Philippe ott találta húgát a kis pamlagon, amelyet már említettünk egy alkalommal.

Belépve az előszobába, az ifjú mindjárt észrevette, hogy Andrée, aki annyira szerette a virágot, valamennyit gondosan eltüntette onnét; amióta beteg volt, a virágillat elviselhetetlen kínt okozott neki, és két hete tartó sorozatos rosszulléteit is az agyi idegek ezzel járó izgalmi állapotának tulajdonította.

Amikor Philippe belépett, Andrée álmodozott; gondfelhőzte szép homloka súlyosan hajolt meg, szeme fájdalmasan mozgott üregében. Keze lecsüngött, s noha ebben a helyzetben bele kellett volna mennie a vérnek, mégis olyan halvány volt, mint egy viasszoboré.

Olyan mozdulatlan volt, mintha nem is élne; aki nem hallotta a lélegzetvételét, halottnak hihette.

Philippe egyre gyorsabban futott attól a perctől fogva, hogy Gilbert-től értesült húga betegségéről, úgyhogy egészen kifulladva ért oda a lépcsőhöz; ott azonban megállt, s észbe kapva, lassabban ballagott fel a lépcsőn; a szoba küszöbére érve, olyan nesztelenül és puhán lépett be, mint egy tündér.

A szerető szívű emberekre jellemző módon, saját szemével akart meggyőződni a betegség tüneteiről; tudta, hogy Andrée olyan gyöngéd és olyan jó, hogy fivérét meglátva és meghallva, tüstént összeszedné magát, és másként viselkedne, csak hogy meg ne ijessze.

Belépett tehát, olyan halkan nyitva ki az ajtót, hogy Andrée nem hallotta meg; már a szoba közepén állt, s a lány még mindig nem vette észre.

Philippe-nek volt ideje, hogy megnézze, s lássa, milyen sápadt, mozdulatlan, erőtlen; feltűnt neki a semmibe meredő szem különös kifejezése, s ettől úgy megijedt, mint még soha életében; hirtelen az villant az agyába, hogy a lelkiállapotnak igen nagy szerepe lehet húga szenvedésében.

E látványra úgy érezte, hogy jeges marok szorítja össze a szívét, s ijedtében önkéntelenül összeborzongott.

Andrée felpillantott, felsikoltott, s úgy emelkedett föl, mint a halott, aki életre kel; elfulladva szaladt oda a fivéréhez, és a nyakába borult.

- Maga az, maga az, Philippe! - dadogta.

Nem tudott többet mondani, elhagyta az ereje.

De mit is mondhatott volna többet, amikor ő csak erre gondolt?

- Igen, igen, én - felelte Philippe, s megölelte, támogatta, mivel érezte, hogy összecsuklik a karjában -, én jöttem meg, s látom, hogy beteg! Ó, drága húgocskám, mi van veled?

Andrée idegesen felkacagott, még jobban megijesztve Philippe-et, ahelyett, hogy megnyugtatta volna, amint akarta.

- Azt kérdi, hogy mi van velem? Hát betegnek látszom, Philippe?

- Igen, igen, Andrée, olyan sápadt, és úgy reszket!

- Ugyan, honnan veszi ezt, bátyám? Még csak nem is gyengélkedem; ki vezette így félre, teremtő Isten? Ki ijesztette meg ilyen buta módon? Igazán nem értem, miről beszél, én remekül érzem magam, néha ugyan szédülök egy kicsit, de az, ahogy jött, el is fog múlni.

- Ó, de olyan nagyon sápadt, Andrée...

- Miért, máskor talán piros vagyok?

- Nem, de legalább elevenebb, ma ellenben...

- Semmiség.

- Nézze, nézze, a keze még tüzelt az imént, most meg olyan hideg, mint a jég!

- Nincs ebben semmi különös, Philippe, amikor láttam, hogy belép...

- Akkor?

- Hirtelen úgy megörültem, hogy a szívembe tolult a vér, mindössze ez történt.

- De hiszen alig támolyog, Andrée; és hogy kapaszkodik belém!

- Dehogyis, csak átölelem; talán nem akarja, hogy átöleljem, Philippe?

- Ó, drága Andrée-m!

És szívére ölelte a húgát.

Abban a pillanatban Andrée úgy érezte, hogy megint elszáll belőle az erő; hiába próbált megkapaszkodni bátyja nyakában, keze ernyedten, élettelenül hullott le, ő meg a pamlagra hanyatlott, s fehérebb lett, mint a muszlinfüggöny, amelyen kirajzolódott bájos arcéle.

- Na ugye, na ugye, hogy becsapott! - kiáltott fel Philippe. - Ó, drága húgom, maga beteg, maga rosszul van!

- Az üveget, az üveget! - motyogta Andrée, arcvonásaira mosolyt erőltetve, mely elkísérte volna talán a halálba is.

Elhaló pillantása, kínosan megmozduló keze az ablak melletti kis ruhásszekrényen álló üveget jelezte Philippe-nek.

Philippe odaszaladt a szekrénykéhez, le nem véve szemét a húgáról, akit semmiképpen sem akart magára hagyni.

Aztán, ablakot nyitva, visszament, s az üvegcsét a lányka görcsösen táguló orrlyukához tartotta.

- Úgy, úgy - mondta Andrée, s mélyen belélegezte a levegőt és az életet -, látja, már fel is támadtam; nos, hát olyan nagyon betegnek lát? Mondja?

Philippe-nek azonban eszébe se jutott válaszolni, nézte a húgát.

Andrée lassanként magához tért, felült a pamlagon, nyirkos tenyerébe fogta Philippe reszkető kezét, s amint ellágyult a tekintete, s a vér is visszatért arcába, szebbnek látszott, mint valaha.

- Ó, Istenem! - mondta. - Látja, Philippe, már véget is ért, és fogadok, hogy ha nincs ez a meglepetés, amelyet a legjobb szándékkal szerzett nekem, akkor nem tért volna vissza a roham, s már egészen jól lennék; de hogy ilyen váratlanul elém toppant... tudja, Philippe, hogy mennyire szeretem magát, aki... életemben a hajtóerő, az esemény... de ezzel a halálomat okozhatná, még akkor is, ha jól lennék egyébként.

- Igen, igen, mindez nagyon szép és nagyon kedves, Andrée; de előbb azt mondja meg nekem, hogy minek tulajdonítja a rosszullétét?

- Nem tudom, barátom. A tavasz ébredésének, a virágok nyílásának; tudja, hogy milyen érzékeny idegzetű vagyok; tegnap már a perzsa orgona illata is émelyített a parkban; tudja, hogy milyen kábító illatot áraszt az a pompás virág, ahogy ringatózik a tavasz első fuvallatára; igen, tegnap... Jaj, Istenem! Philippe, látja, nem is akarok rágondolni, mert úgy érzem, megint rosszul leszek.

- Igen, igaza van, talán tényleg ez az oka; nagyon veszedelmesek ám a virágok; emlékszik még, hogy gyerekkoromban, Taverneyben, egyszer kaptam magam, s a sövényről levágott friss orgonavirággal raktam tele az ágyamat? Olyan szép volt, mint egy pihenőoltár, ahogy akkor mindketten megállapítottuk; másnap azonban fel sem ébredtem, mint tudja; másnap mindenki azt hitte, hogy meghaltam, egyedül maga kételkedett benne, mert sehogy sem tudta elképzelni, hogy otthagyhatom búcsú nélkül, és csak maga, szegény Andrée - alig hatéves lehetett ekkortájt -, csak maga támasztott fel a csókjaival és a könnyeivel.

- És levegővel, Philippe, mert elsősorban levegőre van szükség ilyen esetekben; én mindig úgy érzem, hogy nem kapok levegőt.

- Ejnye, húgocskám, húgocskám, nyilván elfelejtette már az egészet, s bizonyára virágot rakatott a szobájába.

- Nem, Philippe, dehogyis, két hét óta még egy szál százszorszépet sem láttam! Furcsa dolog! Azelőtt annyira szerettem a virágot, most meg valósággal undorodom tőle. De hagyjuk a virágokat! Elég az hozzá, hogy fejgörcsöm volt; de Taverney kisasszonynak fejgörcse volt, kedves Philippe, és minthogy ez a de Taverney kisasszony szerencsés személy, az udvar és a város érdeklődik az állapota iránt.

- Hogyhogy?

- Úgy, hogy a trónörökösné, ez a jóságos asszony, meglátogatott... Ó, Philippe, mily bájos pártfogó, mily finom barátnő a trónörökösné őfensége! Gondomat viselte, kényeztetett, elhozta magával a legjobb orvosát, és amikor ez a tévedhetetlen ítéletű, komoly úriember megtapogatta a pulzusomat, és megvizsgálta a szememet meg a nyelvemet, tudja-e, mi volt a legnagyobb örömöm?

- Nem.

- Nos, egészen egyszerűen és félreérthetetlenül kiderült, hogy az égvilágon semmi bajom sincs, hogy Louis doktor sem kanalas gyógyszert, sem pirulákat nem tart szükségesnek, holott ő naponta karokat és lábakat vagdal, úgyhogy borzongva emlegetik; nos, Philippe, mint látja, kitűnően érzem magam. És most árulja el, ki ijesztette így meg?

- Gilbert, az a kis semmirekellő, hogy az ördög bújjon belé!

- Gilbert? - kérdezte Andrée szemmel látható ingerültséggel.

- Igen, ő mondta nekem, hogy maga nagybeteg.

- És maga hitt ennek a kis hülyének, ennek a naplopónak, aki csak a csínytevéshez meg a pletykázáshoz ért?

- Andrée! Andrée!

- Mi az?

- Megint elsápadt.

- Nem, csak ez a Gilbert ingerelt fel; nem elég, hogy lépten-nyomon belébotlom, még akkor is hallanom kell róla, amikor itt sincs a közelben.

- Ejnye, mindjárt elájul megint.

- Jaj, igen, igen, Istenem! De csak, mert megint...

Andrée ajka elfehéredett, hangja elcsuklott.

- Hát ez furcsa! - dörmögte Philippe.

Andrée próbálta összeszedni magát.

- Nem, nincs semmi baj - mondta -; csak bolondéria, idegesség, ne is törődjék vele; látja, már talpra álltam, Philippe; higgye el, ha sétálunk egyet kettesben, tíz percen belül már kutya bajom.

- Azt hiszem, Andrée, túlbecsüli az erejét.

- Nem; Philippe-em hazatérte még halottaimból is feltámasztana; akarja, hogy kimenjünk egy kicsit, Philippe?

- Mindjárt, kedves Andrée - mondta Philippe, szelíden tartóztatva a húgát -; de még nem vagyok egészen nyugodt maga felől, üljön még vissza egy kicsit.

- Nem bánom.

Andrée visszaült a pamlagra, maga mellé húzva Philippe-et is, még egyre fogva a kezét.

- Hogy lehet az - folytatta a lányka -, hogy ilyen hirtelen betoppant, hírt sem adva magáról.

- Maga meg arra válaszoljon, kedves Andrée, hogy miért maradtak el a levelei?

- Valóban így van; de csak néhány napja.

- Majdnem két hete, Andrée.

Andrée lehajtotta fejét.

- Hanyagságból! - korholta Philippe szelíden.

- Nem, hanem mert beteg voltam, Philippe. Tudja, tényleg igaza van: amióta rosszul vagyok, azóta nem kapott levelet tőlem: azóta a legkedvesebb foglalatosságokat is tehernek érzem, iszonyodom tőlük.

- Akár így, akár úgy, én mégiscsak nagyon örültem annak a szónak, amit az imént mondott.

- Mit mondtam tulajdonképpen?

- Nagyon szerencsésnek mondta magát; jól van, legalább magát szeressék, és magára gondoljanak jó szívvel, ha már nekem nincsen részem ebben.

- Magának?

- Igen. Rólam tökéletesen megfeledkezett ott mindenki, még a testvérhúgom is.

- Ó, Philippe!

- Hitte volna, kedves Andrée-m, hogy távozásom óta, amelyet olyan nagyon sürgettek, egy szót sem hallottam arról az állítólagos ezredről, amelynek az átvételére küldtek oda, s amelyet Richelieu úr, de még atyám is, a király nevében ígérgetett?

- Ó, ezen nem csodálkozom - mondta Andrée.

- Tényleg nem csodálkozik rajta?

- Tényleg. Ó, Philippe, ha látná de Richelieu urat és atyámat: egészen fel vannak zaklatva, úgy bolyonganak, mint két lelkevesztett test. Számomra teljesen érthetetlen ezeknek az embereknek az élete. Atyám már reggel fut öreg barátja után, ahogy ő nevezi; zavarja Versailles-ba, a királyhoz; azután idejön, itt várja, s időtöltésül olyan kérdésekkel zaklat, hogy nem értek belőlük semmit. Múlnak az órák: semmi újság. Akkor Taverney úr dühbe gurul. "A herceg az orránál fogva vezeti, a herceg áruló" - mondja. Kit árul el a herceg? - kérdem én; én ugyan minderről nem sokat tudok, de bevallom, nem is túlságosan érdekel. Taverney úr úgy él, mint az elkárhozott lélek a tisztítótűzben, állandóan vár valamit, amit nem hoznak el, valakit, aki sosem érkezik meg.

- Hát a király, Andrée, a király?

- Mármint a király?

- Igen, a király, aki olyan jó szívvel van hozzánk.

Andrée félénken nézett körül.

- Mi az?

- Figyeljen ide! A király - de beszéljünk halkan -, azt hiszem, hogy a király nagyon állhatatlan, Philippe. Őfelsége, mint maga is tudja, eleinte nagy érdeklődést tanúsított irántam, aminthogy maga iránt, atyám iránt s a családunk iránt is; ez az érdeklődés azonban egyszerre megszűnt, és sejtelmem sincs, miért és hogyan. Az az igazság, hogy őfelsége már rám se néz, sőt hátat fordít nekem, és tegnap is, amikor elájultam a parkban...

- Na látja, hogy Gilbert igazat mondott: szóval, elájult, Andrée?

- Mi a csudának mondta el az a nyavalyás kis Gilbert magának, sőt, ki tudja, talán másoknak is? Mit tartozik az rá, hogy én elájulok vagy sem? Jól tudom, kedves Philippe - tette hozzá nevetve Andrée -, hogy nem illik elájulni egy királyi házban; de hát végtére is nem szórakozásból ájuldozik az ember, és nem is készakarva tettem.

- De hát ki hibáztatja ezért, kedves húgom?

- Ej, hát a király.

- A király?

- Igen. Őfelsége épp abban a szerencsétlen pillanatban bukkant fel a gyümölcsösből, a nagy Trianonból jövet. Egészen ostoba és buta módon ott hevertem elnyúlva egy padon, annak a jóravaló de Jussieu úrnak a karjában, aki tőle telhetően igyekezett istápolni, amikor a király meglátott. Mint tudja, Philippe, az ember ájulás közben is érzékeli és tudja valamennyire, hogy mi zajlik körötte. Nos, amikor a király megpillantott, bár teljesen öntudatlannak látszottam, úgy rémlett, mintha összeránduló szemöldököt, dühös tekintetet látnék, s barátságtalan szavakat hallanék, amiket a király morgott a foga között; azután őfelsége sietve továbbállt, nagyon méltatlankodva, úgy hiszem, azon, hogy merészeltem rosszul lenni az ő kertjében. De hát végül is én nem tehetek róla, kedves Philippe.

- Szegény drágám - mondta Philippe, túláradó gyöngédséggel szorítva meg a lányka kezét -, hát persze hogy nem tehetsz róla; és aztán, és aztán?

- Csupán ez történt, kedvesem; és Gilbert úr igazán megkímélhetett volna a kommentárjaitól.

- Már megint azt a szegény fiút bántod!

- Jó, jó, csak védje azt a jómadarat!

- Andrée, az ég szerelmére, ne légy már olyan kegyetlen ehhez a fiúhoz, sértegeted, támadod, láttam, hogy mit művelsz vele... Jaj, Istenem, jaj, Istenem, Andrée, mi van veled már megint?

Andrée szó nélkül hátrabukott a pamlag párnáira; ezúttal az üveg nem tudta magához téríteni; meg kellett várni, míg véget ér az ájulás, és megindul a rendes szívműködés.

- Komolyan mondom, húgom - mormolta Philippe -, maga olyan beteg, hogy még azokat is megrémítené, akik nem olyan ijedősek, mint én, amikor a maga bajáról van szó; mondhat nekem, amit akar, én úgy vélem, hogy ezeket a rosszulléteket nem lehet csak úgy félvállról venni, ahogy maga teszi.

- De Philippe, hiszen a doktor azt mondta...

- Engem nem győz meg a doktor, és nem is fog meggyőzni soha; miért is nem beszéltem vele magam! Hol lehet megtalálni ezt a doktort?

- Naponta eljár Trianonba.

- Naponta, hány órakor? Reggel?

- Reggel is, este is, ha szolgálatban van.

- Szolgálatban van most?

- Igen, kedvesem; és este pontosan hét órakor, minthogy pontos ember, a trónörökösné lakosztályába vezető lépcsőn fog fölfelé lépkedni.

- Jól van - mondta Philippe megnyugodva -, addig itt maradok magával.

Philippe feltűnés nélkül húzta a beszélgetést, a szeme sarkából figyelve a húgát, aki igyekezett fegyelmezni magát, nehogy újabb ájulásokkal ijesztgesse.

Philippe hosszadalmasan beszélt füstbe ment reményeiről, a király feledékenységéről, Richelieu állhatatlanságáról, de amikor hetet ütött az óra, hirtelen kisietett, nem sokat törődve vele, hogy Andrée kitalálja a szándékát.

Egyenest a trónörökösné épületszárnyának tartott, s olyan távolságban állt meg az épülettől, hogy az őrök kérdőre ne vonják, de senki ne mehessen úgy be, hogy ő meg ne lássa.

Még öt perce sem volt ott, amikor közeledni látta a doktor szálegyenes, szinte fenséges alakját: olyan volt, amilyennek Andrée lefestette.

Alkonyodott, s noha már elég sötét volt az olvasáshoz, az érdemes doktor egy értekezést böngészett, amelyet nemrégiben adtak ki Kölnben a gyomorbénulások keletkezéséről és lefolyásáról. Lassanként egészen besötétedett körülötte, és a doktor inkább csak kitalálta, semmint olvasta a szöveget, amikor egy mozgó alak sötét árnyéka végképp elfogta előle azt a kevés világosságot is, ami még a tudós orvos szemébe jutott.

Föltekintett, meglátta az előtte álló férfit, s megkérdezte:

- Mi az?

- Bocsásson meg, uram - mondta Philippe -, Louis doktor úrhoz van szerencsém?

- Igen, uram - felelte az orvos, becsukva a könyvét.

- Egy szóra, uram, ha megengedné - mondta Philippe.

- Bocsásson meg, uram, de kötelességem a trónörökösnéhez szólít. Itt az ideje, hogy felkeressem, és nem várakoztathatom.

- Uram... - Philippe könyörgő mozdulatot tett, elállva az orvos útját. - Uram, az a személy, akinek az érdekében a segítségét kérem, a trónörökösné szolgálatában áll. Az illető nagyon rosszul van, ezzel szemben a trónörökösné őfenségének nincsen semmi baja.

- Kiről beszél tulajdonképpen? - kérdezte az orvos.

- Arról a hölgyről, akihez éppen a trónörökösné őfensége vitte el önt.

- Ejha! Csak nem de Taverney kisasszonyról van szó véletlenül?

- De éppenhogy róla, uram.

- Ejnye, ejnye! - mondta a doktor, s felkapta a fejét, hogy jobban szemügyre vegye a fiatal férfit.

- Bizonyára tudja, hogy nagyon rosszul van.

- Hogyne, görcsei vannak, ugye?

- Egyik ájulásból a másikba esik, uram. Ma, pár óra leforgása alatt, háromszor vagy négyszer ájult el a karomban.

- Rosszabbul van az ifjú hölgy?

- Sajnos, azt nem tudom; de, tudja, doktor, ha az ember szeret valakit...

- Ön szereti Andrée de Taverney kisasszonyt?

- Ó, az életemnél is jobban, doktor!

Philippe olyan szenvedélyesen kiáltotta ezeket a testvéri szeretettől átfűtött szavakat, hogy Louis doktor félreértette.

- Ejnye, ejnye! - mondta. - Akkor hát ön a...?

A doktor megakadt, tétovázott.

- Mit akart mondani, uram? - kérdezte Philippe.

- Akkor hát ön az ő...?

- Ki vagyok én, mi vagyok én, uram?

- Ej, az ördög vigye el, hát a szeretője! - bökte ki a doktor, elveszítve a türelmét.

Philippe két lépést hátrált, homlokához kapta a kezét, és halálosan elsápadt.

- Uram, vigyázzon a nyelvére - hördült fel -, ön sértegeti a húgomat!

- A húgát! Andrée de Taverney kisasszony az ön húga?

- Igen, uram, és azt hiszem, nem mondtam semmit, amivel ilyen különös félreértésre adhattam volna okot.

- Bocsásson meg, uram, de hogy ilyen késői órán állt elém, hogy olyan titokzatos módon szólított meg... azt hittem, arra gondoltam, hogy a testvéri szeretetnél gyengédebb szálak...

- Ó, uram, szerető vagy férj nem szeretheti nálam gyöngédebben a húgomat.

- Helyes; így már megértem, hogy sértette a feltételezésem, és bocsánatot kérek; szabad lesz, uram?...

És a doktor megmozdult, hogy továbbmenjen.

- Doktor - marasztalta Philippe -, nagyon kérem, ne menjen el, míg meg nem nyugtatott húgom állapota felől.

- De hát miért aggódik?

- Uramisten! Hát azért, amit láttam.

- Enyhe rosszullétre valló tüneteket látott...

- Súlyos tüneteket, doktor!

- Az attól függ.

- Ide figyeljen, doktor, van ebben az egészben valami érthetetlen; szinte azt hinné az ember, hogy ön nem akar vagy nem mer válaszolni a kérdéseimre.

- Inkább arra gondoljon, uram, milyen türelmetlen vagyok, mivel már a trónörökösnénél kellene lennem, aki vár rám.

- Doktor, doktor - mondta Philippe, végighúzva kezét verítékező homlokán -, ugye ön azt hitte, hogy én de Taverney kisasszony szeretője vagyok?

- Igen, de ön kiigazította a tévedésemet.

- Eszerint ön azt hiszi, hogy de Taverney kisasszonynak szeretője van?

- Bocsánat, uram, nem vagyok köteles számot adni önnek a gondolataimról.

- Doktor, irgalmazzon nekem; doktor, önnek kicsúszott a száján egy szó, amely úgy maradt a szívemben, mintha egy tőr pengéje törött volna bele; doktor, ne próbáljon engem félrevezetni; ön hiába olyan tapintatos és leleményes: doktor, miféle betegség az, amelyet a szeretőnek elárult volna, de a fivér előtt rejtegetni akart? Doktor, az égre kérem, válaszoljon!

- Ellenkezőleg, inkább arra kérem, uram, hogy mentsen fel a válasz alól; abból ugyanis, ahogy itt faggat, már látom, hogy nem ura magának.

- Ó, Istenem, hát nem érti, hogy minden egyes szavával közelebb taszít a szakadékhoz, amelybe nem merek lenézni?

- Uram!

- Doktor! - kiáltotta Philippe megújuló szenvedéllyel. - Ez azt jelenti, hogy olyan irtózatos titkot akar föltárni előttem, hogy minden önuralmamra és erőmre szükség lesz, ha végig akarom hallgatni?

- Igazán nem tudom, hogyan bocsátkozhatik ilyen kalandos feltevésekbe, de Taverney úr; semmi effélét nem mondtam.

- Ó, százszor rosszabbat tesz, mintha mondta volna!... sejtéseket táplál bennem! Ó, ez nem vall irgalmas szívre, doktor; látja, hogy emésztem itt magam; látja, hogy rimánkodom, hogy esedezem; beszéljen, beszéljen már! Esküszöm önnek, hallja? van önuralmam, van erőm! Ez a betegség, ez a becstelenség, ki tudja... Ó, Istenem! nem szakít félbe... doktor, doktor!

- De Taverney úr, én nem mondtam semmit, sem a trónörökösnének, sem az ön atyjának, sem önnek magának; ne is kérdezzen semmit!

- Persze, persze... de látja, hogy válasznak tekintem a hallgatását is; látja, hogy követem a gondolatát azon a sötét és baljós ösvényen, ahol tévelyeg; állítson meg, ha eltévedek.

- Isten áldja, uram - mondta a doktor megindult hangon.

- Ó, ne hagyjon itt úgy, hogy nem mond sem igent, sem nemet. Egy szót, csak egyetlen szót, csupán ennyit kérek!

A doktor megállt.

- Uram - mondta -, az előbb, amikor az a végzetes félreértés történt...

- Ne is beszéljünk többet róla, doktor.

- De éppen hogy beszéljünk róla; az előbb ön megmondta nekem, noha egy kicsit későn mondta meg, hogy de Taverney kisasszony a húga. Korábban pedig, azzal a szenvedélyességgel, amely tévedésemet okozta, azt mondta, hogy jobban szereti Andrée kisasszonyt a saját életénél.

- Így van.

- Ha pedig ön ilyen nagyon szereti, bizonyára ő is hasonlóan érez ön iránt, nemde?

- Ó, uram, Andrée mindenkinél jobban szeret engem a világon!

- Nos, uram, akkor pedig menjen vissza hozzá, és faggassa ki; kövesse nyomon ott, ahol én kénytelen vagyok elhagyni önt; s ha ő is úgy érez ön iránt, mint ön iránta, akkor felelni fog a kérdéseire. Számos dolgot elmondunk a barátunknak, amit az orvosnak nem merünk bevallani; talán ő hajlandó lesz elmondani önnek azt, amit én semmi áron sem akartam még csak sejtetni sem önnel. Isten áldja, uram.

Azzal a doktor megindult a kastély felé.

- Jaj, nem, nem, ez lehetetlen! - tört ki Philippe, félőrülten a fájdalomtól, és minden szavát elfojtotta a fel-felcsukló zokogás. - Nem, doktor, ezt rosszul hallottam; nem, lehetetlen, hogy ezt akarta volna mondani!

A doktor szelíden elhúzódott tőle; azután csöndes együttérzéssel mondta:

- Fogadja meg, amit tanácsoltam, de Taverney úr, és higgye el, ez a legjobb, amit tehet.

- Ó, de gondoljon bele, ha hallgatok önre, doktor, akkor lemondok a hitvallásomról, megvádolok egy angyalt, megkísértem Istent; ha azt kívánja, hogy higgyek önnek, legalább valami bizonyítékot adjon, bizonyítékot!

- Isten áldja, uram.

- Doktor! - kiáltott fel Philippe kétségbeesetten.

- Vigyázzon, ha így heveskedik, elárulja, amit én mindenki előtt titkolni akartam, s még önnek sem akartam elmondani.

- Igen, igen, igaza van, doktor - mondta Philippe olyan halkan, hogy ajkán elhalt a szó -; de hát elvégre a tudomány is tévedhet, s ön sem tagadja, hogy olykor tévedett már.

- Ritkán, uram - válaszolta a doktor -; én a szigorú tudományosság híve vagyok, és a szám csak akkor mond igent, amikor a szemem és az eszem már így szólt: "Láttam... tudom... biztos vagyok benne." Igen, persze, önnek igaza van, uram, olykor én is tévedhettem, mint akármelyik esendő teremtmény; de most fölöttébb valószínű, hogy nem forog fenn ez az eset. Szóval, emberelje meg magát, és váljunk el.

Philippe azonban nem tudott beletörődni. Olyan kétségbeesetten könyörgő arckifejezéssel tette a kezét az orvos karjára, hogy Louis doktor megállt.

- Még egy utolsó, nagyon nagy szívességet, uram - mondta -; látja, hogy megzavarodott a fejem; szinte úgy érzem magam, mintha megháborodtam volna; ahhoz, hogy tudjam, érdemes-e élnem, vagy jobb meghalnom, bizonyosságot kell nyernem a valóságról, mely fenyeget. Én most visszamegyek a húgomhoz, s csak azután beszélek vele, ha ön újra megvizsgálta; gondolkozzék addig!

- Gondolkoznia önnek kell, uram; nekem egy szó hozzáfűznivalóm sincsen ahhoz, amit mondtam.

- Uram, ígérje meg nekem - a hóhér sem tagadná meg áldozatától ezt a kegyet -, ígérje meg nekem, hogy még egyszer megvizsgálja a húgomat, miután a trónörökösné őfenségénél befejezte látogatását; doktor, az égre kérem, ígérje ezt meg nekem!

- Fölösleges, uram; de mivel annyira ragaszkodik hozzá, kötelességem teljesíteni a kívánságát; ha végeztem a trónörökösnénél, megnézem a húgát.

- Ó, köszönöm, köszönöm. Igen, jöjjön csak, s akkor maga is belátja, hogy tévedett.

- Tiszta szívből kívánom, hogy úgy legyen, uram, s ha tévedtem, örömest beismerem. Isten önnel!

A doktor, hogy végre megszabadulhatott, elment, otthagyva a kastély előtti térségen a lázasan didergő Philippe-et, akit kivert a hideg veríték, s eszelős indulatában azt sem tudta már, hogy hol van, hogy kivel beszélt, hogy miféle titkot árultak el neki.

Néhány percig üres tekintettel bámult az égre, ahol észrevétlenül kigyúltak a csillagok, s a kastélyra, mely lassanként kivilágosodott.

Mihelyt Philippe felocsúdott, s képes volt rendet teremteni a gondolatai közt, megindult Andrée lakása felé.

Ám ahogy közeledett a házhoz, úgy foszlott köddé balvégzetének kísértete; úgy érezte, csak rémlátás volt, amivel hadakozott, nem pedig kézzelfogható valóság. Minél messzebb került a doktortól, annál hihetetlenebbnek érezte fenyegetéseit. Természetesen a tudomány tévedett, és nem az erény bukott el.

Vagy nem adott-e neki tökéletesen igazat a doktor is, megígérvén, hogy ismét megnézi a húgát?

Amikor azonban Philippe szemtől szemben állt a húgával, olyan idegen volt az arca, olyan sápadt és olyan zilált, hogy most Andrée-n volt az ijedelem sora, ő aggódott a fivéréért, s ő kezdte faggatni, hogyan lehetséges, hogy ilyen rövid idő alatt ilyen iszonyú változás esett rajta.

Nyilván csak egyvalami tehetett ilyen szörnyű hatást Philippe-re.

- Istenem! Hát olyan nagyon beteg vagyok, mondja, bátyám? - kérdezte Andrée.

- Miért kérdi?

- Mert bizonyára a Louis doktorral való tanácskozás ijesztette meg ennyire.

- Nem, húgom - felelte Philippe -; a doktor nem aggódik, maga helyesen mondta. Még arra is alig tudtam rávenni, hogy még egyszer eljöjjön.

- Ó, hát még egyszer eljön? - lepődött meg Andrée.

- Igen, eljön; nem bánja, Andrée?

Philippe, a kérdése közben élesen a húga szemébe nézett.

- Nem - válaszolta elfogulatlanul Andrée -, csak magát is nyugtassa meg egy kicsit ez a látogatás, én csak ezt kívánom; de addig is árulja el, mitől ilyen sápadt, hogy valósággal megrémíti az embert?

- Aggódik, Andrée?

- Még kérdezi?

- Igazán szeret engem, Andrée?

- Tessék? - hökkent meg a lányka.

- Azt kérdezem, Andrée, hogy úgy szeret-e most is, mint gyerekkorunkban.

- Ó, Philippe! Philippe!

- Most is én vagyok az egyik legdrágább barátja ezen a világon?

- Ó, a legdrágább! Az egyetlen! - kiáltotta Andrée.

Azután elpirult, és zavartan mondta:

- Bocsásson meg, Philippe, elfelejtettem...

- Atyánkat, ugye, Andrée?

- Igen.

Philippe megfogta a húga kezét, s gyöngéd tekintettel mondta:

- Ne gondolja, Andrée, hogy valaha is hibáztatnám érte, ha atyánkon s rajtam kívül másvalakit is szívébe zárt volna...

Azután melléje ült, s úgy folytatta:

- Maga már abban a korban van, Andrée, amikor a leányok szíve hangosabban dobog, semmint maguk is szeretnék, és mint tudja, az isteni parancs azt rendeli a nőnek, hogy hagyja oda szüleit és családját, és csak férjének engedelmeskedjék.

Andrée először úgy nézett Philippe-re, mintha az valami ismeretlen nyelven szólott volna hozzá, amelyet ő képtelen megérteni.

Azután elkacagta magát, de olyan ártatlanul, hogy azt elmondani sem lehet.

- A férjemnek! - mondta. - A férjemet emlegette, Philippe? Ó, Istenem! Annak még ezután kell megszületnie, vagy legalábbis nem tudom, ki az.

Philippe, akit meghatott Andrée-nak ez az őszinte megnyilatkozása, közelebb húzódott hozzá, s kezét a kezébe zárva, így válaszolt:

- Mielőtt férje volna egy nőnek, drága Andrée-m, előbb jegyese van, szerelmese.

Andrée mély meglepetéssel nézett Philippe-re, s fájdalmasan tűrte, hogy vizsgálódó tekintetét a fiatalember az ő tiszta, szűzi szemébe mélyessze, amelyben egész lelke visszatükröződött.

- Húgom - mondta Philippe -, születése óta engem tartott legjobb barátjának; nekem is maga volt az egyetlen barátom; tudja, sosem hagytam ott magát, hogy pajtásaimmal menjek játszani. Együtt nőttünk fel, és semmi sem zavarta meg egymásba vetett föltétlen bizalmunkat; mi okozhatta, Andrée, hogy egy bizonyos idő óta, s minden ok nélkül, maga így megváltozott velem szemben?

- Megváltoztam! Hogy én megváltoztam magával szemben, Philippe? Magyarázza ezt meg! Igazán mondom, semmit sem értek mindabból, amit hazajötte óta mondogat nekem.

- Igen, Andrée - mondta, a fiatalember, keblére ölelve a lányt -; igen, édes húgocskám, a gyermekkori szeretet helyét elfoglalták az ifjúkor szenvedélyei, s magának én már nem vagyok elég jó vagy elég megbízható, hogy kitárja előttem szerelmes szívét.

- Bátyám, barátom - mondta Andrée, egyre nagyobb megütközéssel -, miket mond itt nekem? Miért beszél éppen nekem a szerelemről?

- Andrée, bátran belevágtam e kérdésbe, amely a maga számára oly sok veszéllyel, számomra pedig annyi aggállyal terhes. Jól tudom, hogy ha éppen ebben a pillanatban kérem, jobban mondva követelem a bizalmát, lelkében ellenem fordul; de inkább azt érezzem - higgye meg, nekem is fájdalmas ilyesmit mondanom -, inkább azt érezzem, hogy kevésbé szeret, mintsem, hogy martalékául hagyjam a leselkedő bajoknak, amelyek rémületessé növekedhetnek, Andrée, ha megátalkodik ebben a konok hallgatásban, amit úgy fájlalok, s amire képesnek sem hittem volna fivérével, barátjával szemben.

- Bátyám, barátom - mondta Andrée -, esküszöm, egy szót sem értek szemrehányásaiból.

- Andrée, azt akarja, hogy érthetőbben beszéljek?

- Ó, igen... persze, hogyne!

- Ámde, ha engedve a bátorításnak, nagyon is világosan fejezem ki magam, ha pírral borítom homlokát, és szégyennel fájdítom szívét, akkor csak magára vessen, mivel méltatlan gyanakvásával maga vitt rá, hogy a lélek mélyére hatolva, titkát kicsikarjam.

- Rajta, Philippe, kezdje, és én megesküszöm, hogy nem haragszom érte, akármit tesz is.

Philippe ránézett a húgára, izgatottan felugrott, s nagy léptekkel kezdte róni a szobát. A lelkében megfogalmazódó vád és a lány nyugalma között olyan kiáltó volt az ellentét, hogy nem tudta, mibe kapaszkodjék.

Andrée is megdöbbenve nézte a fivérét, s mindinkább megdermedt ettől az ünnepélyességtől, amely oly nagyon elütött a szerető testvér szelíd komolyságától.

Hanem azért, mielőtt Philippe újból szóra nyitotta volna a száját, ő is felkelt a helyéről, s bátyja karjába fűzte a karját.

Kimondhatatlan gyengédséggel nézett rá, s így szólt hozzá:

- Figyelj ide, Philippe: nézz rám úgy, ahogy én terád!

- Ó, szíves örömest - mondta a fiatalember, s ráemelte égő tekintetét -; mit akarsz mondani?

- Azt akarom mondani, Philippe, hogy te mindig is kevesellted egy kicsit a barátságomat; ez természetes is, mivel magam is keveselltem olykor a te gondoskodásodat, a szeretetedet; nos, nézz rám, úgy, ahogy mondtam!

A lányka mosolygott.

- Látsz titkot a szememben? - folytatta.

- Igen, igen, látok - mondta Philippe. - Andrée, te szeretsz valakit.

- Én? - kiáltott fel a lány olyan természetes csodálkozással, hogy nincs az a nagyszerű színész, aki valaha is utánozni tudná a hangsúlyát ennek az egyetlen szónak.

És Andrée elkacagta magát.

- Hogy én szeretek valakit? - kérdezte.

- Vagy téged szeret valaki.

- Az már az ő baja; mivel ugyanis ez az ismeretlen személy sosem fedte fel magát, s következésképpen nem is nyilatkozott, szerelme teljességgel kárba veszett.

Ekkor, látva, hogy a húga ilyen őszintén nevet és tréfálkozik ezen a kérdésen, látva szemének felhőtlen kékjét, viselkedésének szűzi ártatlanságát, Philippe, aki érezte, hogy Andrée szíve az övével egy ütemre dobog a keblén, azt gondolta magában, hogy egyhónapi távollét nem változtathatja meg ennyire egy ilyen makulátlanul tiszta leány jellemét; hogy méltatlan módon fogta gyanúba ezt a szegény Andrée-t; hogy a tudomány hazudik; azt ugyan elismerte, hogy Louis doktornak van egy mentsége: az, hogy nem ismeri Andrée szűziességét és romlatlan ösztönét; a doktor azt hihette, hogy Andrée is olyan, mint a többi úrilányok, akiket megront a rossz példa, vagy bűnbe taszít a romlott vér korán fellobbanó heve, és sajnálkozás, sőt, becsvágy nélkül dobják oda szüzességüket.

Andrée-ra vetett utolsó pillantása bizonyossá tette Philippe számára a doktor tévedését; és Philippe olyan boldog volt ezzel a bizonyossággal, hogy magához ölelte a húgát, mint a vértanúk, akik megvallják hitüket Szűz Mária szeplőtelenségéről, s egyúttal hitet tesznek isteni Fia mellett.

Megingásának ebben a pillanatában hallotta meg Philippe a lépcsőről Louis doktor lépteit; a doktor megtartotta ígéretét.

Andrée megrezzent: ebben az egészségi állapotában rendkívüli hatással volt rá minden esemény.

- Ki jön? - kérdezte.

- Alighanem Louis doktor úr - mondta Philippe.

Abban a pillanatban kinyílt az ajtó, és az orvos, akit Philippe olyan türelmetlenül várt már, belépett a szobába.

Louis doktor, mint mondottuk, az a fajta komoly és tisztességes ember volt, akinek számára szentség a tudomány, s vallásos áhítattal kutatja titkait.

Ebben a határozottan anyagias korban Louis doktor, szokatlan módon, arra törekedett, hogy a testi kór mögött meglelje a lélek baját: nyíltan, irgalmatlanul haladt a maga útján, ügyet sem vetve a szóbeszédekre és a gáncsoskodásra, idejével pedig, a dolgos embereknek ezzel az értékes kincsével olyan fösvényül gazdálkodott, hogy elriasztotta magától a henye fecsegőket.

Ezért bánt olyan nyersen Philippe-pel is első találkozásuk alkalmából: amolyan udvari piperkőcnek nézte, aki csak azért kedveskedik az orvosnak, hogy dicsekedjék szerelmi hőstetteivel, és büszke rá, hogy meg tudja fizetni az orvos hallgatását. De amint a doktor meglátta az érem másik oldalát, s a többé vagy kevésbé szerelmes fajankó helyét elfoglalta a fivér komor és fenyegető alakja, amint a kellemetlenség helyében a balvégzet rajzolódott ki, a filozófus orvos, a jószívű férfi meghatódott, és Philippe utolsó szavai nyomán már önként jelentette ki:

- Nemcsak hogy tévedhettem, de azt kívánom, bár csakugyan tévedtem volna.

Ezért, még ha Philippe nem is instállja oly nagyon, akkor is eljött volna még Andrée-hoz, hogy a végső vizsgálattal eldöntse azt, ami első alkalommal csak valószínűnek látszott.

Belépett tehát, és első pillantása, az orvosnak és a megfigyelőnek ez a birtokba vevő tekintete, már az előszobából rászegeződött Andrée-ra, s le sem vette róla többet a szemét.

Andrée-ra, a doktor látogatásának izgalma miatt, vagy talán természetes véletlen folytán, éppen ebben a pillanatban jött rá az a roham, amely egypárszor már megrémítette Philippe-et; megtántorodott, zsebkendőjét kínosan a szájára szorította.

Philippe-et a doktor érkezése kötötte le, s így nem vett észre semmit.

- Isten hozta, doktor - mondta neki -, s kérem, bocsássa meg, hogy egy kissé nyers voltam; egy órája, amikor megszólítottam, olyan izgatott voltam, amilyen nyugodt vagyok ebben a pillanatban.

A doktor egy pillanatra levette szemét Andrée-ról, és alaposan megnézte a fiatalembert, figyelmesen szemlélve széles mosolyát.

- Beszélt a kedves húgával, úgy, ahogy tanácsoltam önnek? - kérdezte tőle.

- Igen, doktor, igen.

- És megnyugodott?

- Szívembe költözött az ég, s kiszállt belőle a pokol.

A doktor megfogta Andrée kezét, és sokáig tapogatta a pulzusát. Philippe csak nézte, és a tekintete ezt mondta: "Rajta csak, doktor! Most már nem félek az orvosi véleménytől."

- Nos, uram? - kérdezte diadalmas arccal.

- Lovag úr - válaszolta Louis doktor -, hagyjon magunkra a húgával!

Ezek az egyszerű szavak egyszeriben lehűtötték a fiatalembert.

- Hogyan? Hát mégis? - kérdezte.

A doktor intett.

- Rendben van, uram, megyek már - mondta komoran Philippe.

Aztán a húgához fordult:

- Andrée - intette -, legyen nyílt és őszinte a doktorhoz!

A lányka vállat vont, mint aki nem is igen érti, mit mondanak neki.

Philippe folytatta:

- Amíg kikérdezi az állapota felől, én járok egyet a parkban. Még nincs itt az ideje, hogy visszahozzák a lovamat, úgyhogy mielőtt elmennék, még látjuk egymást, és beszélgethetünk egy kicsit.

Megszorította Andrée kezét, és mosolyt erőltetett az arcára.

A lány azonban megérezte, hogy milyen erőltetett és milyen görcsös az a kézszorítás és az a mosoly.

A doktor gondterhelten kísérte ki Philippe-et a bejáratig, és bezárta utána az ajtót.

Azután visszament a szobába, és leült Andrée mellé a pamlagra.

Odakint mély csend honolt.

Szellő sem lebbent a levegőben, emberi hang sem kélt; pihent a természet.

Trianonban is véget ért már a szolgálat; a szolgák az istállókból és a kocsiszínekből szobájukba tértek; a kis udvaron egy lélek sem járt.

Andrée a szíve legmélyén egy kis meghatottságot érzett, hogy bátyja és a doktor ilyen nagy fontosságot tulajdonítanak a bajának.

Csodálkozott is egy kicsit Louis doktor váratlan visszatértén, hiszen az orvos reggel még jelentéktelennek mondta a betegségét, a gyógyszert meg fölöslegesnek; ámde oly gyermeteg s oly ártatlan volt, hogy a lelke ragyogó tükrét még csak el sem homályosította a különféle sejtések fuvalma.

Az orvos, aki le nem vette róla a szemét, ráirányította a lámpa fényét, majd váratlanul megfogta a kezét, mintha barátja vagy gyóntatója volna, nem pedig orvos, aki a pulzust tapogatja.

Ez a váratlan mozdulat nagyon meglepte az érzékeny Andrée-t; először vissza is akarta húzni a kezét.

- Kisasszony, maga kívánt látni engem - kérdezte a doktor -, vagy csak a fivére kívánsága volt, hogy megint idejöjjek?

- Uram - felelte Andrée -, hazatérve jelezte a bátyám, hogy ön megint el fog jönni; hiszen azok után, amiket ma reggel mondott a betegségem enyhe voltáról, nem is mertem volna újból zavarni önt.

A doktor meghajolt.

- Az ön bátyja ura - mondta - láthatólag nagyon indulatos ember, féltékeny a becsületére, s bizonyos témákban egyszerűen megközelíthetetlen; nyilván ezért nem akart őszintén megnyilatkozni a bátyjának, ugye?

Andrée úgy nézett a doktorra, ahogy Philippe-re az előbb.

- Hát ön is, uram? - kérdezte sértett gőggel.

- Bocsásson meg, kisasszony, de hadd fejezzem be.

Andrée egy kézmozdulattal jelezte, hogy beleegyezik, vagy inkább, hogy megadja magát.

- Egészen természetes - folytatta a doktor -, hogy látván az ifjú úr fájdalmát, s megsejtvén haragját, konokul magába zárta a titkot; én ellenben, kisasszony, aki, higgye meg, a lelket legalább annyira orvosolom, mint a testet, én, aki látok és tudok, s ilyeténképpen megkímélem magát a kínos vallomásoknak legalább a felétől, én joggal várom el magától, hogy legyen őszintébb hozzám.

- Uram - válaszolta Andrée -, ha nem láttam volna, mint sötétül el bátyám arca, s mint lepi el az őszinte fájdalom, ha nem tekinteném az ön tiszteletet parancsoló külsejét és közismert jó hírét, még azt hinném, összebeszéltek, és rossz tréfát űznek velem, hogy a vizsgálat végeztével, amikor már kellőképpen rám ijesztett, ellenkezés nélkül beszedjek egy fekete és keserű orvosságot.

A doktor felhúzta szemöldökét.

- Kisasszony - mondta -, kérve kérem, hagyjon fel ezzel a színleléssel.

- Színleléssel! - háborodott fel Andrée.

- Mondjam inkább, hogy képmutatással?

- De uram - kiáltott fel a lány -, ön sérteget!

- Mondja inkább, hogy belelátok magába.

- Uram!

Andrée felállt; a doktor azonban szelíden visszaültette.

- Nem - folytatta -, nem, gyermekem, én nem sértegetem, hanem támogatom; s ha sikerül meggyőznöm, akkor megmentem! Éppen ezért, sem haragos tekintete, sem színlelt háborgása nem téríthet el szándékomtól.

- De hát mit akar, mit kíván tőlem, az Isten áldja meg?

- Tegyen vallomást, mert különben, szavamra mondom, nagyon rossz véleménnyel leszek magáról.

- Uram, nincs itt a bátyám, hogy megvédjen, én meg csak azt mondhatom, hogy ön sérteget engem, és hogy én nem értem, és felszólítom, hogy magyarázza meg tisztán és értelmesen ezt az állítólagos betegséget.

- Utoljára kérdem, kisasszony - szólt a doktor meglepődve -, hajlandó-e megkímélni attól a keserűségtől, hogy látnom kelljen pironkodását?

- Nem értem! Nem értem! Nem értem! - kiáltotta háromszor Andrée, s tekintetében értetlenség, kihívás, szinte fenyegetés villámlott.

- Nahát, én annál jobban értem magát, kisasszony: maga kételkedik a tudományban, s abban bizakodik, hogy mindenki elől eltitkolhatja állapotát; de ne áltassa magát, mert én két szóval megtöröm a gőgjét: maga állapotos!

Andrée iszonyút sikoltott és hátrahanyatlott a pamlagra.

A sikoltás nyomán nagy zajjal betaszították az ajtót, és Philippe rontott be a szobába karddal a kezében, szeme vérben forgott, ajka remegett.

- Nyomorult! - rivallt rá a doktorra. - Hazudik!

A doktor nyugodtan odafordult a fiatalemberhez, közben sem eresztve el Andrée pulzusát, mely csak alig-alig vert.

- Amit mondtam, megmondtam, uram - válaszolta megvetőn a doktor -, és akár kihúzza a kardját, akár a hüvelyébe dugja, engem nem fog meghazudtolni.

- Doktor! - motyogta Philippe, elejtve a kardot.

- Ön akarta, hogy még egyszer ellenőrizzem az első vizsgálat eredményét; megtörtént: a bizonyosság most már megalapozott, kétségbevonhatatlan, semmi meg nem ingathat benne. Nagyon sajnálom, fiatalember; maga olyan rokonszenves volt nekem, amilyen ellenszenves ez a lány itt, aki így megátalkodik a hazugságban.

Andrée meg sem mozdult, de Philippe megrándult.

- Én családapa vagyok, uram - folytatta a doktor -, és megértem, hogy ön most mit áll ki. Ezért felajánlom a segítségemet, és megígérem, hogy nem szólok senkinek. Az én szavam szentírás, uram, bárki megmondhatja önnek, hogy jobban ragaszkodom adott szavamhoz, mint az életemhez.

- Ó, uram, ez lehetetlen!

- Azt nem tudom, hogy lehetetlen-e, de igaznak igaz. Isten önnel, de Taverney úr.

És a doktor elment, nyugodtan és csöndesen, ahogy jött, szánakozó pillantást vetve a fiatalemberre, aki vonaglott kínjában; amikor az ajtó becsukódott mögötte, Philippe a fájdalomtól összetörve egy karosszékbe rogyott, Andrée-tól kétlépésnyire.

Miután az orvos eltávozott, Philippe felállt, bezárta a folyosó ajtaját, azután a szobáét, majd az ablakokat, s odament Andrée-hoz, aki kábán nézte e baljós előkészületeket.

- Maga aljasul és ostobán becsapott engem - mondta Philippe, keresztbe fonva a karját -; aljasul, mert hiszen a bátyja vagyok, s elfogultságomban mindenkinél jobban szerettem, s mindennél többre tartottam magát, s e bizalmamért, ha szeretet nem is volt magában, legalább hasonló bizalmat adhatott volna cserébe; ostobán, mivel ez a gyalázatos titok, amely miatt most oda a becsületünk, tudomására jutott egy harmadik személynek; és hiába hallgatott róla, lehet, hogy feltűnt másoknak is; pedig ha legelőször is nekem vallotta volna be, hogy milyen állapotba került, én megmentettem volna a gyalázattól, ha nem szeretetből, hát legalább önzésből; magát mentve ugyanis önmagamat kíméltem volna. Mindenekelőtt ebben áll a vétke. A maga becsülete, mindaddig, míg férjhez nem megy, közös kincse mindazoknak, akiknek a nevét viseli - azaz bemocskolja. Mostantól fogva nem vagyok többé a bátyja: maga fosztott meg ettől a névtől; most már csak az érdekel, hogy minden lehető módon kicsikarjam a titkát, s vallomása révén valamiképpen tisztázzam magamat. Haraggal és elszántsággal állok hát maga elébe, és ezt mondom: mivel aljas módon bízott a hazugságban, azt a büntetést kapja, ami kijár az aljas embereknek. Vallja be gonoszságát, mert különben...

- Fenyeget - csattant fel Andrée -, fenyeget egy nőt!

Ő is felállt, sápadtan és fenyegetőn.

- Igenis, fenyegetem, de nem a nőt, hanem a becstelen, gyalázatos teremtést!

- Fenyeget - ismételte meg Andrée, mindjobban nekikeseredve -, fenyeget engem, pedig én nem is tudok semmiről, nem értek semmit, csak azt látom, hogy vérszomjas őrültek szövetkeztek ellenem, s azt akarják, hogy belehaljak a bánatba vagy a szégyenbe!

- Nahát akkor halj meg! - üvöltött fel Philippe. - Halj meg, ha nem vallasz! Halj meg most nyomban! Isten legyen a bírád, én a hóhérod leszek!

A fiatalember görcsös mozdulattal felkapta kardját, s a hegyét villámsebesen a húga mellének szegezte.

- Úgy, úgy, ölj meg! - sikoltotta a lány, de nem ijedt meg a villanó pengétől, s nem hátrált meg a fájdalommal fenyegető szúrás elől.

Előredőlt, fájdalmasan, tébolyultan, s mozdulata olyan sebes volt, hogy a kard átverte volna a mellét, ha Philippe hirtelen meg nem retten attól a pár csepp vértől, amely átütött a húga nyakába vetett muszlinkendőn.

A fiatalemberből elszállt minden erő és harag; hátralépett, kezéből kihullott a vas, zokogva térdre borult, s átölelte a lány testét.

- Andrée! Andrée! - kiáltozta. - Nem! nem! Inkább én halok meg! Te már nem szeretsz engem, te tudni sem akarsz már rólam, nincs keresnivalóm ezen a földön! Ó, Andrée, hát ilyen nagyon szereted, hogy inkább a halált választod, mintsem hogy szívemre bízzad titkodat? Ó, Andrée, nem neked kell meghalnod, hanem énnekem!

S mozdult, hogy meneküljön; de Andrée a nyakába csimpaszkodott mind a két kezével, s eszeveszetten csókolta, és könnyeiben fürösztötte.

- Nem, nem - mondta -, neked volt igazad az előbb. Ölj meg, Philippe! Hiszen azt mondják, bűnös vagyok. Maradj csak életben te, a nemes, a tiszta, a jóságos, akit senki sem vádol, élj, és sirass el, de ne átkozz!

- Jól van, húgom, jól van - mondta az ifjú -, az ég szerelmére, hajdani barátságunkra kérlek, ne tarts semmitől, se magadat ne féltsd, se azt, akit szeretsz; akárki legyen is az, még ha halálos ellenségem, még ha az emberiség alja is, számomra akkor is szent lesz! De hiszen nincs is nekem ellenségem, Andrée; de hiszen te oly nemes szívű, oly nemes gondolkodású vagy, hogy bizonyára jól választottad meg kedvesedet. Megyek, megkeresem szíved választottját, és testvéremül fogadom. Nem mondasz semmit? Talán lehetetlen kettőtök házassága? Ezt akarod mondani? Jól van, azt se bánom! Beletörődöm, magamba zárom fájdalmamat, elfojtom a becsület parancsszavát, mely vért kiált. Nem kívánok tőled semmit, még a nevét se kérdem annak az embernek. Jól van, megtetszett neked, szeretni fogom... Csak el kell majd utaznunk Franciaországból, együtt fogunk menekülni. A király, úgy tudom, drága ékszerrel ajándékozott meg: nos, legföljebb eladjuk; a fele árát elküldjük atyánknak; a másik feléből megélünk, ismeretlenül; csak érted élek majd, Andrée. Te leszel a mindenségem. Én senki mást nem szeretek; láthatod, hogy csak hozzád ragaszkodom. Látod, mit teszek, Andrée: látod, hogy számíthatsz a barátságomra; nos, mindazok után, amit hallottál, megvonod még tőlem a bizalmadat? Halljam, halljam, megtagadod még tőlem a testvéri nevet?

Andrée csöndesen végighallgatta a kétségbeesett ifjú beszédét.

Csak a szíve dobogása jelezte, hogy él; csak a tekintete mutatta, hogy érti.

- Philippe - szólalt meg hosszú hallgatás után -, te azt gondoltad, hogy már nem szeretlek, te szegény bátyám! azt gondoltad, hogy mást szerettem meg; azt gondoltad, hogy megfeledkeztem a tisztesség törvényéről, én, a nemesi sarj, aki mélyen átérzem mindama kötelességeket, amelyeket e szó reám ró! Én megbocsátok neked, barátom; igen, igen, pedig gyalázatosnak, pedig aljasnak mondtál; igen, igen, megbocsátok neked, csak azt nem bocsátom meg, ha azt hiszed, hogy istentelen vagyok, hogy gonosz vagyok, és hamisan esküszöm neked. Esküszöm neked, Philippe, Istenre, aki hallja, anyám lelkére, aki nem oltalmazott elég hathatósan, amint látszik; esküszöm neked, irántad érzett forró szeretetemre, hogy szerelemnek még a gondolata sem járt soha az eszemben; hogy férfiember soha nem mondta még nekem: "Szeretlek"; hogy a kezemet nem illette még férfi ajka; hogy a lelkem tiszta, szűz minden vágytól, akár a születésem napján. És most, Philippe, legyen a lelkem Istené, a testem a te kezedben van.

- Jól van - mondta Philippe, hosszú hallgatás után -; jól van, Andrée; köszönöm neked. Most a szívedbe láttam. Igen, te tiszta vagy, te ártatlan vagy, te drága áldozat; de vannak varázsitalok, bódító főzetek; valaki gyalázatosan tőrbe csalt: amit csak életed árán adtál volna oda ébren, azt elvették tőled, míg aludtál. Csapdába estél, Andrée; de most összefogunk; következésképpen, most erősek leszünk. Ugye, rám bízod a becsületedet s egyúttal a bosszút is?

- Ó, igen, igen - mondta Andrée szenvedélyesen, s hangjában komor tűz égett -, igen, mert ha megbosszulsz, gaztettet torolsz meg.

- Nos, akkor most segíts - folytatta Philippe -, támogass! Kutassunk együtt, járjuk végig az elmúlt napokat, óráról órára; tapogassuk végig az emlékezés segítő fonalát, s ha e sötét cselszövény első csomójára bukkanunk...

- Ó, jó lesz! jó lesz! - lelkendezett Andrée. - Kutassunk!

- Lássuk csak, nem vetted észre, hogy valaki a nyomodban jár, hogy leselkedik rád?

- Nem.

- Senki nem írt neked?

- Senki.

- Senki nem mondta, hogy szeret?

- Nem.

- A nők nagyon fogékonyak erre... levelet nem kaptál, vallomást nem tettek, azt sem vetted észre, hogy valaki... vágyik rád?

- Soha nem vettem észre effélét.

- Kedves húgom, gondold végig körülményeidet, ne hagyd ki a legapróbb részletet sem.

- Segíts!

- Voltál sétálni egymagadban?

- Emlékezetem szerint soha, legföljebb akkor, amikor a trónörökösnéhez mentem.

- És ha a parkban jártál, vagy az erdőben?

- Mindig velem jött Nicole.

- Erről jut eszembe: Nicole megszökött tőled?

- Igen.

- Mikor?

- Éppen aznap, amikor te elmentél, azt hiszem.

- Kétes erkölcsű lány volt az. Megtudtad, milyen körülmények között tűnt el? Gondolj csak vissza rá!

- Nem; csak azt tudom, hogy egy fiatal férfival szökött meg, akit szeretett.

- Milyen volt az utolsó találkozásod ezzel a lánnyal?

- Ó, semmi különös; kilenc óra tájt, mint szokott, bejött a szobámba, levetkőztetett, odakészítette a pohár vizemet, aztán kiment.

- Nem vetted észre, hogy valamilyen folyadékot öntött volna a vizedbe?

- Nem; de ennek amúgy sem lett volna semmi jelentősége, mivel jól emlékszem, hogy amikor ajkamhoz emeltem a poharat, furcsa érzés vett rajtam erőt.

- Mit éreztél?

- Ugyanazt, amit egyszer Taverneyben.

- Taverneyben?

- Igen, amikor ott járt az az idegen.

- Miféle idegen?

- Balsamo.

- Balsamo? És miféle érzés volt ez?

- Ó, valami émelygésfélét éreztem, szédültem, azután elszállt belőlem minden erő.

- És azt mondod, ugyanezt érezted Taverneyben is?

- Igen.

- Milyen körülmények között?

- Ültem a csembalónál, amikor éreztem, hogy elhagy az erőm: felnéztem, s megláttam a grófot egy tükörben. Ettől fogva csupán arra emlékszem, hogy felébredtem a csembaló mellett, de nem tudtam megállapítani, hogy mennyi ideig alhattam.

- Azt mondod, hogy csak egyetlen alkalommal jött rád ez a furcsa érzés?

- És még egy ízben: a tűzijáték napján, azaz inkább éjjelén. Elsodort az a szörnyű tömeg, majdnem összenyomtak, eltapostak; küszködtem, ahogyan csak bírtam; egyszerre csak elernyedt a karom, köd fátyolozta el a szemem; de még a ködön át is láttam azt az embert.

- Balsamót?

- Igen.

- És elaludtál?

- Elaludtam vagy elaléltam, nem is tudnám megmondani. Tudod, hogy vitt el onnét, s juttatott vissza atyámhoz.

- Igen, igen; és Nicole szökésének éjjelén is viszontláttad?

- Nem; de megint jelentkeztek azok a tünetek, amelyek a közelségére vallottak: ugyanaz a furcsa érzés, ugyanaz az ideges émelygés, ugyanaz a zsibbadtság, ugyanaz az álmosság.

- Álmosság?

- Igen, valami zsibbasztó álmosság; míg hadakoztam ellene, addig is éreztem titokzatos hatását, s végül is nem bírtam vele.

- Szent Isten! - rémült meg Philippe. - Folytasd, folytasd!

- Elaludtam.

- Hol?

- Az ágyamon, azt határozottan tudom; de azután a földön találtam magam, a szőnyegen, egyedül, betegen, jéggé fagyva, mint aki halottaiból kel életre; hogy felébredtem, szólongattam Nicole-t, de mindhiába: Nicole-nak nyoma veszett.

- És az az álmosság biztosan ugyanolyan volt?

- Igen.

- Ugyanolyan, mint Taverneyben, ugyanolyan, mint az ünnepségen?

- Igen, igen.

- A két első alkalommal láttad ezt a Joseph Balsamót, ezt a Fenix grófot, mielőtt elkábultál volna?

- Pontosan.

- De a harmadik alkalommal nem láttad.

- Nem - mondta Andrée ijedten, mert kezdte megérteni, miről van szó -, nem, de megéreztem a közelségét.

- Jól van! - kiáltotta Philippe. - Most már nyugodt lehetsz, bizakodhatsz, örvendezhetsz, Andrée: megleltem a titok nyitját. Köszönöm, húgocskám, köszönöm! Meg vagyunk mentve!

Philippe a karjába kapta Andrée-t, gyöngéden a szívére szorította, majd hirtelen elhatározástól sarkallva kiszaladt a szobából, nem akarván tovább vesztegetni az időt.

Futott egyenest az istállóba, maga nyergelte meg lovát, felpattant a hátára, s lóhalálában elnyargalt Párizs felé.

Az imént leírt jelenetek szörnyű hatást tettek Gilbert-re.

Az amúgy is túl érzékeny fiúnak súlyos megpróbáltatás volt, hogy a kert valamelyik zugában jól kiválasztott rejtekhelyéről naponként látta Andrée arcán és magatartásán a kór elhatalmasodását, hogy az a sápadtság, amely az egyik nap megijesztette, másnap még fenyegetőbben és még vádlóbban meredt rá, ha de Taverney kisasszony kiült az ablakába, hogy a hajnali napfényben sütkérezzék. Ha ilyenkor megfigyelte volna valaki Gilbert arcát, könnyen felismerte volna rajta a lelkifurdalás jellegzetes kifejezését, amelyet oly mesterien tudtak ábrázolni az antik festők.

Gilbert szerette Andrée szépségét, de gyűlölte is. Ez a ragyogó szépség, annyi más kiválósággal egyesülve, csak újabb gátat emelt kettejük közé; másrészt úgy érezte, hogy ez a szépség újabb kincs, amelyet meg kell kaparintania. Ezek voltak szerelmének és gyűlölködésének, vágyakozásának és megvetésének indítékai.

De attól a naptól fogva, hogy ez a szépség kezdett megfakulni, hogy Andrée vonásain kiütközött az árulkodó fájdalom és szégyen, attól a naptól fogva, hogy Andrée, s vele Gilbert veszélybe került, tökéletesen megváltozott a helyzet, s egészen más érzések lettek úrrá Gilbert-en, aki voltaképpen igazságra törekvő lélek volt.

Mondjuk úgy, hogy először mély szomorúság fogta el. Fájdalmasan látta, mint hanyatlik kedvesének szépsége és egészsége. Kéjes gőg töltötte el, hogy sajnálhatja ezt a nőt, aki mindig megvetőn, mindig lenézőn bánt vele, s hogy szánalommal fizethet azért a sok megaláztatásért, amelyet elszenvedett tőle.

Ezzel azonban korántsem akarjuk Gilbert-t mentegetni. A gőg nem mentség semmire. De nem csupán a gőg játszott szerepet abban, ahogyan Gilbert szemlélte a helyzetet. Valahányszor de Taverney kisasszony sápadtan, gyötrődve és görnyedten, mint tulajdon kísérlete, megjelent Gilbert előtt, a fiú szíve nagyot dobbant, vér tolult a szemébe, ahogy a könny szokott, kezét nyugtalanul, görcsösen mellére szorította, mintha el akarná hallgattatni lelkiismerete lázongását.

- Én tettem tönkre - suttogta.

És miután dühös és ádáz tekintettel méregette, elmenekült onnét, de aztán is úgy érezte, hogy állandóan maga előtt látja, és hallja a nyöszörgését.

Ekkor a szívébe hasított a fájdalom, s olyan gyötrelmesen mardosta, hogy ember nem viselt még el olyat. Dühödt szerelme megkönnyebbülésre vágyott, s olykor életét adta volna, csak hogy joga legyen Andrée elé borulni, megragadni a kezét, vigasztalgatni, feléleszteni, ha elájul. Ilyenkor olyan gyötrő tehetetlenséget érzett, hogy a világ minden kínja eltörpült mellette.

Gilbert már három napja viselte mártíriumát.

Ő vette észre elsőnek az Andrée-ban munkáló lassú változást. Amikor még senki sem gyanított semmit, ő, a tettes, már mindent tudott, mindent értett. Sőt, mi több: tanulmányozva a baj kifejlődését, pontosan megmondta előre, mikor fog kitörni a krízis.

Andrée ájulásos napját Gilbert magánkívül, verítékezve, tétova ődöngéssel töltötte el: megannyi biztos jele a mardosó lelkiismeretnek. Örökös járás-kelését, hol közönyös, hol érdeklődő arcát, hol rokonszenvező, hol gunyoros megjegyzéseit Gilbert a színlelés és a taktika mesterművének gondolta, holott a Châtelet legutolsó írnoka, a Saint-Lazare legutolsó porkolábja is olyan pontosan megfejthette és értelmezte volna, mint ahogy de Sartines úr Nyestje szokta olvasni és megfejteni a rejtjeles leveleket.

Ha valaki lélekszakadva fut, majd hirtelen megtorpan, tagolatlan nyögéseket hallat, majd egyszerre a legzordabb némaságba süllyed, feszülten figyeli a semmitmondó hangokat a levegőben, majd meg a földet túrja vagy a fákat csapkodja ádáz dühvel; óhatatlan, hogy föl ne figyeljenek rá és meg ne jegyezzék: "Őrült ez, vagy ha nem, hát gonosztevő."

A lelkifurdalás első rohama után félelembe csapott át Gilbert szánakozása. Sejtette, hogy Andrée gyakori rosszulléteit nem mindenki fogja természetes betegségnek tulajdonítani, s hogy keresni fogják a baj okát.

Gilbert ekkor végiggondolta a vizsgálatot végző igazságszolgáltatás durvaságát és kíméletlen gyorsaságát, a vallatást, a nyomozást, a közönséges halandók számára ismeretlen összefüggéseket, amelyek a bűnös nyomára vezetik a vizsgálóbíró néven ismert, minden hájjal megkent kopókat, akik mindenfajta lopást kiszimatolnak, amellyel a tolvaj megkárosítja áldozatát.

Amit pedig ő követett el, azt maga is a leggyalázatosabb, a legsúlyosabban büntetendő erkölcsi lopásnak érezte.

Most már komolyan megijedt; attól félt, hogy vizsgálatot indítanak Andrée rosszullétei miatt.

Ettől fogva, miként ama híres festmény bűnöse, akit a lelkiismeret angyala üldöz fáklyájának sápadt tüzével, Gilbert rémült szemmel nézett mindenre, ami körülvette. Összerezzent a zajokra, a suttogásokra. Minden szóra felütötte a fejét, s ha mégoly semmitmondó volt is, úgy rémlett neki, hogy de Taverney kisasszonyra vagy reá vonatkozik.

Látta Richelieu-t bemenni a királyhoz, Taverney urat pedig a lányához. Aznap úgy érezte, hogy hirtelen az egész házat az összeesküvés és a gyanakvás levegője hatja át.

De még ennél is rosszabb volt, amikor meglátta, hogy a trónörökösné orvosa Andrée lakása felé tart.

Gilbert a kételkedőknek ahhoz a fajtájához tartozott, amelyik nem hisz semmiben: nem sokat törődött az emberekkel és az éggel, ezzel szemben istenként tisztelte a tudományt és hirdette mindenhatóságát.

Voltak pillanatai, amikor tagadta volna a Legfelsőbb Lény csalhatatlan mindentudását is; az orvos tisztánlátásában azonban sosem kételkedett. Louis doktor látogatása Andrée-nál úgy megrendítette, hogy nem tudta visszanyerni lelki egyensúlyát.

Berohant a szobájába, abbahagyva a munkáját, s meg sem hallva feljebbvalói intelmeit. Ott, a silány függöny mögött, amelyet maga varrt össze sebtiben, hogy leselkedését álcázza, minden érzékszervét megfeszítve iparkodott elkapni egy-egy szót vagy mozdulatot, hogy megállapíthassa az orvosi vizsgálat eredményét.

Semmit sem tudott kideríteni. Csupán egyszer pillantott meg egy arcot az ablak mögött: a trónörökösné nézett ki az ablakon az udvarra, amelyet talán sosem látott még.

Azután meglátta Louis doktort is, aki ablakot nyitott, hogy kiszellőztesse a szobát. De sem azt nem hallhatta, hogy mit mondanak, sem az arcukat nem láthatta, mivel a redőnyül is szolgáló sűrű függöny széltében eltakarta az egész ablakot, és elzárta előle a jelenetet.

Elképzelhető a fiatalember szorongása. Az a hiúzszemű doktor nyilván felfedezte a titkot. Apa és leánya között biztosan kitör a vihar, ha nem is azonnal - Gilbert ugyanis okkal feltételezte, hogy a trónörökösné jelenléte késlelteti a dolgot -, de nyomban a két idegen távozása után.

Gilbert, fájdalomtól és türelmetlenségtől kótyagosan, a padlásszoba kettős deszkafalába verte a fejét.

Látta, hogy de Taverney úr a trónörökösnével távozik, s hogy elment már a doktor is.

"Nyilván de Taverney úr és a trónörökösné között kerül majd sor a kimagyarázkodásra" - gondolta.

A báró nem ment vissza lányához; Andrée egyedül maradt a szobájában, s a pamlagján fekve töltötte az idejét, hol olvasással, amit abba-abbahagyott a görcsök és fejfájások miatt, hol meg olyan szokatlanul mély és öntudatlan álmodozással, hogy Gilbert eszméletlennek hitte, amikor a szélben meg-meglebbenő függöny mögött meglátta egy-egy pillanatra.

Andrée, a fájdalmaktól és az izgalmaktól elgyötörten, elszunnyadt. Gilbert, kihasználva a szünetet, kiment, hogy híreket és véleményeket halljon.

Ez értékes idő volt számára, mivel elgondolkozhatott.

A veszély olyan fenyegető volt, hogy csak gyors és hősi elhatározással lehetett szembeszállni vele.

Ez volt az első szilárd és megbízható támasz, amelyben ez az ingatag lélek, annyi tétovázás után megkapaszkodhatott végre.

De mit határozzon? Ilyen körülmények között a változtatás egyenlő a leleplezéssel... Megszökjön?... Igen, ez az, szökni fog, azzal a fiatalos hévvel, a kétségbeesés és félelem szülte elszántsággal, amitől az ember olyan bátor lesz, mintha egy hadsereg ereje egyesülne benne... Nappal elbújik, éjjel menetel, s végül eljut...

Hová is?

Hol bújhatik el olyan biztonságosan, hogy ne nyúljon utána a királyi igazságszolgáltatás bosszuló keze?

Gilbert ismerte a vidéki emberek lelkületét. Mit fognak gondolni az elvadult, szinte teljesen elhagyatott vidékeken - mert hiszen városok szóba se jöhetnek -, mit fognak gondolni egy kis sárfészekben, egy tanyán az idegenről, aki váratlanul beállít: hogy koldulni akar, vagy hogy lopni jött? Gilbert látta a jövőt: egy feltűnő alak, aki most már végérvényesen viseli a szörnyű titok bélyegét, óhatatlanul magára vonja az első besúgó figyelmét. Szökni veszedelem, de lelepleződni gyalázat.

Ha szökik, máris bevallotta bűnösségét, elvetette ezt az ötletet, és mintha ennél az egyetlen ötletnél több ki sem telt volna az eszéből, a szökés után egyenest a halálra gondolt a nyomorult.

Most gondolt rá első ízben... Semmi félelmet nem keltett benne a felidézett gyászos rémkép.

"Lesz még bőven időm a halálra gondolni - gondolta magában -, ha majd minden forrásom kimerült. Magunkat megölni különben is gyávaság, mint Rousseau úr mondta; szenvedni méltóbb."

E paradoxonra Gilbert felszegte a fejét, s megint bolyongani kezdett a parkban.

Már felderengett előtte a megnyugvás fénye, amikor Philippe váratlan megjelenése, úgy, ahogy láttuk, összekuszálta minden gondolatát, és teljes tanácstalanságba taszította.

A bátyja! Idehívta a bátyját! Tehát kiderült minden! A család a hallgatás mellett döntött; igen, de nem mondott le a nyomozásról, a részletek legagyafúrtabb kifürkészéséről, ami Gilbert szemében egyenértékű volt a Conciergerie, a Châtelet és a Tournelle összes kínzószerszámaival. Odavonszolják majd Andrée elé, elébe térdeltetik, suttogva meg kell vallania bűnét, hogy utána bottal vagy késsel végezzenek vele, mint egy kutyával. Törvényes bosszú, amire már előre mentséget biztosít egy sor hasonló, múltbeli eset.

XV. Lajos király hasonló alkalmakkor fölöttébb elnéző volt a nemesség iránt.

Philippe-nél félelmetesebb bosszúállót de Taverney kisasszony nem is hívhatott volna segítségül; Philippe, aki a családból egyedül bánt emberségesen és szinte egyenrangúként Gilbert-rel, Philippe is ugyanolyan biztosan megölné a bűnöst a kardjával; egyetlen mondat elég lenne hozzá, és ez a mondat így szólna: "Gilbert, maga a kenyerünket ette és meggyalázott bennünket!"

Ezért eredt futásnak Gilbert, úgy, ahogy láttuk, Philippe feltűnésekor; de azért is fordult vissza, ösztönére hallgatva, nehogy maga vádolja magát; s ettől kezdve minden erejét egyetlen célra, az ellenszegülésre összpontosította.

Nyomon követte Philippe-et, látta, hogy felmegy Andrée-hoz, beszél Louis doktorral; mindent kikémlelt, mindent végiggondolt, megértette Philippe elkeseredését; látta, mint fogan meg s növekszik benne a fájdalom: látta szörnyű jelenetét Andrée-val, a függöny mögött imbolygó árnyakból mindent kitalált.

"Végem van" - gondolta.

S elvesztve józan eszét, kést kerített, hogy megölje Philippe-et, akinek megjelenését az ajtajában várta... vagy hogy megölje önmagát, ha úgy adódik.

Philippe azonban, várakozásával ellentétben, kibékült a húgával; Gilbert látta, hogy térden állva csókolgatja Andrée kezét. Újraéledt benne a remény, feltárult a szabadulás kapuja. Ha Philippe nem szökött még talpra oroszlánordítással, akkor Andrée még csak nem is sejti a bűnös nevét. Ha pedig ő, az egyetlen tanú, az egyetlen vádló nem tud semmit, akkor senki sem tud semmit. Ha pedig Andrée - őrült remény! - tudja, de nem mondja meg, az több, mint szabadulás, az a boldogság, az a diadal.

Gilbert most már határozottan a helyzet magaslatára emelkedett. Most már, hogy visszanyerte tisztánlátását, semmi sem állíthatta meg útján.

"Hát nem emlékszik de Taverney kisasszony - töprengett -, hogy nem gyanakszik rám?" De milyen ostoba is vagyok: hát a következményekkel vagy a bűntettel gyanúsítana? A bűntett miatt nem gyanakszik rám; három hete semmi sem vall rá, hogy jobban lenézne, vagy kerülne, mint azelőtt.

Ha pedig nem fedezte fel az okot, az okozatért sem terelődhet rám a gyanú inkább, mint másra. Hiszen még a királyt is ott láttam Andrée kisasszony szobájában. Hajlandó vagyok tanúskodni is róla, ha kell, a fivérnek, és hiába is tagadná őfelsége, nekem adnának hitelt... Igen, csakhogy ez fölöttébb veszedelmes húzás lenne... Inkább hallgatni fogok: a királynak számos lehetősége van, hogy bebizonyítsa ártatlanságát, és megsemmisítse a tanúbizonyságomat. De ha nincs is a király, akinek a nevét csak örökös rabság vagy halálbüntetés kockázatával keverhetjük bele mindebbe, akkor is ott van az az ismeretlen férfi, aki ugyanaznap éjjel lecsalta a kertbe Taverney kisasszonyt... Ő ugyan bizony hogy fog védekezni? Őrá vajon ki gyanakszik majd? És hogy fogják kézre keríteni, ha gyanakszanak is? Ő csak közönséges halandó; én is érek annyit, mint ő, vele szemben mindenesetre meg is tudom védeni magam. De különben sem gyanakszik rám senki. Egyedül Isten látott... - tette hozzá keserű nevetéssel. - De az az Isten, aki könnyeimet és szenvedéseimet annyiszor elnézte szótlanul, miért lenne hozzám olyan kegyetlen, hogy eláruljon a legelső alkalommal, amikor végre megengedte, hogy boldog legyek?

De mindezen felül, ha egyáltalán létezik bűn, Ő a bűnös és nem én, és Voltaire úr bőségesen bebizonyította, hogy nincsenek már csodák. Megmenekültem, megnyugodhatom, csak én ismerem a titkomat. Enyém a jövő."

E meggondolások után, vagy jobban mondva, a lelkiismeretével való alkudozás végeztével, Gilbert összeszedte kerti szerszámait, és a társaival elment vacsorázni. Jókedve kerekedett, gondtalan volt, sőt ingerkedő. Az imént még lelkifurdalást és félelmet érzett: két olyan gyengeség ez, hogy egy férfinak, egy filozófusnak igyekeznie kell még a nyomát is eltörölnie. Csupán egyet nem vett számításba: a lelkiismeretet. Elaludni nem tudott Gilbert.

Gilbert józanul ítélte meg a helyzetet, amikor arról az ismeretlen férfiról ejtve szót, akit meglátott a kertben a de Taverney kisasszony számára olyannyira végzetessé váló éjszakán, ezt kérdezte: "És hogy fogják kézre keríteni?"

Philippe-nek valóban sejtelme sem volt, hol lakhatik Joseph Balsamo, azaz Fenix gróf.

Eszébe jutott azonban de Saverny márkiné, az az előkelő hölgy, akihez május harmincegyedikén elvitték Andrée-t, hogy gondjára bízzák.

Nem járt még olyan későre az idő, hogy fel ne kereshette volna ezt a hölgyet, aki a Saint-Honoré utcában lakott. Philippe nyugalmat erőltetett magára, és fölment a hölgyhöz, akinek a komornája habozás nélkül tüstént megadta Balsamo Szent Kolozs utcai címét a Marais negyedben.

Philippe haladéktalanul elindult a jelzett utcába.

Nem minden izgatottság nélkül ragadta meg ennek a gyanús háznak a kopogtatóját, ahol, feltevése szerint, örökre elsüllyesztették szegény Andrée nyugalmát és tisztességét. De összeszedve magát, hamarosan úrrá lett felháborodásán és elfogódottságán, mivel tudta, hogy szüksége lesz még az erejére.

Elszántan bezörgetett a ház kapuján, s az, amint szokott, kinyílt.

Philippe, száron vezetve a lovát, belépett az udvarra.

De alig tett néhány lépést, Fritz már jött is ki az előcsarnokból, megállt a lépcsőfeljáró tetején, és ezzel a kérdéssel állította meg:

- Uraságod mit akar?

Philippe összerezzent, mint aki váratlan akadályra bukkan. Szemöldökét összevonva úgy nézett a németre, mintha az nem csupán szolgai kötelességét teljesítené.

- A ház urával, Fenix gróffal akarok beszélni - jelentette ki Philippe, egy karikához erősítve a lova kantárját, s elindulva a ház felé, ahová be is ment.

- Az úr nincs idehaza - mondta Fritz, jóllehet udvariasan betessékelte Philippe-et, ahogy jólnevelt inashoz illik.

Különös módon, Philippe mindenre számított, csak erre a válaszra nem.

Meghökkenve állt meg.

- Hol találom? - kérdezte.

- Nem tudom, uram.

- Hát ki tudja, ha nem maga?

- Bocsásson meg, uram, a gazdám nem tartozik nekem számadással.

- Barátom - mondta Philippe -, nekem ma okvetlenül beszélnem kell a gazdájával.

- Ez aligha lesz lehetséges.

- Pedig kell; egy rendkívüli fontosságú ügyben.

Fritz meghajolt, de nem válaszolt.

- Elment hazulról? - kérdezte Philippe.

- Igen, uram.

- De bizonyára hazajön még?

- Nem hiszem, uram.

- Úgy, szóval nem hiszi?

- Nem.

- Úgy - mondta Philippe, fokozódó ingerültséggel -; akkor pedig jelentse a gazdájának...

- Már volt szerencsém mondani, uram - felelte megingathatatlan nyugalommal Fritz -, hogy az úr nincs idehaza.

- Tudom én, hogy mit jelent a parancs, barátom - mondta Philippe -, s a magáé igazán méltánylandó; rám azonban ez most nem vonatkozhat, mivel a gazdája nem tudhatta előre a látogatásomat, s különben is kivételes dologban jöttem.

- A parancs mindenkire vonatkozik, uram - válaszolta érdesen Fritz.

- Ha pedig parancs van, akkor Fenix gróf is itt van - jegyezte meg Philippe.

- Na és, ha igen? - vágott vissza Fritz, akit hovatovább ingerültté tett ez a tolakodás.

- Nos, akkor megvárom itt.

- Az úr nincs itthon, mondtam már önnek - válaszolta Fritz -; nemrégiben tűz ütött ki a házban, s azóta lakhatatlan.

- Hiszen te is itt laksz - mondta Philippe is gorombán.

- Csak kapusként.

Philippe vállat vont, jelezve, hogy egy szót sem hisz abból, amit hallott.

Fritz kezdett kijönni a sodrából.

- Egyébként - mondta -, akár itthon van a gróf, akár nincs, sem a jelenlétében, sem a távollétében nem szokás erőszakkal behatolni a házába; ha pedig ön nem alkalmazkodik a szokáshoz, akkor én...

Fritz megakadt.

- Na, mit csinálsz akkor? - kérdezte Philippe, elveszítve önuralmát.

- Kiteszem a szűrét - fejezte be nyugodtan Fritz.

- Te? - kiáltotta Philippe, villámló szemmel.

- Én - közölte Fritz, nemzetének szokása szerint annál hűvösebbnek mutatva magát, minél jobban forrt benne a méreg.

Egy lépést tett a fiatalember felé, mire az, haragjában magánkívül, kardot rántott.

Fritz sem meg nem ijedt a vas láttán, sem segítségért nem kiáltott - egyébként talán tényleg egyedül volt -, hanem egy fegyvertábláról lekapott egy rövid vashegyű vadászkopjafélét, s inkább botvívó, mintsem párbajozó módján rárontva Philippe-re, egyetlen ütéssel darabokra törte a kis kard pengéjét.

Philippe dühösen felordított, s ő is a fegyvertáblához ugrott, hogy fegyvert kerítsen magának.

Ebben a pillanatban kinyílt a folyosó rejtekajtaja, és a sötét háttérből kivált a gróf alakja.

- Mi történik itt, Fritz? - kérdezte.

- Semmi, uram - felelte az inas, lebocsátva kopjáját, s védőpajzsként odaplántálva magát a gazdája elé, aki a rejteklépcsőn fél testtel föléje magasodott.

- Fenix gróf úr - szólalt meg Philippe -, az ön hazájában az járja, hogy az inasok kopjával fogadják a vendéget, vagy ez csak az ön nemes házában szokás?

Fritz leengedte a kopját, s urának intésére az előcsarnok sarkába állította.

- Kicsoda ön, uram? - kérdezte a gróf, nem jól látva Philippe-et az előszobai lámpa gyér világánál.

- Valaki, aki okvetlenül beszélni akar önnel.

- Akar?

- Igen.

- Ez a szó teljesen felmenti Fritzet, uram; én ugyanis nem akarok beszélni senkivel, és ha itthon vagyok, nem hatalmazok fel senkit, hogy velem akarjon beszélni. Ön tehát hibát követett el ellenem, én azonban megbocsátok önnek - tette hozzá Balsamo egy sóhajtással -, de csak azzal a feltétellel, hogy szedi a sátorfáját, és nem zavarja többé a nyugalmamat.

- Mondhatom, nem rossz - kiáltott fel Philippe -, éppen ön kíván nyugalmat, aki elrabolta az enyémet!

- Én raboltam el az ön nyugalmát? - kérdezte a gróf.

- Philippe de Taverney vagyok! - kiáltotta az ifjú, azt hivén, hogy ez a név felébreszti a gróf lelkiismeretét.

- Philippe de Taverney? Uram - mondta a gróf -, az ön atyjaura szívesen fogadott engem a házában, ön is szívesen látott vendég nálam.

- Nagy szerencse! - dörmögte Philippe.

- Kerüljön beljebb, uram.

Balsamo becsukta a rejteklépcső ajtaját, s előremenve, bevezette Philippe-et a szalonba, ahol történetünknek nem egy jelenetét néztük már végig, többek között a legutóbbit, az öt nagymesterrel.

A szalon úgy ki volt világítva, mintha vártak volna oda valakit; de ez nyilvánvalóan csak a ház fényűző szokásaihoz tartozott.

- Isten hozta, de Taverney úr - mondta Balsamo, olyan szelíd és fátyolozott hangon, hogy Philippe akaratlanul is ráemelte a szemét.

De Balsamo láttán hátrahőkölt.

A gróf valóban csak árnyéka volt önmagának: mélyen ülő szemében nyoma sem volt fénynek; arca beesett, két mély ráncot vésve szája szögletébe, s a kiugró és csupasz pofacsonttal olyan volt a feje, mint egy halotti koponya.

Philippe elborzadt. Balsamo látta a megdöbbenését, és halálosan szomorú mosoly rajzolódott ki vértelen ajkán.

- Uram - szólalt meg -, bocsánatot kérek inasom viselkedéséért; de ő valóban csak a kapott parancsnak engedelmeskedett, és hadd mondjam meg azt is, hogy ön a hibás, amiért erőszakoskodott.

- Uram - mondta Philippe -, mint tudja, vannak az életben kivételes helyzetek, s most ilyenbe kerültem én is.

Balsamo nem válaszolt.

- Látni akartam önt - folytatta Philippe -, beszélni akartam önnel: a halállal is szembenéztem volna, csakhogy megleljem önt.

Balsamo most is hallgatott, s látszott rajta, hogy várja a magyarázatot a fiatalember szavára, de sem ereje, sem kedve faggatni.

- Most megvan - folytatta Philippe -, most végre megvan, és mindjárt kimagyarázkodhatunk, ha úgy tetszik; csak előbb arra kérem, küldje el ezt az embert.

És Philippe rámutatott Fritzre, aki éppen akkor lebbentette föl az ajtófüggönyt, hogy megtudakolja gazdájának végső parancsát az alkalmatlan vendégre vonatkozóan.

Balsamo a vendégére szögezte tekintetét, hogy kifürkéssze szándékát; Philippe azonban, hogy rangjabeli jó modorú férfival találta magát szemben, visszanyerte nyugalmát és magabiztosságát; kifürkészhetetlen maradt.

Ekkor Balsamo kurta fejmozdulattal vagy inkább csak egy szemöldökrándítással elküldte Fritzet; a két férfi leült, szemben egymással. Philippe háttal a kandallónak. Balsamo egy asztalkára könyökölve.

- Beszéljen röviden és világosan, uram, ha kérnem szabad - mondta Balsamo -; csak jóindulatból hallgatom meg, s azt is megmondom előre, hogy hamar elfáradok.

- Úgy fogok beszélni, uram, ahogy beszélnem kell, s ahogy helyesnek tartom - mondta Philippe -; s ha nincsen ellenére, néhány kérdéssel kezdeném.

E szavakra Balsamo szemöldöke félelmetesen megrándult, s elektromos szikra csapott ki a szeméből.

A szó olyan emlékeket idézett fel benne, hogy Philippe megrettent volna, ha tudja, mit kavart fel ennek az embernek a szívében.

Balsamo hallgatott egy darabig, hogy összeszedje magát, azután így szólt:

- Kérdezzen!

- Uram - mondta Philippe -, ön sosem mondta el nekem egészen pontosan, hogy mit is csinált annak a nevezetes május harmincegyedikének éjszakáján, attól a perctől fogva, hogy elvitte húgomat a XV. Lajos térről, a tömérdek haldokló és halott közül.

- Mit akar ezzel mondani? - kérdezte Balsamo.

- Azt akarom mondani, gróf úr, hogy az ön aznap éjjeli viselkedése szerfölött gyanús volt nekem, s ma még gyanúsabb, mint valaha.

- Gyanús?

- Igen, és minden valószínűség szerint nem úriemberhez illő.

- Uram - mondta Balsamo -, nem értem önt; látnia kell, hogy a fejem kábult, kimerült vagyok, s ez a kimerültség természetesen ingerültté tesz.

- Uram! - csattant fel Philippe, dühbe gurulva attól a fennsőbbséges, egyszersmind higgadt hangtól, amelyen Balsamo beszélt vele.

- Uram - folytatta Balsamo ugyanabban a hangnemben -, mióta nem láttam önt, súlyos csapás ért; házam részben leégett, és különböző becses holmik, értse meg, egészen különlegesen becses holmik, örökre elvesztek számomra; a gyász megzavarta némileg a fejem. Ezért beszéljen nagyon világosan, kérem, mert különben azonnal búcsút mondok önnek.

- Azt már aztán nem, uram - mondta Philippe -, nem szabadul meg tőlem olyan olcsón, mint gondolja; én tisztelem a bánatát, ha ön is együtt érez velem a bajomban, engem is súlyos csapás ért, uram, sokkal súlyosabb, mint önt, erről meg vagyok győződve.

Balsamo elmosolyodott, azzal a reménytelen mosollyal, amely már az előbb is ott játszadozott az ajkán.

- Én, uram, elvesztettem a családom becsületét - folytatta Philippe.

- És mit tehetek a bajában éppen én? - kérdezte Balsamo.

- Hogy mit tehet? - csattant fel Philippe, szikrázó szemmel.

- Nos, mit?

- Visszaszerezheti, amit elvesztettem, uram!

- Maga megbolondult, uram! - kiáltotta Balsamo, és nyúlt a csengőhöz.

De mozdulata olyan tétova volt, s annyira nem ingerült, hogy Philippe keze nyomban megállította.

- Én bolondultam meg? - tört ki Philippe, elcsukló hangon. - Hát nem érti, hogy a húgomról van szó? A húgomról, aki május harmincegyedikén ájultan feküdt az ön karjában; a húgomról, akit ön elvitt egy állítólag tisztességes, szerintem kétes hírű házba; egyszóval, a húgomról, akinek a tisztességét karddal kérem öntől számon!

Balsamo vállat vont.

- Úristen! - dünnyögte. - Mennyi kacskaringó, míg eljutunk végre ehhez az egyszerű tényhez.

- Nyomorult! - üvöltötte Philippe.

- Kellemetlen hangja van, uram - jegyezte meg Balsamo ugyanazzal a bánatos türelmetlenséggel -; megsüketülök! Csak nem azt akarja mondani, hogy én tettem kárt a húgában?

- De igen, gyalázatos alak!

- Már megint fölöslegesen kiabál és sérteget, uram. Ki az ördög mondta magának, hogy én bántottam a húgát?

Philippe habozott; meghökkentette az a hang, ahogy Balsamo beszélt. Ez vagy az arcátlanság netovábbja, vagy a tiszta lelkiismeret szava.

- Hogy ki mondta? - kérdezte a fiatalember.

- Igen, ezt akarom tudni.

- A húgom mondta, uram.

- Nahát, uram, akkor az ön húga...

- Mit akar mondani? - hördült fel Philippe, fenyegető mozdulattal.

- Azt akartam mondani, uram, hogy lesújtó képet ad önmagáról meg a húgáról. Egyes nők, mint tudja, a legalávalóbb módon kupeckednek az elvesztett tisztességükkel. Ön meg úgy rontott be, uram, mint az olasz komédiák szakállas testvérei, hogy karddal kényszerítsen: vagy vegyem feleségül a húgát, ami azt bizonyítja, hogy sürgős szüksége van férjre, vagy pénzt adjak önnek, mivel tudja rólam, hogy aranyat csinálok. Nos, uram, mindkét pontban csalatkozni fog: pénzt nem kap, a húga meg pártában marad.

- Akkor pedig kieresztem a vérét, ha ugyan van vér az ereiben! - kiáltotta Philippe.

- Nem, uram, abból sem lesz semmi.

- Hogyhogy nem?

- Ami vérem van, megtartom magamnak; ennél, amit mond, sokkal komolyabb okom lett volna, hogy kiontsam, ha akarom. Éppen ezért, uram, nagyon lekötelezne, ha békességgel hazamenne, mert ha zajt csap, attól megfájdul a fejem, s akkor behívom Fritzet; Fritz bejön, s egy intésemre úgy töri magát ketté, mint egy nádszálat. Távozzék!

Ezúttal Balsamo csöngetett, s mivel Philippe meg akarta akadályozni benne, kinyitotta az asztalon lévő ébenfa ládikát, kivett belőle egy kétcsövű pisztolyt, és felhúzta.

- Ej, jobb is így! - kiáltotta Philippe. - Öljön meg!

- Miért ölném meg?

- Mert elvette a becsületemet!

Az ifjú olyan nyilvánvalóan meg volt győződve az igazáról, hogy Balsamo szelíd pillantást vetett rá és megkérdezte tőle:

- Lehetséges volna, hogy ön őszintén beszél?

- Kételkedik benne? Kételkedik egy nemesember szavában?

- És hogy - folytatta Balsamo -, egyedül de Taverney kisasszony agyában fogant meg ez a gonosz ötlet, és csak ő biztatta fel? Jól van, elhiszem, és hajlandó vagyok elégtételt adni önnek. Becsületszavamra kijelentem, hogy a húgával szemben feddhetetlenül viselkedtem május harmincegyedikén éjjel; s hogy sem lovagi becsület, sem földi bíróság, sem égi ítélőszék nem derítene ki semmit, ami ki ne állná a legszigorúbb tisztesség próbáját. Hisz nekem?

- Na de uram! - álmélkodott a fiatalember.

- Azt tudja, hogy nem riadok vissza a párbajtól, elég, ha a szemembe néz, ugye? A gyengeségem ne tévessze meg, az csak látszólagos. Az arcom eléggé színtelen, az igaz; de izmaim ereje a régi. Bebizonyítsam? Nézze csak...

És Balsamo minden erőlködés nélkül, fél kézzel megemelt egy hatalmas bronzvázát, amely egy Boule-asztalon állt.

- Jól van, uram - mondta Philippe -, ami május harmincegyedikét illeti, elhiszem, hogy igazat mondott; de ez csak ügyes kibúvó, s ön a megtévesztő dátum védelme alá rejti becsületszavát. Hiszen látta ön a húgomat azóta is.

Most Balsamo hökkent meg.

- Ez igaz - ismerte be -, láttam.

S a homloka, mely kisimult egy pillanatra, ijesztően elborult.

- Na látja! - jegyezte meg Philippe.

- Na és, ha láttam is a húgát, mit bizonyít az ellenem?

- Azt bizonyítja, hogy ön bocsátotta rá azt a megmagyarázhatatlan álmot, amely már három ízben lenyűgözte az ön közeledtére, és hogy az öntudatlanságával élt vissza, így maradhatott titokban a bűne.

- Hát ezt meg ki mondja megint? - fakadt ki Balsamo.

- A húgom!

- Ő honnan tudja; hiszen aludt!

- Ó, szóval beismeri, hogy elaludt?

- Mi több, uram: beismerem, hogy én altattam el.

- Elaltatta?

- Igen.

- És mi célból, ha nem azért, hogy megbecstelenítse?

- Hogy mi célból? Jaj, Istenem! - nyögte Balsamo, mellére csüggesztve fejét.

- Beszéljen, beszéljen már!

- Abból a célból, uram, hogy megtudjak a révén egy titkot, amely az életemnél is fontosabb volt nekem.

- Ó, ravaszkodás, köntörfalazás!

- És ezen az éjszakán történt volna - folytatta Balsamo, inkább a saját gondolatmenetét követve, semmint Philippe bántó faggatózására válaszolva -, és ezen az éjszakán történt volna, hogy a húgát...?

- Megbecstelenítették, uram, igen!

- Megbecstelenítették?

- A húgom anya lesz!

Balsamo felhördült.

- Ó, igen, igen - mondta -, emlékszem már; úgy mentem el, hogy nem ébresztettem föl.

- Bevallja, bevallja! - kiáltotta Philippe.

- Igen, és valami elvetemült alak, ezen a szörnyűséges éjszakán, ó, uram, szörnyűséges volt az mindannyiunknak! valami elvetemült alak kihasználta, hogy alszik.

- Csúfolódik velem, uram?

- Nem, csak szeretném meggyőzni.

- Az nehéz lesz.

- Hol tartózkodik e pillanatban a húga?

- Ott, ahol ön olyan jól rátalált.

- Trianonban?

- Ott.

- Önnel megyek Trianonba, uram.

Philippe kővé meredt elképedésében.

- Hibáztam, uram - mondta Balsamo -, de bűnnek az árnyéka sem tapad hozzám; a lánykát elfelejtettem felébreszteni delejes álmából. Nos, hogy helyrehozzam a hibát, amelyet meg kell bocsátania nekem, megmondom önnek a bűnös nevét.

- Mondja meg, mondja meg!

- Csakhogy én nem tudom megmondani.

- Hát akkor ki tudja?

- A húga.

- De hiszen nem volt hajlandó elárulni.

- Lehetséges; nekem azonban meg fogja mondani.

- Az én húgom?

- Ha a húga megnevez valakit, hinni fog neki?

- Igen; a húgom maga a feddhetetlenség.

Balsamo csöngetett.

- Fritz, kocsit! - rendelkezett, mihelyt a német megjelent.

Philippe úgy járt körben a szalonban, mint aki megháborodott.

- A bűnöst! - mondta. - Megígéri, hogy elárulja a bűnöst?

- Uram - mondta Balsamo -, a küzdelemben eltörött a kardja, megengedi, hogy másikat ajánljak fel helyette?

Az egyik karosszékből felvett egy gyöngyház markolatú, pompás kardot, és Philippe övébe dugta.

- Hát ön? - kérdezte Philippe.

- Nekem, uram, nem kell fegyver - válaszolta Balsamo -; az oltalmam ott van Trianonban, az oltalmazóm pedig ön lesz maga, ha majd meghallja a húgát.

Negyedóra múlva már kocsiba szálltak, és Fritz a pompás kétfogatún vágtában vitte őket a trianoni úton.

Ez a sok jövés-menés és magyarázkodás némi időt vett igénybe, s így már hajnali kettőre járt, amikor a Szent Kolozs utcából kihajtottak.

Egy és negyed óra az út Versailles-ig, és tíz perc Versailles-tól Trianonig; ilyenformán a két férfi csak hajnali fél négykor érkezett meg úticéljához.

Az út második felében a pirkadat már rózsás fénybe vonta a harmat áztatta erdőket és a sèvres-i lankákat. Mintha fátyol szállt volna fel lassan a szemük előtt, úgy világosodott meg fokozatosan a ville-d'avrayi s távolabb a buci tavak fényes tükre.

Végül szemükbe tűntek Versailles oszlopai és tetői, melyeket bíborszínre festett a még láthatatlan napsugár.

Olykor-olykor megcsillant egy-egy ablakszem, visszaverve a lángsugarat, s tüzével felhasítva a hajnali pára ibolyaszín árnyait.

Amikor elérkeztek a Versailles-ból Trianonba vezető széles fasorhoz, Philippe megállíttatta a kocsit, és odafordult szomszédjához, aki egész úton komor hallgatásba mélyedt:

- Uram - mondta neki -, attól tartok, hogy itt várakoznunk kell egy ideig. Trianonban öt óra előtt nem nyitnak kaput, s félek tőle, hogy ha megszegjük a tilalmat, idejövetelünk szemet szúr az őrségnek és a felvigyázóknak.

Balsamo nem felelt semmit, csak egy biccentéssel jelezte, hogy egyetért a javaslattal.

- Azonfelül, uram - folytatta Philippe -, míg itt várakozunk, elmondanék önnek néhány gondolatot, útközben fordultak meg a fejemben.

Balsamo álmosan nézett Philippe-re, tekintetében unalom és közöny ült.

- Ahogy tetszik, uram - hagyta rá -; beszéljen, hallgatom.

- Ön azt mondta nekem, uram - kezdte Philippe -, hogy május harmincegyedikén éjjel de Saverny márkinénál helyezte el a húgomat, ugye?

- Maga is meggyőződött róla, uram - válaszolta Balsamo -, hiszen köszönő látogatást is tett a hölgynél.

- Azt is hozzáfűzte akkor, hogy mivel egy királyi istállószolga kísérte a márkinétól hozzánk, azaz a Búbosbanka utcába, ön nem maradt egyedül a húgommal; bízva a szavában, ezt el is hittem akkor.

- Nagyon jól tette, uram.

- De amint az azóta történteken jártattam az eszem, önkéntelenül is arra jutottam, hogy egy hónappal ezelőtt, Trianonban, ha szót akart váltani vele azon a bizonyos éjszakán, amikor besurrant a kertbe, mégiscsak be kellett mennie a húgom szobájába.

- Én soha nem jártam a húga trianoni szobájában, uram.

- De hát, figyeljen ide! Tudja, fontos, hogy minden tisztázódjék, mielőtt szemtől szemben állunk Andrée-val.

- Tisztázzon csak mindent, lovag úr, magam sem kívánok egyebet, ezért jöttünk ide.

- Nos tehát, a szóban forgó estén - de jól vigyázzon, mit válaszol, mert amit most mondok, tény, magától a húgomtól hallottam! - tehát, a szóban forgó estén a húgom korán lefeküdt; eszerint ön már ágyban találta, ugye?

Balsamo tagadólag rázta a fejét.

- Ne tagadjon! Vigyázzon! - szólt rá Philippe.

- Nem tagadok, uram; ön kérdez, én válaszolok.

- Akkor most folytatom a kérdezést, ön meg folytassa a válaszadást.

Balsamo nem háborodott fel, sőt, intett Philippe-nek, hogy várja a kérdéseit.

- Amikor ön fölment a húgomhoz - folytatta Philippe mind ingerültebben -, amikor meglepte, és pokoli praktikáival elaltatta, Andrée ágyban volt: olvasott; egyszerre megérezte azt a lenyűgöző erőt, amely mindig megrohanja, ha ön a közelében tartózkodik, és elvesztette az eszméletét. Ön azt állítja, hogy mindössze kikérdezte; s ehhez csak annyit fűz hozzá, hogy amikor elment, elfelejtette fölébreszteni; csakhogy - tette hozzá Philippe, megragadva és görcsösen megszorítva Balsamo csuklóját -, csakhogy másnap, amikor magához tért, nem az ágyában feküdt már, hanem a pamlag lábánál a földön, félig meztelenül... Erre a vádra feleljen, uram, és ne köntörfalazzon!

E vallatás közben Balsamo, mint aki csak most ocsúdik maga is, sorra hessegette el a komor gondolatokat, amelyek elborították a lelkét.

- Az igazat megvallva, uram - mondta -, nem kellett volna visszatérnie erre a tárgyra, s megint kötözködnie velem. A magam jószántából és csak az ön kedvéért jöttem ide, úgy látszik, ezt elfelejti. Ön fiatal, tiszt, megszokta, hogy nagy hangon beszéljen és csörtesse a kardját: ebből következőleg hamisan okoskodik, ha súlyos a helyzet. Én odahaza elkövettem mindent, ami tőlem telt, hogy meggyőzzem önt, és egy kis nyugtom legyen. Most kezdi elölről; vigyázzon, mert ha kifáraszt, belemerülök bánatomba, amelyhez képest az ön keserve csak játékos időtöltés; márpedig ha én így elmerülök, jaj annak, aki felriaszt! Én be sem tettem a lábam a húga szobájába, csak ennyit mondhatok; a húga jött le hozzám, önszántából, amiben, megvallom, nagy része volt az én akaratomnak is, a húga jött le hozzám a kertbe.

Philippe megmozdult, de Balsamo lecsendesítette.

- Bizonyítékot ígértem - mondta -, meg is kapja. Most akarja? Nem bánom. Menjünk Trianonba, ne fecséreljük az időnket haszontalanságokkal. Vagy vár inkább? Várjunk akkor, de csendben és fészkelődés nélkül, ha kérnem szabad.

Így szólván, azzal az arckifejezéssel, amelyet olvasóink ismernek már, Balsamo kioltotta a szemében fellobbanó lángot, és újból elmélkedésbe merült.

Philippe tompán felhördült, mint a vadállat, ha harapni készül; azután hirtelen fordított egyet magatartásán és gondolatain.

"Ezt az embert - gondolta -, fölényességgel kell meggyőzni vagy megnyerni. Pillanatnyilag sem meggyőzésére, sem megnyerésére nincsen remény; várjunk hát türelemmel."

De minthogy Balsamo közelében nemigen bírta volna türelemmel, kiszállt a kocsiból, s föl-alá járkált a zöldellő fasorban, ahová a hintó beállt.

Tíz perc múlva Philippe úgy érezte, hogy képtelen tovább várakozni.

Úgy határozott, hogy inkább kinyittatja a kaput a jelzett idő előtt, még ha magára tereli is a gyanút.

- Különben is - mormolta, nem tudván elszakadni egy gondolattól, mely már többször megfordult a fejében -, különben is, mire gyanakodhatna a kapuőr, ha azt mondom neki, hogy húgom egészségi állapota miatt nyugtalankodván Párizsba mentem orvosért, hogy hajnalra már itt legyek vele?

Megtetszett neki ez a gondolat, amely, minthogy nagyon szerette volna megvalósítani, már nem is látszott olyan veszélyesnek. Odasietett a kocsihoz.

- Igaza volt, uram - mondta -, fölösleges tovább várakoznunk. Jöjjön, jöjjön!

Meg kellett ismételnie a hívását; Balsamo csak a második mondásra hámozta ki magát a köpenyéből, amelybe be volt burkolva, begombolta csiszolt acélgombos zekéjét, majd kiszállt a kocsiból.

Philippe azt a gyalogösvényt választotta, amelyik egyenest a park rácsos kapujához vezetett, átlósan átvágva a kerülőket.

- Siessünk! - szólt oda Balsamónak.

Úgy meggyorsította lépteit, hogy Balsamo alig bírta követni.

A kapu kinyílt, Philippe előadta mondókáját az őrnek, a két férfi belépett.

Amikor a kapu becsukódott a hátuk mögött, Philippe még egyszer megállt.

- Uram - mondta -, még egy szóra... Itt vagyunk a célnál; én nem tudom, milyen kérdést fog feltenni a húgomnak; de kímélje meg legalább annak a szörnyű jelenetnek a részleteitől, amely álmában zajlott le. Kímélje a lélek tisztaságát, ha már a test szeplőtlensége úgyis odavan.

- Uram - felelte rá Balsamo -, jól figyeljen ide: én ebben a parkban sosem jártam beljebb annál a szálerdőnél, melyet amott lát, szemközt azzal az épülettel, amelyben a húga lakik. Következésképpen sosem jártam Taverney kisasszony szobájában, mint már volt szerencsém kijelenteni. Ami pedig azt a jelenetet illeti, melynek hatásától a kisasszony lelkét félti, a hatást egyedül ön fogja tapasztalni, méghozzá egy alvó személyen, tekintve, hogy most rögtön, ezen nyomban delejes álmot bocsátok a húgára.

Balsamo megállt, keresztbe fonta karját, az Andrée lakta épület felé fordult, mozdulatlanságba meredt, szemöldökét összevonta, arcára ráfeszült a mindenható akarat.

- Tessék - mondta, lebocsátva megint a karját -, Andrée kisasszony most már biztosan alszik.

Philippe arca kétkedést fejezett ki.

- Mi az, nem hisz nekem? - kérdezte Balsamo. - Na várjon csak! Hogy bebizonyítsam, miért nem kellett fölmennem a szobájába, mindjárt megparancsolom neki, hogy jöjjön ide hozzánk, alva, a lépcső aljába, ugyanarra a helyre, ahol a legutóbbi találkozásunk alkalmából beszéltem vele.

- Nem bánom - mondta Philippe -; ha ezt látom, hiszek önnek.

- Menjünk be ebbe a fasorba, és várjunk a lugas mögött.

Philippe és Balsamo elfoglalta a megjelölt helyet. Balsamo kinyújtotta a kezét Andrée lakása felé.

De alighogy megállt ebben a testtartásban, halk nesz hallatszott a szomszédos lugasból.

- Egy ember! - mondta Balsamo. - Vigyázzunk!

- Hol? - kérdezte Philippe a szemét meresztve, hogy lássa, kit mutat a gróf.

- Ott, balra, a cserjésben - mondta az.

- Aha, megvan - mondta Philippe -, Gilbert az, egyik volt cselédünk.

- Nem kell tartania ettől a fiatalembertől?

- Nem, nem hiszem; de mindegy, akkor is várjon még, uram; ha Gilbert felkelt, ugyanúgy mások is fent lehetnek.

Közben Gilbert rémülten menekült onnét; meglátva együtt Philippe-et és Balsamót, ösztönösen megérezte, hogy elveszett.

- Nos, uram, mit határozott? - kérdezte Balsamo.

- Uram - mondta Philippe, akaratlanul is megremegve attól a delejes hatástól, amelyet ez az ember árasztott maga körül -, uram, ha önnek valóban akkora hatalma van, hogy ide tudja kormányozni hozzánk de Taverney kisasszonyt, nyilvánítsa meg bármi más módon a hatalmát, de ne úgy, hogy idehozza húgomat erre a nyilvános helyre, ahol akárki hallhatja az ön kérdéseit és az ő válaszát.

- Még idejében szólt - mondta Balsamo, megragadva a fiatalember karját, s rámutatva a vendégház folyosójának ablakában Andrée fehér és merev alakjára, amint kilépett a szobájából, s Balsamo parancsának engedelmeskedve indult lefelé a lépcsőn.

- Állítsa meg! Állítsa meg! - mondta Philippe ijedt örömmel, de egyszersmind elképedve is.

- Jól van - mondta Balsamo.

A gróf de Taverney kisasszony felé nyújtotta a karját, mire az nyomban megállt.

Azután, mint a kővendégségbe induló szobor, egy pillanatnyi tétovázás után megfordult és visszatért a szobájába.

Philippe utánairamodott, Balsamo követte az ifjút.

Philippe Andrée-val majdnem egyidőben ért fel a szobába; megölelte a lányt és leültette.

Philippe után pár perccel odaért Balsamo is, és becsukta maga mögött az ajtót.

De ha mégoly gyorsan követték is egymást az egyes mozzanatok, egy harmadik személynek mégis sikerült becsusszannia a két férfi között, s beszöknie Nicole kamrájába, ahol elrejtőzött, megérezve, hogy ettől a beszélgetéstől függ az élete.

Ez a harmadik személy Gilbert volt.

Balsamo becsukta maga mögött az ajtót, s éppen akkor tűnt fel a küszöbön, amikor Philippe kíváncsisággal vegyes ijedelemmel vizsgálgatta a húgát.

- Készen van, lovag?

- Igen, uram, igen - dadogta Philippe remegve.

- Tehát megkezdhetjük húga kikérdezését?

- Tessék, uram - mondta Philippe, s egy mély sóhajjal próbált könnyíteni a mellét nyomasztó súlyon.

- Először is nézze meg a húgát - mondta Balsamo.

- Látom, uram.

- Elhiszi, hogy alszik, ugye?

- El.

- S hogy következésképpen nincs tudomása arról, ami itt történik?

Philippe nem válaszolt, beérte egy tanácstalan mozdulattal.

Balsamo ekkor odament a kandallóhoz, meggyújtott egy gyertyát, s Andrée szeme elé tartotta, de a szem rezzenéstelenül nézett a lángba.

- Igen, igen, alszik, látható - mondta Philippe -; de milyen furcsa álom ez, egek Ura!

- Nos, akkor most megkezdem a kikérdezést - folytatta Balsamo -; vagy inkább kérdezze ki saját maga, lovag, hiszen úgyis attól félt, hogy tapintatlan kérdéseket teszek majd fel a húgának.

- De hiszen megszólítottam, meg is érintettem az imént; úgy látszott, nem hallja, úgy látszott, nem érzi.

- Mert nem volt meg a kapcsolat; de én mindjárt összekapcsolom vele.

És Balsamo megfogta Philippe kezét, és Andrée-éba tette.

A lány abban a pillanatban elmosolyodott, és ezt suttogta:

- Ó, te vagy az, bátyám?

- Látja - mondta Balsamo -, most felismeri.

- Igen; különös.

- Kérdezze, válaszolni fog.

- De ha nem emlékezett ébren, hogyan fog emlékezni álmában?

- Ez a tudomány titkai közé tartozik.

És Balsamo egy sóhajjal letelepedett a sarokban álló karosszékbe.

Philippe mozdulatlanul ült, kéz a kézben Andrée-val. Hogyan fogjon neki a vallatásnak, amelynek eredményeként nyilvánvalóvá válik gyalázata, és lelepleződik egy gonosztevő, akit bosszúja talán utol sem ér majd?

Andrée arcán olyan nyugalom honolt, hogy az már az ihletettséggel volt rokon, s vonásai valami nagy-nagy békességet sugároztak.

Philippe, Balsamo parancsoló tekintetének engedelmeskedve, remegve készült fel a vallatásra.

Amint a bajára irányította gondolatait, amint az arca elsötétült, úgy borult el Andrée arca is, és végül a lány kezdett beszélni:

- Igen, igazad van, bátyám, nagy szégyen ez a családra.

Andrée így foglalta szavakba azt a gondolatot, amelyet kiolvasott fivére lelkéből.

Philippe nem számított erre a kezdésre; megborzongott.

- Miféle szégyen? - kérdezte, nem is igen tudva, hogy mit mond.

- Ó, tudod te azt, bátyám!

- Kényszerítse, hogy beszéljen, uram, beszélni fog.

- Hogyan kényszeríthetem?

- Akarnia kell, hogy beszéljen, ennyi az egész.

Philippe ránézett a húgára, megfogalmazva magában, amit tudni akart.

Andrée elpirult.

- Ó, Philippe - mondta -, igazán nem szép tőled, ha azt hiszed, hogy Andrée becsapott.

- Hát nem vagy szerelmes senkibe? - kérdezte Philippe.

- Nem, senkibe.

- Tehát nem bűntársat, hanem gonosztevőt kell büntetnem?

- Nem értem, mint mond, bátyám.

Philippe a grófra nézett, mintegy tanácsát kérve.

- Biztassa! - mondta Balsamo.

- Biztassam?

- Igen, kérdezze nyíltan!

- Tekintet nélkül ennek a gyermeklánynak a szemérmességére?

- Ó, legyen nyugodt, ha felébred, nem fog emlékezni semmire.

- De vajon tud majd válaszolni a kérdéseimre?

- Tisztán lát? - kérdezte Andrée-tól Balsamo.

Andrée megrezzent a hangja csengésére; fénytelen szemét Balsamo felé fordította.

- Nem olyan jól, mintha ön kérdezne - válaszolta -; de azért látok.

- Nahát akkor, ha látsz, meséld el, húgom, részletesen ájulásod éjszakájának történetét - mondta Philippe.

- Nem május harmincegyedikének éjjelével kezdi inkább, uram? Gyanúja, úgy tudom, onnét ered. Most van itt az ideje, hogy egyszerre tisztázzon mindent.

- Nem, uram - felelte Philippe -, fölösleges; én most már hiszek önnek. Akinek olyan hatalma van, mint önnek, az nem használhatja közönséges célra.

- Húgom - mondta újra Philippe -, meséljen el mindent, ami ájulásának éjszakáján történt.

- Nem emlékszem - mondta Andrée.

- Hallja ezt, gróf úr?

- Emlékeznie kell, beszélnie kell; parancsoljon rá!

- De hiszen aludt, nemde?

- A lélek ébren volt.

Ekkor Balsamo felállt, kezét Andrée felé nyújtotta, s akaraterejét megfeszítve, összevont szemöldökkel mondta:

- Emlékezzék, én akarom!

- Emlékszem - mondta Andrée.

- Ó! - sóhajtott fel Philippe, a homlokát törölgetve.

- Mit akar tudni?

- Mindent!

- Mivel kezdjük?

- Azzal, hogy maga aludni tért.

- Látja önmagát? - kérdezte Balsamo.

- Igen, látom magamat; kezemben a pohár az itallal, amit Nicole készített oda... Jaj, Istenem!

- Mi az? Mi történt?

- Jaj, a nyomorult!

- Beszélj, húgom, beszélj!

- Bájital van a pohárban; ha megiszom, végem.

- Bájital! - szörnyedt el Philippe. - De hát miért?

- Várjál! Várjál!

- Mondd az italt előbb.

- Már az ajkamhoz emeltem; ámde... abban a pillanatban...

- Nos?

- Hívott a gróf.

- Melyik gróf?

- Ő - mondta Andrée, rámutatva Balsamóra.

- És akkor?

- Akkor letettem a poharat, és elaludtam.

- Aztán? Aztán? - sürgette Philippe.

- Fölkeltem és odamentem hozzá.

- Hol volt a gróf?

- A hársfák alatt, az ablakommal szemben.

- A gróf soha nem járt a szobájában, húgom?

- Soha.

Balsamo Philippe-re pillantott, és a pillantása világosan ezt mondta: "Most láthatja, uram, hogy becsaptam-e vagy sem."

- Tehát, mint mondja, odament a grófhoz?

- Igen, én mindig szót fogadok neki, ha hív.

- Mit akart magától a gróf?

Andrée tétovázott.

- Mondja meg, mondja meg - kiáltott rá Balsamo -, nem figyelek oda!

Lerogyott a karosszékbe, s a tenyerébe hajtotta a fejét, mintha nem akarná, hogy Andrée hangja elhatoljon hozzá.

- Mondja, mit akart magától a gróf? - kérdezte ismét Philippe.

- Hírt akart hallani egy...

Megint megakadt; úgy látszott, nem akarja összetörni a gróf szívét.

- Folytassa, húgom, folytassa - biztatta Philippe.

- ...egy bizonyos személyről, aki megszökött a házából, és... (Andrée lehalkította a hangját)... és aki azóta meghalt.

Akármilyen halkan ejtette is ki Andrée e szavakat, Balsamo meghallotta vagy megsejtette őket, mert keservesen felnyögött.

Philippe megállt; egy pillanatnyi csend támadt.

- Folytassa, folytassa - mondta Balsamo -, a fivére tudni akar mindent, kisasszony; a fivérének mindent meg kell tudnia. És mit csinált az az ember, miután megkapta a kívánt felvilágosításokat?

- Elfutott - mondta Andrée.

- És magát otthagyta a kertben? - kérdezte Philippe.

- Igen.

- És maga mit csinált akkor?

- Ahogy ment el tőlem, úgy ment ki belőlem az erő is, mely addig fenntartott, végül elestem.

- Elájult?

- Nem, csak elaludtam, de ólomsúllyal húzott le az álom.

- Vissza tud emlékezni rá, hogy mi történt magával, míg aludt?

- Megpróbálom.

- Nos, mi történt? Mondja el!

- Az egyik bokorból kibújt egy ember, a karjába vett és elhozott...

- Hová?

- Ide, a szobámba.

- Ah!... és azt az embert... látja is?

- Megálljon csak... igen... igen... Ó - folytatta Andrée viszolyogva és borzongva -, ó! Már megint az a kis Gilbert!

- Gilbert?

- Az.

- Mit csinált?

- Letett a pamlagra.

- Aztán?

- Várakozik...

- Lásson, lásson - mondta Balsamo -, azt akarom, hogy lásson!

- Hallgatózik... átmegy a szomszéd szobába... visszahőköl, mintha megijedt volna... bemegy Nicole kamrájába... Istenem! Istenem!

- Mi az?

- Most egy férfi jön be; és én nem tudok felkelni, védekezni, kiáltani, én csak alszom!

- Ki ez a férfi?

- Bátyám, bátyám!

Andrée arca fájdalmasan eltorzult.

- Mondja meg, ki az a férfi - parancsolt rá Balsamo -, akarom!

- A király - suttogta Andrée -, a király az.

Philippe megborzongott.

- Ó! - sóhajtotta Balsamo. - Sejtettem.

- Odalép hozzám - folytatta Andrée -, szólongat, a karjába vesz, megcsókol. Jaj, bátyám, bátyám!

Philippe szeméből súlyos könnyek peregtek, keze görcsösen szorongatta a Balsamótól kapott kard markolatát.

- Beszéljen, beszéljen! - folytatta a gróf mind keményebb hangon.

- Ó, micsoda szerencse! Megzavarodik... megáll... néz rám... megijed... elfut... Andrée megmenekült!

Philippe zihálva szívta magába húga minden egyes szavát.

- Megmenekült! Andrée megmenekült! - mondta utána gépiesen.

- Várj még, bátyám, várjál!

A lányka úgy kapott Philippe karjához, mintha támaszt keresne.

- Aztán? Aztán? - unszolta Philippe.

- Elfelejtettem.

- Mit?

- Ott, ott, Nicole kamrájában, késsel...

- Késsel?

- Látom, sápadt, mint a halál.

- Kicsoda?

- Gilbert.

Philippe visszafojtotta a lélegzetét.

- A király után megy - folytatta Andrée -; bezárja mögötte az ajtót; eltapossa a gyertyát, mely a szőnyeget égette; jön felém. Ó!

A lány felegyenesedett bátyja karja közt. Testének minden izma úgy megfeszült, mintha el akarna pattanni.

- Ó, a nyomorult! - mondta végül.

Aztán elernyedt a teste.

- Istenem! - ijedt meg Philippe, de nem merte félbeszakítani.

- Ő az! Ő az! - suttogta a lány.

Aztán felágaskodott, bátyja füléhez hajolt, és szikrázó szemmel, remegő hangon kérdezte:

- Ugye megölöd, Philippe?

- Meg én! - kiáltotta Philippe felpattanva.

Beleütközött a háta mögött álló asztalkába, mely rakva volt vázákkal, és feldöntötte.

A vázák összetörtek.

A zuhanás zajába tompább zaj is vegyült, közfalak rendültek meg, de mindezt elnyomta Andrée sikoltása.

- Mi az? - kérdezte Balsamo. - Ajtó nyílt.

- Kihallgattak bennünket? - kérdezte Philippe, kirántva a kardját.

- Ő volt az - mondta Andrée -, megint ő volt.

- De ki az az ő?

- Gilbert, Gilbert, mindig csak ő. Megölöd ugye, Philippe, megölöd?

- Igen, igen, igen! - kiáltotta a fiatalember.

Kifutott az előszobába, kivont karddal, Andrée meg visszazuhant a pamlagra.

Balsamo a fiatalember után szaladt, és karon ragadta.

- Lassan a testtel, uram! - szólt rá. - Ami titok volt, könnyen nyilvánossá válhat; fényes nappal van, és a királyi házakban messze hangzik minden.

- Ó, Gilbert! Gilbert! - mormolta Philippe. - Itt rejtőzött, kihallgatott bennünket; megölhettem volna. Ezt még megkeserüli a nyomorult!

- Jó, jó, csak csendesen; a fiút még kézre kerítheti; most a húgával törődjék, uram! Nézze, máris kezd kimerülni ettől a sok izgalomtól.

- Ó, igen, igen, átérzem én a szenvedését, hiszen magam is szenvedek; olyan iszonyatos ez a csapás, és helyrehozhatatlan! Jaj, uram, jaj, uram, én belehalok ebbe!

- Ellenkezőleg, lovag úr: élni fog érte, mivel neki szüksége van önre, hiszen nincs senkije; szeresse, vigasztalja, őrizze! Most pedig - folytatta pár percnyi hallgatás után -, nincs már szüksége rám, ugye?

- Nincs, uram; bocsássa meg gyanakvásomat, bocsássa meg nyerseségemet; de hát végtére is, ön az oka ennek a sok bajnak.

- Nem is mentegetem magam, lovag úr; de elfelejti, hogy mit mondott a húga?

- Mit mondott? Már azt se tudom, hol áll a fejem.

- Ha én nem lépek közbe, megitta volna a bájitalt, és akkor jött volna a király. Akkor kisebbnek tartaná a bajt?

- Nem, uram, baj ez így is, úgy is; látom én jól, hogy erre ítéltettünk... Ébressze fel a húgomat, uram.

- De akkor meglát, és esetleg kitalálja, hogy mi történt itt; jobb ha messziről ébresztem fel, úgy, ahogy elaltattam.

- Köszönöm! Köszönöm!

- Hát akkor búcsúzom is, uram, Isten áldja!

- Egy szóra még, gróf. Ön, ugye, becsületes ember?

- Ó, bizonyára a titokra gondol?

- Gróf...

- Kár is a szóért, uram; először is, mivel becsületes ember vagyok; másodszor, mivel elhatároztam, hogy ezentúl nincs közöm senkihez, el akarom felejteni az embereket titkaikkal együtt; de ön számíthat rám, uram, ha ugyan még hasznomat veheti valaha. De nem, mégsem, nem vagyok én már jó semmire, nem érek én már semmit. Isten áldja, uram, Isten áldja!

Balsamo meghajtotta magát Philippe előtt, még egyszer megnézte Andrée-t, akinek a feje hátracsuklott, s jól látszott rajta a fájdalom és a kimerültség.

- Ó, tudomány - mormogta -, mennyi áldozat egy semmit érő eredményért!

Azzal eltűnt.

Ahogy távolodott, úgy tért magához Andrée; olyan nehezen emelte föl a fejét, mintha ólomsúly húzná lefelé; tágra nyílt szemmel nézett a fivérére, és suttogva kérdezte tőle:

- Ó, Philippe, mi történt itt?

Philippe elfojtotta felcsukló zokogását, s hősies mosollyal felelte:

- Semmi, húgocskám.

- Semmi?

- Semmi.

- Pedig nekem úgy rémlik, hogy megháborodtam és álmodtam valamit!

- Álmodtál? És mit álmodtál drága jó Andrée-m?

- Ó, Louis doktor, Louis doktor, bátyám!

- Andrée! - tört ki Philippe, megszorítva a húga kezét. - Andrée, te olyan tiszta vagy, mint a fényes nap; de minden ellened szól, minden vesztedre tör; irtózatos titok nehezedik kettőnkre. Most megyek, megkeresem Louis doktort, mondja meg a trónörökösnének, hogy kegyetlen honvágy gyötör, s csak Taverneyben jöhetsz helyre, utána pedig elmegyünk innét, vagy Taverneybe vagy a világnak valamely más részébe; s majd ott élünk együtt mi ketten, egymást szeretve, egymást vigasztalva...

- De hiszen, ha én ártatlan vagyok, mint mondod, bátyám?

- Drága Andrée-m, majd mindent megmagyarázok; de addig is készülődj az útra.

- És atyánk?

- Atyánkat - mondta Philippe komor arccal - majd én előkészítem; az az én dolgom.

- Hát ő is velünk jön?

- Mármint atyánk? Nem, az lehetetlen, lehetetlen; csak mi megyünk ketten, Andrée, csak mi ketten, amint mondtam.

- Jaj, hogy megijesztesz, barátom! Hogy megrémítsz, bátyám! Hogy szenvedek, Philippe!

- Isten mindnyájunkra vigyáz, Andrée - mondta a fiatalember -; ezért csak fel a fejjel. Most szaladok a doktorért; téged, Andrée, a bánat emészt, abba betegedtél bele, hogy otthagytuk Taverneyt, s a bánatodat eltitkoltad a trónörökösné elől. Most légy erős, húgocskám! Kettőnk becsülete forog kockán!

Philippe sietve megcsókolta a húgát, mert már elcsuklott a hangja.

Aztán fölvette a földről a kardját, amelyet elejtett az előbb, reszkető kézzel visszadugta hüvelyébe, és lefutott a lépcsőn.

Negyedóra múlva bekopogtatott Louis doktorhoz, aki Versailles-ban lakott, míg az udvar Trianonban tartózkodott.

Louis doktor, akinek a kapuja előtt elváltunk Philippe-től, egy kis kertben sétálgatott, amelyet négy magas fal övezett; ez a kertecske az Orsolya-szüzek öreg kolostorának tartozéka volt, magát a kolostort azonban a királyi dragonyosok takarmányraktárává alakították át.

Séta közben Louis doktor egy új művének levonatát olvasta; olykor-olykor lehajolt, hogy az útról, amelyen sétált, vagy a jobbra és balra húzódó virágágyakból kigyomlálja a gazt, amely sértette rendszeretetét és szimmetriaérzékét.

A doktor házát egyetlen szolgáló tartotta rendben, mogorva teremtés volt, mint minden cseléd, akinek a gazdája nagyon elfoglalt ember és nem szereti, ha zavarják.

Philippe bezörgetett, s a bronzkopogtató hangjára a szolgáló odament a kapuhoz, és résnyire nyitotta.

A fiatalember azonban nem sokat alkudozott a cseléddel, hanem benyomta a kaput, és belépett. Hogy így sikerült teret nyernie, meglátta a kertet és a kertben a doktort.

Ügyet sem vetve az éber házőrző fenyegetéseire és hangoskodására, egyenest a kertbe sietett.

A léptek zajára az orvos felpillantott.

- Ó! Ó! - mondta. - Hát ön az?

- Bocsássa meg, doktor, hogy így betörtem a házába, és megzavartam magányát; de eljött a pillanat, amelyet megjósolt; szükségem van önre, s eljöttem, hogy a segítségét kérjem.

- Megígértem, uram, hogy segíteni fogok, s állom is a szavam.

Philippe meghajolt; izgatottabb volt, mintsem, hogy ő kezdje meg a beszélgetést.

Louis doktor megértette tétovázását.

- Hogy van a betegünk? - kérdezte, nyugtalankodva Philippe sápadtsága miatt, s attól tartva, hogy a dráma tragikus véggel fenyeget.

- Nagyon jól, hál'Isten, doktor úr; és a húgom olyan jóravaló és olyan tisztességes leány, hogy igazán nem volna igazságos Istentől, ha szenvedést és bajt küldene reá.

A doktor úgy nézett Philippe-re, mintha ki akarná vallatni: szavait úgy értelmezte, mint előző napi kétségeinek egyenes folytatását.

- Eszerint valamilyen megtévesztés vagy cselvetés áldozata lett? - kérdezte.

- Igen, doktor, hallatlan megtévesztés, aljas cselvetés áldozata.

Az orvos összecsapta kezét, s az égre emelte szemét.

- Sajnos, e tekintetben szörnyű időket élünk - mondta -, s azt hiszem, végső ideje, hogy eljöjjenek a népek orvosai is, ahogy az egyedek orvosai már régen eljöttek.

- Igen - helyeselt Philippe -, igen, bár jönnének már; senki nem fogadhatja őket jobb szívvel, mint én; de addig is...

És Philippe vészjósló és fenyegető mozdulatot tett.

- Ó, úgy látom, ön is azt vallja, hogy a bűnt csak erőszakkal és gyilkossággal lehet jóvátenni.

- Igen, doktor - válaszolta nyugodtan Philippe -, valóban ezt vallom.

- Párbaj - sóhajtotta a doktor -; párbaj, amely nem szerzi vissza húga becsületét, még akkor sem, ha ön megöli a bűnöst, viszont kétségbeesésbe kergeti a húgát, ha önt ölik meg. Ej, uram, én azt hittem, hogy ön józan ítéletű, megértő szívű férfiú; s úgy emlékszem, mintha mondta volna is, hogy szeretné, ha ez az egész ügy titokban maradna, nemde?

Philippe a doktor karjára tette a kezét.

- Uram - mondta neki -, ön furcsamód félreismer engem; az én okoskodásom eléggé szilárd: mély meggyőződés és tiszta lelkiismeret az alapja; nem azt akarom én, hogy nekem szolgáltassanak igazságot, hanem, hogy én tegyek törvényt; nem akarom én elhagyatottságnak és halálnak kitenni a húgomat azzal, hogy megöletem magam, hanem bosszút akarok állni érte, azzal, hogy én ölöm meg azt a gazembert.

- Megöli, ön, nemesember létére? Gyilkosságra vetemedik?

- Uram, ha megláttam volna tíz perccel a gaztett elkövetése előtt tolvaj módjára besurranni abba a lakásba, ahol alantas helyzeténél fogva semmi keresnivalója nem volt, és akkor öltem volna meg, mindenki azt mondaná, hogy jól tettem; miért kímélném most? Sérthetetlenné tette a bűn?

- Eszerint, ezt a véres tervet elhatározta a fejében, eldöntötte a szívében?

- Elhatároztam, eldöntöttem! Egyszer úgyis megtalálom, akárhová bújjék is, és akkor, megmondom önnek, uram, megölöm, mint egy kutyát, szánalom és lelkifurdalás nélkül!

- Akkor pedig - mondta Louis doktor -, ön is ugyanolyan bűnt követ el, mint az a másik, vagy talán még szörnyűbbet; mert hát végül is sosem lehet tudni, hogy egy elejtett női szó vagy egy kacérnak sikerült mozdulat mikor tüzeli fel a férfi vágyát és kívánkozását. Gyilkolni! Hiszen más módon is lehet rendezni a dolgot, hiszen a házasság...

Philippe felkapta a fejét.

- Nem tudja, ön uram, hogy a Taverney Maison-Rouge család a keresztes hadjáratokig vezeti vissza eredetét, s hogy az én húgom nemessége egy infánsnőével vagy egy főhercegnőével vetekszik?

- Értem én; a tettes pedig nem nemes; paraszt, bugris, ahogy maguk, nemesurak mondják. Persze, persze - fűzte hozzá fanyar mosollyal -, így van ez, Isten az emberek egy részét közönségesebb agyagból gyúrta, hogy a nemesebb agyagból gyúrt más része megölhesse emezt; ó, hogyne, igaza van, öljön csak, uram, öldököljön!

Azzal a doktor hátat fordított Philippe-nek, és tovább gyomlálgatott a kertjében. Philippe keresztbe fonta a karját.

- Doktor, hallgasson meg - mondta -, itt nem csábítóról van szó, akinek egy kacér nő több-kevesebb bátorítást adott; itt korántsem olyan emberről van szó, akit, mint ön mondta, végül is felizgattak; hanem egy nyomorultról, aki nálunk nevelkedett, kegyelemkenyéren élt, és mindezek után, egy éjjel, kihasználva a látszatálmot, az ájulást, majd azt mondom, a halált, álnokul, galádul bemocskolta a legszentebb, a legszűzibb nőt, akire napvilágnál rá sem merte emelni a szemét. A törvényszék biztosan halálra ítélné ezért a bűnöst; nahát, én ugyanolyan elfogulatlanul ítélkezem fölötte, mint a törvényszék, és meg fogom ölni. Ön pedig, doktor, akit eddig oly nemeslelkűnek és nagyvonalúnak hittem, meg akarja fizettetni velem a segítségét, vagy feltételt akar szabni nekem? Úgy akar segíteni, mint azok, akik mások kényszerítése árán vállalnak kötelezettséget és abban lelik örömüket? Ha ez így van, doktor, akkor ön nem az a bölcs ember, akit én úgy csodáltam, akkor ön egészen hétköznapi ember, s noha oly kicsinylően nyilatkozott rólam az imént, én mégis többre tartom magam, mivel én minden hátsó szándék nélkül tártam fel titkomat.

- Azt mondja, hogy a bűnös elmenekült? - kérdezte a doktor eltűnődve.

- Igen, doktor; nyilván előre tudta, hogy sor kerül majd a kimagyarázkodásra; hallotta, hogy őt vádolják, és rögtön elmenekült.

- Jól van. És most mit kíván, uram? - kérdezte a doktor.

- Hogy segítsen elvinnem a húgomat Versailles-ból, s még sűrűbb és még hallgatagabb homályba temetnem ezt a szörnyű titkot, amely meggyaláz bennünket, ha kipattan.

- Csak még egyetlen kérdést engedjen meg.

Philippe fölfortyant.

- Hallgasson rám - mondta a doktor, csitító kézmozdulattal -, hallgasson rám. Az a keresztény bölcs, akit ön megtett gyóntatójának, kénytelen feltételt szabni önnek, de nem a segítség ellenében, hanem a lelkiismeret jogán. Az emberiesség kötelességünk, uram, nem pedig erény; azt mondja, hogy meg akar ölni valakit; nekem kötelességem meggátolni ebben, mint ahogy minden rendelkezésemre álló eszközzel, akár erőszakkal is meggátoltam volna a húga ellen elkövetett merényletet. Éppen ezért, uram, felszólítom, hogy esküdjék meg nekem.

- Azt már aztán nem! Soha!

- De igen - kiáltotta Louis doktor szenvedélyesen -, igenis, meg fog esküdni, maga vérengző ember; lássa meg mindenben Isten kezét, és sose tagadja le hatását, erejét. Azt mondja, hogy a bűnös a kezében volt?

- Igen, doktor; ha kinyitom az ajtót - ha sejtettem volna, hogy ott van -, szemtől szemben álltam volna vele.

- Nos, elmenekült, reszket; gyötrelme most kezdődik. Ó! Ön mosolyog, Isten tettét csacskaságnak érzi! A lelkifurdalás nem elég önnek! Várjon csak, várjon! Ön nem mozdul többé a húga mellől, és megígéri nekem, hogy nem indul a bűnös üldözésére. Ha találkozik vele, azaz, ha Isten juttatja kezébe, akkor, nos, én is férfi vagyok, akkor, tegyen vele, amit jónak lát!

- Nevetséges! Hiszen mindig menekülni fog előlem.

- Ki tudja? Édes Istenem! A gyilkos menekül, a gyilkos búvóhelyet keres, a gyilkos retteg a vérpadtól, és mégis mintha meg volna mágnesezve, a törvénytevő pallos valósággal magához vonzza a bűnöst, aki végzetszerűen odahajtja fejét a hóhér tőkéjére. Vagy talán máris szét akarja rombolni, amit olyan nagy fáradsággal kezdett építgetni? Ha megöli ezt az embert, annak az úri társaságnak szerez örömet vele, amelyben ön is él, azoknak a kíváncsi ingyenélőknek, akiknek hiába magyarázgatná húga ártatlanságát, csak a kíváncsiságukat szítaná fel, egyrészt a merénylet bevallásával, másrész a büntetés okozta botránnyal. Nem, nem, higgyen nekem, húzza meg magát, temesse el ezt a szörnyűséget!

- Ugyan, ki tudná meg, ha megöltem azt a gazembert, hogy a húgom miatt tettem?

- Valami okát csak kellene adni a gyilkosságnak.

- Nem bánom, doktor, beleegyezem: nem fogom üldözni a bűnöst; de Isten úgyis igazságos lesz, ó, igen. Isten csalétkül használja a büntetlenséget. Isten a kezemre adja még a bűnöst.

- Akkor pedig Isten ítélte el. Kezet rá, uram!

- Itt a kezem.

- Mit kell tenni de Taverney kisasszonyért? Hadd halljam!

- Kedves doktorom, valami kifogást kellene találni számára a trónörökösné előtt, hogy eltávolíthassuk egy időre: honvágy, levegőváltozás, diéta...

- Ez nem lesz nehéz.

- Ez az ön feladata lenne, és én teljesen önre hagyatkozom. Utána elviszem a húgomat Franciaország valamelyik zugába, például Taverneybe, ahol nem lesz szem előtt, s ahová nem ér el a sok szóbeszéd.

- Nem, nem, uram, az lehetetlen; szegény lánykának állandó gondoskodásra, szüntelen vigasztalásra lesz szüksége; és mindenekelőtt szüksége lesz a tudomány segítségére. - Hadd keressek neki én itt a közelben, egy általam jól ismert járásban menedéket, ahol százszor jobban elrejtőzhetik és százszor biztosabb helyen lesz, mint azon a vad vidéken, ahová ön vinné.

- Ó, doktor, igazán azt hiszi?

- Igen, azt hiszem, és okkal. A szóbeszéd a központtól mindig távolodik, akár a vízbe esett kő egyre táguló gyűrűi; maga a kő azonban helyt marad, s ha a hullámzás elült, szem nem leli az okát, mivel az a víz alatt rejtőzik.

- Akkor pedig, doktor, lásson neki.

- Még ma, uram.

- Szóljon a trónörökösnének.

- Még délelőtt.

- És azután?

- Huszonnégy órán belül megkapja a választ.

- Ó, köszönöm, doktor, számomra most ön a Jóisten!

- Nahát akkor, ifjú barátom, hogy mindenben megegyeztünk, teljesítse kötelességét, menjen vissza a húgához, vigasztalja, támogassa!

- Isten önnel, doktor, Isten önnel!

A doktor Philippe után nézett, míg az el nem tűnt a szeme elől, azután folytatta sétáját, tovább olvasgatta a levonatot, és gyomlálgatott a kertjében.

Amikor Philippe hazaért, húgát nagy izgalomban, feldúltan találta.

- Kedvesem - mondta neki Andrée -, míg odajárt, végiggondoltam, mi minden történt velem az utóbbi időben. Úgy érzem, örvény nyeli el maradék ítélőképességemet. Mondja csak, beszélt Louis doktorral?

- Tőle jövök, Andrée.

- Szörnyű váddal illetett az az ember: vajon igaz a vádja?

- A doktor nem tévedett, húgom.

Andrée elsápadt, s idegesen tördelte karcsú, fehér ujjait.

- A nevét - mondta -, a nevét akarom tudni annak a gazembernek, aki tönkretett!

- Húgom, azt sosem tudhatja meg.

- Ó, Philippe, maga nem mond igazat; Philippe, maga csak áltatja a tulajdon lelkiismeretét... Meg kell tudnom a nevét, hogy ha gyenge nő létemre, egyedüli fegyveremhez, az imádsághoz folyamodom, a bűnös fejére gyűjthessem Isten minden haragját... Mondja meg annak az embernek a nevét, Philippe!

- Ne beszéljünk erről többet, húgom!

Andrée megfogta bátyja kezét, és a szemébe nézett.

- Szóval, csak ezt tudja mondani - kérdezte -, karddal az oldalán?

Philippe elsápadt erre a kitörésre, de elfojtva haragját, tüstént válaszolt:

- Nem mondhatom meg, Andrée, amit magam sem tudok. A bennünket sújtó végzet titoktartást parancsol; ez a titok, melynek kipattanásával odalenne családunk becsülete, Isten végtelen kegyelméből mindannyiunk számára titok marad.

- Csak egyvalakinek nem, Philippe... annak az embernek, aki a markába nevet, aki fittyet hány ránk! Jaj, Istenem! Az az ember talán pokolian mulat most rajtunk, sötét búvóhelyén.

Philippe ökölbe szorította a kezét, az égre emelte szemét, és nem szólt egy szót sem.

- Pedig én talán tudom, ki az - kiáltotta dühösen és felháborodva Andrée -, én tudom, ki az az ember... Hadd írjam le magának, Philippe, hogy milyen ember az; egyszer már elmondtam, milyen különös hatást tett rám; azt hiszem, én küldtem hozzá magát is...

- Az az ember ártatlan, én jártam nála, meggyőződtem róla... Ne is kutasson hát, Andrée, ne kutasson...

- Akkor menjünk följebb, Philippe, menjünk magasabbra ennél az embernél, jó? Menjünk el a birodalom leghatalmasabb embereinek legelső soraiba! Menjünk el a királyig!

Philippe átölelte szegény leányt, aki oly magasztos volt ártatlanságában és felháborodásában.

- Hagyd el - mondta neki Philippe -, akiket most ébren emlegetsz, azokat emlegetted alva is; s akiket az erény nevében most ily keményen vádolsz, azokat mind fölmentetted, amikor úgyszólván újra átélted a merényletet.

- Tehát néven neveztem a bűnöst? - kérdezte Andrée villámló szemmel.

- Nem - mondta Philippe -, nem. Ne faggass tovább; tégy úgy, mint én: fogadd el a sorsot, a baj orvosolhatatlan; s kétakkorának érzed, mivel a bűnös büntetlen maradt. De remélj, remélj! Isten mindenen uralkodik. Isten tartogat egy szomorú örömöt a sorsüldözte szerencsétleneknek, s ennek az örömnek bosszú a neve.

- Bosszú! - suttogta a lány, s maga is megrémült, hogy Philippe milyen kegyetlen hangsúlyt ad a szónak.

- Addig is, húgocskám, felejtsd el bánatodat s a szégyent, amelyet meggondolatlan kíváncsiskodásommal okoztam neked. Ha tudtam volna! Ó! Ha tudtam volna!

Szörnyű kétségbeesésében eltakarta arcát a kezével. Aztán hirtelen összeszedte magát.

- De miért is panaszkodnám? - mondta mosolyogva. - Húgom ártatlan, szeret engem; sem bizalmamat, sem barátságomat nem csalta meg soha. Húgom fiatal, akár jómagam, jószívű, akárcsak én; együtt fogunk élni, együtt fogunk megöregedni... Ketten erősebbek leszünk, mint az egész világ együttvéve!

A fiatalember vigasztaló szavait hallva, Andrée mindinkább elkomorult; homloka mind sápadtabban kókadt le, testtartása és tekintete azt a komor kétségbeesést fejezte ki, amelyet Philippe olyan hősiesen leküzdött már.

- Maga mindig csak kettőnkről beszél! - mondta, fivére kifejező arcára függesztve átható kék szemét.

- Hát kiről beszéljek még, Andrée? - kérdezte az ifjú, s állta a nézését.

- De hiszen... apánk is van... Ő mit szól majd a lányához?

- Mondtam magának tegnap - válaszolta ridegen Philippe -, hogy felejtsen el minden bánatot, minden félelmet, hogy - miként a hajnali ködöt a szél - űzzön el minden emléket és minden érzést, amely nem hozzám fűzi, nem rám emlékezteti... Bizony, kedves Andrée-m, magát senki más nem szereti ezen a világon, egyes-egyedül én; mint ahogy engem sem szeret más, csak maga. Szegény elhagyatott árvák vagyunk, miért vennénk magunkra a hála vagy az atyafiság igáját? Kaptunk mi valami jót az apánktól, éreztük mi valaha oltalmát? Ó, maga jól ismeri a gondolataimat - tette hozzá keserű mosollyal -, maga a szívembe lát... Ha szeretnivaló volna az, akiről beszél, akkor azt mondanám: "Szeresse!" De én hallgatok. Andrée, tartóztassa meg magát!

- De hát akkor, bátyám... azt kell hinnem...?

- Húgom, súlyos sorscsapások idején önkéntelenül is visszaemlékezünk gyermekkorunk alig értett intelmére: "Féljed Istent!" Ó, igen, Isten irgalmatlanul emlékezetünkbe idézte önmagát! "Tiszteld atyádat..." Ó, húgom, atyja iránti tiszteletének legbiztosabb tanújele az lesz, ha kitörli őt emlékezetéből.

- Igaz... - suttogta Andrée komor arckifejezéssel, visszazuhanva a karosszékbe.

- Kedvesem, ne fecséreljük az időt hiábavaló szavakkal; szedje össze a holmiját; Louis doktor hamarosan felkeresi a trónörökösnét, és értesíti elutazásáról. Hogy mit hoz fel majd okul, azt maga már tudja... levegőváltozás szükségessége, megmagyarázhatatlan rosszullétek... Azért mondom, csomagoljon össze az utazáshoz.

Andrée felállt.

- És a bútorok? - kérdezte.

- Azok itt maradnak; csak a fehérneműt, ruhát, ékszert.

Andrée szót fogadott.

Legelőször a szekrényekből rakodott be a ládákba, majd a ruhákat rakta össze a kamrából, ahol Gilbert rejtőzködött; végül néhány ékszertokot akart betenni a legnagyobb ládába.

- Ez mi? - kérdezte Philippe.

- Annak az ékszernek a tokja, amelyet őfelségétől kaptam ajándékba trianoni bemutatkozásom napján.

Philippe elhalványodott, meglátva a mesés értékű ékszert.

- Ezekből az ékszerekből tisztességesen megélünk akárhol - mondta Andrée. - Úgy hallottam, csak a gyöngyök megérnek százezret.

Philippe becsukta a tokot.

- Valóban nagyon értékesek - mondta.

Azután kivette a tokot Andrée kezéből.

- Húgom, vannak más ékszerei is, ugye?

- Ó, kedvesem, azok nem is foghatók ehhez: jó anyánk ruháját díszítették, igaz, tizenöt esztendeje... Az órát, a karpereceket és a fülönfüggőket briliáns ékíti. Itt a medalion is. Atyám el akarta adni, mondván, hogy már nem divatosak.

- Pedig nekünk csak ez maradt - mondta Philippe -, ez minden vagyonunk. Húgom, az aranyat be fogjuk olvasztatni, a medalionból eladjuk a drágakövet; kapunk érte húszezer frankot, az elég szép összeg ilyen földönfutóknak.

- De... - ez az ékszertok az enyém! - ellenkezett Andrée.

- Hozzá ne nyúljon többé ezekhez a gyöngyökhöz, Andrée; égetnék a bőrét. Mindegyik gyöngyszemnek átkos hatása van, húgom... foltot ejt a homlokon, amelyhez hozzáér...

Andrée összerázkódott.

- Az ékszertokot magamnál tartom, húgom, hogy visszaadjam jogos tulajdonosának. Mondtam magának, hogy ez nem a mi tulajdonunk; nem a miénk, és nem is tartunk rá igényt, ugye?

- Ahogy akarja, bátyám - felelte Andrée, remegve szégyenében.

- Drága húgom, öltözzék fel, hogy még egy utolsó látogatást tegyen a trónörökösnénél; legyen nagyon higgadt, nagyon tisztelettudó, nagyon szomorú, hogy meg kell válnia ettől a nemes lelkű pártfogójától.

- Ó, igen, nagyon szomorú - suttogta Andrée a könnyeivel küszködve -; nagy fájdalom ez a bajomban.

- Én most Párizsba megyek, húgom, és estefelé visszajövök; ahogy megjöttem, máris viszem magát; addig rendezze itt a tartozását.

- Nincs tartozásom; csak Nicole volt velem, de ő megszökött... Igaz is, elfelejtem a kis Gilbert-t.

Philippe megrezzent; szeme lángot vetett.

- Maga tartozik Gilbert-nek? - hördült fel.

- Persze - mondta magától értetődőn Andrée -, tavaszelő óta ő látott el virággal. És mint ahogy maga is mondta, néha igazságtalanul és nyersen bántam ezzel a fiúval, pedig tulajdonképpen udvarias volt hozzám... Majd kárpótolom másként.

- Ne keresse Gilbert-t! - dörmögte Philippe.

- Miért ne? Biztosan kint van a kertben; különben majd érte küldetek.

- Ne! Ne! Csak vesztegetné a drága idejét... Én úgyis találkozom vele, amikor átvágok a fasorokon... majd én beszélek vele... majd én kifizetem...

- Nem bánom, ha így áll a dolog.

- Jól van; Isten áldja; este jövök.

Philippe kezet csókolt a húgának, az meg a karjába vetette magát. Az ifjú még a szívdobogását is visszafojtotta ebben a puha ölelésben, aztán késlekedés nélkül Párizsba hajtatott; a hintó egyenest a Búbosbanka utcai kis palota kapujához vitte.

Philippe biztosan tudta, hogy ott találja apját. Az öregember, amióta olyan különös módon szakított Richelieu-vel, nem lelte a helyét Versailles-ban, s mint az örökké izgő-mozgó emberek, ő is a költözködések izgalmával igyekezett elűzni nyomott hangulatát.

Amikor Philippe becsöngetett a kocsibejáró kisajtaján, a báró a palota kis kertjét s a hozzá csatlakozó udvart rótta, szörnyű szitkozódások közepette.

A csengő hangjára összerezzent, s maga ment kaput nyitni.

Minthogy senkire sem számított, e váratlan látogatás felcsillantotta előtte a reményt; bukása óta minden szalmaszálba belekapaszkodott a szerencsétlen.

Philippe-et ezért alig észrevehető bosszúsággal és kíváncsisággal fogadta.

De mihelyt meglátta vendége arcát, a komor sápadtság, a kemény vonások, az összepréselt ajkak beléfagyasztották a kérdéseket, mielőtt szóra nyitotta volna száját.

- Magát mi szél fútta erre? - mindössze ennyit kérdezett.

- Majd elmondom, uram, engedelmével - válaszolta Philippe.

- No, csak nem komoly?

- De, eléggé, uram.

- Ez a fiú mindig olyan szertartásos, hogy rosszul lesz tőle az ember... Rossz hírt hoz, vagy jó hírt, mondja?

- Rosszat - közölte komoran Philippe.

A báró megtántorodott.

- Csak magunk vagyunk? - kérdezte Philippe.

- Persze.

- Ne menjünk be a házba, uram?

- Miért ne maradnánk itt kinn, a fák alatt...?

- Mert vannak dolgok, amikről fényes napvilágnál nem beszél az ember.

A báró ránézett a fiára, engedelmeskedett néma kézmozdulatának, és színlelt közönnyel, sőt, mosolyogva ment utána az alsó szobába, amelynek az ajtaját Philippe már kinyitotta.

Miután az ajtókat gondosan bezárták, Philippe csak atyja jelzésére várt, hogy belefogjon a mondókájába, és amikor a báró kényelmesen letelepedett a szalon legjobb karosszékébe, nekikezdett:

- Uram - mondta -, húgom és én hamarosan búcsút mondunk önnek.

- Hogyhogy? - kérdezte a báró megdöbbenve. - Maguk... maguk el akarnak menni! És a szolgálat?

- Számomra megszűnt a szolgálat: tudja, hogy a királytól kapott ígéretek nem teljesültek... szerencsére.

- Ez a szerencsére nem fér a fejembe.

- Uram...

- Magyarázza még: miért örül annyira, hogy nem lett a parancsnoka egy szép ezrednek? Messzire megy a filozófiájával.

- Csak addig, hogy ne tartsam többre a vagyont a becsületnél. De nagyon kérem, uram, hagyjuk ezeket a megjegyzéseket...

- Már miért hagynánk, a teremtésit neki!

- Nagyon kérem... - ismételte meg Philippe olyan elszántsággal, hogy az csak ezt jelenthette: "Mert én nem akarom!"

A báró a szemöldökét morcolta.

- És a húga? Ő is megfeledkezik a kötelességéről? És a szolgálata őfensége mellett?...

- Ezeket a kötelességeit másféléknek kell alárendelnie, uram.

- Ugyan miféléknek, ha szabad kérdeznem?

- A legparancsolóbb természetűeknek.

A báró felállt.

- Nincs ostobább fajzat, mint amelyik folyton rejtvényekben beszél - dörmögte.

- Úgy gondolja, hogy mindeddig rejtvényekben beszéltem?

- Pontosan - felelte a báró olyan fölényesen, hogy Philippe elképedt.

- Akkor megmagyarázom: a húgomnak azért kell elmennie, mert ő is menekül, a gyalázat elől.

A báró felnevetett.

- Ezek aztán a mintagyerekek, a fene beléjük! - tajtékzott. - A fiam feladja az ezredesség reményét, mert fél a gyalázattól; a lányom elhagyja a már-már biztos királyi szolgálatot, mert fél a gyalázattól. Igazán mondom, úgy érzem, mintha visszatért volna Brutus és Lucretia kora! Az én időmben - csúnya idők voltak, kétségtelen, s nem ér fel a filozófia szépséges korával -, az én időmben egy férfi, ha csak megsejtette is a gyalázatot, és mint magának, kard fityegett az oldalán, és mint maga, két vívómestertől és három segédjétől tanulta a kardforgatást, a kardja hegyére szúrta az első gyalázkodót.

Philippe vállat vont.

- Persze, mindez elég rosszul hangzik egy nyámnyila emberbarát fülének, aki irtózik, ha vért lát. De hát végtére is a tisztek nem nyámnyila emberbarátok.

- Uram, én ugyanolyan jól tudom, mint ön, hogy mit követel a lovagi becsület; csakhogy kiontott vérrel nem lehet megváltani a...

- Szólamok, egy filozófus szólamai! - harsogta a vénember olyan haragosan, hogy szinte fenségessé vált haragjában. - Vagy inkább azt kellett volna mondanom, hogy egy anyámasszony katonája szólamai.

- Szerencséje, hogy nem mondta - felelte Philippe sápadtan és reszketve.

A báró kevélyen állta fia kérlelhetetlen és fenyegető tekintetét.

- Azt mondtam - folytatta a báró -, és az okoskodásom nem olyan hamis, ahogy egyesek szeretnék elhitetni velem, azt mondtam, hogy a gyalázat mindig egy elhangzott szónak, és soha nem egy tettnek a következménye. Ez bizony így van, és nem másképp! Legyen valaki bűnöző a süketek, a vakok vagy a némák birodalmában: szól-e valaki is egy gyalázkodó szót ellene? Maga, persze, ezzel az ostoba verssorral válaszol nekem:

A bűn szennyez be, nem a vesztőhely gyaláz meg.

- Dajkamese: gyerekeknek és fehérszemélyeknek; de férfiakkal, a teremtésit! más nyelven beszél az ember... Én pedig azt hittem, hogy férfit nemzettem! De ha a vak mégis lát, ha a süket meghallott valamit, ha a néma beszél, akkor maga csapjon a kardja markolatára, és szúrja ki az egyiknek a szemét, a másiknak a dobhártyáját, az utolsónak meg vágja ki a nyelvét: így válaszol a gyalázkodó támadónak egy nemesúr, aki a Taverney Maison-Rouge nevet viseli!

- Egy nemesúr, aki ezt a nevet viseli, uram, mindig tudja, ha választásra kerül a sor, hogy legelső kötelessége nem elkövetni a gyalázatos tettet: éppen ezért nem is felelek az érveire. Csakhogy az is megesik olykor, hogy elkerülhetetlen bajból száll ránk a gyalázat; ez történt mivelünk is: húgommal és velem.

- Beszéljünk most a húgáról. Felfogásom szerint a férfinak sosem szabad meghátrálnia semmi elől, amivel szembeszállhat, s amit legyőzhet, a nőnek pedig szilárdan kell állnia a lábán. Ugyan mire való az erény, filozófus uram, ha nem arra, hogy visszaverje a bűn rohamát? És mi egyéb az erény diadala, ha nem a bűn legyőzése?

És Taverney nevetésben tört ki.

- De Taverney kisasszony bizonyára megijedt... ugye? Nagyon gyengének érezte magát... Akkor pedig...

Philippe hirtelen előbbre lépett.

- Uram - mondta -, de Taverney kisasszony nem mutatkozott gyengének, hanem erőt vettek rajta! Elbukott, kelepcébe esett!

- Kelepcébe?

- Igen. Tartson meg valamit, kérem, abból a tűzből, amely az imént hevítette, hogy kellően átkozhassa azokat a nyomorultakat, akik galádul összeesküdtek ennek a szeplőtelen tisztességnek a megrontására.

- Nem értem...

- Majd megérti mindjárt... Egy alávaló alak, hallja? egy alávaló alak becsempészett valakit de Taverney kisasszony hálószobájába...

A báró elhalványodott.

- Egy alávaló alak - folytatta Philippe - azt akarta, hogy a Taverney nevet... az én nevemet... az önét is, uram, kitörölhetetlen folt szennyezze... Na most lássuk, hol az ön ifjonti kardja, hogy egy kis vért ontson? Ez már csak megér annyit, vagy nem?

- Philippe úr...

- Ó, ne tartson semmitől; én nem vádolok senkit; én nem ismerek senkit... A bűnt sötétben agyalták ki, sötétben követték el... következménye is sötétben fog eltűnni, mert így akarom én, aki a magam módján értelmezem családunk hírnevét.

- De honnan tudja? - tört ki a báró, akit első döbbenetéből magához térített egy gyalázatos vágy, egy aljas remény felvillanása. - Milyen jelből ismeri fel?

- Ezt senki nem fogja kérdezni, aki néhány hónap múlva láthatja a húgomat, az ön leányát, báró úr!

- De Philippe - kiáltott fel a vénember örömtől csillogó szemmel -, hiszen akkor nem áldozott le családunk szerencséje és dicsősége; hiszen akkor győztünk!

- Akkor... ön valóban az, akinek gondoltam - mondta Philippe utálkozva -; elárulta saját magát, és most ugyanúgy elveszti az eszét bírája előtt, mint ahogy elvesztette bátorságát a fia előtt.

- Pimasz!

- Elég! - förmedt rá Philippe. - Nem fél tőle, hogy ha ilyen hangosan kiabál, felriasztja anyánknak sajnos nagyon is érzéketlen szellemét, anyánkét, aki ha élne, vigyázott volna a leányára?

A báró lesütötte a szemét a fia tekintetéből kicsapó vakító láng előtt.

- A leányom - mondta kisvártatva - nem hagy el engem akaratom ellenére.

- A húgom többé nem látja önt, atyám - közölte Philippe.

- Ezt ő mondja?

- Ő küldött ide, hogy ezt tudassam önnel.

A báró reszkető kezével megtörölte vértelen és nyáladzó ajkát.

- Jól van! - mondta.

Aztán, megrántva a vállát, így folytatta:

- Nem volt szerencsém a gyerekeimmel: az egyik hülye, a másik szívtelen.

Philippe válaszra sem méltatta.

- Jó, jó - mondta tovább Taverney -; nincs szükségem magára; menjen... ha befejezte a mondókáját.

- Még két dolgot kell közölnöm, uram.

- Halljam.

- Az első: adott önnek a király egy ékszerdobozt...

- A húgának, uram...

- Önnek, uram... De különben egyre megy... A húgom nem hord efféle csecsebecsét... De Taverney kisasszony nem prostituált; az a kérése, hogy adja vissza ezt az ékszerdobozt annak, akitől kapta; vagy pedig, ha nem akarná magára haragítani őfelségét, aki oly sokat tett családunkért, tartsa meg az ékszereket.

Philippe odanyújtotta a tokot apjának. Az elvette, kinyitotta, megnézte a gyöngyöket, majd a ruhásládára dobta.

- Másodszor? - kérdezte.

- Másodszor, uram, minthogy nem vagyunk gazdagok, mivel ön elzálogosította vagy elkótyavetyélte még anyánk hagyatékát is, amiért nem teszek önnek szemrehányást, Isten látja lelkem...

- Még csak az kellene - csikorgatta fogát a báró.

- De minthogy végül is nekünk csak Taverney maradt ebből a csekélyke örökségből, arra kérjük, hogy válasszon Taverney és e kis palota között, ahol most vagyunk. Lakjon ön az egyikben, mi ellakunk a másikban.

A báró ingerülten morzsolgatta a zsabóját; de csak idegesen járó ujja, verítékes homloka, s reszkető ajka árulta el dühét; Philippe észre sem vette, kivált, hogy el is fordította a fejét.

- Inkább Taverneyt választom - bökte ki a báró.

- Akkor mi megtartjuk a palotát.

- Ahogy tetszik.

- Mikor indul?

- Még ma este... Nem is, most rögtön.

Philippe meghajolt.

- Taverneyben - folytatta a báró - királyi módon megél az ember háromezer frankból... Én kétszeresen király leszek.

A ruhásládáról felvette az ékszertokot, és a zsebébe tette. Aztán indult az ajtónak. Hirtelen visszafordult, és gonosz mosollyal mondta:

- Megengedem, Philippe, hogy nevünkkel jegyezze első filozófiai értekezését. Andrée-nak pedig azt ajánlom... első művét... nevezze el Louis-nak vagy Louise-nak: ez a név szerencsét hoz.

Vihogva ment ki. Philippe, vérbe borult szemmel, izzó homlokkal, a kardja markolatát szorongatva suttogta:

- Istenem! Türelmet! Feledést!

Rousseau, miután a rá jellemző aprólékos gonddal átírt néhány lapot Egy magányos sétáló ábrándozásai című művéből, befejezte szerény reggelijét.

Noha Girardin úr felajánlotta neki menedékül a pompás ermenonville-i parkot, Rousseau, vonakodván alávetni magát a hatalmasok zsarnoki uralmának, ahogy mániákus embergyűlöletében mondotta, még most is abban a Mészégető utcai kis lakásban lakott, amelyet már ismerünk.

Thérèse is végzett közben a takarítással, s most fogta a kosarát, hogy bevásárolni menjen.

Reggel kilenc óra volt.

A háziasszony, szokása szerint, megkérdezte Rousseau-tól, hogy mit hozzon ebédre.

Rousseau, ábrándjaiból kizökkentve, lassan fölemelte a fejét, s úgy nézett Thérèse-re, mint aki csak félig van ébren.

- Amit akar - mondta -, csak legyen cseresznye és virág.

- Majd meglátom - felelte Thérèse -, hogy nem nagyon drága-e.

- Na igen - hagyta rá Rousseau.

- Mert hát - folytatta Thérèse -, nem tudom, azért-e, hogy amit most csinál, az nem ér semmit, de nekem úgy rémlik, kevesebbet fizetnek magának, mint azelőtt.

- Tévedsz, Thérèse, ugyanannyit fizetnek most is; de könnyen elfáradok, kevesebbet dolgozom, és ezenfelül a kiadóm is tartozik egy fél kötettel.

- Meglátja, hogy a végén még tönkrejuttatja.

- Remélhetőleg nem: becsületes ember az.

- Becsületes ember, becsületes ember! Azt hiszi, hogy ezzel mindent megmondott?

- Legalábbis sokat - felelte mosolyogva Rousseau -; mert akárkire nem szoktam mondani.

- Nem is csoda: hisz olyan mogorva!

- Eltérünk a tárgytól, Thérèse.

- Persze, mert magának cseresznye kell, maga ínyenc; magának virág kell, maga kéjenc!

- Hát persze, kedves háziasszonyom - válaszolta Rousseau angyali türelemmel -, ha már olyan beteg a szívem és a fejem, hogy kijárni sem tudok, hadd üdüljek fel legalább látván valamicskét abból, amit Isten tele marokkal szór szét a mezőkön.

Rousseau csakugyan sápadt és erőtlen volt, s keze bágyadtan lapozgatott egy könyvben, amelyen csak átsiklott a szeme.

Thérèse a fejét csóválta.

- Jó, jó - mondta -, elmegyek egy órára; jól jegyezze meg, hogy a kulcsot a gyékény alá teszem, és ha szüksége van rá...

- Ó, nem megyek én el - mondta Rousseau.

- Azt tudom, hogy nem megy el, hiszen meg sem tud állni a lábán; ezt csak azért mondom, hogy figyeljen egy kicsit, ha jönne valaki, és nyisson ajtót, ha csöngetnek; ha ugyanis csöngetnek, akkor biztos lehet benne, hogy nem én vagyok az.

- Köszönöm, jó Thérèse-em, köszönöm; menjen csak.

A háziasszony kiment, szokása szerint zsörtölődve; lomha, csoszogó lépteinek zaja még sokáig behallatszott a lépcsőről.

Mihelyt az ajtó becsukódott, Rousseau, kihasználva magányát, kéjesen elterpeszkedett a székében, nézegette az ablakpárkányon morzsát csipegető madarakat, és sütkérezett a szomszéd házak kéményei közt átszüremkedő gyér napfényben.

Fiatalos és fürge gondolatai még úgyszólván meg sem érezték a szabadság szelét, máris szárnyra keltek, akár a verebek, ha vidáman teleszedték a begyüket.

Egyszerre megnyikordult a bejárati ajtó, és felrázta a filozófust édes álmodozásából.

"Ejnye - gondolta -, máris hazajött!... úgy látszik, elszunyókáltam, pedig azt hittem, csak álmodozom."

Óvatosan kinyitotta valaki a szoba ajtaját is.

Rousseau háttal ült az ajtónak; abban a meggyőződésben, hogy Thérèse jött meg, oda sem fordult.

Egy percig csend volt.

Azután egy hang törte meg a csendet.

- Bocsásson meg, uram - mondta, és a filozófus összerezzent erre a hangra.

Rousseau hirtelen hátrafordult.

- Gilbert! - kiáltotta.

- Igen, Gilbert; és még egyszer bocsánat, Rousseau úr.

Csakugyan Gilbert volt az.

De egy beesett arcú, gyér hajú Gilbert; lesoványodott és reszkető testén rendetlenül lötyögött a ruha; ennek a Gilbert-nek a látványa megborzongatta Rousseau-t, és szánakozó, majdhogynem ijedt kiáltást csalt ki belőle.

Gilbert szeme meredt volt és fényes, mint a kiéhezett ragadozó madaraké; a szándékoltan félénk mosoly annyira nem illett ehhez a tekintethez, mintha egy büszke sasfej csúfondáros farkas- vagy rókafejben folytatódna.

- Mi keresnivalója van itt? - kiáltotta hangosan Rousseau, aki nem szerette a rendetlenséget, s mások rendetlenségét a rossz szándék jelének tekintette.

- Uram - mondta Gilbert -, éhes vagyok.

Rousseau megremegett, meghallva ezt a hangot, amely az emberi nyelv legszörnyűbb szavát mondta ki.

- Hogy jött be? - kérdezte tőle. - Az ajtó zárva volt.

- Tudtam, hogy Thérèse asszony rendszerint a gyékény alá rejti a kulcsot; megvártam, míg Thérèse asszony elmegy, mivel nem szível, s talán be sem engedett volna, vagy nem bocsátott volna be önhöz, uram; tudván, hogy egyedül van, feljöttem, kivettem rejtekhelyéről a kulcsot, és most itt vagyok.

Rousseau nehézkesen feltápászkodott a karosszékéből.

- Hallgasson meg - mondta Gilbert -, egy percet, csak egyetlen percet kérek, esküszöm önnek, Rousseau úr, megérdemlem, hogy meghallgasson.

- Tessék - mondta Rousseau, megdöbbenve ettől az arctól, amelyen egyetlen vonás sem vallott az emberek nagy többségében meglévő érzésekre.

- Legelőbb is azzal kellett volna kezdenem, hogy eljutottam a végsőkig: nem tudom, lopjak-e, megöljem-e magam, vagy még rosszabbat tegyek... Ó, ne féljen semmitől, mesterem és pártfogóm - mondta Gilbert szelíd hangon -, mert ha jól belegondolok, azt hiszem, meg sem kell ölnöm magamat, meghalok én anélkül is... Egy hete, mióta megszöktem Trianonból, csatangolok erdőn, mezőn, s csak nyers zöldségen meg erdei gyümölcsön élek. Elgyengültem. Majd összeesem a fáradtságtól és a hiányos táplálkozástól. Lopni meg amúgy sem önnél próbálnék meg; annál jobban tisztelem a házát, Rousseau úr. Ami meg a harmadik dolgot illeti, ó!, hogy azt megtehessem...

- Ki vele! - biztatta Rousseau.

- Nos, ahhoz nagy elszánás kell, s ezért jöttem ide.

- Elment az esze? - háborodott fel Rousseau.

- Nem, uram; de nagyon nyomorult vagyok, és nagyon elkeseredett, és ma reggel már a Szajnának mentem volna, ha eszembe nem jut egy gondolat.

- Mi volt az?

- Ön írta le: "Az öngyilkosság lopás az emberi nem kárára."

Rousseau úgy nézett a fiatalemberre, mintha ezt mondaná neki: "Hiúságában azt hiszi, hogy magára gondoltam, amikor ezt írtam?"

- Ó, értem - dünnyögte Gilbert.

- Nem hiszem - mondta Rousseau.

- Ön ezt akarja mondani: "Maga senkiházi, nincstelen, kiábrándult szerencsétlen, azt hiszi, érdekelne valakit a maga halála?"

- Nem erről van szó - mondta Rousseau, megszégyenülten, hogy leleplezték -; de nem azt mondta, hogy éhes?

- De igen, azt mondtam.

- Nahát akkor, ha tudta, hol az ajtó, azt is tudja, hol a kenyér; menjen oda a pohárszékhez, vegye ki a kenyeret és szeljen belőle.

Gilbert meg sem mozdult.

- De ha nem kenyérre van szüksége, hanem pénzre, talán akkor sem oly elvetemült, hogy bántalmazzon egy aggastyánt, aki oltalmába vette, méghozzá éppen abban a házban, ahol menedéket talált. Érje be ezzel a csekélységgel... Tessék.

A zsebében kotorászott, majd odanyújtott neki néhány pénzdarabot.

Gilbert elhárította a mozdulatát.

- Istenem! Most nem pénzről és nem is kenyérről van szó - mondta szívbemarkolóan fájdalmas hangon -; nem értette meg, miről beszélek, amikor azt mondtam, hogy megölöm magam. Én csak azért nem ölöm meg magam, mert most már valakinek szüksége lehet az életemre, mert a halálommal meglopnék valakit. Uram, ön ismeri a társadalmi törvényeket, a természetes kötelességeket; mondja meg nekem, van-e olyan kötelék ezen a világon, amely az élethez köti azt, aki meg akar halni?

- Van többféle is - mondta Rousseau.

- Az apaság ilyen kötelék? - kérdezte halkan Gilbert. - Nézzen a szemembe, Rousseau úr, úgy válaszoljon, hadd lássam a szeméből a választ.

- Igen - dadogta Rousseau -; igen, hogyne, persze. De miért kérdezi ezt?

- Uram, szava törvény lesz számomra - mondta Gilbert -; jól fontolja meg ezért, amit mond, nagyon kérem; olyan szerencsétlen vagyok, hogy legszívesebben végeznék magammal; de hát... de hát, nekem... gyerekem van!

Rousseau meglepetésében majd felugrott a karosszékéből.

- Ó, ne csúfoljon ki, uram - mondta alázatosan Gilbert -; ön talán azt hinné, hogy csak megkarcolta a szívemet, pedig úgy megsebezné, mintha tört forgatna benne; még egyszer mondom: nekem gyerekem van.

Rousseau szótlanul nézett rá.

- Ha ez nem volna, már végeztem volna magammal - folytatta Gilbert -; de mérlegelve helyzetemet, arra gondoltam, hogy bizonyára tud adni valamilyen jó tanácsot, s ezért jöttem ide.

- De miért tudnék éppen én tanácsot adni magának? - kérdezte Rousseau. - Talán kikérte a tanácsomat, amikor elkövette a hibát?

- Uram, ezt a hibát...

Gilbert különös arckifejezéssel hajolt oda Rousseau-hoz.

- Nos? - kérdezte az.

- Ezt a hibát - kezdte újra Gilbert -, egyesek bűntettnek mondják.

- Bűntettnek! Egy okkal több, hogy ne is beszéljen róla. Én is csak olyan ember vagyok, mint maga, nem pedig gyóntatópap. Egyébként, nem csodálkozom azon, amit mond; én mindig tudtam, hogy rossz útra tér; magának rossz a természete.

- Nem, uram - felelte Gilbert, és bánatosan ingatta fejét. - Nem, uram; téved; nekem az észjárásom ferde vagy inkább elferdült; összeolvastam egy rakás könyvet, amelyek a kasztok egyenlőségéről, a szellem fensőbbségéről, az érzések nemességéről prédikáltak; e könyveket, uram, oly nevezetes személyek írták, hogy egy magamfajta szegény parasztfiúnak könnyen megzavarhatták az eszét... Meg is zavarodtam.

- Aha! Látom már én, hová akar kilyukadni, Gilbert úr.

- Én?

- Hát persze; tanításomat hibáztatja: nincs-e szabad akarata?

- Nem hibáztatok én semmit, uram; csak elmondtam, hogy mit olvastam; hiszékeny voltam, elbuktam; bűnömnek két forrása van: az egyik ön, ezért fordultam először önhöz; majd ha rákerül a sor, és itt lesz az ideje, a másikat is megkeresem.

- Végül is, mit akar tőlem, megtudhatnám?

- Sem jótékonykodást, sem menedéket, még csak kenyeret sem, noha elhagyatott vagyok és kiéhezett; én csak erkölcsi támogatását kérem, én csak tanításának szentesítését kérem, én csak azt kérem, hogy egyetlen szavával adja vissza minden erőmet, amely megsemmisült, de nem azért, mert elgyengült a karom és a lábam, hanem mert kétség vert fészket a fejemben és a szívemben. Könyörgök, Rousseau úr, mondja meg nekem, hogy amit egy hete érzek, az az éhség okozta fájdalom-e a gyomor izmaiban vagy a lelkimardosás fájdalma-e a gondolkodás szerveiben. Gyermeket nemzettem, uram, bűnt követve el; és most azt mondja meg nekem, hogy tépjem-e a hajam keserves kétségbeeséssel, és bocsánatért esedezve fetrengjek-e a földön, vagy pedig úgy kiáltsak, mint a szentírásbeli asszony, mondván: "Úgy cselekedtem, mint mások; ha akad nálam jobb az emberek között, az vesse rám a követ"? Ön átélte ugyanazt, amit én, Rousseau úr, feleljen hát a kérdésemre. Mondja, mondja, természetes dolog az, hogy egy apa elhagyja gyermekét?

Gilbert még úgyszólván be sem fejezte mondatát, amikor Rousseau még őnála is sápadtabbra vált, és teljesen elveszítette önuralmát.

- Mi jogon beszél így velem? - dadogta.

- Mert amíg önnél laktam, Rousseau úr, abban a padlásszobában, ahová befogadott, elolvastam, amit e tárgyról írt; mert kijelentette, hogy a nyomorban született gyermek az államé, s az köteles gondoskodni róla; mert én mindig becsültem önt, noha nem átallotta elhagyni vér szerinti gyermekeit.

- Nyomorult! - hördült fel Rousseau. - Elolvastad a könyvemet, és ilyen hangon mersz beszélni velem?

- Miért? - kérdezte Gilbert.

- Hogy miért? Mert lelketlen és szívtelen vagy.

- Rousseau úr!

- Hibásan értelmezted a könyveimet, mint ahogy hibásan értelmezed az emberi életet is! Csak a felszínét láttad a lapoknak, mint ahogy az emberi arcnak is csak a felületét látod! Azt hiszed, cinkosoddá tehetsz, ha fejemre olvasod írásaimat, s ezt mondod: "Ön beismeri, hogy ezt meg ezt tette, következésképpen nekem is jogom van ugyanazt tenni!" De azt nem tudod, te szerencsétlen, azt nem olvastad ki a könyveimből, azt nem érezted meg, hogy a példaképedül választott személy egész életét, nyomorúságos és kínos életét én aranyban és kéjben, fényűzésben és gyönyörökben dúskáló élettel cserélhettem volna fel! Talán én kevésbé vagyok tehetséges, mint Voltaire úr, talán én nem tudtam volna elérni ugyanazt, amit ő? Ha kevesebbet dolgoztam volna, nem adhattam volna-e el én is olyan drágán a könyveimet, mint ő az övéit, s nem ömlött volna-e hozzám is a pénz, ha egy félig telt pénzesládát állandóan ott tartok a könyvkiadóimnál? Az arany vonzza az aranyat, ezt nem tudtad? Lehetett volna hintóm, hogy szép, fiatal szeretőt kocsikáztassak benne, és hidd el nekem, e fényűző élet sem apasztotta volna el bennem az elapadhatatlan költészet forrását. Nincsenek már szenvedélyeim, azt gondolod? Nézz jól a szemembe: hatvanéves koromra is izzik benne az ifjúság s a vágy heve! Te olvastad s talán másoltad is a könyveimet; nem jut eszedbe, hogy hajlott éveim ellenére, a nagyon valóságos és nagyon súlyos bajok ellenére is fiatalos szívem magába gyűjtötte - talán, hogy még többet szenvedjen - maradék erejét? A sok betegség úgy levert a lábamról, hogy jártányi erőm sincsen, s mégis úgy érzem, hogy több elszántság és erő van bennem a fájdalmak megemésztésére, mint volt valaha is, életem virágjában, annak a kevés boldogságnak a befogadására, amellyel Isten megajándékozott.

- Mindezt tudom, uram - mondta Gilbert. - Közvetlen közelből láttam s megértettem önt.

- Ha pedig olyan közelről láttál, ha pedig olyan jól megértettél, nem jelent-e számodra mást az én életem, mint a többi emberek számára? Az a furcsa önmegtagadás, amely idegen a természetemtől, nem sugallja neked, hogy bűnhődni akartam...

- Bűnhődni! - suttogta Gilbert.

- Nem fogtad fel - folytatta a filozófus -, hogy mivel szélsőséges elhatározásra késztetett a nyomor, később már csak egy mentségem maradt, az, hogy közönyt tanúsítsak és kitartsak a nyomorban? Nem fogtad fel, hogy megalázkodással büntettem eszemet? Mert az eszem volt a bűnös; eszem, mely önigazolásul paradoxonokhoz menekült, míg másfelől állandó lelkifurdalással büntettem a szívem.

- Úgy, szóval ez a válasza! - méltatlankodott Gilbert. - Így járnak el a filozófus urak, akik írott malaszttal táplálják az emberi nemet; vigasztalanságba taszítanak, s elátkoznak, ha lázadozunk. Eh, mit számít nekem a megalázkodása, ha titokban tartja, a lelkifurdalása, ha rejtegeti! Átkozott, átkozott, legyen átkozott! Hulljon vissza a fejére minden bűn, amit az ön nevében követtek el!

- Átkot és büntetést mond a fejemre - a büntetést ugyan elfelejtette -; ó! ez sok egy kicsit! Maga ugyanúgy vétkezett, mint én: önmagát is olyan szigorúan ítéli meg, mint engem?

- Még szigorúbban - mondta Gilbert -; az én bűnhődésem rettentő lesz; most már, hogy nem hiszek semmiben, nem bánom: hadd öljön meg az ellenfelem vagy inkább az ellenségem; öngyilkosság: ezt sugallja nyomorult helyzetem, s ezt megbocsátja a lelkiismeretem; halálom ilyenformán már nem az emberi nem kárára elkövetett lopás, hiszen ezt a kijelentését ön sem gondolta komolyan.

- Megállj, nyomorult - rivallt rá Rousseau -, megállj! Nem okoztál elég bajt ostoba hiszékenységeddel? Még nagyobb bajt akarsz ezzel a buta kétkedéssel? Gyereket emlegettél? Azt mondtad, apa lettél, vagy apa leszel?

- Azt mondtam - erősítette meg Gilbert.

- Van fogalmad róla - kezdte fojtott hangon Rousseau -, mit jelent az, hogy magaddal sodorsz, nem a halálba, hanem a szégyenbe emberi lényeket, akik arra születtek, hogy szabadon és tisztán szívják magukba az erény friss levegőjét, amelyet Isten ajándékul ad minden embernek, amikor anyja világra hozza? Hallgasd meg, milyen borzasztó az én helyzetem: gyermekeimet elhagyva, rögtön tudtam, hogy a társadalom, amelyet sért minden fölény, ezt a sérelmet igaztalan vádaskodással fogja megtorolni; paradoxonokkal védtem igazamat; tíz esztendőt áldoztam életemből, hogy gyermekeik nevelésére tanácsokat adjak az anyáknak, holott magam nem vállaltam az apai feladatokat; erős és becsületes polgárok nevelésére a hazának, holott gyenge voltam és becstelen. Azután, egy napon, a hóhér, aki bosszút áll a társadalom, a haza és az árvák nevében, a hóhér, nem tudván rám tenni a kezét, a könyvemet kobozta el, és elégette, mint élő szégyenét az egész országnak, amelynek levegőjét mérgezte ez a könyv. Mérlegelj, gondolkozz, ítélj: helyesen jártam el a gyakorlatban? Helytelenül jártam el a követelményeimmel? Nem válaszolsz; zavarban lenne maga Isten is; Isten, aki kezében tartja a jó és a rossz csalhatatlan mérlegét. De nekem van szívem, és az megoldja a kérdést, és az a szív ezt mondja a keblemben: "Jaj neked, te elfajzott atya, elhagytad gyermekeidet; jaj neked, ha meglátod a fiatal utcalányt, amint szemérmetlenül vigyorog este az utca sarkán, mert talán a te elhagyott lányod az, akit az éhezés vitt a gyalázatba; jaj neked, ha meglátod az utcán a tolvajt, amint rajtakapják, mert talán a te elhagyott fiad az, akit az éhség vitt a bűnbe!"

E szavakkal Rousseau, aki közben felállt, visszahanyatlott a karosszékébe.

- És én mégsem voltam olyan nagyon bűnös - folytatta megtört hangon, mintha imát mondana -, mint ahogy gondolnák; velem volt egy lelketlen anya, félig cinkostársam, aki úgy elfelejtette gyerekeit, akár az állat, és én akkor ezt gondoltam: "Ha Isten eltűri, hogy egy anya elfelejtse a gyerekeit, akkor ennek nyilván így is kell lennie." Nos, én tévedtem akkor, de ma, hogy megtudtad tőlem, amit el nem mondtam még emberfiának, ma neked nincsen jogod visszaélni ezzel.

- Eszerint - kérdezte a fiatalember szemöldökráncolva -, nem hagyta volna el a gyerekeit, ha van pénze az eltartásukra?

- Csak a legszükségesebb meglett volna; nem, soha, esküszöm, soha!

Rousseau ünnepélyesen az égre emelte reszkető kezét.

- Elegendő húszezer frank egy gyerek felnevelésére? - kérdezte Gilbert.

- Igen, elegendő - válaszolta Rousseau.

- Jól van, uram, köszönöm - mondta Gilbert -; most már tudom, mi a teendőm.

- Maga ezenfelül még fiatal is - fűzte hozzá Rousseau -, s a keze munkájával mindenképpen el tudja tartani a gyerekét. - De bűntettet említett az előbb; talán keresik, üldözik is...

- Igen, uram.

- Nos, rejtőzzék el itt, fiacskám; a kis padlásszoba most is üres.

- Ön férfi, önt szeretem, mester! - lelkendezett Gilbert. - És örömmel tölt el ajánlata; voltaképpen csak búvóhelyet kérek; a kenyeremet megkeresem magam is; tudja, hogy nem vagyok lusta.

- Akkor pedig - mondta Rousseau aggodalmaskodva -, ha megfelel a dolog, máris menjen föl; csak Rousseau-né meg ne lássa itt; a padlásra nem jár fel, mert amióta maga elment, nem tartunk ott semmit; a szalmazsákja most is ott van, rendezkedjék be, ahogy tud.

- Köszönöm, uram; ilyen körülmények között jobb dolgom lesz, semmint érdemlem.

- Kíván még valamit? - kérdezte Rousseau, de a nézésével máris küldte Gilbert-t kifelé a szobából.

- Igen, uram; szeretnék még mondani valamit, ha megengedi.

- Mondja csak!

- Egyszer, Luciennes-ben, azzal gyanúsított meg, hogy elárultam; nos, nem árultam el senkit, a szerelmem után mentem.

- Ne is beszéljünk róla. Befejezte?

- Igen; még azt mondja meg, Rousseau úr, elő lehet-e keríteni valakit Párizsban, ha nem tudjuk a címét?

- Persze hogy elő, ha ismert személyről van szó.

- Akire én gondolok, az közismert személy.

- Mi a neve?

- Joseph Balsamo.

Rousseau megborzongott; még élt emlékezetében a Mészégető utcai ülés.

- Mit akar attól az embertől? - kérdezte.

- Egy csekélységet. Én azzal vádoltam önt, mester, hogy erkölcsileg felelős a bűnömért, mivel azt hittem, hogy egyszerűen a természet törvénye szerint cselekszem.

- És most kiábrándítottam! - ijedt meg Rousseau, hogy felelősségére gondolt.

- Legalábbis kijózanított.

- Nos, mit akar mondani?

- Hogy bűnömnek nemcsak erkölcsi, hanem fizikai oka is van.

- És ennek a fizikai oknak gróf Balsamo a neve, ugyebár?

- Igen. Példákat követtem, s éltem az alkalommal; e tekintetben - csak most ismerem fel - úgy cselekedtem, mint a vadállat, s nem ember módra. A példát ön adta; az alkalmat Balsamo gróf. Ő hol lakik, tudja?

- Igen.

- Akkor mondja meg a címét.

- Szent Kolozs utca, Marais negyed.

- Köszönöm, máris megyek hozzá.

- Vigyázzon, fiacskám - kiáltotta Rousseau, és visszatartotta -, hatalmas és kiismerhetetlen ember az!

- Ne tartson semmitől, Rousseau úr, én már határoztam, s ön megtanított rá, hogy uralkodjam magamon.

- Gyorsan, gyorsan, menjen fel! - szólt rá Rousseau. - Hallom, hogy csukódik a lenti kapu; nyilván Rousseau-né jött meg; bújjon el a padláson, míg ő fel nem ér ide; utána elmehet.

- Hol a kulcsa?

- A konyhában, a szögön, a szokott helyén.

- Isten önnel, uram, Isten önnel.

- Vigyen kenyeret; éjjelre majd adok valami munkát.

- Köszönöm!

És Gilbert olyan fürgén osont ki, hogy már a padláson járt, amikor Thérèse még csak az első emeleten.

A Rousseau-tól kapott értékes ismeretek birtokában, Gilbert nem sokáig késlekedett tervének végrehajtásával.

Thérèse jóformán még be sem húzta maga mögött a lakása ajtaját, amikor a fiatalember, aki a padlásszoba ajtajából szemmel tartotta minden mozdulatát, olyan sebesen iramodott le a lépcsőn, mintha nem is merítette volna ki a hosszú koplalás. Fejében egymást kergették a reményből és haragból szőtt gondolatok, s mögöttük megbújt egy bosszuló árnyék, mely sirámaival és vádjaival ingerelte.

Nehéz volna leírni, hogy milyen lelkiállapotban ért oda a Szent Kolozs utcába.

Amikor a palota udvarára lépett, Balsamo éppen kísérte ki de Rohan herceget, aki udvariassági látogatást tett nagylelkű alkimistájánál.

Miközben a herceg vonult kifelé, utoljára megállva még, hogy ismét köszönetet mondjon Balsamónak, az a szegény, toprongyos fiú úgy lopakodott be az ajtón, mint egy kóbor kutya, szemét sem merve fölemelni, nehogy elkáprázzék.

Louis herceget a sarkon várta hintaja; a bíboros szaporán lépkedett a hintójáig, amely nyomban elrobogott, mihelyt becsukódott az ajtaja.

Balsamo lehangoltan nézett utána, s amikor a hintó eltűnt a szeme elől, a lépcső felé fordult.

A lépcsőn valami koldusfajzat állt, kéregető mozdulattal.

Balsamo elindult felé; bár szája néma volt, beszédes szeme kérdezett.

- Egy negyedórás kihallgatást kérek, gróf úr - mondta a toprongyos alak.

- Kicsoda maga, barátom - kérdezte Balsamo végtelenül szelíden.

- Nem ismer meg? - kérdezte Gilbert.

- Nem; de mindegy, jöjjön csak - felelte Balsamo, egy cseppet sem nyugtalankodva a kérelmező különös arckifejezése, valamint öltözéke és tolakodó viselkedése miatt.

Előrement, bevezette az első szobába, ott leült, s ugyanolyan nyájas hangon és arccal megszólalt:

- Azt kérdezte, megismerem-e?

- Azt, gróf úr.

- Valóban, rémlik, mintha láttam volna már valahol.

- Taverneyben, uram, amikor odajött, a trónörökösné érkezése előtti estén.

- Mit csinált maga Taverneyben?

- Ott laktam.

- Cseléd volt a családnál?

- Nem, de a házukhoz tartoztam.

- Eljött Taverneyből?

- Igen, uram, már három éve.

- És idejött?

- Párizsba, ahol eleinte Rousseau úrnál tanultam; később virágkertész legény lettem a trianoni kastély parkjában, de Jussieu úr jóvoltából.

- Nagy nevekkel dobálódzik, barátom. Tőlem mit akar?

- Mindjárt elmondom.

Elhallgatott, s közben Balsamóra szögezte tekintetét, amelyből nem hiányzott az öntudat.

- Emlékszik arra a viharos éjszakára - kérdezte -, amikor Trianonban járt, most pénteken lesz hat hete?

Balsamo komoly arca elkomorult.

- Igen, emlékszem - mondta -; talán látott véletlenül?

- Láttam.

- Tehát azért jött, hogy megfizessem a titoktartását? - kérdezte fenyegető hangon Balsamo.

- Nem, uram; nekem ugyanis még nagyobb érdekem, mint önnek, hogy megtartsam a titkot.

- Eszerint maga az a bizonyos Gilbert? - kérdezte Balsamo.

- Igen, gróf úr.

Balsamo kutató és éles pillantást vetett a fiatalemberre, akinek a nevéhez az a szörnyű vád tapadt.

Jó emberismerő létére is meglepődött, látva öntudatos magatartását, hallva méltóságteljes beszédét.

Gilbert egy asztal előtt állt, de nem dőlt neki; keskeny kezét, melyet nem cserzett ki a durva kerti munka sem, zekéje hasítékába dugta; másik kezét, finom mozdulattal, a csípője mellett tartotta.

- Látom a viselkedésén, hogy miért jött ide - mondta Balsamo -: tudja, hogy de Taverney kisasszony, akiből a tudomány segítségével kicsikartam az igazságot, szörnyű vádat emelt maga ellen; most azért jött ide, hogy a szememre hányja ezt a tanúságtételt, amivel föllebbentettük a fátylat e titokról, amelyet nélkülem síri sötétség fedne, igaz?

Gilbert csak rábólintott.

- Márpedig nincs igaza - mondta Balsamo -; mert feltéve, hogy én lelepleztem volna magát, ami érdekem volt, mivel engem vádoltak, feltéve, hogy ellenségként bántam volna magával, és megtámadtam volna, ahelyett, hogy - mint tettem - csak védekeztem volna, mindezt feltéve, mondom, magának nincs joga akár csak egyetlen szót is szólnia, minthogy csakugyan gyalázatos dolgot művelt.

Gilbert véresre kaparta a mellét a körmével, de még nem válaszolt semmit.

- A fivér üldözni fogja, a nővér megöleti - folytatta Balsamo -, ha meggondolatlanul így sétálgat Párizs utcáin.

- Ó, azzal nem sokat törődöm - mondta Gilbert.

- Hogyhogy nem törődik vele?

- Úgy, hogy én szerettem Andrée kisasszonyt; úgy szerettem, ahogy nem fogja szeretni senki; ő azonban megvetett engem, holott én tisztelettel közeledtem hozzá; megvetette azt, aki már kétszer tartotta a karjában, érinteni sem merve ajkával még a ruhája szegélyét sem.

- Így van; azután megfizettette vele ezt a nagy tiszteletet: bosszút állt a megvetésért; és hogyan? Tőrt vetett neki!

- Azt már nem! A tőrvetés nem az én művem volt; nekem alkalmat adtak a bűn elkövetésére.

- És ki adta az alkalmat?

- Ön.

Balsamo úgy ugrott fel, mintha kígyó marta volna meg.

- Én? - hördült fel.

- Ön, igen, uram, ön - ismételte meg Gilbert -; elaltatta Andrée kisasszonyt; utána elrohant; ahogy távolodott, Andrée rogyadozni kezdett; a végén összeesett. Akkor a karomba vettem, hogy visszavigyem a szobájába; éreztem a testét a testemen: a márvány is felforrósodott volna!... én szerettem, engedtem a vágynak. Olyan bűnös vagyok én, mint ahogy mondják, uram? Öntől kérdezem, öntől, minden bajom okozójától.

Balsamo ismét Gilbert-re szögezte szomorú és szánakozó szemét.

- Igazad van, fiam - mondta -, én vagyok az oka bűnödnek és e lányka szerencsétlenségének.

- És nemhogy orvosolta volna - pedig ön olyan nagy hatalmú, hogy ugyanolyan jónak is kellene lennie -, inkább még súlyosbította is a lány szerencsétlenségét, és halállal fenyegette a bűnöst.

- Igaz - ismerte el Balsamo -, okosan beszélsz. Tudod, fiam, egy idő óta átok ül rajtam, baljós és kártékony formát ölt minden terv, amely megfogan az agyamban; ez annak a csapásnak a következménye, amely engem ért, s amelyet amúgy sem értenél. Mindamellett, ez nem ok rá, hogy másokat szenvedni hagyjak: halljam, mit kívánsz?

- Segítsen hozzá, gróf úr, hogy mindent jóvátegyek: bűnt és bajt egyaránt.

- Szereted te azt a lányt?

- Ó, igen.

- Sokféle szeretet van. Te hogyan szereted?

- Míg nem lett az enyém, esztelenül szerettem; ma őrültül szeretem. Meghalnék bánatomban, ha haraggal fogadna; meghalnék örömömben, ha megengedné, hogy megcsókoljam a lábát.

- Nemesi származék, de szegény - mondta Balsamo eltűnődve.

- Így van.

- Ellenben a bátyja derék ember, s azt hiszem, nem sokat ad a nemesi osztály fabatkát sem érő kiváltságaira. Mi történnék, ha a bátyjától megkérnéd a húga kezét?

- Megölne - válaszolta hidegen Gilbert -; de mivel inkább kívánom, mintsem rettegem a halált, vállalkozom a lánykérésre, ha ön tanácsolja.

Balsamo töprengett.

- Okos ember vagy - állapította meg -, szinte azt mondanám, hogy derék ember vagy, noha cselekedeteid valóban bűnösek, még ha nem számítjuk is az én részemet. Nos, akkor menj el de Taverney úrhoz, de nem a fiúhoz, hanem az apához, és mondd meg neki, hallod? mondd meg neki, hogy ha hozzád adja a lányát, hozományt adsz Andrée kisasszonynak.

- Nem mondhatok ilyet, gróf úr: nincs semmim.

- Én pedig közlöm veled, hogy százezer talléros hozományt adsz neki, amit tőlem kapsz majd, hogy jóvátedd a bajt és a bűnt, ahogy az imént mondtad.

- Nem fogja elhinni, tudja, hogy szegény vagyok.

- Nos, ha nem hisz neked, megmutatod neki ezeket a bankjegyeket, s ezeket látva, nem fog tovább kételkedni.

E szavakkal, Balsamo kihúzott egy asztalfiókot, s előszámlált harminc darab, egyenként tízezer frankos bankjegyet. Azután odaadta Gilbert-nek.

- Ez pénz? - kérdezte a fiatalember.

- Olvasd el, mi van rajta.

Gilbert mohón nézte a köteget, és látta, hogy Balsamo igazat mondott.

Öröm gyúlt a szemében.

- Lehetséges ez? - kiáltotta. - Nem, ez a nagylelkűség szebb, hogysem igaz lehetne.

- Gyanakvó vagy - mondta Balsamo -; igazad van, de tanulj meg különbséget tenni gyanakvásod tárgyai között. Fogd ezt a százezer tallért, és eriggy de Taverney úrhoz.

- Uram - mondta Gilbert -, ha csak egyszerű becsületszóra kapok ekkora összeget, nem hihetek az ajándék valódiságában.

Balsamo tollat ragadott és írni kezdett:

Ezennel kötelezem magam, hogy Gilbert-nek Andrée de Taverney kisasszonnyal való házasságkötése alkalmából hozományképpen százezer tallért ajándékozok, mely összeget előre átadtam neki, sikeres megegyezés reményében.

Joseph Balsamo

- Fogd ezt az írást, eridj, és ne kételkedj többé.

Gilbert reszkető kézzel vette el a papirost.

- Uram - mondta -, ha ekkora boldogságot köszönhetek önnek, istenként fogom imádni földi életemben.

- Csak egy Isten van, akit imádni kell - felelte komolyan Balsamo -, és az nem én vagyok. Indulj, barátom.

- Kérhetek még egy utolsó szívességet, uram?

- Mi volna az?

- Adjon nekem ötven frankot.

- Ötven frankot kérsz tőlem, holott háromszázezer van a kezedben?

- Ez a háromszázezer frank nem az enyém - mondta Gilbert -, mihelyt Andrée kisasszony beleegyezett a házasságunkba.

- És mit akarsz ezzel az ötven frankkal?

- Tisztességes öltözetet akarok venni rajta, hogy méltóképpen jelenhessek meg a báró színe előtt.

- Fogja, barátom, itt van - mondta Balsamo.

Azzal átadta neki a kért ötven frankot.

Utána egy bólintással elbocsátotta Gilbert-t, majd vontatott léptekkel, csüggedten visszaballagott a szobájába.

Gilbert az utcára érve, megfékezte tüzes képzeletét, amely a gróf utolsó szavaira messzire ragadta, túl a valószínűség, sőt, a lehetőség határain.

A Pastourel utcában leült egy szegletkőre, s körülnézve, hogy nem leselkedik-e rá valaki, előhalászta zsebéből a bankjegyeket, amelyek egészen összegyűrődtek, annyit markolászta őket.

Iszonyú gondolat hasított az agyába, még a homlokát is kiverte tőle a veríték.

- Lássuk csak - mondta, a bankjegyeket nézegetve -, vajon nem csapott-e be ez az ember; vajon nem akar-e tőrbe csalni; vajon nem a biztos halálba küld-e, azzal áltatva, hogy biztosan boldoggá tesz; vajon nem úgy tesz-e velem, mint a birkával szoktak, amelyet egy maréknyi friss fűvel csalogatnak a vágóhídra? Hallottam, hogy tömérdek hamis bankjegy van forgalomban, az udvari ficsúrok szédítik velük a kóristalányokat az operában. Vajon nem akart engem is orromnál fogva vezetni a gróf?

Kivett a kötegből egy tízezer frankos bankjegyet; aztán bement egy boltba, s megmutatva a bankjegyet, egy bankár címét tudakolta, mondván, hogy a gazdája küldte pénzt váltani.

A boltos megnézte a bankjegyet, ide-oda forgatta, s ugyancsak megcsodálta, minthogy szédítő nagy pénz volt, az ő boltocskája meg igencsak szerény; utána egy Sainte-Avoie utcai pénzváltóhoz igazította Gilbert-t.

Tehát a bankjegy nem hamis.

Gilbert, jókedvűen és örömrepesve, megint szabadjára eresztette a képzeletét, s még gondosabban csavargatta be zsebkendőjébe a bankjegyköteget, majd meglátva a Sainte-Avoie utcában egy zsibáru-kereskedést, amelynek igen csábító kirakata volt, huszonöt frankért, azaz a Balsamótól kapott két arany egyikén, vett magának egy gesztenyebarna posztóöltönyt, amely olyan takaros volt, hogy nyomban megnyerte a tetszését, továbbá egy pár kopottas, fekete selyemharisnyát, s egy pár fényes csatos cipőt; finomabb vászoning egészítette ki az inkább rendesnek, mintsem elegánsnak mondható öltönyt, amelyben Gilbert megcsodálta magát, futó pillantást vetve a zsibárus tükrébe.

Azután, ócska gönceit otthagyva ráadásul a huszonöt frankra, zsebre tette az értékes zsebkendőt, s a zsibárus boltjából átment a borbélyhoz, aki egy negyedóra leforgása alatt elegánssá, sőt széppé varázsolta Balsamo pártfogoltjának amúgy sem jelentéktelen fejét.

Végül, mind e műveletek befejeztével, Gilbert betért egy pékhez, aki a XV. Lajos tér közelében lakott, s vett nála két sou ára kenyeret, s mohón befalta útközben, elindulva Versailles felé.

A Conférence-kapu kútjánál megállt, hogy igyék.

Aztán folytatta útját, mindegyre visszautasítva a fiákerosok ajánlkozását, akiknek nem fért a fejébe, hogy egy ilyen csinosan öltözött ifjú miért sajnál tőlük tizenöt sout, s teszi tönkre szépen kifényesített cipőjét.

Hátha még tudták volna, hogy ez a poroszkáló fiatalember háromszázezer frankot rejteget a zsebében!

Gilbert-nek azonban jó oka volt rá, hogy gyalog menjen. Először is, szilárdan eltökélte, hogy egy fillérrel sem költ többet, mint amennyit okvetlenül szükséges; azután, szüksége is volt az egyedüllétre, hogy zavartalanabbul előadhassa monológjait és némajátékát.

Egyedül Isten a tudója, hányféle szerencsés fordulat fel nem ötlött benne az alatt a harmadfél óra alatt, míg rótta az utat.

Harmadfél óra alatt több mint négy mérföldet tett meg, észre sem véve a távolságot, s egy csöpp fáradtságot sem érezve: hallatlanul erős szervezete volt ennek a fiúnak!

Közben meghányta-vetette összes terveit, s úgy döntött, hogy a következőképpen fogja előadni kérelmét:

Először idősb Taverney urat fegyverezi le csillogó szavakkal; azután, ha a báró beleegyezését megkapta, Andrée kisasszonyt győzi meg, olyan ékesen szóló beszéddel, hogy Andrée nemcsak hogy megbocsát neki, hanem még tiszteletet és vonzalmat is érez e zengzetes szónoklat szerzője, azaz Gilbert iránt.

Annyit gondolt erre, hogy végül a remény felülkerekedett félelmén, és Gilbert lehetetlennek érezte, hogy egy lány, aki olyan helyzetben van, mint Andrée, el ne fogadja a szerelem kínálta kárpótlást, kivált, ha ez a szerelem százezer tallérral zörget az ajtón.

A tündérpalotáit építgető Gilbert olyan együgyű és jó szándékú volt, mint a pátriárkák legegyszerűbb gyermeke. Elfeledkezett minden rosszról, amit elkövetett, s ez talán tisztább szívre vall, mintsem gondolnánk.

Mire összes ütegeit felvonultatta, meg is érkezett Trianonba, de úgy érezte, mintha satuba szorították volna a szívét. Mire megérkezett, mindenre felkészült: Philippe első dühkitörésére, amelyet azonban - véleménye szerint - el fog hallgattatni az ő nagylelkű eljárása; Andrée megvetésére, amelyet megtör majd az ő szerelme; a báró gorombaságaira, amelyeket megszelídít majd az ő aranya.

Gilbert - ha mégoly messzire került is ettől a társaságtól, amelyben valamikor benne élt, - ösztönösen érezte, hogy jól fel van vértezve azzal a háromszázezer frankkal a zsebében; leginkább Andrée szenvedésének látványától rettegett; csak attól félt, hogy elgyengül a szerencsétlenség láttán, s ha elgyengül, az ügye diadalához szükséges eszközök egy része odavész.

Belépett a kertbe, s kevélyen nézett végig - ez a kevélység illett is az arcához - a munkásokon, tegnapi sorstársain, akik mára messzire elmaradtak mögötte.

Először de Taverney báró felől tudakozódott. Természetesen a vendégházban szolgáló inashoz fordult.

- A báró nincsen Trianonban - közölte az.

Gilbert egy pillanatig tétovázott.

- És Philippe úr? - kérdezte.

- Philippe úr elment Andrée kisasszonnyal.

- Elment! - rémült meg Gilbert.

- El!

- Eszerint Andrée kisasszony elutazott?

- Öt napja már.

- Párizsba?

Az inas mozdulata ezt jelentette: "Azt már nem tudom."

- Hogyhogy nem tudja? - förmedt rá Gilbert. - Andrée kisasszony csak úgy elment, és nem tudják, hova? Ok nélkül csak nem utazott el!

- Szamárság! - felelt vissza az inas, akit nem nagyon hatott meg Gilbert gesztenyeszín öltönye. - Hát persze hogy nem ok nélkül ment el.

- Hát akkor mi volt az oka?

- Levegőváltozás.

- Levegőváltozás? - ismételte meg Gilbert.

- Az; úgy látszik, a trianoni levegő rosszat tett neki, s az orvos rendeletére elutazott Trianonból.

Fölösleges lett volna tovább faggatóznia; nyilvánvaló volt, hogy a vendégházi inas mindent elmondott, amit de Taverney kisasszonyról tudott.

A megdöbbent Gilbert azonban nem akart hinni a fülének. Futott Andrée szobájába, de az ajtót zárva találta.

Üvegtörmelék, szalmazsákból kirázódott szalma és széna a folyosó padlóján: mindez kétségtelenné tette számára, hogy innen kiköltöztek.

Gilbert visszament egykori szobájába; úgy találta, ahogy otthagyta.

Andrée ablaka nyitva volt, hogy szellőzzék a lakás; Gilbert belátott az előszobába is.

A lakás tökéletesen üres volt.

Gilbert nem tudta fékezni tovább iszonyatos fájdalmát, fejét a falba verte, kezét tördelte, a földön fetrengett.

Aztán, mint aki megháborodott, kirohant a padlásszobából, úgy iramodott le a lépcsőn, mintha szárnya nőtt volna, befutott a sűrűbe, a haját tépte, üvöltött, jajgatott, lerogyott a fűbe, átkozva az életet s azokat, akiktől kapta.

- Vége, vége! - nyöszörögte. - Isten nem akarja, hogy megtaláljam; Isten azt akarja, hogy belepusztuljak a lelkifurdalásba, a reménytelenségbe, a szerelembe; csak így tehetem jóvá bűnömet, csak így állhatok bosszút azért, akit megsértettem... De hol lehet most? Taverneyben! Megyek, megyek! Elmegyek a világ végére is; fölmegyek a felhőkbe is, ha kell. Meglelem én a nyomát, és követni fogom, még ha útközben éhen kell is vesznem, vagy ott esem össze a kimerültségtől!

De fájdalmának e vad kitörése nyomán lassan elcsitult benne a fájdalom; Gilbert feltápászkodott, fellélegzett, körülnézett, nem volt már olyan riadt a tekintete, mint addig, majd nehézkesen elindult, vissza, Párizsba.

Most öt óra hosszat tartott az út.

"A báró talán csak nem ment el Párizsból - töprengett Gilbert, láthatóan kijózanodva -; beszélni fogok vele. Andrée kisasszony megszökött. Csakugyan nem maradhatott Trianonban, de akárhová ment is, az apja csak tudja, hogy hol van; egy utalás is elég, hogy megleljem a nyomát, de különben is, maga fogja visszahívni a lányát, ha sikerül beszélnem a fösvény fejével."

Gilbert, e gondolatoktól új erőre kapva, este hét óra tájt ért be Párizsba, vagyis abban az időpontban, amikor a hűs szellő kicsalja a sétálókat a Champs-Élysées-re, és amikor a város könnyedén lebeg az est első párái és annak a mesterséges nappalnak első fényei között, amely huszonnégy órássá varázsolja e város minden egyes napját.

A fiatalember, ahogy elhatározta, egyenest a Búbosbanka utcai kis palota kapujához sietett, s odaérve, habozás nélkül bezörgetett.

Zörgetésére csak a csend válaszolt.

Hangosabban kopogtatott, de a tizedik kísérlet sem járt több eredménnyel, mint az első.

Elapadt az utolsó forrás is, amelyben reménykedett még.

Veszekedett dühvel, öklét harapdálva, hogy így büntesse testét, amely nem érzi át a lélek fájdalmát, Gilbert hirtelen kifordult az utcából, lenyomta Rousseau kapujának rejtett kilincsét, és fölment a lépcsőn.

A padlásszoba kulcsa is arra a zsebkendőre volt kötve, amelyben a harminc bankjegy lapult.

Gilbert úgy ugrott be a padlásszobába, ahogy a Szajnába ugrott volna, ha éppen ott folyik.

Szép volt az est, bárányfelhők kergetőztek az ég azúrjában, a hársak és a gesztenyefák bódító illatot árasztottak az esthomályban, a denevér nesztelen szárnnyal súrolta a kis kuckó ablakát, Gilbert pedig, hogy ezek a képek felidézték előtte az életet, odalépett a padlásablakhoz, s meglátva a fák között fehérlő kis kerti házat, amelyben egykor fölfedezte az örökre elveszettnek hitt Andrée-t, úgy érezte, hogy meghasad a szíve, szinte aléltan dőlt rá az eresz rácsára, s a szeme üresen és kábán meredt a semmibe.

Amint elcsitult a lelkét elborító fájdalom, Gilbert gondolatai tisztábbak és határozottabbak lettek.

Közben annyira megsűrűsödött a sötétség, hogy már semmit sem látott; ekkor leküzdhetetlen vágy vett rajta erőt, hogy lássa a fákat, a házat, a sétautakat, mivel a homály mindezt egyetlen csomóba gyúrta, s fölötte olyan idomtalanul gomolygott a levegő, mint egy szakadék fölött.

Gilbert visszaemlékezett rá, hogy egy estén, még a boldogabb időkben, híreket akart szerezni Andrée-ról, látni, sőt hallani akarta, és élete kockáztatásával, ki sem lábalva még május harmincegyedikén szerzett betegségéből, végigkúszott az ereszcsatornán, leereszkedett az első emeletről, le abba a boldogító kertbe.

Akkoriban még nagy veszéllyel járt behatolni a házba, ahol benn lakott a báró, és ahol féltő gonddal őrizték Andrée-t, de Gilbert jól emlékezett rá, hogy e veszélyes helyzetben is mily édes öröm töltötte el, milyen boldogan kalapált a szíve, amikor meghallotta a lány hangját.

- Hátha újra megcsinálnám, hátha lemennék még utoljára, hogy térden csúszva tapogassam ki a sétaút homokjában az imádott lábnyomokat, amiket ott hagyott a szeretőm!

Gilbert, különös örömét lelve benne, fennhangon mondta ki az utolsó szót, amely mindenkit megijesztett volna, aki hallja.

Gilbert félbeszakítva monológját, kimeresztette szemét a sötétben, abba az irányba, amerre a kerti házat sejtette.

Csendben figyelt egy darabig, majd így folytatta:

- Nincs jele, hogy valaki lakná a házat; se fény, se zaj, se nyitott ajtó; gyerünk!

Gilbert-nek volt egy jó tulajdonsága: amit elhatározott, azt villámgyorsan végre is hajtotta. Kinyitotta padlásszobája ajtaját, halkan, mint a kísértet, letapogatózott, elment Rousseau ajtaja előtt, az első emeletre érve elszántan kilépett az ereszre, és lecsúszott rajta, nem törődve vele, hogy ócska nadrág lesz a reggel még olyan takaros nadrágból.

Amikor földet ért a lugasban, újra átélte első látogatásának izgalmát, a homok most is csikorgott a lába alatt, majd meglátta a kiskaput is, amelyen Nicole beeresztette Beausire urat.

Végül a bejárathoz ment, hogy ajkával illesse a zsalugáter rézkilincsét, mondván, hogy Andrée keze egészen biztosan érintette azt a kilincset. A bűn szinte vallássá magasztosította Gilbert szerelmét.

A fiatalember összerezzent: neszt hallott belülről; halk és tompa nesz volt, mintha könnyű léptek alatt reccsent volna meg a padló.

Gilbert hátrahőkölt.

Arca halálsápadt volt, feje már nyolc vagy tíz napja olyan kótyagos, hogy meglátva az ajtón átszüremlő fénysugárt, azt hitte, a babona, a tudatlanságnak és a lelkifurdalásnak édes gyermeke gyújtott baljós lángot a szemében, s annak a fénye vetődik rá a zsalugáter léceire. Azt hitte, hogy rémlátásokkal küszködő lelke idézett fel egy másik lelket, s hogy ütött az óra, az őrülteket és az elvakult szerelmeseket üldöző látomások órája.

A lépések a fénnyel együtt közben egyre közeledtek, Gilbert látott és hallott, csak hinni nem mert; ámde, ugyanabban a pillanatban, amikor a fiatalember odahajolt, hogy beleskelődjék a lécek között, a zsalugáter kicsapódott, Gilbert a hirtelen mozdulattól a falnak esett, felkiáltott, és térdre bukott.

Nem is annyira az ütés ereje, mint inkább a látvány kényszerítette térdre: az elhagyottnak hitt házban, amelynek a kapuján hiába kopogtatott, mert nem nyitotta ki senki, megpillantotta Andrée-t.

A lány, mert hiszen ő volt az, s nem a kísértete, szintén felsikoltott; azután, mivel feltehetően várt valakit, kevésbé ijedten kérdezte:

- Mi az? Ki az? Mit kíván?

- Ó, bocsánat, bocsánat, kisasszony! - dadogta Gilbert, alázatosan lesütve szemét.

- Gilbert! Gilbert van itt! - kiáltotta Andrée meglepődve, de kiáltásában nyoma sem volt félelemnek vagy haragnak; - Gilbert jár a kertben! Hát maga hogy került ide, barátom?

Utolsó szava fájó remegéssel töltötte el a fiú szívét.

- Ó, jaj - mondta elcsukló hangon -, ne szidjon meg, kisasszony, legyen irgalommal; annyit szenvedtem!

Andrée csodálkozva nézett Gilbert-re, s láthatólag mit sem értett ebből a nagy megalázkodásból.

- Először is, keljen fel - szólt rá -, és magyarázza meg, hogy került ide.

- Jaj, kisasszony - tört ki Gilbert -, nem kelek fel, míg meg nem bocsátott nekem!

- Ugyan mit tett ellenem, amit meg kellene bocsátanom? Mondja már, hadd halljam! Mindenesetre - fűzte hozzá szomorú mosollyal -, nem lehet az olyan nagy sérelem, hogy ne legyen könnyű megbocsátani. Philippe adta oda a kulcsot?

- A kulcsot?

- Persze; ugyanis megállapodtunk, hogy nem nyitok ajtót senkinek, míg ő odavan, s bizonyára ő segítette hozzá, hogy bejöjjön ide, hacsak nem a falon át jött.

- Philippe úr, a fivére? - hebegte Gilbert. - Nem, nem ő volt az; de most különben sem róla van szó, kisasszony; hát ön nem utazott el? Nem hagyta el Franciaországot? Ó, micsoda öröm, mily nem remélt öröm!

Gilbert feltérdelt, kitárta karját, s ijesztő ünnepélyességgel adott hálát az égnek.

Andrée odahajolt hozzá, és nyugtalanul nézte:

- Úgy beszél, Gilbert úr, mint aki megháborodott - mondta -, és elszakítja a ruhámat: eressze már el a ruhámat; eressze el a ruhámat, kérem, és hagyja már abba ezt a komédiát!

Gilbert felállt.

- Most haragszik - mondta -; de nem akarok panaszkodni, hiszen rászolgáltam; tudom, nem így kellett volna beállítanom; de hát nem tehetek róla, nem tudtam, hogy itt lakik; azt hittem, üres a ház, lakatlan; az emlékét kerestem itt, semmi egyebet... Csak a véletlen... Jaj, nem is tudom, mit beszélek; bocsásson meg; először atyjaurához akartam fordulni; de ő is eltűnt.

Andrée megrezzent.

- Atyámhoz? - kérdezte. - És miért éppen atyámhoz?

Gilbert félreértette a kérdést.

- Mert öntől annyira félek - mondta -, pedig határozottan tudom, jobb, ha mi ketten rendezzük a dolgot egymás között; ez a legbiztosabb módja, hogy jóvátegyünk mindent.

- Jóvátegyünk! Mit jelentsen ez? - kérdezte Andrée. - És mit kell jóvátenni, mondja?

Gilbert szerelmes tekintettel, alázatosan nézett rá.

- Ó, ne haragudjék - kérlelte -; nagy vakmerőség ez tőlem, tudom, hiszen én senki és semmi vagyok; nagy vakmerőség tőlem, hogy ilyen magasra vetem a szememet; de hát megesett a baj.

Andrée megint megrezzent.

- A bűn, ha úgy jobban tetszik - folytatta Gilbert -; igenis, a bűn, mert valójában súlyos bűn volt. Ó, csak a végzetet hibáztassa érte, kisasszony, mert az én szívem soha...

- A szíve! A bűne! A végzet! Maga megbolondult, Gilbert úr, és megrémít.

- Ó, lehetetlenség, hogy ezzel a hódolattal, ezzel a lelkifurdalással, fejemet lehorgasztva, kezemet összekulcsolva, szánalmat ne keltsek önben, ha nem másféle érzéseket. Hallgasson meg, kisasszony: én szent fogadalmat tettem Isten s ember előtt; egész életemet engesztelő áldozatul kínálom pillanatnyi eltévelyedésemért, azt akarom, hogy az ön jövendő boldogsága olyan nagy legyen, hogy feledtesse az elmúlt keserveket. Kisasszony...

Gilbert habozott.

- Kisasszony, egyezzék bele a házasságba, mely megszenteli majd a bűnös egyesülést.

Andrée hátrahőkölt.

- Nem, nem - mondta Gilbert -, nem vagyok én őrült; ne akarjon menekülni, ne szakítsa ki a kezét az enyémből; kegyelem, irgalom!... egyezzék bele, legyen a feleségem!

- A maga felesége? - kiáltotta Andrée, azt hivén, hogy saját maga bolondult meg.

- Ó, jaj! - folytatta Gilbert, szívszaggató zokogással. - Ó, jaj! Mondja, hogy megbocsátja azt a szörnyűséges éjszakát; mondja, hogy merényletem elborzasztotta, de mondja azt is, hogy elfogadja bűnbánatomat; mondja, hogy hosszú időn át elfojtott szerelmem menti bűnömet!

- Nyomorult! - kiáltotta Andrée ádáz dühvel. - Hát te voltál az? Jaj, Istenem! Jaj, Istenem!

És Andrée a két tenyerébe fogta a fejét, mintha vissza akarná parancsolni őrjöngő gondolatait.

Gilbert néma megdöbbenéssel tántorodott hátra e szép, halvány medúzafő elől, amelyen rémület és elszörnyedés rajzolódott ki egyszerre.

- Ezt a szörnyűséget tartogattad nekem, ó, Istenem! - jajveszékelt a lány, mind vadabb kétségbeeséssel. - Kétszeresen is meggyalázva kell látnom a nevemet: meggyalázta a bűn, meggyalázta a bűnös! Felelj, te aljas! Felelj, te nyomorult! Te voltál az?

- Nem tudta! - suttogta Gilbert megsemmisülten.

- Segítség! Segítség! - sikoltozta Andrée, visszafutva a házba. - Philippe! Philippe! Ide, ide, Philippe!

Gilbert komoran és elkeseredve ment utána, s most körülnézett, helyet keresve, ahol méltón eleshet a rázúduló csapások alatt, vagy fegyvert, hogy védekezzék.

Ám Andrée hívására senki nem jött elő, Andrée nyilván egyedül volt a házban.

- Egyedül vagyok, jaj, egyedül! - sikoltozta a lány, a fogát csikorgatva dühében. - Ki innen, nyomorult! Ne kísértsd Isten haragját!

Gilbert szelíden fölemelte a fejét.

- Számomra az ön haragja a legfélelmetesebb - suttogta -; ne bántson, kisasszony, irgalom!

Rimánkodva tette össze a kezét.

- Gyilkos! Gyilkos! Gyilkos! - szidalmazta a fiatal nő.

- Hát nem akar meghallgatni? - kiáltott föl Gilbert. - Legalább hallgasson meg előbb, aztán ölessen meg, ha akar.

- Hogy meg is hallgassalak? Téged? Még ezt is elviseljem? Ugyan mit mondanál, halljam!

- Amit az előbb is mondtam: bűnt követtem el, bűnt, amely bocsánatos azok szemében, akik tudnak olvasni a szívemben, és itt hozom a bűn jóvátételét.

- Ez hát az értelme annak a szónak, amely már akkor borzalommal töltött el, amikor még fel sem fogtam, mit jelent! - kiáltotta Andrée. - Házasság! Azt hiszem, ezt a szót hallottam magától?

- Kisasszony! - hebegett Gilbert.

- Házasság! - folytatta a gőgös lány, mind szenvedélyesebben. - Ó, nem haragszom én magára, hanem megvetem, gyűlölöm; és ez a gyűlölet olyan alantas és olyan rettenetes érzés, hogy nem is érteni, hogy maga is hogy képes élve elviselni, ha az arcába vágom!

Gilbert elsápadt, szempilláin a harag két könnycseppje csillogott; ajka elkeskenyedett, elfehéredett, mint két gyöngyházlemez.

- Kisasszony - mondta remegve -, annyira jelentéktelen azért mégsem vagyok, hogy elvesztett tisztességéért ne kárpótolhatnám.

Andrée kihúzta magát.

- Ha elvesztett tisztességet emlegetünk, uram - mondta gőgösen -, beszéljünk csak az önéről, s ne az enyémről. Az én tisztességem érintetlen, s éppen azáltal veszíteném el, ha önhöz mennék feleségül!

- Nem hittem volna - felelte Gilbert jeges és metsző hangon -, hogy ha egy nő anyává lesz, másra is tekintsen gyermeke jövőjén kívül.

- Én pedig nem hiszem, hogy ön ebbe beleszólhat, uram - vágott vissza Andrée, villámló szemmel.

- Márpedig beleszólok, kisasszony - válaszolta Gilbert, kezdve lerázni magáról a lábat, mely oly kegyetlenül tiport rajta. - Beleszólok, mivel nem akarom, hogy éhen vesszen az a gyerek, ami gyakorta megesik a nemesi házakban, ahol a lányok különös módon értelmezik a tisztességet. Egyik ember annyit ér, mint a másik; ezt az igazságot olyan emberek hirdetik, akik többet érnek másoknál. Hogy maga nem szeret engem, azt megértem, végtére is nem lát a szívembe; hogy megvet, azt is megértem, nem ismeri a gondolataimat; de hogy elvitassa tőlem azt a jogot, hogy törődjem a gyerekemmel, azt nem fogom megérteni soha. Sajnos, nem azért ajánlottam fel a házasságot, hogy vágyat, szenvedélyt, becsvágyat elégítsek ki általa; kötelességet teljesítettem, arra kárhoztattam magam, hogy a rabszolgája legyek, feláldoztam volna magáért az életem. Édes Istenem! sosem vette volna föl a nevemet; ha akarta volna, úgy bánhatott volna velem, mint Gilbert-rel, a kertészlegénnyel, ez természetes; de a gyermekét nem kellene feláldoznia. Itt van háromszázezer frank, hozományul adta egy nagylelkű pártfogóm, aki másként ítélt meg, mint maga. Ha feleségül veszem, enyém a pénz; nekem azonban, kisasszony, mindössze egy kis levegőre van igényem, hogy szabadon lélegezzem, amíg élek, s egy gödörre a földben, ahová a testemet teszik, ha meghaltam. Amim ezenfelül van, azt a gyermekemnek adom; tessék, itt a háromszázezer frank.

Azzal letette az asztalra, Andrée keze ügyébe, a bankjegyköteget.

- Uram - mondta a lány -, ön súlyos tévedésben van; önnek nincs gyermeke.

- Nekem!

- Hát miféle gyerekről beszél? - kérdezte Andrée.

- Arról, akinek ön az anyja. Nem vallotta-e be két embernek is: Philippe bátyjának és Balsamo grófnak? Nem vallotta-e be, hogy állapotos, s hogy én, én vagyok az a szerencsétlen?

- Úgy, szóval hallotta? - fortyant fel Andrée. - Na de nem baj, nem baj; hallgassa csak meg a válaszomat, uram: maga galádul megerőszakolt; álmomban megejtett; megejtett latorsággal; anya vagyok, ez igaz; de a gyerekemnek csak anyja van, megértette? Maga erőszakot követett el rajtam, az igaz; de nem maga a gyerekem apja!

Felmarkolta a bankjegyköteget, és megvetően kidobta az ajtón, úgy, hogy az röptében súrolta a szerencsétlen Gilbert halálra vált arcát.

A fiatalembert úgy elöntötte a fekete epe, hogy Andrée őrangyala okkal aggódhatott megint védence miatt.

A dühöt azonban éppen hevessége nem engedte kitörni, s a fiatalember úgy ment el Andrée előtt, hogy rá sem pillantott.

Jószerivel még ki sem lépett az ajtón, amikor a lány utánairamodott, és ajtót, zsalut, ablakot, spalettát, mindent bezárt, mintha dühödt buzgalmával egy világot akart volna emelni a múlt és a jelen közé!

Hogy miként ért haza Gilbert, hogy miként vészelte át - bele nem pusztulva a fájdalomba és a dühbe - az éjszaka emésztő szorongásait, s hogy reggelre kelve miként nem őszült bele mindebbe mégis: minderről meg sem próbálunk számot adni az olvasónak.

Reggel Gilbert-t heves vágy fogta el, hogy tollat ragadva megírja Andrée-nak azokat a szilárd és megtámadhatatlan érveket, amelyek az éjjel fogantak meg az agyában; de oly sokszor tapasztalta már a lány hajthatatlanságát, hogy nem volt miben reménykednie. Azt, hogy írjon, egyébként is megalkuvásnak érezte, s büszkesége berzenkedett ellene. Elgondolta, hogy a levelét összegyűrik, eldobják, talán el sem olvassák; az a levél - így tűnődött - csak arra lesz jó, hogy nyomába uszítsa ellenségeinek acsargó, elvakult falkáját: ezért elvetette az írás gondolatát.

Azután arra gondolt, hátha nagyobb szerencsével próbálkozhatna az apánál, aki fösvény és becsvágyó; vagy a fivérnél, aki derék ember, s csak addig veszedelmes, míg el nem lobban első haragja.

"De miért is nyerjem meg de Taverney úr vagy Philippe úr támogatását - töprengett magában -, hiszen Andrée úgyis állandóan csak azt vágná a fejemhez, hogy: »Nem ismerem magát!« Rendben van - tűnődött tovább -, semmi nem fűz többé ehhez a nőhöz; ő szakította el a szálat, mely összekötött vele."

Töprengései közepette kínban fetrengett fekhelyén, s dühös fájdalommal idézte fel Andrée hangjának, Andrée arcának minden apró rezdülését; elmondhatatlan gyötrelmeket állt ki, mivel észbontóan szerelmes volt.

Amikor a nap már magasan járt az égen, és besütött a padlásszobába, Gilbert kába fejjel kelt fel, s már csak abban reménykedett, hátha meglátja még ellenségét a kertben vagy éppenséggel a házban. Felvillanó örömsugár a súlyos bajban.

De hirtelen elöntötte lelkét a méreg, a lelkifurdalás, a düh keserű árja; eszébe jutott, milyen undorral, milyen megvetéssel bánt vele mindig a lány; a padlásszoba közepén megtorpant, mivel az akaraterő kemény megálljt parancsolt a testnek.

- Ne menj az ablakhoz bámészkodni - mondta -; ne szívd be többé ezt a mákonyt, amitől oly kéjes a halál. Szívtelen teremtés az, hiába hajtottál fejet neki, sosem mosolygott rád, sosem szólt hozzád vigasztaló vagy barátságos szóval; csak abban telt öröme, hogy marcangolja akkor még ártatlan és szűzi szerelemtől túlcsorduló szíved. Becstelen és pogány teremtés az, elvitatja a gyereket apjától, természetes támaszától, feledésre, nyomorra, talán halálra ítélve szegény kis jószágot, mondván, hogy e gyermek meggyalázza méhét, melyben megfogant. Hát nem, Gilbert, nem! Ha mégoly bűnös voltál is, ha mégoly szerelmes és gyáva vagy is, akkor sem engedem, hogy az ablakhoz menj és lenézz arra a házra; megtiltom, hogy elérzékenyülj annak a nőnek a sorsán, megtiltom, hogy emésszed lelked erejét, azon töprengvén, ami megesett... Élj úgy, ahogy az állat: robotolj és elégítsd ki testi szükségleteidet; használd ki az időt, míg a sérelem után sor kerül a bosszúra, és soha ne feledd, hogy csak úgy tarthatod meg önbecsülésedet, ha fölébe kerekedel ezeknek a kevély nemeseknek, s ha nemesebb leszel, mint ők maguk.

Sápadt volt, didergett, a szíve az ablakhoz húzta, ő azonban az értelem szavára hallgatott. Lassan, nehézkesen, mintha lába gyökeret eresztett volna a padlóba, lépésenkint került közelebb a kijárathoz. Végre kívül volt, s indult Balsamóhoz.

De hirtelen meggondolta magát.

- Én bolond, én esztelen hülye! - kiáltotta. - Bosszút emlegettem az imént, ha igaz, de hogyan álljak bosszút? Megöljem azt a nőt? Boldogan halna meg, hogy újabb gyalázatot akasztott a nyakamba! Nyilvánosan megalázzam? Az aljasság lenne! Van ennek a lelkében csak egyetlen érző pont is, ahol oly fájdalmasan hat a tűszúrásom, mintha tőrt vágnék bele? Megalázni... az kell neki... igen, ő még nálam is gőgösebb. Megalázzam... én... de hogyan? Nincs semmim, tehetetlen vagyok, ő meg hamarosan eltűnik. Igaz, ha jelen volnék, ha folyton fel-felbukkannék előtte, ha megvető vagy kihívó pillantásokat vetnék rá, az kegyetlen büntetés volna neki. Biztos vagyok benne, hogy ez a lelketlen anya ugyanolyan szívtelen nővér is, és rám küldené a bátyját, hogy végezzen velem; de mi akadálya, hogy megtanuljak én is embert ölni, mint ahogy gondolkodni vagy írni megtanultam? Mi akadálya, hogy legyőzzem Philippe-et, hogy lefegyverezzem, s az arcába nevessek bosszúállónak és sértettnek egyaránt? De mégsem; ez a módszer színpadra való; aki bízik a saját ügyességében és tapasztalatában, az ne számítson Isten vagy a véletlen beavatkozására... Én egymagam, a puszta kezemmel, képzelgéstől mentes értelmemmel, izmaim természet adta erejével, a gondolkodásom erejével, én magam fogom meghiúsítani ezeknek a nyomorultaknak a terveit... Mit akar Andrée? Mije van? mivel védekezhet, mivel támadhat ellenem? Gondolkozzunk csak!

A fal kiugró párkányára dőlve, elmélázó szemmel, töprengésbe merült.

"Andrée-nak pontosan az tetszik - gondolta -, amit én utálok. Eszerint elpusztítsak mindent, amit csak utálok? Elpusztítani! ó, nem! Csak kísértésbe ne vigyen a bosszúm! Csak ne akarjak tűzzel-vassal pusztítani! Mihez fogjak hát? Megvan! Meg kell keresnem Andrée fölényének okát; meg kell találnom azt a láncot, amellyel magához fűzi szívemet és karomat... Ó, ha nem látnám többé! Ó, ha nem nézne többet rám! Ó, ha szótlanul elmennék mellette, amikor kézen fogva sétáltatja gyerekét, azzal a kihívó mosolyával... a gyerekét, aki azt se tudja majd, ki vagyok... Ördög és pokol!"

Gilbert, befejezve mondatát, nagyot csapott öklével a falra, s még iszonyúbb szitkokat küldött az égbe.

"A gyerekét! Ez a nyitja! Soha ne legyen gyereke, akivel elátkoztatja a Gilbert nevet! Sőt, hadd tudja inkább, hogy az Andrée név gyűlöletében nő fel az a gyerek! Egy szó mint száz, látnia sem szabad ezt a gyereket, akit amúgy sem szeretne, akit talán kínozna is, amilyen gonosz a szíve, ezt a gyereket, akivel örökké ostoroznának engem; ne lássa soha, s ha elveszítette, üvöltsön kínjában, mint a nőstény oroszlán, amelyiktől elvették a kölykeit!"

Gilbert fölegyenesedett; megszépítette a harag és a kegyetlen öröm.

- Jól van - mondta, öklét rázva Andrée lakása felé -, te szégyenre, magányra, lelkifurdalásra, szerelemre ítéltél... Én pedig magzattalan fájdalomra, magányra, szégyenre, rettegésre, bosszúszomjas gyűlöletre ítéllek. Keresni fogsz, de addigra megszököm; szólongatni fogod a gyereked, még ha széttépnéd is, rátalálván; de ezt a dühödt vágyat legalább én oltottam a lelkedbe; ezt a tompa élű tőrt én forgattam meg a szívedben... Igen, igen, a gyerek! Megszerzem a gyereket, Andrée! Megszerzem, nem a gyerekedet, ahogy te mondod, hanem az enyémet. Gilbert-nek gyereke lesz! Fia lesz, anyja révén nemes... Fiam... fiam!

Fokról fokra, mindjobban megittasult az eszeveszett örömtől.

- Ej, de most nem kicsinyes bosszúságokról, s nem is idilli kesergésekről van szó; itt összeesküvést kell szőni, annak rendje és módja szerint. Most nem a szememet kell elparancsolnom a kerti háztól, hanem minden erőmmel, egész lelkemmel azon kell őrködnöm, hogy vállalkozásomat siker koronázza.

- Őrködni fogok, Andrée! - mondta ünnepélyesen, odalépve az ablakhoz. - Őrködni fogok éjjel és nappal; egy mozdulatot sem tehetsz, hogy ki ne kémleljem; egy jajkiáltást sem hallathatsz, hogy még szörnyűbb jajt ne ígérjek helyette; el nem mosolyodhatsz, hogy ne az én pokoli gúnykacajom válaszoljon rá. A zsákmányom vagy, Andrée! Egy részed a zsákmányom! Őrködöm, őrködöm!

Ekkor kiállt a padlásablakba, s látta, hogy kinyílnak a kerti ház zsalugáterei; Andrée árnyéka vetődött a függönyökre és a szoba mennyezetére, bizonyára valamelyik tükörből.

Azután megjelent Philippe is, aki már korábban felkelt, de a saját szobájában dolgozott, Andrée-é mögött.

Gilbert megfigyelte, milyen élénken beszélget a testvérpár. Bizonyosan róla, az esti jelenetről van szó. Philippe látható megdöbbenéssel rótta a szobát. Gilbert megjelenése bizonyára megzavarta költözködési terveit; talán másutt kell keresni a békességet, a feledést, a homályt.

E gondolatra Gilbert szeme lángsugárrá változott, mely felgyújtotta volna a kerti házat, és behatolt volna a föld középpontjába is!

De csaknem ugyanabban a pillanatban belépett egy szolgáló a kerti kapun; valami ajánlólevéllel jött, mert Andrée szívélyesen fogadta, mire a lány nyomban ki is rakta összeszíjazott kis motyóját a valamikor Nicole által lakott kamrában; ezután bútorokat, konyhai felszerelést és élelmiszert vásároltak, ami végképp meggyőzte a szemfüles Gilbert-t, hogy a fivér és nővér békés megtelepedésre szánta el magát.

Philippe tüzetesen végignézte s nézette a kerti kapu zárjait. Gilbert ebből főként arra következtetett, hogy azt gyanítják, talán Nicole-tól kapott álkulccsal hatolt be a kertbe; ugyanis a lakatos, Philippe jelenlétében kicserélte a zár őrlemezeit.

Gilbert most érzett először örömöt, amióta beköszöntöttek ezek az események.

Gúnyosan elmosolyodott.

- Szegény emberek - dünnyögte -, ezek aztán igazán nem veszélyesek; a zárat nézegetik, s álmukban sem jut eszükbe, hogy képes voltam átmászni a falon! Nagyon kevésre tartanak ezek téged, Gilbert! Sebaj! Úgy ám, büszke Andrée - tette hozzá -, hiába van zár az ajtódon, akkor megyek be hozzád, amikor akarok... Most nekem is megvan az örömöm; megvetlek... s ha csak kedvem nem szottyan rá...

Perdült egyet, az udvari ficsúrokat majmolva.

- De nem - tette hozzá keserűen -, nem méltó ez hozzám; elegem volt magából! Aludjék nyugodtan; jobbat is tudok, mint hogy magával ölelkezzem, ha gyötörni akarom kedvemre; aludjék!

Ellépett a padlásablaktól, s végignézve öltözetén, lement a lépcsőn, hogy felkeresse Balsamót.

Gilbert könnyűszerrel bejutott Balsamóhoz, mivel Fritz vonakodás nélkül bebocsátotta.

A gróf egy pamlagon heverészett, a henye gazdagok módján, hogy kipihenje a hosszúra nyúlt éjszakai alvás fáradalmát; Gilbert legalábbis így gondolta, látva, hogy ott fekszik ilyen késői órán.

Az inasnak feltehetőleg parancsa volt, hogy Gilbert-t azonnal bocsássa be, mihelyt jelentkezik, mert nem tudakolta a nevét, sőt még arra sem hagyott neki időt, hogy kinyissa a száját.

Amikor Gilbert belépett a szobába, Balsamo könnyedén felkönyökölt, s becsukta a könyvet, amelyet olvasás nélkül tartott a kezében.

- Aha! - mondta. - Itt az ifjú ember, aki házasodni készül.

Gilbert nem válaszolt.

- Jól van - folytatta a gróf, nem hagyva fel a csipkelődő hanggal -, boldog vagy, s tán még valami hálafélét is érzel. Fölöttébb dicséretes. Most hálálkodni jöttél; ez viszont kárba veszett fáradság. Tartsd meg a hálát jobb időkre, Gilbert, még szükséged lehet rá. A köszönet olyan, mint a visszajáró aprópénz: sok ember hálás érte, ha kedves mosoly kíséri. Hagyd csak, barátocskám, hagyd csak.

Szavaiban és hangsúlyában volt valami rejtett ború és édelgés, ami Gilbert-t úgy szíven ütötte, mintha szemrehányás és leleplezés volna.

- Nem, uram - felelte -, nem házasodom, ön téved.

- Ejha! - csodálkozott a gróf. - Hát akkor mit csinálsz? Mi történt veled?

- Az történt, hogy kiadták az utamat - felelte Gilbert.

A gróf egészen odafordult.

- Elügyetlenkedted, barátom.

- Dehogyis, uram; legalábbis nem hiszem.

- Ki dobott ki?

- A kisasszony.

- Ez várható volt; miért nem az apjával beszéltél?

- Nem úgy hozta a sors.

- Ejnye! Fatalista vagy?

- Nincs módom rá, hogy hivő legyek.

Balsamo összevonta a szemöldökét, s enyhe kíváncsisággal nézett Gilbert-re.

- Ne beszélj így olyasmiről, amihez nem értesz - intette -; felnőttől ez ostobaság; gyerektől önhittség. Azt nem bánom, ha gőgös vagy, de hülye ne légy; mondd, hogy nincs módodban butának lenni, azzal egyetértek. De térjünk a tárgyra: mit csináltál?

- Elmondom. Mint a költők, álmodozni akartam, cselekvés helyett; sétálgatni akartam az ösvényeken, ahol egykor oly boldogan ábrándoztam a szerelemről, s egyszerre, előkészületlenül, szembe találtam magam a valósággal: és a valóság nyomban letiport.

- Ez így van rendjén, Gilbert; férfiember a te helyzetedben olyan, mint a katonai járőr. A járőrnek csak úgy szabad elindulnia, hogy jobbjában karabély van, baljában meg tompított fényű lámpa.

- Egy szó mint száz, uram, kudarcot vallottam; Andrée kisasszony legazemberezett, legyilkosozott és kijelentette, hogy meg fog öletni.

- Jó; és a gyereke?

- Közölte, hogy a gyerek az övé, és nem az enyém.

- Azután?

- Azután visszavonultam.

- Ejnye!

Gilbert felnézett.

- Ön mit tett volna? - kérdezte.

- Nem is tudom; de azt mondd meg, most mi a szándékod.

- Megbüntetem azért a sok megaláztatásért, amit elszenvedtem tőle.

- Üres szó.

- Nem, uram, szilárd elhatározás.

- De... csak nem csalta ki a titkodat... a pénzedet?

- A titkom az enyém, és azt ki nem csalja tőlem senki; a pénz az öné, vissza is hoztam.

Gilbert kigombolta a zekéjét, elővette a harminc bankjegyet, s gondosan leszámlálta Balsamo asztalára.

A gróf felvette, összehajtogatta, élesen figyelve Gilbert-t, akinek az arca a legcsekélyebb felindulást sem árulta el.

"Becsületes, nem kapzsi... Eszes, határozott: igazi férfi" - gondolta Balsamo.

- Most pedig, gróf úr - folytatta Gilbert -, hadd számoljak el a két arannyal is, amit adott.

- Ne túlozzunk - felelte Balsamo -; százezer tallért visszaadni derék dolog, negyvennyolc frankot megadni csacskaság.

- Nem megadni akartam én; csak arról akartam beszámolni, hogy mire költöttem az aranyait, hadd tudja meg mindjárt azt is, hogy még többre is szükségem van.

- Az már más beszéd. Tehát kérni akarsz?

- Kérek...

- Miért?

- Hogy véghezvigyem azt, amit üres szónak mondott az imént.

- Jól van. Bosszút akarsz állni?

- Nemes bosszút, úgy vélem.

- Nem kétlem; de kegyetlent is, ugye?

- Azt.

- Mennyi kell?

- Húszezer frank.

- És egy ujjal sem nyúlsz ahhoz a fiatal nőhöz? - kérdezte Balsamo, azt hívén, hogy ezzel a kérdéssel zavarba hozza Gilbert-t.

- Nem.

- És a bátyjához?

- Ahhoz sem; az apjához sem.

- Rossz hírét kelted?

- A nevét sem veszem az ajkamra.

- Jól van, megértelek. De akár ledöfsz egy nőt, akár lépten-nyomon az arcába nevetsz, az egyre megy... Márpedig te tüntetően dacolni akarsz vele: mutatkozol előtte, a nyomába szegődsz, sértőn és gyűlölködve az arcába nevetsz.

- Eszem ágában sincs mindez, éspedig annyira nincsen, hogy arra kérem, tegye lehetővé, hogy ingyen áthajózzam a tengeren, ha kedvem támadna elhagyni Franciaországot.

Balsamo felhorkant.

- Gilbert barátom - mondta fanyar, egyszersmind bársonyos hangján, amelyből nem érzett sem fájdalom, sem jókedv -, Gilbert barátom, az az érzésem, hogy maga nem teljesen következetes, amikor olyan önzetlennek mutatja magát. Húszezer frankot kér tőlem, s ebből a húszból nem hajlandó egyet hajójegyre költeni.

- Nem, uram, éspedig két okból sem.

- Halljuk az okokat.

- Először is, egy árva garas sem lesz a zsebemben aznap, amikor hajóra szállok; ugyanis, és ezt jól jegyezze meg, gróf úr, én nem magamnak kérek; én egy bűn jóvátételére kérek, s ahhoz a bűnhöz ön nyújtott segédkezet...

- Csökönyös vagy! - mondta Balsamo, ajkába harapva.

- Mert igazam van... Jóvátétel céljára kérem a pénzt, mondom, s nem azért, hogy megéljek belőle vagy felejtsek; abból a húszezer frankból egyetlen sou sem megy az én zsebembe; megvan annak a helye.

- A gyereked, már látom...

- Igen, uram, a gyerekem - mondta Gilbert némi büszkeséggel.

- No és te?

- Én erős vagyok, szabad vagyok, eszes vagyok; én megélek majd; és akarok is élni!

- Ó, élni fogsz te! Isten sosem ölt ilyen erős akaratot azokba a lelkekbe, akiknek idő előtt kell elköltözniük a földről. Isten meleg ruhával látja el azokat a növényeket, amelyeknek hosszú téllel kell dacolniuk; acéllal vértezi fel azokat a szíveket, amelyekre sok megpróbáltatás vár. De ha jól emlékszem, két indítékot említettél, amiért nem teszed félre az ezer frankot: az első volt a gondoskodás.

- A második a megfontolás. Amikor majd elhagyom az országot, kénytelen leszek elrejtőzni... De nem úgy, hogy kimegyek a kikötőbe, s kerítek egy kapitányt, akit lepénzelek - gondolom ugyanis, így szokták csinálni -, tehát, mondom, nem úgy, hogy megyek és lefüleltetem magam.

- Azt hiszed tehát, hogy én hozzásegíthetlek az eltűnéshez?

- Tudom, hogy megteheti.

- Kitől tudod?

- Ó, annyi természetfölötti erőt tart a hatalmában, hogy bizonyára rendelkezik néhány természetes erőforrással is. Egy varázsló sosem olyan biztos a dolgában, hogy ne tartson mindig nyitva egy hátsó kaput is.

- Gilbert - szólalt meg váratlanul Balsamo, a fiú elé nyújtva a kezét -, te kalandos és vakmerő lélek vagy; jóságból és gonoszságból vagy gyúrva, akár egy nő; sztoikus vagy és feddhetetlen, de nem kérkedsz vele; én nagy embert csinálok belőled; maradj itt, azt ajánlom, ez a ház biztos menedék; pár hónap múlva elutazom Európából, s akkor magammal viszlek.

Gilbert hallgatta.

- Pár hónap múlva talán nem mondanék nemet - felelte -; ma azonban csak ezt mondhatom: "Köszönöm, gróf úr, ajánlata kápráztató egy magamfajta földönfutónak; ám én mégsem élek vele."

- A pillanatnyi bosszú talán mégsem ér fel egy fél évszázados jövővel?

- Uram, egy pillanatnyi ötlet vagy egy hirtelen támadt szeszély az én számomra felér az egész világegyetemmel, abban a percben, amikor az az ötlet vagy az a szeszély megfogant bennem. Egyébként, eltekintve a bosszútól, kötelességem is van.

- Fogd, itt a húszezer frankod - felelte Balsamo tétovázás nélkül.

Gilbert elvette a két bankjegyet, jótevőjére emelte a szemét, s így szólt:

- Ön olyan nagylelkű, mint egy király!

- Annál, remélem, jobb vagyok - mondta Balsamo -, én ugyanis nem várom el, hogy megőrizzék az emlékemet.

- Jó; én azonban hálás természet vagyok, mint ön is megállapította az imént, s mihelyt bevégeztem a munkámat, megadom a húszezer frankját.

- Hogyan?

- Elszegődöm önhöz annyi esztendőre, amennyi kell ahhoz, hogy egy inas megszolgáljon húszezer frankot az urának.

- Már megint következetlen vagy, Gilbert. Az előbb még azt mondtad, hogy: "Adjon húszezer frankot, mert ennyivel adósom."

- Igaz; de megnyerte a szívemet.

- Örvendek - mondta Balsamo hangsúlytalanul. - Eszerint hozzám szegődsz, amikor akarom.

- Igen.

- Mihez értesz?

- Semmihez; de mindent meg tudok tanulni.

- Az igaz.

- Csak azt akarom, hogy annyi pénz legyen a zsebemben, amennyivel szükség esetén két órán belül elhagyhatom Franciaországot.

- Úgy, szóval máris kilépsz a szolgálatból?

- De bármikor visszajöhetek.

- Én pedig bármikor megtalállak. Na jó, maradjunk ennyiben, mert fáraszt ez a sok beszéd. Told ide az asztalt.

- Tessék.

Balsamo a kezébe vette az irományokat, és az egyik papírról, amelyen három kézjegy vagy inkább három különös írásjel díszelgett, az alábbi sorokat olvasta, csak úgy magának:

- "December 15. Le Havre-Boston. P. J. Adonis."

- Mi a véleményed Amerikáról, Gilbert?

- Hogy az nem Franciaország, s hogy adott pillanatban nagyon szívesen szállok tengerre bármely ország felé, amely nem Franciaország.

- Jól van! December tizenötödike táján lesz az az adott pillanat?

Gilbert számlálgatta az ujjain, s eltűnődött.

- Pontosan akkor - mondta.

Balsamo tollat vett elő, s néhány szót vetett egy fehér papírra:

Vegyen fel egy utast az Adonisra!

- Ez veszedelmes írás - mondta Gilbert -, én búvóhelyet keresek, de ezzel könnyen a Bastille-ban kötök ki.

- Aki sokat okoskodik, a végén belebolondul - mondta Balsamo. - Az Adonis, kedves Gilbert úr, kereskedelmi hajó, és én vagyok a tulajdonosa.

- Bocsásson meg, gróf úr - mondta Gilbert, meghajtva magát -; csakugyan szánalmas alak vagyok, s megkótyagosodom olykor, de kétszer egymás után soha; bocsásson meg tehát, és higgye el, nagyon hálás vagyok.

- Menjen, barátom.

- Isten önnel, gróf úr.

- Viszontlátásra - mondta Balsamo, hátat fordítva neki.

Néhány hónappal a fentebb elmondott események után, egy novemberi reggelen, az évszakhoz képest még korán, Philippe de Taverney a derengő világosságban kilépett a házból, ahol együtt lakott a húgával. A párizsi kisemberek már munkához láttak a még pislákoló utcai lámpák fényében: gőzölgött a friss sütemény, amelyet a szegény falusi árusok oly mohón tömnek magukba a csípős hajnali szélben; imbolyogtak a zöldséges puttonyok; vonultak a csarnok felé a hallal és osztrigával rakott kordék; de a sürgő-forgó tömeg szorgoskodásában volt valami mérséklet is, mintha a munkásemberek kímélni akarták volna a gazdagok álmát.

Philippe igyekezett átvergődni a népes és zsibongó városrészen, ahol lakott, s az elhagyatott Champs-Élysées felé vette útját.

A fák csúcsán még libegett pár rozsdás levél, de nagy részük már vastag szőnyeggel borította a Királyné sétány döngölt útjait, s a tekepálya, mely néptelen volt ezen az órán, egészen eltűnt a zizegő levelek puha takarója alatt.

A fiatal férfi, a gazdag párizsi polgárok divatja szerint, széles szárnyú kabátot, szűk nadrágot és selyemharisnyát viselt; oldalán kard fityegett; nagyon gondosan elkészített frizurája arról tanúskodott, hogy a fodrász - e korszak minden szépségének legfőbb tudora - bizonyára már napkelte előtt kezelésbe vette.

Philippe, észrevéve, hogy a reggeli szél szétzilálja haját, és lefújja róla a rizsport, bosszúsan nézegetett körül a Champs-Élysées-n, vajon nem állt-e még munkába az ott járó bérkocsik valamelyike.

Nem kellett sokáig várakoznia: arra döcögött egy ütött-kopott, rozoga batár, amelyet egy kehes, fakó kanca húzott: a mogorva kocsis hiúzszemmel fürkészte messziről, hogy nem akad-e utas a fák alatt; Aeneas kereshette így valamelyik hajóját a Tyrrheni-tenger hullámain.

Megpillantva Philippe-et, Akhilleusz kései szekerésze erélyesen megcsiklandozta ostorával a kancáját, úgyhogy a batár hamarosan utol is érte reménybeli utasát.

- Úgy igyekezzék - mondta Philippe -, hogy pontosan kilenc órakor Versailles-ban legyek, s kap egy fél aranyat.

Philippe csakugyan hivatalos volt a trónörökösnéhez, aki ekkoriban kezdte rendszeresíteni reggeli fogadásait. A korán kelő s az etikett szokásainak fittyet hányó hercegnő reggelenkint szokta megtekinteni a trianoni kastélyban folyó munkálatokat; egyúttal sebtiben elintézte a kérelmezőket is, akiket ekkorra rendelt magához; szellemesen és kedvesen elcsevegett velük, olykor méltóságteljesen, sőt leereszkedőn is, ha azt tapasztalta, hogy szíves modorát félremagyarázzák.

Philippe először úgy határozott, hogy gyalogszerrel vág neki az útnak, mert nagyon a fogához kellett vernie a garast; azonban a hiúsága vagy talán csak az a tisztelet, amelyet a katonaféle a viseletével is kifejezésre juttat feljebbvalója iránt, arra késztette a fiatalembert, hogy egynapi megtakarított pénzecskéjét rászánva, illő öltözetben jelenjék meg Versailles-ban.

Visszafelé már mindenképpen gyalog akart jönni. A patrícius Philippe és a plebejus Gilbert, két ellenkező oldalról indulva, mint látjuk, összetalálkozott a létra közbülső fokán.

Philippe elszoruló szívvel látta viszont ezt a most is bűvös Versailles-t, mely annyi aranyos és rózsaszínű álom ígéretével csábította egykor. Összetört szívvel látta viszont Trianont, mely balsorsára és szégyenére emlékeztette; pontosan kilenc órakor haladt el, kihallgatási meghívójával, a kastély bejáratánál lévő kis gyepterasz mellett.

Mintegy százlépésnyire megpillantotta a hercegnőt, aki - noha nem volt hideg - nyestprémbe burkolózva társalgott az építészével; az ifjú trónörökösné, mint kis kalapkájukkal Watteau dámái, kivált az élő fák zöld hátteréből. Ezüstösen csengő hangocskája olykor elhatolt Philippe-hez, olyan érzéseket ébresztve benne, amelyek rendszerint elcsitítják a sebzett szívben a bánatot.

Többen, akik Philippe-hez hasonlóan részesültek az audiencia kiváltságában, egymás után tűntek fel a kastély kapujában, miután egy ajtónálló sorra kiszólongatta őket az előcsarnokból. Egyenként járultak oda a hercegnőhöz, valahányszor az Mique-kel visszafelé sétált, s kaptak tőle egy-egy jó szót, sőt, némelyikük abban a különös kegyben is részesült, hogy Marie-Antoinette négyszemközt beszélt vele.

Azután várta a hercegnő a soron következő jelentkezőt.

Philippe utolsónak maradt. Látta, hogy a trónörökösné szeme úgy rebben rá, mintha kutatna az emlékei között; ekkor az ifjú elpirult, s helyt maradva, igyekezett a legszerényebb és legtürelmesebb magatartást tanúsítani.

Végül az ajtónálló megkérdezte tőle, hogy nem akar-e ő is odajárulni, tekintve, hogy a trónörökösné hamarosan visszavonul, utána pedig már senkit sem fogad.

Philippe elébe járult tehát. A trónörökösné nem vette le róla a szemét, míg megtette azt a százlépésnyi utat, ő pedig kivárta a legkedvezőbb pillanatot, hogy mély hódolattal köszöntse.

A trónörökösné az ajtónállóhoz fordult:

- Ki ez, aki most köszön? - kérdezte.

- Philippe de Taverney úr, asszonyom - válaszolta az.

- Ó, persze... - mondta a hercegnő.

És érdeklődő tekintetét hosszan nyugtatta a fiatal férfin.

Philippe meghajolva várakozott.

- Jó napot, de Taverney úr - köszöntötte Marie-Antoinette. - Hogy van Andrée kisasszony?

- Elég rosszul, asszonyom - felelte a fiatalember -; de a húgom nagyon boldog lesz, ha meghallja, hogy királyi fenséged érdeklődést tanúsított iránta.

A trónörökösné nem válaszolt; látta a sok szenvedés nyomát Philippe megnyúlt és sápadt vonásain; ebben a szerény öltözetű városi polgárban alig ismerte fel azt a nyalka tisztet, aki elsőnek kalauzolta annak idején, amikor Franciaország földjére lépett.

- Eszerint megállapodtunk a táncterem kiképzésében, Mique úr - fordult oda az építészhez -; eldöntöttük, hogy a szomszédban erdőt telepítünk. Ne vegye zokon, hogy ilyen sokáig tartóztattam ebben a hidegben.

Ez elbocsátást jelentett. Mique meghajtotta magát, és távozott.

A trónörökösné odabólintott mindazoknak, akik némi távolságban álldogáltak, mire azok is eltávoztak. Philippe azt hitte, hogy a bólintás neki is szól, s már-már összeszorult a szíve, amikor a trónörökösné odalépett hozzá.

- Azt mondja, uram - folytatta -, hogy beteg a húga?

- Ha nem is beteg, asszonyom - válaszolta gyorsan Philippe -, legalábbis gyengélkedik.

- Gyengélkedik! - kiáltott fel meglepetten a trónörökösné. - Hiszen majd kicsattant az egészségtől!

Philippe meghajolt. Az ifjú hercegnő vesébe látó pillantást vetett rá megint; a családjában ezt sastekintetnek mondták volna. Kisvártatva így folytatta:

- Hadd járjak egy kicsit, hideg ez a szél.

Tett egypár lépést; Philippe nem mozdult a helyéről.

- Nos, nem kísér el? - kérdezte Marie-Antoinette hátrafordulva.

Philippe két ugrással mellette termett.

- Miért nem értesített hamarább Andrée kisasszony állapotáról, hiszen tudja, hogy érdeklődöm iránta?

- Sajnos - felelte Philippe -, fenséged csak most mondja, fenséged érdeklődött a húgom iránt... most azonban...

- Most is érdeklődöm iránta, természetesen, uram... Csak az az érzésem, hogy de Taverney kisasszony elhamarkodottan lépett ki a szolgálatból.

- A kényszerűség, asszonyom - mondta Philippe nagyon csöndesen.

- Ej, de csúnya szó ez: a kényszerűség! Magyarázza meg az értelmét, uram!

Philippe nem válaszolt.

- Louis doktor azt mondta nekem - folytatta a trónörökösné -, hogy a versailles-i levegő nem tesz jót de Taverney kisasszony egészségének; s hogy az atyai házban majd rendbe jön az egészsége... Nekem csak ennyit mondtak; a húga pedig csak egyszer látogatott meg elutazása előtt. Sápadt volt, szomorú volt; de azt is meg kell mondanom, hogy nagy ragaszkodást mutatott irántam utolsó találkozásunkkor, mert csak úgy patakzott a könnye!

- Az őszinteség könnye volt az, asszonyom - mondta Philippe, akinek hevesen dobogott a szíve -, s nem apadt el azóta sem.

- Én arra gondoltam - folytatta a hercegnő -, hogy édesapjuk kényszerítette a lányát, hogy jöjjön az udvarba, s hogy szegény lányka talán sajnálta az otthonát, s valami gyengéd érzelem...

- Asszonyom - jegyezte meg sietve Philippe -, a húgom egyedül fenségedet sajnálta.

- És most gyengélkedik... Különös betegség ez, a vidéki levegő gyógyítja, s a vidéki levegő súlyosbítja.

- Nem akarom tovább áltatni fenségedet - mondta Philippe -; húgom betegsége mély bánatból fakad, amitől csaknem búskomorságba esett. De Taverney kisasszony csak két személyt szeretett ezen a világon: fenségedet s engem, és csak most kezdi szeretni Istent mindenekfelett, s ezt az audienciát is azért eszközöltem ki fenségedtől, hogy támogatását kérjem húgom kívánságának megvalósításához.

A trónörökösné felkapta a fejét.

- Apáca akar lenni? - kérdezte.

- Igen, asszonyom.

- És ön, aki annyira szereti, eltűri ezt?

- Azt hiszem, józanul ítélem meg helyzetét, asszonyom, s a tanács is tőlem származik. Szeretem annyira a húgomat, hogy e tanácsom ne keltsen gyanút, és senki se higgye, hogy kapzsiság sugallta. Nincs hasznom belőle, ha Andrée zárdába vonul: egyikünknek sincs semmije.

A trónörökösné megállt, s lopva Philippe-re pillantott megint.

- Ezt kérdeztem az imént is, amikor nem akart megérteni, uram; ön nem gazdag ember?

- Fenség...

- Csak semmi álszemérem, uram; szegény lány boldogságáról van szó... Válaszoljon őszintén, ahogy becsületes emberhez illik... mert hogy ön az, abban biztos vagyok.

Philippe ragyogó és hűséges szeme a hercegnőébe kapcsolódott és állta a nézését.

- Válaszolni fogok, asszonyom - mondta.

- Nos, a szükség viszi rá a húgát, hogy elhagyja a világi életet? Mondja meg! Édes Istenem, hogy milyen szánnivalók is az uralkodók! Isten adott szívet nekik, hogy a bajba jutottakat megsajnálják, de megtagadta tőlük azt a tökéletes tisztánlátást, amellyel felfedezhetik a bajt, ha az tapintattal álcázza magát. Mondja meg őszintén: erről van szó?

- Nem, asszonyom - válaszolta eltökélten Philippe -, nem, nem erről van szó; a húgom azonban mégis be akar lépni a Szent Dénes kolostorba, de csak egyharmada van meg a szükséges hozománynak.

- A hozomány hatvanezer frank! - kiáltotta a hercegnő -; eszerint mindössze húszezerjük van?

- Szűkösen, asszonyom; viszont tudjuk, hogy fenségednek meg sem kell oldania erszénye zsinórját, csak egy szavába kerül, hogy fölvétessen valakit a rendbe.

- Valóban megtehetem.

- Ezt az egyetlen kérelmet bátorkodom fenséged elé terjeszteni, ha ugyan nem ígérte meg valaki másnak, hogy közbenjár érte Louise hercegnőnél.

- Ez aztán a meglepetés, ezredes - jegyezte meg Marie-Antoinette -; ily fennkölt szegénység! És a közvetlen környezetemben! Ej, ezredes, nagy kár, hogy ezt elhallgatták!

- Nem vagyok én ezredes, asszonyom - jegyezte meg csöndesen Philippe -, én csak fenséged alázatos híve vagyok.

- Nem ezredes, azt mondja? És mióta nem az?

- Nem is voltam soha, asszonyom.

- A király a fülem hallatára ígért önnek ezredet...

- De sosem kaptam meg az adománylevelét.

- De hiszen tiszti rangja volt...

- Letettem, asszonyom, miután kiestem a király kegyéből.

- Miért?

- Azt nem tudom.

- Ó! - sóhajtott fel bánatosan a trónörökösné. - Ó, ez az udvar!

Philippe csak szomorú mosollyal felelt rá.

- Ön földre szállott angyal, asszonyom - jelentette ki -, és én csak azt bánom, hogy nem szolgálhatom a királyi házat, hogy önért ontsam a véremet!

A trónörökösné szeméből olyan szenvedélyes láng csapott ki, hogy Philippe a tenyerébe rejtette arcát. A hercegnő meg sem próbálta bátorítani vagy kiragadni a lelkét uraló gondolatokból.

Néma maradt, súlyosan lélegzett, ideges és nyugtalan keze a száráról letört bengáli rózsa szirmait tépdeste.

Philippe felocsúdott.

- Bocsásson meg, asszonyom - mondta.

Marie-Antoinette nem felelt rá semmit.

- Húga akár holnap beléphet a Szent Dénes kolostorba, ha akar - mondta lázasan hadarva -, ön pedig egy hónapon belül ezredparancsnok lesz; ez az akaratom!

- Asszonyom - kérlelte Philippe -, hajlandó lenne még utoljára meghallgatni? A húgom elfogadja királyi fenséged jótéteményét; én azonban kénytelen vagyok nemet mondani.

- Visszautasítja?

- Igen, asszonyom; megsértettek az udvarnál... Ellenségeim, akik ezt a csapást mérték rám, biztosan szerét ejtenék, hogy még kegyetlenebbül elbánjanak velem, ha azt látnák, hogy följebb emelkedem.

- Hogyhogy? Támogatásom ellenére?

- Éppen az ön kegyes támogatása miatt, asszonyom - jelentette ki határozottan Philippe.

- Igaz! - mormolta a hercegnő elhalványodva.

- Aztán meg, asszonyom; de nem... elfelejtettem, majdnem elfelejtettem, míg önnel beszéltem, hogy számomra nincs boldogság többé a földön... majdnem elfelejtettem, hogy ha megbúvok a sötétben, többé nem jöhetek elő: akinek helyén van a szíve, az csak imádkozzék és emlékezzék a sötétben!

Philippe olyan hangsúllyal ejtette ki e szavakat, hogy a hercegnő beleremegett.

- Eljő még a nap - mondta Marie-Antoinette -, amikor hangosan kimondhatom, amit most csak gondolnom szabad. Uram, a húga beléphet a Szent Dénes kolostorba, amikor kedve tartja.

- Köszönöm, asszonyom, köszönöm.

- Ön pedig... ön pedig... azt akarom, hogy kérjen tőlem valamit.

- De asszonyom...

- Én akarom!

Philippe látta, hogy a hercegnő kesztyűs keze közeledik hozzá; a kéz, mintegy várakozón, félúton megállt; lehet, hogy csak akaratot fejezett ki.

Az ifjú letérdelt, megfogta azt a kezet, és féltőn, dobogó szívvel, izgatottan megérintette az ajkával.

- Halljam a kérését! - biztatta a trónörökösné, olyan meghatottan, hogy elfelejtette visszahúzni a kezét.

Philippe lehorgasztotta a fejét. Keserű gondolatok rohanták meg, mint viharban a hajótöröttet... Pár másodpercig szótlanul, mozdulatlanul térdelt; azután felegyenesedett, fakón, üveges szemmel:

- Útlevelet kérek - mondta -, hogy elhagyhassam Franciaországot azon a napon, amikor a húgom belép a Szent Dénes kolostorba.

A trónörökösné szinte rémülten hőkölt hátra; azután, látva ezt a fájdalmat, amelyet megértett, amelyben maga is osztozott talán, mindössze ennyit mondott, alig hallhatón:

- Jól van.

Azzal elindult a ciprusok között, amelyek érintetlenül őrizték örökzöld levelüket, sírhantok ékességét.

A fájdalmas nap, a szégyenletes nap egyre közeledett. Hiába sűrűsödtek a jó Louis doktor látogatásai, hiába volt Philippe minden szerető gondoskodása és vigasztaló szava: Andrée óráról órára komorabb lett, akár a halálraítélt, aki előtt felrémlik utolsó órája.

Szerencsétlen bátyja olykor merengések és borzongások közepette találta Andrée-t... Szeme száraz volt... napokig egyetlen szó sem hagyta el ajkát; majd meg felpattant, kétszer-háromszor körbefutott a szobában, megkísérelvén, miként Didó, hogy kibújjék a bőréből, azaz fájdalmából, mely emésztette.

Egyik este Philippe látva, hogy még sápadtabb, nyugtalanabb és idegesebb, mint máskor, üzent az orvosnak, hogy jöjjön el még az éjjel.

November huszonkilencedike volt. Philippe értette a módját, hogy Andrée-t sokáig ébren tartsa; a legszomorúbb s a legbizalmasabb témákkal hozakodott elő, még azokkal is, amelyektől a lány úgy rettegett, mint a sebesült, ha durva és ügyetlen kéz nyúl a sebéhez.

Philippe a tűz mellett ült; a szolgáló, amikor Versailles-ba indult a doktorért, elfelejtette behúzni a zsalugáterokat, a lámpa és a tűz fénye szelíden rávetült a hótakaróra, amelyet a tél első hideg napjai terítettek a kert homokjára.

Philippe kivárta azt a pillanatot, amelyben Andrée lelke elzsongul egy kissé, azután minden bevezetés nélkül, váratlanul megkérdezte tőle:

- Kedves húgom, elszánta végre magát?

- Miről van szó? - kérdezte Andrée bánatos sóhajjal.

- Hát a... a gyermekéről, húgom.

Andrée összerezzent.

- A pillanat közeleg - folytatta Philippe.

- Istenem!

- Én nem lepődnék meg, ha már holnap...

- Holnap?

- Sőt, már ma, kedves húgom.

Andrée úgy elsápadt, hogy Philippe ijedten fogta meg a kezét, és megcsókolta.

Andrée tüstént lecsillapodott.

- Bátyám - mondta -, nem akarom aljas módon megtéveszteni, mint ahogy a durva lelkű emberek szokták. A jó és a rossz megítélése összekeveredik bennem. Nem ismerem fel a rosszat, amióta megrendült hitem a jóban. Ezért ne ítéljen meg szigorúbban, mint a bolondokat, hacsak nem akarja komolyan venni bölcselkedésemet, amelyet mindjárt meghallhat, s amely - erre megesküszöm - érzéseimnek egyetlen, tökéletes foglalata, és tapasztalataimnak összegezése.

- Akármit mondjon is, Andrée, akármit tegyen is, maga az én szememben mindig a legdrágább, a legféltőbben tisztelt nő lesz.

- Köszönöm, egyetlen barátom. Azt hiszem, kijelenthetem, hogy nem leszek méltatlan a bizalmára. Én anya vagyok, Philippe; Isten úgy akarta, legalábbis azt hiszem - tette hozzá pironkodva -, hogy az anyaság az legyen az embernek, ami a gyümölcsérés a növénynek. A gyümölcs csak a virág után következik. A virágzás idején a növény készülődik, átalakul; a virágzás, ahogy én gondolom, egyenlő a szerelemmel.

- Így van, Andrée.

- Én azonban - mondta szenvedélyesen a lány -, sem készülődést, sem átalakulást nem ismertem; én rendellenes eset vagyok; bennem nem volt szerelem, bennem nem volt vágy; a lelkem és a szívem most is olyan szűz, mint a testem... És mégis!... szomorú csoda!...amit nem kívántam, amit még csak nem is álmodtam... azt rám küldte Isten... Ő, aki nem engedte, hogy valaha is gyümölcsöt teremjen a meddőségre kárhoztatott fa... Hol vannak belőlem a hajlamok, az ösztönök? Hol az erőforrások?... Az anya, aki elszenvedi a vajúdás fájdalmait, megismeri és elfogadja sorsát; én azonban nem ismerek semmit; én nem merek gondolkodni; én úgy megyek elébe ennek az utolsó napnak, mintha a vérpadra mennék... Philippe, én meg vagyok átkozva!

- Andrée, húgocskám!

- Philippe - folytatta Andrée leírhatatlan szenvedélyességgel -, én úgy érzem, hogy gyűlölöm azt a gyereket! Igen, igen, gyűlölöm! Egész életemben emlékezni fogok, Philippe, ha ugyan életben maradok, arra a napra, amikor először mozdult meg méhemben a halálos ellenség, amelyet magamban hordok; még most is beleborzongok, ha visszaemlékszem, hogy ennek az ártatlan teremtménynek a megmozdulása, amely oly édes öröm az anyáknak, mily dühös lázat gyújtott az ereimben, s mily szitkokat fakasztott eladdig szűzi ajkamon. Philippe, én gonosz anya vagyok! Philippe, én meg vagyok átkozva!

- Az égre kérlek, drága Andrée-m, csillapodjál; ne hagyd, hogy eszed megzavarja szívedet. Ez a gyermek a te életed, a tested vére; én szeretem, mert belőled fakad.

- Szereted! - kiáltotta a lány haragjában elsápadva -; azt mered mondani nekem, hogy szereted a szégyenemet, mely a tiéd is! Azt mered állítani, hogy szereted ezt a bűnjelet, az aljas gonosztevőnek ezt a képmását... Megmondtam neked, Philippe, én sem gyáva, sem hazug nem vagyok; én gyűlölöm ezt a gyereket, mert nem az enyém, mert nem én kívántam! Elátkozom, mert talán az apjára hasonlít majd... Az apjára! Egyszer még belehalok, ha ki kell mondanom ezt a szörnyű szót! Istenem! - kiáltotta térdre hullva. - Nem fojthatom meg születésekor ezt a gyereket, mert Te leheltél lelket belé... Nem ölhettem meg magamat sem, míg hordtam, mert Te megtiltottad az öngyilkosságot, valamint az emberölést; de kérlek, könyörgök, esdek Hozzád, Istenem, ha igazságos Isten vagy, ha törődöl e világ nyomorúságával, ha nem úgy végeztél felőlem, hogy a kétségbeesésbe pusztuljak bele, miután szégyenkezve, könnyek között éltem, vedd el tőlem ezt a gyereket! Istenem, pusztítsd el ezt a gyereket! Istenem, szabadíts meg engem! Bosszulj meg engem, Istenem!

Ijesztő dühvel és elképesztő erővel verte bele a fejét a márványkandalló párkányába, noha Philippe teljes erejéből ölelte magához.

Egyszerre csak kinyílt az ajtó: a cselédlány jött vissza, bebocsátva az orvost, aki egy pillanat alatt felfogta a jelenetet.

- Asszonyom - szólalt meg azon a nyugodt orvos hangon, amely sosem téveszti el hatását, s egyeseket megbénít, másokat engedelmességre kényszerít -, asszonyom, ne fokozza a vajúdás fájdalmát, mert amúgy sem sok ideje van hátra... Maga pedig - szólt oda a cselédlánynak -, készítsen el mindent úgy, ahogy az úton mondtam. Ön meg viselkedjék okosabban, mint a hölgy - fordult oda Philippe-hez -, s ne a félelmeit meg a gyengeségeit táplálja, hanem inkább nekem segítsen, és öntsön belé erőt.

Andrée szinte szégyenkezve állt fel. Philippe egy karosszékbe ültette.

Ekkor a beteg elvörösödött, s fájdalmában hátravetette magát; keze görcsösen markolászta a karosszék rojtjait, elkékülő ajkáról feltört az első fájdalomkiáltás.

- Ez a fájdalom, ez az összeomlás, ez a dühroham siettette a végkifejletet - mondta a doktor. - Menjen a szobájába, de Taverney úr, és... fel a fejjel!

Philippe úgy érezte, hogy megszakad a szíve, Andrée-hoz rohant, aki mindent hallott, zihálva szedte a levegőt, s fájdalma ellenére fölemelkedve, bátyja nyaka köré fonta két karját.

Szorosan átölelte, ajkát a fiatalember hideg arcára tapasztotta, s úgy suttogta:

- Isten áldjon! Isten áldjon! Isten áldjon!

- Doktor, doktor! - kiáltotta Philippe kétségbeesve. - Hallotta ezt?

Louis szelíd erőszakkal szétválasztotta a két boldogtalant, Andrée-t visszaültette a karosszékbe, Philippe-et betuszkolta a szobájába, rátolva a reteszt, amely Andrée szobáját zárta, aztán összehúzva a függönyöket, bezárva az ajtókat, egyetlen szobára korlátozva, eltemette az egész jelenetet, amely az orvos és az asszony között, valamint Isten és kettejük között játszódik le.

Hajnali három órakor az orvos kinyitotta az ajtót, amely mögött Philippe zokogott és fohászkodott.

- A húga fiúgyermeknek adott életet - közölte.

Philippe összekulcsolta a kezét.

- Ne jöjjön be - mondta az orvos -, alszik.

- Alszik... Ó, doktor, igaz ez, igazán alszik?

- Ha nem így volna, uram, akkor ezt mondtam volna: "A húga fiúgyermeknek adott életet, de a fiú elvesztette anyját..." Különben, nézzen be.

Philippe bedugta a fejét.

- Hallja, hogy lélegzik.

- Igen, ó, igen! - suttogta Philippe, megölelve az orvost.

- Mint tudja, felfogadtunk egy dajkát. Amikor átjöttünk Point-du-Jouron, ahol ez az asszony lakik, már szóltam is neki, hogy legyen készen... De egyedül ön hozhatja ide; csak önt láthatják itt... Használja ki az időt, míg a beteg alszik, és menjen el azzal a kocsival, amelyikkel én jöttem ide.

- És ön, doktor? Ön mit csinál?

- A Palota téren van egy beteg... majdnem teljesen reménytelen... mellhártyagyulladás... ott töltöm az éjszaka hátralévő részét, hogy ellenőrizzem a gyógyszerek beadását és hatásukat.

- Hideg van, doktor...

- Van köpenyem.

- A város nem valami biztonságos.

- Húsz év alatt már vagy hússzor feltartóztattak éjszaka. Én mindig ezt mondtam: "Barátom, orvos vagyok, beteghez megyek... Kell a köpenyem? Vigye; de ne öljön meg, mert akkor meghal a beteg is." Nos, uram, tudja meg, hogy ez a köpeny húsz éve szolgál. A tolvajok mindig meghagyták.

- Jól van, doktor! Holnap, ugye?

- Holnap nyolc órakor itt leszek. Isten önnel.

A doktor adott még néhány utasítást a cselédlánynak, s a lelkére kötötte, hogy ne mozduljon a beteg mellől. Azt akarta, hogy a gyereket tegyék az anyja mellé. Philippe azt kérte, hogy ne tegyék, emlékezve húga legutóbbi kitöréseire.

Louis ekkor maga vitte be a gyereket a cselédszobába, majd végigosont a Montorgueil utcán, mialatt a fiáker befordult Philippe-pel a Fahenger utcába.

A cselédlány elaludt a karosszékben, úrnője mellett.

A nagy kimerültséget követő üdítő alvás szüneteiben a lélek, úgy látszik, két képességre tesz szert: fel tudja fogni a helyzet jótékony voltát, s tud vigyázni a testre, amely úgy hever ott, mintha elszállt volna belőle az élet.

Andrée, magához térve, kinyitotta szemét, és meglátta maga mellett az alvó cselédlányt. Hallotta a tűz vidám pattogását, és elcsodálkozott a szoba puha csendjén, mely olyan mozdulatlan volt, mint ő maga...

Érzékelése még nem volt ébrenlét, de már alvás sem. Andrée kéjes élvezettel nyújtotta meg az álomittasságnak ezt az elmosódó állapotát; kimerült agyába csak lassan szivárogtatta be a gondolatokat, mintha félt volna váratlan támadásától éber értelme.

Egyszerre távoli, erőtlen, alig hallható gyereksírás ütötte meg a fülét, a vastag közfalon át.

Erre a hangra megint elfogta az a borzongás, amitől annyit szenvedett már. Újból elöntötte az a gyűlölködő érzés, amely néhány hónapja állandóan zavarta ártatlanságát és jóságát, ahogy a rázás felzavarja a bort, ha az edény fenekén leülepedett seprő van.

Egyszerre véget ért az alvás és a nyugalom, Andrée emlékezett és gyűlölködött.

Ámde az érzések erőssége rendszerint arányban van a testi erőnléttel. Andrée-ból most hiányzott az az élénkség, mely a Philippe-pel lezajlott esti jelenet során megnyilvánult.

A gyereksírás eleinte fájdalmasan hatolt el agyáig, később már bántotta... Végül azt kérdezte magától, vajon nem volt-e Philippe a kelleténél kegyetlenebb akarat végrehajtója, amikor szokásos tapintatával eltávolította a közeléből a gyereket.

Elgondolni azt a rosszat, amit embertársunknak kívánunk, soha nem olyan borzasztó, mint látni bekövetkezését. Andrée gyűlölte a gyereket, amíg láthatatlan volt, amíg puszta fogalom volt, és kívánta a halálát, de a szerencsétlen teremtés sírása a szívébe hasított.

"Fáj valamije" - gondolta.

De máris válaszolt magának:

"Mit törődöm én a fájdalmával... éppen én... akinél szerencsétlenebb teremtés nincs e föld kerekén?"

A gyerek megint felsírt, még kivehetőbben, még panaszosabban, mint az előbb.

Andrée egyszerre úgy érezte, mintha ez a hang egy másik, aggodalmas hangot szólaltatna meg benne, s mintha láthatatlan szállal húzná valami a szívét az elhagyatott, nyöszörgő élőlény felé.

Amit előre megsejtett, lassan bekövetkezett. A természet bevégezte előkészítő munkáját; a testi fájdalom, ez a szilárd összekötő kapocs, egybeforrasztotta az anya szívét gyermekének legkisebb rezdülésével.

"Nem szabad - gondolta Andrée -, hogy ez az árva jószág jajgasson, bosszúért kiáltson ellenem az égre. Isten csodálatos ékesszólással ruházta fel ezeket a jóformán még meg sem született kis teremtményeket... Megölni megölhetjük, azaz megszabadíthatjuk őket a fájdalmaktól, de kínszenvedést rájuk mérni nincs jogunk... Ha jogunk volna rá, Isten nem hagyná, hogy így jajveszékeljenek."

Andrée fölemelte a fejét, hogy hívja a szolgálót; de erőtlen hangja nem ébresztette föl a tenyeres-talpas parasztlányt; a gyerek különben sem nyöszörgött már.

"Biztosan a dajka jött meg - gondolta Andrée -, hallom is, hogy nyikorog a külső ajtó... Tényleg, járkálnak a szomszéd szobában... a kis jószág sem panaszkodik már... idegen kéz nyúl oltalmazón felé, s nyugtatgatja fejletlen értelmét. Ez lesz hát az anya, aki gondját viseli a gyereknek?... Pár aranyért... a gyerek az én testemből szakadt ki, s most anyára talál; és évek múlva, ha majd elmegy mellettem, aki annyit szenvedtem érte, mellettem, akinek az életéből sarjadt az élete, rám sem fog nézni, hanem egy fizetett személynek fogja mondani, hogy: »Anyám!«, és az a személy elnézőbb lesz hozzá érdek szülte szeretetével, mint én lettem volna jogos neheztelésemmel... De nem így lesz... Én szenvedtem, megkínlódtam a jogért, hogy az arcába nézzek ennek a kis jószágnak... joggal követelek tőle szeretetet a gondoskodásért, tiszteletet az áldozatért és a fájdalmakért!"

Határozottabb mozdulatot tett, s erejét összeszedve kiáltotta:

- Marguerite! Marguerite!

A szolgáló álmosan felütötte a szemét, de meg sem mozdult a karosszékből, ahol szinte halálos zsibbadtság béklyózta le.

- Hallja? - kiáltotta Andrée.

- Igen, asszonyom, igen! - mondta Marguerite, végre feleszmélve.

Odament az ágyhoz.

- Inni kér, asszonyom?

- Nem...

- Talán az időt akarja tudni?

- Nem... nem.

A szeme a szomszéd szoba ajtajára tapadt.

- Vagy úgy! Értem... Asszonyom tudni akarja, hogy bátyja ura megjött-e már.

Andrée szemmel láthatóan igyekezett úrrá lenni vágyán, összeszedve gőgös lelke minden gyengeségét, érző és nemes szíve minden erejét.

- Azt akarom - nyögte ki végül -, azt akarom... Nyissa már ki az ajtót, Marguerite!

- Igen, asszonyom... Hú, de hideg van itt! A szél, asszonyom!... micsoda szélvész!

A szél csakugyan befütyült még Andrée szobájába is, meglobogtatva a gyertyák és az éjjeli mécses lángját.

- Biztosan a dajka felejtette nyitva az ajtót vagy az ablakot. Nézze meg. Marguerite, nézze meg... Az a... gyerek még meg talál hűlni...

Marguerite a szomszéd szoba felé indult.

- Majd én betakarom, asszonyom - mondta.

- Ne... ne! - zihálta Andrée. - Inkább hozza ide mellém!

Marguerite megtorpant a szoba közepén.

- Asszonyom - mondta csöndesen -, Philippe úr szigorúan meghagyta, hogy a gyerek maradjon odaát... bizonyára attól félt, hogy zavarni fogja asszonyomat vagy felizgatja.

- Hozza ide a gyerekemet! - tört ki a fiatal anya olyan heves vágyakozással, hogy majd a szíve szakadt meg bele, és a szeméből, mely száraz volt a fájdalmak közepette is, kibuggyant két könnycsepp, amin bizonyára elmosolyodtak a mennyekben a kisdedek jóságos őrangyalai.

Marguerite besietett a szobába. Andrée, a fekhelyén, tenyerébe rejtette arcát.

A szolgáló máris jött vissza, arcán megdöbbenés.

- Mi az? - kérdezte Andrée.

- Ó!... asszonyom... nem járt itt valaki?

- Valaki?... ugyan kicsoda?

- Asszonyom, a gyerek nincs már ott!

- Csakugyan hallottam valami zajt az imént - mondta Andrée -, lépteket... Biztosan a dajka jött, míg maga aludt... talán nem akarta felkelteni... De hol a bátyám? Nézzen be a szobájába!

Marguerite futott Philippe szobájába. Senki!

- Különös! - jegyezte meg Andrée, szívszorongva - csak nem ment el úgy a bátyám, hogy be sem nézett hozzám?...

- Ó, asszonyom! - kiáltotta hirtelen a szolgáló.

- Mi az?

- Nyílik az utcai kapu!

- Nézzen ki hamar!

- Philippe úr jött meg... Jöjjön be, uram, jöjjön be!

Csakugyan Philippe érkezett meg. Mögötte egy parasztasszony, csíkos posztókendőbe burkolózva, jólelkű mosolyt árasztva a házra: új gazdáit köszönti a cseléd.

- Itt vagyok, húgom, itt vagyok - mondta Philippe, a szobába lépve.

- Drága bátyám!... de sok bajt, de sok bánatot okozok neked!

- Ó, itt a dada is... Úgy megijedtem, hogy elment...

- Elment? Hiszen csak most jött.

- Mármint hogy most jött vissza, azt akarod mondani, ugye? Jól hallottam az előbb, noha nagyon óvatosan lépkedett...

- Nem tudom, miről beszélsz, húgom; senki sem...

- Ó, köszönöm neked, Philippe - mondta Andrée, magához vonva fivérét, s különös nyomatékot adva minden egyes szónak -; köszönöm neked, hogy olyan kedvezőn ítéltél meg, s nem akartad elvinni a gyereket, míg nem láttam... míg meg nem csókoltam! Philippe, te jobban ismerted a szívemet... Igen, igen, légy nyugodt, szeretni fogom a gyerekemet.

Philippe megragadta Andrée kezét, és elborította csókjaival.

- Mondd meg a dadának, hogy hozza vissza... - folytatta a fiatal anya.

- De, uram - mondta a cselédlány -, hiszen tudja, hogy a gyerek nincs már itt.

- Micsoda? Mit beszél? - hökkent meg Philippe.

Andrée rémülettől kitágult szemmel nézett a bátyjára.

A fiatalember odaszaladt a cselédlány ágyához, s hogy nem találta, amit keresett, szörnyűt kiáltott.

Andrée a tükörből figyelte; látta, hogy sápadtan, tehetetlenül csüngő kézzel jön vissza; részben kitalálta az igazságot, s mint a visszhang, sóhajjal válaszolva fivére kiáltására, eszméletlenül hanyatlott a párnájára. Philippe nem számított az újabb bajra, sem erre a szörnyű fájdalomkitörésre. Erőt vett magán, és csókokkal, vigasztalással, könnyekkel magához térítette Andrée-t.

- Gyermekem - nyöszörögte Andrée -, gyermekem!

"Mentsük meg az anyát! - gondolta Philippe. - Húgom, drága jó húgom, úgy látszik, valamennyien megháborodtunk; megfeledkeztünk róla, hogy az a derék doktor vitte magával a gyereket."

- A doktor! - kiáltotta Andrée a kétely fájdalmával, a remény örömével.

- Hát persze, hát persze... De már egészen összezavarodik az ember...

- Philippe, megesküszöl?

- Drága húgom, hát neked sincs több eszed, mint nekem? Hogy képzeled, hogy egy gyerek... csak úgy... eltűnhetik?

Nagyot kacagott, s a dajka és a cselédlány is vele.

Andrée felderült.

- Pedig én hallottam... - mondta.

- Mit?

- A lépéseket...

Philippe megrettent.

- Lehetetlen! Aludtál.

- Nem, nem! Ébren voltam már; hallottam! Hallottam!

- Akkor pedig csak azt a derék doktort hallhattad, aki utánam jött, mert féltette a gyereket, s nyilván magával vitte... Egyébként említette is.

- Megnyugtatsz.

- Akkor nekem mi dolgom itt? - szólt közbe a dajka.

- Igaz... A doktor ott van most magánál, és várja.

- Csak nem?

- Vagy otthon, őnála. Biztos... ez a Marguerite meg olyan mélyen aludt, hogy talán azt sem hallotta, mit beszél a doktor... vagy talán a doktor nem is akart mondani semmit.

Andrée elnyújtózott, egy kissé megnyugodva e rettentő megrázkódtatás után.

Philippe elküldte a dajkát, és utasításokat adott a cselédlánynak.

Azután lámpást fogott, és gondosan megvizsgálta a szomszéd ajtót; az egyik kerti kaput nyitva találta, és lábnyomokat látott a hóban... a kerti kapuig követte őket, ahol elvesztek.

- Férfinyomok! - ijedt meg. - A gyereket elrabolták... Micsoda csapás! Micsoda csapás!

Azok a nyomok a hóban Gilbert-től származtak, aki Balsamóval történt legutóbbi találkozása óta egy pillanatra sem szűnt meg leselkedni, és gondosan előkészítette a bosszút.

Semmi fáradságot nem sajnált. Mézesmázos szavakkal, apró szívességekkel elérte, hogy Rousseau felesége megtűrje, sőt, még meg is kedveltette magát vele. Nem volt nehéz dolga: abból a harminc souból, amit Rousseau naponta kifizetett a másolójának, a takarékos Gilbert hetente háromszor félretett egy-egy frankot, s apró ajándékokkal kedveskedett Thérèse-nek.

Egyszer szalagot vett a főkötőjére, máskor édességet vagy egy palack csemegebort hozott neki. A derék asszonyság szívesen vette, ha az ízlését dicsérik vagy a hiúságát legyezgetik, és Gilbert tulajdonképpen már azzal megvette a szívét, hogy az asztalnál lelkendezve dicsérte szakácsművészetét.

A genfi filozófusnak ugyanis sikerült asztaltársukká fogadtatnia Gilbert-t; az ily módon támogatott Gilbert két hónap leforgása alatt két arannyal gyarapította házi kincstárát, s a pénzt a szalmazsákja alá rejtette, ahol Balsamo húszezer frankja is aludta álmát.

De micsoda élete volt! Az a szilárd magatartás, az a szívós akarat! Gilbert hajnalban kelt, s első dolga volt, hogy mindent látó szemmel kikémlelje Andrée hadállásait, látni akarván a legcsekélyebb változást is a remetei magányba vonult lány komor és szabályos életében.

Semmi el nem kerülte a figyelmét; sem a kert homokja, ahol hiúzszemmel méregette Andrée lába nyomát, sem a többé vagy kevésbé szorosan összevont függönyök redői, amelyek állásából Gilbert csalhatatlan biztonsággal következtetett az úrnő hangulatára; rossz napjain ugyanis Andrée még a napfényt sem bocsátotta be magához...

Ilyeténképpen Gilbert tudta, hogy mi zajlik a lélekben, s mi zajlik a házban.

Annak is szerét ejtette, hogy Philippe járás-kelését értelmezze, és minthogy jól tudott következtetni, mindig pontosan tudta, hogy milyen szándékkal megy el hazulról, vagy milyen eredménnyel tér haza.

Aprólékos megfigyeléseiben odáig ment, hogy egy este nyomába szegődött Philippe-nek, aki Versailles-ba ment Louis doktorért... Ez a versailles-i látogatás megzavarta ugyan egy kicsit megfigyelőnk következtetéseit, de két napra rá, amikor meglátta, hogy a doktor titkon beoson a Búbosbanka utcai kert kapuján, nyomban megfejtette a két nappal korábbi titkot.

Gilbert minden időpontot számon tartott, és nem felejtette el, hogy nemsokára elérkezik az idő, amikor valamennyi reménye valóra válik. A lehető legnagyobb elővigyázatosságot tanúsította, hogy biztosítsa ennek az ezernyi nehézséggel járó vállalkozásnak a sikerét, íme, miben állt a terve:

A két aranyon kétlovas bricskát bérelt a Szent Dénes negyedben. Ennek a kocsinak az volt a rendeltetése, hogy nyomban előálljon aznap, amikor szükség lesz rá.

Ezenkívül Gilbert, három- vagy négynapos szabadsága alatt, alaposan felderítette Párizs környékét. Ezalatt eljutott egy soissonnais-i városkába, mintegy tizennyolc mérföldre Párizstól, egy rengeteg erdő közepén.

A városkát Villers-Cotterets-nek hívták. Gilbert mihelyt megérkezett ebbe a városkába, nyomban a helység egyetlen nótáriusához sietett, aki a Niquet névre hallgatott.

Gilbert úgy mutatkozott be az említett nótáriusnál, mint egy nagyúr számtartójának fia. Ez a nagyúr, támogatni akarván - úgymond - egyik béresasszonyának gyerekét, Gilbert-t bízta meg vele, hogy kerítsen dajkát a gyereknek.

Fölöttébb valószínű, hogy a nagyúr nem korlátozza bőkezűségét a dajka bérére, hanem egy bizonyos összeget kíván letétbe helyezni Niquet nótáriusnál a gyerek javára.

Erre Niquet nótárius, aki maga is három szép fiúgyerek atyja volt, megnevezte a Villers-Cotterets-től egy mérföldnyire fekvő Haramont falucskában, saját három fia dajkájának a leányát, aki az ő irodájában kötött törvényes házasságot, s azóta anyja mesterségét folytatja.

A derék asszonyt Madeleine Pitounak hívják, neki magának is van egy négyéves fiúgyereke, aki szemlátomást tökéletesen egészséges; az asszony egyébként nemrégiben megint szült, s éppen ezért Gilbert rendelkezésére áll, mihelyt odaviszi vagy odaküldi hozzá az említett csecsemőt.

Dolga végeztével Gilbert, aki mindig ügyelt a pontosságra, a kért szabadság lejárta előtt két órával visszatért Párizsba. Na mármost, joggal kérdezhetné valaki, miért választotta Gilbert éppen Villers-Cotterets városkát, s nem valamelyik másik helységet.

E körülményben, mint számos másban is, Rousseau befolyásolta Gilbert-t.

Rousseau említette egy ízben a páratlanul dús vegetációjú villers-cotterets-i erdőséget, megnevezve egyúttal három vagy négy falucskát is, amelyek úgy bújnak meg abban a rengetegben, mint a sűrű lombok között a fészkek.

Lehetetlen volt, hogy akármelyik faluban nyomára akadjon bárki is Gilbert gyermekének.

Rousseau-t különösen Haramont vonzotta, úgyannyira, hogy az emberkerülő, a magányos, a remete Rousseau lépten-nyomon emlegette:

- Haramont a világ vége, Haramont a pusztaság: úgy él és úgy hal ott az ember, mint a madár, mely az ágon ugrál, míg él, s a levél alatt pihen, ha meghalt.

A filozófus egyszer részletesen leírta Gilbert-nek egy kunyhó belsejét, és azzal a hévvel, amellyel csak ő tudott beszélni a természetről, megelevenített mindent, a dajka mosolyától kezdve a kecske mekegéséig; nem hiányzott elbeszéléséből a sűrű káposztaleves ínycsiklandozó szaga, sem a vadszeder és az ibolyaszín hanga bódító illata.

"Odamegyek - határozta el Gilbert -; gyermekem ott fog növekedni a lombos fák alatt, ahol a mester sóvárgott és epekedett."

Gilbert számára szabály volt, hogy engedjen szeszélyes ötleteinek, kivált, ha ezek a szeszélyes ötletek az erkölcsi szükségesség mezében jelentkeztek.

Leírhatatlan volt hát öröme, amikor Niquet nótárius, elébe vágva kívánságának, Haramont-t említette, mondván, hogy az tökéletesen megfelel céljának.

Párizsba megérkezve, Gilbert gondoskodott a bricskáról.

Nem volt az valami mutatós bricska, de jól meg volt építve: nem is kellett jobb. Két zömök perche-i ló húzta, a kocsisa meg egy lomha istállószolga volt; Gilbert azonban csak azzal törődött, hogy célhoz érjen, s hogy ne keltsen feltűnést.

Meséje egyébként nem ébresztett gyanút Niquet-ben; ahogy új ruhájában feszített, bárki elhitte volna róla, hogy egy előkelő család tiszttartójának fia vagy egy országnagy álruhás inasa.

Fellépése a kocsisban sem keltett gyanút; ebben az időben volt valami meghitt cinkosság a nép fiai és a nemesek között; ekkoriban szívesen elfogadták a pénzt, és nem kíváncsiskodtak.

Különben is, két arany annyit ért akkor, mint ma négy; manapság pedig négy arany nem megvetendő összeg.

A bérkocsis tehát kötelezte magát, hogy Gilbert rendelkezésére áll a kocsijával, feltéve, hogy két órával előbb értesítést kap.

E vállalkozásban a fiatalember megtalálta mindazt a szépséget, amivel a költők és a filozófusok képzelete - e két, ugyancsak különböző gúnyában járó tündér - a nemes dolgokat és a nemes elhatározásokat felruházza. Elrabolni a gyereket a szívtelen anyától, azaz szégyenbe és gyászba borítani az ellenség táborát; azután, arcot változtatva, beállítani egy kunyhóba, azokhoz a jóravaló falusiakhoz, akiket Rousseau lefestett, és lerakni egy jókora summát a gyerek bölcsőjébe; oltalmazó istenként megjelenni e szegény embereknek; jelentős személynek számítani: mi kellett még egyéb, hogy táplálja a kevélységet, a haragot, a felebaráti szeretetet, az ellenség gyűlöletét?

Végre felvirradt a várva várt nap. Tíz, szorongásban eltöltött nap, tíz álmatlan éjszaka előzte meg. Bár csikorgó hideg volt, nyitott ablaknál aludt, s Andrée vagy Philippe minden moccanása úgy érintkezett a fülével, mint a csengőt húzó kéz a csengőzsinórral.

Látta, hogy Philippe és Andrée napközben a kandallónál beszélgetnek; látta, hogy a cselédlány elrohan Versailles-ba, s még a zsalukat is elfelejti becsukni. Futott ő is nyomban a kocsisához, ott topogott az istálló előtt, míg befogtak, az öklét harapdálta, az utca kövét karistolta a talpával, hogy csillapítsa türelmetlenségét. Végre a postakocsis felült a lovára, Gilbert beszállt a kocsiba, amelyet egy elhagyatott sikátor sarkán állíttatott le, a Vásárcsarnok közelében.

Azután visszament Rousseau-ékhoz, búcsúlevelet írt a jóságos filozófusnak, köszönőlevelet Thérèse-nek, bejelentve, hogy szerény örökség várja Dél-Franciaországban, de hogy visszajön még... Mindezt a részletek mellőzésével, elnagyolva. Aztán, pénzét a zsebébe, egy hosszú kést a ruhaujjába rejtve, nekikészülődött, hogy lecsússzék az esőcsatornán, amikor hirtelen eszébe jutott valami.

A hó! Három napja úgy elmerült a terveiben, hogy ezt észre sem vette... A hóban meglátják a nyomát... A nyomok Rousseau házának falához vezetnek, semmi kétség, hogy Philippe és Andrée kutatásba kezd, s mivel Gilbert eltűnése egybeesik a gyerekrablással, minden kiderül.

Ezért, ha törik, ha szakad, körbe kell kerülnie a Búbosbanka utca felől, s a kis kertkapun bemenni, amelyhez Gilbert már egy hónapja szerzett álkulcsot: a kiskaputól döngölt gyalogút visz be a házba, következésképpen ott nem hagy nyomot maga után.

Nem vesztegette az idejét, s éppen akkor ért oda, amikor a fiáker, Louis doktorral, megállt a kis palota főbejárata előtt.

Gilbert óvatosan kinyitotta a kiskaput, s nem látva senkit, megbújt a kerti ház tövében, nem messze a pálmaháztól.

Rémületes éjszaka volt; hallott mindent: a nyögéseket, a kínszenvedés sikolyait; még újszülött fiának első sírását is.

De ő csak állt ott, nekidőlve a kopár kőfalnak, s nem érezte, hogy belepi a hó, mely sűrű pelyhekben, szakadatlanul hullott a fekete égből. Szíve rádobogott a késre, amelyet görcsösen szorított a melléhez. Kimeredt szemében a vér színe, a tűz fénye lobogott.

Végre elment az orvos; Philippe pár szót váltott még vele.

Gilbert ekkor odament a zsalugáterhoz, otthagyva lépteinek nyomát a ropogó hóban, amelybe bokáig süllyedt. Látta, hogy Andrée alszik az ágyában, s Marguerite elszunnyadt a karosszékben; kereste, hol a gyerek, de nem látta az anyja mellett.

Rögtön megértette; átkerült az első ajtóhoz, kinyitotta, némi zajt ütve, amitől meg is ijedt, előrement az ágyig, amely Nicole-é volt valamikor, elgémberedett ujjaival kitapogatta szegény gyerek arcát; a csecsemő fájdalmasan felsírt, ezt hallotta meg Andrée.

Ezután gyapjútakaróba csavarta az újszülöttet, és magával vitte, félig nyitva hagyva az ajtót, nehogy megismétlődjék az a veszedelmes nyikorgás.

Egy perc múlva már a kertkapunál járt; futott a bricskához, felzavarta a kocsist, aki elszunyókált a kocsiernyő alatt, lehúzta a bőrfüggönyt, s míg az ember nyeregbe szállt, így biztatta:

- Fél arany üti a markod, ha negyedórán belül a vámnál vagyunk.

A körmöspatkóval megpatkolt lovak vágtázni kezdtek.

Útközben Gilbert állandóan rémüldözött. Az utánuk jövő vagy elébük kerülő kocsik dübörgését, a kopasz ágak között jajgató szélvészt az üldözők zsivajának hitte, azt képzelve, hogy azok rikoltoznak így, akiktől elrabolta a gyereket.

Pedig nem fenyegette semmi. A kocsis derekasan teljesítette feladatát, és a gőzölgő lovak a Gilbert által megadott időben, azaz még pirkadat előtt, megérkeztek Dammartinba.

Gilbert odaadta az ígért fél aranyat, lovat és kocsist váltott, s folytatta útját.

Az utazás első felében a gyerek, hogy olyan gondosan be volt bugyolálva, s még Gilbert is védte a testével, semmit sem érzett a hidegből, s meg sem nyikkant. Gilbert, amint a hajnal első sugaránál megpillantotta a távoli vidéket, mindjárt jobb kedvre derült, s mivel a gyerek zsörtölődni kezdett, hogy elhallgattassa, maga is rázendített örökös dalainak egyikére, amiket Taverneyben szokott énekelni, ha cserkészéseiből hazatért.

A kocsitengely és a szíjazat nyikorgása, a kocsi vasalásának zörgése, a lovak nyakába akasztott csörgő hangja pokoli zenebonával kísérte, a kocsis is hozzáadta a magáét, Gilbert éneklése közben rá-rázendítve a nem éppen altatódalnak való Bourbon-naise-re.

Ilyenformán a kocsis nem is gyanította, hogy Gilbert gyereket szállít a bricskán. Villers-Cotterets előtt megállította a lovait, megkapta az útra kialkudott díját, s ráadásul egy hatfrankos tallért, Gilbert pedig, fölvéve a pokrócba gondosan becsavart csomagot, s jól kieresztve a hangját, nekiiramodott, átugrott egy árkon, s eltűnt az avar borította ösvényen, amely a kocsiúttól balra, Haramont falu felé kanyargott.

Az idő hidegebbre fordult. Néhány órája elállt a havazás; fagyott föld, hosszú szálú, tüskés, gubancos bozót. Fölötte az erdő kopasz és szomorú fái, az ágak között a még párás ég megcsillanó, sápadt azúrja.

A csípős levegő, a fanyar tölgyillat, az ágak végéről lecsüngő jégcsapok, ez a nagy szabadság, ez a költői hangulat megragadta a fiatalember képzeletét.

Szaporán és magabiztosan lépkedett a keskeny vízmosásban, nem botladozott, nem keresgélte az utat; a facsoportok között ugyanis csak a falucska harangtornyához és a kémények füstjéhez igazodott, amely kékes csíkokban kígyózott fölfelé az ágak szürkéllő fonadékából. Alig félóra múlva átkelt egy borostyánnal és sárga böjtifűvel szegélyezett patakmedren, és beszólva az első házikóba, megkérte egy földműves gyerekeit, hogy kísérjék el Madeleine Pitouhoz.

Azok, némán és figyelmesen, de nem olyan bambán és esetlenül, mint más parasztgyerekek, felálltak a helyükről, bátran a szemébe néztek az idegennek, s egymás kezét fogva, elvezették egy eléggé tágas és eléggé jó karban lévő kunyhóhoz, amely a falucska legtöbb házához hasonlóan, a patak partján állott.

A tiszta vizű patak egy kissé megduzzadt az első hóolvadástól. Egy bürü, azaz egy vastag fapalló vitt át az útról a földbe vájt lépcsőfokokig, amelyek a házhoz vezettek.

A Gilbert-t kísérő egyik gyerek csak arra bökött a fejével, jelezve, hogy ott lakik Madeleine Pitou.

- Ott? - kérdezte Gilbert.

A gyerek leszegte állát, de nem felelt.

- Madeleine Pitou? - kérdezte ismét Gilbert a gyerektől.

S hogy az megismételte a néma bólintást, Gilbert átment a bürün, és benyitott a kunyhóba, mialatt a gyerekek, megint kézen fogva egymást, elkerekedett szemmel nézték, hogy mi dolga van Madeleine-nél ennek a barna öltönyös, csatos cipős szép uraságnak.

Gilbert egyébként egy teremtett lelket sem látott a faluban a gyerekeken kívül. Haramont csakugyan a megálmodott pusztaság volt.

A kinyíló ajtó szívet melengető látványt tárt Gilbert szeme elé; nemcsak egy filozófusjelölt, más is meghatódott volna tőle.

Egy terebélyes parasztasszony pár hónapos csecsemőjét szoptatta, a lábánál pedig egy négy-öt esztendős forma, pufók fiúcska térdepelt, és fennhangon imádkozott.

A kemencezugban, az ablak, jobban mondva az ablakul szolgáló, falba vágott, beüvegezett nyílás mellett, egy harmincöt-harminchat éves forma parasztasszony font, jobbra tőle rokka, a lábánál zsámoly, a zsámolyon egy jól táplált uszkár.

Gilbert-t meglátva a kutya vakkantott egy barátságosat, csak amúgy tisztességből, hogy éberségét tanúsítsa. Az imádkozó fiúcska hátrafordult, félbeszakítva a miatyánkot, a két nő félig meglepetten, félig örvendezőn felkiáltott.

Gilbert legelőbb is rámosolygott a dajkára.

- Köszöntöm, kedves jó Madeleine asszony - mondta.

A parasztasszony meghökkent.

- Az úr tudja a nevemet? - kérdezte.

- Amint látja; de kérem, ne zavartassa magát. Eddig egy csecsemője volt, mostantól fogva kettő lesz.

Azzal betette a magával hozott városi csöppséget a falusi csöppség bölcsőjébe.

- Jaj, de aranyos! - lelkendezett a fonó asszony.

- Aranyos bizony, Angélique néném - erősítette meg Madeleine is.

- Az asszonyság a nénje? - kérdezte Gilbert, a fonó nőre mutatva.

- Igen, uram, a néném - felelte Madeleine -; vagyis a férjem nénje.

- Igen, a néném, Gélique néném - gajdolta a kis csemete, beleavatkozva a beszélgetésbe, de nem állt fel térdepléséből.

- Hallgass, Ange, hallgass - szólt rá az anyja -; ne szakítsd félbe az urat.

- Ajánlatom nagyon egyszerű, jóasszony. Ez a gyerek a gazdám egyik bérlőjének... egy tönkrement bérlőnek... a fia. A gazdám, aki a fiú keresztapja, azt akarja, hogy a gyerek falun nevelkedjék, és jó földmíves váljék belőle... egészséges... erkölcsös... Hajlandó elvállalni a gyereket?

- De uram...

- Tegnap született, és még nem volt dajkája - vágott közbe Gilbert. - Egyébként ez az a csecsemő, akiről már bizonyára szólt magának Niquet úr Villers-Cotterets-ből.

Madeleine rögtön felvette a gyereket, és olyan szenvedélyes szeretettel kínálta neki oda a mellét, hogy Gilbert egészen elérzékenyült.

- Látom már, hogy igazat mondtak - jegyezte meg -; maga derék asszony. A gondjára bízom tehát a gyereket, a gazdám nevében. Látom, hogy itt jól meglesz, s azt akarom, hogy hozza el ebbe a kunyhóba a boldogság álmát, viszonzásul az itt kapott boldogságért. Mennyit kapott havonta a villers-cotterets-i Niquet nótárius gyerekeiért?

- Tizenkét frankot, uram; de Niquet úr gazdag ember, s adott még pár frankot hébe-hóba, cukorra, miegymásra.

- Madeleine mama - mondta Gilbert fölényesen -, ez a gyerek havi húszat fizet, azaz kétszáznegyven frankot évente.

- Uram Jézus! - csapta össze a kezét Madeleine - köszönöm, uram.

- Itt az első esztendei fizetség - mondta Gilbert, leszámlálva az asztalra tíz fényes aranyat, mire a két nő szeme csak elkerekedett, a kis Ange Pitou pedig mohón nyújtogatta a kezét.

- De mi lesz, uram, ha a gyerek nem marad meg? - szabódott félénken a dajka.

- Az nagy baj volna, olyan nagy baj, hogy meg sem történhetik - mondta Gilbert. - Eszerint, a dajkálást el is intéztük volna; meg van elégedve?

- Ó, hogyne, uram!

- Lássuk most a tartásdíjat, a későbbi évekre.

- Hát nálunk marad a gyerek?

- Valószínűleg.

- Eszerint, uram, apja és anyja is mi leszünk?

Gilbert elsápadt.

- Igen - mondta elfúló hangon.

- Eszerint kitett gyerek ez a kis árva?

Gilbert nem készült fel erre az izgalomra, ezekre a kérdésekre.

De azért összeszedte magát.

- Nem mondtam el még mindent - fűzte hozzá -; szegény apja meghalt bánatában.

A két derék asszony részvevően kulcsolta össze a kezét.

- És az anya? - kérdezte Angélique.

- Ó, az anya... az anya... - mondta Gilbert, kínosan szedve a levegőt -, az anyára nem számíthat sem született, sem születendő gyermeke.

Itt tartottak, amikor megjött Pitou a mezőről nyugodt arccal, vidáman. Nehézfejű, de tisztességes ember volt ez a Pitou, csupa jó szándék és kicsattanó egészség, Greuze legjobb vásznain látni párját.

Pár szóval elmondták neki a dolgot. Hiúságból egyébként mindjárt megértett mindent, kivált, amit nem értett...

Gilbert elmagyarázta, hogy a tartásdíj addig jár, míg a gyerek fel nem nő, s az eszével és a keze munkájával meg nem tudja keresni kenyerét.

- Jól van - mondta Pitou -; azt hiszem, szeretni fogjuk a gyereket, merthogy olyan aranyos.

- Ő is azt mondja - szólt közbe Angélique és Madeleine -, amit mi.

- Akkor arra kérem, jöjjön velem Niquet úrhoz; nála helyezem letétbe a szükséges pénzösszeget, hogy megtalálják a számításukat, s a gyereknek is meglegyen mindene.

- Mindjárt, uram - felelt Pitou.

Azzal felállt.

Gilbert ekkor búcsút vett a két derék nőtől, majd odalépett a bölcsőhöz, amelyben már helyet csináltak a jövevénynek, kiszorítva a család édesgyerekét.

Komor tekintettel hajolt a bölcső fölé, s csak most nézte meg először fia arcát, megállapítva, hogy Andrée-ra ütött.

E látványra elszorult a szíve; körmét a tenyerébe vájta, hogy elfojtsa könnyét, mely sajgó szívéből a szempillájára tolult.

Bátortalan, sőt, remegő csókot lehelt az újszülött hamvas arcocskájára, s támolyogva hátralépett.

Pitou már a küszöbön állt, kezében vasalt végű bot, ünneplő dolmánya a hátára vetve, panyókára.

Gilbert fél aranyat adott a pufók Ange Pitounak, aki ott téblábolt körötte, a két jóasszonynak pedig megengedte, hogy kedves falusi szokás szerint megcsókolják.

Ez a sok izgalom nagyon megviselte ezt a tizennyolc éves apát: nem sok híja volt, hogy összeessék. Sápadt volt, ideges, már-már elvesztette önuralmát.

- Induljunk - szólt oda Pitounak.

- Ahogy akarja, uram - válaszolta a paraszt, előreindulva.

Elmentek.

Madeleine egyszerre utánuk kiáltott a küszöbről:

- Uram! Uram!

- Mi az? - kérdezte Gilbert.

- A neve! A neve! Mi legyen a neve a gyereknek?

- Gilbert-nek hívják! - felelte a fiatalember férfigőggel.

A nótáriusnál egykettőre nyélbe ütötték a dolgot. Gilbert letétbe helyezett a saját nevén néhány száz híján húszezer frankot, a gyerek nevelési és taníttatási költségeire, valamint arra, hogy szerezzenek neki gazdálkodásra tanyát, ha elérte a férfikort.

Gilbert a taníttatás és nevelés költségeit évi ötszáz frankban szabta meg, tizenöt esztendei időtartamra, és úgy rendelkezett, hogy a többi pénzt vagy fordítsák a kiházasítására, vagy valami ipart vagy földet vegyenek rajta.

Miután gondoskodott a gyerekről, gondolt a nevelőszülőkre is. Azt akarta, hogy Pitouék kétezer-négyszáz frankot kapjanak a gyerektől, amikor betölti tizennyolcadik életévét. Addig azonban Niquet úrnak csak az évi ötszáz frank erejéig szabad kifizetést eszközölnie.

Niquet úr a letéti összeg kamatát kapta fáradozása fizetségéül.

Gilbert szabályos elismervényt kért Niquet-től a pénzről, Pitoutól a gyerekről: Pitou ellenjegyezte Niquet nyugtáját a pénzről, Niquet pedig Pitou elismervényét a gyerekről; úgyhogy Gilbert délfelé már útra is kelhetett, búcsút mondva Niquet-nek, aki nem győzte bámulni, hogy ilyen fiatalon ennyi ész szorult belé, és Pitounak, aki azt se tudta, hová legyen örömében, hogy ilyen váratlanul ölébe hullott a szerencse.

Haramont határában Gilbert úgy érezte, hogy most válik meg az egész világtól. Semminek nem volt többé számára értelme, semmiben nem reménykedett többé. Az imént szakított fiatal korának felelőtlen életével, és véghezvitt egy olyan tettet, amelyet a világ bűnnek bélyegezhet, és Isten szigorú büntetéssel sújthat.

Mindamellett bízott annyira eszméiben és erejében, hogy kibontakozzék Niquet úr öleléséből, aki elkísérte, meleg barátságába fogadta, s ezer meg ezer fortéllyal igyekezett ott marasztalni.

Ámde a szellem szeszélyes, és az emberi természet esendő. Minél több akaraterő és vállalkozókészség szorult valakibe, minél erélyesebben veti bele magát vállalkozásainak megvalósításába, annál aggályosabban méricskéli a távolságot, mely első lépésétől elválasztja. Ilyenkor inognak meg a legbátrabb lelkek is; ilyenkor kérdezik maguktól töprengve, mint Caesar: "Helyes volt átkelnem a Rubico folyón?"

Gilbert, az erdőszegélyre érve még egyszer visszanézett a vöröslő sarjerdőre, mely eltakarta előle egész Haramont-t, csak a harangtorony nyúlt ki belőle. Ez a boldog és békés látvány fájó és gyönyörűséges gondolatokat ébresztett a lelkében.

"Hová megyek, én bolond? - tűnődött. - Vajon nem fordul-e el tőlem Isten is haraggal a magasságos mennyekben? Mi történt velem? Feltámadt bennem egy eszme; a véletlen elősegítette ennek az eszmének a megvalósítását; aztán egy férfi, akit Isten biztatott fel, hogy oka legyen a rossznak, amelyet én követtem el, hajlandónak mutatkozott jóvátenni a bajt, s ma vagyonom van, és enyém a gyerekem! Tízezer frankkal - a másik tíz ugyanis a gyereknek van félretéve -, tízezer frankkal letelepedhetem itt, mint boldog földműves, ezek között a derék falusiak között, a nemes és dús természet ölén. Örökre eltemetkezhetem az édes boldogságban, dolgozhatom és bölcselkedhetem, elfelejthetem az embereket, és elfeledtethetem magamat velük; magam nevelhetem - micsoda boldogság! - ezt a gyereket, és élvezhetem munkám gyümölcsét.

Miért is ne? E szerencsés körülmények nem kárpótolnának-e az elmúlt szenvedésekért? Igen! Élhetek én így is; igen, az osztozkodáskor megtarthatnám a gyerek részét, akit egyébként is magam nevelnék fel, megkeresve azt az összeget, amely fizetett személyeknek jut máskülönben. Bevallhatom Niquet úrnak, hogy én vagyok a gyerek apja; bármit megtehetek!"

Szíve kimondhatatlan örömmel és olyan reménységgel telt el, hogy leggyönyörűségesebb ábrándozásai közepette sem érzett hozzá foghatót.

De váratlanul megmozdult a csábos gyümölcsben alvó féreg, és kidugta ocsmány fejét: a lelkifurdalás, a szégyen, a nyomorúság.

"Nem tehetem - gondolta Gilbert elcsüggedve. - Elraboltam ezt a gyereket attól a nőtől, mint ahogy elraboltam a becsületét is... Eloroztam a pénzt attól az embertől, hogy - mint ígértem - jóvátegyem vele a bűnömet. Nincs hát jogom, hogy magamnak szerezzek boldogságot vele; ahhoz sincsen jogom, hogy megtartsam a gyereket, pusztán azért, hogy nem lett a másiké. A gyerek vagy mindkettőnké, vagy senkié."

E szavak után, amelyek megannyi éles kés gyanánt hatoltak belé, Gilbert kiegyenesedett, reményvesztetten; arcán a legsötétebb, a leggyűlölködőbb szenvedélyek viharzottak át.

- Nem bánom! - mondta. - Hadd legyek szerencsétlen; nem bánom! Hadd szenvedjek! Nem bánom! Hadd szakadjak el mindenkitől és mindentől; ám, ha meg kellett osztanom a jót, meg akarom osztani a rosszat is. Örökrészem ezentúl a bosszú és a bánat. Ne félj, Andrée, hűségesen osztozom veled!

Letért jobb felé, egy darabig keresgélte az irányt, azután bevágott az erdőbe, s egész nap menetelt Normandia felé, amely, úgy számította - négynapi járóföldre van.

Kilenc frank és pár sou csörgött a zsebében. Megjelenése bizalomgerjesztő volt, arca nyugodt, magabiztos. Hóna alatt a könyvvel leginkább diákfiúra emlékeztetett, aki haza igyekszik a szülői házba.

Rendszerint éjjel menetelt a szép utakon, és nappal aludt a mezőkön, napsütésben. Csak kétszer fújt olyan kellemetlen szél, hogy be kellett kéredzkednie egy kunyhóba, ahol édesdeden elaludt a tűzhely mellett egy széken, észre sem véve, hogy beesteledik.

Mindig ki tudta vágni magát, mindenre talált magyarázatot.

- Rouenba megyek - mondta -, a bácsikámhoz, Villers-Cotterets-ből jövök: fiatal a lábam, gyalogszerrel akartam megtenni az utat, szórakozásképpen.

A parasztok sosem gyanakodtak: a könyv tekintély volt még akkoriban. Ha Gilbert kételyt látott egy becsippentett ajkon, mindjárt a szemináriumot emlegette, ahová hivatása szólítja. Ezzel tökéletesen sikerült eloszlatnia minden gyanakvást.

Egy hét telt el így, Gilbert úgy élt, mint egy paraszt, napi tíz sout költött, és napi tíz mérföldet haladt. Valóban elért Rouenba, ahol már nem kellett sem kérdezősködnie, sem az utat keresgélnie.

Az Új Héloïse-nak egy pazarul bekötött példánya volt vele. Rousseau-tól kapta ajándékba, aki a nevét is beírta az első lapra.

Gilbert pénzecskéje négy frank tíz soura apadt; kitépte azt a lapot, gondosan eltette, a kötetet pedig eladta egy könyvárusnak, három frankért.

Így ért el újabb három nap múlva Le Havre közelébe, ahol meglátta a tengert a lenyugvó nap fényében.

Cipője olyan siralmas állapotban volt, hogy már nem felelt meg egy ifjú embernek, aki napközben selyemharisnyában feszített, amikor a városokon ment át. Gilbert-nek támadt egy ötlete: eladta a selyemharisnyáját, jobban mondva elcserélte egy pár cipőre, amely erősnek ugyan jó erős volt, csak éppen elegánsnak nem mondható.

Az utolsó éjszakát Harfleurben töltötte, ahol szállást és ellátást kapott tizenhat souért. Osztrigát evett, életében először.

"Gazdag emberek tápláléka - tűnődött magában - a legszegényebb ember számára, hiába, Isten csak jót tesz, a rossz meg az emberektől származik, ahogy Rousseau axiómája mondja."

December tizenharmadikán reggel tíz órakor Gilbert megérkezett Le Havre-ba, és nyomban meglátta az Adonist: a háromszáz tonnás, karcsú brigg ott himbálódzott a kikötő vizén.

A kikötő néptelen volt. Gilbert felmerészkedett a hajóra egy keskeny pallón. Egy hajósinas jött elébe, megkérdezni, mit akar.

- Hol a kapitány? - kérdezte Gilbert.

A hajósinas a fedélköz felé bökött, s kisvártatva egy hang hallatszott fel:

- Kísérje le!

Gilbert lement. Mahagóni burkolatú kis kajütbe vezették be, bútorzata a lehető legegyszerűbb volt.

Egy harmincéves forma, sápadt, ideges, gyors és nyugtalan pillantású férfi újságot olvasott az asztalnál, amely, akár a burkolat, szintén mahagóni volt.

- Uraságod mit óhajt? - kérdezte Gilbert-től.

Gilbert intett a férfinak, hogy küldje el a hajósinast; a hajósinas el is ment.

- Ön az Adonis kapitánya, uram? - kérdezte Gilbert tüstént.

- Igen, uram.

- Akkor önnek szól ez az írás.

Átadta a kapitánynak Balsamo levelét.

A kapitány, mihelyt megpillantotta az írást, felugrott, és széles mosollyal odasietett Gilbert-hez:

- Ó, hát ön is? Ilyen fiatalon? Jól van! Jól van!

Gilbert csak meghajolt.

- Hová megy? - kérdezte a kapitány.

- Amerikába.

- Mikor indul?

- Amikor ön.

- Jól van. Eszerint egy hét múlva.

- És addig mit csináljak, kapitány?

- Útlevele van?

- Nincs.

- Akkor még ma este jöjjön vissza a hajóra, napközben sétálgasson valahol a városon kívül, mondjuk Sainte-Adresse-ben. Ne álljon szóba senkivel.

- Ennem is kell; elfogyott a pénzem.

- Itt mindjárt megebédel; este kap vacsorát.

- És azután?

- Ha hajóra szállt, többé nem lép partra; itt majd elbújtatjuk; úgy fog útra kelni, hogy az eget sem látja viszont... De ha már a tengeren leszünk, tíz mérföldre innét, akkor azt csinálhat, amit akar.

- Jól van.

- Ezért ma intézzen el mindent, amit akar.

- Levelet kell írnom.

- Írja meg...

- Hol?

- Ezen az asztalon... Ott a toll, a tinta és a papír; a posta a külvárosban van, a hajósinas majd megmutatja.

- Köszönöm, kapitány!

Gilbert, hogy magára maradt, rövidke levelet írt, ezzel a címzéssel:

Andrée de Taverney kisasszonynak. Párizs. Búbosbanka utca 9. Első kocsibejáró a Mészégető utca felől.

Aztán zsebre tette a levelet, megebédelt - maga a kapitány szolgált fel -, majd követte a hajósinast, aki megmutatta neki a postát, ahol feladta a levelet.

Gilbert a parti sziklák ormáról egész nap a tengert bámulta.

Este visszatért. A kapitány már várta és felkísérte a hajóra.

Philippe-nek iszonyatos éjszakája volt. Azok a nyomok a hóban világosan bizonyították, hogy valaki behatolt a házba, és elrabolta a gyereket; de ki lehetett az? Semmilyen más bűnjel nem adott tápot a gyanújának.

Philippe jobban ismerte apját, mintsem hogy kételkedett volna bűnrészességében. Taverney báró szentül hitte, hogy XV. Lajos a gyerek apja; nyilván nagyon fontosnak tartotta, hogy megkaparintsa ezt az élő bizonyságot, amely a királynak Dubarryné iránti hűtlenségét tanúsította. A báró talán arra is gondolhatott, hogy Andrée előbb vagy utóbb ismét bejut a király kegyébe, s akkor igen drágán fogja megváltatni jövendő szerencséjének legbiztosabb zálogát.

Ezek a meggondolások, amelyek az apa jellemének legfrissebb megnyilvánulásaira voltak alapozva, némiképpen megvigasztalták Philippe-et, bízott benne, hogy visszaszerezheti a gyereket, minthogy ismeri elrablóját.

Nyolc órakor már alig várta Louis doktor érkezését, s aztán, az utcán fel-alá sétálgatva, előadta a doktornak az éjszaka szörnyű eseményeit.

A doktor okos ember volt; megvizsgálta a nyomokat a kertben, s némi gondolkodás után megerősítette Philippe feltevéseit.

- Elég jól ismerem a bárót - mondta -, hogy képesnek tartsam erre a gazságra. De mégis, hátha más, közvetlenebb érdek játszott közre a gyermek elrablásában?

- Miféle érdek, doktor?

- Az igazi apáé.

- Ejnye, magam is gondoltam erre eleinte - jegyezte meg Philippe -; de annak a szerencsétlennek még betevő falatja sincsen; bolond az, őrült, bujkál is éppen, s bizonyára még az árnyékomtól is retteg... Ne hagyjuk megtéveszteni magunkat, doktor: csak alkalmi bűnöző az a szerencsétlen; most már, hogy lehiggadtam, noha még most is gyűlölöm, azt hiszem, nagy ívben kikerülném nyomorultat, csak megölnöm ne kelljen. Azt hiszem, elég büntetés neki a lelkifurdalás; azt hiszem, az éhezés és a hajléktalanság ugyanolyan hatásos bosszú, mint ha lekaszabolom.

- Ne is beszéljünk róla - mondta a doktor.

- Még arra kérem, kedves, kiváló barátom, segítsen nekem egy végső hazugságban: legelőbb ugyanis Andrée-t kell megnyugtatnunk; mondja neki azt, hogy aggasztotta tegnap a gyerek egészsége, és visszajött érte az éjjel, hogy elvigye a dajkához. Ez a mese ötlött hamarjában az eszembe, ezt rögtönöztem Andrée megnyugtatására.

- Én is ezt fogom mondani; de keresi közben a gyereket is?

- Már tudom is, hogy fogom megtalálni. Úgy határoztam, hogy elhagyom Franciaországot; Andrée belép a Szent Dénes kolostorba; utána elmegyek Taverney báróhoz, és azt mondom majd neki, hogy mindent tudok; kicsikarom belőle a gyerek rejtekhelyét. Ha vonakodik, nyilvános botránnyal s a trónörökösné beavatkozásával fenyegetem meg.

- És mihez kezd a gyerekkel, ha a húga a zárdában lesz?

- Dajkaságba adom valakihez, akit majd ön ajánl nekem... aztán kollégiumba... s ha felcseperedett, magamhoz veszem, ha élek addig.

- S azt hiszi, az anya beleegyezik majd, hogy akár öntől, akár a gyerektől megváljék?

- Andrée ezentúl mindenbe beleegyezik, amit én akarok. Tudja, hogy jártam a trónörökösnénél, aki szavát adta, hogy segít; nem teszi ő azt meg velem, hogy szavamat szegve, kénytelen legyek pártfogónkat megsérteni.

- Akkor pedig menjünk be a szegény anyához - mondta a doktor.

Bement Andrée-hoz, aki szelíden aludt, minthogy Philippe már megnyugtatta.

Első szava kérdés volt a doktorhoz, akinek mosolygós arca már meg is adta a választ.

Andrée olyan tökéletesen megnyugodott, hogy hamarosan felépült, tíz nap múlva már fel is kelt, hogy a pálmaházban sétálgasson, ahová besütött a nap az üvegtetőn.

Éppen ennek a sétának a napján, Philippe - miután távol volt pár napig - olyan gyászos ábrázattal állított be a Búbosbanka utcai házba, hogy a doktor rosszat sejtve nyitott neki ajtót.

- Mi történt? - kérdezte. - A báró nem hajlandó visszaadni a gyereket?

- A báró - mondta Philippe -, három napra rá, hogy itthagyta Párizst, ágynak dőlt, lázas betegen, és szinte a végét járta, amikor meglátogattam; én csalásnak, színlelésnek, sőt, bűnrészessége bizonyítékának tekintettem ezt az egész betegesdit. Ösztökéltem, fenyegettem, Taverney úr azonban Krisztusra esküdött, hogy egy árva szót sem ért az egészből.

- Tehát dolgavégezetlenül jött el tőle?

- Úgy, doktor.

- És hitelt adott a báró szavának?

- Úgy félig-meddig.

- Túljárt az az eszén, nem adta ki a titkát.

- Azzal fenyegettem, hogy szólok a trónörökösnének, mire a báró halálra váltan mondta: "Pusztítson el, ha az a szándéka; gyalázza meg atyját s önmagát, de ez a dühös őrület úgysem visz jóra. Sejtelmem sincs, miről beszél."

- Ennélfogva?

- Ennélfogva, remény nélkül jöttem haza.

E pillanatban felcsendült Andrée hangja:

- Nem Philippe jött meg?

- Nagy Isten! Itt van... Mit mondok majd neki? - dünnyögte Philippe.

- Csendesen! - intette a doktor.

Andrée belépett a szobába, és olyan jókedvűen, olyan gyengéden csókolta meg a fivérét, hogy az ifjú szíve elszorult tőle.

- Hát te honnan jöttél? - kérdezte a húga.

- Mindenekelőtt atyánktól; mondtam neked, hogy oda megyek.

- Jól van a báró?

- Igen, Andrée, jól; de nemcsak nála jártam... Többekkel beszéltem kolostorba vonulásod miatt is. Most már, hála Istennek, minden rendben van; elsimítottuk a dolgodat, törődhetsz a jövőddel okosan és szilárdan.

Andrée odalépett a bátyjához, és gyengéd mosollyal mondta neki:

- Kedves barátom, engem már nem érdekel a jövőm: és másnak sem kell törődnie vele... Nekem csak a gyerekem jövője számít, és én csak ennek a fiúgyereknek akarok élni, akit Isten adott nekem. Ezt határoztam, visszavonhatatlanul, amikor erőre kaptam, s már nem volt kétségem lelkem szilárdságában. A fiamnak élni, nélkülözések között, dolgozva, ha kell, de meg nem válva tőle, sem éjjel, sem nappal: így rajzoltam meg a jövőmet. Nem kell zárda, nem kell önzés; van kihez tartoznom; nem kellek én Istennek!

A doktor ránézett Philippe-re, pillantása ezt jelentette: "Na, mit mondtam?"

- Húgom - tört ki a fiatalember -, húgom, mit beszélsz?

- Ne tégy szemrehányást, Philippe, nem hiú és gyenge asszonyi szeszély ez; nem foglak zavarni, nem leszek terhedre.

- De... de... Andrée... én nem maradhatok Franciaországban; én itt akarok hagyni mindent; nekem nincs vagyonom; nekem nincs itt jövőm; abba beleegyezem, hogy otthagyjalak az oltár tövében... de hogy a világban... a munkában... Andrée, jól gondold meg!

- Mindent meggondoltam... Őszintén szeretlek, Philippe; de ha itthagysz, lenyelem könnyeimet, és fiam bölcsőjénél keresek menedéket.

A doktor közelebb lépett.

- Ezek túlzások, ez őrültség - mondta.

- Ej, doktor, mit akar! Anyának lenni is őrültség! Csakhogy ezt az őrültséget Isten küldte rám. Amíg annak a gyereknek szüksége lesz rám, addig nem tágítok elhatározásomtól!

Philippe és a doktor gyors pillantást váltott.

- Leányom - szólalt meg először a doktor -, én nem vagyok ékes szavú prédikátor; de tudomásom szerint, Isten tiltja a túlzott ragaszkodást akárki teremtett lélekhez.

- Igen, húgom, így van - erősítette meg Philippe is.

- Isten csak nem tiltja egy anyának, hogy nagyon szeresse a fiát, doktor?

- Engedje meg, leányom, hogy a filozófus, a gyakorló orvos megpróbálja körüljárni a szakadékot, amelybe a teológus az emberi szenvedélyeket rejtette. Minden parancsolatban, mely Istentől ered, keressük az okot, de ne pusztán az erkölcsit, mivel az tökéletességénél fogva olykor kitapinthatatlanul finom, hanem az anyagi indítóokot. Isten azért tiltja az anyának, hogy túlságosan szeresse gyermekét, mert a gyermek törékeny, kényes növény, minden baj, minden betegség könnyen elbánik vele, s ha túlságosan szeretünk egy múló életű teremtményt, magunkat kergetjük kétségbeesésbe.

- Doktor - suttogta Andrée -, miért mondja mindezt nekem? És maga, Philippe, miért néz rám ilyen részvevőn... miért ilyen sápadt?

- Drága Andrée - vágott közbe az ifjú -, fogadja meg szívből jövő, baráti tanácsomat: egészsége helyreállt, lépjen be minél előbb a Szent Dénes kolostorba!

- Miért? Hiszen mondtam már, hogy nem hagyom magára a fiamat.

- Amíg szüksége lesz önre - fűzte hozzá szelíden a doktor.

- Úristen! - sikoltott fel Andrée. - Mi történt? Beszéljenek! Valami szomorú... valami rettenetes?

- Vigyázzon! - súgta oda a doktor Philippe-nek. - Nagyon gyenge még, nem bírja ki ezt a súlyos csapást.

- Bátyám, nem mondasz semmit? Felelj!

- Kedves húgom, tudod, hogy hazafelé Point-du-Jouron jöttem át, ahol dajkaságban van a fiad.

- Igen... No és?

- No és, a gyerek gyengélkedik.

- Gyengélkedik... az a drága gyermek! Hamar, Marguerite... Marguerite... kocsit! Megyek a fiamhoz!

- Lehetetlen! - tiltakozott a doktor. - Nincs olyan állapotban, hogy kibírjon egy utazást.

- De hiszen ma reggel azt mondta, hogy mehetek; azt mondta, hogy holnap, ha Philippe hazatért, meglátogathatom szegény kicsit.

- Azt hittem, jobb állapotban van.

- Becsapott?

A doktor hallgatott.

- Marguerite! - kiáltotta ismét Andrée. - Fogadjon szót!... kocsit!

- Belehalhatsz! - szólt közbe Philippe.

- Legföljebb belehalok!... nem ragaszkodom olyan nagyon az élethez!

Marguerite tanácstalanul állt, hol úrnőjére, hol gazdájára, hol a doktorra tekingetve.

- Tegye, amit parancsoltam! - rivallt rá Andrée, mérgében elvörösödve.

- Drága húgom!

- Hallani sem akarok semmiről; ha nem hoznak kocsit, megyek gyalog!

- Andrée - mondta hirtelen Philippe, karjába zárva a húgát -, nem mégy te oda, fölösleges odamenned.

- Meghalt a fiam! - mondta a lány lassan, dermedten, s két karja petyhüdten csüngött le a karosszék oldalán, amelybe Philippe és a doktor leültették.

Philippe nem válaszolt, csak megcsókolta hideg, élettelen kezét... A nyakmerevsége lassan felengedett, ekkor Andrée a mellére csüggesztette fejét, és keserves könnyekre fakadt.

- Isten mérte ránk ezt az újabb csapást - mondta Philippe -; Isten nagy, Isten igazságos; Istennek talán más a szándéka veled; Isten bizonyára úgy ítélt, hogy a gyerek állandó jelenléte meg nem érdemelt büntetés volna neked.

- De hát... - sóhajtotta a szerencsétlen anya -, miért hagyta Isten így szenvedni azt az ártatlan teremtést?

- Isten nem hagyta őt szenvedni, leányom - mondta a doktor -; még akkor éjjel meghalt, amikor született... Nem kell jobban sajnálnia, mint az árnyékot, mely jön és tovasuhan.

- Az a nyöszörgés, amit hallottam?

- Búcsúja volt az élettől.

Andrée tenyerébe rejtette arcát, a két férfi meg, sokatmondó pillantást vetve egymásra, titokban gratulált magának a kegyes hazugsághoz.

Egyszerre bejött Marguerite egy levéllel... Andrée-nak volt címezve... A címzés így szólt:

Andrée de Taverney kisasszonynak. Párizs. Búbosbanka utca 9. Első kocsibejáró a Mészégető utca felől.

Philippe megmutatta a levelet a doktornak Andrée feje fölött; a lány nem zokogott már, csak fájdalmasan elmerengett.

- Vajon ki írhatott neki? - töprengett Philippe. - Senki nem tudta a címét, az írás meg nem apánké.

- Nézd, Andrée - mondta Philippe -, leveled jött.

Andrée nem sokat kérette magát, nem szabódott, nem is csodálkozott, csak feltépte a borítékot, s megtörölgetve szemét, szétnyitotta a levelet, hogy elolvassa; de alighogy átfutotta a mindössze háromsoros írást, vadul felsikoltott, felugrott, mint az eszelős, karja, lába iszonyú görcsbe rándult, aztán mereven, súlyosan, mint egy élettelen szobor, az odaugró Marguerite karjába zuhant.

Philippe felvette a földről a levelet, és elolvasta:

Tengeren, 17.. december 15-én

Elutazom, mert elüldözött, többé nem lát soha; de magammal viszem a gyerekem is, aki sosem fogja megtudni, ki az anyja!

Gilbert

Philippe összegyűrte a papírt, és dühösen felordított.

- Jaj! - csikordította össze a fogát. - Azt az alkalmi gaztettet majdnem megbocsátottam neki; de ezt a szándékos gazságot nem viszi el szárazon... Eszméletlen fejedre esküszöm, Andrée, hogy megölöm azt az átokfajzatot, mihelyt a szemem elé kerül. Isten a kezemre adja, mert most már betelt a pohár... Doktor, kiheveri ezt Andrée?

- Ki, ki.

- Doktor, Andrée-nak holnap be kell lépnie a Szent Dénes kolostorba; nekem holnapután a legközelebbi tengeri kikötőben kell lennem... Megszökött a nyavalyás... De utolérem én... Különben is, kell nekem az a gyerek... Doktor, melyik a legközelebbi kikötő?

- Le Havre.

- Harminchat órán belül Le Havre-ban leszek - mondta Philippe.

Ettől fogva Andrée házában a sír csöndje és komorsága volt az úr.

Fia halálának hírébe talán bele is pusztult volna Andrée. A hosszan tartó fájdalom bizonyára elvégezte volna alattomos, lassú aknamunkáját. Gilbert levele azonban olyan súlyosan megsértette, hogy nemes lelkének minden erejét és gyűlölködő érzését felserkentette.

Amikor magához tért, szemével először fivérét kereste, s meglátva a tekintetében a dühöt, újabb erőt merített magának belőle.

Megvárta, míg egészen magához tér, mert nem akarta, hogy remegjen a hangja; akkor megfogta Philippe kezét, s így szólt hozzá:

- Barátom, ugye ma reggel említette a Szent Dénes kolostort, ahol a trónörökösné egy cellát biztosított részemre?

- Igen, Andrée.

- Kérem, hogy még ma vigyen el oda.

- Köszönöm, húgom.

- Önnek, doktor - folytatta Andrée - annyi jóságért, odaadásért, együttérzésért csak üres szó lenne minden köszönet. Jutalma, doktor, nem itt lesz e földi életben.

Hozzálépett és megölelte.

- Ebben a kis medalionban - mondta - az arcképem van, kétéves koromban készíttette anyám; talán hasonlít a fiamra: őrizze meg, doktor, hadd emlékeztesse néhanapján a gyerekre, akit világra segített, és az anyára, akit gondoskodásával életben tartott. Így szólván, minden érzékenykedés nélkül, készülődni kezdett az útra, és este hat órakor, föl sem merve emelni a fejét, belépett a Szent Dénes kolostor fogadótermének kisajtaján, amelynek rácsánál Philippe, hiába küzdve meghatottsága ellen, búcsút mondott neki, talán örökre.

Szegény Andrée-t egyszerre elhagyta az ereje; visszafutott a bátyjához, kitárta a karját, s az is feléje nyújtotta kezét. Egymásra borultak, jóllehet elválasztotta őket a jéghideg rács, s forró arcukon lecsorduló könnyük összekeveredett.

- Isten veled! Isten veled! - suttogta Andrée, zokogva fájdalmában.

- Isten veled! - válaszolta Philippe, erőt véve kétségbeesésén.

- Ha valaha megtalálod a fiamat - súgta oda Andrée -, ne hagyd, hogy meghaljak, míg meg nem öleltem.

- Légy nyugodt. Isten veled! Isten veled!

Andrée kitépte magát bátyja karjából, s egy szolgáló nővértől támogatva elment onnét, egyre bátyját nézve a zárdakert sötét homályából.

Philippe, amíg láthatta, a fejével integetett neki, azután a zsebkendőjét lobogtatta utána. Végül utolsó istenhozzádját hallotta, a homályba vesző út végéről. Akkor gyászos döngéssel csapódott be egy vaskapu közöttük, és mindennek vége volt.

Philippe lovat bérelt mindjárt Saint-Denis-ben; csomagját maga mögé kötötte a nyeregbe, s egész éjjel lovagolt, másnap is egész nap, s estére kelve megérkezett Le Havre-ba. Megszállt az útjába eső első vendégfogadóban, s másnap hajnalban kiment a kikötőbe, érdeklődni az Amerikába induló legközelebbi járatok felől.

Azt a felvilágosítást kapta, hogy az Adonis aznap indul New York-ba. Philippe megkereste a kapitányt, aki lassan már befejezte az előkészületeket, s kifizetve a hajójegy árát, felvétette magát utasnak; azután írt még egy levelet, búcsúzóul, a trónörökösnének, kifejezve hódoló hűségét és örök háláját, majd felvitette csomagját a kajütjébe, s maga is hajóra szállt, amikor megjött a dagály.

Négyet ütött az óra I. Ferenc tornyában, amikor az Adonis derékvitorláit és előtörzsvitorláját felvonva, lassan kisiklott a kikötőcsatornából. A tenger sötétkék volt, az ég piroslott a szemhatáron. Philippe, a mellvédre könyökölve, üdvözölte a kevés számú utast, leendő útitársait, majd hosszan nézte a francia partokat, amelyek ibolyaszín párába burkolóztak, míg a brigg, mind több vitorlát vonva fel, egyre sebesebben haladt jobb felé, elhagyva az Heve-fokot s kifutva a nyílt tengerre.

Part, utas, óceán: hamarosan mind eltűnt a szeme elől. A sötét éjszaka rájuk borította óriás szárnyait.

Philippe bezárkózott a kajütjébe, lefeküdt a keskeny ágyra, hogy újból elolvassa annak a levélnek a másolatát, amelyet a trónörökösnének küldött, s amely éppúgy lehetett volna fohász a Teremtőhöz, mint búcsú a teremtménytől.

Asszonyom - így kezdődött a levél -, egy reménye fosztott és támasza vesztett férfi búcsúzik öntől, azzal a fájó érzéssel, hogy vajmi keveset tehetett Fenséged jövőjéért. Ez a férfi a tenger viharai és förgetegei közé távozik, míg ön a kormányzás veszélyei és háborgásai közepette helyt marad. Ön, ki fiatal, ki szép, kit tisztelő barátok és hódoló hívek rajongása vesz körül, elfelejti azt, akit fenséges kezével a tömeg fölé emelt; de én nem felejtem el önt soha; új világba megyek, hogy ott is azt kutassam, miként szolgálhatom hathatósabban trónusán. Önre hagyom húgomat, a szegény árva virágszálat, kire nem ragyog más nap, csak az ön szemének sugara. Könyörgök, néha-néha tekintsen le rá kegyesen örömeinek és mindenhatóságának magaslatáról, és az egybecsendülő jókívánságok közé tudja be, kérve kérem, egy száműzöttnek az áldását is, kit ön már nem hall, s aki talán sosem fogja önt látni többé.

Philippe elszoruló szívvel fejezte be az olvasást: a hajó panaszos nyikorgása, a kajütablakot ostromló hullámok sustorgása olyan melankóliában olvadt össze, hogy még vidámabb kedélyeket is elbúsított volna.

Philippe számára hosszú volt az éjszaka és fájdalommal terhes. A kapitány másnap reggeli látogatása sem derítette jobb kedvre az ifjút. A tengerésztiszt tudatta vele, hogy a legtöbb utas fél a tengertől, s ezért inkább a kajütjében marad, s hogy az átkelés rövid lesz, de kellemetlen, mivel viharos szél fúj.

Philippe ettől kezdve a kapitánnyal ebédelt, a reggelijét a kajütjébe vitette, s mivel úgy érezte, hogy maga sem edződött még hozzá a tengeri út viszontagságaihoz, rendszeresen eltöltött pár órát a bástyafedélzeten fekve, bő tiszti köpenyébe burkolózva. Maradék idejében terveket kovácsolt a jövőre, és komoly olvasmányokkal erősítette lelkét. Hébe-hóba útitársaival is találkozott. Volt ott két hölgy, akik egy örökség átvételére utaztak Észak-Amerikába, valamint négy férfi, egyikük, egy öregember, a két fiával. Ezek voltak az első osztályú utasok. A túlsó oldalon Philippe látott egyszer néhány darabosabb mozgású és egyszerűbben öltözött embert; nem kötötték le különösebben a figyelmét.

Ahogy a megszokással enyhült lelkében a fájdalom, Philippe is felderült, akár az égbolt. Néhány tiszta, szélmentes és derült nap jelezte az utasoknak, hogy közelednek a meleg égövhöz. Ekkor már tovább maradtak fenn a hajóhídon; ekkoriban Philippe, aki szabálynak tekintette, hogy nem áll szóba senkivel, s még a kapitány előtt is eltitkolta nevét, nehogy kényes témákra terelődjék a szó, amikről nem szívesen beszélt volna, ekkoriban Philippe éjszakánként, a kajütjéből, többször hallott lépteket a feje fölül; még a kapitány hangját is hallotta, nyilván valamelyik utassal beszélgetett. Ő maga már csak ezért sem ment fel. Inkább kinyitotta a kajütablakot, hogy egy kis friss levegőt eresszen be, és várta, hogy megvirradjon.

Csak egy ízben ment fel a hídra, nem hallván sem beszélgetést, sem lépteket. Az éjszaka langyos volt, az ég felhős, és a hajó sodrában ezernyi foszforeszkáló vízcsepp szóródott szét a fodrozódó habokból. Az utasok alighanem nagyon sötétnek és vihart jóslónak találták ezt az éjszakát, minthogy Philippe senkit sem látott a bástyán. Csak egészen elöl, a hajóorrban, aludt vagy álmodozott egy fekete alak, az orrárbocnak dőlve; Philippe csak elmosódva látta a sötétben, valamelyik másodosztályú utas lehetett, talán egy szerencsétlen száműzött, aki vágyódva tekintett előre, az amerikai rév felé, míg Philippe a francia partokat siratta.

Philippe sokáig nézte ezt a mozdulatlanul álmodozó utast; aztán borzongatni kezdte a hajnal hidege; készülődött vissza a kajütjébe... Közben az elöl álló utas is nézegetni kezdte az égboltot, mely már derengett. Philippe meghallotta a kapitány lépteit; hátrafordult.

- Levegőzni jött, kapitány? - kérdezte tőle.

- Ilyenkor kelek, uram.

- Az utasai megelőzték, amint látja.

- Csak ön; de a katonák korán kelők, akárcsak a tengerészek.

- Ó, nemcsak én... - mondta Philippe. - Nézze azt az embert, ott elöl, hogy elábrándozik; az is utas, ugye?

A kapitány odanézett, és láthatóan meglepődött.

- Ki az az ember? - kérdezte Philippe.

- Egy... kereskedő - mondta a kapitány zavartan.

- Aki fut a szerencséje után? - dünnyögte Philippe. - Ahhoz lassan megy ez a brigg.

A kapitány, válasz helyett, előrement a hajóorrba, mondott pár szót az utasnak, és Philippe még látta, hogy az eltűnik a fedélközben.

- Megzavarta az ábrándjait - mondta Philippe a kapitánynak, amikor az visszament hozzá -; pedig nekem igazán nem alkalmatlankodott.

- Nem, uram, csak figyelmeztettem, hogy ezen a tájon veszélyesek a hajnali hidegek; a másodosztályú utasok nem viselnek olyan jó meleg köpenyt, mint ön.

- Most merre járunk, kapitány?

- Holnap meglátjuk az Azori-szigeteket, uram; valamelyiken majd felfrissítjük az ivóvízkészletünket, mert nagyon meleg van.

A kapitány által megadott időpontban a hajóorrból csakugyan megpillantották, nagyon messze, északkeleten néhány sziget partvonalát a vakító napsütésben.

Ezek voltak az Azori-szigetek.

A szél kedvező volt; a brigg sebesen haladt. Délután három óra tájban már kibontakoztak a szigetek.

Philippe magasba nyúló, különös formájú, ijesztő hegyormokat látott, vulkántűz feketítette sziklákat, fényes tarajú, zegzugos, szakadékos hegygerinceket.

A legszélső szigettől ágyúlövésnyire a brigg megállt, és a legénység felkészült a kiszállásra, hogy a kapitány engedélyével élve, pár hordó friss vizet hozzon.

Az utasok már előre örvendeztek a szárazföldi kiruccanásnak. Szilárd talajra lépni húsz nap, húsz éjjel tartó keserves hajózás után olyan mulatság, hogy csak az tudja értékelni, aki maga is volt már hosszú tengeri úton.

- Uraim - mondta a kapitány az utasoknak, azt hívén, hogy tétováznak -, öt órájuk van, hogy kimenjenek a partra. Használják ki az alkalmat. Találnak ezen a teljesen lakatlan szigeten jeges vizű forrásokat, ha természetbarátok, nyulat és vörös foglyot, ha a vadászatot kedvelik.

Philippe fogta a puskáját, s golyót, sörétet vett elő.

- Hát ön a hajón marad, kapitány? - kérdezte. - Miért nem tart velünk?

- Mert egy gyanús külsejű hajó közeledik amott - mutatott ki a tiszt a tengerre -; már vagy négy napja jár a nyomomban; kalózképű hajó, ahogy mi tengerészek mondjuk, meg akarom figyelni, mit művel.

Philippe beérte ezzel a magyarázattal, beszállt az utolsó csónakba, és kihajózott a partra.

A hölgyek s néhány első meg másodosztályú utas nem szánták még el magukat, vagy várták, hogy sor kerüljön rájuk is. A két csónak a vidám matrózokkal és a még vidámabb utasokkal eltávolodott a hajótól.

A kapitány búcsúzóul a lelkükre kötötte:

- Nyolc órakor megy önökért az utolsó csónak, uraim; jól jegyezzék meg; aki elkésik, itt marad.

Amikor mindannyian, természetbarátok és vadászok, partra szálltak, a matrózok bementek a parttól százlépésnyire egy barlangszerű üregbe, amely könyökformán megtört, mintha menekülne a nap sugarai elől.

Kéklő vizű, üdítő, hideg forrás fakadt itt a mohos sziklák alól, s veszett el, a barlangból ki sem lépve, az omlatag, bársonyos fövényben.

A matrózok ott maradtak, mint mondottuk, s megtöltötték hordóikat, majd nekiláttak, hogy visszagörgessék őket a partra.

Philippe nézte, hogy dolgoznak. Élvezte a barlang kékes homályát, a friss levegőt, a szikláról sziklára szökellő víz szelíd sustorgását; meglepődött, hogy először milyen áthatolhatatlannak látta a sötétséget, s milyen csípősnek érezte a hideget, s hogy néhány perc múlva, úgy tetszett, megenyhül a levegő, s puha és titokzatos fényekkel telik meg a homály. Először a kezét kinyújtva, bele-beleütközve a sziklák peremébe, vaktában tapogatózva követte a matrózokat; azután egyenként kirajzolódtak, megvilágosodtak az arcok, az alakok; Philippe-nek jobban tetszett e barlang tompább fénye, mint az a harsány és nyers világosság, amely nappal elönti az égboltot ezen a vidékén.

Közben társainak hangja fokozatosan elenyészett a távolban. Egy vagy két puskalövés pukkant a hegyek közt, aztán elhalt a zaj, és Philippe magára maradt.

A matrózok is végeztek; bizonyára nem térnek már vissza a barlangba.

Philippe átengedte magát e magányos hely varázsának s gondolatai sodró árjának; elnyújtózott a puha és selymes fövenyen, hátát az illatos füvekkel benőtt sziklának vetette és elábrándozott.

Teltek, múltak az órák. Megfeledkezett a világról. Puskája, becsattantott kakassal, mellette hevert a kövön, s Philippe, hogy kényelmesebben feküdjön, kivette a zsebéből pisztolyait is, amelyeket mindenüvé magával vitt.

Elvonult előtte múltja, lassan, ünnepélyesen, mint valami tanítás vagy dorgálás. Felrebbent előtte jövője, fenyegetőn, mint azok a ragadozó madarak, amelyeket csak szemmel érünk el olykor, de kézzel soha.

Míg Philippe így ábrándozott, bizonyára ugyanígy ábrándoztak, nevetgéltek, reménykedtek mások is, tőle száz lépésre. Homályosan érezte a mozgolódást, s úgy tetszett, evezőcsapásokat is hall olykor, ha utasokat szállítottak partra vagy vittek vissza a hajóra a bárkák: kit azért, mert már elege volt a mulatságból, kit azért, mert maga is élvezetre vágyott.

Elmélkedését azonban nem zavarták még meg, talán a barlang szája elkerülte a figyelmüket, vagy talán ha látták is - nem volt kedvük bemenni.

Egyszerre egy félénk, tétova árnyék jelent meg a napfény és a barlang között, a bejáratnál... Philippe látta, hogy kinyújtott kézzel, lehajtott fejjel botorkál valaki a sustorgó víz irányába. Az illető egyszer nekiesett a szikláknak is, mivel a lába megcsúszott a növényzeten.

Ekkor Philippe felkelt, s odanyújtotta a kezét, hogy visszaterelje a biztos útra. E segítő mozdulat közben, keze rátalált az illető kezére a homályban.

- Erre - mondta előzékenyen -; erre van a víz, uram.

Hangja csengésére az ismeretlen felkapta a fejét, és mondani akart valamit, miközben arca láthatóvá vált a barlang kékes félhomályában.

De Philippe elborzadva kiáltott fel és hátraugrott.

Az ismeretlen is rémült kiáltást hallatott és hátrahőkölt.

- Gilbert!

- Philippe!

A két név egyszerre hangzott fel, mint egy föld alatti dörrenés.

Utána csak valami birkózásféle hallatszott. Philippe két kézzel torkon ragadta ellenfelét, és húzta befelé a barlangba.

Gilbert zokszó nélkül tűrte, hogy vonszolják. Mögötte szikla volt, nem tudott hátrálni.

- Nyomorult! Megvagy végre! - üvöltötte Philippe. - Isten a kezembe adott... Isten igazságos!

Gilbert halottsápadt volt, és meg sem mozdult; két karja tétlenül csüngött alá.

- Gyáva gazfickó! - ordította Philippe. - Még a ragadozó ösztöne sincs meg benne, hogy védekezzék.

Gilbert azonban csak ennyit mondott rá, a lehető legszelídebben:

- Védekezni! Minek?

- Igaz, jól tudod, hogy a markomban vagy, jól tudod, hogy rászolgáltál a legszörnyűbb büntetésre. Minden gaztetted kiderült. Megaláztál egy nőt szégyennel, tönkretetted embertelenséggel. Nem volt elég, hogy meggyaláztál egy szüzet, meg akartad gyilkolni az anyát is!

Gilbert nem felelt. Philippe, ki mindjobban megittasult önnön haragjától, vadul megrázta megint Gilbert-t. A fiatalember nem védekezett.

- Hát nem vagy te férfi? - kiáltotta Philippe, míg dühödten rázta. - Csak arcod mutat annak? Nem is védekezel! Kiszorítom belőled a lelket, látod, küzdj! Védd magad! Gyáva! Gyáva! Gyilkos!

Gilbert érezte, hogy ellenfelének acélos ujjai összeszorítják a torkát; fölegyenesedett, megfeszítette magát, s egy oroszlán erejével, egyetlen mozdulattal lerázta magáról Philippe-et, majd keresztbe fonta a karját.

- Látja, hogy védekezhetnék - mondta -, ha akarnék; de minek? Most fut a puskájáért. Inkább öljön meg egyszerre, mintsem, hogy véresre karmoljon és agyonüssön szégyenszemre.

Philippe csakugyan felkapta közben a puskáját, de e szavakat hallván, visszalökte.

- Nem - mormolta.

Majd fennhangon megkérdezte:

- Hová mégy? Hogy kerültél ide?

- Az Adonison.

- Szóval, elbújtál? Láttál engem, mi?

- Nem is tudtam, hogy a hajón van.

- Hazudsz.

- Nem hazudok.

- Hogyhogy nem láttalak?

- Csak éjjel jöttem ki a kajütömből.

- Látod, hogy bujkálsz!

- Persze.

- Előlem?

- Nem, ha mondom; Amerikába megyek egy megbízatással, s nem szabad, hogy lássanak. A kapitány külön szállásolt el... ezért.

- Bujkálsz, ha mondom, hogy elrejtőzz előlem... s főleg, hogy elrejtsd a gyereket, akit elraboltál.

- A gyereket? - kérdezte Gilbert.

- Igen, elraboltad és magaddal hoztad, hogy fegyverül használd, ha úgy adódik, hogy hasznot húzz belőle, te aljas!

Gilbert a fejét rázta.

- Visszavettem a gyereket - mondta -, ne tanítsa rá senki, hogy kell gyűlölni és megtagadni apját.

Philippe kifújta magát.

- Ha ez igaz - mondta -, ha hihetek neked, akkor nem is vagy olyan gyalázatos, mint gondoltam; de hiszen raboltál, miért ne hazudnál is?

- Raboltam? Mármint hogy én?

- Elraboltad a gyereket.

- Az én fiam az! Az enyém! Nem rablás az, uram, ha az ember visszaveszi jogos tulajdonát!

- Ide figyelj! - rivallt rá Philippe, dühtől remegve. - Az előbb arra gondoltam, hogy megöllek. Hiszen megesküdtem rá, jogom van hozzá!

Gilbert nem válaszolt.

- De most Isten megvilágosított. Isten hozott az utamba, mintha ezt mondaná: "A bosszú fölösleges; csak az álljon bosszút, akit Isten elhagyott..." Nem foglak megölni; csak lerombolom azt a szerencsétlen építményt, amelyet összeeszkábáltál. A gyerek a jövőd záloga; most mindjárt visszaadod azt a gyereket.

- Hiszen nincs is velem - mondta Gilbert. - Az ember nem visz magával a tengerre egy kéthetes csecsemőt.

- Biztosan kerestél dajkát neki: miért ne hoztad volna magaddal azt is?

- Mondom, hogy nincs velem a gyerek.

- Akkor hát otthagytad Franciaországban? Kinél hagytad?

Gilbert hallgatott.

- Felelj! Hová adtad dajkaságba, és milyen pénzen?

Gilbert hallgatott.

- Dacolsz velem, te nyomorult! - kiáltotta Philippe. - Nem félsz tőle, hogy dühbe jövök? Nem mondod meg, hol a húgom gyereke? Nem adod vissza azt a gyereket?

- A gyerekem az enyém - motyogta Gilbert.

- Gazember! Meg akarsz halni, mi?

- Nem adom vissza a gyerekem!

- Gilbert, figyelj ide, míg szépen beszélek; Gilbert, én megpróbálom elfeledni a múltat, s próbálok megbocsátani neked; Gilbert, látod, milyen nagylelkű vagyok, ugye? Megbocsátok neked! Azt a szégyent és bajt, amit a családunkra zúdítottál, megbocsátom; nagy áldozat ez... Add vissza a gyereket! Még többet kívánsz? Azt kívánod, hogy próbáljam legyőzni Andrée jogos utálkozását? Hogy járjak közben az érdekedben? Na, jól van!... megteszem... add vissza a gyereket! Még valamit... Andrée szereti a fiát... a fiadat... őrültül szereti; bűnbánatod biztosan meghatja, ezt megígérem neked, erről kezeskedem; de add vissza a gyereket, Gilbert, add vissza nekem!

Gilbert keresztbe fonta a karját, s komor tűzben égő szemét Philippe-re szögezte.

- Ön nekem nem hitt - mondta -, én meg önnek nem hiszek; nem mintha nem tartanám becsületes embernek, hanem mivel kitapasztaltam a társadalmi előítéletek mélységeit. Nincs visszaút, nincs megbocsátás. Ellenségek vagyunk, életre, halálra... Ön az erősebb, legyen öné a győzelem... Én nem követelem az ön fegyverét, ön se követelje az enyémet...

- Tehát mégis bevallod, hogy fegyver az?

- Igenis, az, a megvetés ellen, a hálátlanság ellen, a sértések ellen!

- Még egyszer kérdem, Gilbert! - kiáltotta Philippe, tajtékozva. - Nem vagy hajlandó?

- Nem!

- Gondold meg!

- Nem!

- Meggyilkolni nem akarlak; megadom az esélyt, hogy megölhesd Andrée fivérét. Még egy bűn, ráadásnak! Hahaha! Csábító ajánlat. Fogd ezt a pisztolyt; itt a másik; számoljunk háromig, aztán lőjünk.

Azzal Gilbert lába elé dobta az egyik pisztolyt.

A fiú meg sem mozdult.

- Párbajozni - mondta - végképp nem vagyok hajlandó.

- Inkább öljelek meg, mi? - tört ki Philippe dühösen és elkeseredve.

- Inkább öljön meg, igen.

- Gondold meg... ha elvesztem a fejem...

- Már meggondoltam.

- Jogosan cselekszem: Isten is feloldoz.

- Tudom... öljön meg!

- Utoljára kérdem: megverekszel velem?

- Nem.

- Védekezni sem vagy hajlandó?

- Nem.

- Akkor pedig, pusztulj el, te gonosztevő, megszabadítom tőled az emberiséget! Pusztulj el, te szentséggyalázó! Pusztulj el, te zsivány! Pusztulj el, te kutya!

És Philippe szinte közvetlen közelből Gilbert-re sütötte pisztolyát. Az szétvetette karját, hátratántorodott, majd előrebukott, arcra, egyetlen jajszó nélkül. Philippe érezte, hogy talpa alatt meleg vérrel itatódik át a homok; eszeveszetten kirohant a barlangból.

Előtte ott volt a part; egy bárka várakozott; a hajón nyolc órára jelezték az indulást, most nyolc óra múlt pár perccel.

- Csakhogy itt van, uram! - örvendeztek a matrózok. - Ön az utolsó... már mindenki visszatért a hajóra. Mit lőtt?

Philippe, a kérdést hallva, elvesztette eszméletét. Úgy vitték fel a hajóra, mely már indulófélben volt.

- Mindenki megvan? - kérdezte a kapitány.

- Most hozzuk az utolsó utast - felelték a matrózok. - Eleshetett, mert rosszul lett az előbb.

A kapitány kiadta a végső parancsot az indulásra, és a brigg gyorsan távolodott az Azori-szigetektől, mialatt az az ismeretlen hajó, amely oly sokáig nyugtalanította őket, amerikai lobogó alatt befutott a kikötőbe.

Az Adonis kapitánya zászlójeleket váltott a nagy hajóval, majd legalábbis látszólag megnyugodva, folytatta útját nyugatnak, s hajója hamarosan beleveszett az éji homályba. Csak másnap vették észre, hogy a hajóról hiányzik egy utas.

1774. május kilencedikén, este nyolc órakor, Versailles igen különös és igen sajátságos látványt nyújtott.

XV. Lajos király, akit olyan szörnyű kór támadott meg, hogy orvosai eleinte jobbnak látták eltitkolni előle súlyos voltát, XV. Lajos király az ágyában feküdt, s a körülállók arcáról igyekezett leolvasni az igazságot vagy a reményt.

Bordeu doktor megállapította, hogy a királyt a legrosszabb indulatú fekete himlő támadta meg, La Martinière doktor pedig, aki, mint kollégája, szintén felismerte a kórt, úgy vélekedett, hogy ezt meg is kell mondani a királynak, hadd gondoskodjék lélekben és testben keresztényhez illőn önmaga és királysága üdvéről.

- Ő keresztényi felségének - mondta -, föl kellene vennie az utolsó kenetet.

La Martinière a trónörökös pártját, az ellenzéket képviselte. Bordeu azt állította, hogy a kór súlyosságának egyszerű közlése is megölné a királyt, márpedig ő - mondta - nem hajlandó részt vállalni egy királygyilkosságból.

Bordeu képviselte Dubarry pártját.

Az nyilvánvaló volt, hogy ha az egyház megjelenik a királynál, akkor a kegyencnőnek el kell tűnnie. Ha Isten belép az ajtón, a Sátán menekül a másikon.

Ámde míg az orvosi kar, a család és a pártok imigyen huzakodtak egymással, a kór mindjobban befészkelte magát ebbe az elaggott, elnyűtt, kicsapongásoktól megrokkant testbe; végül úgy elhatalmasodott, hogy sem orvosságok, sem orvosi rendszabályok nem bírtak vele.

Mihelyt jelentkeztek az első tünetek - a bajt egyébként XV. Lajosnak egy futó kalandja okozta, amihez maga Dubarryné nyújtott segédkezet -, a beteg ágyánál megjelent a király két leánya, a kegyencnő és néhány legkedveltebb udvaronca. Ekkor még nevetgéltek és biztatgatták egymást.

Ám váratlanul feltűnt Versailles-ban Louise királyi hercegnő szigorú és baljós alakja is; odahagyta a kolostori cellát, hogy atyjának is hozzon vigaszt és gondoskodást.

Olyan fehéren és komoran jelent meg, mint a Végzet szobra; nem az apja lánya volt már, sem húgainak a nővére; az antik jósnőkre emlékeztetett, akik a sorscsapások gyászos napjaiban így kiáltottak a megrémült királyoknak: "Balság! Balság! Balság!" Amikor betoppant Versailles-ba, Lajos éppen Dubarryné kacsóit csókolgatta, és lágyan cirógató tenyerét vonta beteg homlokára, tüzelő arcára.

Louise láttára hanyatt-homlok menekült mindenki: húgai reszketve futottak a szomszéd szobába; Dubarryné térdet hajtott, majd hazaszaladt; a kedvenc udvaroncok kihátráltak az előszobába; csak a két orvos maradt ott, a kandalló sarkában.

- Leányom! - suttogta a király, kinyitva a fájdalomtól és a láztól le-lecsukódó szemét.

- A lánya, felség, az van itt - mondta a hercegnő. - Akit...

- Isten küldött!

A király felkönyökölt, mosolyogni próbált.

- Mivel ön megfeledkezett Istenről - folytatta Louise hercegnő.

- Én?

- De majd én eszébe juttatom.

- Leányom! Nincs még olyan közel a halálom, hogy ennyire sürgős lenne az intelem. Nem vagyok én komolyan beteg: egy kis kimerültség, egy kis gyulladás.

- Betegsége olyan természetű, felség - vágott a szavába a hercegnő -, hogy az etikett szabályai szerint a királyság összes főpapjainak itt kellene már állniuk felséged ágyának fejénél. Ha fekete himlő támadja meg a királyi család bármelyik tagját, azonnal fel kell adni az utolsó kenetet.

- Hercegnő! - kiáltotta a király nagyon izgatottan, nagyon sápadtan. - Mit beszél?

- Hercegnő! - rémültek meg az orvosok is.

- Azt mondom - folytatta a hercegnő -, hogy fekete himlő támadta meg felségedet.

A király feljajdult.

- Az orvosok nem ezt mondták - ellenkezett.

- Nem merték megmondani; én azonban más királyságot ajánlok felséged figyelmébe, nem a franciát. Járuljon Isten elébe, felség, és tekintse végig életét.

- Fekete himlő! - motyogta XV. Lajos -; halálos nyavalya! Bordeu! La Martinière! Igaz ez?

A két orvos lehorgasztotta fejét.

- Tehát végem van? - kérdezte a király, még rémültebben, mint az előbb.

- Minden betegség gyógyítható, felség - jegyezte meg Bordeu, felbátorodva -, kivált, ha a beteg megőrzi lelki nyugalmát.

- A lélek nyugalma és a test üdve Isten adománya - válaszolta a hercegnő.

- Hercegnő - szólt rá vakmerőn, bár halkan Bordeu -, megöli a királyt!

A hercegnő válaszra sem méltatta. Odalépett a beteghez, megfogta a kezét, és elborította csókjaival.

- Szakítson a múlttal, felség - mondta -, és mutasson példát népének. Nem figyelmeztette senki; az a veszély fenyegette, hogy elvész az öröklét számára, ígérje meg, hogy keresztényi módon fog élni, ha életben marad; és haljon meg keresztényi módon, ha magához szólítja Isten.

Szavai végeztével még egyszer megcsókolta a királyi kezet, s ünnepélyesen kivonult az előszobába. Ott ismét arcára bocsátotta hosszú fekete fátylát, lement a lépcsőn, kocsiba szállt, olyan megdöbbenést és rémületet hagyva maga után, hogy azt érzékeltetni nincsen szó.

A király csak akkor tért magához némileg, amikor alaposan kifaggatta orvosait; de így is meg volt döbbenve.

- Nem akarom - mondta -, hogy megismétlődjék az, ami Châteauroux hercegnővel történt Metzben; hívják ide d'Aiguillonnét, és kérjék meg, hogy vigye magával Dubarrynét Rueilbe.

A parancs robbant, mint a bomba. Bordeu mondani akart valamit, de a király leintette. Az orvos különben is látta, hogy kollégája alig várja már, hogy megvihesse a hírt a trónörökösnek; Bordeu tudta, hogy mivel végződik a király betegsége, nem ellenkezett hát, hanem elhagyta a királyi lakosztályt, hogy értesítse Dubarrynét a súlyos csapásról.

A grófné, megrémülve attól a vészjósló és kaján kifejezéstől, amely máris megjelent minden arcon, sietett eltűnni.

Egy óra múlva kívül járt Versailles-on; hűséges és hálás barátnője, d'Aiguillon hercegnő vitte magával a kegyvesztettet rueili kastélyába, amelyet a nagy Richelieu-től örökölt. Bordeu az egész családot kitiltotta a király lakosztályából, a fertőzés veszélyére hivatkozva. XV. Lajos szobája ezzel el volt vágva a világtól; csak a vallásnak és a halálnak volt szabad bejárása. A királynak még aznap feladták az utolsó kenetet, aminek rögtön híre ment Párizsban, ahol nagy port vert fel már a kegyencnő elküldése is.

Az egész udvar ott tolongott a trónörökös előszobáiban, de az bezárkózott, és nem fogadott egy teremtett lelket sem.

A király azonban másnap jobban lett, és d'Aiguillon herceggel szíves üdvözletét küldte Dubarrynénak.

Ez történt 1774. május kilencedikén.

Az udvar faképnél hagyta a trónörökös palotáját, és tömegesen özönlött Rueilbe, ahol a kegyencnő lakott; nem láttak ekkora hintóparádét Choiseul úr chanteloup-i száműzetése óta.

Ez volt tehát a tényállás.

Életben marad a király, és továbbra is Dubarryné a királyné?

Meghal a király, és Dubarryné csak gyalázatos, szégyentelen kurtizán?

Ezért nyújtott Versailles olyan különös és sajátságos látványt 1774. május kilencedikén este nyolc órakor.

A palota előtt, a Dísztér kapujánál, kisebb csoportokba verődtek a kotnyeles kíváncsiskodók, lesve a híreket.

Versailles-i és párizsi polgárok voltak ezek, s az elképzelhető legudvariasabb módon érdeklődtek a király hogyléte felől a gárdistáktól, akik hátratett kézzel, hallgatagon rótták a díszudvart.

Lassanként oszladoztak a csoportok: a párizsiak beültek a batárokba, hogy békésen megtérjenek otthonukba; a versailles-iak, biztosak lévén benne, hogy úgyis első kézből kapják a híreket, szintén hazamentek.

Ezután már csak az őrjárat vigyázta a várost, de az is lagymatagabban egy kissé, mint máskor, és az az óriási világ, amelynek Versailles a neve, lassacskán éjbe és csöndbe merült, akár az a tágasabb világ, amely körülvette.

A palotával szemközti, fákkal szegélyezett utca sarkán, a már dús lombú gesztenyék alatt, ezen az estén egy öregember üldögélt egy kőpadon, arcát a kastély felé fordítva, sétabotján nyugtatva két kezét, s ráhajtva gondolkodói és költői fejét. Hajlott hátú, beteges külsejű aggastyán volt ugyan, de a szeme lobogott, gondolatai pedig még a szeménél is tüzesebbek voltak.

Elmélkedett, fel-felsóhajtott, s nem vette észre a tér végében azt a másik embert, aki, miután kíváncsian bekandikált a rácsos kapun, és kifaggatta a gárdistákat, átlósan keresztülvágott a térségen, s egyenest a padnak tartott, hogy letelepedjék.

Fiatal férfi volt, kiugró pofacsontú, alacsony homlokú, ívelt sasorrú, gunyoros mosolyú férfi. Míg a padnak tartott, hangosan vihorászott, csak úgy magában, válaszolva nevetésével egy titkos gondolatára.

A padtól három lépésre járt, amikor meglátta az öregembert, irányt változtatott, de odasandítva igyekezett kitalálni, ki lehet az; csak attól félt, hogy rájönnek, miért nézeget oda.

- Uraságod hűsöl itt? - lépett oda hirtelen elhatározással a padhoz.

Az öregember feltekintett.

- Ejha! - lepődött meg a fiatal férfi. - Ez az én érdemes mesterem!

- Ön meg az én fiatal orvosom - mondta az öregember.

- Megengedi, hogy ön mellé üljek?

- Üljön csak, uram.

És az aggastyán helyet adott a jövevénynek.

- Úgy látszik, jobban van a király - jegyezte meg a fiatal férfi. - Nagy az öröm.

Megint hahotázni kezdett.

Az öregember nem válaszolt.

- Reggeltől estig özönlöttek a kocsik - folytatta a fiatal férfi - Párizsból Rueilbe, Rueilből Versailles-ba... Mihelyt a király meggyógyul, Dubarry grófné feleségül megy hozzá.

Mondatát még az előzőnél is harsányabb hahotázással fejezte be.

Az öregember erre sem szólt semmit.

- Bocsásson meg, hogy így nevetek - mondta a fiatal férfi, izgatottan és idegesen fészkelődve a helyén -; de hát a jó francia szereti a királyát, mint látja, s királyom jobban van.

- Ne élcelődjön így ezen a dolgon, uram - intette szelíden az aggastyán -; mindig okozhat valakinek fájdalmat egy ember halála, s gyakran mindenkinek nagy fájdalmat okoz egy királyé.

- Még XV. Lajos királyé is? - szólt közbe csúfondárosan a fiatal férfi. - Ejnye, kedves mester, hát ilyen állítást kockáztat meg ön, az éles elméjű filozófus? Én ismerem paradoxonjai erejét és fordulatosságát, de ezzel itt perbe szállok...

Az öregember a fejét csóválta.

- De különben is - tódította a fiatal férfi -, miért gondoljunk a király halálára? Ki beszél erről? A király fekete himlős, mindenki tudja, hogy ez mit jelent; ott van mellette Bordeu és La Martinière, ügyes ember mind a kettő... Lefogadom, hogy Kedves Lajos kievickél ebből, drága mesterem; csak éppen a francia nép nem tolong úgy a templomokban, a kilencnapos ájtatosságon, mint első betegsége idején... Tudja, megkopik minden.

- Csend! - szólt rá az aggastyán megborzongva -, csend! Higgye el, hogy akiről beszél, azt most érinti Isten ujja...

A fiatal férfi, meghökkenve ettől a furcsa nyelvezettől, odasandított a szomszédjára, aki le nem vette a szemét a kastély homlokzatáról.

- Biztosabb hírei vannak? - kérdezte tőle.

- Nézzen oda - mutatta az öregember a palota egyik ablakát -; mit lát ott?

- Egy megvilágított ablakot... Arra gondol?

- Arra... de hogy van megvilágítva?

- Egy szál gyertya ég egy kis burában.

- Úgy van.

- No és?

- Nos, fiatalember, tudja-e, mit jelképez a gyertya lángja?

- Nem, uram.

- A király életét jelképezi.

A fiatal férfi jobban megnézte az öregembert, mintha azt akarná tudni, épeszű-e.

- Az egyik barátom, de Jussieu úr tette oda azt a gyertyát - folytatta az öregember -, s míg az ég, él a király.

- Jelzés?

- Jelzés, amit XV. Lajos utódja már mohón les egy függöny mögül. Jelzi a nagyravágyóknak azt a pillanatot, amelyben elkezdődik uralmuk, és jelzi a magamfajta szerény filozófusnak azt a pillanatot, amelyben Isten elfúj egy korszakot és egy emberi lelket.

A fiatal férfi is megborzongott, és közelebb húzódott padszomszédjához.

- Nézze jól meg ezt az éjszakát, fiatal barátom - mondta az agg -; nézze meg jól, milyen felhős, milyen vészjósló... A rákövetkező hajnalt még bizonyára én is megláthatom, mert olyan öreg nem vagyok, hogy ne érném meg a holnapi napot. De talán új uralom is kezdődik hamarosan, amelyet ön végigél majd, s amely, miként ez az éjszaka... titkokkal lesz terhes, de azt én már nem látom meg... nemhiába nézem tehát ilyen érdeklődéssel azt az imbolygó gyertyalángot, amelynek az előbb magyaráztam meg az értelmét.

- Igaz - mormolta a fiatal férfi -; igaz, mester.

- XIV. Lajos hetvenhárom évig uralkodott - folytatta az aggastyán -; vajon meddig fog uralkodni XV. Lajos?

- Ó! - kiáltotta a fiatal férfi, az ablakra mutatva, mely abban a pillanatban elsötétedett.

- Meghalt a király! - mondta az aggastyán, és szinte rémülten állt fel.

Mind a ketten csendben voltak néhány percig.

Egyszerre egy nyolcfogatú hintó gördült ki sebesen a palota udvaráról. Két fullajtár lovagolt előtte, egy-egy fáklyával. A trónörökös, Marie-Antoinette és Elisabeth hercegnő, a király nővére ült a hintóban. A lobogó fáklyák baljós fénybe vonták sápadt arcukat. A kocsi a két férfi előtt robogott el, a padtól tízlépésnyire.

- Éljen XVI. Lajos király! Éljen a királyné! - rikkantotta a fiatalabbik olyan fülrepesztő hangon, mintha nem köszönteni, hanem csúfolni akarná az új uralkodót.

A trónörökös odaköszönt; a királyné arra fordította sápadt és szigorú arcát. A hintó eltűnt.

- Kedves Rousseau úr - mondta ekkor a fiatal férfi -, Dubarryné özvegy lett.

- Holnap pedig száműzött lesz - mondta az öregember. - Isten önnel, Marat úr.