MÁSODIK KÖTET

A király megindult a szalon ajtaja felé, örült neki, hogy hatalmát fitogtatva megbüntethette a grófnét, akire olyan sokat kellett várnia, s egyúttal megszabadult a bemutatás kínos gondjától is.

Chon éppen jött vissza.

- Nos? Megvan a kíséret?

- Nincs, felség, felséged kíséretéből egy lélek sincs odakint.

Most a király is az ajtóhoz lépett.

- Kíséret! - kiáltotta.

Senki sem felelt: mintha a visszhang is kihalt volna a néma kastélyban.

- Ki az ördög hinné - dörmögte a király, visszalépve a szobába -, hogy én vagyok az unokája annak, aki így beszélt: "Kis híján várnom kellett!"

Az ablakhoz lépett és kinyitotta.

De a feljáró ugyanolyan néptelen volt, mint az előszoba: ló, lovász, testőr sehol. Csupán az éj kínálta oda a szemnek s a léleknek fenséges nyugalmát a varázsos holdsütésben, melynek reszketeg fénye megannyi nyugtalan hullámnak mutatta a chatoui erdők fáinak koronáit, s miriádnyi csillogó pikkelyt ringatott a Szajnán, ezen az óriás, lusta kígyón, amelynek tekergő gyűrűit Bougivaltól Maisons-Laffitte-ig, azaz mintegy öt-hat mérföldre nyúló kanyargókon át lehetett követni.

Azután, a mély csöndben, hirtelen fölcsendült a csalogány elbűvölő éneke; csak május havában hall ilyet az ember, mintha e vidám hangok a tavasznak csak ezeket az első, még meg sem érkezett, máris tovasuhanó napjait tartanák magukhoz méltónak.

Ám e nagy békesség mit sem jelentett XV. Lajosnak, ki sem álmodozó, sem költő, sem művész nem volt, ellenben nagyon is földhözragadt gondolkodású király.

- Ejnye, grófné - mondta bosszúsan -, adja ki már a parancsot, nagyon kérem. Elég legyen már a tréfából, az ördögbe is!

- Felség - felelt a grófné azzal a bájos kis fintorral, amelyet majdnem mindig remekül eltalált -, itt nem én parancsolok.

- Ami azt illeti, én sem - mondta XV. Lajos -, hiszen ön is láthatja, mit ér a szavam.

- Itt az ön szava sem több az enyémnél, felség.

- Hát akkor ki parancsol itt? Maga, Chon?

- Elég bajom van nekem az engedelmességgel is - mondta a fiatal nő, aki a szoba túlsó felében álló karosszékben ült, átellenben a grófnéval -, nemhogy még a parancsolás gondját is a nyakamba vegyem.

- De hát végtére is, ki itt az úr?

- Ejnye, felség! Hát a palotagróf úr.

- Zamore úr?

- Ő.

- Helyes; csöngessenek be valakit.

A grófné, elragadóan lusta mozdulattal, kinyújtotta a karját, és meghúzta a gyöngyös bojtban végződő kék selyem csengőzsinórt.

Egy inas, akit valószínűleg jó előre kioktattak mindenre, éppen az előszobában tartózkodott, s most megjelent.

- A palotagróf? - kérdezte a király.

- A palotagróf úr - válaszolta tisztelettudón az inas -, őrködik felséged drága életén.

- Hol van?

- Őrjáraton.

- Őrjáraton? - ismételte meg a király.

- Négy tiszttel - válaszolt az inas.

- Szakasztott Marlborough! - kiáltott fel a grófné.

A király akaratlanul is elmosolyodott.

- Hát bolond egy história - mondta -; de mindegy, akkor is fogjanak be.

- Felség, a palotagróf úr bezáratta az istállókat, nehogy megbújjék ott valami gonosz merénylő.

- A lovászaim hol vannak?

- A melléképületben, felség.

- Mit csinálnak?

- Alszanak.

- Hogyhogy alszanak?

- Parancsra, felség.

- Kinek a parancsára?

- A palotagróf parancsára.

- És a kapuk? - kérdezte a király.

- Milyen kapuk, felség?

- A kastély kapui.

- Zárva vannak.

- Nagyon helyes. De a kulcsokat csak előkeríthetjük.

- Felség, a kulcsok a palotagróf úr övén lógnak.

- Ezt a kastélyt igazán jól őrzik, a teremtésit neki! - mondta a király. - Micsoda rend!

Az inas kiment, látva, hogy a király nem intéz hozzá több kérdést.

A grófné elnyúlt a karosszékben, és egy szép rózsát harapdált, olyan volt az ajka a virágon, mint a kaláris.

- Felség - mondta azzal a bágyatag mosollyal, amely csak neki volt sajátja -, megkönyörülök felségeden, karoljon belém, és menjünk felderítő útra. Chon, világítsd az utat.

Chon előrement, előőrs gyanánt, készen rá, hogy jelezze, ha veszélyt lát.

Az első folyosó fordulójában olyan ínycsiklandó illat csapta meg a király orrát, hogy attól a legkényesebb ízlésű embernek is összefutott volna a nyál a szájában.

- Ó, ó - mondta megállva -, mi ez az illat, grófné?

- Ej, felség, hát a vacsora. Azt hittem, a király megtisztel vele, hogy Luciennes-ben vacsorázik, s felkészültem rá.

XV. Lajos kétszer vagy háromszor mélyen beszívta az étel illatát, s közben eszébe jutott, hogy a gyomra az imént már megkordult egypárszor; félórába telne, mire nagy hajcihővel föllármázná a lovászait, negyedórába, hogy befogjanak, tíz perc az út Marlyig; Marlyban nem várják, csak rögtönzött vacsorát kapna; még egyszer beszívta a csábító illatokat, s karján a grófnéval, megállt az ebédlő ajtajában.

A fényesen megvilágított és roskadásig rakott asztalon két teríték volt.

- A kutyafáját! - álmélkodott XV. Lajos -, önnek aztán remek szakácsa van, grófné.

- Felség, ma mutatja be a tudományát, és a szegény ördög mindent elkövetett, hogy megnyerje felséged tetszését. Még kitelik tőle, hogy elvágja a nyakát, mint az a szerencsétlen Vatel.

- Igazán azt hiszi? - kérdezte XV. Lajos.

- Különösen az a fácántojásomlett, felség, arra nagyon számított...

- Fácántojásomlett? Az a kedvenc ételem, a fácántojásomlett!

- Milyen kár!

- Ej, grófné, ne szomorítsuk el a szakácsát - mondta a király nevetve -, míg vacsorázunk, talán Zamore is megjön az őrjáratából.

- Ó, de nagyszerű gondolat, felség! - lelkendezett a grófné, nem tudván palástolni örömét, hogy megnyerte az első ütközetet. - Jöjjön, felség, jöjjön.

- De ki fog felszolgálni? - kérdezte a király, mivel egyetlen inast sem látott.

- Felségednek kevésbé ízlik a kávé, ha én szolgálom fel? - kérdezte Dubarryné.

- Nem, grófné, még akkor sem, ha saját maga főzi.

- Nos, akkor jöjjön, felség.

- Csak két teríték van? - kérdezte a király. - Chon vacsorázott már?

- Felséged határozott kívánsága nélkül senki sem merészelte volna...

- Ugyan már! - mondta a király, és maga vette le a tányért meg az evőeszközt egy állványról. - Gyere ide, kicsi Chon, szembe velünk.

- Ó, felség... - szerénykedett Chon.

- Jó, jó, csak játsszad a legalázatosabb és legodaadóbb alattvaló szerepét, te kis képmutató! Üljön ide, grófné, ide mellém. Milyen bájos az arca oldalról.

- Ezt csak most veszi észre a Francia Király?

- Miért? Megszoktam, hogy mindig szemből nézzem, grófné. Hanem a szakácsa valóban remekelt; micsoda rákleves!

- Ugye jól tettem, hogy szélnek eresztettem a régit?

- Nagyon jól.

- Kövesse a példámat, felség, látja, csak nyerhet vele.

- Ezt nem értem.

- Én elküldtem a magam Choiseuljét, küldje el felséged is a magáét.

- Ne politizáljunk, grófné; töltsön ebből a madeirából.

A király oda tartotta a poharát; a grófné töltött a királynak egy szűk nyakú palackból.

A bájos pohárnoknak a szorítástól elfehéredett az ujja, és megpirosodott a körme.

- Töltse lassabban és óvatosabban, grófné - mondta a király.

- Hogy ne zavarjam föl a folyadékot, felség?

- Nem, hanem hogy minél tovább lássam a kezét.

- Ohó! - kacagott a grófné -, felséged ma egyre-másra felfedez valamit.

- Csakugyan - mondta a király, akinek lassan visszatért a jókedve -; és azt hiszem, hamarosan fölfedezek egy...

- Egy világot? - kérdezte a grófné.

- Nem, azt nem - tiltakozott a király. - A világ nagyon nagy, bőven elég nekem ez a királyság is. Hanem egy szigetet, egy kis zugot, egy elvarázsolt hegyet, egy tündérpalotát, amelynek az úrnője egy kedves barátnőm, a bejáratát pedig szörnyetegek őrzik, és amikor feledésre vágyom...

- Felség - mondta a grófné, miközben töltött a királynak a jégbe hűtött champagne-i borból (ez vadonatúj találmány volt ekkor) -, ezt a vizet valóban a Léthe folyóból merítették.

- A Léthe folyóból, grófné? Bizonyos benne?

- Igen, felség; az a szegény Jean hozta fel a pokolból, ahová leszállt, legalábbis háromnegyed részben.

- Grófné - mondta a király -, igyunk a szerencsés feltámadására; de politikáról egy szót se, arra kérem.

- Akkor nem is tudom, miről beszéljek, felség; ám ha felséged mesélne valamit, hisz oly nagyszerű előadó...

- Azt nem; de szavalni szívesen szavalok.

- Szaval! - képedt el Dubarryné.

- Igen, szavalok... Mi ebben a meglepő?

- Hiszen felséged ki nem állhatja a verseket!

- A csudába is! Amikor százezer firkálmányból ellenem szól kilencvenezer!

- És felséged most abból a tízezerből fog nekem szavalni, amely miatt nem bocsát meg a többi kilencvenezernek sem?

- Nem, grófné, én most az önhöz írt versekből szavalok.

- A hozzám írt versekből?

- Igen.

- És ki írta őket?

- Voltaire úr.

- És felségedet terheli ezzel...

- Korántsem; egyenest önnek küldte.

- Hogyan?... kísérőlevél nélkül?

- Ellenkezőleg, egy fölöttébb kedves levél kíséretében.

- Vagy úgy! Már értem: felséged a királyi posta felügyelőjével dolgozott ma reggel.

- Úgy van.

- Olvassa, felség, olvassa Voltaire úr versét.

XV. Lajos szétnyitott egy kis papírlapot, és ezt olvasta:

Gráciák anyja, szép istennő, mért akarnád
Megrontani Paphosz gyönyörű ünnepét,
Miért hintesz közénk gonosz viszályt, gyanakvást?
A hős Odüsszeuszt el mért veszejtenéd?
      Ő büszke Ilion virága
      És Agamemnon támasza.
Az ő roppant esze, ügyes politikája
Fényében éled és virágzik a haza.
      Uralkodj hát szépséged által,
Az istenek szivét, Vénusz, igádba törd;
      Szakaszd mámoros kacagással
      A szív virágát, a gyönyört;
      Nyugtasd el szemed sugarával
A háborgó Neptunt, mint azelőtt.
Odüsszeusz, a hős halandó, Trója réme,
      Kit haragod villáma ver,
      Ártatlan a szépségre nézve,
      Hisz lába előtt térdepel.

- Komolyan mondom, felség - vélekedett a grófné, a költői küldeménytől inkább bosszúsan, mintsem meghatódva -, komolyan mondom, Voltaire úr ki akar békülni önnel.

- Kárba veszett fáradság - mondta XV. Lajos -; vén bajkeverő az, mindenkivel összerúgná a patkót, ha visszatérne Párizsba. Menjen csak a barátjához, mármint az unokabátyámhoz, II. Frigyeshez. Éppen elég nekünk Rousseau úr is. Tessék, grófné, itt a vers, gondolkozzék rajta.

A grófné elvette a papirost, összegöngyölte, fidibuszformán, s letette a tányérja mellé.

A király csak nézte.

- Felség - szólalt meg Chon -, egy kis tokajit.

- Őfelsége, az osztrák császár pincéjéből - tódította a grófné -; nyugodtan megihatja felséged.

- Ó, a császár pincéjéből... - mondta a király -; csak nekem van ilyen borom.

- Én is az ön pincemesterétől szereztem, felség.

- Hogyan! Megszédítette...?

- Nem, ráparancsoltam.

- Helyes a válasz, grófné. A király ostoba fajankó.

- Ó, a Francia Király...

- A Francia Királynak van azért annyi esze, hogy tiszta szívéből szeresse önt.

- Ó, felség, miért is nem lehet ön egyszerűen csak...

- Grófné, hagyja a politikát!

- Iszik kávét a király? - kérdezte Chon.

- Természetesen.

- Felséged maga gyújtja meg, ahogy szokta? - kérdezte a grófné.

- Ha a vár tündérének nincsen kifogása ellene.

A grófné fölállt.

- Mit csinál?

- Kiszolgálom uraságodat.

- Akkor pedig - mondta a király elnyúlva a székében, mint aki jól megvacsorázott, s a finom falatoktól visszanyerte jó hangulatát -, akkor pedig, úgy látom, az a legokosabb, ha hagyom önt, grófné.

A grófné egy ezüstforralón behozta a kávéskannát a forró kávéval; azután tányért tett a király elé aranyozott ezüstcsészével és egy cseh üvegkorsócskával; majd a tányér mellé fidibuszt tett.

A király, azzal az odaadó figyelemmel, amellyel ezt a műveletet végezni szokta, kiporciózta a cukrát, kimérte a kávéját, majd lassan ráöntve a pálinkát, hogy az alkohol fölül maradjon, fogta az összecsavart fidibuszt, a gyertya lángján meggyújtotta, majd a lángoló papirost a forró folyadékhoz tartotta.

Utána beledobta a papírt a forralóba, ahol az elhamvadt.

Öt percre rá az ínyencek kéjes élvezkedésével szürcsölte a kávéját.

A grófné hagyta. Ámde, amikor az utolsó csöppnél tartott, felkiáltott:

- Jaj, felség, Voltaire úr versével gyújtotta meg a kávéját, ez bajt hoz Choiseulékre.

- Tévedtem az imént - mondta a király kacagva -, ön nem tündér, hanem boszorkány.

A grófné felállt.

- Nem óhajtja megnézni felséged, hogy visszatért-e már a palotagróf?

- Mármint Zamore? Ugyan minek?

- Hogy elinduljon Marlyba, felség.

- Persze, persze - mondta a király, igyekezvén kiragadni magát a kéjes ernyedtségből, mely elömlött rajta. - Gyerünk, grófné, gyerünk.

Dubarryné intett Chonnak, aki eltűnt.

A király folytatta a felderítést, de - meg kell mondanunk - egészen más hangulatban, mint ahogy elkezdte a kutakodást. A filozófusok már megállapították, hogy az ember rendesen a gyomrának állapota szerint látja feketében avagy rózsás színben a világot.

Minthogy pedig végtére a királyoknak is emberi gyomruk van, kevésbé jó ugyan, mint alattvalóiké, de jó vagy rossz hangulatukat ugyanúgy továbbítja a test többi részeibe, mint a közönséges halandók gyomra, ezért a király most szemmel láthatóan olyan jó hangulatban volt, amilyenben király csak lehet.

Alig tettek tíz lépést a folyosón, amidőn újabb illatok csapták meg a király orrát.

Kinyílt egy ajtó, egy virágmintás, kék selyemmel bevont, bájos szoba ajtaja, s a rejtelmes fényben feltárult az ágy, amely felé ez a boszorkányos asszony már két órája igazgatta lépteit.

- Ejnye, felség - mondta -, úgy látom, Zamore nem került elő, még most is be vagyunk zárva, s hacsak az ablakon át nem szökünk meg a kastélyból...

- Lepedőn? - kérdezte a király.

- Felség - mondta a grófné csábos mosollyal -, használjuk inkább arra, amire való.

A király nevetve tárta ki karját, a grófné pedig elejtette a szép rózsát, mely szirmait vesztve hullott a szőnyegre.

Mint mondottuk, a luciennes-i kastély hálószobája az építkezés és a kényelem csodája volt.

Keletre nyíló ablakát oly szorosan zárták az aranyozott fatáblák és a selyemfüggönyök, hogy, akár az udvaronc, a napsugár sem juthatott be addig, míg engedélyt nem kapott a belépésre.

Nyáron láthatatlan szellőztetőkészülékek mozgatták és szűrték meg a levegőt, mintha ezernyi legyező járt volna.

Már tíz óra volt, amikor a király kilépett a kék szobából.

Ezúttal a király fogatai már kilenc óra óta várakoztak a nagy udvarban.

Zamore, a karját keresztbe fonva osztogatta parancsait, vagy inkább csak úgy tett, mintha parancsokat osztogatna.

A király kinézett az ablakon, és látta a nagy útikészülődést.

- Mit jelent ez, grófné? - kérdezte. - Nem reggelizünk? Csak nem akar elküldeni korgó gyomorral?

- Isten mentsen, felség! - válaszolt a grófné. - Csak azt hittem, felségednek találkozója van Marlyban de Sartines úrral.

- Hát aztán! - mondta a király. - Sartines-nak igazán megüzenhetjük, azt hiszem, hogy jöjjön ide, elég közel van.

- Felséged talán elhiszi nekem - mondta a grófné mosolyogva -, hogy másvalaki is gondolt már erre.

- De különben is, olyan szép ez a reggel, hogy kár lenne munkával elrontani: reggelizzünk meg.

- Nekem azonban kell majd néhány aláírás felségedtől.

- Béarnné ügyében?

- Igen, és a napot is ki kell jelölni.

- Milyen napot?

- És az órát.

- Milyen órát?

- Bemutatásom napját és óráját.

- Végül is ön találta ki ezt a bemutatkozást, grófné. Tűzze is ki a napját.

- Amilyen hamar csak lehet, felség.

- Kész van minden?

- Igen.

- Megtanulta a három meghajlást?

- Meghiszem azt! Egy éve csak ezt gyakorlom.

- A ruhája megvan?

- Egy nap alatt elkészül.

- És a keresztanya?

- Egy órán belül itt lesz.

- Nos, grófné, akkor kössünk egyezséget.

- Mire?

- Nem emlegeti többet Jean vicomte és Taverney báró viszályát.

- Feláldozzuk azt a szegény vicomte-ot?

- Fel, bizony.

- Jól van, felség. Ne beszéljünk róla többet... A napja?

- Holnapután.

- Az órája?

- Este tíz. Szokás szerint.

- Biztos, felség?

- Biztos.

- Királyi szavára?

- Becsületszavamra.

- Kezet rá, király!

És Dubarryné odatartotta csinos kis kacsóját a királynak, XV. Lajos pedig beletette a kezét.

A felséges úr eznap reggel kiárasztotta jókedvét egész Luciennes-re; egy dologban engedett, amiben már rég elhatározta, hogy engedni fog, másban nyert: a vásár tehát nyereséggel zárult. Jeannak ad százezer frankot, azzal, hogy a Pyreneusok vagy Auvergne fürdőhelyein kell elvernie, ami Choiseulék szemében felér a száműzetéssel. Lajos-aranyak a szegényeknek, sütemény a pontyoknak, dicsérő szó Boucher képeinek.

Ámbár istenesen jóllakott előző este, őfelsége farkasétvággyal reggelizett.

Tizenegyet ütött az óra. A grófné, míg felszolgált a királynak, állandóan az ingát leste, mely sehogy sem akart mozogni.

Végül nagy kegyesen a király is kijelentette, hogy de Béarnnét, mihelyt megérkezik, bevezethetik az ebédlőbe.

Kitöltötték a kávét, megkóstolták, megitták, Béarnné azonban nem jött meg.

Negyed tizenkettőkor lódobogás hallatszott az udvarról.

Dubarryné gyorsan fölkelt, és kinézett az ablakon.

Jean Dubarry hírnöke ugrott le a verítékben fürdő ménről.

A grófné megborzongott; de nem volt szabad elárulnia nyugtalanságát, nehogy a király jóindulatát elveszítse, ezért visszaült melléje.

Kisvártatva belépett Chon, kezében levéllel.

Mit volt mit tenni, el kellett olvasnia.

- Mi az, te okos Chon? Szerelmes levél? - kérdezte a király.

- Az bizony, felség.

- És kitől?

- Attól a szegény vicomte-tól.

- Csakugyan?

- Nézze meg felséged.

A király felismerte az írást, de azt hitte, hogy a levélben csak a La Chaussée-i kalandról lehet szó, ezért eltolta magától, s csak ennyit mondott:

- Jól van, jól, tudom.

A grófné tűkön ült.

- Nekem szól a levél? - kérdezte.

- Igen, grófné.

- A király megengedi?...

- Olvassa csak! Azalatt Chon elmondja nekem a Holló gazdá-t.

A király az ölébe vonta Chont, s ahogy Jean-Jacques mondta, a birodalom leghamisabb hangján dúdolni kezdte:

Elhagytam a szolgámat,
Emészt érte a bánat.

A grófné egy ablakmélyedésbe húzódott, s ezt olvasta:

Ne várja azt a vén gonosztevőt; azt állítja, hogy tegnap leforrázta a lábát, és az ágyat nyomja. Köszönjük meg Chonnak, hogy tegnap olyan jókor érkezett: ő hozta ránk a bajt; az a szipirtyó felismerte, és most vége a komédiánknak.

Szerencséje annak a kis nyomorult Gilbert-nek, hogy elszelelt: mindennek ő az oka. Legszívesebben kitekerném a nyakát. De ha a markomba kerül, ne féljen, nem viszi el szárazon.

Befejezem. Siessen vissza Párizsba, és folytassuk, ahol abbahagytuk.

Jean

- Mi az? - kérdezte a király, aki észrevette a grófné hirtelen színe változását.

- Semmi, felség; beszámoló a sógorom egészségéről.

- És javul a kedves vicomte?

- Javul, felség, köszönöm - mondta a grófné. - De lám csak, kocsi hajt be az udvarra.

- Bizonyára a grófnénk.

- Nem, felség, Sartines úr jött meg.

- És most? - kérdezte a király, látva, hogy Dubarryné az ajtónak tart.

- És most vele hagyom felségedet - válaszolta a grófné -, és megyek az öltözőmbe.

- Hát de Béarnné?

- Ha megérkezik, majd megüzenem felségednek - mondta a grófné, s közben a levelet gyűrögette a fésülködőköpenye zsebében.

- Hát igazán itthagy, grófné? - kérdezte a király borús mosollyal.

- Ma vasárnap van, felség; az aláírások!, az aláírások!...

És odatartotta üde orcáját a királynak, aki cuppanós csókot nyomott rá kétfelől; ezután a grófné kiment a szobából.

- Az ördög vigye el az aláírásokat - mérgelődött a király -, és azokat is, akik ilyesmivel zaklatnak! Ki a fene találta ki a minisztereket, a tárcákat és a miniszterpapírt?

A király még be sem fejezte szitkozódását, amikor a minisztere tárcástul belépett azon az ajtón, amellyel szemközt a grófné eltűnt az imént.

A király másodszor is felsóhajtott, még keservesebben, mint az előbb.

- Ó, hát már itt van, Sartines? - szólalt meg. - Szörnyen pontos!

Ezt olyan hangon mondta, hogy nehéz lett volna eldönteni, dicséretnek vagy szemrehányásnak szánta-e.

Sartines úr kinyitotta az irattárcáját, hogy elővegye belőle az irományokat.

Ekkor meghallották, hogy kocsikerék csikorog a kerti homokon.

- Várjon, Sartines - mondta a király.

Odaszaladt az ablakhoz.

- Mi az? - kiáltotta. - A grófné megy el?

- Ő bizony, felség - mondta a miniszter.

- Hát nem várja meg de Béarn grófnét?

- Felség, erős a gyanúm, hogy megunta a várakozást, és most maga megy érte.

- Csakhogy a hölgynek ma délelőtt kellett volna jönnie...

- Felség, majdnem bizonyos vagyok benne, hogy nem fog idejönni.

- Mi a csuda! Hát ön tud a dologról, Sartines?

- Felség, nekem nagyjából mindenről tudnom kell, ha azt akarom, hogy a király meg legyen elégedve velem.

- Mi történt hát? Mondja el, Sartines.

- Az öreg hölggyel, felség?

- Vele.

- Ami bárkivel megeshetik, felség: nehézségei támadtak.

- De azért csak eljön Béarnné, vagy nem?

- Hm, hm, felség! Tegnap este biztatóbban állt a dolog, mint ma reggel.

- Szegény grófné! - sajnálkozott a király, s önkéntelenül is öröm villant a szemében.

- Ah!, felség, a négyes szövetség és a családi egyezség eltörpül a bemutatás ügye mellett!

- Szegény grófné! - mondta ismét a király fejcsóválva -, soha nem ér célhoz.

- Magam is ettől tartok, zokon ne vegye, felséged.

- Pedig olyan bizonyos volt a dolgában!

- És az a legnagyobb baj - folytatta Sartines -, hogy ha nem mutatják be a trónörökösné megérkezése előtt, akkor valószínűleg nem is mutatják be soha.

- Ez több, mint valószínű, Sartines, igaza van. A menyem állítólag nagyon szigorú, nagyon vallásos, nagyon erkölcsös nő. Szegény grófné!

- Dubarry grófné számára - folytatta de Sartines - kétségtelenül nagy csapás lesz, ha nem mutatják be, felséged azonban számos bosszúságtól menekül meg.

- Azt gondolja, Sartines?

- Biztos vagyok benne; nem lesz annyi irigykedés, rágalom, gúnydal, talpnyalás, újságcikk. Ha Dubarry grófnét bemutatnák, felség, százezer frankkal kellene megemelni a rendőrség költségvetését.

- Igazán? Szegény grófné! Pedig nagyon vágyik rá.

- Akkor pedig felséged adja ki a parancsot, és a grófné vágya teljesül.

- Miket nem mond, Sartines! - méltatlankodott a király. - Mondja meg őszintén: beleszólhatok én ebbe? Talán rendeljem el, hogy szeressék Dubarrynét? Ön okos ember, Sartines; azt tanácsolná, hogy erőszakkal tegyek eleget a grófné szeszélyeinek?

- Ó, semmiképpen, felség! Inkább beérem én is két szóval, mint felséged: "Szegény grófné!"

- Egyébként - fűzte hozzá a király -, nem is olyan reménytelen a helyzete. Ön, Sartines, mindent a ruhája színében lát. Hátha de Béarnné még meggondolja magát? Hátha a trónörökösné nem is érkezik meg olyan hamar? Van még négy napunk, mielőtt Compiègne-be érne; négy nap alatt sok minden történhet. Nos, dolgozzunk ma reggel, Sartines?

- Ó, mindössze három aláírás, felség!

A rendőrfőnök előhúzta az első ügyiratot az irattartóból.

- Ejha! - hökkent meg a király. - Elfogatóparancs?

- Az, felség.

- És ki ellen?

- Láthatja felséged.

- Egy Rousseau nevezetű egyén ellen. Mi ez a Rousseau, Sartines, és mit követett el?

- Ejnye, felség! Hát a A társadalmi szerződés?

- Vagy úgy! Jean-Jacques-ról van szó? Be akarja csukatni?

- Bajt csinál, felség.

- Hát mi a fenét csináljon?

- Egyébként nem javaslom, hogy becsukjuk.

- Akkor meg minek ez a parancs?

- Hogy készen tartsuk a fegyvert, felség.

- Nem mintha törődném a maga filozófusaival! - mondta a király.

- Felséged nagyon helyesen teszi, hogy nem törődik velük - jegyezte meg Sartines.

- De, tudja, nagy lenne a felzúdulás; különben, úgy tudtam, engedélyezték párizsi tartózkodását.

- Eltűrtük, felség, azzal a kikötéssel, hogy nem mutatkozhatik.

- És mutatkozik?

- Mást sem tesz.

- Örmény viseletben?

- Azt azért nem, felség! Tudomására adtuk, hogy le kell vetnie.

- És szót fogadott?

- Igen, de szétkürtölte, hogy zaklatják.

- És most miben jár?

- Amiben mások, felség.

- Akkor nem olyan nagy a baj.

- Igen, de megtiltottuk neki, hogy mutatkozzék, felség; és találja ki felséged, hová jár mindennap?

- Talán de Luxembourg marsallhoz, d'Alembert úrhoz, d'Èpinay asszonyhoz?

- A Régence Kávéházba, felség! Ott sakkozik minden este, merő nyakasságból, mert hiszen állandóan veszít; nekem pedig minden este egy szakasz rendőrrel kell őriztetnem a házat, akkora ott a csődület.

- A párizsiak ostobábbak, mint hittem - jegyezte meg a király. - Hagyja, Sartines, hadd szórakozzanak; közben legalább nem tüntetnek a nyomor ellen.

- Igen, felség; és ha egy szép napon, azt veszi a fejébe, hogy szónoklatot tart, ahogy Londonban tette?

- Nos, akkor vétségről, méghozzá nyilvános vétségről lévén szó, még elfogatóparancsra sem volna szüksége, Sartines.

A rendőrfőnök belátta, hogy a Rousseau letartóztatása olyan rendszabály, amelynek felelősségét a király nem hajlandó magára vállalni; ezért nem erőltette tovább a dolgot.

- Van itt még egy filozófus, felség - közölte de Sartines úr.

- Még egy? - kérdezte a király kimerülten. - Hát már egyébbel se foglalkozunk, csak filozófusokkal?

- Sajnos, ők foglalkoznak velünk, felség.

- És most melyikükről van szó?

- Voltaire úrról.

- Csak nem jött vissza az is Franciaországba?

- Nem, felség, pedig talán jobb lett volna, ha visszatér; legalább rajta tarthatnánk a szemünket.

- Mit követett el?

- Nem ő, hanem a hívei: mindössze szobrot akarnak emelni neki.

- Lovasszobrot?

- Nem, felség, pedig hírhedt egy városvívó, nekem elhiheti felséged.

XV. Lajos megvonta a vállát.

- Felség, Poliorketész óta nem volt még ilyen - folytatta de Sartines úr. - Mindenütt vannak cinkosai; a királyság legelső emberei csempészik be a műveit. Nyolcládányi könyvét foglaltam le a minap; kettő Choiseul úrnak volt címezve.

- Roppantul mulatságos.

- Igen, de azért gondolja meg felséged, hogy királynak kijáró tisztességben részesítik: szobrot szavaznak meg neki.

- A királyoknak nem szavaznak meg szobrot, Sartines, a király maga emeltet szobrot magának. No és kit bíztak meg e nemes feladattal?

- Pigale-t, a szobrászt. Már el is utazott Ferneybe, hogy elkészítse a mintát. Közben folyik az adakozás. Már hatezer tallér gyűlt össze, és azt se feledje felséged, hogy csak tollforgató ember adakozhat. Mindenki áldoz valamit. Valóságos felvonulás ez. Maga Rousseau úr is felajánlott két aranyat.

- No és most mit akar? Mit tegyek? - kérdezte XV. Lajos. - Én nem vagyok tollforgató ember, engem nem érint a dolog.

- Felség, az volna a tiszteletteljes indítványom, hogy vessünk véget a tüntetésnek.

- Ettől őrizkedjék, Sartines. Bronzszobor helyett nyomban aranyat szavaznának meg neki. Hagyja csak őket. Istenem! Bronzban még ocsmányabb lesz, mint hús-vér embernek!

- Felséged óhaja tehát az, hogy szabad folyást engedjünk a dolognak?

- Az óhaj, értsük meg egymást, Sartines, az óhaj nem a megfelelő kifejezés. Természetesen én is örülnék, ha mindezt megállíthatnám; de hát mit tegyünk, erre nincs mód. Az az idő már elmúlt, amikor a királyi hatalom úgy szólt a filozófia szelleméhez, mint az Úr a vizekhez: "Eddig, és ne tovább!" Ha kiabálunk, és nincsen hatása, ha lesújtunk, és nem találunk el senkit, csak tehetetlenségünket bizonyítjuk. Fordítsuk el a fejünket, Sartines, és tegyünk úgy, mintha semmit sem látnánk.

Sartines úr felsóhajtott.

- Felség - mondta -, ha már az embereket nem büntetjük meg, pusztítsuk el legalább a műveiket. Hoztam egy listát azokról a könyvekről, amelyeket a legsürgősebben be kellene tiltanunk; az egyik a trónt gyalázza, a másik az oltárt; az egyik lázadó, a másik szentséggyalázó.

XV. Lajos fogta a listát, és unatkozó hangon olvasta:

A szent Métely, avagy A Babonaság Természetrajza. A Természet Rendszere, avagy A fizikai és a szellemi Világ Törvényei. Isten és az Emberek, Értekezés Jézus Krisztus Csodáiról. A raguzai Kapucinus Intelmei Perduicloso fráterhez, aki a Szentföldre megyen...

A király még a negyedéig sem jutott a listának, s máris leejtette a papirost; máskor nyugodt vonásait most különös szomorúság és csüggedés dúlta fel.

Néhány percig eltöprengett, elmerülten, szinte megsemmisülve.

- Egy világot kellene felforgatnunk, Sartines - mormolta -; hadd próbálják meg mások.

Sartines azzal a bölcs megértéssel nézett rá, amelyet XV. Lajos annyira szeretett a minisztereiben, mivel megkímélték a gondolkodás és a cselekvés gyötrelmeitől.

- A nyugalmat, ugye, felség, a nyugalmat óhajtja a király? - mondta most a miniszter is.

A király rábólintott.

- Édes Istenem! Igazán nem kívánok egyebet ezektől a filozófusoktól, enciklopédistáktól, csodatévőktől, illuminátusoktól, költőktől, közgazdáktól, firkászoktól, akik tudj' Isten honnét bújnak elő, s csak úgy nyüzsögnek, firkálnak, kárognak, rágalmaznak, számítgatnak, prédikálnak, zajonganak. Koronázzák meg őket, emeljenek szobrot, építsenek templomot nekik, mit bánom én, csak engem hagyjanak nyugton.

Sartines fölállt, elbúcsúzott a királytól, s távozóban ezt dörmögte:

- Szerencsére, a pénzünkön ott a felirat: Domine, salvum fac regem.

Ekkor XV. Lajos, hogy magára maradt, tollat ragadott, és ezt írta a trónörökösnek:

Arra kért, hogy siettessem a trónörökösné érkezését: megszerzem önnek ezt az örömöt.

Parancsot adok, hogy ne álljanak meg Noyonban; ennélfogva kedden reggel már Compiègne-ben lesz.

Magam is ott leszek pontosan tíz órakor, azaz egy negyedórával őelőtte.

- Ily módon - mondta -, megszabadultam ettől az ostoba bemutatási históriától, amely több gondot okoz, mint Voltaire úr, Rousseau úr meg az összes holt és eljövendő filozófusok együttvéve. Hadd huzakodjon az a szegény grófné a trónörökössel meg a trónörökösnével! Miért is ne? Hagyjuk a bánatot, a gyűlölködést és a bosszúállást a fiatalokra, nekik még van erejük küszködni. Hadd tanulja meg a gyerek, mi a szenvedés, az edzi a fiatalságot.

Boldogan, hogy sikerült megkerülnie a nehézséget, és abban a hitben, hogy senki sem vetheti szemére, hogy támogatta vagy hátráltatta ezt a bemutatkozást, amelyről Párizs-szerte beszéltek, a király hintóba szállt és visszament Marlyba, ahol várta az udvara.

Az a szegény grófné... tartsuk meg mi is ezt a jelzőt, amelyet a királytól kapott, mert bizony rászolgált e pillanatban; egyszóval, az a szegény grófné úgy száguldott a Párizs felé vivő úton, mint az űzött lélek.

Chon, akit szintén halálra rémített Jean levelének utolsó előtti bekezdése, a luciennes-i kastély öltözőjében rejtegette fájdalmát és aggodalmát, átkozva magát végzetes ötletéért, hogy fölszedte Gilbert-t az országúton.

Amikor az Antin-hídhoz ért - a híd azon a csatornán vezetett át, amely a folyóba torkollott, s a Szajnától a Roquette-ig övezte Párizst -, a grófné meglátott egy kocsit, amely reá várakozott.

Jean vicomte ült benne egy ügyvéd társaságában, akivel szemmel láthatólag hevesen vitatkozott.

Jean, mihelyt megpillantotta a grófnét, faképnél hagyta ügyvédjét, kiugrott a kocsiból, s intett a húga kocsisának, hogy nyomban álljon meg.

- Gyorsan, grófné - mondta -, gyorsan, üljön át a kocsimba, és siessen a Saint-Germain-des-Prés utcába.

- A vénasszony a bolondját járatja velünk? - kérdezte Dubarryné, átszállva a másik kocsiba, miközben az ügyvéd, a gróf intésére, hasonlóképpen cselekedett.

- Alighanem, grófné - mondta Jean -, alighanem: visszaadta, amit kapott, méghozzá kamatostul.

- De hát mi történt?

- Elmondom két szóban. Én Párizsban maradtam, mivel mindig gyanakszom, s mint látja, nem ok nélkül. Este kilenc óra tájban körülszimatoltam a Kukorító Kakashoz címzett fogadó tájékán. Semmi sem mozdult, látogatók nem jöttek, ragyogóan ment minden. Gondoltam, nyugodtan hazamehetek, hogy lefeküdjek aludni. Hazamentem, lefeküdtem.

Reggel, pitymallatkor, fölébredek, fölkeltem Patrice-t, ráparancsolok, hogy álljon lesben a ház sarkánál.

Kilenc órakor, jól figyeljen, a megbeszélt idő előtt egy órával, megérkeztem a hintóval; Patrice semmi gyanúsat nem észlelt, elég nyugodtan megyek föl a lépcsőn.

Az ajtóban elém áll egy szolgáló, és közli, hogy a grófné ma nem mehet ki, s még vagy egy hétig nem hagyhatja el a szobáját.

Megvallom, hogy bár felkészültem valami turpisságra, erre nem számítottam.

- Hogyhogy nem mehet ki? - kiáltottam. - Hát mi baja van?

- Beteg.

- Beteg? Az lehetetlen. Tegnap még kutya baja sem volt.

- Ez igaz, uram. Csakhogy a hölgy maga szokta elkészíteni a csokoládéját, s ma reggel, főzés közben, lerántotta a tűzhelyről, s leforrázta vele a lábát. A grófné kiáltozására berohantam. A grófné majdnem elájult. Lefektettem az ágyára, s azt hiszem, e pillanatban alszik.

Olyan fehér voltam, grófné, mint a csipkefodrai. Felkiáltottam:

- Ez hazugság!

- Nem, kedves Dubarry úr - sipította egy hang olyan élesen, hogy szinte átfúrta az ajtódeszkát -, nem hazugság ez, iszonyatosan szenvedek.

Arrafelé rohantam, amerről a hang jött, bementem egy ajtón, amely nem akart kinyílni; az öreg grófné valóban feküdt.

- Ó, asszonyom!... - dadogtam.

Ennél több nem jött ki a torkomon. Elöntött a düh; legszívesebben megfojtottam volna.

- Nézze - mutatott rá az ütött-kopott kávésibrikre, mely még akkor is ott hevert a földön -, ez a kávéskanna az oka mindennek.

Páros lábbal ráugrottam a kannára.

Ebben nem főznek többé csokoládét, arról kezeskedem.

- Ezt a balszerencsét! - nyögdécselt tovább a vénasszony -, most majd d'Alognynénak kell bemutatnia a húgát. De hát mit tegyünk? Így volt megírva - ahogy a keletiek mondják.

- Ó, édes Istenem! - sopánkodott a grófné. - Kétségbe ejt, Jean.

- De én nem esem kétségbe, ha ön hajlandó elmenni hozzá; ezért hívattam.

- És miből meríti a reményt?

- Hogy miből? Hát abból, hogy ön megteheti, amit én nem; ön nő lévén, levetetheti a lábáról a kötést, s ha kiderült a turpisság, megmondhatja de Béarnnénak, hogy a fia kurtanemes marad, ő meg egy vasat sem lát a Saluces-hagyatékból; végül is, ön sokkal élethűbben adja majd elő Camilla átkozódását, semmint én játszanám Oresztész haragját.

- Ez rossz tréfa! - kiáltott fel a grófné.

- Nincs kedvem tréfálni, higgye el.

- Hol lakik a szibillánk?

- Hiszen tudja: a Kukorító Kakasban, a Saint-Germain-des-Prés utcában: nagy, fekete ház, bádoglemezre festett, óriási kakassal. Ha a bádog csikorog, a kakas kukorékol.

- Iszonyú jelenet lesz!

- Szerintem is. És mégis azt mondom, hogy meg kell kísérelni. Akarja hogy elkísérjem?

- A világért sem, mindent elrontana.

- Ezt mondta az ügyvédünk is, akit ugyanitt faggattam az előbb; csak miheztartás végett. Ha valakit az otthonában bántalmazunk: bírság és börtön. Ha házon kívül...

- ...az nem számít - mondta a grófné Jeannak -, ezt ön jobban tudja, mint bárki más.

Jean arca gonosz mosolyra húzódott.

- Ó - mondta -, minél később törlesztjük le az adósságot, annál több a kamat; de ha valaha a kezembe kerül az az ember...

- Maradjunk most csak az asszonyunknál, vicomte.

- Nincs több mondanivalóm. Induljon!

És Jean szedelőzködött, hogy útjára engedje a hintót.

- Hol vár meg?

- Ott a fogadóban; majd elüldögélek egy üveg spanyol bor mellett, s ha segíteni kell, kéznél leszek.

- Hajts, kocsis! - kiáltott a grófné.

- Saint-Germain-des-Prés utca, Kukorító Kakas fogadó - tette hozzá a vicomte.

A kocsi végigdübörgött a Champs-Élysées-n.

Egy negyedóra múlva megállt az Apátság utca és a Szent Margit piactér sarkán.

Dubarryné ott kiszállt, attól félt ugyanis, hogy a kocsizörgés felkelti a ravasz vénasszony figyelmét, aki nyilván amúgy is leselkedik, s ha a függöny mögé bújva észreveszi látogatóját, még idejekorán megszökik előle.

Ennek folytán a grófné, csupán inasától kísérve, ki mögötte szaporázta a lépést, sietve befordult az Apátság utcába, mely mindössze három házból állott, a középső volt a fogadó.

A grófné inkább beviharzott, mintsem belépett a vendégfogadó kitárt kapuján.

Senki sem látta meg; a falépcső alján azonban egyenest a fogadósné karjába futott.

- De Béarnné hol van? - kérdezte tőle.

- De Béarnné nagyon beteg, nem fogad senkit.

- Persze hogy beteg - vágta rá a grófné -, éppen azért jöttem, hogy érdeklődjem felőle.

És könnyed mozdulattal máris fenn termett a lépcső tetején.

- Asszonyom, asszonyom - kiáltozott a fogadósné -, betörnek a szobájába!

- Ki az? - szólt ki a pereskedő vénasszony a szobájából.

- Én - mondta a grófné, betoppanva az ajtón, tökéletesen a helyzethez illő arckifejezéssel, azaz udvariasan mosolyogva, egyszersmind sajnálkozó fintorral.

- Ön itt, grófné! - sápadt el a vénasszony rémületében.

- Igen, drága asszonyom, ide siettem, hogy kifejezzem részvétemet, az imént értesültem a bajról. Mondja el, hogy történt az eset.

- Nem is merem hellyel kínálni ebben az odúban, asszonyom.

- Tudom, hogy kastélya van Touraine-ben, ezért megbocsátom a fogadót.

A grófné leült. Béarnné látta, hogy ebből hosszú látogatás lesz.

- Úgy látom, asszonyom, nagyon szenved, ugye? - mondta Dubarryné.

- Iszonyatosan.

- A jobb lábán? Jaj, Istenem! De hát mit csinált, hogy pont a lábát forrázta le?

- Semmi különöset; fogtam a kávéskannát, a füle kicsúszott a kezemből, a fövő víz kiloccsant belőle, s egy jó pohárnyi a lábamra ömlött.

- Rettenetes!

Az öregasszony felsóhajtott.

- Hát igen, rettenetes - mondta. - De ez már így van, csőstől jön a baj.

- Azt tudja, hogy a király várta ma reggel?

- Ne tetézze a bajomat, asszonyom!

- Őfelségének nem nagyon tetszett, hogy nem láthatta önt, asszonyom.

- Mentsen a szenvedésem, de nagyon remélem, hogy őfelségének még előadhatom legalázatosabb bocsánatkérésemet.

- Nem azért mondom, hogy akár a legcsekélyebb mértékben is megszomorítsam - mondta Dubarryné látva az öregasszony komolyságát -, csupán azt akartam értésére adni, hogy őfelsége nagyon számít önre, és hálás azért, amit tenni készül.

- Látja, milyen állapotban vagyok, asszonyom.

- Persze. De megenged egy észrevételt?

- Természetesen; megtisztel vele.

- Fölöttébb valószínűnek tartom, hogy balesetét valamilyen nagy felindulás okozhatta.

- Ó, nem mondok ellent - válaszolta a pereskedő hölgy, csak a felsőtestével hajolva meg vendége felé -; mélyen megindított az a megtiszteltetés, hogy ön olyan kedvesen fogadott a házában.

- Azt hiszem, egyéb oka is lehet.

- Egyéb oka? Nem, nem hiszem, legalábbis nem tudok róla, asszonyom.

- No mégis. Egy találkozás?...

- Találkoztam volna valakivel?

- Igen, tőlem távozóban.

- Nem találkoztam senkivel, asszonyom. A fivére hintójában ültem.

- Mielőtt beszállt volna a hintóba.

Az öreg hölgy láthatóan gondolkozott.

- Míg ment le a lépcsőn.

Az öreg hölgy úgy tett, mintha erőltetné az emlékezetét.

- Igen - mondta Dubarryné türelmetlen mosollyal -, éppen akkor jött be valaki az udvarra, amikor ön kilépett a házból.

- Sajnálom, asszonyom, nem emlékszem.

- Egy nő volt az... Na, most már emlékszik, ugye!

- Olyan rossz a szemem, hogy odáig sem látok el, ahol ön ül, asszonyom, kétlépésnyire. Képzelje el.

- Ravasz nőszemély - mormolta a grófné. - Ne kerteljünk tovább, mert rajtavesztek.

- Nos, ha nem látta azt a hölgyet - folytatta fennhangon -, hadd mondjam meg én, ki volt az.

- Az a hölgy, aki akkor érkezett, amikor én távoztam?

- Pontosan. A sógornőm volt az, Dubarry kisasszony.

- Örvendetes, asszonyom, fölöttébb örvendetes. De mivel sohasem láttam...

- Már hogyne látta volna.

- Láttam volna?

- Sőt, tárgyalt is vele.

- Dubarry kisasszonnyal?

- Igen, Dubarry kisasszonnyal. Csakhogy akkor Flageot kisasszonynak hívták.

- Úgy? - fakadt ki a pereskedő öregasszony, nem tudva elfojtani keserűségét. - Úgy, szóval az ön sógornője az az állítólagos Flageot kisasszony, aki felkeresett és idecsalt?

- Az bizony, asszonyom.

- És ki küldte hozzám?

- Én magam.

- Hogy becsapjon?

- Nem, hanem hogy segítsen önnek, ön meg nekem.

Az öreg hölgy összevonta bozontos, őszes szemöldökét.

- Úgy vélem - folytatta -, hogy nem sok hasznát látom annak a látogatásnak.

- Talán de Maupeou úr nem fogadta szívesen, asszonyom?

- Szenteltvíz!

- Úgy vélem, hogy én megfoghatóbb dolgot ajánlottam önnek, nem szenteltvizet.

- Asszonyom, ember tervez, Isten végez.

- Figyeljen rám, asszonyom, beszéljünk komolyan - mondta a grófné.

- Hallgatom.

- Leforrázta a lábát?

- Láthatja.

- Súlyosan?

- Irtózatosan.

- Nem kísérelné-e meg, sérülése ellenére is, mely bizonyára fájdalmas, de talán nem veszélyes, nem kísérelné-e meg, hogy kikocsikázzék Luciennes-be, s egy pillanatra megálljon a szobámban őfelsége előtt?

- Lehetetlen, asszonyom; a felkelésnek még a gondolatától is rosszul leszek.

- Hát olyan borzasztóan leforrázta magát?

- Ahogy mondja, asszonyom, borzasztóan.

- És ki kezeli, ki orvosolja, ki gondozza?

- Mint akármelyik asszonynak, aki maga vezeti a házát, nekem is kitűnő receptem van az égett sebekre; egy magam készítette balzsammal kezelem.

- Nem akarok alkalmatlankodni, de láthatnám azt a különleges szert?

- Ott van az asztalon, abban az üvegcsében.

- "Képmutató! - gondolta magában a grófné -, idáig elment kétszínűségében; hihetetlenül ravasz; de várjuk meg a végét."

- Asszonyom - mondta egészen halkan -, nekem is van egy csodálatos szerem az effajta sérülésekre; de az alkalmazása nagymértékben függ az égési seb természetétől.

- Mennyiben?

- A bőr vagy megpirosodik, vagy felhólyagzik, vagy lepörkölődik. Én nem vagyok orvos, de előbb vagy utóbb mindenkivel előfordul, hogy megégeti magát.

- Asszonyom az enyém pörkölt seb - mondta a grófné.

- Jaj, Istenem! Mit szenvedhet vele! Megengedi, hogy bekenjem az olajommal?

- Ezer örömmel, asszonyom. Hát elhozta?

- Nem, de majd elküldöm...

- Hálásan köszönöm.

- Csak látnom kellene, hogy mennyire súlyos.

Az öregasszony tiltakozott.

- Jaj, ne, asszonyom - mondta -, nem akarom elrémíteni ezzel a látvánnyal.

"Ahá! - gondolta Dubarryné -, most megfogtalak!"

- Amiatt ne aggódjék, asszonyom - mondta neki -, hozzászoktam a sebek látásához.

- Ó, asszonyom, sokkal jobban tudom, mit kíván az illendőség...

- Ha a felebarátunkon kell segítenünk, félretesszük az illendőséget, asszonyom.

És hirtelen odanyúlt a grófné lábához, melyet az egy karosszékben pihentetett.

Az öregasszony felordított rémületében, noha Dubarryné alig ért hozzá.

- Jól játszik! - mormolta a grófné, aki gondosan figyelt minden kis rezdülést de Béarnné eltorzult arcán.

- Mindjárt meghalok - nyöszörögte az öregasszony. - Jaj, de megijesztett, asszonyom!

És holtra válva, megtört szemmel, úgy hanyatlott el, mintha nyomban elalélna.

- Megengedi, asszonyom? - kérdezte a kegyencnő.

- Csak tessék, asszonyom - mondta az öreg hölgy elhaló hangon.

Dubarryné nem vesztegette az idejét; kihúzta az első tűt a láb köré csavart vászonból, majd gyorsan kigöngyölte a pólyát.

Nagy meglepetésére, az öregasszony hagyta.

- Azt várja, hogy a borogatásig érjek, majd akkor kezd visítozni - mormolta a kegyencnő -; de megnézem a lábát, még ha be kell tapasztanom a száját, akkor is.

Azzal folytatta.

Béarnné nyögdécselt, de nem ellenkezett.

Dubarryné levette a borogatást is, és szörnyű seb tárult a szeme elé. Ez már nem volt színlelés, de Béarnné ravaszkodása itt valóban véget ért. Az ónszínű és véres seb önmagáért beszélt. Lehet, hogy de Béarnné látta és felismerte Chont; hanem akkor lelkiereje vetekedett a Portiáéval és Mucius Scaevoláéval.

Dubarryné elhallgatott, és döbbenten bámult.

Az öreg hölgy, hogy magához tért, élvezte diadalát; mohó szeme a lába előtt térdelő grófnéra meredt.

Dubarryné, azzal a gyengéd gondossággal, ahogyan csak a női kezek tudnak bánni a sebesültekkel, visszatekerte a borogatást, eligazította a beteg lábát a párnán, és odaült mellé.

- Asszonyom - mondta -, ön sokkal erősebb, mintsem hittem volna, s kérem, bocsásson meg, hogy nem mindjárt azzal a kérdéssel kezdtem, amivel kezdenem kellett volna ily érdemes hölgynél. Szabja meg a feltételeit.

Az öreg hölgy szemében fény gyúlt, ám csak egy pillanatra, utána kihunyt tüstént.

- Fogalmazza meg világosan, mit óhajt, asszonyom - mondta -, s majd meglátom, miben lehetek szolgálatára.

- Azt akarom - mondta a grófné -, hogy ön mutasson be Versailles-ban, asszonyom, akármennyibe kerüljön is nekem ma reggeli iszonyú szenvedéseinek egy órája.

De Béarnné szemrebbenés nélkül hallgatta.

- Aztán?

- Ez minden, asszonyom. És most ön következik.

- Azt szeretném - mondta de Béarnné olyan eltökéltséggel, amely megmutatta a grófnénak, hogy egyenrangú ellenféllel tárgyal -, azt szeretném, ha szavatolnák a perbeli kétszázezer frankomat.

- De hiszen, ha megnyeri a pört, ez négyszázezer frankot jelent, ha jól számolom.

- Nem, én ugyanis a sajátomnak tekintem a Saluces-ék által elperelt kétszázezer frankot. A másik kétszázezer csak ráadás arra a nagy tisztességre, hogy megismerkedhettem önnel.

- Megkapja a kétszázezret, asszonyom. Aztán?

- Van egy fiam, kit szívből szeretek, asszonyom. A mi családunkban mindig jól forgatták a kardot; de minthogy parancsolásra születtünk, megértheti, hogy fiaink csak középszerű katonák voltak. A fiamnak adjanak most rögtön egy századot, jövőre pedig nevezzék ki ezredesnek.

- Ki viselje az ezred költségeit, asszonyom?

- A király. Megérti, ugye? Ha erre az ezredre ráköltöm azt a kétszázezer frankot, amit nyerek a peren, holnapra ugyanolyan szegény leszek, amilyen ma vagyok.

- Ez eddig hatszázezer frank.

- Négyszázezer, feltéve, hogy az ezred megér kettőt, amivel meglehetősen felértékeltük.

- Jól van; ezt is megkapja.

- Továbbá arra kell kérnem a királyt, szolgáltassa vissza a szőlőimet Touraine-ben; négy hold jó termő szőlőmet vitték el a királyi földmérők most tizenegy éve a csatorna miatt.

- Kártalanították érte.

- Igen, szakértői becslés alapján; én azonban kétszer annyira értékelem, mint amennyire ők becsülték.

- Jól van; megkapja még egyszer. Nincs más kívánsága?

- Bocsánat. Nincs készpénzem, ahogy sejtheti is. Tartozom Flageot ügyvédnek mintegy kilencezer frankkal.

- Kilencezer frankkal!

- Kénytelen vagyok megfizetni. Flageot ügyvéd kiváló tanácsadó.

- Elhiszem - mondta a grófné. - A kilencezer tallért a magam pénzéből fizetem meg. Remélem, eléggé engedékeny vagyok?

- Ó, asszonyom, ön a tökéletesség mintaképe; de azt hiszem, én is bizonyságot tettem jó szándékomról.

- Ha tudná, mennyire sajnálom, hogy leforrázta magát - mondta Dubarryné mosolyogva.

- Én nem sajnálom, asszonyom - válaszolta a pereskedő vénasszony -, mivel azt remélem, hogy önfeláldozásom ad majd erőt hozzá, hogy úgy szolgáljam önt, mintha nem is ért volna baleset.

- Foglaljuk össze - mondta Dubarryné.

- Várjon.

- Elfelejtett valamit?

- Egy apróságot.

- Hadd halljam.

- Nem számíthattam rá, hogy meg kell jelennem nagy királyunk előtt. Versailles és pompája, fájdalom!, már régóta idegen számomra, elannyira, hogy nincsen megfelelő ruhám.

- Számítottam erre, asszonyom; tegnap, mihelyt elment tőlem, nekifogtak az estélyi ruhájának, még arra is volt gondom, hogy ne az én varrónőmnél rendeljem meg, nehogy megterheljem a munkával. Holnap délre készen lesz.

- Ékszerem sincs.

- Boehmer és Bassange urak holnap egy pár soros levelemre kétszáztízezer frank értékű ékszert adnak át önnek, melyet holnapután visszavásárolnak kétszázezerért. Ily módon meglesz a kártalanítása.

- Nagyon jó, asszonyom; több kívánságom nincsen.

- Ennek szívből örülök.

- És a fiam kinevezési okmánya?

- Magától a királytól kapja meg.

- És az ezred fenntartási költségeinek a fedezése?

- Az okmány tartalmazza.

- Tökéletes. Most már csak a szőlők ügye van hátra.

- Mennyire becsülte azt a négy holdat, asszonyom?

- Holdanként hatezer. Elsőrendű föld volt.

- Aláírok önnek egy kötelezvényt tizenkétezer frankról, azzal a tizenkétezerrel, amelyet már megkapott, megvan a huszonnégy.

- Itt az íróeszköz, asszonyom - mondta a grófné, rámutatva az említett alkalmatosságra.

- Előbb önnek adnám, ha megengedi - mondta Dubarryné.

- Nekem?

- Igen.

- És mi célból?

- Hogy szíveskedjék megírni őfelségének azt a levélkét, amelyet mindjárt tollba mondok, ha nincs kifogása ellene. Kéz kezet mos.

- Ez méltányos - mondta de Béarnné.

- Akkor szíveskedjék írni, asszonyom.

Az öreg hölgy közelebb húzta az asztalkát a karosszékéhez, papírt vett elő, fogta a tollat, és várakozott.

Dubarryné diktálni kezdett:

Felséges Uram! Az a boldogság, amelyben Felséged részesített, amidőn kegyeskedett elfogadni ajánlkozásomat az én kedves barátnőm, Dubarry grófné keresztanyai tisztére...

Az öregasszony elhúzta a száját, tolla megcsikordult a papiroson.

- Rossz a tolla, grófné - mondta a király kegyencnője -, ki kell cserélni.

- Fölösleges, asszonyom, majd belejövök.

- Gondolja?

- Igen.

Dubarryné folytatta:

...felbátorít, hogy arra kérjem Felségedet, fogadjon jó szívvel holnap, ha engedelmével élve megjelenek Versailles-ban. Merem remélni, hogy Felséged szíves fogadtatásban részesít, mivelhogy oly családból származom, amelynek minden egyes tagja vérét ontotta a Felséged dicső családjából származó uralkodókért.

- És most szíveskedjék aláírni.

A grófné pedig alákanyarította a nevét:

Anastasie-Euphémie-Rodolphe
de Béarn grófné

Az öregasszony szilárd kézzel rótta a sorokat; a félhüvelyknyi írásjegyek ott sorjáztak a papiroson, főúri mennyiségű helyesírási hibával ékesítve.

Aláírás után, az öregasszony még szorongatta a megírt levelet, fél kézzel odatolta a tintát, a papirost és a tollat Dubarryné elé, aki merev, szálkás betűivel megírt egy huszonegyezer frankos kötelezvényt, tizenkétezer frankot kártalanításra a kisajátított szőlőkért, kilencezret pedig Flageot ügyvéd tiszteletdíjára.

Azután pár soros levélkét írt Boehmer és Bassange udvari ékszerészeknek, azzal a meghagyással, hogy a levél átadójának szolgáltassák ki a Louise elnevezésű gyémánt és smaragd nyakéket, mely a trónörökös hercegi nagynénjétől nyerte nevét, aki az ékszert eladván a szegényeit istápolta az árán.

Ennek végeztével, keresztanya és keresztlánya kicserélték a papírjaikat.

- Most pedig - mondta Dubarryné -, adja tanújelét barátságának, kedves grófném.

- Szíves örömest, asszonyom.

- Bizonyos vagyok benne, hogy ha hajlandó beköltözni hozzám, Tronchin három napon belül meggyógyítja. Jöjjön hát; egyúttal kipróbálja az olajomat is, amelynek nincsen párja.

- Szálljon csak kocsiba, grófné - mondta a bizalmatlan vénasszony -; van itt még egy s más elintéznivalóm, később majd csatlakozom önhöz.

- Elutasít?

- Ellenkezőleg: kijelentem, hogy elfogadom a meghívását, asszonyom, csak nem ebben a pillanatban. Most éppen egyet üt az óra az Apátságban; adjon haladékot három óráig; pontban öt órakor Luciennes-ben vagyok.

- Megengedi, hogy a fivérem három órakor eljöjjön önért a hintójával?

- Természetesen.

- De addig is vigyázzon az egészségére.

- Ne tartson semmitől. Nemesasszony vagyok, szavamat adtam, bemutatom holnap Versailles-ban, ha addig élek is.

- Viszontlátásra, drága keresztanyám!

- Viszontlátásra, édes keresztlányom!

S így vettek búcsút egymástól: az öregasszony fekve, fél lába a vánkoson, keze a papírjain; Dubarryné még fürgébben, mint ahogy érkezett, noha egy kissé elszoruló szívvel, hogy nem tudott túljárni ennek a pereskedő vénasszonynak az eszén, ő, aki ujja köré csavarta Franciaország királyát.

A nagyterem előtt elhaladva, meglátta Jeant: már a második palack borát iszogatta, hogy gyanút ne keltsen hosszúra nyúló üldögélésével.

Megpillantva sógornőjét, felpattant a helyéről, és odafutott hozzá.

- Nos? - kérdezte tőle.

- Azt mondom, amit de Saxe marsall mondott a fontenoyi csatamezőn a királynak: "Felség, tanulja meg e látványból, milyen drága és fájdalmas a győzelem."

- Tehát győztünk? - kérdezte Jean.

- Még egy idézet. De ez ókori: "Még egy ilyen győzelem, és végünk van."

- Megvan a keresztanya?

- Meg. De majd egymillióba került!

- Ejha! - kiáltott fel Dubarry, és szörnyű fintort vágott.

- Mit csináljak? Ha tetszik, ha nem, el kell fogadni!

- Ez égbekiáltó!

- Hát igen. De ne nagyon berzenkedjünk, mert könnyen megeshetett volna, hogy semmit sem kapunk, vagy kétennyibe kerül, ha nem vagyunk elég körültekintők.

- Atyaisten! Micsoda némber!

- Római jellem.

- Görög.

- Egykutya! Akár görög, akár római, készüljön fel rá, hogy három órakor érte jön, és elhozza hozzám Luciennes-be. Addig nem nyugszom meg, míg zár mögött nem tudom őkelmét.

- Egy tapodtat se mozdulok innét - mondta Jean.

- Én azonban rohanok előkészíteni mindent - mondta a grófné.

Azzal a kocsijába vetette magát.

- Luciennes-be! - kiáltotta. - Holnap majd azt mondom: Marlyba!

- Mindegy - mondta Dubarry, szemmel követve a hintót -, egy vagyonba kerülünk Franciaországnak!... A Dubarry család büszke lehet ránk!

A király visszament Marlyba, hogy szokása szerint udvart tartson.

Kevésbé lévén rabja az etikettnek, mint XIV. Lajos, aki az udvari összejöveteleken csak alkalmat keresett hatalmának fitogtatására, XV. Lajos minden fogadáson mohón leste a híreket, s kivált az arcok kavargó forgatagát figyelte, mivel ezt a szórakozást fölébe helyezte minden egyébnek, kivált, ha azok az arcok mosolyogtak is.

Annak a találkozásnak estéjén, amelyről az imént adtunk számot az olvasónak, két órával azután, hogy de Béarn grófné, aki ezúttal híven megtartotta ígéretét, bevette magát Dubarryné lakosztályába, a király a kék szalonban kártyázott.

Balján d'Ayen hercegasszony, jobbján de Guéménée hercegné ült.

Őfelsége gondterheltnek látszott; gondterheltsége következtében nyolcszáz Lajos-aranyat veszített; ezután, veszteségétől indíttatva komoly dolgokra szánta el magát - XV. Lajos, méltó leszármazottja IV. Henriknek, roppantul szeretett nyerni -, és kilenc óra tájt fölállt az asztaltól, hogy egy ablakmélyedésbe húzódva beszélgessen de Malesherbes úrral, az exkancellár fiával, mialatt de Maupeou úr, aki a szemközti ablakmélyedésben társalgott de Choiseul úrral, nyugtalan pillantásokkal figyelte beszélgetésüket.

Hogy a király fölkelt a helyéről, kisebb csoport verődött össze a kandalló mellett. Adélaïde, Sophie és Victoire hercegnők telepedtek oda, visszatérve kerti sétájukból, udvarhölgyeikkel és udvaroncaikkal.

És minthogy a király körül, aki minden bizonnyal elmerült az államügyekbe, hiszen mindenki ismerte de Malesherbes úr kérlelhetetlenségét, minthogy tehát a király körül, tisztes távolságban, a hadsereg és a flotta tisztjei, magas méltóságok, főnemesek és főtisztviselők gyülekeztek, a kandalló mellett ülő társaság magára maradt, és néhány csípős megjegyzéssel, amelyeket csak amolyan előcsatározásnak lehetett venni, készülődött az izgalmasabb társalgásra.

A három királylányon kivül de Grammont-né, de Guéménée-né, de Choiseulné, de Mirepoix-né és de Polastronné voltak e csoport számottevőbb hölgyei.

E pillanatban, amikor csoportunkat megfigyeljük, Adélaïde hercegnő éppen annak a püspöknek a históriáját adja elő, aki egyházmegyei penitenciáriusként vonult nyugalomba. A história, amelynek elmondásától tartózkodni fogunk, meglehetősen visszatetsző volt, kiváltképpen egy királyi hercegnő szájából; ámde a korszak, amelyről megpróbálunk képet adni, éppenséggel nem állt, mint tudjuk, Vesta istennő oltalma alatt.

- És az a püspök alig egy hónapja még itt trónolt közöttünk! - mondta Victoire hercegnő.

- Még gyanúsabb személyekkel is találkozhatnánk őfelsége udvarában - jegyezte meg de Grammont-né -, ha idejönnének mindazok, akik még sosem járván itt, szeretnének befurakodni.

A hercegasszony első szavából, de kivált a hangsúlyából nyomban tudta mindenki, hogy kiről beszél, s hogy milyen témára kívánja terelni a társalgást.

- Szerencsére, szándék és tett két dolog, nemde, hercegnő? - elegyedett bele a társalgásba egy hetvennégy éves, apró termetű úr, aki ötvennek sem látszott, olyan karcsú volt a termete, friss a hangja, formás a lába, élénk a szeme, fehér a bőre és szép a keze.

- Ni csak, Richelieu úr! - kiáltott fel a hercegasszony. - Most hág fel az ostromlétrára, akárcsak Mahonnál, hogy rohammal vegye be szegény társaságunkat! Még most is gránátosnak érzi magát egy kicsit, hercegem?

- Egy kicsit? Ne becsüljön le, hercegné, mondja, hogy nagyon.

- No és nem mondtam igazat?

- Mikor?

- Az imént.

- És mit mondott?

- Hogy a király kapuját nem olyan könnyű betörni...

- ...mint fellebbenteni egy ágy függönyét. Egyetértek önnel, hercegné, én mindig egyetértek önnel.

A herceg szava nyomán az arcok elé rebbent néhány legyező, de azért sikere volt, noha a régi idők ócsárlói azt állították, hogy elaggott a herceg szelleme.

Grammont-né elpirult az arcfestéke alatt, minthogy elsősorban neki szólt a csípős megjegyzés.

- Hölgyeim - folytatta -, ha a herceg úr ilyesmikkel traktál bennünket, akkor én abba is hagyom a történetem, pedig, higgyék meg, nagy kár lenne, hacsak meg nem kérik a marsall urat, hogy meséljen helyette mást.

- Még hogy félbeszakítsam - mondta a herceg -, s hozzá akkor, amikor jószerint valamelyik barátomat készül befeketíteni? Isten óvjon tőle! Inkább hallgatom, csupa fül vagyok.

A hercegasszony körül ismét szorosabbra vonták a kört.

Grammont-né az ablak felé pillantott, hogy meggyőződjék róla, ott van-e még a király. A király még ott volt; de míg de Malesherbes úrral beszélgetett, aközben is szemmel tartotta a csoportot, és a tekintete most összeakaszkodott a hercegasszonyéval.

A hercegné megszeppent egy kissé attól a kifejezéstől, amely - úgy látta - megvillant a király szemében; ám ha már lendületben volt, nem akart félúton megállni.

- Tudják meg tehát - folytatta de Grammont-né, főként a három királylányhoz intézve a szót -, hogy egy bizonyos hölgy - a neve, ugyebár, nem számít - legutóbb látogatást óhajtott tenni nálunk, nálunk, az Úr választottainál, kik sütkérezünk a dicsőségben, amelynek sugarai láttán őt eszi az irigység.

- Hol van az a nálunk? - kérdezte a herceg.

- Hát Versailles-ban, Marlyban, Fontainebleau-ban.

- Jó, jó, jó.

- Az a szegény teremtés még sosem volt a nagy fogadásainkon, legföljebb a király ebédjét láthatta a rács mögül, ahonnét a bámészkodók nézhetik őfelségét és vendégeit, persze csak a szolgálattévő kapuőr pálcájának intését követve.

Richelieu úr tubákot csippentett fel egy sèvres-i porcelán szelencéből, és hatalmasat tüsszentett.

- Ám Versailles-ba, Marlyba, Fontainebleau-ba csak akkor látogathat el, ha már bemutatták - mondta a herceg.

- A szóban forgó hölgy éppen ezt a bemutatást szorgalmazza.

- Lefogadom, hogy megkapta rá az engedélyt - mondta a herceg -; a király olyan jószívű!

- A bemutatkozáshoz, sajnálatos módon, nem elegendő ám a király engedélye, valakinek be is kell mutatnia az embert.

- Így van - szólt közbe de Guéménée-né -, kell valami keresztanyaféle is, vagy mi.

- Csakhogy keresztanyja nincs ám akárkinek - jegyezte meg de Mirepoix-né -, példának okáért a szép Bourbon-rózsa hiába keresgél, senkit sem talál.

S dúdolni kezdett:

Bourbonok rózsája
Búbánat virága.

- Ejnye, marsallné, marsallné - intette Richelieu herceg -, hagyja már a hercegasszonyt, hadd arasson dicsőséget a történetével.

- Halljuk, halljuk - mondta Victoire -, hercegné, ön elhúzta a mézes madzagot a szájunk előtt, aztán otthagyott bennünket.

- Ó, dehogy; éppen ellenkezőleg, igényt tartok rá, hogy végigmondjam a történetem. Mivel nem volt keresztanyja, keresett egyet. "Keressetek és találtok", mondja az Írás. Olyan ügyesen keresett, hogy talált is; de micsoda keresztanyát, teremtő Isten! Egy jámbor falusi asszonyságot, aki kettőig sem tud számolni. Kihúzták a galambdúcából, kényeztették, babusgatták, pátyolgatták.

- Hátborzongató! - mondta de Guéménée-né.

- Hanem, amikor a jóasszonyt már eleget kényeztették, babusgatták, pátyolgatták, zsupsz!, lebukfencezik a lépcsőn...

- És?... - kérdezte Richelieu úr.

Eltörött a lába.
Hahahaha!

- mondta a hercegasszony, ezzel az alkalmi rigmussal toldva meg de Mirepoix marsallné kétsoros versikéjét.

- Ennélfogva - mondta de Guéménée-né -, a bemutatás?...

- Füstbe ment, kedvesem.

- Ezt nevezem Gondviselésnek! - kiáltotta a marsall, az égre emelve mindkét kezét.

- Már megbocsássanak - szólt közbe Victoire hercegnő -, de én szívből sajnálom azt a szegény asszonyságot.

- Pedig inkább gratuláljon neki, hercegnő - mondta a hercegasszony -; két rossz közül a kisebbiket választotta.

A hercegasszony elharapta a mondatát: szeme másodszor is összeakadt a király tekintetével.

- Kiről beszélt tulajdonképpen, hercegné? - kérdezte a marsall, úgy téve, mintha próbálná kitalálni, vajon ki lehet a szóban forgó személy.

- Hát, nekem nem árulták el a nevét.

- Öreg hiba! - jegyezte meg a marsall.

- Én azonban kitaláltam; kövesse példám.

- Ha az udvarképes hölgyekben volna elég bátorság, hogy hívek maradjanak Franciaország ősi nemességének dicső hagyományaihoz - kesergett de Guéménée-né -, valamennyien tanulnának ettől a falusi nőtől, akinek az a pompás ötlete támadt, hogy eltörje a lábát.

- Szavamra! Nem rossz ötlet - vélekedett Richelieu. - De mégiscsak tudni kellene, hogy hívják ezt a kitűnő asszonyt, aki ekkora bajtól ment meg minket; mert most már nincs mitől tartanunk, ugyebár, kedves hercegné?

- Ó, most már nincsen, azért felelek; a hölgy az ágyat nyomja, bebagyulált lábbal, s meg sem tud mozdulni.

- De mi lesz, ha az a nő másik keresztanyát talál? - kockáztatta meg de Guéménée-né. - Mert nem fér az a bőrébe.

- Ó, attól ne tartsanak! Keresztanya nem terem minden bokorban.

- De nem ám, a kutyafáját! - erősítette meg a marsall, csodatévő pasztilláinak egyikét ropogtatva; mint mondották, ezeknek a pasztilláknak köszönhette örök ifjúságát.

E pillanatban, a király feléjük indult. Valamennyien elnémultak.

Ám ekkor felcsendült a szalonban az uralkodó tiszta és jól ismert hangja:

- Isten velük, hölgyeim. Jó éjt, uraim.

Mindenki felugrott a helyéről, s a csarnokban nagy mozgolódás támadt.

A király tett néhány lépést az ajtó felé; aztán visszafordult, s mielőtt kilépett volna, így szólt:

- Igaz is, holnap bemutatás lesz Versailles-ban.

Szavai villámcsapásként érték a gyülekezetet.

A király meghordozta tekintetét az egy csoportban álló hölgyeken, akik sápadozva néztek egymásra.

Azzal kiment, egy szót sem szólva többet.

Ám alighogy átlépte a szalon küszöbét a szolgálatát ellátó nemesurak hadával s népes kíséretével, máris kitört a forrongás a távozása után hátramaradó hercegnők és más személyek körében.

- Bemutatás! - hebegte de Grammont-né, holtra válva. - Mit akart ezzel mondani őfelsége?

- Ej, hercegné - mondta a marsall azzal a mosolyával, amelyet legjobb barátai sem bocsátottak meg neki -, hátha az ön bemutatásáról van szó?

A hölgyek bosszúsan haraptak ajkukba.

- Ó, ez képtelenség! - válaszolta fakó hangon de Grammont-né.

- Tudja, hercegné - folytatta a marsall -, manapság könnyen helyreigazítanak ám egy lábat.

Choiseul úr odalépett a húgához, s figyelmeztetőül megszorította a karját; a hercegné azonban vérig volt sértve, és se látott, se hallott.

- Ez gyalázat lenne! - háborodott fel.

- Igenis, gyalázat! - mondta utána de Guéménée-né is.

Choiseul úr látva, hogy kár minden szóért, arrébb lépett.

- Ó, hölgyeim - fordult oda a hercegasszony a három királylányhoz -, önökben van minden bizodalmunk. Önök, a királyság legelső hölgyei, talán csak nem tűrik el, hogy a nemesasszonyok egyedüli sérthetetlen hajlékában olyan személyt kelljen elviselnünk, akitől a cselédlányaink is elfordulnának?

A királylányok azonban, válasz helyett, szomorúan lehorgasztották a fejüket.

- Hölgyeim! Az ég szerelmére! - kiáltotta a hercegné.

- A király parancsol - sóhajtott fel Adélaïde hercegnő.

- Ez többé-kevésbé helyénvaló - mondta de Richelieu herceg.

- De hiszen akkor az egész francia udvar meg van szégyenítve! - fortyant fel a hercegné. - Ó, uraim, mily kevéssé törődnek a családjuk jó hírével!

- Hölgyeim - mondta de Choiseul úr erőltetett nevetéssel -, minthogy ennek erősen összeesküvésszaga van, nyilván megértik, ha én most eltávozom, s eltávozván magammal viszem de Sartines urat is. Ön is jön, herceg? - kérdezte Choiseul odafordulva a marsallhoz.

- Ó, dehogy megyek! - tiltakozott a marsall -, imádom az összeesküvést, ezért maradok.

De Choiseul úr elment, s magával vitte de Sartines urat is.

Az a néhány férfi, aki még ott volt, követte példájukat.

A királylányok körül csak de Grammont-né, de Guéménée-né, d'Ayenné, de Mirepoix-né, de Polastronné maradt, s még nyolc vagy tíz hölgy, akik szenvedélyes harcosai voltak a bemutatási háborúságnak.

Richelieu úr volt az egyetlen férfi a társaságban.

A hölgyek olyan gyanakodva sandítottak rá, ahogy a görögök tették volna, ha a táborukba téved egy trójai.

- Én a leányomat, d'Egmont grófnét képviselem - mondta a marsall -, ne tartsanak semmitől.

- Hölgyeim - kezdte de Grammont hercegné -, van rá lehetőség, hogy tiltakozzunk e galádság ellen, amelyet most készülnek elkövetni ellenünk, és én élni fogok vele.

- Mi ez a lehetőség? - kérdezték egyszerre a többiek.

- Azt hallottuk az imént: "A király parancsol" - mondta de Grammont-né.

- Amire én azt mondtam: "Ez így van rendjén" - fűzte hozzá a herceg.

- A maga portáján a király az úr, ez igaz; de odahaza én parancsolok; s vajon ki tilthatja meg, hogy ma este ezt ne mondjam a kocsisomnak: "Chanteloup-ba!", ahelyett, hogy azt mondanám: "Versailles-ba!"?

- Ez igaz - hagyta rá de Richelieu úr -; de ha tiltakozik is, hercegné, mi lesz az eredménye?

- Az lesz az eredménye, hogy még többen gondolkozóba esnek - tört ki de Guéménée-né -, hogy mi lenne, ha követnék a példáját, asszonyom.

- És miért ne követnénk valamennyien a hercegnét? - kérdezte de Mirepoix marsallné.

- Ó, hölgyeim! - fordult ismét a hercegasszony a király lányaihoz -, ó, milyen nagyszerű volna, ha önök, a király leányai, mutatnának példát az udvarnak!

- Nem haragudna meg érte a király? - kérdezte Sophie hercegnő.

- Nem, nem! Afelől nyugodtak lehetnek fenségeitek! - heveskedett a gyűlölködő hercegasszony. - Nem! Őfelsége olyan finom gondolkodású, olyan nagyon tapintatos, hogy még hálás is lesz érte. Higgyék meg, a király nem tesz erőszakot senkin.

- Ellenkezőleg - mondta de Richelieu herceg, másodszor vagy harmadszor célozva rá, hogy de Grammont-né egy este állítólag erőszakkal behatolt a király hálószobájába -; ellenkezőleg, őrajta tesznek erőszakot, őt rohanják le.

E szavakra a hölgyek körében olyan riadalom támadt, mint a gránátosok között, ha bomba robban mellettük.

Aztán lecsillapodtak.

- Az igaz, hogy a király nem szólt semmit, amikor a grófné zárt ajtóra talált nálunk - mondta Victoire hercegnő, akit felbátorított s feltüzelt a forrongó társaság -; ámde megeshetik, hogy ily ünnepi alkalommal...

- Igen, igen, persze - vágott bele de Grammont-né -, egészen bizonyosan így lenne, ha csupán önök engedetlenkednének; de ha azt látják, hogy valamennyien távol maradunk...

- Valamennyien! - hüledeztek a hölgyek.

- Igen, valamennyien - erősítette meg a vén marsall.

- Eszerint ön is benne van az összeesküvésben? - kérdezte Adélaïde hercegnő.

- Persze hogy benne vagyok, s ezért is kérek most szót.

- Beszéljen, herceg, beszéljen - biztatta de Grammont-né.

- Járjunk el módszeresen - kezdte a herceg -; nem elegendő, hacsak azt kiáltozzuk: "Valamennyien, valamennyien!" Van, aki torkaszakadtából kiáltja: "Így lesz! Így lesz!", és amikor elérkezik az ideje, pont az ellenkezőjét teszi; minthogy magam is benne vagyok az összeesküvésben, amint az imént bátorkodtam megjegyezni, semmi kedvem hozzá, hogy ismét cserbenhagyjanak, mint a múltban, valahányszor összeesküdtem az előző király vagy a régens idején.

- Ejnye, herceg - szólalt meg gúnyos hangon de Grammont hercegné -, úgy látszik, elfelejti, hol van. Megjátssza a vezért az Amazonok országában!

- Asszonyom - mondta a herceg -, higgye meg, volna némi jogcímem arra a rangra, amelyet elvitat tőlem; ön hevesebben gyűlöli Dubarrynét - na jó, most kimondtam a nevét, de ugyebár senki sem hallotta? -, szóval, ön Dubarrynét hevesebben gyűlöli, mint én, én azonban nagyobb bajban vagyok, mint ön.

- Bajban, ön, herceg? - kérdezte de Mirepoix marsallné.

- Igenis, bajban, mégpedig nagy bajban; már egy hete, hogy nem járok Versailles-ba; ez okból a grófné tegnap elküldetett hozzám a Hannover utcai palotámba, hogy megtudja, nem vagyok-e beteg; és mit gondolnak, mit válaszolt Rafé: olyan jól vagyok, hogy haza sem mentem az este. De lemondok jogaimról, nem törekszem semmire, átengedem önöknek az első vonalat, sőt, magam viszem önöket oda. Önök indítottak el mindent, önöknél a gyújtókanóc, önök tüzelik fel a lelkeket, önöket illeti a marsallbot.

- A királyi hercegnők után - mondta a hercegné tisztelettel.

- Ó, mi hadd mondjunk le a vezetésről - szólalt meg Adélaïde hercegnő. - Mi meglátogatjuk Louise nővérünket Saint-Denis-ben; ő ott marasztal bennünket, s így nem érünk vissza, ebben senki sem találhat kivetnivalót.

- Ebben aztán senki - vélekedett a herceg -; hacsak nem nagyon rosszmájú.

- Nálam - mondta a hercegasszony -, kezdődik a szénakaszálás Chanteloup-ban.

- Bravó! - kiáltotta a herceg. - Soha jobbkor! Ez jó indok.

- Nálam beteg az egyik gyerek - mondta de Guéménée hercegasszony -, háziruhát öltök, s otthon ápolom.

- Én nagyon szédülök - mondta de Polastronné -, s még belém esik valami csúf kórság, ha Tronchin eret nem vág rajtam holnap.

- Én pedig - jelentette ki fensőbbségesen de Mirepoix marsallné -, nem megyek Versailles-ba, mert nem megyek oda, és punktum; ez is indok: a szabad akarat!

- Jó, jó - mondta Richelieu -, mindez fölöttébb ésszerű; de meg is kell esküdni rá.

- Hogyhogy? Esküdni?

- Igen, az összeesküvésből nem hagyható el az esküvés; Catilina összeesküvésétől kezdve a Cellamare-féle szövetkezésig, amelyben részt vettem magam is, mindig volt eskütétel; ettől ugyan nem lett nagyobb a sikerük, az igaz, de hát tisztelni kell a hagyományt. Esküdjünk tehát! Nagyon felemelő dolog ez, mindjárt meglátják.

És kinyújtva kezét a nők csoportjának közepén, ünnepélyesen így szólt:

- Esküszöm.

Valamennyi hölgy megismételte az esküt, csak a királyi hercegnők húzódtak félre.

- Ezzel hát megvolnánk - mondta a herceg -; a szövetkezéshez, ha megvolt az eskü, más nem is kell.

- Jaj de dühös lesz, ha majd ott áll egy szál magában a szalonjában! - örvendezett de Grammont-né.

- Hm, hm, a király majd száműz bennünket egy kicsit - mondta Richelieu.

- Ej, hercegem! - felelt rá de Guéménée-né -, hová lesz az udvar, ha száműznek bennünket?... Nem várják-e a dán király látogatását? Mit mutatnak majd neki? Nem várják-e a trónörökösnét? Kinek mutatják majd be?

- Különben sem száműznek egy egész udvart; válogatni fognak.

- Azt jól tudom, hogy válogatni fognak - mondta Richelieu -, és nekem van is esélyem, mivel engem mindig beleválogatnak; már négyszer esett rám a választásuk; tudniillik, ez az ötödik összeesküvésem, hölgyeim, ha jól számolom.

- Ej, ne gondolja, herceg - mondta de Grammont-né -; engem áldoznak majd föl.

- Vagy de Choiseul urat - fűzte hozzá a marsall -; csak lassan a testtel, hercegné!

- De Choiseul olyan, mint én: a kegyvesztettséget elviseli, de azt nem tűri, hogy sértegessék.

- Nem önt fogják száműzni, herceg, önt sem, hercegné, és de Choiseul urat sem - mondta de Mirepoix marsallné -, hanem engem. A király nem bocsátja meg, hogy kevésbé voltam szíves a grófnéhoz, mint egykor a márkinéhoz.

- Ez igaz - mondta a herceg -, hiszen önt mindig a kegyencnő kegyencnőjeként emlegették. Szegény marsallné! Együtt megyünk száműzetésbe!

- Mindannyiunkat száműznek - jelentette ki de Guéménée-né, fölkelve helyéről -, mivel nagyon remélem, hogy senki sem szegi meg, amit határoztunk.

- És amire megesküdtünk - tódította a herceg.

- Ezenfelül én is megteszem ám a magamét! - szólt közbe váratlanul de Grammont-né.

- Ön? - kérdezte a herceg.

- Igen. Ahhoz, hogy holnap tíz órakor Versailles-ban legyen, három dologra van szüksége.

- Éspedig?

- Fodrászra, ruhára, hintóra.

- Ez nyilvánvaló.

- No és?

- No és! Tíz órakor nem lesz ott Versailles-ban; a király türelmetlenkedik; a király feloszlatja a gyűlést, a bemutatásra pedig ítélet napjáig sem kerül sor, mivel közben a trónörökösné megérkezik.

Nagy tapssal és éljenzéssel fogadták az összeesküvésnek ezt az újabb fordulatát; ámde Richelieu és Mirepoix-né, míg a többieknél is hangosabban tapsoltak, titkon összenéztek.

A két vén udvaronc egyet gondolt.

Tizenegy órakor az összeesküvők elhajtottak a versailles-i és a saint-germain-i úton, amelyre varázslatos fénnyel sütött le a hold.

Csak de Richelieu úr ült fel egyik hajtójának a lovára, s míg elfüggönyözött hintója mindenkitől jól láthatóan a versailles-i úton robogott, ő maga egy mellékúton vágtatott lóhalálában Párizs felé.

Rossz ízlésre vallott volna, ha Dubarryné versailles-i lakosztályából indul el a nagy szalonba, ahol a bemutatásokat szokták tartani.

Versailles egyébként is sokkal szegényesebb hely volt, semhogy méltóképpen felkészülhetett volna ott valaki erre az ünnepi alkalomra.

Mindezen felül, más volt a szokás is. A kiválasztottak nagyköveti pompával érkeztek, akár versailles-i palotájukból, akár párizsi házukból keltek is útra.

Dubarryné ez utóbbit választotta indulási helyül.

Már délelőtt tizenegy órakor ott volt a Valois utcában de Béarn grófnéval együtt, akit zárt ajtók mögött tartott, ha ugyan nem maga őrizte lebilincselő mosolyával; a grófné sebét szinte szünet nélkül kenegették, felhasználva az orvostudomány és a vegytan legújabb vívmányait.

Jean Dubarry, Chon és Dorée már egy napja buzgólkodtak, és aki nem látta őket munkában, az bizony aligha alkothat fogalmat róla, hogy mily nagy befolyása is van az aranynak, s hatalma az emberi szellemnek.

Egyikük a fodrászról gondoskodott, a másik a varrónőket gyötörte; Jean pedig, akire a hintók gondja hárult, magára vállalta a varrónők és a fodrászok ellenőrzését is.

A grófné, ki virágokkal, gyémántokkal, csipkékkel bajlódott, valósággal fürdött az ékszerben, s óránként fogadta a hírhozókat Versailles-ból, akiktől megtudta, hogy kivilágítják a királyné szalonját, és hogy minden szépen halad.

Négy óra tájban, Jean Dubarry sápadtan, izgatottan, de jókedvűen tért haza.

- Nos, hogy állunk? - kérdezte a grófné.

- Minden meglesz.

- A fodrász?

- Dorée-t ott találtam. Mindenben megállapodtunk. A markába nyomtam egy ötven aranyról szóló utalványt. Hat órakor nálunk vacsorázik, s így nincs ok aggodalomra.

- A ruha?

- Mint az álom. Chon felügyel a munkára; huszonhat lány varrja rá a gyöngyöt, a szalagokat, a csipkét. Ily módon szélenként végzik el ezt a rendkívüli munkát, amely egy embernek eltartott volna egy hétig.

- Hogyhogy szélenként? - kérdezte a grófné.

- Úgy, húgocskám, hogy tizenhárom szél az anyag. Szélenként két lány: az egyik jobbról ül neki, a másik balról, s minden egyes szélre felvarrja a csipkedíszt meg a gyöngyöket; az összevarrásra csak a legvégén kerül sor. Még kétórányi munkájuk van vele. Este hatra kész a ruha.

- Biztos ebben, Jean?

- Tegnap kiszámítottam az öltéseket az inzselléremmel. Tízezer öltés szélenként; egy-egy lányra ötezer. Ezen a sűrű anyagon öt másodperc egy öltés, gyorsabban nem megy; az percenkint tizenkettő, óránkint hétszázhúsz, tíz óra alatt hétezer-kétszáz öltés. Kétezer-kétszázat hagyok az okvetlenül szükséges pihenőkre, valamint a hibás öltésekre, s még akkor is marad négy óránk.

- És a hintó?

- Azt tudja, hogy a hintót magamra vállaltam; most szárad a lakkozás egy nagy pajtában, amelyet ebből az alkalomból ötven fokra fűttettem föl. Kecses szembeüléses; a trónörökösné elé küldött hintók, higgye el nekem, elbújhatnak mellette. A négy címertábla közepét alkotó pajzsok köré fölfestettem a Dubarryk harci kiáltását is: Nyomulj előre!, a két oldalsó mezőre pedig, egyik felől két csókolózó galambot, másik felől egy nyíllal átdöfött szívet. Dísznek meg íjakat, puzdrákat, tűzcsóvákat. Francian előtt sorban állnak az emberek, hogy lássák; pontban nyolc órakor itt a kocsi.

Ekkor érkezett vissza Chon és Dorée. Mindketten megerősítették Jean szavait.

- Köszönet, derék hadnagyaim - mondta a grófné.

- Húgocskám - mondta Jean -, majd leragad a szeme; aludjék egy órát, attól magához tér.

- Aludni? Még mit nem! Majd alszom én az éjjel, de lesznek ám sokan, akiket elkerül az álom.

Míg a grófnénál folyt a készülődés, a bemutatásnak híre futott a városban. Ha mégoly dologtalan is a párizsi nép, ha mégoly közönyösnek látszik is, nincsen nála pletykásabb a föld kerekén. Az udvar hírességeit és cselszövényeiket senki sem ismerte olyan jól a tizennyolcadik században, mint az utca bámész népe, holott be sem bocsátották a paloták ünnepségeire, s legföljebb csak a hintóajtók kacskaringós cirádáit vagy éjszakában loholó lakájok sejtelmes libériáit láthatta. Akkoriban nem volt szokatlan, ha valamelyik udvari nagyságot Párizs-szerte ismerték; a magyarázat egyszerű: a színházban, a sétányokon az udvar játszotta a főszerepet. És Richelieu úr, az olasz színkörben álló székén, vagy Dubarryné, fényes, fejedelmi fogatán, ugyanúgy alakították szerepüket a nagyközönség előtt, mint akármelyik közkedvelt színész vagy színésznő manapság.

Az emberek sokkal nagyobb érdeklődést tanúsítanak az ismert arcok iránt. Egész Párizs ismerte Dubarrynét, aki a gazdag, fiatal és szép nők szenvedélyével mutogatta magát színházban, sétautakon, boltokban. No meg aztán ismerték a képmásait, a torzképeit, és ismerték Zamore-t. Ennélfogva, a bemutatás bonyodalmai legalább annyira foglalkoztatták Párizs népét, mint magát az udvart. Eznap megint összecsődült a sokaság a Királyi Palota terén, ámde - már megbocsásson érte a filozófia - nem a Régence Kávéházban sakkozgató Rousseau úrra voltak kíváncsiak, hanem a király kegyencnőjét kívánták látni csodahintóján és csodaruhájában, amelyről már széltében-hosszában beszéltek. "Egy vagyonba kerülünk Franciaországnak", mondta volt találóan Dubarry, és mi sem természetesebb, mint hogy Franciaország, amelyet Párizs képviselt, gyönyörködni akart a színjátékban, melyet oly drágán fizetett meg.

Dubarryné tökéletesen ismerte népét; ugyanis a francia sokkal inkább az ő népe volt, mintsem Leczinska Mária királynéé. Tudta, hogy a nép örül, ha elkápráztatják; és mivel tisztességes volt, mindent elkövetett, hogy a színjáték a belépti díjhoz méltó legyen.

Ahelyett, hogy a sógora tanácsát követve, lepihent volna, öt órától hat óráig tejben fürdőzött, és csak hat órakor bízta magát komornái gondjára, míg a fodrászra várt.

Oktondiság volna műveltségünket csillogtatnunk, olyan korról szólván, amelyet jószerivel sajátunknak tekinthetünk, s amelyet olvasóink ugyanúgy ismernek, mint jómagunk. Ámde úgy lehet, mégis helyénvaló, ha elmondjuk, s éppen most mondjuk el, mennyi figyelmet, időt s művészetet igényelt Dubarryné hajviseletének elkészítése.

Képzeljünk el egy egész épületet. Azoknak az építményeknek előjátékát, amelyeket az ifjú XVI. Lajos király udvara tornyozott agyoncifrázva a fejekre, mintha abban a korban okvetlenül jövendölésszámba ment volna minden, mintha a kihívó divat, ama társadalmi szenvedélyek visszhangja gyanánt, amelyek beroskasztották a talajt minden alatt, ami nagy volt vagy annak látszott, egyszóval, mintha ez a divat jelezte volna, hogy a főúri hölgyeknek nem sok idejük van már a rangjukkal hivalkodni, azért hordják a homlokukon; s mintha - még baljósabb, de nem kevésbé helytálló jövendölés gyanánt - azt is tudtukra adta volna, hogy mivel nem sokáig mondhatják magukénak a fejüket, ékesítsék fel, akár szertelen túlzások árán is, és emeljék, amennyire csak bírják, a közönséges halandók feje fölé.

E szép hajzatokat be kellett fonni, selyembetét köré felfésülni, halcsont csatokba fogni, drágakővel, gyönggyel, virággal ékesíteni, megszórni azzal a hófehér porral, amelytől csillogó lesz a szem és harmatos a bőr; s végezetül egybe kellett hangolni testnek, gyöngynek, rubinnak, opálnak, gyémántnak, ezerszínű és formájú virágnak e számtalan árnyalatát, amihez nemcsak nagy művészet, hanem nagy türelem is kellett.

Ezért, az összes céhbeli mesterek közül csupán a fodrászok viseltek kardot, akár a szobrászok.

Ezzel magyarázható, hogy Jean Dubarry ötven Lajos-aranyat adott az udvari fodrásznak, és ezért érthető a félelmük, hogy a nagy Lubin - az udvari fodrászt hívták Lubinnek -, egyszóval, a félelmük, hogy a nagy Lubin nem lesz olyan pontos vagy olyan ügyes, mint ahogy remélték.

Félelmük csakhamar alaposnak bizonyult; az óra hatot ütött, a fodrász nem jött meg; aztán fél hetet ütött, aztán háromnegyedet. Csak egyetlen dolog táplált némi reménységet az izgalomtól dobogó szívekben: olyan nagy hírű ember, amilyen Lubin úr, természetszerűleg várat magára.

De hetet ütött az óra; a vicomte most attól ijedt meg, hogy kihűl a fodrász vacsorája, s a mester majd elégedetlenkedni talál. Elküldött hát hozzá egy öreg inast, s megüzente, hogy a leves tálalva van.

A lakáj visszatért egy negyedóra múlva.

Csak azok tudják, hány másodperc van egy negyedórában, akik várakoztak már hasonló helyzetben.

A lakáj magával Lubinnével beszélt, akitől megtudta, hogy Lubin mester az imént ment el hazulról, s ha eddig még nem érkezett meg a palotába, minden bizonnyal úton van.

- Jó mondta Dubarry -, talán elakadt a kocsija. Várjunk.

- Egyébként nincs még olyan nagy baj - mondta a grófné -, megfésülhetnek félig öltözötten is; a bemutatás csak tíz órakor kezdődik. Van még három óránk addig, Versailles-ba pedig eljutunk egy óra alatt. Közben mutasd meg a ruhámat, Chon, az elszórakoztat. Ejnye! Hova lett Chon? Chon, a ruhámat!

- A grófné ruháját még nem hozták meg - mondta Dorée -, a húga pedig elment, tíz perccel ezelőtt, hogy maga nézzen utána.

- Végre! Kocsizörgést hallok - mondta Dubarry -, nyilván meghozták a hintót.

A vicomte tévedett: Chon jött vissza a kétfogatúján, a lovakról patakzott a veríték.

- A ruhámat! - sikoltotta a grófné, amikor Chon még az előcsarnokban volt. - A ruhámat!

- Hát nem hozták meg? - kérdezte Chon megdöbbenve.

- Nem.

- Ejnye, pedig nem késhet soká - folytatta a lány egy kissé csöndesebben -, mert a varrónő, amikor nála jártam az imént, már eljött hazulról két varrólánnyal, hozzák a ruhát próbálni.

- Persze, hiszen a Komp utcában lakik - jegyezte meg Dubarry -, s a fiáker nyilván lassabban jár, mint a mi lovaink.

- Igen, igen, bizonyára így van - mondogatta Chon, noha nem tudta teljesen leküzdeni nyugtalanságát.

- Vicomte - szólalt meg Dubarryné -, talán elküldhetne valakit a hintóért, nemde? Legalább az legyen meg.

- Igaza van, Jeanne.

Dubarry kiszólt az ajtón.

- Menjenek el Francianhoz a hintóért, méghozzá az új lovakkal, hogy mindjárt be is fogjanak.

A kocsis elindult a lovakkal.

Ahogy lépteik zaja távolodott a Saint-Honoré utca felé, Zamore állított be egy levéllel.

- Levél Barry úrnőnek - jelentette.

- Ki hozta?

- Egy ember.

- Egy ember! De miféle ember?

- Lovas ember.

- És miért neked adta át?

- Merthogy Zamore volt a kapuban.

- Olvassa már, grófné, olvassa, és ne faggatózzon annyit! - sürgette Jean.

- Igaza van, vicomte.

- Csak rossz hír ne legyen benne - fohászkodott halkan a vicomte.

- Ó, dehogy - nyugtatta a grófné -, nyilván kérvény a királyhoz.

- A levél nem kérvényformán van hajtogatva.

- Ejnye, vicomte - mondta a grófné mosolyogva -, meg ne haljon ijedtében.

Feltörte a pecsétet.

Az első soroknál iszonyút sikoltott, és aléltan hanyatlott a karszékébe.

- Se fodrász, se ruha, se hintó! - nyögte.

Chon a grófnéhoz ugrott, a levélre vetette magát.

Az álló írás, a szálkás betűk női kézre vallottak.

A levél így szólt:

Asszonyom! Nagyon vigyázzon! Ma este se fodrásza, se ruhája, se hintója nem lesz.

Remélem, figyelmeztetésem még jókor érkezik.

Nehogy hálára kötelezzem, inkább nem fedem fel kilétemet. Találja ki, hogy ki vagyok, ha meg akarja ismerni őszinte barátnőjét.

- Itt a végső csapás! - kiáltott fel Dubarry elkeseredve. - A szentségit! Valakit megölök ma! Nincs fodrász! Kibelezem azt a csirkefogó Lubint, a teremtésit neki! Már fél nyolc van, és még most sincs itt. Az átkozott! A gyalázatos!

És Dubarry, aki nem volt hivatalos az esti bemutatásra, a haját tépte és szántotta dühében.

- De a ruha! Uram, Teremtőm! A ruha! - sopánkodott Chon. - Fodrászt még csak kerítünk valahonnét!

- Próbálja meg! Honnan a fenéből kerítene fodrászt? Gyilkolom a fattyát! Az istennyila csapjon belé! Ördög és pokol!

A grófné nem szólt egy szót sem, csak sóhajtozott, de olyan keservesen, hogy még Choiseuléket is meghatotta volna, ha hallják.

- Várjunk csak, várjunk csak, csillapodjunk egy kicsit - mondogatta Chon. - Keressünk fodrászt, menjünk vissza a varrónőhöz, tudjuk meg, hová lett a ruha.

- Nincs fodrász! - sóhajtozott a grófné elhaló hangon. - Nincs ruha! Nincs hintó!

- Igaz is, hintó sincs! - tört ki újra Dubarry. - A hintó sem jön, pedig már annak is itt kéne lennie. Összeesküvés ez, grófné! Sartines miért nem füleli le a tetteseket? Maupeou miért nem húzatja fel őket? Miért nem égetik meg a főkolomposokat a Grève téren? De majd én kerékbe töretem a fodrászt, ízekre szedetem a varrónőt, megnyúzatom a bognárt!

Eközben a grófné magához tért valamelyest, de ettől csak még keservesebben érezte siralmas helyzetét.

- Jaj, Istenem!, most igazán végem van - sóhajtotta. - Akik megvásárolták Lubint, elég gazdagok hozzá, hogy minden valamirevaló fodrászt eltávolítsanak Párizsból. Csak kontárokat találok majd, akik elrontják a hajamat... És a ruhám!... szegény ruhám!... És a vadonatúj hintóm! Hogy sárgultak volna az irigységtől, ha látják!...

Dubarry nem válaszolt, vadul forgatta a szemét, összevissza rohangált a szobában, darabokra törte, ami a kezébe akadt, s ha a törmeléket nagyon nagynak találta, ízzé-porrá zúzta azt is. Az általános fejvesztettség az öltözőből kiáradt az előcsarnokba, az előcsarnokból az udvarra, az inasok, megszédülve az egymásnak ellentmondó parancsoktól, jöttek, mentek, föl-alá futkostak, egymásnak ütköztek; ezalatt egy almazöld frakkos, szaténmellényes, ibolyaszín nadrágos, fehér selyemharisnyás fiatalember szállt le egy könnyű hintóból, belépett az őrizetlenül hagyott utcai kapun, átvágott az udvaron, egyik kőkockáról a másikra ugrándozva lábujjhegyen, fölment a lépcsőn, és bekopogott az öltözőszoba ajtaján.

Jean éppen egy sèvres-i teáskészletet tiport össze, amelyet lerántott a frakkja szárnyával, és közben elkerülte a lezuhanó nagy japáni vázát, amelyet az öklével vert le.

Három félénk, tapintatos, szerény koppantás hallatszott az ajtó felől.

Nagy csendesség támadt. Lélegzetfojtva várakoztak, egyikük sem merte megkérdezni, hogy ki az.

- Bocsánatot kérek - szólalt meg egy ismeretlen hang -, Dubarry grófnéval szeretnék beszélni.

- De uram, nem lehet csak így berontani valahová! - rivallt rá a kapus, aki utánafutott az idegennek, hogy megakadályozza a továbbjutásban.

- Megálljunk, megálljunk - mondta Dubarry -, rosszabb már nem jöhet az után, ami eddig történt. És mit akar a grófnétól?

És Jean olyan erővel csapta ki az ajtót, mintha Gaza kapuit akarta volna kidönteni a helyükből.

Az idegen hátraugrott az ajtó elől, majd mélyen meghajolva így szólt:

- Uram, szeretném fölajánlani szolgálatomat Dubarry grófnénak, aki, azt hiszem, fogadásra hivatalos.

- Miféle szolgálatát?

- A mesterségemét.

- És mi a mestersége?

- Fodrász vagyok.

És az idegen másodszor is meghajolt.

- Ó! - kiáltott fel Jean, és a nyakába borult a fiatalembernek. - Ön fodrász. Lépjen be, barátom, lépjen be!

- Jöjjön, kedves jó uram, jöjjön - mondta Chon is, átölelve a megszeppent ifjú embert.

- Fodrász! - kiáltott fel Dubarryné, az égre emelve a kezét. - Fodrász! Mentőangyal! Lubin küldte, uram?

- Nem küldött engem senki. Olvastam az újságban, hogy a grófnét ma este mutatják be az udvarnál, és így szóltam magamban: "Ejnye, hátha a grófnénak véletlenül nincsen fodrásza, nem nagyon valószínű, de megeshet." Azzal idejöttem.

- Hogy hívják, uram? - kérdezte a grófné, egy kissé lehűtve.

- Léonard a nevem, asszonyom.

- Léonard! A neve nem mond semmit.

- Ma még nem. De ha a grófné elfogadja a szolgálatomat, holnaptól ismert lesz.

- Hm! hm! - dünnyögött Jean -, csakhogy fodrász és fodrász között különbség van ám.

- Ha a hölgy ennyire nem bízik bennem, inkább elmegyek.

- Csakhogy nincs időnk kipróbálni - mondta Chon.

- És miért kellene kipróbálni? - lelkendezett az ifjú ember, miután körbejárta Dubarrynét. - Tudom én, mi kell hozzá, hogy a grófné haja magára vonja mindenki figyelmét. Míg néztem a hölgyet, már ki is gondoltam egy formát, amellyel csodát művelünk, abban bizonyos vagyok.

És az ifjú ember olyan magabiztos kézmozdulattal kísérte a mondókáját, hogy a grófné ingadozni kezdett, és a remény újraéledt Chon és Jean szívében.

- Ó, igazán! - örvendezett a grófné, megcsodálva az ifjú embert, aki olyan fesztelenül mozgott, akár maga Lubin.

- De mindenekelőtt látnom kellene a hölgy ruháját, hogy ahhoz válasszam ki a hajékeket.

- Jaj, a ruhám! - sikoltott fel Dubarryné, ráébredve az iszonyatos valóságra. - Az én szegény ruhám!

Jean a homlokára csapott.

- Igaz is! - mondta. - Képzelje el, uram, ezt a gyalázatos kelepcét!... Ruhát... varrónőt... mindent elloptak!... Chon! kedves kicsi Chon!

És Dubarry, belefáradva a haja tépésébe, elsírta magát.

- Hátha újra elmennél hozzá, Chon? - ajánlotta a grófné.

- Mi haszna lenne - válaszolta Chon -, hiszen azzal indult el hazulról, hogy idejön.

- Ó, jaj! - sóhajtozott a grófné, hanyatt dőlve a karszékében. - Ó, jaj! Minek nekem a fodrász, mikor ruhám sincsen?

Ebben a pillanatban megszólalt a bejárati csengő. A kapus ugyanis, attól félve, hogy, mint az előbb, megint betolakszik valaki, minden ajtót becsukott, s rátolta még a reteszt is.

- Csöngetnek - mondta Dubarryné.

Chon az ablakhoz szaladt.

- Egy doboz! - kiáltotta.

- Doboz! - kiáltotta a grófné is. - Ide hozzák?

- Igen... Nem... De mégis... most adják át a kapusnak.

- Siessen, Jean, siessen, az ég szerelmére!

Jean lenyargalt a lépcsőn, megelőzve valamennyi inast, és kitépte a dobozt a kapus kezéből.

Chon az ablakból nézte.

Jean kinyitotta a dobozt, belenyúlt, és felüvöltött örömében.

A dobozban egy csodálatos kínai selyemruha volt, rávarrott virágokkal, és mesés csipkedíszítéssel.

- Ruha! ruha! - lelkendezett Chon és tapsolt hozzá.

- Ruha! - mondta Dubarryné is, és majd elalélt örömében, mint ahogy az előbb szinte rosszul lett kínjában.

- Ki hozta, te tökfej? - förmedt rá Jean a kapusra.

- Egy asszonyság, uram.

- Kiféle?

- Nem ismerem.

- Hol van?

- Uram, éppen csak benyújtotta a dobozt a kapun, odakiáltva, hogy: "A grófnénak!", azzal már ült is vissza a hintójába, amelyen jött, és nyomban elhajtatott.

- Mindegy! Az a fő, hogy itt a ruha - mondta Jean.

- Jöjjön már föl, Jean! - kiáltotta Chon. - A nővérem belebetegszik a türelmetlenségbe.

- Itt van - mondta Jean -, nézzék, lássák, csodálják, mit küldött az ég.

- De nem illik rám, biztosan nem illik rám, hiszen nem nekem készült. Istenem! Istenem! Micsoda csapás! Pedig milyen gyönyörű!

Chon sebtiben megmérte.

- A hossza jó, a derékbőség szintén.

- Csodálatos anyag! - mondta Dubarry.

- Mesés! - mondta Chon.

- Félelmetes! - mondta a grófné.

- Ellenkezőleg - tiltakozott Jean -, ez azt mutatja, hogy nemcsak veszedelmes ellenségei vannak, hanem hűséges barátai is.

- Nem barát lehet az - jegyezte meg Chon -, mert honnét tudhatta volna meg, mit forralnak ellenünk? Tündér lehet csak vagy valami manó.

- Felőlem, lehet maga a Sátán is - kiáltott fel Dubarryné -, nekem mindegy, csak Grammont-ékat segítsen legyőznöm! Olyan fekete ördög, mint ők, úgysem lehet!

- Most pedig - mondta Jean -, azt gondolom...

- Mit gondol?

- Hogy nyugodtan rábízhatja a fejét erre az úrra.

- És honnan ez a nagy bizonyosság?

- Ej, hát őt is ugyanaz küldte, aki a ruhát.

- Mármint hogy engem? - adta az ártatlant Léonard.

- Ugyan, ugyan, kedves uram - mondta Jean -, az az újságcikk csak komédia, ugye?

- A színtiszta igazat mondtam, vicomte úr.

- Ugyan, vallja már be - biztatta a grófné is.

- Asszonyom, itt a lap a zsebemben; megtartottam, hajcsavaró papírnak.

A fiatalember előhúzott a zsebéből egy újságot, valóban benne volt a bemutatásról szóló hír.

- Rajta, kezdjünk hozzá - mondta Chon. - Már nyolc óra van.

- Ó, bőven van időnk - mondta a fodrász -; a grófné egy óra alatt odaér.

- Igen, ha hintónk volna - mondta a grófné.

- Az ám! a teremtésit! - hördült fel Jean -, az az istenverte Francian még most sincs itt!

- Megkaptuk a figyelmeztetést - mondta a grófné -: se fodrász, se ruha, se hintó!

- Jaj! - rémüldözött Chon -, csak nem szegi meg ő is a szavát?

- Nem, nem - mondta Jean -, már itt is van.

- És a hintó? Mi van a hintóval? - rémüldözött a grófné.

- Nyilván a kapuban áll - válaszolta Jean. - A kapus mindjárt kinyit; már nyitja is. De mi ütött ebbe a bognárba?

És csakugyan, Francian mester szinte ugyanabban a percben, halálra váltan támolygott be a szalonba.

- Ó, jaj, vicomte úr! - siránkozott -, a grófné kocsija már útban volt a palota felé, amikor a Haránt utca fordulójában feltartóztatta négy férfi a legényemet, aki a kocsit hozta, leütötték, aztán a lovakkal elvágtattak a Szent Nicasius utcán.

- Hát nem megmondtam - örvendezett Dubarry, föl sem kelve a karosszékéből, amelyben elnyúlt, amikor meglátta a belépő bognárt -, hát nem megmondtam?

- De hiszen ez rablótámadás! - szörnyülködött Chon. - Mozduljon már, bátyám!

- Már miért mozdulnék? Mit csináljak?

- Kerítsen kocsit; nekünk itt csak elcsigázott lovaink és sáros hintóink vannak. Jeanne nem mehet Versailles-ba akármilyen ócska batáron!

- Ejnye! Aki lecsendesíti a háborgó vizeket, aki táplálja az ég madarait, aki ilyen fodrászt küld, amilyen ez az úr itt, és ilyen ruhát, amilyent itt látunk, az nem hagy bennünket hintó nélkül az útfélen.

- Hallgassák csak! - szólt Chon -, már jön is az a hintó.

- És meg is áll - tódította Dubarry.

- Igen, de nem hajt be - mondta a grófné.

- Hát persze hogy nem hajt be! - mondta Jean.

Az ablaknál termett, feltépte és kikiáltott:

- Fussatok, a fene belétek! Fussatok, mert elkéstek! Mozgás! mozgás! Hadd tudjuk meg legalább, ki a jótevőnk.

Az inasok, a kocsisok, a lakájok szedték a lábukat, de hiába, már későn értek oda. Egy fehér selyem bélésű hintó állt a kapu előtt, két pompás pej ló volt elébe fogva.

Ellenben kocsisnak, inasnak se híre, se pora; csak egy küldönc volt ott, zablájuknál fogva tartotta a lovakat.

Az, aki a kocsit idáig hozta, hat frankot nyomott a küldönc markába, majd elsietett a Szökőkút udvar irányába.

Nézegették a címertáblákat; ám a címerek helyébe sebtében rózsákat mázolt valaki.

A sorozatos bajok elhárítása egy órába sem tellett.

Jean beállíttatta a hintót az udvarra, rázárta a kaput, a kulcsát meg lehúzta. Azután visszament az öltözőbe, ahol a fodrász már nekikészülődött, hogy a grófnénak bemutassa a tudományát.

- Uram! - kiáltotta Jean, megragadva Léonard karját -, ha nem árulja el, ki a védőszentünk, ha megfoszt tőle, hogy kifejezzük neki örök hálánkat, akkor esküszöm...

- Vigyázzon, vicomte úr - szakította félbe hűvösen az ifjú ember -, olyan erősen szorítja a karomat, hogy egészen zsibbadt lesz a kezem, mire fésülnöm kell a grófnét; márpedig igyekeznünk kell, fél kilencet üt az óra.

- Engedje el, Jean, engedje el! - szólt rá a grófné.

Jean visszazökkent a karosszékbe.

- Csodás! - kiáltotta Chon -, csodás!, a ruha tökéletesen illik rá... elöl egyhüvelyknyivel hosszabb, ennyi az egész; de tíz perc alatt kiigazítjuk ezt is.

- Hát a hintó milyen? - kérdezte a grófné. - Elfogadható?

- A legkényesebb ízlést is kielégíti... Beleültem - válaszolta Jean -; fehér szaténnal van bélelve, és rózsaolajjal illatosítva.

- Nos, akkor minden rendben! - örvendezett Dubarryné, és tapsolt kis kezével. - Rajta, Léonard úr, ha szépen dolgozik, megalapozta a szerencséjét.

Léonard-nak nem kellett sok biztatás; birtokába vette Dubarryné fejét, s alig nyúlt hozzá a fésűvel, máris elárulta fölényes tudását.

Fürgeség, jó ízlés, pontosság, a lélek és a test kapcsolatának bámulatosan biztos kitapintása: mindennek tanúbizonyságát adta e kényes munka végzése során.

Háromnegyed óra múltán Dubarryné csábítóbban került ki a keze alól, mint maga Aphrodité istennő; sokkal kevésbé volt mezítelen, mint ez utóbbi -, és mégsem volt kevésbé hódító.

A fodrász az utolsó simításokat is elvégezte e pompázatos építményen, azután kipróbálta szilárdságát, azután vizet kért, hogy kezet mosson, és alázatosan köszönetet mondott Chonnak, aki olyan boldogan szolgálta ki, mint valami fejedelmet; végül távozni akart.

- Tudja meg, uram - mondta neki Dubarry -, hogy én ugyanolyan megátalkodott vagyok a szeretetben, mint a gyűlöletben. Ezért nagyon remélem, hogy végre elárulja nekünk, kicsoda is ön.

- Hiszen tudja már, uram; fiatal ember vagyok, most kezdem a pályám, és Léonard a nevem.

- Még hogy most kezdi? Teringettét! Kész mester ön, uram!

- Ön lesz a fodrászom, Léonard úr - mondta a grófné, nézegetve magát kis kézi tükrében -, és ötven aranyat kap minden ünnepi frizuráért. Chon, számolj le száz aranyat az úrnak az elsőért, ötven a ráadás.

- Ugye mondtam, grófné, hogy ön megalapozza majd a híremet.

- Igen, de csak engem fésülhet...

- Akkor pedig tartsa meg a száz aranyát, asszonyom - mondta Léonard -; én ragaszkodom a szabadságomhoz, ennek köszönhetem azt a kitüntetést is, hogy ma elkészíthettem a haját. A szabadság az ember legértékesebb kincse.

- Filozófus fodrász! - kiáltott fel Dubarry, égre emelve a két kezét; - hová jutottunk, Uram Teremtőm! hová jutottunk? Na nem bánom, kedves jó Léonard úr, nem akarok összeveszni önnel, vigye a száz aranyát, és őrizze meg a titkát meg a szabadságát... Beszállás, grófné, beszállás!

Az utolsó szavakat már de Béarnnéhoz intézte, aki most lépett be, s olyan fenséges és díszes volt, mint egy ereklyetartó; abban a percben hozták elő a szobájából, amikor szükség volt rá.

- Gyerünk, gyerünk - mondta Jean -, négyen fogjátok meg a hölgyet, és óvatosan vigyétek le a lépcsőn. De ha csak a sóhaját is hallom, elevenen nyúzlak meg valamennyieteket!

Míg Jean felügyelt erre a kényes és fáradságos műveletre, amelyben Chon látta el a hadsegéd tisztét, Dubarryné Léonard-t kereste.

Léonard-nak közben nyoma veszett.

- Vajon merre távozhatott? - tűnődött Dubarryné, aki még most sem ocsúdott fel a sorozatos meglepetésekből, amelyekben része volt az imént.

- Hogy merre távozott? Hát a padlón vagy a mennyezeten át; a szellemek arra közlekednek. De most jól vigyázzon, grófné, nehogy a frizurája habbá, a ruhája pókhálóvá változzék, s a végén két patkány vontatta tökhéjban ügessünk be Versailles-ba!

Hangot adván végső aggodalmának, Jean vicomte maga is beszállt a hintóba, ahol már benn ült de Béarn grófné és boldogságban úszó keresztlánya.

Mint minden, ami nagyszabású, Versailles is szép, és örökké az marad.

Ámbár moha lepi beomlott köveit, ámbár ólom-, bronz- és márványistenei szanaszét hevernek a kiszáradt medencékben, ámbár nyírott fáinak hosszú sora ma torzonborzan mered az égre, még romjaiban is fenséges és megragadó látványt nyújt az álmodozó lelkeknek vagy a költőknek, akik a széles erkélyről körülhordozzák tekintetüket az örökegy látóhatáron, minekutána megszemlélték a mulandó ragyogást.

Versailles azonban életének és dicsőségének teljében nyújtott igazán felemelő látványt. Amikor a fényes fegyveresek sokasága által visszaszorított fegyvertelen sokaság az aranyozott rácsokat ostromolta áradatával; amikor a bársonnyal, selyemmel, atlasszal bélelt, büszke címerű hintók a tüzesen ficánkoló paripák mögött végigdübörögtek a visszhangos kövezeten; amikor a fényesen kivilágított ablakokban, akár valami elvarázsolt kastély ablakaiban feltűnt a gyémánttal, rubinnal és zafírral ékes vendégsereg, amely úgy hajladozott egyetlen ember mozdulatára, mint ahogy a fehér margarétákkal, bíbor pipacsokkal, azúrkék búzavirágokkal meghintett, aranyos búzamező lengedezik a szélben; igen, ilyenkor volt szép Versailles, amikor valamennyi kapuján hírnököket küldött a világ hatalmasságaihoz, és amikor a művelt világ királyai, fejedelmei, nagyurai, tisztjei és tudós emberei ott tolongtak süppedős szőnyegein és a drága mozaikkockáin.

De legkivált, amikor fényes ünnepségekre cicomázkodott, amikor bútorzatának mesés pompája és a szemkápráztató kivilágítás megkettőzte gazdagságának bűvöletét, legkivált ilyen alkalmakkor mutatta meg Versailles még a leghűvösebb elméknek is, hogy mily csodás tettekre képes az ember képzelőereje és hatalma.

Ilyen ünnepi alkalom volt a nagykövetek fogadása, vagy az egyszerű nemesemberek számára a bemutatási ceremónia. XIV. Lajos, az udvari etikett megteremtője, mindenkit áthághatatlan korlátok közé zárva, azt akarta, hogy a belépés királyi életének e tündöklő világába olyan remegő tisztelettel töltse el a kiválasztottakat, hogy azontúl csak úgy gondoljanak a király palotájára, mint valami szentélyre, ahová joguk van belépni, s az oltártól kisebb vagy nagyobb távolságban helyet foglalva imádni a koronás istenséget.

Ilyeténképpen Versailles, mely vitathatatlanul hanyatlóban volt már, noha még mindig tündökölt, valamennyi kapuját megnyitotta, minden szövétnekét meggyújtotta, teljes pompáját feltárta Dubarryné bemutatása alkalmából. A kíváncsiskodók tömege, a kiéhezett, nyomorgó tömeg, amely - különös dolog! - e vakító ragyogás láttán nyomoráról és éhségéről is megfeledkezett, a tömeg elözönlötte a Díszteret és a Párizsba vivő sugárutat. Patakzott a fény a palota minden ablakából, és a karos gyertyatartók aranyporban fürdő csillagképeknek tetszettek messziről.

A király pontosan tíz órakor lépett ki lakosztályának ajtaján. Öltözete még a szokottnál is díszesebb volt, dúsabb csipkedíszt viselt, mint máskor, és csak térdszalagjának és cipőjének csatja megért egymilliót.

Sartines már tájékoztatta, hogy az irigykedő udvarhölgyek mit főztek ki előző napon, ezért a király most borús redőkbe vonta homlokát, mivel attól tartott, hogy a nagyszalonban csupán férfiakat talál.

De hamarosan megnyugodott, amikor a királyné szalonjában, amelyet a bemutatások céljára tartottak fenn, a csipkegomolygásban és a szikrázó gyémántokkal megtűzdelt rizsporfelhőben, megpillantotta legelőbb is három leányát, utána meg de Mirepoix marsallnét, aki olyan nagyon fogadkozott előző este; végül pedig valamennyi pártütőt, akik tegnap égre-földre esküdöztek, hogy otthon maradnak, és most ott feszítettek a legelső sorban.

Richelieu herceg sorra odalépett hozzájuk, mint valami vezénylő tábornok, és mindegyiküknek mondott valamit:

- Na, most rajtakaptam, hitszegő!

Vagy pedig:

- Bizonyos voltam benne, hogy megszegi esküjét!

Vagy:

- Na, mit mondtam az összeesküvésekről?

- Hát ön, herceg? - kérdezték vissza a hölgyek.

- Én a lányomat képviseltem, én d'Egmont grófnét képviseltem. Nézzenek körül: Septimanie nincs itt; csak ő tartott ki de Grammont-néval és de Guéménée-nével, így aztán magamat illetően sincsenek kétségeim. Holnap megyek ötödször száműzetésbe, vagy bevonulok negyedszer is a Bastille-ba. De fogadom is, hogy ez volt az utolsó összeesküvésem.

Megjelent a király. A hirtelen támadt mély csöndben az óra elütötte a tízet: az ünnepi órát. Őfelségét az udvaroncok gyűrűje vette körül. Volt ott vagy ötven nemesúr, akik ugyan nem fogadkoztak, hogy elmennek a bemutatásra, de talán éppen ezért nem hiányzott közülük egy sem.

A király nyomban észrevette, hogy de Grammont-né, de Guéménée-né és d'Egmont-né nem jelent meg a fényes gyülekezetben.

Odalépett de Choiseul úrhoz, aki nagy nyugalmat erőltetett magára, de akármint erőlködött is, kitetszett, hogy közönye hamis.

- Miért nem látom itt de Grammont hercegnét? - kérdezte tőle a király.

- Felség - válaszolta de Choiseul úr -, a húgom beteg, és arra kért, adjam át felségednek leghódolóbb tiszteletét.

- Nem baj! - mondta a király.

Azzal hátat fordított de Choiseul úrnak.

Ahogy megfordult, szembe találta magát de Guéménée herceggel.

- Hát de Guéménée hercegasszony hol van? - kérdezte. - Nem hozta el, herceg?

- Lehetetlen volt, felség, beteg a hercegné; amikor érte mentem, ágyban találtam.

- Ó, semmi baj! semmi baj! - mondta a király. - Nini!, itt a marsall. Jó estét, herceg.

- Felség... - mondta a vén udvaronc, és fiatalos könnyedséggel hajolt meg.

- Ön legalább nem beteg - mondta a király olyan hangosan, hogy de Choiseul és de Guéménée is meghallotta.

- Mindig nagyszerűen érzem magam, felség - válaszolta Richelieu herceg -, valahányszor abban az örömben részesülök, hogy láthatom felségedet.

- De hol van a lánya, d'Egmont grófné - kérdezte a király, körbetekintve -, hogyhogy nem látom itt?

A herceg, látva, hogy figyelik, bánatos arcot öltött:

- Fájdalom, felséges uram, szegény gyermekem nem részesülhet abban a megtiszteltetésben, hogy felséged lábai elé helyezze alázatos hódolatát, kivált ma este nem; de hát beteg, felség, beteg...

- Semmi baj! - mondta a király. - Még hogy beteg, d'Egmont-né, akinél egészségesebb asszony nincs Franciaországban! De nem baj! Semmi baj!

És a király faképnél hagyta de Richelieu urat, amiként faképnél hagyta az imént de Choiseul és de Guéménée urakat is.

Ezután körbejárt a szalonban, tüntető kedvességet tanúsítva de Mirepoix-né iránt, aki azt se tudta, hová legyen örömében.

- Íme, az árulás bére - súgta a fülébe a marsall -; holnap önt tisztelettel övezik, bennünket meg!... Gondolni se merek rá.

És a herceg fölsóhajtott.

- De úgy látom, ön is szépen elárulta Choiseuléket, hiszen itt van ön is... Pedig megesküdött...

- A lányom nevében, marsallné, szegény Septimanie nevében! És most kegyvesztett lesz, mert olyan hűséges volt.

- Az apjához! - vágta rá a marsallné.

A herceg elengedte a füle mellett ezt a megjegyzést, amelyet a marsallné csípős vágásnak szánt.

- Nem látja, marsallné, milyen nyugtalan a király? - kérdezte a herceg.

- A patvarba is! Van rá oka.

- Hogyhogy?

- Negyed tizenegy van.

- Vagy úgy! És a grófné nem jön. Hallgasson ide, marsallné, mondhatok valamit?

- Hadd halljam.

- Tartok valamitől.

- Ugyan mitől?

- Hogy kellemetlenség érte azt a szegény grófnét. Ön nyilván tud róla, nemde?

- Miért éppen én?

- Mivel nyakig benne volt az összeesküvésben.

- Nos - mondta a marsallné, suttogóra fogva a hangját -, én ugyancsak tartok valamitől herceg.

- Barátnénk, a hercegasszony, kemény ellenfél, futtában is döf, akár a parthusok; márpedig megfutott. Nézze csak Choiseult, milyen nyugtalan, pedig mindenáron nyugalmat színlel; nézze, hogy nem leli a helyét, le nem veszi a szemét a királyról. Ezek kifőztek valamit, ugye? Árulja már el.

- Nem tudok semmit, herceg, de egyetértek önnel.

- És mire mennek ezzel?

- Késleltetik a dolgot, kedves hercegem, és ismeri a közmondást: "Ki időt nyer, életet nyer." Holnap bekövetkezhetik egy váratlan esemény, amely sohanapjára tolja ezt a bemutatást. A trónörökösné talán már holnap megérkezik Compiègne-be, és nem négy nap múlva jön meg. Holnapra talán már nyert ügyük van.

- Azt tudja-e, marsallné, hogy a kis története nagyon is hihetően hangzik? És nem jön az a grófné, a teringettét!

- Nézze a királyt, milyen türelmetlen.

- Már harmadszor megy az ablakhoz. Valósággal szenved a király.

- Lesz itt mindjárt nagyobb baj is!

- Hogy érti ezt?

- Figyeljen ide. Most tíz óra húsz van.

- Annyi.

- Most már elárulhatom.

- Mit?

A marsallné körülnézett, aztán halkan folytatta:

- Szóval, nem jön el.

- Jóságos Isten! Marsallné!, ebből rettentő botrány kerekedik!

- Ebből per lesz, herceg, bűnper... főbenjáró... lesz ebben, biztos forrásból tudom, emberrablás, erőszak, még akár felségsértés is. Choiseulék mindent egy lapra tettek föl.

- Elég óvatlanul.

- Hát persze! Elvakította őket a szenvedély.

- Csak jobb az, ha nem szenvedélyes az ember, hanem olyan, amilyenek mi vagyunk, marsallné; így legalább nem veszíti el a józan eszét.

- Nézze csak, a király már megint az ablakhoz megy.

És csakugyan, XV. Lajos, komoran, szorongva és dühösen odalépett az ablakhoz, megfogta a finom művű kilincset, és a hűvös üvegre nyomta homlokát.

Eközben, mint vihar előtt a falevelek zizegése, úgy hallatszott az udvaroncok társalgásának halk moraja.

Az ingaóráról valamennyi tekintet a királyra fordult.

Az óra felet ütött. Tiszta hangja acélosan pengett, s rezgése borzongatón halt el a tágas teremben.

De Maupeou úr odalépett a királyhoz.

- Szép időnk van, felség - kockáztatta meg.

- Pompás, pompás... Ön érti ezt, Maupeou?

- Mit, felség?

- Ezt a késedelmet... Az a szegény grófné!

- Talán beteg, felség - mondta a kancellár.

- Azt értem, hogy de Grammont-né beteg, hogy de Guéménée-né beteg, azt is, hogy d'Egmont-né beteg; de hogy a grófné beteg legyen, az nem fér a fejembe!

- Felség, a nagy izgalomba is belebetegszik az ember: és a grófné öröme olyan nagy volt!

- Ó, ennek befellegzett - mondta XV. Lajos, fejcsóválva -, ennek befellegzett; most már nem fog jönni!

Ámbár a király egészen halkan ejtette ki az utolsó szavakat, olyan csendesség támadt, hogy majdnem minden jelenlévő meghallotta.

De nem volt idejük válaszolni rá, még gondolatban sem, amikor nagy kocsidübörgés visszhangzott a boltívek alatt.

A homlokok ráncba szaladtak, a szemek kérdőn néztek össze.

A király ellépett az ablaktól, és a szalon kellős közepére állt, hogy végiglásson a hosszú csarnokon.

- Nagyon tartok tőle, hogy rossz hírt kapunk - súgta oda a marsallné a hercegnek, aki elfojtott egy hamiskás mosolyt.

Ám a király ábrázata hirtelen felderült, szemében öröm villant.

- Dubarry grófné! - kiáltotta oda az ajtónálló a főhoppmesternek.

- De Béarn grófné!

E két név hallatán ellentétes érzelmektől dobbantak meg a szívek. Az udvaroncok, ellenállhatatlan kíváncsiságtól sarkallva, közelebb nyomakodtak a királyhoz.

Történetesen de Mirepoix-né állt a legközelebb XV. Lajoshoz.

- Ó, de gyönyörű, ó, de gyönyörű! - lelkendezett a marsallné, összetéve a két kezét, mintha imádságra készülne.

A király odafordult és rámosolygott a marsallnéra.

- Nem asszonyi személy ez - mondta de Richelieu herceg -, hanem földre szállott tündér.

A király a vén udvaronc felé irányította maradék mosolyát.

És csakugyan, a grófné szebb volt, mint valaha; nyájasabb arcot, jobban megjátszott izgalmat, szemérmesebb pillantást, karcsúbb termetet és nemesebb testtartást soha nem csodálhattak még meg a királyné szalonjában, holott, mint mondottuk, ez volt a bemutatások szalonja.

A grófné elbűvölően szép volt, öltözéke gazdag, de nem hivalkodó, hajviselete különösen elragadó; lassan jött előre, fogva de Béarnné kezét, aki iszonyatos fájdalma ellenére sem sántított, egy arcizma sem rezdült, noha szinte szemlátomást foszlott le a pír az arcáról, mintha elszállni készülne belőle az élet, s fájdalmasan összerándult minden egyes idegszála sebesült lábának legcsekélyebb mozdulatára.

Minden szem a különös párra szegeződött.

Az öreg hölgy ruhája fiatalkorának divatja szerint volt kivágva, fején egylábnyi magas hajkorona, mélyen ülő, nagy szeme ragyogó, mint a réti sasé, ruházata pompás, alakja, mint a csontvázé: azt mondta volna az ember, hogy a tegnap nyújt itt kezet a mának.

Ez a kiszikkadt és jeges méltóság kéz a kézben ezzel a kívánatos és illedelmes szépséggel a jelenlévők legtöbbjéből a bámulat vagy még inkább az elképedés sóhaját váltotta ki.

A királynak úgy tetszett - olyan kiáltó volt az ellentét -, hogy szeretője, amint de Béarnné karján elébe jön, ifjabb, üdébb és vidámabb, mint amilyennek valaha is látta.

Ezért, amikor a grófné, az etikettet követve térdet hajtott, hogy kezet csókoljon a királynak, XV. Lajos megragadta a karját, és magához vonta, szavával kárpótolva mindazért, amit az utolsó két hétben elszenvedett:

- A lábam előtt, grófné? Ön csúfolódik!... Nekem kellene ön elé borulnom, én szeretnék a lába előtt heverni.

Azzal a király kitárta a karját, a szertartás szerint, ám színlelt csók helyett ezúttal valódi csókot adott.

- Nagyon szép a keresztlánya, grófné - mondta de Béarnnénak -; de ő is büszke lehet előkelő keresztanyjára, akit szívbéli örömmel köszöntök ismét udvaromban.

Az idős hölgy meghajolt.

- Menjen, grófné, köszöntse leányaimat - súgta oda a király Dubarrynénak -, mutassa meg nekik, hogy tudja az illemet. Remélem, ön sem lesz elégedetlen a fogadtatással.

A két hölgy folytatta útját a nagy üres tér közepén; amely tágult köröttük, ahogy haladtak előre, noha a parázsló tekintetek szinte eleven lángnyelvekkel töltötték ki ezt a térséget.

A király három lánya, Dubarrynét közeledni látván, egyszerre emelkedett föl a helyéről, mintha rugóra járna, és várakozott.

XV. Lajos oda figyelt. A királyi hercegnőkre szögezett tekintete a legszívélyesebb köszöntésre adott parancsot.

A hercegnők egy kissé elfogódottan viszonozták Dubarryné bókolását, aki sokkal mélyebben bókolt, mint ahogy az etikett előírja, ami igen jó ízlésre vallott, s a hercegnőket annyira megindította, hogy atyjuk példáját követve, ők is megcsókolták, méghozzá olyan szívélyesen, hogy a király szemlátomást odavolt örömében.

Ettől fogva a grófné sikere diadallá változott, és a lomhább vagy kevésbé szemfüles udvaroncoknak egy óra hosszat kellett várakozniuk, hogy köszönthessék az est királynőjét.

Ő pedig fennhéjázás, harag, neheztelés nélkül fogadta a nyájaskodó szavakat, és láthatólag igyekezett elfelejteni minden árulást. Ebben a nagylelkű jóindulatban nem volt semmi tettetés: a szíve csordultig telt örömmel, és gyűlöletnek nem maradt benne hely.

De Richelieu úr nemhiába volt a mahoni győző; ismerte a mesterség minden fortélyát. Míg a közönséges udvaroncok a tiszteletadás alatt a helyükön maradtak, s ott várták végig a bemutatást, hogy majd tömjénezzék vagy megszólják a bálványt, a marsall idejekorán elhelyezkedett a grófné székének háta mögött, és amiként a lovasság parancsnoka százölnyire állást foglal a síkságon, hogy a kanyarodásra fölfejlődő lovasoszlopot bevárja, úgy várta a herceg is Dubarrynét, és természetes módon a közelében volt, még tolakodnia sem kellett. Mirepoix-né, ismerve barátjának hagyományos hadiszerencséjét, követte hadmozdulatát, és zsámolyát észrevétlenül közelebb csúsztatta a grófné székéhez.

A csoportokban megindult a társalgás, és Dubarrynét alaposan kivesézték.

A grófné, kit megerősített a király szerelme, a királyi hercegnők előzékenysége és keresztanyjának támogatása, most már kevésbé félénken nézegette a király körül csoportosuló urakat, és helyzetének biztos tudatában, a nők körében kezdte keresgélni ellenségeit.

Ekkor a szeme megakadt valakin.

- Ó! herceg úr - mondta -, ide kellett jönnöm, hogy találkozzunk?

- Hogy érti ezt, asszonyom? - kérdezte a herceg.

- Már vagy egy hete nem láttam önt, sem Versailles-ban, sem Párizsban, sem Luciennes-ben.

- Készülődtem a ma esti találkozás örömére - válaszolta a vén udvaronc.

- Talán tudta előre?

- Bizonyos voltam benne.

- Látja, látja, milyen ember ön, herceg! Tudta, és mégsem szólt róla nekem, a barátnőjének, holott nekem sejtelmem sem volt róla.

- Hogy mondja, asszonyom? - kérdezte a herceg. - Nem tudta, hogy ide kell jönnie?

- Nem én. Valahogy úgy jártam, mint Ezópusz, amikor egy hivatalnok megállította az utcán. "Hová mégy? - kérdezte tőle a hivatalnok. - Nem tudom - válaszolta a mesemondó. - Igazán nem? Nos, akkor a börtönbe mégy. - No látod, hogy nem tudtam, hová megyek." Ehhez hasonlóan, herceg, én is azt hihettem volna, hogy Versailles-ba indulok, de olyan biztos mégsem voltam benne, hogy ki is merjem mondani. Látja, ezért tett volna jó szolgálatot vele, ha meglátogat... de ezentúl... eljön, ugye?

- Asszonyom - mondta Richelieu, láthatólag ügyet sem vetve a gúnyolódásra -, nem egészen értem, miért nem volt biztos benne, hogy idejön.

- Mindjárt megmondom: azért, mert kelepcékkel voltam körülvéve.

És merőn nézett a hercegre, aki rezzenéstelenül állta a tekintetét.

- Kelepcékkel? Ó, Istenem! Mit nem hallok, grófné!

- Először is, elrabolták a fodrászomat.

- Ó!, ó!, még hogy a fodrászát!

- Azt.

- Miért nem üzent nekem? Elküldtem volna önhöz - de kérem, beszéljünk halkabban -, elküldtem volna önhöz a fodrászok gyöngyét, egy kincset érő művészt, akit d'Egmont-né kerített valahonnét: minden parókakészítőt, minden királyi fodrászt lepipál az a kis Léonard.

- Léonard! - hökkent meg Dubarryné.

- Igen; ifjú emberke, ő fésüli Septimanie-t, aki úgy rejtegeti a kíváncsi szemek elől, mint Harpagon a ládikáját. Egyébként, nem lehet oka panaszra, grófné; csodálatos a haja, elragadóan szép ez a viselet; és ami a legérdekesebb, a rajza feltűnően hasonlít arra a vázlatra, amelyet Boucher-tól kapott a lányom; fel is használta volna, ha nem esik ágynak. Szegény Septimanie!

A grófné megborzongott, és még merőbben nézte a herceget; a herceg arca azonban mosolygós maradt és kifürkészhetetlen.

- De bocsásson meg, grófné, hogy a szavába vágtam; kelepcéket említett?...

- Igen; miután elrabolták a fodrászomat, eltüntették a ruhámat is, azt a gyönyörű ruhát.

- Hát ez rettenetes! De, őszintén szólva, nem lehetett olyan nagy veszteség; hiszen csodálatos ez az anyag, amiből a ruhája készült... Kínai selyem, ugye, rávarrott virágokkal? Bizony, ha hozzám fordult volna a bajában, ahogy majd ezután teszi, elküldtem volna önnek azt a ruhát, amelyet a leányom készíttetett a bemutatására: feltűnően hasonlít ehhez, esküdni mernék rá, hogy ugyanaz.

Dubarryné megragadta a herceg két kezét, minthogy derengett már előtte, ki volt az a varázsló, aki megsegítette bajában.

- Tudja-e, milyen hintón jöttem ide, herceg? - kérdezte tőle.

- Nem én; nyilván a sajátján.

- Herceg, a kocsimat is ellopták, akár a ruhámat, akár a fodrászomat.

- Hát ennyire körülvették csapdákkal? Akkor hát milyen kocsin jött?

- Előbb árulja el, milyen hintója van d'Egmont-nénak?

- Hát, úgy tudom, tekintettel erre az ünnepségre, egy fehér atlasszal bélelt hintót rendelt. De arra már nem futotta az időből, hogy ráfessék a címerét is.

- Ugye, hogy nem? Egy rózsát hamarabb rápingálnak, mint egy címerpajzsot. A Richelieuk és az Egmont-ok címere nagyon bonyolult. Én mondom önnek, herceg, ön nagyszerű ember!

És odanyújtotta neki a két kezét, a vén udvaronc pedig az arcához emelte, illatos, meleg álarcnak.

Míg mohón csókolgatta, a herceg hirtelen megérezte, hogy Dubarryné keze megrándul.

- Mi az? - kérdezte és körülpillantott.

- Herceg... - mondta a grófné, réveteg pillantással.

- Tessék.

- Ki az a férfi ott, ott lejjebb, de Guéménée mellett?

- Abban a porosz tiszti egyenruhában?

- Igen.

- Az a barna bőrű, fekete szemű, mozgékony arcú férfi? Az, grófné, alighanem valami főtiszt, akit őfelsége a porosz király küldött ide, hogy tisztelegjen az ön bemutatkozásán.

- Ne nevessen ki, herceg; ez az ember járt már Franciaországban, három vagy négy esztendeje; én ismerem ezt az embert, már mindenütt kerestettem, de nem akadtam a nyomára.

- Téved, grófné; ez Fenix gróf, idegen itt, csak tegnap vagy tegnapelőtt érkezett.

- Figyelje, hogy néz rám, herceg!

- Mindenki önt nézi, asszonyom; olyan gyönyörű!

- Most ideköszön, ideköszön, látja-e?

- Valamennyien köszöntik önt, grófné, akik eddig még nem köszöntötték volna.

A grófnén azonban rendkívüli izgalom lett úrrá, oda sem figyelt többé a herceg bókjaira, hanem arra a férfira szegezve szemét, aki ennyire lenyűgözte, szinte akarata ellenére, otthagyta beszélgető társát, hogy néhány lépést tegyen az ismeretlen felé.

A király, aki állandóan őt nézte, meglátta a mozdulatát; azt hitte, a grófné őt hiányolja, s mivel az illendőségnek eleget téve, már elég sokáig távol tartotta magát tőle, most feléje indult, hogy köszöntse.

A grófné lelkét azonban most csak egyetlen gondolat töltötte be, és oda sem tudott figyelni másra.

- Felség - kérdezte -, ki az a porosz tiszt, amott, aki most háttal áll de Guéménée úrnak?

- Aki most ide néz? - kérdezte XV. Lajos.

- Igen - mondta a grófné.

- Az a jóvágású, szögletes fejű, aranygalléros férfiú?

- Az, az, őt kérdezem.

- Unokafivéremnek, a porosz királynak küldötte... hozzá hasonló filozófusfajzat. Én hívtam meg ma estére. Azt akartam, hogy a porosz filozófia nagyköveti szinten szentelje meg III. Cotillon diadalát.

- De mi a neve, felség?

- Megálljon csak... - A király töprengett. - Ahá, megvan már: Fenix gróf.

- Ő az - suttogta Dubarryné -, ő az, biztos vagyok benne!

A király várt még néhány pillanatig, hogy Dubarrynénak legyen ideje újabb kérdéseket feltenni; azonban, látva, hogy hallgat, fennhangon így szólt:

- Hölgyeim, a trónörökösné holnap érkezik Compiègne-be. Ő királyi fenségét pontosan délben fogadjuk: valamennyi bemutatott hölgy részt vesz a fogadásán, kivéve természetesen a betegeket; a kocsiút ugyanis fáradságos, és a trónörökösné nem kívánja súlyosbítani állapotukat.

Szavai közben a király megrovó pillantást vetett de Choiseul, de Guéménée és de Richelieu urakra.

A király körül rémületes csend támadt. Mindenki felfogta az uralkodói szavak értelmét: kegyvesztés!

- Felség - szólalt meg Dubarryné, aki ott maradt a király oldalán -, arra kérem felségedet, kegyelmezzen meg d'Egmont grófnénak.

- És miért, ha szabad kérdeznem?

- Mivel ő de Richelieu herceg úr leánya, de Richelieu úr pedig a leghűségesebb barátom.

- Richelieu?

- Kétségtelenül, felség.

- Legyen, ahogy óhajtja, grófné - mondta a király.

És közelebb lépett a marsallhoz, aki feszülten figyelte a grófné ajkának minden rezdülését, s ha nem is hallotta, legalábbis kitalálta, mit mond.

- Remélem, kedves hercegem - mondta a király -, d'Egmont grófné meggyógyul holnapra?

- Bizonyosan, felség. Akár ma estére is, ha felséged óhajtja.

És Richelieu úgy bókolt a király előtt, hogy meghajlása tiszteletet, egyszersmind hálát fejezett ki.

A király a grófné füléhez hajolt, és súgott neki valamit.

- Felség - válaszolta a grófné, meghajolva, elbűvölő mosollyal -, engedelmes alattvalója vagyok felségednek.

A király búcsút intett a jelenlévőknek, és visszavonult lakosztályába.

Alighogy átlépte a szalon küszöbét, a grófné szeme, riadtabban, mint valaha, arra a különös férfiúra rebbent, aki annyira betöltötte a lelkét.

Az a férfiú, a többiekhez hasonlóan, mélyen meghajolt a távozó király előtt; homlokáról azonban még bókolás közben sem tűnt el az a különös, fennhéjázó, majdhogynem fenyegető kifejezés. Mihelyt XV. Lajos kiment, a férfi utat tört magának a csoportok között, és megállt Dubarrynétól kétlépésnyire.

A grófné, kit ellenállhatatlan kíváncsiság vonzott, szintén tett feléje egy lépést. Az idegen ekkor meghajolt, s anélkül, hogy bárki más meghallhatta volna, súgva kérdezte:

- Megismer, asszonyom?

- Igen, uram, ön az én prófétám a XV. Lajos térről.

Az idegen ekkor ráemelte kristályos és merész tekintetét.

- Nos, asszonyom, hazudtam-e, azt jövendölvén, hogy királynéja lesz Franciaországnak?

- Nem, uram; jóslata bevált, vagy legalábbis, majdnem. Én is kész vagyok megtenni, amit ígértem. Beszéljen, uram: mit kíván?

- Ez a hely nem alkalmas rá, asszonyom; és különben sincs még itt az ideje, hogy elmondjam kívánságomat.

- Bármikor jöjjön is az a kívánság, kész vagyok teljesíteni.

- Bármikor, bárhol, bármely órában felkereshetem önt, asszonyom?

- Ahogy megígértem.

- Köszönöm.

- De milyen néven jelentkezik majd? Fenix gróf nevén?

- Nem, Joseph Balsamo nevén.

- Joseph Balsamo... - ismételte meg a grófné, mialatt a különös idegen elvegyült a csoportok közé. - Joseph Balsamo! Jól van! Nem felejtem el.

Compiègne másnap mámorosan és lelkesen ébredt, azaz, jobban mondva, Compiègne nem is tért aludni.

A királyi udvartartás előhada már egy nappal korábban bekvártélyozta magát a városba, s míg a tisztek a hellyel ismerkedtek, az előkelőségek, a királyi kurátorral egyetértésben, fölkészítették a várost a reá váró nagy megtiszteltetésre.

Lombokból font diadalívek, rózsa- és orgonafüzérek, latin, francia és német nyelvű feliratok, versben és prózában: mindez bőven adott munkát virradatig a pikárdiai városatyáknak.

Az ősi szokás szerint fehérbe öltözött lányok, a fekete ruhás városatyák, a szürke csuhás ferencesek, az ünnepi díszbe öltözött klérus, a vadonatúj egyenruhában feszítő helyőrségi katonák és tisztek a számukra kijelölt helyen várakoztak, készen rá, hogy legott meginduljanak, mihelyt a hercegnő érkezését jelzik.

A trónörökös, aki még előző nap útra kelt, este tizenegy óra tájban érkezett meg, rangrejtve, két fivérével együtt. Már pitymallatkor nyeregbe szállt, minden feltűnés nélkül, mint akármelyik közönséges polgárember, s Provence grófjának, valamint Artois grófjának - az egyik tizenöt, a másik tizenhárom éves volt - társaságában elvágtatott Ribecourt irányába, azon az úton, amelyen a trónörökösnének kellett jönnie.

Meg kell vallanunk, nem az ifjú herceg agyában fogamzott meg e gáláns ötlet; előző napon a király magához rendelte a herceg nevelőjét, de Lavauguyon urat, s ráparancsolt, hogy oktassa ki fenséges neveltjét mindazokra a kötelességekre, amelyek az elkövetkező huszonnégy órában várnak reá.

Lavauguyon úr, a monarchia becsületét minden tekintetben megőrzendő, helyénvalónak gondolta, ha Berry hercege is követi királyi elődeinek, IV. Henriknek, XIII. Lajosnak, XIV. Lajosnak és XV. Lajosnak példáját, akik önmaguk akarták megítélni, csalóka cicomák nélkül, a jövendő hitvest, kinek a hosszú út során nemigen volt alkalma felkészülni a férj vizsga pillantásaira.

Gyors lábú paripáikon mintegy három-négy mérföldet tettek meg félóra alatt. A trónörökös komolyan vágott neki az útnak, két fivére vidáman nevetgélt. Fél kilenckor már vissza is értek a városba: a trónörökös ugyanolyan komolyan, mint indulásakor, Provence grófja valósággal mogorván, Artois grófja még vidámabban, mint reggel.

Egy és ugyanaz a dolog nyugtalanította Berry hercegét, töltötte el irigységgel Provence grófját, hangolta jókedvre Artois grófját: a trónörökösné szépsége.

A komolyság, az irigység és a léhaság visszatükröződött hármójuk arcán, kinek-kinek a természete szerint.

A compiègne-i városházán tízet ütött az óra, amikor a toronyőr megpillantotta Claives falu tornyán a fehér lobogót, amelyet akkor kellett kibontani, amikor a trónörökösné feltűnik a láthatáron.

Tüstént megkondította a jelzőharangot, amire a Palota téren elsütött ágyú hangja válaszolt.

Ugyanabban a pillanatban, mintha csak erre a jeladásra várt volna, a király nyolclovas hintója begördült Compiègne-be, kétfelől az udvar fegyveres tisztjei kísérték, mögötte vonult az udvari hintók végtelen oszlopa.

Az élen ügető testőrök és vértesek nyitották meg a menetet, amelyet részben a király, részben a trónörökösné megpillantásának vágya sarkallt, mivel egyfelől a tündöklés, másfelől a kíváncsiság volt a vonzóerő.

Száz négyes fogat, majd egy mérföld hosszan, benne négyszáz hölgy és ugyanannyi úr, a francia főnemesség színe-java. A száz fogatot vadászok, hajdúk, fullajtárok és apródok kísérték. A királyi udvartartás méltóságai lovon ültek, fényes seregük meg-megvillant a lovak lába verte sűrű porfelhőben, bársonynak, aranynak, tollaknak, selymeknek hullámzó árja.

Compiègne-ben kurta pihenőt tartottak, majd lépésben kihajtottak a városból, az előre kijelölt pontig, azaz egy útszéli feszületig Magny falucska határába.

Franciaország ifjú nemesurai a trónörökös körül gyülekeztek; a nemesség öregjei a királyt vették körül.

A trónörökösné nem váltott hintót; fogata kiszámított lépésben haladt a megjelölt pont felé.

A két csapat végül összeért.

A kocsik egy szempillantás alatt kiürültek. Az udvaroncok hada kétfelől szállt le; csak két kocsiban maradtak benn: a király és a trónörökösné kocsijában.

A trónörökösné hintajának ajtaja kinyílt, és az ifjú főhercegnő kilebbent az útra.

A főhercegnő a királyi hintó ajtajának tartott.

XV. Lajos, megpillantva menyét, kinyittatta hintója ajtaját, és gyorsan kiszállt maga is.

A trónörökösné olyan pontosan kiszámította a lépéseit, hogy abban a pillanatban, amikor a király lába földet ért, ő már elébe térdelt.

A király lehajolt, fölemelte az ifjú hercegnőt, gyengéden megcsókolta, s eközben olyan pillantásokkal méregette, hogy az önkéntelenül is elpirult.

- A trónörökös úr! - mutatta be a király Marie-Antoinette-nek Berry hercegét, aki ott állt a háta mögött, s akiről a hercegnő, legalábbis hivatalosan mindeddig nem vett tudomást.

A trónörökösné kecsesen meghajolt, a trónörökös viszonozta a meghajlást, és ő is elpirult.

A trónörökös után két öccsére került sor; majd a két fiú után a három királylány következett.

A trónörökösnének mindkét herceghez és mindhárom hercegnőhöz volt egy-egy kedves szava.

Míg tartott a bemutatkozás, Dubarryné szorongva várakozott a hercegnők háta mögött. Vajon őrá is sor kerül? Vagy őróla megfeledkeznek?

Miután Sophie hercegnőt, a legkisebb királylányt is bemutatták, feszült csönd támadt, mindenki visszafojtotta lélegzetét.

A király láthatóan tétovázott, a trónörökösné láthatóan várta, hogy történjék még valami, amire nyilván előre felkészítették.

A király körülpillantott, s észrevéve a közelében álló grófnét, kézen fogta.

Legott félrehúzódott mindenki. Középütt ott állt a király a trónörökösnével.

- Dubarry grófné - mondta XV. Lajos -, legkedvesebb barátnénk!

A trónörökösné elfehéredett, de lebilincselő mosoly jelent meg elhalványodó ajkán.

- Felséged boldog lehet - mondta -, hogy ilyen bájos barátnéja van, és én nem csodálkozom, hogy ilyen vonzalmat ébreszt felségedben.

A körülállók döbbenettel határos csodálkozással néztek egymásra. Az nyilvánvaló volt, hogy a trónörökösné az osztrák udvar utasításait követi, sőt, talán magának Mária Teréziának szavait ismétli meg.

Erre már de Choiseul úr is fontosnak érezte a jelenlétét. Előbbre lépett, hogy őt is bemutassák; ámde a király intett, a dobok megperdültek, a kürtök megharsantak, az ágyú eldördült.

A király kézen fogta az ifjú hercegnőt, hogy a hintajához vezesse. Marie-Antoinette ily módon elhaladt de Choiseul úr előtt. Látta vagy nem látta: ki tudná megmondani? Annyi azonban bizonyos, hogy sem a kezével, sem a fejével nem tett olyan mozdulatot, amely köszönésszámba ment volna.

Abban a pillanatban, amint a hercegnő beszállt a király hintájába, az ünneplő sokaság feje fölött megkondultak a város harangjai.

Dubarryné örömtől sugárzón szállt vissza kocsijába.

Mintegy tízpercnyi várakozás következett, ezalatt a király visszaült a hintójába, és visszahajtatott Compiègne-be.

Eközben a tisztelet és az izgalom béklyójából szabadult hangok általános zsivajba csaptak át.

Dubarry odalépett húga hintójához; a grófné mosolygós arccal fogadta, várta a szerencsekívánatait.

- Tudja-e, Jeanne - kérdezte tőle Dubarry, rámutatva egy lovagra, aki a trónörökösné kíséretéhez tartozó egyik hintóban ülőkkel beszélgetett -, tudja-e, ki ez a fiatalember?

- Nem - válaszolta a grófné -; hanem ön tudja-e, mit mondott a trónörökösné, amikor a király bemutatott neki?

- Most nem erről van szó. Az a fiatalember ott Philippe de Taverney.

- Ez az, aki megsebesítette?

- Pontosan. Hát azt tudja-e, ki az az elragadó teremtés, akivel cseveg?

- Az a fehér bőrű, gőgös arcú lány?

- Igen, most a király is őt nézi, és valószínűleg éppen a nevét tudakolja a trónörökösnétől.

- Nos, ki az?

- Nos, ez a húga.

- Ó! - lepődött meg Dubarryné.

- Ide hallgasson, Jeanne, nem tudom, miért, de nekem az az érzésem, hogy jó lesz, ha legalább annyira óvakodik a lánytól, mint én a bátyjától.

- Ne bolondozzon.

- Komolyan beszélek. Én mindenesetre szemmel tartom a fiúcskát.

- Én pedig a lánykát.

- Pszt! - intette Jean -, jön a barátunk, de Richelieu herceg.

A herceg fejcsóválva lépett oda hozzájuk.

- Mi baj, kedves hercegem? - kérdezte a grófné leghódítóbb mosolyával. - Mintha bántaná valami.

- Nem gondolja, grófné - kérdezte a herceg -, hogy mindnyájan túlontúl komolyak, majd azt mondtam, bánatosak vagyunk ezen az örvendetes napon? Hajdanában, jól emlékszem még, mennyivel vidámabban fogadtunk egy hercegnőt, aki ugyanilyen kedves és ugyanilyen szép volt: a trónörökös úr édesanyját. Talán mert akkor fiatalabbak voltunk?

- Nem - szólalt meg egy hang a herceg háta mögött -, nem, kedves marsall, a királyság volt kevésbé rozoga.

E hang hallatán valamennyiükön borzongás futott végig. A herceg hátrafordult, és megpillantott egy elegáns öltözetű öreg nemesurat, aki félszeg mosollyal tette a kezét a vállára.

- Itt csapjon belém az istennyila - kiáltott fel a herceg -, ha ez nem de Taverney báró! Grófné - tette hozzá -, jóindulatú figyelmébe ajánlom öreg barátomat, Taverney Maison-Rouge bárót.

- Az apjuk! - mondta egyszerre Jean és a grófné, miközben a bárót üdvözölve meghajoltak.

- Kocsiba, uraim, kocsiba! - harsant fel ebben a pillanatban a menetet irányító királyi főudvarmester hangja.

A két öreg nemesúr meghajolt a grófné és a vicomte előtt, s mindketten ugyanazon hintó felé irányították lépteiket, örvendezve, hogy ismét egymásra akadtak oly hosszú távollét után.

- Nos, drágaságom, mondhatok valamit? - kérdezte a vicomte. - Nekem az apa sem tetszik jobban, mint a gyerekei.

- Ej, de kár - mondta a grófné -, hogy az a fatuskó Gilbert kereket oldott! Ő a házukban nevelkedett, s hasznos felvilágosításokkal szolgálhatott volna.

- Sebaj! - mondta Jean -, majd előkerítjük, most úgysem lesz más dolgunk.

Másnap, a compiègne-i éjszakázás után, a két udvar - egy évszázad alkonya, egy másiknak hajnala - egybevegyülve folytatta útját Párizsba, a tátongó örvénybe, mely majd valamennyiüket elnyeli.

Itt az ideje visszatérnünk Gilbert-hez, akinek szökéséről csupán pártfogójának, Chonnak egy óvatlanul elejtett megjegyzéséből értesültünk, s azóta mit sem tudunk róla.

Amikor filozófusunk La Chaussée falucskában, Philippe de Taverney úr és Dubarry vicomte szópárbajából megtudta pártfogójának nevét, ugyancsak meglanyhult iránta érzett nagy csodálata.

Taverneyben gyakorta hallotta, ha megbújva a bozótban vagy egy facsoport mögött, mohó szemmel figyelte az atyjával sétálgató Andrée-t, egyszóval, mint mondottuk, gyakorta hallotta, hogy a báró milyen lesújtón nyilatkozik Dubarrynéról. A vén Taverney elfogult gyűlölete, amelynek jól ismerjük színét és visszáját, bizonyos rokon érzésre lelt Gilbert szívében. Ez pedig abból fakadt, hogy Andrée kisasszony semmi módon sem cáfolta meg atyjának Dubarrynéra szórt vádjait; hiszen Dubarryné neve, ezt bizony el kell ismernünk, gyűlöletes egy név volt Franciaországban. Végezetül, Gilbert akkor állt teljesen a báró pártjára, amikor Nicole-t így hallotta sóhajtozni: "Ó, ha én Dubarryné lennék!"

Útközben Chon nagyon el volt foglalva, s méghozzá nagyon komoly dolgokkal, ennélfogva nemigen ügyelt rá, hogy útitársai kilétének felfedezése milyen hangulatváltozást idézett elő Gilbert úrban. Versailles-ba érkezvén, Chonnak csak arra volt gondja, miként fordítsa Philippe kardvágását a vicomte hasznára, ha már a becsületét nem menthette meg.

Gilbert pedig, alighogy betette a lábát, ha nem is Franciaország, de legalábbis a francia monarchia fővárosába, egyszeriben elfelejtette minden sérelmét, olyan őszintén elámult azon, amit látott. A fenséges és érzéketlen Versailles, öregségtől már többnyire száradásnak indult vagy kidőléssel fenyegető faóriásaival Gilbert-t azzal az áhítatos mélabúval töltötte be, amely óhatatlanul úrrá lesz a rendszeres elmén, mihelyt szembekerül az emberi akarat vagy a mindenható természet roppant alkotásaival.

Ettől az élménytől, mely Gilbert számára teljességgel új volt, és amely ellen hiába berzenkedett vele született hiúsága, hősünk az első pillanatokban valósággal megnémult és megszelídült zavarában és csodálkozásában. Nyomasztó súllyal nehezedett rá nyomorúságának és alantasságának tudata. Érezte, hogy milyen szegényes az öltözéke az aranysujtásos, rendjeles uraságokéhoz képest, hogy mennyire eltörpül a svájci kapuőrök mellett, hogy milyen esetlenül csetlik-botlik otromba, vasalt cipőjében a galériák mozaikpadlóján és csiszolt, fényesített márványlapjain.

És ekkor megérezte, hogy pártfogójának támogatása nélkül soha nem viszi itt semmire. Közelebb húzódott hát hozzá, hadd lássák az ajtónállók, hogy vele jött. De később, amikor felocsúdott, és hamarosan gondolkodni kezdett, éppen azt nem tudta megbocsátani Chonnak, hogy szüksége volt rá!

Mi már tudjuk, mivel írásművünk első részében láttuk, hogy Dubarryné Versailles-ban azt a szép lakosztályt foglalta el, amelyben egykor Adélaïde hercegnő lakott. Az arany, a márvány, az illatok, a szőnyegek, a csipkék eleinte elbódították Gilbert-t, aki hajlamánál fogva kéjvágyó természet volt, és filozófussá csak elhatározása tette; megittasulva először ettől a tömérdek csodától, amely elkápráztatta értelmét, hosszabb idő múltán egyszerre csak egy sávolytapétás padlásszobában találta magát, ahol húslevest, ürüsültmaradékot és egy bögre tejszínt raktak elébe, és az inas, aki mindezt felszolgálta, fensőbbséges hangon rászólt:

- Itt maradjon!

Azzal kiment.

Ám a képnek egyetlen részlete - igaz, ez volt a legnagyszerűbb - még ekkor is igézetében tartotta Gilbert-t. Mint mondottuk, a padláson kapott szállást; de szobácskája ablakából áttekinthette a márvánnyal megtűzdelt, hatalmas parkot; látta a tavakat, elborítva azzal a zöldes réteggel, amelyet az elhanyagoltság terített rájuk, és túl a fák lombkoronáin, amelyek úgy hullámzottak, akár az óceán, megpillantotta a tarka rónaságot és a szomszédos hegyek kék körvonalát. Gilbert e pillanatban csak arra gondolt, hogy miként Franciaország legelső főurai - noha ő nem udvaronc, és nem lakáj, a származása nem olyan magas, a jelleme nem olyan alantas - Versailles-ban, azaz a király palotájában lakik.

Míg Gilbert ette szerény ebédjét, amely egyébként igen ízletes volt azokhoz képest, amiket megszokott, és csemege helyett kibámult padlásszobája ablakán, Chon - mint emlékezünk rá - bement a nővéréhez, titkon a fülébe súgta, hogy teljesítette megbízatását de Béarnnénál, majd fennhangon előadta fivérének a La Chaussée-beli fogadóban történt balvégzetű kalandját, amely, mint fentebb láttuk, nagy hűhóval indult, majd lassacskán elcsendesedett, és végül elhalt abban az örvényben, ahol oly sok, ennél fontosabb dolog is kimúlt már: a király közönyében.

Gilbert elmerült ábrándjaiban, ahogy szokott, ha olyasmit látott, ami meghaladta eszét vagy akaraterejét; ekkor üzentek érte, hogy Chon kisasszony hívatja. Fogta a kalapját, lekefélte, elnyűtt ruháját gyors oldalpillantással összemérte az inas új libériájával, majd azzal biztatva magát, hogy annak az öltözéke végtére is csak cselédruha, megindult lefelé, de közben csak úgy égett az arca szégyenében, hogy ennyire kirí a szembejövő emberek és a szeme előtt elvonuló holmik közül.

Gilbert-rel egyszerre ért le Chon is az udvarra; csakhogy ő a főlépcsőn ment le, Gilbert meg valami cselédlépcsőfélén.

Hintó várta őket. Négyüléses, alacsony, nyitott fogat volt, emlékeztetett valamelyest arra a történelmi nevezetességű hintócskára, amelyen a Napkirály egyszerre kocsikáztatta meg Montespan asszonyt, Fontanges asszonyt, sőt, gyakran a királynét is.

Chon felszállt, és az első ülésen helyezkedett el, egy nagyobb ládikával meg egy ölebbel. A két másik hely Gilbert-nek meg egy Grange úr névre hallgató számvevőfélének jutott.

Gilbert, hogy a rangjához illő helyet kapja, sietve elfoglalta a Chon mögötti ülést. A számvevő nem akadékoskodott, sőt, ügyet sem vetve az egészre, a ládika és a kutya mögött foglalt helyet.

Chon kisasszony, aki ugyanúgy érzett és gondolkozott, mint Versailles akármelyik lakója, örült, hogy kiszabadulhat a nagy palotából, és beszívhatja az erdők és rétek illatát; egyszeriben közlékennyé vált, és mihelyt kiértek a városból, félig hátrafordulva beszédbe elegyedett Gilbert-rel:

- Nos, hogy tetszik Versailles, filozófus uram?

- Nagyon szép, asszonyom; de máris itthagyjuk?

- Igen, és mindjárt otthon leszünk.

- Mármint az ön otthonában, asszonyom - jegyezte meg Gilbert olyan hangon, mint a nehezen szelídülő vadember.

- Én is úgy értettem. Bemutatom majd a nővéremnek: próbálja megnyerni a tetszését; ezen igyekeznek most Franciaország legnagyobb urai. Mit akarok mondani, Grange úr, csináltasson majd ruhát ennek a fiúnak.

Gilbert fülig vörösödött.

- Milyen ruha legyen, asszonyom? - kérdezte a számvevő. - A szokásos libéria?

Gilbert fölpattant a helyéről.

- Libéria! - háborodott fel, és gyilkos pillantást vetett a számvevőre.

- Nem. Csináltasson inkább... Majd megmondom később; van egy ötletem, de előbb szólok a nővéremnek. Csak arra ügyeljen, hogy a ruhája egyszerre készüljön el Zamore-éval.

- Úgy lesz, asszonyom.

- Ismeri Zamore-t? - kérdezte Chon Gilbert-től, akit egyre jobban megijesztett ez a párbeszéd.

- Nem, asszonyom - válaszolta -, még nem volt hozzá szerencsém.

- Ő lesz a pajtása, s hamarosan Luciennes palotagrófja. Barátkozzék meg vele; voltaképpen derék fiú az a Zamore, noha a színe nem valami bizalomgerjesztő.

Gilbert-nek már a nyelvén volt, hogy megkérdezi, milyen színű Zamore, de ekkor eszébe jutott, hogy megleckéztette Chon a kíváncsiságáért, s nehogy hasonló megrovásban legyen része, inkább lenyelte a kérdést.

- Igyekszem majd - válaszolta végül is, önérzetes mosollyal.

Megérkeztek Luciennes-be. Filozófusunk mindent látott: az újonnan vágott utat, az árnyas lankákat, az antik Rómát idéző nagy vízvezetéket, a dús lombú gesztenyefákat, végezetül pedig a szemet gyönyörködtető ligeteket és réteket, amelyek kétfelől kísérik a Maisons felé kanyargó Szajnát.

"Ez hát az a kastély - gondolta Gilbert -, amely oly tengernyi pénzébe került Franciaországnak, de Taverney báró úr szavajárása szerint!"

Vidám kutyák, sürgölődő cselédek futottak elő Chon üdvözlésére, megzavarva Gilbert emelkedett filozófiai elmélkedését.

- Megjött a nővérem? - kérdezte Chon.

- Nem, asszonyom, pedig várnak rá.

- Ugyan ki?

- A kancellár úr, a rendőrfőnök úr, d'Aiguillon herceg úr.

- Helyes! Siessenek, nyissák ki hamar a kínai szalont, elsőnek én akarok találkozni a nővéremmel; majd mondják meg neki, hogy itt vagyok, megértették? Sylvie! - szólt oda egy komornafélének, aki éppen levette a ládikát és az ölebet a hintóról -, adja oda Grange úrnak a ládikát és a Misapoufot, aztán vigye el Zamore-hoz a kis filozófusomat.

Sylvie kisasszony tekergette a nyakát, nyilván azt kereste, miféle állatról beszél Chon; de a pillantása úrnőjével egyszerre akadt meg Gilbert-en, és Chon egy hunyorítással jelezte, hogy a fiatalemberről van szó.

- Jöjjön - mondta Sylvie.

Gilbert csak ámult-bámult, míg ment a szobalány után, Chon pedig, mint a pinty, olyan fürgén tűnt el a kastély egyik oldalsó bejáratán.

Ha Chon nem beszél olyan pattogó hangon a lánnyal, Gilbert sokkal inkább hitte volna valami nagyúri dámának, mintsem szobalánynak. Ruházata szerint inkább hasonlított Andrée-ra, mint Nicole-ra; kézen fogta Gilbert-t, és kedvesen rámosolygott, mivelhogy Chon kisasszony szavai, ha vonzalmat nem is, de szeszélyes érdeklődést árultak el a jövevény iránt.

Sylvie kisasszony - ugyanis most róla beszélünk - magas termetű, szép lány volt, szeme sötétkék, fehér bőre rózsás, pompás haja aranyszőke. Finom vonalú, üde ajka, fehér foga, gömbölyű karja felébresztette a vágyat Gilbert-ben, akit könnyen rabul ejtettek az érzéki benyomások, s most kéjes borzongással emlékezett vissza azokra a Nicole emlegette mézeshetekre.

A nők hamar észreveszik az ilyesmit; Sylvie kisasszony is észrevette, és mosolyogva kérdezte meg:

- Mi a neve, uram?

- Gilbert, kisasszony - válaszolta ifjú barátunk eléggé szelíd hangon.

- Nos, Gilbert úr, akkor most ismerkedjék meg Zamore urasággal.

- A luciennes-i palotagróffal?

- A palotagróffal.

Gilbert kihúzogatta a ruhaujját, a kézelőjével megdörzsölgette a ruháját, és a zsebkendőjével megtörölgette a tenyerét. Igazság szerint, eléggé megijedt, hogy ilyen fontos személyiség előtt kell megjelennie; de nyomban eszébe jutott, hogy: "Voltaképpen derék fiú az a Zamore", és ettől megnyugodott.

Barátja volt már egy grófnénak, barátja egy vicomte-nak; most majd összebarátkozik egy palotagróffal is.

"Ejnye - tűnődött -, ki merte volna gondolni, hogy az udvarnál ilyen könnyen megy a barátkozás? Nagyon szívesek és jók itt az emberek, amint látom."

Sylvie benyitott egy előszobába, amely sokkal inkább női fogadószobának tetszett; a falmezők aranyozott réz berakásos gyöngyházból voltak. Lucullus átriumának mondta volna az ember, csakhogy az antik Rómában színarany volt a berakás.

Ebben a helyiségben, puha vánkosok közé süppedve, keresztbe vetett lábbal, egy öblös karosszékben lustálkodott és csokoládépasztillát ropogtatott Zamore uraság, akit, Gilbert-rel ellentétben, mi ismerünk már.

Az a hatás, amelyet Luciennes reménybeli palotagrófjának látványa keltett, eléggé különös módon tükröződött filozófusunk arcán.

- Ejha! - kiáltotta, miután elhűlve szemlélte egy darabig ezt a furcsa szerzetet, ugyanis most látott életében először szerecsent. - Ejha! Hát ez meg micsoda?

Zamore azonban még csak föl sem pillantva ropogtatta tovább a pasztilláit, kéjesen forgatva a szeme fehérjét.

- Ez - világosította fel Sylvie - Zamore úr.

- Ő az? - nyögte ki Gilbert döbbenten.

- Ő bizony - felelte Sylvie, és akaratlanul is elnevette magát a mulatságos jeleneten.

- A palotagróf! - folytatta Gilbert. - Ez a majompofa a luciennes-i kastély palotagrófja? Kisasszony, ön gúnyt űz velem!

Erre a megjegyzésre Zamore fölült, kivicsorítva fehér fogait.

- Zamore palotagróf - közölte -, Zamore nem majompofa.

Gilbert szeme nyugtalanul rebbent Zamore-ról Sylvie-re, majd düh lobbant fel benne, amikor látta, hogy a fiatal nő nem bír magával, és harsány nevetésben tör ki.

Zamore ellenben olyan komoly és szenvtelen maradt, mint egy indiai istenség, fekete mancsát megint beledugta a selyemzacskóba, és tovább ropogtatta a pasztilláit.

E pillanatban kinyílt az ajtó, és Grange úr lépett be, mögötte egy szabó.

- Itt van - mutatott Gilbert-re -, ennek az illetőnek lesz a ruha; vegyen mértéket róla, aszerint, amint elmagyaráztam.

Gilbert gépiesen odatartotta a karját és a vállát, miközben Sylvie a szoba túlsó felében csevegett Grange úrral, majd egyre féktelenebbül kacagott a számvevő minden szavára.

- Hát ez remek! - mondta Sylvie kisasszony. - És csúcsos süvege is lesz, mint Sganarelle-nek?

Gilbert oda sem figyelt a válaszra, nyersen eltaszította a szabót, és semmi áron nem volt hajlandó tovább alávetni magát a szertartásnak. Sganarelle-t nem ismerte, de ez a név, valamint Sylvie kisasszony nevetgélése csalhatatlanul jelezte, hogy ugyancsak mulatságos alak lehet.

- Jól van - mondta a számvevő a szabónak -, ne erőltesse; úgyis eleget tud már, nemde?

- Persze - válaszolt a szabó -; no meg, az effajta ruháknak amúgy sem árt, ha bővebbek! Majd jó bőre hagyom.

Azzal Sylvie kisasszony, a számvevő és a szabó elment, magára hagyva Gilbert-t a szerecsennel, aki tovább ropogtatta a pasztilláit, és forgatta a szeme fehérjét.

Megannyi rejtély a szegény vidékinek! Megannyi félelem, megannyi szorongás kiváltképpen a filozófusnak, aki azt látta, vagy legalábbis úgy érezte, hogy emberi méltóságát még inkább megalázzák Luciennes-ben, mint Taverneyben.

Mindamellett megpróbált szót érteni Zamore-ral; az motoszkált a fejében, hátha valami indiai herceg ez, amilyent gyakran látott ifjabb Crébillon úr regényeiben.

Hanem az indiai herceg, válaszra sem méltatva Gilbert-t, a tükrök előtt illegette magát, és úgy csodálta pompás öltözetét, mint a menyasszony az esküvői ruháját; ezután egy gurulós széken lovagolt, meghajtotta a lábával, s vagy tízszer körülügetett rajta az előszobában; a sebesség mutatta, hogy milyen alaposan kitanulmányozta ezt az elmés mulatságot.

Hirtelen csengő csilingelt. Zamore leugrott a székéről, ott hagyta, ahol leugrott róla, s az előszoba egyik ajtaján eliramodott abba az irányba, amerről a csengő szólt.

Az a sietség, amellyel az ezüstös csengőszónak engedelmeskedett, végképp meggyőzte Gilbert-t, hogy Zamore mégsem indiai herceg.

Gilbert-nek hirtelen kedve támadt, hogy Zamore nyomában ő is kimenjen azon az ajtón; ám, amint végigment a folyosón, amely egy szalonhoz vezetett, annyi kék meg vörös rendszalagos urat, annyi fennhéjázó, pimasz és nagyhangú lakájt látott, hogy jeges borzongás szánkázott az ereiben, és verítékező homlokkal menekült vissza az előszobájába.

Egy óra telt el így; Zamore nem tért vissza, Sylvie kisasszony még távol volt; Gilbert azért fohászkodott, hogy lásson már valami emberi ábrázatot, ha csak azét az undorító szabóét is, aki azt az ismeretlen, fenyegető veszedelmet készíti ellene.

Egy óra múlva újból kinyílt az az ajtó, amelyen bejött, egy lakáj jelent meg, és így szólt:

- Jöjjön!

Gilbert-t szerfölött kínosan érintette, hogy egy inasnak kellett szót fogadnia; mégis, mivel nyilvánvalóan fordulatnak kellett következnie helyzetében, és mivel bármilyen fordulat csak a javára válhatott, sietett szót fogadni.

Chon kisasszony, megszabadulván végre ügyes-bajos dolgaitól, miután tájékoztatta sógornőjét Béarnnénál tett látogatásáról, nagyon kényelmesen villásreggelizett, csinos pongyolájában, az ablak mellett, ahonnét rá lehetett látni a legközelebbi ötös facsoport akácainak és gesztenyefáinak koronájára.

Farkasétvággyal evett, és Gilbert megjegyezte, hogy a fácánragu és a szarvasgombás kocsonya tökéletesen indokolja az étvágyát.

Filozófusunk, Chon kisasszonyhoz bebocsáttatván, kereste a kisasztalkán a maga terítékét; meghívásra számított.

Chon azonban még hellyel sem kínálta.

Csak futó pillantást vetett Gilbert-re; felhajtott egy pohárka topázszínű bort, aztán megkérdezte:

- Nos, kedves doktorom, mire jutott Zamore-ral?

- Hogy mire jutottam? - kérdezte Gilbert.

- Na igen; remélem, összebarátkoztak.

- Már hogy a csudába barátkozhattam volna össze ezzel a vadszamárral? Beszélni se tud, ha meg szólnak hozzá, csak a szemét forgatja és vicsorog.

- Ön ijesztget - mondta Chon, de nem hagyta abba a táplálkozást, és arckifejezése meghazudtolta szavait -; hát ilyen nehezen barátkozik?

- A barátság feltétele az egyenlőség, kisasszony.

- Szép szentencia! - jegyezte meg Chon. - Tehát úgy gondolta, hogy ön nem egyenlő Zamore-ral?

- Inkább úgy gondoltam - vágott vissza Gilbert -, hogy ő nem egyenlő velem.

- Igazán aranyos! - mondta Chon csak úgy magának.

Aztán ismét Gilbert-hez fordult, és feltűnt neki csökönyös arckifejezése.

- Azt mondta tehát, kedves doktor, hogy nehezen nyitja meg a szívét?

- Nagyon nehezen, asszonyom.

- Tehát csalódtam volna, amikor azt hittem, hogy a barátai közé számít, s méghozzá a jó barátai közé?

- Személy szerint vonzalmat érzek ön iránt, asszonyom - közölte nyersen Gilbert. - Csakhogy...

- Ó! Köszönet ezért a nagy erőlködésért; igazán hízelgő! És mennyi idő kell hozzá, tiszteletlen nagyuram, hogy elnyerje valaki a kegyes jóindulatát?

- Sok idő, asszonyom; sőt, vannak, akik hiába erőlködnek, nem nyerik el soha.

- Ó, most már értem, miért hagyta ott egyik napról a másikra de Taverney báró házát, miután tizennyolc esztendeig élt benne. Taverneyéknek nem volt olyan szerencséjük, hogy elnyerték volna a jóindulatát. Igazam van, ugye?

Gilbert elvörösödött.

- Ejnye, hát nem válaszol? - nógatta Chon.

- Mit mondhatnék, asszonyom, hacsak azt nem, hogy a barátságot és a bizalmat ki kell érdemelni.

- Ejha! Eszerint, úgy látszik, a Taverney ház lakói nem érdemelték ki sem a barátságát, sem a bizalmát.

- Nem valamennyien, asszonyom.

- És mit vétettek önnek azok, akik, balvégzetükre, nem nyerték el a tetszését?

- Nem vagyok siránkozó fajta, asszonyom - jelentette ki önérzetesen Gilbert.

- Ejnye, ejnye - mondta Chon -, látom már, hogy Gilbert úr engem sem fogad bizalmába. Pedig nem a szándék hiányzik belőlem bizalma megnyerésére; csupán az eszközök ismeretének vagyok híjával.

Gilbert az ajkába harapott.

- Egyszóval, ezek a Taverneyék nem tudtak kedvére tenni - összegezte Chon olyan kíváncsian, hogy Gilbert megérezte a hátsó szándékot. - Árulja már el, tulajdonképpen mit csinált ott náluk?

Gilbert zavarba jött egy kissé, mivel maga sem igen tudta, hogy mit is csinált Taverneyben.

- Én, asszonyom - mondta - ...én a bizalmi emberük voltam.

E kijelentésre, amelyet Gilbert a rá jellemző filozofikus egykedvűséggel tett, Chon harsogó nevetésben tört ki, hátravetette magát a székében, úgy kacagott.

- Kételkedik benne? - morcolta a szemöldökét Gilbert.

- Ments'Isten! Hanem, tudja, kedves barátom, ön fölöttébb érzékeny, semmit nem mondhat önnek az ember. Én csak azt kérdeztem, miféle emberek ezek a Taverneyék. Nem bántani akartam, sőt, inkább segíteni, hogy bosszút álljon.

- Én nem szoktam bosszút állni, asszonyom, vagy ha mégis, hát magam teszem.

- Nagyon helyes; csakhogy nekünk is van panaszunk Taverneyékre; és mivel önnek is van rájuk panasza, sőt talán több is, természetesen szövetségesek vagyunk.

- Téved, asszonyom; az én bosszúmnak semmi, de semmi köze az önökéhez, mivel ön Taverneyékről csak úgy általában beszél, az én érzéseim viszont más-más árnyalatúak mindegyikükkel szemben.

- És példának okáért, Philippe de Taverney urat sötéten vagy halványan árnyalja?

- Philippe úrral semmi bajom. Philippe úr se jót, se rosszat nem tett nekem. Nem szeretem, nem is gyűlölöm; számomra teljesen közömbös.

- Eszerint nem is tenne tanúvallomást a király vagy de Choiseul úr előtt Philippe de Taverney úr ellen?

- Milyen ügyben?

- A fivéremmel vívott párbaja ügyében.

- Elmondanám, amit tudok, asszonyom, ha tanúnak idéznének.

- És mit tud?

- Az igazságot.

- Hadd hallom, mit nevez igazságnak? Ez nagyon tág fogalom.

- Nem az annak, aki meg tudja különböztetni a jót a rossztól, a helyest a helytelentől.

- Értem; a jó... az Philippe de Taverney úr; a rossz... az Dubarry vicomte úr.

- Így van, asszonyom, véleményem szerint, vagy legalábbis a lelkiismeretem szerint.

- És én ezt az embert szedtem fel az úton! - fakadt ki Chon elkeseredve. - Így hálálja meg, hogy nekem köszönheti az életét!

- Azaz, önnek köszönheti, asszonyom, hogy elkerülte a halált.

- Az egyre megy.

- Ellenkezőleg, az nagyon nagy különbség.

- Hogyhogy?

- Az életemet nem önnek köszönhetem; ön csak megakadályozta, hogy a lovai kioltsák az életemet, s még ezt sem ön tette, hanem a postakocsis.

Chon rámeredt erre a kis okoskodóra, aki ily kevéssé volt hajlandó alkudozni a fogalmakkal.

- Valamicskével több kedvességet vártam volna - mondta mézédes hangon s nyájas mosollyal - attól az útitárstól, aki kocsikázás közben olyan ügyesen fölfedezte a karomat a vánkos alatt, és a lábamat a térdén.

Chon nyájassága és bizalmaskodása olyan kihívó volt, hogy Gilbert nyomban elfeledte Zamore-t, a szabót s a villásreggelit, amelyre elmulasztották meghívni.

- Jól van, most megint olyan kedves, mint volt - mondta Chon, megsimogatva Gilbert állát. - Tanúskodik Philippe de Taverney úr ellen, ugye?

- Azt már nem, asszonyom! - jelentette ki Gilbert. - Soha!

- És miért nem, maga vasfejű?

- Mert Jean vicomte úrnak nem volt igaza.

- És miben nem volt igaza, ha szabad tudnom?

- Abban, hogy sértegette a trónörökösnét. Ezzel szemben Philippe de Taverney úr...

- Nos?

- ...helyesen tette, hogy a védelmére kelt.

- Úgy, szóval a trónörökösné pártján állunk?

- Nem, hanem az igazságén.

- Maga megbolondult, Gilbert! Fogja be a száját! Meg ne hallják a kastélyban, hogy efféléket beszél!

- Akkor mentsen fel a válasz alól, ha kérdez.

- Beszéljünk inkább másról.

Gilbert, beleegyezése jeléül, meghajolt.

- Mondja csak, fiacskám - kérdezte a fiatal nő meglehetősen érdes hangon -, mihez akar itt fogni, ha nem kedvelteti meg magát?

- Úgy kedveltessem meg magam, hogy hamisan esküszöm?

- Honnan veszi ezeket a nagy szavakat?

- Abból a minden emberrel közös jogomból, hogy híven kövessem a lelkiismeret szavát.

- Ugyan már! - mondta Chon -, a felelősség azé az úré, akit szolgál az ember.

- Nekem nincsen uram - dörmögte Gilbert.

- És ha így folytatja, kis fajankó - mondta Chon, lustán kinyújtóztatva szép testét -, hölgye sem lesz soha életében. És most megismétlem a kérdésemet, feleljen rá egyértelműen: mihez akar itt kezdeni?

- Azt hittem, nem kell okvetlenül megkedveltetnem magam, ha hasznos is lehetek.

- Téved: hasznos ember annyi van, mint égen a csillag, már unjuk őket.

- Akkor pedig elmegyek.

- Elmegy?

- El én! Nem én kéredzkedtem ide, ugyebár? Tehát szabad vagyok.

- Szabad! - fortyant fel Chon, dühbe gurulva ekkora makacsság láttán, amilyennel még nem találkozott. - Azt már nem!

Gilbert arca eltorzult.

- Jó, jó - mondta a fiatal nő, aki vitapartnerének összehúzott szemöldökén látta, hogy nem egykönnyen mond le a szabadságáról. - Kössünk békét!... Maga csinos fiú, nagyon erényes, és ez jó mulatság lesz, ha másért nem, hát pusztán a környezetünkkel való ellentét miatt is. Csak tartsa meg igazságszeretetét.

- Persze hogy megtartom - mondta Gilbert.

- Igen, de kétféleképp értjük a dolgot. Én azt mondom, hogy tartsa meg magának, és ne űzzön kultuszt vele Trianon folyosóin és Versailles előcsarnokaiban.

- Hm! - hümmögött Gilbert.

- Csak semmi hümmögés! Nem olyan tudós ön még, kis filozófusom, hogy ne tanulhatna sok mindent egy nőtől; és különben is, az első számú alapelv: a hallgatás még nem hazugság; ezt jól jegyezze meg.

- És ha kérdeznek?

- Ki kérdezné? Megkergült, barátocskám? Atya Isten! Ki a csuda törődnék önnel, rajtam kívül? Még nem alapított iskolát, legalábbis azt hiszem, filozófus uram. A magafajta csodabogár még ritkaság errefelé. Nagy utat kell megjárni, sok bozótot megkutatni, míg párjára lel az ember. Ön velem marad, és négy napba sem telik, hogy tökéletes udvaronccá váljék.

- Ezt kétlem - felelte dölyfösen Gilbert.

Chon vállat vont.

Gilbert elmosolyodott.

- Hagyjuk - mondta Chon -; különben is csak három személy tetszését kell megnyernie.

- Ki az a három személy?

- A király, a nővérem és én.

- És mit kell tennem ennek érdekében?

- Látta Zamore-t? - kérdezte a fiatal nő, kitérve az egyenes válasz elől.

- Azt a szerecsent? kérdezte Gilbert mély megvetéssel.

- Igen, azt a szerecsent.

- Mi közöm lehet hozzá nekem?

- Iparkodjék, hogy olyan gazdag legyen ön is, barátocskám. Ez a szerecsen kétezer frank évjáradékot húz a királyi kincstárból. Most nevezik ki Luciennes palotagrófjává, s akik eddig nevettek húsos ajkán és fekete színén, azok ezentúl uramnak, sőt, nagyméltóságú uramnak fogják szólítani.

- Én ugyan nem, asszonyom - tiltakozott Gilbert.

- Ej, ej! - mondta Chon -, eddig azt hittem, a filozófusok legelső szabálya, hogy minden ember egyenlő.

- Éppen ezért nem fogom megméltóságolni Zamore-t.

Chont saját fegyverével szorították sarokba. Most ő harapott az ajkába.

- Hát nincsen becsvágy önben? - kérdezte.

- Már hogyne volna! - válaszolta Gilbert felvillanó szemmel. - Nagyon is van!

- S ha jól emlékszem, az volt a vágya, hogy orvosdoktor legyen, nemde?

- Nincs szebb hivatás, mint hogy az ember segítsen felebarátain.

- Nahát akkor! Álma megvalósul.

- Hogyan?

- Orvos lesz, méghozzá a király orvosa.

- Orvos, én? - kiáltott fel Gilbert -, hiszen az orvostudománynak még az ábécéjét sem ismerem!... Asszonyom, ön gúnyt űz belőlem.

- Ej, és Zamore talán tudja, mi az a kapurostély, a talprés, a sáncárokfal? Nem tudja, sejtelme sincs róla, és nem is törődik vele. És mégis ő lesz a luciennes-i kastély palotagrófja, a címhez járó összes kiváltságokkal.

- Értem én, értem már - mondta keserűn Gilbert -, csak egy bohócuk van, és keveslik. Unatkozik a király; két bohóc kell neki.

- Na tessék! - kiáltotta Chon -, most meg felhúzza az orrát. Bár, az igazat megvallva, olyan remekül elcsúfítja magát, barátocskám, hogy öröm nézni! Várjon még ezekkel a fintorgásokkal, míg fején nincs a paróka, azon meg a csúcsos süveg; azzal már nem csúf lesz, hanem mulatságos.

Gilbert másodszor is összevonta a szemöldökét.

- Igazán - mondta Chon -, miért is ne fogadná el a királyi orvos címét? Hiszen de Tresmes herceg úr azért eseng, hogy kinevezzék a nővérem udvari majmának.

Gilbert nem válaszolt. Chon azt gondolta, hogy: "a hallgatás beleegyezés", amint a szólásmondás tartja.

- Annak bizonyítékául, hogy máris kegyükbe fogadták, nem kell majd a szolgákkal étkeznie.

- Ó, igazán köszönöm, asszonyom - mondta Gilbert.

- Már kiadtam rá az utasítást.

- És hol fogok enni?

- Zamore asztalánál.

- Én?

- Ön hát; a palotagróf és a király orvosa igazán megoszthatja asztalát. Akár mindjárt meg is ebédelhet vele, ha akar.

- Nem vagyok éhes - utasította el gorombán Gilbert.

- Nagyon jól van - mondta Chon higgadtan -; most nem éhes, de majd megjön az étvágya estére.

Gilbert a fejét rázta.

- Ha nem estére, akkor holnapra, holnaputánra. Ó, majd adja ön alább is, lázongó uracskám, s ha nagyon sok galibát okozna, ott van az apródok mestere, majd az móresra tanítja.

Gilbert megborzongott és elhalványodott.

- Most pedig menjen Zamore méltóságos úrhoz - szólt rá Chon ridegen -; nem lesz semmi baja; a konyha kitűnő; de vigyázzon, ne legyen hálátlan, mert különben megtanítják a háládatosságra.

Gilbert leszegte a fejét.

Mindig így tett, amikor válasz helyett cselekvésre szánta el magát.

Az inas, aki idáig kísérte, az ajtó előtt várta. Most egy kis ebédlőbe vezette Gilbert-t, annak az előszobának a szomszédságába, ahová először vitték. Zamore már asztalnál ült.

Gilbert leült mellé, de arra nem kényszeríthették, hogy egyék is.

Hármat ütött az óra; Dubarryné indult Párizsba. Chon, akinek később követnie kellett, kiadta az ordrét, hogyan szelídítsék meg a vademberét. Tömjék édességgel, ha barátságos arcot vág; szidják le, és csukják be egy órára, ha tovább is makacskodik.

Négy órakor bevitték Gilbert szobájába a botcsinálta doktor teljes kelléktárát: csúcsos süveg, paróka, fekete zeke, azonos színű palást. Széles gallért, pálcát, vastag könyvet is adtak hozzá.

A lakáj, aki bevitte ezt a sok ócskaságot, sorra mutogatta neki a holmikat; Gilbert semmilyen ellenállási szándékot nem tanúsított.

A lakáj nyomán Grange úr is bement a szobába, és elmagyarázta, miként kell felölteni az egyes ruhadarabokat; Gilbert békésen végighallgatta Grange úr magyarázatát.

- Én úgy tudtam - jegyezte meg mindössze Gilbert -, hogy az orvosok régente írószerszámot és papírtekercset is hordtak magukkal.

- Szent igaz! - hagyta helyben Grange úr. - Kerítsenek neki egy hosszú írószertokot, hadd akassza az övére.

- Tollat és papírt is bele - fűzte hozzá Gilbert. - Azt akarom, hogy a jelmez tökéletes legyen.

Az inas elsietett, hogy teljesítse a kapott parancsot. Egyúttal meghagyták neki, hogy jelentse Chon kisasszonynak Gilbert csodálatos engedékenységét.

Chon kisasszony odavolt örömében, s átadott neki egy kis erszényt nyolc tallérral, hogy a tintatartóval együtt azt is akasszák annak a mintaorvosnak az övére.

- Köszönöm - mondta Gilbert, amikor mindent megkapott. - Most pedig hagyjanak magamra, hogy felöltözzem!

- Csak igyekezzék - biztatta Grange úr -, hogy a kisasszony még láthassa, mielőtt Párizsba indul.

- Félóra - mondta Gilbert -, csak egy félórát kérek.

- Akár háromnegyedet is, doktor úr, ha kell - mondta a számvevő, s olyan gondosan rázárta az ajtót Gilbert-re, mintha a pénzes szekrényét csukta volna be.

Gilbert lábujjhegyen az ajtóhoz lopakodott, addig fülelt, míg a léptek el nem távolodtak, aztán az ablakhoz osont, amely a tizennyolc láb mélyen lévő teraszra nézett. A terasz finom homokkal volt felhintve, terebélyes fák szegélyezték, lombjuk árnyékot vetett az erkélyekre.

Gilbert három darabba hasította hosszú palástját, a darabokat összekötötte, az asztalra tette a süveget, a süveg mellé az erszényt, és ezt írta:

Asszonyom!

A szabadság a legnagyobb kincs. A: ember legszentebb kötelessége, hogy megőrizze. Ön hatalmaskodik velem, én függetlenítem magam.

Gilbert

Gilbert összehajtogatta a levelet, ráírta Chon kisasszony címét, a tizenkét lábnyi vásznat az ablakrácshoz kötötte, kicsúszott a rudak között, akár egy sikló, amikor a kötél végére ért, élete kockáztatásával leugrott a teraszra, azután, az ugrástól még egy kissé kábultan, odafutott a fákhoz, fölkapaszkodott az ágakra, mókusügyességgel kúszott le a lombok alatt, földet ért, s nyaka közé szedve a lábát, eltűnt a ville-d'avrayi erdők irányában.

Amikor egy félóra múlva érte mentek, már árkon-bokron túl volt.

Gilbert nem akart az országúton menni, attól tartva, hogy üldözik; ligetről ligetre lopózva, egy nagyobb erdőbe ért, ahol végre megállapodott. Mintegy másfél mérföldet tehetett meg háromnegyed óra alatt.

A szökevény mindenfelé körülkémlelt: teljesen egyedül volt. Ez a magány visszaadta a bátorságát. Megpróbált közelebb kerülni ahhoz az úthoz, amelynek, számítása szerint, Párizsba kellett vezetnie.

Meglátva azonban, hogy Roquencourt faluból lovakat indítanak útnak a narancsszín ruhás lovászok, úgy megrémült, hogy nyomban kigyógyult az országutakkal való kacérkodás vágyából, és újból bevette magát az erdőbe.

"Maradjunk a gesztenyefák árnyékában - mondta magában Gilbert. - Ha keresnek valahol, csak az országúton. Ma éjjel, fától fáig, keresztúttól keresztútig lopózva, megközelítem Párizst. Azt mondják, Párizs nagy; én kicsi vagyok, ott nyomom vesztik."

Megtetszett neki ez az ötlet, annál is inkább, mivel az idő szép volt, az erdő árnyas, a föld mohos. A tikkasztó és el-eltünedező nap, mely már lebukóban volt a marlyi dombok mögött, felmelegítette a növényeket, és a földből előcsalta azt a kellemes tavasszagot, amelyben a virágillat elvegyül a növények szagával.

A napnak ezen az óráján szelídebben és puhábban ereszkedik alá a csönd az elhomályosuló égboltról, ezen az órán a virágok bezáruló kelyhe elrejti a szendergő rovarokat. Az aranyos színű dongók visszaszállnak menedékükbe, a tölgyek odvába, a madarak némán surrannak a lombok között, csak szárnyuk sebes suhanása hallik; csupán a rigó messze hangzó füttye és a vörösbegy félénk csivogása töri meg a némaságot.

Gilbert otthonos volt az erdőben; ismerte zajait, ismerte csendjeit. Most sem tétovázott sokáig, s nem táplálván magában gyermeteg ijedelmeket, leheveredett a hangafűbe, amelyben imitt-amott még tarkállottak a rozsdás őszi falevelek.

Sőt, nyugtalanság helyett, mérhetetlen öröm töltötte el. Élvezettel szívta magába a szabad és tiszta levegőt; érezte, hogy sztoikushoz méltón, ismét úrrá lett az emberi gyöngeségeknek állított kelepcéken. Mit számít, hogy nincs kenyere, nincs pénze, nincs fedele? Nem maradt-e meg drága szabadsága? Nem rendelkezik-e önmagával teljesen és korlátlanul?

Kinyújtózott hát egy terebélyes gesztenyefa tövében, mely puha fekhelyet kínált neki két vastag, mohos gyökér között, s addig nézte a mosolygó eget a feje fölött, míg el nem aludt.

Madárdalra ébredt; még alig pitymallott. Felkönyökölt, könyökét megnyomta a kemény fagyökér; a kékes derengésben elmosódottan látta a hármas útelágazást, a harmat áztatta ösvényeken át-átfutott egy-egy lógó fülű nyúl, az acélos inú, vékony lábú dámvad pedig kíváncsian állt meg egy fasor közepén, megnézte azt az ismeretlen valamit ott a fa tövében, majd tanácsosabbnak látta gyorsan odébbállni.

Gilbert föltápászkodott, s csak ekkor érezte, hogy éhes; mint emlékszünk rá, előző nap nem volt hajlandó Zamore-ral ebédelni, úgyhogy a versailles-i padlásszobában elköltött villásreggelije óta egy falatot sem evett. Az erdő bolthajtásai alatt úgy érezte magát Gilbert, Lotaringia és Champagne erdeinek merész vándora, mintha megint Taverney ligeteit vagy Pierrefitte bozótját járná, ahol a hajnal ébresztette fel egy-egy éjszakai vadles után, amelyre Andrée kedvéért vállalkozott.

Csakhogy ott mindig akadt a közelben fogoly, amelyet elárult hívogató hangja, vagy fácán, amelyet felnyársalt egy hegyes ág, itt azonban csak a kalapját látta maga mellett, s azt is kegyetlenül megviselte az út, és eláztatta a hajnali harmat.

Nem álmodott tehát, miként az első percben hitte, amikor felébredt. Versailles és Luciennes valóság volt, az elsőbe való diadalmas bevonulásától a másodikból való vad meneküléséig.

Mind erősebb, s következésképpen mind kínzóbb éhsége azután végképp ráébresztette a valóságra.

Ösztönösen körülnézett, kereste az ízletes szedret, kökényt, az otthoni erdőkből ismert ropogós gyökereket, amelyeknek az íze, noha fanyarabb a répáénál, mégis felüdíti a favágókat, akik reggelenként, szerszámaikat a vállukra vetve, kiballagnak az erdőirtásra.

De azt nem is számítva, hogy e gyümölcsöknek még nem volt itt az ideje, Gilbert csak kőrisfát, szilfát, gesztenyét meg homokkedvelő makkfákat látott, ahogy körülnézett.

- Sebaj - biztatta magát -, megyek egyenest Párizsba. Három-négy mérföldnyire lehetek, ötre legföljebb, az két óra gyalogút. Mit számít, hogy két órával többet szenved az ember, ha biztos benne, hogy aztán nem szenved tovább! Párizsban mindenkinek jut kenyér, és látván, hogy becsületes és dolgos fiatalember vagyok, az első mesterember, akivel összeakadok, nem fogja megtagadni munka ellenében a kenyeret.

Párizsban mindennap megkeresem a másnapi kenyérre valót: mi kell több ennél? Semmi, feltéve, hogy az a másnap gyarapít, felemel és közelebb visz a... célhoz, amelyet magam elé tűztem.

Gilbert meggyorsította lépteit; ki akart jutni az országúira, de teljesen elvesztette az irányt. Taverneyben és a környező erdőkben tudta, merre van kelet és nyugat; minden napsugár mutatta neki az órát és az utat. Éjszaka minden csillag, noha Venus, Saturnus vagy Plutó néven nem ismerte őket, a kalauza volt. Ám ebben az új világban éppoly kevéssé ismerte a dolgokat, mint az embereket, és vaktában tapogatózva kellett keresgélnie közöttük az utat.

"Szerencsére - gondolta Gilbert - láttam jelzőpóznákat, azokon fel vannak tüntetve az utak."

Elment a keresztútig, ahol az útjelző póznákat látta.

Csakugyan volt ott három is: az egyik a Sárga Mocsárhoz, a másik a Pacsirtamezőre, a harmadik a Sóslyukhoz mutatta az irányt.

Gilbert nem sokra ment vele; három óra hosszat bolyongott, de nem talált ki az erdőből, végül visszajutott ugyanoda, ahonnan elindult.

Homlokáról szakadt a veríték, kabátját és mellényét hússzor is ledobta, hogy felmásszon egy-egy óriás gesztenyefára; de a fa tetejéről mindig csak Versailles-t látta, hol jobbkézről, hol balról: mintha a végzet újra meg újra visszalökte volna Versailles-ba.

A dühtől félőrülten, nem merve kilépni az országúira, mivel azt hitte, hogy egész Luciennes a sarkában van, egyre az erdők közepén kódorgott, de végül csak elhagyta Viroflayt, majd Chaville-t, aztán Sèvres-t.

A meudoni kastélyban fél hatot ütött az óra, amikor Gilbert a kapucinusok kolostorához ért, amely Bellevue és az ipartelep között épült; itt fölkapaszkodott egy feszületre, kockáztatva, hogy összetöri, őt meg, miként Sirvent, bírósági végzéssel kerékbe töretik, s megpillantotta a Szajnát, a városkát és a városszéli házak füstjét.

De a Szajna mentén, átszelve a városkát, éppen a házak előtt vitt el a versailles-i országút, amelyet jó okkal igyekezett elkerülni.

Gilbert fáradtsága és éhsége megszűnt egy pillanatra. A távolban házrengeteget pillantott meg, elmosódva a reggeli párában; Párizsnak gondolta, futva elindult arrafelé, s csak akkor állt meg, amikor már nem bírta szusszal.

A meudoni erdő közepén volt, Fleury és Plessis-Piquet között.

- Rajta, rajta - biztatta magát, körülpillantva -, csak semmi álszemérem. Biztosan találkozom majd valami munkásfélével, aki hóna alatt egy nagy cipóval megy reggel munkába. Megszólítom majd: "Az emberek testvérek, ennélfogva kötelesek segíteni egymást. Magának itt több kenyere van, mint amennyit reggelire, sőt, egész nap megeszik, én viszont éhen halok." Ő erre ideadja cipója felét.

Az éhség fokozta Gilbert bölcselkedő hajlamát. Filozófusunk tovább szövögette elmélkedéseit.

- Igaz is - mondta -, vajon nem közös kincsünk-e minden itt a földön? Isten, minden dolgok örök forrása, vajon ennek vagy annak az embernek adta-e a levegőt, amely termékennyé teszi a földet, vagy a földet, amely gyümölcsöt terem? Nem; csakhogy sokan visszaélnek hatalmukkal; ámde az Úr előtt, miként a filozófus előtt, mindenki nincstelen; bármink van, az Úrtól kaptuk.

Gilbert, természetes eszével, csupán összefoglalta a kornak ezeket a kósza és bizonytalan eszméit, amelyek úgyszólván a levegőben lógtak, vagy elhúztak az emberek feje fölött, akár az egy pont felé hajtott fellegek, melyek összetorlódva förgeteggé válnak.

- Néhány ember - tűnődött tovább Gilbert, miközben folytatta útját -, néhány ember erőszakkal kisajátítja azt, ami mindenkié.

Akkor pedig ezektől erőszakkal el is lehet venni azt, amiben csak osztozni van joguk. Ha a testvérem, akinek több a kenyere a kelleténél, megtagad tőlem egy falas kenyeret, akkor... nos!, akkor erőszakkal elveszem tőle, követvén az állatvilág törvényét, amely a józan ész és a méltányosság forrása, mivel a természetes szükségletből fakad. Hacsak, persze, így nem szól a testvérem: "Az a rész, amelyet követelsz, a feleségemé és a gyermekeimé"; vagy: "Én vagyok az erősebb, és én eszem meg ezt a kenyeret, ha tetszik neked, ha nem."

Gilbert olyan hangulatban leledzett, mint a kiéhezett farkas, amikor egy erdei tisztásra ért, amelynek a közepét náddal és tündérrózsával körített, vörhenyes vizű pocsolya foglalta el.

A füves lejtőn, amely a hosszú lábú rovarok fodrozta víz színéig ereszkedett alá, türkizkék nefelejcsszőnyeg ragyogott.

A kép hátterét, pontosabban szólva, a kerületét képező gyűrűt vastag törzsű rezgő nyárfák sorfala alkotta; az uralkodó fák ezüstös törzsei között szabadon maradt részekbe égerfák bokros lombjai nyomakodtak be.

Hat fasor vezetett erre a keresztútszerű helyre: kettő mintha egyenest a napnak tartott volna, mely megaranyozta a távoli fák koronáját; a négy másik meg sugarasan futott szét, mint a csillagok fénye, majd elveszett az erdő kékes homályában.

Ez a lombcsarnokszerű térség üdébbnek és virágzóbbnak tetszett, mint bármely más hely az erdőben.

Gilbert az egyik árnyas fasoron át érkezett.

Tekintete végigfutott a távoli szemhatáron, amelyet az imént festettünk le, majd körülpillantott, és egy mélyedés félhomályában legelőször is egy kidőlt fa törzsén akadt meg a szeme: egy szürke parókás, szelíd és finom arcú férfi ült ott, barna posztóruhát, hasonló nadrágot, bordázott, szürke pikémellényt viselt; szürke pamutharisnyája megfeszült eléggé szépen ívelt, izmos lábszárán; csatos félcipője itt-ott poros volt még, de a hegyét már lemosta a hajnali harmat.

Mellette, a kidőlt fa törzsén, zöldre mázolt nyitott ládika volt, teletömve frissen szedett növényekkel. A férfi magyalfa botot tartott a két lába között, a bot, amelynek gömbölyű feje csillogott az árnyékban, két hüvelyk széles és három hüvelyk hosszú kis kapában végződött.

Gilbert egyetlen szempillantással felfogta az imént leírt részleteket; ámde mindenekelőtt azt a kenyeret látta meg, amelyből az aggastyán le-letört egy-egy darabkát, hogy elmajszolgassa, testvériesen megosztozva a pintyekkel és a sármányokkal, amelyek tisztes távolból sandítottak az áhított zsákmányra, s nyomban rácsaptak, mihelyt odaszórta nekik, majd fölrebbentek, s vidáman csivitelve eltűntek a sűrű lombok közt.

Az aggastyán szelíd, egyszersmind élénk pillantással nézte őket, bele-belenyúlva egy tarka kockás kendőbe, amelyből kivett egy-egy szem cseresznyét, s élvezettel eszegette két falás kenyér közt.

- Remek! Ez az én emberem - mondta Gilbert, széthajtva az ágakat, s néhány lépést téve a magányos öreg felé, aki felocsúdott ábrándozásából.

Ám Gilbert még harmadát sem tette meg az útnak, amikor, meglátva a férfi szelíd és békés arckifejezését, megállt és levette a kalapját.

Ekkorra már az aggastyán is észrevette, hogy nincsen egyedül, s futó pillantást vetett ruhájára és köpönyegére.

Azt begombolta, emezt összehúzta magán.

Gilbert elszánta magát, és egészen közel ment. Kinyitotta a száját, majd meg becsukta, nem bírt kinyögni egy szót sem. Elhatározása megingott; úgy érezte, alamizsnát kér, nem pedig jogos követelését adja elő.

Az aggastyán észrevette tétovázását; szemlátomást még jól is esett neki.

- Mondani akar valamit, barátom? - kérdezte mosolyogva; letéve kenyerét a fatörzsre.

- Igen, uram - válaszolta Gilbert.

- Mit kíván?

- Azt látom, uram, hogy ön a madaraknak veti a kenyerét, holott meg van írva, hogy az Úr táplálja őket.

- Az bizonyos, hogy táplálja őket, fiatal barátom - válaszolta az idegen -; de az emberek kezét is eszközül használja erre a célra. Ha szemrehányásnak szánta megjegyzését, hát tévedett, mivel az odavetett kenyér sem a néptelen erdőben, sem a forgalmas utcán nem megy veszendőbe. Itt felcsipegetik a madarak; ott fölszedik a szegények.

- Nos, uram - mondta Gilbert, akit különösképpen meghatott az aggastyán tisztán csengő és szelíd hangja -, igaz ugyan, hogy itt az erdőben vagyunk, én azonban mégis tudok valakit, aki a madarak elől is felszedegetné az ön kenyerét.

- Ön lenne az, barátom? - kiáltott fel az aggastyán. - Talán csak nem éhes?

- De igen, uram, iszonyatosan, higgye meg, és ha megengedi...

Az aggastyán nyomban a kenyérért nyúlt, segíteni kész együttérzéssel. Aztán hirtelen meggondolta magát, és Gilbert-re szegezte élénk, egyszersmind kutató tekintetét.

Gilbert valóban nem látszott olyan ágrólszakadt éhenkórásznak, hogy az elgondolkodás ne lett volna indokolt; öltözete tiszta volt, még ha imitt-amott földes is egy kicsit. Inge fehér volt, mivel az előző napon, Versailles-ban, tisztát vett ki a csomagjából, noha a nedvességtől meggyűrődött; látszott, hogy Gilbert az erdőben éjszakázott.

Mindezen felül pedig, fehér és finom keze inkább vallott kósza ábrándokra, semmint testi munkára.

Gilbert-ből nem hiányzott a megérzés képessége, felfogta az idegen bizalmatlankodását és tétovázását, és sietett elejét venni a találgatásnak, amely - tudta - nem válhat javára.

- Megéhezik az ember, uram, ha fél napig nem eszik - mondta -, én pedig már idestova egy napja nem ettem.

Az ifjú izgatott tekintete, remegő hangja, sápadt arca elárulta, hogy igazat beszél.

Az aggastyán nem tétovázott, jobban mondva, nem aggályoskodott tovább. A kenyérrel együtt odanyújtotta a kendőt is, amelyből cseresznyézett az imént.

- Köszönöm, uram - mondta Gilbert, szelíden elhárítva a kendőt -, köszönöm, csak kenyeret kérek, beérem vele.

Kettétörte a kenyeret, a felét megtartotta, a másikat visszaadta, aztán letelepedett a fűbe, háromlépésnyire az öregembertől, aki növekvő csodálkozással szemlélte.

A táplálkozás nem tartott sokáig. A kenyér kevés volt, Gilbert étvágya meg nagy. Az aggastyán nem faggatta tovább; szótlanul figyelte, de csak lopva, mialatt, legalábbis látszólag, aprólékos figyelemmel nézegette a ládikájában levő növényeket és virágokat, amelyek a bádogfedél fölé emelték illatos fejüket, mintha levegőzni akarnának.

Látva azonban, hogy Gilbert odamegy a pocsolyához, rákiáltott:

- Ne igyék abból a vízből, fiatalember; megfertőzték a tavaly elpusztult növények rothadt maradványai s a víz felszínén úszkáló békalárvák. Egyék inkább pár szem cseresznyét, ugyanúgy oltja a szomját, mint a víz. Vegyen belőle, meghívom, mivel látom, hogy nem tolakodó fajta.

- Az már igaz, uram, hogy nem kenyerem a tolakodás, sőt, ellenkezőleg, semmitől sem irtózom annyira, mint hogy terhére legyek valakinek. Ezt nemrégiben még Versailles-ban is megmutattam.

- Ó! Ön Versailles-ból jön? - kérdezte az idegen Gilbert-re pillantva.

- Onnét, uram - felelte a fiatalember.

- Gazdag város; nagyon szegény vagy nagyon rátarti lehet az, aki ott éhen hal.

- Rám mindkettő áll, uram.

- Összekülönbözött a gazdájával? - kérdezte bátortalanul az idegen, tovább figyelve Gilbert-t azzal a fürkésző pillantásával, miközben növényeit rendezgette a ládikájában.

- Nekem nincsen gazdám, uram.

- Fennhéjázó válasz, fiatal barátom - mondta az idegen, feltéve a kalapját.

- Pedig úgy van, ahogy mondom.

- Nem úgy van, fiatal barátom; itt a földön mindenkinek van gazdája, és csak rosszul értelmezett önérzetből mondhatja valaki, hogy: "nekem nincsen gazdám."

- Miért?

- Édes Istenem! Öregek, fiatalok egyaránt egy felsőbb hatalom törvényének engedelmeskedünk. Van, akit emberek kormányoznak, van, akit eszmék, és nem mindig azok a hatalmasságok a legszigorúbbak, amelyek emberhangon parancsolnak, vagy emberkézzel sújtanak le.

- Jól van - mondta Gilbert -; eszerint engem eszmék kormányoznak, ezt elismerem. Gondolkodó szellem csak eszméket vallhat szégyenkezés nélkül urának.

- És ön milyen eszméket vall? Hadd hallom! Ahhoz még nagyon fiatalnak látszik, barátom, hogy kikristályosodott eszméi legyenek!

- Uram, én tudom, hogy az emberek testvérek, s hogy születésekor minden ember kötelezettségeket vállal testvéreivel szemben. Tudom, hogy Isten megajándékozott bizonyos értékekkel, még ha csekélyekkel is, és mivelhogy elismerem mások értékeit, joggal követelem meg másoktól, hogy ők is ismerjék el az enyéimet, persze csak akkor, ha nem vagyok mértéktelen. Ha nem cselekszem méltatlanul vagy becstelenül, joggal tartok igényt bizonyos megbecsülésre, pusztán embervoltomnál fogva is.

- Ejha! - hökkent meg az idegen. - Ön tanult ember?

- Nem, uram, sajnos, nem; ellenben olvastam az Értekezés az emberek közötti egyenlőtlenségről és A társadalmi szerződés című műveket. Ebből a két könyvből merítettem mindazt, amit tudok, sőt, talán még az álmaimat is.

Az ifjúnak e szavaira lángot vetett az idegen szeme. Megránduló keze kis híján eltörte a fényes sziromlevelű szalmavirágot, amely sehogy sem akart odasimulni a ládika homorú oldalfalához.

- Szóval, ön ilyen eszméket vall?

- Talán nem egyeznek az önéivel - válaszolta az ifjú -; de ezek Jean-Jacques Rousseau eszméi.

- És legalább jól megértette őket? - kérdezte az idegen, és bizalmatlan hangja valósággal beleszúrt Gilbert önérzetébe.

- De hiszen értek franciául, legalábbis azt hiszem; kivált, ha tiszta és költői a kifejezés...

- No látja, hogy nem úgy van - mosolygott az aggastyán -; amit ugyanis most kérdeztem, az éppenséggel nem költői, de legalább világos. Azt akartam tudni, hogy filozófiai tanulmányai elegendőek voltak-e hozzá, hogy megértse annak a rendszernek a lényegét, amelyet...

Az idegen megakadt, s kicsit elpirult.

- ...Rousseau alapozott meg - fejezte be az ifjú. - Ó, uram, én ugyan nem tanultam iskolában filozófiát, de valami rejtett ösztön megsúgta, hogy valamennyi könyv közül, amelyet eddig olvastam, A társadalmi szerződés a legkiválóbb és a leghasznosabb olvasmány.

- Sivár téma ez fiatal embereknek, uram; száraz elmélkedés húszéves ábrándozóknak; fanyar és korántsem illatos virág a tavaszváró képzeletnek - mondta az aggastyán csöndes szomorúsággal.

- A balsors korán megérleli az embert, uram - mondta Gilbert -; az ábrándok pedig, ha szabadjára eresztik őket, gyakran bajba sodornak.

Az idegen most fölpillantott, eddig ugyanis félig lehunyta a szemét, áhítatosan elmerengve, mint nyugodt óráiban, ami sajátságos bájt kölcsönzött vonásainak.

- Kire célozgat? - kérdezte elvörösödve.

- Senkire, uram - felelte Gilbert.

- De mégis...

- Senkire, higgye el.

- Amint látom, ön tanulmányozta a genfi filozófust. Az ő életére céloz?

- Nem ismerem őt, uram - válaszolta gyanútlanul Gilbert.

- Nem ismeri? (Az idegen felsóhajtott.) Higgye el, fiatal barátom, boldogtalan ember az.

- Lehetetlen! Még hogy Jean-Jacques Rousseau boldogtalan! Hiszen nincsen is akkor igazság, sem a földön, sem az égben. Boldogtalan! ő, aki az ember boldogságának szentelte életét!

- Jó, jó, látom már, hogy csakugyan nem ismeri; de most beszéljünk önről, barátom, ha megengedi.

- Inkább szeretnék még többet hallani a szóban forgó tárgyról; és aztán mit is mondhatnék én magamról, uram? Nem vagyok én semmi!

- No meg nem is ismer engem, és fél kitárulkozni egy idegennek.

- Ó, uram, miért kellene félnem bárkitől is a világon? Ki tehetne boldogtalanabbá, mint amilyen vagyok? Gondolja csak meg, hogy álltam ide ön elé: egyedül, szegényen, éhesen.

- Hová igyekezett?

- Párizsba indultam... Ön párizsi, uram?

- Igen... azazhogy nem.

- Ej, hát már most melyik? - kérdezte mosolyogva Gilbert.

- Nemigen szeretek hazudni, s állandóan azt tapasztalom, hogy meg kell fontolni, mit mondjon az ember. Párizsi vagyok, ha olyan embert értünk ezen, aki régóta Párizsban lakik, és a párizsiak módjára él; születni azonban nem ott születtem. De miért e kérdés?

- Az imént folytatott beszélgetésünkről jutott eszembe. Azt akartam mondani, hogy ha ön Párizsban lakik, akkor bizonyára látta már Rousseau urat, akiről az előbb beszéltünk.

- Valóban láttam néhányszor.

- Nagy feltűnést kelt, amerre jár, ugye? Csodálják, mutogatják, mint az emberiség jótevőjét, nemde?

- Nem: csak a gyerekek futnak utána, és szüleik biztatására megdobálják.

- Teremtő Isten! - tört ki Gilbert-ből a fájdalmas megdöbbenés. - De gazdag legalább?

- Olykor ő is azon tűnődik, amin ön ma reggel: "Hol ebédelek?"

- De ha szegény is, nyilván tekintélyes, befolyásos, megbecsült férfiú?

- Esténként, amikor nyugovóra tér, nem tudja, hogy nem a Bastille-ban ébred-e másnap.

- Ó, hogy gyűlölheti az embereket!

- Se nem szereti, se nem gyűlöli őket; mindössze megundorodott tőlük.

- Nem gyűlöli az embereket, akik meghurcolják - tört ki Gilbert -, ezt nem érem fel ésszel!

- Rousseau világéletében szabad volt, uram; Rousseau világéletében volt olyan erős, hogy csak önmagára támaszkodjék, és az erő és a szabadság elnézővé és jóvá teszi az embert; csak a szolgaság és a gyengeség szüli a gonoszt.

- Ezért is akartam megmaradni szabadnak - jelentette ki büszkén Gilbert -; sejtettem, amit ön most elmagyarázott.

- Még a börtönben is szabad az ember, barátom - mondta az idegen -; ha Rousseau holnap a Bastille-ba kerülne, ami előbb vagy utóbb bizonyosan megtörténik, ott is ugyanolyan szabadon írna és gondolkodna, mint Svájc hegyei közt. Én sohasem vallottam, hogy akkor szabad az ember, ha azt teszi, amit akar; sokkal szabadabb akkor, ha semmilyen emberi hatalom nem kényszerítheti rá, hogy olyat tegyen, amit nem akar.

- Vajon Rousseau azt is megírta, amit ön most mondott, uram?

- Azt hiszem - mondta az idegen.

- De nem A társadalmi szerződés-ben?

- Nem, hanem egy újabb könyvében, amelynek a címe: Egy magányos sétáló ábrándozásai.

- Uram - jegyezte meg Gilbert -, azt hiszem, egy ponton találkozik a véleményünk.

- Éspedig?

- Mindketten szeretjük és csodáljuk Rousseau-t.

- Beszéljen csak a saját nevében, ifjú barátom, az ön kora még megengedi az ábrándozást.

- A dolgokban csalódhatunk, de emberekben soha.

- Sajnos, majd később tapasztalni fogja, hogy főként az emberekben kell csalódnia: Rousseau talán valamivel jóravalóbb ember, mint mások, de higgye meg, neki is vannak fogyatkozásai, méghozzá súlyosak.

Gilbert a fejét csóválta, arckifejezése hitetlenkedést árult el; ám az idegen, nem véve zokon ezt a nyilvánvaló udvariatlanságot, továbbra is ugyanolyan barátságosan beszélt vele.

- Térjünk vissza oda, ahonnét kiindultunk - mondta. - Én azt mondtam, hogy ön otthagyta versailles-i gazdáját.

- Én pedig - mondta Gilbert egy kissé szelídebben - azt feleltem önnek, hogy nekem nincsen gazdám, s még azt is hozzátehettem volna, csak rajtam múlott, hogy nagyon híres gazdám nem akadt, s hogy olyan állást utasítottam vissza, amelyért sokan irigyeltek volna.

- Állást?

- Igen; dologtalan nagyurak mulattatásáról kellett volna gondoskodnom: én azonban azt gondoltam, hogy fiatal lévén, még tanulhatok és járhatom a magam útját, ahelyett, hogy elvesztegessem a fiatalság drága éveit, és eltűrjem, hogy személyemben megalázzák az emberi nem méltóságát.

- Nagyon helyes - mondta az idegen komolyan -; de hogy akarja a saját útját járni, van már határozott terve?

- Uram, én orvos akarok lenni.

- Szép és nemes hivatás, és szabadon választhat a szerény és áldozatos, igazi tudomány meg az arcátlan, aranyat termő, pöffedt sarlatánság között. Ha szereti az igazságot, ifjú barátom, legyen orvos: ha szereti a feltűnést, akkor is az legyen.

- De a tanuláshoz sok pénz kell, ugye, uram?

- Hát pénz, bizony kell; de hogy sok, az túlzás.

- Az bizonyos - folytatta Gilbert -, hogy Jean-Jacques Rousseau, aki mindent tud, ingyen tanult.

- Ingyen!... Jaj, fiatal barátom - mondta az aggastyán szomorú mosollyal -, ön semmire sem tartja azt, amit Isten a legbecsesebb kincsként adott az embernek: a nyílt szívet, a jó egészséget, a nyugodt alvást; bizony, ennyibe került a genfi filozófusnak az a csekélyke tudás, amire szert tett.

- Csekélyke tudás! - hördült fel Gilbert szinte haragosan.

- Persze; kérdezősködjék csak felőle, s majd meghallja, mit mondanak.

- Először is, nagy muzsikus.

- No igen, mivel XV. Lajos király olyan szívesen énekelte az Elvesztettem a szolgámat kezdetű dalát; de attól A falusi próféta még nem lesz jó opera.

- Kiváló botanikus. Olvassa csak el a leveleit, nekem csak néhány össze nem függő lapot sikerült megszereznem; ön azonban, aki füveket gyűjt az erdőn, bizonyára ismeri őket.

- Ej, gyakran botanikusnak hiszi magát, aki csak...

- Fejezze be.

- ...csak füvesember... s még annak is...

- És ön melyik?... Füvesember vagy botanikus?

- Ó, én csak szerény és tudatlan kis füvesember vagyok Istennek ahhoz a csodájához képest, amelyet növénynek és virágnak neveznek.

- Tud ő latinul?

- Nagyon rosszul.

- Pedig egy újságban azt olvastam, hogy lefordított egy Tacitus nevű régi szerzőt.

- Mert elbizakodottságában - sajnos, olykor mindenkire rájöhet az elbizakodottság -, mert elbizakodottságában mindenbe bele akart vágni; de maga is megmondja az első könyv előszavában - egyébként csak ezt az egy könyvet fordította le -, hogy elég gyengén ért latinul, és Tacitus, aki kemény ellenfél, hamarosan el is csüggesztette. Nem, nem, kedves ifjú barátom, bármint lelkesedjék is, nincsenek egyetemes tudású emberek, és higgye el nekem, mélységben majdnem mindig elveszítjük, amit a felületen nyerünk. A legsekélyebb vizű folyócska is kiönt, ha felhőszakadás van, s úgy szétterül, mintha tó lenne. De próbáljon csak hajót bocsátani rá, nyomban megfeneklik.

- És az ön véleménye szerint Rousseau ilyen felületes ember?

- Igen; mindössze talán szélesebb felületet nyújt, mint a többi ember - mondta az idegen.

- Sok ember boldog lenne, azt hiszem, ha ekkora felületen mozoghatna.

- Rólam beszél? - kérdezte az idegen kedélyesen, amivel egyszeriben leszerelte Gilbert-t.

- Ó, Isten őrizz! - kiáltotta. - Olyan jólesik önnel beszélgetnem, dehogy akarnám megbántani.

- És miért találja kellemesnek a velem való társalgást? Mert azt alig hinném, hogy egy falat kenyérért és néhány szem cseresznyéért hízelegne!

- Igaza van. A világ minden kincséért sem hízelegnék senkinek; de tudja meg, hogy ön az első, aki nem olyan lekicsinylőn beszél velem, ahogy a gyerekkel szoktak, hanem jóindulatúan, ahogy egy ifjúval beszél az ember. Noha Rousseau-t illetően nem értettünk egyet, van az ön lelki szelídsége mögött valami emelkedettség, ami vonzza a lelkemet. Míg önnel beszélgetek, úgy érzem, mintha egy lefüggönyzött, gazdag szalonban volnék, amelynek gazdagságát megsejtem a sötétben is. Csak öntől függene, hogy fénysugarat bocsátva a társalgásba, egészen elkápráztasson.

- És ön hol tanult meg ilyen választékosan beszélni, hogy az ember azt hinné, nagyobb a képzettsége, mint amennyit bevall?

- Ez most első ízben van így, uram, és magam is csodálkozom, hogy milyen kifejezéseket használok: némelyiknek a jelentését is alig tudom, s csak úgy alkalmazom őket, ahogy hallottam valamikor. Vagy könyvben láttam őket, olvasás közben, de fel sem fogtam, mit jelentenek.

- Sokat olvasott?

- Nagyon sokat; de majd elkezdem elölről.

- Az aggastyán csodálkozva pillantott Gilbert-re.

- Tudniillik, mindent elolvastam, ami a kezembe került, jobban mondva, mindent felfaltam, jó és rossz könyvet egyaránt. Ó, ha valaki irányította volna olvasmányaimat, ha megmondta volna, mit felejtsek el, s mire emlékezzem!... De bocsásson meg, uram, megfeledkeztem róla, hogy noha az ön mondanivalója érdekes számomra, nem bizonyos, hogy az enyém is az önnek: ön növényt gyűjtött, s én talán zavarom, nemde?

Gilbert úgy tett, mintha menni készülne, de nagyon szerette volna, ha még marasztalják. Az aggastyán olyan figyelmesen nézte azzal az apró, szürke szemével, mintha olvasna a szívében.

- Nem zavar - mondta -, a ládikám majdnem tele van, s már csak néhány mohafajtát keresek; azt hallottam, szép Vénusz-fodorka van ezen a vidéken.

- Megálljon csak - mondta Gilbert -, azt hiszem, láttam én az előbb egy sziklán, amit keres.

- Messze van ide?

- Nem, alig ötvenlépésnyire.

- De honnan tudja, hogy az a növény, amit látott, Vénusz-fodorka volt?

- Az erdőben nőttem fel, uram; azonkívül az a lány, akivel nevelkedtem, szintén foglalkozott botanikával; volt növénygyűjtője is, és minden növény alá maga írta be az elnevezését. Gyakran nézegettem a növényeit meg a neveket, és úgy rémlik, mintha egy mohafajta alatt, amelyet én csak kövimoha néven ismertem, Vénusz-fodorka állt volna.

- Úgy érzi, volna kedve a botanikához?

- Ó, uram, valahányszor azt hallottam Nicole-tól - Nicole a szobalánya volt Andrée kisasszonynak -, valahányszor azt hallottam tőle, hogy az úrnője hasztalan keresgéli egyik vagy másik fajta növényt Taverney környékén, arra kértem, próbálja megtudakolni, milyen alakja is van annak a növénynek. Andrée kisasszony ilyenkor, nem is sejtve, hogy tőlem ered a kérés, gyakran papírra vetette pár ceruzavonással a rajzát. Nicole rögtön elvette a rajzot, és nekem adta. Én pedig addig jártam a rétet, a mezőt meg az erdőt, míg rá nem akadtam a kérdéses növényre. Mikor megtaláltam, kiástam a földből, és éjjel beültettem a gyepágy közepére -; Andrée kisasszony meg egy szép reggelen, séta közben, felsikoltott örömében: "Jaj, Istenem! milyen furcsa, itt az a növény, amit olyan régóta keresek!"

Az aggastyán még figyelmesebben nézte Gilbert-t, mint eddig, s ha Gilbert, végiggondolva, hogy mi mindent beszélt össze, restelkedve le nem hajtja a fejét, láthatta volna, hogy gyöngéd érdeklődés is vegyül ebbe a figyelembe.

- Nos, fiatal barátom - mondta -, folytassa csak a botanikát; a botanika a legrövidebb úton elvezeti majd az orvostudományhoz. Isten semmit nem teremtett hiába, higgye el nekem, és egy napon minden egyes növénynek meglesz a helye a tudomány könyvében. Előbb csak ismerje fel a gyógynövényeket, később majd megtanulja a tulajdonságaikat is.

- Párizsban vannak iskolák, ugye?

- Még ingyenes iskolák is: például, a sebészeti iskola, a mostani kormányzatnak egyik dicséretes létesítménye.

- Majd beiratkozom oda.

- Annál mi sem könnyebb; felteszem ugyanis, hogy a szülei, eltökéltségét látván, gondoskodnak majd eltartásáról.

- Nincsenek szüleim; de legyen nyugodt, majd megélek én a munkámból.

- Bizonyára, és minthogy olvasta Rousseau műveit, nyilván tudja, hogy minden embernek, még a fejedelem gyermekének is, tanulnia kell valamilyen mesterséget.

- Nem olvastam az Émile-t; gondolom ugyanis, hogy az Émile-ben olvasható ez a tanács, nemde?

- Ott.

- Ellenben hallottam, amint Taverney úr, aki csak csúfolódott ezen az elven, azon sajnálkozott, hogy nem adta bútorasztalosnak a fiát.

- És végül is minek adta? - kérdezte az idegen.

- Katonatisztnek - felelte Gilbert.

Az aggastyán elmosolyodott.

- Hát igen, mind ilyenek ezek a nemesek: ahelyett, hogy olyan mesterségre taníttatnák a gyerekeiket, amiből megélnek, olyanra taníttatják őket, amibe belehalnak. Aztán jön a forradalom, a forradalom nyomán a száműzetés, és ők mehetnek külhonba koldulni vagy a kardjukat árulni, ami még annál is rosszabb; ön azonban nem nemesi származék, s gondolom, ért valami mesterséghez.

- Uram, mondtam már önnek, hogy nem értek semmihez: ezenfelül, meg kell vallanom, leküzdhetetlen irtózás él bennem minden olyan munkától, amely durva és nyers mozgást kényszerít a testre.

- Ejnye! - szólt az öregember -, eszerint hát lusta volna?

- Ó, nem vagyok én lusta; de ne testi munkát kényszerítsenek rám, inkább lássanak el könyvekkel, adjanak egy sötét zugot, s majd meglátják, nem teszek-e egybe éjt és napot, hogy azzal foglalkozzam, amit választottam magamnak.

Az idegen pillantása az ifjú puha és fehér kezére tévedt.

- Ez hajlam dolga - jegyezte meg -, ez ösztönös dolog. Az effajta idegenkedések olykor jóra vezetnek; de helyesen kell irányítani őket. Végül is - kérdezte -, ha felsőbb osztályokba nem is, de elemi iskolába csak járt?

Gilbert a fejét rázta.

- Olvasni, írni tud?

- Anyám, mielőtt meghalt volna, szakított rá időt, hogy megtanítson olvasni, szegény mama!, amikor látta, hogy milyen vézna vagyok, mindig mondogatta: "Sosem lesz ebből derék munkás, papot vagy tudóst kell faragni belőle." S ha untam a tanulást, ezt mondta: "Tanulj meg olvasni, Gilbert, s akkor nem kell fát hasogatnod, nem kell az eke szarvát fognod, nem kell követ törnöd"; és én tanultam. Sajnos, olvasni is alig tudtam, amikor anyám meghalt.

- És kitől tanult meg írni?

- Magamtól.

- Magától?

- Igen, egy bottal, amelyet kihegyeztem, és homokkal, amelyet átszitáltam, hogy finomabb legyen. Két évig úgy írtam, ahogy nyomtatnak, könyvből másolva ki a betűket, és sejtelmem sem volt, hogy másfajta betűk is léteznek azokon kívül, amelyeket több-kevesebb sikerrel lemásoltam. Aztán, egyszer, lehet annak vagy három esztendeje, Andrée kisasszony zárdába ment, néhány napig nem hallottunk hírt felőle, de aztán a levélhordó levelet hozott tőle, atyjának címezve. Ekkor láttam, hogy vannak másfajta betűk is, nemcsak a nyomtatottak. Taverney úr feltörte a pecsétet, és eldobta a borítékot; én féltő gonddal fölszedtem azt a borítékot, és eltettem; azután, amikor megint jött a levélhordó, felolvastattam vele a címzést; a borítékon ez volt: "De Taverney Maison-Rouge báró úrnak, saját kastélyában, postaállomás: Pierrefitte."

Minden egyes betű fölé odaírtam megfelelő nyomtatott párját, és azt láttam, hogy három betű kivételével az egész ábécé megvan ebben a két sorban. Akkor utánarajzoltam Andrée kisasszony betűit. Egy hét leforgása alatt talán tízezerszer is leírtam azt a címzést, és a végén tudtam írni. Így hát jól-rosszul megtanultam írni, sőt, inkább jól, mint rosszul. Látja, uram, nem építek légvárakat, hiszen tudok írni, elolvastam mindent, ami a kezembe került, és megpróbáltam elmélkedni is mindazon, amit olvastam. Miért ne találhatnék valakit, aki hasznát veszi a tollamnak, egy világtalant, aki hasznát veszi a szememnek, vagy egy némát, aki hasznát veszi a nyelvemnek?

- Elfelejti, hogy akkor gazdája is lenne, azt pedig nem akarja. Titkár vagy felolvasó: másodrendű cseléd, semmi több.

- Ez igaz - dünnyögte Gilbert, elhalványodva -; de mindegy, akkor is célt kell érnem. Akár utcakövet szállítok Párizsban, akár vizet hordok, ha kell, de mindenképpen célt érek, vagy belepusztulok útközben, és akkor is célnál leszek.

- Ejha! - mondta az idegen -, önben aztán van akarat és elszántság, amint látom.

- No és ön, uram, aki ilyen kedves hozzám, ön nem foglalkozik semmivel? - kérdezte Gilbert. - Az öltözetéről ítélve, pénzes ember.

Az aggastyán elmosolyodott, szelíden és szomorún.

- Van foglalkozásom, az igaz - mondta -, hiszen mindenki kell hogy foglalkozzék valamivel, de az a pénztől ugyancsak messze esik. Pénzes ember nem gyűjtene növényt.

- Ön hivatásos növénygyűjtő?

- Úgy is mondhatjuk.

- Tehát szegény ember?

- Az.

- Csak a szegények adakozók! A szegénységük bölccsé teszi őket, s jó tanácsuk többet ér az aranynál. Adjon hát tanácsot nekem.

- Annál talán többet is adhatok.

Gilbert elmosolyodott.

- Sejtettem - mondta.

- Mit gondol, mennyiből tudna megélni?

- Ó, nagyon kevésből.

- Talán nem is ismeri Párizst?

- Tegnap láttam először, a luciennes-i halmokról.

- Tehát azt sem tudja, milyen költséges az élet a nagyvárosban?

- Körülbelül mibe kerülne?... Adjon valami fogódzót.

- Örömest. Nézze, ami például egy souba kerül vidéken, az Párizsban három sou.

- Nos hát - mondta Gilbert -, tegyük fel, hogy van egy odúm, ahol munka után meghúzhatom magam, akkor napi hat sou körülbelül elegendő a megélhetéshez.

- Jól van, jól van, barátom - örvendezett az idegen. - Ilyen ember kell nekem! Jöjjön velem Párizsba, s én majd kerítek önnek független állást, amiből megél.

- Ó, uram! - kiáltott fel Gilbert mámorosan az örömtől.

Aztán összeszedte magát:

- De ugye, valóban dolgoznom kell, s nemcsak alamizsnát kínál?

- Természetesen. Ó, legyen nyugodt, gyermekem, nem vagyok én olyan gazdag, hogy alamizsnát osztogassak, s főként nem bolond, hogy csak úgy vaktában tegyem.

- Nagyszerű - lelkendezett Gilbert, aki ettől a bizalmatlankodó kijelentéstől inkább megkönnyebbült, semhogy megsértődött volna. - Ez már beszéd! Elfogadom ajánlatát, és hálás vagyok érte.

- Tehát megegyeztünk, velem jön Párizsba?

- Igen, uram, ha ön is akarja.

- Persze hogy akarom, hiszen én ajánlottam.

- Mi lesz a kötelességem?

- Semmi... egyéb, mint, hogy dolgozzék; de maga szabja meg a munkáját is; joga lesz rá, hogy fiatal legyen, hogy boldog legyen, hogy szabad legyen, sőt, még arra is lesz joga, hogy lustálkodjék... ha kiérdemelte a semmittevést - mondta az idegen, önkéntelenül elmosolyodva.

Aztán az égre emelte szemét, és felsóhajtott:

- Ó, fiatalság! Ó, erő! Ó, szabadság!

És e szavak nyomán valami kifejezhetetlen, költői mélabú tükröződött finom és tiszta vonásain.

Aztán fölállt, s botjára támaszkodott.

- Most pedig - mondta vidámabban -, most, hogy van már állása, hajlandó velem még egy ládikára való növényt gyűjteni? Ezeken a szürke papírlapokon fogjuk osztályozni az első gyűjtés eredményét. De mondja csak: nem éhes? Van még kenyerem.

- Tegyük el délutánra, uram, ha ön is úgy akarja.

- Akkor legalább a cseresznyét egye meg, úgyis csak útban lenne.

- Ha így van, hát nem bánom; de hadd vigyem én a ládikáját; így ön is könnyebben jár majd, az én lábam meg, azt hiszem, a megszokás folytán amúgy is felveszi a versenyt az önével.

- De lám csak, máris szerencsét hozott; ha nem csalódom, az ott egy vicris hieracioides, már reggel óta hiába keresgéltem; itt meg, vigyázzon, rá ne lépjen! egy cerastium aquaticum. Várjon, várjon! Le ne tépje! Ó, ön még nem igazi füvesember, kedves barátom; ez itt még olyan nedvdús, hogy nem szabad letépni; a másik pedig még nem fejlődött ki eléggé. Ma délután három órakor újra erre jövünk, és leszedjük a vicris hieracioides-t, a cerastium-ot azonban csak egy hét múlva gyűjtjük be. Különben is meg akarom még mutatni természetes állapotában egy tudós barátomnak, akinek önt is figyelmébe fogom ajánlani. Most pedig jöjjön, vigyen el arra a helyre, amelyről az imént beszélt, s ahol azokat a szép Vénusz-fodorkákat látta.

Gilbert megindult újdonsült ismerőse előtt; az aggastyán a nyomában lépkedett, és mindkettőjüket elnyelte a sűrűség.

Gilbert, örvendezve jó szerencséjének, mely reménytelen pillanataiban sosem hagyta támasz nélkül, Gilbert, mint mondottuk, elöl menetelt, hátra-hátrapillantva arra a különös férfiúra, aki oly kevés szóval úgy lefegyverezte és megszelídítette.

Mutatta neki az utat a moháihoz, a valóban pompás Vénusz-fodorkákhoz. Az öregember összeszedett belőlük egy gyűjteményre valót, aztán újabb növények keresésére indultak.

Gilbert sokkal többet tudott a botanikából, semmint hitte volna. Erdős vidéken nőtt fel, úgy ismerte az erdei növényeket, mint a tenyerét; persze, csak a népi nevüket tudta. Ahányszor így emlegette őket, az aggastyán megmondta, mi a tudományos nevük, és Gilbert, ha később ugyanahhoz a családhoz tartozó egyedeket talált, megpróbálta utánamondani. Két vagy három ízben törte így kerékbe a görög vagy latin terminusokat. Az idegen ilyenkor ízeire bontotta a szót, és megmagyarázta neki a fogalom kapcsolatát a széttagolt kifejezéssel, Gilbert pedig ilyen módon nemcsak a növény nevét tanulta meg, hanem annak a görög vagy latin szónak a jelentését is, amellyel Plinius, Linné vagy Jussieu megjelölte a szóban forgó növényt.

Időnként megszólalt:

- De nagy kár, uram, hogy nem kereshetem meg a napi hat soumat így: napestig gyűjtögetve önnel a füveket! Higgye meg, egy percet sem henyélnék; még hat sou sem kellene: beérném egész nap annyi kenyérrel, amennyi önnél volt ma reggel. Az előbb olyan jó vizet ittam egy forrásból, akár Taverneyben, és az elmúlt éjjel jobb ízűen aludtam a fa tövében, ahová lefeküdtem, mintha egy szép kastélyban vetettek volna nekem ágyat.

Az idegen mosolygott.

- Barátom mondta -, jön majd a tél; a növények elszáradnak, a forrás befagy, szél süvít a kopasz fák között, s nem ez a szelíd szellő lengedez, amely most simogatja a fák lombját. Akkor majd fedélre, ruhára, tűzre lesz szüksége, és a napi hat soujából nem telnék szobára, tüzelőre és ruházkodásra.

Gilbert sóhajtott, folytatta a növénygyűjtést, és tovább kérdezősködött.

Így járták szinte egész nap Aulnay, Plessis-Piquet és Clamart erdeit Meudon alatt.

Gilbert, szokása szerint, már egészen közvetlen hangnemben beszélt útitársával. Az öregember csodálni való tapintatossággal kérdezgette; Gilbert azonban bizalmatlan, gyanakvó és félénk természetű volt, s a lehető legkevesebbet árulta el önmagáról.

Châtillonban az idegen kenyeret és tejet vásárolt, s útitársa nem tiltakozott ellene, hogy megfelezzék; azután Párizs felé vették útjukat, hogy Gilbert még fényes nappal érjen a városba.

A fiatalember szíve nagyot dobbant, ha csak rágondolt is, hogy Párizsban lesz, és nem is nagyon leplezte izgalmát, amikor a vanves-i dombról megpillantotta a Sainte-Geneviève-et, az Invalidusok kupoláját, a Miasszonyunk templomát és a házaknak azt a végtelen óceánját, amelynek kóbor hullámai úgy csapkodják a Montmartre, Belleville és Ménilmontant magaslatát, mintha jönne a dagály.

- Párizs! Ó, Párizs! - mormolta.

- Igen, Párizs - mondta az aggastyán -, házrengeteg, gondtenger. Minden egyes téglájából könny csordulna vagy vér fakadna, ha láthatóvá válna a falaiba zárt fájdalom.

Gilbert fékezte lelkesedését; egyébként hamarosan megcsappant az magától is.

Az Enfer vámsorompónál mentek be a városba. A külváros mocskos és bűzös volt; betegeket szállítottak hordágyon a kórházba; félmeztelen gyerkőcök henteregtek a sárban, kutyákkal, tehenekkel, disznókkal.

Gilbert arca elborult.

- Ocsmánynak találja, ugye? - kérdezte az öregember. - Nos, beljebb már nem lesz része ilyen színjátékban. Pedig milyen kincs a disznó vagy a tehén! S milyen öröm a gyerek! Sarat azonban mindenütt talál majd, mindenütt és mindörökké.

Gilbert-nek nem volt ellenére, hogy komor színben lássa Párizst; úgy fogadta hát az elébe táruló látványt, ahogy útitársa lefestette.

Ez utóbbi, ki eleinte bőbeszédűn szónokolt, mind hallgatagabb lett, ahogy közeledtek a város központjához, s végül egészen elnémult. Olyan gondterheltnek látszott, hogy Gilbert meg sem merte kérdezni tőle, milyen kertet lát amott, a rácson túl, s melyik hídon mennek át a Szajnán. A kert a Luxembourg kert volt, a híd pedig az Új-híd.

Mivel még mindig gyalogoltak, s mivel az idegen elmélázása már-már szorongásnak hatott, Gilbert megkockáztatta:

- Nagyon messze lakik még, uram?

- Mindjárt ott vagyunk - mondta az idegen, szemlátomást még lehangoltabban e kérdés nyomán.

A Sütőház utcában elmentek a fényűző Soissons Palota előtt, amelynek ablakai és főbejárata erre az utcára nyíltak, pompás kertje ellenben a Grenelle és a Két Tallér utcára nézett.

Elmentek egy templom előtt, mely nagyon megnyerte Gilbert tetszését. Megállt egy percre, hogy megcsodálja.

- Ez aztán szép épület - mondta.

- A Saint-Eustache-templom - mondta az aggastyán.

Majd fölpillantott, és ijedten fölkiáltott:

- Nyolc óra van! Szentséges Isten! Siessen, fiacskám, szedje a lábát!

Az idegen megnyújtotta lépteit, Gilbert a nyomában.

- Azt elfelejtettem mondani - közölte az idegen pár percnyi néma csönd után, melynek ridegsége már-már megijesztette Gilbert-t -, azt elfelejtettem mondani, hogy én nős vagyok.

- Igen? - hökkent meg Gilbert.

- Igen, és a feleségem amúgy párizsiasan lehord majd, hogy ilyen későn érünk haza; különben még azt is meg kell mondanom, hogy az idegenekkel nagyon bizalmatlan.

- Úgy gondolja, hogy vegyünk búcsút, uram? - kérdezte Gilbert, akinek lelkesedését végképp lehűtötte az, amit hallott.

- Dehogy, dehogy, barátom; meghívtam magamhoz, jöjjön csak.

- Megyek - mondta Gilbert.

- Erre, jobbra, már itt is vagyunk.

Gilbert föltekintett, s a sarki szatócsbolt fölött még kibetűzte az utca nevét a lebukó nap utolsó sugaránál: Mészégető utca.

Az idegen most már szinte futva ment tovább; ahogy közeledett a házához, úgy hatalmasodott el rajta az a lázas ijedelem, amiről már szólottunk fentebb.

Gilbert nem akarta elveszíteni a szeme elől, s ezért minduntalan beleütközött a járókelőkbe, a teherhordók málnáiba, a szekerek rúdjába, a taligák nyelébe.

Kalauza, mintha tökéletesen elfelejtette volna, hogy ő is ott van, csak szaporázta a lépést, szemmel láthatóan valami bosszantó dolog foglalkoztatta az elméjét.

Végre megállt egy tornácbejárat előtt, amelynek a felső része rácsos volt.

Kurta zsinór lógott ki egy lyukon, az öregember meghúzta a zsinórt, mire a kapu kinyílt.

Ekkor hátrafordult, s látva, hogy Gilbert tétován áll a kapuban, odaszólt neki:

- Jöjjön gyorsan.

Becsukta a kaput.

Gilbert botorkálva tett néhány lépést a homályban, majd megbotlott a meredek és sötét lépcső legalsó fokában. Az aggastyán, ki otthonosan mozgott itt, már vagy egy tucat lépcsőfokkal feljebb járt.

Gilbert utolérte, s ment, amíg az ment, megállt, amikor az megállt.

A lépcsőfordulóban két ajtó volt, előttük ronggyá koptatott gyékényszőnyeg.

Az idegen megrántott egy függönyzsinórra akasztott őzlábat, mire éles csengőszó harsant fel egy szobában. Csoszogó léptek hallatszottak, majd kinyílt az ajtó.

Egy ötven-ötvenöt éves forma nő állt a küszöbön.

Két hang szólalt meg egyszerre, egybevegyülve: az idegené az egyik, az ajtót nyitó nőé a másik.

Az egyik hang félénken rebegte:

- Nagyon késő van, drága Thérèse?

A másik csak rámorogta:

- Hát ilyenkor kell vacsorára jönni, Jacques?

- Jó, jó, majd jóváteszünk mindent - nyájaskodott az idegen, becsukva az ajtót, s elvéve Gilbert-től a bádogdobozt.

- Na nézzenek oda! Hordár! - méltatlankodott az öregasszony. - Még csak ez hiányzott! Szóval, egyedül már haza sem tudja cipelni azt a sok gizgazt. Jacques úrnak hordár kell! Nem rossz! Nagyúr lett Jacques úrból!

- Jól van már, no - békítgette az, akit Jacques néven ilyen csúnyán leteremtettek, és közben szépen kirakosgatta a kandalló párkányára a növényeit -; csillapodjék már, Thérèse.

- Legalább fizesse ki, és küldje már el, hogy ne hallgatózzék itt.

Gilbert halálsápadt lett, s egy ugrással az ajtónál termett. Jacques megállította.

- Az úr nem hordár - jelentette ki egy kissé keményebb hangon -, s még csak nem is kém. Vendég, én hívtam meg.

Az öregasszonynak lehanyatlott a karja a meglepetéstől.

- Vendég! - fortyant fel aztán. - Na még csak ez kellett!

- Ejnye, Thérèse - folytatta az idegen, de nyájas hangja egyre elszántabban csengett -, gyújtson már világot. Melegem van, és megszomjaztunk.

Az öregasszony zsémbelt még, előbb hangosabban, aztán egyre csöndesebben.

Majd kovakövet vett elő, s egy taplós szelence fölött megcsiholta; a kipattanó szikrák nyomban fellobbantották a szelencét.

Míg tartott a párbeszéd, majd a zsémbelődés, majd a rákövetkező csend, Gilbert mozdulatlanul, némán, szinte a földbe gyökerezett lábbal állt az ajtótól kétlépésnyire, és őszintén bánta már, hogy átlépett azon a küszöbön.

Jacques észrevette a fiatalember gyötrelmét.

- Lépjen beljebb, Gilbert úr, nagyon kérem - mondta.

Az öregasszony arrafelé fordította sárga és mogorva képét, hogy lássa azt az embert, akihez ilyen keresett udvariassággal beszél a férje. A sárgaréz gyertyatartóban álló vékony szál gyertya felnyúló lángjánál Gilbert most jobban megnézhette.

Az agyonbarázdált, rezes, helyenként májfoltos arc, az inkább mozgékony, semmint eleven szem, az inkább mohó, semmint mozgékony tekintet; a durva arcvonásokon elterülő hazug nyájasság, amelyre oly beszédesen rácáfolt az öregasszony hangja és az iménti fogadtatás: mindez nyomban heves ellenszenvet váltott ki Gilbert-ből.

De az öregasszony tetszését sem nyerte meg jobban a fiatalember sápadt és vékony arca, gyanakvó hallgatása és merev tartása.

- Azt elhiszem, hogy az uraknak melegük van és megszomjaztak - mondta. - Fárasztó is az, naphosszat az árnyas erdőn; hébe-hóba lehajol az ember egy-egy fűszálért, nagy munka az! Nyilván ez az úr is növényt gyűjt: mind ezt csinálja, akinek nincs tisztességes mestersége.

- Ez az úr - közölte Jacques mind keményebb hangon - tiszta szívű és becsületes ifjú ember, aki a mai napon megtisztelt társaságával, s akit az én jó Thérèse-em baráthoz illően megvendégel, ebben bizonyos vagyok.

- Étel csak kettőnek van - dörmögte Thérèse -, nem háromnak.

- Én mértékletes vagyok, s ő is az - mondta Jacques.

- Jó, jó, rendben van. Ismerem én ezt a mértékletességet. De azt közölhetem, hogy nincs itthon elegendő kenyér ennek a kétszeres mértékletességnek a csillapítására, én pedig nem mászok le három emeletet, hogy kenyeret kerítsek. Ilyenkor különben is zárva van a pék.

- Akkor majd lemegyek én - mondta Jacques, összevonva a szemöldökét. - Nyissa ki az ajtót, Thérèse.

- De...

- Semmi de!

- Jól van! Jól van! - dohogott az öregasszony, meghunyászkodva e mind parancsolóbb hangra, amelyre vonakodása késztette Jacques-ot. - Nem teljesítem-e mindig a szeszélyeit?... Majd beérjük azzal, amink van. Jöjjenek vacsorázni.

- Üljön mellém - mondta Jacques, odavezetve Gilbert-t a szomszéd szobában megterített asztalkához, amelyen a két teríték mellett egy-egy összegöngyölt és átkötött asztalkendő - az egyik piros, a másik fehér szalaggal volt átkötve - jelezte a házigazda és a háziasszony helyét.

A négyzet alakú, szűk szobácska falát fehér mintás, halványkék, olcsó papírkárpit borította. Két nagy térkép díszítette a szobát. A bútorzat mindössze hat szalmafonatú cseresznyefa székből, az említett asztalkából és a stoppolt harisnyával tömött sifonérból állott.

Gilbert leült; az öregasszony tányért tett elé és agyonhasznált evőeszközt, valamint egy gondosan kifényesített ónkupát.

- Hát nem megy le? - kérdezte Jacques a feleségétől.

- Fölösleges - válaszolt az asszony mogorva hangon, elárulva, hogy milyen mérges Jacques-ra a győzelméért -; fölösleges, találtam még egy fél cipót a szekrényben. Ezzel együtt körülbelül másfél font kenyerünk van, érjük be vele.

Így szólván, az asztalra tette a levest.

Először Jacques-nak mert, utána Gilbert-nek; maga a levesestálból kanalazta.

Farkasétvággyal ettek mind a hárman. Gilbert, akit megijesztett az a krajcáros gondokról árulkodó összezördülés, amelyre ő adott okot az előbb, minden erővel igyekezett fékezni étvágyát. Mégis ő lett kész először.

Az öregasszony dühös pillantást vetett a gyorsan kiürült tányérra.

- Kik jártak ma itt? - kérdezte Jacques, hogy elvonja Thérèse figyelmét.

- A fél világ, szokás szerint - mondta az asszony. - Boufflers-nénak még régebben megígérte a négy kottát, Escars-nénak a két dalt, Penthièvre-nénak meg a kvartettet, kísérettel. Volt, aki maga jött el, mások érte küldtek. De hát az uraság füvet szedett, s minthogy szórakozni és dolgozni egyszerre nem lehet, a hölgyek kénytelen-kelletlen lemondtak a muzsikáról.

Jacques egy szót sem szólt, Gilbert nagy csodálkozására, aki arra számított, hogy dühbe gurul. Annak azonban, minthogy ezúttal csak őt bántották, a szeme se rebbent.

A leves után egy kis főtt marhahúst szolgáltak fel késkarcolta, keskeny fajansztálon.

Jacques csak módjával tálalt Gilbert-nek, mivel Thérèse árgus szemmel figyelte, utána magának is vett egy körülbelül ugyanakkora darabot, majd odatolta a tálat a háziasszony elé.

Az fogta a kenyeret, és vágott egy szeletet Gilbert-nek.

A szelet olyan vékonyka volt, hogy Jacques elvörösödött; megvárta míg neki is ad Thérèse, s vesz magának is, aztán kivette a kezéből a cipót, és így szólt:

- Szeljen csak magának a kenyérből, fiatal barátom, mégpedig étvágyához mérten, nagyon kérem; a kenyeret csak annak porciózzuk ki, aki pazarolja.

Vajas zöldbab volt a következő fogás.

- Látja, milyen szép zöld - mondta Jacques -; magunk tettük el, nagyon jóízű.

És Gilbert elé tolta a tálat.

- Köszönöm, uram - mondta ő -, jól megvacsoráztam, nem vagyok már éhes.

- Az úrnak különvéleménye van az eltett babunkról - jegyezte meg csípősen Thérèse -; jobban szeretné a frisset, csakhogy azt a mi pénztárcánk nem bírja el.

- Ellenkezőleg, asszonyom - mondta Gilbert -, nagyon szeretem, de én csak egy tál ételt szoktam enni.

- És vizet iszik? - kérdezte Jacques fölemelve a palackot.

- Csak vizet, uram.

Jacques töltött magának egy ujjnyi bort, tisztán.

- Most pedig, Thérèse - mondta, visszatéve a palackot az asztalra -, legyen szíves, gondoskodjék hálóhelyről ennek az ifjú embernek -; nyilván nagyon álmos.

Thérèse elejtette a villáját, és rémülten meredt a férjére.

- Hálóhelyről! Megbolondult? Idehoz nekem valakit éjszakára! Talán a saját ágyába fekteti? Igazán mondom, elment az esze! Most meg már kosztra, kvártélyra tart vendégeket? Hát rám ne számítson; keressen magának szakácsnőt és cselédlányt; elég nekem magát szolgálni, nemhogy mást is kiszolgáljak.

- Thérèse - mondta Jacques komoly, eltökélt hangon -; Thérèse, kedves barátnőm, kérem, hallgasson meg: csak egy éjszakáról van szó. Ez a fiatalember még sosem járt Párizsban; én hoztam ide. Nem engedem, hogy fogadóban háljon, még akkor sem engedem, ha - mint mondta - a saját ágyamba kell is fektetnem.

Miután másodjára is ily határozottan kinyilvánította akaratát, az aggastyán elhallgatott.

Thérèse, aki figyelmesen nézte, s szavai közben szinte tanulmányozta arcának minden egyes mozdulatát, ekkor láthatólag megértette, hogy nincs helye további vitának, és hirtelen harcmodort változtatott.

Ha ilyen makacsul harcol tovább is Gilbert ellen, csatát veszít; pártjára állt hát: igaz, olyan módon, ami nem sokban különbözött az árulástól.

- Valóban - mondta -, ez az ifjú úr önnel jött ide, s ön nyilván jól ismeri, miért ne maradna nálunk. Majd valahogy megágyazok neki a dolgozószobájában, az iratcsomók mellett.

- Ne, ne - tiltakozott Jacques hevesen -; a dolgozószoba nem alvásra való. A papiros könnyen tüzet fog.

- Bárcsak látnám! - dünnyögte Thérèse.

De fennhangon így folytatta:

- Akkor az előszobában, a pohárszék előtt?

- Ott sem.

- Akkor pedig, akármennyire akarjuk is mind a ketten, úgy látom, nincs rá lehetőség; hacsak az ön szobáját nem adjuk oda, vagy az enyémet...

- Úgy érzem, Thérèse, nem jó helyen kereskedik.

- Én?

- Maga hát. Nem gondolt a manzárdra?

- A padlást mondja?

- Nem padlás az, hanem egy száraz manzárdszoba, pompás kertekre néz, ami Párizsban ritkaság.

- Nem számít, uram, még ha történetesen padlás is az - szólt közbe Gilbert -, boldogan beérem vele, higgye meg.

- Szó sem lehet róla - tiltakozott Thérèse. - Ott szoktam teregetni.

- A fiatalember nem tesz kárt semmiben, Thérèse. Ugye, barátom, vigyáz majd rá, hogy ne essék baja e derék háziasszony fehérneműinek? Szegények vagyunk, minden veszteség súlyos csapás.

- Ó, legyen nyugodt, uram.

Jacques fölkelt és odament Thérèse-hez.

- Tudja, kedves barátném, nem akarom, hogy elkallódjon ez az ifjú ember. Párizs veszedelmes hely; itt majd vigyázunk rá.

- Tehát nevelni akarja. És legalább fizet az eltartásért a tanítványa?

- Nem, de nem kerül pénzünkbe, arról kezeskedem. Holnaptól fogva eltartja önmagát. Minthogy pedig a manzárdra amúgy sincsen szükségünk, legyünk jók hozzá, s adjuk neki oda szálláshelynek.

- Ezek a dologkerülők mind egy húron pendülnek! - morogta Thérèse, a vállát vonogatva.

- Uram - mondta Gilbert, aki jobban belefáradt, mint maga a házigazda, ebbe a lépésről lépésre folytatott szívós küzdelembe ezért a megalázó vendéglátásért -, én sohasem voltam a terhére senkinek, és nem akarom elsőnek éppen önt terhelni, aki olyan jóságos volt hozzám. Engedjen el, arra kérem. A híd mellett, amelyen átjöttünk, fákat láttam padokkal. Jól megalszom én, higgye el, valamelyik padon.

- Hogyne - mondta Jacques -, hogy az őrjárat letartóztassa, mint kóbor csavargót.

- Mivelhogy az - dünnyögte Thérèse, az asztalt leszedve.

- Jöjjön, jöjjön, fiatal barátom - hívta Jacques -, van ott fönn, ahogy emlékszem, egy jó szalmazsák. A padnál mindenesetre többet ér; s mivel úgyis beérte volna egy paddal...

- Ó, uram, eddig is csak szalmán háltam - mondta Gilbert. Majd egy füllentéssel is megtoldotta ezt az igazságot.

- A gyapjútól nagyon izzadok.

Jacques elmosolyodott.

- A szalma csakugyan frissítő hatású - mondta. - Hozzon az asztalról egy gyertyacsonkot, és jöjjön utánam.

Thérèse a fejét sem fordította Jacques felé. Csak felsóhajtott: legyőzték.

Gilbert föltápászkodott és követte pártfogóját.

Amint átmentek az előszobán, Gilbert meglátta a vízvezetéket.

- Drága a víz Párizsban, uram? - kérdezte.

- Nem, barátom; de még ha drága volna is, ezt a két dolgot: a vizet és a kenyeret nincs jogunk megtagadni a rászorulótól.

- Ó, csak azért kérdem, mert Taverneyben ingyen volt a víz, márpedig a szegények fényűzése a tisztálkodás.

- Vigye csak, barátom, vigye - biztatta Jacques, megmutatva Gilbert-nek a nagy cserépfazekat -, vigye csak.

És elindult a fiú előtt, azon tűnődve, hogy egy ilyen korú gyerekben miként egyesülhet a nép keménysége az úri ösztönökkel.

A lépcső, mely szűk és meredek volt már a tornác végében is, ahol Gilbert megbotlott a legalsó lépcsőfokban, mind meredekebb lett, s egyre inkább elszűkült a harmadik emelettől kezdve, ahol Jacques úr lakott. Ő és védence kínnal-keservvel fölkapaszkodtak tehát a manzárdszobába. Ezúttal Thérèse igazat mondott; tényleg padlás volt ez, négy rekesztékre osztva, abból három lakatlan.

Az igazat megvallva, lakhatatlan is volt valamennyi, az is, amelyet Gilbert-nek szántak.

A tető meredeken ereszkedett alá a tetőgerincről, hegyesszöget alkotva a padlóval. E lejtős sík közepén egy üvegezetlen, rozzant fakeret bocsátotta be a fényt és a levegőt; a fényt fösvényül, a levegőt bőségesen, kivált téli zimankók idején.

Szerencsére most nyár közeledett, de, noha a meleg évszak már a küszöbön állt, Jacques kezében még így is majdnem elaludt a gyertya, amikor felértek a padlásra.

Az a szalmazsák, amelyet Jacques olyan dicsérőn emlegetett, valóban ott hevert a földön, s mint a helyiség legfontosabb berendezési tárgya, nyomban szemet szúrt a belépőnek. Itt-ott, megsárgult szélű, régi nyomtatványok tornyosodtak egérrágta salabakterek halmai között.

A keresztben kifeszített két kötélen - az első kis híja megfojtotta Gilbert-t - szárított hüvelyes babot és illatos füveket tartalmazó papírzacskók zörögtek, s női rongyokkal vegyes mosott ágynemű lengedezett az esti szélben.

- Szépnek nem szép - mondta Jacques -; de az alvás és a sötétség a legszegényebb kunyhót is egyenlővé teszi a legpompásabb palotával. Aludjon jól, fiatal barátom, ahogy csak az ön korában tud aludni az ember, és mi sem gátolja meg, hogy holnap reggel azt ne higgye, hogy a Louvre-ban aludt. De a tűzzel nagyon vigyázzon!

- Értem, uram - mondta Gilbert, akinek egy kissé kótyagos volt a feje mindattól, amit látott és hallott.

Jacques elmenőben rámosolygott, aztán még visszalépett.

- Holnap majd beszélgetünk - mondta. - Gondolom, nem ijed meg a munkától?

- Éppen ellenkezőleg, uram - válaszolta Gilbert -, mint tudja, leghőbb vágyam, hogy dolgozhassam.

- Nagyon derék dolog.

És Jacques megint az ajtó felé fordult.

- Csak emberhez méltó munka legyen, persze - fűzte hozzá Gilbert, aki szeretett akadékoskodni.

- Másfélét nem ismerek, ifjú barátom. Akkor hát, a holnapi viszontlátásra.

- Jó éjt, uram, és mindent köszönök - mondta Gilbert.

Jacques kiment, lelakatolta az ajtót kívülről, Gilbert pedig magára maradt padlásszobájában.

Először álmélkodva, majd elképedve, hogy Párizsban van, azon tűnődött, vajon valóban Párizs-e ez a város, ahol ilyen szobákat látni, amilyen az övé is.

Azután arra gondolt, hogy Jacques úr, mindent egybevéve, alamizsnát adott neki, és mivel jó néhányszor látta, hogyan alamizsnálkodnak Taverneyben, nemcsak hogy nem csodálkozott már, hanem csodálkozását lassanként a hála érzése váltotta fel.

Fogta a gyertyát, s körülvizslatta a padlástér minden zegét-zugát, nem feledkezve meg az óvatosságról, amit Jacques a lelkére kötött, s ügyet sem vetve Thérèse ruháira, amelyekből még takarónakvalót sem akart leszedni magának.

Megállapodott a nyomtatott papírok tornyai előtt, amelyek fölöttébb izgatták a kíváncsiságát.

Kötegelve voltak; nem nyúlt hozzájuk.

Kinyújtott nyakkal, mohó pillantással ment a papírkötegektől a babos zacskókhoz. A zacskók hófehér, szintén nyomtatott papírból voltak, gombostűvel összetűzve.

Egy hevesebb mozdulatra, Gilbert fejjel nekiment a kötélnek, mire az egyik zacskó lepottyant.

A fiatalember elsápadt, és jobban megijedt, mintha egy páncélszekrény zárját feszítette volna fel; sietve összekapkodta a földre hullott száraz babot, és visszarakta a zacskóba.

Míg ezzel bajlódott, gépiesen nézte a papirost, s a szeme, ugyancsak gépiesen elolvasott pár szót; e néhány szó felkeltette az érdeklődését. Kiöntötte a babot, s letelepedve a szalmazsákjára, olvasni kezdett, mivel ezek a szavak oly tökéletesen beleillettek gondolkodásmódjába, sőt, jellemébe, mintha egyenest neki írták volna, vagy mintha éppenséggel maga írta volna őket.

Ezt olvasta:

"Különben is, a varrónők, a szobalányok, a kis boltilányok sosem ejtettek kísértésbe; nekem úri kisasszonyok kellettek; ki-ki az ízlése szerint, az enyém meg mindig ilyen volt. E tekintetben nem úgy gondolkozom, mint Horatius. Engem ugyanis nem a társadalmi állás és a rang hívsága csábít, hanem a gondosabban ápolt bőr, a formásabb kéz, a megejtőbb cicomázkodás, a személyt körüllebegő finomság és tisztaság, a kifinomultabb ízlésről tanúskodó öltözködés és modor, a választékosabb és jobban szabott ruha, a kecsesebb cipellő, a szalagok, a csipkék, a szebben feltornyozott haj. Inkább választanék kevésbé szép nőt, akiben megvan mindez. Magam is nevetségesnek találom az ízlésemet, de nem én választok így, hanem a szívem."

Gilbert didergett, homlokán patakzott a veríték; lehetetlenség lett volna jobban kifejezni a saját gondolatait, jobban megfogalmazni a saját érzéseit, jobban elemezni a saját ízlését. Csak éppen Andrée nem az a kevésbé szép nő, akiben megvan mindez. Andrée-ban megvan mindez, a szépséggel együtt.

Gilbert mohón folytatta az olvasást.

A fentebb idézett sorok után egy ifjú és két hajadon bájos szerelmi története következett; sétalovaglás, elbájoló sikolyok, amelyek még bájosabbakká teszik a nőket, elárulván gyengeségüket; éjszakai lovaglás, az ifjú nyergében az egyik lánnyal, majd a még ennél is bájosabb és kéjesebb hazatérés.

Gilbert, akinek érdeklődése nőttön-nőtt, szétbontotta a zacskót, és szívdobogva elolvasott mindent az utolsó betűig; aztán megnézte a lápszámozást, és keresgélni kezdett, hátha megvan a folytatása is. A számozás megszakadt, de talált még hét vagy nyolc zacskót, amelyek láthatólag összetartoztak. Kiszedte belőlük a gombostűket, a babot kiborította a padlóra, a zacskókat sorba rakta és olvasott.

Ezúttal egészen másvalami következett. Az újabb könyvlapok egy szegény, névtelen ifjú és egy úri hölgy szerelméről szóltak. Az úri hölgy leereszkedett hozzá, vagy inkább az ifjú emelkedett fel a hölgyhöz, aki úgy fogadta, mint rangjabelit, a szeretőjévé tette, bevezetvén a szív rejtelmeibe, az olyannyira tünékeny ifjonti álomvilágba, mely az élet túlsó végéről nézve már csak ragyogó fényű, de sebesen tovatűnő meteornak tetszik, amint aláhullik a tavaszi csillagos égről.

Az ifjú nevét nem lehetett tudni. Az úri hölgyet de Warensnének hívták, neve édesen csengett, jólesett kimondani.

Gilbert beleélte magát a boldog tudatba, hogy így olvashatja át az egész éjszakát, s örömét még növelte az a bizonyosság, hogy hosszú sor zacskó függ még ott kibontatlanul, ám ekkor halk sercegésre kapta fel a fejét; a vörösréz tartóban átforrósodott gyertya belesüppedt a megolvadt faggyúba, a padlásszobát orrfacsaró bűz töltötte be, a kanóc kilobbant, és Gilbert sötétben maradt.

A baj olyan váratlanul történt, hogy semmi módon nem lehetett orvosolni, Gilbert, hogy olvasásában így megzavarták, majdnem sírva fakadt mérgében. A papírcsomót az ágya mellett púposodó babhalomra ejtette, s végighevert a szalmazsákon, ahol bosszúsága ellenére is csakhamar mély álomba merült.

Az ifjú úgy aludt, ahogy csak tizennyolc éves korában alszik az ember; nem is ébredt fel addig, míg meg nem csikordult a lakat, amelyet Jacques előző este tett fel a padlás ajtajára.

Fényes nappal volt már; Gilbert, felnyitva a szemét, látta, hogy házigazdája óvakodik be a szobába.

Pillantása ezután a szétszóródott babra s a könyvlapokká visszavedlett zacskókra tévedt.

Jacques tekintete ugyanoda vándorolt.

Gilbert érezte, hogy arcát elönti a vér, s nem is igen tudva, hogy mit beszél, megszólalt:

- Jó reggelt, uram - motyogta.

- Jó reggelt, barátom - köszöntötte Jacques -; jól aludt?

- Igen, uram.

- Talán csak nem holdkóros?

Gilbert nem tudta, mi az, hogy holdkóros, de azt megértette, hogy a kérdés a zacskókból kirázott babnak s a babjuk vesztett zacskóknak szól.

- Jaj, uram - mondta -, tudom, miért kérdi ezt; bizony én vagyok a bűnös ebben a rombolásban, töredelmesen megvallom vétkemet, de azt hiszem, helyre lehet hozni.

- Persze. De miért égett tövig a gyertyája?

- Nagyon sokáig fenn voltam.

- És miért volt fenn? - kérdezte Jacques gyanút fogva.

- Olvastam.

Jacques tekintete, most még gyanakvóbban körülfutott a zsúfolt padlásszobában.

- Ezt az első könyvlapot - mutatott rá Gilbert az első zacskóra, amelyet kibontott és elolvasott -, ezt az első könyvlapot csak véletlenül láttam meg, de annyira felkeltette a figyelmemet... De mondja csak, uram, hiszen ön annyi mindent tud, miféle könyv lapjai ezek?

Jacques közönyösen odapillantott, majd kijelentette:

- Nem tudom.

- Bizonyára regény lehet - vélekedett Gilbert -, nagyon szép regény.

- Regénynek gondolja?

- Annak, mert úgy beszélnek benne a szerelemről, mint a regényekben, csak éppen találóbban.

- Csakhogy azt olvasom itt a lap alján, hogy Vallomások, s ezért azt gondoltam...

- Mit gondolt?

- Hogy talán megtörtént esemény lehet.

- Ó, dehogy! Önmagáról nem beszél így az ember. Vallomása nagyon őszinte, ítélete teljesen elfogulatlan.

- Én meg azt hiszem, hogy ön téved - mondta élénken az öregember. - A szerző, éppen ellenkezőleg, példát akart mutatni a világnak, olyan valakinek a példáját, aki úgy mutatkozik meg felebarátai előtt, amilyennek Isten teremtette az embert.

- Hát ön tudja, ki a szerzője?

- Jean-Jacques Rousseau.

- Rousseau! - kiáltott föl meglepetten a fiatalember.

- Igen. Van itt néhány kitépett, elkallódott lap a legutolsó könyvéből.

- Eszerint Rousseau az a szegény, névtelen, ismeretlen fiatalember, aki úgyszólván végigkoldulja az országutakat, vagyis ugyanaz az ember, aki majdan megírja az Émile-t és A társadalmi szerződés-t?

- Ugyanaz vagy inkább nem ugyanaz - mondta az öregember olyan bánatos hanghordozással, amelyet bajos volna visszaadni. - Nem, mégsem ugyanaz; A társadalmi szerződés és az Emile szerzője olyan ember, aki megcsömörlött a világtól, az élettől, a dicsőségtől, szinte még az Istentől is; a másik... a másik Rousseau... de Warensné Rousseau-ja pedig gyermek, aki ugyanazon a kapun át lép be az életbe, amelyen a hajnal a világba; gyermek, a gyermekkor örömeivel, reményeivel. A két Rousseau között mély szakadék tátong, mely örökre elválasztja őket egymástól... harminc esztendő gyötrelmei!

Az aggastyán bólogatott, csüggedten leeresztette a karját, és mélyen elrévedezett.

Gilbert-t mintha főbe kólintották volna.

- Eszerint - kérdezte - az a kaland Galley kisasszonnyal és de Graffenried kisasszonnyal való igaz? És valóban olyan heves szerelemre gyulladt de Warensné iránt? És nemcsak valami szédületes hazugság, hogy övé lett az asszony, akit szeretett, és hogy ez a szerelem meggyötörte, ahelyett, hogy - mint remélte - a hetedik mennyországba emelte volna?

- Fiatalember - mondta az aggastyán -, Rousseau sohasem hazudott. Emlékezzék a jelmondatára: Vitam impendere vero.

- Hallottam már - mondta Gilbert -; de minthogy nem tudok latinul, sosem értettem.

- Ezt jelenti: "Áldozd fel az életed az igazságért."

- Eszerint lehetséges - folytatta Gilbert -, hogy egy szép hölgy, egy nagyúri dáma beleszeressen valakibe, aki olyan alacsony sorból származott, mint Rousseau! Jaj, Istenem! Tudja-e, milyen bolond reménységgel tölti ez el mindazokat, akik hasonlóan alacsony sorból származván magasabbra vetették szemüket?

- Ön is szerelmes - kérdezte Jacques -, s úgy látja, helyzete Rousseau-éhoz hasonló?

Gilbert elpirult; a kérdésre azonban nem válaszolt.

- De nem minden nő olyan ám, mint de Warensné - mondta -; vannak fennhéjázók, gőgösek, hozzáférhetetlenek, és ezeket szeretni dőreség.

- Csakhogy, fiatal barátom, ilyen lehetősége nemegyszer volt Rousseau-nak is - mondta az aggastyán.

- Igen ám! - kiáltott fel Gilbert -, de ő Rousseau volt. Ha én csak egy szikráját érezném magamban annak a tűznek, amely az ő szívét égette, ragyogó elméjét hevítve, akkor én bizonyosan...

- Nos?

- Nos, akkor én azt gondolnám, hogy nincs nő, ha mégoly előkelő származású úri dáma is, aki felérne hozzám; így azonban, hogy semmi vagyok, s nem él bennem az elhivatottság bizonyossága, ha fölfelé tekintek, belekáprázik a szemem. Ó, bárcsak beszélhetnék Rousseau-val!

- Aztán miért?

- Megkérdezném tőle, hogy ha de Warensné nem nyúl le érte, vajon ő akkor is fölemelkedett volna-e hozzá; ezt kérdezném tőle: "Ha megtagadták volna öntől azt a szerelmet, amely úgy meggyötörte, vajon nem csikarta volna-e ki mégis, akár...?"

A fiatalember megakadt.

- Akár...? - ismételte meg az aggastyán.

- Akár bűnös módon is!

Jacques összerezzent.

- A feleségem nyilván fölébredt már - mondta, véget vetve a beszélgetésnek -; menjünk le. Munkásember különben sem kezdheti elég korán a napját: jöjjön, fiatal barátom, jöjjön.

- Igaz - mondta Gilbert -; bocsásson meg, uram; de némely beszélgetés valósággal megrészegít, némely könyv fellelkesít, némely gondolat szinte megbolondít.

- Ej, ej, barátom, ön szerelmes - mondta az aggastyán.

Gilbert nem felelt rá, nekiállt, hogy összeszedje a babot, s újra összetűzködje a papírzacskókat; Jacques hagyta.

- Nem valami fényűző a lakása - mondta neki -: de végtére is itt megvan mindene, ami kell, s ha korábban kel föl, élvezheti az ablakon beáradó pompás virágillatot, amit nagyon meg kell becsülni a nagyvárost fertőző, émelyítő bűzök között. A Jussienne utcai kertek vannak odalent: most virágzanak a hársak és a kányafák; ugye, a szegény rab, ha reggel belélegzi az illatukat, egy napra való boldogságot gyűjthet magába?

- Szeretni én is szeretem - mondta Gilbert -, de úgy megszoktam már, hogy nem is igen veszem észre.

- Mondja inkább, hogy nem hagyta még olyan régen oda a faluját, hogy máris sajnálnia kelljen. De már készen is van; menjünk dolgozni.

Mutatva Gilbert-nek az utat, Jacques kinyitotta előtte az ajtót, majd megint belakatolta.

Jacques most egyenest abba a helyiségbe vezette társát, amelyet Thérèse előző nap dolgozószobaként említett.

Lepkék üveg alatt, fekete fakeretbe foglalt növények és ásványok, diófa könyvszekrény könyvekkel, hosszú, keskeny asztal, rajta agyonkoptatott, zöld és fekete kis gyapjúterítő példás rendben sorakozó kéziratokkal, négy sötétre pácolt cseresznyefa karosszék fekete lószőrpárnákkal: ez volt a szoba bútorzata; mindez fényesre dörzsölve, kifogástalan rendben, ragyogó tisztán, de szemnek és szívnek idegenül, mivel a napfény csak szürkén és halványan szivárgott át a durva posztófüggönyökön, a fényűzés, sőt a kényelem is láthatóan igen messze esett ettől a kihűlt hamutól, ettől a fekete tűzhelytől.

Csak a négy egyenes lábon álló kis rózsafa csembaló, meg a kandallón a "Dolt, Arsenal" feliratú keskeny rokokó állóóra jelezte - az egyik azzal, hogy acélhúrjai meg-megpendültek, valahányszor kocsi dübörgött el az utcán, a másik meg ezüstingájával -, hogy van élet is ebben a sírboltban.

Gilbert megilletődötten lépett ebbe a szobába, amelyről az imént adtunk képet az olvasónak; a berendezést szinte fényűzőnek találta, mivel a Taverney kastélyra emlékeztette; különösen a viaszolt padló nyerte meg tetszését.

- Üljön le - mondta neki Jacques, az ablakmélyedésben álló másik kisasztalra mutatva -, el akarom mondani, miféle munkát szántam önnek.

Gilbert sietve szót fogadott.

- Tudja, mi ez? - kérdezte az öregember.

Egyenlő sorközökben megvonalazott papirost tartott Gilbert elé.

- Hogyne tudnám - válaszolt az -; kottapapír.

- Nahát! Ha egy ilyen lapot annak rendje és módja szerint befeketítek, vagyis annyi kottafejet írok rá, amennyi csak ráfér, megkeresek vele tíz sout; az árát magam szabtam meg. Gondolja, hogy meg tudná tanulni a kottamásolást?

- Igen, uram, azt hiszem.

- De nem folyik-e majd össze a szeme előtt ez az egy, két vagy három vonással átdöfött, apró fekete pontokból álló zagyvalék?

- Az igaz, uram, hogy első pillantásra nem sokat értek belőle; de ha odafigyelek, meg tudom különböztetni egymástól a hangjegyeket; ez itt például egy fa.

- Hol?

- Itt, a legfelső vonalra tűzve.

- És ez a másik itt, az első vonalközben?

- Az is fa.

- Hát ez a hangjegy itt, amelyik a második soron ül?

- Ez sol.

- De hisz ön tud kottát olvasni, ugye?

- Azaz, hogy tudom a hangjegyek nevét, de nem ismerem az értéküket.

- És azt tudja-e, mi az a fél, a negyed, a nyolcad, a tizenhatod és a harmincketted?

- Ó, igen, tudom.

- És ezek a jelek?

- Ez egy negyed szünetjel.

- Hát ez?

- Kereszt.

- Hát ez?

- Ez egy b.

- Remek! Hanem tanulatlan ember létére - jegyezte meg Jacques, és szemét megint elfelhőzte a szinte állandósult bizalmatlanság -, tanulatlan ember létére, ugyanúgy ért a zenéhez, mint a botanikához, s mint - kis híján - a szerelemhez is.

- Ó, uram - mondta Gilbert elpirulva -, ne csúfolódjék.

- Ellenkezőleg, fiacskám, csodálom. A zene művészete csak a többi tanulmány után következik, ön pedig azt állította, hogy nem részesült oktatásban, azt mondta, hogy nem tanult semmit.

- Ez így is van, uram.

- De hát csak nem magától jött rá, hogy ez a fekete pont a legfelső soron egy fa?

- Uram - válaszolta Gilbert halkan, lehajtva a fejét -, abban a házban, ahol éltem, volt egy... egy fiatal személy, aki csembalózott.

- Ahá! Az, aki botanizált is, ugye? - szólt közbe Jacques.

- Pontosan, uram; és igen szépen játszott ezen a hangszeren.

- Igazán?

- Igen, én pedig rajongok a zenéért.

- Mindez még nem ok rá, hogy ismerje a hangjegyeket.

- Uram, azt olvastam Rousseau-nál, hogy tökéletlen ember az, aki csak az okozatot élvezi, de nem tárja fel az okát.

- Igen, de azt is olvashatta - mondta Jacques -, hogy e kutatás által tökéletesítvén magát, az ember elveszíti örömét, természetességét, ösztöneit.

- Nem baj - mondta Gilbert -, ha a tanulásban olyan élvezetet talál, amely felér az elveszítettel.

Jacques meglepetten fordult felé.

- Ejnye - mondta -, ön nemcsak botanikus, nemcsak muzsikus, hanem logikus elme is.

- Sajnos, uram, nem vagyok én sem botanikus, sem muzsikus, sem logikus elme; meg tudok különböztetni egy hangjegyet egy másik hangjegytől, egy jelet egy másik jeltől, ennyi az egész tudományom.

- Szolmizált már?

- Nem én!

- Nem baj! Azért próbálja meg lemásolni ezt. Itt van vonalazott papír: de vigyázzon, el ne rontsa, nagyon sokba kerül. Sőt, vegyen inkább elő tiszta papírt, vonalazza meg, és azon próbálkozzék.

- Igen, uram, úgy teszek, ahogy tanácsolja; de hadd mondjam meg önnek, ez nem egész életemre szóló foglalkozás; ha ugyanis zeneműveket akarok írni, amihez nem értek, jobb, ha felcsapok utcai írnoknak.

- Fiacskám, fiacskám, meggondolatlanul beszél, vigyázzon a nyelvére.

- Én?

- Maga hát. Talán az utcai írnok éjjel dolgozik s keresi meg a kenyerét?

- Nem.

- Nahát akkor! Figyeljen most rám: aki ügyes, az két vagy háromórás éjjeli munkával öt, sőt hat lapot is lemásolhat, ha kellő gyakorlattal elérte, hogy puhán és könnyedén írjon, tisztán dolgozzon, és megszokta, hogy olvasás közben ne nézegesse állandóan a másolandó mintát. Hat oldal három frankot jelent; ebből meg lehet élni; ne mondjon ellent, hiszen ön csak hat sout kér. Ennélfogva, kétórai éjjeli munka árán hallgathatja a sebészeti, az orvosi és a botanikai iskola előadásait.

- Ó, most már értem, uram - kiáltott fel Gilbert -, és köszönöm, szívből köszönöm!

Azzal fölébe hajolt a fehér papírlapnak, amelyet elébe tett az aggastyán.

Gilbert serényen dolgozott, és a papírlapja lassan megtelt a lelkiismeretesen gyakorolt próbaírással, miközben az aggastyán, aki figyelte egy darabig, hogyan csinálja, maga is leült a másik asztalhoz, és javítgatni kezdte a nyomtatott íveket, amelyek olyanok voltak, mint a babos zacskók a padláson.

Így telt el három óra, és az állóóra kilencet ütött, amikor Thérèse rontott be a szobába.

Jacques fölpillantott.

- Gyorsan, gyorsan! - mondta a háziasszony -, menjen a nagyszobába. Most meg egy herceg van itt. Istenem Uram! Mikor ér már véget ez a fenséges búcsújárás? Csak eszébe ne jusson ennek is, mint a múltkor de Chartres hercegnek, hogy velünk akar reggelizni!

- És ki ez a herceg? - kérdezte halkan Jacques.

- De Conti herceg úr őfensége.

Gilbert, e név hallatán, a vonalazott papírjára csöppentett egy sol-t; amire Bridoison, ha történetesen ebben a korban élt volna, inkább azt mondja, hogy p... pa... paca, semmint, hogy hangjegy.

- Egy herceg, a királyi családból! - mormolta.

Jacques mosolyogva ment ki Thérèse nyomában, aki újra becsukta az ajtót.

Gilbert ekkor körülpillantott, s látva, hogy egyedül van, nyugtalanul emelte föl a fejét.

- Hová kerültem tulajdonképpen? - kiáltott fel. - Hercegek, nagyurak Jacques úrnál! De Chartres herceg úr, de Conti herceg úr őfensége egy kottamásolónál!

Az ajtóhoz settenkedett, hogy hallgatózzék; a szíve izgatottan vert.

Jacques úr és a herceg már túljutottak az első üdvözlő szavakon: most a herceg beszélt.

- Szerettem volna magammal vinni önt - mondta.

- Ugyan minek, herceg? - kérdezte Jacques.

- Hát, hogy bemutassam a trónörökösnének. Új nap süt a filozófiára, kedves filozófusom.

- Hála és köszönet jó szándékáért, fenséges uram; de nem mehetek önnel, lehetetlen.

- De hiszen Pompadournéval is elment Fontainebleau-ba, most hat éve!

- Hat évvel fiatalabb voltam; ma ezer nyavalyám a székhez szegez.

- És az embergyűlölete.

- És ha úgy volna is, fenséges uram? Nem érdekel olyan nagyon a világ, hogy feláldozzam érte a nyugalmamat!

- Na jó! Elengedem önnek Saint-Denis-t és a díszfogadást, s elviszem egyenest a Muette-be, ahol ő királyi fensége éjszakázik holnapután.

- Tehát a királyi fenség holnapután érkezik Saint-Denis-be?

- Teljes kíséretével. Gondolja meg: két mérföld nem a világ, egykettőre ott van. S a hercegnő, mint mondják, remekül muzsikál; Gluck tanítványa.

Gilbert nem hallott többet. Mihelyt meghallotta, hogy: "A trónörökösné holnapután teljes kíséretével Saint-Denis-be érkezik", csak egy dolog járt a fejében, az, hogy két nap múlva két mérföldnyire lesz Andrée-tól.

E gondolat úgy elkápráztatta, mintha vakító tükörre tévedt volna a tekintete.

Két érzés viaskodott benne, s az erősebbik győzött. A szerelem úrrá lett a kíváncsiságon; Gilbert úgy érezte egy percig, hogy menten megfullad ebben a szűk kis szobában; az ablakhoz rohant, hogy feltépje, az azonban le volt lakatolva belülről, nyilván, hogy a szemközti lakásból ne lehessen látni, mi történik Jacques úr dolgozószobájában.

Visszazuhant a székébe.

- Ó, soha többet nem hallgatózom! - fogadkozott. - Nem akarom többé kifürkészni a titkait ennek a kis polgárembernek, a pártfogómnak, akivel egy herceg barátkozik, s be akarja mutatni Franciaország jövendő királynéjának, a császárok leányának, akivel Andrée szinte térden állva beszélt.

- De hátha mégis megtudnék valamit Andrée kisasszonyról, ha hallgatózom?

- Nem, nem, ez olyan inastempó lenne. La Brie is mindig az ajtóra tapasztotta a fülét.

És elszántan visszafordult a válaszfaltól, amelyhez közben ismét közelebb lépett; a keze reszketett, szeme elhomályosult.

Érezte, hogy most sokkal érdekesebb elfoglaltságra van szüksége, a másolás nem kötötte volna le eléggé a figyelmét. Fölvett egy könyvet Jacques úr íróasztaláról.

- Vallomások - olvasta meglepett örömmel -; a Vallomások, amelyből olyan nagy érdeklődéssel olvastam mintegy száz oldalt.

- A szerző képmásával illusztrált kiadás - olvasta tovább. - És én még sosem láttam Rousseau képmását! - lelkendezett. - Ó, nézzük csak, nézzük csak!

Türelmetlenül elforgatta a metszetet eltakaró hártyalapot, meglátta az arcképet, és felkiáltott.

E pillanatban kinyílt az ajtó: Jacques jött vissza.

Gilbert összehasonlította Jacques arcát a kezében tartott képmással, s karját széttárva, egész testében reszketve, elejtette a könyvet.

- Én Jean-Jacques Rousseau-nál lakom! - makogta.

- Hadd lássuk, fiacskám, hogy sikerült a kottamásolás - mosolygott rá Jean-Jacques, aki igazában sokkal jobban örült ennek a nem várt kitörésnek, mint dicsőséges élete ezernyi diadalának.

Ellépett a minden ízében reszkető Gilbert mellett, odament az asztalhoz, s megnézte a papirost.

- A hangjegyek formája nem rossz - jegyezte meg -; de nem ügyel a margóra, aztán meg nem köti eléggé össze az egybetartozó hangjegyeket. Vigyázzon, ebben az ütemben hiányzik egy szünetjel; itt meg, nézze csak, nem egyenes az ütemvonal. A félhangjegyet csinálja két félkörrel. Nem fontos, hogy pontosan összeérjenek. Az egészen kerek hangjegy nem tetszetős, amellett nehéz hozzáilleszteni a szárát... Hát igen, barátom, csakugyan Jean-Jacques Rousseau házában van.

- Jaj, uram, bocsásson meg azért a sok ostobaságért, amit összehordtam - könyörgött Gilbert, a kezét tördelve, s már-már leborulva Rousseau előtt.

- Hát egy hercegnek kellett idejönnie - vonta meg a vállát Rousseau -, hogy ön felismerje a sorsüldözött, a boldogtalan genfi filozófust? Szegény gyermek, boldog gyermek, nem tudja, mi az üldöztetés!

- Igen, igen, boldog vagyok, nagyon boldog, mivel láthatom, mivel megismerhettem, mivel a közelében lehetek!

- Köszönöm, fiacskám, köszönöm; de boldognak lenni, nem elég, dolgozni is kell. Most, hogy végzett már a próbamunkájával, fogja, itt van ez a rondó, próbálja meg átmásolni valódi kottapapírra; rövid és nem is nagyon nehéz; különösen a tisztaságra ügyeljen. De hogyan találta ki?...

Gilbert repeső szívvel vette föl a Vallomások kötetét, s mutatta meg az arcképet Jean-Jacques-nak.

- Aha, látom már, ez az a képem az Emilé első lapjáról, amelyet elégettek in effigie; de nem baj, fényt gyújt a láng, akár a napból jön, akár a máglyáról.

- Uram, uram, tudja-e, hogy én világéletemben csak arról ábrándoztam, hogy ön mellett élhessek? Tudja-e, hogy ezzel minden vágyam teljesül?

- Ön nem élhet mellettem, barátom - mondta Jean-Jacques -, mivel nekem nincsenek tanítványaim. A vendégekhez pedig, mint láthatta, nem vagyok elég gazdag, még egyszeri fogadásra sem, nemhogy tartós vendéglátásra.

Gilbert megremegett, Jean-Jacques megfogta a kezét.

- Egyébként ne csüggedjen - mondta neki. - Amióta találkoztunk, figyelem magát, fiacskám; sok rossz tulajdonsága van, de sok jó is; küzdje le erős akarattal ösztöneit, kerülje a kevélységet, a filozófiának ezt az alattomos rágcsálóját, és másolja a kottákat, amíg jobbat nem talál.

- Ó, Istenem, ó, Istenem! - hebegte Gilbert -, úgy megzavart, ami történt velem.

- Márpedig mindez nagyon egyszerű és nagyon természetes, fiacskám; igaz ugyan, hogy többnyire az egyszerű dolgok hatják meg az érző szívet és a fogékony elmét. Ön menekül, hogy honnan, nem tudom, nem fürkésztem a titkait; menekül az erdőn; az erdőben találkozik egy emberrel, aki füveket gyűjtöget, ennek az embernek van kenyere, önnek nincsen, megosztoznak a kenyéren; ön nem tudja, hol húzódjon meg, ez az ember menedéket kínál; ezt az embert Rousseau-nak hívják, s így szól önhöz: "A filozófia első szabálya így hangzik: Ember, támaszkodj önmagadra!" Nos, barátocskám, ha lemásolja a rondót, megkereste a mai napra a kenyerét. Másolja tehát le azt a rondót.

- Ó, uram, milyen jó is ön!

- Az éjjeli szállás a ráadás; csak ne olvasson éjszaka, vagy ha mégis, égesse a saját gyertyáját, különben Thérèse morogni fog. Éhes?

- Ó, dehogy, uram - válaszolta Gilbert könnyeivel küszködve.

- Maradt annyi a tegnapi vacsoráról, hogy elég ma reggelire; ne kéresse magát; most eszik utoljára az asztalomnál, kivéve, ha jóban maradunk, és meghívom majd hébe-hóba.

Gilbert mondani akart valamit, de Rousseau egy fejmozdulattal megakasztotta.

- Van a Mészégető utcában egy kis munkáskonyha - mondta -; ott olcsón ehetik, majd beajánlom. Most azonban menjünk reggelizni.

Gilbert szótlanul követte Rousseau-t. Vereséget szenvedett, életében először; igaz, olyan embertől, aki fölötte állt mindenki másnak.

Pár harapás után felállt az asztaltól, s ment vissza dolgozni. Igazat mondott: gyomra úgy összeszorult az átélt izgalomtól, hogy nem fogadott be több táplálékot. Naphosszat föl sem emelte szemét a munkájáról, s este nyolc órára, miután három lapot eltépett, olvashatóan és tisztán készen volt a négy lap terjedelmű rondó.

- Nem akarom dicsérni - mondta Rousseau -; ez is csúnya, de azért olvasható; tíz sout megér, fogja.

Gilbert köszönettel elfogadta.

- Van kenyér a szekrényben, Gilbert úr - mondta Thérèse, akit meghatott a fiatalember tapintata, szelídsége és igyekezete.

- Köszönöm, asszonyom - válaszolta Gilbert -; higgye el, nem felejtem el a jóságát.

- Vegye el - biztatta Thérèse, odanyújtva neki a kenyeret.

Gilbert éppen vissza akarta utasítani, de ekkor Jean-Jacques-ra pillantott, és az éber szem fölött összehúzódó szemöldök s a megránduló finom metszésű száj elárulta, hogy a visszautasítás sértené a házigazdáját.

- Elfogadom - mondta.

Azzal fölment a szobácskájába, szorongatva a hatsous ezüstöt és a négysounyi rézpénzt, amit Jean-Jacques-tól kapott.

- Most végre a magam ura vagyok - mondta, belépve padlásszobájába -, azaz még nem egészen, mivel kegyelemkenyéren élek.

S noha éhes volt, a kenyeret a padlásablak párkányára tette, és nem nyúlt hozzá.

Aztán, arra gondolva, hogy alvás közben elmúlik az éhsége, elfújta a gyertyát, és elnyúlt a szalmazsákon.

Másnap - Gilbert alig aludt valamit az éjjel -, másnap virradatkor már talpon volt. Eszébe jutott, mit mondott Rousseau az ablaka alatt elterülő kertekről. Kihajolt a padlásablakon, és csakugyan egy kert szép fái ötlöttek szemébe; a fákon túl emelkedett a palota, amelyhez a kert tartozott, bejárata a Jussienne utca felől.

A kert egyik zugában, sarjú fák és virágok között, egy kisebb épület állt, behúzott zsalugáterekkel.

Gilbert eleinte azt hitte, hogy a zsalugáterek csak ezen a korai órán vannak zárva, s hogy a házikó lakói nyilván nem ébredtek még föl. De mivel a lombosodó fák valósággal rátapadtak a zsalugáterekre, Gilbert hamarosan rájött, hogy a ház legalább múlt tél óta lakatlan lehet.

Majd megint a szép hársfákon legeltette gyönyörködő tekintetét, amelyek elfödték előle a főépületet.

Az éhség kétszer vagy háromszor megkísértette Gilbert-t, hogy szemét rávesse arra a darab kenyérre, amelyet Thérèse vágott neki az este; de mindig erőt vett magán, s ámbár nagyon kívánta, nem nyúlt hozzá.

Ötöt ütött az óra; gondolta, hogy a tornác bejárata már nyitva lehet; megmosdva, megkefélve, megfésülve - amikor tegnap fölment a padlásszobájába, Jean-Jacques gondoskodása révén ott talált minden holmit, ami szerény tisztálkodásához kellett -, mint mondottuk tehát, megmosdva, megkefélve, megfésülve, fogta a kenyerét, és lefelé indult.

Rousseau, aki ezúttal nem ment föl hozzá, hogy felébressze, s aki, talán túlzott gyanakvásból, hogy kiismerje vendége szokásait, előző este nem lakatolta be az ajtaját, Rousseau meghallotta, hogy jön lefelé, s lesett rá.

Látta, hogy Gilbert kilép a kapun, hóna alatt a kenyérrel.

Egy kéregető ment oda hozzá, Gilbert neki adta a kenyerét, aztán belépett a pékhez, aki akkor nyitotta ki a boltját, s másik kenyeret vásárolt.

"Most majd bemegy a vendéglőbe - gondolta Rousseau -, és nyakára hág a nyomorult tíz soujának."

Rousseau tévedett; Gilbert, séta közben, megette a kenyere egy részét; aztán megállt az utca sarkán a kútnál, ivott, megette a maradék kenyerét, megint ivott, kiöblögette a száját, megmosta a kezét, s indult visszafelé.

- Hát azt hiszem - mondta Rousseau -, szerencsésebb vagyok, mint Diogenész, mert emberre akadtam.

S meghallván, hogy jön fölfelé a lépcsőn, sietett ajtót nyitni neki.

A nap szakadatlan munkában telt el. A másolás lélekölő munkájába Gilbert beleadta tettvágyát, fürkésző eszét és makacs szorgalmát. Amit nem értett meg, azt kitalálta; és a keze, vasakaratának ez a rabszolgája, tétovázás nélkül, tévedés nélkül rajzolta az írásjegyeket. Ilyenformán estére hét lapot másolt le, ha nem is elegánsan, de legalább kifogástalanul.

Rousseau a bíráló s egyszersmind a filozófus szemével nézte ezt a munkát. Mint bíráló, megítélte a hangjegyek formáját, a hajszálvonalak finomságát, a szünetjelek vagy a pontok közeit; azt el kellett ismernie, hogy jelentős haladást lát az előző napi másolathoz képest, és huszonöt sout adott Gilbert-nek.

Mint filozófus, megcsodálta az emberi akarat erejét, amely képes rá, hogy egyfolytában tizenkét óra hosszat görnyesszen a munka terhe alatt egy tizennyolc éves, hajlékony és rugalmas testű, szenvedélyes ifjú embert - Rousseau ugyanis könnyűszerrel felismerte a fiatalember szívét perzselő szenvedélyt; csupán azt nem tudta még, hogy a becsvágy fűti-e vagy a szerelem.

Gilbert a tenyerében mérlegelte a kapott pénzt: a huszonnégy sous pénzdarabot meg az egysous érmét. Az utóbbit a mellénye zsebébe csúsztatta, alighanem a többihez, ami előző napról megmaradt, a huszonnégy sous érmét pedig boldog örömmel szorongatta a jobb kezében, s így szólt:

- Uram, most ön a gazdám, mivel öntől kaptam munkát; amellett ingyenszállást is ad. Úgy vélem hát, rossz néven venné, ha nem adnék számot arról, amit tenni szándékozom.

Rousseau gyanakvó tekintettel méregette.

- Miért, hát mit szándékozik tenni? - kérdezte. - Holnapra valami mást tervez munka helyett?

- Igen, uram, holnap, engedelmével, szeretnék szabadságot kérni.

- És miért? - kérdezte Rousseau. - Henyélni akar?

- Uram - válaszolta Gilbert -, Saint-Denis-be szeretnék menni.

- Saint-Denis-be?

- Oda. A trónörökösné holnap érkezik Saint-Denis-be.

- Ó, persze; holnap díszes ünnepség lesz Saint-Denis-ben a trónörökösné tiszteletére.

- Ez az - mondta Gilbert.

- Nem hittem volna önről, ifjú barátom, hogy bámészkodó fajta - mondta Rousseau -, sőt, határozottan az volt az érzésem, hogy megveti az abszolút hatalom hiú pompáját.

- Uram...

- Nézzen rám, egyben s másban, állítólag, példaképének választott. Tegnap egy királyi herceg járt nálam, s próbált rávenni, hogy menjek el az udvarba, de nem úgy, mint maga megy majd, szegény fiacskám, lábujjhegyen állva, egy francia testőr háta mögül nézni végig a királyi hintó bevonulását, amelyen úgy hordozzák a címert, mint körmenetben a szentségeket, hanem, hogy hercegek előtt jelenjek meg, hogy hercegnők mosolyában fürödjem. Én pedig, jelentéktelen kis polgárember, visszautasítottam a nagyurak meghívását.

Gilbert helyeslően bólogatott.

- És miért utasítottam vissza? - kérdezte Rousseau szenvedélyesen. - Azért, mert nem lehet kétszínű az ember, azért, mert a kéz, amely leírta, hogy a királyság visszaélés a hatalommal, nem koldulhat alamizsnát a királytól; s mivel tudom, hogy minden újabb ünnepséggel csak a népet rabolják meg, holott annak úgyis csak annyija maradt már, hogy éppen fel ne lázadjon: távolmaradásommal tüntetek az efféle ünnepségek ellen.

- Uram - mondta Gilbert -, kérem, higgye el, hogy megértettem filozófiája magasztos voltát.

- Persze; de mivel nem gyakorolja, hadd mondjam meg, hogy...

- Uram - mondta Gilbert -, én nem vagyok filozófus.

- Legalább azt árulja el, hogy mit fog csinálni Saint-Denis-ben.

- Uram, azt nem mondhatom meg.

A szó meghökkentette Rousseau-t; megértette, hogy valami titok lappang e nyakasság mögött, s a szilárd jellemnek járó elismeréssel nézett az ifjúra.

- Nyilván oka van rá - mondta. - Jobb is így.

- Igen, uram, okom van rá, de higgye meg, ennek semmi köze sincsen a látványosságok keltette kíváncsisághoz.

- Annál jobb, vagy talán annál rosszabb, ifjú barátom, mert hiszen a nézése komor, s hiába keresem benne a fiatalság derűjét és nyugalmát.

- Mondottam már, uram - válaszolta bánatosan Gilbert -, hogy boldogtalan voltam, márpedig a boldogtalan embereknek nincsen fiatalságuk. Tehát megegyeztünk: holnap elenged.

- Elengedem, barátom.

- Köszönöm, uram.

- Amíg azonban ön az úri világ fényes felvonulását szemléli - folytatta Rousseau -, én előveszem valamelyik növénygyűjtőmet, és a természet pompájában gyönyörködöm majd.

- Uram - mondta Gilbert -, vajon nem hagyta volna-e ön is ott a világ valamennyi növénygyűjtőjét aznap, amikor újból felkereste Galley kisasszonyt, miután egy cseresznyeágat dobott az ölébe?

- Helyes a válasz - mondta Rousseau -; igaza van, ön még fiatal. Menjen csak Saint-Denis-be, fiacskám.

És amikor Gilbert, örömtől sugárzón, becsukta maga mögött az ajtót, Rousseau így szólt:

- Nem becsvágy ez, hanem szerelem!

Azalatt, míg Gilbert jól végzett napja után friss vízbe áztatott kenyerét majszolgatta padlásszobájában, és táguló tüdővel szívta magába a környező kertek illatát, e mondott időpontban tehát, egy kissé meghökkentő eleganciával öltözött, hosszú fátyolba burkolt hölgy vágtatott végig pompás arabs telivérjén azon a most még néptelen saint-denis-i úton, amelyet azonban egy nap múlva eláraszt a tolongó sokaság, majd a saint-denis-i karmelita kolostor előtt leugrott lováról, és finom ujjával bezörgetett a forgókapu rostélyán, mialatt a lova, melynek kantárját a karja köré csavarta a hölgy, türelmetlenül toporzékolt, és a homokot kapálta.

Néhány városi polgár kíváncsian odacsődült az ismeretlen nő köré. Odacsalogatta őket különös viselete, amiről már szólottunk az imént, no meg az is, hogy olyan kitartóan zörgetett.

- Mit óhajt, asszonyom? - kérdezte tőle az egyik.

- Látja, uram - válaszolt az idegen nő, félreismerhetetlenül olaszos hangsúllyal -, be akarok jutni.

- Akkor rossz helyen kereskedik. Ezt a forgókaput napjában csak egyszer nyitják meg a szegényeknek, annak az órája pedig elmúlott már.

- Akkor hát, hogy lehet bejutni a főnökasszonyhoz? - kérdezte a kopogtató hölgy.

- A kiskapun kell zörögni a fal végében, vagy pedig a nagykapun csöngetni.

Másik ember lépett oda.

- Azt tudja, asszonyom, hogy most Louise hercegnő ő királyi fensége a kolostor főnökasszonya?

- Köszönöm, tudom.

- A teremtésit! De szép paripa! - kiáltott fel egy dragonyos, meglátva az idegen nő hátasjószágát. - Tudja-e, hogy ez a ló, ha nem túl koros, úgy megér ötszáz Lajos-aranyat, mint az enyém száz tallért?

E kijelentés nagy hatást tett a bámészkodókra.

Ekkor egy kanonok, aki a dragonyossal teljesen ellentétben csak a lovast nézte, ügyet sem vetve a lovára, utat tört magának a nőhöz, s ismervén a forgókapu nyitját, bebocsátotta.

- Lépjen be, asszonyom - mondta neki -, s vezesse be a lovát is.

A nő sietett eltűnni a bámész tömeg mohó pillantásai elől, amelyek látható módon szerfelett zavarták, s nyomban megfogadva a tanácsot, lovastul eltűnt a kapu mögött.

Hogy végre egyedül volt a tágas udvarban, az idegen nő eleresztette a lova kantárját, mire az állat olyan szilajon rázta a szerszámját, s patkójával olyan vadul csattogott a kövezeten, hogy a kapusnővér, aki egy pillanatra otthagyta a kapu mellett lévő kis fülkéjét, ijedten szaladt ki a kolostor belsejéből.

- Mit akar, asszonyom - kiáltotta -, és hogy kerül ide?

- Egy jószívű kanonok nyitotta ki a kaput - válaszolt az idegen nő -; s hogy mit akarok? A főnökasszonnyal akarok beszélni, ha lehetséges.

- A főnökasszony nem fogad ma este.

- Nekem pedig azt mondták, hogy a kolostorok főnöknői kötelesek fogadni a nap és az éj bármely óráján segítségért hozzájuk forduló világi nővéreiket.

- Rendes körülmények között van is rá mód; Őfensége azonban csak tegnapelőtt érkezett, még jószerivel be sem rendezkedett, és ma estére káptalani gyűlést hívott egybe.

- Ó, kedves - sopánkodott az idegen nő -, én nagyon messziről jövök, Rómából. Hatvan mérföldet lovagoltam egyvégtiben, nem bírom tovább.

- Mit tegyek? A főnökasszony parancsa megmásíthatatlan.

- Kedves nővér, rendkívüli fontosságú közlendőim vannak az apátasszonnyal.

- Jöjjön el holnap.

- Lehetetlen... Már egy napja Párizsban vagyok, és már ez az egy nap is... különben sem alhatom vendégfogadóban.

- Miért nem?

- Mert nincs pénzem.

A kapusnővér elképedve meredt erre a nőre, aki rakva volt ékszerrel, magáénak mondhatott egy pompás paripát, és mégis azt állította, hogy nincs miből megfizetnie az éjjeli szállását.

- Ó, ne tulajdonítson nagy jelentőséget a szavaimnak, s hasonlóképpen a ruhámnak se - mondta a fiatal nő -; nem pontosan a való igazságot mondtam, azt állítván, hogy nincsen pénzem, hiszen bármelyik fogadóban bizonyára hiteleznének. Nem!, nem!, nem szállást keresek én itt, hanem menedéket.

- Asszonyom, nem ez az egyetlen kolostor Saint-Denis-ben, és minden kolostornak van apátasszonya.

- Igen, igen, tudom jól; csakhogy én nem fordulhatok akármelyik apátasszonyhoz, kedves nővér.

- Azt hiszem, hiú reményt táplálna, ha tovább erőltetné a dolgot. Louise hercegnő már nem foglalkozik evilági dolgokkal.

- Nem baj! Akkor is jelentse neki, hogy beszélni akarok vele.

- Káptalan van, mondtam már.

- Akkor káptalan után.

- A káptalani gyűlés csak most kezdődik.

- Bemegyek a templomba, s várakozás közben imádkozom.

- Végtelenül sajnálom, asszonyom...

- Mit?

- Nem várakozhat.

- Nem várakozhatom?

- Nem.

- Ó, hát tévedtem volna? Hát nem a jó Isten házában vagyok? - tört ki az idegen nő, s a tekintetéből és a hangjából olyan elszántság sugárzott, hogy az apáca, nem mervén magára vállalni, hogy továbbra is ellene szegüljön, így szólt:

- Ha így áll a dolog, megkísérlem.

- Ó, mondja meg őfenségének - fűzte hozzá az idegen nő -, hogy én Rómából jövök; hogy Mainz és Strasbourg kivételével sehol meg nem álltam, s útközben aludni is alig volt időm, de kivált az utóbbi négy napban csak annyit pihentem, hogy erőt gyűjtsék és megmaradjak a lovam hátán, a lovam meg tovább tudjon vinni.

- El fogom mondani, nővérem.

Az apáca eltávozott.

Kisvártatva megjelent egy szolgáló nővér.

A kapusnővér mögötte lépkedett.

- Nos? - kérdezte az idegen nő, a választ sürgetve, amelyet minél előbb hallani akart.

- Ő királyi fensége azt üzeni, asszonyom - mondta a szolgáló nővér -, hogy ma este teljességgel lehetetlen önt fogadnia, annak ellenben nincsen akadálya, hogy élvezze a kolostor vendégszeretetét, ha úgy véli, hogy valóban oly sürgős szüksége van a menedékre. Beléphet tehát, nővérem, s ha ilyen hosszú út van a háta mögött, s olyan fáradt, amilyennek mondja magát, akár mindjárt le is fekhet.

- És a lovam?

- Majd gondját viselik; legyen nyugodt, nővérem.

- Olyan az, mint a kezes bárány. Dzseridnek hívják, és hallgat is a nevére. Nagyon kérem, vigyázzanak rá, csodálatos jószág.

- Úgy bánunk majd vele, mint magának a királynak a lovával.

- Köszönöm.

- Most pedig vigye a hölgyet a szobájába - mondta a szolgáló nővér a kapusnővérnek.

- Nem a szobámba, hanem a templomba. Nem alvás kell most nekem, hanem imádság.

- Bármikor bemehet a kápolnába, nővérem - mondta az apáca, s a templom egyik kis oldalkapujára mutatott.

- És mikor találkozhatom majd a főnökasszonnyal? - kérdezte az idegen nő.

- Holnap.

- Holnap reggel?

- Ó, nem, holnap reggel még szó sem lehet róla.

- És miért nem?

- Mert holnap reggel díszfogadás van.

- Vajon kit fogadhatnak, akinek sürgősebb a dolga, vagy boldogtalanabb nálam?

- A trónörökösné őfensége részeltet bennünket abban a kitüntetésben, hogy két órára megszakítja itt az útját. Nagy tisztesség ez a kolostorunknak, nagy esemény szegény nővéreknek; ennélfogva megértheti...

- Sajnos, meg!

- Apátasszonyunknak az az óhaja, hogy méltóképpen készüljünk elő a királyi vendégek fogadására.

- És addig - mondta az idegen nő, és szemmel látható borzongással pillantott körül -, és addig vajon biztonságban leszek itt, míg a fenséges apátasszony színe elé nem kerülök?

- Igen, nővérem, minden bizonnyal. A mi házunk biztos menedéke a bűnösöknek, hát még a...

- ...menekülőknek - fejezte be az idegen nő -; jól van. Tehát senki sem léphet be ide, ugye?

- Nem, engedély nélkül senki.

- Istenem, Istenem, csak meg ne kapja az engedélyt -, fohászkodott az idegen nő -, hiszen ő olyan erős, hogy az ereje olykor már megrémít!

- Kiről beszél? - kérdezte az apáca.

- Senkiről, senkiről.

- Eszelős szegény - mormolta az apáca.

- A templomba, a templomba! - hajtogatta az idegen nő, mintegy igazolva a róla kialakuló véleményt.

- Jöjjön, nővérem, odavezetem.

- Tudja meg, hogy üldöznek, hamar, hamar, a templomba!

- Ó, erősek Saint-Denis falai - jegyezte meg a szolgáló nővér szánakozó mosollyal -, ezért higgyen nekem, s mivel ilyen fáradt, fogadja meg, amit mondok: feküdjék le egy puha ágyba, s ne törje a térdét a kápolna kőpadlóján.

- Nem, nem, imádkozni akarok; imádkozni akarok Istenhez, hogy tartsa távol tőlem az üldözőimet! - kiáltott fel a fiatal nő, s eltűnt az ajtó mögött, amelyet az apáca mutatott neki az előbb, majd bezárta maga után.

Az apáca körbement a főkapuhoz, s igazi apácakíváncsisággal előrelopózva látta, hogy az ismeretlen nő az oltár előtt arcra borulva imádkozik és zokog.

A káptalan valóban összeült, úgy, amint az apácák mondták az idegen nőnek, hogy meghányja-vesse a császárok leányának lehető legfényesebb fogadtatását.

Louise hercegnő ő királyi fensége ily módon kezdte meg apátasszonyi uralkodását Saint-Denis-ben.

A kolostori kincstár megürült egy kissé; az előző apátasszony ugyanis, odahagyva hivatalát, magával vitte a legtöbb csipkeholmit, mely személyes tulajdona volt, valamint az ereklye- és a szentségtartókat, melyeket rendszerint kölcsönadtak a közösségnek ezek az előkelőbbnél előkelőbb családokból származó apátasszonyok, amikor a legvilágibb körülmények között az Úr szolgálatába szegődtek.

Louise hercegnő, értesülvén, hogy a trónörökösné megáll Saint-Denis-ben, kengyelfutót menesztett Versailles-ba, ahonnét még aznap éjjel megérkezett egy szőnyegekkel, csipkékkel és díszes holmikkal rakott társzekér.

Hatszázezer frank ára holmi volt a szekéren.

Alighogy híre futott, milyen fejedelmi pompával készülődnek az ünnepségre, ijesztő méretet kezdett ölteni a párizsiak amúgy is mohó, amúgy is félelmetes kíváncsisága; ezekről a párizsi polgárokról mondta Mercier, hogy kis csoportokban még csak mulatságosak, ám ha valamennyien együtt mozdulnak meg, mindig elgondolkoztatók és megkönnyeztetnek.

Hajnaltól fogva, mihelyt a trónörökösné útvonala közismertté vált, tízével, százával, ezrével tódultak ki házaikból a párizsiak.

A francia testőrség, a svájci gárda, a Saint-Denis-ben állomásozó helyőrség teljes fegyverzetben sorakozott fel, hogy sorfalával felfogja e sodró áradatot, mely máris félelmetesen kavargott a bazilika pitvara körül, és fölcsapott a kolostor kapuköveit díszítő szobrokra. Fejek nyüzsögtek mindenütt, gyerekek a kapuereszeken, férfiak és nők az ablakokban, végül ezernyi kíváncsi, akik vagy későn érkeztek, vagy Gilbert-hez hasonlóan többre tartották szabadságukat azoknál a kötöttségeknél, amelyeket a tömegben fenntartott vagy megszerzett hely ró az emberre, egyszóval, az ezernyi kíváncsiskodó, mint megannyi fürge hangya, megrohamozta a fák törzsét, és szétoszlott az ágak között, abban a fasorban, mely a trónörökösné útját szegélyezte Saint-Denis-től a Muette kastélyig.

Az udvari kíséret, noha bőviben volt fogatoknak és szolgahadnak, Compiègne-től fogva lassan megfogyatkozott. Csak gazdag nagyurak engedhették meg maguknak, hogy kövessék a királyt, aki az út mentén elhelyezett állomások révén megkétszerezte, megháromszorozta a szokásos váltások számát.

A kisebb urak ott maradtak Compiègne-ben, vagy postakocsin tértek vissza Párizsba, hogy a saját fogatuk közben kifújja magát.

De egynapos otthoni pihenés után, urak és szolgák megint felkerekedtek, és iparkodtak Saint-Denis-be, hogy lássák a sokadalmat, s hogy újra megnézzék a trónörökösnét, akit egyszer láttak már.

No meg, az udvaron kívül, az ezernyi fogat: a bírák, az üzletemberek, a nagykereskedők, a divathölgyek, az Opera csillagai; aztán meg a bérlovak és a bérhintók, valamint a carabas-nak nevezett szállító alkalmatosságok, amelyek huszonöt párizsi férfival és nővel megrakodva gördültek Saint-Denis felé, lépésben, meg-megtorlódva, s persze jóval később érve célba, mint a gyalogosok.

Most már könnyűszerrel elképzelhetjük, hogy aznap reggel, amidőn az újságok és a falragaszok hírül adták, hogy őfensége a trónörökösné odaérkezik, milyen iszonyú emberhad özönlött Saint-Denis felé, tülekedett talpalatnyi helyért a karmelita kolostorral éppen átellenben, és - ha már semmi módon nem fért oda e kiváltságos helyhez - oszlott el az út mentén, amelyen a trónörökösnének és kíséretének, jövet és menet, végig kellett haladnia.

És most képzeljük el ebben a tömegben, amely megrémítette még a párizsiakat is, képzeljük el benne Gilbert-t, amint elveszve, elárulva, tétován, büszkeségében a világért sem akarva kérdezősködni, sodródik az ismeretlen helyen; mióta Párizsban élt, sokat adott rá, hogy született párizsinak higgyék, holott száz embert sem látott még együtt életében!

Amerre elindult, eleinte csak szállingóztak a gyalogosok, azután, a Kápolna kapu táján, szaporodni kezdtek; végül, Saint-Denis-ben, mintha a földből nőttek volna ki, már olyan sűrűn voltak, mint a búzakalász a végeláthatatlan mezőn.

Gilbert már jó ideje semmit sem látott, elnyelte a tömeg; ment, amerre a lába vitte, együtt a tömeggel; pedig jó lett volna már tájékozódni. Egy fára gyerekek másztak fel; nem merte levetni a kabátját, hogy kövesse példájukat, noha nagy kedve lett volna hozzá; hanem azért odament a fához. Egyik-másik szerencsétlen flótásnak, akik hozzá hasonlóan semmit sem láttak, s csak egymás lábán tapostak, ekkor az a jó ötlete támadt, hogy a fára mászóktól kérjen felvilágosítást, s az egyiktől meg is tudták, hogy a kolostor és az őrség között nagy üres térség van még.

Gilbert, az első kérdésen felbátorodva, azt is megkérdezte, feltűntek-e már a hintók.

Még nem tűntek fel; de az országúton, Saint-Denis-től mintegy negyed mérföldnyire, nagy porfelleg kavargott; Gilbert csak erre volt kíváncsi; a hintók nem érkeztek még meg, most már csak azt kellett megtudakolnia, hogy pontosan merről érkeznek majd.

Párizsban csak az angolok meg a süketnémák vegyülnek el úgy a tömegbe, hogy nem állnak szóba senkivel.

Mihelyt Gilbert nekilódult, hogy keresztülfurakodjék ezen a sokaságon, megakadt a szeme egy kispolgári családon, amely az árokparton falatozott.

A lány szőke, kék szemű, derék teremtés volt, szerény magaviseletű és félénk.

Az anya dundi, alacsony, nevetős asszonyka, villogó fogú és hamvas bőrű.

Az apán durva szövésű posztóruha lötyögött, amely csak vasárnaponként került elő a szekrényből, s most erre az ünnepi alkalomra vette elő a gazdája, aki sokkal többet foglalkozott a ruhájával, mint a feleségével avagy a lányával, bizonyos lévén benne, hogy azok boldogulnak nélküle is.

A nagynéni magas, sovány, szikkadt és savanyú nőszemély volt.

A szolgálólányuk folyton-folyvást vihorászott.

Ez utóbbi cipelte idáig, egy irdatlan nagy kosárban, a család ebédjét. Izmos lány volt, a teher alatt is csak nevetgélt meg danolászott, a gazdája meg-megbiztatta, vagy felváltotta, ha kellett.

Egyszóval, cseléd is tartozott a családhoz; fölöttébb emlékeztetett a házőrző ebre: olykor megverik, de sosem dobják ki a házból.

Gilbert odasandított a jelenetre, mely teljesen új volt számára. Mivel születése óta be volt zárva a Taverney kastélyba, csak azt tudta, milyen az úr és milyen a szolga, de hogy milyen a polgárember, arról sejtelme sem volt.

Azt tapasztalta, hogy ezek a derék emberek a létfenntartási szükségletek kielégítésében olyan filozófia szerint járnak el, mely sem Platont nem követi, sem Szókratészt, hanem inkább mintha Bias bölcseletét alkalmazná, in extenso.

Annyit hoztak magukkal, amennyit csak tudtak, és annyi hasznot húztak belőle, amennyit csak lehetett.

Az apa fölszeletelte az ízletes borjúsültet, a párizsi kispolgárok ínyencségét. Majd felfalták szemükkel az ételt, amely ott kínálgatta magát aranybarnán, ínycsiklandozón és olajosan a mázas cseréptálban, ahová betette előző este, sárgarépa, hagyma és szalonnadarabok közé a másnapi kiruccanásra készülődő háziasszony. Utána a szolgáló elvitte a tálat a pékhez, aki kenyérsütés közben már vagy húsz hasonló tálnak szorított helyet a kemencéjében: együtt süldögéltek és pirultak az elhamvadt rőzsetűz melegén.

Gilbert a szomszédos szilfa tövében szorított egy kis helyet magának, megtisztogatva a poros füvet tarka kockás zsebkendőjével.

Levette a kalapját, a fűre terítette zsebkendőjét, és ráült.

A szomszédaira ügyet sem vetett; hanem azok, ezt észrevéve, természetesen felfigyeltek rá.

- Milyen rendes fiatalember - mondta az anya.

A lány elpirult.

A lány mindig elpirult, valahányszor fiatalembert emlegettek előtte; ez jóleső elégtétellel töltötte el kedves szüleit.

- Milyen rendes fiatalember - mondotta volt az anya.

A párizsi polgárasszony első megjegyzése ugyanis mindig egy erkölcsi fogyatkozásnak vagy jó tulajdonságnak szól.

Az apa odafordult.

- És milyen jóképű fiú - mondta.

A lány még mélyebben elpirult.

- Olyan fáradtnak látszik - mondta a szolgáló -; pedig nem cipekedett.

- Lusta fráter! - mordult a nagynéni.

- Uram - fordult oda az anya Gilbert-hez azzal a bizalmassággal, amelyet csak párizsiaknál tapasztal az ember -, messze vannak még a király hintai?

Gilbert arrafelé fordult, s látván, hogy őhozzá intézik a szót, fölállt és meghajolt.

- Milyen udvarias fiatalember - mondta az anya.

A lány arca bíborszínűvé vált.

- Nem tudom, asszonyom - válaszolta Gilbert -; csak azt hallottam, hogy porfelleget látni mintegy negyed mérföldre.

- Jöjjön közelebb, uram - hívta a polgárember -, s ha úgy érzi, hogy kedve van hozzá...

A füvön szétrakott, ínycsiklandozó reggelire mutatott.

Gilbert odament. Éhes volt: csábította az ételek illata; de megtapogatta a zsebében lapuló huszonöt vagy huszonhat sout, s arra gondolva, hogy vagyonának harmadáért majdnem olyan bőséges reggelit rendelhetne, mint amilyennel kínálgatják, nem akart elfogadni semmit ezektől az emberektől, akiket első ízben látott.

- Köszönöm, uram - mondta -, nagyon köszönöm, de már reggeliztem.

- Jó, jó - mondta a polgárasszony -, látom már, hogy előrelátó ember; de innét nem lát ám majd semmit, uram.

- Hát önök - válaszolta Gilbert mosolyogva -, önök talán többet látnak ugyaninnét?

- Ó, minket ne számítson - mondta a polgárasszony -, a mi unokaöcsénk a királyi gárda őrmestere.

A lány arca ibolyaszínűvé vált.

- Ma reggel a Kék Páva előtt posztol, az az őrhelye.

- És hol van az a Kék Páva, ha szabad kérdeznem? - tudakolta Gilbert.

- A karmeliták kolostorával éppen átellenben - válaszolta az anya -; megígérte, hogy elhelyez bennünket a szakasza mögött; ott lesz a lócája, arról pompásan látjuk majd, ahogy leszállnak a hintókról. Most meg Gilbert érezte, hogy arcába szökik a vér; nem mert együtt reggelizni ezekkel a derék polgárokkal, de most majd meghalt a vágyakozástól, hogy velük mehessen.

Hanem a filozófiája vagy inkább az a kevélység, amitől Rousseau olyan nagyon óvta, most így sustorgott benne:

- Csak a fehérnép szorul másokra; én férfi vagyok! nincs-e karom és vállam?

- Akik nem lesznek ott - folytatta az anya, mintha csak kitalálta volna Gilbert gondolatát, s most arra válaszolna -, akik nem lesznek ott, azok csak üres hintókat látnak majd, üres hintót pedig, a csudába is!, annyit lát az ember, amennyit csak akar; azért ugyan nem érdemes Saint-Denis-be jönni!

- Csakhogy, asszonyom - vetette ellene Gilbert -, nyilván másoknak is eszébe jut az, ami önnek.

- Igen, csakhogy nincs mindenkinek unokaöccse a gárdában, aki beengedje.

- Hát az igaz - hagyta helyben Gilbert.

S ezt a hát az igaz-t olyan csalódott ábrázattal mondta, hogy az éles párizsi szem tüstént észrevette.

- De hiszen - szólt közbe a polgárember, aki tudta, hogyan kell kitalálni a felesége kívánságát - az úr velünk tarthat, ha kedve van hozzá.

- Ó, uram - szabadkozott Gilbert -, félek, hogy alkalmatlan lennék.

- Ugyan már! - tiltakozott az asszony -, épp ellenkezőleg, segít eljutnunk odáig. Eddig csak egy férfi állt mellettünk, most majd kettőre számíthatunk.

Ennél jobb érvet nem is mondhatott volna, hogy elhatározásra bírja Gilbert-t. Az a gondolat, hogy hasznát veszik, s e hasznossággal fizethet a kínált segítségért, megnyugtatta lelkiismeretét, és előre megszüntette összes aggályait.

Elfogadta.

- Majd mindjárt meglátjuk, kinek nyújtja a karját - mondta a nagynéni.

Gilbert-nek úgy jött ez a segítség, mint az égből pottyant ajándék. Hogyan is törhette volna át egyébként ezt a harmincezer ember alkotta, áthághatatlan falat, amelyben mindenki rangosabb, gazdagabb, erősebb volt nála, s főként mindenki jobban megszokta a furakodást az efféle ünnepségeken, ahol ki-ki annyi helyet szorít magának, amennyit csak bír.

Mindez egyébként csodálatos bepillantást nyújtott volna a társadalom mozgástanába, ha filozófusunk nem annyira az elvont eszmék, hanem inkább a gyakorlat embere.

A négylovas hintó ágyúgolyóként tört át a tömegen, mindenki félreállt a tollas fövegű, tarka zekés, nagy botú fullajtár elől, aki olykor előreengedte két gyors lábú szelindekét.

A kétlovas hintó kocsisa valami jelszófélét súgott oda az egyik gárdistának, majd behajtott a kolostor melletti kör alakú térre.

A lépésben haladó lovasok, még így is uralva a tömeget, ezernyi ütközés, ezernyi koccanás, ezernyi szitok közepette, lassan-lassan közeledtek a célhoz.

És végül a gyalogos, tipródva, lökdösődve, elgyötörve, imbolyogva, mint ezernyi hullámtól kergetett hullám, lábujjhegyre ágaskodva, szomszédaitól támogatva, Anteuszként küszködve, hogy visszataláljon a közös anyához, melynek Föld a neve, iparkodva kivezető utat lelni a sokadalomból, majd meglelvén, magával vonszolva családját, mely legtöbbnyire egy sereg fehérszemélyből áll, kiket a párizsi férfi - e tekintetben páratlanul a világon - mindenütt és mindig magával tud vinni bárhová, hetvenkedés nélkül megkövetelvén számukra az illő tiszteletet.

És mindenek tetejébe, vagy inkább mindenki tetejébe, a söpredék, a szakállas képű, foszlott sapkás, csupasz karú, felmadzagolt nadrágos alja nép, fáradhatatlanul, kíméletlenül könyökölve, lökdösődve, rugdalózva, vihogva nyikorgásnak ható vihogással, olyan könnyűszerrel nyitva utat magának a gyalogosok tömegében, akár Gulliver a liliputiak gabonatábláiban.

Gilbert nem volt sem négylovas fogaton utazó nagyúr, sem hintón járó bíró, sem lovas katona, sem párizsi polgár, sem alja nép, s ezért menthetetlenül eltaposta, összenyomta, felmorzsolta volna a tömeg. De minthogy a polgárember védelmében állott, erősnek érezte magát.

Határozott mozdulattal odanyújtotta karját a családanyának.

- A pimasz! - sziszegte a nagynéni.

Elindultak; az apa a nénje és a lánya között lépkedett; leghátul jött a szolgálólány, karján a kosárral.

- Szabad lesz, uraim - mondogatta a polgárasszony széles mosollyal -; bocsánat, uraim, legyenek olyan jók, uraim...

Félreálltak az útjából, előreengedték Gilbert-rel együtt, s a nyomukban átfurakodott a család többi tagja is.

Lépésről lépésre, nyomról nyomra megtették ezt az ötszáz ölnyi utat, a reggelizőhelyüktől a kolostor teréig, s végül odaértek azoknak a félelmetes királyi testőröknek a sorfalához, akikbe a polgárember és családja minden reményét vetette.

A lányuk lassanként visszanyerte természetes arcszínét.

Ahogy odaértek, a polgárember Gilbert vállába fogódzva fölágaskodott, s vagy húsz lépéssel előbbre meglátta felesége unokaöccsét, amint éppen a bajszát pödörgette.

A polgár olyan feltűnően hadonászott a kalapjával, hogy az unokaöcs felfigyelt rá és odament hozzá, egy kis helyet kérve a bajtársaitól, akik rést nyitottak a sorfal egyik pontján.

E nyíláson sebtiben átcsusszant Gilbert és a polgárasszony, a polgár, a nővére és a lánya, s legvégül a szolgálólány, ki átkelés közben fel-felsikkantott, dühös pillantással tekingetve hátra, ám a gazdáinak eszükbe sem jutott megkérdezni tőle, hogy miért sikongat.

Kiérve a kocsiútra, Gilbert látta, hogy célnál van. Köszönetet mondott a polgárembernek; az meg neki. Az anya próbálta még marasztalni, a nagynéni inkább menesztette, s el is váltak, hogy többé sose lássák egymást.

Azon a helyen, ahol Gilbert állt, csak kiváltságos személyek tartózkodtak; akadály nélkül odament hát egy terebélyes hársfához, fölkapaszkodott egy kőre, rátámaszkodott a fa legalsó ágára, s úgy várakozott.

Félórára rá, hogy így elhelyezkedett, megperdültek a dobok, eldördült az ágyú, és a levegőt megrezegtette a székesegyház harangjának fenséges kondulása.

Gilbert távoli morajra lett figyelmes, mely mind súlyosabbá és mind öblösebbé vált, ahogy közeledett; érezte, hogy egész testét borzongató remegés járja át.

- Éljen a király! - ezt harsogták.

Akkoriban még ez volt a szokás.

Aranyban fürdő, bíbortakarós, prüszkölő paripák serege rúgtatott előre a kocsiúton: jöttek a muskétások, a lovas őrség és a svájci gárda.

Azután egy nehéz, pompás hintó tűnt fel.

Gilbert meglátta a kék szalagot, a kalpagos, fenséges főt. Látta a király tekintetének jeges és átható villanását, mely előtt mindenki fejet hajtott és levette kalapját.

Elbűvölten, megdermedve, megittasulva, izgatottan állt ott, s elfelejtette levenni a kalapját.

Durva ütés riasztotta fel elragadtatásából; kalapja a földre repült.

Odaugrott, fölszedte kalapját, felkapta fejét, s felismerte a polgárember unokaöccsét, aki a katonákra jellemző csúfondáros mosollyal nézett rá.

- Mi az, kiskomám - mondta a katona -, nem emelünk kalapot a királynak?

Gilbert elhalványodott, poros kalapjára pillantott, s így felelt:

- Most láttam először a királyt, uram, és elfelejtettem köszönteni, ez igaz. De nem tudtam...

- Nem tudta? - vonta fel szemöldökét a kardcsörtető.

Gilbert megijedt, hogy elkergetik erről a helyről, ahonnét jól láthatja Andrée-t; a szívében égő szerelem legyőzte gőgjét.

- Bocsásson meg - mondta -, vidéki vagyok.

- És Párizsba jöttünk kikupálódni, ugye, kiskomám?

- Igenis, uram - válaszolta Gilbert, lenyelve mérgét.

- Na, ha már úgyis benne vagyunk a tanulásban - mondta az őrmester, megragadva Gilbert kezét, amikor az vissza akarta tenni a kalapot a fejére -, jegyezze meg, amit mondok: a trónörökösné őfenségét ugyanúgy kell köszönteni, mint a királyt, a királyi herceg urakat ugyanúgy, mint a trónörökösné őfenségét; egy szó, mint száz: köszönteni kell minden hintót, amelyen ott a liliom... Ismeri a liliomot, kiskomám, vagy arra is megtanítsam?

- Fölösleges, uram - felelte Gilbert -; ismerem.

- Még szerencse - morogta az őrmester.

A királyi hintók elgördültek.

A sor elnyúlt; Gilbert olyan meredt szemmel bámészkodott, mint az eszelős. A hintók egyenként a kolostor kapuja elé érkeztek és megálltak, a kísérethez tartozó urak kiszálltak; ez a művelet ötpercenként megakasztotta az egész kocsioszlopot.

Gilbert az egyik megállás alkalmával úgy érezte, mintha tűz vetne lobot a szívében. Hirtelen megszédült, minden összefolyt a szeme előtt, s olyan heves reszketés fogta el, hogy meg kellett kapaszkodnia a faágban, nehogy elessék.

Az történt ugyanis, hogy szemközt, alig tízlépésnyire, azoknak a liliomos hintóknak egyikében, amelyeknek köszöntésére az őrmester felhívta a figyelmét, megpillantotta Andrée tündöklően fényes alakját: hófehér öltözetében angyalnak vagy látomásnak tetszett.

Halkan felkiáltott, azután, erőt véve az egyszerre rárohanó érzelmeken, csendet parancsolt zakatoló szívének, s a fényes napra kényszerítette tekintetét.

Az ifjú annyira ura volt önmagának, hogy erőfeszítését siker koronázta.

Andrée pedig, aki látni akarta, hogy miért álltak meg a kocsik, és kihajolt a hintó ajtaján, felvillantva elbűvölő azúrkék szemét, szintén meglátta Gilbert-t, és ráismert.

Gilbert előre látta, hogy Andrée, ha észreveszi, elcsodálkozik, majd visszahúzódik a kocsiba, hogy szóljon atyjának, aki mellette ült.

Nem tévedett: Andrée elcsodálkozott, visszahúzódott és figyelmeztette de Taverney bárót, aki széles kék szalagjával roppantul előkelően trónolt a király hintáján.

- Gilbert! - hördült fel a báró, mint aki álmából ocsúdik. - Gilbert itt! Hát a Mahonra otthon ki vigyáz?

Gilbert tisztán hallotta a szavait. Nyomban neki is készülődött, hogy kiszámított tisztelettel köszöntse Andrée-t és atyját. Minden erejét össze kellett szednie a meghajláshoz.

- Csakugyan igaz! - tört ki a báró, megpillantva filozófusunkat. - Ez a széltoló az, személyesen!

Álmában sem jutott volna eszébe, hogy Gilbert Párizsban lehet; az imént nem akart hinni a lánya szemének, most meg a sajátjának is alig.

Gilbert lankadatlan figyelemmel nézte Andrée arcát, ám a felhőként átsuhanó csodálkozás után csak tökéletes nyugalmat látott rajta.

A báró kihajolt a kocsiból, és magához intette Gilbert-t.

Gilbert elindult felé, de az őrmester megállította.

- Láthatja, hogy hívnak - mondta neki Gilbert.

- Hová?

- Ahhoz a kocsihoz.

Az őrmester arra nézett, amerre Gilbert mutatott, s a tekintete megállapodott de Taverney úr hintaján.

- Engedje meg, őrmester - mondta a báró -, hogy két szót váltsak ezzel a fiúval; két szót, nem többet.

- Négyet, uram - mondta az őrmester -, akár négyet is; igazán ráér; éppen szónokolnak a boltív alatt; van egy jó félóránk. Menjen, fiatalember.

- Szedje már a lábát, maga semmiházi! - förmedt rá a báró Gilbert-re, aki tüntetőleg kényelmesen lépkedett -; mondja, mi szél fútta ide Saint-Denis-be, amikor Taverneyben volna a helye?

Gilbert másodszor is köszöntötte Andrée-t és a bárót, s így felelt:

- Nem szél volt az, uram; a magam akaratából jöttem.

- Még hogy a maga akaratából, gézengúz! Hát van magának akarata?

- Miért ne volna? Minden szabad embernek lehet akarata.

- Minden szabad embernek! Kis szerencsétlen, maga azt hiszi, hogy szabad?

- Természetesen, hiszen senkihez sem láncoltam hozzá a szabadságomat.

- No nézzenek oda, még komédiázik is a zsivány! - hüledezett de Taverney úr, akit elképesztett Gilbert megingathatatlan nyugalma. - Mit keres maga Párizsban, és hogy került ide, ha szabad kérdeznem?... és miből él, nem mondaná meg?

- Gyalog jöttem - válaszolta kurtán Gilbert.

- Gyalog! - ismételte meg Andrée, hangjában érezhető szánakozással.

- És miért jöttél Párizsba? Erre felelj! - rivallt rá a báró.

- Először tanulni, azután meggazdagodni.

- Tanulni?

- Igen.

- Meggazdagodni?

- Remélhetőleg.

- És addig mit csinálsz? Koldulsz?

- Koldulni! - húzta el a száját mély megvetéssel Gilbert.

- Akkor lopsz talán?

- Uram - mondta Gilbert határozottan s olyan gőgös és elutasító hanghordozással, hogy de Taverney kisasszony egy pillanatig rajta felejtette a szemét ezen a különös fiatalemberen -, uram, megloptam én önt valaha is?

- Mihez fogsz hát akkor azzal a dologkerülő kezeddel?

- Utánozom azt a lánglelkű férfiút, akihez hasonlítani akarok, ha másban nem, legalább helytállásban - felelte Gilbert. - Kottát másolok.

Andrée ránézett.

- Kottát másol? - kérdezte.

- Igen, kisasszony.

- Hát ért hozzá? - faggatta tovább fitymálón, olyan hangsúllyal, mintha azt mondta volna: "Hazudik."

- Ismerem a hangjegyeket, s ez elég is a másoláshoz - felelte Gilbert.

- És hol a fenében tanultad meg a hangjegyeket, te himpellér?

- Csakugyan, hol? - kérdezte mosolyogva Andrée.

- Báró úr, én nagyon szeretem a zenét, s minthogy a kisasszony naponta egy vagy két órát rendszeresen csembalózott, elbújtam, hogy hallgassam.

- Semmirekellő!

- Először a dallamokat tanultam meg; később, mivel a dallamok le voltak jegyezve egy füzetben, lassanként, igen fáradságos munka árán, megtanultam olvasni a füzetből.

- Az én füzetemből! - háborodott fel Andrée -, hozzá mert nyúlni a kottáimhoz?

- Nem, kisasszony, ilyesmire sosem vetemedtem volna - mondta Gilbert -; de a füzet hol itt, hol ott maradt nyitva a csembalóján. Hozzá nem nyúltam, csak próbáltam silabizálni: a szemem talán nem piszkította be a lapokat.

- Meglátja - jegyezte meg a báró -, ez a gazfickó mindjárt kijelenti, hogy úgy zongorázik, mint maga Haydn.

- Valószínűleg tudnék játszani is - mondta Gilbert -, ha érinteni mertem volna a billentyűket.

Andrée önkéntelenül másodszor is rápillantott erre az arcra, amelyet olyan érzelem hevített, amit csak a vértanú féktelen rajongásához lehet hasonlítani.

A báró azonban, kinek szelleme teljességgel híján volt leánya higgadt és okos tisztánlátásának, érezte, hogy elönti a düh, ha arra gondol, hogy ennek a fiúnak igaza van, és hogy valóban embertelenül bántak vele, amikor magára hagyták Taverneyben a Mahon kutyával.

Márpedig nehezen bocsátjuk meg egy alantas személynek, hogy elénk tárja tévedésünket; a báró is mind dühösebb lett, míg ellenben a lánya megenyhült.

- Te, hóhérinas, te! - üvöltötte. - Megszöktél, csavarogsz, és amikor számon kérik tőled, hogy mit csináltál, hetet-havat összehordasz, ahogy hallottuk az imént! Hát ide figyelj! Én nem fogom tűrni, hogy az én hibámból tekergők és cigányok álljanak a király útjába, ezért...

Andrée egy kézmozdulattal igyekezett csillapítani apját; érezte, hogy a szertelenség rombolja a tekintélyt.

A báró azonban lerázta a lánya oltalmazó kezét, és tovább üvöltözött:

- Majd beajánllak én de Sartines úrhoz, te naplopó filozófus, te, majd megismered te a Bicêtre-t belülről!

Gilbert hátralépett, fejébe nyomta a kalapját, és haragjában elsápadva mondta:

- Tudja meg, báró úr, hogy Párizsban olyan pártfogókra akadtam, akiknél az ön Sartines-ja óraszám előszobázik!

- Aha! Szóval így állunk! - tajtékzott a báró. - Na jó, ha a Bicêtre-t elkerülöd, a nadrágszíjat akkor sem kerülöd el. Andrée, Andrée, hívja ide a bátyját, itt van a közelben.

Andrée odahajolt Gilbert-hez, és ellentmondást nem tűrőn mondta neki:

- Menjen, Gilbert úr, távozzék!

- Philippe! Philippe! - kiáltozott a vénember.

- Távozzék! - szólt rá Andrée a fiatalemberre, aki némán és mozdulatlanul állt a helyén, mintegy elragadtatott révületben.

A báró kiáltozására egy lovas rúgtatott oda a hintó ajtajához: Philippe de Taverney volt az, kapitányi uniformisban. Az ifjú jókedvű volt és ragyogott.

- No nézd csak, Gilbert! - mondta kedélyesen, megismerve a fiatalembert. - Gilbert van itt! Jó napot, Gilbert... Mit óhajt, atyám?

- Jó napot, Philippe úr - köszönt vissza a fiatalember.

- Hogy mit óhajtok? - tajtékzott a báró, dühtől sápadtan. - Azt óhajtom, hogy fogd a kardod hüvelyét, és tanítsd vele móresre ezt a himpellért!

- De hát mit csinált? - kérdezte Philippe, növekvő csodálkozással nézve hol a báró dühét, hol Gilbert ijesztő közönyét.

- Mit csinált, mit csinált!... - hörgött a báró. - Üsd, Philippe, verd, mint a kutyát!

Taverney odafordult a húgához.

- Mit csinált tulajdonképpen? Csak nem magát bántotta, Andrée?

- Én! - fakadt ki Gilbert.

- Nem, Philippe, dehogy - válaszolta Andrée -; nem csinált semmit; atyám téved. Gilbert úr már nem áll a szolgálatunkban, joga van hozzá, hogy oda menjen, ahová kedve tartja. Atyám nem akarja ezt megérteni, s mikor meglátta itt, dühbe gurult.

- Ennyi az egész? - kérdezte Philippe.

- Mindössze ennyi, bátyám, és igazán nem értem de Taverney úr haragját, kivált nem ilyen dologban, amelyben tárgy és ember szóra sem érdemes. Nézze meg, Philippe, megyünk-e már.

A báró elhallgatott, lefegyverezte lányának fensőbbséges nyugalma.

Gilbert lehorgasztotta fejét, lesújtotta a megvetés. Valami belehasított a szívébe, és ez a valami nagyon hasonlított a gyűlölethez. Inkább elviselte volna Philippe kardjának halálos csapását vagy egy ostorcsapást, melynek nyomán vér fakad.

Majdnem rosszul lett.

Szerencsére ebben a pillanatban véget ért a szónoklat, mire a kocsik megint meglódultak.

A báró hintaja lassan gördült tova, a többi a nyomában; Andrée elenyészett, akár egy álomalak.

Gilbert magára maradt, sírni szeretett volna, üvölteni tehetetlenségében, úgy érezte, nem bírja elviselni balsorsa terhét.

Ekkor egy kéz nehezedett a vállára.

Megfordult és meglátta Philippe-et, aki leszállva lováról, s a szárat a kezébe nyomva egy ezredbeli legénynek, mosolyogva feléje tartott.

- Hadd hallom, mi a baj, Gilbert barátom, miért vagy Párizsban?

A fiatalembert meghatotta az őszinte és barátságos hang.

- Ej, uram - sóhajtotta meginogva ádáz sztoicizmusában -, hát mihez kezdtem volna Taverneyben? Erre adjon választ. Belepusztultam volna a reménytelenségbe, a tudatlanságba, az ínségbe.

Philippe megborzongott, mert méltányos lélek lévén, éppen úgy felháborodott, mint az előbb Andrée, hogy a fiút otthagyták abban a kínzó magányban.

- És azt hiszed, hogy Párizsban boldogulsz, te szegény fiú, pénz nélkül, támogatás nélkül, minden nélkül?

- Azt hiszem, uram; aki dolgozni akar, nemigen hal éhen ott, ahol mások semmittevéssel akarják agyonütni az idejüket.

Philippe-et meghökkentette a válasz. Gilbert-t mindeddig olybá vette, mint egy megszokott bútordarabot, amelyre ügyet sem vet az ember.

- Legalább van mit enned? - kérdezte.

- Megkeresem a kenyerem, Philippe úr, és ennél több nem kell annak, aki eleddig csak azért kárhoztatta magát, hogy olyan kenyeret eszik, amelyet nem maga keresett meg.

- Ezt, remélem, nem arra a kenyérre mondod, amit Taverneyben kaptál, fiam? Apád és anyád derék cselédei voltak a kastélynak, és te is szívesen segédkeztél.

- Csak a kötelességemet teljesítettem, uram.

- Hallgass meg, Gilbert - fűzte tovább a szót az ifjú úr -; tudod, hogy én mindig kedveltelek; én mindig más szemmel néztelek, mint a többiek; helyesen-e vagy tévesen, majd a jövőben elválik. Vadságodat érzékenységnek véltem; nyerseségedet a büszkeségnek tulajdonítottam.

- Ó, lovag úr! - sóhajtott fel Gilbert.

- Én a javadat akarom, Gilbert.

- Köszönöm, uram.

- Én is olyan fiatal voltam, mint te, én is olyan szerencsétlennek éreztem a helyzetemet, mint te; talán ezért is értettelek meg. Egy szép napon rám mosolygott a szerencse. Nos, hadd segítsek rajtad most, Gilbert, addig is, míg rád nem mosolyog a szerencse.

- Köszönöm, uram, köszönöm.

- Mihez akarsz fogni? Ahhoz nagyon rátarti vagy, hogy elszegődj valahová.

Gilbert kicsinylő mosollyal rázta meg a fejét.

- Tanulni akarok - jelentette ki.

- De a tanuláshoz tanítómester kell, a tanítót pedig meg kell fizetni.

- Keresek én, uram.

- Keresel! - mosolyodott el Philippe. - És mennyit keresel, hadd hallom?

- Naponta huszonöt sout, de meg tudok keresni harmincat, sőt negyvenet is.

- Hiszen ez ennivalóra is csak szűkösen elég.

Gilbert elmosolyodott.

- Lám csak, talán nem elég ügyesen ajánlottam fel a szolgálatomat.

- A szolgálatát, nekem, Philippe úr?

- Persze, a szolgálatomat. Szégyelled elfogadni?

Gilbert nem válaszolt.

- Azért élnek az emberek itt a földön, hogy segítsék egymást - folytatta Maison-Rouge -; nem vagyunk-e testvérek valamennyien?

Gilbert fölkapta a fejét, és okos szemét az ifjú nemes vonású arcára függesztette.

- Meglep ez a beszéd? - kérdezte Philippe.

- Nem, uram - mondta Gilbert -, ez a filozófia nyelve; csak éppen nem szoktam meg az ön rangjabéliektől.

- Igazad van, noha ez mégis a mi nemzedékünk nyelve. Maga a trónörökös is ezeket az elveket vallja. Hallgass rám, ne légy olyan büszke - folytatta Philippe -, majd megadod később, amit kölcsönkaptál. Ki tudja, talán egy második Colbert vagy Vauban lesz belőled.

- Vagy Tronchin - tódította Gilbert.

- Akár az is. Nesze, az erszényem, felezzünk.

- Köszönöm, uram - mondta a megvesztegethetetlen fiatalember, akit meghatott, noha magának sem vallotta volna ezt be, Philippe csodálatos nagylelkűsége -; köszönöm, nincs szükségem semmire; de azért... de azért, higgye meg, sokkal hálásabb vagyok önnek, mint ha elfogadtam volna ajánlatát.

Azzal elköszönt a sóbálvánnyá meredt Philippe-től, visszament a tömegbe, ahol nyoma veszett.

Az ifjú kapitány úgy állt ott néhány másodpercig, mint aki nem hisz a szemének és a fülének; de látván, hogy Gilbert nem mutatkozik többé, ismét nyeregbe szállt, és visszalovagolt a helyére.