A Rajna bal partján, Worms császári várostól néhány mérföldnyire, a Selz folyócska forrásvidékén kezdődnek az első láncai több hegységnek, amelyeknek púpos hátai úgy futnak tova észak felé, mintha felriasztott bölénycsorda enyészne el arra a ködben.

Valamennyi hegynek, amely már a lejtőjével is uralja a többé-kevésbé puszta tájat, s úgyszólván csak kíséretét alkotja a legmagasabbiknak, van valami kifejező neve, mely elárulja alakját, vagy hagyományt idéz: az egyik a Királyszéke, a másik a Csipkéskő, emezt itt Sólyomsziklának, amazt meg Sárkánytaréjnak hívják.

A legmagasabb valamennyi közül, amely a legbüszkébben feszül az égnek, omladékokkal övezve gránit ormát, a Mennydörgő-hegy nevet viseli.

Esténként, amikor megsűrűsödik a tölgyek árnyéka, s a nap utolsó sugarai búcsúzóul megaranyozzák az óriások e nemzedékének magányos kőszálait, azt vélné az ember, hogy a csönd lépésenkint ereszkedik alá az égi magasságok lépcsőfokain a sík mezőre, és a mélyedésekből egy láthatatlan és hatalmas kéz bontja ki s teríti a napi zsivajba és munkába belefáradt világra azt a hosszú, kékes fátylat, amelyen csillagok ragyognak. S ekkor az ébrenlétből észrevétlenül álomba süllyed a világ. Minden elszunnyad a földön és a levegőben.

E csönd közepette, csupán a már említett patak, ahogy ezen a környéken nevezik, a Selzbach, folytatja titokzatos útját a parti fenyvesek közt, és bár sem a nappal, sem az éjjel meg nem állíthatja, mert hiszen a Rajnába kell ömlenie, amely az öröklétet jelenti számára, bár, mint mondottuk, semmi meg nem állíthatja, medrének homokja olyan tiszta, nádjai olyan hajlékonyak, sziklaágyát olyan puhán béleli a moha meg a kőtörőfű, hogy hullámai nesztelenül siklanak Morsheimtól, a forrásától, Freiwenheimig, a torkolatáig.

Valamivel a forrása felett, Albisheim és Kirchheim-Bolanden között, két meredek sziklafal közé vágott, mély keréknyomok szántotta, tekergős kocsiút visz Danenfelsig. Danenfelsen túl a kocsiút gyalogösvénnyé szűkül, majd az ösvény is mind keskenyebbé válik, eltűnik, nyoma vész, és a szem hiába keresgél a földön, csak a Mennydörgő-hegy végeérhetetlen emelkedőjét látja, ám a titokzatos csúcsot, melyet oly gyakran látogat tüzével az Úr, hogy erről kapta a nevét is, úgy rejti a zöld fák koszorúja, mint valami áthatolhatatlan fal.

Ha az utas megérkezik e fák alá, amelyek olyan sűrűek, mint az ókori Dodona tölgyesei, világos nappal is folytathatja útját, anélkül, hogy meglátnák a síkságról, s ha úgy teleaggatja is a lovát csilingelő csengettyűvel, mint a spanyol öszvéreket szokták, akkor sem hallják meg a csengettyűszót; és ha aranyba s bársonyba takarja is, akár egy császári mént, az arany és bíbor színe nem hatol át a lombokon, mivel e sűrű vadon elfojt minden neszt, mivel árnyának homálya kioltja a színeket.

Még manapság is, midőn a legmagasabb hegyek csupán hétköznapi megfigyelőhellyé szelídültek, manapság, midőn a legköltőibben borzongató legendák csak kétkedő mosolyt fakasztanak az utas ajkán, még manapság is félelmetes ez a magány, s oly nagy tiszteletet ébreszt e tájék iránt, hogy mindössze néhány rozogának ható házikó, a szomszédos falvak egy-két magányos előőrse merészkedett idáig, tiszteletteljes távolságban a titokzatos erdőkoszorútól, hogy tanúsítsa az ember jelenlétét ezen a tájon.

E magányba tévedt házikókat molnárok lakják, akik vidáman őrletik a patakkal búzájukat, hogy aztán Rockenhausenbe és Alzeyba szállítsák a lisztjüket; vagy pásztorok, akik a hegyek közt terelgetve legelésző nyájukat, meg-megriadnak, s a kutyáik nemkülönben, ha öregségére egy-egy százados fenyő nagy robajjal kidől a vadon ismeretlen mélyén.

Mivel a környék, mint mondottuk, gyászos emlékezetű, az az ösvény, amely Danenfelsen túl, a hegyi hangafűben vész el, nem mindig jámbor keresztyéneket vitt - mondják a legmerészebbek - üdvösségük révébe.

Talán a ma itt lakók egyike-másika hallotta is atyjától vagy valamelyik atyjafiától azt, amiről most megpróbálunk számot adni.

Az 1770. esztendő május havának hatodik napján, azon az órán, amikor a nagy folyó vize rózsásfehér szivárványszínekben tündököl, vagyis amikor Rheingauban bealkonyodik, s a strasbourg-i székesegyház hegyes tornya két tüzes félgömbre vágja a hanyatló napot, egy férfi tűnt fel Danenfels falu szélén: Alzeyn és Kirchheim-Bolandenon át, Mainz felől érkezett az ösvényen, már ameddig látszott az ösvény, azután, amikor az útnak még a nyoma is eltűnt, leszállt a lováról, s a kantárjánál fogva vezette tovább, majd tétovázás nélkül odakötötte a legelső fenyőfához a félelmetes vadonban.

Az állat nyugtalankodva nyerített, s mintha az erdő is megborzongott volna e szokatlan hangra.

- Jól van, jól - mormolta az utas. - Derék ló vagy, Dzserid, de most maradj nyugton. Tizenkét mérföld van mögöttünk, véget ért a kirándulás, legalábbis neked.

És az utas a sűrű bozótot kémlelte; de az erdőn már olyan mély homály ült, hogy csak fekete árnyak látszottak, kirajzolódva a még feketébb árnyak hátterén.

Hogy hiábavaló kutakodását befejezte, az utas visszafordult a ménhez, amelynek arab neve elárulta eredetét, valamint sebességét, s az állat pofáját két tenyerébe fogva, gőzölgő orrlyukához tartotta az ajkát.

- Isten veled, derék lovam - mondta -, ha nem látlak többé, Isten veled. - Szavai közben gyorsan körülpillantott, mintha attól félne, vagy éppen arra várna, hogy meghallja valaki.

A mén megrázta selymes sörényét, a földet kapálta, s olyan hangon nyerített, mint ahogy talán a sivatagban jelezte volna az oroszlán közeledtét. Az utas most csak mosolyogva bólogatott, mintha mondaná:

- Nem tévedtél, Dzserid, bizony itt a veszedelem.

Ekkor azonban, mivel nyilvánvalóan előre eldöntötte már, hogy nem fog dacolni e veszedelemmel, a vakmerő idegen leemelt a nyeregkápáról két szép, vésett csövű és aranyozott ezüstagyú pisztolyt, majd a pisztolyvessző fojtáskotrójával egymás után kiürítette őket, kihúzva a fojtást s a golyót a csőből, s végül a puskaport leszórta a fűbe.

Mikor e művelettel végzett, a két pisztolyt visszatette a tokjába.

De ez még nem minden.

Az utas övén acélmarkolatú kard függött; kioldotta az övszíjat, a kard köré csavarta, az egészet a nyereg alá dugta, s a kengyelszíjjal odaerősítette, úgyhogy a kard hegye a ló véknyáig, a markolata a lapockájáig ért.

Végül, hogy e különös tevékenységet befejezte, az utas leverte poros csizmáit, lehúzta kesztyűjét, a zsebéből előhalászott egy kisollót s egy gyöngyház nyelű tollkést, egyiket a másik után a háta mögé hajította, oda sem pillantva, hogy hová esnek.

Ezek után még egyszer megveregette a Dzserid tomporát, majd lélegzett egy mélyet, olyan mélyet, mintha mellkasát pattanásig akarná tágítani, s miután hiába keresgélt, ösvényt nem találva, vaktában bevette magát a sűrűbe.

Úgy véljük, elérkezett az ideje, hogy az olvasónak pontos képet adjunk erről az utasról, akit az imént vezettünk a szeme elé, és akinek fontos szerepet szántunk történetünkben.

Aki a lováról leszállva az imént oly merészen behatolt a vadonba, harminc-harminckét esztendős, közepesnél magasabb termetű, de oly csodálatosan arányos testű férfi volt, hogy az ember szinte érezte, mint feszül az erő és ügyesség hajlékony és izmos tagjaiban. Arany gombházas, fekete bársony útiköpenyben volt; hímzett dolmányának két szárnya kilátszott köpenyének legalsó gombjai alól, s testhezálló bőrnadrágja olyan lábszárat mutatott, amely szobrásznak szolgálhatott volna modellül; elegáns vonalát a lakkozott bőrcsizmában is megsejtette a szemlélő.

Arca, melyet a déli típusokra jellemző mozgékonyság uralt, erő és finomság különös keveréke volt: szeme minden érzelmet ki tudott fejezni, s ha megállapodott valakin, úgy tetszett, mintha két fénysugarat bocsátana belé, hogy a lelkéig világítson. Barna arcán első pillantásra látszott, hogy a miénknél tüzesebb nap égette. Végezetül, ha nagy, de szépen formált száját kinyitotta, pompás fogak villantak elő, melyeket még fehérebbnek mutatott arcszínének barnasága. Lábfeje hosszú volt, de keskeny; keze kicsi, de izmos.

Az a férfi, akinek képmását az imént rajzoltuk meg, alig tett tíz lépést a sötét fenyők között, amikor szapora lépteket hallott abból az irányból, ahol a lovát hagyta. Első mozdulata, amelynek céljáról nem lehetett kétség, az volt, hogy visszafordul, amerről jött; de erőt vett magán. Ám mégse tudván ellenállni a vágynak, hogy megnézze, mi lett a Dzseriddel, felágaskodott s átnézett egy tisztáson; egy láthatatlan kéz már eloldotta a szárat, és a mén eltűnt.

Az idegen enyhén összevonta szemöldökét, s valami mosolyféle fodrozódott telt arcán és finom metszésű szája szélén.

Azután folytatta útját a vadon belsejébe.

A fák koronáján áthatoló alkonyi fény egypár lépésen át még mutatta az útját; de csakhamar ez a halvány derengés is elmaradt, s olyan sűrű sötétség fogta körül, hogy nem látván, hová lép, s nyilván attól tartva, hogy eltéved, megállt.

- Danenfelsig jól eljöttem - mondta fennhangon -, mert Mainztól Danenfelsig van kocsiút; Danenfelstől Bruyère-Noire-ig se volt semmi baj, mert ott a gyalogösvény; Bruyère-Noire-tól is jól eljöttem idáig, jóllehet nincsen se út, se ösvény, de láttam az erdőt; itt azonban meg kell állnom; nem látok semmit.

Alighogy e szavakat szicíliaival kevert francia nyelven elmondta, fény villant előtte, mintegy ötvenlépésnyire.

- Köszönöm - mondta -, most, hogy a fény vezet, követem.

A fény nyomban megindult, rezdületlenül, ingadozás nélkül, egyenletesen haladt, mint ahogy a színpadjainkon siklanak azok az ördögi lángok, amelyek mozgását a színpadmester és a rendező keze irányítja. Az utas tett még vagy száz lépést, aztán úgy hallotta, mintha a fülébe lehelne valaki. Összerezzent.

- Meg ne fordulj - szólt egy hang jobbról -, különben halál fia vagy.

- Jól van - válaszolt a rettenthetetlen utas, és a szempillája sem rebbent.

- Ne szólj - mondta egy hang balról -, különben halál fia vagy!

Az utas némán bólintott.

- De ha félsz - tagolta egy harmadik hang, amely, mint Hamlet atyjának szava, szinte a föld mélyéből szállt föl -, ha félsz, eridj vissza a síkságra, ezzel jelezd, hogy feladod, és mi visszaengedünk oda, ahonnan jöttél.

Az utas beérte egy kézmozdulattal, és folytatta útját.

Az éj sötét volt, és a vadon oly sűrű, hogy a pisla fény ellenére, amely vezette, az utas csak botladozva haladt. A láng már vagy egy órája haladt előtte, és ő zúgolódás nélkül, a félelem jele nélkül követte.

A láng hirtelen eltűnt.

Az utas kint volt az erdőből. Föltekintett; az éj sötét kékjében néhány csillag reszketett.

Továbbment előre, abba az irányba, amerre a fény eltűnt az előbb, s hamarosan egy rom emelkedett előtte, ódon kastély kísértete.

Omladékon botladozott.

Ebben a pillanatban egy jeges tárgy tapadt a halántékára, és elfödte a szemét. Most már a sötétséget sem látta.

Nedves vászonruha fogta körül a fejét. Nyilván előre megbeszélt dolog lehetett, vagy legalábbis számíthatott rá, mert nem igyekezett megszabadulni a kötéstől. Csak a kezét nyújtotta ki szótlanul, mint a világtalan, ha kéri, hogy vezessék.

A mozdulatát megértették, mert ugyanabban a pillanatban egy jeges, szikkadt csontkéz ragadta meg az utas ujjait.

Egy csontváz húsa vesztett keze volt; ámde az a kéz, ha érezni tud, tapasztalhatta volna, hogy az övé sem remeg.

Ekkor az utas érezte, hogy sebesen tovaragadják, mintegy százölnyire.

A kéz hirtelen elengedte, a kötés lerepült a homlokáról: a Mennydörgő-hegy csúcsán állott.

Az idő kopasztotta vén nyírfáktól körülvett tisztás közepén egy romos kastély földszintje emelkedett; a keresztes hadjáratokról hazatérő hűbérurak Európa-szerte számos efféle kastélyt emeltek annak idején.

A finom művű kőfaragásokkal ékes előcsarnokok, amelyeknek kőfülkéiben a megcsonkított s a fal tövébe vetett szobrok helyét fölverte a sűrű hangafű és a vadvirág, a fakó égboltra rajzolták omlás csipkézte csúcsíveiket.

Az utas, szemét kinyitva, a középső csarnok nedves és mohos lépcsőfeljárója alján találta magát: a legalsó lépcsőfokon ott állt az a csontkezű fantom, amelyik idáig vezette.

Hosszú halotti lepel burkolta be, a fejétől a lábáig; világtalan szemgödrei átsejlettek a szemfedő redői alól, húsa fosztott keze kinyúlt, s a romok közé mutatott, láthatóan jelezte az utasnak az út végső állomását, egy termet, amely magasabban emelkedett, hogysem a padozatát látni lehetett volna, de bedőlt boltívei alól halvány és titokzatos fény reszketése látszott.

Az utas fejet hajtott, egyetértése jeléül. A fantom lassan, nesztelenül lépkedett fölfelé a lépcsőfokokon, és a romok közé suhant; az idegen ugyanolyan lassú és ünnepélyes léptekkel követte, mint ahogyan idáig is jött, ő is föllépkedett a lépcsőfokokon, a fantom nyomán, és belépett.

Háta mögött érces dördüléssel csapódott be a főcsarnok kapuja.

A fantom egy üres, kör alakú terem ajtajában állt meg, a fekete drapériával bevont termet három, zöldes fényű lámpa világította meg.

Tízlépésnyire a fantomtól az utas is megállt.

- Nyisd ki a szemed - szólt rá a fantom.

- Látok - válaszolt az idegen.

Ekkor a fantom, gyors és hetyke mozdulattal, kétélű kardot rántott ki a leple alól, s rácsapott vele egy bronzoszlopra, amely az ütésre fémes kongással válaszolt.

Abban a szempillantásban körös-körül felnyíltak a terem padozatának kőlapjai, és az elsőhöz hasonló számtalan fantom tűnt elő, valamennyien kétélű karddal voltak fölfegyverezve, s fölálltak a terem körbefutó lépcsőire, ahol ijesztőn villódzott a három lámpa zöldes fénye, s a kővel egybeolvadt, hideg, moccanatlan alakok úgy álltak ott, mint megannyi szobor a talapzatán.

És minden egyes emberszobor körvonala félelmesen rajzolódott rá a fekete drapériára, amely, mint mondottuk, elborította a falat.

A legalsó lépcsőfok előtt hét ülőhely, rajtuk hat fantom, láthatólag ők voltak a főemberek; a hetedik hely üres volt.

A középütt ülő felállt.

- Hányan gyűltünk össze, testvéreim? - kérdezte a gyülekezet felé fordulva.

- Háromszázan - válaszolták a fantomok egy hangon s egyszerre, úgy, hogy belerezdült a terem, de a kiáltás szinte ugyanabban a pillanatban el is halt a gyászlepelbe vont falakon.

- Háromszázan - ismételte az elnök -, ez háromszázszor tízezer szövetséges; háromszáz kard hárommillió tőrt jelent.

Aztán az utashoz fordult:

- Mit kívánsz? - kérdezte tőle.

- A fényt - válaszolta.

- A tüzes hegyre rögös és zord ösvények vezetnek; nem félsz odamenni?

- Nem félek semmitől.

- Még egy lépés, és többé nem fordulhatsz vissza. Gondold meg.

- Nem állok meg a célig.

- Kész vagy megesküdni?

- Mondjátok az eskü szövegét, hadd ismételjem meg.

Az elnök fölemelte a kezét, és lassú, ünnepélyes hangon ejtette a szavakat:

- Esküdj a Megfeszített nevére, hogy eltéped mindama köteléket, mely atyához, anyához, fivérhez, nővérhez, hitveshez, szülőhöz, baráthoz, szeretőhöz, királyhoz, jótevőhöz vagy bármely más emberi lényhez fűz, akinek valaha is hűséget, engedelmességet vagy szolgálatot fogadtál.

Az utas szilárd hangon elismételte, és az elnök belefogva az eskü második részébe, ugyanolyan lassan és ugyanolyan ünnepélyesen mondta tovább:

- E pillanattól fel vagy oldozva úgynevezett esküd alól, amelyet hazád törvényeire tettél: esküdj tehát, hogy új uradnak, akit ezennel elismertél, feltárod mindazt, amit láttál vagy cselekedtél, olvastál vagy hallottál, megtudtál vagy megsejtettél, s hogy ezenfelül kikutatod és kifürkészed mindazt, ami nem tárul önként a szemed elé.

Az elnök elhallgatott, és az idegen elismételte a hallott szavakat.

- Tiszteld és féld az aqua toffaná-t - folytatta az elnök változatlan hanghordozással -, ezt a gyors és hathatós szert, amely nélkülözhetetlen, ha meg akarjuk tisztítani a földet azoknak halála vagy elbódítása által, akik az igazságot megszentségteleníteni avagy kezünkből kiragadni törekszenek.

Visszhang nem ismételhette volna az idegennél pontosabban e szavakat.

Az elnök folytatta:

- Kerüld Spanyolföldet, kerüld Nápolyt, kerüld az elátkozott tartományokat, kerüld a kísértést, hogy bármit is elárulj abból, amit itt látni és hallani fogsz, mert a villám nem sújt sebesebben, mint a láthatatlan és kivédhetetlen tőr, amely lesújt rád, bárhol rejtőzködjél is. Úgy segéljen téged az Atya, a Fiú és a Szentlélek Isten.

A végső mondatokban foglalt fenyegetés ellenére, az idegen arcán felindulásnak nyoma sem látszott; az eskü befejező szavait és utána a fohászt ugyanolyan nyugodtan mondta el, mint az elejét.

- Most pedig - folytatta az elnök - övezzétek a felveendő homlokát a megszentelt szalaggal.

Két fantom lépett az idegenhez, aki lehajtotta a fejét: az egyik a homlokára illesztett egy aranyszalagot, amelynek ezüstbetűi összefonódtak a Lorettói Szent Szűz képmásával, a másik a szalag két végét megkötötte a tarkóján. Aztán elléptek onnét, s ismét magára hagyták.

- Mit kívánsz? - kérdezte az elnök.

- Három dolgot - válaszolta a felveendő.

- Mik ezek?

- A vaskéz, a lángpallos, a gyémántmérleg.

- Miért kívánod a vaskezet?

- Hogy a zsarnokságot leverjem.

- Miért kívánod a lángpallost?

- Hogy a tisztátalant a világból kiűzzem.

- Miért kívánod a gyémántmérleget?

- Hogy az emberi nem sorsát mérlegeljem.

- Készen állsz a próbatételre?

- Az erős mindenre készen áll.

- A próbát! A próbát! - kiáltották innen is, onnan is.

- Fordulj meg - mondta az elnök.

Az idegen engedelmeskedett, és farkasszemet nézett egy gúzsba kötött, fölpeckelt szájú férfival, aki olyan sápadt volt, mint a halál.

- Mit látsz? - kérdezte az elnök.

- Bűnöst vagy áldozatot.

- Árulót, aki ugyanúgy esküdött, mint te az imént, és elárulta a rend titkát.

- Tehát bűnös.

- Az. És mi legyen a büntetése?

- Halál.

A háromszáz fantom rázúgta:

- Halál!

Az elítéltet, bár emberfeletti erővel viaskodott, máris elhurcolták a terem mélyébe: az utas látta, mint vonaglik és vergődik hóhérai markában; a szájába tömött pecken át is hallotta ziháló hörgését. Tőr villant, megcsillant rajta a három lámpa pisla fénye, tompa ütés hallatszott, majd egy test zuhant súlyosan a földre, süket, gyászos dobbanással.

- Megérdemelte - szólt az idegen, visszafordulva a rémítő körbe, ahol a halotti leplek mögül mohó pillantások tapadtak a jelenetre.

- Ennélfogva helyesled a kivégzést, amelyet az imént hajtottak végre?

- Igen, ha az, akit megöltek, valóban bűnös volt.

- Innál-e mindazok halálára, akik - miként ő - elárulják szent szövetségünk titkait?

- Innék.

- Bármilyen italt?

- Bármilyent.

- Hozzátok a serleget - mondta az elnök.

A két hóhér egyike ekkor odalépett a felveendőhöz, s egy bronzlábon álló emberi koponyából vörös és meleg folyadékkal kínálta.

Az idegen átvette a serleget a hóhér kezéből, s a feje fölé emelve így szólt:

- Iszom mindazok halálára, akik elárulják a szent szövetség titkait.

Aztán ajkához illesztette a serleget, az utolsó cseppig kiitta, s közönyösen visszaadta annak, akitől átvette.

A gyülekezeten bámuló moraj futott át, látszott, hogy a fantomok összenéznek szemfedőik mögül.

- Jól van - mondta az elnök. - A pisztolyt!

Egy fantom az elnökhöz lépett, az egyik kezében pisztolyt, a másikban ólomgolyót és puskaport tartott.

A felveendő jószerivel oda sem pillantott.

- Föltétlen engedelmességet fogadsz-e a szent szövetségnek? - kérdezte az elnök.

- Igen.

- Még akkor is, ha önmagadat sújtanád vele?

- Aki ide belép, nem önmagáé, hanem mindenkié.

- Bármilyen parancsot kapsz is tehát tőlem, engedelmeskedel?

- Engedelmeskedem.

- Most azonnal?

- Most azonnal.

- Tétovázás nélkül?

- Tétovázás nélkül.

- Fogd a pisztolyt, és töltsd meg.

Az idegen átvette a pisztolyt, a puskaport a csőbe töltötte, fojtást tett rá, beleejtette a golyót, ezt is lefojtotta, s végül gyújtóport szórt a serpenyőbe.

A félelmetes hajlék sötét lakói komor csöndben figyelték, s a csöndet nem törte meg más, csak a beszakadt boltívek zugaiban megrekedt szél sivítása.

- A pisztoly meg van töltve - mondta közönyösen az idegen.

- Bizonyos vagy benne? - kérdezte az elnök.

A felveendő mosolyra húzta ajkát, majd kivette a töltővesszőt, s a fegyver csövébe nyomta; kéthüvelyknyi állt ki belőle.

Az elnök bólintott, jelezve, hogy látja.

- Helyes - mondta -, meg van töltve, éspedig jól meg van töltve.

- Mit tegyek vele? - kérdezte az idegen.

- Húzd fel.

Az idegen felhúzta a pisztolyt, s a párbeszéd szüneteiben beálló mély csöndben hallatszott a kakas kattanása.

- És most - folytatta az elnök - illeszd a cső torkolatát a homlokodra.

A felveendő habozás nélkül szót fogadott. A gyülekezetre minden eddiginél fojtóbb csönd borult; a lámpák szinte elsápadtak, a fantomok most valóságos fantomokká lettek, a lélegzetük is elállt.

- Tűz! - vezényelt az elnök.

A fegyver elcsattant, a kovakő szikrát vert a gyújtóserpenyő fedelén, de csak a gyújtópor lobbant fel, dörrenés nem kísérte a felcsapó lángnyelvet. Bámuló kiáltás szakadt ki csaknem mindannyiuk melléből, és az elnök ösztönös mozdulattal az idegen felé nyújtotta a kezét. De a legkövetelőzőbbek nem érték be két próbatétellel, s többen kiáltozták:

- A tőrt! A tőrt!

- Kívánjátok? - kérdezte az elnök.

- Igen, a tőrt! A tőrt! - kiáltozták ugyanazok a hangok.

- Hozzátok hát a tőrt - mondta az elnök.

- Fölösleges - jegyezte meg az idegen, s kicsinylőn rázta meg a fejét.

- Hogyhogy fölösleges? - hördült fel a gyülekezet.

- Igenis, fölösleges - ismételte meg az idegen, s hangja túlszárnyalta valamennyiükét. - Fölösleges, ha mondom, csak értékes időtöket vesztegetitek.

- Miket beszélsz? - fakadt ki az elnök.

- Csak azt mondom, hogy minden titkotokat ismerem, hogy az imént kiállott próbák megannyi gyerekjáték, komoly ember figyelmét egy pillanatra sem érdemlik. Azt mondom, hogy az a megölt ember nem halt meg; azt mondom, hogy a vér, amit ittam, közönséges bor volt, amit a ruhája alá rejtett s mellére erősített tömlőből töltöttek ki; azt mondom, hogy a puskapor és a pisztolygolyók, abban a pillanatban, amikor a kakast felhúzva elcsattantottam a ravaszt, belecsúsztak a fegyver agyába, s ott eltűntek. Tegyétek el mihaszna pisztolyotokat, ami csak a nyúlszívűek ijesztgetésére való. Kelj fel, te álnok hulla, úgysem rémítheted meg a bátrakat!

Iszonyú kiáltozás kelt a boltívek alatt.

- Te ismered a titkainkat! - hördült fel az elnök. - Látnok vagy, avagy áruló?

- Ki vagy te? - hangzott fel egyszerre háromszáz torokból, s nyomban megvillant vagy húsz kard a legközelebb álló fantomok kezében, és mintha egy fegyverforgatásban gyakorlott falanx mozgatná őket, a kardok szabályosan előreszegeződtek, s hegyük az idegen mellének irányult.

Ő azonban nyugodtan mosolyogva fölszegte fejét, megrázta rizsportalan haját, amelyet csak az imént rákötött szalag fogott össze, s így szólt:

- Ego sum qui sum. Vagyok, aki vagyok.

Majd körülhordozta tekintetét az emberfalon, mely szoros gyűrűbe fogta. Parancsoló tekintetétől egymás után hanyatlottak le a kardok, tétován, aszerint, hogy akiket az idegen átható pillantása ért, nyomban megadták-e magukat, vagy próbáltak ellene szegülni a hatásnak.

- Merészen szólottál az imént - mondta az elnök -, s nyilván nem azért tetted, mintha szavaid súlyát nem mérlegelted volna.

Az idegen mosolyogva bólintott. - Azt válaszoltam, amit válaszolnom kellett.

- Honnan jössz tehát? - kérdezte az elnök.

- Abból az országból, ahonnan a fény.

- Híreink szerint azonban te Svédországból érkeztél.

- Aki Svédországból érkezett, jöhet Keletről - mondta az idegen.

- Másodszor mondom, nem is ismerünk. Ki vagy te?

- Hogy ki vagyok?... Nos, jó - felelt az idegen -; mindjárt megmondom, mert úgy látszik, nem értitek; de előbb azt mondom meg, hogy ti kicsodák vagytok.

A fantomok összerezzentek, és szablyáik összecsendültek, ahogy baljukból a jobbjukba véve ismét az idegen mellének szegezték.

- Először is - kezdte az idegen, az elnökre mutatva -, te, aki istennek hiszed magad, pedig csak hírnök vagy, és a svéd köröket képviseled, te halljad a neved, hogy ne kelljen néven neveznem a többit. Mondd, Swedenborg, vajon az angyalok, akik bizalmasan társalkodnak veled, nem árulták-e el, hogy akit vársz, már útra kelt?

- De igen - válaszolt az elnök, és félrevonta szemfedőjét, hogy a beszélőt jobban lássa -; mondották.

És a nyolcvanesztendős aggastyán, aki a társaság szertartásainak rendjét megszegve, félrevonta a szemfedőjét, fejét fölemelve, megmutatta tiszteletet parancsoló arcát és galambősz szakállát.

- Jól van - folytatta az idegen -, tőled jobbra áll az angol kör képviselője, aki a kaledóniai páholyt vezeti. Köszöntöm lordságodat. Ha ősanyjának vére önben új életre pezsdül, Anglia reménykedhet, hogy a kihunyt fény majd újra világol.

A szablyák lehanyatlottak, a haragot fokozatosan felváltotta a csodálkozás.

- Ó, hát ön is itt van, kapitány? - fordult oda az idegen az utolsó főemberhez, aki a legszélén állt, az elnöktől balra. - Melyik kikötőben hagyta kecses hajóját, amelyet úgy imád, mint más a szeretőjét? Derék fregatt az a Gondviselés, és még szerencsét hoz Amerikának, ugye?

Aztán az elnök jobbján állóhoz fordult:

- És most te nézz a szemembe, Zürich prófétája, aki isteni tökélyre emelted a fiziognómia tudományát, és mondd meg, hogy arcvonásaimban nem fedezed-e föl küldetésem jeleit.

A megszólított hátrahőkölt.

- Rajta - folytatta az idegen, s most a szomszédjához fordult -, rajta, Pelagius ivadéka, itt az ideje, hogy megint kiűzzék a mórokat Spanyolországból. Könnyű feladat lesz, ha ugyan a kasztíliaiak nem vesztették el mindörökre Cid szablyáját.

Az ötödik főember némán és mozdulatlanul állt, mintha az idegen hangjától kővé meredt volna.

- Hát számomra nincs mondanivalód? - kérdezte a hatodik főember, megelőzve az idegent, aki látszólag megfeledkezett róla.

- Dehogy nincs - válaszolt az utas, és vesébe látó pillantást vetett a kérdezőre -; dehogy nincs; számodra az a mondanivalóm, ami Jézusé volt Júdásnak: de majd elmondom mindjárt.

A megszólított a leplénél is halványabbra vált, mialatt a gyülekezeten végigfutó moraj hallhatóan az okát tudakolta a felveendő e különös vádjának.

- Megfeledkeztél Franciaország képviselőjéről - mondta az elnök.

- Ő nincsen közöttünk - válaszolta az idegen fölényesen -, ezt magad is tudod, mert látod, hogy üres a széke. És most vésd eszedbe, hogy a kelepce csak mosolyra fakasztja azt, aki lát a sötétben, szembeszáll az elemekkel, és legyőzi a halált.

- Ifjú vagy - mondta az elnök -, s olyan dölyfösen beszélsz, mint egy isten... gondold meg: a vakmerőség csak a pipogyákat vagy a tudatlanokat szédíti meg.

Az idegen ajka megvető mosolyra görbült.

- Mindnyájan pipogyák vagytok - mondta -, mert nem vehettek erőt rajtam; mindnyájan tudatlanok vagytok, mert nem ismertek, holott én pontosan tudom, melyiktek kicsoda: így hát puszta vakmerőséggel is legyőzhetnélek titeket; de mire jó a vakmerőség annak, aki mindenható?

- A bizonyítékát - mondta az elnök -, adja a bizonyítékát mindenható voltának.

- Ki hívta össze önöket? - kérdezte az idegen, a kérdezett szerepét a kérdezőével cserélve fel.

- A legfelsőbb kör.

- Nem céltalanul jöttek ide - mondta az idegen, odafordulva az elnökhöz s az öt főemberhez - ön Svédországból, ön Londonból, ön New Yorkból, ön Zürichből, ön Madridból, ön Varsóból, s önök mindannyian - folytatta a tömeghez fordulva - a világ négy sarkából, hogy a rettentő hit szentélyében gyűlésezzenek.

- Persze hogy nem - válaszolt az elnök -, annak jöttünk elébe, aki titkos birodalmat alapított Keleten, aki a világ két felét a hit közösségében egyesítette, aki egybekulcsolta az emberi nem testvéri kezeit.

- Van-e csalhatatlan jel, amelyről felismerné?

- Van - mondta az elnök -, és Isten kegyelmesen megnyilvánította nekem angyalai által.

- Tehát egyedül ön ismeri e jelet?

- Egyedül én.

- Senkinek nem árulta el?

- Senkinek a világon.

- Mondja ki fennhangon!

Az elnök habozott.

- Mondja ki - ismételte az idegen ellentmondást nem tűrő hangon -, mondja ki, mert elérkezett a kinyilatkoztatás napja!

- Gyémántlemezt visel a mellén - mondta a legfőbb ember -, és a lemezen egy csupán őáltala ismert jelmondat három kezdőbetűje ragyog.

- Melyik ez a három betű?

- L. P. D.

Az idegen villámgyors mozdulattal szétnyitotta köpenyét és mellényét, és finom batisztingén, mint a fényes csillag, szikrázva tűnt elő a gyémántlemez, rajta a három lángoló rubinbetű.

- Ő az! - kiáltott az elnök megrettenve. - Ő volna az?

- Akire vár a világ! - kiáltozták izgatottan a főemberek.

- A Nagy Kofta! - mormolta háromszáz ajak.

- Nos hát! - kiáltotta az idegen diadalittasan -, elhiszik-e végre, ha újra mondom: Vagyok, aki vagyok?

- Igen - válaszolták a fantomok, földre borulva.

- Szóljon hozzánk, mester - mondta az elnök és az öt főember, homlokával érintve a földet. - Szóljon hozzánk, és mi engedelmeskedünk.

Néhány pillanatnyi csend támadt, mialatt az idegen láthatólag gondolatait rendezte. Kisvártatva megszólalt:

- Urak - mondotta -, tegyék le szablyáikat, és ne fárasszák hiába karjukat, hanem figyelmezzenek rám; sok mindent kell megtudniuk abból a kevés szóból, amit most önökhöz intézek.

A figyelem megkettőződött.

- A nagy folyók majdnem mind isteni eredetűek, s forrásuk ezért ismeretlen; miként a Nílus, miként a Gangesz, miként az Amazonas, azonképpen én is ismerem utam célját, de nem ismerem eredetét. Mindössze arra emlékezem, hogy ama napon, amidőn lelki szemeim megnyíltak a külső világ látására, Medinában lakoztam, a szent városban, és Szalajim mufti kertjében futkároztam.

A tiszteletre méltó aggastyánt úgy szerettem, mintha atyám lett volna; ahányszor rám pillantott, gyengéd tekintettel, csak a tisztelet hangján szólott hozzám; napjában háromszor félrevonult, s átadta a helyét egy másik aggnak, akinek a nevét csak félelemmel vegyes hálával emlegethetem; ezt a tiszteletre méltó aggastyánt, az emberi tudományok nemes kincsesházát, akit a hét magasrendű szellem megtanított mindarra, amit az angyalok tanulnak, hogy jobban megértsék Istent, Althotasnak hívják; ő volt a tanítóm, ő volt a mesterem; barátom ő ma is, nagyérdemű barát, kétszerte idősebb, mint önök közül a legöregebb.

Ez a fennkölt nyelvezet, az ünnepélyes mozdulatok, a lágy, egyszersmind szigorú hanghordozás borzongató, szorongó érzéseket keltett a gyülekezetben.

Az utas folytatta:

- Amidőn tizenötödik évembe léptem, már beavatottja voltam a Természet legfőbb titkainak. Tudtam a botanikát, de nem azt a szegényes tudományt, amelybe egy-egy tudós belegyömöszöli a maga szűkös kis környezetét, hanem ismertem a világegyetemet benépesítő hatvanezer növénycsaládot. Képes voltam rá - ha a mesterem rám parancsolt, és kezét a homlokomra téve, mennyei fénysugarat bocsátott lehunyt szemembe -, képes voltam rá, hogy szinte természetfeletti révületemben tekintetemet a tengerek mélyére bocsássam és osztályozzam azt a leírhatatlan szörny-vegetációt, mely hangtalanul úszik és lebeg az iszapos vízrétegek között, és gigászi ág-bogaival betakarja azoknak a rémséges és szinte formátlan lényeknek a bölcsőjét, amelyeket emberi szem nem látott soha, s amelyekről bizonyára Isten is elfeledkezett mindjárt ama napon, amelyen a lázadó angyalok rákényszerítették, hogy hatalma megingásának pillanatában megteremtse őket.

Ezenkívül tanulmányoztam a holt és az élő nyelveket. Megismertem valamennyi nyelvet, bárhol beszéljék is, a Dardanelláktól a Magellan-szorosig. Megfejtettem a piramisoknak nevezett gránitkönyvekbe vésett titokzatos hieroglifákat. Fölszívtam minden emberi tudást Sanchuniathontól Szókratészig, Mózestől Szent Jeromosig, Zoroasztertől Agrippáig.

Tanulmányoztam az orvostudományt, ámde nem csupán Hippokratészt, Galenust és Averrhoëst, hanem azt a nagy mestert is, akit Természetnek hívnak. Kikutattam a koptok és a druzok titkait. Gyűjtögettem a gonosz és az üdvös hatású magvakat, és ha számum vagy orkán dühöngött a fejem fölött, a szelek szárnyára bocsátottam őket, hogy halált vagy életet röpítsenek a messzeségbe, aszerint, hogy megátkoztam vagy megáldottam-e azt a tájékot, amelyre haragvó vagy mosolygó arcomat fordítottam.

E tanulmányok, e munkák s ez utazások közepette léptem huszadik évembe. Egy napon meglátogattam mesterem abban a márványbarlangban, ahol meghúzódtam a nap heve elől. Arca szigorú volt, s egyszersmind mosolygós... Kezében üvegecskét tartott.

- Acharat - mondta -, mindig arra tanítottalak, hogy a világon semmi nem születik, semmi nem hal meg, hogy a bölcső és a koporsó édestestvérek; s hogy az embernek, ha tisztán akarja látni rég múlt életeit, csak arra a megvilágosodásra van szüksége, amely által Istennel lesz egyenlő, mert attól a naptól fogva, amelyen e megvilágosodás állapotába jut, akár Isten, halhatatlannak érzi magát. Nos, megtaláltam az italt, amely eloszlatja a homályt, és majd meglelem azt is, amelyik elűzi a halált. Acharat! Tegnap megittam, ami hiányzik ebből az üvegből; a maradékot idd meg ma te.

Nagy bizalommal, hódoló tisztelettel viseltettem érdemes mesterem iránt, ám mégis remegett a kezem, amikor megérintettem az üvegecskét, amelyet odanyújtott, amiként remegett Ádám keze is, amikor megérintette Éva almáját.

- Igyál - mondta mosolyogva, és a fejemre tette a kezét, mint akkor szokta, amikor egy időre felruházott a delejes látással. - Igyál - mondta -, és emlékezzél.

Nyomban elaludtam. Azt álmodtam, hogy szantálfából és áloéból rakott máglyán fekszem: egy angyal, aki Keletről Nyugatra szárnyalva vitte az Úr parancsolatját, a szárnya hegyével megérintette a máglyámat, a máglyám lángra lobbant. De különös módon, sem meg nem ijedtem, sem a lángtól nem féltem, hanem kéjesen elnyúltam a tüzes lángokban, mint a főnix, amely az öröklét forrásából merít új életet.

És ekkor kiégett belőlem minden, ami földi, csak a lélek maradt meg, megtartva a test alakját, de áttetszőn, megfoghatatlanul, légiesebben, mint a bennünket körülvevő levegő, és fölöttem lebegett. És ekkor, miként Püthagorasz, aki visszaemlékezett, hogy ott volt Trója ostrománál, én is visszaemlékeztem elmúlt harminckét életemre.

Szemem előtt úgy vonultak el a századok, mint egymás mögött ballagó, hatalmas vének. Magamra ismertem a különböző nevekről, amelyeket első születésem napjától utolsó halálom napjáig viseltem, mert tudják meg, testvéreim - és ez a mi hitünk legsarkalatosabb tétele -, hogy a lelkek, ezek az isteni emanációk, amelyek Isten minden leheletére kisereglenek az Úr kebeléből, a lelkek megtöltik a levegőt, népes hierarchiába rendeződnek, a legmagasztosabbtól a legalacsonyabb rendű szellemekig, az ember pedig születése pillanatában, talán csak véletlenül, belélegez egyet e korábban élt lelkekből, s halála óráján új pályára, jövendő átalakulásokra leheli ki ismét.

A szónok olyan szent meggyőződéssel beszélt, szemét oly fennkölt pillantással emelte az égre, hogy amikor hitvallását összegezve, beszédének ezt a részét befejezte, a teremben bámuló moraj kélt: a csodálkozás úgy adott helyet a bámulatnak, mint az imént a harag a csodálkozásnak.

- Amikor felébredtem - folytatta az illuminátus -, éreztem, hogy embernél több vagyok; megértettem, hogy félisten vagyok. És ekkor elhatároztam, hogy nemcsak jelenlegi életemet, hanem valamennyi ezután következőt is az emberiség boldogságának szentelem. Másnap, mintha kitalálta volna tervemet, Althotas hozzám jött, és így szólt:

- Fiam, immár húsz esztendeje, hogy anyád meghalt, azon a napon, amikor világra hozott; húsz esztendeje legyőzhetetlen akadály gátolja nemes atyádat, hogy megnyilatkozzék előtted; nemsokára újból útra kelünk; atyád azok között lesz, akikkel találkozunk, megölel majd, de te sejteni sem fogod, ki ölelt meg.

Ez oknál fogva, bennem, miként az Úr kiválasztottjaiban, minden rejtve maradt: múlt, jelen, jövendő. Búcsút vettem Szalajim muftitól, aki megáldott és elhalmozott ajándékaival; ezután csatlakoztunk egy Szuezbe tartó karavánhoz. Bocsássanak meg, urak, ha erre az emlékre elfutja szememet a könny; egy szép napon megölelt egy tiszteletre méltó férfiú, és megérezvén szíve dobogását, nem is tudom, mily különös remegés járta át egész bensőmet. Mekka serifje volt ez a férfiú, egy nagyszerű és kiváló fejedelem. Számos csatában jeleskedett, és egyetlen intésére hárommillió ember hajtott fejet engedelmesen.

Althotas elfordult, nehogy meghatódjék, s valamiképp elárulja magát; azután folytattuk utunkat.

Bejártuk Ázsiát; fölhajóztunk a Tigrisen, voltunk Palmirában, Damaszkuszban, Szmirnában, Konstantinápolyban, Bécsben, Berlinben, Drezdában, Moszkvában, Stockholmban, Pétervárott, New Yorkban, Buenos Airesben, Fokvárosban, Adenben; azután, visszatérve majdnem ugyanoda, ahonnét elindultunk, lementünk Abesszíniába, végighajóztunk a Níluson, majd kikötöttünk Ródoszon és Máltán; hajó jött elénk a tengeren húsz mérföldnyire, és a máltai rendnek két lovagja, engem köszöntve s Althotast megölelve, Pinto nagymester palotájába vezetett bennünket nagy diadallal.

És most nyilván azt kérdezik tőlem, uraim, hogyan fogadhatták a muzulmán Acharatot ily nagy tisztességgel éppen azok, akik a hitetlenek elpusztítására tettek szent esküvést? Ennek az a magyarázata, hogy Althotas, maga is katolikus és máltai lovag, nekem mindig csak az egy Istenről, a Mindenhatóról beszélt, aki az angyaloknak - szolgáinak - segítségével megteremtette az egyetemes harmóniát, s ennek a harmonikus mindenségnek a szépen csengő, nagyszerű kozmosz nevet adta. Egyszóval, teozófus voltam.

Utazásom véget ért; ám ezeknek a különböző nevű és ellenkező hitű városoknak a látása nem töltött el csodálkozással: hiszen semmi nem volt számomra új a nap alatt; harminckét elmúlt életem során már láttam ugyanezeket a városokat; most csupán a lakosság életének változásaira figyeltem, így hát, szellemem az események fölé emelkedett, s követhettem az emberiség sorsának útját. Azt láttam, hogy minden szellem a haladás felé tart, s a haladás a szabadsághoz vezet. Azt láttam, hogy az egymás után megjelenő prófétákat az Úr támasztotta, hogy egyengesse az emberiség bizonytalan útját, az emberiségét, mely vakon tapogatózva lépett ki bölcsőjéből, és minden évszázadban egy-egy lépést tesz a fény felé: az évszázadok a népek napjai.

És ekkor azt gondoltam magamban, nem azért nyilatkoztatták meg előttem a fennkölt dolgokat, hogy magamba temessem őket, s hogy a hegy hiába rejtegeti aranyteléreit és az óceán a gyöngyöket; mert az elszánt bányász bizony leszáll a hegy gyomrába; mert a búvár bizony lemerül az óceán mélyére; és jobb, ha én nem az óceánt és a hegyet utánzom, hanem úgy teszek, mint a nap, azaz fényemet rásugárzom a világra.

Most már megértik, ugye, hogy nem csupán a szabadkőművesi szertartások kedvéért jöttem el Keletről. Azért jöttem, hogy így szóljak önökhöz: "Testvérek, vegyék el a sas szárnyát és szemét, szálljanak a világ fölé, jöjjenek velem a hegy ormára, ahová a Sátán vitte Jézust, és tekintsenek le a föld királyságaira."

A népek hatalmas falanxot alkotnak; különböző korokban, más és más körülmények között születtek, majd felsorakoztak, s ki-ki eljut közülük ahhoz a célhoz, amelyre teremtetett. Folyvást menetelnek, bár olykor-olykor mintha megpihennének, s ha hébe-hóba meghátrálnak, nem mennek vissza, csak erőt gyűjtenek, hogy legyőzzék az akadályt, vagy megtörjék az ellenállást. Franciaország a népek előőrse; adjunk fáklyát a kezébe. Lehet ez a fáklya szalmacsóva is, mohó lángja üdvös tűzvészt támaszt, mert a földet világítja majd be. Franciaország küldötte ezért hiányzik; talán megriadt feladatától... Olyan ember kell oda, aki állja a sarat... Franciaországba én megyek.

- Ön megy Franciaországba? - ismételte meg az elnök.

- Én. Az a legfontosabb hely... magamnak tartom fenn; az a legveszélyesebb feladat... én vállalkozom rá.

- Tehát tudja, mi történik Franciaországban? - kérdezte az elnök.

Az illuminátus arcán mosoly ült.

- Tudom, mivel magam készítettem elő; Franciaország trónján öreg, reszketeg, erkölcstelen király ül - de még öregebb és reménytelenebb a monarchia, melyet képvisel. Néhány éve van már csak hátra. Haláláig megfelelő módon elő kell készítenünk a jövőt. Franciaország az épület záróköve; ha az a hatmillió kéz, amely a legfelsőbb kör egyetlen intésére meglendül, kiszakítja a zárókövet, a monarchia épülete összedől, és azon a napon, amelyen híre megy, hogy Franciaország királya nincs többé, a trónjukon legpimaszabbul terpeszkedő európai zsarnokok megszédülnek, s beledőlnek a szakadékba, amelyet Szent Lajos trónjának összeomlása támaszt.

- Bocsásson meg, érdemes mester - szólt közbe az elnök jobbján álló főember, akinek németes hanglejtése elárulta svájci származását -, az ön sugárzó szelleme nyilván mindent mérlegelt.

- Mindent - válaszolta kurtán a Nagy Kofta.

- Az érdemes mester bizonyára megbocsátja, ha mégis szólni bátorkodom; de mi a hegyeink ormán, a völgyeink mélyén, a tavaink partján megszoktuk, hogy a beszédünk olyan szabad legyen, mint a szél suhogása vagy a vizek zúgása; a pillanatot, ismétlem, kedvezőtlennek tartom, most, amikor olyan nagy esemény van készülőben, amely a francia monarchiát megújítani hivatott. Én láttam - zokon ne vegye, érdemes mester -, én, aki most önhöz szólok, láttam Mária Terézia lányát, amint nagy pompával kocsikázott Franciaország felé, hogy egyesítse a tizenhét császár vérét a hatvanegy király leszármazottjának vérével; a népek pedig vakon örvendeztek, ahogy mindig is teszik, valahányszor az igát megemelik a nyakukban vagy megaranyozzák. Megismétlem tehát, mind a magam, mind a testvéreim nevében, hogy véleményem szerint a pillanat kedvezőtlen.

Valamennyien áhítatos tisztelettel fordultak a férfiú felé, aki ilyen nyugodtan egyszersmind ilyen merészen kihívta a nagymester rosszallását.

- Beszélj, testvérem - mondta a Nagy Kofta, s ingerültségnek nyoma sem látszott rajta -, beszélj, s ha tanácsod okos, követjük. Mi, Isten választottai, senkit nem taszítunk el, s nem áldozzuk fel az emberiség érdekét sértett hiúságunknak.

Svájc küldötte feszült csend közepette folytatta:

- Tanulmányaim során, érdemes nagymester, meggyőződtem egy nagy igazságról, s ez a következő: az ember fiziognómiája elárulja annak, aki olvasni tud benne, az egyén bűneit és erényeit. Az arcán uralkodhatik az ember, szeme szelíden tud nézni, ajka mosolyra derül; ezek izommozgások, s hatalma van rajtuk; de karakterének fő jellegzetessége változatlan: jól látható, kétségtelen bizonyítékaként annak, ami a szívében rejlik. Hasonlóképpen, a tigris is tud kedvesen vigyorogni és hízelkedőn hunyorogni; de az alacsony homlok, a kiugró pofacsont, a hatalmas nyakszirt, a vérszomjas vicsorítás elárulja tigris voltát. A kutya is összehúzza a szemét, vicsorog és tajtékzik; de szelíd és hűséges tekintetéről, okos pofájáról, alázatos viselkedéséről felismerjük szolgálatkész és barátságos természetét. Isten minden élőlény vonásaiba belevéste nevét és tulajdonságait. Nos, én annak az ifjú hajadonnak homlokán, aki uralkodni készül Franciaországban, felismertem Németország leányainak büszkeségét, bátorságát és együttérző irgalmasságát; s jövendőbelijének, ez ifjú embernek arcáról nyugodt önuralmat, keresztényi szelídséget s tudósi aprólékosságot olvastam le. Nos hát, vajon a nép s kivált a francia nép, mely könnyen feledi a rosszat, de sokáig emlékezik a jóra, mert hiszen Nagy Károlyért, Szent Lajosért és IV. Henrikért eltűrt húsz hitvány és vérengző királyt; nos, vajon a nép, mely mindig remél, és soha nem csügged, nem zárná-e szívébe ezt az ifjú, szép és jóságos királynét, ezt a szelíd, kegyes és rendszerető királyt, XV. Lajos szerencsétlen és tékozló korszaka, nyilvános tivornyái és alattomos bosszúállásai, a Pompadourok és a Dubarryk hatalmaskodásai után? Vajon Franciaország nem áldaná-e uralkodóit, akik a felsorolt erények mintaképei, s az európai békét hozzák ajándékba? Marie-Antoinette hercegnő hamarosan átlépi a határt; Versailles-ban már készítik az oltárt s a hitvesi nyoszolyát; vajon ez-e a kedvező pillanat, hogy Franciaország révén s Franciaországért megkezdjük a nagy reform munkáját? Ismét kérem, bocsásson meg, érdemes mester, de meg kellett mondanom, ami szívemen fekszik, s úgy hiszem, kötelességem volt mindezt csalhatatlan bölcsessége elé tárni.

A szónok, akit az idegen Zürich prófétájának nevezett az imént, e szavak után meghajolt, hallgatta az egyetértő helyeslés hízelgő moraját, és várta a Nagy Kofta válaszát.

A válasz nem is késett, és az idegen így beszélt:

- Ön az arcokban olvas, jeles testvérem, én pedig a jövőben olvasok. Marie-Antoinette büszke teremtés; konok lesz a harcban, és elhullik csapásaink alatt. Lajos Ágost trónörökös jámbor és kegyes; ő elernyed a harcban, és feleségével együtt hal meg, az övéhez hasonló halállal; de annyi bizonyos, hogy mindketten erényükért vagy épp ellenkezőleg, gyengeségükért lakolnak. Most még becsülik egymást, de mi nem hagyunk nekik időt, hogy megszeressék egymást, és egy éven belül gyűlölködni fognak. Egyébként, testvéreim, miért tanakodnánk, hogy merről jön a fény, hiszen ez a fény nekem már megjelent: hiszen ez okból jövök Keletről, mint a pásztorok, a csillag útmutatása szerint, mely hírül adja a második feltámadást. Holnap munkához látok, s az önök közreműködésével húsz esztendőt kérek feladatunk teljesítéséhez; húsz esztendő elég lesz, ha egyesült erővel haladunk a közös cél felé.

- Húsz esztendő - mormolták a fantomok -, ez nagyon sok!

A Nagy Kofta odafordult az elégedetlenkedőkhöz.

- Igen, kétségtelenül nagyon sok ez annak - mondta -, aki azt képzeli, hogy egy eszmét csak úgy el lehet pusztítani, mint egy embert, Jacques Clément tőrével vagy Damiens bicskájával. Esztelenség!... a tőr megöli az embert, az igaz; de amint a metszőkés acélja egyetlen levágott ág helyébe tíz újat sarjaszt a törzsből, úgy támasztaná fel a tőr a sírjába tett királyi hulla helyébe XIII. Lajost, az elhülyült zsarnokot; XIV. Lajost, a nagyeszű kényurat; XV. Lajost, híveinek könnyel és vérrel öntözött bálványát, akár azokat a borzalmas istenségeket, amelyek - láttam Indiában - részvétlen mosollyal tiporják szét a szekerük kerekeire virágfüzéreket hajító asszonyokat és gyermekeket. Hát sokallanak húsz esztendőt azért, hogy a királynak a nevét is kitöröljük harmincmillió ember szívéből, akik a minap még tulajdon gyermekeiket ajánlották föl Istennek a gyermek XV. Lajos életének megmentéséért? Hát azt gondolják, egyszerű vállalkozás meggyűlöltetni Franciaországgal azt a liliomot, amely - sugárzón, mint az ég csillaga, bódítón, mint az igazi liliom - egy évezreden át fényt, irgalmat, győzelmet vitt a világ négy tája felé? Próbálják meg, testvéreim, próbálják meg: én nem húsz esztendőt kínálok önöknek, hanem egy évszázadot!

Itt állnak most ziláltan, reszketve, egymásnak is ismeretlenül; egyedül én tudom mindannyiuk nevét; egyedül én becsülöm - hogy egészet formáljak belőlük - szétforgácsolt kiválóságaikat; egyedül én vagyok a lánc, amely egyetlen nagy testvéri körbe fogja valamennyiüket. Nos, figyeljenek rám, filozófusok, közgazdák, metafizikusok, én azt akarom, hogy azokat az eszméket, amelyeket titkon suttognak el a családi körben, amelyeket ijedt szemmel vetnek papírra ódon tornyaik homályában, amelyeket titkon mondanak el egymásnak, tőrrel a kezükben, hogy nyomban ledöfjék az árulót vagy a becstelent, aki a kelleténél hangosabban ismételné meg szavaikat, azt akarom tehát, hogy ezeket az eszméket hangosan hirdessék az utcán, kinyomtassák fényes nappal, terjesszék Európa-szerte békés hírvivők útján, vagy ha nem megy, ötszázezer szuronyos katonával, akik harcra kelnek, a szabadság bajnokaiként, és a zászlóikra ezeket az eszméket írják; végül, azt akarom, hogy önök, akik most megremegnek, ha a londoni Towerről vagy az inkvizíció tömlöceiről hallanak, a Bastille nevében, amellyel majd szembeszállok, mindnyájan szánakozva nevessenek majd, amikor e szörnyűséges börtönök romjain taposunk, s asszonyaink és gyermekeink táncra kerekednek fölöttük. Ámde mindehhez elkerülhetetlen a halál, nem a zsarnok, hanem a zsarnokság halála, elkerülhetetlen az egyház hatalmának megtörése, elkerülhetetlen minden társadalmi egyenlőtlenség megszüntetése, elkerülhetetlen, végezetül, az arisztokratikus kasztrendszer megsemmisítése és a feudális birtokok felosztása. Húsz esztendőt kérek, hogy leromboljak egy korhadt világot, s újat építsek a helyébe, húsz esztendőt, azaz húsz másodpercet az örökkévalóságból, és önök ezt sokallják!

Hosszan hangzó, bámuló és helyeslő moraj kelt a komor próféta szónoklata nyomán. Nyilvánvaló volt, hogy megnyerte az európai gondolat e titokzatos megbízottainak teljes rokonszenvét.

A Nagy Kofta élvezte egy pillanatig diadalát; aztán, teljes győzelmét látva, újra megszólalt:

- Most pedig, testvérek, most, hogy barlangjában akarom meglepni az oroszlánt; most, hogy életemet felteszem a világszabadságra, lássuk, ki mire hajlandó az ügy sikeréért, amelyre életünket, vagyonunkat és szabadságunkat tettük? Ki mire hajlandó? Halljuk! Azért jöttem ide, hogy ezt önöktől megkérdezzem.

Ünnepélyes, ijesztő csönd követte szavait. A sötét teremben csupa mozdulatlan fantom; elmerülten töprengtek húsz trón megdöntésének zord gondolatán.

A hat főember kivált a csoportokból, és néhány percnyi tanácskozás után visszatért a legfőbb vezetőhöz.

Elsőnek az elnök szólalt meg.

- Én Svédországot képviselem - mondta. - Svédország nevében felajánlom a Wasák trónjának megdöntésére azokat, akik a Wasákat trónra emelték, s ezenfelül százezer ezüsttallért.

A Nagy Kofta elővette a könyvecskéjét, és följegyezte a felajánlást.

Ezután az elnök balján álló szólalt meg.

- Engem - mondta - az ír és a skót körök küldtek, s nem ígérhetek semmit Anglia nevében, amely ellen égő lelkesedéssel megyünk harcba; ámde a szegény Írország nevében, valamint a szegény Skócia nevében felajánlok háromezer embert és évi háromezer koronát.

A legfőbb vezető ezt a felajánlást is az előzőhöz írta.

- Hát ön? - kérdezte a harmadik főembert.

- Én - szólalt meg emez, akinek izmos termetén és tetterőtől duzzadó alakján megfeszült a beavatottak testét borító, kényelmetlen lepel -, én Amerikát képviselem, ahol minden egyes kavics, minden fa, minden csepp víz, minden csepp vér a forradalomé. Ami aranyunk van, odaadjuk, ami vérünk van, kiontjuk; ám cselekedni csak akkor tudunk, ha szabadok leszünk. Jelenleg: megosztva, karámba zárva, megbélyegezve, olyanok vagyunk, mint egy óriási lánc, széttépett láncszemekkel. Ha egy mindenható kéz egybeforrasztaná a két első láncszemet, a többi már magától összeforrna. Nálunk kellene kezdeni a munkát, érdemes mester. Ha a franciákat meg akarja szabadítani a királyságtól, előbb bennünket szabadítson fel az idegen elnyomás alól.

- Így legyen - válaszolt a Nagy Kofta -: elsőnek önök szabadulnak majd fel, Franciaország segítségével. Isten így szólott minden nyelven: "Segítsétek egymást!" Várakozzék. Önnek nem kell majd hosszú ideig várakoznia, testvérem, erről kezeskedem.

Azzal Svájc küldöttéhez fordult.

- Én csak személyes hozzájárulásomat ígérhetem - mondta az. - Köztársaságunk fiai régóta szövetségesei a francia monarchiának. Marignan és Pavia óta neki adják el a vérüket; megbízható szatócsok: amit eladtak, szállítják. Most először kell szégyenkeznem, érdemes nagymester, törvénytisztelő mivoltunk miatt.

- Rendben van - válaszolta a Nagy Kofta -, győzünk majd nélkülük és ellenükre. Ön következik, Spanyolország küldötte.

- Én szegény vagyok - mondta ez -, csak háromezer testvért ígérhetek; de mindegyikük évi ezer reál hozzájárulást jelent. Spanyolország rest ország, ahol az ember elalszik a gyötrelmek ágyán is, csak aludhassék.

- Jól van - mondta a Kofta. - Hát ön?

- Én - mondta a megszólított -, Oroszországot és a lengyel köröket képviselem. Testvéreink elégedetlenkedő gazdagok és örökös munkára és korai halálra kárhoztatott nincstelen jobbágyok. A jobbágyok nevében semmit sem ígérhetek, mivel nincsen semmijük, még az életük sem övék; de háromezer gazdag nevében felajánlok fejenként és évente húsz Lajos-aranyat.

A többi küldött is sorra került; egy-egy kis királyságot, nagyfejedelemséget vagy szegény államot képviselt mindegyikük; és mindegyik fölíratta felajánlását a legfőbb vezető könyvecskéjébe, s esküvel fogadta, hogy megtartja, amit ígért.

- Mostantól fogva - mondta a Nagy Kofta -, a három betűvel rövidített jelmondat, amelyről felismertetek az imént, s amelyet már ismernek a világ egyik felén, el fog terjedni a világ másik felén is. Viselje e három betűt minden beavatott nemcsak a szívében, hanem a szíve fölött is, mert mi, a Keleti és a Nyugati Páholyok Nagymestere, ezennel megparancsoljuk a liliomok irtását. Megparancsolom neked, svéd testvér, neked, skót testvér, neked, amerikai testvér, neked, svájci testvér, neked, spanyol testvér, és neked, orosz testvér, LILIA PEDIBUS DESTRUE.^[1]

A csarnok mélyén olyan dübörgő éljenzés tört ki, mint a tenger harsogása, s vészjóslón morajlott tovább a hegy gyomrában.

- Most pedig, az Atya és a mester nevében, távozzatok - mondta a legfőbb vezető, miután elült a moraj -, sorban vonuljatok el a föld alatti folyosókon, melyek a Mennydörgő-hegy kőfejtőihez vezetnek, s részben a folyón, másrészt az erdőn, a többiek a völgyön át, napkelte előtt oszoljatok el. Viszontláttok még egyszer: a végső győzelem napján. Induljatok!

Beszédét szabadkőműves-mozdulattal zárta, amelyet csak a hat főember értett meg, akik ott maradtak a Nagy Kofta körül, miután az alacsonyabb rangú beavatottak eltávoztak.

Ekkor a legfőbb vezető félrevonta a svédet.

- Swedenborg - mondta neki -, te igazi próféta vagy, s Isten az én nyelvemmel mond neked köszönetet. Küldd a pénzt Franciaországba, arra a címre, amit majd megadok.

Az elnök mély tisztelettel hajolt meg, megdöbbenve e delejes látástól, mely fölfedte nevét a Nagy Kofta előtt.

- Köszöntelek, derék Fairfax - folytatta -, méltó fia vagy atyádnak. Add át üdvözletem Washingtonnak, mihelyt írsz neki.

Fairfax is meghajolt, és követte Swedenborgot.

- Jöjj, Paul Jones - szólt a Kofta az amerikaihoz -, jöjj, remekül beszéltél; el is vártam tőled. Ott lesz a helyed Amerika hőseinek sorában. Országod s jómagad álljatok készen az első jelre.

És az amerikai, mintha az istenség lehelete csapta volna meg, borzongva távozott.

- Te pedig, Lavater - folytatta a kiválasztott -, hagyj fel az elméletekkel, mert itt a cselekvés ideje; ne azt tanulmányozd, hogy mi az ember, hanem hogy mivé lehet. Eredj, és jaj a testvéreidnek, akik ellenünk szegülnek, mert a nép haragja viharos lesz és pusztító, akár Istené!

A svájci küldött remegve hajolt meg s eltávozott.

- Hallgass rám, Ximénes - fordult oda a Kofta a spanyolországi küldötthöz -, te nagyon buzgó vagy, de kicsinyhitű; országod alszik, mondod; alszik, mert nem rázzák fel. Ugyan már, Kasztília ma is Cid hazája!

Az utolsó is előbbre lépett, de még három lépést sem tett, amikor a Kofta egy kézmozdulattal megállította.

- Te, oroszországi Scieffort, egy hónapon belül áruló leszel; de egy hónap múlva már nem vagy az élők sorában.

A moszkvai küldött térdre hullott; de a Nagy Kofta fenyegető mozdulattal felparancsolta, s a jövő elítéltje kitámolygott.

Ekkor, hogy magára maradt ez a különös férfi, akit e dráma főszereplőjeként mutattunk be, körülnézett, s látva, hogy a díszterem üres és néma, begombolta hímzett gombházas fekete bársonykabátját, fejébe húzta a kalapját, kinyitotta a titkos rugóra járó bronzkaput, amely jöttekor becsapódott a háta mögött, s úgy ereszkedett le a hegyszorosba, mint aki ismerős vidéken jár; beért az erdőbe, jóllehet sem kalauza, sem fáklyája nem volt, olyan biztonsággal vágott át rajta, mintha láthatatlan kéz vezérelné. Amikor a túlsó oldalon kiért az erdősávból, kereste a lovát, s hogy nem látta, hallgatózott: úgy rémlett, távoli nyerítést hall. Ekkor trillázó füttyszó hangzott fel az utas ajkán. Egy perc múlva odanyargalt hozzá a Dzserid a sötétben, olyan volt ez a hűséges és engedelmes paripa, mint egy vidám kutya. Az utas könnyedén a nyeregbe vetette magát, s ló és lovasa sebesen nyargalva, egy szempillantás alatt eltűnt a sötét hangafű közt, amely a Mennydörgő-hegy ormától Danenfelsig beborítja a tájat.

Az imént elbeszélt jelenet után egy héttel, délután öt óra tájban, egy négylovas hintó, amelyet két postakocsis hajtott, kelt útra a Nancy és Metz között fekvő Pont-à-Mousson városkából. Az imént váltott lovakat a postafogadóban, s bár a vendégszerető fogadósné, aki a háza küszöbéről figyelte a megkésett utasokat, barátságosan marasztalta őket, a hintó folytatta útját Párizs felé.

Alighogy a négy ló a súlyos alkotmánnyal eltűnt az utca fordulójában, az a húsz gyerkőc s vagy tíz kíváncsi fehérnép, akik a hintó köré sereglettek arra a pár percre, amíg a váltás megtörtént, most zsivajogva és fejcsóválva tértek meg otthonukba, ki jót mulatva, ki meg elképedve a látottakon.

Annyi bizonyos, hogy ehhez a hintóhoz fogható alkalmatosság eddigelé nem járt még azon a hídon, amelyet idestova ötven esztendeje a jó Stanislas király veretett a Moselle két partja közé, hogy megkönnyítse az utazást tenyérnyi királyságából Franciaországba. Nem keltettek ekkora feltűnést még azok a különös elzászi társzekerek sem, amelyek a kétfejű csudaszörnyeket, a táncoló medvéket s a vásári komédiásoknak - a civilizált országok cigányainak - vándorseregét szállították oda Phalsbourg-ból.

De nem is kellett ahhoz valakinek csúfolódó kedvű, pajkos gyereknek vagy minden lében kanál, kandi vénasszonynak lennie, hogy szájtátva álljon meg ennek az otromba járműnek a láttán, amely négy, azonos átmérőjű kerekén s erős rugóin oly sebesen haladt, hogy indokolt volt a nézők szájáról elröppenő felkiáltás:

- Ilyen gyors postakocsit az öregapám se látott!

Kedves olvasóink, akik - szerencséjükre - szintén nem láthatták, engedjék meg, hogy most részletesen leírjuk. Először is, a főhintó (főhintót kell mondanunk, mivel volt előtte egy kétkerekű bricskaféle is), egyszóval, a főhintó világoskékre volt mázolva, s címertábláin, a mesterien egymásba fonódó J és B betűk fölött, elegáns bárói korona ékeskedett. Fehér muszlinfüggönnyel takart két ablak, hangsúlyozzuk, ablak, nem pedig kocsiajtó, bocsátotta be a fényt a hintó belsejébe; ám ezek az ablakok, közönséges halandó számára jószerivel láthatatlanul, a kocsiszekrény elülső falába voltak vágva, s a bricskába nyíltak. Egy rács szolgált arra, hogy egyrészt érintkezni tudjanak a hintó belsejében ülő személlyel, másrészt, hogy neki lehessen támaszkodni - amit e védőalkalmatosság nélkül nem lehetett volna megtenni -, szóval, hogy neki lehessen támaszkodni az ablaküvegnek, amelyet az említett függöny takart. A hátsó hintószekrény, ennek a különös járműnek láthatólag a fontosabbik része, amely nyolc láb hosszú és hat láb széles lehetett, csak ezeken az ablakokon át kapott fényt, levegőt pedig egy üvegezett szellőztetőnyíláson; végezetül, hogy teljessé tegye a járókelők szeme elé táruló furcsaságok sorát, egy bádogcső, mely jó lábnyira kinyúlt a tető fölé, kékes füstgomolyokat pöffentett az ég felé, amelyek halványuló csíkokban húztak tova, majd fodrozódva terültek szét a sebesen robogó kocsi légörvényében.

Ha manapság találkoznánk efféle csudadologgal, egyszerűen arra gondolnánk, hogy megint valami újabb találmányt látunk, amelyben a feltaláló ügyesen párosította a gőzerőt a lovak erejével.

A dolog annál is valószínűbb lenne, mivel - mint már említettük - a kocsi előtt négy ló volt két postakocsissal, hátulra meg csupán egy ló volt kötve kötőfékkel. A ló szépen ívelt kis feje, karcsú lába, keskeny szügye, sűrű sörénye és lobogó farka az arabs telivér jellegzetes ismertetőjegyeit mutatta; a mén fel volt szerszámozva, ami arra vallott, hogy e Noé bárkájának valamelyik titokzatos utasa olykor-olykor - ha kedve szottyant egy kis sétalovaglásra - a kocsi mellett nyargalászott, amely nyilván nem lett volna képes ekkora sebességre.

Pont-à-Moussonban egy fehér és izmos kéz nyúlt ki a kettős bőrfüggöny alól - amely majdnem olyan szorosan födte elölről a bricskát, mint a muszlinfüggönyök a hintószekrényt -, és a viteldíjjal együtt dupla bért nyomott a markába az előző állomás kocsisának.

A postakocsis lekapta a sapkáját, s elkerekedett szemmel hálálkodott:

- Köszönöm, nagyságos uram.

Egy érces hang német nyelven válaszolt (olykor hallani még ezt a nyelvet Nancy környékén, noha beszélni már nem beszélik):

- Schnell! Schneller!

Ami lefordítva annyit tesz, hogy:

- Gyorsan! Gyorsabban!

A postakocsisok úgyszólván minden nyelven értenek, kivált, ha a hozzájuk intézett szavakat holmi fémes zengzetek is kísérik, amikre ez az emberfajta - az utasok előtt egyáltalán nem ismeretlen ez a jelenség -, egyszóval, amikre ez az emberfajta fölöttébb fogékony; ennélfogva a két újabb postakocsis is megtett minden tőle telhetőt, hogy ügetésre sarkallja a lovakat, s végül, nagy erőfeszítés árán, amely inkább az ő karjuknak, semmint a lovak lábának vált becsületére, sikerült a makacskodásba belefáradt lovakat igen tisztességes ügetésre fogniuk, úgyhogy alkalmasint két és fél, három mérföldet is megtettek óránként.

Hét óra tájt, Saint-Mihielben, lovat váltottak; a függönyön át ugyanaz a kéz adta ki a megtett út díját, s ugyanaz a hang ismételte meg korábbi parancsát.

Mondani is fölösleges, hogy a különös hintó ugyanolyan feltűnést keltett itt is, mint Pont-à-Moussonban, kivált, hogy a leszálló alkonyatban még kísértetiesebbnek hatott.

Saint-Mihiel után kezdődik a hegyvidék. Innentől kezdve az utasoknak bele kellett törődniük, hogy csak lépésben haladnak; félórába is beletelt, mire úgy-ahogy megtettek egynegyed mérföldet.

Az emelkedő tetején a kocsisok megálltak, hogy a lovaik kifújják magukat egy kicsit, s a bricska utasai, föllebbentve a függönyt, messzire elláthattak, jóllehet az esti pára már kezdte ellepni a tájat.

Az idő, mely délután három óráig derült volt és meleg, estére fojtóvá vált. Egy délről jövő hatalmas, fehér felhő, mely mintha makacsul követte volna a kocsit, már-már úgy látszott, hogy eléri őket még Bar-le-Duc előtt, ahol a kocsisok, csak úgy találomra, meg akartak szállni éjszakára.

Az összeszűkülő út, amelyet egyik oldalról a hegy, másikról egy meredek rézsű szegélyezett, a völgynek tartott, amelynek alján látszott a kanyargó Meuse folyó; az út vagy egy fél mérföldön át olyan meredeken lejtett, hogy istenkísértés lett volna másként, mint lépésben leereszkedni rajta; ezért a kocsisok nagyon óvatosan hajtottak, amikor újból megindultak.

A felhő megállás nélkül hömpölygött előre, s mivel terjedelmes volt, és szinte a földet súrolta, mindjobban szétterült, magába gyűjtve a talajból fölszálló párákat is; látni lehetett, hogy baljós, fakó fehérségével mint taszítja félre a többi kékes felhőt, amelyek igyekeztek szélirányba állni, akár ütközetkor a hajók.

Majd a nagy felhő, mely a tengerár sebességével vette birtokába az égboltot, magába nyelte a nap utolsó sugarait is: ónos, fakó fény szivárgott le kínnal-keservvel a földre, és a halkan zizegő lombokat, bár a levegőben szellő sem lebbent, lassan feketébe vonta a lebukó napot követő első árnyék.

A párába hirtelen villám hasított, az égbolt tűznégyszögekre hasadozott, és a rémült szem beleláthatott a mennybolt mérhetetlen mélységébe, mely olyan tüzes volt, mint a pokol feneke.

Ugyanabban a pillanatban mennydörgés görgött, fától fáig, végig az erdőn, amelyben az út vezetett, megrázta a földet is, és a nagy fehér felleg úgy megugrott tőle, mint egy megvadult paripa.

A kocsi megállás nélkül gördült tovább, kéménye szakadatlanul löködte a füstgomolyagokat; csak éppen a füstje, mely feketének indult, vált áttetszőbbé, opálszínűvé.

Ezenközben az ég rohamosan sötétedett; a kis szellőzőnyílásban fellobbant a fény, majd megállapodott; a guruló ketrec lakója, nyilvánvalóan mit sem sejtve a külvilág eseményeiről, megtette intézkedéseit a sötétség ellen, hogy ne kelljen abbahagynia munkáját.

A kocsi a fennsíkon haladt, s még nem kezdte meg az ereszkedést, amikor egy újabb mennydörgés, az előbbinél hevesebb és fémesebb csengésű, megnyitotta az egek csatornáját; először kövér cseppekben hullott az eső, majd hamarosan olyan sűrűn ömlött, mintha nyílzáport zúdítottak volna le az égből.

A kocsisok láthatólag azon tanakodtak, mitévők legyenek, a kocsi megállt.

- Na, mi az - kérdezte az előbbi hang, ezúttal kifogástalan franciasággal -, mi az ördögöt csinálnak?

- Azon tanakodunk, menjünk-e tovább - mondták.

- Talán ezt inkább tőlem, s ne egymástól kérdezzék - válaszolta a hang. - Indulás!

Parancsa olyan határozottan s olyan félreérthetetlenül csengett, hogy a kocsisok szót fogadtak, s a hintó megindult a lejtőn.

- Na végre! - szólt ismét a hang. S az előbb föllebbentett bőrfüggöny visszacsapódott, ismét elválasztva az utasokat az előfogattól. Azonban az út, mely amúgy is agyagos volt és nedves, a szakadó esőben teljesen felázott, és olyan csúszós lett, hogy a lovak megmakacsolták magukat, s egy tapodtat sem mentek tovább.

- Uram - szólalt meg a rudason ülő hajtó -, lehetetlen továbbmenni.

- Aztán miért? - kérdezte az ismerős hang.

- Mert a lovak nem mennek: csúsznak.

- Mennyire vagyunk az állomástól?

- Jaj, nagyon messze, uram; négy mérföldre.

- Ide figyelj, kocsis! Veress ezüstpatkót a lovaidra, majd húznak akkor - mondta az idegen, s a függönyt félrevonva odanyújtott négy darab hatfrankos tallért.

- Uraságod nagyon jószívű - mondta a kocsis, és hatalmas markába zárta, majd bő csizmája szárába csúsztatta a tallérokat.

- Az úr mondott valamit, ha jól hallottam - szólt oda a második hajtó, aki meghallva a lecsúszó hatfrankos tallérok ezüstös csengését, maga sem akart kimaradni ebből a szép haszonnal kecsegtető társalgásból.

- Igen, azt mondta, hogy menjünk már.

- Talál valami kivetnivalót az óhajomban, barátocskám? - kérdezte az utas barátságos, de határozott hangon, amely jelezte, hogy ebben a dologban nem tűr ellentmondást.

- Én nem, uram, hanem a lovak; nézze, nem mennek tovább.

- Hát a sarkantyú mire való? - kérdezte az utas.

- Nem mennek, uram, ezek egy lépést sem, még ha a hasukba vágom is a sarkantyúmat; csapjon belém a sistergős istennyila, ha...

A kocsis nem fejezhette be az istenkáromlást: egy vakító villám iszonyú dördüléssel vágott a szavába.

- Nem keresztény embernek való idő ez - mondta a jóember. - Jaj, uram, nézze, nézze! A kocsi elindult; öt perc se telik bele, és gyorsabban fog menni, mint szeretnénk. Uram Jézus! Gurulunk, nincs segítség!

És valóban, a súlyos kocsi, mely olyan erővel nyomta a lovak farát, hogy az állatok, nem tudva megvetni lábukat, nem bírták visszatartani, nekilódult a lejtőn, s növekvő sebességét a meghatványozódó teher csakhamar féktelen vágtatássá fokozta. A lovak megvadultak a fájdalomtól, s a fogat nyílsebesen szállt lefelé a sötét meredélyen, szemlátomást közeledve a szakadékhoz.

Az utasnak most már nemcsak a hangja hallatszott a kocsiból, hanem a feje is megjelent.

- Mit csinálsz, te szerencsétlen? Megölsz mindnyájunkat! Balra a szárat! Balra, ha mondom!

- Szeretném látni az urat a helyemben! - fakadt ki a megrémült kocsis, aki iszonyatos erőfeszítéssel hiába próbált úrrá lenni megvadult lovain.

- Joseph! - sikoltott egy női hang, amely most hangzott fel első ízben. - Segítség! Joseph! Segítség! Szűzanyám!

A veszély valóban olyan fenyegető, olyan irtózatos, olyan végzetes volt, hogy már csak az Istenanyához lehetett segítségért folyamodni. Az önnön súlyától guruló kocsi, melyet nem irányított szilárd kéz, egyre közelebb ért a szakadékhoz, az első két ló egyike már valósággal ott lógott a mélység fölött; még három kerékfordulat, és ló, kocsi, lovas mindenestül lezuhan, darabokra törik, megsemmisül: ám ekkor az utas a bricskából a kocsirúdra ugrott, a kabátja gallérjánál és a nadrágja övénél fogva megragadta a hajtót, olyan könnyedén fölemelte, mintha gyerek volna, s tízlépésnyire hajítva onnét, a nyeregben termett, megmarkolta a gyeplőket, és mennydörgő hangon rárivallt a második hajtóra:

- Balra! Balra, te zsivány! Mert különben szétloccsantom az agyadat!

A parancs csodát tett; a két első lovat hajtó kocsis, akinek még a fülében csengett szerencsétlen társának üvöltése, emberfölötti erőfeszítéssel visszarángatta a kocsit az út közepére, amiben az utas is derekasan segített neki; ott vágtatott tovább a kocsi olyan sebesen és dübörögve, mint a mennydörgés, amellyel szinte versenyre kelt.

- Vágta! - kiáltott az utas. - Vágta! Ha lassítsz, agyonváglak, a lovaiddal együtt!

A hajtó megértette, hogy ez nem üres fenyegetés, ezért összeszedte minden erejét, s a kocsi rémületes sebességgel robogott lefelé; ha valaki látja a sötét éjszakában, félelmetes dübörgésével, lángoló kéményével, fojtott zokogásával, bizonyára azt hiszi, hogy a sátán szekerét látja, melyet kísértetlovak repítenek tova, s az orkán hajtja maga előtt.

Az utasok alig kerültek ki az egyik veszedelemből, máris itt volt a másik. A völgybe lecsüngő elektromos felhőnek szinte szárnyai nőttek, s versenyt száguldott a lovakkal. Az utas néha-néha felpillantott; s kivált amikor villám hasított a homályba, a fényénél látni lehetett arcán a nyugtalanságot, amelyet leplezni sem igyekezett; nem is volt ott senki, hogy lássa, hacsaknem az Isten. Egyszerre csak, abban a pillanatban, amikor a kocsi leért a lejtő aljába, s a lendület ugyanolyan sebességgel sodorta tovább a sík talajon, a hirtelen légmozgás összevegyítette a kétféle elektromosságot, s a felhő süketítő csattanással szakadt ketté, hogy dörgés és villámlás egyszerre sújtson le. Először ibolyaszín, majd zöldes, végül fehér tűzár borította el a lovakat; a rudas és a nyerges felágaskodott, s a kénszagú levegőt kapálta; az ostorhegyes meg a gyeplős úgy rogyott le, mintha kifutott volna a föld a lábuk alól; de a gyeplős szinte ugyanabban a pillanatban fölállt, s megérezve, hogy az istrángja elszakadt, elragadta lovasát, s eltűnt vele a sötétben, miközben a hintó még elgurult vagy tízlépésnyire, s ott megakadt a villám sújtotta ló hullájában.

Az eseményt a kocsiban utazó nő szívet tépő sikoltozása kísérte.

Egy pillanatra olyan zűrzavar támadt, hogy egyikük sem tudta, holt-e vagy eleven. Az utas is csak tapogatta magát, vajon megvan-e még.

Megvolt, méghozzá épségben; a felesége azonban elalélt.

Ámbár az utas sejtette, hogy mi történt, mivel a bricskából hallatszó sikoltozást egyszeriben síri csend váltotta föl, első gondja mégsem a jajveszékelő asszony volt.

Mihelyt szilárd talajt érzett a lába alatt, máris futott a hintó végébe.

Ott volt az a szép arabs telivér, amelyről már szólottunk, s ijedten, megbokrosodva, ágaskodva, szinte szálanként meredező sörénnyel, pattanásig feszítette a kötőfékjét, s vadul rángatta az ajtót, amelynek a gombjához hozzá volt kötve. Végül a büszke paripa kimeredő szemmel, habos szájjal, hiába erőlködve, hogy elszabaduljon, valósággal megmerevedett a vihar borzalmában, s amikor gazdája a szokott füttyentés kíséretében meg akarta veregetni a tomporát, felágaskodott, s olyan riadtan nyerített, mintha nem ismerné meg.

- Na még csak ez az ördöngös ló hiányzott - dörmögte egy fojtott hang a hintó belsejéből -; verje átok ezt a dobrokoló bestiát!

Aztán türelmetlenül és fenyegetőn csattant fel a hang, arab nyelven:

- Nhe gullakc hogud shaked haffrit!^[2]

- Ne haragudjék a Dzseridre, mester - mondta az utas, és eloldva a lovat, a hintó hátsó kerekéhez kötötte; - megijedt, ennyi az egész, és, szó ami szó, volt is mitől.

Azzal kinyitotta a hintó ajtaját, leeresztette a felhágót, föllépett a hintóba, s behúzta maga mögött az ajtót.

Az utas ekkor egy szürke szemű, horgas orrú, reszketeg, de fürge kezű aggastyánnal találta magát szemközt, aki belesüppedve egy öblös karszékbe, jobbjával egy vaskos pergamen kéziratot lapozgatott, amelynek címlapján az volt, hogy La Chivre del Gabinetto, baljában pedig egy ezüst habszedő kanalat fogott.

Ez a viselkedés, ez a foglalatosság, ez az agyonbarázdált, mozdulatlan arc, amelyben mintha csak a száj meg a szem lett volna eleven, egyszóval, ez az egész jelenség, amely bizonyára meghökkenti az olvasót, az idegennek szemmel láthatóan megszokott dolog volt, mert még csak körül sem tekintett, holott a kocsi e részének berendezése megért volna egy pillantást.

Három fal - mint emlékezünk rá, az aggastyán így nevezte a hintó oldalát -, három könyvesrekeszekkel elborított fal fogta körül a karszéket, e különös személy állandó és egyetlen ülőhelyét, a könyvek fölé erősített fapolcocskákon megszámlálhatatlan üvegcse, kehely és fatokokba rendezett kis doboz sorakozott, akár a porcelán- és üvegholmi egy tengerjáró hajón: az aggastyán, aki láthatólag ahhoz szokott, hogy maga szolgálja ki magát, valamennyi rekeszt és polcot elérhette guruló karszékéből, amelyet egy oldalra nyúló emelőkarral egymaga szabályozott föl vagy le, amikor helybe ért.

A szoba, nevezzük így ezt a fülkét, nyolc láb hosszú, hat láb széles és hat láb magas volt; az ajtóval szemben, az üvegcséken és a lombikokon kívül, a be- és kijárásra szabadon hagyott negyedik oldal közelében alacsony kályha állt, szikrafogóval, fújtatóval és vasrostéllyal; ebből a kályhából, amelyen most egy fehérre izzított tégelyben valami folyadék fortyogott, szóval, ebből a kályhából szállt fel a tetőn kinyúló kéményen át az a titokzatos füst, amelyet magunk is láttunk, s amelyet szájtátva bámult minden ország minden rendű és rangú lakosa.

Ezenkívül, a padlón festői összevisszaságban heverő üvegcsék, dobozkák, könyvek és füzetek között, rézcsipeszeket, különféle folyadékokban ázó széndarabkákat, egy félig töltött nagy vizeskorsót s a tetőről madzagokon függő növénycsomókat lehetett látni, egy részük olyan friss volt, mintha előző nap szedték volna, a többi olyan fonnyadt, hogy legalább százesztendősnek látszott.

A helyiségben átható bűz terjengett, egy kevésbé ijesztő vegykonyhában illatnak mondták volna.

Az aggastyán, éppen amikor az utas belépett, hihetetlen ügyesen és fürgén a kályhához kormányozta magát, s áhítatos figyelemmel kezdte leszedni a folyadék habját; aztán, hogy a belépő elvonta a figyelmét, jobbjával a fejébe nyomta hajdan fekete bársonysapkáját, mely fülcimpáig burkolta a fejét, s amely alól néhány ezüstösen csillogó, fehér hajtincs kandikált ki, és figyelemre méltó erővel húzta ki a karszék kereke alá szorult vattázott selyemkaftánját, amelyet az évtizedes használat kifakított, elnyűtt, de mindenekelőtt rongyossá foszlatott.

Az aggastyán láthatólag nagyon rossz kedvében volt, s míg a kotyvalékáról szedegette a habot, meg a kaftánját húzkodta, zsémbesen dörmögte:

- Megijedt az az átkozott bestia, de mitől, ha szabad kérdeznem? Rángatta az ajtómat, megbillentette a kályhámat, s az elixíremnek jó negyedrésze a tűzbe ömlött. Acharat! Ha Istent ismer, eressze szélnek ezt a bestiát az első sivatagban, amelyen áthaladunk.

Az utas mosolygott.

- Először is, mester - mondta -, nem megyünk már át több sivatagon, mivel francia földön járunk, másrészt meg nem ereszthetek csak úgy szélnek egy paripát, amelyet ezer aranyért vásároltam, s amelynek egyébként sincsen ára, mivelhogy az Al-Borach törzséből származik.

- Ezer arany, ezer arany! Ha akarja, megadom azt az ezer aranyat vagy amennyit ér. Nekem több mint egymillióba kerül a maga lova, arról nem is szólva, hogy mennyivel rövidíti meg az életemet.

- De hát végtére is, mit csinált megint ez a szegény Dzserid? Hadd halljam!

- Hogy mit csinált? Hát azt, hogy néhány percen belül már forrt volna az elixírem, s nem futott volna ki belőle egy csepp sem, amit ugyan sem Zoroaszter, sem Paracelsus nem említ, Borri azonban nyomatékosan ajánl.

- Semmi baj, drága mester, még néhány másodperc, és elixírje felforr.

- Már hogy forrna fel, nézzen ide, Acharat! A tüzem, mintha megátkozták volna, kialszik, valami hull rá a kéményből, csak tudnám, mi az.

- Én tudom, hogy mi hull a kéményből - mondta a tanítvány nevetve -, víz.

- Micsoda? Víz? Hogyhogy víz? Hisz akkor odavan az elixírem! Kezdhetem az egészet elölről! Mintha ki tudja mennyi időm volna! Istenem! Istenem! - sopánkodott az öreg tudós, s kétségbeesetten emelte kezét az égnek. - Víz! És miféle víz, Acharat, ha szabad tudnom?

- A legtisztább mennyei víz, mester; szakad az eső, nem vette még észre?

- Hát észreveszek én valamit, amikor dolgozom? Víz!... Szóval ez volt az!... Látja, Acharat, ez nagy megpróbáltatás szegény lelkemnek! Hát hogyne! Egy fél éve könyörgök kéményfedőért... Fél éve!... Mit beszélek?... Egy éve. De magának kisebb gondja is nagyobb ennél... holott magának nincs is egyéb gondja, mivel még fiatal. S mi történik a maga hanyagsága miatt? Ma az eső, holnap a szél dönti halomra számításaimat, s teszi tönkre a művemet; pedig igyekeznem kell, Jupiterre! Maga is tudja, hogy közeleg a napom, s ha nem vagyok készen arra a napra, s nem lelem meg újra az életelixírt, istenhozzád bölcs, öreg Althotas! Július tizenharmadikán lépek a századik évembe, pontosan este tizenegy órakor, s addigra elixíremnek tökéletesnek kell lennie.

- De hiszen úgy látom, pompásan készül, drága mester - mondta Acharat.

- Persze, persze, már szedtem is be belőle, próbaképp; a bal karom, mely úgyszólván béna volt, visszanyerte rugalmasságát; azonkívül megtakarítom a táplálkozásra fordított időt is, mert elegendő, ha csak két-három naponként eszem, s közben életben tart egy-egy kanálnyi elixír, még ha tökéletlen is. Ó, ha belegondolok, hogy talán már csak egyetlen növény, talán csak egyetlen növénynek egyetlen levele hiányzik az elixírem tökéletességéhez! S talán százszor, talán ötszázszor, ezerszer is elhaladtunk már mellette, talán a lovaink lába taposta, a kocsink kereke átment rajta, ó, Acharat! Erről a növényről beszél Plinius, ezt a növényt nem találta még meg senki tudós, vagy nem ismerte fel, mert hiszen semmi nem vész el! Okvetlenül tudakolja majd meg Lorenzától a nevét, ha majd megint révületbe esik!

- Jól van, mester, legyen nyugodt, majd megtudakolom.

- Akárhogy is - folytatta a tudós mély sóhajjal -, az elixírem most odavan, és háromszor két hétbe telik, hogy eljussak ugyanoda, ahol ma voltam, azt ugye tudja? Vigyázzon, Acharat, maga is legalább annyit veszít, mint én, ha egy napon meg találok halni... De mi ez a zaj? A kocsi dübörög?

- Nem, mester, mennydörög.

- Mennydörög?

- Igen, az előbb majdnem agyoncsapott a villám valamennyiünket, de legkivált engem; szerencsére, selyemruha volt rajtam, s az megóvott.

- Na látja - mondta az öregember, s a térdére csapott, mely úgy döngött, mint az üreges csont -, na látja, Acharat, hová juttat a csacskaságaival: azt akarja, hogy villámtól haljak meg, hogy ostobán elpusztuljak a villamos szikrától, amelyet, ha időm engedné, a kályhámba kormányozhatnék és főznék vele; nem elég, hogy ki vagyunk téve az emberek ügyefogyottságából és ostobaságából származó bajoknak, a maga hibájából még az égi bajoktól is szenvedjünk, holott ezeket könnyűszerrel elháríthatjuk.

- Bocsásson meg, mester, de eddig még nem mondta, hogy...

- Hogyhogy? Hát nem fejtettem ki a csúcselméletemet, nem magyaráztam el a kormányozható sárkányomat? Ha készen vagyok az elixírrel, majd még egyszer elmondom; de most, ezt beláthatja, nincsen rá időm.

- Azt hiszi tehát, hogy a villámot meg lehet fékezni?

- Nemcsak hogy megfékezni, hanem oda vezetni, ahová tetszik. Egyszer majd, egyszer majd, ha átlépem a második ötven határát, s nem lesz más dolgom, mint hogy nyugodtan várjam a harmadikat, acélkantárt vetek a villámra, s olyan könnyedén kormányozom, mint maga a Dzseridet. Addig azonban csináltasson fedőt a kéményemre, nagyon kérem, Acharat.

- Majd csináltatok, legyen nyugodt.

- Majd, majd! Mindig ez a majd! Mintha bizony a miénk lenne a jövő. Ó, jaj, sosem fog megérteni! - tajtékzott az öregember, a karosszékében hánykolódva, s kétségbeesetten tördelve a kezét. - Legyen nyugodt!... Azt mondja, legyek nyugodt, de ha három hónapon belül nem tökéletesítem az elixíremet, búcsút mondhatok ennek az árnyékvilágnak. De érjem csak meg azt a második ötvenet, térjen csak vissza a fiatalságom, tagjaim ereje, fürge mozgásom, nem szorulok többé senkire, nem mondják többé nekem, hogy: "majd megcsinálom"; inkább én fogom mondani, hogy "már megcsináltam".

- S elmondhatja ezt végre nagy művünkről is? Gondolt arra is?

- Ó, Istenem, hát persze! S ha olyan biztos volnék az elixíremben, mint amilyen biztosan tudom, hogy meglesz a gyémánt...

- Valóban olyan nagyon bízik benne, mester?

- Valóban, mivel már megcsináltam.

- Már megcsinálta?

- Tessék, nézze meg maga is.

- Hol?

- Ott, abban a kis üvegedényben; ott van, már meg is fogta.

Az utas mohón megragadta a jelzett üvegedényt; egy nagyon finoman csiszolt kis kristálykehely volt az, a fenekét egészen befödte a szinte tapinthatatlan por, amely rátapadt az üveg oldalára is.

- Gyémántpor! - kiáltott fel a fiatal férfi.

- Az bizony, gyémántpor; de nézze csak meg jobban, mi van benne.

- Igen, igen, egy kölesnyi briliáns.

- A nagysága nem számít; majd összetömörítjük a port, csinálunk belőle kendermagnyit, borsószemnyit; de az ég szerelmére, drága Acharat, az ígéretemért cserében azt kérem, hogy szereltessen fedőt a kéményemre s egy hárítót a kocsijára, hogy az eső ne csurogjon be a kéménybe, a villám meg másfelé csavarogjon.

- Jó, jó, legyen nyugodt.

- Már megint ez az örökös legyen nyugodt, amitől az embernek szitkozódni támad kedve. Fiatalság! Bohó fiatalság! Önhitt fiatalság! - kiáltozta gyászos vihogással, kitátva fogatlan száját, amitől mély szemgödrei még feketébbnek látszottak.

- Mester - mondta Acharat -, a tüze kialszik, a tégelye kihűl: mi van abban a tégelyben?

- Nézzen bele.

A fiatal férfi szót fogadott, levette a tégely tetejét, s egy mogyorónyi megüvegesedett széndarabkát talált benne.

- Gyémánt! - kiáltott fel. Majd kisvártatva így folytatta: - Igen, de foltos, tökéletlen, értéktelen gyémánt.

- Mert a tűz kialudt, Acharat; mert nem volt fedő a kéményemen, hallja-e?

- Igazán, bocsásson meg, mester - mondta a fiatal férfi, s ide-oda forgatta a gyémántot, mely hol élénken csillogott, hol elsötétült -: igazán bocsásson meg és egyék valamit, hogy erőre kapjon.

- Fölösleges, két órája vettem be egy kanálnyi elixírt.

- Téved, mester, ma reggel hat órakor vette be.

- No, és most hány óra van?

- Mindjárt délután fél három.

- Jézusom! - csapta össze a kezét a tudós -, megint elmúlt, elrohant, semmivé vált egy nap! Rövidülnek a napok, vagy mi? Már nem huszonnégy órából áll egy nap?

- Ha már enni nem akar, aludjék legalább néhány percet, mester.

- Nos, jól van, alszom két órát: figyelje az óráját, és két óra múlva keltsen fel.

- Megígérem.

- Tudja, Acharat, valahányszor elalszom - mondta az öregember hízelkedő hangon -, mindig attól félek, hogy csak az örökkévalóságban ébredek fel. Fölkelt, ugye? Ne ígérje, esküdjék!

- Esküszöm, mester.

- Két óra múlva?

- Két óra múlva.

Idáig jutottak a beszélgetésben, amikor olyanféle dobogást hallottak az útról, mintha ló vágtatna arra. A dobogást kiáltás kísérte, melyből nyugtalanság és megdöbbenés hallatszott.

- Hát ez meg micsoda megint? - kiáltott fel az utas, és feltépve az ajtót, kiugrott az útra, még a hintó felhágóját sem véve igénybe.

Mi is történt odakint, míg az utas és a tudós beszélgettek a hintóban?

Mondottuk, hogy attól a mennykőcsapástól, amely leterítette a két első lovat, s megvadította a két hátulsót, a bricskában ülő asszonyszemély elvesztette eszméletét.

Néhány pillanatig eszméletlenül feküdt, majd - mivel csak az ijedtség okozta az ájulást - lassacskán felocsúdott. - Ó, édes Istenem - jajveszékelt -, itt vagyok elhagyatva, minden támasz nélkül, nincs emberi teremtmény, aki megszánna!

- Hölgyem - mondta egy félénk hang -, itt vagyok én, ha ugyan valamiben is hasznára lehetek.

Erre a hangra, mely közvetlenül a füle mellett szólalt meg, a fiatal nő fölült, s fejét és karját kidugva a bricska bőrfüggönyén, farkasszemet nézett egy ifjú emberrel, aki a felhágón állott.

- Ön szólt hozzám, uram? - kérdezte.

- Igen, asszonyom - válaszolt az ifjú.

- S felajánlotta a segítségét?

- Igen.

- Először is, mi történt?

- Az történt, asszonyom, hogy a villám majdnem agyonsújtotta önöket, és amikor lecsapott, elszakította az elülső lovak istrángját, azok elszabadultak, s magukkal ragadták a kocsist.

A hölgy nagy nyugtalansággal nézett körül.

- És... aki a hátsó lovakat vezette, az hol van? - kérdezte.

- Felszállt a hintóba, asszonyom.

- Nem esett baja?

- Nem.

- Bizonyos benne?

- Legalábbis teljesen sértetlenül ugrott le a lováról.

- Ó! Áldassék az Úr neve!

És az ifjú hölgy megkönnyebbülten lélegzett fel. - De hát hol tartózkodott ön, uram, hogy most ilyen hirtelen itt termett, s felajánlja a segítségét?

- Amikor meglepett a zivatar, asszonyom, behúzódtam ebbe a sötét mélyedésbe, amely tulajdonképpen egy kőfejtő bejárata, s innen láttam, hogy a kanyarban hirtelen felbukkan egy kocsi, s robogva közeledik. Először azt hittem, elragadták a lovak, de aztán láttam, hogy éppen ellenkezőleg, vaskéz kormányozza őket, amikor hirtelen olyan iszonyatos csattanással sújtott le a mennykő, hogy először azt gondoltam, engem is agyonvágott, s egy pillanatig szinte megsemmisülten álltam ott. Amiről az imént beszámoltam, olyan volt, mint az álom.

- Akkor hát abban sem bizonyos, hogy aki a hátsó lovakat hajtotta, a hintóban van?

- Dehogynem, asszonyom. Közben magamhoz tértem, és tökéletesen jól láttam, hogy fölszáll.

- Győződjék meg róla, kérem, hogy ott van-e még.

- Hogyan?

- Hallgatózzék. Ha bent van a hintóban, két hangot fog hallani.

Az ifjú leugrott a felhágóról, közelebb lépett a hintó oldalához, és hallgatózott.

- Igen, asszonyom - mondta visszalépve -, ott van.

A fiatal hölgy bólintott, mintha ezt mondaná: "Jól van", de aztán tenyerébe temette arcát, mint aki mélyen eltűnődik valamin. Az ifjú ezalatt jól megnézegethette. A fiatal hölgy huszonhárom-huszonnégy éves lehetett, arca barna volt, az a fajta fénytelen barna, amely egészségesebb és szebb a legszebb rózsaszínnél és karmazsinnál. Szép kék szeme, melyet kérdőn emelt az égre, úgy ragyogott, mint két csillag, fekete haja pedig, melyet a kor divatjától eltérően nem rizsporozott, szénfekete hullámokban hullott alá gyöngyházszínű nyakára.

Egyszerre úgy látszott, elhatározott valamit.

- Uram - kérdezte -, hol vagyunk most?

- A strasbourg-párizsi úton, asszonyom.

- És az útnak melyik pontján?

- Két mérföldre Pierrefitte-től.

- Mi az a Pierrefitte?

- Egy kisváros.

- És Pierrefitte-ből hová jut az ember?

- Bar-le-Ducbe.

- Az város?

- Igen, asszonyom.

- Népes?

- Négy-ötezer lelkes, úgy gondolom.

- Van innét valami mellékút, amelyen hamarább el lehet jutni Bar-le-Ducbe, mint a főúton?

- Nincs, asszonyom, legalábbis nem tudok róla.

- Peccato!^[3] - mormolta az asszony, s visszahúzódott a kocsiba. A fiatalember várt egy darabig, hogy vajon az ifjú hölgy tesz-e még fel több kérdést is; de látva, hogy hallgat, ellépett a kocsitól, hogy elmenjen. Mozdulata az asszonyt felriasztotta álmodozásából, mert hirtelen előredőlt a kocsi párkányára.

- Uram - mondta.

Az ifjú hátrafordult.

- Tessék, asszonyom - mondta, s közelebb lépett.

- Még egy kérdést, ha megengedi.

- Parancsoljon.

- Volt egy ló a hintó után kötve?

- Igen, asszonyom.

- Most is ott van?

- Nincs, asszonyom: az, aki felszállt a hintóba, eloldotta, majd a hintó kerekéhez kötötte.

- A lónak sem esett baja?

- Nem hinném, asszonyom.

- Értékes állat, én nagyon ragaszkodom hozzá; szeretném a saját szememmel látni, hogy valóban sértetlen-e; de hogy menjek oda ebben a sárban?

- Idehozhatom a lovat - mondta az ifjú.

- Ó, tegye meg, kérem - kiáltott fel a hölgy -, nagyon hálás leszek érte.

Az ifjú odament a lóhoz, az fölemelte a fejét, és nyerített.

- Ne féljen - szólt oda a hölgy a bricskából -; olyan, mint a kezes bárány.

Aztán halkan szólongatta:

- Dzserid! Dzserid!

A ló nyilván megismerte úrnője hangját, mert kinyújtotta hosszú fejét, s gőzölgő orrlyukaival a bricska felé szimatolt.

A fiatalember közben elkötötte.

De az állat, amint megérezte, hogy gyakorlatlan kéz tartja a szárat, egyetlen rántással kiszabadította magát, iramodott egyet, s máris húsz lépésre volt a kocsitól.

- Dzserid! - mondta újra az asszony a legszelídebb hangján. - Dzserid, gyere ide!

Az arabs mén megrázta nemes fejét, hangosan szedte a levegőt, s kényeskedve, mintha zeneszóra lépkedne, közeledett a bricskához.

A hölgy félig kihajolt a bőrfüggöny mögül.

- Gyere ide, Dzserid, gyere ide! - hívogatta.

Az állat pedig engedelmesen odahajtotta fejét a becézésre nyújtott kéznek.

S ekkor az ifjú hölgy, karcsú kezével megmarkolva a ló sörényét, s a másikkal a bricska párkányára támaszkodva, olyan könnyedén lebbent a nyeregbe, mint a germán balladák tündérei, akik a ló farára pattannak, s megkapaszkodnak a lovas övében.

Az ifjú odaugrott hozzá, de az asszony egy kézmozdulattal visszaparancsolta.

- Figyeljen rám - mondta neki -; ámbár maga még fiatal, vagy talán éppen azért, kell, hogy legyen emberség magában. Ne akadályozza meg, hogy elmenjek. Olyan embertől menekülök, akit szeretek, csakhogy én elsősorban római vagyok és jó katolikus. Ez az ember pedig, ha vele maradnék, elveszejtené a lelkemet; ez istentagadó és szellemidéző, s Isten nemhiába figyelmeztette a mennydörgés szavával. Bár megértené a figyelmeztetést! Mondja el neki, amit tőlem hallott, s Isten áldja meg a segítségéért. Ég önnel!

E szavakkal, könnyedén, mint a lápi lidércek, ellebbent onnét, s elenyészett, elvágtatott a Dzserid hátán.

Az ifjú, látva, amint menekül, nem tudott elfojtani egy meglepett és bámuló felkiáltást.

Ezt a kiáltást hallották meg a hintóból, s erre figyelt föl az utas.

Mint mondottuk, erre a kiáltásra figyelt föl az utas.

Hirtelen kiugrott a hintóból, gondosan bezárta maga mögött, s nyugtalanul nézett körül.

Legelőször is a sóbálvánnyá vált ifjút látta meg. A felvillanó villámfénynél tetőtől talpig végigvizslatta, látszott, hogy így szokta megnézni a szeme elé kerülő új holmikat és személyeket.

Alacsony termetű, sovány és izmos, legföljebb tizenhat-tizenhét éves ifjút látott; fekete szemében, mely merészen szegeződött az elébe kerülő tárgyakra, ha szelídség nem is, de kedvesség tükröződött; vékony, fitos orra, finom vonalú ajka, kiugró pofacsontja ravaszságra és óvatosságra vallott, erősen előreugró, kerek álla viszont szilárd elhatározóképességről tanúskodott.

- Ön kiáltott az előbb? - kérdezte az utas.

- Igen, uram, én kiáltottam - válaszolta az ifjú.

- És miért kiáltott?

- Mert... - Az ifjú tétován elhallgatott.

- Mert? - ismételte meg az utas.

- Uram - kérdezte az ifjú -, volt egy hölgy a bricskában?

- Igen.

És Balsamo szeme úgy meredt a kocsira, mintha tekintetével át akarná fúrni a deszkát.

- Volt egy ló is, a hintó rugójához kötve?

- Igen. De hova az ördögbe tűnt?

- Uram, a hölgy a bricskából elment a rugóhoz kötött lovon.

Az utas nem kiabált, még csak egy szót sem szólt; egy ugrással a bricskánál termett, széthúzta a bőrfüggönyt; az égboltot tűzbe borító villám fényénél látta, hogy a bricska üres.

- A Krisztusát! - bődült el, túlharsogva a kíséretéül szolgáló mennydörgést.

Aztán úgy nézett körül, mintha azt keresné, hogy mivel induljon az üldözésére; de nyomban belátta, hogy a meglevő eszközök nem elégségesek.

- A Dzseridet üldözőbe venni ezekkel a lovakkal - mondta fejcsóválva - annyi, mint teknősbékát küldeni a gazella nyomába... De majd megtudom én, hogy hol van, hacsak...

Hirtelen támadt aggodalommal a dolmánya zsebébe nyúlt, levéltárcát vett ki belőle, s kinyitotta. A levéltárca egyik rekeszében volt egy összehajtogatott papír, s az összehajtogatott papírban egy fekete hajfürt.

A hajfürt láttán az utas arca felderült, s legalábbis látszatra megnyugodott. - Na jól van - folytatta végighúzva homlokán a kezét, mely nyomban csupa izzadság lett -, na jól van; és nem mondott semmit, amikor elment?

- De mondott, uram.

- És mit mondott?

- Azt üzente általam, hogy nem gyűlöletből, hanem félelemből hagyja el önt; hogy ő jó keresztény, ön ellenben...

Az ifjú tétovázott.

- Én ellenben?... - nógatta az utas.

- Nem tudom, elmondjam-e - tanakodott az ifjú.

- Mondja csak, a csudába is!

- Ön ellenben istentagadó és pogány, akit Isten ma este utoljára figyelmeztetett; s hogy ő megértette Isten intő szavát, s értse meg ön is.

- Csupán ennyit mondott? - kérdezte amaz.

- Csupán ennyit.

- Jó, akkor beszéljünk másról.

S a nyugtalanság és elégedetlenség utolsó ránca is elsimult az utas homlokán. Az ifjú feszült érdeklődéssel nézte a háborgó szív jeleit az arcon; látni való volt, hogy a megfigyelő képességnek ő sincs híján.

- Először is, mi a neve, ifjú barátom? - kérdezte az utas.

- Gilbert, uram.

- Csak Gilbert? De hiszen ez keresztnév, ha jól tudom.

- Nekem ez a vezetéknevem.

- Nos, kedves Gilbert-em, önt a Gondviselés küldte az utamba, hogy kihúzzon a csávából.

- Szolgálatára, uram, amit csak tehetek...

- Azt megteszi, köszönöm. Hát igen, az ön korában szívesen ígérget az ember, pusztán az ígérgetés kedvéért, tudom, hogy van ez; de én nem kérek nagy dolgot, csupán és egyszerűen csak azt kérem, hogy ajánljon valami szállást ma éjszakára.

- Hát először is itt van ez a szikla, amely alatt magam is meghúzódtam a vihar elől - mondta Gilbert.

- Igen, igen - válaszolta az utas. - Csakhogy én szeretnék inkább valami házfélét, ahol jól megvacsorázhatom, s kapok egy kényelmes ágyat.

- Ez már nehezebb dolog.

- Hát olyan messze vagyunk a szomszéd falutól?

- Pierrefitte-től?

- Pierrefitte-nek hívják?

- Igen, uram. Körülbelül másfél mérföldnyire vagyunk onnét.

- Másfél mérföld, ebben a sötétben, ilyen időben, mindössze ezzel a két lóval, az jó két óra. Törje a fejét egy kicsit, barátom, nincs valami lakott hely itt a környéken?

- Itt van a Taverney kastély, legföljebb háromszáz lépésre.

- Na, hát akkor... - kezdte az utas.

- Tessék, uram? - meresztette nagyra a szemét az ifjú.

- Hát miért nem ezzel kezdte?

- De hiszen a Taverney kastély nem vendégfogadó.

- Laknak benne?

- Persze.

- Kik?

- Hát... de Taverney báró.

- És kiféle-miféle ez a de Taverney báró?

- Ő Andrée kisasszony atyja, uram.

- Roppantul örvendek az újságnak - mondta mosolyogva az utas -, én azonban azt kérdeztem, hogy milyenfajta ember a báró.

- Hatvan-hatvanöt esztendős öregúr, úgy hírlik, egykor gazdag volt.

- No persze, és elszegényedett; valamennyinek ez a története. Vezessen el, barátom, de Taverney báróhoz, legyen szíves.

- De Taverney báróhoz? - kiáltott fel az ifjú szinte rémülten.

- Csak nem tagadja meg ezt a szívességet?

- Nem, uram; csakhogy...

- Csakhogy?

- Csakhogy nem fogja fogadni.

- Nem fogad egy eltévedt nemesembert, aki menedéket kér tőle? Hát vadember a maga bárója?

- Hát... - mondta az ifjú olyan hangsúllyal, ami körülbelül ezt jelentette: "Bizony olyasféle, uram."

- Annyi baj legyen - mondta az utas -, akkor is megpróbálom.

- Nem ajánlom - válaszolta Gilbert.

- Ugyan! - tiltakozott az utas. - Ha vadember is a bárója, elevenen csak nem fal fel.

- Azt nem; de esetleg becsapja az ajtót az orra előtt.

- Akkor majd rátöröm; hacsak kereken meg nem tagadja, hogy odavezessen.

- Nem, uram.

- Akkor mutassa az utat.

- Szívesen.

Az utas visszalépett a bricskába, és egy kis lámpást hozott elő.

Az ifjú egy pillanatig azt remélte, hogy az idegen - mivel a lámpás kialudt - visszamegy a hintóba, ő meg az ajtónyíláson át megláthatja, hogy mit rejt a belseje.

Ám az utas egy lépést sem tett a hintó ajtaja felé. A lámpást Gilbert kezébe nyomta. Az ide-oda forgatta, nézegette.

- Mit csináljak ezzel a lámpással, uram? - kérdezte.

- Világítsa az utat, míg én a lovakat vezetem.

- De kialudt.

- Mindjárt meggyújtjuk megint.

- Vagy úgy! - mondta Gilbert. - Van gyújtója a hintóban.

- Meg a zsebemben - válaszolt az utas.

- Nehéz lesz meggyújtani a taplót ebben az esőben.

Az utas mosolygott.

- Nyissa ki a lámpást - mondta.

Gilbert szót fogadott.

- Tegye a kalapját a kezem fölé.

Gilbert ismét szót fogadott, s láthatólag feszült érdeklődéssel figyelte a készülődést. Gilbert a tűzgyújtásnak csak egyetlen módját ismerte: a kovás tűzcsiholást.

Az utas a zsebéből ezüsttokot húzott elő, a tokból pedig gyújtót; aztán, kinyitva a tok alját, a gyújtót nyilván valami gyúlékony anyagba márthatta, mert az nyomban lángra lobbant, halk sercenéssel.

A művelet olyan tüneményesen gyors, olyan váratlan volt, hogy Gilbert összerezzent.

Az utas mosolygott a meghökkenésen, mely egészen természetes volt ebben a korban, amikor alig néhány vegyész ismerte csak a foszfort, és megőrizte a titkát saját kísérleteihez.

Az utas odatartotta a varázslángot a lámpabélhez, aztán becsukta a tokot, és visszasüllyesztette a zsebébe.

Az ifjú sóváran égő szemmel követte az értékes tok útját. Látszott, hogy sokért nem adná, ha ilyen kincs birtokába jutna.

- Most, hogy van már fényünk, hajlandó vezetni? - kérdezte az utas.

- Jöjjön, uram - mondta Gilbert.

S az ifjú megindult előre, társa pedig a lovat vezette a zablájánál fogva.

Közben az idő is tűrhetőbbé vált, az eső majdnem teljesen elállt, az égzengés pedig egyre távolodott.

Elsőnek az utas érezte szükségét, hogy megtörje a csendet.

- Amint látom, barátom, jól ismeri ezt a Taverney bárót, nemde? - kérdezte.

- Igen, uram, s ez érthető is, hiszen gyerekkorom óta nála lakom.

- Rokona talán a báró?

- Nem.

- Gyámja?

- Nem.

- Gazdája?

Az ifjú összerezzent a gazda szóra, s élénk pír öntötte el egyébként halvány orcáját. - Nem vagyok cseléd, uram - jegyezte meg.

- De hát végtére is, micsoda? - kérdezte újra az utas.

- A báró úr egykori feles bérlőjének vagyok a fia; anyám dajkálta Andrée kisasszonyt.

- Értem már: az ifjú hölgy tejtestvéreként tartózkodik a kastélyban; felteszem ugyanis, hogy a báró lánya fiatal.

- Tizenhat éves, uram.

E két utóbbi kérdésből, mint látható, Gilbert elsikkasztott egyet. Azt, amelyik a saját személyére vonatkozott.

Az utas, akárcsak magunk, láthatólag szintén észrevette a dolgot, kérdezősködését azonban más irányban folytatta.

- Milyen véletlen vetette az útra ebben az ítéletidőben? - kérdezte.

- Nem az úton voltam, uram, az út menti szikla alatt tartózkodtam.

- És mit csinált a szikla alatt?

- Olvastam.

- Olvasott?

- Igen.

- És mit olvasott?

- A társadalmi szerződés-t, Jean-Jacques Rousseau úrtól.

Az utas egy kissé megrökönyödve nézett az ifjúra.

- A báró könyvtárából vette ki a könyvet? - kérdezte.

- Nem, uram, pénzért vettem.

- Ugyan hol?... Bar-le-Ducben?

- Nem, uram, itt, egy vándor árustól: egy idő óta sok árus járja a vidéket jó könyvekkel.

- Honnan tudja, hogy A társadalmi szerződés jó könyv?

- Olvasás közben jöttem rá, uram.

- Eszerint olvasott rossz könyveket is, hogy látja a különbséget?

- Igen.

- És mit tart rossz könyvnek?

- Hát a Sofá-t, a Tanzaï és Neadarme-ot, s más efféle könyveket.

- Honnan az ördögből szedte elő ezeket?

- A báró úr könyvtárából.

- Hogy jut hozzá a báró ezekhez az újdonságokhoz ebben a sárfészekben?

- Párizsból kapja őket.

- Hogyan költheti a pénzét a báró, ha olyan szegény, mint ahogy ön mondja, barátom, efféle sületlenségekre?

- Nem vásárolja, ajándékba kapja őket.

- Úgy? Szóval ajándékba?

- Igen, uram.

- És kitől?

- Egy barátjától, egy hatalmas úrtól.

- Egy hatalmas úrtól? A nevét is tudja ennek a hatalmas úrnak?

- Richelieu hercegnek hívják.

- Csak nem az öreg marsall az?

- De igen, a marsall.

- De, gondolom, arra azért vigyáz, hogy effajta könyvek ne kerüljenek Andrée kisasszony kezébe.

- Ellenkezőleg, uram, szanaszét hagyja őket.

- Andrée kisasszony is rossznak tartja ezeket a könyveket? - kérdezte az utas csúfondáros mosollyal.

- Andrée kisasszony nem olvassa őket - válaszolta Gilbert szárazon.

Az utas elhallgatott egy időre. Nyilvánvaló volt, hogy ez a különös természet, jónak és rossznak, szemérmességnek és merészségnek ez a furcsa keveréke, akaratlanul is foglalkoztatja.

- És miért olvasta el ezeket a könyveket, ha tudta, hogy rosszak? - kérdezte a férfi, akit az agg tudós Acharat néven szólított.

- Mert amikor a kezembe vettem őket, még nem ismertem az értéküket.

- De hamarosan megismerte.

- Meg, uram.

- És mégis tovább olvasta őket?

- Igen.

- Mi célból?

- Olyasmit tanultam belőlük, amit addig nem tudtam.

- És A társadalmi szerződés?

- Abból olyasmit tudok meg, amit már sejtettem.

- Például?

- Például, hogy minden ember testvér, hogy azok a társadalmak, amelyekben jobbágyok vagy rabszolgák élnek, rosszul vannak megszervezve; hogy egyszer majd minden ember egyenlő lesz.

- Mi a csoda! - hökkent meg az utas.

Egy kis ideig csend volt, miközben Gilbert és társa folytatta útját; az utas a kantárszárnál fogva vezette a lovat, Gilbert meg a lámpást tartotta a kezében.

- Szóval ön nagyon szeretne tanulni, ugye, barátom? - kérdezte egészen halkan az utas.

- Igen, uram, ez a leghőbb vágyam.

- És mit szeretne megtanulni? Hadd hallom!

- Mindent - mondta az ifjú.

- És miért akar tanulni?

- Hogy följebb jussak.

- Hová?

Gilbert habozott. Láthatóan határozott cél lebegett előtte; de kétségtelenül ez a cél volt a titka, s nem akarta elárulni.

- Ahová csak eljuthat az ember - válaszolta.

- És legalább járt már iskolába?

- Nem. Hogyan járhattam volna, amikor nincs pénzem, és Taverneyben lakom?

- Hogyhogy? Egy kis matematikát se tanult?

- Nem.

- Fizikát?

- Nem.

- Vegytant?

- Nem. Tudok írni és olvasni, mást nem; de mindent tudni fogok.

- Mikor?

- Egyszer.

- Hogyan?

- Még nem tudom; de tudni fogok.

- Különös gyerek - dörmögte az utas.

- És akkor... - mormolta Gilbert magában.

- Akkor?

- Igen.

- Mi lesz?

- Semmi.

Közben Gilbert s akit kalauzolt, már vagy egy negyedórája gyalogoltak; az eső teljesen elállt, s a földből kezdett fölszállni az a fanyar illat, amely tavasszal a zivatar előtti fojtó hőséget szokta fölváltani.

Gilbert mélyen elmerült gondolataiba.

- Uram - szólalt meg egyszerre -, tudja ön, mi a zivatar?

- Persze hogy tudom.

- Csakugyan?

- Csakugyan.

- Ön tudja, mi a zivatar? Tudja, honnan jön a villám?

Az utas mosolygott.

- Két elektromosság csap össze, a felhő és a föld elektromossága.

Gilbert felsóhajtott.

- Nem értem - mondta.

Talán az utas éppen valami érthetőbb magyarázatot készült adni szegény fiúnak, ám ugyanabban a pillanatban fény csillant a lombon át.

- Ni csak! - szólalt még az idegen. - Mi az ott?

- Taverney.

- Már megérkeztünk volna?

- Itt a kocsibejáró.

- Nyissa ki.

- Jaj, uram, Taverney kapuját nem lehet csak úgy nyitogatni.

- Mi ez a Taverney, tán valami hadi erődítmény? Kopogtasson már!

Gilbert a kapuhoz lépett, s félénken és tétován koppantott egyet.

- Hohó! - mondta az utas. - Így soha nem hallják meg, barátom. Kopogtasson erősebben!

Csakugyan, semmi nem jelezte, hogy Gilbert kopogtatását meghallották. Továbbra is csendes volt minden.

- De megmondja, hogy ön akarta? - kérdezte Gilbert.

- Ne féljen.

Gilbert nem tétovázott tovább; elengedte a kopogtatót, s rántott egyet a csöngőn, amely olyan fülsértően kolompolt, hogy elhallatszott talán egy mérföldre is.

- Teringettét! Ha ezt sem hallotta meg a bárója, akkor süket - mondta az utas.

- Aha, már ugat is a Mahon - mondta az ifjú.

- Mahon! - mondta az utas. - Nyilván barátja, Richelieu herceg kedvéért hívja így.

- Nem értem, uram, mire gondol.

- Mahon a marsall utolsó hódítása.

Gilbert másodszor is felsóhajtott.

- Sajnos, uram, már bevallottam, hogy semmit sem tudok - mondta.

Az idegen e két sóhajtásból elhallgatott szenvedések és eltitkolt, ha ugyan nem meghiúsult törekvések sorát sejtette meg. E pillanatban léptek zaja hallatszott.

- Végre! - mondta az idegen.

- Az öreg La Brie az - mondta Gilbert.

A kapu kinyílt; de az idegennek és különös hintójának láttán, a meglepett La Brie, aki azt hitte, hogy csak Gilbert kér bebocsátást, újra be akarta csukni.

- Várjon csak, barátocskám - mondta az utas -; mi ide igyekszünk; ne csukja be az orrunk előtt a kaput.

- Csakhogy, uram, nekem értesítenem kell a báró urat, hogy váratlan látogatók...

- Kár a fáradságért, higgye meg. Legföljebb csúnyán néz majd rám a gazdája, de ha elzavar is, előbb megmelegszem, megszárítkozom és jóllakom, afelől biztos lehet. Állítólag jó bor terem errefelé; maga is így tudja, igaz?

La Brie, ahelyett, hogy válaszolt volna a kérdezősködésre, ellenkezni próbált; az utas azonban nem tett le szándékáról, s a kocsit a két lóval bevezette a bolthajtás alá, mialatt Gilbert bezárta mögöttük a kaput; egy szempillantás alatt lezajlott az egész. La Brie ekkor, látva, hogy legyőzték, maga ment, hogy vereségét jelentse, s nyaka közé szedve vén lábát, eliramodott a ház felé, miközben torkaszakadtából kiáltozott:

- Nicole Legay! Nicole Legay!

- Ki az a Nicole Legay? - kérdezte az idegen, változatlan nyugalommal folytatva útját a kastély felé.

- Nicole, uram? - kérdezte Gilbert, s enyhén megrezzent.

- Igen, Nicole, akit La Brie gazda szólongat.

- Ő Andrée kisasszony komornája, uram.

Eközben, La Brie kiáltozására, fény csillant a fák alatt, s egy bájos fiatal lányalakot világított meg.

- Mit akarsz, La Brie - kérdezte -, mit üvöltözöl?

- Gyerünk, Nicole, gyerünk - mekegte az öreg -; jelentsd az úrnak, hogy egy idegen, akit meglepett a vihar, bebocsátást kér éjszakára.

Nicole nem mondatta magának kétszer, s olyan fürgén elfutott a kastély felé, hogy egy szempillantás alatt eltűnt a szemük elől. La Brie pedig, megnyugodva, hogy nem törnek rá csak úgy a báróra, megállt egy kicsit, hogy kifújja magát. Az üzenet csakhamar megtette hatását, mert az akácok mögül odalátszó lépcsőfeljáró tetején, az ajtó küszöbéről éles és parancsoló hang csattant fel, és nem a legvendégszeretőbb hanghordozással kérdezte:

- Egy idegen?... És ki az?... Ha csak úgy beállít valahová, legalább a nevét mondja meg.

- Ez a báró? - kérdezte La Brie-től e sok galiba okozója.

- Bizony, uram! - válaszolta szegény ember búsan. - És hallja, mit kérdez?

- A nevemet kérdezi... nem?

- De, de, azt. Én pedig elfelejtettem megkérdezni öntől.

- Jelentsd Joseph de Balsamo bárót - mondta az utas. - A rangok egyezése talán megbékíti uradat.

La Brie bejelentette a vendéget, felbátorodva egy kissé a címtől, amelyet az ismeretlen mondott.

- Na jól van - dörmögte a hang; - jöjjön be, ha már itt van... Jöjjön be, uram; így ni... erre, kérem...

Az idegen gyorsan előrement; amikor a lépcsőfeljáróhoz ért, ösztönösen hátrafordult, hogy lássa, Gilbert követi-e.

De Gilbert eltűnt.

Noha Gilbert már kellő módon előkészítette de Taverney báró ínséges állapotára, az idegen, aki Joseph de Balsamo báró néven jelentette be magát, mégis meglepődött, amikor meglátta ezt a szegényes lakhelyet, amelyet Gilbert fellengzősen kastélynak nevezett.

A háznak mindössze egyetlen emelete volt, kétoldalt egy-egy toronyforma szögletes szárnnyal. Ez a szabálytalan együttes mindamellett nem nélkülözött bizonyos festői bájt a vihar tépte felhők között vándorló hold halvány világánál.

Hat ablak az első traktuson, kettő - azaz emeletenkint egy-egy - a tornyocskákon, egy eléggé széles lépcsőfeljáró, amelynek meglazult lépcsőfokai az illeszkedéseknél kis gödröket alkottak: ez az összkép tárult a jövevény meglepett szeme elé, mielőtt fölért volna a ház küszöbére, ahol, mint mondottuk, már várta a báró, háziruhában, kezében gyertyával.

De Taverney báró élénk tekintetű, hatvan-hatvanöt esztendős, apró termetű öregúr volt; homloka magas, de csapott, viharvert parókáját szálanként elperzselték a kandalló gyertyái, már amennyit a szekrényben bujkáló patkányok meghagytak a fürtökből. Kezében kétes fehérségű asztalkendőt tartott, annak jeléül, hogy éppen vacsorához készülődött, amikor megzavarták.

Kaján ábrázatán, amely némi hasonlóságot mutatott Voltaire arcával, e pillanatban kétféle érzés tükröződött jól láthatóan: az udvariasság úgy kívánta, hogy mosolyogjon ismeretlen látogatójára; a türelmetlenség ezt a készségét fintorrá változtatta, amely félreérthetetlenül utalt epés kedvére és mogorvaságára; úgyhogy az imbolygó gyertyafény világánál de Taverney báró fizimiskája, amelynek jellegzetes vonásait hangsúlyozta az árnyék, ijesztően csúf volt.

- Uram - kérdezte -, megtudhatnám, mely szerencsés véletlennek köszönhetem örvendetes látogatását?

- Hát annak, uram, hogy a lovak megbokrosodtak a vihartól, s elragadták a hintómat, még jó, hogy össze nem törték. Ott maradtam az országúton kocsis nélkül: az egyik leesett a lóról, a másik lóháton menekült el; ezután egy ifjú ember, akivel összetalálkoztam, megmutatta az utat az ön kastélyához, s közben megnyugtatón ecsetelte az ön közmondásos vendégszeretetét.

A báró fölemelte a gyertyát, hogy valamivel nagyobb területet világítson meg, s hogy ezen a területen fölfedezze azt a szerencsétlen flótást, aki a nyakába hozta az imént emlegetett szerencsés véletlent.

Az utas is körülnézett, hogy lássa, vajon ifjú kalauza csakugyan eltűnt-e a helyszínről.

- És a nevét is tudja annak a személynek, aki megmutatta önnek a kastélyomat? - kérdezte de Taverney báró, mint aki tudni szeretné, hogy kinek rója le háláját.

- Hogyne. Ha nem tévedek, Gilbert-nek hívják az ifjú embert.

- Aha! Szóval Gilbert! Nem hittem volna, hogy akár ennyi is kitelik tőle. Szóval a mihaszna Gilbert! A filozófus Gilbert!

Ebből a fenyegető szóáradatból a látogató kitalálta, hogy nem lehet nagy a rokonszenv a földesúr és vazallusa között.

- Mindegy - mondta a báró egy kis hallgatás után, mely legalább annyira kifejező volt, mint szavai -, lépjen be, uram.

- Engedje meg, uram - mondta az utas -, hogy előbb tető alá vitessem a kocsimat, mert eléggé kényes holmi van benne.

- La Brie! - kiáltott a báró. - La Brie! Vigye a báró úr kocsiját a színbe; ott egy kissé védettebben lesz, mint az udvar közepén, ha ugyan befér még az alá a pár szál megmaradt deszka alá; hanem a lovak, az már nehezebb dolog, nem ígérhetem, hogy lesz mit vacsorázniuk; de mivel úgysem az önéi, hanem a postamester lovai, végtére is önnek ez mindegy lehet.

- De ha zavarom, uram - mondta az utas türelmét vesztve -, mert tartok tőle...

- Dehogy, uram, nem erről van szó - szakította félbe udvariasan a báró -; egyáltalán nem zavar, inkább mi fogjuk zavarni önt, megjósolhatom.

- Higgye meg, uram, örök hálára kötelez...

- Ó, uram, nem áltatom magam - mondta a báró, s újból föltartotta a gyertyát, hogy arrafelé tágítsa a fénykört, amerre Joseph Balsamo La Brie segítségével a kocsit vezette, és közben fölemelte a hangját is, ahogy a vendége távolodott -; ó, nem áltatom én magam, Taverney szomorú tanya, s főképpen szegényes tanya.

Az utas jobban el volt foglalva, semhogy válaszolni tudott volna; szót fogadva de Taverney bárónak, kinézte a szín legkevésbé düledező részét, hogy ott helyezze biztonságba a kocsiját, és amikor úgy-ahogy fedél alatt volt, egy Lajos-aranyat csúsztatott La Brie markába, majd visszament a báróhoz.

La Brie a zsebébe süllyesztette az aranyat, azt gondolta, hogy egy tallért kapott, s hálát adott az égnek az alamizsnáért.

- Isten óvjon, hogy mindazt a rosszat elhiggyem a kastélyáról, amit ön ráfog, uram - válaszolta Balsamo, s meghajolt a báró előtt, aki annak bizonyságául, hogy igazat mondott, bólogatva vezette át egy tágas, nyirkos előszobán, s közben zsémbesen morogta:

- Jó, jó, tudom én, mit beszélek; sajnos, ismerem a lehetőségeimet; fölöttébb korlátozottak. Ha ön francia, báró úr, igaz, hogy németes kiejtése nem arra vall, viszont olaszos neve... Na mindegy; ha ön, mondom, francia, a Taverney név a bőség emlékét idézi fel önben: a Gazdag Taverney, így mondták volna hajdanában.

Balsamo először azt várta, hogy a mondat majd sóhajtással zárul, de nem így történt.

"Bölcs" - gondolta magában.

- Erre, báró úr, erre - folytatta a báró, és kinyitotta az ebédlő ajtaját. - Hé, La Brie mester, úgy szolgáljon ma, mintha száz komornyik volna egy személyben.

La Brie sietett szót fogadni urának.

- Csak ez az egy szolgám van, uram - mondta Taverney -, s ez is nagyon rosszul szolgál. De nincs módom, hogy még egyet felfogadjak. Ez a kótyagos több mint húsz esztendeje van velem, de egy garas nem sok, annyi bért sem kapott; csak etetem... nagyjából úgy, ahogyan dolgozik... Majd meglátja, milyen ostoba!

Balsamo folytatta a tanulmányozást.

"Szívtelen! - gondolta. - De az is lehet, hogy csak úgy tesz."

A báró becsukta maga után az ebédlő ajtaját, s a magasra emelt gyertya fényénél az utas csak ekkor vehette szemügyre a helyiséget egész terjedelmében.

A tágas, alacsony terem valamikor a nagyszobája volt egy kis tanyaháznak, amelyet tulajdonosa kastéllyá léptetett elő; bútorzata olyan gyér volt, hogy első pillantásra üresnek hatott. Faragott támlájú fonott székek, fényezett, sötét fakeretben Lebrun csatajelenetei nyomán készült metszetek, egy füsttől, vénségtől megfeketült tölgyfa szekrény, ez volt minden ékessége. Középütt, egy kis kerek asztalon egyetlen fogás párolgott: fiatal fogolypecsenye, káposztakörítéssel. A bor hasas cserépkorsóban állt; az ütött-kopott, megfeketült ezüstneműt három teríték, egy serleg és egy sótartó alkotta. Ez utóbbi, egy finom művű és súlyos díszedény, úgy hatott, mint drága gyémánt az értéktelen és fakó kavicsok között.

- Tessék, uram, tessék - mondta a báró, s hellyel kínálta vendégét, akinek vizsga tekintete nem kerülte el a figyelmét. - Ó, megakadt a szeme a sótartómon; megcsodálja, ez jó ízlésre vall; ez kedves öntől; észrevette az egyetlen holmit, ami itt figyelmet érdemel. Köszönöm, uram, szívből köszönöm! De nem, rosszul mondom. Van itt még érték, szavamra, van még! Éspedig a lányom.

- Andrée kisasszony? - kérdezte Balsamo.

- Úgy bizony, Andrée kisasszony - válaszolta a báró, csodálkozva vendégének jólértesültségén -, s mindjárt be is mutatom önt neki. Andrée! Andrée! Jöjj, gyermekem, ne félj!

- Nem félek, atyám - válaszolta szelíd, egyszersmind csengő hangon egy magas termetű, szép leány, aki elfogódottság nélkül, de nem kihívóan állt az ajtóban.

Joseph Balsamo, aki, mint láthattuk már, tökéletesen ura volt önmagának, most önkéntelenül is meghajolt ez előtt a fenséges szépség előtt.

Andrée de Taverney valóban úgy hatott, mintha meg akarná aranyozni és szépíteni mindazt, ami körülveszi: világos gesztenyeszín haja selymesen csillogott a halántékán és a nyakán; ragyogó, fekete, tágra nyílt szemével olyan merőn nézett, mint a sas, ám tekintete elmondhatatlanul szelíd volt, meggypiros ajka szeszélyes ívű, nedvesen csillogó korall; káprázatos fényű és formájú karja, csodálatosan fehér és karcsú, antik vonalú keze volt; karcsú, egyszersmind telt alakja szép pogány szobrot formázott, amely valami csoda folytán életre kelt; lába, melynek ívelése megszégyenítette volna a vadászó Dianát is, szinte az egyensúlyozás csodája révén hordozta a testét; végül a ruhája, noha a lehető legegyszerűbb volt, olyan tökéletes ízlésről tanúskodott, olyan jól illett egyéniségéhez, hogy első pillantásra talán még a királynő ruhatárából összeválogatott öltözet sem tetszett volna olyan elegánsnak és olyan pompásnak, mint ez az egyszerű viselet.

Ezek a csodálatos részletek már az első pillanatban meghökkentették Balsamót, aki mindent meglátott és mindent megjegyzett, attól a perctől kezdve, hogy de Taverney kisasszony belépett az ebédlőbe, egészen addig, amíg köszöntötte, de magának a bárónak a figyelmét sem kerülte el, hogy a tökéletességeknek ez a páratlan együttese külön-külön is milyen hatást gyakorol vendégére.

- Igaza van - szólt oda Balsamo halkan a házigazdájának -, a kisasszony kivételes szépség.

- Nehogy sok szépet mondjon szegény kis Andrée-nak, uram - vetette oda a báró félvállról -; most jött a zárdából, s a végén még elhiszi, amit mond neki. Nem mintha a kacérságtól félteném; ellenkezőleg, uram, a drága gyermek nem eléggé kacér, pedig én, mint jó atya arra törekszem, hogy kifejlesszem benne ezt a tulajdonságot, mely a nők fő erőssége.

Andrée lesütötte a szemét, és elpirult. Akárhogyan szerette volna elkerülni, meg kellett hallania, amint apja kifejti sajátságos elméletét.

- Vajon ezt tanították a kisasszonynak a zárdában is? - kérdezte Joseph Balsamo nevetve a bárótól. - Vajon ez az aranyszabály benne volt az apácáktól kapott tanításban?

- Uram - válaszolta a báró -, nekem megvan a dolgokról a véleményem, amint már bizonyára tapasztalhatta.

Balsamo bólintott, jelezve, hogy tökéletesen egyetért a báró állításával.

- Én nem akarom követni azoknak a családapáknak a példáját - folytatta -, akik így prédikálnak a lányuknak: "Légy szemérmes, megingathatatlan és vak; légy a tisztesség, gyöngédség és önzetlenség talpköve!" Az ostobák! Mintha egy kegyúr teljesen fegyvertelenül állítaná sorompóba hűbéresét, hogy vívjon meg tetőtől talpig vasba öltözött ellenfelével. Hát nem, a teremtésit! Andrée lányom nem fog így járni, noha csak Taverneyben, egy falusi odúban nevelkedik.

Balsamo, bár a kastély megjelölését illetően egyetértett a báróval, szükségesnek tartotta, hogy arcjátékával mutassa udvarias tiltakozását.

- Jó, jó - folytatta az öregúr, Balsamo arcjátékára válaszolva -, jól van, ismerem Taverneyt, mondtam már; de mindegy, ha mégoly messze vagyunk is attól a tündöklő naptól, amit Versailles-nak hívnak, a lányom meg fogja ismerni a világot, amelyet én is oly jól ismertem egykor; teljes fegyverzetben lép majd be... ha ugyan belép valaha is, de a fegyverzetét én kovácsolom ki a tapasztalataim és az emlékeim segítségével. Bár be kell vallanom, uram, a zárda nagyon elrontotta a dolgot... Az én lányom - hogy éppen velem kellett ennek is megtörténnie! - az én lányom az első olyan növendék, aki örömét lelte az oktatásban, és betű szerint követte az evangéliumot. Ismerje el, báró, hogy üldöz a balszerencse, a teremtésit neki!

- A kisasszony egy földre szállt angyal - válaszolta Balsamo -, s amit hallok, igazán nem lep meg.

Andrée bólintott a bárónak, hálája és rokonszenve jeléül, majd engedelmeskedve apja parancsoló pillantásának, leült.

- Üljön le, báró - mondta Taverney -, s ha éhes, egyék. Ez a marha La Brie kotyvasztotta ezt a förtelmet.

- Fogolypecsenye! Ezt nevezi förtelemnek? - mosolyodott el a báró vendége. - Miért ócsárolja a konyháját? Fogoly májusban! A saját birtokáról?

- A birtokomról! Amit birtokoltam - s jó atyám, az igazat megvallva, hagyott rám valamicskét -, szóval, amit birtokoltam, azt már réges-régen elkótyavetyéltük, felfaltuk, megemésztettük. Édes Istenem! Hála az égnek, egy talpalatnyi földem sincs már. Ez a mihaszna Gilbert, aki napszámban olvas meg ábrándozik, s egy üres órájában elemelt valahonnét egy mordályt, puskaport meg ólmot, ő lövi az efféle szárnyas vadat, orvul, a szomszédok birtokán. Bizonyos, hogy a fegyházban végzi, de én nem bánom, legalább megszabadulok tőle. Andrée szereti a vadat, ezért aztán Gilbert úrfinak is megbocsátok.

Balsamo figyelmesen nézte Andrée szép arcát, de azon sem egy redőt, sem zavart, sem pirulást nem látott.

Balsamo a báró és leánya közé ült le, s Andrée, láthatólag cseppet sem szégyenkezve a szegényes vacsora miatt, tálalt neki a Gilbert lőtte, La Brie készítette pecsenyéből, amelyet a báró olyan nagyon leszólt.

Eközben szegény La Brie, akinek a figyelmét egy hang se kerülte el azokból az elismerő szavakból, amelyekkel Balsamo őt és Gilbert-t illette, bűnbánó arccal nyújtotta oda a tálakat, de az arca földerült minden dicséret hallatán, amellyel a báró elismerését akarta kifejezni a szakácsnak.

- Még csak meg se sózta a förtelmes kotyvalékot! - kiáltott fel a báró, miután fölfalt két fogolyszárnyat, amelyet a lány olajos káposzta körítéssel a tányérjára rakott. - Andrée, add oda a sótartót a báró úrnak.

Andrée szót fogadott, utolérhetetlen bájjal nyújtva ki karját.

- Aha! Most rajtakaptam, báró, megint a sótartót csodálja! - mondta Taverney.

- Ezúttal téved, uram - válaszolta Balsamo -; a kisasszony kezét csodáltam.

- Ó, remek! Valóságos Richelieu! De ha már megfogta ezt a híres sótartót, báró, melynek az értékét nyomban felismerte, nézze meg közelebbről! Maga a régens rendelte Lucas aranyművesnél. Szatírok és bakhánsnők szeretkezése; merész, de csinos.

Balsamo csak ekkor vette észre, hogy a szépen megmunkált és finom művű csoportos jelenet nemhogy merész, hanem éppenséggel szemérmetlen. Ezt látva, megcsodálta Andrée nyugalmát és közönyét, aki apja szavára odanyújtotta neki a sótartót, miközben a szeme sem rebbent, és pirulás nélkül evett tovább.

A báró azonban, mintha csak kötelességének tekintette volna, hogy repesztgesse az ártatlanság zománcát, amely, miként a szűzi ruha, amiről a szentírás szól, beburkolta lányának egész lényét, tovább részletezte az ötvösmunka szépségeit, noha Balsamo igyekezett más tárgyra terelni a beszélgetést.

- Egyék csak, báró - mondta Taverney -, figyelmeztetem, hogy csak ez az egy fogás van. Talán azt hiszi, hogy jön a sült meg az édes tészta: ne ámítsa magát, mert különben keserves csalódásban lesz része.

- Bocsánat, atyám - jegyezte meg Andrée, szokott hűvösségével -, de ha Nicole megértette, amit mondtam neki, már készíti is a felfújtat, aminek a receptjét tőlem tanulta.

- A receptjét! Receptekre tanítja Nicole Legayt, a komornáját? A komornája főzőcskézik? Most már csak az hiányzik, hogy maga is nekiálljon sütni-főzni. Talán Châteauroux hercegnő és Pompadour márkiné sütöttek-főztek a királynak? Ellenkezőleg, a király sütött omlettet nekik... Teremtő Atyám! Hogy nők főzőcskézzenek a házamban! Bocsásson meg a lányomnak, báró, kérve kérem.

- De atyám, enni csak kell - válaszolta nyugodtan Andrée. - Elkészült már, Legay? - tette hozzá hangosabban.

- Igenis, kisasszony - felelte a lány, s behozott egy ínycsiklandón illatozó tálat.

- Valaki nem eszik ebből, az biztos - jelentette ki Taverney tajtékozva, és földhöz csapta a tányérját.

- Talán az úr mégis eszik belőle - jegyezte meg higgadtan Andrée.

Aztán apjához fordult:

- Tudja, atyám, hogy ebből a készletből, amelyet anyámtól örököltem, már csak tizenhét tányér maradt.

Azzal szeletelni kezdte a gőzölgő süteményt, amelyet Nicole Legay, a csinos komorna tett az asztalra.

Joseph Balsamo éber szelleme bőven talált megfigyelnivalót ennek a különös és elzárt életnek ezernyi apró részletében, ebben az eldugott lotaringiai házban.

Már maga a sótartójelenet is mélyen feltárta előtte de Taverney báró jellemének egyik vonását, azaz, pontosabban szólva, több oldalról mutatta meg jellemét.

De kivált akkor folyamodott finom megérző képességéhez, amikor Andrée arcvonásait vallatta, míg a lány a kése hegyével érintette ezeket az ezüst figurákat, amelyek úgy hatottak, mintha most libbentek volna ki a régens valamelyik éjféli lakomájáról, amely után Canillacnak kellett gondoskodnia a gyertyák eloltásáról.

Talán kíváncsiságból, talán valami más érzés ösztönzésére, Balsamo olyan állhatatosan nézte Andrée-t, hogy a lány pillantása tíz perc leforgása alatt kétszer-háromszor is összeakadt az övével. A tiszta és szűzies teremtés eleinte elfogódottság nélkül állta ezt a különös nézést; de végül már oly merőn nézte a báró, miközben a késével Nicole remekművét szabdalta, hogy a lányon egyre jobban úrrá lett valami lázas nyugtalanság, s az arcába kergette a vért. Később, érezvén, hogy megzavarodik ettől a szinte már nem is emberi tekintettől, megpróbált dacolni vele, és most ő nézte a bárót nagyra nyitott, tiszta pillantású szemével. De megint engednie kellett, és szemhéja a vendég lángoló szeméből áradó delejes áram súlyától elnehezülten, lassan, tétován lecsukódott, s csak félénken nyílt fel újból.

Míg a lány és a titokzatos utas között folyt ez a néma viaskodás, a báró, hamisítatlan vidéki földesúr módjára, hangoskodott, hahotázott, szitkozódott és átkozódott, s La Brie karját csipkedte, aki szerencsétlenségére éppen ott állt a közelében, amikor a bárót elfogta a dühös indulat, és csipkedhetnékje támadt.

Nyilván ugyanerre a sorsra jut Nicole is, ha a báró, életében alighanem először, észre nem veszi a fiatal komorna kezét.

A báró bolondult a szép kezekért: szép kezekért követte el ifjúsága minden bolondságát.

- Nézze, milyen kecses ujjai vannak ennek a kis fruskának - mondta. - Milyen keskeny a körme, s hogy ráhajlana az ujjára, aminél semmi sem szebb a világon, ha a faaprítás, a butéliák öblögetése és a lábasok súrolása nem koptatná le olyan csúnyán a szarut a körme hegyéről; mert azt tudja, ugye, hogy szaru van a körme hegyén, Nicole kisasszony?

Nicole, aki nemigen szokta meg a báró bókjait, enyhe mosollyal hallgatta, amiben inkább csodálkozás volt, semmint hiúság.

- Úgy, úgy - erősítgette a báró, aki jól látta, mi zajlik le a kacér lány szívében -, csak törődj magaddal, azt mondom én neked... Ó, higgye meg, kedves vendégem, az itt látható Nicole Legay kisasszony nem olyan szemérmetes ám, mint az úrnője, s nem szalad ám el a bókok elől.

Balsamo szeme rávillant a báró lányára, és látta, hogy Andrée gyönyörű arca csak úgy izzik a megvetéstől. Ekkor úgy találta illendőnek, hogy arckifejezését hozzáigazítsa a büszke gyermek arcához; az nyomban észrevette, és nyilván hálás volt érte, mert nem nézett rá többé olyan keményen vagy legalábbis nem olyan nyugtalanul, mint addig.

- Hinné-e, uram - folytatta a báró, a keze fejét Nicole álla alá csúsztatva, mert láthatólag ezen az estén mindenáron vonzónak akarta látni a lányt -, hinné-e, hogy ez a fityfiritty is a zárdából jön, akár a lányom, s úgyszólván nevelésben is részesült? Nem is hagyja magára Nicole kisasszony az úrnőjét egy pillanatra sem. Ekkora ragaszkodás láttán táncra perdülnének a derék filozófusok, akik váltig hangoztatják, hogy az efféle jószágoknak is van lelkük.

- Uram - szólt közbe Andrée bosszúsan -, Nicole nem ragaszkodásból van állandóan velem, hanem mert én ráparancsoltam, hogy állandóan velem legyen.

Balsamo Nicole-ra emelte a szemét, hogy lássa, milyen hatást tesznek rá úrnőjének pökhendiségig fennhéjázó szavai, és görcsösen megránduló ajkán látta, hogy a lányt nem hagyta hidegen a cseléd voltának szóló megaláztatás.

Ám ez a kifejezés éppen csak felvillant a komorna arcán; mert amint elfordult, nyilván hogy könnyeit elrejtse, szeme megakadt az ebédlő udvarra néző ablakán. Balsamót, aki szemmel láthatólag kutatott valami után, minden érdekelte ebben a társaságban, ahová az imént érkezett; tekintete követte Nicole pillantását, s úgy rémlett neki, hogy abban az ablakban, amely Nicole figyelmét magára vonta, egy férfifejet lát.

"Valóban sok érdekesség van ebben a házban - gondolta -; mindenkinek megvan a titka, és remélem, egy órán belül megtudom Andrée kisasszonyét is. A báróét már ismerem, Nicole-ét meg sejtem."

Egy pillanatig eltűnődött, de bármily röpke volt is e pillanat, a báró észrevette.

- Ön is ábrándozik - mondta. - Jól van, de legalább várja meg az éjszakát, tisztelt vendégem. Az ábrándozás ragályos, s úgy érzem, itt különösen hamar elkapja az ember. Számláljuk csak össze az ábrándos lelkeket. Itt van először is Andrée kisasszony, aki szeret ábrándozni; aztán itt van Nicole kisasszony, aki szintén szeret ábrándozni; az a mihaszna pedig, aki a foglyokat lőtte, szinte szünet nélkül ábrándozik, ábrándozott nyilván akkor is, amikor meglőtte őket...

- Gilbert? - kérdezte Balsamo.

- Igen. Filozófus ő is, akár La Brie úr. Ha már a filozófusoknál tartunk: remélem, ön nem barátja a filozófusoknak? Mert akkor rám ne számítson, megmondom előre...

- Nos, uram, én se jóban nem vagyok velük, se rosszban; nem ismerem őket - válaszolta Balsamo.

- Annál jobb, a teremtésit neki! Ronda féreg valamennyi, és nemcsak, hogy rondák, hanem nagyon veszedelmesek is. Elveszejtik eszméikkel a monarchiát! Franciaországban az emberek már nem is szórakoznak, csak olvasnak, és mit olvasnak? Efféle mondatokat: "Monarchikus kormányformában a népnek nagyon nehéz erényesnek maradnia."^[4] Vagy: "Az igazi monarchia olyan alakzat, amelyet csupán azért agyaltak ki, hogy megrontsák és szolgaságban tartsák a népet."^[5] Vagy, mint ez: "Ha a királyok hatalma Istentől ered, olyan, mint az emberi nemet sújtó ragályok és elemi csapások."^[6] Mindez szerfelett üdítő! Erényes nép! Mire való az, kérdezem én. Baj van mindenütt, látja, éspedig azóta, hogy őfelsége szóba elegyedett Voltaire úrral, és elolvasta Diderot úr könyveit.

E pillanatban Balsamónak úgy rémlett, mintha megint ott látná azt a halvány arcot az ablaküveg mögött. De mihelyt rászegezte tekintetét, az arc eltűnt.

- A kisasszony vajon filozófus? - kérdezte Balsamo mosolyogva.

- Nem tudom, mi az a filozófia - válaszolta Andrée. - Csak azt tudom, hogy szeretem a komoly dolgokat.

- Ej, kisasszony! - kiáltott fel a báró -, véleményem szerint nincs komolyabb dolog a könnyű életnél. Azt szeresse!

- De hiszen a kisasszony nem veti meg az életet, amint látom - jegyezte meg Balsamo.

- Az attól függ, uram - viszonozta Andrée.

- Megint egy ostoba kifejezés - mondta Taverney. - Hinné-e, uram, hogy egyszer a fiam is szóról szóra ezt válaszolta egy levélben?

- Önnek fia is van, tisztelt házigazdám? - kérdezte Balsamo.

- Ó, Istenem, elég baj az! De Taverney vicomte, a trónörökös lovas hadnagya, feddhetetlen jellem!...

E két utolsó szót a báró olyan fogcsikorgatva ejtette ki, mintha egyenként akarná szétrágni mindegyik hangját.

- Gratulálok, uram - mondta Balsamo meghajolva.

- Persze, ő is filozófus - folytatta az öregúr. - Szavamra, nem tudom, mitévő legyek. A múltkor is a négerek felszabadításáról papolt. "És mi lesz a cukorral?" - kérdeztem. "Én sok cukorral iszom a kávét, és XV. Lajos király szintén." "Uram - válaszolta ő -, inkább ne legyen cukrunk, semhogy eltűrjük egy emberfajta szenvedését." "Inkább majomfajta - mondtam én -, s akkor még meg is tiszteltem őket." Tudja, mit bizonygatott? Nemesi szavamra, azt hiszem, van valami a levegőben, ami megkótyagosítja őket; azt bizonygatta, hogy minden ember testvér! Még hogy én a testvére vagyok egy afrikai négernek!

- Hát ez azért túlzás - jegyezte meg Balsamo.

- Na, hát mit szól hozzá? Jól megjártam, mind a két gyerekemmel, mi? Senki nem foghatja rám, hogy tovább élek az ivadékaimban. A húgocska angyal, a fivére meg apostol! Igyék, uram... Gyalázatos ez a bor.

- Én kitűnőnek találom - mondta Balsamo Andrée-ra tekintve.

- Akkor pedig ön is filozófus, ne tagadja... Vigyázzon, megeskettetem a lányommal. Azaz, mit beszélek, hiszen a filozófusoknak nincs is vallásuk. Istenem! Pedig milyen kényelmes dolog is volt az a vallás: hittünk Istenben, hittünk a királyban, és minden rendben volt. Manapság, ha az ember sem az egyikben, sem a másikban nem akar hinni, szörnyű sokat kell tanulnia, szörnyű sokat kell olvasnia; én inkább nem kételkedem. Bezzeg az én időmben csupa kellemes dolgot tanultunk: fáraózni, biribizni, kockázni; könnyedén forgattuk a kardot, fittyet hányva a tilalmaknak; hercegnőket juttattunk a tönk szélére, és táncosnőkért mentünk tönkre: velem legalábbis ez történt. Egész Taverney ráment az Operára; csak ezt az egyet sajnálom, mivel a tönkrement ember nem ember többé. Ugye, milyen vénnek látszom? Hát igen! Mert tönkrementem, mert egy odúban tengődöm, mert a parókám elnyűtt, mert a ruhám elavult; de nézze csak meg marsall barátomat, aki új ruhákban feszít, kibodorított parókát visel, Párizsban lakik, és kétszázezer frank a jövedelme. Ő bizony még mindig fiatal; ő még mindig friss, tettre kész, vakmerő! Tíz évvel idősebb nálam, drága uram, tíz évvel!

- Richelieu úrról beszél?

- Hát persze.

- A hercegről?

- Nem is a bíborosról, a csudába is! Olyan messzire nem megyek vissza. Ő különben sem tette meg, amit az unokaöccse; nem tartott ki olyan sokáig.

- Azon csodálkozom uram, bár láthatólag ily hatalmas barátai vannak, mégis otthagyta az udvart.

- Ó, csak pillanatnyi visszahúzódás ez, s nem több, majd visszatérek egy napon - mondta a báró, különös pillantást vetve a lányára.

Balsamo röptében elkapta a pillantását.

- De a marsall úr nyilván egyengeti a fia útját? - kérdezte.

- Van eszében! Utálja a fiamat.

- A barátjának a fiát?

- És milyen igaza van!

- Hogyan? Éppen ön mondja ezt?

- Az ördögbe is! Egy filozófust ne utálna?... Gyűlöli.

- Egyébként Philippe sem marad adósa - szólt Andrée tökéletes lelki nyugalommal. - Legay, szedjen le!

A lány, felrebbenve az elmélyült figyelemből, amivel az ablakot szemmel tartotta, odasietett az asztalhoz.

- Régente hajnali kettőig, háromig is elüldögéltünk az asztalnál - sóhajtott a báró. - Persze, akkor volt is mit enni. S ha nem ettünk, iddogáltunk. De hogy az ördögbe nyelje az ember ezt a lőrét, amikor nincs mit ennie?... Legay, hozzon egy üveg maraschinót!... ha ugyan van még...

- Hozza be! - szólt oda Andrée Legaynek, aki láthatólag úrnője parancsára várt, hogy engedelmeskedjék a bárónak.

A báró elnyúlt a karszékében, a szemét behunyva, tréfás szomorúsággal sóhajtozott.

- Richelieu marsallt emlegette az imént - kezdte Balsamo, aki láthatólag semmiképpen nem akarta abbahagyni a beszélgetést.

- Igen - hagyta rá Taverney -, valóban őt emlegettem. - És ugyanolyan bánatos ábrázattal sóhajtozott tovább.

- Ha a marsall gyűlöli a fiát, mégpedig azért gyűlöli, mivel filozófus - folytatta Balsamo -, önnel nyilván továbbra is jó barátságban van, mivel ön nem az.

- Filozófus, én? Nem, hála Istennek!

- A titulusok, gondolom, nem hiányoznak. Szolgálta a királyt?

- Tizenöt esztendeig. A marsall szárnysegédje voltam; együtt csináltuk végig a mahoni ütközetet, és mikor is... várjon csak... - megvan, a híres philippsburgi ostrom alatt, azaz 1742-43-ban kötöttünk barátságot.

- Nagyszerű! - örvendezett Balsamo. - Szóval ön részt vett Philippsburg ostromában... Magam is ott voltam.

Az öregember fölegyenesedett a karosszékében, s tágra nyitott szemmel meredt Balsamo arcába.

- Bocsásson meg, tisztelt vendégem, de tulajdonképpen hány éves ön? - kérdezte.

- Ó, nekem nincsen korom - felelte Balsamo, s odatartotta a poharát, hogy Andrée karcsú keze töltse bele a maraschinót.

A báró nem akadt fenn ezen a válaszon, azt gondolva, hogy Balsamo valamilyen okból titkolni akarja korát.

- Hadd jegyezzem meg, uram - mondta -, nem látszik olyan idősnek, mint egy philippsburgi katona. Huszonnyolc éve volt az ostrom, ön pedig, ha nem tévedek, legföljebb harminc.

- Istenem, ki ne lehetne harmincéves? - vetette oda az utas hanyagul.

- Hát én, a teremtésit! - kiáltott fel a báró. - Mivelhogy éppen harminc esztendeje múltam annyi.

Andrée állhatatosan nézte az idegent, elárulva leküzdhetetlen kíváncsiságát. Valóban, ez a különös ember minden pillanatban másnak látszott.

- Igazán zavarba ejt, uram - mondta a báró -, hacsak nem téved, és - ami igen valószínű - össze nem cseréli Philippsburgot egy másik várossal. Én legföljebb harmincévesnek nézem, ugye, Andrée?

- Csakugyan - válaszolt a lánya, aki ismét megpróbált dacolni a vendég lenyűgöző tekintetével, ám most is hiába.

- Nem, nem - mondta ez -; tudom, mit mondok, s azt mondom, ami van. A híres philippsburgi ostromról beszélek, ahol Richelieu herceg úr párviadalban megölte unokafivérét, Lixen herceget. Az ostromvonalból visszatérőben történt az eset, az országúton; az úthajlatban, bal felől, szépen keresztüldöfte a testét a tőrével. Éppen arra mentem, amikor Deux-Ponts herceg átölelte a haldoklót. Ott ült az árokparton, Richelieu úr pedig nyugodtan törölgette a tőrét.

- Becsületemre, uram - tört ki a báró -, ez döbbenetes! Pontosan így történt, ahogy mondja!

- Hallotta valakitől a dolgot? - kérdezte nyugodtan Balsamo.

- Ott voltam, abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy a marsall úr tanúja lehettem, igaz, akkor még nem is volt marsall, de ez mit sem számít.

- Megálljon csak - szólt közbe Balsamo, s mereven nézte a bárót.

- Nos?

- Nem kapitányi uniformist viselt akkor?

- De igen.

- A királyné svalizsér ezredében szolgált, amelyet szétvertek Fontenoynál.

- Talán Fontenoynál is ott volt? - kérdezte a báró, csúfondárosnak szánt hangon.

- Nem - válaszolta Balsamo nyugodtan -, Fontenoynál már halott voltam.

A báró nagy szemet meresztett, Andrée megborzongott, Nicole keresztet vetett.

- Szóval, hogy visszatérjünk arra, amit mondtam - folytatta Balsamo -, ön, most már határozottan emlékszem, svalizsér uniformist hordott. Arra menve, láttam önt, tartotta a lovát meg a marsallét, míg az verekedett. Én odaléptem önhöz, és a részletekről kérdezgettem, ön meg válaszolt.

- Én?

- Ön hát! Persze hogy ön. Most ismerem csak meg, akkor lovagi címe volt. És kis lovagnak becézték.

- Teringettét! - kiáltott fel Taverney elképedve.

- Bocsásson meg, hogy nem emlékeztem mindjárt. De harminc év nyomot hagy az emberen. Richelieu marsallra, kedves báró!

És Balsamo fenékig ürítette fölemelt poharát.

- Ön látott engem akkor? - ismételte a báró. - Lehetetlen!

- Láttam - mondta Balsamo.

- Az országúton?

- Az országúton.

- A lovakkal?

- A lovakkal.

- A párviadal alatt?

- Amikor a herceg kilehelte a lelkét, amint már mondtam.

- Hisz akkor ön megvan ötvenéves?

- Vagyok annyi, hogy láthattam önt.

Ekkor a báró olyan bosszús képpel dőlt hátra a karosszékében, hogy Nicole akaratlanul is elnevette magát.

Andrée azonban nem követte a példáját, hanem elmerengett, szemét Balsamóra függesztve.

Az pedig láthatólag erre a pillanatra várt, sőt, előre számított rá. Hirtelen fölállva, lángoló szemét kétszer-háromszor rávillantotta a lányra, aki úgy rázkódott össze, mintha elektromos ütés érte volna.

Karja megmerevedett, nyaka meghajolt, mintegy akarata ellenére rámosolygott az idegenre, majd lehunyta a szemét.

Az pedig, még mindig állva, megérintette a karját; a lány megint megrázkódott.

- És ön, kisasszony - kérdezte Balsamo -, ön is hazugnak hisz, ha azt állítom, hogy részt vettem Philippsburg ostromában?

- Nem, uram, én hiszek önnek - tagolta Andrée emberfeletti erőfeszítéssel.

- Én meg csak összevissza beszélek - mondta az öreg báró. - Jaj, bocsánat, feltéve persze, hogy az úr nem valami kísértet vagy szellem!

Nicole rémülten tágra nyitotta szemét.

- Ki tudja - jegyezte meg Balsamo, olyan komoly hangon, hogy a lányt egészen lenyűgözte.

- De most komolyan kérdezem, báró úr - szólt az öregember, aki láthatólag mindenképpen tisztázni akarta a dolgot -, ön több harmincévesnél?

- Uram - válaszolt Balsamo -, hisz-e nekem, ha még hihetetlenebb dolgot mondok?

- Erről nem kezeskedem - mondta a báró, s gunyoros arccal csóválta meg a fejét, mialatt Andrée, épp ellenkezőleg, feszülten figyelt. - Én nagyon hitetlen vagyok, azt előre megmondom.

- Akkor miért tesz fel olyan kérdést, amire nem hallgatja meg a választ?

- Nos, jól van, hiszek önnek. Most már rendben van?

- Akkor pedig, uram, megismétlem, amit mondtam már: nemcsak hogy láttam önt Philippsburg ostrománál, hanem ismertem is.

- Akkor még gyerek volt?

- Persze.

- Legföljebb négy- vagy ötéves lehetett?

- Nem éppen; negyvenegy voltam.

- Hahaha! - kacagott a báró torkaszakadtából, és Nicole visszhangozta a kacagását.

- Ugye, megmondtam, uram - folytatta Balsamo komolyan -; ön nem hisz nekem.

- De hát hogyan is hihetnék!... Bizonyítsa be!

- Pedig világos a dolog - folytatta Balsamo, a legcsekélyebb zavar nélkül. - Negyvenegy éves voltam akkor, az igaz, de azt nem mondtam, hogy ugyanaz az ember lettem volna, mint aki ma vagyok.

- Hohó! Ez már pogányság - tört ki a báró. - Ugye, hogy volt egy görög filozófus - ezek az istenverte filozófusok mindig annyian voltak! -, volt egy görög filozófus, aki azért nem evett fejtett babot, mert azt állította, hogy a babszemeknek lelkük van, amint a fiam állítja, hogy a négereknek is van lelkük; ki találta ezt ki? Na... hogy az ördögbe is hívják?

- Püthagorasz - mondta Andrée.

- Ez az, Püthagorasz, a jezsuitáktól hallottam valamikor. Porée atya latin nyelvű rigmusokat is íratott róla, a kis Arouet-val^[7] vetélkedtünk. Még emlékszem, hogy az én versemet összehasonlíthatatlanul jobbnak találta az övénél. Püthagorasz, ez az.

- Nos, ki mondta önnek, hogy én nem lehettem Püthagorasz? - kérdezte nagyon egyszerűen Balsamo.

- Nem állítom, hogy ön nem lehetett volna Püthagorasz - mondta a báró -, de hát Püthagorasz nem volt jelen Philippsburg ostrománál. Én legalábbis nem láttam.

- Elhiszem - hagyta rá Balsamo -; ellenben látta Jean des Barreaux vicomte-ot, a fekete muskétásoknál?

- Igen, igen, őt tényleg láttam... de az nem volt filozófus, bár ő is irtózott a fejtett babtól, s csak akkor evett, ha elkerülhetetlen volt.

- Nos, ez az! Hát arra emlékszik-e, hogy Richelieu úr párviadalának másnapján des Barreaux együtt volt önnel az ostromárokban?

- Tökéletesen emlékszem.

- Mivelhogy, nyilván erre is emlékszik, a fekete muskétások és a svalizsérok hétnaponként egymás mellé voltak beosztva.

- Pontosan így volt... no és?

- No és... aznap este úgy kopogott a golyó, mint a jégeső. Des Barreaux szomorú volt: odament önhöz, és kért egy csipet tubákot, ön pedig aranyszelencéből kínálta.

- Amelyet női képmás díszített?

- Pontosan. Mintha ma is látnám: szőke fej, ugye?

- Teringettét! Így volt! - kiáltott fel a báró elhűlve. - És azután?

- Azután - folytatta Balsamo -, amint éppen fölszippantotta a tubákot, nyakszirten találta egy golyóbis, és mint egykor Berwick úrnak, levitte a fejét.

- Fájdalom, így volt - mondta a báró -, szegény des Barreaux!

- Nos, uram, most már elhiheti, hogy láttam és ismertem önt Philippsburgnál - mondta Balsamo -, annál is inkább, mert én magam voltam des Barreaux.

A báró hirtelen támadt rémülettel vagy inkább megdöbbenéssel dőlt hátra, ami máris biztosította az idegen győzelmét.

- Ez boszorkányság! - kiáltotta. - Száz éve még megégették volna, tisztelt vendégem. Isten engem úgy segéljen, kísértetszagot érzek, akasztófaszagot, máglyaszagot!

- Báró úr - mondta Balsamo mosolyogva -, a valódi boszorkányt se föl nem akasztják, se meg nem égetik, ezt jól vésse az agyába; a máglya vagy a kötél a fajankók osztályrésze. De ha ön is úgy akarja, ma este maradjunk ennyiben, mert, nézze, de Taverney kisasszony mindjárt elalszik. Úgy látszik, a metafizikai társalgás és az okkult tudományok nem érdeklik különösebben.

Valóban, Andrée, valami ismeretlen, ellenállhatatlan erőtől leigázva, ernyedten ingatta a fejét, mint a virág, amelynek súlyos harmatcsepp hullott a kelyhébe.

De a báró végső szavaira, erőlködve próbált szembeszállni azzal a megállíthatatlan delejes áramlással, amely hatalmába kerítette; határozottan megrázta a fejét, fölállt, s eleinte botladozva, majd Nicole támogatásával kiment az ebédlőből.

Vele egyidőben tűnt el az ablakból az az arc is, amelyet Balsamo már korábban megismert: a Gilbert-é.

Nemsokára hallották, hogy Andrée nagy lendülettel csembalózik.

Balsamo az előbb mindvégig szemmel kísérte, amíg támolyogva átment az ebédlőn.

- Nos - mondta diadalmasan, miután a lány eltűnt -, én is elmondhatom Arkhimédésszel: Heuréka!

- Ki az az Arkhimédész? - kérdezte a báró.

- Egy derék tudósember, akivel kétezer-százötven éve kötöttem ismeretséget - válaszolta Balsamo.

Ezúttal a báró, talán mivel a kérkedő kijelentést már túlzottnak találta, vagy talán meg sem hallotta, vagy ha hallotta is, boldog volt, hogy végre megszabadíthatja házát a kényelmetlen vendégtől, Andrée-t figyelte, míg el nem tűnt a szeme elől; aztán, amikor a csembaló hangjáról meggyőződött, hogy a szomszéd szobában foglalatoskodik, felajánlotta Balsamónak, hogy eljuttatja a szomszéd városba.

- Van egy roggyant gebém - mondta -, lehet, hogy belepusztul, de azért csak elvergődik valahogy, s ön legalább biztos lehet benne, hogy rendes fekhelyet kap. Nem mintha nem akadna még szoba meg ágy Taverneyben, de a vendéglátásról megvan a magam nézete. Jól vagy sehogy, ez a jelszavam.

- Tehát kiutasít? - kérdezte Balsamo, és mosollyal leplezte bosszúságát. - Úgy bánik velem, mint az alkalmatlan vendégekkel szokás.

- Dehogyis, hová gondol! Úgy bánok önnel, mint baráttal, kedves vendégem. Ha rosszat akarnék önnek, itt helyezném el. Nagyon sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de tartozom ennyivel a lelkiismeretemnek, annál is inkább, mert az igazat megvallva, nagyon megkedveltem önt.

- Nos, ha megkedvelt, ne kényszerítsen, hogy fölkerekedjem, amikor fáradt vagyok, s hogy lovon rázassam magam, ahelyett, hogy kényelmesen elnyújtóznék egy ágyban. Ne hangoztassa már annyit a szegénységét, mert még azt találom hinni, hogy a személyem ellen van kifogása.

- Ó, ha így áll a dolog - mondta a báró -, aludjék a kastélyban.

Azzal körülnézett, La Brie-t keresve, s mikor meglátta egy sarokban, ráförmedt:

- Gyere ide, vén lator!

La Brie félénken közeledett.

- Gyere már, az ördög bújjon beléd! Ki lehet bírni a vörös szobában, mondd?

- Bizonyára, uram - felelte az öreg szolga -, hiszen Philippe úr is ott hál, ha Taverneybe jön.

- Ami nagyon jó egy jöttment hadnagyocskának, aki három hónapot tölt tönkrement apjánál, az nagyon rossz lehet egy gazdag uraságnak, aki négyes fogaton utazik.

- Higgye el, báró úr, nekem tökéletesen megfelel - mondta Balsamo.

A báró vágott egy fintort, ami ezt jelentette: "Jó, jó, de én tudom, hogy mi van ott."

Fennhangon azonban csak ennyit mondott:

- Nyisd ki a vörös szobát az úrnak, mivel egyszer s mindenkorra ki akar gyógyulni Taverneyből. Szóval, csakugyan itt akar aludni?

- Csakugyan.

- Ámbár, megálljon csak, volna még egy lehetőség.

- Mire?

- Hogy ne lóháton kelljen megtennie az utat.

- Miféle utat?

- Hát innét Bar-le-Ducbe.

Balsamo várta, mi kerekedik ki ebből az ajánlatból.

- Postalovak hozták idáig a kocsiját?

- Nyilván, hacsaknem a sátán.

- Pedig először arra gondoltam, mert azt hiszem, nem lehet rosszban vele.

- Ön mérhetetlenül többre becsül, mint amennyit megérdemlek.

- Nos, ugyanazok a lovak, amelyek idáig elhozták, vissza is vihetik a kocsiját.

- Nem éppen, mert a négyből csak kettő maradt. A kocsi nehéz, s a postalovaknak pihenniük kell.

- Ez is ok. Szóval a fejébe vette, hogy itt alszik.

- Azért akarok itt maradni ma, hogy holnap viszontlássam. Szeretném kifejezni a hálámat.

- Ezt nagyon egyszerűen megteheti.

- Hogyan?

- Ha olyan jóban van az ördöggel, kérje meg, hogy segítsen meglelnem a bölcsek kövét.

- Báró úr, ha olyan nagyon akarja...

- A bölcsek kövét! Hát hogy a csudába ne akarnám?

- Akkor más személyhez, s nem az ördöghöz kell fordulnia.

- És ki ez a személy?

- Én - mint Corneille mondta, már nem is tudom, melyik komédiájában, amelyet, no lám! éppen száz esztendeje szavalt nekem, amikor Párizsban az Új Hídon sétáltunk.

- La Brie, te vén csibész! - kiáltott a báró, aki kezdte veszélyesnek találni a társalgást ebben az órában, ezzel az emberrel -, keríts gyertyát valahonnan, és világíts az úrnak!

La Brie sietett engedelmeskedni, s amíg igyekezett gyertyát lelni, amihez majdnem akkora szerencse kellett, mint a bölcsek kövéhez, hívta Nicole-t, hogy menjen föl előre, és szellőztessen ki a vörös szobában.

Nicole magára hagyta Andrée-t, jobban mondva, Andrée boldog volt, hogy az alkalommal élve, kiteheti a komornája szűrét, mivel szükségét érezte, hogy magára maradjon a gondolataival.

A báró jó éjszakát kívánt Balsamónak, és nyugovóra tért.

Balsamo elővette az óráját, mert eszébe jutott Althotasnak tett ígérete. A tudós a két óra helyett már két és fél órája aludt. Harminc perc veszteség. Megkérdezte hát La Brie-től, hogy a kocsi még ugyanott van-e, ahol volt.

La Brie azt felelte, hogy ott kell lennie, hacsak magától el nem ment onnét.

Balsamo ekkor azt tudakolta, hová tűnt Gilbert.

La Brie megnyugtatta, hogy Gilbert haszontalan semmirekellő, s nyilván legalább egy órája lefeküdt már.

Balsamo kiment, hogy felébressze Althotast, miután jól megjegyezte a vörös szobába vezető utat.

Taverney úr nem túlzott, amikor a szobát szegényesnek mondotta: a bútorzat itt sem volt különb, mint a kastély többi szobájában.

Egy tölgyfa ágy, rajta ócska damasztterítő, ugyanolyan fakó zöld, mint a lombmintás kárpit; egy csavart lábú tölgyfa asztal; egy XIII. Lajos korabeli öblös kőkandalló, amelynek télvíz idején kölcsönözhetett némi fényűző jelleget a benne pattogó tűz, de annál lehangolóbb látványt nyújtott nyáron, kihűlve, kandallórács, tűzi alkalmatosságok és fahasábok nélkül, viszont megtömve régi újságokkal - ez volt az a berendezés, amelynek Balsamo egy éjszakára szerencsés tulajdonosa lehetett.

Tegyünk még hozzá két széket meg egy szürkére festett, süllyesztett betétes faszekrényt.

Míg La Brie megpróbálta egy kicsit rendbe szedni a szobát, amelyet Nicole, mielőtt aludni tért volna, kiszellőztetett, Balsamo felébresztette Althotast, majd visszament a házba.

Amikor Andrée ajtajához ért, megállt, hogy hallgatózzék. Andrée, mihelyt elhagyta a vacsorázóhelyiséget, észrevette, hogy megszabadul attól a titokzatos hatástól, amelyet az utas gyakorolt rá. S hogy leküzdje még a gondolatait is, csembalójához ült.

A hangok a csukott ajtón át kiszűrődtek Balsamóhoz, aki, mint mondtuk, éppen ez előtt az ajtó előtt állt meg.

Kisvártatva köröző kézmozdulatokat tett, mint aki boszorkányságot űz, s alighanem így is volt, mert Andrée, akin ismét úrrá lett az az érzés, amelyet ismert már, lassan abbahagyta a muzsikálást, kezét ernyedten leejtette, s lassú, merev mozdulattal az ajtó felé fordult, mint aki idegen erőnek enged, s nem szabad akaratából cselekszik.

Balsamo úgy mosolygott a sötétben, mintha látta volna, mi történik a csukott ajtó mögött.

Nyilván csak ennyit akart, s amit akart, elérte; mert bal kezét kinyújtva s megérezve a korlátot a keze alatt, fölment a meredek tömör falépcsőn, amely a vörös szobába vezetett.

Ahogy távolodott, Andrée úgy fordult el az ajtótól, s ült vissza a csembalójához, ugyanazzal a lassú és merev mozdulattal. Balsamo, amikor az utolsó lépcsőfokra lépett, meghallotta a félbeszakított dallam refrénjének első hangjait.

Belépett a vörös szobába, és elküldte La Brie-t.

La Brie-n látszott, hogy jó szolga, egy kézmozdulatból is értett. Elindult az ajtó felé, aztán mégis megállt.

- Mi az? - kérdezte Balsamo.

La Brie a zubbonya zsebébe süllyesztette a kezét, láthatóan tapogatott valamit ennek a néma zsebnek a legfenekén, de nem válaszolt.

- Valamit akar mondani, barátom? - kérdezte Balsamo, s odalépett hozzá.

La Brie-n látszott, hogy viaskodik magával, s végül, kihúzva a zsebéből a kezét, megszólalt:

- Azt akarom mondani, uram, hogy ma este alighanem tévedett.

- Én? - kérdezte Balsamo. - S ugyan miben, barátom?

- Abban, hogy egy huszonnégy garasos tallér helyett huszonnégy frankos aranyat adott.

S kinyitva a kezét, megmutatta a fényes, vadonatúj Lajos-aranyat.

Balsamo olyan elismerő csodálattal nézett az öreg szolgára, ami elárulta, hogy általában nincs valami jó véleménnyel az emberek becsületességéről.

- And honest!^[8] - mondta Hamlettel.

Ő is kotorászni kezdett a zsebében, s még egy aranyat tett az elsőhöz.

La Brie öröme nem ismert határt e fényes bőkezűség láttán. Jó húsz esztendeje nem látott aranyat. Nem hitte el, hogy ekkora kincs boldog tulajdonosa lett.

Balsamónak kellett kivennie a tenyeréből, s a zsebébe csúsztatnia az aranyakat. Ekkor az öreg földig hajolt, s úgy hátrált kifelé a szobából, de Balsamo megállította.

- Mi a szokás reggel a kastélyban? - kérdezte.

- De Taverney úr sokáig marad ágyban, uram; Andrée kisasszony azonban korán kel.

- Hány órakor?

- Úgy hat óra tájban.

- Ki alszik a szobám fölött?

- Én, uram.

- És alattam?

- Senki. Az előszoba van ott.

- Jól van, köszönöm, barátom. Most elmehet.

- Jó éjt, uram.

- Jó éjt! És még valamit: vigyázzon a kocsimra, nehogy baja essék.

- Ó, legyen nyugodt, uram.

- Ha zajt hall, vagy fényt lát kiszűrődni, ne ijedjen meg. Egy magatehetetlen vén szolga lakik a kocsiban, őt is magammal hoztam. Mondja meg Gilbert-nek is, hogy ne zavarja; és azt is mondja meg neki, kérem, hogy holnap reggel addig ne menjen el, míg nem beszélek vele. Mindezt jól megjegyezte, barátom?

- Ó, hogyne. De hát az úr már olyan korán itthagy bennünket?

- Majd elválik - mondta Balsamo mosolyogva. - Mindenesetre szeretnék holnap estére odaérni Bar-le-Ducbe.

La Brie megadóan sóhajtott, még utoljára az ágyra pillantott, majd a gyertyát odatartotta a kandallóhoz, hogy fa híján legalább a papírt égesse el, s egy kicsit fölmelegítse a tágas, nyirkos szobát.

Balsamo azonban megállította.

- Nem kell - mondta -; hagyja csak ezeket a régi újságokat; ha nem tudok elaludni, legalább elszórakozom velük.

La Brie meghajolt és eltávozott.

Balsamo az ajtóhoz lépett, s hallgatta az öreg szolga lépteit, amelyek meg-megreccsentették a lépcsőt. A lépések nemsokára a feje fölött dobogtak. La Brie visszaért a szobájába.

Ekkor a báró az ablakhoz lépett.

Az ablakával szemközt, a mellékszárny túloldalán, fény szűrődött ki a rosszul elfüggönyözött padlásszobából. Legay szobája volt az. A lány lassan, kényelmesen bontogatta a kendőjét és a ruháját. Közben ki-kinyitotta az ablakot, s kihajolt, hogy lelásson az udvarra.

Balsamo most sokkal éberebben figyelte, mint a vacsora alatt, amikor nyilván nem akarta olyan nagyon megnézni.

- Különös hasonlóság! - mormolta.

Ebben a pillanatban a padlásszobában kihunyt a fény, noha lakója nem feküdt még le.

Balsamo megállt szorosan a fal mellett.

A csembaló még szólt.

A báró nyilván azt hallgatta, nem vegyül-e más zaj is a zeneszóba... Majd, miután megbizonyosodott, hogy csak a muzsika őrködik az elcsendesült házban, újra kinyitotta az ajtót, amelyet La Brie betett maga után, zajtalanul lement a lépcsőn, és halkan betaszította a szalon ajtaját, amely csikordulás nélkül fordult kikopott sarkain.

Andrée nem neszelt föl.

Halvány fényű, szép fehér kezét a hangszer sárga elefántcsont billentyűin futtatta; szemközt vele egy faragott fatáblába illesztett tükör volt, a repedezett aranyozás eltűnt a szürke porréteg alatt.

A lány bánatos dallamot játszott. Nem is annyira dallam volt ez, inkább csak futamok. Nyilván csak rögtönzött, s a billentyűkön idézte vissza gondolatai emlékét vagy képzelete ábrándjait. Talán a lelke, amelyet annyira elszomorított a taverneyi tartózkodás, olykor ki-kiszökött a kastélyból, hogy a nancyi annunciáták hatalmas, végtelen kertjeiben bolyongjon, melyeknek csendjét felverte a vidám növendékek zsivaja. Akárhogyan volt is, e pillanatban, tétova s félig lehunyt szeme elkalandozott a szemben lévő tükrön s a tükörben borongó homályon, amellyel nem tudott megbirkózni a tágas szoba végében a csembalóra állított, s a muzsikáló lányt megvilágító, árva szál gyertya fénye.

Olykor hirtelen megállt. Ilyenkor eszébe jutott a különös esti látomás és a rákövetkező ismeretlen érzések. És mielőtt az agya bármit is tisztázhatott volna, a szíve máris megdobbant, és borzongás futott végig a testén. Úgy borzongott, mintha elszigetelt magányában megérintette s érintésével megzavarta volna egy eleven lény.

Hirtelen, amint éppen számot akart adni magának ezekről a szokatlan érzésekről, újra erőt vettek rajta. Egész teste, mintha elektromos áram rázta volna, úgy remegett. Tekintete kitisztult, gondolatai úgyszólván foghatóvá váltak, és hirtelen úgy rémlett, mintha a tükörben megmozdult volna valami.

A szalon ajtaja hangtalanul kitárult.

Az ajtó mögött feltűnt egy árnyék.

Andrée megborzongott, ujjai elvétették a billentyűket.

Pedig mi sem volt természetesebb e jelenségnél.

Az az árnyék, amelyet nem ismert fel, mert egybeolvadt a homállyal, lehetett volna éppenséggel de Taverney úr vagy akár Nicole árnyéka is. Megeshetett volna, hogy La Brie járja végig lefekvés előtt a szobákat, vagy akad valami dolga a szalonban. Előfordult ez máskor is, és járása-kelése közben a tapintatos és hű szolga soha nem csapott zajt.

Azonban a lány lelki szemével látta, hogy nem e három személy valamelyike van ott.

Az árnyék zajtalan léptekkel suhant közelebb, alakja mindjobban kirajzolódott a homályban. Amikor a látomás a gyertya fénykörébe ért, Andrée felismerte az ijesztő idegent, sápadt arcát, fekete bársonykabátját.

Bizonyára valami rejtélyes okból vetette le a selyemruháját.^[9]

A lány meg akart fordulni, kiáltani akart.

De Balsamo előrenyújtotta a kezét, és a lány megmerevedett.

Küszködött.

- Uram - mondta -, uram!... az ég szerelmére! mit akar?

Balsamo mosolygott, a tükör visszaverte az arckifejezését, Andrée mohón tapadt rá.

De Balsamo nem válaszolt.

Andrée ekkor újból megpróbált fölállni, de nem bírt: egy leküzdhetetlen erő, egy szinte kéjes zsibbadás odaszögezte a székéhez, miközben szeme a bűvös tükörre meredt.

Ez az új tapasztalás megrémítette, mert érezte, hogy kényre-kedvre ki van szolgáltatva ennek az embernek, és ez az ember idegen.

Iszonyatos erőfeszítéssel próbált segítségért kiáltani, a szája félig kinyílt, Balsamo azonban két tenyerét a lány feje fölé emelte, s annak egy hang sem jött ki a torkán.

Andrée megnémult; mellét valami bódító forróság lepte el, mely lassan gomolyogva emelkedett az agyáig, mint az emésztő, örvénylő gőz.

A lánynak sem ereje, sem akarata nem volt többé; feje a vállára hanyatlott.

Ebben a pillanatban Balsamo halk neszt vélt hallani az ablak felől: gyorsan megfordult, s úgy látta, hogy odakint egy férfifej suhan el az üveg előtt.

Összevonta a szemöldökét: különös módon ugyanez a kifejezés jelent meg a lány arcán is.

Ekkor visszafordult Andrée-hoz, leengedte a két kezét, amelyet mindvégig a lány feje fölött tartott, majd puha mozdulattal fölemelte ismét, s erejét összpontosítva, néhány másodpercen át iszonyatos súlyú elektromos oszlopokat halmozott a lányra, s ráparancsolt: - Aludjék!

Majd, mivel az egyre csak küszködött a bűvös erővel, ellentmondást nem tűrő hangon megismételte:

- Aludjék! Aludjék! Parancsolom!

Ekkor megtört az ellenállás ezen a lenyűgöző akaraton. Andrée a csembalóra fektette a karját, fejét a kezére ejtette és elaludt.

Balsamo most kihátrált a szobából, behúzta maga után az ajtót, s hallani lehetett, hogy fölmegy a falépcsőn, vissza a szobájába.

Mihelyt a szalon ajtaja becsukódott mögötte, az arc, amelyet Balsamo homályosan látott imént, újból feltűnt az ablakban.

Gilbert arca volt.

Gilbert, akit a Taverney kastélybeli alantas helyzete miatt kizártak a szalonból, egész este figyelte azokat a személyeket, akik elég előkelők voltak, hogy bent maradhassanak.

Végig a vacsora alatt látta Balsamo mosolyait és taglejtéseit. Észrevette, hogy Andrée milyen nagy figyelmet szentel neki, hogy a báró milyen hallatlanul kedves hozzá, hogy La Brie milyen tisztelettudón sürög-forog körülötte.

Később, asztalbontás után, elbújt az orgona- és labdarózsabokrok sűrűjében, nehogy Nicole, amikor becsukja az ablakokat, és fölmegy a szobájába, fölfedezze és megzavarja a kutatásban, jobban mondva, a kémkedésben.

Nicole valóban megtette szokásos esti körútját, de a szalon egyik ablakát nyitva kellett hagynia, mivel a csuklóspántok félig kilazultak, és a külső fatáblák nem forogtak a sarkukon.

Gilbert jól ismerte ezt a körülményt. Éppen ezért, mint láttuk, nem is hagyta el őrhelyét, bizonyos lévén benne, hogy folytathatja megfigyeléseit, mihelyt Legay eltávozik.

Megfigyeléseit - így fejeztük ki magunkat, ugyebár? Az olvasó talán homályosnak találja ezt a szót. Ugyan mit figyelhetett meg Gilbert? Hát nem ismerte a pincétől a padlásig a Taverney kastélyt, ahol nevelkedett? Nem ismerte lakóit, akiket tizenhét vagy tizennyolc éven át minden áldott nap láthatott?

Ezen az estén Gilbert-nek egyéb célja is volt, nem csupán a megfigyelés; nemcsak leselkedett, várt is valamit.

Nicole kiment a szalonból, otthagyva Andrée-t; lassan és csak úgy tessék-lássék becsukogatta az ajtókat és az ablakokat, majd végigsétált a földszinten, mintha odavárna még valakit; fürkésző pillantásokat vetett mindenfelé, s csak miután ugyanúgy tett, mint előtte meg utána Gilbert, akkor szánta el magát, hogy nyugovóra tér, és fölment a szobájába.

Gilbert, érthető okokból, mozdulatlanul támaszkodott egy fa törzsének, félig előre dőlt, lélegezni is alig mert, s Nicole-nak egyetlen lépését, egyetlen mozdulatát sem tévesztette szem elől; aztán, mikor a szobalány eltűnt, s a padlásszoba ablakában kigyúlt a fény, Gilbert lábujjhegyen átóvakodott az üres térségen az ablakig, lekuporodott a sötétben, és várakozott, talán azt sem tudta pontosan, mire vár, a szemével falta Andrée-t, aki ernyedten ült a csembalójánál.

E pillanatban lépett be Joseph Balsamo a szalonba.

Gilbert összerezzent a látványra, s égő tekintetét az imént elbeszélt jelenet két szereplőjére szögezte.

Azt hitte, Balsamo dicséri Andrée játékát, amire a lány szokott hűvösségével válaszol; a vendég egy mosollyal pecsételi meg a véleményét, mire a lány abbahagyja játékát, hogy válaszoljon, és vendégét elbocsássa.

Gilbert megcsodálta a visszavonuló Balsamo ruganyos mozgását. Azt hitte, érti a jelenetet, pedig az egészből nem értett meg semmit, mivel a jelenet lényege a csönd volt.

Gilbert nem hallhatott semmit, csak az ajkak mozgását és a taglejtéseket látta. Akármilyen jó megfigyelő volt is, nem fedezhette föl, hogy ott valami titok lappang, hiszen látszólag minden olyan természetesen folyt le.

Miután Balsamo eltávozott, Gilbert nem csupán figyelte, hanem áhítatosan szemlélte Andrée-t, aki oly megejtően szép volt ernyedt tartásában; aztán csakhamar meglepetten látta, hogy alszik. Várakozott még néhány percig, ugyanabban a helyzetben, mert tökéletesen meg akart bizonyosodni róla, hogy mozdulatlansága az alvástól van. Miután megbizonyosodott, fölegyenesedett, s két tenyerébe fogta a fejét, mint aki attól fél, hogy az agya szétpattan a benne örvénylő gondolatoktól; aztán hirtelen elhatározással, amely inkább dühkitörésre emlékeztetett, felkiáltott:

- Ó, a kezét! Csak a kezét érinthetném az ajkammal! Rajta, Gilbert! Rajta! Akarom...

S így szólván, önmagát kényszerítve engedelmességre, hirtelen belépett az előszobába, odament a szalon ajtajához, mely neki is éppolyan zajtalanul nyílt ki, mint az előbb Balsamónak.

De mihelyt az ajtó kinyílt, mihelyt szemben találta magát a lánnyal, akitől immár semmi nem választotta el, nyomban megértette, hogy milyen szörnyűséget készül elkövetni; ő, Gilbert, egy bérlő és egy parasztasszony fia, ő, a félénk, az alázatos legényke, aki alacsony származása mélyéről eddig alig merte szemét ráemelni a büszke és rátarti lányra, most ajkával készül illetni ruhája szegélyét vagy ujjai hegyét, holott az alvó fenség, ha fölébreszti, halálra sújthatja tekintetével. Ahogy erre gondolt, egyszeriben szertefoszlott a kábító köd, amely megszédítette a lelkét, és megzavarta az agyát. Megállt, az ajtószegélybe fogózkodott, mert a lába olyan erősen reszketett, hogy úgy érezte, menten összerogy.

Ámde Andrée olyan elmerülten ábrándozott vagy aludt - Gilbert ugyanis nem tudta pontosan, alszik-e vagy ábrándozik a lány -, hogy meg sem moccant, jóllehet meghallhatta volna Gilbert szívének vad kalapálását, amit a fiú hiába igyekezett elhallgattatni; ott állt egy darabig, sóvárogva; a lány nem moccant.

Olyan szép volt az a lány, szelíden a karjára hajtott fejével, nyakára és vállára omló rizsportalan, hosszú hajával, hogy a láng, amelyet a félelem elfojtott, de nem oltott ki Gilbert szívében, újra fellobbant. Megint elfogta a szédület; olyan volt, mint valami részegítő téboly; olyan volt, mint a mohó vágy, hogy érintsen valamit, ami a lány testét érinti; ismét lépett egyet feléje.

A padló megreccsent bizonytalan lépte alatt; e zajra hideg verejték verte ki a fiú homlokát, de úgy látszik, Andrée nem hallott meg semmit.

- Alszik - mormolta Gilbert. - Alszik. Micsoda szerencse!

De alig tett három lépést, újra megállt; mintha megijesztette volna valami; a gyertya furcsa lángja volt az, amely kialvás előtt utolsókat lobbant, fel-felvillanó fénnyel, melyet majd a teljes sötétség követ.

Különben egy nesz, egy sóhaj sem hallatszott az egész házban; az öreg La Brie már lefeküdt, s bizonyára aludt; Nicole szobájában is kihunyt a fény.

- Rajta! - biztatta magát.

Még közelebb lépett.

A padló megint nyikordult, de Andrée, furcsa módon, meg sem rezzent.

Gilbert elcsodálkozott ezen a különös alváson, szinte megijedt tőle.

- Alszik - mondta újra, azzal a bizonytalansággal, amely percenkint hússzor is megfordítja a szerelmesek vagy a gyávák elhatározását. Hát hogyne volna gyáva, aki nem ura szívének!

- Alszik! Jaj, édes Istenem! Jaj, édes Istenem!

Ám mialatt félelem és remény lázasan váltakoztak a lelkében, Gilbert mind közelebb ment Andrée-hoz, s a végén már csak két lépés választotta el tőle. Ekkor mintha bűvös erő kerítette volna hatalmába; ha akart volna, sem lett volna képes menekülni; ahogy belépett a bűvös áram körébe, amelynek a lány volt a középpontja, úgy érezte, megkötözték, megbéklyózták, megbénították; térdre hullott.

Andrée mozdulatlan maradt és néma: olyan volt, mint egy szobor. Gilbert fölemelte a ruhája szegélyét, és megcsókolta.

Utána fölemelte a fejét, lassan, visszafojtott lélegzettel, egyenletes mozdulattal, és szeme Andrée szemét kereste.

A lány két szeme tágra volt nyitva, és mégsem látott.

Gilbert nem tudta mire vélni a dolgot, valósággal megsemmisült a megdöbbenés súlyától. Átvillant rajta az iszonyatos gondolat, hogy a lány halott. Hogy meggyőződjék róla, elszántan megfogta a kezét; a kéz meleg volt, az ütőér finoman lüktetett. De Andrée keze mozdulatlanul pihent Gilbert kezében. Gilbert ekkor azt képzelte, bizonyára megittasulva ettől a kéjes érintéstől, hogy Andrée lát, hogy érez, hogy megsejtette esztelen szerelmét; azt hitte, szegény, megszédült szívével, hogy a lány várta a látogatását, hogy hallgatása beleegyezés, mozdulatlansága odaadás.

Ekkor ajkához emelte Andrée kezét, és hosszú, forró csókot nyomott rá.

Andrée hirtelen megrázkódott, és Gilbert érezte, hogy eltaszítja magától.

- Jaj, végem van! - nyögött fel, eleresztve a lány kezét, s homlokát a padlóba verve.

Andrée úgy egyenesedett föl, mintha rugó állította volna talpra; szeme nem is nézett a földre, ahol Gilbert szégyentől és rémülettől szinte holtra válva hevert, arra sem lévén ereje, hogy bocsánatáért esedezzen, amelyre amúgy sem számított.

Andrée azonban, feltartott fejjel, megfeszített nyakkal, mint akit titkos erő vonz láthatatlan cél felé, ellépett Gilbert mellett, a vállát súrolva, majd idegenszerű és gyötrelmes mozgással elindult az ajtó felé.

Gilbert, érezve, hogy távolodik, fél kezére támaszkodott, lassan utánafordult, és elkerekedett szemmel követte.

Andrée folytatta útját az ajtó felé, kinyitotta, kilépett az előszobába, s odaért a lépcső lábához.

A sápadt és reszkető Gilbert térden csúszott utána.

"Ó, annyira haragszik - gondolta -, hogy még csak meg sem szid; megy a báróhoz, elmondja neki szégyenletes őrületemet, s úgy zavarnak majd el, mint egy közönséges cselédet."

A fiatalember megszédült arra a gondolatra, hogy el kell hagynia Taverneyt, hogy nem láthatja többé azt, aki a szeme fénye, az élete, a védőszentje volt; a kétségbeesés bátorságot öntött belé; fölállt, és Andrée után iramodott.

- Ó, bocsásson meg, kisasszony, az ég szerelmére, bocsásson meg! - suttogta.

Andrée mintha nem is hallotta volna: továbbhaladt, de nem ment be az apjához.

Gilbert fellélegzett.

Andrée rátette a lábát az első lépcsőfokra, majd a másodikra.

- Ó, édes Istenem! Édes Istenem! - suttogta Gilbert. - Vajon hová mehet most? Ez a lépcső csak a vörös szobába visz, ahol az az idegen lakik, meg La Brie tetőszobájába. Ha La Brie-től akarna valamit, akkor lehívná, csöngetne neki... Talán csak nem?... Nem, az lehetetlen! Az lehetetlen!

És Gilbert ökölbe szorította a kezét dühében, ha csak rágondolt is, hogy Andrée talán Balsamóhoz indult.

Az idegen ajtaja előtt a lány megállt.

Gilbert homlokáról hideg veríték patakzott; a lépcső rácsába kapaszkodott, hogy le ne essék; tovább követte Andrée-t. Iszonyatosnak érezte, amit látott, amit sejtett.

Balsamo ajtaja félig nyitva volt; Andrée kopogtatás nélkül belépett. A kiszökő fény megvilágította nemes, tiszta vonásait, és aranyosan villózva örvénylett tágra nyitott szemében.

A szoba közepén Gilbert megpillantotta az idegent: rebbenéstelen tekintettel, összevont szemöldökkel állt ott, és kezét parancsoló mozdulattal nyújtotta ki.

Azután az ajtó becsukódott.

Gilbert érezte, hogy minden erő kiszáll belőle. Keze elengedte a korlátot, másik kezével égő homlokához nyúlt; úgy pördült meg maga körül, mint a tengelyét vesztett kerék, és szédülten lerogyott a legfelső lépcsőfok hideg kövére, szeme még mindig arra az elátkozott ajtóra meredt, amely elnyelte a múlt minden ábrándját, a jelen minden boldogságát, a jövő minden reményét.

Balsamo elébe ment a lánynak, aki nyílegyenesen tartott a szobája felé, s olyan határozott léptekkel ment be hozzá, mint a Komtur szobra.

Akárki más különösnek találta volna megjelenését, Balsamón azonban nyoma sem látszott a csodálkozásnak.

- Azt parancsoltam, hogy aludjék - mondta. - Alszik?

Andrée sóhajtott, de nem válaszolt. Balsamo közelebb lépett a lányhoz, és még nagyobb adag delejes erőt bocsátott rá.

- Akarom, hogy beszéljen - mondta.

A lány megremegett.

- Hallotta, mit mondtam? - kérdezte az idegen.

Andrée bólintott.

- Akkor miért nem beszél?

Andrée a torkához emelte a kezét, mintegy jelezve, hogy a szavak nem jönnek az ajkára.

- Jól van. Üljön le - mondta Balsamo.

Azt a kezét fogta meg, amelyet Gilbert megcsókolt az előbb, de a lány nem érezte akkor, most ellenben a puszta érintésre ugyanúgy megremegett, mint az imént, amikor föntről elérte a delejes parancs. A lány, Balsamótól vezettetve, három lépést hátrált és leült egy karosszékbe.

- Lát most? - kérdezte Balsamo.

Andrée szeme olyan tágra nyílt, mintha el akarna nyelni minden fénysugarat, amelyet a két gyertya lángja szétszórt a szobában.

- Nem azt mondtam, hogy a szemével nézzen - folytatta Balsamo. - Nézzen a mellével.

És acélvesszőt húzva elő hímzett dolmánya alól, hegyével megérintette a lány emelkedő, süllyedő keblét. Andrée úgy megrándult, mintha tüzes lándzsát döftek volna a testébe, s a hegye a szívét érte volna; a szeme nyomban lecsukódott.

- Jól van - mondta Balsamo. - Most már dereng valami, ugye?

Andrée bólintott.

- És beszélni fog, ugye?

- Igen - válaszolta Andrée. De egyidejűleg a homlokához emelte a kezét, s mozdulata kimondhatatlan fájdalmat fejezett ki.

- Mi baj? - kérdezte Balsamo.

- Ó, nagyon fáj.

- Mi fáj?

- Az, hogy látni és beszélni kényszerít.

Balsamo kétszer-háromszor elhúzta a kezét Andrée homloka fölött, látszott, hogy eltereli róla a fejét szaggató delejes erő egy részét.

- Még mindig fáj? - kérdezte.

- Már nem annyira - válaszolta a lány.

- Jól van. Akkor nézzen körül, hol van.

Andrée szeme csukva maradt; de arca elborult, és láthatóan mély megdöbbenést fejezett ki.

- A vörös szobában - mormolta.

- Kivel?

- Önnel - folytatta megremegve.

- Mi bántja?

- Félek! Szégyellem magam!

- Miért? Nem fűz össze bennünket a rokonszenv köteléke?

- De igen.

- Nem tudja-e, hogy tiszta szándékkal hívtam ide?

- De igen, így van - felelte Andrée.

- S hogy úgy tisztelem, mint édesnővéremet?

- Tudom.

Andrée arca elsimult, majd ismét elkomorodott.

- Még titkol valamit - folytatta Balsamo. - Nem bocsátott meg igazán.

- Mert látom, hogyha nekem nem akar is rosszat, másokra talán fenekedik.

- Lehetséges - mormolta Balsamo -; de ezzel ne törődjék - tette hozzá parancsoló hangon.

Andrée arca megint olyan lett, mint rendesen.

- Mindenki alszik a házban?

- Nem tudom - válaszolta.

- Nézze csak meg.

- Merre nézzek, mit kíván?

- Lássuk csak. Nézze meg először apját. Hol van?

- A szobájában.

- Mit csinál?

- Fekszik.

- Alszik?

- Nem, olvas.

- Mit olvas?

- Egy rossz könyvet, nekem is mindig ezeket ajánlgatja.

- És ön nem olvassa őket?

- Nem.

- Jól van. Ő tehát nem fog zavarni bennünket. Most nézze meg Nicole-t a szobájában.

- Nincs fény a szobájában.

- Kell fény, hogy lásson?

- Nem kell, ha parancsot ad.

- Akarom, hogy lásson!

- Ó, látok!

- Mit lát?

- Félig van felöltözve; óvatosan kinyitja a szobája ajtaját; lemegy a lépcsőn.

- Jól van. Hová megy?

- Megáll a hátsó kijáratnál; elbújik az ajtó mögött; leselkedik; vár.

Balsamo elmosolyodott.

- Önre les, önt várja? - kérdezte.

- Nem.

- Jól van, ez a fontos. Ha egy ifjú hölgyre sem atyja, sem szobalánya nem figyel, nincs mitől tartania, hacsak...

- Nem - mondta Andrée.

- Ejha, ön a gondolatomra válaszol?

- Mert látom.

- Tehát nem szeret senkit?

- Én? - kérdezte megvetőn a lány.

- Hát persze. Éppenséggel szerethetne valakit, azt hiszem. Nem azért hagyta ott a zárdát, hogy börtönben éljen; testével együtt a szíve is felszabadult, vagy nem?

Andrée megrázta fejét.

- Az én szívem szabad - mondta bánatosan.

Az ártatlanság és a szűzies szelídség úgy megszépítette vonásait, hogy Balsamo elragadtatottan suttogta:

- Liliom! Tanítvány! Médium!

S öröme és hálája jeléül összetette két kezét, majd ismét Andrée-hoz fordult:

- De ha nem is szerelmes, önt nyilván szereti valaki?

- Nem tudom - mondta a lány szelíden.

- Hogyhogy nem tudja? - szólt rá Balsamo eléggé nyersen. - Nézzen körül! Azért kérdezem, hogy válaszoljon.

És acélpálcája hegyével másodszor is megérintette a lány mellét. Andrée megint megrándult, de fájdalma láthatóan sokkal enyhébb volt, mint első ízben.

- Igen, igen, látom már - mondta a lány. - Kíméljen, mert megöl.

- Mit lát? - kérdezte Balsamo.

- De hiszen ez lehetetlen! - kiáltotta Andrée.

- Miért, mit lát?

- Egy fiatalembert, aki mindig nyomomban van, mióta hazajöttem a zárdából, leselkedik rám, majd felfal a szemével, de mindig elrejtőzik.

- Ki az a fiatalember?

- Az arcát nem látom, hanem a ruhája olyanféle, mint a munkásoké.

- Hol van?

- A lépcső alján; szenved, zokog.

- Miért nem látja az arcát?

- Mert a tenyerébe rejti.

- Nézzen át a kezén.

Andrée-n látszott, hogy erőlködik.

- Gilbert! - kiáltott fel. - De hiszen mondtam, hogy ez lehetetlen!

- És miért lehetetlen?

- Mert ő nem merészelne szemet vetni rám - válaszolta a lány, hangjában gőgös megvetéssel.

Balsamo elmosolyodott, mint aki ismeri az embereket, és tudja, hogy nincs olyan távolság, amelyet a szív le ne győzne, még ha szakadékon át vezet is az útja.

- És mit csinál a lépcső aljában?

- Mindjárt; most elveszi a kezét az arcáról, belekapaszkodik a korlátba, feláll, indul föl.

- Hová föl?

- Ide... Mindegy, nem mer bejönni.

- Miért nem mer bejönni?

- Mert fél - mondta Andrée megvető mosollyal.

- De hallgatózni fog.

- Persze, a fülét az ajtóra tapasztja, hallgatózik.

- Ez zavarja önt?

- Igen, mert meghallhatja, hogy mit mondok.

- S vajon visszaélne vele, önnel szemben, akit szeret?

- Igen, ha hirtelen haragra gerjed vagy elfogja a féltékenység; igen, olyankor mindenre képes.

- Akkor szabaduljunk meg tőle - mondta Balsamo, és döngő léptekkel az ajtóhoz ment.

Gilbert számára nyilván nem ütött még a hőstettek órája, mert Balsamo lépteinek zajára - félve, hogy rajtakapják -, egy lendülettel a korláton termett és végigcsúszott rajta, le a földszintig. Andrée ijedtében halkan felsikoltott.

- Ne nézzen többet arra - mondta Balsamo, visszatérve Andrée-hoz. - A hétköznapi szerelem szóra sem érdemes. Most beszéljen nekem de Taverney báróról; jó?

- Minden jó, amit ön akar - mondta Andrée sóhajtva.

- Ugye a báró nagyon szegény?

- Nagyon.

- Olyan szegény, hogy semmiféle szórakozást nem tud nyújtani önnek?

- Semmifélét.

- Ön tehát unatkozik ebben a kastélyban?

- Halálosan.

- Talán nagyravágyó?

- Nem.

- Szereti atyját?

- Igen - mondta a lány, egy kissé bizonytalanul.

- Ámbár az este úgy láttam, mintha némi árnyék felhőzné be ezt a gyermeki szeretetet, nemde? - folytatta Balsamo mosolyogva.

- Neheztelek rá, mivel esztelenül eltékozolta anyám egész vagyonát, úgyhogy szegény Maison-Rouge most a helyőrségnél senyved, és nem élhet családunk nevéhez méltó életet.

- Ki az a Maison-Rouge?

- Philippe bátyám.

- Miért hívja Maison-Rouge-nak?

- Mert ez a neve, vagyis jobban mondva, ez volt a neve egyik kastélyunknak, s a család legidősebb férfi tagja is ezt a nevet viseli atyja haláláig; akkor felveszi a Taverney nevet.

- Szereti a bátyját?

- Ó, igen, nagyon!

- A legjobban a világon?

- A legjobban a világon.

- És miért szereti ilyen szenvedéllyel, holott atyját csak oly mérsékelten szereti?

- Mert nemes szívű, az életét áldozná értem.

- Atyjaura ellenben?

Andrée elhallgatott.

- Nem válaszol?

- Nem akarok válaszolni.

Balsamo nyilván nem tartotta helyénvalónak, hogy erőltesse a lányt. Különben is, meglehet, mindent tudott már a báróról, amit akart.

- És most hol tartózkodik Maison-Rouge lovag úr?

- Azt kérdezi, hol van Philippe?

- Igen.

- A strasbourg-i helyőrségnél.

- Látja is most?

- Hol?

- Strasbourg-ban.

- Nem látom.

- Ismeri a várost?

- Nem.

- Én azonban ismerem; nézzünk körül együtt, jó?

- Jó.

- A színházban van?

- Nincs ott.

- A Fő téri kávéházban van a többi tisztekkel?

- Nincs ott.

- Hazament, a szobájába? Nézze meg a bátyja szobáját!

- Nem látok semmit. Azt hiszem, már nincsen Strasbourg-ban.

- Ismeri az utat?

- Nem.

- Nem baj! Én ismerem. Vágjunk neki. Saverne-ben van?

- Nincs ott.

- Saarbrückenben van?

- Nincs ott.

- Nancyban van?

- Várjon, várjon!

A lány erőlködött; a szíve úgy kalapált, hogy majd szétvetette a mellkasát.

- Látom! Látom! - kiáltotta kitörő örömmel. - Ó, drága Philippe, micsoda boldogság!

- Mi az?

- Drága Philippe! - lelkendezett Andrée, és a szeme ragyogott az örömtől.

- Hol van?

- Egy városon lovagol át, amelyet tökéletesen ismerek.

- Melyik város az?

- Nancy! Nancy! Ott voltam zárdában.

- Bizonyos benne, hogy ő az?

- Ó, hogyne! Fáklyák vannak körülötte, megvilágítják az arcát.

- Fáklyák? - kérdezte Balsamo meglepetten. - Miféle fáklyák?

- Lovon ül! Lovon! Egy aranyos szép hintó mellett.

- Ó! Ó! - szólt Balsamo, akin látszott, hogy már érti a dolgot. - És ki ül a hintóban?

- Egy ifjú hölgy... Ó, milyen fenséges! Milyen kecses! Milyen gyönyörű! Ó, de különös, mintha már láttam volna valahol; de nem, tévedek, Nicole hasonlít rá.

- Nicole hasonlít erre a büszke, fenséges, gyönyörű ifjú hölgyre?

- Igen, igen, de csak úgy, ahogy a jázmin a liliomra.

- Hadd hallom, mi történik most Nancyban?

- Az ifjú hölgy az ajtóhoz hajol, és int Philippe-nek, hogy menjen közelebb; Philippe szót fogad, odarúgtat, hódolattal leveszi a fövegét.

- Hallja a szavukat is?

- Majd odafigyelek - mondta Andrée, és csendre intette Balsamót, mintha nem akarná, hogy bármi nesz elvonja figyelmét. - Hallom, hallom - suttogta.

- Mit mond az ifjú hölgy?

- Azt parancsolja, kedvesen mosolyogva, hogy nógassa a lovakat. Azt mondja, a kíséret készüljön fel reggel hat órára, mert a nap folyamán meg akar pihenni.

- Hol?

- Most kérdezi a bátyám... Jaj, Istenem! Taverneyben akar megpihenni. Látni akarja atyámat. Jaj! Ilyen fényes hercegnő akar megpihenni ebben a kifosztott házban!... Mihez kezdünk majd ezüstholmi nélkül, úgyszólván asztalnemű nélkül?

- Legyen nyugodt. Majd gondoskodunk róla.

- Ó, köszönöm! Köszönöm!

És a lány, aki az előbb félig fölemelkedett helyéről, most egy mély sóhajjal visszahanyatlott a karosszékébe.

Balsamo nyomban odalépett hozzá, és néhány delejes mozdulattal elterelve az elektromos hullámok irányát, az álom nyugalmát bocsátotta erre a tökéletes testre, amely elgyötörten dőlt hátra, az elnehezült fejre, amely pihegő keblére csuklott.

Andrée-n látszott, hogy most mély, erősítő álomba merül.

- Szedd össze erődet - mondta Balsamo, s komor elragadtatással nézte -; hamarosan újból szükségem lesz tisztánlátásodra. Ó, Tudomány! - folytatta a legodaadóbb rajongás hangján - csak tebenned nincsen hamisság! Csak te vagy méltó minden áldozatra. Mily szép ez a nő, ó, Istenem! Mily tiszta ez az angyal! Te tudod, hiszen Te teremted az angyalokat és a nőket! De mit ér nekem e pillanatban a szépség? Mit ér az ártatlanság? Csak annyit, amennyit a szépség és az ártatlanság révén megtudok. Inkább pusztuljon el a legszebb, a legtisztább, a legtökéletesebb teremtés is, csak a szája nyíljon szóra! Inkább hamvadjon el a világ minden gyönyörűsége, szerelem, szenvedély, hevület, csak én járhassak biztos és tévedhetetlen léptekkel. Most pedig, te leány, most pedig, hogy akaratom hatalmánál fogva e néhány másodpercnyi szunnyadás annyi erőt öntött beléd, mintha húsz esztendeig aludtál volna, ébredj fel, vagy inkább merülj vissza látnoki álmodba! Szükségem van még rá, hogy beszélj; most azonban értem fogsz beszélni.

És Balsamo, kezét ismét kiterjesztve Andrée fölé, kényszerítette a lányt, hogy mindenható sugallatára fölegyenesedjék.

Azután, látva, hogy felkészült, és alázatosan megadja magát, a tárcájából elővett egy négyrét hajtott papirost, benne hajfürttel, amelynek olyan meleg, sötét színe volt, mint a gyantának. A papír áttetsző volt az illatos szerektől, amelyekkel a hajfürt át volt itatva.

Balsamo Andrée kezébe tette a fürtöt.

- Nézzen! - parancsolt rá.

- Jaj, már megint! - panaszkodott a lány szorongva. - Jaj, ne, ne! Hagyjon békében! Úgy fáj... Jaj, Istenem! Jaj, Istenem! Olyan jó volt még az imént!

- Nézzen! - mondta Balsamo, és az acélvessző hegyét kérlelhetetlenül a lány melléhez érintette.

Andrée a kezét tördelte; megpróbált szembeszállni a kísérletező zsarnoki hatalmával. Szája habzott, mint a háromlábú szent zsámolyán ülő ókori jósnőé.

- Ó, látok! látok! - kiáltotta, a megtört akarat kétségbeesésével.

- Mit lát?

- Egy nőt.

- Ó! - mormolta Balsamo ádáz örömmel - a tudomány mégsem afféle üres szólam, mint az erény! Mesmer legyőzte Brutust. Nos, írja le nekem azt a nőt, hadd tudjam, jól látja-e.

- Barna bőrű, magas, kék szemű, a haja fekete, a karja izmos.

- Mit csinál?

- Vágtat, repül, úgy látszik, elragadta egy pompás paripa, amelyről patakzik a veríték.

- Merre tart?

- Arra, arra - mondta a lány, és nyugat felé mutatott.

- Az úton megy?

- Igen.

- Châlons felé?

- Igen.

- Jól van - mondta Balsamo -; arra tart, amerre én. Párizsba megy, mint jómagam, jól van: Párizsban majd megtalálom. És most pihenjen - mondta Andrée-nak, elvéve tőle a hajfürtöt, amelyet az végig a kezében tartott.

Andrée karja ernyedten hullott le, s élettelenül csüngött a teste mellett.

- Most pedig - mondta Balsamo -, menjen vissza a csembalóhoz.

Andrée az ajtó felé indult; de a lába, mely megroggyant a kimondhatatlan fáradtságtól, nem engedelmeskedett; megtántorodott.

- Térjen magához, és menjen tovább - parancsolta Balsamo, s újabb adag delejes áramot bocsátott rá.

Andrée úgy tett, mint a nemes mén, mely minden erejét megfeszíti, hogy engedelmeskedjék gazdájának, még ha méltatlan is a parancsa.

Elindult.

Balsamo újra kinyitotta az ajtót, és Andrée, még mindig alva, leimbolygott a lépcsőn.

Míg Balsamo faggatózott, Gilbert kimondhatatlan szorongások közepette töltötte az időt.

Ott bújt a lépcső alatt, mert az ajtóig nem merészkedett többé vissza, hogy kihallgassa, miről beszélnek a vörös szobában, s végül annyira úrrá lett rajta a kétségbeesés, hogy ha kitör belőle, amilyen heves természetű ember volt, bizonyára kenyértörésre viszi a dolgot.

Kétségbeesését növelte gyengeségének és megalázottságának tudata. Balsamo csak egy ember a sok közül; Gilbert ugyanis - mint kritikus elméhez és reménybeli filozófushoz illik - nemigen hitt a varázslókban. De ez az ember erős, Gilbert pedig gyenge; ez az ember bátor, Gilbert még nem az. Hússzor is fölállt, azzal a szándékkal, hogy fölmegy a lépcsőn, s ha kell, szembeszáll a báróval. De a lába hússzor is megrogyott, s ő megint térdre hullott.

Ekkor az az ötlete támadt, hogy elhozza a létrát, amelyről La Brie, aki szakács, lakáj és kertész volt egy személyben, a jázminokat és a futó loncot szokta nyírogatni. Ha nekitámasztja a lépcső párkányának, és felmászik rá, semmit nem veszít el a sokatmondó zajokból, amelyeket oly mohón vágyott hallani.

Átment tehát az előszobán, ki az udvarra, s egyenest arra a helyre futott, ahol tudta, hogy megtalálja a földre fektetett létrát a fal tövében. De amint lehajolt, hogy fölemelje, valami suhogásfélét hallott a ház felől. Arrafelé fordult. A sötétségben kitágult szemének úgy rémlett, mintha emberi alak suhanna át a nyitott ajtó négyszögén, de olyan sebesen, olyan hangtalanul, hogy inkább látszott kísértetnek, semmint eleven lénynek.

Visszaejtette a létrát, és kalapáló szívvel megindult a kastély felé.

Némely lélek természeténél fogva babonás; rendszerint a leggazdagabb és legrajongóbb lelkek ilyenek; ezek sokkal inkább hisznek a mesékben, mint a józan észben; a természetes nekik nagyon hétköznapi, mivel ösztönösen vonzódnak a lehetetlenhez vagy legalábbis az eszményihez. Az ilyenek bolondulnak a szép, árnyas pagonyokért, mert képzeletük a sötét lombsátort lenge lényekkel és szellemekkel népesíti be. A régiek, akik oly nagyszerű költők voltak, fényes nappal ábrándoztak ezekről a dolgokról. De mivel az ő napjuk - ez az izzó fényű kemence, amelynek mi úgyszólván csak halvány mását őrizzük -, de mivel az ő napjuk, mondom, messzire űzi a rémalakoknak és a fantomoknak még a gondolatát is, helyettük kitalálták a huncut driádokat és a táncos oreádokat.

Gilbert-nek, aki borongósabb gondolatokat termő, ködös tájék szülötte volt, úgy rémlett, hogy jelenést lát. Ezúttal, noha hitetlen volt, eszébe jutott, amit az az asszony mondott neki, aki Balsamótól elszökött; vajon nem a varázsló idézett-e meg valami szellemet, hiszen neki arra is van hatalma, hogy kísértésbe vigye magát a tisztaság angyalát is!

Gilbert első érzését azonban mindig nyomon követte valami, ami még amannál is rosszabb volt: az okoskodás. Felsorakoztatta a szabadgondolkodók valamennyi érvét a szellemek ellen, és a Filozófiai Szótár cikke a Kísértetek-ről némi bátorságot öntött belé, noha nagyobb és indokoltabb félelmet is ébresztett benne.

Ha csakugyan látott valakit, az csak hús-vér személy lehetett, s méghozzá olyan, akinek érdekében áll, hogy itt leselkedjék. Ijedelme de Taverney urat juttatta eszébe; esze más nevet sugallt.

Föltekintett a szárnyépület második emeletére. Mint mondottuk, Nicole már eloltotta a gyertyát, s az ablakából nem szűrődött ki fény.

Sóhajtás nem hallatszott, nesz nem kélt, fény nem látszott az egész házban, kivéve az idegen szobáját. Gilbert figyelt, hallgatózott; aztán, nem látva és nem hallva semmit, újból fölemelte a létrát, most már bizonyos lévén benne, hogy a szeme káprázott, ami megesik olykor, ha nagyon hevesen ver az ember szíve, és hogy a jelenés inkább a látóképesség zavarából eredt - hogy szakszerűen fejezzük ki magunkat -, s nem érzékei működésének volt az eredménye.

Éppen felállította a létráját, és rátette lábát az első fokra, amikor Balsamo ajtaja kinyílt, majd újra becsukódott; Andrée lépett ki rajta, s világítás nélkül, nesztelenül megindult lefelé, mintha természetfölötti erő vezérelné és támogatná. Így ért oda a lépcsőfordulóba, elhaladt Gilbert mellett, ruhájával súrolta a sötétségben, mely elrejtette előle az ifjút, majd folytatta útját.

Taverney úr aludt, La Brie ágyban volt már, Nicole a túlsó szárnyon, Balsamo ajtaja csukva: az ifjú bizonyos lehetett benne, hogy sehonnét nem éri meglepetés. Roppant erőfeszítéssel legyőzte önmagát, és Andrée nyomába szegődött, hozzá igazítva lépteit. Andrée átment az előszobán, és belépett a szalonba. Gilbert vérző szívvel követte. Azonban, jóllehet az ajtó nyitva maradt, megállt. Andrée leült a székre a csembaló mellé, amelyen még mindig égett a gyertya.

Gilbert, izgalmában, véresre kaparta a mellét; egy félórája ugyanezen a helyen csókolgatta ennek a nőnek a ruháját és a kezét, s az nem haragudott meg érte; Gilbert akkor még tele volt reménnyel, akkor még boldog volt! Nyilvánvaló, hogy a lány engedékenysége vagy abban a feneketlen romlottságban gyökerezett, amelyről Gilbert annyit olvasott a báró könyvtárát megtöltő könyvekben, vagy az érzékeknek abból az eltévelyedéséből eredt, amelyet számos fiziológiai értekezésben taglalnak.

- Mindegy! - mormolta, e két gondolat között ingadozva -, ha már így áll a dolog, legalább én is hasznot húzok a romlottságából, vagy kihasználom az érzékek eltévelyedését, ahogy mások teszik. S ha már az angyal a szemétre veti tisztasága leplét, hadd jusson ártatlanságából nekem is néhány foszlány!

Gilbert most végre elszánta magát, s megindult a szalon felé. De amikor már lépett volna át a küszöbön, a sötétből kinyúlt egy kéz, és megragadta a karját. Gilbert rémülten fordult hátra, s úgy érezte, hogy a szíve nyomban kiugrik a melléből.

- Most megvagy, te szégyentelen! - sziszegte a fülébe egy dühös hang. - Merd még tagadni, hogy hozzá járogatsz, merd tagadni, hogy szereted...

Gilbert még ahhoz is gyenge volt, hogy kitépje a karját a szorításból. Pedig az a szorítás nem volt olyan erős, hogy meg ne szabadulhatott volna belőle. Csak egy lány csuklója volt a harapófogó. Egy szó, mint száz: Nicole Legay tartotta fogva Gilbert-t.

- Mi az, mit akar már megint? - kérdezte Gilbert fojtott hangon, ingerülten.

- Úgy, szóval azt akarod, hogy kikiabáljam, mi? - tagolta Nicole a szavakat, kieresztve a hangját.

- Nem, nem, ellenkezőleg, azt akarom, hogy hallgass - felelte Gilbert a fogát csikorgatva, és kivonszolta Nicole-t az előszobába.

- Jól van, de akkor gyere velem!

Ezt akarta Gilbert is, azt gondolva, hogy ha Nicole-lal megy, távolabb kerül Andrée-tól.

- Jó, magával megyek - mondta. És valóban megindult Nicole után, aki az udvarra vezette, behúzva az ajtót maga után.

- Igen ám - mondta Gilbert -, de a kisasszony mindjárt visszamegy a szobájába, s hívja magát, hogy segítsen neki levetkőzni, maga meg nem lesz ott.

- Ha azt hiszi, hogy engem most ez érdekel, akkor nagyon téved. Törődöm is én vele, hogy hív, vagy nem hív! Nekem magával van beszédem.

- Eltehetné holnapra is a mondanivalóját, Nicole, tudja, milyen szigorú a kisasszony.

- Úgy? Hát csak ne játssza a szigorút, s főleg ne velem!

- Nicole, holnap, ígérem...

- Ígéred! Érnek is valamit a te ígéreteid! Nem ígérted-e meg ma is, hogy hat órakor vársz rám a maison-rouge-i úton? Hol voltál a jelzett időben? Az ellenkező irányban, mivel te hoztad ide az utast. A te ígéreted pont annyit ér előttem, mint az annunciáták zárdájában a lelki vezetőnké, aki megesküdött, hogy megőrzi a gyónás titkát, és aztán minden bűnünkkel sietett a főnökasszonyhoz.

- Nicole, gondolja meg, hogy elbocsátják, ha észreveszik, hogy...

- És magát? Magát persze nem bocsátják el, amiért szerelmes a kisasszonyba; persze, mert a báró urat majd feszélyezi a dolog!

- Hogy engem elbocsássanak, arra semmi okuk nincsen - próbált meg védekezni Gilbert.

- Hát persze hogy nincs! Talán éppen a báró hatalmazta fel, hogy a lányának tegye a szépet? Nem is tudtam, hogy ilyen filozófus természet!

Gilbert egy szóval meggyőzhette volna Nicole-t, hogy ha ő maga vétkes is, Andrée még csak nem is részes a bűnben. Csupán azt kellett volna elmondania, amit látott, s ha mégoly hihetetlen volt is a dolog, Nicole - mivel a nők felettébb jó véleménnyel vannak egymásról - bizonyára elhitte volna. De az ifjút egy rejtett gondolat visszatartotta, hogy felfedje a titkot. Andrée titka kincset ért egy férfiember számára, akár a szerelem gyönyöreire, akár más, kézzelfoghatóbb és földibb javakra áhítozott az illető.

Gilbert a szerelem gyönyöreire vágyott. Úgy gondolta, hogy Nicole haragja kevésbé veszélyes, mint amennyire Andrée szerelme kívánatos. Nyomban döntött is hát, és egy szót sem ejtett a különös, éjszakai kalandról.

- Nos, ha mindenáron ragaszkodik hozzá, tisztázzuk a dolgot - mondta.

- Ó, hamar a végére járunk! - kiáltotta Nicole, akinek a természete tökéletes ellentéte volt Gilbert-ének, s ennélfogva nem tudott uralkodni érzésein -; de abban igazad van, hogy ez a kert nem alkalmas hely a beszélgetésre: menjünk a szobámba.

- A szobájába! - szörnyedt el Gilbert. - Az lehetetlen!

- Aztán miért?

- Mert rajtakapnak.

- Ugyan ki kapna rajta? - kérdezte Nicole megvető mosollyal.

- A kisasszony? Hát valóban, ő aztán okkal féltékeny az úrfira! De szerencsétlenségére, nem kell félnünk attól, akinek tudjuk a titkát. Ó, még hogy Andrée kisasszony féltékeny Nicole-ra! Sose hittem volna, hogy ekkora tisztességben lesz részem!

Erőltetett, ijesztő kacagása úgy hangzott, mint a zivatar moraja, és sokkal jobban megrémítette Gilbert-t, mintha szitkozódott és fenyegetőzött volna.

- Én nem a kisasszonytól félek, Nicole, hanem magát féltem.

- Ó, hogyne, hiszen mindig is mondta, hogy nincsen semmi baj, csak botrány ne legyen. A filozófusok olykor jezsuiták; egyébként, az annunciáták lelki vezetője szakasztott úgy beszélt, mint maga, éspedig jóval régebben; ezért találkozgat a kisasszonnyal éjnek évadján. Hagyjuk már ezeket az álokoskodásokat... Jöjjön a szobámba, azt akarom.

- Nicole! - kiáltotta Gilbert fogcsikorgatva.

- Mi az? Mi a baj? - kérdezte a lány.

- Vigyázz magadra!

És Gilbert fenyegető mozdulatot tett.

- Ne higgye, hogy félek! Egyszer már megvert, igaz, féltékenységből. Akkor még szeretett. Szerelmünk első hetében történt, és én hagytam magam. De ma nem tűröm el. Nem, nem és nem! Mert maga már nem szeret, és most én vagyok féltékeny.

- És mit akarsz tenni? - kérdezte Gilbert, megragadva a lány csuklóját.

- Ó, hát addig kiabálok, míg a kisasszony meg nem kérdi magától, hogy mi címen adja Nicole-nak azt, ami most őt illeti. Eresszen el, azt ajánlom.

Gilbert elengedte Nicole kezét. Aztán fogta a létrát, s óvatosan maga után húzva, odatámasztotta a szárnyépület falához, hogy felérjen Nicole ablakáig.

- Látja, ilyen a végzet - mondta a lány -; a létra, amely talán arra szolgált volna, hogy fölmásszon rajta a kisasszony szobájába, most majd arra lesz jó, hogy szépen lesétáljon rajta Nicole Legay padlásszobájából. Rám nézve hízelgő.

Nicole érezte, hogy ő van fölényben; következésképp sietett diadalmaskodni; azzal a mohósággal, amellyel a nők - hacsak valóban nem elsők az örömben és a bánatban - mindig drágán fizettetik meg a túl korán kikürtölt első győzelmet.

Gilbert érezte visszás helyzetét: következésképp minden erejét összeszedte a várható küzdelemre, míg ment a lány után.

Először is, óvatos ember lévén, meggyőződött két dologról.

Először, elhaladva az ablak előtt, arról, hogy Taverney kisasszony még a szalonban van.

Másodszor, belépve Nicole-hoz, arról, hogy a nyaktörés veszélye nélkül eléri a létra legfölső fokát, s onnét leereszkedhet a földre.

Nicole szobája ugyanolyan kopár volt, mint a ház többi része.

A padlásszoba fala teljesen eltűnt a zöld mintás szürke papírkárpit alatt. Berendezése egy tábori ágy és a padlásablak alá állított nagy bokor muskátli volt. Ezenfelül Andrée adott Nicole-nak egy terjedelmes papírdobozt, amely szekrénynek és asztalnak szolgált egyszerre.

Nicole letelepedett az ágy szélére, Gilbert a doboz sarkára ült. Mire fölértek a lépcsőn, a lány megnyugodott. Erőt vett magán, s érezte, hogy fölényben van. Ezzel szemben Gilbert, aki az átélt izgalmaktól még most is remegett, sehogyan sem tudta visszanyerni hidegvérét, s érezte, mint önti el az indulat, miközben Nicole akarata erejével láthatólag úrrá lett a haragján. Egy percnyi csönd támadt, s Nicole vágyban égő szemmel nézte Gilbert-t.

- Tehát maga a kisasszonyt szereti, engem pedig megcsal? - kérdezte.

- Honnan veszi, hogy én a kisasszonyt szeretem? - viszonozta Gilbert.

- A csudába is! Hiszen találkára jár vele.

- Honnan veszi, hogy nekem ővele volt találkám?

- Ugyan ki mással volt dolga a házban? A varázslóval?

- Meglehet. Tudja, hogy sarkall a becsvágy.

- Talán inkább a vágy.

- Ugyanaz a szó, jó és rossz értelemben.

- A tényeken vitatkozzunk, ne a szavakon. Maga nem szeret már, ugye?

- De igen, én most is szeretem.

- Akkor miért kerül?

- Mert valahányszor belém botlik, mindig perel valamiért.

- Éppen azért perelek, hogy már csak úgy egymásba botlunk.

- Tudja, hogy mindig emberkerülő voltam, és kerestem a magányt.

- Hát persze, s az ember létrán látogatja a magányt... Bocsánat, ezt nem tudtam.

Gilbert az első összecsapásban vereséget szenvedett.

- Legyen már végre őszinte, Gilbert, ha egyáltalán képes rá, és vallja be, hogy már nem szeret, vagy hogy mindkettőnket szeret egyszerre!

- Na és ha úgy volna - kérdezte Gilbert -, mit mondana rá?

- Azt mondanám, hogy ez szörnyűség.

- Nem az, csak tévedés.

- A szíve tévedett?

- Nem, a társadalmunk. Tudja, hogy egyes országokban a férfiaknak hét-nyolc feleségük is van.

- Azok nem keresztények - mondta Nicole ingerülten.

- Hanem filozófusok - vágott vissza fölényesen Gilbert.

- Ó, filozófus uram! Eszerint helyeselné, ha követném példáját, s még egy szeretőt tartanék?

- Nem szeretnék igazságtalanul és zsarnoki módon bánni magával, és elnyomni szíve természetes hajlamát... A szent szabadság mindenekelőtt abban áll, hogy tiszteljük a szabad akaratot... Cseréljen szeretőt, Nicole, én nem kényszeríthetem olyan hűségre, amely - véleményem szerint - a természet ellen való.

- Na látja, hogy nem szeret? - tört ki Nicole.

Gilbert-nek erős oldala volt a vitatkozás, nem mintha a gondolkodásmódja nagyon következetes lett volna, hanem mert kedvelte a bakugrásokat. Aztán meg, ha mégoly keveset tudott is, csak többet tudott Nicole-nál... Nicole csak azt olvasta, ami szórakoztatta; Gilbert nemcsak azt olvasta, amit szórakoztatónak, hanem azt is, amit hasznosnak vélt.

Gilbert tehát közben fokozatosan visszanyerte hidegvérét, míg Nicole egyre ingerültebb lett.

- Jó az emlékezőtehetsége, filozófus uram? - kérdezte Nicole gúnyos mosollyal.

- Néhanapján - válaszolta Gilbert.

- Emlékszik-e, mit mondott nekem öt hónappal ezelőtt, amikor a kisasszonnyal visszajöttem az annunciátáktól?

- Nem. De mondja csak.

- Ezt mondta: "Én szegény vagyok." Ez azon a napon volt, amikor együtt olvastuk a Tanzaï-t az öreg, romos kastély egyik boltíve alatt.

- Jól van, folytassa.

- Maga nagyon remegett akkor.

- Lehetséges; félénk természetű vagyok, de ami tőlem telik, megteszem, hogy a többi hibámmal együtt ezt is levetkőzzem.

- Úgyhogy amikorra mindet levetkőzte, maga lesz a tökéletesség - mondta nevetve Nicole.

- Legalábbis erős leszek, mert bölcsességben az erő.

- Ezt meg hol olvasta, ha szabad kérdeznem?

- Mit törődik vele? Hadd halljam inkább, mit mondtam a boltív alatt.

Nicole érezte, hogy a lába alól lassan kicsúszik a talaj. - Nos, hát ezt mondta: "Én szegény vagyok, Nicole, engem senki nem szeret, nem tudják, hogy van itt valami", és a szívére ütött.

- Téved, Nicole; ezt mondván, csak a fejemre üthettem, nem a szívemre. A szív közönséges szívó-nyomó kút, az a dolga, hogy vért szivattyúzzon a test tagjaiba. Olvassa csak el a Filozófiai Lexikon-ban a Szív címszó alatt található cikket.

És Gilbert öntelten kihúzta magát. Balsamo előtt meghunyászkodott, Nicole-t viszont lekezelte.

- Igaza van, Gilbert, alighanem tényleg a fejére ütött. Tehát a fejére ütve így szólt: "Úgy bánnak itt velem, mint egy közönséges kutyával, még a Mahon is boldogabb nálam." Mire én azt válaszoltam, hogy nem szép tőlük, ha nem szeretik magát, s ha a fivérem volna, én bizony szeretném. Úgy rémlik, én a szívemmel és nem a fejemmel válaszoltam ezt. De lehet, hogy tévedek: én nem olvastam a Filozófiai Lexikon-t.

- Rosszul tette, Nicole.

Maga ekkor átölelt. "Maga árvalány, Nicole - mondta -, én is árvagyerek vagyok; nyomorúságunk és megalázottságunk szorosabban összefűz bennünket, mint két testvért: szeressük egymást, Nicole, úgy, mintha valóban testvérek volnánk. Ámbár, ha valóban azok volnánk, a társadalom megtiltaná, hogy úgy szeressük egymást, ahogy én kívánom, hogy szeress." Ezután megcsókolt.

- Lehetséges.

- Hitte is, amit mondott?

- Természetesen. Az ember majdnem mindig hiszi, amit mond, abban a pillanatban, amikor mondja.

- Így hát ma...?

- Ma öt hónappal idősebb vagyok; sok mindent megtanultam, amit akkor még nem tudtam; sok mindent sejtek, amit még nem tudok. Ma másképp gondolkodom.

- Tehát maga álnok, hazug, képmutató? - fortyant fel Nicole.

- Nem álnokabb, hazugabb és képmutatóbb, mint az az utas, akitől a völgy mélyén megkérdezik, hogy milyennek látja a tájat, s akinek ugyanezt a kérdést felteszik, miután felért a hegytetőre, amely elzárta előle a kilátást. Tágabb tér nyílt előttem, ennyi az egész.

- Tehát nem vesz feleségül?

- Sosem ígértem, hogy feleségül veszem - mondta megvetően Gilbert.

- Na nézzenek oda! - fakadt ki a lány elkeseredve. - Nicole Legay talán csak ér annyit, mint Sebastien Gilbert?

- Bármely ember ér annyit, mint a másik - jegyezte meg Gilbert -; csak a természet vagy a nevelés olt beléjük különböző értékeket és különféle képességeket. És aszerint, hogy az emberek értékesebbek vagy tehetségesebbek, fokozatosan eltávolodnak egymástól.

- Így hát maga, mivel nálam értékesebb és tehetségesebb, eltávolodik tőlem.

- Természetesen. Maga még nem elég okos, Nicole, de már tud valamit.

- Igen, igen - kiáltott Nicole elkeseredve -, igen, már tudom!

- Mit tud?

- Azt tudom, hogy maga becstelen ember.

- Lehetséges. Sokan születnek rossz ösztönökkel, de ott az akaraterő, hogy javítson rajtuk, Rousseau úr is rossz ösztönökkel született; mégis megjavult. Én is úgy teszek majd, mint Rousseau úr.

- Jaj, Istenem! Jaj, Istenem - sopánkodott Nicole -, hogyan szerethettem ilyen embert?

- Maga nem is szeretett engem, Nicole - folytatta hidegen Gilbert -; tetszettem magának, ennyi az egész. Akkoriban jött Nancyból, ahol csak kispapokat látott, akiket kinevetett, vagy katonákat, akiktől félt. Mindketten fiatalok voltunk, mindketten ártatlanok, és mindketten arra vágytunk, hogy ne legyünk azok. A természet szólt belőlünk elfojthatatlan hangján. A vágytól lángra lobban az ereinkben valami nyugtalanság, gyógyírt keresünk rá a könyvekben, s ettől még nyugtalanabbak leszünk. Emlékezzék, Nicole, mi történt, amikor együtt olvastunk egy efféle könyvet: nem maga engedett - hiszen én nem kértem semmit, és maga nem tagadott meg semmit -, hanem együtt találtuk meg az ismeretlen titok kulcsát. Egy vagy két hónapig a titok kulcsa egy szó volt: Boldogság! Egy vagy két hónapig nem tengődtünk, hanem éltünk. De abból, hogy két hónapig boldogítottuk egymást, annak kell következni, hogy az örökkévalóságig megkeserítsük egymás életét? Gondolja csak meg, Nicole, ha ilyen egyezséget kötnénk, amikor boldogságot adunk és kapunk, lemondanánk a szabad akaratunkról, ami képtelenség.

- Ezt nevezik filozofálásnak? - kérdezte Nicole.

- Azt hiszem, igen - felelte Gilbert.

- Hát a filozófusnak semmi sem szent?

- Csak egyvalami: az ész.

- Így hát én, aki tisztességes akartam maradni...

- Bocsánat, azzal már elkésett.

Nicole hol elsápadt, hol elvörösödött, mintha egy kerék minden csepp vérét végiggörgette volna a testén.

- Tisztességes, mármint magával - folytatta. - Hiszen maga vigasztalt vele, hogy minden nő tisztességes, amíg hű marad szíve választottjához. Emlékszik még erre a házassági elméletére?

- Én az együttélésről beszéltem, Nicole, tekintve, hogy nincs szándékomban házasodni.

- Nincs szándékában házasodni?

- Nincs. Tudósnak készülök és filozófusnak. Márpedig a tudomány megköveteli a szellem magányát, a filozófia meg a testét.

- Gilbert úr - mondta Nicole -, ön hitvány ember, és azt hiszem, önnél még én is többet érek.

- Végezzünk - mondta Gilbert, fölállva helyéről -, mert így csak az időnket vesztegetjük: maga azzal, hogy sérteget, én meg, hogy hallgatom. Maga szeretett engem, mert jólesett, ugye?

- Nyilván.

- Nos, ha azt tette, ami jólesett, ez nem ok rá, hogy most megkeserítse az életem.

- Ostoba - mondta Nicole -: romlottnak hisz, s titkolja, hogy fél tőlem.

- Félek? S még hogy magától, Nicole? Ugyan már! Mit tehet maga ellenem? A féltékenység megzavarja az eszét.

- A féltékenység? Én és a féltékenység! - kacagott fel ingerülten a lány. - Ó, nagyon téved, ha azt hiszi, hogy féltékeny vagyok. És vajon miért lennék féltékeny, ha szabad kérdeznem? Van a környéken csinosabb lány nálam? Ha olyan fehér kezem volna, mint a kisasszonynak - márpedig olyan lesz, mihelyt nem kell dolgoznom -, nem érnék-e fel a kisasszonnyal? A hajam, nézze a hajamat (és a lány kioldotta a szalagját), a hajam tetőtől talpig betakar, akár egy köpönyeg. Magas vagyok, jó alakú. (És Nicole a két tenyere közé fogta a derekát.) A fogaim megannyi gyöngyszem. (És megnézte a fogát az ágya fejénél függő kis tükörben.) Ha rámosolygok valakire, és rá is kacsintok, elvörösödik, reszket, feszeng a tekintetemtől. Maga volt az első szeretőm, ez igaz; de nem maga az első férfi, akivel kacérkodtam. Jól van, Gilbert, csak nevess - folytatta a lány, és szaggatott kacagása félelmetesebb volt, mint fenyegető dühkitörése. - Csak annyit mondok, ne kényszeríts, hogy ellenséged legyek; ne téríts le egészen a keskeny ösvényről, amelyen még megtart anyám intelmeinek halvány emléke s gyerekkorom imáinak sivár parancsa. De ha egyszer sutba dobom a szemérmességet, jól vigyázz, Gilbert, nemcsak azokért a bajokért okolod majd magad, amelyek rád származnak ebből, hanem azokért is, amelyek másokra zúdulnak!

- Jól van, Nicole - mondta Gilbert -, most már fennkölt szellemben prédikál, én pedig meggyőződtem valamiről.

- Vajon miről?

- Arról, hogy ha most hajlandó volnék feleségül venni, akkor...

- Akkor?

- Akkor maga utasítana vissza.

Nicole eltűnődött; aztán a kezét ökölbe szorítva, a fogát csikorgatva mondta:

- Azt hiszem, igazad van, Gilbert; azt hiszem, lassan én is feljutok arra a hegytetőre, amelyről beszéltél; azt hiszem, előttem is kitárul majd a szemhatár; azt hiszem, belőlem is lehet még valami; egy tudós vagy filozófus feleségének lenni valóban nagyon kevés. És most menjen, Gilbert, ott a létrája, lehetőleg ne törje ki a nyakát, noha már-már azt hiszem, hogy ez nagy szerencse volna másoknak, s talán magának is.

S azzal a lány, hátat fordítva Gilbert-nek, vetkőzni kezdett, mintha amaz ott sem lett volna.

Gilbert egy darabig állt még, mozdulatlanul, tétován, habozva, mert hiszen Nicole, hogy ennyire elragadta a harag költészete, s feltüzelte a féltékenység lángja, elbűvölő teremtés volt. Ám Gilbert szívében megingathatatlan volt az elhatározás, hogy szakít Nicole-lal. Nicole csak útjában áll szerelmének és becsvágyának. Gilbert erőt vett magán.

Néhány másodperc múlva, Nicole, hogy nem hallott neszt maga mögött, megfordult: a szoba üres volt.

- Elment - suttogta -, elment? - Az ablakhoz lépett; minden sötét volt, a fény kialudt.

- S a kisasszony? - mondta Nicole.

Lelopakodott a lépcsőn, odament úrnője ajtajához, és hallgatózott.

- Jól van - mondta -, egyedül feküdt le és alszik. Majd holnap! Ó, majd megtudom én, hogy ő is szereti-e!

Mikor Nicole magára maradt a szobájában, korántsem volt olyan nyugodt, mint amilyennek mutatta magát. A ravaszkodás, amellyel szándékosan kérkedett, az elszántság, amelyet fennen fitogtatott, valójában csak szájhősködés volt, csupán arra való, hogy veszedelmes színben tüntesse fel, és romlottnak higgyék. Nicole képzelete természettől zabolátlan volt, s a silány olvasmányok megfertőzték lelkét. E lélek és képzelet együtt táplálta lobogó érzékeit; de nem volt sivár lélek; ámbár mindennél hatalmasabb hiúsága olykor elfojtotta kitörni készülő könnyeit, az erővel visszatartott könnyek olvasztott ólomcsöppek gyanánt hullottak a szívébe.

Hősködéséből csak egyvalami volt őszinte és valóságos: az a megvető mosoly, amellyel Gilbert első gorombaságait fogadta; ez a mosoly elárulta szívének minden sérelmét! Az bizonyos, hogy Nicole sem erényekkel, sem erkölcsi elvekkel nem dicsekedhetett; de azért tulajdonított némi fontosságot saját kívánatosságának, és amikor odaadta magát, amit szívvel-lélekkel tett, úgy érezte, ajándékot ad. Gilbert közönye és önhittsége megalázta önmaga előtt. Keservesen bűnhődött hibájáért, és érezte a büntetés kegyetlen fájdalmát; de a csapások alatt talpra állt, és megesküdött, hogy drágán fizetteti meg Gilbert-rel, ha nem is mindazt a rosszat, amit vele tett, de legalább egy részét.

Nicole, aki fiatal volt és életerős, telve paraszti frisseséggel és fölruházva a felejtés képességével, mely fölöttébb becses annak, aki csak arra vágyik, hogy uralkodjék a szerető szíveken. Nicole nyugodtan elaludt, miután kisded bosszútervét megtanácskozta a démonokkal, amelyek már tanyát vertek tizenhét esztendős szívecskéjében.

Egyébként bűnösnek tartotta ő de Taverney kisasszonyt is, sőt bűnösebbnek Gilbert-nél. Nemesi család szülötte, megkövült előítéletekkel, gőgös és pöffeszkedő teremtés, aki a nancyi zárdában harmadik személyben szólt a hercegkisasszonyokhoz, önözte a gróflányokat, tegeződött a bárókisasszonyokkal, azon alul pedig nem állt szóba senkivel; látszólag hideg szobor, de a márványburok alatt érzékeny; Nicole nevetségesnek és szánalmasnak találta, hogy ez a szobor női érzéseket tápláljon egy Gilbert-féle falusi Pygmalion iránt.

Meg kell ugyanis mondanunk, hogy Nicole, azzal a finom ösztönnel, amelyet a természet oltott a nőkbe, csak észbelileg tartotta magát kisebbre Gilbert-nél, egyebekben többre becsülte magát nála. Ha nincs az a szellemi fölény, melyet szeretőjének öt- vagy hatévi olvasás biztosított vele szemben, úgy érezte volna, nem méltó hozzá, az elszegényedett báró szobalányához, hogy összeáll egy paraszttal. Hát akkor mit mondjon úrnőjéről, ha ugyan tényleg odaadta magát Gilbert-nek?

Nicole meggondolta, hogy végzetes hiba volna elmondania de Taverney úrnak, amit látni vélt, s amit valójában csak a képzelete hitetett el vele: hiba volna egyrészt de Taverney úr miatt, aki jót nevetne rajta, majd felpofozná Gilbert-t, és elzavarná a háztól; másrészt pedig Gilbert miatt, aki e bosszúállást hitványságnak és alávalóságnak bélyegezné.

De Andrée-val büntetni meg Gilbert-t, megfélemlíteni mindkettőjüket, látni, mint sápad el s vet lángot az arcuk egy komorna tekintetétől, fölényesen uralkodni rajtuk, és visszakívántatni Gilbert-rel azt az időt, amikor a kéznek, amelyet csókolgatott, csak a bőre volt kemény: ezt melengette a képzelete, ezt dédelgette a hiúsága, ez tetszett neki igazában; ennél állapodott meg. Azután elnyomta az álom.

Már világos volt, amikor fölébredt, frissen, fürgén, tiszta fejjel. A szokott időt fordította reggeli tollászkodására, azaz kerek egy órát; pusztán, hogy hosszú haját kifésülje, az övénél kevésbé gondos vagy kevésbé ügyes kéznek kétszer ennyi időbe telt volna; Nicole megnézte a szemét abban a tükörnek szolgáló háromszögletű foncsorozott üvegdarabkában, amelyet az imént említettünk; szemét szebbnek találta, mint valaha. Folytatta a vizsgálódást, és tekintete a szeméről a szájára siklott; élénkpiros ajka úgy duzzadozott, mint a cseresznye a finom vonalú, enyhén pisze orr árnyékában; nyaka, amelyet a legféltőbb gonddal óvott a nap csókjaitól, olyan fehér volt, mint a liliom, és dúsabb keblet s kihívóbban ívelő csípőt elképzelni is nehéz lett volna.

Látva szépségét, Nicole arra gondolt, hogy könnyűszerrel felkeltheti majd Andrée féltékenységét. Nem volt egészen romlott, amint látjuk, mert hiszen nem holmi szeszélyen vagy futó kalandon jártatta az eszét, és azt hitte, hogy de Taverney kisasszony valóban szereti Gilbert-t.

Testben és lélekben ily módon fölvértezve, Nicole benyitott Andrée szobájába, úrnője ugyanis meghagyta neki, hogy mindig így tegyen, ha ő hét órakor még nem volna talpon.

Nicole, mihelyt belépett a szobába, megállt.

Andrée sápadtan hevert az ágyán, szép haja csapzottan hullott izzadt homlokába, zihálva lélegzett, nyomasztó álmában olykor meg-megrándult, fájdalom felhőzte arcát.

A feltúrt és maga alá gyűrt ágynemű nem takarta el félig mezítelen testét, s a ziláltságáról árulkodó rendetlenségben orcáját a karján nyugtatta, másik kezét pedig odaszorította gyöngyházszín keblére.

Lélegzete ki-kihagyott, majd fájdalmas hörgésbe csapott, s ilyenkor tagolatlan nyögést hallatott.

Nicole egy ideig csendben nézte és csóválta a fejét, mert belátta tévedését, és rájött, hogy Andrée-val senki nem mérkőzhet szépség dolgában.

Aztán az ablakhoz ment, és kitárta az ablaktáblákat.

A szobát nyomban elöntötte a fényözön, és de Taverney kisasszony lilás szemhéja megrebbent.

Andrée fölébredt, de amint föl akart kelni, olyan nagyon kimerültnek érezte magát, s olyan éles fájdalom hasított belé, hogy felsikoltott, és visszahanyatlott a párnájára.

- Jaj, Istenem! Mi baja van, kisasszony? - kérdezte Nicole.

- Késő van? - kérdezte Andrée, a szemét dörzsölgetve.

- Meghiszem azt; a kisasszony egy órával tovább aludt, mint máskor.

- Nem tudom, mi van velem, Nicole - mondta Andrée, és körülnézett, hogy lássa, hol van. - Úgy érzem magam, mint akit agyonvertek. A mellem mintha darabokra tört volna.

Nicole merőn nézte, mielőtt válaszolt volna.

- Nyilván kezdődő nátha, amit a kisasszony az éjjel szedett össze - mondta.

- Az éjjel? - lepődött meg Andrée. - Ó! - hökkent meg, látva zilált öltözékét -, hát le sem vetkőztem? Ez hogy lehetséges?

- Hogyhogy? - kérdezte Nicole. - Hát csak emlékezzék a kisasszony.

- Semmire nem emlékszem - mondta Andrée, két tenyerébe szorítva a fejét. - Mi történt velem? Megbolondultam?

És fölülve az ágyon, másodszor is körülnézett, szinte eszelős tekintettel. Aztán erőlködve folytatta:

- Ó, igen, emlékszem már: tegnap olyan fáradt voltam, olyan kimerült... nyilván az a vihar; aztán...

Nicole rámutatott a feltúrt és szétzilált ágyra, amely nem volt megvetve éjszakára.

Andrée megakadt; az idegen járt a fejében, aki olyan különös tekintettel nézte.

- Aztán?... kérdezte Nicole színlelt kíváncsisággal. - Mintha már emlékeznék a kisasszony.

- Aztán - folytatta Andrée -, elaludtam a csembalószéken. És ettől a pillanattól fogva nem emlékszem többé semmire. Alighanem félálomban botorkáltam föl a szobámba, és levetettem magam az ágyamra, arra sem lévén erőm, hogy levetkőzzem.

- Szólnia kellett volna, kisasszony - mondta Nicole nyájaskodva -; nem vagyok-e a kisasszony komornája?

- Nyilván nem gondoltam rá, vagy talán nem volt rá erőm - felelte Andrée keresetlen őszinteséggel.

- Képmutató! - mormolta Nicole. Aztán hozzátette:

- Hát akkor a kisasszony jól elüldögélhetett a csembaló mellett, én ugyanis, mielőtt fölment volna a szobájába, zajt hallottam lentről, és lementem.

Itt Nicole szünetet tartott, remélve, hogy megláthat valamit Andrée-n: egy rezzenést, egy pirulást; de úrnője nyugodt maradt, és arcának áttetsző tükrén át szinte a lelke mélyéig lehetett látni.

- És lementem... - ismételte meg Nicole.

- No és? - kérdezte Andrée.

- No és, a kisasszony nem volt a csembalónál.

Andrée fölkapta a fejét; de csodálkozáson kívül mást lehetetlen volt fölfedezni szép szemében.

- Hát ez különös! - jegyezte meg.

- Pedig így van.

- Azt mondod, nem voltam a szalonban; ki sem mozdultam onnét.

- Már megbocsásson, kisasszony - mondta Nicole.

- Hát akkor hol voltam?

- A kisasszony nyilván jobban tudja, mint én - válaszolta Nicole vállvonogatva.

- Én azt hiszem, te tévedsz, Nicole - mondta Andrée a lehető legszelídebb hangon. - El sem mozdultam a székemről. Csak arra emlékszem homályosan, hogy fáztam, hogy ólmos fáradtság lepett meg, s alig tudtam mozdítani a lábam.

- Ó, pedig amikor én láttam a kisasszonyt, nagyon vidáman lépkedett - mondta Nicole kacagva.

- Te láttál engem?

- Láttam bizony.

- De hiszen éppen most mondtad, hogy nem voltam a szalonban.

- Mert nem is a szalonban láttam a kisasszonyt.

- Hanem hol?

- Az előszobában, a lépcső mellett.

- Engem? - kérdezte Andrée.

- A kisasszonyt, személyesen; talán csak ismerem a kisasszonyt - jegyezte meg Nicole kedélyesnek szánt nevetéssel.

- Én pedig bizonyos vagyok benne, hogy ki sem tettem a lábam a szalonból - folytatta Andrée, és mit sem sejtve kutatott az emlékezetében.

- Én pedig bizonyos vagyok benne, hogy láttam a kisasszonyt az előszobában. Még arra gondoltam - tette hozzá, s még éberebben figyelte úrnőjét -, hogy a kisasszony nyilván a kerti sétájából jön vissza. Tegnap éjjel nagyon kellemes volt a kertben, amikor elvonult a vihar. Üdítő az éjjeli séta: a levegő frissebb, a virágok finomabban illatoznak, ugye, kisasszony?

- De hiszen te tudod, hogy éjjel nem mernék sétára indulni - mondta Andrée mosolyogva -, sokkal gyávább vagyok annál!

- De ha kettesben sétál az ember valakivel - vágott vissza Nicole -, akkor megszűnik a félelme.

- Ugyan kivel sétálhatnék én kettesben? - kérdezte Andrée, aki még mindig nem gyanította, a szobalánya kérdéseiből még mindig nem jött rá, hogy annak rendje és módja szerint vallatják.

Nicole jobbnak látta, ha nem folytatja a faggatózást. Ez a hidegvér, amelyet a kétszínűség netovábbjának tartott, meghökkentette.

Tanácsosabbnak vélte, ha más irányt ad a társalgásnak.

- A kisasszony azt mondta az előbb, hogy rosszul érzi magát? - kérdezte.

- Igen, valóban nagyon rosszul érzem magam - válaszolta Andrée -; kedvetlen vagyok és fáradt, pedig nincs mitől. Tegnap este se csináltam mást, mint máskor szoktam. Talán csak nem betegség kerülget!

- Ó, kisasszony - szólt közbe Nicole -, néha olyan bánatos az ember.

- No és? - kérdezte Andrée.

- No és, a bánat ugyanúgy hat, mint a fáradtság. Én csak tudom.

- Ejnye, Nicole, csak nincsen bánatod?

A kérdést olyan lekicsinylő ajkbiggyesztés kísérte, hogy Nicole elszánta magát tartalékai felvonultatására.

- De igen, kisasszony - válaszolta, szemét lesütve -, bizony, bánatom van.

Andrée lesiklott az ágyról, s miközben vetkőződött, hogy utána újra felöltözzék, csak úgy mellékesen odavetette:

- Mondd el.

- Tulajdonképpen azért jöttem a kisasszonyhoz, hogy elmondjam...

Megakadt.

- Hogy elmondjad? Mit, Nicole? Teremtő Isten, milyen ijedtnek látszol!

- Én ijedtnek látszom, a kisasszony meg fáradtnak; nyilván mindkettőnket bántja valami.

Ez a mindkettőnket nem nagyon tetszett Andrée-nak, a szemöldökét morcolta, s felkiáltott:

- Ó!

Nicole azonban nem lepődött meg ezen a kiáltáson, pedig elgondolkozhatott volna a hangsúlyán.

- Hát ha a kisasszony igazán akarja, elmondom - mondta Nicole.

- Halljuk! - mondta Andrée.

- Szeretnék férjhez menni, kisasszony - kezdte Nicole.

- Ejha!... - lepődött meg Andrée. - Még tizenhét éves sem vagy, s már ez jár a fejedben?

- A kisasszony meg csak tizenhat.

- No és?

- No és, a kisasszony is, noha még csak tizenhat éves, vajon nem gondol-e olykor a férjhez menésre?

- Ezt miből gondolja? - kérdezte ridegen Andrée.

Nicole kinyitotta a száját, hogy valami szemtelenséggel válaszoljon, de ismerte Andrée-t, s tudta, hogy ezzel végét szakítaná a beszélgetésnek, amely még jóformán el sem kezdődött; meggondolta hát magát.

- Igazán nem tudhatom, hogy a kisasszony mit gondol, én csak egy parasztlány vagyok, s a természet parancsát követem.

- Furcsa kifejezés.

- Miért? Hát nem természetes dolog, ha szeretünk valakit, s az viszontszeret?

- Meglehet; és aztán?

- Nos, én szeretek egy illetőt.

- És az az illető is szereti magát?

- Azt hiszem, igen, kisasszony.

Nicole rájött, hogy így legföljebb ha halvány gyanút tud ébreszteni, s ilyen esetben nagyobb határozottságra van szükség.

- Azaz, hogy bizonyos vagyok benne - tódította.

- Nagyon helyes; amint látom, a kisasszony nem tétlenkedik Taverneyben.

- A jövőre is kell gondolni. A kisasszony nemesi család sarja, s méltán számít vagyonra valamelyik gazdag rokonától; nekem azonban még csak rokonom sincsen, s csak azt mondhatom a magaménak, amit majd találok.

Mivel Andrée mindezt eléggé kézenfekvőnek találta, kezdett megfeledkezni róla, hogy milyen hangon ejtették ki azokat a modortalan szavakat, és természetes jósága fölülkerekedett:

- De hát tulajdonképpen kihez akarsz hozzámenni? - kérdezte.

- Valakihez, akit a kisasszony is ismer - válaszolta Nicole, két szép szemét Andrée-éba mélyesztve.

- Akit én is ismerek?

- Ahogy mondom.

- Ki az? Ne gyötörj már: ki vele!

- Attól félek, hogy a választásom nem fog tetszeni a kisasszonynak.

- Nekem?

- Önnek.

- Magad is úgy ítéled tehát, hogy nem illik hozzád?

- Azt nem mondtam.

- Nos, mondd csak, ne félj; az urak kötelessége, hogy törődjenek cselédjeikkel, akik hűségesen szolgálják őket; én pedig meg vagyok elégedve veled.

- A kisasszony nagyon jó.

- Ki vele, szaporán, ne kínozz tovább.

Nicole összeszedte minden bátorságát.

- Nos, hát... Gilbert! - vágta ki elszántan.

Nicole nagy csodálkozására, Andrée-nak a szeme sem rebbent.

- Gilbert, a kis Gilbert, a dadám fia?

- Ő, kisasszony.

- Csak nem ehhez a gyerekhez akarsz feleségül menni?

- De igen, kisasszony, hozzá.

- És szeret?

Nicole úgy érezte, hogy elérkezett a döntő pillanat.

- Százszor is mondta - válaszolta.

- Hát akkor csak menj hozzá - mondta nyugodtan Andrée. - Nem látom akadályát. Szüleid nincsenek, ő szintén árva; önállóan határozhattok sorsotok felől.

- Hát igen - hebegte Nicole, elképedve a szerencsés fordulaton, mely annyira elütött mindattól, amit várt. - Hát a kisasszony hozzájárul?...

- Természetesen; csakhogy mind a ketten nagyon fiatalok vagytok még.

- Annál tovább élünk együtt.

- Egyiktek sem gazdag.

- Majd dolgozunk.

- Ugyan mit dolgozik majd az a mihaszna?

Erre már elfogyott Nicole türelme; ekkora színlelés fölemésztette az erejét.

- Legyen szabad megjegyeznem, hogy a kisasszony nagyon méltatlanul bánik azzal a szegény Gilbert-rel - mondta.

- Ugyan dehogy! - tiltakozott Andrée. - Úgy bánok vele, ahogy megérdemli; lusta alak!

- Ó, kisasszony, hiszen folyton olvas, és állandóan műveli magát!

- Csupa rosszindulat - folytatta Andrée.

- Ezt éppen a kisasszony nem állíthatja - felelt vissza Nicole.

- Hogyhogy?

- Ezt a kisasszony bárki másnál jobban tudja, hiszen a parancsára jár Gilbert vadászni, hogy meglője, ami az asztalra kerül.

- Az én parancsomra?

- És gyalogol néha tíz mérföldet is, mire fölhajszol valami vadat.

- Hát, őszintén megvallva, sosem vettem észre.

- Mármint a vadat?... - kérdezte Nicole vihogva.

Andrée talán szintén nevetett volna ezen a tréfás közbeszóláson, és talán észre sem vette volna, milyen epés és maró megjegyzéseket tesz a szobalánya, ha olyan lelkiállapotban van, mint máskor. Ámde az idegei úgy remegtek, mint egy túlfeszített hangszer húrjai. Ideges borzongások előzték meg akaratának minden megnyilvánulását, testének minden mozdulatát. Agyának legkisebb rezdülése is végtelen erőfeszítésébe került: manapság divatos kifejezéssel élve, azt mondanék, ingerlékeny volt. Találó kifejezés ez, nyelvészeti műremek, felidézi azt az ingerlő borzongást, amely akkor fogja el az embert, amikor fanyar gyümölcsöt szopogat, vagy érdes felületű tárgyat érint.

- Mit jelentsen ez az élcelődés? - kérdezte Andrée, hirtelen felcsattanva, és haragja visszaadta éberségét, amelytől ernyedtsége a beszélgetés kezdete óta megfosztotta.

- Én nem élcelődöm, kisasszony - mondta Nicole. - Az élcelődés az úrihölgyek kiváltsága. Én csak egy szegény lány vagyok, s kereken kimondom, ami van.

- És mi van? Halljuk!

- A kisasszony rágalmazza Gilbert-t, aki pedig nagy tisztelettel veszi körül. Ez van.

- Csak a kötelességét teljesíti, mint cseléd. Hát aztán?

- De kisasszony, Gilbert nem cseléd; nem kap bért.

- Egykori bérlőink fia; etetjük, szállást kap; a kapott ételért és szállásért semmit nem ad cserébe; elég baj ez neki, mert így lopásból él. De hová akar ezzel kilyukadni, és miért védelmezi ilyen elszántan ezt a fiút, akit senki nem bánt?

- Ó, tudom én azt, hogy a kisasszony nem bántja - jegyezte meg Nicole tüskés mosollyal -, sőt, ellenkezőleg!

- Ezt meg már megint nem értem.

- Mert a kisasszony nyilván nem akarja megérteni.

- Rajta, kisasszony, magyarázza meg, de tüstént, hogy mit akar ezzel mondani - szólt rá szigorúan Andrée.

- A kisasszony bizonyára jobban tudja nálam, hogy mit akarok mondani.

- Nem, nem tudok semmit, és főképpen nem találgatok semmit, mert nincs időm a maga rejtvényeinek a megfejtésére. Maga azt kéri, hogy egyezzem bele a házasságukba, ugye?

- Igen, kisasszony, és azt is kérem, hogy ne haragudjék rám, amiért Gilbert engem szeret.

- Törődöm is én azzal, hogy Gilbert szereti magát vagy sem! Tudja meg, kisasszony, hogy most már igazán untat.

Nicole úgy csipeszkedett fel a kis lábán, mint a fiatal kakas a sarkantyúján. A hosszú ideig visszafojtott harag most kitört belőle.

- A kisasszony bizonyára ugyanezt mondta Gilbert-nek is - kiáltotta.

- Beszélek is én a maga Gilbert-jével! Hagyjon békén, kisasszony, magának elment az esze!

- Ha a kisasszony nem beszél vele, azaz már nem beszél vele, ez, úgy hiszem, nem lehet nagyon régi keletű dolog.

Andrée Nicole felé lépett, és szép szemével megvetően végigmérte, tetőtől talpig.

- Maga már egy jó órája valami pimaszságot kerülget. Mondja ki! Parancsolom!

- De hát... - kezdte Nicole, egy kissé megszeppenve.

- Azt állítja, hogy beszéltem Gilbert-rel?

- Igen, kisasszony, ezt állítom.

Andrée-nak hirtelen agyába villant egy gondolat, amelyet mindeddig inkább elhessegetett.

- De hiszen ez a szerencsétlen, Uram bocsá', féltékeny! - kiáltotta, és torkaszakadtából nevetni kezdett. - Nyugodj meg, te szegény Legay, nem vetettem szemet a Gilbert-edre, azt se tudnám megmondani, milyen színű a szeme.

És Andrée máris hajlandóságot érzett, hogy megbocsássa azt, amit most már nem szemtelenségnek, hanem hóbortosságnak vélt.

De nem úgy Nicole; most ő sértődött meg, és nem kért a bocsánatból.

- Azt elhiszem - vágott vissza -, de éjjeli nézelődéssel nem is győződhetik meg róla az ember.

- Tessék? - kérdezte Andrée, aki kezdte már érteni, de még nem hitte egészen.

- Azt mondom, hogy ha a kisasszony csak éjszaka társalog Gilbert-rel, mint a múlt éjjel is tette, akkor soha nem fogja pontosan látni az arcvonásait.

- Ha nem ad azonnal magyarázatot, megkeserüli! - sápadt el Andrée.

- Ó, kisasszony, mi sem könnyebb ennél - mondta Nicole, megfeledkezve az előre kitervelt óvatosságról. - Láttam az éjjel...

- Hallgasson, lentről szólítanak - mondta Andrée.

A kertből valóban fölhallatszott egy hang:

- Andrée! Andrée!

- Atyjaura van ott, kisasszony, a vendéggel, aki itt töltötte az éjszakát.

- Menjen le; mondja meg, hogy nem tudok válaszolni; mondja meg, hogy nem jól érzem magam, fáj minden tagom, aztán jöjjön vissza, hogy megfelelően lezárjam ezt a képtelen vitát.

- Andrée! - kiáltotta újra a báró -, csak Balsamo úr van itt, szeretné átadni reggeli üdvözletét.

- Menjen, ha mondom - ismételte meg Andrée, s királynői mozdulattal az ajtóra mutatott.

Nicole engedelmeskedett, ahogy Andrée parancsainak mindenki szokott, szó nélkül, szemrebbenés nélkül.

De alighogy Nicole eltávozott, Andrée-n furcsa érzés vett erőt; hiába határozta el, hogy nem mutatkozik, úgy érezte, mintha valami felsőbbrendű és ellenállhatatlan akarat vonzaná az ablak felé, amelyet Nicole félig nyitva hagyott.

Ekkor megpillantotta Balsamót, aki hódolattal köszöntötte, mereven rászögezve szemét.

Andrée megtántorodott, majd megkapaszkodott az ablaktáblában, hogy el ne veszítse egyensúlyát.

- Jó reggelt, uram - köszönt vissza.

Abban a pillanatban, amint a köszöntését mondta, Nicole jelentette a bárónak, hogy a lánya nem tud válaszolni a hívására, és elképedve és száját tátva állt ott, semmit nem értve ebből a szeszélyes következetlenségből.

Andrée, erejét vesztve, szinte azon nyomban egy karosszékbe roskadt.

Balsamo állhatatosan nézte.

Az utas jókor fölkelt, hogy megszemlélje a hintóját, és tájékozódjék Althotas egészsége felől.

A kastélyban még aludt mindenki, kivéve Gilbert-t, aki a bejárati kapu mellett levő szobájának rácsai mögül kíváncsian figyelte Balsamo tevés-vevését, és éberen leste minden mozdulatát.

Balsamo azonban, becsukva Althotas fülkéjének ajtaját, elment onnét, s már messze járt, mire Gilbert odaért a feljáróhoz.

Balsamo, miközben felsétált az erdő felé, valósággal meglepődött attól a változástól, amelyet a nappali világosság idézett elő az előző este olyan komornak látszó környéken.

A terméskőből és téglából épült fehér és vörös kastélyocska fölött sűrű szikomor- és aranyesőerdő emelkedett, az illatos fürtök a tetőre csüngtek, s aranyos füzérekkel övezték az oldalszárnyakat.

Egy kissé előbbre a kertben, egy harminc láb hosszúságú, négyszögletes tavacska, széles pázsitszegéllyel és virágzó bodzasövénnyel, pompás pihenőt nyújtott a szemnek, amely elől itt elzárták a kilátást a bejárati fasor terebélyes gesztenyefái és rezgő nyárfái.

Az épület mindkét oldalszárnyától a bozótos ligetig, mely tömérdek madárnak adott menedéket - a kastélyig hallatszott reggeli hangversenyük -, egyszóval, a ligetig széles juhar-, platán- és hársfasorok vezettek. Balsamo elindult a bal oldalin, s mintegy húsz lépés után sűrű bokrok vették körül; az előző napi eső áztatta rózsa és jázmin bódító illatot árasztott. A szegélyező fagyalbokrok alól kibukkant a jerikói lonc és a jázmin, és az epertövekkel vegyes hosszú nősziromsor beleveszett a virágzó szedercserjék és rózsaszín galagonyabokrok összefonódó sűrűjébe.

Balsamo felért a birtok legmagasabb pontjára. Romjaiban is fenséges, kovamészkőből épült kastély maradványait látta itt. Már csak egy fél torony állt magányosan a kőtörmelékhalom közepén, hosszan kígyózó indáival elborította a borostyán meg a vadszőlő, a pusztulásnak e vad szülöttei, amelyeket a természet azért telepít omladékokra, hogy jelezzék az embernek: a romokból is fakad élet.

Ha innen nézte az ember, a hét- vagy nyolcholdnyi Taverney birtok nem nélkülözött bizonyos méltóságot és bájt. A lakóház emlékeztetett azokra a sziklaüregekre, amelyeknek bejáratát a természet virágokkal, kúszó indákkal és szeszélyesnél szeszélyesebb sziklacsoportokkal ékesíti fel, de külső kopárságuk megrémíti és visszariasztja az eltévedt utast, aki ezekben az üreges sziklákban keres menedéket éjszakára.

Miközben Balsamo, egyórás sétája után, a romoktól a lakóház felé tartott, meglátta a bárót, aki virágmintás, lötyögő pamutköpenybe burkolva vézna testét, kilépett a házból a lépcsőre nyíló oldalajtón, s kiment a kertbe, ahol a rózsáival bíbelődött, meg taposta el a csigákat.

Balsamo odasietett hozzá.

- Uram - szólalt meg hangsúlyozottan udvariasan - minél jobban feltárult előtte vendéglátó gazdájának szegénysége, annál udvariasabb lett -, engedje meg, hogy bocsánatát kérjem, s egyben tiszteletem nyilvánítsam. Várnom kellett volna sétámmal az ön ébredéséig, de ablakomból elcsábított Taverney látványa, és közelről akartam látni ezt a gyönyörű kertet és a fenséges romokat.

- Való igaz, uram, hogy a romok fölöttébb szépek - válaszolt a báró, viszonozva Balsamo üdvözletét. - Sőt, nincsen is itt egyéb szépség.

- Kastély állt itt? - kérdezte Balsamo.

- Igen, a kastélyom, jobban mondva őseimé; Maison-Rougenak hívták, s a de Taverney család hosszú ideig viselte is ezt a nevet. Sőt a bárói cím is a Maison-Rouge családból szállt ránk. De, kedves vendégem, ne beszéljünk olyasmiről, ami nincsen többé.

Balsamo bólintott, egyetértése jeléül.

- Én is elnézését akartam kérni, uram - folytatta a báró. - A házam szegényes, előre megmondtam.

- Csodálatosan jól érzem itt magam, uram.

- Akol ez, kedves vendégem, akol - mondta a báró -; s kezdik a patkányok is befészkelni magukat, amióta a rókák, a gyíkok és a siklók elmarták őket a felső kastélyból. Istenemre mondom, uram, hogy varázsló vagy micsoda létére igazán föltámaszthatná a varázspálcájával a régi Maison-Rouge kastélyt, s főként ne feledkezzék meg a kétezer hold legelőről és erdőről, mely egykor körülvette. De lefogadom, nem ezen jártatta az eszét, hanem inkább - merő udvariasságból - egy gyalázatos ágyban aludt.

- Dehogy, uram!

- Ne is tiltakozzék, kedves vendégem. Az ágy gyalázatos, tudom jól, a fiamé.

- Esküszöm, báró úr, hogy az ágyat, úgy, ahogy van, kitűnőnek találtam. Igazán mondom, megszégyenít irántam tanúsított jóságával, s szívből örülnék, ha érzéseim bizonyságául, szolgálatára lehetnék valamiben.

Az aggastyán, ki csúfolódó kedvében volt, nem maradt adós a válasszal.

- Nos hát! - mondta, s La Brie-re mutatott, aki egy pohár tiszta vizet hozott egy pompás meisseni tányérkán - itt a kínálkozó alkalom, báró úr: tegye meg, amit a Mi Urunk tett a kánai menyegzőn, s változtassa ezt a vizet borrá, de legalábbis valami burgundi fajtává, példának okáért chambertinné, mivel e pillanatban ennél nagyobb szolgálatot nem is tehetne.

Balsamo mosolygott; az aggastyán a mosolyt visszautasításnak tekintette: fogta a poharat, s egy hajtásra kiürítette.

- Kiváló gyógyszer - mondta Balsamo. - A víz az elemek legértékesebbike, báró, gondolja meg, hogy a világ teremtése előtt az Úr lelke is a vízen lebegett. Semmi sem áll ellen a hatásának; átlyukasztja a követ, s egyszer talán azt is fölfedezzük, hogy oldja a gyémántot.

- Na, engem a víz bizonyára felold - mondta a báró. - Akar koccintani velem, kedves vendégem? A borommal szemben megvan az az előnye, hogy kitűnő termés. Ó, van még belőle! Ez nem olyan, mint a maraschinóm.

- Ha a saját poharával együtt nekem is hozatott volna egyet, kedves házigazdám, e nemes tette révén talán hasznára lehettem volna valamiben.

- Jó! Mondja el, hogyan. Nem késtünk még el vele?

- Ó, Istenem, dehogy! Mondja meg ennek a jóembernek, hogy hozzon nekem egy pohár kristálytiszta vizet.

- Hallja, La Brie? - förmedt rá a báró.

La Brie elsietett, szokott sebességével.

- Eszerint - kérdezte a báró, ismét odafordulva vendégéhez -, eszerint a reggelenkint megivott pohárnyi víz olyan tulajdonságokat vagy olyan titkokat tartalmazhat, amelyekről sejtelmem sincsen? Eszerint tíz éven át alkímiát űztem, és sejtelmem se volt róla, mint Jourdain úrnak, hogy prózában beszél?

- Azt nem tudom, hogy ön mit csinált - válaszolta komolyan Balsamo -, de azt tudom, hogy én mit csinálok.

Azzal odafordult La Brie-hez, aki tüneményes gyorsasággal tett eleget megbízásának:

- Köszönöm, derék szolgám - mondta.

Két kezébe fogva a poharat, a szeme magasságába emelte, és vizsga szemmel nézte a kristály tartalmát, amelyen a napvilág gyöngyös fényeket és ibolyaszín meg gyémántos fodrokat vetett.

- Olyan szép dolgokat látni egy pohár vízben? - kérdezte a báró. - Boszorkányság! Boszorkányság!

- Bizony, báró úr - válaszolt az idegen -, nagyon szép ez, ma legalábbis.

S Balsamo láthatóan még feszültebben figyelt, a báró szinte akaratlanul is utánozta, La Brie pedig báván állt ott, a tányért tartva.

- Mit lát benne, kedves vendégem? - folytatta a báró a csúfolódást. - Őszintén szólva, égek a kíváncsiságtól; örökség vár rám, egy új Maison-Rouge, hogy kirántson a bajból?

- Üzenetet látok benne, amelyet ezennel továbbítok is; úgy szól, hogy legyen résen.

- Nocsak! Talán bizony támadás ér?

- Az nem. Ellenben látogatója érkezik még ma reggel.

- Mert nyilván találkát adott valakinek itt nálam. Rosszul tette, uram, nagyon rosszul tette. Lehet, hogy ma reggel még fogolypecsenye sem lesz, úgy vigyázzon.

- Amit most teljes tisztelettel közlök, kedves házigazdám, az komoly dolog, a lehető legkomolyabb - folytatta Balsamo. - Valaki e pillanatban Taverneybe tart.

- Ugyan mi szél fújta erre, jóságos Isten! És miféle látogató az? Árulj a már el, kedves vendégem, könyörgök, mert megvallom, számomra minden vendég alkalmatlan, amint a tegnapi, egy kissé érdes fogadtatásból saját maga is meggyőződhetett róla. Részletezze egy kicsit, drága varázslóm, részletezze egy kicsit, ha megteheti.

- Nemcsak hogy megtehetem, hanem azt is elárulom - nehogy túlságosan hálás legyen nekem -, hogy könnyűszerrel megtehetem.

És Balsamo ismét a pohárban fodrozódó opálos fényekre szegezte kutató tekintetét.

- Nos, jól látja? - kérdezte a báró.

- Tökéletesen.

- Akkor csak mondja, hadd lássam én is.

- Magas rangú személyt látok közeledni.

- Teringettét! És ez a személy csak úgy jön, hívatlanul?

- Ő hívta meg saját magát. Az ön fia kíséri.

- Philippe?

- Személyesen.

Ekkor a báró hatalmasat kacagott, ami nagy udvariatlanság volt a varázslóval szemben.

- Hahaha! Még hogy a fiam kíséri... - mondta. - Azt mondja, hogy a fiam kíséri az illetőt?

- Azt, báró.

- Hát ismeri a fiamat?

- Sosem láttam.

- És a fiam ebben a pillanatban...?

- ...fél mérföldnyire, talán negyed mérföldnyire van innét.

- Innét.

- Ahogy mondom.

- Drága uram, a fiam Strasbourg-ban van az ezredével, s hacsak nem akarja, hogy szökevénynek nyilvánítsák, ezt pedig nem akarja, abban bizonyos vagyok, akkor nem kísérhet ide senkit az égvilágon.

- Márpedig kísér valakit - erősítette meg Balsamo, tovább folytatva a pohár víz vallatását.

- És férfiú az illető, avagy női személy? - tudakolta a báró.

- Hölgy az illető, báró úr, méghozzá fölöttébb előkelő úrhölgy. Ejnye, no, ez aztán különös, mondhatnám furcsa!

- És fontos is? - kérdezte a báró.

- Meghiszem azt!

- Akkor csak mondja.

- Szóval, jól tenné, ha eltávolítaná a kis cselédlányt, azt a kis fityfirittyet, ahogy tegnap nevezte, akinek szaru van az ujja hegyén.

- Aztán miért távolítsam el?

- Mivel Nicole Legay arcában némely vonás az ide jövő személyre emlékeztet.

- Azt mondja, hogy egy magas rangú úrhölgy az, egy úrhölgy, aki Nicole Legay-re hasonlít? Látja, milyen ellentmondásokba keveredik?

- Ugyan miért? Valamikor régen vásároltam egy rabszolganőt, aki annyira hasonlított Kleopátra királynőhöz, hogy el akarták vinni Rómába, Octavius diadalmenetére.

- Már megint kezdi! - jegyezte meg a báró.

- Egyébként, cselekedjék tetszése szerint, kedves házigazdám; tudja, a dologhoz nekem semmi közöm, csupán az ön szerencséje forog kockán.

- De hát a Nicole-lal való hasonlóság miért lehet sértő arra a hölgyre nézve?

- Tegyük fel, hogy ön Franciaország királya, amit nem kívánok önnek, vagy a trónörökös, amit még kevésbé kívánok: vajon el volna-e ragadtatva, ha belépve egy házba, a szolgahadban fölfedezne egy arcot, amely tökéletes mása az ön fenséges ábrázatának?

- Ej, hogy az ördög vigye el! Ez aztán a fogas kérdés - fakadt ki a báró -; abból, amit mond, az következnék...

- Hogy az a nagyon magas rangú és nagyon előkelő hölgy, aki ide tart, talán nem volna elragadtatva, ha kurta szoknyában és főkötőben pillantaná meg az eleven képmását.

- Na jól van - mondta a báró, még mindig kacagva -, majd teszünk róla, ha itt az ideje. Hanem, tudja, kedves báró, az egészben a fiam érkezésének örülök a legjobban. Hogy ezt a kedves Philippe-et csak így hazahozza a szerencsés véletlen!

És a báró még hangosabban hahotázott.

- Amint látom, a jóslat örömet szerez önnek - mondta lassan Balsamo. - Akkor nincs semmi baj. Én azonban az ön helyében, báró...

- Az én helyemben?

- Kiadnék néhány utasítást, intézkednék...

- Valóban?

- Igen.

- Gondom lesz rá, kedves vendég, gondom lesz rá.

- Már itt volna az ideje.

- Ezt komolyan mondja?

- A lehető legkomolyabban, báró; mert, ha méltóképpen akarja fogadni a személyt, aki látogatásával kitünteti, egy perc vesztegetni való ideje sincsen.

A báró a fejét csóválta.

- Kételkedik, amint látom - mondta Balsamo.

- Megvallom, kedves vendégem, hogy a legmegátalkodottabb kétkedővel áll szemben, aki...

Ebben a pillanatban fordult a báró a leánya lakószárnya felé, hogy neki is elmondja a jövendölést, és így kiáltott:

- Andrée! Andrée!

Azt már tudjuk, miként válaszolt a leány atyja hívására, s mint vonta az ablakhoz Balsamo igéző tekintete.

Nicole ott állt, s elképedve bámult La Brie-re, aki hadonászva próbált értésére adni valamit.

- Átkozottul nehéz elhinni mindezt, s amíg meg nem látom...

- Nos, ha mindenáron látni akarja, nézzen hátra - mondta Balsamo, kinyújtva kezét a fasor felé, amelynek a végén megeresztett kantárszárral vágtatott egy lovas, és lovának patkói alatt dobogott a föld.

- Ó! Ó! - hüledezett a báró -, hát ez igazán...

- Philippe úr! - kiáltotta Nicole, és lábujjhegyre állt.

- Az ifjú urunk - dörmögte La Brie örvendezve.

- Bátyám! Bátyám! - kiabált Andrée, s feléje tárta két karját az ablakból.

- Talán csak nem a fia az, kedves báró? - kérdezte Balsamo közönyösen.

- Dehogynem, a teringettét! Ő az, éppen hogy ő - felelt a báró megrökönyödve.

- Már kezdődik - mondta Balsamo.

- Hát ön csakugyan varázsló? - kérdezte a báró.

Diadalmas mosoly jelent meg az idegen ajkán.

A ló szemlátomást növekedett; csakhamar jól kivehették: a verítékben fürdő, nedvesen gőzölgő mén most bukkant ki a fasor elején, s még ügetett, amikor a közepes termetű, fiatal katonatiszt leugrott róla, sáros ruhában és a sebes vágtától kipirult arccal, s atyjához sietett, hogy megölelje.

- Ó, az ördögadta! - tört ki a báró, hitetlenségében megrendülve. - Ó, az ördögadta!

- Én vagyok itt, atyám - mondta Philippe, látva az aggastyán arcán a hitetlenkedést -, én vagyok itt, én, nem más!

- Valóban te vagy az - szólalt meg a báró -; látlak, a teringettét! De mi szél fútt erre?

- Atyám - mondta Philippe -, házunkra nagy megtiszteltetés vár.

Az öregúr fölkapta a fejét.

- Magas látogatás közeleg Taverney felé; egy órán belül itt lesz Marie-Antoinette-Josèphe, Ausztria főhercegnője és Franciaország trónörökösnéje.

A báró leejtette karját, s Balsamóhoz fordulva ugyanolyan alázatosan, mint amilyen gúnyosan és csúfondárosan beszélt az imént, így szólt:

- Bocsásson meg.

- Uram - mondta Balsamo, elbúcsúzva Taverneytől -, most magára hagyom a fiával; régóta nem látták egymást, s bizonyára temérdek mondanivalójuk lesz egymásnak.

S miután köszöntötte Andrée-t is, aki boldogan, hogy megérkezett a bátyja, elébe szaladt, Balsamo visszavonult, jelt adva Nicole-nak és La Brie-nek, akik nyilván megértették a jelzését, mert követték, s vele együtt eltűntek a fasorban.

Philippe de Taverney, Maison-Rouge lovagja, egyáltalán nem hasonlított a húgára, jóllehet ugyanolyan szép volt férfinak, mint amilyen szép volt amaz nőnek. Való igaz, hogy a szelíd, ámde büszke tekintetű szeme, hibátlan metszésű arca, csodálatos keze, kecses lába és gyönyörű termete elbűvölő nemesúrrá avatta.

Amiként minden kivételes szellem idegenül érzi magát ebben az életben, amelyet a világ szabott meg számára, Philippe is hajlott a szomorúságra, de azért korántsem volt búskomor. Talán éppen e szomorúságnak köszönhette a szelídségét is, mert ha ez a szomorúság meg nem lágyítja, ellentmondást nem tűrő, gőgös és szófukar természetű lett volna. Minthogy kénytelen volt megférni minden szegénnyel, azaz ténylegesen egyenrangú társaival, valamint minden gazdaggal, azaz a jog szerint egyenrangúakkal, természete, melyet az ég nyersnek, uralkodónak és érzékenynek teremtett, hajlékonnyá vált; az oroszlán szelídségében mindig van egy cseppnyi megvetés.

Alighogy Philippe megölelte atyját, máris - mint említettük - odafutott hozzá, s a nyakába ugrott Andrée, akit az örvendetes esemény okozta megrázkódtatás kiszakított delejes kábulatából.

Cselekedetét könnyei kísérték, elárulva, hogy a szűzi gyermek szívének mit jelent e találkozás.

Philippe megfogta Andrée s atyja kezét, és bevitte őket a szalonba, ahol maguk voltak.

- Atyám hitetlenkedik; te pedig, húgocskám, meg vagy lepve - kezdte, miután leültette őket maga mellé kétfelől. - Pedig mi sem valóságosabb ennél: a trónörökösné hamarosan itt lesz szerény hajlékunkban.

- Meg kell akadályozni, mindenáron, a teringettét! - hördült fel a báró -; hiszen ha ez megtörténik, örök életünkben viseljük a szégyenét! Ha a trónörökösné asszony itt akar fogalmat nyerni a francia nemességről, csak szánni tudom érte. De milyen véletlen folytán esett a választása éppen az én hajlékomra?

- Ó, hosszú történet ez, atyám.

- Történet! - ismételte meg Andrée. - Meséld el.

- Igen, olyan történet, amelynek hallatán azok is áldanák Istent, akik egyébként elfeledték, hogy Ő Urunk és Megváltónk.

A báró az ajkát csücsörítette, mint aki kételkedik benne, hogy az emberek és dolgok mindenható ura valaha is hajlandó lenne reá vetni a szemét, s beleavatkozni az ügyeibe.

Andrée, látva Philippe vidámságát, nem kételkedett semmiben, csak megszorította a kezét, hogy megköszönje a jó hírt, amelyet hozott és az örömet, amely láthatóan sugárzott róla, s ezt suttogta:

- Ó, kedves bátyám! Ó, jó bátyám!

- Kedves bátyám! Jó bátyám! - ismételte a báró. - Szavamra, a kisasszony, úgy látszik, örül annak, ami most következik.

- De hát látja, atyám, hogy Philippe milyen boldog!

- Mert Philippe úr lelkesedő természet; én ellenben, aki - szerencsémre vagy szerencsétlenségemre - mérlegelem a dolgokat - mondta Taverney úr, és szomorú tekintettel nézett végig a szalon bútorzatán -, semmi örvendetest nem találok az egészben.

- Majd mindjárt másként vélekedik, atyám - mondta a fiatalember -, mihelyt elmesélem, hogy s mint esett a dolog.

- Hát akkor csak meséld - morogta az öregúr.

- Igen, igen, meséld, Philippe - sürgette Andrée.

- Nos hát, mint tudják, Strasbourg-ban voltam az ezredemmel. Nyilván azt is hallották, hogy a trónörökösné Strasbourg-on át érkezett Franciaországba.

- Hall is valamit az ember ebben az odúban! - morogta Taverney.

- Azt mondod, kedves bátyám, hogy a trónörökösné Strasbourg-on át...?

- Igen; ott várakoztunk reggel óta a dombhajlatban, úgy zuhogott, mintha dézsából öntenek, a ruhánk facsaró víz volt. Semmi bizonyosat nem tudtunk a trónörökösné érkezésének várható idejéről. Az őrnagy kiküldött, felderítőnek, a kíséret elé. Egy mérföldnyit lovagolhattam. Hirtelen, az egyik útkanyarulatban, szemtől szembe találtam magam a kíséret első lovastisztjeivel. Váltottam velük néhány szót; a királyi fenség előtt lovagoltak, aki kidugta a fejét a hintó ablakán, és megkérdezte, ki vagyok.

Alighanem odahívtak volna; nekem azonban sürgősebb volt, hogy megvigyem a biztos hírt annak, aki küldött, s máris nyargaltam visszafelé. A hatórás őrt állás fáradtsága úgy elszállt, mintha elfújták volna.

- És a trónörökösné asszony? - kérdezte Andrée.

- Olyan fiatal, mint te, és szép, mint az angyalok - mondta a lovag.

- Mondd csak, Philippe... - szólt a báró tétovázva.

- Tessék, atyám.

- Nem hasonlít a trónörökösné valakihez, akit te is ismersz?

- Akit én is ismerek?

- Igen.

- A trónörökösnéhez nem hasonlítható senki! - kiáltott az ifjú ember rajongva.

- Gondolkozz.

Philippe gondolkozott.

- Nem - mondta.

- Lássuk csak... mondjuk, Nicole-hoz?

- Jaj, de különös! - kiáltott fel Philippe meghökkenve. - Csakugyan, Nicole-ban van valami a fenséges utasból. Ó, de ez olyan távol van tőle, olyan mélyen alatta van! De honnan tudhatta ezt, atyám?

- Egy varázslótól, ha éppen tudni akarod.

- Egy varázslótól? - csodálkozott Philippe.

- Igen, aki egyúttal megjövendölte a te érkezésedet is.

- Az idegentől? - kérdezte félénken Andrée.

Az az ember az idegen, aki érkezésemkor atyám mellett állt, s aki olyan tapintatosan eltávozott, amikor odaértem?

- Ő az; de folytasd a történeted, Philippe, folytasd csak.

- Talán inkább készülődnünk kellene, nem? - kérdezte Andrée.

A báró azonban visszatartotta.

- Minél jobban készülődöl, annál nevetségesebbek leszünk - mondta. - Folytasd csak, Philippe, folytasd.

- Mondom már, atyám. Szóval, visszatértem Strasbourg-ba, teljesítve a parancsot; értesítették de Stainville urat, a kormányzót, aki nyomban odajött. Alighogy a kormányzó, akit egy hírvivő tájékoztatott, a dombhajlathoz érkezett, máris fogadásra peregtek a dobok, feltűnt a kíséret eleje, s mi vágtattunk a kehli kapuhoz. Én a kormányzó mellett voltam.

- De Stainville úr - mondta a báró -; megállj csak, ismertem én egy de Stainville-t, aki...

- De Choiseul úrnak, a miniszternek a sógora...

- Az az; de folytasd csak, folytasd - biztatta a báró.

- A trónörökösné asszony, mivelhogy fiatal, nyilván szereti a fiatal arcokat, mert szórakozottan hallgatta a kormányzó úr bókjait, s rám szegezve a szemét, aki tisztelettudón hátrább húzódtam, megkérdezte:

- Nem ez az úr az, akit elém küldtek? - és rám mutatott.

- De igen, asszonyom - felelte de Stainville úr.

- Jöjjön ide, uram - mondta.

Odamentem.

- Mi a neve? - kérdezte a trónörökösné elbűvölő hangon.

- Taverney Maison-Rouge lovag - válaszoltam dadogva.

- Írja föl ezt a nevet, kedvesem - fordult oda a trónörökösné egy idősebb hölgyhöz, akiről azóta megtudtam, hogy Langershausen grófné, a nevelőnője, s aki valóban följegyezte a nevemet a füzetébe.

Azután hozzám fordult:

- Ó, uram, hogy elbánt önnel ez a cudar idő! Tulajdonképpen kárhoztatnom kell magamat, ha meggondolom, hogy énmiattam szenvedett ennyit.

- Ó, de kedves ez a trónörökösné asszonytól, és milyen szépen beszélt! - lelkesedett Andrée, összecsapva a kezét.

- Meg is jegyeztem szóról szóra - mondta Philippe -, meg a hangsúlyát, meg az arckifejezését is, amellyel a szavait kísérte, meg mindent, mindent, mindent!

- Nagyon jó! Nagyon jó! - dörmögte a báró különös mosollyal, amelyből kiolvasható volt az apai büszkeség, meg az a megvetés, amelyet a nők iránt, még a királynők iránt is, érzett. - Jól van, folytassa csak, Philippe.

- Mit válaszoltál? - kérdezte Andrée.

- Semmit nem válaszoltam; a földig hajoltam, és a trónörökösné asszony továbbment.

- Hogyan? Semmit nem válaszolt? - fortyant fel a báró.

- Elakadt a hangom, atyám. Egész valóm a szívembe költözött, s csak azt éreztem, hogy a szívem hevesen dobog.

- Az ördög el is vitt volna, ha az ön korában, amikor bemutattak Leczinska hercegnének, semmi nem jutott volna eszembe.

- Ön roppantul szellemes ember, atyám - mondta Philippe meghajolva.

Andrée megszorította bátyja kezét.

- Élve az alkalommal, hogy őfensége eltávozott - folytatta Philippe -, visszatértem a szállásomra, és ruhát váltottam, mivel merő egy sár meg víz voltam, hogy siralom volt rám nézni.

- Szegény bátyám! - suttogta Andrée.

- Ezalatt a trónörökösné - folytatta Philippe - megérkezett a városházára, és fogadta a lakosság hódolatát. Ennek végeztével jelentették neki, hogy terítve van, és asztalhoz ült.

Egyik barátom, az az őrnagy, aki őfensége fogadására volt rendelve, később elmondta, hogy a hercegnő többször körülnézett, keresve valakit az ebédjén jelenlévő tisztek soraiban.

"Nem látom - mondta őfensége, miután ilyen módon kétszer vagy háromszor hiába nézett körül -, nem látom azt a fiatal tisztet, akit ma reggel elém küldtek. Nem mondták meg neki, hogy köszönetemet akarom kifejezni?"

A helyőrségi parancsnok odalépett hozzá.

"Asszonyom - mondta -, de Taverney hadnagy úrnak a lakására kellett mennie, hogy ruhát váltson, s illőbb öltözékben jelenhessen meg fenséged királyi színe előtt."

Egy percre rá beléptem.

Még öt perce sem voltam a teremben, amikor a trónörökösné asszony észrevett.

Intett, hogy menjek oda, én pedig odaléptem hozzá.

"Uram - szólított meg -, nem volna ellenére, hogy velem jöjjön Párizsba?"

"Ó, asszonyom - kiáltottam -, éppen ellenkezőleg, ez lenne számomra a boldogság netovábbja! Csakhogy a szolgálatomat töltöm a strasbourg-i helyőrségen, és..."

"És...?"

"Csak azt akartam jelezni, asszonyom, hogy én csupán a vágyaimmal rendelkezem."

"Ki a legfőbb parancsnoka?"

"A katonai kormányzó."

"Jól van... Majd elintézem ezt vele."

Intett, és én elléptem onnét.

Este odament a kormányzóhoz.

"Uram - mondta neki -, egy szeszélyemet kellene kielégíteni."

"Mondja a szeszélyét, asszonyom, s parancs lesz számomra" - válaszolt a kormányzó.

"Rosszul mondtam, nem a szeszélyemet kell kielégíteni, hanem a fogadalmamat teljesíteni."

"Annál nagyobb tisztelettel hallgatom... Mondja, asszonyom."

"Nos, szóval, megfogadtam, hogy magam mellé veszem az első franciát, bárki legyen is az, akivel összetalálkozom, amikor Franciaország földjére lépek, s hogy boldoggá teszem őt is, meg a családját is, ha ugyan az uralkodóknak hatalmukban áll, hogy bárkit is boldoggá tegyenek."

"Az uralkodók Isten képviselői a földön. És ki az a szerencsés halandó, akit elsőnek látott meg fenséged?"

"De Taverney Maison-Rouge úr, az ifjú hadnagy, aki értesítette önt érkezésemről."

"Mindnyájan irigyelni fogjuk de Taverney urat, asszonyom - mondta a kormányzó -; ámde nem keserítjük meg a reá mosolygó szerencsét; parancs köti ide; mi majd megmásítjuk a parancsot; szolgálati esküje kötelezi; mi majd feloldjuk esküje alól; királyi fenségeddel egyidőben fog útra kelni."

- És valóban, ugyanazon a napon, amidőn őfensége kocsija elhagyta Strasbourg-t, én is parancsot kaptam, hogy szálljak nyeregbe, és kísérjem el. És azóta nem hagytam el a hintója ajtaját.

- Ejha! ejha! - mondogatta a báró, szokott mosolyával -, ejha!, ejha!, de furcsa is lenne! Végtére is, nem lehetetlen!

- Micsoda, atyám? - tudakolta a fiatalember mit sem sejtőn.

- Ó, csak úgy magamban motyogok - mondta a báró -, csak úgy magamban, ejha!, ejha!

- De mindebből még nem látom, kedves bátyám - jegyezte meg Andrée -, hogyan kerül a trónörökösné asszony Taverneybe.

- Várd ki a végét; tegnap este tizenegy óra tájt megérkeztünk Nancyba, s fáklyafénynél haladtunk át a városon. A trónörökösné odaszólt nekem:

"Taverney úr - mondta -, siettesse a menetet."

Jelt adtam, hogy a fenség gyorsabban kíván haladni.

"Holnap reggel korán akarok indulni" - fűzte hozzá a trónörökösné.

"Fenséged nagy utat kíván megtenni holnap?" - kérdeztem.

"Nem, hanem meg akarok állni útközben."

E szavakra valami sejtelemféle szorította össze a szívemet.

"Útközben?" - ismételtem.

"Igen" - erősítette meg őfensége.

Nem szóltam rá semmit.

"Nem sejti, hol szándékozom megállni?" - kérdezte mosolyogva.

"Nem, asszonyom."

"Taverneyben szándékozom megállni."

"Szent Isten! Mi célból?" - kiáltottam.

"Hogy megismerjem atyját és húgát."

"Atyámat! Húgomat!... Hogyan, hát fenséged tudja...?"

"Érdeklődtem és megtudtam, hogy kétszáz lépésnyire laknak az úttól, amelyen haladunk. Rendelje el, hogy Taverneyben álljunk meg."

A homlokom gyöngyözni kezdett, reszkettem, mint képzelhetik, és őfenségének siettem tudomásul adni:

"Asszonyom, atyám hajléka nem méltó, hogy olyan magas személyiséget fogadjon, mint amilyen ön."

"Aztán miért nem?" - kérdezte a királyi fenség.

"Mi szegények vagyunk, asszonyom."

"Annál jobb - válaszolta -, bizonyos vagyok benne, hogy annál szívélyesebb és közvetlenebb a fogadtatás. Nyilván akad, ha mégoly szegény is Taverney, egy csésze tej egy jó barátnő számára, aki el akarja feledni egy kis időre, hogy ő Ausztria főhercegnője és Franciaország trónörökösének a hitvese."

"Ó, asszonyom" - válaszoltam, meghajolva.

- Ennyi volt az egész. Többet nem mondhattam, hacsak nem akartam tiszteletlen lenni.

Abban reménykedtem, hátha a királyi fenség megfeledkezik tervéről, vagy a hajnali friss levegőn szertefoszlik az ábrándja, de hát nem így történt. A pont-à-moussoni váltóállomáson őfensége megkérdezte, közel járunk-e már Taverneyhez, s én kénytelen voltam megvallani, hogy mindössze három mérföldnyire vagyunk.

- Szerencsétlen! - tört ki a báróból.

- Hiába! A trónörökösné mintha megsejtette volna, mi bánt!

"Ne tartson semmitől - mondta -, nem maradok ott sokáig: de mivel azzal fenyeget, hogy látogatásom kényelmetlenségekkel jár, legalább nem tartozunk majd egymásnak, merthogy én is kényelmetlenséget okoztam önnek, amikor megérkeztem Strasbourg-ba."

- Hogyan állhattam volna ellen ily kedves szavaknak? Erre válaszoljon, atyám!

- Igazán nem tehetted - mondta Andrée -, és a királyi fenség, aki ilyen megértő, mint látszik, be fogja érni a virágaimmal és egy csésze tejjel, ahogy mondotta.

- Igen - hagyta rá a báró -; ellenben nem fogja beérni az én karosszékeimmel, amelyekben összetörik a csontja, sem a falburkolatommal, amitől elmegy az életkedve. Az ördög vinné el az ötleteit! No, szépen vagyunk! Megint ilyen hóbortos nőszemély ül a haza nyakára! A fene ott egye meg! Micsoda uralkodásnak nézünk elébe!

- Ó, atyám, hogy beszélhet így a hercegnőről, aki ennyire megtisztel bennünket?

- Inkább megszégyenít! - fortyant fel az öregúr. - Ki törődik most a Taverney családdal? Senki. A család neve elfeledve pihen a Maison-Rouge romjai alatt, s abban reménykedtem, hogy nem is támad fel, csak egy bizonyos módon és az alkalmas pillanatban; de a reményem meghiúsult, mert íme, egy gyereklány hóbortja most napvilágra hozza ezt a megfakult, porfödte, hitvány, szánni való nevet! Most majd a hírlapok, amelyek kapva kapnak a nevetséges históriákon, hogy világgá kürtöljék őket, mert hisz ebből élnek, a hírlapok, mondom, most majd beveszik a mocskos tudósításaikba, hogy egy királyi hercegnő ellátogatott a Taverneyk odújába! A keservit! De van egy ötletem!

A báró olyan hangon mondta ezt, hogy a két fiatal teremtésben megfagyott a vér.

- Mit akar ezzel mondani, atyám? - kérdezte Philippe.

- Azt mondom - motyogta a báró -, hogy ismerjük a család történetét, s ha Medina gróf felgyújthatta a palotáját, hogy egy királynét öleljen, én is felgyújthatok egy viskót, hogy egy trónörökösnél elkerüljek. Jöjjön csak az a főhercegnő!

A két fiatal ember csak az utolsó szavakat hallotta, s nyugtalankodva nézett össze.

- Hadd jöjjön csak - ismételte meg Taverney.

- Nem sokáig késhet már, atyám - mondta Philippe. - Én átvágtam a pierrefitte-i erdőn, hogy megelőzzem néhány perccel a kíséretet, de már nem járhatnak messze.

- Akkor pedig nincs vesztegetni való időm - mondta a báró.

És olyan fürgén, mintha csak húszéves volna, kisietett a szalonból, kifutott a konyhára, a tűzből kiragadott egy parázsló üszköt, odaszaladt a pajtához, amelyben szénát, lucernát és lóbabot szárítottak, s már-már elérte a kévékbe kötött takarmányt, amikor a háta mögül felbukkant Balsamo, és megragadta a karját.

- Mit művel itt, uram? - kérdezte, kiszedve az öregember markából az üszköt -; az osztrák főhercegnő nem az a bizonyos Bourbon herceg, akinek a látogatása úgy megcsúfol egy hajlékot, hogy inkább föl kell perzselni, semhogy betegye oda a lábát.

Az aggastyán megállt, halványan, reszketegen, s most nem mosolygott, mint máskor. Minden akaraterejét össze kellett szednie az imént, hogy becsülete érdekében, legalábbis ahogy ő vélte, olyan tettre szánja el magát, amely tökéletes nyomorrá változtatta volna a még elviselhető, tisztes szegénységet.

- Menjen, uram, menjen - folytatta Balsamo -, már csak annyi ideje van, hogy levesse ezt a házikabátot, és illő módon felöltözzék. Amikor Philippsburg ostrománál megismerkedtem de Taverney báróval, Szent Lajos nagykeresztje ékesítette a mellét. Nem hinném, hogy volna ruha, melyet ilyen kitüntetés széppé s elegánssá ne varázsolna.

- De, uram - mondta Taverney -, a trónörökösné látni fogja, amit még önnek sem akartam bevallani: hogy tönkrement ember vagyok.

- Nyugodjék meg, báró: úgy lekötjük a figyelmét, hogy azt sem fogja tudni, új-e ez a ház vagy régi, szegényes-e vagy pompás. Legyen gondos házigazda, erre kötelezi nemesi volta. Mit tesznek majd a királyi fenség ellenségei - márpedig vannak szép számmal -, ha a barátai is inkább felperzselik a kastélyaikat, csak bebocsátaniuk ne kelljen őt? Ne vágjunk elébe a jövendő haragjának, uram; mindennek eljön az ideje.

De Taverney úr szót fogadott, azzal a megadással, amelynek már egyszer tanújelét adta, és csatlakozott gyermekeihez, akik hosszú elmaradása miatt nyugtalankodva, már mindenfelé keresték.

Balsamo pedig csöndben visszavonult, talán hogy bevégezze megkezdett művét.

Csakugyan nem volt vesztegetni való idő, amint Balsamo mondotta; hangos kocsizörgés, lódobogás és zsivaj verte fel a máskor oly nyugodalmas utat, amely az országúttól de Taverney báró hajlékáig vezetett.

Ekkor feltűnt három fogat, melyek egyike, egy aranyos mintákkal és mitológiai faragványokkal gazdagon kicifrázott hintó, pompás külseje ellenére semmivel sem volt kevésbé poros vagy sáros a többinél; a fogatok megálltak a kapu előtt, amelyet Gilbert nyitott ki előttük, tágra meredt szemével és izgatott remegésével elárulva, hogy micsoda izgalom dúl a lelkében e fényes uraságok láttán.

Húsz lovag, valamennyi fiatal és cifra öltözetű, sorakozott fel a főhintó két oldalán, amelyből egy feketébe öltözött férfi karján, aki dolmánya alatt a Szentlélek Rend nagyszalagját viselte keresztben a mellén, egy tizenöt-tizenhat éves forma leány szállt ki, púderozatlan haja simán fölfelé volt fésülve, de így is vagy egylábnyira tornyosodott a feje fölé.

Marie-Antoinette-et - mert hiszen ő volt az - Franciaországba jövet megelőzte szépségének híre, amit éppenséggel nem lehet elmondani minden hercegnőről, akiket a sors arra szemelt ki, hogy királyainkkal megosszák az uralkodás gondját. Nehéz lett volna határozott fogalmat alkotni a szeméről, mely, ha szépnek nem is volt mondható, szándéka szerint bármely érzelmet kifejezett, kiváltképp a szelídség és a kevélység oly ellentétes érzelmeit; orra formás volt, felső ajka szép; alsó ajka azonban, túlságosan húsos és előreálló, sőt olykor lefittyedő alsó ajka, tizenhét császár főúri öröksége, valahogy nem nagyon illett ehhez a csinos archoz, kivéve, ha ez a csinos arc haragot vagy méltatlankodást akart kifejezni. Arcszíne csodálatos volt; bőrének bársonyos szövete alatt látszott a vér keringése; keble, válla, nyaka hódító; keze királynői. Járni két különböző módon szokott: egyszer tudatos, határozott, előkelő, egy kissé sietős járással; másszor elengedett, puha, ringó, szinte kéjes mozdulatokkal. Nem volt nő, aki nála illedelmesebben tudott volna bókolni; királyné, aki hozzáértőbben intett volna üdvözletet. Egyetlen főhajtással tíz személyt is köszöntött egyszerre, s ezzel az egyszeri és egyetlen biccentéssel kinek-kinek megadta, ami járt neki.

Marie-Antoinette ezen a napon nőies nézését, nőies mosolyát, sőt, boldog asszonyi nézését és mosolyát öltötte föl; elhatározta, hogy ezen a napon - hacsak teheti - elfelejti trónörökösnéi mivoltát. Arcán nyájas szelídség ömlött el, szemében megnyerő jóság tükröződött. Fehér selyemruhát viselt, és szép, csupasz karjára vetve, vastag csipkéből készült, kurta köpenykét.

Alighogy lelépett a földre, máris visszafordult, hogy lesegítse egyik udvarhölgyét, akit a kor elnehezített egy kissé; azután, elhárítva a fekete ruhás, kék rendszalagos férfi karját, előrement, egyedül, belélegezve a friss levegőt, s körültekingetve, mintha a legapróbb morzsáit is élvezni akarná a ritka szabadságnak, amellyel megajándékozta önmagát.

- Ó, de szép környék, de szép fák, de kedves házikó! - mondta. - De boldog is lehet az ember ezen a jó levegőn s e fák alatt, amelyek elrejtik a világ szeme elől!

E pillanatban ért oda Philippe de Taverney, s mögötte Andrée, aki - kontyba csavart hosszú hajjal s lenszínű selyemruhában - a báróba karolt, akin szép királykék bársonyruha feszült, fényes múltjának emlékeként. Mondanunk is fölösleges, hogy megfogadva Balsamo tanácsát, a báró nem feledkezett meg a Szent Lajos-rend szalagjáról.

A trónörökösné nyomban megállt, mihelyt a feléje igyekvő két személyt megpillantotta.

Az ifjú hercegnőt félkörbe fogta udvara: lovukat kantárszáron tartó tisztek, kalaplevéve álldogáló udvaroncok, akik egymásba karoltak, és suttogva csevegtek.

Philippe de Taverney odalépett a trónörökösnéhez, izgalomtól sápadtan s valami mélabús előkelőséggel.

- Engedje meg királyi fenséged - kezdte -, hogy tisztelettel bemutassam atyámat, de Taverney Maison-Rouge bárót, valamint húgomat, Claire-Andrée de Taverney kisasszonyt.

A báró mélyen meghajolt, látszott, hogy tudja, mint kell köszönteni egy királynét; Andrée félénken, de kecses eleganciával bókolt, hódolatából őszinte tisztelet áradt.

Marie-Antoinette nézte a két fiatal embert, s mivel eszébe jutott, amit Philippe mondott neki atyjuk szegénységről, megsejtette, mi gyötri őket.

- Asszonyom - mondta a báró méltósággal -, királyi fenséged érdemtelenül nagy megtiszteltetésben részesíti a Taverney kastélyt; ily szerény hajlék nem méltó rá, hogy ily fényes nemességet, ily fényes szépséget fogadjon falai közé.

- Tudom, hogy egy francia hadastyánnál járok - válaszolta a trónörökösné -, s anyám, Mária Terézia császárné, ki sokat háborúzott, mondotta nekem, hogy az önök hazájában a dicsőségben leggazdagabbak majdnem mindig a legszegényebbek a földi javakban.

És utánozhatatlan bájjal nyújtotta oda szép kezét Andrée-nak, aki térdet hajtva megcsókolta.

Ezalatt a bárót egyetlen gondolat tartotta rémületben: ez a tömérdek ember mindjárt elözönli kis házát, s nem lesz elég ülőhelyük.

A trónörökösné egyszeriben kisegítette a zavarából.

- Uraim - mondta a kíséretét alkotó személyekhez fordulva -, nem szükséges, hogy hóbortjaim terhét viseljék, sem, hogy egy trónörökösné kiváltságaiban részesüljenek. Ezért kérem, itt várjanak rám, egy félórán belül visszajövök. Maga velem jön, kedves Langershausen - szólt oda német nyelven annak a hölgynek, akit az imént lesegített a hintóból. - Kövessen minket, uram - mondta a fekete ruhás nemesúrnak.

A megszólított, aki egyszerű ruhájában is feltűnően elegánsnak hatott, alig harmincesztendős, szép arcú és kellemes modorú férfiú volt. Most félreállt, hogy előreengedje a hercegnőt.

Marie-Antoinette maga mellé vette Andrée-t, s intett Philippe-nek, hogy csatlakozzék a húgához.

A báró pedig a mellé a kétségtelenül magas rangú személy mellé került, aki abban a megtiszteltetésben részesült, hogy elkísérhette a trónörökösnét.

- Ezek szerint ön a Taverney Maison-Rouge család sarja? - kérdezte a bárótól, miközben hamisítatlan arisztokrata gőggel fricskázgatta pompás angol csipkezsabóját.

- Főméltóságú uramnak szólítsam, vagy megteszi az uram is? - kérdezte a báró olyan pökhendiséggel, ami nem maradt el a fekete ruhás úriemberé mögött.

- Szólítson egyszerűen hercegnek - válaszolt amaz -, vagy eminenciás uramnak, ha úgy jobban tetszik.

- Nos, legyen! Szóval, eminenciás uram, én vérbeli Taverney Maison-Rouge vagyok - mondta a báró, nem hagyva fel egészen azzal a gunyoros modorral, mely sajátja volt.

Őeminenciája, a főrangú urak finom érzékével, csakhamar fölfedezte, hogy nem holmi parlagi nemessel beszél.

- Ez a ház a nyári rezidenciája? - kérdezte.

- Nyári is, téli is - felelte a báró, aki végét akarta vetni e kellemetlen faggatózásnak, válaszait mindamellett egy-egy tisztelgő hajbókolással kísérte.

Olykor-olykor Philippe is nyugtalankodva fordult hátra atyjához. Valóban úgy látszott, mintha a házuk fenyegetőn és csúfondárosan közelednék, hogy kíméletlenül feltárja kopárságát.

A báró megadva magát sorsának, terelgetni akarta őket a vendég-nem-járta küszöb felé, amikor a trónörökösné odafordult hozzá.

- Bocsásson meg, uram, ha nem megyünk be a házába: olyan kellemes itt a lombok alatt, hogy legszívesebben itt töltenem egész életemet. Egy kissé meguntam már a szobákat. Két hete mindig csak szobákban fogadnak, holott én a levegőt, a zöldet, a virágillatot kedvelem.

Azután Andrée-hoz fordult:

- Kisasszony, ugye kihozat nekem egy pohár tejet ide a szép fák alá?

- Fenség - mondta a báró sápadozva -, hogyan merjük megkínálni ilyen szegényes uzsonnával?

- Márpedig ez a kedvenc uzsonnám, friss tojással, báró úr. Friss tojás és tejes étel: ez a schönbrunni lakomám.

Ebben a pillanatban feltűnt La Brie, büszkén feszített díszes libériájában, s asztalkendőt szorongatva állt egy jázminlugas előtt, amelynek hűs árnyékát a trónörökösné már egy ideje vágyakozva nézte.

- Fenség, tálalva van - jelentette utánozhatatlan méltósággal elegy tisztelettel.

- Ó, hiszen én varázslóhoz jöttem! - kacagott a hercegnő. S nem is ment, hanem szaladt az illatos lombsátor felé.

A báró ijedtében megfeledkezett az etikettről, s faképnél hagyva a fekete ruhás nemesurat, a trónörökösné után futott.

Philippe és Andrée elképedten és aggódva néztek egymásra, de láthatóan az aggodalmuk volt nagyobb.

A trónörökösné a lombsátor alá érve, felsikoltott meglepetésében.

A báró, ki a nyomában érkezett, megkönnyebbülten sóhajtott fel.

Andrée leejtette a karját, s arckifejezése mintha ezt mondta volna: "Mit jelentsen ez, teremtő Isten?"

Az ifjú trónörökösné a szeme sarkából látta ezt a némajátékot; ha a szíve már korábban meg nem súgja neki, eszével is megfejtette volna e rejtelmeket.

A virágzó iszalag-, jázmin- és loncliánok alatt, amelyeknek bogos törzsei ezernyi vastag ágat hajtottak, ovális asztal állt megterítve, vakító damasztterítő födte, a térítőn szemkápráztató, aranyozott ezüst asztalnemű.

Tíz teríték várt tíz vendéget.

A trónörökösné figyelmét elsősorban a meghökkentő ízléssel összeválogatott, ínycsiklandozó uzsonna vonta magára.

Cukorba forgatott déligyümölcsök, a világ minden tájáról származó gyümölcsízek, aleppói édes tészták, máltai narancsok, elképesztő nagyságú citromok és cedrátok, s mindez óriási kelyhekben. Végül, négy csodálatos metszett perzsiai kristálykancsóban zamatosnál zamatosabb, válogatott nemes borok csillogtak a rubin és a topáz minden árnyalatában.

Egy aranyozott ezüst füleskancsó csordultig volt tejjel, a trónörökösné kívánsága szerint.

A trónörökösné körbepillantott, de csak ijedelmet látott vendéglátói holtra vált arcán.

A kíséret tagjai hüledeztek, örvendeztek, mit sem értve az egészből, de nem is kutatva a dolog nyitját.

- Hát ön számított rám, uram? - kérdezte a trónörökösné de Taverney bárótól.

- Mármint hogy én, asszonyom? - hebegte a kérdezett.

- Igen, igen. Tíz perc alatt nem lehet így fölkészülni, én meg alig tíz perce vagyok önnél.

És befejezésül La Brie-re pillantott olyan arckifejezéssel, mintha ezt mondaná: "Kivált, ha csak egy szál inasa van az embernek."

- Asszonyom - válaszolt a báró -, én valóban számítottam királyi fenségedre, helyesebben szólva, értesültem érkezéséről.

A trónörökösné Philippe felé fordult.

- Tehát ez az úr írt önnek?

- Nem, asszonyom.

- Senki nem tudhatta, hogy betérek önhöz, uram, szinte azt mondhatnám, még magam sem, mivel még önmagamnak sem vallottam be kívánságomat, nem akarván olyan zűrzavart okozni, amilyent végül is okoztam, csak a múlt éjjel említettem a dolgot fiaurának, aki még egy órája mellettem volt, s csak előttem néhány perccel érkezhetett.

- Valóban, asszonyom, alig negyedórája.

- Akkor pedig valami tündér árulkodott; talán a kisasszony keresztanyja - fűzte hozzá a trónörökösné mosolyogva, s Andrée-ra pillantott.

- Asszonyom - mondta a báró, hellyel kínálva a hercegnét -, nem tündér árulta el a kitüntető szerencsét, hanem...

- Hanem? - ismételte a hercegné, látva, hogy a báró habozik.

- Hanem egy mágus!

- Mágus! Hogyhogy?

- Magam sem tudom, mert nem ártom magam a mágiába; egy szó, mint száz, asszonyom, neki köszönhetem, ha valamennyire is illendőképpen fogadhattam királyi fenségedet - mondta a báró.

- Akkor pedig hozzá nem nyúlunk semmihez - jelentette ki a trónörökösné -, mert ez az uzsonna itt boszorkányság műve, s eminenciád elhamarkodottan vágta föl azt a strasbourg-i pástétomot, amelyből bizony nem eszünk - tette hozzá, a fekete ruhás úrhoz intézve a szót. - Meg ne kóstolja azt a ciprusi bort maga se, kedvesem - mondta a nevelőnőjének -, kövesse a példám. Azzal a trónörökösné nagy pohárnyi vizet öntött magának egy aranyserlegbe, egy rövid nyakú, gömb alakú, kerek üvegből.

- Őfenségének bizony igaza lehet - mondta Andrée valami ijedtségfélével.

Philippe reszketett zavarában, s mit sem tudván az este történtekről, hol atyjára, hol húgára tekingetett, próbálva kitalálni a szemükből, amit ők maguk már kitaláltak.

- Ez ellenkezik a dogmákkal - jegyezte meg a trónörökösné -, és a bíboros úr vétkezik.

- Asszonyom - válaszolta a főpap -, mi, egyházi... fejedelmek nagyon is világiak vagyunk, s nem hisszük, hogy ételek miatt kitörhet az ég haragja, annál meg sokkal emberségesebbek vagyunk, hogy elégessünk egy derék varázslót, aki ilyen ínyencfalatokkal kedveskedik nekünk.

- Ne tréfáljon, eminenciás uram - mondta a báró. - Esküszöm eminenciádnak, hogy mindezt egy varázsló, s milyen varázsló! teremtette ide, ugyanő jósolta meg körülbelül egy órája a királyi fenség és a fiam érkezését is.

- Egy órája? - kérdezte a trónörökösné.

- Igen, legföljebb egy órája.

- És önnek egy óra elegendő volt, hogy megteríttesse ezt az asztalt, hogy a világ négy sarkába szalajtasson ezekért a gyümölcsökért, és hogy tokaji, konstanzi, ciprusi és malaga borokat szerezzen be? Ha ez így van, uram, akkor ön nagyobb varázsló a varázslójánál.

- Nem, asszonyom; mindez az ő műve, egyedül az övé.

- Hogyhogy egyedül az övé?

- Úgy, hogy ő varázsolta elő a földből ezt a megterített asztalt, úgy, ahogy itt áll.

- Komolyan mondja, uram? - kérdezte a hercegnő.

- Nemesi szavamra! - válaszolt a báró.

- Teringettét! - fakadt ki a bíboros, most már ijedten -, és én még azt hittem, hogy tréfál.

- Nem tréfálok, eminenciás uram.

- Varázsló van a házában, igazi varázsló?

- Igazi varázsló! És azon sem lepődnék meg, ha még az asztalnemű aranya is a saját csinálmánya volna.

- Megtalálta volna a bölcsek kövét? - kiáltott fel a bíboros, és kapzsi fény gyúlt a szemében.

- Ó, hogy lelkesedik a bíboros úr - jegyezte meg a hercegnő -, miután egész életében hiába kereste.

- Megvallom fenségednek - válaszolta az eminenciás úr egy világfi modorában -, mi sem izgatóbb számomra a természetfölöttinél, mi sem érdekfeszítőbb a lehetetlennél.

- Nos, akkor az elevenére tapintottam, amint látom - mondta a trónörökösné -; minden nagy ember titkol valamit, hát még a diplomaták. De jól vigyázzon, eminenciád, én is értek ám a varázsláshoz, s olykor ha nem is természetfölötti, ha nem is lehetetlen, de legalábbis... hihetetlen dolgokra jövök rá.

A rejtélyes kijelentést nyilván csak a bíboros értette, mert láthatóan zavarba jött. Igaz, hogy beszéd közben a trónörökösnének egyébként oly szelíd szeme is villámot szórt, ami nála a belső háborgás jele volt.

Ám a villámlást ezúttal nem követte égzengés, a trónörökösné erőt véve magán, így folytatta:

- Nos, Taverney úr, az ünnepség betetőzéséül mutassa be nekünk a varázslóját. Hol van? Melyik dobozba dugta?

- Asszonyom - felelte a báró -, azt hiszem, inkább ő dughatna engem, a házammal együtt, a dobozába.

- Igazán mondom, uram, felcsigázta a kíváncsiságomat - mondta Marie-Antoinette -; most már csakugyan látni akarom.

Noha Marie-Antoinette szokott kedvességével ejtette ki e szavakat, kijelentésének hangsúlya jelezte, hogy nem tűr ellenvetést. A báró, aki fiával és lányával együtt ott állt, hogy felszolgáljon a trónörökösnének, tökéletesen megértette. Intett La Brie-nek, aki felszolgálás helyett csak a szemét meresztette a nevezetes vendégekre, s úgy látszott, hogy e látvánnyal húszesztendei elmaradt bérért akarja kárpótolni magát.

La Brie felnézett.

- Menjen, szóljon Joseph Balsamo báró úrnak - mondta Taverney -, hogy a trónörökösné ő királyi fensége látni óhajtja.

La Brie elindult.

- Joseph Balsamo! - mondta a trónörökösné. - Miféle különös név ez?

- Joseph Balsamo! - ismételte meg a bíboros, tűnődve -; rémlik, mintha ezt a nevet hallottam volna már.

Eltelt öt perc, és senki nem törte meg a csöndet.

Andrée egyszerre összerezzent; mielőtt bárkinek a fülét megütötte volna a nesz, ő már hallotta a lombok alatt közelgő lépteket.

A lombok szétváltak, és Marie-Antoinette-tel szemtől szemben ott állt Joseph Balsamo.

Balsamo hódolattal meghajolt; de szinte azon nyomban föl is emelte okos és kifejező arcát, tisztelettel bár, de merőn a trónörökösnére szegezte átható tekintetét, és hallgatagon várta kérdéseit.

- Ha önt emlegette az imént de Taverney úr - mondta Marie-Antoinette -, akkor lépjen közelebb, uram, hadd lássuk, milyen egy igazi varázsló.

Balsamo még egy lépést tett előre, és másodszor is meghajolt.

- Önnek mestersége a jövendőmondás, uram - mondta a trónörökösné, s talán akaratlanul is nagyobb kíváncsisággal nézegette Balsamót, mint szerette volna, miközben a tejét kortyolgatta.

- Nem az a mesterségem, asszonyom - válaszolt Balsamo -, de azért megmondom a jövendőt.

- Felvilágosult hitben nevelkedtünk - folytatta a trónörökösné -, és katolikus vallásunk titkait kivéve semmi más titokban nem hiszünk.

- Tiszteletre méltó titkok, kétségtelenül - mondta Balsamo mély áhítattal. - Ámde Rohan bíboros úr, egyházi fejedelem létére is megmondhatja fenségednek, hogy vannak még tiszteletet érdemlő titkok ezeken kívül is.

A bíboros összerezzent; senkinek nem árulta el a nevét, senki nem ejtette ki, és az idegen mégis tudja.

Marie-Antoinette-nek láthatóan nem tűnt fel e körülmény, és így folytatta:

- Legalább annyit ismerjen el, uram, hogy csupán ezek vitathatatlanok.

- Asszonyom - válaszolta Balsamo ugyanolyan tisztelettel, de ugyanolyan szilárdan is -, a hit mellett ott a bizonyosság.

- Ön egy kissé homályosan beszél, varázsló uram, én meg szívem szerint jó francia vagyok ugyan, de eszemmel még nem egészen, s nem nagyon értem meg a nyelv finomságait: igaz ugyan, hogy de Bièvre úr, mint mondják, majd megtanít mindenre; addig is azonban arra kell kérnem, hogy ne legyen olyan titokzatos, ha azt akarja, hogy megértsem.

- Én pedig arra kérem fenségedet - mondta Balsamo, borús mosollyal ingatva fejét -, hadd őrizzem meg a titkomat. Nagyon fájlalnám, ha ily kiváló uralkodó előtt olyan jövőt kellene föltárnom, amely megcsalná reményeit.

- Ó! Ó! ez még súlyosabb - mondta Marie-Antoinette -, fel akarja csigázni kíváncsiságomat, azt remélve, hogy paranccsal kényszerítem sorsom megjövendölésére.

- Ellenkezőleg, asszonyom, Isten óvjon tőle, hogy erre kényszerüljek - mondta hűvösen Balsamo.

- Na ugye! - mondta a trónörökösné nevetve. - Bizonyára nagy zavarban lenne.

A trónörökösné ajkán úgy halt el a nevetés, hogy egyetlen udvaronctól sem jött rá visszhang. Mindannyiukat lenyűgözte ez a különös férfi, ki e pillanatban a figyelem középpontjában állt.

- Nos, vallja csak be, őszintén - nógatta a trónörökösné.

Balsamo meghajolt, nem válaszolt.

- De ugye ön jósolta meg az érkezésemet de Taverney úrnak? - folytatta Marie-Antoinette egy kissé türelmetlenül.

- Igen, asszonyom, én.

- Hogy volt ez, báró? - kérdezte a trónörökösné, aki már-már örült volna, ha más hang is vegyül ebbe a különös beszélgetésbe, amelyet most már nem hagyhatott abba, noha talán bánta már, hogy belefogott.

- Ó, Istenem, a lehető leghétköznapibb módon, asszonyom - mondta a báró -, úgy, hogy belenézett egy pohár tiszta vízbe.

- Valóban? - kérdezte a trónörökösné, visszafordulva Balsamóhoz.

- Igen, asszonyom - válaszolta az.

- Az a bűvészkönyve? Legalább ártalmatlan holmi; bár olyan tiszta lenne a szava is!

A bíboros elmosolyodott.

A báró közelebb lépett.

- Fenségednek nem lesz mit tanulnia de Bièvre úrtól - jegyezte meg.

- Ó, kedves házigazdám - mondta vidáman a trónörökösné -, ne bókoljon, akarom mondani, bókoljon ügyesebben. Azt hiszem, egészen középszerű dolgot mondtam. De térjünk vissza ehhez az úrhoz.

És Marie-Antoinette ismét Balsamóhoz fordult, úgy látszott, akaratlanul is vonzotta hozzá valami lebírhatatlan erő, mint ahogy vonzódunk olykor egy helyhez, ahol valami veszedelem leselkedik ránk.

- Ha jövendölt az úrnak egy pohár vízből, nem jövendölhetne nekem is egy korsóból?

- Dehogynem, asszonyom - válaszolta Balsamo.

- Miért szabódott hát az imént?

- Mert a jövő bizonytalan, asszonyom, s ha valami árnyat látnék...

Balsamo megakadt.

- Akkor? - sürgette a trónörökösné.

- Akkor, mint ahogy már bátorkodtam mondani, nem szívesen okoznék bánatot fenségednek.

- Ismert már korábban is? Hol látott először?

- Abban a szerencsében volt részem, hogy láthattam fenségedet még zsenge gyermekként, szülőhazájában, fenséges anyjával.

- Látta anyámat?

- Részem volt e kitüntetésben; fenséges és nagy hatalmú királynő.

- Császárné, uram.

- Úgy értettem, hogy a szív és a szellem királynője, csakhogy...

- Fenntartásai vannak, uram? Anyámról van szó! - vágott közbe gőgösen a trónörökösné.

- A legnemesebb szívek sincsenek gyengeségek híján, asszonyom, kivált, ha úgy vélik, gyermekük boldogsága forog kockán.

- A történelem, remélhetőleg, egyetlen gyengeségét sem tartja majd számon Mária Teréziának - mondta Marie-Antoinette.

- Mert a történelem nem fogja megtudni, amit csak mi tudunk: Mária Terézia császárné, királyi fenséged meg én.

- Titkunk van hármunknak, uram? - kérdezte a trónörökösné, megvető mosollyal.

- Hármunknak, asszonyom - válaszolta nyugodtan Balsamo -, nekünk hármunknak.

- Halljuk a titkot, uram!

- Ha elmondom, már nem titok.

- Nem baj, mondja csak.

- Fenséged kívánja?

- Akarom.

Balsamo meghajolt.

- A schönbrunni kastélyban - kezdte - van egy szoba, úgy hívják, hogy szász szoba, mivel pompás porcelán vázák vannak benne.

- Így van - mondta a trónörökösné -; és aztán?

- Ez a szoba őfelsége Mária Terézia császárné magánlakosztályához tartozik.

- Így van.

- Ebben a szobában szokta megírni bizalmas leveleit.

- Így van.

- Egy pompás Boulle asztalon, amelyet XV. Lajos király ajándékozott I. Ferenc császárnak.

- Amit eddig mondott, uram, az mind igaz; de amit mond, azt bárki tudhatja.

- Szíveskedjék türelemmel lenni, fenség. Egy napon, reggel hét óra tájban lehetett, a császárné még nem kelt föl, fenséged belépett ebbe a szobába egy rejtekajtón, amelyet más nem ismert, mivel a fenséges császári leányok közül fenséged volt a császárné kedvence.

- Aztán, uram?

- Fenséged odament az íróasztalhoz. Nyilván emlékszik rá fenséged, alig öt esztendeje történt.

- Folytassa.

- Fenséged odament az íróasztalhoz; az íróasztalon egy nyitott levél volt, a császárné írta előző napon.

- No és?

- No és, fenséged elolvasta azt a levelet.

A trónörökösné enyhén elpirult.

- És miután elolvasta, egyik-másik kifejezés nyilván nem nyerte meg fenséged tetszését, mert fogta a tollat, és saját kezével...

A trónörökösné láthatóan nyugtalanul figyelt. Balsamo folytatta:

- ... kihúzott három szót.

- Melyik három szót? - kérdezte izgatottan a trónörökösné.

- A levél három első szavát.

- Nem azt kérdeztem, hogy hol voltak ezek a szavak, hanem hogy mi volt az értelmük.

- Nyilván a kelleténél kedvesebben szóltak ahhoz a személyhez, akinek a levelet írták; ez az a gyöngeség, amellyel, mint mondottam, legalábbis egy ízben fenséged édesanyját vádolni lehet.

- Így hát emlékszik is e három szóra?

- Emlékszem.

- El tudná ismételni őket?

- Hibátlanul.

- Ismételje el!

- Fennhangon?

- Igen.

- Kedves jó Barátném!

Marie-Antoinette az ajkába harapott és elsápadt.

- Azt is óhajtja királyi fenséged, hogy megmondjam, kinek szólt a levél?

- Nem, de azt akarom, hogy írja le.

Balsamo aranykapcsos jegyzetfüzetet vett elő a zsebéből, irónjával, mely ugyanabból a fémből készült, pár szót írt az egyik lapjára, kitépte a lapot, s egy meghajlással átnyújtotta a hercegnőnek.

Marie-Antoinette elvette a papírlapot, és ezt olvasta:

A levél XV. Lajos király szeretőjének, Pompadour márkinénak szólt.

A trónörökösné ráemelte csodálkozó tekintetét erre a határozott beszédű, hűvös szavú, zengő hangú férfira, aki mély meghajlással hódolt előtte, s mégis uralkodott rajta.

- Mindez igaz, uram - mondta -, s ámbár sejtelmem sincs, mi módon férkőzött hozzá e részletekhez, hazudni nem tudok, s azért fennhangon megismétlem, hogy mindez igaz.

- Most pedig engedje meg, fenséged, hogy eltávozzam, s érje be tudományomnak ezzel az ártatlan bizonyítékával.

- Szó sem lehet róla, uram - mondta a trónörökösné megbántottan -, minél nagyobb a tudománya, annál inkább ragaszkodom a jövendöléshez. Eddig csak a múltról beszélt, én azonban a jövőt követelem.

A hercegnő hiába próbálta titkolni hallgatói előtt lázas izgalmát, amellyel e pár szót elhadarta.

- Én készen állok - mondta Balsamo -, de kérve kérem még egyszer királyi fenségedet, hogy ne kényszerítsen.

- Sosem mondtam valamire kétszer, hogy akarom, és emlékezzék, uram, hogy egyszer már mondtam.

- Legalább azt engedje meg fenséged, hogy előbb meghallgassam a jóslatot - mondta Balsamo kérlelő hangon. - Aztán majd meglátom, hogy feltárhatom-e királyi fenséged előtt a jövendőt.

- Ha jó, ha rossz, tudni akarom, értette, uram? - mondta Marie-Antoinette növekvő ingerültséggel. - Ha jó, úgysem hiszek benne, ámításnak tekintem; ha rossz, intelemnek veszem, de bármilyen legyen is, fogadom, hálás leszek érte. Fogjon már neki!

A hercegnő az utolsó szavakat olyan hangon ejtette ki, mely nem tűrt további ellenvetést vagy halogatást.

Balsamo megfogta a rövid és szűk nyakú, gömbölyű korsót, amelyet már említettünk, s ráállította egy aranykehelyre.

Az ily módon megvilágított folyadékban rőt sugarak fodrozódtak, elvegyülve az edényfal gyöngyházas fényével s a középső rész gyémántos csillogásával, és mindennek láthatólag valamilyen értelme volt a figyelmesen néző jós számára.

Mindenki hallgatott.

Balsamo két kezébe fogta a kristálykorsót, s miután egy darabig figyelmesen nézte, fejcsóválva visszatette az asztalra.

- Nos? - kérdezte a trónörökösné.

- Nem beszélhetek - jelentette ki Balsamo.

A hercegnő arca olyan kifejezést öltött, amely világosan ezt jelentette: "Megállj csak, tudom én, mint kell szóra bírni azt, aki nem akar beszélni."

- Mert nincs mit mondania, ugye? - kérdezte fennhangon.

- Vannak dolgok, amiket uralkodóknak nem mond az ember, asszonyom - válaszolta Balsamo olyan hangon, amely elárulta, hogy a trónörökösné parancsának sem hajlandó engedelmeskedni.

- Kivált, ha ezeket a dolgokat, hangsúlyozom, a semmi szóval lehet összefoglalni - jegyezte meg a trónörökösné.

- Nem ez akadályoz, asszonyom, ellenkezőleg.

A trónörökösné kicsinylőn mosolygott.

Látszott, hogy Balsamo zavarban van; a bíboros az arcába nevetett, s a báró is dörmögve lépett közelebb.

- Na tessék - mondta -, a varázslónak befellegzett: nem sokáig tartott. Most még csak az hiányzik, hogy ez a sok aranycsésze, mint a keleti mesékben, szőlőlevéllé változzék.

- Jobban örültem volna puszta szőlőleveleknek, mint ennek a kirakodóvásárnak, amellyel ez az úr csak azt akarta elérni, hogy a színem elé kerüljön.

- Asszonyom - válaszolta Balsamo, halottsápadtan -, kérem, gondolja meg, hogy nem én kértem ezt a kegyet.

- Ej, uram, nem volt nehéz kitalálni, hogy majd látni kívánom.

- Bocsásson meg neki, asszonyom - mondta Andrée halkan -, jót akart.

- Én pedig azt mondom, hogy hibázott - válaszolta a hercegnő úgy, hogy csak Balsamo és Andrée hallja. - Ne azzal igyekezzék többnek látszani, hogy megaláz egy aggastyánt; s ha a francia trónörökös hitvese egy nemesember ónpoharából is ihat, ne kényszerítsék, hogy egy szemfényvesztő aranyserlegéből igyék.

Balsamo fölegyenesedett, s úgy rándult meg, mint akit megmart a vipera.

- Asszonyom - mondta remegő hangon -, hajlandó vagyok megjövendölni a sorsát, mivel elvakultságában mindenáron tudni akarja.

Balsamo oly határozott s egyben oly fenyegető hangon mondta ki e pár szót, hogy a jelenlévők úgy érezték, ereikben megfagy a vér.

Az ifjú hercegnő láthatóan elhalványodott.

- Gib ihm kein Gehör, meine Tochter^[10] - mondta németül az idős hölgy Marie-Antoinette-nek.

- Lass sie hören, sie hat wissen wollen, und so soll sie wissen^[11] - válaszolta rá Balsamo ugyanazon a nyelven.

Az idegen nyelven elhangzott szavak, amelyeket csak néhányan értettek meg, még fokozták a jelenet titokzatosságát.

- Rajta - mondta a trónörökösné, ellenállva öreg udvarhölgye igyekezetének -, rajta, beszéljen csak. Ha most mondanám neki, hogy hallgasson, még azt találná hinni, hogy félek.

Balsamo meghallotta szavait, s egy pillanatra sötét mosoly rajzolódott ki ajkán.

- Megmondtam előre - mormolta -, hetvenkedő vakmerőség.

- Beszéljen - mondta a trónörökösné -, beszéljen, uram.

- Királyi fenséged még mindig azt kívánja, hogy beszéljek?

- Sosem másítom meg elhatározásomat.

- Jól van, de csak négyszemközt, asszonyom - mondta Balsamo.

- Legyen úgy - mondta a trónörökösné. - Most majd sarokba szorítom. Húzódjanak arrébb!

Egy kézmozdulattal jelezte, hogy parancsa mindenkinek szól, mire valamennyien engedelmeskedtek.

- Ez is egyik módja annak, hogy magánkihallgatáson fogadják az embert, nemde, uram? - jegyezte meg a trónörökösné, visszafordulva Balsamóhoz.

- Ne ingereljen, asszonyom - mondta az idegen -; én puszta eszköz vagyok, melynek révén Isten megvilágosítja önt. Ha a sorsot becsmérli, az megfizet érte, mert bosszúálló. Én azonban csak tolmácsa vagyok szeszélyeinek. Ne éreztesse hát velem vonakodásom okozta haragját, amiként nem rajtam fogja számon kérni a csapásokat sem, amelyeknek csupán baljós hírnöke vagyok.

- Tehát, úgy látszik, csapások várnak rám? - kérdezte a trónörökösné, akit megenyhített Balsamo tisztelettudó hangja, és lefegyverzett szemmel látható szomorúsága.

- Igen, asszonyom, nagyon súlyos csapások.

- Sorolja fel őket.

- Megkísérlem.

- Halljuk!

- Kérdezzen.

- Először is, boldog lesz-e a családom?

- Melyik? Amelyiktől búcsúzik, vagy amelyik befogadja?

- Ó, hát az igazi; anyám, Mária Terézia, József fivérem, Karoline nővérem.

- Az ön végzete őket nem érinti.

- E csapások csupán engem érnek tehát?

- Önt és új családját.

- Adhat felvilágosítást e csapásokról?

- Adhatok.

- A királyi családban három fiú van?

- Igen.

- Berry hercege, Provence grófja, Artois grófja.

- Úgy van.

- Mi lesz e három királyi sarj sorsa?

- Mind a három uralkodni fog.

- Eszerint nem lesz gyermekem?

- De lesz.

- Tehát nem fiúgyermekek lesznek?

- Gyermekei között lesznek fiúk is.

- El kell-e szenvednem halálukat?

- Fájlalni fogja, hogy az egyik meghalt, fájlalni fogja, hogy a másik él.

- Szeret-e majd a férjem?

- Szereti.

- Nagyon?

- Túlságosan.

- De hát milyen csapás érhet, ezt mondja meg, ha férjem szeret, és családom támogat?

- Elveszíti egyiket is, másikat is.

- Megmarad a nép szeretete és támogatása.

- A nép szeretete és támogatása!... Szélcsendes óceán... Látott-e már háborgó óceánt, asszonyom?...

- Jótékonysággal lecsendesítem a háborgást, s ha föltámad, vele tartok én is.

- Minél magasabb a hullámhegy, annál mélyebb hullámvölgyet szánt.

- Megmarad számomra Isten.

- Isten nem oltalmazza meg a főket, melyeket maga vetett ítéletre.

- Mit beszél, uram? Nem leszek királyné?

- Dehogynem, asszonyom; bár adná az ég, hogy ne legyen az!

A fiatal nő gőgösen mosolygott.

- Hallgasson rám, asszonyom - intette Balsamo -, és emlékezzék.

- Hallgatom - mondta a trónörökösné.

- Megnézte-e a faliszőnyeget abban a szobában, amelyben először aludt, miután Franciaország földjére érkezett? - folytatta a próféta.

- Igen, uram - válaszolta a trónörökösné megremegve.

- Mit ábrázolt az a faliszőnyeg?

- Öldöklést... a betlehemi gyermekgyilkosságot.

- Vallja meg, királyi fenséged, hogy a gyilkosok baljós alakja mélyen bevésődött emlékezetébe.

- Megvallom, uram.

- Hát a vihar alatt nem vett észre semmit?

- A villám kettéhasított bal felől egy fát, amely ledőltében majdnem a kocsimra zuhant.

- Ezek előjelek - mondta komor hangon Balsamo.

- Baljós előjelek?

- Úgy tetszik, nehéz volna másként magyarázni őket.

A trónörökösné lehorgasztotta fejét, majd egy percnyi elmélyült hallgatás után újra fölemelte:

- Hogyan hal meg a férjem?

- Fej nélkül.

- Hogyan hal meg Provence grófja?

- Láb nélkül.

- Hogyan hal meg Artois grófja?

- Udvar nélkül.

- Hát én?

Balsamo a fejét rázta.

- Beszéljen... - sürgette a trónörökösné -; beszéljen már!...

- Nincs több mondanivalóm.

- De én azt akarom, hogy beszéljen! - kiáltotta Marie-Antoinette minden ízében reszketve.

- Irgalom, asszonyom!...

- Ó, beszéljen már! - mondta a trónörökösné.

- Soha, asszonyom, soha!

- Beszéljen, uram - mondta Marie-Antoinette fenyegető hangon -, beszéljen, mert különben elhíresztelem, hogy mindez csak nevetséges komédia. Jól vigyázzon, nem lehet így packázni Mária Terézia lányával, azzal az asszonnyal, aki harmincmillió ember sorsát tartja a kezében.

Balsamo megnémult.

- Jól van, szóval nem tud többet - mondta a hercegnő, s megvetőn vonta fel a vállát -; azazhogy kimerült a képzelőereje.

- Mindent tudok, higgye meg, asszonyom - válaszolt Balsamo -, s minthogy erőnek erejével tudni akarja...

- Igenis, akarom.

Balsamo megfogta a korsót az aranykehellyel együtt; azután beállította a lugasnak egy sötétebb zugába, ahol üreget alkotott néhány mesterséges szikla; majd kézen fogva a főhercegnőt, magával vonta a barlang fekete éjszakájába.

- Készen van? - kérdezte a hercegnőtől, akit valósággal megrémített ez a kíméletlen eljárás.

- Igen.

- Akkor térdre, asszonyom, térdre, s így könyörögjön az Úristenhez, hogy kímélje meg az iszonyú végtől, amelyet most fog látni.

A trónörökösné gépiesen szót fogadott s leereszkedett a két térdére.

Balsamo megérintette vesszőjével a kristálygömböt, melynek közepén nyilván valami sötét és iszonyú alakzat rajzolódott ki.

A trónörökösné megpróbált fölállni, egy pillanatra megingott, visszazuhant, szörnyű kiáltást hallatott és elájult.

A báró odarohant, a hercegnő nem volt eszméletén.

Néhány perc múlva felocsúdott.

Végighúzta kezét a homlokán, mint aki az emlékeit szedegeti össze.

Majd egyszerre kimondhatatlan rémülettel felkiáltott:

- A korsót! A korsót!

A báró megmutatta neki. A víz tiszta volt, árnyéknak nyoma sem volt benne.

Balsamo nem volt sehol.

A trónörökösné ájulását, mint mondottuk, elsőnek de Taverney báró vette észre, aki ott állt készenlétben, s mindenki másnál jobban nyugtalankodott, hogy mi történik majd Marie-Antoinette és a varázsló között. Hallotta, hogy a királyi fenség felkiált, látta, hogy Balsamo kisiet a ligetből; nyomban odafutott.

A trónörökösné első szava az volt, hogy mutassák meg neki a korsót, a második, hogy ne bántsák a varázslót. Éppen jókor hangzott el a tiltás: Philippe de Taverney úgy vetette magát utána, mint a dühös oroszlán, amikor megállította a trónörökösné szava.

Addigra már udvarhölgye is odalépett, és németül faggatta; ő azonban a kérdéseire mindössze annyit válaszolt, hogy Balsamo a legnagyobb tisztelettel bánt vele, őt azonban bizonyára megviselte a hosszú út s a tegnapi vihar, és ideges lázroham lepte meg hirtelen.

Válaszait lefordították de Rohan úrnak, aki magyarázatra várt, de kérdezni nem mert semmit.

Az udvarnál beérik félszavakkal is; a trónörökösné válasza korántsem volt kielégítő, de látszólag kielégített mindenkit. Ezután Philippe lépett hozzá.

- Asszonyom - mondta -, királyi fenséged parancsára jövök, hogy szomorú szívvel jelentsem: letelt a félóra, amelyet fenséged szánt az itt-tartózkodásra, és a kocsik előálltak.

- Jól van, uram - mondta Marie-Antoinette bájos mozdulattal, ernyedten, mint aki nagybeteg -, de megmásítom korábbi elhatározásomat. E pillanatban nem tudok útra kelni... Ha aludnék pár órát, úgy érzem, e pár órai pihenéstől erőre kapnék.

A báró elsápadt. Andrée aggódva nézett atyjára.

- Fenséged tudja, hogy a szállás semmiképpen nem méltó hozzá - dadogta de Taverney báró.

- Ó, kérem, uram - válaszolta a trónörökösné elhaló hangon -; nem lesz semmi baj, csak lepihenhessek.

Andrée nyomban elsietett, hogy rendbe hozassa a saját szobáját.

Nem ez volt a legnagyobb szoba, talán nem is a legszebb; de az Andrée-hoz hasonló ifjú arisztokrata hölgyek szobájában, még ha olyan szegények is, mint Andrée volt, mindig van valami meghitt kacérság, ami megejti a nőket.

Egyszeriben mindenki buzgólkodni kezdett a trónörökösné körül; ő azonban bágyadt mosollyal intett, mint akinek már szólni sincs ereje, hogy hagyják magára.

Ekkor másodjára is visszahúzódott mindenki. Marie-Antoinette szemmel követte őket, míg el nem tűnt előle az utolsó férfiruha szárnya, az utolsó női ruha csücske is; akkor álmodozón szép tenyerébe hajtotta halvány arcát.

Valóban, mily szörnyűséges, baljós jelek kísértik Franciaországban! Az a szoba, az Aprószentek legyilkolását ábrázoló falkárpitjával, ahol megszállt Strasbourg-ban, első ízben téve lábát erre a földre, ahol a trón várja; az a vihar, amely derékba tört egy fát tegnap a hintója mellett; és végül, ennek a különös embernek a jövendölése, s nyomában az a rejtélyes látomás, amelynek a titkát, ezt a trónörökösné láthatólag szilárdan elhatározta, nem fedi fel senkinek!

Körülbelül tíz perc múlva Andrée visszajött. Visszatérve, azt akarta jelenteni, hogy a szoba kész. Úgy gondolták, a trónörökösné tilalma rá nem vonatkozik, ennélfogva bemehetett a lugasba.

Pár pillanatig ott állt némán a hercegnő előtt, nem mert megszólalni, mivel a királyi fenség láthatóan olyan mélyen elmerült ábrándjaiban.

Végül Marie-Antoinette fölemelte fejét, s Andrée-ra mosolyogva, intett.

- Fenséged szobája rendben van - mondta a lány -; csupán arra kérnénk...

A trónörökösné nem hagyta, hogy befejezze.

- Nagyon köszönöm, kisasszony - mondta. - Hívja be, kérem, Langershausen grófnét, és vezessen bennünket.

Andrée szót fogadott; az idős udvarhölgy sietve belépett.

- Nyújtsa a karját, kedves Brigitte - mondta a trónörökösné németül -, mert igazán úgy érzem, hogy egyedül egy lépést sem tudok tenni.

A grófné engedelmeskedett. Andrée megmozdult, hogy segítsen neki.

- Hát ön ért németül, kisasszony? - kérdezte Marie-Antoinette.

- Igen, asszonyom - válaszolta németül Andrée -, sőt valamicskét beszélek is.

- Csodálatosan beszél! - örvendezett a trónörökösné. - Ez remekül beleillik terveimbe!

Andrée nem merte faggatni fenséges vendégét e tervek felől, bár nagyon kíváncsi volt rájuk.

A trónörökösné Langershausen grófné karjára támaszkodott, s úgy aprózta a lépést. A térde láthatóan meg-megbicsaklott.

Amikor kilépett a lugasból, megütötte a fülét de Rohan úr hangja:

- Mit hallok, de Stainville úr, azt mondja, hogy a parancs ellenére is beszélni akar őfenségével?

- Elkerülhetetlen - válaszolta eltökélten a kormányzó -, és őfensége meg fog bocsátani nekem, bizonyosan tudom.

- Igazán, uram, nem is tudom, hogy...

- Engedje ide a kormányzónkat, de Rohan úr - szólalt meg a trónörökösné, aki úgy állt ott a lugas bejáratának közepén, mint egy lombokból emelt boltív alatt. - Lépjen közelebb, de Stainville úr.

Marie-Antoinette parancsát hallva, mindenki meghajolt, s valamennyien félreálltak, hogy odaengedjék Franciaország mindenható kancellárjának sógorát.

De Stainville úr úgy tekingetett körül, mint aki titoktartást kér. Marie-Antoinette megértette, hogy a kormányzónak bizalmas közlendői vannak; de még tanújelét sem adta óhajának, hogy egyedül akar maradni, máris magára hagyták.

- Gyorsposta Versailles-ból, asszonyom - mondta halkan de Stainville úr, s átnyújtott a trónörökösnének egy levelet, amelyet mindeddig hímzett kalpagja alatt rejtegetett.

A trónörökösné átvette a levelet, s a borítékán ezt olvasta:

De Stainville báró úrnak, Strasbourg kormányzójának.

- Nem nekem szól a levél, hanem önnek, uram - mondta. - Törje fel a pecsétet, és olvassa fel, ha ugyan olyasmi van benne, ami rám tartozik.

- A levelet valóban nekem címezték, asszonyom; de itt, ebben a sarkában, látja, itt van a jel, amelyben megállapodtunk sógorommal, de Choiseul úrral, ez mutatja, hogy a levél egyedül fenségednek szól.

- Ó, csakugyan, egy kereszt, nem is vettem észre; adja csak ide.

A hercegnő felnyitotta a levelet és az alábbi sorokat olvasta:

Dubarryné bemutatása elhatározott dolog, már csak bemutató keresztanyát kell kerítenie. Egyelőre abban reménykedünk, hogy ilyen személyt nem talál. Ám a legbiztosabban úgy lehetne elejét venni e bemutatásnak, ha a trónörökösné Ő királyi Fensége mihamarabb idejönne. Mihelyt a trónörökösné Ő királyi Fensége Versailles-ban van, senki nem mer többé ily förtelmességgel előhozakodni.

- Nagyon jó! - mondta a trónörökösné, nemcsak a legcsekélyebb izgalom minden látható jele nélkül, de olyan közönyösen, mintha a levél az ő számára semmi érdekeset nem tartalmazna.

- Most lepihen fenséged? - kérdezte félénken Andrée.

- Köszönöm, nem, kisasszony - mondta a főhercegnő -; a jó levegő felfrissített; nézze, milyen erős vagyok, s milyen jól érzem már magam.

Elhárította a grófné karját, s tett néhány lépést, olyan gyorsan és olyan szilárdan, mintha mi sem történt volna.

- A lovakat! - rendelkezett. - Indulok.

De Rohan úr elképedve nézett de Stainville úrra, mintha tőle várna magyarázatot erre a hirtelen pálfordulásra.

- A trónörökös úr türelmetlenkedik - súgta a kormányzó a bíboros fülébe.

Olyan ügyesen ejtette el ezt a hazugságot, hogy de Rohan úr titokszegésnek vette, s nem firtatta tovább.

Andrée-t meg mindig arra tanította atyja, hogy tisztelni kell a koronás fők szeszélyeit; ezért nem ütközött meg Marie-Antoinette következetlenségén; a trónörökösné, amikor feléje fordulva csupán a kimondhatatlan nyájasság kifejezését látta az arcán, így szólt hozzá:

- Köszönöm, kisasszony, vendégszeretete mélyen meghatott.

Azzal a báróhoz fordult:

- Uram, tudja meg, hogy Bécsből útra kelve megfogadtam, hogy boldoggá teszem az első franciát, akivel francia földön találkozom. Ez a francia az ön fia... Ez persze nem azt jelenti, hogy ezzel beérem, s hogy a kisasszonyról... Hogy is hívják a lányát, uram?

- Andrée-nak, fenség.

- Nos, hogy Andrée kisasszonyról megfeledkezem...

- Ó! Fenség! - suttogta a lány.

- Igen, azt akarom, hogy udvarhölgy legyen belőle; ugye, uram, nincs akadálya, hogy bemutassuk az okmányokat? - folytatta a trónörökösné Taverneyhez fordulva.

- Ó, fenség! - kiáltott fel a báró, aki e szavakban álmait látta megvalósulni -, efelől nincs aggodalomra ok, hiszen több a nemesi címünk, mint a vagyonunk... no de hogy... ilyen nagy szerencse...

- Rászolgáltak, báró... A fiú a hadseregben védi a királyt, a lány otthon szolgálja a trónörökösnét; az atya majd leckét ad hűségből a fiának, erényességből a leányának... Méltó híveim lesznek, ugye, uram? - fűzte hozzá Marie-Antoinette, odafordulva a fiatal férfihoz, aki csak letérdelt, de az izgalomtól nem jött szó az ajkára.

- De hát... - motyogta a báró, aki elsőnek nyerte vissza gondolkodóképességét.

- Persze, értem én - mondta a trónörökösné -, fel kell készülniük, nemde?

- Hát igen, asszonyom - mondta Taverney.

- Rendben van; de nagy készülődéstől talán csak nem kell tartanunk.

A szomorú mosoly, mely átsuhant Andrée és Philippe ajkán, s keserűre görbült a báróén, megakasztotta a trónörökösnét ebben a hangnemben, mely láthatóan sértette Taverneyék önérzetét.

- Persze hogy nem, hiszen látom, mennyire a kedvemben járnak - tette hozzá a trónörökösné. - Egyébként, várjanak csak, itt hagyom önöknek az egyik hintómat, majd azon utánam jönnek. Jöjjön csak, kormányzó úr, legyen a segítségemre.

A kormányzó odalépett.

- Hátrahagyok egy hintót de Taverney úrnak, akit Andrée kisasszonnyal együtt magammal viszek Párizsba - mondta a trónörökösné. - Jelöljön ki valakit, aki a hintót kíséri, s biztosítja számára a kíséretemet megillető kiváltságokat.

- Azonnal, asszonyom - válaszolta de Stainville báró. - De Beausire úr, lépjen elő!

Egy huszonnégy-huszonöt éves forma, határozott fellépésű, élénk és okos tekintetű fiatal férfi lépett elő a kíséretből, levett kalappal.

- Ittfog egy hintót de Taverney úrnak - mondta a kormányzó -, és elkíséri.

- Igyekezzék, hogy mihamarabb utolérjenek - mondta a trónörökösné -; felhatalmazom, hogy ha kell, kettőzze meg az előfogatot.

A báró és gyermekei azt sem tudták, hogyan hálálkodjanak.

- Remélem, uram, nem okoz túl sok galibát ez a váratlan utazás? - kérdezte a trónörökösné.

- Teljesítjük fenséged parancsát - felelt a báró.

- Isten velük! Isten velük! - búcsúzkodott a trónörökösné mosolyogva. - Urak, kocsira!... Philippe úr, lóra!

Philippe kezet csókolt atyjának, megölelte húgát, s nyeregbe pattant.

A Taverneybe vivő fasorban egy negyedóra múlva már híre-pora sem volt a lovas menetnek, úgy elviharzott, mint az előző esti zivatar, csak egy fiatalember ült egymagában a kapu szegletkövén, sápadtan és szomorúan, és sóvár tekintettel nézte az egyre távolodó porfelhőt, melyet a gyors lábú lovak vertek fel az úton, a messzeségben.

Ez a fiatalember Gilbert volt.

Eközben a báró, ki magára maradt Andrée-val, még mindig nem ocsúdott fel.

A Taverney kastély szalonja ugyancsak különös látványt nyújtott.

Andrée, kezét összekulcsolva, ábrándozott azon a tömérdek furcsa, váratlan, szokatlan eseményen, mely hirtelen rázúdult nyugodt életére; még most is azt hitte, álmodik.

A báró tépdeste őszes szemöldökét, amelyből hosszú, felkunkorodó szálak állottak ki, és csipkedte a zsabóját.

Nicole az ajtónak támaszkodva nézte gazdáit.

La Brie, lecsüngő karral, tátott szájjal bámulta Nicole-t.

Elsőnek a báró tért magához.

- Te zsivány! - förmedt rá La Brie-re -, itt állsz, mint egy faszent, az a nemesúr pedig, a királyi testőrség alhadnagya, kint várakozik.

La Brie meglódult, bal lábával rálépett a jobbra, s elcsetlett-botlott.

Kisvártatva visszatért.

- Uram - jelentette -, a nemesúr ott lent van.

- Mit csinál?

- A pimpinellát eteti a lovával.

- Nem baj. Hát a hintó?

- A hintó a fasorban áll.

- Befogva?

- Négy ló van előtte. Jaj, micsoda pompás állatok, uram! Eszik a gránátalmát a parkban.

- A király lovai azt ehetik, amihez kedvük van. Igaz is: mi van a varázslóval?

- A varázsló eltűnt, uram.

- Hátrahagyva a terített asztalt - mondta a báró -, ezt kötve hiszem. Visszajön az még, vagy helyette másvalaki.

- Nem hinném - mondta La Brie. - Gilbert látta, hogy elhajt a batárján.

- Gilbert látta, hogy elhajt a batárján? - ismételte meg a báró tűnődve.

- Igen, uram.

- Ez a semmirekellő Gilbert mindenütt ott van. Eridj csomagolni!

- Már összecsomagoltam, uram.

- Hogyhogy összecsomagoltál?

- Amikor meghallottam őfensége parancsát, bementem a báró úr szobájába, és bepakoltam a ruháit meg az ingeit.

- Minek ütöd az orrod a mások dolgába, te tökfej!

- Ej, uram! Azt hittem, jól teszem, hogy nem várom az utasítását.

- Hülye! Menj, segíts a lányomnak.

- Köszönöm, atyám, nekem ott van Nicole.

A báró megint eltűnődött.

- Ide süss, te lókötő! - förmedt rá La Brie-re. - Itt valami hibádzik.

- Mi, uram?

- Amire nem gondoltál, mert te sose gondolsz semmire.

- Hallgatom, uram.

- Őfensége nem mehetett úgy el, hogy ne hagyott volna valami parancsot de Beausire úrnak, s a varázsló sem tűnhetett el úgy, hogy ne hagyott volna üzenetet Gilbert-nél.

Ebben a pillanatban halk fütyürészésféle hallatszott az udvar felől.

- Uram - mondta La Brie.

- Na, mi az?

- Valaki szólt.

- Kicsoda?

- Az az úr.

- A király alhadnagya?

- Igen, és ott járkál Gilbert is, mintha mondani akarna valamit.

- Akkor eridj már, te ökör.

La Brie engedelmeskedett, szokott buzgalmával.

- Atyám - szólalt meg Andrée, odalépve a báróhoz -, én tudom, mi gyötri most. Tudja, hogy van vagy harminc Lajos-aranyam, s megvan az a gyémántos aranyórám is, amelyet Leczinska Mária királyné ajándékozott anyámnak.

- Hogyne, hogyne, édes lányom - mondta a báró -; de tartogasd csak, tartogasd, úgyis szükséged lesz egy szép ruhára a bemutatkozáshoz... Addig az én gondom, hogy honnan kerítek pénzt. Pszt! Itt van La Brie.

- Uram - lelkendezett La Brie, belépve, s egyik kezében egy levelet, a másikban néhány aranyat tartva -; uram, nézze mit hagyott nekem őfensége: tíz aranyat! Tíz aranyat, uram!

- És az a levél, te himpellér?

- Jaj, a levél az úrnak szól; a varázsló küldi.

- A varázsló? És kitől kaptad?

- Gilbert-től.

- Mondtam neked, te címeres ökör! Add ide, mozogj már!

A báró kitépte a levelet La Brie kezéből, mohón felszakította, és halkan olvasta:

Báró úr! Minthogy az Önnél lévő asztalneműt ily fenséges kéz érintette, legyen az Öné, őrizze ereklyeként, és gondoljon néha hálás vendégére

Joseph Balsamóra

- La Brie! - vakkantott egyet a báró, némi gondolkodás után.

- Uram?

- Van-e megbízható aranyműves Bar-le-Ducben?

- Hogyne, uram, hogyne, az, aki megforrasztotta Andrée kisasszony ezüstpoharát.

- Jól van. Andrée, tegye félre azt a poharat, amelyből őfensége ivott, a készlet többi darabját pedig rakassa be a hintóba. Te meg szedd a lábad, te naplopó, eridj a pincébe, és hozz fel annak a nemesúrnak valami jóféle bort, ha ugyan maradt még.

- Egy palackkal, uram - mondta La Brie bánatos sóhajjal.

- Nem is kell több.

La Brie elment.

- Bátorság, Andrée - folytatta a báró, megfogva leánya kezét -, bátorság, gyermekem. Most az udvarba megyünk; akad ám ott számtalan gazdátlan cím, számtalan elajándékozandó apátság, jó néhány ezred parancsnok nélkül, és szép számú hitbizomány parlagon. Tejjel-mézzel folyó Kánaán az, s melegen süt ott a nap. Keresd csak te mindig a napos oldalt, leányom, hiszen olyan szép vagy. Jól van, gyermekem, jól van.

Andrée odanyújtotta homlokát a bárónak, s azzal ő is kiment.

Nicole követte.

- Hé, La Brie, te szörnyeteg - üvöltött Taverney, utolsónak hagyva el a szalont -, gondoskodj tisztességesen az alhadnagy úrról, hallod-e!

- Igenis, uram - válaszolta La Brie a pince mélyéről.

- Megyek én is - folytatta a báró, a szobája felé tipegve -, összeszedem az okmányokat... Egy órán belül itthagyjuk ezt a bagolyvárat, Andrée, hallod-e!... Végre itthagyom Taverneyt, és ezúttal a jó ajtón át távozom. Derék ember az a varázsló!... A végén még babonás leszek, akár az ördög... Mozogj már, La Brie, te nyavalyás!

- Úgy kellett tapogatóznom, uram. Nincs több mécses a kastélyban.

- Úgy látszik, ideje volt - jegyezte meg a báró.

Eközben Andrée, visszatérve szobájába, készülődött az útra. Nicole olyan buzgón segédkezett az úti készülődésben, hogy egyszeriben eloszlott a felhő, mely közte és úrnője között támadt a reggeli jelenet nyomán.

Andrée a szeme sarkából nézte, hogy tesz-vesz, s mosolygott, amikor látta, hogy nem lesz már mit megbocsátania.

- Derék lány ez - mormolta halkan -, odaadó, hűséges; neki is megvannak a hibái, mint minden földi halandónak. Felejtsük el!

Persze, Nicole is leste úrnőjének arckifejezését, és figyelmét nem kerülte el, hogy ez a szép és nyugodalmas arc egyre nyájasabb kifejezést ölt.

"De buta is vagyok - gondolta -, a miatt a kis semmiházi Gilbert miatt csepp híja összevesztem a kisasszonnyal, aki most Párizsba visz, ahol az ember majdnem mindig szerencsével jár."

Nehezen képzelhető el, hogy ha két rokonérzés megindul egymás felé a meredek lejtőn, össze ne találkozzék valahol, s egymásra találva, össze ne fonódjék.

Andrée adta meg a hangot.

- A csipkéimet tegye egy dobozba - mondta.

- Melyik dobozba, kisasszony? - kérdezte a szobalány.

- Mit tudom én! Hát nincsen dobozunk?

- Dehogy nincsen, az, amit a kisasszonytól kaptam, ott van a szobámban.

És Nicole olyan készségesen szaladt a dobozért, hogy Andrée végképp elfelejtette sérelmét.

- De hisz ez a te dobozod - mondta, amikor Nicole újra megjelent -, még szükséged lehet rá, szegény gyermek.

- Istenem! Ha a kisasszonynak jobban kell, mint nekem, s végtére is a kisasszonyé...

- Ha az ember családot alapít - folytatta Andrée -, semmi holmi nem elég. Így hát a tiéd a doboz, mivel neked nagyobb szükséged van rá.

Nicole elpirult.

- Több doboz is kell neked, hogy el tudd rakni a menyegzői holmidat.

- Ó, kisasszony - ellenkezett jókedvűen Nicole, s megrázta a fejét -, az én menyegzői holmimat könnyű összerakni, nem kell annak sok hely.

- Már miért ne kellene? Ha férjhez mégy, Nicole, azt akarom, hogy boldog légy, sőt, gazdag is.

- Gazdag?

- Igen, gazdag, na persze, viszonylag.

- Csak nem talált számomra a kisasszony egy főadóbérlőt?

- Azt nem, de hozományt igen.

- Igazán, kisasszony?

- Tudod-e, mi van az erszényemben?

- Tudom, kisasszony, huszonöt szép Lajos-arany.

- Nos, ez a huszonöt arany a tiéd, Nicole.

- Huszonöt arany! De hisz az valóságos vagyon! - kiáltott fel Nicole magánkívül örömében.

- Annál jobb, ha komolyan így gondolod, szegény lányom.

- És a kisasszony nekem adja ezt a huszonöt aranyat?

- Neked.

Nicole először meghökkent, aztán elérzékenyült, aztán könny szökött a szemébe, majd megragadta Andrée kezét, és megcsókolta.

- Ennek a férjed is örülni fog, ugye? - kérdezte de Taverney kisasszony.

- Persze, nagyon - mondta Nicole -; legalábbis remélem, kisasszony.

És ekkor azon kezdett tűnődni, hogy Gilbert nyilván a szegénységtől való félelmében idegenkedett tőle, de most már, hogy gazdag lett, talán kívánatosabbnak fogja találni az a becsvágyó fiatalember. Feltett szándéka volt, hogy Gilbert-nek nyomban felajánlja részét Andrée kis vagyonkájából, hogy magához kösse a hála érzetével, s ne engedje vesztébe rohanni. Nicole szándéka, meg kell hagyni, valóban nemes lélekre vallott. No persze, ábrándjainak valami rosszhiszemű magyarázója talált volna ebben a nagylelkűségi rohamban egy csipetnyi gőgöt is, önkéntelen vágyat, hogy megalázza azt, aki őt is megalázta.

Ám tegyük hozzá gyorsan, válaszolván e kishitűnek, hogy e pillanatban - s efelől nagyjából bizonyosak vagyunk - Nicole-ban mérhetetlenül több volt a jó szándék a rossznál.

Andrée nézte a tűnődését.

- Szegény gyermek - sóhajtott fel -, nem volna gondja, s mily boldog lehetne!

Nicole meghallotta a szavait, és összerezzent. E szavak hallatán a selymek, gyémántok, csipkék, szerelmek eldorádója sejlett fel e léha teremtés előtt, noha Andrée, kinek a nyugalom volt mindene, minderre még csak nem is gondolt.

Mindamellett Nicole is elfordította szemét az arany- és bíborfelhőről, amely feltűnt a szemhatáron.

Erőt vett magán.

- Végül is, kisasszony, talán boldog leszek itt - mondta -; majd elválik!

- Jól gondold meg, lányom.

- Igen, kisasszony, majd gondolkozom rajta.

- Okosan teszed; légy boldog a magad módján, de ne tégy bolondot.

- Jól beszél, kisasszony, s ha már itt az alkalom, hadd mondjam meg a kisasszonynak, hogy bizony nagy bolondot tettem, s nagyot vétettem; de bocsásson meg érte, kisasszony; aki szerelmes...

- Hát komolyan szereted Gilbert-t?

- Igen, kisasszony; én... én megszerettem - mondta Nicole.

- Hihetetlen! - mondta Andrée mosolyogva. - Ugyan, mi nyerte meg a tetszésedet ezen a sihederen? Ha legközelebb a szemem elé kerül, már csak megnézem én is ezt a szívtipró Gilbert urat!

Nicole még mindig némi gyanakvással nézett Andrée-ra. Vajon álnok képmutatás vagy tökéletes ártatlanság vezéreli-e szavait?

"Andrée talán tényleg nem vetett szemet Gilbert-re - gondolta magában Nicole -, hanem az bizonyos - fűzte tovább a gondolatát -, hogy Gilbert szemet vetett Andrée-ra"

Pontosabban akarta tudni, hányadán áll, mielőtt előhozakodik tervezett kérésével.

- Gilbert nem jön velünk Párizsba, kisasszony? - kérdezte Nicole.

- Már miért jönne? - kérdezte vissza Andrée.

- Hát...

- Gilbert nem cseléd; Gilbert nem lehet egy párizsi ház felügyelője. Olyanok ezek a taverneyi naplopók, kedves Nicole, mint a kiskertem ágain vagy a fasor bokraiban csicsergő madarak. A föld, ha mégoly sivár is, táplálja őket. De Párizsban nagyon sokba kerül egy naplopó, s ott nem tűrhetnénk el, hogy semmittevéssel üsse agyon az idejét.

- De ha hozzámegyek; akkor... - hebegte Nicole.

- Ejnye, Nicole! Hát ha hozzámégy, akkor itt maradsz vele Taverneyben - jelentette ki Andrée határozott hangon -, s megőrzitek nekünk ezt a házat, amelyet anyám annyira szeretett.

Nicole úgy érezte, mintha főbe kólintanák; Andrée szavában nyoma sem volt kétértelműségnek. Andrée minden hátsó gondolat nélkül, a legkisebb sajnálkozás nélkül lemond Gilbert-ről; másnak engedi át azt, akit az este még figyelmével tüntetett ki; érthetetlen!

"Hiába, ezek az úri kisasszonyok már csak ilyenek - gondolta Nicole -; ezért láttam az annunciáták kolostorában olyan kevés igaz bánatot, s annyi cselszövést!"

Andrée alighanem megsejtette Nicole tétovázásának okát; talán azt is látta, mint ingadozik a lelke a párizsi örömök vágya s a taverneyi csendes és zavartalan középszerűség között, mert szelíd, de szilárd hangon még hozzáfűzte:

- Nicole, amire most elszánod magad, talán döntő lesz egész életedre; gondolkozz, gyermekem, van egy órád a választásra. Egy óra bizony nem valami hosszú idő, azt tudom, de te, azt hiszem, gyorsan tudsz határozni: engem szolgálsz vagy a férjed; vagy én, vagy Gilbert. Nekem nem kell férjes asszony komornának, utálom a családi pletykákat.

- Egy óra, kisasszony! - ismételte Nicole. - Egy óra!

- Egy óra.

- Nos, igaza van, kisasszony, ennyi éppen elég nekem.

- Most szedd össze a ruháimat, rakd hozzá az anyáméit, tudod, hogy ereklyeként tisztelem őket, aztán gyere vissza, s mondd meg, mit határoztál. De akár így, akár úgy, itt a huszonöt aranyad. Ha férjhez mégy, ez a hozományod; ha velem jössz, ez az első két évi béred.

Nicole elvette az erszényt Andrée kezéből, és megcsókolta.

Nyilván egyetlen másodpercet sem akart elvesztegetni abból, amelyet úrnőjétől kapott, mert kiszaladt a szobából, lefutott a lépcsőn, átvágott az udvaron, és eltűnt a fasorban.

Andrée utánanézett, és halkan mormolta:

- Szegény bolond, milyen boldog lehetne! Hát ilyen édes a szerelem?

Öt percre rá, bizonyára most is azért, hogy ne vesztegessen sok időt, Nicole már a földszinti szoba ablakán zörgetett; ott lakott Gilbert, akit Andrée oly nagylelkűen a naplopó névvel tüntetett ki, míg atyja a mihaszna címet adományozta neki.

Gilbert háttal állt a bejáratra néző ablaknak, s valamivel szöszmötölt a szoba végében.

Hogy meghallotta Nicole ujjainak dobolását az ablaküvegen, úgy hagyta ott a foglalatosságát, mint a rajtakapott betörő, s olyan hirtelen fordult hátra, mintha acélrugó lökte volna.

- Ej, hát maga az, Nicole? - szólt.

- Igen, megint én vagyok itt - felelte a lány az üvegen át, elszánt arccal, de mosolyogva.

- Hát akkor Isten hozta, Nicole - mondta Gilbert, miközben odament az ablakhoz, hogy kinyissa.

Nicole-t meghatotta Gilbert-nek ez az első megnyilatkozása, s odanyújtotta a kezét; Gilbert megszorította.

"Na ez jól kezdődik - gondolta a lány. - Isten veled, Párizs!"

És most helyénvaló, hogy őszintén megdicsérjük Nicole-t, aki csak halk sóhajjal kísérte gondolatát.

- Ugye tudja - kezdte a lány, az ablakpárkányra könyökölve -, ugye tudja, Gilbert, hogy elmennek Taverneyből?

- Tudom - felelte Gilbert.

- Tudja, hova mennek?

- Párizsba mennek.

- Hát azt tudja-e, hogy én is megyek?

- Nem, azt nem tudtam.

- No és?

- No és! Gratulálok hozzá, ha szívesen megy.

- Hogy mondta ezt? - kérdezte Nicole.

- Azt mondtam: ha szívesen megy; ez világos, azt hiszem.

- Hogy szívesen megyek-e... az attól függ - folytatta Nicole.

- Mit akar ezzel mondani?

- Azt akarom mondani, magától függ, hogy ne szívesen menjek.

- Ezt nem értem - mondta Gilbert, fölülve az ablakba, úgy, hogy a térde Nicole karjához ért, s nyugodtan folytathatták a beszélgetést, mivel félig elfödte őket a fejük fölött lecsüngő folyondár és kapucinusvirág.

Nicole szerelmesen nézett Gilbert-re.

Gilbert azonban csak a nyaka s a válla mozdulatával jelezte, hogy a nézése sem mond számára többet a szavánál.

- Jól van... Ha már mindent el kell mondanom, akkor figyeljen ide - folytatta Nicole.

- Hallgatom - mondta Gilbert hűvösen.

- A kisasszony felajánlotta, hogy menjek vele Párizsba.

- Jó - mondta Gilbert.

- Hacsak...

- Hacsak?... ismételte Gilbert.

- Hacsak véletlenül férjhez nem megyek itt.

- Hát még mindig férjhez akar menni? - kérdezte Gilbert közönyösen.

- Igen, kivált mióta gazdag vagyok - jelentette ki Nicole.

- Ó, hát maga gazdag? - kérdezte Gilbert egykedvűen, megcáfolva Nicole sejtéseit.

- Nagyon gazdag, Gilbert.

- Csak nem?

- De igen.

- S hogy esett ez a csoda?

- A kisasszony megajándékozott.

- Nagy szerencse, gratulálok hozzá, Nicole.

- Nézzen ide - mondta a lány, s a tenyerében csörgette a huszonöt aranyat.

S így szólván Gilbert-t nézte, hogy szemében fölfedezze az öröm vagy legalább a mohóság egy szikráját.

Gilbert-nek a szeme sem rebbent.

- Szavamra - mondta -, csinos kis summa!

- Ez még semmi - folytatta Nicole -, a báró úr újra gazdag lesz. Már arról beszélnek, hogy újjáépítik Maison-Rouge-t, és kitatarozzák Taverneyt.

- Elhiszem.

- És akkor majd valakinek vigyáznia kell a kastélyra.

- Nyilván.

- No, és a kisasszony a házőrző...

- ...a házőrző tisztét Nicole szerencsés férjének szánta - fejezte be Gilbert, és a szavaiban csengő gúnyt ezúttal nem leplezte annyira, hogy ne sértette volna vele Nicole érzékeny fülét.

Nicole azonban türtőztette magát.

- Nem ismeri véletlenül Nicole szerencsés férjét, Gilbert? - kérdezte.

- Kiről beszél, Nicole?

- Ejnye... hát maga hülyült meg, vagy én nem beszélek világosan? - fortyant fel a lány, már-már türelmét vesztve ebben a játékban.

- Tökéletesen értem én magát - mondta Gilbert -; azt ajánlgatja, hogy legyek a férje, nemde, Legay kisasszony?

- Azt, Gilbert úr.

- És miután meggazdagodott, még mindig melengeti hozzám való hajlandóságát - fűzte hozzá sietve a fiatalember -; ezért igazán hálás vagyok.

- Csakugyan?

- Hát persze.

- Akkor hát, kezet rá! - mondta nyíltan Nicole.

- Hogyhogy?

- Hát elfogadja, nem?

- Elutasítom.

Nicole felpattant.

- Ide hallgasson - mondta -, maga gonosz szívű, de legalábbis rosszindulatú ember, Gilbert, és higgye el nekem, hogy amit most tesz, azt egyszer még megkeserüli. Ha még mindig szeretném magát, s ha abban, amit most teszek, több volna egyszerű becsületességnél és jó szándéknál, akkor menten meghasadna a szívem! De, Isten a tanúm, én csak el akartam kerülni a szóbeszédet, hogy Nicole, meggazdagodván, lenézte Gilbert-t, és a sértésért rosszal fizetett. Mától fogva, Gilbert, közöttünk vége mindennek.

Gilbert közönyös mozdulatot tett.

- Hogy mit gondolok magáról, azt tudhatja - folytatta Nicole -; hogy én rászánjam magam, én akit ugyanolyan független természetűnek ismert meg, mint saját magát, rászánjam magam, hogy eltemetkezzem itt, amikor Párizs vár rám? Párizs, az én színpadom, hallja-e? És rászánjam magam, hogy naphosszat, évszámra, egész életemben ezt a hideg és áthatolhatatlan arcát nézzem, amely mögött annyi alantas gondolat búvik meg! Áldozat lett volna tőlem; maga ezt nem értette, de az a maga baja. Nem azt mondom, hogy még bánkódni fog utánam, Gilbert; azt mondom, hogy félni fog tőlem, és még pirulni fog, ha majd látja, hova juttatott mai megvetése. Pedig visszatérhettem volna a tisztesség útjára, csak a baráti kéz hiányzott, hogy visszatartson a szakadék peremén, amelybe beleszédülök, belecsúszom, belezuhanok. Én kiáltottam: "Segítség! Mentsenek meg!", maga meg visszalökött, Gilbert. Beleestem, zuhanok, végem van. Isten számon tartja ezt a bűnét. Isten vele, Gilbert, Isten vele!

És ezzel a büszke lány sarkon fordult s elment, harag nélkül, ingerültség nélkül, miután a végén, mint minden kivételes természetben, felülkerekedett lelke jobbik fele.

Gilbert nyugodtan betette az ablakot, és visszahúzódott szobácskájába, folytatva azt a rejtélyes foglalatosságot, amelyben megzavarta Nicole érkezése.

1. A liliomot tipord lábbal; a három betű (L .^.. P .^.. D .^..) valóban az illuminátusok jeligéje volt. ^[VISSZA]

9. Ismeretes, hogy a selyem rossz vezető, és taszítja az elektromosságot. Akin selyemholmi van, azt úgyszólván lehetetlenség megdelejezni. ^[VISSZA]

11. Hadd hallja, ő akarta tudni, tudja csak meg. ^[VISSZA]