Híres emberek egyéniségét csak akkor ítéljük meg helyesen, ha saját koruk mértékével mérjük őket és nem a magunkéval. Egyetlen század távlatából nézve a legnemesebb egyéniség is sokat veszít ragyogásából, ha pedig a saját korunk mértékével mérünk, aligha találunk a négy vagy öt századdal korábbi időkből akár csak egy olyan kitűnő embert is, akinek egyénisége minden tekintetben kiállaná a próbát. Jeanne d'Arc azonban egészen más. Őhozzá nyugodtan közeledhetünk bármely kor mértékével, nem kell aggódnunk az eredmény miatt. Bármilyen mércét alkalmazunk, bármely kor mértékével mérünk - őt ma is hibátlannak és példaszerűen tökéletesnek találjuk, ő most is kimagaslik a halandók közül.

S ha megfontoljuk, hogy milyen durva és gonosz században élt - a sötétség kora óta a történelem legromlottabb századában -, elálmélkodunk a csodán: hogyan is sarjadhatott ilyen talajon? Mint a nap és az éjszaka - olyan az ellentét közte és kora között. Mindig igazat mondott, pedig abban az időben a hazugság mindennapos volt, becsületes maradt, amikor ez az erény egyáltalán nem dívott: megtartotta szavát, amikor ezt senkitől nem várták; okos fejében nagy gondolatokat és terveket forgatott, amikor más okos fejek kisszerű ábrándokkal és önző becsvággyal voltak telve, szerénység, kedvesség és gyengédség jellemezte, amikor mindenki csak pöffeszkedett és gorombáskodott; telve volt szánalommal, amikor a féktelen kegyetlenség volt a törvény; állhatatos és tisztességes maradt, abban a korban, amelyben még hírből sem ismerték a megbízhatóságot és a tisztességet; szilárdan kitartott meggyőződése mellett, amikor senki nem hitt semmiben, és az emberek mindenen csak gúnyolódni tudtak; őszinte és igaz maradt egy csontja velejéig képmutató korban; sértetlenül megőrizte méltóságát e hízelgő és szolgalelkű körben; bátor volt, és nem ismert félelmet, akkor sem, amikor minden remény és bátorság kiveszett nemzete szívéből; testben és lélekben megőrizte szeplőtlen tisztaságát egy olyan korban, amikor az ország előkelőségei kívül-belül beszennyezték magukat - igen, ilyen volt Jeanne d'Arc azokban az időkben, amikor az urak és hercegek mesterségszerűen űzték a gazságot, és a kereszténység vezető személyiségei még ezt a szégyentelen nemzedéket is ámulatba tudták ejteni és meg tudták döbbenteni megbotránkoztató életükkel, hallatlan hitszegéseikkel és kegyetlen vérengzéseikkel.

Alighanem ő az egyetlen igazán önzetlen lény a világtörténelemben. A haszonlesésnek még az árnyéka sem férkőzhet szavaihoz és tetteihez. Amikor megszabadította királyát a csavargó életmódtól és megkoronázta, jutalmakat és méltóságokat nyerhetett volna, ő azonban mindent visszautasított, nem fogadott el semmit, csak egyet kért a királytól: szeretne visszatérni a falujába juhaihoz, szeretne megbújni édesanyja karjai között és segíteni neki a ház körül. Győzelmes hadseregek vezére volt, hercegek társaságában forgott, egy egész nemzet bálványozta és ünnepelte hálásan - de romlatlan szívének önzése csak eddig terjedt és nem tovább.

Ha meggondoljuk, milyen körülmények között hajtotta végre vállalkozásait, milyen akadályok álltak útjában, és milyen eszközökkel rendelkezett, joggal mondhatjuk, hogy Jeanne d'Arc műve felér bármilyen tettel, amit a történelemkönyvekben feljegyeztek. Igaz, Caesar messzi országokat meghódított Rómának, de csapatai megbízható, harcedzett veteránokból álltak, és ő maga is tapasztalt katona volt; Napóleon szinte elsöpörte Európa valamennyi jól felfegyverzett seregét, de ő is hivatásos katona, aki a Forradalomban született új csodatévő jelszóért, a Szabadságért lelkesedő nemzetőr-zászlóaljaknál kezdi útját: az ő katonái a háború dicső mesterségének buzgó és ifjú tanoncai voltak, nem pedig öreg és fáradt zsoldosok, egy emberöltő óta felgyülemlő örökös vereségek reményvesztett menekültjei. Jeanne d'Arc csak egy szegény, tanulatlan, írástudatlan falusi lányka volt - senki sem ismerte, és pártfogók sem álltak mögötte -, de amikor látta, hogy hazája béklyóba verve, ily csüggedten és tehetetlenül vergődik az idegen uralom jármában, kincstára kiürült, katonái gyáván szétszéledtek, a gyilkos idegen és hazai elnyomás kiölte a nép szívéből a harci kedvet és a bátorságot, és megfélemlített királya megadván magát sorsának, menekülni készül francia földről - kezének érintésével feltámasztotta e tetemet, halálba dermedt hazáját, az pedig valóban életre kelt és követte őt. Ő pedig győzelemről győzelemre vezette népét, megfordította a Százéves Háború sorsát, egyszer s mindenkorra szétverte az angol haderőt, és kiérdemelte, hogy mindenki Franciaország Felszabadítójaként tisztelje. Így halt meg, s e címet viseli máig. A francia király pedig, akinek fejére ő tette fel a koronát, hálából mindezért, tehetetlenül és közömbösen tűrte, hogy a francia papok börtönbe vessék ezt a nemes gyermeket - akinél ártatlanabbat, kedvesebbet, csodálatra méltóbbat nem ismer a történelem -, és elevenen megégessék a máglyán.

Jeanne d'Arc életének története bizonyos tekintetben egyedülálló a híres emberek életrajzai sorában: ez az egyetlen eset, mikor egy ember élete eskü alatt tett vallomásokból, bíróság előtt elhangzott tanúvallomásokból bontakozik ki előttünk. Az 1431-ben lefolytatott Nagy Per, valamint a negyedszázaddal később megtartott rehabilitációs vizsgálat hivatalos jegyzőkönyveit még ma is őrzik Franciaország Nemzeti Levéltárában. Ezek figyelemre méltó pontossággal tájékoztatnak bennünket Jeanne d'Arc életének minden részletéről. A régmúlt idők nagy alakjai közül senki élettörténetét nem ismerjük olyan megbízható forrásokból és annyira sokoldalú megvilágításban, mint az övét.

Sieur Louis de Conte elbeszélése nagyjából megegyezik a hivatalos okmányok adataival, nincs hát okunk kételkedni megbízhatóságában, de ami emlékiratainak tömérdek apró részletét illeti, ezek hitelességéről egyedül az ő szava kezeskedik.

1492-t írunk. Nyolcvankét éves vagyok most, s amit el akarok nektek mondani, gyermekként és ifjúként éltem át.

Amióta nemrégiben feltalálták a könyvnyomtatás művészetét, immár az egész világ olvashatja, énekelheti és tanulmányozhatja veletek együtt a Jeanne d'Arcról szóló elbeszéléseket, dalokat és történelmi munkákat, s ezekben mindig megtalálhatjátok az én nevemet, Sieur Louis de Conte nevét is - hiszen Jeanne apródja és titoknoka voltam. Együtt lehettem vele, a kezdettől a végig.

Abban a faluban nőttem fel, ahol ő. Együtt gyermekeskedtünk, s nap mint nap együtt játszottunk, akárcsak ti most a pajtásaitokkal. Most persze különösnek tűnhet, hogy ezt mondom, hisz azóta már tudjuk, hogy ki is volt ő, s neve az egész világot bejárta. Olyan ez mintha a fogyó gyertya még egy utolsó pillantást vetne az örök időkig odafent keringő napra, és azt mondaná: "Jó komám volt; együtt is laktunk, amikor még mindketten egyforma gyertyák voltunk." Pedig úgy igaz, ahogy mondom. Együtt játszottunk, később meg ott verekedtem oldalán a csatákban. Ma is tisztán emlékszem még drága, törékeny alakjára, amint a francia sereget ütközetbe vezetve, száguldó lovának nyakára hajlik, haja lobog a szélben, ezüst páncélja mind mélyebbre és mélyebbre hatol a csata sűrűjébe, s végül eltűnik az ágaskodó lovak, suhogó kardok, védekezésre emelt pajzsok és a szélben lobogó dísztollak forgatagában. Vele voltam végig, s amikor elkövetkezett az a gyászos nap, amelynek árnyéka örökké vádolni fogja az angol szolgálatba szegődött francia püspököknek, Jeanne gyilkosainak még az emlékét is, akárcsak a királyt, aki tétlenül nézte, mi történik, és még csak kísérletet sem tett arra, hogy megmentse - utolsónak az én kezemet érintette életében.

Ahogy aztán múltak az évek, az évtizedek - és a csodálatos gyermek üstököspályája, mely Franciaország háborús égboltján átsuhant, majd a máglya füstfelhőjébe zuhant, hogy mind mélyebbre és mélyebbre süllyedjen a múltba, s egyre különösebbnek, csodálatosabbnak, nagyszerűbbnek és magával ragadóbbnak tűnjék -, végül felfogtam és megértettem, hogy ki volt ő: a legnemesebb lélek, aki valaha is erre a világra született. Egyetlenegyet kivéve.

I.

Én, Sieur Louis de Conte, 1410. január 6-án születtem Neufchateau-ban, azaz pontosan két évvel előbb, mint Jeanne d'Arc Domremyben. Szüleim a század első éveiben Párizs tőszomszédságából menekültek erre a távoli vidékre. Apám a hazafiak pártjához, az Armagnacokhoz tartozott; azokkal tartott, akik a francia királyt segítették, bármilyen bolond és tehetetlen volt is. Az angolokkal rokonszenvező burgundi párt azonban mindenükből alaposan kiforgatta őket. Apámtól is elvették, amit csak lehetett, kivéve nemesi rangját. Amikor Neufchateau-ban letelepedett, már szegény és elkeseredett ember volt. Ott azonban kedvére való légkörre talált, és ez sokat jelentett. Viszonylag nyugodtabb vidékre került, mert addig megszállottak, őrültek és ördögök között élt, akiknek a gyilkosság mindennapos szórakozásuk volt, s akiktől senki nem lehetett biztonságban egy percig sem. Párizsban ordítozó csőcselék járta az utcákat éjszakánként, háborítatlanul, zavartalanul gyújtogatva, gyilkolva és fosztogatva. A kelő nap fénye füstölgő romokra és megcsonkított hullákra esett itt is, ott is, szerte az utcákon, s a tolvajok, az istentelen csőcselék utóhadai, mind mezítelenre vetkőztették. Senki sem merte összegyűjteni és eltemetni a halottakat - ott rothadtak az út szélén, hadd terjesszék a járványt.

És terjesztették is. Úgy hullott az ember járvány idején, mint a légy. A halottakat éjszaka földelték el, titokban; a nyilvános temetést megtiltották, mert ha kitudódik, hogy milyen nagy a járvány, a rémület kétségbeesésbe kergette volna a népet. Ráadásul olyan keserves tél jött, amilyet ötszáz éve nem látott Franciaország. Éhínség, dögvész, öldöklés, jég és hó - mind egyszerre lepte meg Párizst. Halomban hevertek a hullák az utcán; a farkasok fényes nappal bemerészkedtek a városba, és felfalták őket.

Ilyen mélyre süllyedt Franciaország, ilyen mélyre! Több mint háromnegyed százada marcangolták már húsát az angol agyarak, s a számtalan vereség meg visszavonulás annyira megfélemlítette a francia seregeket, hogy általános vélemény szerint elég volt, ha feltűnt a láthatáron egy angol csapat, a franciák már futottak is.

Ötéves voltam az agincourt-i rettenetes csatavesztés idején. Az angol király visszatért ugyan hazájába az ütközet után, hogy élvezze diadalát, Franciaországot azonban otthagyta szabad prédául a burgundi párt szolgálatában álló kóbor csapatoknak. Ezek közé tartozott az a banda is, amelyik egy éjszaka rátört Neufchateau-ra; házunk zsúptetejének lobogó fényénél láthattam, hogyan mészárolnak le mindenkit, akit szerethettem ezen a világon (kivéve egyik bátyámat, a ti ükapátokat, ő ugyanis az udvarnál maradt). Hasztalan esedeztek irgalomért - a hóhérok csak nevettek könyörgésükön, és kigúnyolták rimánkodásukat. Engem nem vettek észre, és így megmenekültem. Elvonulásuk után előbújtam rejtekhelyemről, és egész éjjel sírva bolyongtam az égő házak között: a halottakat és sebesülteket leszámítva, egymagam maradtam ott, a többiek mind szertefutottak, és elrejtőztek valamerre.

Másnap átküldték Domremybe, a paphoz, akinek házvezetőnője később anyám helyett anyám lett. Az évek folyamán a pap megtanított írni és olvasni - azontúl már ketten voltunk a faluban, akik értettünk ehhez a tudományhoz.

Hatéves voltam, amikor ez a derék pap, Guillaume Fronte, a házába fogadott. Mi éppen a templom tövében laktunk, Jeanne szüleinek kertecskéje meg a templom mögött volt. Ami az ő családját illeti, apját Jacques d'Arcnak hívták, anyját Isabel Romée-nak. Három fiuk volt (a tízéves Jacques, a nyolcéves Pierre és a hétéves Jean) és két lányuk: Jeanne, aki négyéves volt akkor és Catherine, aki egyéves lehetett, ők voltak a játszótársaim az első naptól fogva. Akadtak persze más pajtásaim is, mindenekelőtt négy fiú: Pierre Morel, Étienne Roze, Noël Rainguesson és Edmond Aubrey, akinek az apja a község elöljárója volt akkoriban; azután két leány is, Jeanne-nal körülbelül egykorúak, akik idővel legjobb barátnői lettek: az egyiknek Humette volt a neve, a másiknak meg Kicsi Mengette. Éppen olyan egyszerű parasztgyerek volt mindkettő, akárcsak Jeanne. Amikor felnőttek, egyszerű kétkezi munkásokhoz mentek férjhez. A birtokuk, mint gondolhatjátok, nem lehetett valami nagy, és mégis volt idő, sok-sok évvel később, amikor egyetlenegy arra vetődő utas sem mulasztotta volna el - akármilyen magas rangú volt is -, hogy meg ne álljon, és tiszteletét ne tegye a két falusi öregasszonynál, akiket Jeanne d'Arc fiatalkorában barátnőjévé fogadott.

Jó gyerekek voltak valamennyien, mint a legtöbb parasztgyerek; igaz, nem nagyon éles eszűek, de jószívűek, barátságosak, szüleiknek és a papnak egyaránt engedelmesek; ahogy azután felnőttek, annak rendje és módja szerint, gondolkodás nélkül átvették atyáik korlátoltságát és előítéleteit; talán mondanom sem kell, hogy még csak eszükbe sem jutott kételkedni ebben vagy abban. Politikai nézeteiket éppen úgy örökölték, mint vallásukat. Ha Husz János és a hozzá hasonlók bírálták is az egyházat, Domremyben ez senkinek a hitét sem ingatta, mikor pedig tizennégy éves koromban több részre szakadt az egyház, és három pápánk is volt egyszerre, Domremyben senkinek sem okozott fejfájást, hogy melyiket kövesse: csak a római pápa lehetett az igazi - az a pápa, aki nem Rómában székelt, nem is volt pápa a szemünkben. A faluban minden élő lélek armagnaci hazafi volt; ha mi, gyerekek, mást nem is gyűlöltünk a világon, az angolokat meg a burgundi párt nevét és politikáját minden bizonnyal szívből utáltuk.

Domremy éppen olyan kis falu volt, mint bármelyik másik akkoriban, azon az isten háta mögötti vidéken. A magtárakhoz hasonló házak előreugró zsúpteteje féltőn vonta árnyékába a szűk, görbe sikátorok és átjárók útvesztőjét. A falban hagyott lyukak tulajdonképpen ablakok voltak, ám a sűrű zsalun át alig jutott valamicske fény a házba. Döngölt föld volt a padló, és bútor nem sok akadt. Az emberek főleg birka- és marhatenyésztéssel foglalkoztak, s a nyájra a gyerekek viseltek gondot. A környék gyönyörű volt. A község egyik szélétől virágos síkság húzódott széles ívben a Meuse partjáig, a másik oldalon pedig enyhén emelkedő füves lanka határolta a falut, a domb tetején nagy tölgyessel. Az erdő sűrű volt és homályos, s felettébb izgatott minket, gyerekeket, mert valamikor régen a zsiványok sok gyilkosságot követtek el itt, annál is régebben pedig orrlikaikon lángot és mérges gőzöket lövellő félelmetes sárkányok tanyáztak benne. Igaz, ami igaz, még a mi gyermekkorunkban is élt egy az erdőn. Olyan hosszú volt, mint egy szálfa, törzse, mint a négyakós hordó, pikkelyei, mint a tetőn egymásra simuló nagy zsindelyek, tüzes rubinszeme akkora, mint a gavallérok kalpagja, s a farkán oly nagy horgonykarom, hogy nem is tudom, mihez hasonlítsam, de akik nálam többet tudtak a sárkányokról, azok is azt mondták, hogy még sárkánynál is ritkaság az ilyen. Általában úgy tudták, hogy a színe ragyogó kék, és arany pöttyök vannak rajta, de mivel soha nem látta senki, ez inkább csak feltevés. Én nem is hittem el soha - szerintem, semmi értelme, hogy az ember bizonyítékok nélkül, csupán feltevések alapján állítson valamit. Ha tudnánk valamiből embert gyúrni, szemre talán az is mutatós volna, de csontok híján összecsuklana, és nem tudna megállni a lábán - állításainkban pedig, véleményem szerint, éppen a bizonyíték a csont. Ezt különben adandó alkalommal majd alaposabban is kifejtem még, csak hogy lássátok, mennyire igazam van. Ami pedig a sárkányt illeti, mindig azt tartottam, hogy csak aranyszínű lehet, minden kék árnyalat nélkül, hiszen ahány sárkány, mind aranyszínű. Hogy ez a sárkány valóban az erdőben lakott, úgy derült ki, hogy Pierre Morel egy nap arra járt, és valami szag csapta meg az orrát. Rögtön rájött, hogy csak a sárkányé lehet. Még rágondolni is szörnyű, milyen halálos veszedelemben forog néha az ember, anélkül hogy sejtené.

Régebben százával gyűltek volna össze a lovagok a világ négy sarkából, hogy egymás után sorban behatoljanak az erdőbe, megöljék a sárkányt, és elnyerjék a kitűzött jutalmat, de ma már ez nem divat, manapság papok a sárkányölők. Ebben az esetben Guillaume Fronte atya vállalta a feladatot. Körmenetet hirdetett, gyertyákkal, füstölőkkel és zászlókkal, aztán körüljárta a néppel az erdőt, és úgy kifüstölte a sárkányt, hogy hírét se hallottuk többé, bár egyesek azt állították, hogy a bűze sohasem tűnt el egészen. Nem mintha valaki is érezte volna még egyszer a szagát; nem, ez megint csak olyan feltevés volt, mint az előbbi - vagyis csont nélkül, ugye? Annyit tudok, hogy a kifüstölés előtt ott volt a szörnyeteg, de hogy járt-e még ott azután is vagy sem, azt már nem merném olyan biztosan állítani.

A Vaucouleurs felé húzódó fennsíkon volt egy gyönyörű, füves tisztás, ennek közepén pedig egy fenséges bükkfa: terebélyes lombjai széles körben vetettek árnyékot, s a tövénél hideg vizű, tiszta forrás fakadt. Emberemlékezet óta minden nyáron ide jártak ki a gyerekek: órák hosszat énekeltek, körültáncolták a fát, és ha elfáradtak, a forrás vizével üdítették fel magukat: kedves és derűs időtöltés volt. Azután virágkoszorút kötöttek, és felaggatták a fára, a forrás fölé, hogy a tündéreknek kedveskedjenek - mert azok laktak ott. És a tündérek örültek is ennek, hiszen gondtalan és ártatlan kis teremtések voltak, mint általában a tündérek, s szerettek mindent, ami szép és kedves, mint például a vadvirágból font koszorú. Viszonzásul ők is mindent megtettek a gyerekeknek, ami hatalmukban állt: nem engedték, hogy a kristálytiszta, hűs forrás kiapadjon, és elűzték a kígyókat meg a veszedelmes férgeket. Így aztán nem is fordult elő civódás a tündérek és a gyerekek között, több mint ötszáz (sőt, a hagyomány szerint ezer) éve: kölcsönös volt a ragaszkodás és a bizalom. Ha egy kisgyermek meghalt, a tündérek éppen úgy gyászolták, mint jó pajtásai, s ennek látható jele is volt: a temetés napján, pitymallat előtt apró halotti koszorút akasztottak a fára, a hely fölé, ahol a gyerek szokott üldögélni. Mindezt nem hallomásból tudom - tulajdon szememmel láttam, és így igaz. Azt pedig, hogy a koszorút a tündérek tették oda, onnan tudtuk, hogy csupa fekete virágból fonták, amilyen Franciaországban nem is nő sehol sem.

Ezért hívták a domremyi gyerekeket emberemlékezet óta a Tündérfa Gyermekeinek, s ők büszkék is voltak e névre, mert az valami titokzatos kiváltságot jelentett, amiben a világon egyetlenegy gyermek sem részesült kívülük. Ha ugyanis valamelyikük a halálán volt, a homályosuló emlékezetén átsuhanó halvány és alaktalan képek mögül lágyan, színesen, világosan rajzolódott ki a Fa látomása - feltéve, hogy a lelke tiszta volt. Legalábbis egyesek így tudták. Mások szerint kétszer jelentkezett a látomás, de ez csak a bűnös lelkeknél fordult elő. Ezeknél először csak figyelmeztetésképpen jelent meg, egy-két esztendővel a halál előtt, kopár, téli alakjában, ami rettenetes félelemmel töltötte el a vétkest. Ha a bűnös megbánta bűneit, és megjavult, a látomás másodszor is megjelent, de ezúttal gyönyörű nyári köntösében. Ha pedig ez a látogatás elmaradt, a bűnös már tudhatta, milyen ítélet vár rá. Megint mások azt állították, hogy a látomás csak egyszer jelentkezik, éspedig annak, aki tiszta, bűntelen lélekkel haldoklik messzi idegenben, és utolsó kívánsága az, hogy még egyszer emlékeztesse valami drága szülőföldjére. S van-e még emlék, amely jobban vigasztalhatna, mint annak a Fának képe, amelyet annyira szeretett, s amely a tovatűnt gyönyörű ifjúság idején társa volt örömében, vigasztalója apró bánataiban?

Ki az egyik hagyományt tartotta tehát, amint mondottam, ki a másikat. Én azonban csak az egyikről állíthatom, hogy igaz volt, tudniillik a legutóbbiról. Nem akarom kétségbe vonni a többiek igazságát, de tudni csak az utóbbiról tudom, hogy igaz; márpedig szerintem az ember maradjon meg annál, amit tud, és ne sokat okoskodjék olyan dolgokról, amiket nem tudhat - elméje ezáltal állhatatosabbá lesz, s ez csak hasznára válik. Azt tudom, hogy valahányszor a Tündérfa Gyermekeit messzi földön éri utol a halál, és lelkük már megbékélt Istennel, akkor sóvárgó szemmel fordulnak még egyszer szülőföldjük felé, s a távolból, mintegy a felhők hasadékán át, meglátják a Tündérfa álomszerű, aranyfénybe burkolt elmosódó képét, megjelenik előttük a folyó felett elterülő virágos rét is, és utolsó leheletükben simogatóan és édesen vegyül el az otthoni virágok illata. Azután elmosódik a látomás, eltűnik, de látták, ők látták!, és átszellemült arcukon a körülöttük állók is láthatják, igen, láthatják az üzenetet, s azt, hogy ez az üzenet a mennyből jött.

Jeanne és én egy véleményen voltunk ebben a dologban, de Pierre Morel, Jacques d'Arc és még sokan mások úgy vélték, hogy a bűnös lelkeknek kétszer jelenik meg a látomás. Azaz ők is meg a többiek is azt állították, hogy így tudják. Talán mert az apjuk is így tudta, és tőle hallották - hiszen az ember többnyire másodkézből szerzi tudása javát.

Van azonban valami, ami valószínűvé teszi, hogy a Fa néha kétszer is megjelent, s ez az, hogy ha valaki hamuszürke arccal és a rémülettől merev léptekkel járt-kelt a faluban, a szomszédok ősidők óta így súgtak össze: "Hát persze, vétkezett, és most megkapta a figyelmeztetést." Mire a másik megborzongott, és azt súgta vissza: "Igen, a szerencsétlennek megjelent a Fa."

Az effajta bizonyítéknak súlya van, az ilyet nem lehet egy kézlegyintéssel elintézni. Magától értetődik, hogy amit századok tapasztalata igazol, azt mindinkább bizonyítéknak kell tekinteni, sőt, ha folytatódik, hagyománynak - a hagyomány pedig szilárd és megingathatatlan, mint a szikla.

Hosszú életem során nem egy esetet láttam, amikor a Fa megjelent valakinek, még jóval a halála előtt, pedig a szóban forgó lélekről igazán nem mondhattam, hogy bűnös. Nem, ezekben az esetekben a látomás különös kegyelem jele volt; híradás a lélek üdvösségéről, amelyre a kiválasztottnak már nem kellett halála napjáig várnia; a látomás előre megjelentette neki, s ettől olyan békesség költözött a szívébe - Isten örök békessége -, amelyet többé semmi sem zavarhatott. Magam is derűsen nézek immár halálom elé, bármilyen öreg és törődött vagyok is, mert a Fa nekem is megjelent. Láttam, és ez nekem elég.

Ősi szokás volt, hogy a gyerekek, miközben egymás kezét fogva körültáncolták a Tündérfát, a Fa énekét, az Arbre Fée de Bourlemont-t dalolták. Különös, lágy dallamra énekeltük, s valahányszor elfáradtam életemben, vagy bajba kerültem, ez a megnyugtató, lágy dallam mindig felzengett álmomban, megvigasztalt, s az éjen és téren át hazavitt falumba. Idegen fel nem foghatja, át nem érezheti, mit jelentett ez a dal a Tündérfa Gyermekeinek századokon át, amikor sokuknak nehéz szívvel bár, de száműzetésbe kellett mennie, idegen földre, amelynek sem nyelvét, sem szokásait nem ismerte. Ti már talán együgyűnek és nagyon is szegényesnek érzitek e dalt, de ha arra gondoltok, mit jelentett nekünk, mit idézett fel, ha felzsongott emlékezetünkben, akkor ti is becsülni fogjátok, sőt azt is megértitek, miért szökik könny a szemünkbe még ma is, miért homályosul el minden előttünk, miért csuklik el a hangunk, s miért nem tudjuk végigénekelni az utolsó sorokat.

Ha sorsunk idegenbe vet
S nem jön hazánkból üzenet,
Jelenj meg te nekünk!

És jusson eszetekbe, hogy gyermekkorában Jeanne d'Arc is mindig velünk énekelte, valahányszor a Fa körül táncoltunk, és ő is nagyon szerette. Már csak ezért is drága emlék, ezt bizonyára elismeritek.

L'ARBRE FÉE DE BOURLEMONT

Gyermekdal

Honnan e sok zöld leveled,
Bourlemont Tündérfája?
A könnyünktől! Mi gyerekek
Bánat ha ér, hozzád jövünk
Te elcsitítsz: tiéd könnyünk
S nyomán hajt új levél.

Törzsed meg, mondd, mért oly erős
Bourlemont Tündérfája?
Mert szeretünk! Sok-sok év óta
Szívednek jól esik
A gyerekvers, a tánc, a nóta
És ifjúságod őrzi, óvja,
Még ezredévig is!

Szívünkben mindig ott virulj,
Bourlemont Tündérfája!
Így testünk megtört, agg lehet,
Ifjú marad szívünk;
Ha sorsunk idegenbe vet
S nem jön hazánkból üzenet,
Jelenj meg te nekünk!

A tündérek a mi gyermekkorunkban is ott éltek még, mi azonban már soha nem láttuk őket, mert vagy száz évvel előbb a domremyi pap egyszer misét mondott a Fa alatt, s azt állította, hogy a tündérek a Gonosszal tartanak rokonságot, és nem is üdvözülhetnek, majd rájuk parancsolt, hogy soha többet ne mutatkozzanak, és ne aggassanak halotti koszorút a fára, különben örökre kiűzi őket az egyházközség határából.

A gyerekek hiába fogták pártját a tündéreknek, hiába bizonygatták valamennyien, hogy a tündérek mindig jó barátaik voltak, mindig csak jót tettek velük, és soha nem ártottak egyiküknek sem, a pap nem hallgatott rájuk, sőt kijelentette, szégyenletes bűn ilyen lényekkel barátkozni. A gyerekek vigasztalhatatlanul sírtak, majd megegyeztek, hogy továbbra is felaggatják virágkoszorúkat a fára, s ettől a tündérek mindenkor megérthetik, hogy változatlanul szeretik, és nem felejtették el őket, ha nem is jelenhetnek meg többé emberi szem számára látható alakban.

Egy nap azonban baj történt. Edmund Aubrey édesanyja éppen akkor ment át a tisztáson késő este, amikor a tündérek titokban táncot lejtettek a Fa körül, nem is sejtve, hogy jár ott valaki; annyira belemerültek, annyira mámorossá tette őket a tánc vad boldogsága meg a mézzel édesített harmat, amit serlegszám ittak, hogy semmit nem vettek észre; Aubrey-né megrémülten és ámultan figyelte, mint keringenek az elképzelhetetlenül parányi lények, kéz a kézben, vagy háromszázan is, nagy körben, dalolva, kacagva, látta, amint féktelen jókedvükben neki-nekirugaszkodnak, néha három hüvelyknyi magasba is felugrálva - ó, ilyen boszorkányosan bolond táncot életében sem látott még Aubrey-né.

Ám a csöppnyi teremtések csakhamar észrevették az asszonyt. Meglepetésükben és rémületükben sikoltozni kezdtek, majd sírva elfutottak a szélrózsa minden irányába.

A szívtelen nő, jobban mondva bolond, hiszen csak meggondolatlan volt, egyenest hazament, és mindent elmondott a szomszédoknak, mialatt mi, a tündérek kis barátai, mit sem sejtve aludtunk, nem is tudván, hogy ha felkelnénk, talán még gátat vethetnénk a végzetes szóbeszédnek. Reggelre azonban mindenki tudott már a dologról, s épp ez volt a baj, mert így a pap is értesülhetett róla. Körülfogtuk Fronte atyát, és sírva könyörögtünk neki. Bánatunk annyira meghatotta, hogy neki is könnyek szöktek a szemébe, mert alapjában véve kedves, jószívű ember volt. Kijelentette, hogy ha rajta múlna, nem űzné el a tündéreket, de hát meg kell tennie, mert úgy rendeltetett, hogy el kell tűnniök, ha csak egyszer is megjelennek élő embernek. Ráadásul mindez a lehető legrosszabbkor történt, mert Jeanne d'Arc betegen feküdt, lázas önkívületben, mi pedig nem tudtunk olyan okosan érvelni, mint ő. Körülálltuk az ágyát, és sírva kérleltük:

- Jeanne, térj magadhoz! Térj magadhoz hamar, mert egy percet sem veszíthetünk! Gyere, védd meg a tündéreket, mentsd meg őket, ez csak neked sikerülhet...

De Jeanne gondolatai messze jártak, s nem értette, talán nem is hallotta kérésünket; magára hagytuk hát, és belenyugodtunk, hogy minden elveszett. Igen, minden elveszett - hiába voltak a tündérek fél évezred óta a gyerekek barátai, most el kell tűnniök, nem jöhetnek vissza soha többé.

Keserves nap volt számunkra, amikor Fronte atya misét mondott a fa alatt, és száműzte a tündéreket. Még csak gyászt sem ölthettünk; be kellett érnünk azzal, hogy észrevehetetlen fekete rongydarabkákat tűzzünk a ruhánkra. Szívünket azonban maradéktalanul átengedtük a mélységes gyásznak, mert a szívünk a miénk volt: ebben nem akadályozhattak meg bennünket a felnőttek.

A hatalmas fa - gyönyörű nevén az Arbre Fée de Bourlemont - továbbra is kedves maradt nekünk, de régi varázsát elveszítette; ma is felkeresem még, minden évben egyszer, hogy elüldögéljek alatta, és magam elé idézve elvesztett gyermekkori pajtásaimat, könnyeimen át szemükbe nézzek - ó, Istenem, a szívem hasad meg ilyenkor! De hát a hely mégsem olyan már, mint azelőtt. Ennek két oka is van: a forrás már nem olyan üde s hideg, mint régen, mikor még a tündérek óvták, vize is harmadára apadt, meg aztán: az elkergetett kígyók és férgek is visszatértek és elszaporodtak.

Jeanne betegségéért valóban nagy árat fizettünk. Ezt csak akkor értettük meg igazán, amikor ez az okos gyermek meggyógyult. Joggal reménykedtünk benne: ő valóban meg tudta volna menteni a tündéreket. Amikor meghallotta, mi történt, elfutotta a harag, és egyenest Fronte atyához ment. Megállt a pap előtt, meghajtotta magát, és így szólt:

- Ugye, a tündéreknek azért kellett eltűnniük, mert emberi szem látta őket?

- Igen, drágám, ezért.

- És ha valaki éjnek idején belopakodik egy másik ember szobájába, amikor az félmeztelen, akkor azt a másikat vádolnád, hogy ruha nélkül mutogatja magát?

- Hm... Nem.

A derék pap kissé zavarba jött, és a beismerés csak fokozta zavarát.

- Vajon bűn-e a bűn akkor is, ha az ember nem előre megfontolt szándékkal követi el?

Fronte atya széttárta a karját, és felkiáltott:

- Ó, drága gyermekem, belátom, hibát követtem el.

Azzal magához vonta Jeanne-t, és engesztelésképpen átölelte. Jeanne azonban nagyon mérges volt, és nem elégedett meg ennyivel; a pap mellére borult, és zokogva azt mondta:

- Eszerint a tündérek sem követtek el bűnt, hiszen nem volt szándékos, amit tettek, ők igazán nem tudhatták, hogy más is jár arrafelé. Minthogy azonban nem tudtak védekezni, és nem voltak tisztában azzal, hogy a törvény csak a szándékot sújtja, de az ártatlan tettet nem, s mert nem volt egyetlen barátjuk sem, aki felvilágosította volna őket, vagy kimondta volna helyettük ezt az alapvető igazságot, most örök száműzetésre ítéltetnek. Ez nem igazság, nem, ez nem igazság!

A jóságos pap még szorosabban ölelte magához Jeanne-t, és azt mondta neki:

- Ó, Uram, a kisdedek szájával ítéled meg a balgákat és meggondolatlanokat. Bár visszahozhatnám e csöppnyi teremtéseket a kedvedért. Igen, a te kedvedért, no meg a magam érdekében is, hiszen az igazságtalanságot én követtem el. No, ne sírj már... Hidd el, senkinek sem fáj úgy a dolog, mint a te öreg barátodnak. Ne sírj hát, drágám...

- De én nem tudom parancsszóra abbahagyni, ha egyszer úgy érzem, hogy sírnom kell. Mert nem közönséges vétek szárad ám a lelkeden, atyám! Azt hiszed, hogy a bánattal már jóvá is tettél mindent?

Fronte atya nem akarta megbántani Jeanne-t, így hát elfordult, nehogy a lány észrevegye a mosolyát.

- Ó, nem! Tudom, hogy nem! De ha zsákba öltözöm, és hamut hintek a fejemre, azzal megelégszel-e, könyörtelen, de igazságos vádlóm?

Jeanne zokogása lassan lecsillapodott. Könnyes szemmel felnézett az öregre, és a maga egyszerű módján azt mondta:

- Igen, az jó lesz; feltéve, hogy akkor a lelkiismereted is megnyugszik.

Fronte atya alighanem ismét félrefordult, és elmosolyodott volna, ha idejében rá nem eszmél, hogy bizony nem valami előnyös egyezséget kötött. Csakhogy most már nem volt visszakozz! Felkelt hát, és Jeanne legnagyobb ámulatára odament a kandallóhoz, kiszedett belőle egy lapátnyi hideg hamut, és éppen ősz, öreg fejére akarta szórni, amikor jobb ötlete támadt, és így szólt:

- Drágám, segítenél nekem?

- Hogyan, atyám?

A pap térdre ereszkedett, és lehajtotta a fejét.

- Fogd a hamut, és szórd a fejemre.

Mondanom sem kell, hogy ezzel be is fejeződött az ügy. A pap győzött. Elképzelhetitek, mennyire megdöbbentette Jeanne-t e tiszteletlenség gondolata, aminthogy a falu többi gyermekét is megdöbbentette volna. Odafutott a paphoz, és térdre borult előtte:

- Ó, hát ez szörnyű! Nem tudtam, hogy a zsák meg a hamu ezt jelenti! Kérlek, atyám, kelj fel.

- Nem kelhetek fel, míg bocsánatot nem nyerek. Megbocsátasz nekem?

- Én? De hiszen nem énellenem vétettél. Neked kell megbocsátanod önmagadnak, amiért igazságtalan voltál szegény tündérekhez! Miért nem kelsz már fel, atyám?

- Mert eszerint még nagyobb bajban vagyok, mint gondoltam. Én ugyanis azt hittem, hogy a te bocsánatodat kell kiérdemelnem. De ha a magaméról van szó, nos, én igazán nem lehetek elnéző magamhoz! Na, most mi lesz? Te okos kislány vagy, találj ki valamit!

S hiába könyörgött Jeanne, Fronte atya nem kelt fel. A könnyeivel küszködő leánynak végül is támadt egy ötlete: felkapta a lapátot, és az egész hamut a saját fejére zúdította. Majdnem megfulladt tőle, s alig tudta kinyögni:

- Tessék! Most már igazán kelj fel, atyám, nagyon kérlek!

Az öreg meghatódott mosollyal magához szorította Jeanne-t, és így szólt:

- Ó, te csodálatos gyermek! Hitemre mondom, olyan vagy, mint az igazi mártírok. A te alázatosságod is tiszta, őszinte, híján van minden színlelésnek.

Azután kifésülte Jeanne hajából a hamut, és segített neki megmosnia az arcát meg a nyakát és rendbe szednie magát. Jókedve visszatért; azt se bánta volna, ha elölről kezdik a vitát. Le is ült megint, magához vonta Jeanne-t, és azt mondta:

- Jeanne, te is fontál koszorút a Tündérfánál, úgy, mint a többiek?

Velem is mindig így kezdte, ha sarokba akart szorítani; ezen a nyugodt, közömbös hangon, ami úgy megtéveszti az embert, hogy észre sem veszi, máris belesétált a kelepcébe. Ezt mindig élvezte. Rögtön láttam rajta, hogy Jeanne-t is így akarja tőrbe csalni. Jeanne felelt is neki:

- Igen, atyám.

- És utána felakasztottad a fára?

- Nem, atyám.

- Nem?

- Nem.

- És miért nem?

- Nem is tudom. Nem volt kedvem.

- Nem volt kedved?

- Nem, atyám.

- Hát mit csináltál vele?

- A templomban aggattam fel.

- Miért nem a fára?

- Mert azt mondják, hogy a tündérek a Gonosszal tartanak rokonságot, és bűn hódolni nekik.

- Te magad is bűnnek tartottad ezt?

- Igen, atyám.

- Márpedig ha ez bűn, akkor a barátságuk is veszedelmet hozhat rád meg a többiekre is. Nem gondolod?

- De igen, azt hiszem, igen...

A pap elgondolkozott egy percig, és én tudtam, hogy most fog lecsapni áldozatára, így is történt:

- A tündérek tehát kétes származású, kiközösített teremtmények, akikkel nem ajánlatos barátkozni, különösen gyerekeknek. Ha pedig így áll a dolog, akkor magyarázd meg nekem, drága gyermekem, ha tudod, hogy miért nem lett volna szabad elűznöm őket, és miért akartad megkímélni őket? Egy szóval: mit vesztettél ezzel?

Hát nem elrontotta a dolgát ez az ostoba vénember! Annyira felbosszantott, hogy legszívesebben pofon vágtam volna, ha nem nézem a korát. A legjobb úton haladt, hogy rendbe hozza a dolgot, és akkor ezzel a buta fordulattal megint elront mindent. Hogy Jeanne mit vesztett? Hát sehogy sem fogja fel, miféle gyerek ez a Jeanne? Hát nem érti, hogy Jeanne-t egy cseppet sem érdekli, veszít-e, vagy nyer valamit? Jeanne-t csak egy valamivel lehet kihozni a sodrából, de azzal aztán alaposan: arról kell meggyőzni, hogy mást fenyeget baj, kár vagy veszteség. Mondhatom, ügyesen megcsinálta: most aztán törheti a fejét, hogyan másszék ki a saját kelepcéjéből!

Alighogy a pap kiejtette a száján e szavakat, Jeanne elkomorult, szemét ellepték a keserű könnyek, és olyan szenvedéllyel támadt rá, hogy a pap azt se tudta, hová legyen meglepetésében. Engem azonban nem lepett meg a kifakadás, mert én tudtam, milyen lőporos hordóra vetett szikrát azzal a balul megválasztott argumentummal.

- Ó, atyám, hogy is beszélhetsz így? Hát kié Franciaország?

- Istené és a királyé.

- És nem a Sátáné?

- Hogyan is lehetne a Sátáné, gyermekem? Ez a föld a Mindenható lábának zsámolya, a Sátán még egy talpalatnyit sem mondhat belőle a magáénak!

- Ki adott otthont azoknak a szegény tündéreknek? Isten. Ki óvta őket századokon át? Isten. Ki engedte, hogy táncoljanak, játszadozzanak? Isten. És ki volt az, aki büntetéssel fenyegette meg őket, mert nem tetszett neki az, amit még Isten sem kifogásolt? Az ember. Ki akarta megtiltani ártatlan szórakozásaikat, és ki büntette meg őket? Ki kergette el szegényeket otthonukból, amelyet Isten adott nekik könyörületből és irgalomból, s amit ötszáz éven át fürösztött harmattal, esővel és napsugárral, áldása jeléül? Mert az igenis az ő otthonuk volt; Istentől kapták, és senki emberfiának nem volt joga elvenni tőlük. S milyen jóságosak voltak! A gyermekeknek soha többé nem lesznek ilyen hűséges barátai! Öt hosszú évszázad alatt mindig csak jót tettek velük, segítettek rajtuk; soha nem bántották egyiket sem - és a gyerekek szerették is őket, most meg bánkódnak utánuk, és bánatukra nincs gyógyír. Hát mit vétettek a gyerekek, hogy ilyen keserves büntetés sújtja őket? Hogy a szegény tündérek társasága veszélyessé válhatott volna? Ó, persze, ha az a volna ott nem volna! Hogy a Gonosz rokonai? No és aztán? Ez még nem ok arra, hogy megfosszák őket a jogaiktól, aminthogy a gyerekeket sem lehet megfosztani a jogaiktól; s ha én akkor itt vagyok, bizony szót emeltem volna értük, a gyerekekért és a gonoszokért, s lefogtam volna a kezed, hogy megmentsem valamennyiüket. De most - most már késő, menthetetlenül elveszett minden!

Azután még egyszer kitört, és azt kérdezte:

- Ki mondta, hogy a tündéreket kerülni kell, és nem szabad velük barátkozni, mert testvérei a Gonosznak, és ki vannak rekesztve az üdvösségből? Ebből ugyanis éppen az következnék, hogy szánjuk őket, és emberségesek legyünk hozzájuk, amennyire csak tőlünk telik: feledtessük el velük, milyen keserves sors jutott osztályrészükül, csak azért, mert tündéreknek születtek. Szegény kis teremtések! Ugyan miből van a szíve annak, aki egy keresztény gyermeket megszán, az ördög gyermekeit meg nem sajnálja, holott azok ezerszer inkább rászorulnának - mondta, és zokogva eltolta magától Fronte atya karját, majd szétdörzsölve könnyeit az öklével, toporzékolni kezdett, végül pedig elrohant, de olyan hirtelen, hogy magunkhoz sem térhettünk a viharzó forgószéltől, amit szenvedélyes szavai kavartak.

A pap végül felállt, s egy ideig csak a homlokát simogatta, mint aki szédül, vagy gondok gyötrik, azután megfordult és elindult a dolgozószobája felé. Amint átlépte a küszöböt, még hallottam, hogy bánatosan azt mormogja:

- Ó, szegény gyermekek és szegény kárhozottak! Szent igaz, nem lehet megfosztani őket a jogaiktól. És én erre nem is gondoltam! Isten bocsássa meg nekem, nagy hibát követtem el.

Jól sejtettem tehát: Fronte atya beleesett a verembe, melyet másnak ásott. Kedvem lett volna kipróbálni: nem tudnám-e egyszer jómagam is tőrbe csalni - de azután meghánytam-vetettem a dolgot, és lemondtam róla, mert nekem nincs tehetségem az ilyesmihez.

Sok minden eszembe jut erről, számos eset, amit elmesélhetnék, de ezeket inkább máskorra hagyom. Hangulatomnak engedve, hadd idézzem fel inkább egy futó pillanatra, milyen szép, nyugodt, eseménytelen életet éltünk mi, gyerekek, azokban a békés napokban falusi házikóinkban, különösen tél idején. Nyáron hajnaltól estig kinn voltunk a nyájjal a szélfútta hegyi legelőkön, és ott eleget hancúrozhattunk; télen azonban derűs nyugalom várt ránk. Gyakran jöttünk össze Jacques d'Arcék tágas, földes szobájában, a tűz mellett: játszottunk, nótáztunk, jövendőt mondtunk, és éjfélig is elhallgattuk a falubeli öregek meséit, nagyotmondásait, pletykáit.

Azon a télen történt, amelyet azután esztendőkig mindenki csak a zord télként emlegetett, hogy egyik különösen hideg, csípős estén megint ott jöttünk össze náluk. Kint zúgott a szél, s bár ez a hang nyugtalanító, szerintem nincs felemelőbb és kellemesebb érzés, mint védett helyről hallgatni, hogyan dühöng, tombol és harsog. Márpedig mi védett helyen voltunk. A tűz ropogása kellemesen olvadt össze a kéményen aláhulló hó és dara sistergésével. Úgy tíz óráig ki sem fogytunk a szóból, dalból, kacagásból; akkor aztán megvacsoráztunk: meleg zabkását, babot és vajas puliszkát - és mondhatom, az étvágyunkkal sem volt baj.

A kis Jeanne félrehúzódott egy ládikára, tányérját és kenyerét egy másikra tette, kedvenc állatai pedig körülfogták, és segítettek neki vacsorázni. Neki mindig több volt belőlük, mint akármelyik gyereknek, s több mint amennyi kellett volna, mert nála a falu minden kóbor macskája menedéket talált, s amikor ezt a többi otthontalan vagy kivert állat megneszelte, az is mind hozzá futott. Ezek aztán hírét vitték, és attól kezdve egyre több állat gyűlt hozzá; tőle nem féltek sem a madarak, sem az erdő más félénk vadjai, őt mindig jó barátként fogadták, ha elment közéjük, és maguk is szívesen mentek el őhozzá. Ennek az lett az eredménye, hogy állandóan tele volt velük a ház. Jeanne szívesen látta őket, mert egyformán szeretett minden állatot, tekintet nélkül a fajtájára vagy rangjára. Nyakörvről, pórázról, kalitkáról hallani sem akart, az állatok szabadon járhattak ki-be, s éltek is jogukkal. Mind többen jöttek, de el már nem mentek. Átkozódott is miattuk Jacques d'Arc eleget, de a felesége kijelentette: gyermeküket Isten ajándékozta meg ezzel a hajlandósággal, kifürkészhetetlen bölcsességében, így hát nem is szabad útját állniok, meg aztán nem is lenne okos dolog beleavatkozni, míg Tőle magától nem kapnak erre felszólítást. Békében hagyták hát Jeanne kedvenceit, s mint mondtam, ezúttal is ott volt mind: nyulak, madarak, macskák, mókusok, meg különféle csúszómászók. Fölöttébb nagy érdeklődést tanúsítottak a vacsora iránt, s mindegyik vett is magának, amit tudott. Egy icipici mókus felült Jeanne vállára - ahogy ezek az apró jószágok szokták -, mancsában egy teljesen száraz, majdnem kőkemény süteménydarabkával, amit ide-oda forgatott, keresve a puhább részeket. Ha ilyet lelt, nagyot legyintett magasra emelt, bozontos farkával, örömében és meglepetésében előrecsapta hegyes fülét, végül pedig a puha csücsköt lefűrészelte két hegyes metszőfogával, amelynek éppen ez a rendeltetése, és nem díszül szolgál, minthogy a mókusok igazán nem törődnek az ékességekkel: ezt mindenki tanúsíthatja, aki megfigyelte őket.

Vidám és fesztelen volt a hangulat, ám egyszerre csak zörögtek az ajtón. Rongyos csavargó lépett be - az örökös háborúskodás következtében tele volt az ország ilyenekkel -, de nem húzta be rögtön az ajtót, előbb topogott egy ideig a küszöbön, aztán megrázta magát, végigseperte behavazott köpenyét, majd levette ócska kalapját, s a lábához csapdosta, hogy arról is leverje a havat. Beesett arcán elégedettség látszott, ahogy körültekintett a társaságon, és a szeme is mohón felcsillant, ahogy meglátta a sok ennivalót. Alázatosan és bocsánatkérően köszönt, és szerencséseknek nevezett minket, mert ilyen éjszakán tető van a fejünk felett, melegedhetünk a tűznél, válogathatunk a jobbnál jobb falatokban, és elbeszélgethetünk jó barátainkkal - míg a földönfutók még ebben az ítéletidőben is az országutat tapossák - könyörülne már rajtuk az Isten.

Szavai azonban válasz nélkül maradtak, ő meg csak állt, és zavartan nézett egyik arcról a másikra. Biztatást egyiken sem látott, s ettől az ő arca is megdermedt, eltűnt róla a mosoly; csak bámult maga elé, és időnként arca elé kapta a kezét, hogy elrejtse vonaglását, a gyengeség eme nőies jelét.

- Ülj le!

A mennydörgő hang Jacques d'Arcé volt, és Jeanne-nak szólt. Az idegen levette a kezét az arcáról, és riadtan felpillantott. Jeanne állt előtte, és a zabkásáját kínálta.

- A Mindenható Isten áldjon meg, gyermekem - mondta az idegen. Kibuggyanó könnyei végigfolytak az arcán, de a tányért nem merte elvenni.

- Nem hallasz? Azt mondtam, ülj le!

Senkit nem volt könnyebb meggyőzni közülünk, gyerekek közül, mint Jeanne-t - csakhogy nem így. Apja azonban nem értette a módját, és nem is tanulta meg soha.

- De hiszen éhes! Látom rajta! - felelt Jeanne.

- Ha éhes, akkor dolgozzék. Az effélék lassan már a saját házunkból is kiesznek minket. Megmondtam már, hogy ezt nem tűröm tovább. S amit mondtam, ahhoz tartom magamat. Nézd csak meg, különben is, nézd, milyen csavargó gazember képe van. Ülj le, ha mondom!

- Én nem tudom, apám, hogy csavargó-e vagy sem, én csak azt látom, hogy éhes. Hadd egye meg hát a zabkásámat, nekem már úgysem kell.

- Jeanne! Ha nem fogadsz szót, én... Az ilyen csavargók azt sem érdemlik meg, hogy tisztességes ember szóba álljon velük! Én tőlem ne kérjenek se enni, se inni. Jeanne!

Jeanne letette a tányért a ládikára, azután átment a szobán, és odaállt az apja elé:

- Apám, ha megtiltod nekem, én engedelmeskedem. De szeretném, ha egy kicsit gondolkoznál rajta, mert te is beláthatod, hogy nem helyes valakit a gyomrán keresztül büntetni azért, amit a fejével vétett; mert ha tett is valami rosszat ez a szerencsétlen idegen, akkor a fejével tette, most azonban nem a feje éhes, hanem a gyomra, az pedig soha nem bántott senkit, nem is bánthatott volna még akarattal sem. Kérlek hát...

- Micsoda ötlet! Ilyen hülyeséget még sohasem hallottam!

Ekkor avatkozott közbe Aubrey, a község elöljárója. Nagyon szeretett vitatkozni, és értette is a módját; ezt mindenki elismerte. Felállt, öklét az asztalra támasztotta, fölényesen, méltóságteljesen végignézett hallgatóságán - a szónokok szokása szerint -, s behízelgő hangon rákezdte:

- Nincs ám igazad, komám, és ezt mindjárt be is bizonyítom a társaságnak - itt végighordozta tekintetét rajtunk, és cinkosan biccentett. - Van ám egy cseppnyi igazság abban, amit a gyerek mond. Mert ugyebár, nem is kell bizonygatnom, hogy végső fokon az ember egész testét a feje kormányozza. Ezt egyikőtök sem vonja kétségbe, igaz? - Megint körülnézett, de csak helyeslő fejbólintásokat látott. - Ha pedig ez így van, akkor egyetlen testrészünk sem lehet felelős azért, amit a fej parancsára tesz; ergo egyedül a fejünk felelős azokért a vétkekért, melyeket kezünk, lábunk vagy a gyomrunk elkövet. Értitek, hogyan gondolom? Igazam van idáig? - Mindenki nagy lelkesedéssel helyeselt, s néhányan odaszóltak a szomszédjuknak, hogy az elöljáró kitűnően beszél ma este; nemhiába okos ember. Persze, ő is meghallotta, s mi tagadás, igencsak hízelgett neki: csak úgy csillogott a szeme az örömtől; ugyanolyan meggyőző és csengő hangon folytatta hát: - Mármost nézzük csak, mi is az a felelősség, és hogyan érvényesül a szóban forgó esetben. A felelősség azt jelenti, hogy mindenki felelős azokért a dolgokért, amelyek felelőssége körébe tartoznak, de csakis azokért - s kanalával nagy ívet rajzolt a levegőbe, hogy ezzel is jelezze, milyen széles az emberi felelősség köre, mire többen ámultan kiáltottak fel: - Nahát, csakugyan! Milyen tömören tud beszélni a mi elöljárónk! - Aubrey tehát rövid szünetet tartott, hadd fokozódjék az érdeklődés, azután így folytatta: - No jó. Tegyük fel, hogy ráesik valakinek a lábára a csípőfogó, és csúnyán felsebzi. Ki mondaná, hogy erről a fogó tehet? Ne is szóljatok. Már látom az arcotokon, hogy ezt mindnyájan képtelenségnek tartjátok. De miért az? Azért, mert a fogó nem tud gondolkodni, vagyis nem maga irányítja a tetteit, következésképpen nem is felelős értük. Márpedig ha nem vonhatjuk felelősségre, akkor büntetést sem szabhatunk ki rá. Igazam van? - Hatalmas tapsvihar volt a válasz. - És ezzel elérkeztünk az emberi gyomorhoz. Gondolkozzatok csak egy kicsit: hajszálnyira ugyanaz a helyzet, mint a csípőfogónál. Kérlek benneteket, figyeljetek jól, hogy követhessetek. Akarhat-e a gyomor gyilkolni? Ugye nem? Akarhat-e lopni? Nem. Akarhat-e felgyújtani egy házat? Nem. Akkor hát mondjátok meg nekem: Hát a fogó akarhat-e? (Az emberek ámultan kiáltozták: "Nem! Pontosan ugyanaz az eset! Hát nem csodálatos?") - Na mármost, drága barátaim és szomszédaim, ha ezek a vétkek nem a gyomor elhatározásából születnek, akkor nem is a gyomor felelős értük, legalábbis nem első fokon! Ez, ugyebár, nyilvánvaló? Máris közelebb jutottunk a célhoz, de azért csak nézzük tovább. Segédkezhet-e a gyomor a maga jószántából hasonló vétkeknél? A válasz: nem, mert a gyomor nem gondolkozik, és éppúgy nincs önálló akarata, mint a fogónak. Eszerint megállapíthatjuk, hogy a gyomrunk sem részben, sem egészben nem felelős az általa elkövetett vétkekért. - Válaszképpen ismét felzúgott a taps. - Milyen következtetést vonhatunk le ebből? Azt, hogy bűnös gyomorról beszélni értelmetlenség, mert a legádázabb csavargó testben is tiszta és ártatlan gyomor lakozik. Bármit követ is el ő maga, a gyomrát semmi esetre sem kárhoztathatjuk. Isten azért áldott meg bennünket értelemmel, hogy helyesen, nagylelkűen és tisztességesen gondolkozzunk. Éppen ezért kötelességünk és egyben megtisztelő kiváltságunk is, hogy szenvedés és szükség idején megszánjuk a csavargóban lakozó éhes gyomrot, és enni adjunk neki, sőt az is, hogy ezt szíves örömest tegyük, meghajtva zászlónkat állhatatossága és kitartása előtt, amely a kísértések közepette is megőrizte ártatlanságát. Hát csak ezt akartam mondani.

A hatás leírhatatlan volt. Az emberek felugrottak, tapsoltak, éljeneztek, és az egekig magasztalták Aubrey-t; azután, még egyre tapsolva és kiáltozva, sőt, néhányan könnyezve, köréje tömörültek, a kezét szorongatták, és úgy elhalmozták dicsérettel, hogy az elöljáró egy szót sem tudott szólni, mert ha megpróbálja, biztosan elcsuklik a hangja a büszkeségtől és megelégedettségtől. Csodálatos látvány volt! Mindenki azt mondta, így még soha életében nem beszélt, és nem is tudna még egyszer. Bizony nagy hatalom az ékesszólás. Most az egyszer még az öreg Jacques d'Arcot is magával ragadta a lelkesedés, és odakiáltott a lányának:

- No jól van, Jeanne, nem bánom! Add oda a kásádat!

Jeanne nem is tudta, mit mondjon zavarában, ugyanis a kását már régen odaadta az idegennek, s az meg is ette az egészet. Amikor megkérdezték, hogy miért nem várta meg a határozatot, azt felelte, hogy az idegen nagyon éhes volt már, oktalanság lett volna tovább váratni, mert ki tudhatta, mit fognak határozni. Ugye, milyen okos és megfontolt gyerek volt Jeanne?

Az idegen különben sem volt csavargó. Nagyon derék fickó lehetett, csak a szerencséje hagyta el, de hát akkoriban ez igazán nem számított bűnnek francia földön. Most végre kényelembe helyezhette magát, jóllakhatott, s minthogy más baja nem volt, a nyelve is megoldódott, és ugyancsak szaporán pergett. Évekig harcolt a csatatereken, s mindaz, amit elmondott, ahogyan elmondta, lángra lobbantotta bennünk a hazaszeretetet: szívünk hevesebben dobogott, vérünk sebesebben keringett. Azután, szinte minden átmenet nélkül, fenséges menetben felvonultatta előttünk Franciaország minden régi dicsőségét: s képzeletünkben megjelentek a Kerekasztal lovagjai: a tizenkét titáni alak, amint kibontakozott a ködös múltból, és szembeszáll végzetével; hallottuk az ellenük vonuló hatalmas sereg lovainak dobogását; láttuk, hogyan dagad és apad, apad és dagad ez az emberár, és hogyan semmisül meg a hősök maroknyi csapata előtt; szemünk láttára játszódtak le Franciaország legendás történetének legszerencsétlenebb és mégis legcsodálatosabb napjai; láttuk a végtelen csatamezőt, a hullák és haldoklók sűrűjéből hol itt, hol ott felbukkanó lovagokat, akik erejük fogytán is szörnyű csapásokat osztogatnak: láttuk, mint esnek el sorra, míg végül csak egy marad közülük - az a nagyszerű hős, akinek nevét az ének őrzi, melynek hallatára minden francia szív megdobban; s láttuk végül - ez volt a legfenségesebb és legmeghatóbb kép - az ő hősies halálát is, és ahogy ott ültünk, tátott szájjal, lélegzetvisszafojtva, lesve az idegen minden szavát, megéreztük a szoba csendjében: milyen iszonyú csend borulhatott a csatamezőre, amikor az utolsónak életben maradt hős is búcsút mondott a világnak.

S most, ebben az ünnepélyes, néma csendben az idegen megsimogatta Jeanne fejét, és így szólt hozzá:

- Isten tartson meg téged, kislányom! A halálból hoztál vissza engem ma este. Most hát ide figyelj: ez lesz a jutalmad. - Nem is szólt többet, csak rázendített a magasztos Roland-énekre.

Képzeljétek el, milyen hatást váltott ki a lelkes és odaadó francia hallgatókból! Nincs szó, amely ezt kifejezhetné. Milyen pompás látvány volt, amint ott állt közöttünk méltóságteljes elragadtatásában, s ajkáról meg szívéből áradt a fenséges dal: nemcsak a teste, de még a testét borító rongyok is átszellemültek.

Állva hallgattuk végig: a kipirult arcokon könnyek csorogtak végig, sokan akaratlanul is ringatni kezdték a testüket, s keblük a dal ütemére emelkedett és süllyedt, sóhajok és elragadtatott kiáltások hangzottak, s amikor az idegen az utolsó strófához ért, és meghallottuk, hogyan rebegi el gyönyörű imáját a haldokló Roland, vértelen ajakkal, arcával a csatatérre, halomban heverő áldozatai fölé borulva és lehúzott kesztyűjét még ereje fogytán is az ég felé, Istennek nyújtja - akkor valamennyiünkből kitört a zokogás. S amikor az ének véget ért, s az utolsó hang is elhalt, a társaság egy emberként tódult az énekeshez; a Franciaország iránt érzett rajongás, és a dicső múlt emlékén felizzó büszkeség szinte eszüket vette: majd megfojtották öleléseikkel, elsősorban Jeanne, aki a nyakába csimpaszkodott, s elárasztotta csókjaival.

Odakint még javában dühöngött a vihar, de senki sem törődött vele - az idegen most már igazán otthon érezhette magát közöttünk, maradhatott, ameddig csak akart.

Melyik gyereknek nincs gúnyneve? Nekünk is volt. Könnyen szert tettünk rá, s a név ránk ragadt. Jeanne azonban mindannyiunkon túltett: ő két-három becenevet is kapott tőlünk, sőt, az évek múlásával, még ennél is többet. Egyik-másik élete végéig kísérte. A parasztlányok természetüktől fogva szemérmesek; ő azonban túltett mindegyiken, olyan könnyen elpirult, olyan hamar zavarba jött idegenek előtt. Ezért aztán Pirulósnak csúfoltuk. Noha valamennyien szerettük hazánkat, vele mégsem vehettük fel a versenyt hazaszeretetben. Néha Szépséges Jeanne-nak szólítottuk, nemcsak arcának és alakjának rendkívüli szépsége, hanem szeretetreméltósága miatt is. Jeanne sohasem hagyta el a jelzőket a neve elől, aminthogy a Bátor nevet is élete végéig használta.

Ahogy múlt az idő, fáradságos munkában, de arra mifelénk békességben, nyúlánk fiúkká és lányokká serdültünk. Ekkor már mi is tudtuk, milyen szörnyű háború dúl tőlünk nyugatra és északra. Legalább annyira felfogtuk, mint a szüléink. A véres csatamezőkről szállongó hírek éppúgy felkavartak minket is, mint őket. Még ma is világosan emlékszem a következőkre:

Egy keddi napon éppen a Tündérfa körül hancúroztunk, dalolva és virágfüzéreket aggatva a fára, tündérpajtásaink emlékére, amikor Kicsi Mengette felkiáltott:

- Nézzétek! Mi az ott?

Ha valaki így kiált fel, és hangján érezni lehet a megdöbbenést meg az ijedséget, akkor biztos, hogy mindenki rögtön felfigyel. A kipirult, lihegő gyerekek egyszeriben összeszaladtak, és a sok kíváncsi szem mind a falu felé meredt.

- Egy fekete zászló!

- Az lehetetlen!

- Pedig saját szemeddel láthatod.

- Igazad van, az!

- Ugyan mit jelent?

- Mi mást jelenthetne, mint valami bajt.

- Ezzel nem sokat mondtál, ezt mi is tudjuk. Az a kérdés, miféle bajt?

- Majd megtudjuk, ha ideér, aki hozza.

- Vajon ki lehet? Nagyon szedi ám a lábát.

Ki erre, ki arra szavazott, végül kiderült, hogy Étienne Roze. Sárga haja és kerek, himlőhelyes arca miatt Napraforgónak hívtuk. Ősei németek voltak. Minden erejét megfeszítve kaptatott fölfelé, időnként feje fölé emelte a zászlót, meglengetve a veszedelem fekete jelét. Mindnyájan őt figyeltük, csak őróla beszéltünk, és szívünk majd kiugrott a helyéről, olyan izgatottan vártuk, hogy megtudjuk végre, mi hírt hoz. Végre felért hozzánk, s zászlaja nyelét a földbe szúrva azt mondta:

- No! Állj meg itt, te francia zászló, amíg kifújom magam! Mert különb lobogót már nem érdemel ez az ország.

A fecsegő szájak egyszeriben elnémultak. Mintha valakinek halálhírét közölték volna velünk. A síri csendben nem hallatszott más, csak Étienne lihegése. Amikor végre lélegzethez jutott, így szólt:

- Rossz híreket hozok. Franciaország Troyes-nál szerződést kötött az angolokkal meg a burgundiakkal. Ez a csalárd szerződés kényére-kedvére kiszolgáltatja az országot az ellenségnek. Mindez a burgundi herceg műve meg azé az ördöngös asszonyé, a francia királynéé. Katalin hercegnőt férjhez adják az angol Henrikhez...

- Ez nem lehet igaz! A francia király lányát az agincourt-i mészároshoz? Ezt nem tudom elhinni. Talán nem jól hallottad...

- Ha ezt sem hiszed el, Jacques d'Arc, akkor aligha fogod elhinni, amit most mondok. Az ugyanis még ennél is rosszabb. Mert ha ebből a házasságból gyermek születik, ha csak lány is, reá száll mind Anglia, mind Franciaország trónja, és azontúl egy uralkodónak fog hódolni mindkét ország, az idők végezetéig.

- Ez már aztán igazán szemenszedett hazugság - szólt közbe Edmond Aubrey, akit mi Paladinnek, azaz Leventének hívtunk, mert mindig csak arról beszélt, mekkora seregeket fog kardélre hányni egy szép napon. - Hiszen ez ellenkezik az ősi frank joggal, tehát törvénytelen és érvénytelen! - Még folytatta volna, ha hangja bele nem fúl az általános zsibongásba; valamennyien felháborodottan gyaláztuk a szerződést, mindenki egyszerre beszélt, és senki sem figyelt a másikra, míg csak Humette le nem csendesítette a társaságot:

- Ne szakítsátok félbe folyton; hadd mondja el a többit is. Azt mondjátok, hazugság, amit mond. Bár az volna. Akkor nem kellene mérgelődnötök, hanem örülhetnétek. Folytasd csak, Étienne.

- Már nem sok van hátra: uralkodónk, VI. Károly, király marad haláláig, de utána Henrik angol király uralkodik majd Franciaország felett, amíg csak gyermeke elég idős nem lesz, hogy...

- Hogy ő uralkodjék felettünk, az a mészáros? Nem igaz, egy szó sem igaz az egészből! - kiáltott közbe Paladin. - Mi lesz akkor a dauphinnel? Erről mit mond a szerződés?

- Semmit. Megfosztja őt a tróntól, és földönfutóvá teszi.

Erre mindnyájan kiabálni kezdtünk, alávaló hazugságnak bélyegeztük az egészet, sőt, lassan a bizakodásunk is visszatért:

- A szerződés csak akkor érvényes, ha a király aláírja, ő pedig biztosan nem fogja aláírni, ha látja, hogyan akarják kisemmizni a fiát.

Napraforgónak erre is volt ellenvetése:

- Azt mondjátok meg nekem: a királyné vajon aláírna-e olyan szerződést, amely megfosztja örökségétől a fiát?

- Az a kígyó? Meghiszem azt. De ki beszél itt róla?

Tőle nem várhatunk semmi jót. Ő minden aljasságra hajlandó, ami csillapíthatja bosszúszomját. Különben is gyűlöli a fiát. Csakhogy az ő aláírása nem számít; a szerződést a királynak kell aláírni.

- Jó. Akkor csak egyet mondjatok még: mi van a királlyal? Igaz-e, hogy nincs eszénél?

- Igaz, de a nép csak annál jobban szereti. A szenvedés közel hozza az emberekhez; s a szánalomból szeretet lesz.

- Ebben igazad van, Jacques d'Arc. Hanem mit gondolsz te, milyen ember az, aki nincs teljesen az eszénél? Tudja az, hogy mikor mit csinál? Nem. Megteszi, amire mások rákényszerítik? Meg. Tudd meg, hogy a király már aláírta a szerződést!

- Ki kényszerítette rá?

- Ezt kérdezned sem kellene. A királyné.

Erre megint kitört a lárma - mindenki egyszerre beszélt, és szidta a királynét, ahogy csak kitelt tőle.

- Nem minden hír igaz. Erre már máskor is volt példa. Igaz, hogy ilyen szégyenletes, lesújtó és megalázó hírt még sohasem hallottunk, de reméljük, hogy ez is csak hitvány szóbeszéd. Te kitől hallottad? - kérdezte Jacques d'Arc.

Húga, Jeanne, elsápadt erre; félt a választól - s ösztöne nem csalt.

- A maxeyi plébánostól.

Mindenki nagyot sóhajtott. A maxeyi plébánost megbízható embernek ismertük.

- És ő nem kételkedett benne? - Izgatottan vártuk Étienne válaszát:

- Nem, sőt, mi több, azt mondta: tudja, hogy igaz.

A lányok közül néhányan sírva fakadtak, a fiúk mély hallgatásba merültek. Jeanne nem szólt egy szót sem. Jacques a fejére tette kezét, és vigasztalóan megsimogatta a haját, mire Jeanne hálásan ajkához vonta a kezét, és megcsókolta, de nem szólt semmit. Azután végre magunkhoz tértünk, s a fiúk újra kezdték a beszélgetést. Noël Rainguesson szólalt meg elsőnek:

- Bár már férfiak lennénk! Nagyon lassan növünk, pedig a hazának sohasem volt nagyobb szüksége katonákra, mint most!

- Nem szeretek gyerek lenni - mondta Pierre Morel, akit Szitakötőnek kereszteltünk el, mert olyan dülledt volt a szeme. - Örökké csak várunk, várunk, várakozunk, a háború meg ide s tova száz éve folyik, és mi még mindig nem vehetünk részt benne. Csak már katonának állhatnék!

- Én bizony nem várok már sokáig! - szólt Paladin.

- Rövidesen hallani fogtok rólam, ezt megígérem. Vannak, akik szeretnek hátul meghúzódni, ha meg kell ostromolni egy várat, én viszont az első sorban leszek, a tisztek mellett. Ha meg nem engedik, inkább hazamegyek.

Még a lányokat is elfogta a harcias lelkesedés.

- Bárcsak férfi lehetnék: habozás nélkül nekiindulnék, most rögtön! - jelentette ki Marie Dupont, s büszkén körülnézett, csillogó szemmel lesve a hatást.

- Én is veled tartanék - mondta Cécile Letellier, és orrlikai kitágultak, mint a csataméneké ütközet előtt. - Esküszöm, vissza nem fordulnék a csatatérről, még ha egész Anglia állna is szemközt velem!

- Ojjé! - szólt Paladin. - Ti, lányok csak hencegni tudtok, több nem telik tőletek. Lehettek akár ezren is, de csak egy tucatnyi katonával kerüljetek szembe, úgy elszaladtok, mint a nyúl. Még csak az hiányzik, hogy a kis Jeanne is kijelentse, ő is katonának akar állni!

Ez olyan nevetségesen hangzott, és akkora kacagást keltett, hogy Paladin tovább fűzte a szót:

- Nézzetek csak rá, és képzeljétek magatok elé, amint éppen beveti magát az ütközetbe, mint valami öreg harcos! Miért is ne? Ő ugyanis nem olyan közönséges, rongyos katona lesz, mint mi; de nem ám, ő tiszt lesz! Úgy bizony! Páncélt fog viselni, és acélsisakján rostély lesz, hogy nyugodtan pirulhasson mögötte, és elrejtse zavarát, ha szembe találja magát az ellenséges katonákkal, akiknek még nem mutatták be. Ugyan, mit! Nem is tiszt, kapitány lesz! Száz ember, vagy az is lehet, hogy száz lány követi majd. Úgy ám! Az ellenség úgy szalad majd szét, ha lecsap rájuk, mintha az orkán fújta volna el őket.

A többiek már az oldalukat fogták nevettükben, és ebben nem is volt semmi meglepő, hiszen akkor még valóban nagyon tréfás ötletnek tűnt, hogy ez a tartózkodó, ártatlan gyermek, aki még egy legyet sem bántott volna, és irtózott a vértől, egy szép napon fegyveres sereg élén rontson a csatába. Ő meg csak ült, zavartan és szégyenkezve, amiért így kinevetik - ám egy perc múlva olyasvalami történt, ami egyszeriben visszájára fordította a dolgokat, s meggyőzte az egész ifjú társaságot arról, hogy ha nevetni kell, akkor az nevet legjobban, aki utoljára nevet. A következő pillanatban ugyanis egy arc bukkant elő a Tündérfa mögül. Mindnyájan ismertük, és rettegtünk tőle. Az őrült Benoist kiszabadult ketrecéből - futott át az agyunkon. Végünk van! A rongyos, szakállas, ijesztő alak elősettenkedett, és egy fejsze volt a kezében. Futottunk, ki merre látott; a lányok sírva és sikoltozva. Azaz nem mind. Jeanne egy tapodtat sem mozdult, és szembe fordult az őrülttel. Amikor elértük a zöld tisztást övező fákat, és elrejtőztünk a bozótban, ketten-hárman kikandikáltunk a fák közül, hogy lássuk: közelebb merészkedik-e Benoist? És mit láttunk: Jeanne még mindig ott állt, a dühöngő meg egyre közelebb lopakodott hozzá felemelt fejszével. Rettenetes látvány volt. Megfagyott bennünk a vér. Nem akartam végignézni, hogyan végez áldozatával, mégsem tudtam levenni róla a szemem. Ekkor Jeanne megindult, mintha elébe akarna menni az őrültnek. Egyszerűen nem hittem a szememnek. Benoist megállt, megfenyegette Jeanne-t a fejszével, mintha figyelmeztetné - egy lépést se tovább -, de Jeanne ügyet sem vetett rá, csak ment tovább, előre, míg szembe nem került vele, aztán megállt, és mondott valamit a bolondnak. A lélegzetem is elállt, szédülni kezdtem, minden összefolyt a szemem előtt, és egy ideig - nem is tudom, meddig - semmit se láttam. De amikor elmúlt, és újra odanéztem - Jeanne kézen fogva vezette Benoist-t, vissza a falu felé. A fejsze is nála volt.

Azután egyenként előbújtunk, és tátott szájjal bámultunk utánuk, míg nem érték el a falut. Ekkor kapta Jeanne a Bátor nevet.

Minthogy nekünk most más dolgunk volt, a fekete zászlót otthagytuk, hadd teljesítse gyászos hivatását. Utánuk futottunk, hogy felverjük a falut, és kimentsük Jeanne-t ebből a veszedelmes helyzetből, bár az igazat megvallva, talán nem is volt veszélyben, mert a látottak után az volt az érzésem, hogy amíg a fejsze Jeanne kezében van, addig a másiknak nincs sok esélye. Mire leértünk, a veszély valóban elmúlt; az őrült már lakat alatt volt. Az egész falu összecsődült a templom előtti terecskén, hogy álmélkodva meghányja-vesse a történteket. Ez a csodálatos eset még a szerződésről szóló szomorú hírt is elfeledtette velünk egy kis időre.

Az asszonyok sírva ölelgették és csókolgatták Jeanne-t, a férfiak meg a fejét simogatták, és azt mondták, ha férfi lenne, elküldenek a háborúba, mert ezek után kétségtelen, hogy megsemmisítő csapásokat mérne az ellenségre. Jeanne szerénységét azonban annyira próbára tette a nagy dicsőség, hogy egyszer csak elosont valamerre, és elbújt.

Erre minket kezdtek faggatni. Én annyira elröstelltem magam, hogy az első adandó alkalommal félrehúzódtam, majd visszamentem a Tündérfához, hogy magamhoz térjek zavaromból a sok vallatás után. Jeanne is ott volt, de ő azért ment oda, hogy a sok dicséret okozta zavarából térjen magához. Később a többiek is lerázták magukról a kíváncsiskodókat, és utánunk jöttek. Akkor azután közrefogtuk Jeanne-t, és megkérdeztük, honnan szedte a bátorságot tettéhez, ő szerényen csak annyit felelt:

- Miért csináltok ebből olyan nagy ügyet? Hiszen nem történt semmi különös. Persze, más lenne a dolog, ha Benoist nem ismerne. De mi régóta ismerjük egymást, és ő szeret is. Sokszor adtam neki enni a ketrec rácsain át, és tavaly decemberben, amikor levágták két ujját, hogy ne kapkodjon az arra járók után, és ne karmolhassa meg őket, én kötöztem be a kezét mindennap, míg csak be nem gyógyult.

- De még akkor is - szólt közbe Kicsi Mengette. - Ez az ember őrült! Ha egyszer rájön a dühöngés, nem számít nála se hála, se ragaszkodás. Az életed forgott veszélyben.

- Úgy is van! - helyeselt Napraforgó. - Nem fenyegetett meg, hogy agyonver a fejszével?

- Dehogynem.

- Többször is?

- Többször is.

- És te nem féltél?

- Nem, nem nagyon. Egy kicsit.

- Hogy lehet, hogy nem féltél?

Jeanne elgondolkozott egy pillanatig, aztán azt mondta: - Nem is tudom.

Ezen mind nevettek. Napraforgó megjegyezte: - Ez épp olyan, mint amikor a bárány elgondolkodik rajta, hogyan is falhatta fel a farkas, és nem tud rá visszaemlékezni.

- Miért nem szaladtál el velünk? - kérdezte Cécile Letellier.

- Mert ha nem viszem őt vissza a ketrecbe, könnyen megölhetett volna valakit. Akkor pedig ő is erre a sorsra jutott volna.

Ebből a kijelentéséből is nyilvánvaló, milyen önzetlen volt Jeanne; meg sem fordult a fejében, hogy ő maga is veszélyben van, csak azzal törődött, hogyan menthetné meg a többieket. Érdemes megjegyezni, hogy ezúttal eszünkbe sem jutott belekötni vagy kétségbe vonni a szavait: magától értetődőnek tartottuk, hogy mindez valóban így történt. Ebből is látszik, hogy már akkor ismertük, szerettük és becsültük.

Egy ideig hallgattunk, s alighanem mind ugyanarra gondoltunk: hogy tudniillik milyen gyávák vagyunk mi Jeanne-hoz képest. Próbáltam mentséget keresni viselkedésemre, arra, hogy elfutottam és magára hagytam ezt a gyenge kislányt, kiszolgáltatva őt a fejszével hadonászó őrültnek, de akárhány jutott is az eszembe, egyik gyatrább volt, mint a másik, így hát abbahagytam és hallgattam. A többiek azonban nem voltak ilyen okosak. Noël Rainguesson csak izgett-mozgott egy darabig, azután végre kibökte:

- Őszintén szólva, nagyon váratlanul ért a dolog. Ha csak egy kis időm lett volna gondolkozni, nem futottam volna el, aminthogy egy csecsemő elől sem futamodnék meg. Utóvégre ki is ez a Théophile Benoist, hogy megijedjek tőle? Még hogy én félek ettől a nyomorulttól? Jönne csak ide most, mindjárt megmutatnám nektek!...

- Én talán nem? - förmedt rá Pierre Morel. - Ne legyen Morel a nevem, ha fel nem kergetném erre a fára, gyorsabban, mint a... mint a... szóval, meglátnátok, mit tennék. Persze ha meglepik az embert... De - én még akkor sem akartam elszaladni, eszembe se jutott. Hogyan is juthatott volna? Én csak egy kis mulatságot akartam, és amikor láttam, hogy Jeanne ottmaradt, Benoist meg a fejszéjét lóbálja, alig tudtam türtőztetni magamat, hogy oda ne szaladjak, és ki ne tapossam a bélit. Szerettem volna alaposan elbánni vele, de kerüljön csak a szemem elé, úgy ellátom a baját, hogy megemlegeti!

- Ugyan hallgass már! - szakította félbe Paladin gúnyosan. - Azt hiszitek, ilyen nagy hőstett szembeszállni ezzel a szegény emberronccsal? No hiszen! Vele megverekedni igazán nem nagy dicsőség. Én száz ilyennel is megverekednék. Ha éppen tudni akarjátok. Ha most erre jönne, én elébe mennék, így, ahogy vagyok, még ha ezer fejszéje volna is, és azt mondanám neki...

Paladin tovább hencegett, aztán a többiek is közbe-közbeszóltak és hajtogatni kezdték, hogy bizony ők is elbánnának vele, ha még egyszer az útjukba tévedne, mert akkor már felkészülten várnák, és egykettőre megértetnék vele, hogy szörnyen téved, ha azt hiszi, hogy másodszor is sikerülhet meglepni őket. Így azután mindnyájan visszanyerték önbizalmukat, sőt még növelték is valamelyest; s mire a társaság felbomlott, valamennyiüknek különb véleményük volt jómagukról, mint bármikor azelőtt.

Ifjúságunk napjai tehát zavartalanul, békésen és kellemesen teltek, legalábbis általánosságban, hiszen a háború messze volt tőlünk; ám ha egy-egy portyázó csapat vetődött a környékre, és az eget vörösre festették a felgyújtott majorságok vagy falvak lángjai, tudtuk, vagy legalábbis sejtettük, hogy egy szép nap közelebb is jöhetnek, és akkor mi kerülünk sorra. E rettegés mázsás súlyként nehezedett lelkünkre. A troyes-i békekötést követő második esztendőben fokozódott a veszély.

Siralmas esztendő volt ez Franciaország történetében. Egy nap éppen oda voltunk, hogy - szokásunkhoz híven - szabályos ütközetet vívjunk Maxey határában a gyűlölt burgundi fiúkkal. Az ütközet sokáig tartott; sötétedés után értünk csak vissza a folyónak Domremy felé eső partjára, megtépázva, kimerülten. Egyszerre csak halljuk, hogy a faluban félreverik a harangot. Menten futásnak eredtünk, s amint befordultunk a főtérre, lám, ott nyüzsög az egész falu nagy izgalomban, a kormos fáklyák hátborzongató fényében.

A templom lépcsőjén egy burgundi pap állt, és értesüléseit újságolta. Az emberek felváltva sírtak, őrjöngtek és átkozódtak. A pap azt állította, hogy öreg bolond királyunk meghalt, s ezzel egész Franciaország, sőt még királyi koronája is, átszállt egy ánglius bébi tulajdonába, aki Londonban ringatózik a bölcsőjében. Unszolt, hogy ismerjük el ezt a kölyköt urunknak, szolgáljuk híven, és imádkozzunk érte: majd hozzátette, hogy ezek után végre szilárd és határozott férfiak kerülnek az ország élére, az angol csapatok pedig hamarosan megkezdik utolsó hadműveletüket, s ez nem fog sokáig tartani, hiszen mi van még hátra? - meghódítani azt a néhány távoli országrészt, ahol még mindig a francia zászló - ez a csaknem elfelejtett rongydarab - leng.

Az emberek szidták és gyalázták, fenyegető öklök emelkedtek a fáklyafényben úszó arcok tengere fölé; nyugtalanító és egyben lelkesítő látvány volt ez, s maga a pap volt a legkülönösebb, amint ott állt a vakító fényben, mert olyan közömbösen és jóindulatúan nézett a dühöngő falusiakra, hogy valamennyien elámultunk nyugalmán, holott a legszívesebben tüstént máglyára vetettük volna. S még volt mersze befejezésül elmondani, hogyan törte ketté vezéri pálcáját a francia sereg főparancsnoka az öreg király temetésén, "VI. Károly és a Valois-ház" koporsója fölött, miközben fennhangon kijelentette: "Isten éltesse sokáig Henriket, a mi fenséges urunkat, Franciaország és Anglia királyát!", majd felszólított bennünket, hogy mi is mondjunk szívből áment erre!

Az emberek belesápadtak a dühbe, és a szó a torkukon akadt. De Jeanne ott állt a pap közelében, felnézett rá, azután szelíd, komoly hangján azt mondta neki:

- Bár csapnák le a fejed a nyakadról! - majd rövid szünet után keresztet vetett és hozzátette: - Ha Isten is úgy akarja.

S ezt érdemes emlékezetetekbe vésni, megmondom mindjárt azt is, hogy miért: ez volt az egyetlen eset, amikor Jeanne goromba volt valakihez. Ha majd rendre elbeszéltem, milyen viszontagságokon esett át, mennyit kínozták, és mennyit szenvedett, magatok is megértitek: bizony, csodálatos, hogy soha többé nem ejtett ki a száján egyetlen bántó szót sem.

Attól a naptól kezdve, hogy a szomorú hírt megtudtuk, egyik ijedség követte a másikat: a martalócok olykor szinte már a határunkban jártak, s mi mindannyian állandó rettegésben éltünk, de valahogyan mégis mindig megmenekültünk attól, hogy a falunkra törjenek. Végül mégiscsak reánk került a sor. 1428 tavaszán történi. A burgundiak az éjszaka kellős közepén rohantak meg bennünket, mi meg kiugrottunk az ágyból, s futottunk az életünkért. Nagy összevisszaságban igyekeztünk az országúton Neufchateau felé, ki-ki szerette volna megelőzni a másikat, s így persze senki sem haladt gyorsan; Jeanne volt az egyetlen, aki nem vesztette el a fejét: átvette az irányítást, és rendet teremtett a szörnyű zűrzavarban. Gyors és határozott intézkedései nyomán a riadt menekülés hamarosan rendezett menetté alakult. El kell ismernetek, hogy fiatal korát s ráadásul még leány voltát is tekintve, igazán derekas munkát végzett.

Éppen tizenhat éves volt; karcsú és olyan csodálatosan szép, hogy ha nyelvünk legszertelenebb jelzőivel próbálnám leírni, akkor se kellene attól tartanom, hogy túlzásokba esem. Arcának bája, tisztasága, komolysága, jellemének tükörképe volt. Noha mélységesen vallásos volt, sohasem vágott búskomor képet, mint sokan mások. Őt elégedetté és jókedvűvé tette a hite, s ha néha mégis meglátszott az arcán és a viselkedésén, hogy bántja valami, ez sohasem a kételkedésből fakadt, csupán a hazájáért érzett aggodalomból.

Mire bátran megkockáztathattuk, hogy hazatérjünk, községünk jó részét romokban találtuk. Mi is megtudtuk, mit szenvednek mások az ország különböző vidékein, hozzá évek, sőt évtizedek óta. Az első pillanatban csak a füstölgő, beomlott falakat láttuk, aztán észrevettük a kertek alján az értelmetlenül halomba mészárolt háziállatok tetemeit - köztük a gyermekek kedves borjait és báránykáit, kétségbeejtő látvány volt, ahogy a kicsinyek kedvenceiket siratták.

Azután az adók, az adók! Mindenki erről beszélt. Mekkora teher lesz most ez a megnyomorított községen - megnyúlt az arcunk, ha csak rágondoltunk. Jeanne azt mondta:

- Mostanáig nem tudtuk, milyen keserves dolog az, adót fizetni a semmiből. Pedig egész Franciaország ezt csinálja évek óta.

S addig-addig magyarázta, míg egészen bele nem keseredett, s jóformán gondolni sem tudott másra.

Végül valami szörnyűséges dologra bukkantunk. A bolond összekaszabolva, holtan feküdt vasketrecében, a tér sarkán. Szörnyű, véres látvány volt. S minket, fiatalokat, már csak azért is felizgatott, mert kevés kivétellel egyikünk sem látott még olyan embert, akinek az életét erőszakkal oltották ki. Szinte bűvölten meredtünk a holttestre. Csak egyvalaki volt közöttünk, aki borzadva elfordult, és a világért sem ment volna újra a közelébe: Jeanne. Lám, milyen nyilvánvaló megint, hogy az ember mindent meg tud szokni, aminthogy nyilvánvaló az is, mennyire kegyetlen és igazságtalan játékot űz velünk néha a sors. Mert úgy végeztetett, hogy közülünk éppen azok élhették életüket békében, akiket legjobban megigézett ez a megcsonkított, véres tetem; az pedig, aki ösztönösen visszaborzadt tőle, nemsokára elhagyta a falut, hogy a csatatereken szinte naponta találkozzék ezzel a képpel.

Elhihetitek nekem, hogy volt miről beszélgetnünk akkoriban. Domremy kifosztását történelmi fontosságú eseménynek tartottuk, mert ha jámbor parasztjaink úgy gondolták is, hogy tisztában vannak némely korábbi esemény jelentőségével - hiszen homályosan bár, de csak eljutott tudatukig egy s más a világ történetéből -, valójában szó sem volt erről. Az első apró csípés, amit saját bőrükön éreztek, s aminek a nyomát tulajdon szemükkel is láthatták, egyszeriben felülmúlta jelentőségében a világtörténelem minden korszakalkotó fordulatát, amelyről csak másodkézből, hallomásból értesültek. Még ma is elmosolyodom, ha eszembe jut, hogy mint vélekedtek akkoriban az öregeink. Dörmögtek és füstölögtek a maguk módján.

- Nahát - mondta az öreg Jacques d'Arc -, ez már igazán több a soknál! Erről tudósítanunk kell a királyt. Itt volna az ideje, hogy felhagyjon az álmodozással meg a semmittevéssel, és dologhoz lásson.

Trónjafosztott ifjú királyunkat gondolta, az üldözői elől bujdosó VII. Károlyt.

- Jól mondod - toldotta meg elöljárónk. - Tudósítanunk kell őt, mégpedig azonnal. Gyalázat, hogy ilyesmi előfordulhat. Én már az ágyban sem érzem magam biztonságban, ő meg vígan éli világát. Igen, igen, csak tudja meg... egész Franciaország tudja meg!

Azt vélhette volna az ember, ahogy elhallgatta őket, hogy a sok ezer korábbi rablás meg gyújtogatás az ország különböző vidékein merő kitalálás, és csak ez az egy eset igaz. De hát ez már így szokott lenni: amíg csak a szomszédunk van bajban, beérjük szavakkal, hanem amikor reánk kerül a sor, rögtön a királyt sürgetjük, tegyen végre valamit.

Mi, fiatalok, is ugyancsak alaposan meghánytuk-vetettük az esetet. Folyt a szó szünet nélkül, miközben a nyájat őriztük.

Ekkor már meglehetősen fontos személyiségeknek éreztük magunkat, hiszen én tizennyolc éves voltam, a többiek meg két-három-négy évvel idősebbek - valamennyien komoly legények. Paladin egy nap így bírálta a hazájához hű francia tábornokot:

- Itt van például Dunois, az orléans-i fattyú! Hát tábornok az ilyen? Kerülnék csak egyszer a helyébe - mindegy, hogy mit csinálnék; arról most nem beszélek, mert nem kenyerem a szó, én a tettek embere vagyok, és a beszédet másokra hagyom - de kerülnék csak egyszer a helyébe, majd én megmutatnám! Vagy ott van Saintrailles! Fúj! Meg az a nagy pofájú La Hire! Hát micsoda tábornok az?

Mindnyájunkat meghökkentett, hogy Paladin ilyen tiszteletlenül nyilatkozik e hírneves férfiakról, akiket szinte istenítettünk. A messziség, amelyben éltek, ragyogó dicsfényt vont fejük köré, és félelmetessé növelte alakjukat, éppen ezért ijesztő volt hallani, hogy valaki úgy beszél róluk, és bírálja tetteiket, mintha közönséges emberek volnának. Jeanne arcát elfutotta a pír, és így szólt:

- Nem is értem, hogyan lehet valaki ennyire arcátlan, és hogyan beszélhet így azokról a férfiakról, akik szilárd oszlopai a francia államnak, és minden erejükkel hazájukat szolgálják, sőt nap mint nap a vérüket hullatják érte. Én bizony még azt is megtiszteltetésnek venném, ha csak egyszer láthatnám őket, távolról, hiszen a magamfajtának nem is volna illő túl közel menni hozzájuk.

Amikor Paladin meglátta az arcunkon, hogy ebben a dologban mi is Jeanne-nal tartunk, zavarba jött, de csakhamar összeszedte bátorságát, és folytatta a gyalázkodást. Végül is Jeanne bátyja szakította félbe:

- Ha neked nem tetszenek a tábornokaink, miért nem mégy oda közéjük a csatatérre, rendet csinálni? Folyton arról beszélsz, hogy katonának állsz, de még mindig itt vagy.

- Te könnyen beszélsz - vágott vissza Paladin -, majd én megmondom neked, miért lézengek itthon, tétlenül, jóllehet magatok is tudhatnátok - ez nagyon is ellenkezik a természetemmel. Azért nem állok katonának, mert nem vagyok nemesember. Csak azért. Mert mit tehet egy közkatona ebben a háborúban? Semmit. Soha nem emelkedhet magasabb rangra. Volnék csak nemesember, egy pillanatig sem haboznék. Én meg tudnám menteni Franciaországot; de meg ám! Hiába nevettek, én már ismerem magam, és tudom, hogy mi lakik ebben a paraszti kobakban! Én meg tudnám menteni Franciaországot, és kész is vagyok mindent megtenni érte, de nem ilyen körülmények között. Hívjanak, ha szükségük van rám; ha pedig nem, hát viseljék a következményeit. Én bizony a kisujjamat se mozdítom, amíg tisztet nem csinálnak belőlem.

- Akkor hát szegény Franciaország elveszett!... - gúnyolódott Pierre d'Arc.

- Te is csak másokat tudsz, csúfolni! Miért nem állsz katonának te magad?

- Mert engem se hívattak még. Én ugyanis éppoly közember vagyok, mint te. Én azonban mégis elmegyek, el ám. Akár közlegénynek is. De csak a te századodba!

Ezen valamennyien jót nevettünk.

- Nem lesz az nagyon hamar? - jegyezte meg Szitakötő. - Hiszen akkor máris készülődhetsz; mert ki tudja, talán öt évbe se telik, és már jönnek is érted. Úgy bizony, szerintem öt év múlva te is mundérban leszel.

- Hamarabb - szólt Jeanne. Halkan, szinte elmélázva mondta, de azért többen is meghallották.

- Hát ezt meg honnan tudod, Jeanne? - kérdezte Szitakötő meglepett tekintettel. De Jean d'Arc közbevágott:

- Én is szívesen mennék, de még túl fiatal vagyok. Én majd Paladinnel vonulok be.

- Nem - felelte Jeanne -, ővele Pierre megy.

Szavait csak én hallottam meg. Ahogy ránéztem, láttam, hogy a kötőtűk megálltak a kezében, és tekintete a távolba réved. Ajka meg-megrebbent, mintha egy-egy mondatot ismételgetne magában, de hangot nem hallottam, pedig én voltam hozzá legközelebb. Ennek ellenére tovább hegyeztem a fülemet, mert előbbi kijelentéseit nagyon titokzatosnak találtam, s minthogy babonás voltam, minden különös vagy szokatlan apróság felzaklatott.

Ekkor Rainguesson szólalt meg:

- Azért nincs még veszve Franciaország! Hiszen van közöttünk nemesember is. Itt a Tudor, cseréljen nevet meg rangot Paladinnel! Akkor Paladinből is tiszt lehet, s majd ha a király a zászlaja alá szólítja, úgy fognak hullani előtte az angol meg a burgundi zsoldosok, mint a legyek.

A Tudor én voltam. Azért kaptam ezt a gúnynevet, mert tudtam írni meg olvasni. A többiek kórusban helyeseltek, s Napraforgó így szólt:

- Hát akkor semmi baj, minden el van intézve. Sieur de Conte nyilván szívesen beleegyezik. Paladin lesz a kapitány, ő meg mögötte marsol, és ha el is esik hamar, beéri egy közkatona dicsőségével.

- Sieur de Conte Jeannal meg Pierre-rel fog együtt harcolni, és ő még akkor is életben lesz, amikor ti már az egész háborút réges-rég elfelejtettétek - suttogta Jeanne. - Noël meg Paladin csak a tizenegyedik órában csatlakoznak hozzájuk, akkor sem a maguk jószántából.

Olyan halkan szólt, hogy nem lehettem biztos a szavak felől, de így hallottam, és végigfutott a hátamon a hideg. Noël meg folytatta:

- Ezek szerint meg is egyeztünk! Most már nincs más hátra, mint hogy felsorakozzunk Paladin zászlaja alatt, belevágjunk és megmentsük az országot. Jöttök ti is?

Jacques d'Arc kivételével mindenki igent mondott.

- Ne haragudjatok - mondta -, de én nem megyek. Ti is tudjátok, hogy mindig részt vettem a beszélgetésben, valahányszor a háborúról volt szó. Én magam is azt hittem, hogy mire ilyen idős leszek, elmegyek katonának, de amikor megláttam falunk romjait meg azt az összevissza szabdalt, véres hullát, rájöttem, hogy ez nem nekem való mesterség, én nem bírom az ilyen látványt. Soha nem tudnám megszokni. Szembenézni a kardokkal, ágyúkkal meg a halállal? Semmi kedvem hozzá. Nem, nem, engem hagyjatok ki ebből. Különben is, én vagyok a legidősebb fiú a családban, segítenem kell apámnak. Ha már Jean meg Pierre veletek megy, maradjon itthon is valaki, aki gondot visel Jeanne-ra meg a kishúgára. Ez a valaki én leszek. Én itthon maradok, és csendesen, békében megvárom az öregséget.

- Jacques itthon marad, de nem öregszik meg. - suttogta Jeanne. Így fecsegtünk tovább, gondtalanul, vidáman, mint ahogy a fiatalok szoktak, s rávettük Paladint, hogy árulja el haditerveit, hogyan akarja megnyerni az ütközetet, miképpen szándékszik kiverni az angolokat, s utána trónjára ültetni s megkoronázni a királyt. Azután megkérdeztük, mit válaszolna, ha a király megkérdezné, hogy mivel jutalmazza. Paladin ezt már régen kitervelte, így hát azonnal tudott felelni:

- Adja nekem valamelyik hercegségét, tegyen meg első zászlósurának, és nevezzen ki a francia hadsereg örökös főparancsnokává.

- És adja hozzád valamelyik hercegkisasszonyt, erről se feledkezz meg!

Paladin kissé elpirult, aztán büszkén kijelentette:

- A hercegkisasszonyait megtarthatja; találok én kedvemre valóbb lányt magamnak!

Jeanne-ra gondolt, de azt akkor még egyikünk se sejtette. Szerencséjére, mert különben ugyancsak kinevettük volna önteltségéért. Abban mindnyájan egyetértettünk, hogy nincs legény a faluban, aki méltó lenne Jeanne kezére.

Azután a jelenlevőknek sorban meg kellett mondaniok, hogy milyen jutalmat kérnének a királytól, ha ők hajtanák végre mindazokat a hőstetteket, amelyeket Paladin akar véghez vinni. Persze, tréfa volt az egész: mindenki olyan rendkívüli jutalmat igyekezett kitalálni, amivel túltehet a másikon. Azután Jeanne-ra került a sor. A fiúk felriasztották álmodozásából, és felszólították, hogy nyilatkozzék. Gondolatai olyan messze jártak, hogy a beszélgetés végét már nem is hallotta, előbb el kellett neki magyarázni, miről is van szó. Azt hitte, komolyan kell válaszolnia, s úgy is válaszolt. Rövid gondolkozás után így szólt:

- Ha a nemes szívű és kegyes dauphin azt mondaná: "Minden vagyonomat visszakaptam, ismét gazdag vagyok, kérhetsz tőlem, amit csak akarsz", én térdre ereszkednék előtte, és arra kérném: rendelje el, hogy a falunk soha többé ne fizessen adót.

Ezt olyan kedves egyszerűséggel mondta, hogy mindnyájan meghatódtunk, s még csak nem is nevettünk, inkább hogy elgondolkoztunk rajta. Bizony nem nevettünk, és később, amikor szomorú büszkeséggel felidéztük szavait, örültünk is ennek, mert megértettük, hogy igazán szívéből fakadtak. Amikor ugyanis eljött az ideje, hogy beváltsa szavát: ő valóban csak ezt az egy kegyet kérte a királytól, a maga számára semmit sem volt hajlandó elfogadni.

Jeanne egészen tizennegyedik életéve derekáig a falu legderűsebb, legvidámabb lakója volt, boldogan járt-kelt közöttünk, ugrándozott és megnyerően mosolygott. Állandó jókedvének, szívélyes, barátságos természetének, nyílt és megnyerő viselkedésének köszönhette, hogy mindnyájunk kedvence lett. Hazáját mindig hőn szerette, s ha néha elborult is a kedve a harctéri hírek hallatán, ez nem tartott soká, csakhamar ismét olyan volt, mint azelőtt.

Az utóbbi időben azonban, jó másfél esztendeje, többnyire komoly volt; nem bánatos, inkább ábrándozó, álmodozó. Nagyon szívére vette Franciaország sorsát, s ez bizony nem volt könnyű teher. Én tudtam, mi bántja, a többiek azonban vallásos buzgóságnak tulajdonították viselkedését; Jeanne nem kürtölte szét a faluban, hogy mit forgat a fejében, de nekem el-elejtett róla egy-egy szót, s így én jobban tudtam, mi tartja fogva gondolatait, mint a többiek. Sokszor már arra gyanakodtam, hogy titkol valamit; és ezt a titkot senkivel sem akarja megosztani, sem velem, sem másokkal. Csakis erre gondolhattam, mert nemegyszer megtörtént, hogy megállt a mondat közepén, és hirtelen másról kezdett beszélni, nyilván azért, mert a titok már a nyelve hegyén volt. Rá is jöttem végül, hogy mit titkol, de csak jóval később.

A fentebb leírt beszélgetést követő napon ismét kint voltunk a legelőn, s szokás szerint megint Franciaországról beszélgettünk. Ennek előtte mindig úgy beszéltem - Jeanne kedvéért -, mintha még reménykednék valamiben, de ez merő színlelés volt, hiszen semmi okom nem volt a reménykedésre. Nagyon bántott, hogy becsapom Jeanne-t, restelltem már hazudni - éppen neki, akitől mi sem állt távolabb, mint a színlelés vagy hazugság, sőt, ártatlanságában még másokról sem tudott feltételezni ilyen alávalóságot -, így hát elhatároztam: ezután minden másképp lesz, nem csapom be. De hát hogyan is kezdhettem volna ehhez másképp, mint még egy kis hazugsággal? Ez természetes is, hiszen a megszokás nagy úr - nem lehet csak úgy kihajítani az ablakon, szép lassan kell kitessékelni az ajtón.

- Ide figyelj, Jeanne, az elmúlt éjszaka mindent átgondoltam még egyszer, s oda lyukadtam ki, hogy bizony kár tovább hitegetnünk magunkat: Franciaország helyzete kétségbeejtő; mindig is az volt az agincourt-i ütközet óta, de ma még inkább az, sőt, reménytelen!

Nem mertem közben az arcába nézni - ugyan ki mert volna? Gyalázatos dolog volt ez: tudtam, hogy ezek a kemény, őszinte szavak összetörik a szívét, s megfosztják őt a reménytől és a vigasztól, de amikor végre kinyögtem, valahogy nagyon megkönnyebbültem, lelkiismeretem felszabadult, s az arcára pillantottam, hogy lássam a hatást.

Semmit nem láttam. Legalábbis azt nem, amire számítottam. Komoly tekintetében alig észrevehető csodálkozás tükröződött, de ez volt minden, aztán nyugodtan, egyszerűen, ahogy szokta, azt kérdezte tőlem:

- Azt mondod, hogy Franciaország sorsa reménytelen? Miért gondolod? Nem mondanád meg?

Mekkora boldogság, ha kiderül, hogy nem bántottunk meg valakit, akit tisztelünk, holott már azt hittük, hogy ez óhatatlanul bekövetkezik. Fellélegzettem, e most már minden hátsó gondolat és szégyenkezés nélkül folytathattam mondókámat:

- Tegyük félre az érzelgősséget és a hazafias ábrándokat, nézzünk szembe a tényekkel. Mit látunk? Olyan áttekinthető az egész, mint egy kereskedő számadása, össze kell csak adni a két számoszlopot, s máris kiderül: a francia cég csődbe jutott, vagyonának felére már rátette kezét az angol végrehajtó, a másik fele még szabad préda, rablók és zsiványok dúlják, akik nem tartoznak felelősséggel senkinek. Királyunk dicstelen tétlenségben és szegénységben él kegyenceivel és udvari bolondjaival az ország valamelyik félreeső csücskében - hátul, mondhatnók, a fészerben -, hatalma nincs, se ott, se másutt, szegény, mint a templom egere, de még egy század katonája sincs: felhagyott minden ellenállással, esze ágában sincs folytatni a küzdelmet, sőt az a legfőbb gondja, hogy koronáját elhajítva, mindent felszámoljon, és elmeneküljön Skóciába. Ezek a tények. Igaz?

- Igaz.

- Akkor hát nincs más hátra, mint amit mondtam: mindezt összegezni és levonni a következtetést.

- Milyen következtetést? - kérdezte Jeanne szokott, nyugodt hangján. - Azt, hogy Franciaország sorsa reménytelen?

- Azt hát! Ha szembenézünk a tényekkel, nem is mondhatunk mást.

- Hogy mondhatsz ilyet? Hogy gondolkozhatsz így?

- Hogyan? Hát hogyan gondolkozhatnám másképp, az adott körülmények között? Te talán még tudsz igazán reménykedni e végzetes tények ismeretében?

- Nem, nem reménykedem, én egészen bizonyos vagyok benne, hogy Franciaország visszanyeri és megvédi szabadságát.

Ezt nem tudtam másra vélni, mint hogy valami elködösíti tisztánlátását. Csak ez okozhatta, hogy nem látja be: a tényekből nem következhet más. Még egyszer felsorakoztattam érveimet, hátha megérti:

- Tudom, Jeanne, hogy rajongsz a hazáért, de azért ne csak a szívedre hallgass, hanem az eszedre is. Úgy látom, nem érted, hogy mit jelentenek a valóságos tények? Ide nézz: megpróbálom iderajzolni ezzel a bottal a homokba, mi is a helyzet. Látod, ez itt nagyjából Franciaország. Itt egy folyó szeli ketté, keletről nyugatra.

- A Loire.

- Nos, az ország északi fele teljesen az angolok kezén van.

- Úgy van.

- A déli fele meg gazdátlan, mert kiderült, hogy királyunknak szökésen jár az esze, és idegen földre akar menekülni. Itt állnak az angol seregek, s minthogy az ellenállás megszűnt, akkor veszik birtokukba az egész területet, amikor nekik tetszik. Szó, ami szó, Franciaországnak vége, Franciaország egésze már elveszett, megszűnt létezni. Ami valamikor Franciaország volt, az ma már csak egy angol tartomány, így van?

Halkan, hangjában némi megindultsággal, de érthetően felelte:

- Igen, ez így van.

- Nahát, akkor adj hozzá még egy döntő tényezőt, és teljes lesz a kép. Mikor nyertek utoljára csatát a francia katonák? Francia zászló alatt küzdő skót zsoldosok arattak ugyan egy-két meddő győzelmet néhány évvel ezelőtt, de én most a franciákról beszélek. Amióta tízegynéhány évvel ezelőtt nyolcezer angol katona majdnem teljesen megsemmisítette a hatvanezer főnyi francia sereget Agincourt-nál, a franciáknak ugyancsak inukba szállt a bátorsága. Ma már szólásmondás, hogy öt angol, az több, mint ötven francia, vagyis a franciák még akkor is megfutamodnak, ha ők vannak túlerőben.

- Szomorú, de így igaz.

- Akkor hát miben reménykedhetnénk még?

Azt hittem, most már igazán világos előtte minden, s ezek után ő maga fogja kijelenteni, hogy valóban nincs miben reménykednünk. Tévedtem, és csalódottnak éreztem magam, mert Jeanne hangjában nyoma sem volt a kételkedésnek, ahogy azt mondta:

- Meglátod, Franciaország újra nagy lesz.

- Hogyan lehetne, az angol seregekkel a nyakán?

- Majd lerázza és eltiporja őket! - vágott vissza lelkesen.

- Hiszen katonáink sincsenek!

- Majd lesznek! Ha egyszer megszólalnak a dobok, mindenünnen egybe fognak seregleni.

- És azután megfutamodnak, mint rendesen.

- Nem; előrenyomulnak majd, mindig előre, mindig csak előre! Majd meglátod!

- És a szegény király?

- Elfoglalja trónját, és megkoronázzák.

- Szavamra, ettől már igazán megszédül az ember. Ha hinni tudnám, hogy harminc éven belül lerázzuk nyakunkról az angol igát, és Franciaország királyának fejét olyan korona övezi, amely valóban uralmának jelképe...

- Nem telik bele két esztendő sem, és mind a kettő megvalósul.

- Ne mondd! És ki fogja véghez vinni ezt a magasztos csodát?

- Isten. - Áhítattal, halkan ejtette ki a szót, de hangja tisztán csengett.

Két vagy három napig csak azon törtem a fejem, vajon honnan e különös elképzelés? Végül már csak arra gondolhattam, hogy eszét vesztette. Más magyarázatot nem találtam viselkedésére. Addig tűnődött és bánkódott hazája szerencsétlenségén, míg okos feje végül megzavarodott, és megtelt furcsa ábrándokkal - igen, csakis ez lehet az oka, semmi más.

De azután tovább figyeltem és kérdezgettem, s be kellett látnom, hogy tévedtem. Tekintete ugyanis tiszta és nyílt volt, viselkedése természetes, szava egyenes és találó. Semmi baja sem lehetett, hiszen még így is okosabb és bölcsebb volt, mint bárki más a faluban. Most is éppolyan segítőkész és önfeláldozó volt, akárcsak azelőtt. Gondoskodott a betegeiről és a szegényeiről, s ha utas tévedt be hozzájuk, szívesen átengedte neki az ágyát, ő meg elhált a padlón. Valami titok vette körül, nyilvánvaló volt, hogy nem őrült.

Egyszer azután rájöttem a dolog nyitjára, mégpedig a következőképpen. Biztosan hallottatok már arról, amit most elmondok, hiszen a fél világ beszéli, csakhogy ezúttal először fogjátok szemtanú szájából hallani. Egy nap - 1428. május 15-én - hazafelé tartottam a fennsíkon át. A tölgyes szélére érve éppen ki akartam lépni a füves tisztásra, mikor véletlenül kedves bükkfánkra esett a pillantásom. Gyorsan hátraléptem, s meghúzódtam a lombok árnyékos rejtekében. Ugyanis Jeanne-t pillantottam meg, és elhatároztam, hogy megtréfálom. Képzeljétek csak el: ilyen bolondságon járt az eszem, de hát akkor még nem tudtam, hogy néhány pillanat múlva szemtanúja leszek annak az esetnek, amelyet a történetírók és költők örökre feljegyeztek.

Borús nap volt, s a Fát környező füves tisztásra puha árnyék hullt. Jeanne a Fa egyik előreugró, bütykös gyökerén ült. Lazán összekulcsolt keze az ölében pihent. Fejét kissé előrehajtotta, s úgy elmerült gondolataiban, hogy nem is vett tudomást a környező világról. S ekkor valami felettébb különös dolgot vettem észre: egy fehér árny siklott lassan a Fa felé, a füvön át. Hatalmas, szárnyas alakját köntös borította, fehérsége nem hasonlított semmiféle más fehérséghez, hacsak a villám fényéhez nem; bár még az sem olyan vakító, mint ez volt. Abba nyugodtan belenézhet bárki, ebbe viszont úgy belefájdult a szemem, hogy a könnyeim is kicsordultak. Végre felfogtam, hogy túlvilági jelenséggel van dolgom, és levettem a sapkámat. Még a lélegzetem is elállt a rémülettől és a félelemtől; majdnem elvesztettem az eszméletemet.

Azután még valami különös történt. Az erdő csendes volt; vihar előtti mély csend telepedett rá. Ilyenkor megrettennek és meglapulnak az erdő vadjai. Most azonban hirtelen énekelni kezdtek a madarak. Jeanne az első madárhangra térdre borult, fejét mélyen előrehajtotta, és keresztet vetett.

Ekkor még nem látta az árnyat. Vajon a madarak hangja árulta el neki közeledését? Nekem mindenesetre úgy tűnt. Eszerint máskor is része lehetett már hasonló élményben. Ebben aligha kételkedhettem.

Az árny lassan közeledett hozzá, majd beborította palástjával, és félelmetes ragyogásba vonta alakját Jeanne arca mindig szép volt, de ebben a túlvilági fényben angyalinak tűnt. Egyszerű paraszti öltözéke is olyan lett a csodálatos dicsfénytől, mint amilyennek az Úr trónusának lépcsőin tolongó angyalok napfényből szőtt köntösét képzeljük.

Egyszerre csak felállt, kissé lehajtotta a fejét, eleresztette a karját, és könnyedén összeillesztve ujjai hegyét, figyelő tartással megállt a csodálatos fényáradatban, amelyet talán észre sem vett, lehet, hogy valakinek a szavát figyelte - én nem hallottam semmit. Kisvártatva felemelte a fejét - egészen magasra, mintha egy óriás állna előtte -, azután magasba emelte összekulcsolt kezét, és esdekelni kezdett. Néhány szavát meghallottam:

- Hiszen olyan fiatal vagyok még. Nem hagyhatom itt édesanyámat és otthonomat, nem vághatok bele ily merész vállalkozásba az idegen világban. Beszélni sem tudok velük, nemhogy beálljak közéjük, katonák közé. Sértéseik, durva tréfáik céltáblája lennék: semmibe se vennének. Hogyan vezethetnék hát egész seregeket a háborúba, leány létemre, aki mit sem értek a hadakozáshoz, még a fegyvereket sem ismerem, és felülni sem tudok a lóra, nemhogy lovagolni... De ha... ez parancs...

Hangja elhalt; zokogásba fúlt, s nem tudtam többet kivenni szavából. Ekkor végre magamhoz tértem. Rádöbbentem, hogy isteni titkokról lebbentettem fel a fátylat - vajon milyen bűnhődés vár most reám? Megrettentem, és beljebb húzódtam az erdőbe. Talán csak álmodom, talán csak látomás az egész - gondoltam magamban, és a biztonság kedvéért jelet véstem az egyik fa kérgébe, hogy másnap visszamenjek és megnézzem, megvan-e, mert ha igen, akkor nem álmodtam.

Egyszerre csak a nevemet hallottam. Jeanne szólított. Honnan tudhatta, hogy ott vagyok? Talán még ez is álom, minden csak álom - a hang, a látomás, minden; alighanem a tündérek játszanak velem. Keresztet vetettem hát, és fennhangon kimondtam Isten nevét, hogy megtörjem bűvös erejüket. Ekkor már tudtam, hogy ébren vagyok, és nem álmodom, mert nincs olyan varázslat, amely ellen tudna állni az ördögűzés e kettős jelének, a keresztnek és Isten nevének. Amikor ismét meghallottam a nevemet, előléptem rejtekhelyemről: valóban Jeanne állt előttem, de mennyire más volt, mint az álomban! Nem sírt, és éppen úgy nézett rám, mint másfél évvel azelőtt, amikor még derűs és vidám volt. Régi életkedve és jó színe visszatért; arca és egész magatartása lelkesedést árult el. Mintha másfél esztendős hosszú álomból ébredt volna, vagy mintha messzi útról tért volna meg. Olyan boldog voltam, hogy legszívesebben nyomban köréje csődítettem volna a falut, hadd köszöntsük. Izgatottan szaladtam oda hozzá:

- Ó, Jeanne, csodálatos álmom volt! Álmomban éppen ott álltál, ahol most, és...

Jeanne azonban félbeszakított:

- Ezt nem álmodtad.

E szavak hallatán ismét megszállt a rémület.

- Honnan tudod, hogy nem, Jeanne?

- Most álmodsz-e?

- Most?... Azt hiszem, nem. Nem hát, most nem álmodom.

- Nem bizony. Ezt én is látom. És akkor sem álmodtál, amikor jelet véstél a fába.

Egyszeriben kirázott a hideg ijedtemben, mert most már biztosan tudtam, hogy nem álmot láttam, hanem valami rettenetes túlvilági jelenést. Amikor eszembe jutott, hogy bűnös lélek létemre én is azon a szent helyen állok, ahol az imént a mennyei árny, szörnyen megrémültem, és sietve hátrálni kezdtem. Jeanne azonban utánam jött:

- Ne félj! Igazán nincs rá semmi ok. Gyere, üljünk le a forrás mellé, és elmondom neked a titkomat.

De mielőtt belekezdett volna, elébevágtam:

- Először azt mondd meg nekem, honnan tudod, hogy jelet véstem a fába? Hiszen nem láthattál!

- Várj egy kicsit, majd erre is sor kerül, és akkor megérted.

- De legalább azt mondd meg: mi volt az a rettentő árny, amit láttam?

- Azt is megmondom, csak nyugodj már; semmi vész nem fenyeget. Mihály arkangyal árnya volt, az ég minden seregének uráé és vezéréé.

- És te nem féltél, Jeanne? Láttad, az arcát? Láttad őt egyáltalán?

- Láttam. De nem féltem, mert találkoztam vele már máskor is. Az első alkalommal féltem.

- Mikor volt az, Jeanne?

- Idestova három éve.

- Olyan régen? És sokszor láttad azóta?

- Sokszor.

- Ezért változtál hát meg annyira! Ezért merültél mindig a gondolataidba! Most már értem. De miért nem árultad el nekünk?

- Mert parancsom volt, hogy hallgassak. De most már beszélhetek, és hamarosan el is mondok mindent, de egyelőre csak neked. Néhány napig még mindent titokban kell tartanunk!

- Más senki nem látta még ezt a fehér árnyat kívülem?

- Senki. Megesett, hogy olyankor szállt alá, amikor te is vagy mások is ott voltak, de senki nem láthatta. Ma másképp történt, s azt is tudom, hogy miért; mostantól azonban megint láthatatlan lesz.

- Eszerint ez valami jel volt - és nekem szólt!

- Igen, de a jelentéséről nem beszélhetek.

- Milyen furcsa, hogy ez a káprázatos fény a szemünk előtt szállt alá, és mégsem látjuk!

- Azután szentek is jönnek, egész angyalsereg kíséri őket, és szólnak hozzám, de csak én hallom a hangjukat, senki más. Nagyon kedvesek hozzám ezek a Hangok.

- És mit mondanak neked?

- Ó, mindenfélét. Franciaországról.

- Mégis, mit szoktak mondani?

Jeanne felsóhajtott, és azt mondta:

- Rosszat, mindig csak rosszat; bajt, szenvedést. Mi mást jövendölhettek volna eddig?

- Előre megmondanak neked mindent?

- Igen. Én mindent előre tudtam. Nem is csoda, hogy mindig olyan komor voltam, ugye? De azért kaptam egy-egy biztató szót is. Sőt, a Hangok megígérték, hogy Franciaország ismét nagy lesz és szabad. De hogy hogyan, mi módon, azt csak ma tudtam meg.

Az utolsó szavaknál hirtelen felcsillant szemében az az izzó fény, amit még sokszor megfigyelhettem később is, amikor a kürtök rohamra szóltak, s amit magamban csatafénynek neveztem el. Melle zihálni kezdett, s arcát elfutotta a pír.

- De most már tudom. Isten az ő leggyengébb teremtményét választotta ki erre a feladatra; seregeit az Ő akaratából, az Ő segedelmével és az Ő erejével én fogom harcba vezetni, hogy visszahódítsam hazánkat, s megkoronázzam a dauphint, az ő szolgáját.

- Te, Jeanne, te?! Gyermek létedre seregeket akarsz vezetni? - kérdeztem ámultan.

- Igen, én. Egy röpke pillanatra engem is megrémített ez a gondolat: hiszen, mint mondod, gyermek vagyok csupán, tudatlan gyermek, járatlan a hadi tudományokban, és gyenge ahhoz, hogy elviseljem a durva tábori életet meg a katonák társaságát. De ezek a gyenge pillanatok elmúltak, és nem is térnek vissza többé. Katona lettem, és most már nem fordulok vissza, amíg Isten segítségével fel nem szabadítjuk Franciaországot az angol elnyomás alól. Eddig soha nem hazudtak a Hangok. Nem hazudtak ma sem. Azt mondták, menjek el Vaucouleurs-be, Robert de Baudricourt-hoz, a várkapitányhoz, ő majd fegyveres kíséretet ad mellém, és elküld a királyhoz. Nem telik bele egy év, és megsemmisítő csapást mérünk az ellenségre.

- Hol lesz az ütközet?

- Ezt nem mondták meg a Hangok, és azt sem, hogy mi történik addig, a most következő esztendőben. Csak azt tudom, hogy ezt a csapást nekem kell az ellenségre mérnem. Utána mind több és hevesebb támadással sújtunk majd le rájuk, és tíz hét alatt megsemmisítünk mindent, ami az angoloknak hosszú esztendők fáradságos munkájába került! Azután a dauphin fejére kell tennem a koronát: így akarja Isten. A Hangok mondták, kételkedhetem-e hát benne? Nem; minden úgy lesz, ahogy megmondották, mert ők mindig igazat mondanak.

Mindez nagyon félelmetesen hangzott. Az eszemmel sehogy sem tudtam felfogni, de a szívem azt mondta rá: így lesz. Hiába kételkedett hát az eszem, a szívem hitt, és attól a naptól fogva hű is maradt hitéhez.

- Jeanne, én mindent elhiszek, amit mondtál, s most már boldog vagyok, hogy együtt vonulhatunk majd hadba, ha ugyan igaz, hogy nekem veled kell mennem.

Meglepődve nézett rám:

- Igaz hát, de te honnan tudod ezt?

- Nemcsak én tartok veled, hanem Jean meg Pierre is; csak Jacques nem.

- Ez mind így igaz. A Hangok épp a minap mondták, hogy így rendeltetett. Csak azt nem tudtam máig, hogy velem fogtok hadba vonulni, azazhogy én magam is hadba vonulok. Honnan tudod te ezt?

Megmondtam neki, hogy mikor hallottam ezt tőle. Nem is emlékezett rá. Ebből is láthattam, hogy álmodott akkor, vagy valamifajta révületben, önkívületben lehetett. Meghagyta nekem, hogy egyelőre ne beszéljek sem erről, sem a többi kinyilatkoztatásról. Ezt megígértem, és az ígéretet meg is tartottam.

Aki csak látta Jeanne-t aznap, rögtön észrevette, hogy mennyire megváltozott. Hangja és mozdulatai határozottak lettek; szemében különös, új tűz izzott, még a fejét is másképp tartotta, és a járása is észrevehetően megváltozott. Mindez abból a felelősségből és vezéri méltóságból fakadt, amelyet Isten ruházott rá. Hencegésnek vagy hősködésnek mégsem volt nyoma magatartásában. S ettől kezdve, egészen küldetése befejeztéig, mindig ugyanolyan nyugodt, parancsoló öntudat és ennek akaratlan megnyilatkozása jellemezte viselkedését.

A falu többi lakosához hasonlóan, Jeanne is mindig megadta a nemesi, rangomnak járó tiszteletet; most azonban - anélkül hogy erről egy szót is ejtettünk volna - szerepet cseréltünk: ettől kezdve nem tanácsokat kaptam tőle, hanem parancsokat, amelyeket én a feljebbvalómnak járó tisztelettel fogadtam, és szó nélkül teljesítettem. Este azt mondta nekem:

- Hajnalban elindulok. Nem tudja senki, csak te. Parancsom értelmében a vaucouleurs-i kapitányhoz megyek. Tudom, hogy goromba lesz, és ezúttal alighanem még elutasítja kérésemet. Előbb átmegyek Burey-be, és rábeszélem Laxart nagybátyámat, hogy tartson ő is velem, mert nem illik, hogy egyedül menjek. De rád is szükségem lehet Vaucouleurs-ben, mert ha a kapitány nem fogad, levelet küldök neki, s jó lenne valaki a közelben, aki ismeri az írás mesterségét. Indulj el hazulról holnap délután, és várj rám Vaucouleurs-ben, amíg üzenek érted.

Megígértem, hogy így lesz, s Jeanne hazament. Ebből is láthatjátok, milyen jól vágott az esze, s milyen okosan tudta megítélni a helyzetet. Nem mondta, hogy tartsak vele, mert nem akarta, hogy pletykálni kezdjenek. S bár tudta, hogy a kapitány, nemesember lévén, engem, a másik nemest, bizonyára fogadna, erre sem tartott igényt. Mit szóltak volna az emberek ahhoz, hogy a szegény parasztlány kérését egy ifjú nemes terjeszti elő? Jeanne mindig vigyázott rá, hogy kifogástalanul viselkedjék, s ennek köszönhette, hogy jó hírén sohasem esett folt. Tudtam hát, mi a teendőm, ha el akarom nyerni helyeslését: el kell mennem Vaucouleurs-be és meghúzódnom valahol, míg nem üzen értem.

Másnap délután útnak eredtem. Az éjszakát valami sötét zugban töltöttem. Reggel aztán jelentkeztem a várban: és tiszteletemet tettem a kapitánynál, aki meghívott, hogy másnap ebédeljek nála. A kapitány a kor katona-eszményképének megtestesítője volt: magas, izmos, ősz hajú, faragatlan férfi, aki szünet nélkül átkozódott, de egészen sajátos káromkodásokat tudott: ezeket a különböző hadjáratokban szedte fel, és úgy őrizte, mint más a kitüntetéseit. Táborban töltötte egész életét, és azt vallotta, hogy a háború Isten legnagyobb áldása. Acél vértet és magas csizmát viselt, fegyverként meg egy rettentő nagy kardot. Amikor megláttam harcias alakját, meghallottam bámulatos átkait, és felfogtam, milyen kevés költőiség és érzelgősség lakozhat ebben az emberben, reménykedni kezdtem, hogy a kis parasztlány talán mégsem részesül majd abban a kiváltságban, hogy szembenézzen ezzel a fenyegető jelenséggel, hanem be kell érnie a tollba mondott levéllel.

Másnap délben tehát visszatértem a várba. A nagy étkezőterembe vezettek, az asztalnál a kapitány mellett jelölték ki a helyemet. Ennél az asztalnál - amely néhány lépcsővel magasabban állt, mint a közasztal - számos vendég foglalt még helyet kívülem, a másiknál meg a helyőrség magasabb rangú tisztjei ültek. A terembe vezető ajtó két oldalán alabárdos őrök álltak, mellvértben, nyitott sisakkal.

Mi másról beszélgethettünk volna, mint Franciaország kétségbeejtő helyzetéről? Néhányan tudni vélték, hogy Salisbury már Orléans ostromára készül. Ebből viharos vita kerekedett, és csak úgy röpködtek az ellentmondó vélemények. Egyesek úgy vélekedtek, hogy az ostrom hamarosan megindul, mások szerint ősz előtt Salisbury nem tudja körülzárni Orléans-t, megint mások arról beszéltek, hogy a város sokáig és derekasan fog védekezni - abban viszont mindenki egyetértett, hogy Orléans végül óhatatlanul elesik s vele egész Franciaország is. A hosszúra nyúlt beszélgetés ekkor hirtelen megszakadt, és csend támadt. Mintha mindenki a gondolataiba merült volna, megfeledkezvén arról, hol van. A nagy élénkség után különösen ünnepélyesen hatott ez a mély csend. Ekkor belépett egy szolga, s valamit súgott a kapitány fülébe, aki azt kérdezte:

- Velem akar beszélni?

- Igen, nagyságos uram.

- Hm! Furcsa ötlet, annyi szent. Vezessétek ide.

Jeanne lépett be a nagybátyjával. A szegény öreg parasztból minden bátorság elpárolgott ennyi nagy ember láttára, s megállt a félúton: egy lépést sem mozdult tovább, mintha zavarában és félelmében földbe gyökerezett volna a lába, csak állt, vörös hálósipkáját gyűrögetve és alázatosan hajlongva jobbra-balra. Jeanne azonban bátran, emelt fővel, öntudatos tartással előrelépett, és megállt a kapitány előtt. Észrevett, de ezt egy pillantással sem árulta el. A tisztek ámultan súgtak össze; még a kapitány is azt dörmögte: "Isten engem úgy segéljen, gyönyörű teremtés!" Egy-két percig méregette a szemével, azután így szólt hozzá:

- Nos, mi járatban vagy, gyermekem?

- Üzenetet hoztam neked, Robert de Baudricourt, Vaucouleurs kapitánya, s ez így szól: küldj futárt a dauphinhez, és add értésére, hogy ne bocsátkozzék most ütközetbe az ellenséggel, hanem várjon, mert hamarosan segítség érkezik Istentől.

A társaság elámult e különös szavakon, és sokan összesúgtak: "Szegény gyermek, hiszen ez háborodott". A kapitány összevonta a szemöldökét, és így szólt:

- Hát ez meg micsoda badarság? A királynak, vagy ahogy te mondtad, a dauphinnek semmi szüksége ilyen üzenetekre. Úgyis várni fog, efelől megnyugtathatlak. Van még valami mondanivalód számomra?

- Van. Kérlek, adj mellém fegyvereseket, hogy elkísérjenek a dauphinhez.

- Ugyan minek?

- Hogy megtegyen tábornokának! Mert úgy rendeltetett, hogy kiűzzem az angolokat Franciaországból, és megkoronázzam őt.

- Kicsoda? Te? Hiszen te még gyermek vagy!

- És mégis nekem kell ezt véghezvinnem.

- Ne mondd! És mikor?

- Jövőre megkoronázzák, s attól fogva ő uralkodik francia földön.

Harsány kacagás tört ki, s amikor lecsillapult, a kapitány azt kérdezte:

- Ki küldött ide ezzel a fura üzenettel?

- Az én Uram.

- Az meg ki?

- A Mennyek Ura.

Az emberek megint összesúgtak: "Ó, szegény gyermek, szegény gyermek!", mások meg: "De hiszen nincs eszénél!". A kapitány ekkor ráripakodott Laxart-ra:

- Ide figyelj, paraszt! Vidd haza ezt a kölyköt, és náspángold el alaposan. Erre a bajra az a legjobb orvosság.

Jeanne megindult kifelé, de még megfordult, és csendesen visszaszólt:

- Nem tudom, miért tagadod meg kérésemet, holott én az én Uram parancsával jöttem hozzád. Úgy bizony. Ő küldött, és nekem éppen ezért újra meg újra el kell jönnöm hozzád, míg csak meg nem adod a kíséretet.

Távozás után még sokáig beszélgettek róla, s az őrök meg a szolgák minden szót továbbadtak a városban, a városiak meg a vidékieknek - s mire hazaértünk, már egész Domremy zsongott tőle.

Az emberek mindenütt egyformák: a győzteseket istenítik - a veszteseket csak megszólni tudják. Az egész falu úgy vélte, hogy Jeanne szégyent hozott Domremyre, szokatlan fellépésével és csúfos kudarcával; mindenki róla beszélt, és olyan epés, gonosz megjegyzésekkel illették, hogy ha az emberi nyelvnek fullánkja volna, Jeanne aligha éli túl a sok csipkelődést. De még ezeknél is gonoszabbak és elviselhetetlenebbek voltak azok, akik nem gyalázták, csak gúnyolták és csúfolták. Egy pillanatra sem volt nyugtunk a szellemeskedésüktől, csúfolódásuktól és gúnyos hahotájuktól. Csak Haumette, Kicsi Mengette meg jómagam tartottunk ki Jeanne mellett; a többiek már nem állták a vihart: kerülni kezdték, és szégyelltek társaságát, mert mindenki csak őt szidalmazta, sőt, nekik is jó néhány sértést kellett eltűrniük miatta. Jeanne sírdogált ugyan, de csak titokban. Mások előtt mindig derűsnek mutatkozott, soha nem panaszkodott, se nem feleselt - viselkedése igazán meglágyíthatta volna az emberek szívét, de ez nem következett be. Apját úgy feldühítette Jeanne merész elképzelése a hadba vonulásról, hogy egy jó szót nem tudott szólni hozzá. Egyszer ugyanis valami hasonlót álmodott róla, s amikor ez eszébe jutott, haragjában kijelentette: inkább ráparancsol a fiaira, hogy fojtsák vízbe a húgukat, semhogy valaha is férfiruhában lássa katonák között, és ha ők nem engedelmeskednek, majd ő megteszi.

Jeanne-t azonban semmi sem ingatta meg elhatározásában. Szülei jóformán ki sem engedték a házból, nehogy elhagyhassa a falut. De Jeanne kijelentette, hogy ennek még úgysem érkezett el az ideje, és ő tudni fogja, mikor kell indulnia, hanem akkor aztán hiába őrzik. Így múlt el a nyár, s amikor szülei látták, hogy Jeanne állhatatosan kitart az elhatározása mellett, úgy döntöttek, férjhez adják, és így hiúsítják meg terveit. Erre jó alkalmat adott nekik Paladin, aki követelni kezdte, hozzák nyilvánosságra eljegyzésüket, mert - úgymond - Jeanne már évekkel ezelőtt neki ígérte a kezét.

Jeanne azonban kijelentette, hogy a fiú nem mond igazat, és ő nem hajlandó hozzá menni. Erre megidézték Toulba, az egyházi törvényszék elé, hogy felelősségre vonják megátalkodottságáért. Jeanne nem engedte, hogy ügyvédet adjanak mellé, maga akart védekezni. Szülei és rosszakarói mind felujjongtak, mert azt hitték, most végre megfogták. Ez nem is volt csoda, hiszen mindenki biztosra vette, hogy ez a tizenhat éves tanulatlan parasztlány szólni sem fog tudni a rémülettől, amikor életében először oda kell állnia a tudós jogászok elé, a törvényszék ünnepélyes, fagyos csendjében. S mégis - valamennyien tévedtek. Mind Toulba csődültek, hogy szemtanúi legyenek Jeanne félelmének, zavarának és vereségének, de alaposan megjárták. Jeanne kedves volt, derűs és teljesen nyugodt. Tanút nem vitt magával, mondván: neki elég, ha a vád tanúit kérdőre vonhatja. Azok megtették vallomásukat, ő pedig fölállt, néhány szóval összefoglalta az elmondottakat, s felettébb zavarosnak és cseppet sem meggyőzőnek minősítve vallomásukat, visszahívta Paladint a tanúk padjára, és kérdezgetni kezdte. Ügyes kérdéseivel valósággal ízekre szedte a fiú korábbi vallomását. Paladin - aki hogy úgy mondjam, a fondorlat és ámítás díszes köntösében jelent meg Toulban - végül is csupaszon állt előttünk. Ügyvédje hiába próbált segítségére sietni, a bírák figyelemre se méltatták, ellenben elvetették a panaszt, és néhány szóban komoly elismerésüket fejezték ki e "csodálatos gyermek" előtt.

Jeanne diadala teljes volt. A magas helyen kapott dicséret ismét megváltoztatta a falu ingatag véleményét: szeretettel és tisztelettel néztek fel rá, és békében hagyták. Édesanyja ismét a szívébe zárta, s még az apja is kiengesztelődött, sőt, kijelentette, hogy nagyon büszke rá. Mindazonáltal Jeanne számára ólomlábakon cammogott az idő, mert Orléans ostroma megkezdődött, Franciaország egén egyre sötétebb és sötétebb felhők gyülekeztek, a Hangok pedig egyre csak azt mondták neki, hogy várjon. Beállt a tél, a napok egyformán teltek, de azután végre bekövetkezett a várva várt változás.