.

Egészen megzavarodva és kifulladva ért a Szent Antal negyedbe, amikor hozzászegődött egy ifjú, aki pár perce csodálkozva követte.

Lorenza ugyanis, ez a Róma környéki olasz nő, majdnem mindig a különlegességeknek hódolván, fittyet hányt a divatnak, a korabeli ruháknak és szokásoknak, s inkább a keleti nők módjára, semmint európai módon öltözködött, azaz mindig bőre hagyott, pazar ruhákban járt, és ennélfogva ugyancsak kevéssé hasonlított azokra a bájos, darázsderekú babákra, akiken csak úgy suhog a selyem és a muszlin, amely alatt mintha úgyszólván nem is lenne test, annyira légiesnek kívánnak látszani.

Lorenza tehát semmi mást nem őrzött meg, vagy mondjuk inkább, semmi mást nem vett át a korabeli francia női divatból, csak a kéthüvelykes sarkú cipőt, ezt a képtelen lábbelit, amely ívben feszítette meg a lábfejet, kiemelte a boka kecsességét, és ebben a korántsem mitológiakedvelő században megakadályozta, hogy az Arethuszák elmenekülhessenek az őket üldöző Alpheioszok elől.

Alpheiosz tehát, aki üldözőbe vette a mi Arethuszánkat, könnyűszerrel utolérhette; meglátta isteni lábát a szatén- és csipkeszoknyák alatt, kendőzetlen haját, különös tűzben égő szemét a feje és nyaka köré kerített köpenyke árnyékában; álruhás dámának vélte Lorenzát, aki éppen maszkabálra vagy szerelmi légyottra tart, fiáker híján, gyalogszerrel, valamelyik külvárosi házacskába.

Odalépett tehát hozzá, és kalaplevéve így szólította meg:

- Isten a tanúm, asszonyom, hogy ebben a cipőben nem jut messzire, hiszen ebben járni sem lehet; ha hajlandó elfogadni a karomat, amíg kocsit nem találunk, szívesen elkísérem oda, ahová igyekszik.

Lorenza hirtelen feléje fordult, és mély tüzű, fekete szemével jól megnézte azt a személyt, aki ezt az ajánlatot tette, amelyet a legtöbb asszony szemtelen tolakodásnak tekintett volna. Megállt, és így felelt:

- Jól van, elfogadom.

A fiatalember előzékenyen odanyújtotta karját.

- Hová megyünk, asszonyom? - kérdezte.

- A rendőrfőnökségre.

A fiatalember összerezzent.

- De Sartines úrhoz? - kérdezte.

- Nem tudom, hogy de Sartines-nak hívják-e; de én azzal a személlyel akarok beszélni, aki a rendőrség főnöke.

A fiatalember gondolkodóba esett.

Gyanúsnak találta ezt a szép fiatal nőt, aki ebben a különös öltözékben, este nyolc órakor Párizs utcáin csatangol egy ládikával a hóna alatt, és a rendőrfőnökséget keresi, amelynek éppen most fordított hátat.

- Ej, az ördögbe is - mondta -, a rendőrfőnök úr palotája nem itt van.

- Hát hol?

- A Saint-Germain negyedben.

- És hogy jutok el a Saint-Germain negyedbe?

- Erre, asszonyom - válaszolta a fiatalember hűvösen, de még most is udvariasan -; és ha akarja, mihelyt kocsit találunk...

- Igen, igen, kocsit, jól mondja.

A fiatalember visszakísérte Lorenzát a körútra, s megpillantva egy fiákert, odaintette.

A kocsis odahajtott az intésre.

- Hová megy a hölgy? - kérdezte.

- De Sartines úr palotájába - felelte a fiatalember.

És még mindig előzékenyen, vagy inkább csodálkozva, elköszönt Lorenzától, s miután felsegítette a kocsiba, sokáig nézett utána, mint ahogy álmunkban nézünk egy elillanó látomás után.

A kocsis megszeppenve hallotta a rettegett nevet, megcsapkodta lovait, és elhajtott a jelzett irányba.

Amikor Lorenza a Király téren vágott át, akkor látta és hallotta meg delejes álmában Andrée, és árulta el Balsamónak.

Lorenza húsz percen belül a palota kapujában volt.

- Megvárjam, szép hölgyem? - kérdezte a kocsis.

- Várjon - felelte szórakozottan Lorenza.

És könnyedén belibbent a fényes palota kapuján.

Lorenza az udvarban egy sereg rendőr és katona között találta magát.

Megszólította a legközelebb álló királyi gárdistát, és megkérte, hogy vezesse el a rendőrfőnökhöz; ez a gárdista egy svájci testőrhöz utasította, aki meglátva ezt a pompás öltözetű, szép idegen nőt, hóna alatt a díszes ládikával, nyomban rájött, hogy itt nem valami haszontalan látogatóról lehet szó, és a főlépcsőn kísérte föl az előszobába, ahová ennek a svájci testőrnek vallatásszámba menő faggatózása után, a nap és az éj bármely órájában bárki elhozhatta Sartines úrnak szóló felvilágosításait, feljelentéseit vagy kérelmeit.

Mondanunk sem kell, hogy a látogatók két első csoportját sokkal szívesebben fogadták, mint az utolsót.

Lorenza a törvényszolga kérdésére csak ezzel a kérdéssel válaszolt:

- Ön de Sartines úr?

A törvényszolga ugyancsak megrökönyödött, hogy fekete ruháját és szolgálati acélláncát valaki összetéveszti a rendőrfőnök hímzett ruhájával és bodros parókájával; de mivel a hadnagy sem veszi zokon, ha kapitánynak nézik, mivel a nő kiejtéséről felismerte az idegent, akinek határozott és biztos pillantása nem vallott bolondra, a törvényszolga bizonyosra vette, hogy a látogató valami fontos dolgot hoz abban a ládikában, amelyet olyan féltőn szorongat a hóna alatt.

De Sartines úr óvatos és gyanakvó férfiú volt, s mivel egypárszor megpróbálták már tőrbe csalni, nem kevésbé csábító csalétekkel, mint amilyen ez a szép olasz nő volt - nagyon vigyáztak rá.

Lorenzának ilyenformán el kellett viselnie vagy féltucatnyi titkár és inas kérdezősködését, faggatózását és gyanakvó pillantásait.

A sok kérdezősködésből és válaszból végül is csak az derült ki, hogy de Sartines úr nem érkezett még vissza, és Lorenzának várakoznia kell.

A fiatal nő ekkor komor hallgatásba burkolózott, és tétován járatta szemét a tágas előszoba kopár falain.

Végre megszólalt egy csengő; fogat gördült be az udvarra, és egy másik törvényszolga szólt Lorenzának, hogy de Sartines úr várja.

Lorenza felkelt és átment két termen, amely még az övénél is furább öltözetű, gyanús alakokkal volt tele; végül bevezették egy nyolcszögletű dolgozószobába, ahol tömérdek gyertya égett.

Egy ötven-ötvenöt éves forma férfi, házikabátban és lágy hullámokba bodorított, rizsporos, hatalmas parókában, egy magas írószekrény előtt ülve dolgozott; a bútor felső részébe illesztett két tükörlapban az ott dolgozó kényelmesen láthatta a szobájába lépőket, és tanulmányozhatta arcukat, mielőtt idejük lett volna vonásaikat az ő arckifejezéséhez igazítani.

E bútor alsó része fiókos szekrénynek volt kiképezve, belsejében számtalan rózsafa fiókkal; mindegyik fiók más-más betűkombinációra nyílt. Sartines úr azokat az irományokat és rejtjeles írásokat zárta be ide, amelyeket, míg ő élt, senki más el nem olvashatott, mivel a bútorhoz egyedül neki volt kulcsa, de a halála után sem fejthette meg őket senki, hacsak egy még titkosabb fiókban meg nem leli a rejtjelek kulcsát is.

Ez az íróasztal vagy mondjuk inkább, szekrény, a felső rész tükörlapjai alatt még tizenkét fiókot rejtegetett, amelyeket egyidejűleg zárt egy láthatatlan szerkezet; ezt a bútordarabot, amelyet egyenest a régens tervezett, hogy vegytani vagy politikai titkokat őrizgessen benne, a herceg később Dubois-nak ajándékozta, Dubois pedig Dombreval rendőrfőnökre hagyta; Sartines úr ez utóbbitól örökölte a bútort és titkát; Sartines úr azonban csak a hagyományozó elhunyta után volt hajlandó birtokába venni, és akkor is csak úgy, hogy előbb átalakíttatta valamennyi zárat. Eléggé közismert bútordarab volt ez, és olyan jól zárt, hogy mint mondogatták, Sartines úr bizonyára nem csupán a parókáit tartogatta benne.

A kritikus elmék, s ilyenek szép számmal akadtak e korban, azt állították, hogy ha át lehetne látni e bútor lapjain, valamelyik fiókban egész biztosan megtalálnák azokat a hírhedt szerződéseket, amelyek értelmében őfelsége XV. Lajos gabonaüzérkedést folytat leghűségesebb alattvalója, de Sartines úr közvetítésével.

A rendőrfőnök úr tehát a rézsútosan álló tükörben látta Lorenza sápadt és komoly tükörképét, amint a ládikával a hóna alatt közeledik hozzá.

A fiatal nő a szoba közepén megállt. Viselete, alakja, mozgása meghökkentette a rendőrfőnököt.

- Kicsoda ön? - kérdezte, hátra sem fordulva, s a tükörképét nézve. - Mit akar tőlem?

- De Sartines rendőrfőnök úrral beszélek? - kérdezte Lorenza.

- Azzal - válaszolta amaz kurtán.

- Mi bizonyítja ezt?

De Sartines úr hátrafordult.

- Elegendő bizonyíték, hogy az vagyok, akit keres, ha lecsukatom? - kérdezte.

Lorenza nem felelt.

A hazájabeli nők utolérhetetlen méltóságával pillantott körül: kereste a széket, amelyet de Sartines úr nem tolt oda neki.

A férfit meggyőzte ez az egyetlen pillantás: de Sartines úr, Alby grófja, végtére is elég jó nevelést kapott.

- Üljön le! - mondta mogorván.

Lorenza odahúzott egy karosszéket, és leült.

- Beszéljen röviden! - mondta a tisztviselő. - Halljam, mit akar?

- Uram - mondta a fiatal nő -, azért jöttem, hogy oltalmát kérjem.

De Sartines úr rávillantotta gunyoros tekintetét.

- Nocsak! - jegyezte meg.

- Uram - folytatta Lorenza -, engem elraboltak a családomtól és csalárd házassággal egy férfi hatalmába adtak, aki három év óta elnyom, és halálra gyötör.

De Sartines úr nézte ezt a nemes arcot, és maghatódott ettől a lágyan zengő, dallamos beszédtől.

- Ön hová való? - kérdezte.

- Római vagyok.

- Mi a neve?

- Lorenza.

- Milyen Lorenza?

- Feliciani.

- Nem ismerem ezt a családot. Ön demoiselle?

Ez a szó, mint tudjuk, ebben a korban úri családból származó lányt jelentett. Manapság úrinőnek számít minden lány, ha férjhez megy; és mindegyik beéri annyival, hogy madame-nak szólítsák.

- Demoiselle vagyok - mondta Lorenza.

- Na és? Mit kíván?...

- Hogy mit? Igazságot azzal az emberrel szemben, aki bebörtönzött és megfosztott szabad mozgásomtól!

- Nekem ehhez semmi közöm - mondta a rendőrfőnök -; ön a felesége.

- Legalábbis ő ezt állítja.

- Hogyhogy ő ezt állítja?

- Úgy, hogy én nem tudok semmiről, mivel aludtam, amikor megkötötték a házasságot.

- Jó alvókája van, a teremtésit!

- Tessék?

- Azt mondtam, hogy semmi közöm hozzá; forduljon ügyészhez, és indítson pert; nincs kedvem beleelegyedni holmi családi perpatvarokba.

És de Sartines úr félreérthetetlen kézmozdulata ezt jelentette: "Menjen a dolgára!"

Lorenza nem mozdult.

- Mit akar még? - kérdezte de Sartines úr megütközve.

- Még nem fejeztem be - mondta amaz -, és gondolhatja, nem azért jöttem ide, hogy semmiségeken siránkozzam; bosszút akarok állni. Mondtam már, honnan származom: az én hazámban a nők megbosszulják magukat, és nem siránkoznak.

- Az már más - mondta de Sartines úr -; de siessen, szép hölgyem, az időm drága.

- Mondtam már, hogy védelemért jöttem önhöz: megkapom?

- Védelemért, ki ellen?

- Az ellen a férfi ellen, akin bosszút akarok állni.

- Olyan nagy hatalmú az illető?

- Királynál is hatalmasabb.

- Beszéljünk okosan, kedves hölgyem... Miért nyújtsak én védelmet egy férfi ellen, aki ön szerint hatalmasabb a királynál is, egy vélelmezett bűntettért? Ha bosszút akar állni azon az emberen, ám tegye. Én nem bánom; de ha bűnös módon teszi, letartóztattatom; aztán majd meglátjuk; nálunk ilyen az ügymenet.

- Nem, uram - tiltakozott Lorenza -, ön nem fog engem letartóztatni, mert az én bosszúm igen nagy hasznára van önnek, a királynak, Franciaországnak. Bosszúból fölfedem ennek az embernek a titkait.

- Ejha! Hát titkai vannak ennek az embernek? - kérdezte Sartines, önkéntelen kíváncsisággal.

- Nagy titkai, uram.

- Mifélék?

- Politikaiak.

- Mondja el.

- De hát kapok-e védelmet?

- Miféle védelmet kíván? - kérdezte a tisztviselő fagyos mosollyal -: pénzt vagy jóindulatot?

- Azt kérem, uram, hogy beléphessek egy szerzetesrendbe; ott akarok élni, ismeretlenül, eltemetve. Azt kérem, hogy a kolostor legyen a sírboltom, de azt a sírboltot ne törhesse fel soha senki.

- Na, ez nem olyan nagy kívánság - mondta a tisztviselő. - Megkapja a kolostorát; és most beszéljen!

- Szavát adja rá, uram?

- Azt hiszem, ez már megtörtént.

- Akkor hát - mondta Lorenza -, fogja ezt a ládikát; olyan titkok vannak benne, hogy ha megismeri őket, reszketni fog a király és a királyság életéért.

- Ön tehát ismeri ezeket a titkokat?

- Felületesen; de azt tudom, hogy léteznek.

- És hogy fontosak?

- Hogy rettenetesek.

- Azt mondja, politikai titkok?

- Sosem hallott még egy titkos társaság létezéséről?

- A szabadkőművesekről?

- A láthatatlanok társaságáról.

- De igen; csakhogy nem hiszek benne.

- Ha kinyitja a ládikát, majd hinni fog.

- No fene! - kiáltott fel Sartines. - Hát akkor lássuk!

És kivette Lorenza kezéből a ládikát.

De hirtelen meggondolta magát, és letette az íróasztalra.

- Nem - mondta bizalmatlanul -, nyissa ki saját maga.

- De nekem nincsen hozzá kulcsom.

- Hogyhogy nincsen hozzá kulcsa? Idehoz nekem egy ládikát, amelyben egy királyság biztonsága rejlik, és otthon felejti a kulcsát!

- Olyan nehéz kinyitni egy zárat?

- Akkor nem, ha ismerjük.

Kisvártatva így folytatta:

- Vannak itt kulcsok mindenféle zárakhoz; kap egy sorozatot (élesen nézett Lorenzára), és saját maga fogja kinyitni.

- Adja ide - mondta Lorenza ellenkezés nélkül.

De Sartines úr odanyújtott a fiatal nőnek egy kulcskarikát, a legváltozatosabb formájú kis kulcsokkal.

Lorenza átvette.

De Sartines úr hozzáért a kezéhez: olyan hideg volt az a kéz, mint a márvány.

- De hát miért nem hozta el a láda kulcsát? - kérdezte.

- Mert a láda tulajdonosa egy pillanatra sem válik meg tőle.

- És ki a láda tulajdonosa, ki az, aki egy királynál is hatalmasabb?

- Hogy kicsoda ő, azt senki meg nem mondhatja; csak az Örökkévaló tudja, hogy mióta él; csak Isten látja, hogy mi mindent követett el.

- De a neve, mi a neve?

- Én magam vagy tíz nevét ismerem.

- Jól van, de ön mit mond neki?

- Acharat.

- Hol lakik?

- A Szent...

Lorenza hirtelen összerándult, reszketni kezdett, egyik kezéből kiejtette a ládikát, a másikból a kulcsokat; erőlködve próbált válaszolni, szája fájdalmasan eltorzult; két kezével úgy kaparászott a torkán, mintha fojtogatnák a benne rekedt szavak; azután reszkető két karját az égre csapta, egyetlen szó nélkül, teljes hosszában elvágódott a szoba szőnyegén.

- Szegény kicsike! - sóhajtotta de Sartines úr. - Vajon mi lelte? Pedig milyen csinos! Ej, ej, biztosan féltékenység rejlik e mögött a bosszúállás mögött!

Tüstént csöngetett, és maga emelte fel a meredt szemű, lefittyedt ajkú fiatal nőt, aki olyan volt, mint a halott, mintha már nem is tartozna ehhez a világhoz.

Bejött két szolga.

- Óvatosan fogjátok meg ezt a fiatal nőt - parancsolta a rendőrfőnök -, és vigyétek át a szomszéd szobába! Próbáljátok meg magához téríteni; de ne erőszakkal! Induljatok!

Az engedelmes szolgák kivitték Lorenzát.

De Sartines úr, hogy magára maradt, felvette s ide-oda forgatta a ládikát, annak az embernek a módján, aki tudja, hogy mit ér egy felfedezés.

Azután a kulcskarikáért nyúlt, amely kiesett Lorenza kezéből.

Sorra próbálta a kulcsokat: egyik sem illett a zárba.

Előszedett még három vagy négy hasonló karikát a fiókjából.

Volt ezeken a karikákon mindenféle méretű kulcs: természetesen csak szekrény- meg ládakulcsok; azt mondhatnók, hogy de Sartines úrnak hiánytalan készlete volt az összes ismert kulcsokból, a közönséges nagyságúaktól a mikroszkopikus méretűekig.

Húszat, ötvenet, százat is belepróbált a ládikába: egyik sem forgott a zárban. A hivatalnok ebből arra következtetett, hogy a zár csak afféle látszatzár, s ennek következtében a kulcsa is csak amolyan jelképes kulcs lehet.

Ekkor kis vésőt és kis kalapácsot vett ki ugyanabból a fiókból, és bő malines-i csipke kézelőbe bújtatott fehér kezével felpattintotta a zárat, a ládika hűséges őrizőjét.

Egy halom iromány tűnt elő, noha de Sartines úr attól tartott, hogy pokolgépet talál majd benne, vagy mérgeket, amelyek halálos kipárolgásukkal legfontosabb tisztviselőjétől fosztják meg Franciaországot.

A rendőrfőnöknek rögtön szemet szúrt ez a pár szó, amelyet szándékosan elferdített írással vetett papírra valaki: "Mester, ideje megváltoztatni a Balsamo nevet!"

Az aláírást három betű helyettesítette: L. P. D.

- Ohó - mondta, parókája tincseit csavargatva -, az írást nem ismerem ugyan, de azt hiszem, a nevet igen! Balsamo... lássuk csak, nézzük meg a B betűnél!

Kinyitotta huszonnégy fiókja egyikét, s egy betűrendes kis névjegyzéket vett ki belőle, amelyen rövidítésekkel megtűzdelt, pókhálófinom írással három- vagy négyszáz név sorakozott, s előttük, mögöttük, fölöttük rikító jelek.

- Ejha! - dörmögte. - Egész litánia van itt erről a Balsamóról.

A bosszúság félreismerhetetlen jelével olvasta végig az egész lapot.

Utána visszasüllyesztette fiókjába a kis névjegyzéket, és folytatta a ládika leltározását.

Nem jutott nagyon messzire, s máris nagy meglepetésben volt része. Csakhamar egy nevekkel és számjegyekkel sűrűn telerótt papirost talált.

Fontos irománynak látszott: a széle egészen rongyos volt, és telefirkálva ceruzajelekkel. Sartines úr csöngetett, belépett egy szolga.

- A kancellistát - mondta -, de azonnal! Hozza ide az irodából egyenest a lakáson át, hogy időt takarítsunk meg!

A szolga távozott.

Két perc múlva megjelent egy hivatalnok a dolgozószoba küszöbén: kezében tollszár, fejfedője az egyik hóna alatt, a másik hóna alatt vaskos regiszter, ruhaujján fényes fekete serzs könyökvédő. De Sartines úr meglátta tükrös szekrényében, és a válla fölött hátranyújtotta neki a papirost.

- Fejtse meg ezt! - utasította.

- Igenis, méltóságos uram - mondta a hivatalnok.

Ez a rejtvényfejtő cingár emberke volt, ajka vértelen, szemöldöke a sok fejtöréstől árkos, arca sápadt s alul-felül hegyes, álla keskeny, homloka csapott, pofacsontja kiugró, szeme mélyen ülő és fakó, bár olykor-olykor felvillant benne valami.

De Sartines úr a Nyest nevet adta neki.

- Üljön le! - szólt rá a főtisztviselő, látva, mint szerencsétlenkedik ott a jegyzőkönyvével, a rejtjelkódexével, a füzetével és a tollával.

A Nyest félszegen leült egy alacsony székre, összetette a lábát, és a térdén írt, hol a rejtjelkódexben, hol az emlékezetében keresgélve, szenvtelen arccal.

Öt perc leforgása alatt a következőket írta:

*

Parancs. Háromezer testvért Párizsba gyűjteni.

*

Parancs. Három kört és hat páholyt alakítani.

*

Parancs. Testőrséget szervezni a Nagy Koftának, berendezni a részére négy lakást, egyet valamelyik királyi rezidencián.

*

Parancs. Félmillió frankot bocsátani a rendelkezésére, rendőri szervezet céljára.

*

Parancs. A legelső párizsi körben egybegyűjteni az írók és a filozófusok színe-javát.

*

Parancs. Megvesztegetni vagy megnyerni a bíróságot, de mindenekelőtt megkaparintani a rendőrfőnököt, vesztegetéssel, erőszakkal vagy csellel.

A Nyest megállt egy pillanatra, nem mintha gondolkodott volna valamin szegény feje, dehogyis vetemedett volna ekkora bűnre, hanem betelt a lapja, s mivel a tinta nem száradt még meg, várnia kellett, hogy folytathassa.

De Sartines úr azonban türelmetlenül kikapta kezéből a papírlapot, és olvasni kezdte.

Az utolsó pontnál olyan szörnyű rémület ült ki az arcára, hogy már attól elsápadt, ahogy sápadozni látta magát a szekrénye tükrében.

A papírlapot nem adta vissza a kancellistának, hanem egy tisztát nyújtott oda neki.

A hivatalnok folytatta az írást és a szöveg megfejtését; egyébként olyan tüneményes gyorsasággal dolgozott, hogy elképesztette volna a rejtjelírókat is.

De Sartines úr most már a háta mögé állt, s úgy olvasta az írást.

Ezt olvasta:

Párizsban elhagyandó a Balsamo név, amely kezd már nagyon ismertté válni; helyette gróf Fe... veendő fel.

A név végére tintafolt csöppent.

Míg de Sartines úr a hiányzó betűkön törte a fejét, hogy kiegészítse a szót, kint megszólalt a csengő, s a belépő inas jelentette:

- De Fenix gróf úr!

De Sartines úr felhördült, s parókája pompás épületét veszélyeztetve, két kezét összecsapta a feje fölött, majd a kancellistát sürgősen kituszkolta egy rejtekajtón.

Ezután visszaült az íróasztala elé, és odaszólt az inasnak:

- Kéretem!

Pár másodpercre rá de Sartines úr meglátta tükrében a gróf szigorú arcát; egyébként futólag látta már azt az arcot: Dubarryné bemutatása napján az udvarban.

Balsamo elfogódottság nélkül lépett be.

De Sartines úr felállt, kimért meghajlással üdvözölte a grófot, majd lábát keresztbe vetve, szertartásosan hátradőlt karosszékében.

A rendőrminiszter már az első pillanatban kitalálta a látogatás okát és célját.

Balsamo szintén az első pillanatban meglátta a nyitott ládikát, amelynek fele tartalma oda volt borítva de Sartines úr íróasztalára.

Noha csak futólag nézett a ládikára, pillantása nem kerülte el a rendőrfőnök figyelmét.

- Mily szerencsés véletlennek köszönhetem megtisztelő látogatását, gróf úr? - kérdezte de Sartines úr.

- Uram - mondta Balsamo a lehető legnyájasabb mosollyal -, engem már bemutattak Európa összes uralkodóinak, összes minisztereinek, összes nagyköveteinek; de mindeddig nem akadt senki, aki bemutatott volna önnek is. Eljöttem hát, hogy magam mutatkozzam be.

- Igazán mondom, uram - válaszolta a rendőrfőnök -, jobbkor nem is jöhetett volna; azt hiszem ugyanis, hogy ha nem jön magától, akkor - már megbocsásson - én hívattam volna.

- Na lám, hogy egybevágnak a dolgok - jegyezte meg Balsamo.

De Sartines úr gunyoros mosollyal hajolt meg.

- Talán csak nem részesülök abban a kitüntető szerencsében, uram - folytatta Balsamo -, hogy a szolgálatára lehetek?

Miközben így beszélt, izgalomnak vagy nyugtalanságnak halvány árnyéka sem felhőzte be mosolygó arcát.

- Sokfelé megfordult, gróf úr? - kérdezte a rendőrfőnök.

- Sokfelé, uram.

- Úgy?

- Óhajt talán valamilyen földrajzi tájékoztatást? Az olyan széles látókörű ember, amilyen ön, nem csupán Franciaországgal foglalkozik, hanem átfogja egész Európát, az egész világot...

- A földrajzi nem ideillő szó, gróf úr, én inkább erkölcsit mondanék.

- Ne zavartassa magát, kérem; akár erről, akár arról van szó, rendelkezésére állok.

- Nos, jó! Képzelje csak, gróf úr, egy nagyon veszedelmes embert keresek; ez az ember bűnt bűnre halmoz; istentagadó...

- Ejnye!

- Összeesküvő.

- Ejnye!

- Csaló.

- Ejnye!

- Fajtalan, pénzhamisító, kuruzsló, vajákos, szektaalapító; a titkos irattáram meg ez a doboz, amit itt lát, mind tele van a történetével.

- Aha, értem már - mondta Balsamo -, megvan a történet, de nincs meg hozzá az ember.

- Így van.

- Az ördög vigye el! Pedig azt hiszem, ez volna fontosabb.

- Hát persze; de tudja, hogy már majdnem a markunkban van? Proteusznak nincs annyi színeváltozása, Jupiternek annyi neve, mint ennek a titokzatos vándornak: Egyiptomban Acharat, Itáliában Balsamo, Szardínián Somini, Máltán Anna márki, Korzikában Pellegrini márki, végül pedig gróf...

- Gróf micsoda...? - kérdezte Balsamo.

- Éppen az utolsó szót nem tudtam rendesen kiolvasni, uram; de biztos vagyok benne, hogy ön majd segít nekem, mert alig hinném, hogy ne ismerkedett volna össze ezzel az úrral számos utazása során, az előbb felsorolt országok mindegyikében.

- Megtudhatnék néhány részletet? - kérdezte nyugodtan Balsamo.

- Ó, értem; személyleírásra gondol, ugye, gróf úr?

- Igen, uram, ha nincs kifogása ellene.

- Na jó! - mondta de Sartines úr, és megpróbált inkvizítori tekintettel nézni Balsamóra. - Az illető éppen olyan korú, olyan termetű és olyan mozgású, mint ön; hol a nagyurat játssza, és marokszám szórja az aranyat, hol kuruzslót alakít, aki a természet titkait fürkészi, hol meg valami titokzatos testvériség gyanús tagjaként királyok halálára és trónok megdöntésére esküszik a sötétben.

- Ohó! - mondta Balsamo. - Ez nagyon bizonytalan.

- Hogyhogy nagyon bizonytalan?

- Ha tudná, hány embert láttam, akikre ráillik ez a leírás!

- Csak nem?

- De bizony; és jó volna egy kicsit pontosabbá tenni a képet, ha azt akarja, hogy segítsek. Először is, tudja-e, hogy melyik országban tartózkodik a legszívesebben?

- Mindegyikben.

- De mégis, most például hol van?

- Most éppen Franciaországban.

- És mit művel Franciaországban?

- Kiterjedt összeesküvést irányít.

- Na végre, ez már valami; és ha azt is tudja, miféle összeesküvést irányít, akkor kezében tartja a szálat, amelynek a végén nagy valószínűséggel megtalálja az emberét.

- Magam is azt hiszem.

- Ha pedig azt hiszi, akkor miért kér tőlem tanácsot? Fölösleges.

- Azért, mert még latolgatom.

- Mit?

- Ezt a dolgot.

- Hadd halljam, mit latolgat!

- Hogy letartóztassam-e vagy sem; igen vagy nem?

- Igen vagy nem?

- Igen vagy nem.

- Érthetetlen számomra a nem, rendőrfőnök úr; ha ugyanis összeesküvő...

- Az; de hátha védi valamiféle név, valamiféle cím?

- Ó, értem már. De miféle, névre, miféle címre gondol? Ezt is meg kell mondania, különben nem segíthetek a kutatásban, uram.

- Ej, uram, mondtam már, hogy tudom, milyen néven rejtőzködik; csak...

- Csak azt nem tudja, milyen néven mutatkozik, így van?

- Pontosan; mert különben...

- Mert különben letartóztatná?

- Ebben a minutában!

- Nos, kedves de Sartines úr, igazán szerencse, hogy - amint ön is mondta az imént - éppen most jöttem ide, mivel így megkaphatja tőlem a kívánt segítséget.

- Öntől?

- Tőlem.

- Ön megmondja nekem az illető nevét?

- Meg.

- Azt a nevet, amelyet nyíltan visel?

- Azt.

- Hát ön ismeri az illetőt?

- Akár magamat.

- Na és mi a neve? - kérdezte de Sartines úr, arra számítva, hogy valami hazugságot fog hallani.

- De Fenix gróf.

- Micsoda? Hiszen ön is ezen a néven mutatkozott be!...

- Így van, én is ezen a néven mutatkoztam be.

- Ez az ön neve?

- Az enyém.

- Eszerint ön az az Acharat, az a Somini, az az Anna márki, az a Pellegrini márki, az a Joseph Balsamo?

- Persze - mondta egyszerűen Balsamo -, én vagyok.

De Sartines urat úgy elszédítette ez a vakmerő őszinteség, hogy eltartott egy percig, mire magához tért.

- Látja, én kitaláltam - mondta. - Én megismertem önt, és tudtam, hogy Balsamo és Fenix gróf egy és ugyanaz a személy.

- Ó, ön nagy miniszter, azt el kell ismerni - mondta Balsamo.

- Ön pedig nagy szamár - mondta a rendőrfőnök, s indult a csengőhöz.

- Szamár? Ugyan miért?

- Mert most mindjárt lefogatom.

- Ne mondjon már ilyet! - válaszolta Balsamo odalépve a csengő és a rendőrfőnök közé. - Azt hiszi, engem csak úgy lefogathat?

- Az ördögbe is! Mit tehet ellene, azt mondja meg!

- Megmondjam?

- Meg.

- Kedves rendőrfőnök uram, én most rögtön agyonlövöm magát.

Azzal Balsamo előhúzott a zsebéből egy aranyozott ezüst veretű kecses kis pisztolyt, amelynek a vésetét mintha Benvenuto Cellini készítette volna, és nyugodtan de Sartines úr fejéhez emelte; a rendőrfőnök sápadtan roskadt egy karosszékbe.

- Így ni! - mondta Balsamo, másik karszéket húzva a rendőrfőnöké mellé, és letelepedve. - Most pedig, hogy ilyen szépen leültünk, cseveghetünk egy kicsit.

Kellett egy kis idő, hogy de Sartines úr magához térjen ebből a nagy ijedelemből. Ha akarta, se láthatta volna jobban a pisztoly fenyegető torkát; sőt, a vascső hidegét is érezte homlokán.

Végül megemberelte magát.

- Uram - mondta -, kettőnk közül én vagyok fölényben: tudván, milyen emberrel lesz dolgom, nem foganatosítottam azokat az óvintézkedéseket, amelyeket közönséges gonosztevők esetében szokás.

- Ejnye, uram - mondta Balsamo -, most felmérgesíti magát, és durva szavak csúsznak ki a száján; nem veszi észre, milyen igazságtalan! Én igazán azért jöttem, hogy felajánljam szolgálatomat.

De Sartines úr fészkelődni kezdett a helyén.

- Igenis, uram, a szolgálatomat - ismételte meg Balsamo -, ön pedig teljességgel félreérti szándékomat; összeesküvőket emleget itt nekem, holott éppen azért jöttem önhöz, hogy leleplezzek egy összeesküvést.

De mondhatott most Balsamo, amit akart, de Sartines úr alig figyelt oda a veszedelmes látogató szavaira; máskor úgy ugrott volna fel az összeesküvés szóra, mint akit darázs csípett meg, most azonban a füle botját se mozdította rá.

- Ön uram, mivel olyan jól tudja, ki vagyok, megérti, hangsúlyozom: megérti franciaországi feladatomat: őfelsége, a nagy Frigyes küldött, tehát többé-kevésbé titkos követe vagyok a porosz királynak; aki követ, az kíváncsi; én meg, mint kíváncsi ember, mindenről tudok, ami csak történik, de egy dolgot különösen jól ismerek: ez pedig a gabonauzsora ügye.

Bármily egyszerűen mondta is ezt Balsamo, a rendőrfőnökre nagyobb hatása volt mindannál, amit addig mondott, mert de Sartines úr egyszerre hegyezni kezdte a fülét.

Lassan felemelte a fejét.

- Miféle gabonaügyről beszél? - kérdezte, ugyanolyan tüntető nyugalommal, ahogy Balsamo kezdte a társalgást. - Legyen szíves, most ön adjon pontosabb felvilágosítást, uram.

- Szívesen, uram - mondta Balsamo. - Figyeljen csak ide.

- Figyelek.

- Ó, ezt akár ne is mondja... Rendkívül ravasz üzérek rábeszélték őfelségét, Franciaország királyát, hogy építtessen magtárakat gabonakészletek felhalmozása céljából, ínség esetére. A magtárakat megépítették: míg az építkezés tartott, azt mondták, hadd legyenek azok a magtárak minél nagyobbak; nem is takarékoskodtak semmivel, se téglával, se kővel, és jókora tárolókat építettek.

- És aztán?

- Aztán meg kellett őket tölteni; az üres magtár nem jó semmire; meg is töltötték őket.

- Na és, uram? - türelmetlenkedett a rendőrfőnök, nem látva világosan, hová akar kilyukadni mindezzel Balsamo.

- Na és, azt sejtheti, hogy e nagyon nagy magtárak megtöltéséhez nagyon sok gabonára volt szükség. Ez valószínű, nemde?

- Nyilván.

- Folytatom. Sok gabonát vonni el a közfogyasztástól annyi, mint kiéheztetni a népet; ugyanis, ezt jól jegyezze meg, bármilyen érték kivonása a forgalomból ugyanolyan hatású, mint ha csökkenne a termelés. Ezer zsák gabona a magtárban, ezer zsákkal kevesebb a piacon. Szorozza meg ezt az ezer zsákot csupán tízzel, s máris felszökik a gabona ára.

De Sartines urat ideges köhögés fogta el.

Balsamo megállt, s nyugodtan megvárta, hogy a roham csillapodjék.

- Így tehát - folytatta, amikor a rendőrfőnök kiköhögte magát - gabonaüzérünk zsebre vágja az értékkülönbözetet; eddig világos, nemde?

- Mint a nap - mondta de Sartines úr -; de amint látom, uram, önt az a szándék vezérli, hogy leleplezzen egy összeesküvést vagy egy bűntényt, amelynek őfelsége volna a tettese.

- Pontosan erről van szó - felelte Balsamo -, ön jól értette.

- Nagy merészség ez, uram, és igazán kíváncsi vagyok, hogyan fogadja majd a király ezt a vádaskodást; nagyon tartok tőle, hogy az eredmény pontosan ugyanaz lesz, mint amit fontolgattam magamban az ön érkezése előtt ennek a ládikának az irományait lapozgatván: vigyázzon, uram, ez az út mindenképpen a Bastille-ba vezet.

- Ejnye, hát mégsem értett meg.

- Miért?

- Komolyan mondom, ön rosszul ítél meg, uram, és nagyon téved, ha azt hiszi, hogy fajankó vagyok! Igazán azt képzeli, hogy én most nekirontok a királynak, én, a követ, a kíváncsi ember?... Nagy ostobaság lenne, ha azt tenném, amit ön feltételez. Nagyon kérem, hallgasson végig.

De Sartines úr beleegyezőn bólintott.

- Ezt az összeesküvést a francia nép ellen - bocsásson meg, uram, hogy elrabolom értékes idejét, de majd mindjárt meglátja, hogy nem vesztegettük hiába ezt az időt -, szóval, ezt az összeesküvést a francia nép ellen közgazdászok fedezték fel, akik szorgalmas és szőrszálhasogató emberek lévén, nagyítólencséjük alá vették ezt a szövevényes ügyet, és rájöttek, hogy a király nem egyedül játszik. Ezek az emberek jól tudják, hogy őfelsége pontos nyilvántartást vezet a gabonaárak alakulásáról a különböző piacokon; jól tudják, hogy őfelsége a kezét dörzsöli, valahányszor nyolc-tízezer frankot nyer az áremelkedésen; de azt is tudják ezek az emberek, hogy őfelsége mellett van valaki, akinek a helyzete megkönnyíti az üzletelést, valaki, aki magától értetődő módon, úgyszólván hivatalból - mert tudnia kell, uram, hogy hivatalnok az illető - ellenőrzi a vásárlásokat, a felhozatalt, az inkasszálást, egyszóval, valaki, aki közvetítője a királynak; no mármost a közgazdászok, ezek a górcsöves emberek, ahogy én nevezem őket, természetesen nem a királyt pécézték ki, minthogy nem estek a fejükre, hanem azt a bizonyos valakit, kedves uram, azt a hivatalnokot, azt az ügynököt, aki őfelsége helyett üzérkedik.

De Sartines úr hiába próbálta helyreigazítani félrecsúszott parókáját.

- És most jön a lényeg - mondta Balsamo. - Ahogy ön is tudta, hiszen van hozzá rendőrsége, hogy én de Fenix gróf vagyok, ugyanúgy én is tudom, hogy ön de Sartines.

- Na és aztán? - kérdezte a rendőrfőnök megzavarodva. - Igen, én de Sartines vagyok. Nagy felfedezés!

- Nono! Csakhogy éppen ez a de Sartines az az árlistás, üzérkedő, inkasszáló úriember, aki, vagy a király tudtával, vagy anélkül, huszonhétmillió francia polgár gyomrával kereskedik, holott neki, hivatalánál fogva, a lehető legjobb ellátást kellene biztosítania ezeknek a francia polgároknak. Képzelje csak el, milyen hatása lenne egy ilyen leleplezésnek! Ön nem valami közkedvelt a nép körében: a király pedig nem gyenge szívű; ha az éhezők üvöltve követelik a fejét, őfelsége, hogy az összejátszásnak még a gyanúját is elkerülje, ha ugyan egyáltalán van összejátszás kettejük között, mert ha nincs, akkor azért, hogy igazságot szolgáltasson, őfelsége sebtiben felhúzhatja önt is egy olyan akasztófára, amilyenre Enguerrand de Marignyt húzták fel hajdanában; emlékszik rá?

- Homályosan - mondta de Sartines úr halálra válva -, de igazán nem vall jó ízlésre, uram, hogy akasztófát emleget olyan magas állású embernek, amilyen én vagyok.

- Ó, ezt csak azért emlegetem, kedves uram - mondta Balsamo -, mert most is magam előtt látom azt a szegény Enguerrand-t. Tökéletes nemesúr volt ő, higgye el nekem, nagyon régi és nagyon előkelő normandiai család sarja. Királyi kamarás, a Louvre kapitánya, a pénzügyek és az építkezések felügyelője; emellett Longueville grófja, az pedig tekintélyesebb grófság, mint Alby, vagyis az öné. Nos, uram, én láttam, amikor felkötötték arra a montfauconi bitóra, amelyet ő maga ácsoltatott; pedig hát, Isten a tudója, hányszor elmondtam neki: "Enguerrand, vigyázzon, kedves Enguerrand! Valois Károly nem fogja megbocsátani önnek, hogy olyan mélyen nyúlt a pénzesládába!" Nem hallgatott rám, és nyomorultul elpusztult. Ó, ha tudná, hány rendőrfőnököt láttam én már Poncius Pilátustól kezdve, aki halálra ítélte Jézus Krisztust, Bertin de Belle-Isle úrig, Bourdeilles grófjáig, Brantôme zászlósuráig, aki önnek elődje volt, s bevezette az utcai világítást, és eltiltotta a virágcsokrokat!

Sartines úr felállt, hiába próbálva meg palástolni izgalmát, amely úrrá lett rajta.

- Hát akkor csak vádoljon be, ha akar - mondta -; mit árthat nekem annak az embernek a vallomása, aki nem tartozik sehová?

- Csak lassan a testtel, uram! - válaszolta Balsamo. - Gyakran azoknak van a legerősebb hátterük, akik látszólag sehová sem tartoznak; és megeshetik, hogy teljes részletességgel megírom ezt a gabonaharácsolási históriát haza, vagy éppen Frigyesnek, aki filozófus, mint tudja; Frigyes siet majd megírni a dolgot, saját kezű széljegyzeteivel ellátva, Arouet de Voltaire úrnak; ez utóbbi méregbe mártja a tollat, amelyet legalább hírből ön is ismer, remélem, és megereszt egy gyilkos kis történetet, körülbelül a Negyventalléros úr modorában; d'Alembert úr, ez a csodálatos geométer, majd szépen kiszámítja, hogy azzal a gabonamennyiséggel, amit ön elvont a közfogyasztástól, százmillió embert lehetne táplálni három vagy négy éven át; Helvétius majd megállapítja, hogy ennek a gabonának az ára, átszámítva hatfrankos aranyakra, s egymásra tornyozva, éppen a holdig emelkedne, vagy egymás mellé rakott bankjegyekben egészen Szentpétervárig érne; e számítások majd egy csapnivaló drámára ingerlik de La Harpe urat, elmélkedésre Diderot Családapáját, s ennek az elmélkedésnek kommentárokkal cifrázott rémítő parafrázisára a genfi Jean-Jacques Rousseau-t, aki szintén tud harapni, ha kitátja a száját; emlékiratra Caron de Beaumarchais urat, akinek a lábára lépni kész öngyilkosság; rövid levélkére Grimm urat, durva gúnyiratra d'Holbach urat, kedves kis tanmesére de Marmontel urat, aki úgy gyilkolja meg az embert, hogy ügyetlenül veszi védelmébe; erről fognak beszélni a Régence Kávéházban, a királyi palotában, Audinot-nál, a király táncosainál, akiket, mint tudja, Nicolet úr pénzel: jaj! Alby grófja, rendőrfőnök uram, sokkal súlyosabb az ön esete, mint azé a szerencsétlen Enguerrand de Marignyé, akiről hallani sem akar, s akit a saját bitójára húztak fel, noha váltig hangoztatta ártatlanságát, méghozzá olyan meggyőződéssel, hogy - becsületszavamra! - én is hittem neki, míg mondta!

E szavak hallatán, de Sartines úr, most már nem törődve az illendőséggel, levette a parókáját, és megtörölgette verejtékező koponyáját.

- Jó, rendben van! - mondta. - De mindezzel nem megy semmire. Veszejtsen el, ha tud. Vannak bizonyítékai, de vannak nekem is. Tartsa meg a titkát, én megtartom a ládikát.

- Ejnye, ejnye, uram - korholta Balsamo -, már megint mélységesen téved, és igazán csodálkozom, hogy okos ember létére hogyan tévedhet ekkorát; ezt a ládikát...

- Nos, mi van ezzel a ládikával?

- Ön nem fogja megtartani.

- Na nézd csak - nevetett fel gúnyosan de Sartines úr -, hát persze! Majd elfelejtettem, hogy de Fenix gróf úr útonálló nemesember, aki fegyveresen fosztogat. Már nem láttam a pisztolyát, mert közben zsebre tette. Bocsásson meg, nagykövet úr!

- Ugyan már, de Sartines úr, nem pisztolyról van itt szó! Azt bizonyára maga sem gondolja komolyan, hogy erőszakkal elorzom ezt a ládikát, hogy majd a lépcsőről halljam meg a csengetését és a hangját, amikor tolvajt kiált... Szó sincs ilyesmiről! Azt mondtam, hogy nem fogja megtartani ezt a ládikát, ezzel azt akartam mondani, hogy önként, jószántából, saját kezűleg fogja visszaadni nekem.

- Még hogy én? - hördült fel a rendőrfőnök, s öklét olyan súlyosan ejtette rá a vitatott holmira, hogy az majdnem összetört alatta.

- Ön bizony.

- Jól van, uram, csak csúfolódjék! De azt megmondom, hogy ezt a ládikát csak az életem árán kaphatja vissza. Mit mondok, az életem árán? Nem kockáztattam-e már ezerszer az életemet? Nem áldoznám-e fel utolsó csepp véremet is őfelsége szolgálatában? Öljön meg, hiszen ön nagy mestere ennek! De a lárma felriasztja a bosszúállókat, s lesz még annyi erőm, hogy a fejére olvassam összes gaztetteit. Még hogy visszaadjam a ládikát! - nevetett fel vadul. - Ha a pokol ördögei követelnék, akkor sem adnám vissza!

- Éppen ezért nem is kérem földalatti hatalmasságok beavatkozását; elég nekem annak a személynek a közbenjárása is, aki ebben a pillanatban zörget az udvari kapun.

Valóban, odakint háromszor megdöngették a kaput, de amúgy istenesen.

- És akinek a hintója - folytatta Balsamo -, hallgassa csak, ebben a pillanatban gördül be az udvarra.

- Amint látom, egy barátja teszi tiszteletét nálam, nemde?

- Amint mondja, egy barátom.

- És neki fogom visszaadni a ládikát?

- Igen, kedves jó de Sartines úr, neki fogja visszaadni.

A rendőrfőnök még be sem fejezte mélységesen megvető mozdulatát, amikor egy inas készségesen kitárta az ajtót, és jelentette, hogy Dubarry grófné kér kihallgatást a méltóságos úrtól.

Sartines megborzongott, és elképedve meredt Balsamóra, akinek minden önuralmára szüksége volt, hogy a képébe ne nevessen a nagyérdemű hivatalnoknak.

Ebben a pillanatban, az inas mögött feltűnt egy asszony, aki tudta, hogy neki nem kell semmiféle engedély, és illatfelhőt sodorva magával, beviharzott a szobába; a szép grófné volt az, hullámzó szoknyái halk nesszel súrolták a szoba ajtaját.

- Ön az, asszonyom, ön az! - mormolta de Sartines úr, s még fel sem ocsúdva ijedelméből, felkapta, és magához szorította a felnyitott ládikát.

- Jó napot, Sartines - mondta a grófné huncut mosollyal.

Utána Balsamóhoz fordult, s így köszöntötte:

- Jó napot, kedves gróf.

És odanyújtotta neki a kezét; Balsamo meghitten hajolt e fehér kacsóra, és ajkával illette, ott, ahol a királyi ajkak annyiszor érintették már.

E mozdulata közben Balsamónak arra is jutott ideje, hogy odasúgjon három vagy négy szót a grófnénak, de úgy, hogy de Sartines úr ne hallja.

- Na nézd csak - kiáltott fel a grófné -, itt az én ládikám!

- Az ön ládikája! - hebegett de Sartines úr.

- Persze, az én ládikám. Na nézzenek oda, kinyitotta, hogy nem szégyelli magát!

- De, asszonyom...

- Ó, igazán kedves, mindjárt gondoltam... Amikor ellopták tőlem ezt a ládikát, gondoltam magamban: "Elmegyek Sartineshoz, ő majd megkeríti." De maga megelőzött, és már meg is találta. Köszönöm.

- És amint látja - szólt közbe Balsamo -, az úr már ki is nyitotta.

- Ó, csakugyan!... Ki hitte volna? Fuj, Sartines, ez csúnya dolog!

- Asszonyom - mondta a rendőrfőnök -, legyen szabad teljes tisztelettel megjegyeznem, attól félek, hogy önt megtévesztik.

- Megtévesztik, uram? - kérdezte Balsamo. - Talán csak nem rám céloz ezzel?

- Tudom én, amit tudok - vágott vissza de Sartines úr.

- Én azonban nem tudok semmiről - súgta oda Balsamónak Dubarryné. - Halljam, mi történt, kedves gróf? Ön emlékeztetett ígéretemre, amely szerint nyomban teljesítem az első kérését. Az én szavam is ér annyit, mint egy férfié: itt vagyok. Halljam, mit akar tőlem?

- Asszonyom - válaszolta fennhangon Balsamo -, ön néhány napja gondjaimra bízta ezt a ládikát, mindazzal együtt, ami benne van.

- Ez igaz - erősítette meg Dubarryné, s egy kacsintással válaszolt a gróf kacsintására.

- Ez igaz! - hördült fel de Sartines úr. - Azt mondta, hogy ez igaz, asszonyom?

- De még mennyire, és a hölgy elég hangosan mondta, hogy ön is meghallhassa.

- Ezt a ládikát, amelyben legalább tíz összeesküvés anyaga van együtt!

- Ejnye, Sartines úr, tudja, hogy határozottan nincs szerencséje ezzel a szóval; ne is emlegesse hát! A hölgy kéri a ládikáját, adja vissza neki, és kész!

- Visszakéri, asszonyom? - kérdezte Sartines, dühtől reszketve.

- Vissza, kedves rendőröm.

- De legalább hadd mondjam meg...

Balsamo a grófnéra pillantott.

- Nem mondhat olyasmit, amit ne tudnék magam is - jelentette ki Dubarryné -; adja vissza a ládikát; nem szórakozni jöttem ide, megértette?

- Az élő Isten nevére, őfelsége biztonsága érdekében, könyörgök, asszonyom...

Balsamo ingerült mozdulatot tett.

- A ládikát, uram! - mondta kurtán a grófné. - Adja vagy nem adja? De jól gondolja meg, mielőtt nemet mond!

- Ahogy parancsolja, asszonyom - mondta alázatosan de Sartines úr.

Azzal átadta a grófnénak a ládikát, amelybe Balsamo közben visszarakta az íróasztalon szanaszét heverő irományokat.

Dubarryné elbűvölő mosollyal fordult most oda Balsamóhoz.

- Gróf úr - mondta neki -, hozza el ezt a ládikát a hintómig, és nyújtsa a karját, hogy ne kelljen egyedül végigmennem az előszobákon, annyi rossz képű alak között! Köszönöm, Sartines!

Balsamo már az ajtóhoz lépett pártfogójával, amikor meglátta, hogy de Sartines úr a csengőhöz indul.

- Grófné - mondta Balsamo, s egy pillantással megállította ellenségét -, legyen olyan jó, mondja meg de Sartines úrnak, aki most iszonyúan mérges rám, hogy visszakértem tőle az ön ládikáját, mondja meg neki, milyen mélységesen sajnálná, ha valami bajom esnék a rendőrfőnök úr jóvoltából, s mondja meg neki azt is, hogy ezt nagyon rossz néven venné tőle.

A grófné rámosolygott Balsamóra.

- Hallotta, kedves Sartines, mit mondott a gróf úr? Nos, ez a színtiszta igazság; a gróf úr meghitt jó barátom, és én halálosan megharagudnék magára, ha bármiben is ellenére tenne... No, Isten áldja, Sartines.

És belekarolva Balsamóba, aki a ládikát vitte, Dubarryné most csakugyan kilépett a rendőrfőnök irodájából.

Sartines a távozók után nézett, elfojtva haragját, amelynek kitörésére Balsamo bizton számított.

- Eriggy csak! - morogta a megvert rendőrfőnök. - Eriggy csak, vidd a ládikát! De az asszony nálam maradt!

S hogy könnyítsen haragján, olyan vadul csöngetett, hogy majd leszakadtak a csengők.

Sartines úr vad csengetésére befutott egy hivatali szolga.

- Na, mi van azzal a nővel? - kérdezte a rendőrfőnök.

- Miféle nővel, méltóságos uram?

- Azzal, amelyik elájult itt, és én a maga gondjára bíztam.

- Az kitűnően érzi magát, méltóságos uram - felelte a szolga.

- Nagyon jól van; akkor hozza ide.

- Hol keressem, méltóságos uram?

- Mi az, hogy hol keresse? Hát a szobájában!

- Nincs már az ott, méltóságos uram.

- Nincs már ott! Hát hol van?

- Azt nem tudom.

- Elment?

- El.

- Egyedül?

- Egyedül.

- De hiszen alig állt a lábán.

- Így van, méltóságos uram; néhány percig még aléltan feküdt; de öt perccel azután, hogy de Fenix urat bevezették méltóságod szobájába, az a nő magához tért abból a furcsa ájulásából, amelyet sem ecettel, sem szóval nem tudtunk orvosolni. Akkor kinyitotta a szemét, felült, ott a szemünk láttára, és elégedetten felsóhajtott.

- És aztán?

- Aztán az ajtóhoz indult, s minthogy méltóságod nem hagyta meg, hogy tartsuk vissza, elment.

- Elment? - üvöltött fel de Sartines úr. - Ti átkozottak! Bicêtre-ben fogtok megrohadni mindahányan! Lódulj már, küldd ide az első számú ügynökömet!

A szolga gyorsan elkotródott, hogy teljesítse a kapott parancsot.

- Varázsló ez az átkozott! - mormolta a szerencsétlen tisztviselő. - Én csak a király rendőrfőnöke vagyok, de ez magáé a Sátáné!

Az olvasó bizonyára kitalálta, amit de Sartines úr nem tudott megmagyarázni magának. Nyomban a pisztolyos jelenet után, miközben a rendőrfőnök próbálta összeszedni magát, Balsamo, felhasználva ezt a kis szünetet, rendre a négy fő égtáj felé fordult, teljesen bizonyos lévén benne, hogy valamelyik irányból eléri Lorenzát, s ráparancsolt a fiatal nőre, hogy keljen fel, menjen ki, és ugyanazon az úton, amelyen jött, térjen haza, vagyis a Szent Kolozs utcába.

Mihelyt Balsamo agyában megfogamzott ez a parancs, nyomban mágneses áram keletkezett közte és a fiatal nő között, aki engedelmeskedve az akaratátvitellel kapott utasításnak, felkelt és kiment, minthogy nem állt útjába senki.

Sartines úr még aznap este ágyba feküdt, és eret vágatott magán; ilyen nagy izgalmat nem lehetett büntetlenül kiállni; ha még egy negyedórát késlekednek, mondta az orvos, megütötte volna a guta.

Ezalatt Balsamo visszakísérte hintójához a grófnét, és megpróbált búcsút venni tőle; de nem olyan asszony volt az, hogy csak úgy szépszerével elengedje, s meg se kísérelje megtudni, vagy legalább kipuhatolni a titkát annak a különös jelenetnek, amely lejátszódott a szeme előtt.

Beinvitálta hát a grófot a hintójába; a gróf engedett, s egy lovászfiú száron vezette a Dzseridet.

- Most látja, gróf, hogy mennyire megbízhatik bennem, és hogy ha barátomnak nevezek valakit, azt nemcsak a szám mondja, hanem a szívem is úgy érzi. Éppen Luciennes-be készülődtem, mert a király megüzente, hogy holnap reggel meglátogat; ám mihelyt megjött a levele, mindent otthagytam az ön kedvéért. Sokan halálra rémültek volna az összeesküvés és összeesküvő szavak hallatán, amiket de Sartines úr az arcunkba vágott; én azonban csak önre néztem, mielőtt bármit tettem volna, s úgy cselekedtem, ahogy kívánta.

- Asszonyom - mondta Balsamo -, busásan megfizetett azért a csekélyke szolgálatért, amit önnek tehettem; de velem érdemes jóban lenni; tudom, mi a hála, még tapasztalni fogja. Nehogy azt higgye, hogy bűnös összeesküvő vagyok, ahogy Sartines úr állítja. Ez a derék tisztviselő megszerezte ezt a ládikát valakitől, aki feljelentett engem; a ládika pedig az én kis vegytani titkaimat tartalmazza, olyan titkok ezek, kedves grófné, hogy önnel is megosztom majd őket, mert azt akarom, hogy megmaradjon ilyen elmúlhatatlanul, ilyen sugárzóan szépnek, ilyen ragyogóan fiatalnak. Nos, ez a drágalátos Sartines, meglátva a képleteimet, segítségül hívta a kancellistát, az pedig, nehogy mulasztáson kapják, sajátos módon értelmezte a számaimat. Azt hiszem, mondtam már egy ízben, asszonyom, hogy az én művészetem nem teljesen mentes azoktól a veszedelmektől, amelyek már a középkorban is környékezték; csak az önhöz hasonló okos és ifjú szellemek becsülik igazán. Egy szó mint száz, asszonyom, ön kihúzott a csávából; ezért hálás vagyok önnek, és ezt be is fogom bizonyítani.

- De vajon mit tett volna önnel, ha nem sietek a segítségére?

- Becsukatott volna Vincennes-be vagy a Bastille-ba, hogy borsot törjön Frigyes király orra alá, akit őfelsége ki nem állhat. Persze, kiszabadultam volna, mert tudom a titkát, hogy hogyan lehet szétporlasztani a követ légnyomással; csakhogy elvesztettem volna a ládikámat, amely, mint volt szerencsém említeni, számtalan érdekes és felbecsülhetetlen értékű formulát rejteget: a tudomány egy szerencsés véletlen folytán ragadta ki őket az örök homályból.

- Ó, gróf úr, ön megnyugtat, s egyszersmind elbűvöl. Eszerint az ifjúság varázsitalát ígéri nekem?

- Azt.

- És mikor adja ide?

- Ó, nem olyan sürgős. Majd húsz év múlva kérje, szép grófné. Gondolom, most nem akar visszaváltozni gyerekké.

- Ön igazán elragadó ember; de hadd kérdezzek még valamit, aztán elengedem, mert úgy látom, nagyon siet.

- Tessék, grófné.

- Azt mondta, hogy feljelentette valaki: férfi vagy nő az illető?

- Nő.

- Ah, gróf, a szerelem!

- Sajnos, igen: féltékenységgel párosult, őrjöngő szerelem; s hogy mi az eredménye, azt láthatta az imént; olyan nő az, hogy nem meri belém mártani a kését, mert tudja, hogy engem nem lehet megölni, s ezért azt vette a fejébe, hogy inkább börtönbe csukat vagy tönkretesz.

- Hogyhogy tönkreteszi?

- Ő legalábbis így gondolta.

- Gróf, most megállunk - mondta a grófné nevetve. - Talán higany folyik az ereiben, annak köszönheti a halhatatlanságát, amiért inkább feljelentik, ahelyett, hogy megölnék? Letegyem itt vagy hazavigyem?

- Köszönöm, asszonyom, de az már igazán túlzás volna, ha még kerülőt is tenne miattam. Itt van nekem a lovam, a Dzserid.

- Ó, ez az a táltos paripa, amelyik, mint hírlik, versenyre kel a széllel?

- Látom, hogy tetszik önnek, asszonyom.

- Pompás jószág, azt meg kell hagyni.

- Engedje meg, hogy felajánljam önnek, de csak azzal a feltétellel, hogy más nem ül fel rá.

- Ó. nem, köszönöm; nem ülök én lóra, vagy legalábbis nagyon félek tőle. De úgy veszem, mintha nekem ajándékozta volna a lovát. Isten önnel, kedves gróf, és el ne feledkezzék, tíz év múlva, a fiatalító szeremről.

- Én húsz évet mondtam.

- Gróf, ön is ismeri a közmondást: "Jobb ma egy..." Talán már öt év múlva is ideadhatná... Ki tudja, mi történhetik még.

- Amikor tetszik, grófné. Hiszen tudja, hogy hódolója vagyok.

- Még egy szóra, gróf.

- Hallgatom, asszonyom.

Ha nem bíznék meg önben ilyen nagyon, nem merném elmondani.

Balsamo, aki fél lábbal már kilépett a kocsiból, erőt vett türelmetlenségén, és odahajolt a grófnéhoz.

- Azt beszélik mindenfelé - mondta Dubarryné -, hogy a király szemet vetett erre a kis Taverney lányra.

- Ó, asszonyom - mondta Balsamo -, lehetséges ez?

- De azt állítják, nagyon tetszik neki. Mondja meg, ha ez igaz, gróf, ne kíméljen; bánjék velem úgy, mint a barátjával, gróf, kérve kérem; mondja meg az igazat, gróf!

- Asszonyom, többet teszek ennél - mondta Balsamo -; biztosítom róla, hogy Andrée kisasszony soha nem lesz a király szeretője.

- És miért nem, gróf? - kiáltotta Dubarryné.

- Azért, mert én nem akarom - mondta Balsamo.

- Ejha! - mondta Dubarryné hitetlenkedve.

- Kételkedik benne?

- Nem szabad?

- Sose kételkedjék a tudományban, asszonyom. Hitt nekem, amikor azt mondtam, hogy igen; higgyen most is, amikor azt mondom, hogy nem.

- De végtére is, milyen eszközei vannak, hogy...

Mosolyogva abbahagyta.

- Fejezze be!

- Milyen eszközei vannak rá, hogy megsemmisítse a király akaratát, és legyőzze szeszélyeit?

Balsamo elmosolyodott.

- Tudok rokonszenvet ébreszteni - mondta.

- Igen, ezt tudom.

- Sőt, hisz is benne.

- Hiszek.

- Nos, ugyanúgy tudok ellenszenvet teremteni, sőt, ha kell, képtelen helyzeteket is. Nyugodjék meg, grófné, én résen vagyok.

Balsamo töredezett beszédmódját, ahogyan odavetette a mondatait, Dubarryné az ihletettség jelének tekintette, de bizonyára nem tekintette volna annak, ha tudja, hogy Balsamo milyen lázas türelmetlenséggel szeretné mielőbb viszontlátni Lorenzát.

- Komolyan mondom, gróf - állapította meg -, ön nemcsak jó hírt hozó prófétám, hanem őriző angyalom is. Jól figyeljen rám, gróf: én megoltalmazom önt, ön oltalmazzon engem. Szövetség! Szövetség!

- Így lesz, asszonyom - hagyta rá Balsamo.

És még egyszer megcsókolta a grófné kezét.

Azután becsukta a hintó ajtaját - a grófné a Champs-Élysées-n állította meg a kocsiját -, és felült a lovára, amely vidáman felnyerített, és hamarosan eltűnt az éji homályban.

- Luciennes-be! - kiáltotta Dubarryné megvigasztalódva.

Balsamo halkan füttyentett, térdével gyengén megszorította lova oldalát, a Dzserid felágaskodott, és vágtába kezdett.

Öt perc múlva Balsamo már a Szent Kolozs utcai ház előcsarnokában állt, Fritzcel szemközt.

- Nos? - kérdezte szorongva.

- Rendben, mester - felelte az inas, aki megszokta, hogy a szeméből olvasson.

- Hazajött?

- Fent van.

- Melyik szobában?

- A prémesben.

- Állapota?

- Nagyon kimerült; olyan gyorsan futott, hogy időm sem volt elébe szaladni, pedig már messziről megláttam, mivel lestem rá.

- Igazán?

- Ijesztő volt! Úgy rontott be ide, mint a veszedelem; kifulladva rohant fel a lépcsőn, s ahogy beért a szobába, lerogyott a nagy fekete oroszlánbőrre. Ott megtalálja.

Balsamo felsietett, és csakugyan ott találta Lorenzát, aki erejehagyottan, görcsök közt fetrengve küzdött a kezdődő idegrohammal. Nagyon hosszú ideig nehezedett rá a delejes áram, attól rángatózott ilyen hevesen. Kínlódott, nyöszörgött; azt gondolta volna az ember, hogy egy hegy nyomasztja a mellét, s azt akarja letaszítani onnét a két kezével.

Balsamo haragtól szikrázó szemmel nézte egy darabig, majd a karjába véve átvitte a szobájába, s a titkos ajtó bezárult mögötte.

Tudjuk, hogy Balsamo milyen szándékkal ment be Lorenza szobájába.

Nekikészülődött, hogy felébreszti, és elhalmozza azokkal a szemrehányásokkal, amelyek már fortyogtak benne; eltökélte magában, hogy haragjára hallgatva, meg fogja büntetni, ám ekkor a mennyezet felől hallatszó hármas koppanás arra figyelmeztette, hogy Althotas várta a hazajöttét, és beszélni akar vele.

Balsamo azonban várt még; abban reménykedett, hátha tévedett, hátha csak valami véletlen zörej volt az; ám ekkor a türelmetlen vénember újra kikopogtatta a hívójelét; ezért aztán Balsamo, attól félve, hogy az öregember lejön, ami megesett már párszor, vagy Lorenza, ha ellentétes hatás éri, tudomást szerez valami újabb furcsaságról, ami nem kevésbé veszedelmes, mint politikai titkai, ezért aztán Balsamo, hogy úgy mondjuk, újabb réteg delejt rakott rá Lorenzára, és kiment, hogy fellátogasson Althotashoz.

Éppen idejében érkezett; a süllyesztő már félúton volt a mennyezettől; Althotas otthagyta guruló karosszékét, s most ott kuporgott a padlónak ezen a föl-le mozgó lapján.

Meglátta a Lorenza szobájából kilépő Balsamót.

A vénember, ahogy ott kuporgott, rémületes és undorító látványt nyújtott.

Fehér arcát, pontosabban szólva, arcának egyik-másik részét, amelyben volt még némi élet, szederjes vörösre színezte a düh, csupa csont-bőr, bogos keze, mely olyan volt, mint egy emberi csontvázé, zörögve reszketett; mélyen ülő szeme tétován pillogott a sötét szemüregben; valamilyen ismeretlen nyelven, amelyet még tanítványa sem értett, ádáz szitkokat szórt Balsamóra.

Mihelyt otthagyta guruló karosszékét, hogy megindítsa a süllyesztőt, úgy rémlett, mintha csak két hosszú karja élne és mozogna; vékony és görbe volt ez a két kar, mint a pók lába; az aggastyán, mint mondottuk, előbújt a szobájából, ahová Balsamón kívül senkinek sem volt bejárása, és már útban volt az alatta lévő helyiség felé.

Hogy ez a legyengült és tunya vénember otthagyja a karosszékét, ezt az okos szerkezetet, amely megóvta minden fáradságtól, hogy hajlandó legyen valami egészen hétköznapi ténykedésre, hogy gondot és fáradságot nem kímélve, ennyire eltérjen megszokott életrendjétől: mindehhez valami egészen rendkívüli izgalom kellett, mely kiragadta szemlélődéséből, és visszakényszerítette a valóságos életbe.

Balsamo, akit bizonyos értelemben tetten értek, először elcsodálkozott, azután nyugtalankodni kezdett.

- Ej, hát itt vagy, te semmirekellő! - rivallt rá Althotas. - Itt vagy, te hitvány fráter, aki elhagytad mestered!

Balsamo példás türelmet tanúsított, mint mindig, valahányszor a vénemberrel beszélt.

- De hiszen csak az imént hívott, azt hiszem, barátom! - jegyezte meg csöndesen.

- Barátod! - tajtékzott Althotas. - A barátod, te hitvány ember? Azt hiszed, a magad fajtájával beszélsz? Még hogy a barátod! Több vagyok én annál, atyád vagyok, aki táplált, felnevelt, oktatott, gazdaggá tett. És te sem lehetsz az én barátom, de nem ám! Elhagytál, éheztetsz, megölsz!

- Ejnye, mester; így epeömlést kap, megrontja a vérét, beteg lesz.

- Beteg! Nevetséges! Voltam én valaha is beteg? Hacsak akkor nem, amikor akaratom ellenére rám hoztad a piszkos emberi sors nyomorúságát. Beteg! Elfelejtetted már, hogy én gyógyítok másokat?

- De hát itt vagyok, mester - mondta Balsamo hidegen. - Ne vesztegessük az időt hiába!

- Jól van, emlegesd csak az időt! Még hogy én takarékoskodjam az idővel, éppen én, holott éppen nekem kellene korlátlanul és határtalanul rendelkeznem ezzel a minden emberi teremtmény számára kiszabott anyaggal! Igen, az időm lejár; igen, az időm veszendőbe megy; igen, az időm, akár a közönséges halandóké, percenként pereg alá az örökkévalóságba, holott az én időm lehetne maga az örökkévalóság!

- Ejnye, mester - mondta Balsamo zavartalan nyugalommal, egészen leeresztve a süllyesztőt, szorosan odaállva az aggastyán mellé, s ismét megindítva a szerkezetet, hogy visszamenjenek a felső szobába -, ejnye, hát mit akar? Mondja meg! Azt állítja, hogy éheztetem; de hiszen negyvennapos szigorú böjtöt tart, vagy nem?

- De igen, de igen, hogyne; harminckét napja indult el az újjászületés műve.

- Akkor miért panaszkodik, azt mondja meg! Látok itt két vagy három korsó esővizet, egyebet úgysem iszik.

- Nyilván; de azt képzeled, selyemhernyó vagyok én, hogy egymagam végezzem el a megfiatalodás és az átalakulás nagy művét? Azt képzeled, hogy erőm fogytával megcsinálhatom egyedül az életelixírt? Azt képzeled, hogy ha kimerülten, legyengülve fekszem, s minden táplálékom ez az üdítő ital, lesz annyi kitartásom, hogy a segítséged nélkül, pusztán a saját erőmre hagyatkozva, véghezvigyem újjászületésem fáradságos munkáját, amellyel - hiszen tudod jól, te szerencsétlen! - baráti segítség nélkül nem boldogulhatok?

- Itt vagyok, mester, itt vagyok; válaszoljon hát - mondta Balsamo, s úgy rakta vissza a vénembert a karosszékébe, mint egy rakoncátlan kölyköt -; válaszoljon hát, desztillált vízben nem szenvedett hiányt, mert, mint mondtam, itt látok három teli korsót; ezt a vizet májusban gyűjtöttük, mint tudja; itt van a szezámolajjal készült árpa kétszersültje; a fehér csöppeket pedig én magam adtam be, előírása szerint.

- Igen, de az elixír, az elixír még nincs kész; te nem emlékezhetsz, mert nem voltál ott: az apád volt ott, az hűségesebb volt, mint te; de a legutóbbi félszázados évfordulómon már egy hónappal előbb kész volt az elixír. Visszavonultam az Ararat hegyére. Egy zsidó, annyi ezüstért, amennyi a teste súlya, szerzett nekem egy gyereket, még csecsszopót; a rítus szerint kieresztettem a vérét: felfogtam artériás vérének három utolsó cseppjét, és egy órán belül kész volt az elixír, amelyből csak ez az egy alkatrész hiányzott; éppen ezért csodálatosan jól sikerült a félszázados újjászületésem; a hajam és a fogam kihullott e nagy hatású elixír lenyelését követő görcsök közben; de azután kinőtt újra, igaz, a fogam eléggé rosszul nőtt ki, mert megfeledkeztem róla, hogy az elixírt, óvatosságból, egy aranycsövön töltsem a nyelőcsövembe. De a hajam és a körmöm újra kinőtt e második ifjúságom idején, és én úgy éreztem magam, mintha megint tizenöt esztendős volnék... De most megint megöregedtem, és ha az elixír nem készül el, és nem lesz itt, ebben az üvegben, s ha nem tudok kellő figyelmet szentelni a munkámnak, akkor velem együtt elpusztul egy évszázad tudománya, és ez a csodálatos, fennkölt titok, amely a birtokomban van, elvész az ember számára, aki bennem és általam istenné válik! De ha elrontom, ha tévedek, ha elmulasztom, annak te, Acharat, egyedül te leszel az oka! És vigyázz magadra, a haragom iszonyú lesz, iszonyú!

Utolsó szavai közben halvány fény gyúlt fakó szemében, és a vénember enyhén vonaglani kezdett, majd heves köhögési roham vett erőt rajta.

Balsamo rögtön a legnagyobb buzgalommal igyekezett segíteni rajta.

Az aggastyán magához tért; halotti sápadtsága ónos színre vált. Ez az enyhe lefolyású roham annyira kimerítette, hogy azt hitte volna az ember, menten meghal.

- Halljam, mester - biztatta Balsamo -, fogalmazza meg, mit akar.

- Hogy mit akarok... - mondta a vénember, és merőn nézte Balsamót.

- Igen...

- Mindjárt meghallod, hogy mit akarok...

- Beszéljen, hallgatom és engedelmeskedem, ha olyasmit kíván, ami lehetséges.

- Lehetséges... lehetséges! - dünnyögte megvetőn a vénember. - Jól tudod, hogy minden lehetséges.

- Ó, hogyne, persze, idővel és a tudomány fejlődésével.

- A tudomány a hatalmamban van; az időn nagyon hamar úrrá leszek; adagolásom bevált; erőm majdnem teljesen eltűnt; a fehér csöppek kihajtották belőlem az elkorhadt természet maradványainak egy részét. A fiatalság, mint májusi nedvkeringés a fában, már megpezsdült a vén kéreg alatt, és úgyszólván hajtja az öreg fát. Láthatod, Acharat, hogy milyen kedvezők a tünetek: a hangom elgyengült, a látásom háromnegyed részben csökkent; néha úgy érzem, hogy összezavarodik a fejem; a meleg és a hideg változását már nem érzékelem; sürgősen be kell hát fejeznem elixíremet, hogy második félszázadom napján százévesből rögtön húszévessé változzam; az elixír alkatrészei megvannak, a cső elkészült; csak az a három csepp vér hiányzik, amelyről beszéltem már neked.

Balsamo undorodva rázkódott össze.

- Jól van - mondta Althotas -, lemondok a gyerekről, mivel te inkább bezárkózol a szeretőddel, ahelyett, hogy kerítenél nekem egy gyereket.

- Jól tudja, mester, hogy Lorenza nem a szeretőm - válaszolta Balsamo.

- Ohó! Azt csak úgy mondod, azt hiszed, engem is félrevezethetsz, akár a csőcseléket; azt akarod, hogy higgyek a szeplőtelen teremtményben, s te mondod ezt nekem, a férfi!

- Esküszöm, mester, hogy Lorenza ugyanolyan szűz, mint Istennek szent Anyja; esküszöm, hogy szerelmet, vágyat, földi gyönyörűséget, mindent feláldoztam a lelkemért; nekem is van újjáteremtő tervem; csakhogy az nem egyedül az én érdekemet szolgálja, hanem az egész emberiségét!

- Bolond, szegény bolond! - kiáltotta Althotas -; most még előhozakodik itt nekem az ő pondrózsibongásaival és hangyaforradalmaival, amikor én az örök életről meg az örök ifjúságról beszélek neki.

- Amit csak szörnyű bűn árán lehet megszerezni, s ki tudja...

- Te kételkedel, úgy látom, te kételkedel, te nyomorult!

- Nem, mester; de végül is, ha lemond arról a gyerekről, mondja meg, mit akar helyette?

- Megteszi az első szűz is, akár férfi, akár nő, aki az utadba kerül; de mégis inkább nő legyen. A nemek vonzásából jutottam erre a felfedezésre; keríts hát valakit, de igyekezz, mert már csak egy hetem van hátra.

- Jól van, mester - mondta Balsamo -; majd meglátom, majd körülnézek.

Megint villámlott egyet a vénember szeme, ezúttal még veszedelmesebben, mint az előbb.

- Majd meglátod, majd körülnézel! - tajtékzott. - Szóval ez a válaszod! Különben számítottam is rá, s magam sem tudom, miért lep meg. Mióta beszél így teremtett lény a teremtőjéhez, te nyomorult féreg? Persze! Látod, hogy legyengültem, látod, hogy ágynak dőltem, látod, hogy rimánkodom, s most buta fejjel azt hiszed, hogy kényre-kedvre ki vagyok szolgáltatva neked? Igennel vagy nemmel válaszolj, Acharat, és se tétovázást, se hazugságot ne lássak a szemedben, mert én belelátok a szívedbe, és olvasok benne, mert én ítélkezem fölötted, és üldözni foglak!

- Mester, vigyázzon magára - csitította Balsamo -, megárt ez a nagy harag.

- Felelj! Felelj!

- Mesteremnek csak azt mondhatom, ami igaz; majd meglátom, hogy meg tudom-e szerezni, amit kíván, anélkül, hogy mindkettőnknek ártanék, vagy hogy romlásba döntenem mindkettőnket. Majd keresek egy embert, aki hajlandó eladni nekünk azt a teremtményt, akire szüksége van; de a bűnt nem vállalom magamra. Mindössze ennyit mondhatok.

- Ez fölöttébb nyakatekerten hangzik - mondta Althotas keserű nevetéssel.

- Ez az igazság, mester - válaszolta Balsamo.

Althotas iszonyú erőfeszítéssel markolta meg a szék két karját, és fölegyenesedett.

- Igen vagy nem! - mondta.

- Mester, ha megtalálom: igen; ha nem találom meg: nem!

- Akkor pedig te leszel az oka a halálomnak, te nyomorult! Csak hogy megkíméld három csepp vérét annak az undok és hitvány állatnak, annak a teremtménynek, amelyikre szükségem van, inkább örök sötétségbe taszítsz engem, a tökéletes teremtményt. Ide figyelj, Acharat - mondta a vénember hátborzongató vigyorral -, nem is kérek én tőled semmit; nem, egyáltalán semmit sem kérek tőled; várni fogok; de ha nem engedelmeskedel, majd kiszolgálom én magam; ha te elhagysz, majd segítek én magamon. Megértettél, ugye? És most eriggy!

Balsamo egy szót sem szólt erre a fenyegetőzésre, csak odatett az aggastyánnak mindent, amire szüksége lehetett; keze ügyébe rakta az enni- és innivalót, egyszóval, olyan gondosan ellátta, ahogy egy figyelmes szolga látná el a gazdáját vagy egy tisztelettudó fiú az apját; azután, egészen másféle gondokba merülten, mint amilyenek Althotast gyötörték, lebocsátotta a süllyesztőt, és nem vette észre, hogy a vénember gúnyos tekintete majdnem olyan messzire követi, mint amilyen messze jár a lelke meg a szíve. Althotas ajkát akkor sem hagyta el az az ördögi vigyor, amikor Balsamo megint ott állt a még mindig alvó Lorenza előtt.

Balsamo csak állt ott, s fájdalmas gondolatok kínozták a szívét.

Azt mondjuk, fájdalmas, s nem azt, hogy háborgó.

A közte és Althotas között lezajlott jelenet, talán megsejtetve vele az emberi dolgok hitványságát, száműzött belőle minden haragot. Felidézte ama bölcs ember eljárását, aki előbb végigmondta a teljes görög ábécét, s csak azután figyelt oda az Akhilleusznak tanácsokat adó sötét istenség szavára.

Hidegen és némán tűnődött egy darabig a pamlag előtt, amelyen Lorenza feküdt.

"Itt állok szomorúan és eltökélten - gondolta magában -, és tisztán látom helyzetemet; Lorenza gyűlöl; Lorenza megfenyegetett, hogy elárul, és el is árult; titkom már nemcsak az enyém, ennek a nőnek a kezébe adtam, ő pedig szétszórja a szélbe; olyan vagyok, mint az a róka, amelyik a lábának csak a csontját húzta ki az acélfogú csapdából, de benne hagyta a húsát és a bőrét, úgyhogy másnap bízvást mondhatta a vadász: »Beleesett a róka a csapdába, és most már ráismerek, ha holt, ha eleven.«

És ezt a szörnyű bajt, ezt a bajt, amelyet Althotas képtelen felfogni, és éppen ezért el sem mondtam neki, ezt a bajt, amely meghiúsítja ennek az országnak a boldogságába vetett reményeimet, s következésképpen világboldogító reményeimet is, hiszen a világ lelke Franciaország: ezt a bajt az itt szunnyadó teremtés, ez az édes mosolyú szép szobor hozta rám. A balvégzetnek ez az angyala hozta rám a gyalázatot és a romlást, és majd ő hozza a fogságot, a száműzetést és a halált is.

Végeredményben a sok rossz felülkerekedett a sok jón - folytatta ingerültebben -, és Lorenza ártalmamra van.

Ó, kecsesen gyűrűző, halálos szorítású kígyó! Ó, arany torkú, mérges harapású kígyó! Aludj csak, aludjál, mert ha felébredsz, meg kell ölnöm téged!"

Balsamo, baljós mosollyal, lassan közeledett a fiatal nőhöz, akinek epekedő szeme úgy nyílt rá a közeledő férfira, mint ahogy a napraforgó és a hajnalka virágja nyiladozik a kelő nap első sugarára.

- Ó, jaj! - jajdult fel Balsamo. - Örökre le kell zárnom ezt a szemet, mely most ily szerelmesen néz rám; ezt a szép szemet, mely villámokat szór, mihelyt kihuny benne a szerelem.

Lorenza édesen mosolygott, s mosolyra nyitva ajkát, kivillantotta ragyogó szép gyöngyfogainak kettős sövényét.

- De ha megölöm azt, amelyik gyűlöl - folytatta Balsamo a kezét tördelve -, azt is megölöm vele, amelyik szeret!

A szíve mély szomorúsággal telt el, s különös módon valami meghatározhatatlan vágyakozás vegyült bele.

- Nem - mormolta -, nem; hiába fogadkoztam. Nem, hiába fenyegetőztem, sosem lesz hozzá bátorságom, hogy megöljem; nem, életben marad, de úgy marad életben, hogy többé nem ébred fel; élni fogja ezt a látszatéletét, és ez lesz számára a boldogság, mivel a másik csak boldogtalanság. Bárcsak boldoggá tehetném! Mit számít a másik!... csak egy élete lesz, az, amit én teremtek neki, amelyben szeretni fog, amelyben most is él.

Pillantása szerelmesen kapcsolódott Lorenzáéba, s a kezét szelíden a fejére tette.

Ekkor Lorenza, aki láthatóan úgy olvasott Balsamo gondolataiban, mint a nyitott könyvben, nagyot sóhajtott, lágyan fölemelkedett, és fehér, puha karját álomittas-lustán Balsamo válla köré fonta, aki megérezte üde leheletét, ajkától kétujjnyira.

- Ó, nem, nem! - tört ki Balsamo, megdörzsölve izzó homlokát és káprázó szemét -; nem, ez a mámor az őrületbe vinne; nem tudnék mindig ellenállni, s ha ezzel a kísértő angyallal, ezzel a szirénnel maradnék, kicsúszna kezemből a dicsőség, a hatalom, a halhatatlanság. Nem, nem! Fel fog ébredni, akarom, fel kell ébrednie!

Balsamo magánkívül, kétségbeesetten eltaszította magától Lorenzát, aki elengedte, s úgy hullott a pamlagra, mint a lebegő fátyol, mint az árnyék, mint a hópehely.

A legkacérabb és legkitanultabb nő sem választhatott volna csábítóbb testtartást, hogy felkínálja magát szeretőjének.

Balsamónak volt még annyi ereje, hogy pár lépésnyire eltávolodjék; de azután, mint Orfeusz, ő is visszafordult; és, mint Orfeusz, ő is rajtavesztett!

"Ó, ha felébresztem - gondolta -, kezdődik elölről a küzdelem; ha felébresztem, megöli magát, vagy engem öl meg, vagy rá akar venni, hogy én öljem meg őt. Iszonyat! Iszonyat! Igen, ennek a nőnek a sorsa meg van írva, úgy látom, mintha lángbetűkkel világítana: Halál! Szerelem!... Lorenza! Lorenza! szerelem a sorsod és halál. Lorenza! Lorenza! Kezemben az életed és a szerelmed!"

Válasz helyett fölkelt ez a csábos tündér, odament Balsamóhoz, a lába elé borult, majd ráemelte álomittas, kéjes tekintetét; megragadta és szívére szorította a férfi kezét.

- Halált - súgta alig hallhatón, s ajka nedvesen csillogott, mint a tengerből kibukkanó korall -, halált, de szerelmet!

Balsamo két lépést hátrált, fejét elfordította, szemét elfödte.

Lorenza zihálva csúszott utána a térdén.

- Halált - mondta ismét, mámoros hangján -, de szerelmet! Szerelmet! Szerelmet!

Balsamo nem bírta tovább; forró láng csapott át rajta.

- Jaj, ez már sok! - nyögte. - Küzdöttem, amíg emberi lény küzdeni képes; jövendőnek démona vagy angyala, akárki légy is, elégedett lehetsz: az önzésnek és a kevélységnek sokáig feláldoztam a lelkemben forrongó nemes szenvedélyeket. De arra nincs jogom, hogy fellázadjak a szívemben erjedő egyetlen emberi érzés ellen. Én szeretem ezt a nőt, szeretem, és ez a szenvedélyes szerelem többet árt neki a legádázabb gyűlöletnél Ez a szerelem viszi halálba; ó, én hitvány! Ó, én kötözni való bolond! Még a vágyaimmal sem tudok kiegyezni. Hogyan? Amikor majd arra készülődöm, hogy megjelenjek Isten színe előtt, én, a csaló, a hamis próféta, amikor a Legfőbb Bíró előtt majd levetem a tettetés és a hamisság köpönyegét, egyetlen jó cselekedetet se mondhassak magaménak, egyetlen boldog óráról se adhassak számot, amelynek emléke vigasztalhat az örök szenvedések közepette?

- Ó, nem, nem, Lorenzám, tudom jól, ha téged szeretlek, elveszítem a jövőt; tudom jól, hogy a megvilágosító angyal visszaszáll a mennybe, mihelyt a nő a karomba hull.

- De te akartad így, Lorenza, te akartad így!

- Szerelmem! - sóhajtotta a fiatal nő.

- Akarod tehát ezt az életet, a valóságos élet helyett?

- Térden állva kérem tőled, könyörgök érte, rimánkodom hozzád; ez az élet a szerelem, ez az élet a boldogság.

- És beéred ezzel akkor is, ha a feleségem leszel? Mert, tudod, én lángolok érted.

- Ó, tudom én azt, hiszen a szívedbe látok.

- És sosem fogsz vádolni, sem ember, sem Isten előtt, hogy visszaéltem a bizalmaddal, hogy megcsaltam a szívedet?

- Soha, soha! Inkább hálát adok neked Isten és ember előtt, hogy megajándékoztál a szerelemmel, a földi élet egyetlen kincsével, egyetlen gyöngyszemével, egyetlen gyémántjával!

- Sosem bánkódol majd a szárnyad után, te szegény galamb? Mert tudd meg, nem szárnyalsz többé a sugaras magasságokban, hogy lehozd nekem Jehovától azt a fénysugarat, amellyel hajdan felövezte prófétái homlokát. Ha kutatni akarom majd a jövendőt, ha uralkodni akarok az embereken, ó, jaj! ó, jaj! a hangod nem válaszol többé nekem. Szerelmetes asszonyom voltál s egyszersmind védő szellemem; ezután csak az egyik leszel, s ki tudja...

- Jaj, te kételkedel, te kételkedel! - kiáltott fel Lorenza. - Látom a kétség fekete foltját a szíveden.

- Mindig szeretni fogsz, Lorenza?

- Mindig, mindig!

Balsamo végighúzta a kezét a homlokán.

- Nem bánom - mondta. - Különben...

Egy ideig gondolataiba mélyedt.

- Különben is, olyan nagy szükségem van nekem erre a nőre? - tűnődött. - Hát csak ő van a világon? Nem, nem; ő boldoggá tesz majd, a másik meg gazdaggá és hatalmassá. Andrée is kiválasztott lény, ő is látnok, akárcsak te. Andrée fiatal, szeplőtelen, szűz, de én nem őt szeretem; pedig alvás közben Andrée is ugyanúgy a hatalmamban van, mint te; Andrée személyében megvan az áldozatom, aki bármikor a helyedbe lép, olyan ő számomra, mint az orvosnak az az alsóbbrendű lény, amelyikkel jól lehet kísérletezni; ő is tud olyan messzire szárnyalni, mint te, talán még messzebbre is, az ismeretlen homályban. Andrée! Andrée! Megtartalak, királyságomért. Lorenza, jöjj a karomba! Megtartalak szerelmesemnek és szeretőmnek. Andrée-val a hatalom, Lorenzával a boldogság. Csak e pillanattól kezdve teljes igazán az életem, s a halhatatlanság híján, megvalósítottam Althotas álmát; a halhatatlanság híján, egyenlő vagyok az istenekkel!

Fölemelte Lorenzát, ziháló mellére ölelte, és Lorenza olyan szorosan tapadt rá, mint tölgyre a borostyán.

Balsamo számára új élet kezdődött, eddigi tevékeny, zaklatott, szerteágazó életmódjában sosem tapasztalt még ilyent. Három napja sem dührohamok, sem bosszúságok, sem féltékenykedések; három napja szó sincs politikáról, összeesküvésekről és összeesküvőkről. Egy pillanatra sem vált meg Lorenzától, mellette az egész világot elfelejtette. Ez a különös, ijesztő szerelem, amely valami módon fontosabbá vált az emberiségnél, ez a bódító és titokzatos szerelem, ez a kísérteties szerelem - Balsamo ugyanis önmaga előtt sem titkolhatta, hogy szelíd szerelmesét egyetlen szóval kérlelhetetlen ellenséggé változtathatná -, ez a szerelem, amelyet a természet vagy a tudomány megmagyarázhatatlan szeszélye folytán kiragadtak a gyűlöletből, olyan boldoggá tette Balsamót, hogy egyszerre volt tőle kábult és elragadtatott.

E három nap során Balsamo fel-felocsúdva mákonyos szerelmi kábulatából, rá-rácsodálkozott mindig mosolygó, mindig révült asszonyára; ettől fogva ugyanis, abban a létben, amelyet újonnan teremtett neki, látszatéletét is révületekkel - szintén káprázat-álmokkal - pihentette ki Balsamo; s ha nyugodtnak, szelídnek és boldognak látta, s Lorenza szerelmes szavakkal becézgette és ébren álmodta rejtelmes gyönyörűségét, Balsamo egyre azon tűnődött, vajon Isten nem gerjedt-e haragra a modern titán ellen, aki megpróbálta elorozni titkait; vajon nem sugallja-e Lorenzának, hogy vezesse őt félre hazugsággal, altassa el éberségét, s ha éberségét elaltatta, hagyja itt őt, és úgy térjen vissza később, mint a bosszúálló Erinnüszek?

Ilyen pillanataiban Balsamo hite megrendült ebben az ókortól örökölt tudományban, amelyet még bizonyítékok sem támogatnak, hanem csupán példák.

De azután hamarosan megnyugtatta ez a lankadatlan lángolás, ez az olthatatlan szerelemvágy.

"Ha Lorenza becsap - gondolta -, ha itt akarna hagyni, akkor keresné az alkalmat, hogy eltávolodjék tőlem, és ezer okot is találna az egyedüllétre; de szó sincs ilyesmiről: hiszen úgy fonódik rám a karja, mint a megbonthatatlan fonadék; hiszen égő tekintetéből csak úgy perzsel a könyörgés: »Ne hagyj magamra!«; hiszen édes hangja egyre mondja: »Maradj még!«"

Balsamo lelkébe ilyenkor visszaköltözött az önbizalom és a tudományába vetett hit.

Valóban, miért is vált volna ez a mágikus titok, amelynek minden hatalmát köszönhette, egyik pillanatról a másikra üres agyrémmé, amely úgy lebben el, mint az elfeledett emlék, mint a kihunyó tűz füstje a szélben? Lorenza sosem olvasott még így a lelkében, sosem látott még ilyen tisztán: mihelyt megfogamzott az agyában egy eszme, mihelyt megremegtette a szívét egy érzelem, Lorenza máris szavakba öntötte.

Most már csak azt kellett volna tudni, vajon nem a rokonszenvből fakad-e ez a tisztánlátás; azt kellett volna eldönteni, vajon Balsamo és a fiatalasszony világán túl, a szerelmük által határolt és a szerelmük fényével elöntött körön túl, a sötétségben most is olyan tisztán látna-e mindent a lélek szeme, mint ez új Éva bukása előtt.

Balsamo nem mert döntő kísérlethez folyamodni; reménykedett, és a reménység csillagkoszorú volt boldogsága egén.

Lorenza olykor így szólt hozzá szelíd mélabúval:

- Acharat, te más nőre gondolsz, egy szőke hajú, kék szemű, északi nőre, Acharat! Ó, Acharat! Ez a nő mindig együtt jár velem a gondolataidban.

Balsamo ilyenkor szerelmesen nézett Lorenzára.

- Így belém látsz? - kérdezte tőle.

- Ó, igen, olyan tisztán, mintha tükörbe néznék.

- Akkor azt is tudnod kell, szerelemmel gondolok-e arra a nőre - felelte Balsamo -; nézz a szívembe, drága Lorenzám!

- Nem - rázta meg a fejét Lorenza -, nem, tudom, hogy nem; csak megosztod gondolataidat kettőnk között, mint ahogy megosztottad annak idején, amikor halálra gyötört Lorenza Feliciani, az a gonosz Lorenza, aki most alszik, s akit nem akarsz többé felébreszteni.

- Nem, szerelmem, nem - kiáltotta Balsamo -, én csak terád gondolok, legalábbis a szívemmel; gondold csak el: mióta boldogok vagyunk, semmivel sem törődöm, mindent elhanyagolok, tudományt, politikát, munkát, mindent!

- Rosszul teszed - mondta Lorenza -, hiszen a munkádban én is segíthetek.

- Igazán?

- Igen; nem zárkóztál-e be azelőtt a laboratóriumodba óraszám?

- De igen, csakhogy abbahagyom ezeket a meddő kísérleteket; életemnek megannyi elvesztegetett órája volna csak, hiszen közben nem láthatnálak.

- Miért ne lehetnék a munkában is veled, úgy, mint a szerelemben? Miért ne tehetnélek hatalmassá, ugyanúgy, ahogy boldoggá teszlek?

- Lorenzám szép, ahhoz nem fér kétség, de Lorenzám nem tanult sokat. A szépség és a szerelem Isten adománya, de tudomány csak a tanulásból fakad.

- A lélek mindent tud.

- Te igazán a lelki szemeddel látsz?

- Igen.

- És tudnál vezetni, azt mondod, súlyos kutatásomban, a bölcsek kövének keresésében is?

- Azt hiszem, igen.

- Akkor jöjj!

Balsamo átkarolta a fiatalasszony derekát, s magával vonta, laboratóriumába.

Az óriási kohó, amelyet négy napja nem fűtöttek be, kialudt.

A tégelyek kihűltek a tűzhelyen.

Lorenza nézte ezeket a különös holmikat, a kiveszőben lévő alkímia utolsó agyszüleményeit, de nem csodálkozott: úgy látszott, mindegyikről tudja, hogy mire való.

- Aranyat akarsz csinálni? - kérdezte mosolyogva.

- Igen.

- Különböző állapotú oldatok vannak ezekben a tégelyekben?

- Félbemaradt, tönkrement mind; de nem is sajnálom.

- Nem is kell; arany helyett úgyis csak színes higanyt kapsz; lehet, hogy szilárddá tudod tenni, de átalakítani nem fogod soha.

- De hiszen lehet aranyat csinálni, nem?

- Nem lehet.

- Pedig Dániel Transylvaniensis is húszezer dukátért adta el I. Cosimónak a fémek átalakításának titkát.

- Dániel Transylvaniensis becsapta I. Cosimót.

- Azonban a szász Payken, akit halálra ítélt II. Károly, úgy nyerte vissza az életét, hogy egy ólomrudat átváltoztatott aranyrúddá, amelyből negyven dukátot vertek, miután levágtak a rúdból egy darabot, hogy érmét verjenek belőle az ügyes alkimista nagyobb dicsőségére.

- Az ügyes alkimista ügyes szemfényvesztő volt. Az aranyrudat odacsempészte az ólomrúd helyére, és kész. Az aranycsinálás legbiztosabb módszerét te alkalmazod, Acharat, amikor aranyrudakat öntesz abból a tömérdek kincsből, amit a rabszolgáid a világ négy tájáról összehordanak.

Balsamo elgondolkozott.

- Eszerint a fémek átváltoztatása lehetetlenség? - kérdezte.

- Lehetetlenség.

- Na és, példának okáért, a gyémánt? - kockáztatta meg Balsamo.

- Ó, a gyémánt egészen más dolog - felelte Lorenza.

- Tehát gyémántot lehet csinálni?

- Lehet; a gyémántcsinálás ugyanis nem abból áll, hogy egy elemet egy másik elemmé alakítunk át; gyémántot csinálni annyi, mint megpróbálkozni egy ismert elem egyszerű módosításával.

- És te ismered azt az elemet, amelyikből kialakul a gyémánt?

- Persze; a gyémánt a tiszta carbonium kikristályosodása.

Balsamo elkábult; úgy érezte, hogy váratlanul vakító, szédítő fény csap a szemébe; úgy kapott oda a két kezével, mintha megvakította volna a láng.

- Jaj, Istenem! - jajdult fel. - Túl sokat adsz nekem, Istenem! Valami veszély fenyeget. Ó, Istenem! Miféle drágaköves gyűrűt vessek a tengerbe, hogy haragodat kiengeszteljem? Elég, elég mára, Lorenza, elég!

- Hát nem vagyok a tiéd? Parancsolj, rendelkezz!

- De igen, az enyém vagy, jöjj, jöjj!

Balsamo kivonszolta Lorenzát a laboratóriumból, átvágott a prémes szobán, s ügyet sem vetve a feje fölött hallatszó halk roppanásokra, visszament Lorenzával a rácsos ablakú szobába.

- Meg vagy elégedve Lorenzáddal, drágám? - kérdezte a fiatalasszony.

- Ó, igen - válaszolta az.

- Mitől féltél? Mondd meg, beszélj!

Balsamo összekulcsolta kezét, és olyan rémülten nézett Lorenzára, hogy aki nem tud olvasni a lelkében, aligha találta volna ki az okát.

- Ó - suttogta -, és én majdnem megöltem ezt az angyalt, és majdnem meghaltam elkeseredésemben, mielőtt megoldottam volna a problémát, hogyan legyek boldog s egyszersmind hatalmas; elfelejtettem, hogy a lehetőség határai túl vannak a tudomány mindenkori állásának horizontján, s hogy a legtöbb igazságot, amely utóbb ténnyé vált, eleinte agyrémnek tekintették; és én még azt hittem, hogy mindent tudok, holott nem tudtam semmit!

A fiatalasszony úgy mosolygott, mint egy istennő.

- Lorenza, Lorenza - folytatta Balsamo -, valóra vált hát a Teremtőnek az a titkos szándéka, hogy a nőt a férfi testéből veszi ki, de csak egy szívet ad kettejüknek! Éva értem kelt életre; Éva csak én általam gondolkozik, élete azon a szálon függ, amelyet én fogok! Ó, én Istenem! Sok ez egy teremtett léleknek, összeroskadok jóságod súlya alatt!

Térdre borult, rajongva ölelte magához ezt a szelíd szépséget, aki úgy mosolygott rá, ahogy nem mosolyognak földi teremtmények.

- Nem, nem, többé nem hagysz el soha - mondta a férfi -; biztonságban fogok élni homályon áthatoló tekinteted oltalma alatt; segíteni fogsz nekem a fáradságos kutatásban, amelyet, mint mondottad, egyedül te tudsz tökéletesíteni, és amelyet egyetlen szavad megkönnyít és megtermékenyít; majd te mondod meg, hogy nem csinálhatok aranyat, mivel az arany homogén anyag, ősi elem, majd te mondod meg, hogy világának mely zugába rejtette a Teremtő; majd te mondod meg, hol nyugosznak az évszázados kincsek, amelyeket elnyeltek az óceán feneketlen mélységei. A te szemeddel fogom látni, mint gömbölyödik a gyöngykagyló rejtekén a gyöngyszem, s mint terem az ember gondolata húsának iszapos rétegei alatt. A te füleddel fogom hallani a földet túró féreg munkálkodását, a közelemben settenkedő ellenség lépteit. Hatalmas leszek, mint Isten, de boldogabb leszek Istennél, Lorenzám; Istennek nincsen hozzávaló társa és hitvese a mennyekben; Isten mindenható, de egyedül van isteni fenségében, és nem oszthatja meg más, hozzá hasonlóan isteni lénnyel ezt a mindenhatóságot, amely őt Istenné teszi.

Lorenza csak mosolygott, és szüntelenül mosolyogva, forró csókokkal válaszolt Balsamo szavaira.

- És mindennek ellenére - suttogta, mintha szerelmese fejében tisztán látna minden gondolatot, amely ingerli ennek a nyughatatlan agynak a rostjait -, és te mindennek ellenére kételkedel, Acharat. Abban kételkedel, mint mondottad, hogy át tudom lépni szerelmünk körét, abban kételkedel, hogy távolba láthatok; ámde azzal vigasztalod magad, hogy ha én nem látok is, majd lát helyettem a másik.

- Miféle másik?

- Az a szőke nő; megmondjam a nevét is?

- Mondd!

- Várj csak... Andrée.

- Valóban, ő az. Te valóban olvasol a gondolataimban; valóban emészt még ez a félelem... Mondd, látod most is, ami a távolban történik, még akkor is, ha tárgyak vannak közben?

- Próbálj ki.

- Add ide a kezed, Lorenza.

A fiatalasszony szenvedélyesen megszorította Balsamo kezét.

- Tudsz követni?

- Akárhová.

- Akkor jöjj.

Balsamo gondolatban kifordult a Szent Kolozs utcából, és gondolatban magával vitte Lorenzát.

- Hol vagyunk most? - kérdezte Lorenzától.

- Egy dombon - válaszolta a fiatalasszony.

- Helyes - mondta Balsamo, örömtől repesve -; és mit látsz?

- Magam előtt? Balra vagy jobbra?

- Magad előtt.

- Tágas völgyet látok, egyik felől erdőség, másik felől város, köztük folyó kanyarog s vész el a szemhatáron, egy nagy kastély falai tövében.

- Jól van, Lorenza. A vésinet-i erdőt látod; a város Saint-Germain; a kastély Maisons. Menjünk be; lépjünk be a mögöttünk lévő épületbe.

- Lépjünk be.

- Mit látsz?

- Ó, az előszobában egy tarkabarka öltözetű kis néger csokoládét majszol.

- Helyes, ez Zamore. Menjünk beljebb!

- Üres szalon, fényűző bútorok; az ajtók fölött istennők és amorettek.

- Üres a szalon?

- Üres.

- Menjünk még beljebb!

- Ó, most egy csodás budoárban vagyunk, természetes színű virágokkal átszőtt kék atlasz a kárpitja.

- Ez is üres?

- Ez nem; egy nő fekszik egy pamlagon.

- Ki ez a nő?

- Mindjárt.

- Nem láttad már valahol?

- Dehogynem; ugyanitt; Dubarry grófné az.

- Jól van, Lorenza, jól van; megőrjítsz! Mit csinál az a nő?

- Rád gondol, Balsamo.

- Rám?

- Rád.

- Hát látod a gondolatait?

- Látom, mert, mint mondtam, rád gondol.

- És mit gondol?

- Ígértél neki valamit.

- Igen, de mit?

- Neki ígérted a szépség vizét, amit Vénusz adott Phaonnak, hogy bosszút álljon Sapphón.

- Jól van, nagyon jól van. És mit csinál, míg ezen gondolkozik?

- Megfogant benne egy elhatározás.

- Éspedig?

- Várj csak; most a csengő felé nyúl; csenget; belép egy másik fiatal nő.

- Barna? Szőke?

- Barna.

- Nagy? Kicsi?

- Kicsi.

- A húga. Hallgasd meg, mit mond.

- Azt kívánja, hogy fogjanak be.

- Hová készül?

- Ide.

- Biztos vagy ebben?

- Most adja ki a parancsot. Lám, már engedelmeskednek is; látom a lovakat, a kocsit; két órán belül itt lesz.

Balsamo térdre hullt.

- Ó - tört ki -, ha két órán belül csakugyan itt van, akkor már csak azt az egyet kérem tőled, Istenem, hogy vedd oltalmadba a boldogságomat!

- Szegény barátom - sajnálkozott Lorenza -, hát ennyire féltél?

- Igen, igen.

- Ugyan mitől félhettél? A szerelem, mely tökéletesebbé teszi a fizikai létet, megerősíti a szellemi létet is. A szerelem, mint minden nemes szenvedély, közelebb visz Istenhez, és Istentől ered minden fény.

- Lorenza, Lorenza, úgy érzem, megbolondulok a boldogságtól!

Balsamo a fiatal nő ölébe hajtotta fejét.

Balsamo újabb bizonyítékra várt, hogy boldogsága beteljesedjék.

Dubarryné érkezése jelentette ezt a bizonyítékot.

Úgyszólván elrepült az a két óra; Balsamo számára teljesen megszűnt az idő.

A fiatal nő hirtelen összerezzent; még fogta Balsamo kezét.

- Kételkedel még - kérdezte -, és szeretnéd tudni, hol van most?

- Igen - mondta Balsamo -, így van.

- Nos, a körúton vágtat, már közeledik, befordul a Szent Kolozs utcába, megáll a kapud előtt, bezörget.

A szoba amelyben meghúzódtak, olyan távol esett a bejárattól, és úgy el volt szigetelve, hogy a rézkopogtató hangja nem hatolt el az ajtajáig.

Balsamo azonban feltérdelt, és hegyezte a fülét.

Fritz kettős kopogtatására felszökött a helyéről; a kettős kopogtatás, mint emlékszünk rá, fontos látogatót jelzett.

- Ó, hát igaz! - kiáltotta.

- Eriggy, győződj meg róla, Balsamo, de siess vissza!

Balsamo egy ugrással a kandallónál termett.

- Hadd kísérjelek el a lépcsőházi ajtóig - kérte Lorenza.

- Gyere.

Együtt mentek vissza a prémes szobába.

- Nem mégy ki ebből a szobából? - kérdezte Balsamo.

- Nem, megvárlak. Ó, légy nyugodt, az a Lorenza, aki szeret téged, nem azonos azzal, akitől félsz, ezt te is tudod. Különben...

Megakadt, mosolygott.

- Mi az? - kérdezte Balsamo.

- Te nem olvasol úgy a lelkemben, mint én a tiédben?

- Sajnos, nem.

- Különben, parancsold meg, hogy aludjam, míg vissza nem térsz; parancsold meg, hogy ne mozduljak el erről a pamlagról, és én aludni fogok, és el nem mozdulok innét.

- Jól van, Lorenzám, drágám, aludj és várj rám!

Lorenza, már az álmossággal küzdve, utolsó csókban forrt össze Balsamóval, majd odatámolygott a pamlaghoz, ráhanyatlott, s ezt dünnyögte:

- Hamar visszajössz, Balsamóm, ugye, hamar?

Balsamo búcsút intett neki, de Lorenza már aludt.

Olyan gyönyörűséges volt, és olyan hamvasan tiszta - kibomlott hosszú hajával, kinyíló ajkával, lázas arcával és fényes szemével - s annyira nem volt asszonyos, hogy Balsamo visszament hozzá, megfogta a kezét, csókot lehelt a karjára és a nyakára, de az ajkát nem merte megcsókolni.

Megint felhangzott a kettős kopogtatás; a hölgy türelmetlenkedett, vagy Fritz azt hitte, hogy a gazdája nem hallotta meg az előbb.

Balsamo az ajtóhoz sietett.

Amikor behúzta maga mögött, úgy rémlett neki, hogy megint megroppan valami, mint az előbb; újra kinyitotta az ajtót, körülnézett, de nem látott semmit.

Csak Lorenza feküdt ott a pamlagon, szerelme súlyától ziháló kebellel.

Balsamo bezárta az ajtót, s futva indult a szalon felé, szorongás és balsejtelmek nélkül: a mennyországot vitte a szívében.

Balsamo tévedett: nemcsak a szerelem nyomasztotta Lorenza keblét, nemcsak attól zihált olyan hangosan.

Álom nyomasztotta, olyan mély, letargikus álomba merült, hogy már nem járt messze a haláltól.

Lorenza álmodott, és a baljós álmok torz tükrében úgy rémlett neki, hogy a lassanként mindent elborító homályban megnyílik a tölgyfa mennyezet egy kör alakú darabja, egy bizonytalan holmi, talán egy mennyezetrózsa leválik onnét, és egyenletes, lassú, szabályos mozgással megindul lefelé, gyászos csikorgástól kísérve; úgy érezte, hogy lassanként elfogy a levegője, és menten megfullad annak a mozgó körlapnak a súlya alatt.

Végül az volt az érzése, hogy azon a süllyesztőforma holmin egy idétlen alak kalimpál, olyanféle, mint Caliban a Vihar-ban, egy emberarcú szörnyeteg, talán egy vénember, akinek csak a szeme meg a karja eleven, és rámered azzal az ijesztő szemével, és feléje nyújtja csontig soványodott karját.

Ő pedig, szerencsétlen gyermek, tehetetlenül vonaglik, nem menekülhet, nem sejti a fenyegető veszélyt, csak érzi, mint fonódik rá két eleven kapocs, amelynek a vége megragadja fehér ruhájánál fogva, leemeli a pamlagról, s ráteszi a süllyesztőre, amely lassan, nagyon lassan visszaindul a mennyezet felé, miközben a vashoz súrlódó vas gyászosan csikorog, és förtelmes, hátborzongató vihogás tör elő annak az emberarcú szörnyetegnek förtelmes szájából, aki zökkenés és fájdalom nélkül viszi magával, viszi az ég felé.

Ahogy Lorenza előre jelezte, valóban Dubarryné zörgetett a kapun.

A szép kurtizánt a szalonba vezették. Míg Balsamóra várt, egy Mainzban nyomtatott, érdekes könyvben lapozgatott, mely a halálról szólt: a csodálatos művészettel készült metszetek megmutatják, mint uralkodik a halál az ember életének minden pillanatában: ott leselkedik a bálterem ajtajában, a férfira, aki a szeretett hölgy kezét szorongatja; lehúzza a víz fenekére, amikor fürdik; elbújik a puska csövében, amikor vadászni megy.

Dubarryné éppen azt a metszetet nézte, amelyen egy szép nő kifesti s a tükör előtt illegeti magát, amikor Balsamo benyitott, és örömtől sugárzó arccal, széles mosollyal köszöntötte.

- Bocsásson meg, asszonyom, hogy megvárattam, de vagy rosszul számítottam ki a távolságot, vagy rosszul ítéltem meg a lovai sebességét, s azt hittem, hogy még csak a XV. Lajos téren jár.

- Hogyhogy - kérdezte a grófné -, hát tudta, hogy jövök?

- Igen, asszonyom; körülbelül két órája láttam önt a kék atlasszal kárpitozott budoárjában, amikor kiadta a parancsot, hogy fogjanak be.

- Azt mondja, hogy a kék budoáromban voltam?

- Amelynek a kárpitjába természetes színű virágok vannak szőve. Ön egy pamlagon feküdt, grófné. Ekkor jó gondolata támadt: "Látogassuk meg Fenix grófot." Ezután csöngetett.

- És ki jött be?

- A húga, grófné. Így volt? Ön megkérte, hogy továbbítsa a parancsát, ami nyomban meg is történt.

- Gróf, ön valóságos varázsló! És csak így bekukucskál a budoáromba a nap bármely órájában? Azért szólhatna ám előre, tudja-e?

- Ej, legyen nyugodt, grófné, én csak a nyitott ajtón nézek be.

- És azt is a nyitott ajtón át látta, hogy önre gondolok?

- Persze, sőt azt is, hogy jó szívvel gondol rám.

- Bizony így van, kedves gróf: a lehető legjobb szívvel gondolok önre; de vallja be, hogy többet is érdemel, nem csupán jó gondolatokat, hiszen ön olyan jó, olyan sokat tett értem; önt, úgy látszik, arra választotta ki a sors, hogy a pártfogó szerepét játssza az életemben, ez pedig a legnehezebb szerep, amit csak ismerek.

- Igazán mondom, grófné, nagyon boldoggá tesz; eszerint tehettem önért valamit?

- Ejnye!... ön látnok, és ezt ne látná?

- Hagyja meg számomra legalább a szerénység elégtételét!

- Jól van, kedves grófom; akkor először is hadd mondjam el, hogy én mit tettem önért.

- Azt nem engedhetem, asszonyom; inkább beszéljünk önről, ha kérnem szabad.

- Nos, kedves gróf, legelőször is adja nekem kölcsön a láthatatlanná tévő varázskövét; útközben ugyanis, akármilyen gyorsan jöttem, úgy rémlett, mintha Richelieu úr valamelyik lakáját láttam volna.

- És az a lakáj...

- Hátaslovon követte a kocsimat.

- Mi a véleménye erről, mi célból figyeltette önt a herceg?

- Abból a célból, hogy kellemetlenkedjék, ahogy szokott. Ha mégoly szerény ember is ön, Fenix gróf úr, higgye el, Isten megáldotta önt annyi személyes kiválósággal, hogy egy király gyanút fogjon... a látogatásaim miatt vagy az ön látogatásai miatt.

- Richelieu úr semmi módon nem lehet veszélyes önre, asszonyom - válaszolta Balsamo.

- Pedig az volt, kedves gróf, az volt, az esemény előtt.

Balsamo rájött, hogy itt valami titok lappang, amelyet Lorenza még nem tárt fel előtte. Éppen ezért nem merészkedett az ingoványos talajra, hanem válaszul beérte egy mosollyal.

- Az volt - mondta megint a grófné -, és én majdnem beleestem a legravaszabbul felállított kelepcébe, s ebben önnek is volt némi része, gróf.

- Nekem? Egy önnek szánt kelepcében? Soha, asszonyom!

- Hát nem ön adta Richelieu úrnak a bájitalt?

- Miféle bájitalt?

- Ami felcsigázza az ember szerelmi vágyát.

- Nem, asszonyom; Richelieu úr maga kotyvasztja ezeket a varázsszereket, mivel már régóta ismeri a receptjüket; tőlem csak közönséges altatószert kapott.

- Ó, igazán?

- Becsületszavamra.

- És a herceg úr, emlékezzék csak, a herceg úr melyik napon kérte öntől azt az altatószert? Próbáljon meg pontosan visszaemlékezni a napra, ez most nagyon fontos.

- Múlt szombaton történt, grófné. Egy nappal azelőtt, hogy Fritzcel elküldtem önnek azt a levélkét, amelyben kértem, hogy jöjjön oda Sartines úrhoz.

- Egy nappal azelőtt - kiáltotta a grófné -, egy nappal azelőtt, hogy látták a királyt bemenni ahhoz a kis Taverney lányhoz? Ó, most már minden világos!

- Ha pedig minden világos, akkor láthatja, hogy nekem csak az altatóban volt szerepem.

- Igen, és az az altató mentett meg bennünket.

Balsamo várta, hogy mi sül ki ebből, mivel ő nem tudott semmit.

- Örülök, grófné, hogy jó voltam valamire - mondta -, ha akaratlanul is.

- Ó, ön mindig nagyon jó! De még többet is tehet értem, mint amennyit eddig tett. Jaj, doktorom, nagyon beteg voltam, mármint politikailag, és nemigen bízom a gyógyulásomban.

- Asszonyom - mondta Balsamo -, a doktor, éppen mivel doktor, mindig részleteket akar tudni a kezelendő kórról. Legyen szíves, mondja el a lehető legaprólékosabban, hogy mit tapasztalt, és lehetőleg ne hagyjon ki egyetlen tünetet sem.

- Ennél mi sem egyszerűbb, kedves doktorom, vagy kedves varázslóm, ahogy jobban tetszik. Egy nappal azelőtt, hogy azt az altatószert beadták, őfelsége nem volt hajlandó velem jönni Luciennes-be. Fáradtságára hivatkozva Trianonban maradt ez a füllentő felség, éspedig, mint utóbb megtudtam, azért, hogy de Richelieu herceg és de Taverney báró társaságában vacsorázzék.

- Ejha!

- Most már ön is érti. Vacsora közben adták be a királynak azt a szerelmi bájitalt. Akkor már Andrée kisasszony járt a fejében; azt tudták, hogy velem nem találkozik másnap. Tehát az italnak akkor kellett volna hatnia, amikor együtt volt azzal a kis libával.

- Na és?

- Na és, hatott!

- Mi történt, mégis?

- Ezt nehéz volna pontosan megmondani. Jól értesült emberek látták, hogy őfelsége a vendégház irányába tart, azaz Andrée kisasszony lakása felé.

- Tudom, hol lakik; de aztán?

- Aztán, aztán! A csudába is, gróf, hogy gondolja ezt? Nem lehet csak úgy nyomon követni egy királyt, amikor tilosban jár!

- És végül is?

- Végül is csak annyit mondhatok, hogy őfelsége egy szörnyű, viharos éjszakán sápadtan, reszketve, hideglelősen, majdhogynem tébolyodottan tért vissza Trianonba.

- És azt hiszi - mosolygott Balsamo -, hogy a király nemcsak a vihartól ijedt meg annyira?

- Azt; ugyanis az inasa hallotta, hogy többször is így kiált: "Meghalt! Meghalt! Meghalt!"

- Ejha! - mondta Balsamo.

- Az altatószer hatása volt az ok - folytatta Dubarryné -; semmitől sem fél úgy a király, mint a halottaktól, és a halottak után, a halál képétől. Látta, hogy Taverney kisasszony egészen szokatlan módon alszik, s nyilván halottnak hitte.

- Igen, igen, bizonyára, halottnak - mondta Balsamo, aki emlékezett rá, hogy amikor elfutott onnét, elfelejtette felébreszteni Andrée-t -, halottnak vagy legalábbis olyannak, hogy nagyon emlékeztetett a halottakra. Igen, igen, így volt! És aztán, grófné, és aztán?

- Senki nem tudta meg, mi történt azon az éjszakán, jobban mondva annak az éjszakának az elején. De ahogy a király hazaért, heves hidegrázás és ideges reszketés jött rá, amely csak másnap hagyott alább, amikor a trónörökösnének eszébe jutott, hogy ablakot nyittat a királynál, és megmutatja őfelségének a testet-lelket melengető napot. Az éjszakával együtt elmúltak azok az éjszaka szülte, ismeretlen rémképek is. Délben a király már jobban volt, húslevest kért és megevett egy fogolyszárnyat, este pedig...

- Este pedig? - ismételte meg Balsamo.

- Este pedig - ismételte meg Dubarryné is -, őfelsége az előző napi ijedelem után bizonyára nem akart Trianonban maradni, és ellátogatott hozzám Luciennes-be, ahol is, kedves gróf, tapasztalhattam, hogy de Richelieu úr majdnem olyan nagy varázsló, mint ön.

A grófné diadalmas arckifejezése, bájos és kacér kis mozdulata nem hagyott kétséget afelől, hogy mire gondol, és Balsamo meggyőződhetett róla, hogy a kegyencnőnek még most is nagy hatalma van a király felett.

- Tehát meg van elégedve velem, asszonyom? - kérdezte.

- El vagyok ragadtatva, gróf, esküszöm önnek; amikor ugyanis arról beszélt nekem, hogy lehetetlen helyzeteket is tud teremteni, a pontos igazságot mondta.

Hálája jeléül odanyújtotta fehér, bársonyos, illatos kacsóját, amely nem volt olyan hűvös, mint Lorenzáé, de melegsége annál ékesebben beszélt.

- És most jön az ön dolga, gróf - mondta.

Balsamo meghajolt, jelezve, hogy figyelmesen fogja hallgatni.

- Ön nagy veszedelemből szabadított meg engem - folytatta Dubarryné -, de azt hiszem, én sem kisebb bajtól mentettem meg önt.

- Nincs szükségem bizonyítékokra - mondta Balsamo, palástolva izgalmát -, hogy hálás legyek önnek; hanem azért, kérem, mondja meg...

- Hát az a bizonyos ládika.

- Nem értem, asszonyom.

- Tömérdek rejtjeles írást tartalmazott; de Sartines úr valamennyi kancellistájával megfejtette őket; mindegyik aláírta a megfejtést, amelyet ki-ki külön készített el, és valamennyi szöveg egyezett. Ezek után de Sartines úr ma reggel beállított Versailles-ba, mikor magam is ott voltam, s hozta magával a megfejtéseket és a diplomáciai rejtjelzések tárát.

- Ejnye, ejnye! És mit szólt ehhez a király?

- A király először láthatólag meglepődött, azután megrémült. Őfelsége figyelmét könnyűszerrel leköti bárki, ha veszedelemről papol neki. Damiens tőrszúrása óta mindenkinek sikere van XV. Lajosnál, aki ezzel kezdi a mondókáját: "Vigyázzon!"

- Eszerint de Sartines úr összeesküvéssel vádolt meg?

- De Sartines úr először is megpróbált engem eltávolítani; én azonban nem álltam kötélnek, és kijelentettem, hogy mivel nekem a legdrágább a király élete, senkinek nincs joga engem eltávolítani akkor, amikor veszedelmekről beszélnek vele. Sartines kötötte az ebet a karóhoz, de én csak mondtam a magamét, mire a király rám mosolygott egy bizonyos módon, amit már jól ismerek, és így szólt:

"- Hagyja, Sartines, ma semmit sem tagadhatok meg tőle."

- Ekkor, tudja, gróf, hogy én is ott voltam, Sartines úr, emlékezve félreérthetetlenül megfogalmazott búcsúszavainkra, s attól tartva, hogy nemtetszésemmel találkozik, ha önt vádolja, inkább a porosz király franciaellenességével s egyeseknek abbeli hajlandóságával hozakodott elő, hogy a természetfeletti erőket is segítségül hívják a lázadás támogatására. Kevés szóval sok embert vádolt, s végig a titkosírással bizonygatta, hogy azok az emberek bűnösök.

- Miben bűnösök?

- Hogy miben? Szabad elárulni egy államtitkot, gróf?

- Amely a mi titkunk is, asszonyom. Ó, nem kockáztat semmit! Úgy hiszem, érdekem, hogy ne fecsegjek.

- Hogyne, gróf, tudom, nagyon is érdeke. Egyszóval Sartines azt bizonygatta, hogy egy nagy létszámú, hatalmas bűnszövetkezet, amelynek hívei mindenre elszánt, bátor és ügyes emberek, aknamunkájával aláássa ő királyi felsége tekintélyét, bizonyos rágalmakat terjesztve a királyról.

- Miféle rágalmakat?

- Például azt híresztelik, hogy a királyt megvádolták a nép kiéheztetésével.

- És mit válaszolt erre a király?

- Tréfával ütötte el a dolgot, ahogy szokta.

Balsamo fellélegzett.

- És hogy hangzott ez a tréfa? - kérdezte.

"- Ha az a vád ellenem, hogy kiéheztetem az embereket - mondta -, erre a vádaskodásra csak egy választ adhatunk: élelmezzük őket."

- Hogy érti ezt felséged? - kérdezte de Sartines úr.

"- Magamra vállalom mindazoknak az élelmezését, akik ezeket a híreket terjesztik, sőt, ezenfelül szállást is biztosítok nekik Bastille nevű kastélyomban."

Balsamo érezte, hogy végigszalad a hideg a hátán, de azért csak mosolygott.

- És aztán? - kérdezte.

- Aztán a király rám mosolygott, láthatóan tanácsomat kérve.

"- Felség - szólaltam meg ekkor -, nekem hiába mondják, úgysem hiszem el, hogy azok a kis fekete írásjegyek, amiket Sartines úr mutogat, azt jelentik, hogy felséged rossz király."

A rendőrfőnök ekkor hevesen tiltakozni kezdett.

"- Aminthogy azt sem bizonyítják - folytattam -, hogy a kancellistái tudnak olvasni."

- És mit válaszolt erre a király, grófné? - kérdezte Balsamo.

- Azt, hogy lehet, hogy igazam van, de Sartines sem téved.

- És akkor?

- Akkor egy halom elfogatóparancsot indítottak útnak, és jól láttam, hogy de Sartines úr azon mesterkedik, hogy közéjük csúsztasson egyet az ön nevére is. De én nem hátráltam meg, és rögtön közbeszóltam.

"- Uram - mondtam neki jó hangosan, hogy a király is hallja -, tartóztassa le egész Párizst, ha jónak látja, végül is ez a dolga; de egy ujjal se merészeljen hozzányúlni egyetlen barátomhoz sem... mert különben!

- Ej, ej, még dühbe gurul - mondta a király. - Jó lesz vigyáznia, Sartines!

- De, felség, a birodalom érdeke...

- Ohó, barátocskám - kiáltottam, elvörösödve mérgemben -, maga nem Sully,^[2] én pedig nem vagyok Gabrielle!

- Asszonyom, a királyt meg akarják gyilkolni, ahogy IV. Henriket is meggyilkolták."

A király, ezt hallva, elsápadt, reszketni kezdett, kezét végighúzta a homlokán.

Azt hittem, legyőztek.

"- Felség - mondtam -, hallgassa csak végig ezt az urat; a kancellistái biztosan azt is kiolvasták ezekből a titkosírásokból, hogy én is összeesküdtem felséged ellen!"

Azzal faképnél hagytam.

Az ám! Csakhogy ez a bájital után való napon történt, kedves grófom. A királynak fontosabb volt az én ottlétem, mint Sartines-é, és utánam futott.

"- Az ég szerelmére, grófné - mondta -, ne mérgelődjék!

- Akkor küldje el ezt a csúnya embert, felség; börtönszaga van.

- Távozzék, Sartines! - szólt rá a király, vállat vonva.

- Nálam pedig mutatkozni se merészeljen többé - tettem hozzá -, sőt, még azt is megtiltom, hogy köszöntsön!"

Rendőrünk elvesztette a fejét; rögtön odalépett hozzám, és alázatosan kezet csókolt.

"- Jól van - mondta -, ne is beszéljünk többet erről, szép hölgyem; pedig romlásba dönti az államot. Védencét, mivel olyan nagyon ragaszkodik hozzá, ezentúl kímélni fogják az embereim."

Balsamo mélyen elgondolkozott.

- Ejnye - mondta a grófné -, még meg sem köszöni, hogy megmentettem a Bastille-jal való közelebbi megismerkedéstől, ami, azon kívül, hogy méltánytalanság lett volna, kellemesnek sem mondható.

Balsamo nem válaszolt, csak előhúzott a zsebéből egy vérpiros folyadékkal teli üvegcsét.

- Tessék, grófné - mondta -, azért a szabadságért, amit nekem adott, húsz évvel több fiatalságot adok cserébe.

A grófné a keblébe rejtette az üvegcsét, s jókedvűen és diadalittasan távozott.

Balsamo eltűnődött.

"Talán megmenekültek volna - gondolta -, ha közbe nem jön egy asszonyszemély kacérsága. Ennek a kurtizánnak a kecses lába taszítja őket a legsötétebb szakadék mélyére. Isten valóban velünk van!"

A ház kapuja még be sem csukódott Dubarryné mögött, amikor Balsamo már fölsietett a rejteklépcsőn, és visszament a prémes szobába.

A grófnéval való beszélgetés nagyon hosszúra nyúlt, ő pedig két okból is sietett.

Először is vágyott rá, hogy viszontlássa Lorenzát, másodszor pedig félt, hogy a fiatalasszony nagyon kimerült; abban az új életben ugyanis, amelyet ő teremtett számára, unalomnak nem jutott hely; Lorenzát az is kimerítette, hogy a delejes álomból révületbe esett, ami pedig gyakran előfordult.

A révületet majdnem mindig idegrohamok követték, amelyek kegyetlenül megkínozták, ha jótékony delejezés nem állította helyre a kellő egyensúlyt a szervezet különböző funkciói között.

Balsamo, miután bezárta az ajtót, gyors pillantást vetett a pamlagra, ahol Lorenzát hagyta.

Lorenza nem volt ott.

Csak az az aranyvirágokkal átszőtt kasmírkendő, amely rajta volt, csak az maradt ott a párnákon, mintegy tanúskodva róla, hogy a szobában tartózkodott, hogy ott pihent a pamlagon.

Balsamo kővé meredve állt, szemét az üres pamlagra szögezve. Talán zavarta Lorenzát az a furcsa szag, amely a szobában terjengett, amióta kiment onnét? Talán gépiesen visszatért a normális élet szokásaihoz, és ösztönösen változtatott helyet?

Balsamo első gondolata az volt, hogy Lorenza visszament a laboratóriumba, ahová nem sokkal előbb elkísérte.

Belépett a laboratóriumba. Első pillantásra üresnek tetszett; de az óriás kohó árnyékában, a keleti faliszőnyeg mögött könnyűszerrel megbújhatott egy nő.

Balsamo föllebbentette a faliszőnyeget, körbejárta a kohót; sehol semmi jel nem mutatta, hogy Lorenza ott járt volna.

Hátravolt még a fiatalasszony szobája, bizonyára oda ment vissza.

Ez a szoba csak éber állapotában jelentett számára börtönt.

Balsamo futott a szobába, de a vaslemezt a helyén találta.

Ez még nem bizonyította, hogy Lorenza nem tért vissza a szobájába. Tulajdonképpen semmi sem szólt ellene, hogy látnoki álmában Lorenza emlékezett a gépezet működésére, s emlékezve rá, engedelmeskedett a csak félig elmosódott álom hallucinációinak.

Balsamo megnyomta a rugót.

A szoba is üres volt, akárcsak a laboratórium; Lorenza, szemmel láthatólag, nem is járt benne.

Ekkor egy fájdalmas gondolat, amely, mint emlékszünk rá, már belehasított egyszer Balsamo szívébe, most száműzött a boldog szerelmes szívéből minden feltevést, minden reményt.

Lorenza bizonyára csak szerepet játszott; bizonyára csak színlelte az alvást, hogy eloszlassa férje bizalmatlanságát, nyugtalanságát, elaltassa éberségét, s élve az első kínálkozó lehetőséggel, megint megszökött, ezúttal biztosabban tudva, hogy mit tegyen, mivel kellő tapasztalatot szerzett az első vagy talán a második alkalommal.

Balsamo megrettent erre a gondolatra, és becsöngette Fritzet.

Aztán, mivel Fritz késlekedett, nem bírva türelmetlenségével, elébe szaladt és szembetalálkozott vele a rejteklépcsőn.

- A signora? - kérdezte tőle.

- Mi az, mester? - kérdezte Fritz, Balsamo izgalmából megértve, hogy valami rendkívüli dolognak kellett történnie.

- Láttad?

- Nem, mester.

- Nem ment ki?

- Honnét?

- Hát a házból.

- Senki nem ment ki innét, csak a grófné, aki után magam zártam be a kaput.

Balsamo úgy rohant vissza, mint az őrült. Most arra gondolt, hogy talán valami pajkos csínyt eszelt ki ez a bolondos nő, aki ennyire más álmában, mint éber állapotában; talán elbújt egy sarokban, látja a szívében dúló rémületet, s csak mulatságból ijesztgeti, hogy azután megnyugtassa.

Tűvé tette érte az egész házat.

Felforgatott minden sarkot, kinyitott minden szekrényt, elmozdított a helyéből minden spanyolfalat. Úgy keresgélt, mint akit elvakított a szenvedély, mint a bolond, aki nem lát, mint a részeg, aki tántorog. A végén már csak arra volt ereje, hogy széttárja a karját, s úgy kiáltozzon: - Lorenza! Lorenza! -, abban reménykedve, hogy az imádott teremtés egy örömkiáltással hirtelen a nyakába borul.

Ám szertelen gondolatára, esztelen kiáltozására csak a csönd, a komor és áthatolhatatlan csönd válaszolt.

Futott ide-oda, taszigálta a bútorokat, beszélt a falaknak, szólongatta Lorenzát, nézett, de nem látott, hallgatózott, de nem hallott, reszketett holtra váltan, borzongott gondolattalanul: ilyen állapotban töltött el három hosszú percet, mely három gyötrelmes évszázaddal ért fel.

Félőrülten keveredett ki ezekből a rémképekből, kezét belemártotta egy korsó jeges vízbe, és megnedvesítette a halántékát; azután egyik kezével görcsösen megszorította a másikat, mintha mozdulatlanságra akarná kényszeríteni önmagát, s akarata erejével csendet parancsolt a koponyájában doboló véráramnak, annak a kínzó, szűnni nem akaró, konok dobolásnak, amely, ha szabályos és csöndes, az életet jelenti, de ha zavaros és hallható, a halál vagy az őrület jele.

- Gondolkozzunk csak! - mondta -; Lorenza nincs itt; ne játsszunk bújócskát önmagunkkal; Lorenza nincs itt; tehát elment. Igen, elment, biztosan elment!

Még egyszer körülnézett, és még egyet kiáltott.

- Elment! - ismételte meg. - Hiába állítja Fritz, hogy nem látta: elment, biztosan elment.

Két eset lehetséges:

Fritz vagy tényleg nem látott semmit, ami, mindent egybevetve, nem lehetetlen, hiszen tévedhet is az ember; vagy pedig látta Lorenzát, de az megvesztegette.

Megvesztegette, Fritzet?

- Miért is ne? Igaz, hogy kipróbált hűsége e feltevés ellen szól. De ha ilyen csalárd és hazug lehet Lorenza, a szerelem, a tudomány, miért ne lehetne csalárd egy földi teremtmény oly gyenge, oly esendő természete is?

- Ó, kiderítek én mindent, mindent kiderítek én! Hisz megmaradt nekem de Taverney kisasszony.

- Igen, Andrée kideríti nekem Fritz árulását; Andrée kideríti Lorenza árulását; akkor pedig... Ó, akkor, ha hazug volt a szerelem, szemfényvesztő a tudomány, hamis a hűség... ó, akkor Balsamo irgalmatlanul, kímélet nélkül lesújt, mint az erős ember, aki száműzi a könyörületet, és megtartja a kevélységet, ha bosszút kell állnia.

- Menjünk minél hamarább, mielőtt Fritz megsejt valamit, siessünk Trianonba!

Balsamo fölvette a kalapját, mely elgurult a földön, és indult az ajtó felé.

De megtorpant.

- Ó! - mondta. - Először is... Istenem, szegény öregember, hogy elfeledkeztem róla! Először is Althotast kell meglátogatnom; míg rajtam volt ez a téboly, míg megszállva tartott ez az iszonyatos, vad szerelem, elhanyagoltam szegény öregembert. Hálátlan voltam és embertelen!

És Balsamo, azzal a lázas kapkodással, amely most minden mozdulatára ráütötte a bélyegét, odaugrott a rugós szerkezethez, amely a mennyezetbe illesztett süllyesztőt működtette.

A mozgó alkotmány tüstént leereszkedett.

Balsamo ráállt, s mozgásba hozva az ellensúlyt, máris megindult fölfelé, de a fejében és a szívében még teljes volt a zavar, és csak Lorenzára tudott gondolni.

Ahogy felért Althotas szobájába, megütötte fülét az öregember hangja, és kizökkentette fájdalmas töprengéséből.

Azonban, Balsamo nagy csodálkozására, első szava nem szemrehányás volt, mint ahogy számított rá: természetes és leplezetlen örömujjongás fogadta.

A tanítvány meglepetve nézett mesterére.

Az aggastyán hanyatt feküdt rugós székében; hangosan és kéjesen szuszogott, mintha minden egyes lélegzetvételével egy napot fiatalodna; sötét tűzben égő szeme, melynek kifejezését enyhítette az ajkára kiülő széles mosoly, kihívón tapadt látogatójára.

Balsamo összeszedte magát, és elrendezte gondolatait, nehogy elárulja zavarát a mester előtt, aki oly kevéssé volt elnéző az emberi gyengeségek iránt.

Az alatt az egy perc alatt, míg így magába szállt, Balsamo különös szorítást érzett a mellében. Valami szűnni nem akaró bűz terjengett a levegőben; nyomasztó, édeskés, langyos, émelyítő szag volt ez, ugyanaz, amit lent is érzett már, de nem ilyen töményen, azokra a sűrű kigőzölgésekre emlékeztetett, amelyek őszi hajnalokon és alkonyatkor párállnak fel a mocsarakból és ingoványokból: valósággal darabossá sűrűsödött és ellepte az ablaküveget.

Ebben a fojtó és súlyos levegőben Balsamo elgyengült, feje összezavarodott, kóválygott, úgy érezte, hogy menten eláll a lélegzete, és elszáll belőle minden erő.

- Mester - mondta, és szilárd támasz után tapogatózva, próbált lélegzetet venni -, mester, itt nem lehet élni; itt lélegezni sem bír az ember!

- Úgy véled?

- Ó!

- Pedig én nagyon jól tudok itt lélegzeni - mondta Althotas vidáman -, sőt, élek is, mint látod.

- Mester, mester - mondta Balsamo egyre kábultabban -, vigyázzon; hadd nyissak ablakot, úgy érzem, mintha vérszag áradna ebből a padlóból!

- Vér? Ejnye! Igazán? Még hogy vér! - vihogott az aggastyán.

- Ó, igen, igen, érzem, ilyen szaga van a frissen megölt testből áradó miazmáknak! Szinte meg tudnám fogni őket, olyan súlyosan nehezednek az agyamra és a szívemre!

- Persze, persze - mondta a vénember gúnyosan nevetve -, észrevettem én már; az a baj, hogy nagyon érzékeny a szíved, és nagyon gyenge az agyad, Acharat.

- Mester - mondta Balsamo, kinyújtott ujjával a vénemberre mutatva -, véres a keze, mester; véres az asztal is, mester; vér van itt mindenütt, még a szemében is, amely csak úgy lángol; ez a szag, amit belélegzek, ez a szag, amitől émelygek, ez a szag, ami fojtogat, ez vérszag, mester!

- Hát aztán? - mondta közönyösen Althotas. - Most érzed életedben először ezt a szagot?

- Nem.

- Sosem láttad még a kísérleteimet? Nem segédkeztél bennük magad is?

- De ez embervér! - hördült fel Balsamo, végighúzva kezét verítékező homlokán.

- Ej, de jó orrod van! - mondta Althotas. - Igazán nem hittem volna, hogy az embervért meg lehessen különböztetni bármelyik más állat vérétől!

- Embervér! - suttogta Balsamo.

S amint támolyogva keresett valami bútorsarkot, hogy belekapaszkodjék, elborzadva vette észre a hatalmas réztálat, amelynek csillogó oldala visszatükrözte a frissen kieresztett vér bíboros és lakkos színét.

Az óriási tál félig volt vérrel.

Balsamo iszonyodva tántorodott hátra.

- Vér! - kiáltotta. - Honnan kerül ide ez a vér?

Althotas nem válaszolt; de éberen figyelte Balsamo ingadozását, tétovázását, rémületét. Balsamo hirtelen iszonyatosat bődült.

Azután lekuporodott, mintha zsákmányát készülne megragadni, s a szobának egy pontja felé ugorva fölkapott a földről egy ezüsthímes selyemszalagot, amelyhez hosszú fekete hajfürt tapadt.

Az éles, fájdalmas, szívszaggató üvöltés után egy ideig halálos némaság uralkodott a vénember szobájában.

Balsamo tétován forgatta kezében a szalagot, borzongva vizsgálgatta a hajfürtöt, amelynek egyik végét aranytű fogta a selyemhez, a másik vége pedig, amelyet élesen elmetszettek, olyan volt, mint egy vérbe áztatott rojt, vörös és iszamós cseppek gyöngyöztek róla.

Balsamo fölemelte a kezét, és a keze mind vadabb táncot járt.

Balsamo szeme mind merőbben tapadt a vérfoltos szalagra, s arca mind fakóbbra vált.

- Honnan került ez ide? - mormolta elég hangosan ahhoz, hogy kérdését más is meghallhassa.

- Ez? - kérdezte Althotas.

- Igen, ez.

- Ej, hát ez egy selyemszalag, és hajat kötöttek föl vele.

- De ez a haj, mitől ilyen lucskos ez a haj?

- Láthatod, vértől.

- Miféle vértől?

- Ej, hát attól a vértől, amely kellett az elixíremhez, attól a vértől, amelyet nem voltál hajlandó megszerezni, s minthogy vonakodtál, magamnak kellett megszereznem.

- De honnan került ide ez a haj, ez a fonat, ez a szalag? Ez nem gyerek haja.

- Miért, ki mondta neked, hogy gyereket öltem meg? - kérdezte nyugodtan Althotas.

- Hát nem gyerekvér kellett az elixírjéhez? - kiáltotta Balsamo. - Hát nem azt mondta nekem?

- Vagy egy szűz lányé, Acharat, egy szűz lányé.

És Althotas, kinyújtva sovány kezét, a szék karfájáról elvett egy üvegcsét, s kéjesen megízlelte a tartalmát.

Azután a legtermészetesebb hangon és a legszívélyesebb modorban mondta:

- A te érdemed, Acharat, okos voltál és előrelátó, hogy ide fektetted ezt a nőt a szobám alá, úgyszólván egy karnyújtásnyira: senki nem szólhat egy szót sem, a törvény sem találhat benne kivetnivalót. Hahaha! Nem te adtad kezemre a szűz lányt, aki nélkül végem lenne; nem: magam szereztem meg. Hahaha! Köszönöm, kedves tanítványom, köszönöm, kis Acharatom!

És megint ajkához emelte az üvegcsét.

Balsamo elejtette a hajfürtöt; irtóztató fény csapott a szemébe.

Ott volt előtte a vénember terjedelmes márványasztala, amelyen növények, könyvek, üvegek zsúfolódtak mindig; ezt az asztalt sötét virágmintás, hosszú, fehér damasztterítő fedte, Althotas lámpája vörhenyes fényt vetett rá, s ijesztő formát rajzolt ki alatta, amit Balsamo nem vett eddig észre.

Fölemelte a terítő egyik csücskét, és megrántotta.

Ám a haja égnek állt, s a torkában rekedt iszonyodó kiáltás nem tudott kitörni nyitott száján.

A gyászlepel alatt meglátta Lorenza holttestét: Lorenza feküdt kiterítve azon az asztalon, arca ónos és mégis mosolygós, feje úgy csuklott hátra, mintha hosszú haja húzta volna le a súlyával.

A kulccsontja fölött széles sebhely tátongott, de vér már egy cseppnyi sem jött belőle.

Keze már megmeredt, a lilás szemhéjak rácsukódtak a szemére.

- Igen, vér, szűzvér, egy szűz lány artériás vérének utolsó három cseppje: igen, ez kellett nekem - mondta a vénember, s harmadszor is kortyolt az üvegcséjéből.

- Szerencsétlen! - üvöltötte Balsamo, s minden porcikájából egyszerre szakadt ki a kétségbeesett kiáltás. - Pusztulj el! Négy napja a szeretőm volt, a szerelmem, a feleségem! Hiába ölted meg... Nem volt szűz!

Althotas szeme úgy rándult meg erre a szóra, mintha elektromos áramütés guvasztotta volna ki üregéből; szembogara ijesztően kitágult; ínye, mivel foga nem volt, összecsikordult; kezéből kicsúszott az üvegcse, a padlóra esett, és ezer darabba tört, a vénember pedig, bódultan, megsemmisülten, mint akit egyszerre döftek szíven és kólintottak főbe, eszméletlenül bukott hátra a karosszékében.

Balsamo zokogva borult Lorenza testére, és véres haját csókolgatva, eszméletét vesztette.

Az órák, e különös testvérek, amelyek egymás kezét fogva oly lassan vánszorognak a sorsüldözötteknek, s oly sebesen szárnyalnak a boldog embereknek, az órák, meg-meglebbentve súlyos szárnyukat, hallgatagon szálltak el e sóhajokkal és zokogással telt szoba fölött.

Egyfelől: a halál; másfelől: a haldoklás.

Középütt: a kétségbeesés, fájdalmas, mint a haldoklás, mélységes, mint a halál.

Balsamo egy szót sem szólt többet ama szörnyű kiáltás óta, amely kiszakadt a torkán.

Ama lesújtó felfedezés óta, amely megsemmisítette Althotas féktelen örömét, Balsamo meg sem mozdult többé.

A förtelmes vénember pedig, hirtelen visszazuhanva oda, ahol Isten megteremtette az emberi életet, láthatólag ugyanolyan idegenül érezte magát ebben az új elemben, mint a sörét találta madár, amely a felhőből a tó vizére zuhan, ott vergődik, de nem tudja kitárni szárnyát.

A fakó és feldúlt arc kába kifejezése árulkodott a mérhetetlen csalódásról.

Valóban, Althotas gondolkodni sem próbált többé, mióta füstté foszlott a cél, amelyre összpontosultak, s amelyre úgy épültek a gondolatai, mint a megingathatatlan kősziklára.

Komor és néma kétségbeesése a bárgyúsággal volt határos. Aki nem szokott hozzá, hogy figyelje, elmélyült gondolkodás jelét látta volna a hallgatásában; Balsamónak azonban oda sem kellett néznie, hogy tudja: ütött az erő, az értelem és az élet végórája.

Althotas nem tudta levenni a szemét az összetört üvegcséről, megsemmisült reményeinek jelképéről; úgy tetszett, mintha azt az ezernyi üvegcserepet számlálgatná, amely, szanaszét szóródva, ugyanannyi nappal rövidítette meg életét; úgy tűnt, mintha a szemével akarná felitatni a földről azt az értékes folyadékot, amelyről egy pillanatig azt hitte, hogy maga a halhatatlanság.

Olykor, ha bele-belehasított a csalódás éles fájdalma, az aggastyán Balsamóra emelte fakó szemét, majd Balsamóról Lorenza hullájára vándorolt a tekintete.

Olyan volt ezekben a pillanatokban, mint a csapdába esett vad, amelyet reggel megtalál a vadász, beszorult lábbal, de hiába rugdalja, az nem fordítja felé a fejét, ha azonban szurkálni kezdi a tőrével vagy a puskája szuronyával, az állat rásandít véres szemével, amelyben gyűlölet, bosszúvágy, szemrehányás és döbbenet ül.

- Hát lehetséges ez - kérdezte a tekintete, amely még élettelenségében is kifejező volt -, hát hihető ez, ekkora bajt és ekkora csapást zúdíthat rám ez a hitvány ember, aki itt térdel négylépésnyire tőlem, egy olyan közönséges holmi előtt, amilyen ez a halott nőszemély? Nem a természet és a tudomány összeomlása-e, nem az értelem tökéletes megbomlása-e, hogy egy alantas tanítvány ily rútul becsapja fennkölt mesterét? Nem szörnyűséges-e, hogy a porszem megakaszthassa mindenható, halhatatlan lendületében a fenséges és sebes futású szekér kerekét?

Balsamo pedig? Balsamo ott volt, összetörve, megsemmisülten, hangtalanul, mozdulatlanul, szinte élettelenül, s emberi gondolat még nem ütközött ki agyának véresen gomolygó ködéből.

Lorenza, az ő Lorenzája! Lorenza, az asszonya, a bálványa, ez a kétszeresen drága teremtés: angyala és szerelme; Lorenza, a gyönyörűség és a dicsőség, a jelen és a jövő, az erő és a hit; Lorenza, más szóval minden, amit szeretett, amire vágyott, amire törekedett ezen a földön, Lorenza nincs többé, örökre oda van.

Balsamo nem könnyezett, nem jajveszékelt, még csak nem is sóhajtozott.

Úgyszólván megdöbbenni sem volt ideje, hogy ilyen szörnyű csapás zúdulhatott rá. Olyan volt, mint azok a szerencsétlenek, akiket ágyukban lep meg az árvíz, az éjszaka kellős közepén, míg azt álmodják, hogy elérte őket a víz, felriadnak, kinyitják a szemüket, és meglátva fejük fölött a bömbölő áradatot, jajgatni sincs idejük, amikor az életből már átsiklanak a halálba.

Balsamo három óra hosszat úgy érezte, mintha elnyelte volna a sír feneketlen mélye; mérhetetlen fájdalmában mindazt, ami vele történt, valami baljós álomnak képzelte, mely a temető örök és néma éjszakájában rémíti az elhunytakat.

Nem létezett számára Althotas, azaz gyűlölet és bosszú.

Nem létezett számára Lorenza, azaz élet és szerelem.

Az álom, az éj, a megsemmisülés!

Így pergett az idő, gyászosan, némán, végeérhetetlenül ebben a szobában, ahol lassan megfagyott a vér, miután átadta termékenyítő erejét a követelődző atomoknak.

A csönd és a sötétség közepette csengő harsant, háromszor.

Fritz bizonyára tudta, hogy Althotasnál van a gazdája, mert a szobában is megszólalt a csengő.

De hiába szólalt meg háromszor is, szokatlan erővel, hangja elhalt a levegőben.

Balsamo föl sem pillantott.

Pár perc múlva másodszor is megharsant a csengő, most még hangosabban, de akár az előbb, most sem rázta fel kábultságából Balsamót.

Ezután, szabályos időközökben, de rövidebb szünetekkel, mint amekkora az első és a második csöngetés között volt, az izgatott csengőszó türelmetlen és hangos sikoltásokkal verte fel harmadszor is a szoba csendjét.

Balsamo, meg sem rezzenve, lassan felemelte a fejét, és hideg méltósággal hordozta körül tekintetét, akár egy halott, amelyik most kel ki a sírjából.

Lázár nézhetett így, amikor háromszor szólította Krisztus hangja.

A csengő szakadatlanul szólt.

A mind harsányabb csengőszó végül észre térítette Lorenza szerelmesét.

Elengedte a holttest kezét.

Testéből minden meleg elszállt, de nem ment át Lorenza testébe.

"Nagy újság vagy nagy veszedelem - gondolta Balsamo. - Bár inkább nagy veszedelem lenne!"

Fölegyenesedett.

- Érdemes válaszolnom a hívásra? - kérdezte hangosan, észre sem véve, milyen komoran kong a hangja a sötét boltív alatt, ebben a gyászi szobában. - Egyáltalán van még, ami érdekeljen, van még, ami megijesszen ezen a világon?

Ekkor a csengő, mintha csak válaszolni akarna a kérdésére, ércnyelvét akkora erővel csapta oda a bronzharanghoz, hogy a nyelv leszakadt és ráesett egy üveggörebre, amely fémes zajjal darabokra tört, és a padlót teleszórta törmelékkel.

Balsamo nem vonakodott tovább; különben is fontos volt, hogy senki, még Fritz se jöjjön a nyomára, hogy hol van.

Odaballagott a szerkezethez, megnyomta a rugót, ráállt a süllyesztő lapjára, amely lassan süllyedni kezdett és levitte Balsamót a prémes szoba közepére.

Elhaladva a pamlag mellett, hozzáért a kendőhöz, amely lecsúszott Lorenza válláról, amikor az az irgalmatlan vénember, kérlelhetetlenül, mint a halál, a karjába vette.

Az érintés, mely elevenebb volt, mint maga Lorenza, fájó borzongással remegtette meg Balsamót.

Fölvette a kendőt, megcsókolta és belefojtotta feltörő zokogását.

Azután kinyitotta a lépcsőházi ajtót.

A legfelső lépcsőfokon, halálsápadtan, zihálva, egyik kezében gyertyát szorongatva, másikkal a csengő zsinórját rángatva görcsösen, rémülten és türelmetlenül, ott állt Fritz, és várta a gazdáját.

Amikor megpillantotta, először felkiáltott örömében, azután még egyet kiáltott, de most megdöbbenve és ijedten.

Balsamo azonban, nem sejtve az okát e két kiáltásnak, csak némán ránézett, kérdő tekintettel.

Fritz nem szólt semmit, csak kézen fogta a gazdáját - ő, a mindig tisztelettudó inas! -, és odahúzta a nagy velencei tükör elé, mely a Lorenza szobájába átjárást biztosító kandalló felső részét díszítette.

- Nézze csak, méltóságos uram! - mutatta neki a képmását a metszett üvegben.

Balsamo megborzongott.

Utána mosoly suhant át az ajkán, a végtelen, a gyógyíthatatlan fájdalom halálos mosolya.

Most értette meg Fritz rémületét.

Balsamo húsz évet öregedett egy óra alatt; szemében kihunyt a fény, bőre alatt mintha nem keringett volna vér, arcvonásaira valami bárgyú és kába kifejezés telepedett rá, szája szélén véres hab buggyant ki, hófehér batisztingén nagy vérfolt éktelenkedett. Balsamo nézte egy darabig a tükörképét, de sehogy sem ismert önmagára; azután elszántan farkasszemet nézett azzal a tükörbeli ismeretlennel.

- Igen, Fritz, igen - mondta -, igazad van.

Aztán, látva a hűséges szolga ijedt ábrázatát, megkérdezte tőle:

- De miért hívtál?

- Ó, mester, ők jöttek meg.

- Ők jöttek meg?

- Igen.

- De kik azok az ők?

- Méltóságos uram - suttogta Fritz, ajkát gazdája fülére tapasztva -, az öt nagymester.

Balsamo összerezzent.

- Mind az öten? - kérdezte.

- Igen, mind.

- És itt vannak?

- Itt.

- Egyedül?

- Nem; mindegyikükkel van fegyveres szolga is, és az udvaron várakozik.

- Együtt jöttek?

- Igen, mester, együtt; és már türelmetlenkednek; azért csöngettem ennyiszer és ilyen hangosan.

Balsamo, meg sem próbálva csipkezsabójával eltakarni a vérfoltot, sem rendbe szedni zilált öltözetét, lefelé indult a lépcsőn, miután megkérdezte Fritztől, hogy a szalonba vagy a nagy dolgozószobába vezette-e a vendégeket.

- A szalonba, méltóságos uram - mondta Fritz, követve gazdáját.

Ahogy leértek a lépcsőn, nekifohászkodott és megállította Balsamót.

- Van parancsa számomra, méltóságos uram? - kérdezte.

- Nincs parancsom, Fritz.

- Nagyméltóságod... - makogta Fritz.

- Nos? - kérdezte Balsamo végtelen nyugalommal.

- Nagyméltóságod fegyvertelenül megy közéjük?

- Fegyvertelenül, persze.

- Még a kardját sem viszi magával?

- Miért vinném magammal a kardomat, Fritz?

- Nem is tudom - mondta szemlesütve a hűséges inas -, csak arra gondoltam... azt hittem... attól féltem...

- Jól van, Fritz, elmehet.

Fritz arrébb lépett szófogadón, azután visszament.

- Nem hallotta? - szólt rá Balsamo.

- Méltóságos uram, csak azt akartam mondani, hogy a dupla csövű pisztolyai az ébenfa ládikában vannak, az aranyozott asztalkán.

- Távozzék, mondtam már - válaszolta Balsamo, és belépett a szalonba.

Fritznek bizony igaza volt: Balsamo vendégei nem békés felszereléssel állítottak be a Szent Kolozs utcai házba, s külsejük sem árulkodott valami nagy jóindulatról.

Öt lovas kísérte az útihintót, amelyben a nagymesterek érkeztek; öt elszánt képű és komor tekintetű, állig felfegyverzett férfi állta el az utcai kaput, szemmel láthatóan uraikat várták.

A kocsis és a két kísérő lakáj vadászkést és karabélyt szorongatott a köpönyege alatt. Sokkal inkább rablótámadásra, mintsem békés látogatásra jött ennyi ember a Szent Kolozs utcába.

Fritz meglátta ezeket a félelmetes alakokat; az éjjeli támadás és a ház ostroma először kimondhatatlan ijedelemmel töltötte el a derék németet. Amikor a kémlelőnyíláson át megpillantotta a kíséretet, és megsejtette a fegyvereket, mindenekelőtt megpróbálta megtagadni a bebocsátást; de ezek a sokatmondó jelek, megannyi cáfolhatatlan tanúbizonysága a látogatók jogának, nem sokáig hagyták kétségben. Az idegenek, mihelyt birtokukba vették a helyszínt, gyakorlott hadvezérek módján először is elálltak az összes kijáratot, meg sem próbálva leplezni gonosz szándékukat.

Az állítólagos inasok az udvarban és az átjárókban, állítólagos gazdáik a szalonban semmi jóval nem kecsegtették Fritzet: ezért is csöngetett olyan vadul, hogy összetört a csengő.

Balsamo elfogódottság és vonakodás nélkül lépett be a szalonba, amelyet Fritz, kinek kötelessége volt ezzel megtisztelni minden vendéget, illő módon kivilágított.

Belépve, Balsamo meglátta a karosszékben ülő öt vendéget; egyikük sem állt fel, hogy üdvözölje.

A ház ura végignézett rajtuk, majd udvarias meghajlással köszöntötte őket.

Azok csak ekkor álltak fel, és komoran viszonozták a köszöntését.

Leült egy karosszékbe, szemközt velük, s nem vette észre, vagy úgy tett, mintha nem venné észre a megjelentek különös elhelyezkedését. Az öt karosszék félkörben állt, mint az ókori bírák székei, középütt az elnök egy-egy ülnökkel, Balsamo karosszéke pedig, az elnökével szemben, azt a helyet foglalta el, amelyet a zsinatokon vagy a törvényszéki tárgyalótermekben a vádlottnak szoktak kijelölni.

Balsamo most nem szólalt meg elsőnek, mint tette volna más körülmények között; csak nézett, de nem látott tisztán, még most is megülte lelkét az a tompa fájdalom, amely megmaradt benne a súlyos megrázkódtatás után.

- Úgy látszik, megértettél bennünket, testvérem - mondta az elnök, vagyis az a személy, aki elfoglalta a középső helyet. - De nagyon sokára jöttél, és már azon tanakodtunk, ne küldjünk-e érted.

- Nem értem, miről beszél - mondta egyszerűen Balsamo.

- Ezt nem hittem volna, tekintve, hogy a vádlott helyére és a vádlott tartásával ültél le velünk szemben.

- Vádlott? - kérdezte tétován Balsamo, majd vállat vont. - Nem értem - mondta ismét.

- Majd mi mindjárt megmagyarázzuk, és sápadt homlokodról, fakó szemedről, reszkető hangodról ítélve, ez nem is lesz nehéz... De mintha nem hallanád, amit mondok?

- De igen, hallom - felelte Balsamo, megrázva fejét, mintha ki akarná vetni belőle a súlyos gondolatokat.

- Emlékszel-e, testvérem - folytatta az elnök -, hogy legutóbbi közleményeiben a legfelsőbb bizottság figyelmeztetett rá, hogy rendünk egyik legerősebb támasza árulást forral?

- Talán... igen... nem tagadom.

- Válaszod háborgó és zavart lelkiismeretről árulkodik; de szedd össze magad... ne hagyd, hogy úrrá legyen rajtad a csüggedés; válaszolj azzal a világossággal, azzal a pontossággal, amelyet előír számodra a szörnyű helyzet; válaszolj nekem azzal a biztos tudattal, hogy meggyőzhetsz bennünket, mivel mi sem elfogultságot, sem gyűlöletet nem táplálunk irányodban; mi vagyunk a törvény: az pedig csak akkor hallatja szavát, ha a bíró meghallgatott.

Balsamo nem válaszolt.

- Ismét mondom, Balsamo, és intelmem úgy vegyed, mint a vívók egymásnak adott jelzését támadás előtt: törvényes, ámde éles fegyverekkel foglak megtámadni; védd magad!

A jelenlévők, látva Balsamo hideg közönyét, döbbenten néztek össze, majd ismét az elnökre függesztették tekintetüket.

- Hallottad, mit mondtam, Balsamo? - kérdezte újból az elnök.

Balsamo csak rábólintott.

- Én tehát, mint testvéred, teljes őszinteséggel és jóindulattal figyelmeztettelek, és sejtettem veled a kihallgatás célját. Megkaptad a figyelmeztetést; újra kezdem, védd magad!

- A fentebb említett figyelmeztetés után - folytatta az elnök - testvériségünk kijelölt öt tagot, hogy Párizsban ellenőrizze annak a személynek a tevékenységét, akiről jelezték, hogy áruló.

A mi értesüléseink tévedhetetlenek; mint magad is tudod, rendszerint hű híveinktől szerezzük őket az emberek körében vagy megbízható tárgyi jelekből, vagy azoknak a titkos összefüggéseknek csalhatatlan tüneteiből és ismérveiből, amiket egyedül nekünk tár fel a természet. Nos, látnoki képességénél fogva reád ismert egyik testvérünk, akiről tudjuk, hogy még sohasem tévedett; résen voltunk és megfigyeltettünk.

Balsamo végighallgatta, és semmi jel nem mutatta türelmetlenségét, vagy, hogy érti, amit hall.

Az elnök folytatta:

- Nem volt könnyű dolog olyan embert követni, amilyen te vagy; mindenhová szabad bejárásod van, feladatodhoz tartozik, hogy mindenütt megvesd a lábad, ahol ellenségeink tanyáznak, ahol a hatalmuk bármi módon megnyilvánul. Rendelkezel valamennyi természetes erőforrással, ami nem csekély dolog, a testvériség nyitotta meg őket neked, hogy diadalra vidd ügyét. Sokáig kétségek közt ingadoztunk, látván, hogy olyan ellenségeink járnak a házadhoz, mint Richelieu, Dubarryné, Rohan. Egyébként, a Mészégető utcai legutóbbi gyűlésünkön olyan beszédet tartottál, ügyes paradoxonokkal megtűzdelt beszédet, hogy valamennyien elhittük: csak szerepet játszol, amikor hízelegsz nekik, amikor összejársz ezzel a javíthatatlan emberfajtával, amelyet el kell tüntetni a föld színéről. Egy ideig még tisztelettel figyeltük magatartásod tekervényeit, biztató eredményre számítva; de végül elérkezett a kiábrándulás.

Balsamo olyan mozdulatlanul, olyan szenvtelenül ült ott továbbra is, hogy az elnök kezdte elveszteni a türelmét.

- Három nappal ezelőtt - mondta - öt elfogatóparancsot adtak ki. Sartines csikarta ki őket a királytól; aláírás után nyomban kiállították s még aznap kézbesítették őket öt legfontosabb emberünk címére, nagyon hű és nagyon kipróbált testvérünk valamennyi, s mind párizsiak. Mind az ötüket letartóztatták, és börtönbe vetették: kettőjüket a Bastille-ba csukták, a legnagyobb titokban; kettőt a vincennes-i börtön föld alatti kazamatájába zártak; egyet pedig Bicêtre leggyilkosabb zárkájába. Tudtál erről a különleges intézkedésről?

- Nem - mondta Balsamo.

- Ez elég különös, kivált, ha figyelembe vesszük a királyság hatalmasaihoz fűződő kapcsolataidat. Hanem még ennél is különösebb, ami most következik...

Balsamo figyelni kezdett.

- Sartines-nak ahhoz, hogy letartóztathassa ezt az öt hűséges barátunkat, óhatatlanul betekintést kellett nyernie abba az egyetlen listába, amely betű szerint tartalmazta az öt áldozat nevét. Ezt a listát te kaptad meg, legfelsőbb határozatra, 1769-ben, s ugyancsak neked kellett fölvenned az új tagokat is, nyomban közölve velük beosztásukat, a legfelsőbb tanács határozata szerint.

Balsamo csak egy mozdulattal jelezte, hogy nem emlékszik semmire.

- Majd én mindjárt segítek az emlékezetednek. A szóban forgó öt személyt öt arab írásjegy jelképezte, és ezek az írásjegyek megfeleltek a neked küldött jegyzékben szereplő új testvérek nevének és számjelének.

- Lehet - mondta Balsamo.

- Elismered?

- Amit csak akarnak.

Az elnök az ülnökökre pillantott, hogy vegyék jegyzőkönyvbe a vallomást.

- No most - folytatta az elnök -, ezen a jegyzéken, az egyetlenen, amely - jól figyelj! - elárulhatta testvéreinket, szerepelt egy hatodik név is; emlékszel rá?

Balsamo nem válaszolt semmit.

- Ez a név így hangzott: de Fenix gróf!

- Igen - mondta Balsamo.

- Hogy lehet az, hogy miközben öt testvérünk nevét elfogatóparancson olvashatjuk, a tiédet tisztelettel, rokonszenvvel emlegetik, s jó szívvel hallják az udvarnál vagy a miniszterek előszobáiban? Ha testvéreink börtönt érdemeltek, azt érdemled te is; erre mit válaszolsz?

- Semmit.

- Ó, sejtem én, mit vetsz ellenem; azt mondhatod, hogy a rendőrség, mivel korlátozottak a lehetőségei, rajtaüthetett a névtelen testvéreken, de téged, aki követ vagy, befolyásos ember vagy, kénytelen volt megkímélni; még azt is mondhatod, hogy a rendőrség nem merhetett gyanúba fogni téged.

- Nem mondok semmit.

- Kevélységed túléli becsületedet; a rendőrség csakis úgy juthatott hozzá ezekhez a nevekhez, hogy a kezébe került az a jegyzék, amelyet te a legfelsőbb tanácstól kaptál, és most elmondom, hogyan került a kezébe... A jegyzéket egy ládikában őrizted, igaz?

- Egy nap egy nő lépett ki a házad kapuján, hóna alatt a ládikával; biztonsági embereink meglátták, és a nyomába szegődtek: elkísérték a Saint-Germain negyedbe, egészen a rendőrfőnök kapujáig. Megakaszthattuk volna forrásánál a bajt: elfogjuk a nőt, elvesszük a ládikát, és tökéletesen rendben van minden. Mi azonban engedelmeskedtünk a szervezeti szabályzat előírásának, amely megszabja, hogy tiszteletben kell tartanunk azokat a titkos módszereket, amelyek révén testvériségünk egyes tagjai szolgálni kívánják az ügyet, tiszteletben kell tartanunk még akkor is, ha ezek a módszerek árulást vagy elővigyázatlanságot sejtetnek.

Balsamo, nyilván egyetértése jeléül, alig észrevehető kis mozdulatot tett; ha nem ült volna addig olyan mozdulatlanul, talán fel sem tűnik senkinek.

- A nő bejutott a rendőrfőnökhöz - folytatta az elnök -; a nő odaadta a ládikát, és ezzel minden le volt leplezve. Igaz?

- Tökéletesen igaz.

Az elnök fölemelkedett.

- Ki ez a nő? - harsogta. - Szép, szenvedélyes, testestül-lelkestül a tiéd, a szívedbe zártad; szellemes, okos és simulékony, akár a sötétség angyalai, akik diadalra viszik a rosszat az emberben; Lorenza Feliciani a te feleséged, Joseph Balsamo!

Balsamo bődült egy keserveset.

- Meggyőztelek? - kérdezte az elnök.

- Fejezze be! - mondta Balsamo.

- Még nem vagyok a végén. Negyedórával azután, hogy bement a rendőrfőnökhöz, utánamentél magad is. Ő elvetette az árulás magvát, te mentél aratni. Ő, engedelmes szolgálóként, vállalta a bűnt, te egy elegáns mozdulattal rá akartad tenni a gaztettre a koronát. Lorenza egyedül távozott. Bizonyára megtagadtad vele a közösséget, s nem akartad elkísérni, nehogy hírbe hozzon. Te örömmámorban úszva távoztál Dubarrynéval, akit azért hívtak oda, hogy saját szádból hallja az árulást, amelyért megfizettek. Úgy szálltál be ennek a cifra ringyónak a hintájába, mint a révész a hajóba egyiptomi Máriával, a paráznával; Sartines-nál hagytad a jegyzéket, amely vesztünket okozta, de elhoztad a ládikát, amely a te vesztedet okozhatta volna, ha kezünkbe kerül. De, szerencsére, mi láttuk, amit kellett, Isten világossága nem hagy el bennünket az igaz ügyben.

Balsamo meghajolt, szótlanul.

- Most már befejezhetem - mondta az elnök. - Két bűnöst jelöltek meg a rendben: egy nőt, a cinkosodat, aki talán nem sejtett semmit, de mégis ténylegesen ártott az ügynek, elárulva egyik titkunkat; másodszor, téged, a nagymestert, a Nagy Koftát; téged, a sugárzó fényességet, aki gyáván megbújtál e nő háta mögött, hogy fel ne fedezzék árulásodat.

Balsamo lassan fölemelte sápadt fejét, és a vizsgálóbiztosokra szögezte égő tekintetét: ugyanaz a láng lobogott a szemében, mint amely a vizsgálat első percétől fogva emésztette szívét.

- Miért vádolják azt a nőt? - kérdezte.

- Ó, tudjuk mi, hogy megpróbálod mentegetni; tudjuk mi, hogy bálványozva szereted, hogy mindennél nagyobbra tartod. Tudjuk mi, hogy ő tudományod, boldogságod és szerencséd kovácsa; tudjuk mi, hogy drágább eszköz ő neked, mint akárki más.

- Tudják? - kérdezte Balsamo.

- Igen, tudjuk, és sokkal súlyosabban büntetünk, ha őt sújtjuk helyetted.

- Fejezze már be...

Az elnök kihúzta magát.

- Halld az ítéletet: Joseph Balsamo áruló; megszegte esküjét; ám tudása mérhetetlen, hasznos a rendnek. Balsamónak élnie kell az ügyért, amelyet megcsúfolt; testvéreihez tartozik, jóllehet megtagadta őket.

- Ó! Ó! - mondta Balsamo komoran és indulatosan.

- Az életfogytiglani elzárás meg fogja óvni a testvériséget újabb galádságaitól, s egyben lehetővé teszi a testvéreknek, hogy hasznukra fordítsák Balsamo tudását, úgy, ahogy azt a rend elvárja minden tagjától. Lorenza Felicianira azonban iszonyatos büntetés...

- Megálljon! - szólt közbe Balsamo, hangjában a legnagyobb nyugalommal. - Elfelejti, hogy még nem védekeztem; a vádlott védekezését is meg kell hallgatni... Én beérem egyetlen szóval, egyetlen bizonyítékkal. Várjanak egy percig, hadd hozzam ide ígért bizonyítékomat.

A bizottság tagjai összedugták a fejüket.

- Attól félnek, hogy megölöm magam? - kérdezte Balsamo keserű mosollyal. - Már megtehettem volna, ha akarom. Ebben a gyűrűben annyi méreg van, hogy ötüknek is elég lenne, ha kinyitnám. Attól tartanak, hogy megszököm? Adjanak mellém valakit kísérőnek, ha úgy tetszik.

- Eriggy! - mondta az elnök.

Balsamo eltűnt egy percre; azután megint meghallották a lépteit a lépcsőn; visszajött.

A vállán hozta Lorenza megmeredt, kihűlt, fakó tetemét, fehér keze a földet söpörte.

- Itt van az a nő, akit imádtam, aki a mindenségem volt, egyetlen kincsem, életem, az a nő, aki - mint mondják - árulást követett el, itt van, vigyék! Isten nem várt önökre a büntetéssel, uraim! - tette hozzá.

Villámgyors mozdulattal a két karjába csúsztatta a hullát, s odagördítette a szőnyegre, halálra vált bírái elé, akiknek a lábát súrolta a halott merev haja és élettelen keze, míg a lámpák világánál borzadva látták az iszonyatosan tátongó vörös sebet hattyúfehér nyakán.

- Most ítélkezzenek! - mondta Balsamo.

A rémült bírák iszonyodva felüvöltöttek, s olyan vad ijedelem lett úrrá rajtuk, hogy hanyatt-homlok menekültek onnét. Kisvártatva felhallatszott az udvarról a lovak nyerítése és dobogása; a nagykapu csikorogva tárult ki, azután csönd lett, ünnepélyes, mély csönd társult a halálhoz és a kétségbeeséshez.

Míg Balsamo és az öt nagymester között lejátszódott az imént elbeszélt borzalmas jelenet, látszólag semmi sem mozdult a házban; a vénember csak annyit látott, hogy Balsamo visszamegy a szobájába, és elviszi Lorenza tetemét, és ez az új látvány megint eszébe idézte, hogy mi történik körötte.

Látván, hogy Balsamo a vállára veszi a testet, és lefelé indul vele, azt hitte, hogy most látja utoljára, s örökre búcsút mondhat ennek az embernek, akinek összetörte a szívét, és ekkor nagyon félni kezdett az elhagyatottságtól, amely éppen az ő számára, aki mindent elkövetett, csakhogy meghalnia ne kelljen, még borzasztóbbá tette a halált.

Nem tudván, mi célból megy el Balsamo, s azt sem tudván, hová indul, kiáltozni kezdett:

- Acharat! Acharat!

Gyerekkorában hívta így; arra számított, hogy ezzel tud legjobban hatni rá most, férfikorában is.

Balsamo azonban folytatta útját lefelé; amikor leért, arra sem volt gondja, hogy visszaküldje a süllyesztőt, eltűnt a folyosó homályában.

- Ó, hát ilyen az ember - fakadt ki Althotas -: elvakult, háládatlan állat! Jöjj vissza, Acharat, jöjj vissza! Ó, te többre tartod ezt a nőnek nevezett hitvány holmit az emberi tökéletességnél, amit én testesítek meg! Te többre tartod az élet morzsalékát a halhatatlanságnál!

- De nem - kiáltotta kisvártatva -, nem! Ez a gazfickó becsapta mesterét, visszaélt a bizalmammal, az aljas gonosztevő; félt, hogy életben maradok, mivel látta, hogy fölébe kerekedem a tudományommal; ő akarta megkaparintani fáradságos munkám gyümölcsét, amelyet már majdnem megérleltem; tőrt vetett nekem, mesterének, jótevőjének! Ó, Acharat!

Az aggastyánon mindjobban úrrá lett a düh, arcát lázas pirosság öntötte el; alig nyitott szemében ugyanaz a sötét fény villódzott, mint a halotti koponyák szemgödrében, ha gyalázatos kölykök gyertyát dugnak bele.

Ekkor felkiáltott:

- Jöjj vissza, Acharat, jöjj vissza! Jól vigyázz! Tudod, hogy értek a boszorkánysághoz, parancsolok a tűznek, és megidézem a természetfölötti hatalmakat; megidéztem a Gad hegységeiben lakozó Sátánt, akinek a mágusok a Phegor nevet adták, és a Sátán, kényszerülvén elhagyni a sötét szakadékokat, megjelent előttem; társalogtam Isten hét bosszuló angyalával, azon a hegyen, ahol Mózes átvette a törvénytáblákat; akaratom puszta erejével fellobbantottam a hétlángú gyertyatartót, amelyet Trajanus vett el a zsidóktól. Jól vigyázz, Acharat, jól vigyázz!

Ámde válasz nem érkezett.

Ekkor mindjobban összezavarodtak a gondolatai.

- Hát nem látod, te szerencsétlen - siránkozott elfúló hangon -, hogy mindjárt elragad a halál, mint akármelyik közönséges teremtményt; figyelj ide, Acharat, még visszajöhetsz; nem foglak bántani; jöjj vissza! Lemondok a tűzről, nem kell tartanod a gonosz szellemtől, sem a hét bosszuló angyaltól; lemondok a bosszúról, pedig úgy megrémíthetnélek, hogy belehülyülnél, és olyan hideg lennél, mint a márvány, mivel én meg tudom állítani a vérkeringést is, Acharat! Jöjj vissza hát, nem bántalak; sőt, hidd el, nagy hasznodra lehetek... Acharat, ne hagyj el, inkább őrködj az életemen, és minden kincsem, minden titkom a tiéd; engedd, hogy éljek, Acharat, engedd, hogy éljek, és én mindenre megtanítalak! Nézd! Nézd!

S a szemével és remegő ujjával körbeintett az ezernyi holmin, papíron, irattekercsen, amely szanaszét hevert a tágas szobában.

Azután várakozott, meg-megújuló reménnyel, de már csak egyre hanyatló erejét észlelhette.

- Ó, hát nem jössz vissza? - folytatta. - Azt hiszed, így fogok meghalni, azt hiszed, e gyilkosság révén mindent megkaparinthatsz magadnak, mert te öltél meg? Te ostoba, még ha el tudnád is olvasni e kéziratokat, amelyeket egyedül az én szemem tudott kisilabizálni, még ha egy-, két- vagy háromszázados élet során a szellem megtanítana is a tudományomra, s végezetül az általam összegyűjtött mérhetetlen anyag használatára, nos, még akkor sem örökölnél tőlem semmit, nem, nem, és ezerszer nem! Állj meg, Acharat, jöjj vissza, Acharat, jöjj vissza egy percre, legalább csak annyi időre, hogy lássad, mint pusztul el ez a ház, s gyönyörködj a szép látványban, amelyet neked tartogatok! Acharat! Acharat! Acharat!

Nem érkezett válasz; ezalatt ugyanis Balsamo a nagymesterek vádjaira válaszolt, elébük tárva a megölt Lorenza holttestét; a magára hagyott öregember mind fültépőbben rikoltozott, a kétségbeesés felcsigázta erejét, tagolatlan ordítozása hörögve szállt tova a folyosókon, sodorva magával a rémületet, akár a láncáról szabadult vagy a ketrecének rácsait szétfeszítő tigris bőgése.

- Ó, hát nem jössz vissza! - üvöltötte Althotas. - Ó, hát megvetsz! Ó, hát a gyengeségemre spekulálsz! Na megállj csak! Tűz! Tűz! Tűz!

Olyan dühödten ordítozott, hogy Balsamo, akit rémült vendégei közben faképnél hagytak, fölocsúdott kábult fájdalmából; megint a karjába vette Lorenza testét, fölment a lépcsőn, s a holttestet a pamlagra fektette, ahol két órája még aludt, majd a süllyesztő lapjára lépve egyszerre ott termett Althotas szeme előtt.

- Na végre! - kiáltotta az öregember diadalittasan. - Megijedtél, mi? Láttad, hogy bosszút állhatok, s inkább visszajöttél; de jól is tetted, mert ha még egy percet késlekedel, felgyújtottam volna a szobát.

Balsamo ránézett, vállat vont, de válaszra sem méltatta.

- Szomjazom! - kiáltotta Althotas. - Szomjazom! Adj innom, Acharat!

Balsamo nem válaszolt, meg sem moccant; úgy nézte a haldoklót, mintha semmit el nem akarna mulasztani haláltusájából.

- Hallod? - üvöltötte Althotas. - Hallod?

Ugyanaz a hallgatás, ugyanaz a mozdulatlanság a komor néző részéről.

- Hallod, Acharat? - rikácsolta a vénember torkaszakadtából, dühének végső kitörésével. - A vizemet, add ide a vizemet!

Althotas alakja egyszerre összezsugorodott.

Szemében kihunyt a tűz, már csak baljós és pokoli fények pislákoltak benne; bőre alatt már nem keringett a vér, tagjai elernyedtek, lélegzete szinte teljesen elállt; hosszú, inas karja, amelyben úgy vitte Lorenzát, mint egy kisgyereket, hosszú karja erőtlenül és bizonytalanul mozdult meg, akár egy polip nyálkás karjai; a düh felemésztette azt a csekélyke erőt is, amelyet egy pillanatra feltámasztott benne a kétségbeesés.

- Jaj - mondta -, jaj! Úgy véled, nem halok meg elég gyorsan! Jaj! azt akarod, hogy szomjan vesszek! Jaj! Már a kézirataimat, a kincseimet falod a szemeddel! Jaj! Már a markodban érzed őket! De megállj csak, megállj!

És Althotas, végső erőfeszítéssel, egy üvegcsét kotorászott elő a karosszéke párnája alól, és kidugaszolta. A levegő hatására, folyékony láng csapott ki az üveg száján, Althotas pedig, mint a csodatévő varázsló, széthintette a lángot maga körül.

Az öregember széke körül feltornyozott kéziratok, a szobában szanaszét heverő könyvek, s az a sok-sok irattekercs, amelyet annyi fáradsággal gyűjtöttek egybe Keopsz piramisaiból és a herculanumi ásatásokból: mindez egy szempillantás alatt lángra lobbant és úgy lobogott, mint a puskapor; tűzkígyó kúszott végig a márványpadlón, tűzkarikákat hányva Balsamo szeme előtt, akárcsak Dante Poklában.

Althotas bizonyára arra számított, hogy Balsamo majd a lángok közé rohan, menteni az örökséget, amit a vénember magával együtt elpusztított; ámde csalódott: Balsamo nyugodt maradt, félrehúzódott a süllyesztőre, hogy ne férhessen hozzá a láng.

A tűz elborította Althotast, de nem ijesztette meg; inkább úgy látszott, most van igazán elemében az öregember, akit nem égetett, hanem inkább csak körülnyaldosott a láng, mint a régi francia kastélyok homlokzatának domborművű szalamandráit.

Balsamo csak nézte, nézte rendületlenül; a tűz elérte a falburkolatot, s egészen elborította az aggastyánt; felkúszott a tömör tölgyfa szék lábán, amelyben Althotas ült, aki, különös módon, láthatólag semmit sem érzett, noha a láng már belekapott a testébe.

Sőt, e szemmel láthatóan tisztító hatású tűz érintésére fokozatosan ellazultak a haldokló izmai, s valami ismeretlen, szelíd derű ömlött el arcvonásain. Búcsút mondva testének e végső órán, az agg próféta égbe készült tüzes szekerén. Mindenhatóvá válván e végső órán, a szellem megfeledkezett az anyagról, s bizonyos lévén benne, hogy nincs mit várnia, céltudatosan törekedett a felsőbb szférák felé, ahová, úgy látszott, magával ragadja a tűz. Althotas szeme, melybe mintha új élet költözött volna a láng első lobbanására, e pillanatban elmeredt, bizonytalanná vált, nem szegeződött se égre, se földre, s úgy tetszett, át akar hatolni a szemhatáron. Békésen és megadón vizsgálva minden érzést, figyelve minden fájdalomra, mint a föld végső jeladásaira, a vén varázsló titkon búcsúzkodni kezdett a hatalomtól, az élettől, a reménységtől.

- Hát jó - mondta -, sajnálkozás nélkül halok meg; mindenem megvolt itt a földön; mindent megismertem; mindent kipróbáltam, amit emberi teremtmény csak kipróbálhatott; nem jártam messze a halhatatlanságtól.

Balsamo komoran felnevetett; nevetésének baljós csengése felkeltette az aggastyán figyelmét.

Althotas a lángokon át, amelyek fátyolként lobogtak körötte, szilaj és fenséges pillantást vetett rá.

- Igen, igazad van - mondta -, egyvalamit nem láttam előre: nem láttam Istent.

És mintha ez a hatalmas név kiszakította volna belőle a lelket, Althotas hátrahanyatlott a karosszékében; visszaadta Istennek azt a végső sóhajt, amelyet ő szeretett volna elragadni Istentől.

Balsamo felsóhajtott; és semmit sem próbálva menteni erről a becses máglyáról, amelyre ez a halni vágyó új Zoroaszter fölfeküdt, visszament Lorenzához, kikapcsolta a szerkezetet, mire a süllyesztő lapja a helyére illeszkedett a mennyezeten, elzárva szeme elől azt az iszonyú tűzfészket, amely úgy fortyogott odafönt, mint a tűzhányó torka.

A tűz egész éjszaka úgy harsogott Balsamo feje fölött, mint az orkán, ő azonban sem oltani nem akarta, sem menekülni nem vágyott előle, mivel Lorenza érzéketlen teste mellett maga is érzéketlenné vált minden veszély iránt; de amikor a tűz mindent elemésztve, lecsupaszítva a téglaboltozatot, és megsemmisítve az értékes faragványokat, váratlanul kialudt, Balsamo meghallotta utolsó hördülését, amely, hasonlóan Althotas üvöltéséhez, fájdalmas nyögésekké fajult, majd sóhajtva halt el.

Richelieu herceg úr versailles-i palotájának hálószobájában iszogatta vaníliás csokoládéját Rafté úr társaságában, aki a számadását mutatta be neki.

A herceg elmerülten nézegette arcát egy távolabbi tükörben, és csak fél füllel hallgatta a titkár úr többé vagy kevésbé pontos számadatait.

Az előszobából váratlanul behallatszó cipőnyikorgás látogatót jelzett, mire a herceg felhajtotta maradék csokoládéját, és aggodalmasan pillantott az ajtó felé.

Voltak olyan időszakai a napnak, amikor Richelieu úr, bizonyos kacér öreg hölgyekhez hasonlóan, nem szívesen fogadott látogatót.

Az inas de Taverney urat jelentette.

A herceg láthatólag valami kitérő válaszra készült, hogy másik napra vagy legalábbis más időpontra halassza barátja látogatását; de mihelyt az ajtó kinyílt, a féktelen öregember máris beviharzott a szobába, s futtában odanyújtva ujja hegyét a marsallnak, belevetette magát egy öblös karszékbe, amely felnyögött, sokkal inkább a megrázkódtatástól, semmint a súlya alatt.

Richelieu-nek úgy rémlett, mintha hirtelen azoknak a fantasztikus lényeknek egyike suhant volna el előtte, akiknek a létezését Hoffmann azóta már elhitette velünk. Hallotta a karszék recsegését, hallotta a viharos sóhajtást, és most a vendégéhez fordult.

- Ejnye, báró, van valami újság? - kérdezte. - Úgy látom, szomorú vagy, mint a halál.

- Szomorú - mondta Taverney -, szomorú!

- Legalábbis nem örömödben sóhajtottál akkorát az előbb, azt hiszem!

A báró a marsallra pillantott, jelezni akarván, hogy amíg Rafté jelen van, nem adhatja okát a sóhajtásának.

Rafté megértette, oda sem kellett fordulnia, mivel gazdájához hasonlóan ő is nézegetett a tükörbe.

Amint megértette, tapintatosan vissza is vonult. A báró szemmel követte, s amint az ajtó becsukódott mögötte, megszólalt:

- Ne azt mondd, herceg, hogy szomorú; hanem azt, hogy nyugtalan, halálosan nyugtalan!

- Ejha!

-. Pedig így van - tört ki Taverney, összekulcsolva a kezét -, és te csak ne add a csodálkozót. Már egy hónapja csak afféle ködös nyilatkozatokkal hitegetsz, hogy: "Nem találkoztam a királlyal", vagy pedig: "Nem találkozott velem a király", vagy hogy: "Neheztel rám a király." De az ördögit neki, herceg, nem ilyen válaszokat ad az ember egy öreg barátjának! Egy hónapja, hallod-e? ez maga az örökkévalóság!

Richelieu a vállát vonogatta.

- Mit mondhatok erre, báró? - kérdezte.

- Ej, hát az igazságot.

- A fenébe is, hiszen azt mondtam; az igazat mondtam, a fenébe is! Azt trombitálom a füledbe, az igazságot; csakhogy te nem hiszed el, erről van szó!

- Eriggy már, te, aki herceg vagy és zászlósúr, Franciaország marsallja, kamarás nemesúr, te akarod elhitetni velem, hogy nem látod a királyt, holott minden áldott reggel ott vagy a fogadásán? Ne mondj nekem ilyeneket!

- Pedig megmondtam és újra csak azt mondhatom, akármilyen hihetetlen, akkor is így van: három hete mindennap részt veszek a reggeli fogadáson, én, a herceg és zászlósúr, Franciaország marsallja, a kamarás nemesúr.

- És a király nem áll szóba veled - szakította félbe Taverney -, vagy te nem állsz szóba a királlyal? Ezt a dajkamesét akarod elhitetni velem?

- Ejnye, kedves báróm, ez már szemtelenség; drága barátom, igazán mondom, te úgy kételkedel az igazmondásomban, mintha negyven évvel fiatalabbak volnánk, és könnyen mozogna a kardunk.

- De amikor olyan dühös vagyok, herceg!

- Ó, az már mindjárt más! Dühöngj csak, barátocskám; dühöngök én is.

- Te dühöngsz?

- Van miért. Hiszen mondtam már neked, hogy az óta a nap óta a király rám se néz! Mondtam már, hogy őfelsége állandóan hátat fordít nekem! Hogy valahányszor ildomosnak véltem barátságosan rámosolyogni, a király förtelmes fintorral válaszolt! Végül is elegem van belőle, hogy rajtam nevessenek Versailles-ban! Mondd, mit tegyek?

Taverney szenvedélyesen rágta a körmét a marsall tirádája alatt.

- Nem értem a dolgot - jelentette ki végül.

- Én sem, báró.

- Igazán mondom, szinte azt hinné az ember, hogy a király mulatságból nyugtalanít így; mert hát végtére is...

- Igen, báró, én is ezt mondom. Végtére is!

- Egy szó mint száz, herceg, valahogy ki kell másznunk ebből a csávából; ki kellene eszelni valami ügyes húzást, hogy végre magyarázatot kapjak.

- Báró, báró - mondta Richelieu -, kockázatos dolog magyarázkodásra szorítani a királyt.

- Azt gondolod?

- Igen. Megmondjam, miért?

- Mondd!

- Nos, én nagyon félek valamitől.

- Ugyan mitől? - kérdezte helykén a báró.

- Na tessék, most meg dühbe gurulsz.

- Van is miért, azt hiszem.

- Akkor ne is beszéljünk erről.

- Dehogynem, beszéljünk csak róla; de magyarázd meg, hogy értetted.

- Nem férsz a bőrödben a magyarázataiddal! Valóságos mániád a magyarázkodás! Csak vigyázz vele!

- Igazán kedves vagy, herceg; látod, hogy terveinknek befellegzett, látod, hogy ügyeim érthetetlen módon elakadtak, és még azt tanácsolod, hogy várjak!

- Miféle elakadásról beszélsz? Hadd halljam!

- Először is, itt van ez, tessék!

- Levél?

- Az, a fiamtól.

- Aha, az ezredes.

- Ezredes ám!

- Na, csak nincs vele is valami baj?

- Az van, hogy Philippe körülbelül szintén egy hónapja várja Reimsben a kinevezést, amit a király megígért neki, de a kinevezés csak nem érkezik, az ezred viszont két nap múlva indul.

- Mi az ördög! Indul az ezred?

- Igen, Strasbourg-ba.

- Úgyhogy ha Philippe két napon belül nem kapja meg a kinevezését, akkor...

- Akkor Philippe két nap múlva itt lesz.

- Igen, belátom, elfeledkeztek szegény fiúról: napirenden van az ilyesmi az új kormány által szervezett hivatalokban. Ó, ha én miniszter lettem volna, már rég meglenne az a kinevezés!

- Hm! - köhintett Taverney.

- Tessék?

- Azt mondtam, hogy egy szót sem hiszek belőle.

- Hogyan?

- Ha te miniszter lettél volna, elküldöd Philippe-et a pokol fenekére.

- Ejnye!

- És vele az apját is.

- Nézzenek már oda!

- A húgát pedig még annál is messzebbre.

- Élvezet veled társalogni, Taverney; roppantul szellemes vagy; de talán hagyjuk is abba.

- Nekem sincs más kívánságom; csakhogy a fiam nem hagyhatja abba! A helyzete tarthatatlan. Herceg, okvetlenül beszélni kell a királlyal!

- Ej, hiszen egyebet sem teszek, mondtam már.

- Beszélni kell vele.

- Ejnye, barátocskám, a királlyal csak az beszélhet, akivel szóba áll a király.

- Kényszeríteni kell.

- Nem én vagyok a római pápa!

- Akkor pedig - mondta Taverney -, nincs más hátra, beszélnem kell a leányommal; szerfelett gyanús nekem mindez, herceg úr.

Ez a kijelentés csodát művelt.

Richelieu alaposan kitanulmányozta Taverneyt; tudta róla, hogy ugyanolyan agyafúrt, mint Lafare és de Nocé urak, ifjúkori barátai, akiknek soha nem esett csorba a hírnevén. Tartott tőle, hogy apa és leánya összeszövetkezik; félt, végezetül, minden ismeretlen dologtól, ami kegyvesztettséggel fenyegetheti.

- Na ne mérgelődj - mondta -; megpróbálok tenni még valamit. De kell hozzá valami indok is.

- Megvan az indokod.

- Nekem?

- Persze.

- Mi az?

- A király ígért valamit.

- Kinek?

- A fiamnak. És ezt az ígéretet...

- Nos?

- Eszébe lehet juttatni.

- Ez tényleg nem rossz megoldás. Nálad a levél?

- Igen.

- Add ide.

Taverney kivette a levelet a zekéje zsebéből, és odaadta a hercegnek, lelkére kötve, hogy legyen elszánt s egyszersmind óvatos.

- Tűz és víz - mondta Richelieu -; ebből is látszik, hogy elvesztettük a józan eszünket. Mindegy, ha belevágtunk, vigyük végig.

Csöngetett.

- A ruhámat, a fogatot - rendelkezett.

Azután Taverneyhez fordult:

- Megvárod, míg felöltözöm, báró? - kérdezte aggodalmas arccal.

Taverney megértette, hogy barátjának nagyon kellemetlen volna, ha igent mondana.

- Nem, barátom, lehetetlen - mondta -; dolgom van még a városban; mondd meg, hol találkozzunk.

- Hát a palotában.

- Jó, a palotában.

- Fontos, hogy te is találkozzál őfelségével.

- Azt gondolod? - kérdezte Taverney kitörő örömmel.

- Határozottan; azt akarom, hogy magad győződj meg szavaim igazáról.

- Nem kételkedem én; de végül is, ha olyan nagyon akarod...

- Te sem nagyon bánod, ugye?

- Őszintén megvallva, nem.

- Nos, akkor hát a Tükörfolyosón, tizenegy órakor, amikor belépek őfelségéhez.

- Jól van, Isten veled.

- Nincs köztünk harag, kedves báróm - mondta Richelieu, aki az utolsó percig vigyázott rá, hogy össze ne vesszen azzal, akinek az erejét még nem puhatolta ki kellőképpen.

Taverney visszaült a hintójába, és elhajtatott, hogy egyedül és gondolataiba merülten sétáljon egy nagyot a kertben, mialatt Richelieu, inasai gondjára bízva magát, kedve szerint fiatalodott; ez a fontos foglalatosság legalább két órájába telt a dicső mahoni győztesnek.

Még korántsem volt olyan késő, mint ahogy Taverney gondolta, amikor a lesben álló báró meglátta, pontosan tizenegy órakor, hogy a marsall hintája megáll a palota feljárója előtt, ahol a szolgálattevő tisztek köszöntik Richelieu-t, majd az ajtónállók bevezetik a palotába.

Taverney szíve hevesen dobogott; abbahagyta sétáját, és lassan, sokkal lassabban, mint ahogy mohó vágya ösztökélte, felballagott a Tükörfolyosóra, ahol számos jelentéktelen udvaronc, folyamodványt hozó tiszt és törtető kurtanemes állt szoborrá merevedve a csúszós parketten, amely kiválóan megfelelt talapzatnak a Fortuna kegyeiért esengő alakok számára.

Taverney sóhajtva vegyült el a tömegben, de azért gondosan olyan sarkot választott ki magának, hogy közel legyen a marsallhoz, amikor majd kijön őfelségétől.

- Ó - morogta a foga közt -, hogy itt kelljen rostokolnom ezekkel a hétszilvafás, kopott figurákkal, nekem, aki egy hónapja még a királlyal vacsoráztam!

És összemorcolt szemöldöke alól olyan gyalázatos gyanú kígyózott elő, hogy szegény Andrée belevörösödött volna, ha látja.

Richelieu, úgy, ahogy megígérte, elszántan odaállt őfelsége elé, abban a percben, amikor de Condé herceg odatartotta neki az inget.

A király, meglátva a marsallt, olyan hirtelen mozdulattal fordult el, hogy az ing csepp híja a földre esett, és de Condé ijedten hőkölt hátra.

- Bocsásson meg, kedves kuzin - mondta XV. Lajos, jelezni akarván, hogy nem a hercegnek szólt a hirtelen mozdulat.

Richelieu nyomban megértette, hogy ellene irányul a harag.

De mivel elszánta rá magát, hogy a komoly kimagyarázkodás kedvéért, ha kell, erőszakkal is kiváltja ezt a haragot, frontot változtatott, mint egykor Fontenoynál, és azon a ponton foglalt állást, ahol a királynak okvetlenül el kellett haladnia, ha a dolgozószobájába akart jutni.

A király, hogy nem látta már a marsallt, felszabadultan és kedvesen csevegett tovább; öltözködött, vadászatot tervezett Marlyba, hosszasan tanácskozott a kuzinjával; tudni kell ugyanis, hogy a de Condé hercegek mindig is híres vadászok voltak.

De amikor, mindenki távoztával, be akart lépni a dolgozószobájába, észrevette Richelieu-t, aki a lehető legnagyobb gráciával, oly kecses meghajlással köszöntötte a királyt, hogy Lauzun óta nem láttak még ilyet, márpedig, mint tudjuk, Lauzunnek a meghajlásban nem akadt párja.

XV. Lajos megállt, szinte megkövülten.

- Ön még itt van, de Richelieu úr? - kérdezte.

- Igenis, parancsára, felség.

- Hát nem megy el Versailles-ból?

- Negyven esztendeje alig fordult elő, felség, hogy elmentem volna innét, hacsak nem felséged szolgálatjára.

A király farkasszemet nézett a marsallal.

- Ön akar tőlem valamit, ugye? - kérdezte.

- Én, felség? - kérdezte Richelieu mosolyogva. - Ugyan mit akarnék?

- De hiszen állandóan üldöz, herceg, az ördög a jódolgát! Észrevettem én, s alig hiszem, hogy tévednék.

- Igen, felség, a szeretetemmel és a tiszteletemmel; köszönöm, felség.

- Ó, úgy látom, nem akar megérteni; pedig nagyszerűen ért ön engem. Nos, tudja meg, marsall úr, hogy nekem semmi mondanivalóm nincs az ön számára.

- Semmi, felség?

- Egyáltalán semmi.

Richelieu a legteljesebb közönnyel vértezte fel magát.

- Felség - mondta -, mindig örömmel s tiszta lelkiismerettel vallhattam magamnak, hogy kitartó szolgálatom a király mellett önzetlenségből fakad: nagy dolog ez, felség, hiszen, mint mondtam, negyven esztendőről van szó, és még az irigyeim sem foghatják rám, hogy valamit is juttatott volna nekem a király ezalatt. E tekintetben, hál' Isten, makulátlan a hírnevem.

- Ejnye, herceg, kérjen, ha szüksége van valamire, de kérje kertélés nélkül.

- Felség, nekem egyáltalán semmire sincs szükségem, és jelen pillanatban is mindössze arra szeretném kérni felségedet...

- Mire?

- Hogy bocsássa színe elé, hálanyilvánításra...

- Kicsodát?

- Valakit, felség, aki nagyon nagy hálával tartozik a királynak.

- De hát ki az?

- Valaki, akit felséged abban a kivételes kegyben részesített... Ó, hiába, ha valakinek abban a megtiszteltetésben volt része, hogy felséged asztalánál ülhetett, ha élvezhette azt a csiszolt csevegést, azt az elbűvölő vidámságot, amely felségedet a legcsodálatosabb házigazdává avatja, akkor, felség, nem könnyű a felejtés, és gyorsan jön az édes megszokás.

- Önnek bearanyozták a nyelvét, de Richelieu úr.

- Ó, felség...

- Végül is, kiről beszél?

- Taverney barátomról.

- Barátjáról? - hördült fel a király.

- Bocsásson meg felséged.

- Taverney! - ismételte meg a király olyan elszörnyedve, hogy a herceg azt se tudta, hová legyen döbbenetében.

- De hát végtére is, felség, régi bajtársam...

Egy pillanatnyi szünetet tartott.

- Együtt szolgált velem Villars alatt.

Megint szünetet tartott.

- Mint felséged is tudja, társasági szokás, hogy barátnak nevezünk mindenkit, akit ismerünk, s aki történetesen nem az ellenségünk; ez csak amolyan udvarias szólam, mely gyakran semmit sem jelent.

- Veszedelmes szó ez, herceg - mondta a király élesen -; olyan szó ez, hogy nem árt óvatosan bánni vele.

- Felséged tanácsai a bölcsesség megannyi aranyszabálya. Taverney úr tehát....

- Taverney úr erkölcstelen ember.

- Nos, felség, nemesi szavamra mondom, mindig gyanítottam - jegyezte meg Richelieu.

- Tapintatlan ember, marsall úr.

- A tapintatáról nem mernék szót ejteni felséged előtt; csak olyasmiért felelek, amit ismerek.

- Hogyhogy ön nem felel a barátja tapintatáért, aki régi bajtársa önnek, akivel együtt szolgáltak Villars alatt, akit elvégre is ön mutatott be nekem? Hát ön csak ismeri, vagy nem?

- Őt igen, felség, természetesen; de nem a tapintatát. Sully azt mondta egyszer felséged őséről, IV. Henrikről, hogy látta zöld ruhában távozni a lázát; én azonban, ezt töredelmesen meg kell vallanom felségednek, sohasem tudtam meg, milyen ruhában jár Taverney tapintata.

- Én mondom önnek, marsall, ocsmány egy ember az, és ocsmány szerepet is játszott.

- Ó, ha felséged mondja...

- Igen, uram, én mondom!

- Ó, felséged nagyon megkönnyíti a helyzetemet, hogy ezt mondja - válaszolta Richelieu. - Megvallom, Taverney valóban nem a tapintatosság bajnoka, ezt már én is észrevettem; de amíg felséged nem méltóztatott közölni velem a véleményét...

- Most közlöm, uram: megvetem azt az embert.

- Ó, a döntés megszületett, felség; szerencséje annak a gyászvitéznek - folytatta Richelieu -, hogy hatalmas szószólója van felségednél.

- Mit akar ezzel mondani?

- Noha az atya, szerencsétlenségére, ellenszenves a királynak...

- Mégpedig nagyon.

- Nem ellenkezem felségeddel.

- Akkor hát mit akar?

- Csak azt akarom mondani, hogy egy kék szemű és szőke hajú angyal...

- Nem értem, herceg.

- Ez érthető, felség.

- Pedig nagyon szeretném megérteni, bevallom.

- Felség, a magamfajta avatatlan lélek visszaretten még a puszta gondolattól is, hogy fellebbentse a fátyolt, amely mögött annyi szerelmes és bájos titok rejtezik; ámde ismétlem, Taverney nagy hálával tartozik annak a személynek, aki megenyhíti a királynak iránta való haragját. Ó, igen, Andrée kisasszony valóságos angyal!

- Andrée kisasszony ugyanolyan szörnyeteg testben, mint amilyen az apja lélekben! - kiáltott fel a király.

- Ejha! - hüledezett Richelieu. - Hát valamennyien tévedtünk volna, és a szép külső...?

- Ne is emlegesse nekem többet azt a lányt, herceg; ha csak rágondolok is, elfog a borzadály.

Richelieu képmutatón csapta össze a kezét.

- Jaj, Istenem! - sopánkodott. - Hát a látszat ennyire... Ha ezt nem felséged mondaná, akinek a legbiztosabb az ítélete ebben az országban, felséged, aki maga a csalhatatlanság, bizony el sem hinném!... Hát lehet valaki ennyire képmutató, felség?

- Nemcsak erről van szó, uram: beteg is... undorító... és én lépre mentem, herceg. De az Isten szerelmére, ne is emlegesse többet, mert belepusztulok!

- Ó, egek - szörnyülködött Richelieu. - A számat sem nyitom ki többet, felség. Még hogy felséged belepusztuljon! Ó, jaj, micsoda bánat! De micsoda család ez! Hogy megverte az Isten azt a szegény fiút!

- Kiről beszél már megint?

- Ó, ő aztán igazán hűséges, őszinte, odaadó híve felségednek. Őróla igazán példát lehet venni, őt helyesen ítélte meg felséged.

- De miről van hát szó, herceg? Fejezze már be, nem érek rá.

- Hogy kiről beszélek, felség? - olvadozott Richelieu. - Egyiküknek fia, másikuknak bátyja az illető. Philippe de Taverneyről beszélek, arról a derék ifjú emberről, akinek ezredet adott felséged.

- Én? Én ezredet adtam valakinek?

- Igen, felség, ezredet, Philippe de Taverneynek; igaz, még most is várja, de végül is neki adta felséged.

- Én?

- Igen, felség, ha nem tévedek.

- Maga megbolondult!

- Ah!

- Én semmit sem adtam, marsall, semmit!

- Igazán?

- Mit üti bele az orrát?

- No de, felség...

- Mi köze magának ehhez?

- Nekem? Az égvilágon semmi!

- Akkor talán megesküdött rá, hogy ezzel a fatuskóval fog pirítani lassú tűzön?

- Hová gondol, felség? Csak úgy rémlett - de most már látom, hogy tévedtem -, úgy rémlett, hogy felséged megígérte...

- De hisz ez nem is az én dolgom, herceg. Van nekem hadügyminiszterem. Nem szoktam én ezredeket ajándékozgatni... Ezredet! Ki adta be ezt a dajkamesét? Csak nem ön a prókátora ennek a népségnek? Mondtam már, hogy megöl vele, ha sokat emlegeti őket; tessék, most is felforralta a vérem!

- Ó, felség!

- Igenis, felforralta! A fene ette volna meg a prókátorját, egész nap rossz lesz az emésztésem!

Azzal a király hátat fordított a hercegnek, és dühösen bemenekült a dolgozószobájába, otthagyva Richelieu-t, aki szerencsétlenebbnek érezte magát, mint valaha.

- Na, most legalább tudom, mihez tartsam magam - dörmögte az öreg marsall.

S leporolgatva magát a zsebkendőjével, minthogy csupa rizspor lett a nagy izgalomban, Richelieu megindult a folyosó felé, amelynek a szögletében már mohó türelmetlenséggel várta a barátja.

Mihelyt a marsall feltűnt, a báró, mint az áldozatára rohanó pók, úgy futott oda hozzá, friss hírekre éhesen.

Kerekre nyílt szemmel, összecsücsörített szájjal, keresztbe font karral állt oda elébe.

- Nos, mi újság? - kérdezte.

- Az az újság, uram - válaszolta Richelieu, kidüllesztve a mellét, megvetően elbiggyesztve az ajkát, s kicsinylőn fricskázgatva a nyakfodorját -, az az újság, hogy ezentúl ne szóljon hozzám, ha kérnem szabad.

Taverney elképedve nézett a hercegre.

- Igen, ön fölöttébb ellenszenves a királynak - folytatta Richelieu -, márpedig, aki ellenszenves a királynak, azt én sem szenvedhetem.

Taverney olyan döbbenten állt ott, mintha a lába gyökeret eresztett volna a márványba.

Richelieu azonban faképnél hagyta.

A Tükörfolyosó végén már várta az inasa.

- Luciennes-be! - vetette oda neki a marsall.

Azzal eltűnt.

Taverney, amikor magához tért, és mélyen átérezte azt, amit balvégzetének hívott, úgy ítélte, itt az ideje, hogy komoly beszélgetést folytasson e nagy riadalom első számú okozójával.

Ezért, haragjában és méltatlankodásában fortyogva, Andrée lakása felé irányozta lépteit.

A lányka éppen végzett az öltözködéssel, s telt karját fölemelve, két makrancos fürtöt igyekezett megtűzni a füle mögött.

Andrée akkor hallotta meg atyja lépteit az előszobából, amikor könyvével a hóna alatt éppen ki akart lépni a szobája ajtaján.

- Á, jó napot, Andrée - mondta de Taverney úr. - Megy el?

- Igen, atyám.

- Egyedül?

- Amint látja.

- Hát még egyedül van?

- Hogy Nicole-nak nyoma veszett, nem vettem fel más szobalányt.

- Pedig nem öltözködhet egyedül, Andrée, mert megbánja; aki így öltözködik, annak nincs sikere az udvarnál; én egészen mást mondtam magának, Andrée.

- Bocsásson meg, atyám, de vár a trónörökösné.

- Megmondom előre, Andrée - felelte Taverney, mindjobban belelovalva magát -, megmondom előre, kisasszony, hogy ezzel a nagy szerénységgel csak kinevetteti itt magát.

- Atyám...

- A nevetségesség mindenütt öl, de legkivált az udvarnál...

- Uram, majd vigyázni fogok máskor; most azonban a trónörökösné őfensége bizonyára megbocsátja, hogy nem vagyok olyan nagyon elegáns, tekintve, hogy annyira siettem hozzá.

- Menjen csak, de jöjjön vissza, kérem, mihelyt szabad lesz; komoly beszédem van magával.

- Igen, atyám - válaszolta Andrée, aki szeretett volna már szabadulni.

A báró élesen figyelte.

- Várjon, várjon - kiáltotta -, nem mehet el így; elfelejtette a pirosítót, kisasszony; olyan sápadt, hogy az már ijesztő.

- Én, atyám? - kérdezte Andrée megállva.

- Mégis, mit képzel, amikor a tükörbe néz? Az arca olyan fehér, mint a viasz, a szeme alatt sötét karikák, így nem lehet kimenni, kisasszony, mert megijednek magától az emberek.

- Már nem változtathatok a külsőmön, atyám, nincs rá időm.

- Iszonyatos, igazán mondom, iszonyatos! - tört ki Taverney, a vállát rángatva. - Egyetlen ilyen nő van a világon, s az is az én lányom! Micsoda balszerencse! Andrée! Andrée!

Andrée azonban már a lépcső alján járt. Visszafordult.

- Legalább mondja azt, hogy beteg - kiáltott le neki Taverney -; tegye érdekessé magát, ha már szép nem akar lenni, a fene a jódolgát!

- Ó, az nem fog nehezemre esni, atyám, s még hazudnom sem kell, hogy beteg vagyok, mert valóban rosszul érzem magam.

- Szép dolog - dünnyögte a báró -; még csak ez hiányzott... beteg!

Azután a foga között sziszegte:

- A fene ette volna meg a kényeskedőjét!

Visszament a lánya szobájába, s tüzetesen szemügyre vett mindent, hátha fogalmat alkothat magának a történtekről, s kialakíthatja véleményét.

Andrée ezalatt átvágott a parkon, s ment a virágágyak között. Időnként fölemelte fejét, megpróbálva belélegezni a tiszta levegőt; a friss virágok illata ugyanis súlyosan rátelepedett az agyára, és felborzolta minden idegszálát.

Szédelegve, a napsütésben támolyogva, támasz után tapogatózva, s valami ismeretlen rosszulléttel küszködve érkezett meg a lányka a trianoni kastély előcsarnokába, ahol de Noailles-né már a trónörökösné ajtajában várta, s az első szava az volt hozzá, hogy késő van már, és várják.

És csakugyan, *** abbé, a főhercegnő címzetes felolvasója, már villásreggelizett ő királyi fenségével, aki gyakran részesítette ebben a kegyben meghitt ismerőseit.

Az abbé nem győzte magasztalni a kitűnő vajaskalácsot, amelyet a német háziasszonyok oly készségesen tornyoznak oda vendégeik tejeskávéja mellé.

Az abbé most nem olvasott, hanem pletykált; elmondta a trónörökösnének az összes bécsi híreket, amelyeket a hírlapíróktól és a diplomatáktól szedegetett össze; ekkoriban ugyanis még nyílt színen csinálták a politikát, és szavamra, semmivel sem csinálták rosszabbul, mint a kancelláriák legsötétebb zugaiban, s az sem ment ritkaságszámba, hogy a minisztériumban ugyanazokat az újságokat tudta meg az ember, amelyeket a királyi palota vagy Versailles kerti összejövetelein jövendöltek meg ezek a jó urak, ha ugyan nem maguk fabrikálták őket.

Az abbé részletesen beszámolt a legfrissebb hírekről, amelyek a gabonaárak emelkedése okozta titkos forrongásról szóltak; ezt a forrongást - mondta az abbé - Sartines úr csírájában elfojtotta, becsukatva a Bastille-ba az öt legmohóbb üzért.

Belépett Andrée; a trónörökösnének is voltak szeszélyes vagy fejfájós napjai; az abbé felcsigázta érdeklődését; Andrée könyve, amelyre a társalgás után került volna sor, már előre untatta.

Éppen ezért azt mondta második felolvasójának, hogy máskor ne mulassza el a kitűzött időt, s azt is hozzáfűzte, hogy ami önmagában véve jó, kivált attól az, hogy alkalmas időben kerítenek rá sort.

Andrée-t úgy megzavarta ez a szemrehányás, s annyira lesújtotta ez az igazságtalanság, hogy nem válaszolt semmit, pedig megmondhatta volna, hogy apja tartotta fel, s hogy lassan kellett jönnie, mert rosszul érzi magát.

Zavarodottan, szorongva horgasztotta le a fejét, s mintha menten meg akarna halni, lehunyta szemét, és megtántorodott.

El is esik, ha de Noailles-né meg nem fogja.

- Nincs önben semmi tartás, kisasszony! - morogta Etikett hercegnő.

Andrée nem válaszolt.

- De hercegnő, hiszen rosszul van! - kiáltotta a trónörökösné, s felállt, hogy odafusson Andrée-hoz.

- Nem, nem - mondta gyorsan Andrée, könnybe lábadt szemmel -, nem, fenség, jól vagyok, azazhogy jobban vagyok már.

- De hiszen olyan fehér, mint a zsebkendője, nézze csak, hercegnő! Persze, én vagyok az oka, hogy úgy megszidtam. Szegény gyermekem, üljön le, azt akarom.

- Asszonyom...

- Ez parancs! Engedje át a székét, abbé úr!

Andrée leült, s e jóság szelíd kényszerének hatására lassan-lassan lecsillapult, s arca is visszanyerte eredeti színét.

- Nos, kisasszony, most már megy az olvasás? - kérdezte a trónörökösné.

- Ó, igen, minden bizonnyal; legalábbis remélem.

Andrée kinyitotta a könyvét ott, ahol előző nap abbahagyta a felolvasást, és nyugalmat erőltetve a hangjára, hogy minél érthetőbben és kellemesebben csengjen, nekifogott.

De alighogy elolvasott két- vagy háromlapnyi szöveget, a szeme előtt röpködő kis fekete atomok kavarogni, táncolni kezdtek, és nem tudta kisilabizálni őket.

Andrée megint elsápadt; hideg veríték lepte el a mellét, majd a homlokát, s a szeme alatt az a fekete karika, amit Taverney oly nagyon zokon vett a lányától, most olyan ijesztően nagyra nőtt, hogy a trónörökösné, aki felpillantott Andrée megbicsakló hangjára, most így kiáltott:

- Már megint! Nézze, hercegnő, ez a lányka tényleg beteg, elveszti az eszméletét!

S most maga a trónörökösné szaladt az ecetesüvegcséért, hogy felolvasónője orra alá tartsa. Andrée, hogy felocsúdott, próbált a könyvért nyúlni, de hiába erőlködött; keze olyan idegesen reszketett, hogy pár percig semmi módon nem tudták lecsillapítani.

- Igazán, hercegnő - mondta a trónörökösné -, Andrée beteg, és attól félek, hogy még rosszabbul lesz, ha itt marad.

- Akkor pedig a kisasszonynak nyomban haza kell mennie - vélekedett a hercegnő.

- Ugyan miért, asszonyom? - kérdezte a trónörökösné.

- Azért - válaszolta az udvarhölgy mély meghajlással -, mert így kezdődik a himlő.

- A himlő?

- Igen, rosszullét, ájulás, reszketés.

Az abbé azt hitte, hogy máris ráragadt a de Noailles-né emlegette szörnyűség, mert fölkelt a helyéről, s élve azzal a szabadsággal, amelyet egy nő rosszulléte biztosított számára, lábujjhegyen kiosont, méghozzá olyan ügyesen, hogy eltűnését senki sem vette észre.

Látva, hogy úgyszólván a trónörökösné karjában fekszik, Andrée elszégyellte magát, hogy ennyi alkalmatlanságot okozott egy ilyen fényes hercegnőnek, és ez új erőt vagy inkább bátorságot öntött belé; az ablakhoz lépett, hogy friss levegőt szívjon.

- Ne itt levegőzzék, kedves kisasszony - mondta a trónörökösné -; menjen szépen haza, majd én hazakísértetem.

- Ó, asszonyom - mondta Andrée -, higgye meg, egészen jól vagyok már; magam is haza tudok menni, ha fenséged kegyesen megengedi, hogy távozzam.

- Meg, meg, legyen nyugodt - felelt rá a trónörökösné -, és máskor nem szidjuk meg, mivel ennyire érzékeny, maga kis hamis.

Andrée, meghatódva ettől a jóságtól, amelyhez foghatót csak testvérek közt tapasztalni, kezet csókolt pártfogójának, és kiment a szobából, miközben a trónörökösné aggódva nézett utána.

Amikor leért a lépcsőn, a trónörökösné lekiáltott neki az ablakból:

- Ne menjen mindjárt haza, kisasszony; sétálgasson egy kicsit az ágyások között, a napsütés jót tesz majd.

- Ó, Istenem, hogy ön milyen jó hozzám, asszonyom! - suttogta Andrée.

- És legyen szíves, küldje hozzám vissza az abbét, aki éppen botanikai tanulmányokat folytat abban a holland tulipánágyásban.

Andrée-nak, hogy odaérjen az abbéhoz, kerülőt kellett tennie; átvágott a kerten.

Lehorgasztott fejjel bandukolt, egy kicsit még kábán azoktól a különös szédülésektől, amelyek reggel óta kínozták; ügyet sem vetett a sövények és a virágzó lugasok fölött vadul kergetőző madarakra, sem a kakukkfüven és az orgonabokrokon döngicsélő méhekre.

Azt sem vette észre, hogy tőle húszlépésnyire két férfi beszélget egymással, s hogy az egyikük zavart és nyugtalan tekintettel figyeli.

Gilbert volt az de Jussieu úrral.

Az előbbi, ásójára dőlve, hallgatta a tudós professzort, aki azt magyarázta neki, hogyan kell locsolni a törékeny szárú növényeket, hogy a víz éppen csak átszivárogjon a talajon, de ne álljon meg a tövükben.

Gilbert látszólag mohó kíváncsisággal hallgatta a fejtegetést, de Jussieu úr pedig egészen természetesnek találta ezt a nagy érdeklődést a tudománya iránt, mivel olyan szemléletes fejtegetés volt ez, hogy nyilvános előadáson a padban ülő diákok hangosan megtapsolták volna; nincs-e kivételes szerencséje ennek a szegény kertészlegénynek, hogy ilyen nagy mestertől vehet leckét magában a szabad természetben?

- Tudja, fiacskám, itt négyfajta talajjal van dolga - mondta de Jussieu úr -, persze, ha akarnám, még tíz másikat is megnevezhetnék, amelyek elkeverednek e négy fő fajtával. De egy kertészlegénynek egy kissé túlságosan finom volna ez a különbségtevés. Mindenesetre, a virágkertésznek meg kell kóstolnia a földjét, mint ahogy a gyümölcskertésznek a gyümölcsét. Ért engem, Gilbert, ugye?

- Igen, uram - válaszolta Gilbert kitágult szemmel, ellátott szájjal, ugyanis meglátta Andrée-t, és úgy állt, hogy továbbra is szemmel tarthatta, miközben a professzor még csak nem is gyanította, hogy nem a magyarázatán csüng olyan áhítatos figyelemmel.

- Ha meg akarja kóstolni a földet - folytatta de Jussieu úr, félrevezetve Gilbert eltátott szájától -, tegyen egy maroknyit egy fonott kosárkába, szórjon rá óvatosan pár csepp vizet, és kóstolja meg a vizet, miután átszűrődött a földön, és kicsöpög a kosárka alján. Bizonyos természetes esszenciáknak sós vagy savanykás vagy semleges vagy édeskés íze csodálatosan asszimilálódik azoknak a növényeknek a nedvéhez, amelyeket termeszteni akar a talajban; a természetben ugyanis, mint egykori pártfogója, Rousseau úr mondja, minden az analógián, az asszimiláción, a homogeneitásra való törekvésen alapul.

- Jaj, Istenem! - kiáltotta Gilbert, kinyújtva a karját.

- Mi baj van?

- Elájul, uram, elájul!

- Kicsoda? Elment az esze?

- Ő, ő!

- Ő?

- Igen - mondta hevesen Gilbert -, egy hölgy.

Rémülete és sápadtsága éppen úgy elárulták volna, mint ez az "ő", ha de Jussieu úr el nem fordítja róla a szemét, hogy kövesse a keze irányát.

De Jussieu úr, hogy arrafelé nézett, valóban meglátta Andrée-t, aki egy sövény mögé vonszolta magát, s odaérve lerogyott egy padra, majd ott maradt, mozdulatlanul, kis híján elveszítve öntudatát, mely már csak alig pislákolt benne.

A király is ezen az órán szokta meglátogatni a trónörökösnét, a nagy Trianonból a kicsibe menet, a gyümölcsösön áthaladva.

Őfelsége fel is tűnt hirtelen.

Hamvaspiros barackot tartott a kezében, a korai gyümölcsök valóságos csodáját, s mint igazi önző királyhoz illik, éppen azon tűnődött magában, nem sokkal többet ér-e, ha Franciaország nagyobb dicsőségére ő ízleli meg azt a barackot és nem a trónörökösné.

Az a sietség, amellyel de Jussieu úr Andrée-hoz igyekezett, akit a rövidlátó király jószerivel alig látott, és egyáltalán nem ismert fel, továbbá Gilbert kiáltozása, amely a legnagyobb rémületet fejezte ki, gyorsabb lépésekre ösztökélte őfelségét.

- Mi az? Mi az? - kérdezte XV. Lajos, közeledve a lugashoz, amelytől már csak egy fasor szélessége választotta el.

- A király! - kiáltotta de Jussieu úr, karjában tartva a lányt.

- A király! - suttogta Andrée, és egészen elájult.

- Ki ez itt? - kérdezte XV. Lajos - Egy nő? Mi történt ezzel a nővel?

- Ájulás, felség.

- No de ilyet! - mondta XV. Lajos.

- Elvesztette az eszméletét, felség - tette hozzá de Jussieu úr, rámutatva a lányra, aki mereven és mozdulatlanul feküdt a padon, ahová lefektette.

A király odalépett, ráismert Andrée-ra, és megborzongva kiáltotta:

- Már megint! Hát ez iszonyatos! Ilyen nyavalyával otthon ül az ember; nem való így kornyadozni naphosszat mindenki szeme láttára!

Azzal XV. Lajos folytatta útját a kis Trianon felé, s közben mindennek elmondta azt a szerencsétlen Andrée-t.

Jussieu úr, aki nem ismerte az előzményeket, elképedve állt egy darabig; azután megfordult, s meglátva Gilbert-t, aki ijedten és szorongva állt ott, vagy tízlépésnyire, odakiáltott neki:

- Gyere csak ide, Gilbert! Te erős vagy; vidd haza Taverney kisasszonyt!

- Én! - rémült meg Gilbert. - Hogy én hazavigyem, hogy én hozzáérjek? Nem, nem, meg nem bocsátana nekem! Nem, soha!

S kétségbeesetten elrohant, segítségért kiabálva.

Néhány lépésnyire attól a helytől, ahol Andrée elájult, két kertészlegény dolgozott; Gilbert kiáltozására odafutottak, és de Jussieu úr parancsára a szobájába vitték Andrée-t, míg Gilbert lehorgasztott fővel, távolból követte az élettelen testet, olyan komoran, mint a gyilkos, aki áldozatának hullája után lépked.

Jussieu úr, a vendégház lépcsőjéhez érve, megszabadította a kertészeket terhüktől; Andrée kinyitotta a szemét.

A hangzavar és az a fontoskodó sürgés-forgás, amely minden baleset elmaradhatatlan kísérője, előcsalta a szobából de Taverney urat: meglátta a lányát, amint támolyogva, s meg-megpróbálva kiegyenesedni, de Jussieu úr segítségével fölfelé tartott a lépcsőn.

Odafutott, s ugyanazt kérdezte ő is, mint a király:

- Mi az? Mi az?

- Semmi, atyám - válaszolta bágyadtan Andrée -, rosszullét, fejgörcs.

- Az ön leánya a kisasszony, uram? - kérdezte de Jussieu úr, köszöntve a bárót.

- Igen, uram.

- Eszerint jobb kezekben nem is hagyhatnám; de az ég szerelmére, nézesse meg orvossal!

- Ó, semmiség - mondta Andrée.

Taverney megismételte:

- Valóban, semmiség.

- Bár úgy lenne - mondta de Jussieu úr -; de a kisasszony igazán nagyon sápadt volt.

Ekkor de Jussieu úr, miután fölsegítette Andrée-t a lépcsőn, elbúcsúzott.

Atya és leánya magukra maradtak.

Taverney, akinek Andrée távolléte alatt bizonyára bőven volt ideje, hogy elgondolkodjék, kézen fogta Andrée-t, aki addig csak állt ott, odahúzta a pamlaghoz, leültette, és mellé ült maga is.

- Bocsásson meg, uram - mondta Andrée -, de legyen olyan jó, nyisson ablakot; nem kapok levegőt.

- Szerettem volna komolyan elbeszélgetni magával egy kicsit, Andrée, csakhogy ebből a kalitkából, amit lakás gyanánt adtak magának, még a sóhajtás is kihallik; de mindegy, majd halkan fogok beszélni.

Azzal kinyitotta az ablakot.

Azután fejcsóválva ült vissza a leánya mellé, s így szólt hozzá:

- Meg kell mondanom, hogy a király, aki eleinte olyan nagy érdeklődést mutatott irántunk, nem mutatkozik valami előzékenynek, ha eltűri, hogy maga ilyen odúban lakjék.

- Atyám - mondta Andrée -, Trianonban nincs lakás; ön is tudja, hogy ennek a rezidenciának ez a nagy fogyatékossága.

- Hogy nincs lakás mások számára - mondta Taverney hízelgő mosollyal -, azt még csak megértem, leányom; de hogy a maga részére se legyen, azt már nem érem fel ésszel.

- Túlontúl jó véleménnyel van rólam, uram - válaszolta Andrée mosolyogva -, de sajnos nem mindenki olyan, mint ön.

- Sőt, ellenkezőleg, leányom, akik ismerik magát, azok ugyanolyanok, mint én.

Andrée úgy hajolt meg, mintha egy idegen embernek mondana köszönetet; ugyanis apjának effajta bókjai kezdték nyugtalanítani egy kissé.

- No és - folytatta Taverney ugyanazon a mézesmázos hangon -, a... a király, felteszem, ismeri magát?

Beszéd közben olyan szúrósan nézett a lányra, hogy alig lehetett elviselni inkvizítori tekintetét.

- A király alig ismer engem - válaszolta Andrée a lehető legtermészetesebb hangon -, s azt hiszem, nem sokat jelentek neki.

A báró felpattant erre a kijelentésre.

- Nem sokat! - hördült fel. - Igazán nem értem magát, kisasszony; nem sokat! Maga aztán nem sokra taksálja a saját személyét!

Andrée csodálkozva nézett az apjára.

- Igen, igen - folytatta a báró -, azt mondtam, és meg is ismétlem, hogy ez a nagy szerénység már sérti az ember önérzetét!

- Ó, uram, ön mindent úgy túloz: a király érdeklődött családi bajaink iránt, ez igaz; a király kegyelmesen tett is értünk valamit; de annyi nyomorúság van őfelsége trónja körül, s oly bőven csordul királyi kezéből a jótékonyság, hogy a jótéteményre szükségszerűen következett a feledés.

Taverney merőn nézte a leányát, némiképpen csodálva tartózkodását és áthatolhatatlan titoktartását.

- Nézze - mondta neki, s közelebb húzódott hozzá -, nézze, kedves Andrée, atyja lesz az első kérelmező, aki magához fordul, s remélem, nem utasítja el kérelmével.

Andrée is ránézett az apjára, mint aki várja a magyarázatot.

- Nézze - folytatta a báró -, mindnyájan arra kérjük, járjon közbe értünk, tegyen valamit a családjáért...

- De miért mondja ezt nekem? Végül is mit akar tőlem, mit tegyek? - tört ki Andrée, akit megdöbbentett apja szavainak hangja és értelme.

- Hajlandó kérni valamit számomra és a fivére számára, igen vagy nem? Erre válaszoljon!

- Uram - mondta Andrée -, én mindent megteszek, amit csak parancsol; de tényleg nem fél tőle, hogy nagyon mohónak látszunk majd? A király már megajándékozott egy ékszerrel, amely, mint ön mondja, több mint százezer frankot ér. Őfelsége, ezenkívül, ezredet ígért a bátyámnak; ilyenformán mi emésztjük fel az udvari jótékonyság jelentős részét.

Taverney nem tudta elfojtani metsző és gúnyos nevetését.

- Tehát úgy gondolja a kisasszony, hogy ezzel ki van egyenlítve a számla?

- Én tudom, uram, hogy az ön szolgálata nagyon sokat ér - felelte Andrée.

- Ej! - kiáltotta ingerülten Taverney. - Ki az ördög beszél itt az én szolgálatomról?

- De hát akkor miről beszél?

- Igazán képtelenség, hogy így bújócskázik velem!

- Édes Istenem, már miért bújócskáznék? - kérdezte Andrée.

- Én mindent tudok ám, leányom!

- Mindent tud?

- Mindent, ha mondom.

- De mi mindent, uram?

És Andrée arca ösztönösen elvörösödött a durva támadásra, amelyet e páratlanul szemérmes lélek ellen intéztek.

Az apának leánya iránt érzett tisztelete megállította Taverneyt faggatózásának hirtelenül meredekké váló lejtőjén.

- Na jó, legyen, ahogy akarja! - mondta. - Játssza csak a zárkózottat; amint látom, titkolózik, rendben van! Eltűri, hogy atyja és fivére megpenészedjék a feledés homályában, jól van; de jól jegyezze meg a szavaimat: ha az ember nem a kezdet kezdetén ragadja meg a gyeplőszárat, akkor meglehet, hogy nem is fogja megragadni soha!

Azzal Taverney megpördült a tengelye körül.

- Nem értem önt, uram - mondta Andrée.

- Nagyon jó; de én értem magam - válaszolta Taverney.

- Az nem elegendő, amikor ketten beszélgetnek.

- Na jó, akkor világosabban beszélek: használja természet adta okosságát, amely egyébként családi erényünk, s mihelyt alkalom kínálkozik rá, alapozza meg a család szerencséjét s vele a magáét is; ha látja a királyt, mondja meg neki, hogy fivére várja a kinevezését, s hogy maga egy levegőtlen és szűk lakásban senyved; egy szó mint száz, ne nevettesse ki magát azzal, hogy túlzottan odaadó vagy túlzottan önzetlen!

- De uram...

- Mondja meg ezt a királynak, még ma este!

- De hol találkozzam én a királlyal?

- És mondja meg azt is, mennyire nem illik őfelségének eljönnie...

Amikor Taverney félreérthetetlenebb szavakkal már-már odáig vitte a dolgot, hogy kitörjön a vihar, mely némán gyülemlett Andrée keblében, és sor kerüljön a magyarázkodásra, mely felfedi a titkot, léptek hallatszottak a lépcsőházból.

A báró rögtön elhallgatott, és odaszaladt a lépcső korlátjához, hogy lássa, ki jött a lányához.

Andrée csodálkozva látta, hogy apja szorosan a falhoz lapul.

Majdnem ugyanabban a pillanatban a trónörökösné lépett be a tenyérnyi szobába, egy fekete ruhás, hosszú botra támaszkodó férfi kíséretében.

- Fenséges asszony! - kiáltott fel Andrée, minden erejét összeszedve, hogy elébe menjen a trónörökösnének.

- Igen, kis betegem - mondta a hercegnő -, hozom a vigaszt és az orvost. Jöjjön, doktor! Ejnye, Taverney úr - folytatta a hercegnő, megismerve a bárót -, beteg a leánya, és maga nem viseli gondját a szegény gyereknek.

- Asszonyom... - hebegte Taverney.

- Jöjjön, doktor - mondta a trónörökösné azzal az elbűvölő nyájassággal, amely egyedül neki volt sajátja -; jöjjön, tapintsa meg ezt a pulzust, nézze meg ezt a karikás szemet, és mondja meg, mi baja a védencemnek.

- Ó, asszonyom, ó, asszonyom, hogy milyen jó ön! - motyogta a lány. - Hogy merészeljem fogadni királyi fenségedet...?

- Ebben az odúban, azt akarta mondani, kedves leányom; elég baj az nekem, hogy csak ilyen nyomorúságosan tudom elhelyezni; de majd gondom lesz rá. És most, leányom, adja szépen oda a kezét Louis úrnak, a sebészemnek, de vigyázzon ám: filozófus őkelme, aki mindent kitalál, de egyszersmind tudós is, aki mindent tud.

Andrée mosolyogva nyújtotta oda a kezét az orvosnak.

A fiatal férfi, akinek intelligens vonásai beszédesen bizonyították, amit a trónörökösné előre elárult róla, mihelyt belépett a szobába, figyelmesen megnézte először a beteget, azután a helyiséget, azután az apát, ezt a furcsa figurát, aki csak zavartnak látszott, de egy csöppet sem mutatkozott nyugtalannak.

A tudós most látni is akarta, amit a filozófus talán már kitalált.

Louis doktor hosszasan tapogatta a lányka pulzusát, és faggatta, hogy mit érez.

- Mély undort mindenfajta ételtől - mondta Andrée -; váratlan nyilallásokat, hőhullámokat, amelyek hirtelen elöntik az agyam, görcsöt, szívdobogást, rosszullétet.

Míg Andrée beszélt, az orvos mindjobban elkomorult. Végül elengedte a leány kezét, és elfordította a fejét.

- Nos, doktor - fordult oda a trónörökösné az orvoshoz -, quid?, ahogy a konzultánsok mondják. A lányka veszélyben forog, és ön halálra ítéli?

A doktor ismét Andrée-ra emelte a szemét, és csendben még egyszer megvizsgálta.

- Asszonyom - jelentette ki -, a kisasszony betegsége a legtermészetesebb fajta.

- És veszélyes?

- Nem, rendszerint nem az - közölte mosolyogva a doktor.

- Ó, ez nagyszerű! - mondta a hercegnő, s megkönnyebbülten fellélegzett -; ne kínozza meg nagyon!

- Egyáltalán nem fogom megkínozni, asszonyom.

- Hogyhogy? Hát nem ír fel neki semmit?

- A kisasszony baja ellen semmit sem kell tenni.

- Igazán?

- Ahogy mondom.

- Semmit?

- Semmit.

És a doktor, hogy elejét vegye a további magyarázkodásnak, búcsút vett a hercegnőtől, azt állítván, hogy már várják a betegei.

- Doktor, doktor - mondta a trónörökösné -, ha mindezt nemcsak vigasztalásul mondja, akkor én sokkal betegebb vagyok, mint de Taverney kisasszony; hozza is el okvetlenül ma esti látogatásakor azokat a pasztillákat, amiket álmatlanság ellen ígért nekem.

- Asszonyom, magam készítem majd el őket, mihelyt hazaérek.

Azzal elment.

A trónörökösné ott maradt a felolvasónője mellett.

- Most már nyugodjék meg, kedves Andrée-m - mondta jólelkű mosollyal -; a betegsége miatt nem nagyon kell nyugtalankodnia, hiszen Louis doktor úgy ment el, hogy nem írt fel semmit.

- Annál jobb, asszonyom - válaszolta Andrée -: így legalább nem kell félbeszakítanom szolgálatomat királyi fenséged mellett, én ugyanis leginkább ettől féltem, de zokon ne vegye a tudós doktor: én bizony nagyon rosszul érzem magam, esküszöm önnek, asszonyom.

- Márpedig nem lehet valami nagyon súlyos kórság, ha nevet rajta az orvos. Aludjék csak, gyermekem; majd küldök valakit, hogy ápolja magát; látom, hogy egyedül van. Jöjjön, kísérjen el, de Taverney úr.

Odanyújtotta a kezét Andrée-nak, és elment, miután, ígérete szerint, megvigasztalta.

Richelieu herceg úr, mint láttuk, Luciennes-be vitette magát, az elhatározásnak azzal a gyorsaságával és az okosságnak azzal a biztonságával, amely a bécsi nagykövetet és a mahoni győzőt egyaránt jellemezte.

Vidáman és fesztelenül állított be, fiatalosan szaladt fel a bejárati lépcsőn, úgy húzogatta meg Zamore fülét, mint egyetértésük legszebb napjaiban, s valósággal berontott abba a nevezetes kék selyem budoárba, ahol szegény Lorenza látta a Szent Kolozs utcába készülődő Dubarrynét.

A grófné a pamlagon fekve adta ki reggeli ordréit d'Aiguillon úrnak.

A zajra mindketten megfordultak, és kővé meredve bámultak a marsallra.

- Ó, a herceg úr! - sikoltott fel a grófné.

- Ó, a bácsikám! - mondta d'Aiguillon úr.

- Az bizony, asszonyom! Az bizony, öcskös!

- Ön az, valóban?

- Én bizony, saját személyemben.

- Jobb későn, mint soha - jegyezte meg a grófné.

- Asszonyom - mondta a marsall -, ha megöregszünk, szeszélyesek leszünk.

- Más szóval, ismét elfogta Luciennes iránt...

- A szertelen vágyakozás, amely csak szeszélyből hagyott el egy időre. Pontosan erről van szó, ön csodálatosan fogalmazza meg a gondolatomat.

- Úgyhogy visszatér...

- Úgyhogy visszatérek; erről van szó - mondta Richelieu, letelepedve a legkényelmesebb karosszékbe, amelyet első pillantásra kiszemelt magának.

- Hohó! - mondta a grófné. - Alighanem van itt még valami, amit elhallgat; a szeszélyek... nem olyan embernek valók, amilyen ön.

- Grófné, nem szép öntől, hogy gyanúsít; jobb vagyok én, mint a hírem, s ha visszatérek, tudja, akkor...

- Akkor...? - kérdezte a grófné.

- Tiszta szívből teszem.

D'Aiguillon úr és a grófné harsogó nevetésben tört ki.

- Milyen szerencse, hogy nekünk is van egy gyűszűnyi kis eszünk, s így felfoghatjuk az ön tenger nagy eszét!

- Hogyhogy?

- Lefogadom, hogy az ostobák sehogy sem értenék a dolgot, csak hápognának, s egészen rossz helyt keresgélnék e visszatérés okát; szavamra, herceg, azt meg kell hagyni, csak ön tudja igazán, hogyan kell jönni és menni a színen; önhöz képest még a nagy Mólé is csak ripacs.

- Tehát nem hiszi el, hogy engem tényleg a szívem hozott vissza? - méltatlankodott Richelieu. - Grófné, grófné, vigyázzon, hamis képet ad magáról! Maga se nevessen, öcsém, mert különben elnevezem Péternek, azaz kősziklának, és nem építek magára semmit!

- Még egy icipici minisztériumot sem? - kérdezte a grófné, és másodszor is hangos nevetésben tört ki, meg sem próbálva leplezni zabolátlan jókedvét.

- Jól van, bántson csak, bántson! - mondta Richelieu, duzzogva - én, sajnos, nem fogom már visszaadni, nagyon öreg vagyok, nem tudom megvédeni magam; rajta csak, grófné, rajta, most kockázat nélkül élvezkedhet!

- Én meg éppen ellenkezőleg, azt ajánlom, grófné, hogy vigyázzon - mondta d'Aiguillon -; ha a bácsikám még egyszer a gyengeségét emlegeti, végünk van. Nem, herceg úr, nem bántjuk mi önt, mert ha mégoly gyenge is, vagy gyengének mondja is magát, kamatostul fogja visszaadni a kapott ütéseket; megmondom kereken: örömmel látjuk, hogy visszatért hozzánk.

- Így van - mondta az a bolondos grófné -, s e visszatérés örömére kartáccsal lövöldözünk, és röppentyűket eregetünk; és tudja, herceg...

- Semmit sem tudok, asszonyom - mondta a herceg gyermeki ártatlansággal.

- Nos, szóval, a tűzijátéknál mindig akad egy-egy paróka, amelyet megpörzsölnek a szikrák, egy-egy kalap, amelyet behorpasztanak a botok.

A herceg végigsimított a parókáján, és megnézte a kalapját.

- Úgy, úgy - mondta a grófné -; de ön most visszatér hozzánk, és minden a legnagyobb rendben van; én egészen odavagyok örömömben, ahogy d'Aiguillon úr mondta az imént; s tudja-e, miért?

- Grófné, grófné, megint valami komiszságot fog mondani.

- Igaz, de ez lesz az utolsó.

- Nos, akkor csak mondja!

- Azért vagyok olyan jókedvű, marsall, mert a visszatérése a jó idő hírnöke.

Richelieu meghajolt.

- Igen - folytatta a grófné -, ön is olyan, mint az a mesebeli madár, amely előre jelzi a szélcsendet; melyik is az a madár, d'Aiguillon úr, magának tudnia kell, mert maga is írogat.

- Az alcyon, asszonyom.

- Ez az! Ó, marsall, remélem, nem haragszik meg érte, hogy ilyen szép nevű madárhoz hasonlítottam?

- Már csak azért sem haragszom meg, asszonyom - mondta Richelieu sajátos kis fintorral, mely az elégedettség jele volt, márpedig Richelieu elégedettsége mindig egy kiadós kis gonoszkodást jelzett -, már csak azért sem haragszom meg, mert a hasonlat tökéletes.

- Na látja!

- Ugyanis jó híreket hozok, kitűnő híreket.

- Ejha! - mondta a grófné.

- Miféle híreket? - érdeklődött d'Aiguillon úr.

- A csudába is, kedves herceg, ne legyen olyan mohó! - intette a grófné. - Hagyjon legalább időt a marsallnak, hogy kigondolja őket!

- Nem kell, az ördög vigye el! Elmondom én őket nyomban; kész újságok ezek, sőt, nem is új keletűek.

- Marsall, ha régi históriákat akar itt feltálalni nekünk...

- Ejnye, grófné - mondta a marsall -, ha nem akarja, legföljebb nem hallgatja meg.

- Na jó, nem bánom, meghallgatjuk.

- Úgy tetszik, grófné, hogy a király belesétált a kelepcébe.

- A kelepcébe?

- Igen, pontosan abba.

- Miféle kelepcébe?

- Amit ön állított neki.

- Én kelepcét állítottam a királynak? - hüledezett a grófné.

- Ejnye, önnek aztán tudnia kell!

- Szavamra, nem tudok róla semmit!

- Ej, grófné, igazán nem szép dolog, hogy titkolózik előttem.

- Igazán mondom, marsall, nem értem a dolgot; nagyon kérem, magyarázza meg.

- Úgy van, bácsikám, magyarázza meg - szólt közbe d'Aiguillon is, aki gonosz szándékot sejtett a marsall kétértelmű mosolya mögött -; a grófné türelmetlenül várja a magyarázatát.

A vén herceg odafordult az unokaöccséhez.

- A kutyafáját - mondta -, furcsa lenne, kedves d'Aiguillonom, ha a grófné éppen téged nem avatott volna be a titkába; ej! ej! ez esetben még komolyabb a dolog, semmint hittem volna!

- Engem, bácsikám?

- Őt?

- Persze hogy téged; persze hogy őt; mondja csak, grófné, de őszintén: beavatta legalább úgy félig-meddig az őfelsége ellen szőtt kis ármánykodásaiba... ezt a szegény herceget, akinek olyan nagy szerepe volt a dologban?

Dubarryné elpirult. Ilyen korán reggel sem pirosító, sem szépségtapasz nem volt még az arcán; ennélfogva lehetséges volt a pirulás.

De mindenekelőtt veszedelmes volt a pirulás.

- Ej, milyen csodálkozva meresztik rám mindketten azt a szép szemüket - jegyezte meg Richelieu. - Hát nekem kell hírt adnom a saját dolgaikról?

- Adjon csak, adjon! - mondta egyszerre a herceg és a grófné.

- Nos, a király alighanem mindent kiderített azzal a csodálatos nagy eszével, és valószínűleg szörnyen megijedt.

- Mit derített ki, hadd halljam! - mondta a grófné -; komolyan mondom, marsall, megöl a türelmetlenség.

- Hát a látszólagos egyetértésüket ezzel az unokaöcsémmel itt ni...

D'Aiguillon elsápadt, és a tekintete mintha ezt mondta volna a grófnénak: "Látja, tudtam én, hogy komiszkodni akar!"

Hasonló helyzetekben a nők igen bátrak, sokkal bátrabbak, mint a férfiak. A grófné azonnal harcba indult.

- Herceg - mondta -, én nagyon félek a rejtélyektől, ha ön játssza a szfinx szerepét; akkor ugyanis, valamicskével előbb vagy valamicskével később, úgy rémlik, menthetetlenül fel fog falni; szabadítson meg ettől a bizonytalanságtól, de ha ez tréfa, nos, hadd mondjam meg, hogy szerintem rossz tréfa.

- Rossz, grófné? Éppen ellenkezőleg: kitűnő! - kiáltott fel Richelieu. - Nem a magaméra értem, hanem az önére, természetesen.

- Fogalmam sincs, miről beszél, marsall - mondta Dubarryné, elbiggyesztve ajkát türelmetlenségében, amiről izgékony kis lába még láthatóbban árulkodott.

- Ugyan, ugyan, csak semmi érzékenykedés, grófné - folytatta Richelieu. - Rendben van: nagyon tartott tőle, hogy a király átpártol de Taverney kisasszonyhoz. Ó, ne is ellenkezzék, nyilvánvaló bizonyítékaim vannak rá.

- Ó, ez igaz, nem is áltatom magam.

- Nahát, mivel ilyen nagyon félt ettől, maga is meg akarta szurkálni őfelségét, amennyire csak lehetett.

- Nem tagadom. És aztán?

- Mindjárt, grófné, mindjárt. De hogy megszurkálhassa őfelségét, akinek a bőre vastag egy kicsit, kellett hozzá egy jó hegyes fullánk...^[3] Hahaha! Hát nem kicsúszott a számon ez a komisz szójáték? Érti, ugye?

A marsall hangosan hahotázni kezdett, vagy csak színlelte a hahotázást, hogy eget verő vidámsága közben jobban megfigyelhesse két áldozatának aggodalmas ábrázatát.

- Hol itt a szójáték ön szerint, bácsikám? - kérdezte d'Aiguillon, aki előbb tért magához, és adta az értetlent.

- Nem értetted meg? - kérdezte a marsall. - Nem baj, úgyis gyatra volt. Egyszóval, csak azt akartam mondani, hogy a grófné féltékennyé akarta tenni a királyt, s kiválasztott erre a célra egy jóvágású, szellemes urat, aki valóságos remekműve a természetnek.

- Ki mondja ezt? - csattant fel a grófné olyan dühösen, amilyenek a hatalmasok szoktak lenni, amikor nincsen igazuk.

- Hogy ki mondja ezt? Hát, mindenki, asszonyom.

- Mindenki, az annyi, mint senki; ezt ön is tudja, herceg.

- Ellenkezőleg, asszonyom; mindenki, az százezer lélek csupán Versailles-ban; hatszázezer Párizsban; huszonötmillió Franciaországban; és akkor még nem is számítottam bele Hágát, Hamburgot, Rotterdamot, Londont, Berlint, ahol annyi a hírlap, mint amennyi Párizsban a hírharang.

- És Versailles-ban, Párizsban, Franciaországban, Hágában, Hamburgban, Rotterdamban, Londonban és Berlinben azt mondják?

- Azt mondják, hogy ön Európa legszellemesebb és legbájosabb asszonya; azt mondják, hogy leleményes hadicselt alkalmazva, úgy tesz, mintha szeretőt tartana, és...

- Szeretőt! És mire alapozzák, ha szabad kérdeznem, ezt az ostoba rágalmat?

- Rágalmat! Mit nem mond, asszonyom? Bámulatot! Tudják, hogy végül is nincsen benne semmi; ám akkor is csodálják a stratégiát. Hogy mire alapozzák ezt a bámulatot, ezt a lelkesedést? Sziporkázóan okos viselkedésére, bölcs taktikájára alapozzák; arra a csodálatos művészetére alapozzák, amivel sikerült elhitetnie, hogy kettesben maradtak, tudja, azon az éjszakán, amikor ott jártam önnél én, ott járt önnél a király, és ott járt önnél d'Aiguillon, s amikor én mentem el elsőnek, a király másodiknak és d'Aiguillon harmadiknak...

- Jól van, fejezze már be!

- Amivel sikerült elhitetnie, hogy kettesben maradtak d'Aiguillonnal, mintha a szeretője lenne; hogy reggel, lopva kicsempészte Luciennes-ből, mintha a szeretője lenne; s mindezt úgy, hogy két-három tökkelütött, két-három hiszékeny hülye, mint például jómagam is, meglássa és világgá kürtölje; és hogy a király is megtudja, és megijedjen, és gyorsan, gyorsan, csak hogy el ne veszítse önt, faképnél hagyja azt a kis Taverney lányt.

Dubarryné és d'Aiguillon most már végképp nem tudta, milyen képet vágjon mindehhez.

Pedig Richelieu sem egy pillantással, sem egy mozdulattal nem feszélyezte őket; sőt, a tubákosszelencéje meg a zsabója szemmel láthatólag teljesen lekötötte a figyelmét.

- Az ugyanis bizonyosnak látszik - folytatta a marsall, a zsabóját fricskázgatva -, hogy a király szakított a kicsikével.

- Herceg - szólalt meg ismét Dubarryné -, meg kell mondanom, egy árva szót sem értek ezekből az agyrémeiből; de abban az egyben bizonyos vagyok, hogy a király sem értene belőle többet, ha valaki elmondaná neki.

- Igazán? - kérdezte a herceg.

- Igazán; s ön, s önnel együtt mindenki sokkal, de sokkal több képzelőerővel ruház fel, mint amennyivel rendelkezem; sohasem jutott volna eszembe, hogy olyan eszközökkel szítsam fel őfelsége féltékenységét, mint aminőket itt elsorolt az előbb.

- Grófné!

- Esküszöm önnek.

- Grófné, a tökéletes diplomácia, márpedig a nőknél jobb diplomaták nincsenek, a tökéletes diplomácia sosem ismeri be, hogy hiába ármánykodott; van ugyanis egy axióma a politikában, amelyet magam is ismerek, minthogy nagykövet voltam, és ez az axióma így hangzik: "Senkinek se add ki az eszközt, amely bevált egyszer, mivel beválhat másodszor is."

- De herceg...

- Az eszköz bevált, ennyi az egész. A király pedig a lehető legrosszabb viszonyban van valamennyi Taverneyvel.

- Komolyan mondom, herceg - csattant fel Dubarryné -, ön egészen sajátságos módon adja elő a feltevéseit.

- Ejnye, talán kételkedik benne, hogy a király szakított Taverneyékkel? - kérdezte Richelieu, kitérve a vita elől.

- Nem ezt akarom mondani.

Richelieu igyekezett megragadni a grófné kezét.

- Maga tündér - mondta neki.

- Maga meg kígyó.

- Na jó! Azt lesheti, hogy még egyszer idesiessek a jó híreimmel, ha ez a hála érte!

- Bácsikám, tévedésbe ne essék - szólt közbe élénken d'Aiguillon, aki megérezte Richelieu mesterkedésének veszedelmes voltát -, senki nem értékeli önt olyan nagyra, mint a grófné, aki éppen ezt fejtegette, amikor az ön érkezését jelentették.

- Az az igazság - mondta a marsall -, hogy én nagyon szeretem a barátaimat; éppen ezért elsőnek akartam meghozni önnek, grófné, biztos diadala hírét. Tudja, hogy Taverney báró el akarta adni a lányát a királynak?

- Ami meg is történt, úgy hiszem - mondta Dubarryné.

- Ó, grófné, ügyes egy ember az! Az a kígyó, nem én; képzelje el, hogy még én is felültem barátságunkról s régi bajtársi viszonyunkról szóló meséinek. Mindig a jó szívemet használják ki; de hogyan is gondolhattam volna, hogy ez a falusi kurtanemes egyenest azért jön Párizsba, hogy megpróbáljon fölébe kerekedni Jean Dubarrynak, aki a világ legszellemesebb embere? Igazán szükség volt az ön ügye iránt érzett nagy odaadásomra, grófné, hogy egy kicsit józanabbul gondolkozzam, és tisztábban lássak megint: szavamra mondom, vak voltam...

- De most már ennek vége, legalábbis ön azt állítja, ugye? - kérdezte Dubarryné.

- Ó, végérvényesen, erről felelek. Olyan irgalmatlanul lehordtam ezt az érdemes leánykereskedőt, hogy azóta nyilván levonta a következtetéseit, és most mi uraljuk a terepet.

- No és a király?

- A király?

- Igen.

- Őfelségét meggyóntattam három kérdésben.

- Az első?

- Az apa.

- A második?

- A leánya.

- És a harmadik?

- A fia... Nos, őfelsége azt mondta az apára, hogy az... talpnyaló; a lányára, hogy álszent; a fiára pedig nem mondott semmit, mert még csak nem is emlékezett rá.

- Nagyon jó; eszerint megszabadultunk az egész bandától.

- Remélem.

- Érdemes visszakergettetni őket a barlangjukba?

- Nem hinném; fűhöz-fához kapkodnak amúgy is.

- És ön szerint, a fiú, akinek a király ezredet ígért?

- Ó, önnek jobb az emlékezőtehetsége, mint a királyé, grófné! Szent igaz, hogy Philippe úrfi, aki ugyancsak nyalka legény, nagyon epekedve kacsingatott önre, s az ilyen kacsingatásnak nehéz ellenállni; de hát, a csudába is, a fiú se nem ezredes, se nem kapitány, s nem is egy kegyencnő fivére; mindössze azzal dicsekedhet, hogy ön felfigyelt rá.

Ezt csak azért mondta a vén herceg, hátha sikerül a féltékenység karmaival megsebeznie unokaöccse szívét.

D'Aiguillon úrnak azonban esze ágában sem volt most féltékenykedni.

Próbált számot adni magának a vén marsall viselkedéséről, és igyekezett kitalálni visszatérésének valódi okát.

Némi tűnődés után abban kezdett reménykedni, hátha csak a kedvezőre forduló szél hajtotta Luciennes-be Richelieu-t.

Jelt adott Dubarrynénak, amit a vén herceg meglátott egy állótükörből, míg a parókáját igazgatta, a grófné pedig tüstént meghívta Richelieu-t, hogy igyék meg vele egy csésze csokoládét.

D'Aiguillon ezernyi hízelkedő szóval búcsúzott el a nagybátyjától, amit Richelieu méltón viszonzott.

A marsall kettesben maradt a grófnéval az asztalka mellett, amelyet Zamore megterített közben.

A vén marsall nézte a kegyencnő készülődését, s így mormogott magában:

- Húsz éve még így szóltam volna, az órát figyelve: "Egy órán belül miniszternek kell lennem", és az is lettem volna. Milyen ostoba dolog is az élet - folytatta, még mindig magában beszélve -; az első felében a testet állítjuk a lélek szolgálatába; a másodikban, a lélek szolgálja a testet, noha túléli: ez képtelenség.

- Kedves marsall - szólalt meg a grófné, félbeszakítva vendégének belső monológját -, most, hogy jó barátok lettünk, s kivált, hogy megint csak ketten vagyunk, árulja el, miért akarta ezt a kis finnyogót mindenáron bedugni a király ágyába?

- Szavamra mondom, grófné - válaszolta Richelieu, ajkával érintve csokoládéscsészéjét -, ezen tűnődtem magam is, de nem tudom az okát.

Richelieu úr tudta, mi van Philippe-pel, és pontosan meg is jósolhatta volna a hazatértét; aznap reggel ugyanis, amikor Versailles-ból Luciennes-be indult, találkozott vele az országúton, amint Trianon felé igyekezett; a marsall olyan közel hajtott el mellette, hogy a bánat és az aggodalom összes jegyeit láthatta az arcán.

Philippe-et valóban Reimsben felejtették; Philippe végigment a kényeztetés, a közöny, majd a feledés teljes skáláján; Philippe eleinte halálosan unta az előmenetelére irigykedő tiszttársak baráti megnyilvánulásait, majd feljebbvalói figyelmét; Philippe, ahogy a kegyvesztettség lehelete elhomályosította ragyogó szerencséjét, mindjobban megundorodott a baráti érzelmeket felváltó hidegségtől, a figyelmességet követő visszautasítástól; és ebben az érzékeny lélekben a fájdalom vágyódásban nyilvánult meg.

Philippe nagyon vágyódott strasbourg-i hadnagysága után, amikor a trónörökösné Franciaországba érkezett; vágyódott jó barátai, tiszttársai, bajtársai után; de különösképpen vágyódott a meghitt és tiszta atyai ház és a családi tűzhely után, amelynek La Brie volt a főpapja. Minden bánat vigaszt lelt a csöndben és a feledésben, amely a tevékeny szellemek álma; aztán meg a taverneyi magányban, ahol éppen úgy romladoztak a tárgyak, ahogy mentek tönkre a személyek, volt valami filozofikus nyugalom, amely hatalmas hangon zengett az ifjú szívében.

De leginkább húgának ölelő karja hiányzott Philippe-nek, s majdnem mindig helytálló tanácsai, azok a tanácsok, amelyeket sokkal inkább a büszkeség szült, semmint a tapasztalat; a nemes lelkekben ugyanis az a figyelemre méltó és nagyszerű, hogy önkéntelenül s mintegy természetüknél fogva lebegnek a hétköznapiság fölött, és gyakran éppen emelkedettségüknél fogva menekülnek meg a súrlódásoktól, a sértődésektől és a kelepcéktől, amiket az alsóbbrendű emberi férgeknek, ha mégoly ügyesen tekeregnek, ravaszkodnak és spekulálnak is a sárban, nem mindig sikerül elkerülniük.

Amikor Philippe mindettől megundorodott, elfogta a csömör, és a fiatalember olyan szerencsétlennek érezte magát magányában, hogy el sem tudta képzelni, hogy életének fele, Andrée, boldog lehet Versailles-ban, holott ő, Andrée életének fele, oly kegyetlenül szenved Reimsben.

Megírta hát a bárónak a levelet, amelyet ismerünk már, jelezve közeli hazatértét. A levél nem lepett meg senkit, legkevésbé a bárót; őt inkább az lepte meg, hogy Philippe idáig bírta türelemmel, holott ő, mintha eleven parázson járna, már két hete könyörög Richelieu-nek, amikor csak látja, sürgetve az előléptetést.

Philippe, hogy nem kapta meg a kinevezést a saját maga által kitűzött határidőre, búcsút vett tiszttársaitól, látszólag ügyet sem vetve lesajnáló és gunyoros megjegyzéseikre, noha ezeket a lesajnáló és gunyoros megjegyzéseket eléggé álcázta az udvariasság, a kornak ez a jellegzetesen francia erénye és az a természetes tisztelet, amelyet a bátor ember mindig kivált a környezetéből.

Következésképpen, abban az órában, amelyben előre elhatározta, hogy távozik, ha nem érkezik meg addig a kinevezése, s amelyet inkább aggódva, mintsem vágyakozva várt, lóra ült és visszaindult Párizsba.

Az előtte álló háromnapi utat halálosan hosszúnak érezte, s amint közeledett, egyre ijesztőbbnek rémlett atyja hallgatása, de kivált a húgáé, aki szentül megfogadta, hogy hetenkint legalább kétszer írni fog neki.

Philippe, mint mondtuk, déltájban ért Versailles-ba, amikor Richelieu úr éppen távozóban volt. Philippe majdnem egész éjjel úton volt, csak Melunben aludt pár órát; annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette Richelieu urat a hintójában, s inasai libériáját sem ismerte fel.

Egyenest a park rácsos kapujának tartott, ahol búcsút vett Andrée-tól távozása napján, amikor a lányka, noha semmi oka sem volt a bánkódásra, hiszen még fennen ragyogott a család szerencsecsillaga, érezte, hogy valami megmagyarázhatatlan szomorúság sejtelmes köde telepszik a lelkére.

Azon a napon Philippe is áldozatul esett Andrée babonás félelmének; de aztán a lélek lassanként megint erőt vett magán, és lerázta az igát; most azonban, különös véletlen folytán, maga Philippe tért vissza, tulajdonképpen minden ok nélkül, ugyanarra a helyre, ugyanazoktól a félelmektől gyötörve, ámde sajnos még gondolatban sem remélhetett vigasztalást arra a leküzdhetetlen szomorúságra, amely csak rossz előérzetnek tűnt, minthogy nem volt látható oka.

Amikor a lova rátért a mellékfasorra, és csattogó patkója szikrát vert az út kavicsán, valaki, akit bizonyára a lódobogás csalt oda, előjött a lugasformára nyírott sövény mögül.

Gilbert volt az, kezében kacorral.

A kertészlegény megismerte egykori gazdáját.

Philippe is megismerte Gilbert-t.

Gilbert így téblábolt már vagy egy hónapja; mint a kárhozott lélek, nem tudott sehol megnyugodni.

Eznap, azzal a fürgeséggel, amellyel nyomban megvalósította ötleteit, kilátóhelyeket keresett a fasorokban, ahonnan megfigyelhette az épületet vagy Andrée ablakát, és állandóan szemmel tarthatta a házat, anélkül, hogy bárki megsejtette volna aggodalmát, borzongásait és sóhajtozását.

A látszat kedvéért kacorral járta a bokrokat és az ágyasokat, levágva emitt egy virágos ágat, azzal az ürüggyel, hogy nyeseget; lehántva amott egy hársfa egészséges kérgét, azzal, hogy gyantától és mézgától szabadítja meg; de különben állandóan fülelt, leselkedett, sóvárgott és kesergett.

A fiatalember alaposan megsápadt az elmúlt hónap alatt; arcán nyoma sem volt a fiatalságnak, csak különös fényben égő szeme s bőrének egyenletes, halvány fehérsége árulta el korát; de színlelésbe torzult szája, sanda tekintete, arcizmainak görcsös rángatózása már a férfikor komorabb éveire vallott.

Gilbert, mint mondottuk, megismerte Philippe-et, s ráismerve, már mozdult is, hogy visszahúzódjék a bokrok közé.

Philippe azonban feléje kormányozta lovát, és rákiáltott:

- Gilbert, hahó, Gilbert!

Gilbert először futásnak eredt; csak egy másodperc híja volt, hogy hatalmába nem kerítette a rettegés szédülete és az a megmagyarázhatatlan őrület, amelyet a régiek, akik mindenre találtak magyarázatot, Pán istennek tulajdonítottak - hogy hatalmába nem kerítette, s mint a veszett bolondot, végig nem kergette a fasorokon, a ligeteken, a lugasokon, be a vizesmedencébe.

Szerencsére azonban a hőbörödött fiatalember meghallotta és megértette Philippe szelíd szavát.

- Hát nem ismersz meg, Gilbert? - szólt oda neki Philippe.

Gilbert elszégyellte őrültségét, és hirtelen megállt.

Aztán megindult visszafelé, óvatosan és bizalmatlanul.

- Nem, lovag úr - mondta a fiú reszketve -; nem ismertem meg; palotaőrnek hittem, s minthogy nem a munkámat végzem itt, attól féltem, hogy rám ismernek és feljegyzik a nevemet, hogy megbüntessenek.

Philippe beérte ezzel a magyarázattal, karjára tekerte a kantárszárat, s másik kezét Gilbert vállára tette, aki láthatóan összerezzent.

- Mi bajod van, Gilbert? - kérdezte tőle.

- Semmi, uram - válaszolta az.

Philippe szomorúan mosolygott.

- Te nem szeretsz bennünket, Gilbert - jegyezte meg.

A fiatalember másodszor is összerezzent.

- Persze, értem én - folytatta Philippe -; atyám igazságtalanul és durván bánt veled; de én nem, ugye, Gilbert?

- Ó, ön! - motyogta a fiú.

- Én mindig szerettelek, pártfogoltalak.

- Ez igaz.

- Éppen ezért felejtsd el a rosszat a jóért; a húgom is mindig jó volt hozzád.

- Ó, nem, azt már nem! - tiltakozott hevesen a fiú, olyan hangsúllyal, hogy meg nem érthette volna senki, mivel egyszerre vádolta Andrée-t, s mentegette önmagát, egyszerre csattant fel benne a kevélység, és sírt a lelki mardosás.

- Persze, persze - mondta Philippe is -, persze, értelek én; a húgom rátarti egy kissé, de igazában jólelkű.

Majd egy kis szünet után, hiszen ez az egész beszélgetés csak arra volt jó, hogy késleltesse a találkozást, amelyet félelmetesnek láttatott vele a balsejtelem, megkérdezte:

- Tudod, hogy hol van e pillanatban az én jó Andrée-m? Mondd, Gilbert!

Gilbert-t fájdalmasan szíven ütötte ez a név; elcsukló hangon válaszolta:

- Otthon, uram, úgy vélem... De miért kellene tudnom pont nekem?

- Egyedül van, mint mindig, és unatkozik, szegény húgocskám! - vágott közbe Philippe.

- Most egyedül van, igen, uram, ez nagyon valószínű; Nicole kisasszony szökése óta...

- Hogyan? Nicole megszökött?

- Igen, uram, a szeretőjével.

- A szeretőjével?

- Legalábbis azt hiszem - mondta Gilbert, látva, hogy elhamarkodta a választ. - Azt beszélték a cselédházban.

- Igazán nem értem a dolgot, Gilbert - mondta Philippe egyre nyugtalanabbul. - Úgy kell kihúzni belőled minden szót. Légy már egy kicsit kedvesebb. Te okos fiú vagy, jó az ítélőképességed; ne csorbítsd jó tulajdonságaidat erőltetett nyerseséggel s ezzel a bárdolatlansággal, amely semmiképpen sem való az állásodhoz, de semmilyen más álláshoz sem.

- Azért, mert mindarról semmit sem tudok, amit ön kérdez, uram, s ha jól meggondolja, nem is tudhatok semmit. Én egész nap a kertben dolgozom, és sejtelmem sincs róla, hogy mi történik a kastélyban.

- Gilbert, Gilbert, én pedig azt hittem, hogy van szemed!

- Nekem?

- Igen, és hogy érdeklődsz azok iránt, akik a nevemet viselik; mert hát akármilyen gyatra volt is a Taverney ház vendégszeretete, mégiscsak részesültél benne.

- Önhöz ragaszkodom is, Philippe úr - mondta Gilbert érdes és elcsukló hangon, mivel Philippe szelídsége s egy másféle érzés, amit emez nem is gyaníthatott, meglágyították ezt a zabolátlan szívet -; igen, önt szeretem, s éppen ezért meg is mondom, hogy a húga nagybeteg.

- Nagybeteg! A húgom! - tört ki Philippe kétségbeesetten. - Nagybeteg a húgom! Nagybeteg! És ezt nem mondtad mindjárt!

S kényelmes lépteit szaporábbra váltva, megkérdezte:

- Mi a baja, teremtő Isten?

- Azt nem lehet tudni - mondta Gilbert.

- De mégis?

- Csak ma is háromszor ájult el a parkban, sőt, most is nála van az orvos, a trónörökösné őfensége és a báró úr.

Philippe nem hallgatta tovább; balsejtelme valóra vált; a valóságos veszéllyel szemben visszanyerte lelkierejét.

A lovát Gilbert-re bízta, és teljes erejéből futni kezdett a vendégház felé.

Gilbert, hogy magára maradt, gyorsan bevezette a lovat az istállóba, s úgy menekült onnét, mint azok a ragadozó vagy kártevő madarak, amelyek nem mernek megmaradni az ember közelében.

2. Maximilien de Béthume Sully (1559-1641) IV. Henrik nagy tehetségű minisztere megakadályozta, hogy Henrik király elvegye Gabrielle d'Estrée-t. ^[VISSZA]