I.

1429. január 5-én Jeanne elhozta hozzám nagybátyját, Laxart-t, és így szólt:

- Itt az idő. A Hangok határozottan megmondták, mit kell tennem. Két hónap múlva találkozom a dauphinnel.

Nagyon jókedvű és katonásan határozott volt. Viselkedése reám is átragadt, s egyszeriben úgy fellelkesültem, mintha máris hallanám a dobpergést meg a katonák lábának dobogását.

- Hiszek neked - mondtam.

- Most már én is hiszek neki - szólt Laxart. - Azelőtt ugyan mondhatta volna nekem, hogy Isten őt rendelte Franciaország megmentésére, nem hittem volna el. Felőlem elmehetne a kapitányhoz, én többé nem ártanám magam a dolgába, és egyszerűen futóbolondnak tartanám, ha nem láttam volna a saját szememmel, milyen bátran állt oda a múltkor a nemesurak elé - márpedig ezt csakis Isten segedelmével tehette. S minthogy ebben bizonyos vagyok, most már alázatosan engedelmeskedem: rendelkezzék velem, ahogy neki tetszik.

- Laxart bácsi igazán kedves hozzám - mondta Jeanne. - Azért küldtem érte, hogy segítsen rábeszélni édesanyámat: engedjen el hozzájuk. Ugyanis beteg a felesége, és én ápolhatnám. Meg is egyeztünk már, s holnap hajnalban indulunk. Nem időzöm náluk sokáig, továbbmegyek Vaucouleurs-be, és ott is maradok, míg csak nem teljesítik a kérésemet. Mondd csak, ki volt az a két lovag, aki tőled balra ült akkor a kapitány asztalánál?

- Az egyik Sieur Jean de Novelonpont de Metz, a másik meg Sieur Bertrand de Poulengy.

- Kemény fából faragták mindkettőt, ezt rögtön észrevettem, jó katonáim lesznek... No mi az, miért vágsz ilyen képet? Talán nem hiszed?

Igyekeztem ránevelni magam, hogy mindig igazat mondjak Jeanne-nak, és soha ne köntörfalazzak vagy szépítgessek; így hát most is megmondtam:

- Mindketten bolondnak tartottak, s ezt nem is titkolták. Igaz, sajnáltak egy kicsit, amiért ilyen szerencsétlen sorsra jutottál, de ez nem változtatott véleményükön.

A dolog egy cseppet sem bántotta Jeanne-t, láthatólag nem is sértődött meg. Annyit mondott csak:

- Okos ember belátja a tévedését. Ők pedig okosak. Mindketten mellettem fognak harcolni. Hamarosan viszontlátom őket... Úgy látom, nem hiszed.

- De-de, dehogynem. Csak eszembe jutott, hogy egyikük sem környékbeli, csak átutazóban voltak Vaucouleurs-ben, s ennek már éppen egy esztendeje.

- Majd visszatérnek ide. Hanem hogy sürgősebb dolgokra térjek: azért jöttem, hogy megmondjam, mit kell tenned. Néhány nap múlva jöjj utánam, és úgy rendezd dolgaidat, hogy nem jöhetsz vissza egyhamar.

- Jean meg Pierre is velem jönnek?

- Nem, ők még nem lennének hajlandók rá; de nemsokára ők is követni fognak minket, és elhozzák szüleim áldását, valamint beleegyezésüket, hogy vállalhatom küldetésemet. Ez majd erőt ad nekem, enélkül ma még gyenge vagyok.

Rövid szünetet tartott, majd könnyes szemmel így folytatta:

- Szeretnék elbúcsúzni Kicsi Mengette-től. Hívd ki őt hajnalban a falu szélére, hadd kísérjen el egy darabon...

- És Haumette?

Erre sírva fakadt:

- Őt ne, őt ne... Annyira szeretem, hogy nem tudnám elviselni... tudom, hogy soha többé nem látom...

Másnap reggel magammal vittem Mengette-et, s négyesben ballagtunk a hűvös hajnalban, míg csak jó messzire nem jártunk a falutól; akkor a két lány egymás nyakába borult, s fájdalmas szavakba meg könnyekbe öntve bánatát, elbúcsúzott - bizony még nézni is rossz volt. Jeanne tudta, hogy soha többé nem látja viszont ezt a tájat, így hát még egy utolsó búcsúpillantást vetett a távoli falura, a Tündérfára, a tölgyesre, a virágos fennsíkra meg a folyóra - mintha kitörölhetetlenül emlékezetébe akarná vésni a képet, azután megfordult, s keservesen zokogva elindult. Éppen aznap volt a születésnapunk, az övé is, az enyém is. Jeanne tizenhét éves volt akkor.

Laxart néhány nap múlva továbbvitte Jeanne-t Vaucouleurs-be. Egy kerékgyártó mester házában szállásolta el, és rábízta a mester derék, becsületes feleségére, Catherine Royer-re. Jeanne rendszeresen eljárt a misére. Ellátását azzal szolgálta meg, hogy segített a házimunkában. Sokan akartak elbeszélgetni vele küldetéséről, és ő mindenkivel őszintén beszélt, nem titkolt már semmit. Hamarosan én is beszállásoltam magamat a közelben, s így jól láthattam mindent, ami ezután történt Egykettőre híre szaladt, hogy egy fiatal lány érkezett a városkába, akit Isten Franciaország megmentőjéül szemelt ki. Az egyszerű emberek összecsődültek, hogy láthassák és beszélhessenek vele. Jeanne bájos megjelenése megnyerte bizalmukat, komolysága és őszintesége pedig teljesen lefegyverezte őket. A tehetősek persze távol maradtak, és csak gúnyolták, de hát ők már ilyenek.

Később valakinek eszébe jutott, hogy Merlin már több mint nyolcszáz évvel ezelőtt megjövendölte: sok-sok idő múltán egy asszony fogja elveszejteni és ugyancsak egy asszony fogja megmenteni Franciaországot. S azóta éppen most következett be először, hogy Franciaország elveszett - mégpedig egy asszony, a hitvány királyné, Bajor Izabella jóvoltából; kétségtelen tehát, hogy ezt a kedves, tiszta, fiatal lányt valóban az Ég küldte, hogy beteljesítse a jövendölést.

Ez a gondolat újabb hatalmas lökést adott a növekvő kíváncsiságnak, s ahogy fokozódott az izgalom, úgy erősödött a remény és a bizakodás; a buzgó lelkesedés hullámai csakhamar túlcsaptak Vaucouleurs határán, elárasztották a vidéket, betörtek a falvakba, és lángra lobbantották a reménység pislákoló tüzet. Seregestől jöttek az emberek mindenfelől, hogy lássák és hallják Jeanne-t, s miután látták és hallották - hittek neki. Megszállták a várost, már nem is fértek el falai között: zsúfolásig megteltek a vendégfogadók és a szállások, de a jövevények fele még így is fedél nélkül maradt. De azért csak jöttek, egyre jöttek, fittyet hányva a télnek; hiszen a nemes eszményekre szomjazó lélek nem törődik sem a koplalással, sem a hideggel, csak olthassa szomját. Dagadt az ár, napról napra és hétről hétre; Domremyben meg ezalatt szájtátva ámuldoztak az emberek, és azt mondták magukban: - Ó, istenem, milyen ostobák voltunk, hogy annyi éven át nem jöttünk rá, valóságos világcsoda él közöttünk! Még Jeant meg Pierre-t is irigykedve bámulták, amikor eljöttek hazulról, és úgy tekintettek fel rájuk, mint a világ nagyjaira és hatalmasaira. Igazi diadalmenet volt az útjuk Vaucouleurs-ig: a községek lakói mind kicsődültek, hogy lássák és köszöntsék azokat a fiúkat, akiknek húga színről színre szól az angyalokkal, és Isten akaratából kezében tartja Franciaország jövendőjét.

A fiúk elhozták Jeanne-nak a szülők áldását, jókívánságait, valamint ígéretüket, hogy hamarosan ők is meglátogatják. Ez a hír olyan boldogsággal és bizakodással töltötte el Jeanne-t, hogy másodszor is felkereste a kapitányt. Útja azonban ezúttal is kudarccal végződött. A kapitány nem volt hajlandó a királyhoz kísértetni. De a csalódás cseppet sem szegte kedvét Jeanne-nak. Ezzel vált el Baudricourt-tól:

- Addig fogok ide járni, míg meg nem kapom a kíséretet: mert ez a parancs, és nekem engedelmeskednem kell. El kell jutnom a dauphinhez, ha térden csúszva is.

Én meg a fiúk mindennap ott voltunk Jeanne-nál: kíváncsiak voltunk látogatóira, és hallani akartuk beszélgetésüket. S lám, egy szép nap, Sieur Jean de Metz is megjelent. Tréfásan, atyáskodva beszélt Jeanne-nal. Azt kérdezte tőle:

- Hát te mire vársz itt, kis szolgám? Nos, mi lesz? Elkergetik a francia királyt, belőlünk meg angolokat faragnak.

Jeanne a maga csendes, komoly módján felelt neki: - Várom, hogy Robert de Baudricourt magával vigyen vagy elkísértessen a királyhoz, de nem akar hallgatni rám.

- Valóban csodálatra méltó az állhatatosságod; egy kerek esztendeje már, hogy itt láttalak, s te csak nem tágítasz a kívánságodtól...

- Nem az én kívánságom ez, hanem az Úré. És a kapitánynak teljesítenie kell. Én várhatok - felelte Jeanne éppoly csendesen, mint az előbb.

- Drága gyermekem, talán mégsem kellene ezt ilyen biztosra venni! Konok emberek ezek a kapitányok, nehéz zöldágra vergődni velük. Ha netalán mégse teljesítené a kérésedet...

- De teljesíteni fogja. Teljesítenie kell. Nincs más választása.

A lovag arcáról szemünk láttára tünedezett el a tréfás kedv. Jeanne komolysága őt is meghatotta. Mindig így történt azokkal a látogatóival, akik mókázva kezdték, végül is komolyra fordították a dolgot. Hamarosan észre kellett venniök ugyanis, hogy különb ellenféllel állnak szemközt, mintsem hitték volna. Jeanne feltűnő komolysága és sziklaszilárd meggyőződése elriasztotta és tarthatatlanná tette a léhaságot. Sieur de Metz is elgondolkozott egy-két percig, azután, sokkal komolyabban újra kezdte:

- Igazán olyan fontos, hogy hamarosan a király elé juss? Úgy értem...

- Nagyböjt előtt el kell jutnom hozzá, kopjék bár térdig a lábam!

Hangján érezni lehetett, hogy komolyan gondolja, amit mond. Szavai hatását a nemesúr arcán is megfigyelhettük: szeme felcsillant, megértés sugárzott belőle. Most már egészen komolyra fordította a szót:

- Magam is azt hiszem, hogy meg kell kapnod a fegyveres kíséretet. Valami csak lesz belőle. De hát mit akarsz csinálni? Végül is miben reménykedsz?

- Meg akarom menteni Franciaországot. Úgy rendeltetett, hogy ezt én vigyem végbe. Nincs ember a világon - se király, se herceg, se más -, aki visszahódíthatná ezt az országot, csak én.

Az esedező, fájdalmas hang megindította a derék nemest. Ezt magam is láttam. Jeanne kissé halkabbra fogta a hangját, és hozzátette:

- Nem nekem való dolog ez; én szívesebben szőnék-fonnék odahaza, szegény édesanyám mellett, de mennem kell, mert így akarja az én Uram.

- És ki a te Urad?

- Isten.

Sieur de Metz ekkor térdre ereszkedett, és régi szép lovagi szokás szerint, Jeanne kezébe téve kezét hűsége jeléül, megesküdött, hogy Isten segítségével ő maga viszi el Jeanne-t a királyhoz.

Másnap Sieur Bertrand de Poulengy állított be, s ugyancsak esküvel fogadta, lovagi becsületére, hogy Jeanne mellett marad, és követni fogja, bárhová vezesse.

S még ugyanaznap, estefelé, elterjedt a városban a hír, hogy maga a várkapitány is arra készül, hogy meglátogassa az ifjú hajadont szerény szállásán. A nép már kora reggel az utcákon tolongott: látni akarták, hogy valóban megesik-e a különös látogatás. Hát megesett. A kapitány lovon jött, testőrei élén, méltóságának megfelelő kísérettel. A hír futótűzként terjedt el, és így még nagyobb volt a feltűnés: a pöffeszkedő gúnyolódók elhallgattak, és Jeanne becsülete egy csapásra az égig nőtt.

Egy dolgot már világosan látott a kapitány: Jeanne vagy boszorkány, vagy szent - most már csak azt szerette volna kideríteni, hogy melyik a kettő közül, így hát papot is hozott magával, hogy mindjárt kiűzethesse vele Jeanne-ból az ördögöt, feltéve, hogy valóban ördög lakik benne. A pap teljesítette kötelességét - ördögöt azonban nem talált, csupán felesleges lelki fájdalmakat okozott Jeanne-nak, aki már gyónt nála korábban is, s ebből a papnak tudnia kellett volna, hogy nem lakozik benne ördög, mert az ördögök irtóznak a gyóntatószéktől, és rémülten sikoltozva, mocskos káromkodásokat köpködve, őrjöngve menekülnek, ha csak meglátják is a szent helyet.

A kapitány tehát gondokba merülten távozott, s végképp nem tudta, mitévő legyen. Egyre töprengett, tanakodott, de közben múlt az idő, s eljött február tizennegyedike. Ezen a napon Jeanne ismét felment a várba, és így szólt hozzá:

- Isten nevében jövök hozzád, Robert de Baudricourt. Habozásoddal máris nagy kárt okoztál: mert tudd meg, a dauphin serege ma csatát vesztett Orléans mellett, de még ennél is nagyobb baj éri, ha nem kísértetsz hozzá hamarosan.

Szavai ugyancsak zavarba ejtették a kapitányt:

- Azt mondod, hogy ma? Honnan tudod te azt, hogy mi történt ma Orléans környékén? Hiszen nyolc-tíz napba is beletelik, amíg ideér a hír!

- Nekem a Hangok hozták a hírt, és a Hangok nem hazudnak. A dauphin ma csatát vesztett, és erről te tehetsz, mert itt tartasz engem.

A kapitány egy darabig fel-alá járkált a szobában, időnként elkáromkodta magát, jórészt azonban csak morfondírozott magában, végül pedig azt mondta: - Ide hallgass! Menj haza szépen, és várj. Ha kiderül, hogy igazat mondtál, megírom a levelet, és elküldlek a királyhoz, másképp nem.

- Áldassék érte Isten neve - válaszolta Jeanne lelkesen. - Ez a néhány nap várakozás már nem számít. Mához kilenc napra megkapom tőled a levelet.

Vaucouleurs lakói közben megajándékozták Jeanne-t lóval, fegyverrel és mindenféle tábori felszereléssel, de ő nem ért rá kipróbálni egyiket sem, mert azt tartotta legfontosabb kötelességének, hogy szállásán várja és biztassa mindazokat, akik csak felkeresték s beszélni akartak vele, és elmondja nekik: miképp segíthetnének ők maguk is az ország feltámasztásán. Ez foglalta el az idejét reggeltől estig. De hát annyi baj legyen! Jeanne mindenben nagyon tanulékony volt; ezt majd a lova is észreveszi, mindjárt az első alkalommal... Így hát csak mi, fiúk, nyergeltük meg felváltva, hogy megtanuljunk lovagolni. A kardforgatást meg más fegyverek fogását is gyakoroltuk.

Huszadikán Jeanne bizalmas haditanácsra hívta össze kis seregét: a két lovagot, két bátyját meg engem. De nem is jól mondom, nem volt az tanácskozás, mert meg sem kérdezte a véleményünket, csak parancsokat osztott. Elmondta, hogy melyik útvonalon akar eljutni a királyhoz, és szavaiból azt hihette volna az ember, hogy tökéletesen járatos a földrajzban; napokra beosztott útitervét úgy szerkesztette meg, hogy a különösen veszélyes tájakat itt is, ott is kerüljük el - ebből meg az tűnt ki, hogy nemcsak a hegy- és vízrajzot ismeri alaposan, hanem a politikai földrajzot is, s ez már csak azért is meglepő volt, mert hiszen soha nem járt iskolába, és teljesen tanulatlan volt. Elámultam ezen, de gondoltam magamban: bizonyára megint a Hangok oktatták ki. Utóbb azonban be kell látnom, hogy nem. Megjegyzéseiből rájöttem, hogy e felbecsülhetetlen tudáshalmazt a látogatóitól szerezte, akiket alaposan kikérdezett. A két lovag nem győzte csodálni körültekintését és eszességét.

Utasított bennünket: készüljünk fel rá, hogy éjszaka kell utaznunk, és nappal rejtekhelyen aludnunk, minthogy utunk java része ellenséges területen át vezet.

Azt is lelkünkre kötötte, hogy tartsuk titokban az indulás napját, mert feltűnés nélkül akar távozni. Ellenkező esetben ugyanis hatalmas tömeg gyűlne össze búcsúztatásunkra, ez pedig nem kerülné el az ellenség figyelmét, meglesnének és elfoghatnának bennünket.

- Most már nincs más hátra, mint hogy közöljem veletek az indulás napját, hogy időben megtehessétek a szükséges előkészületeket, s ne kelljen az utolsó percben kapkodnotok. Huszonharmadikán indulunk, este tizenegy órakor - mondta végül, és ezzel elbocsátott minket. A két lovag hökkenten és gondterhelten nézett egymásra, és Sieur Bertrand megjegyezte:

- Nagy merészség volt kitűzni az indulás napját, hiszen nem tudhatjuk, megírja-e a kapitány a levelet, és összeállítja-e a kíséretet addigra. Kockázatos dolog előre elhatározni az indulás időpontját, amikor még minden ilyen bizonytalan.

- Ha egyszer Jeanne huszonharmadikát mondott - feleltem -, rábízhatjuk magunkat. Talán a Hangoktól tudja. Mindenesetre a legokosabb, amit tehetünk, ha engedelmeskedünk.

Engedelmeskedtünk hát. Értesítettük Jeanne szüleit, hogy még huszonharmadika előtt jöjjenek; azt persze óvatosan elhallgattuk, hogy miért e határidő.

Huszonharmadikán Jeanne egész nap az ajtót leste. Valahányszor újabb látogatók léptek a házba, reménykedve felpillantott, de szüleit hiába kereste közöttük. Estig várt és reménykedett. Amikor aztán eltűnt az utolsó reménysugár is, könnyek szöktek a szemébe, de visszafojtotta a sírást.

Jean de Metz vigasztalni próbálta:

- Talán holnapra megjönnek, elvégre a kapitánytól sincs még semmi hír...

Jeanne azonban félbeszakította:

- És ha megjönnek? Mi ma este tizenegykor indulunk.

S úgy is volt. Tíz órakor megjelent a kapitány, testőreivel és fáklyahordóival, s átadta Jeanne-nak a kívánt fegyveres kíséretet, valamint külön három lovat és megfelelő felszerelést nekem és Jeanne két bátyjának, végül pedig a királynak címzett levelet. Aztán leoldotta a kardját, Jeanne derekára övezte, és azt mondta:

- Igazat mondtál, gyermekem. Csatát vesztettünk, éspedig aznap, amikor mondtad. Én is megtartom hát, amit ígértem. Most menj... történjék, aminek történnie kell.

Jeanne megköszönte, Baudricourt pedig visszatért a várba.

A vesztett csata az a hírhedt vereség volt, amelyet a krónikás könyvek a Herringek csatája néven emlegetnek.

Tüstént kioltottunk a házban minden világot, megvártuk, míg teljesen elcsendesednek és elsötétednek az utcák, s akkor lopva keresztül osontunk a városon, ki a nyugati kapun, majd megsarkantyúzva lovainkat, elvágtattunk.

Huszonöt jól felszerelt emberből állt a kis csapat. Kettős sorban lovagoltunk, Jeanne és két bátyja az oszlop közepén, Jean de Metz az élen, Sieur Bertrand meg a sor végén. A két lovag azért lovagolt a menet élén és végén, hogy senki ne szökhessen meg mindjárt az elején. Két vagy három óra alatt ellenséges területre kellett érnünk: akkor már senki sem kockáztatja meg a szökést. Közben innen is, onnan is sóhajtásokat, nyöszörgést és átkozódást hallottunk a sorból. Amikor utánanéztünk, kiderült, hogy hat paraszt volt az embereink között, s ezek soha nem ültek még lovon, és alig lehetett őket nyeregben tartani. Egyre keservesebb kínokat szenvedtek. A kapitány az utolsó pillanatban kényszerítette őket a csapatba, csakhogy meglegyen a létszám, s egy-egy öregebb katonát állított melléjük, szigorúan meghagyva, hogy üssék agyon, aki leszáll a nyeregből és szökni próbál.

A szerencsétlenek nyugton voltak, amíg bírtak, de ekkor már annyira húsukba vágott a kín, hogy nem tudták megállni szó nélkül. Közben azonban ellenséges területre értünk, s így nem segíthettünk rajtuk; velünk kellett tartaniok, bár Jeanne kijelentette, ha vállalják a kockázatot, visszatérhetnek, ők azonban inkább velünk maradtak. Lassabbra fogtuk hát a lépést, s óvatosan haladtunk, újoncainkat meg figyelmeztettük: fojtsák magukba bánatukat, nehogy az egész csapatot bajba sodorják jajveszékelésükkel és átkozódásukkal.

Hajnal felé megállapodtunk egy erdő mélyén, s tekintet nélkül a hűvös időre és a fagyos talajra, az őröket kivéve mindenki hamarosan álomba merült.

Délfelé mély és kábult álomból ébredtem, alig tudtam magamhoz térni - azt se tudtam, hol vagyok, s hogyan kerültem oda. Aztán kitisztult a fejem, és minden eszembe jutott. Ahogy végiggondoltam, milyen sok különös élményben volt részem egy-két hónap óta, meglepetéssel döbbenem rá, hogy Jeanne-nak egy jövendölése mégsem vált valóra: hiányzott Noël és Paladin, akiknek a tizenegyedik órában kellett volna csatlakozniok hozzánk. Mint látjátok, akkor már megszoktam, hogy Jeanne minden jóslata valóra válik. S ahogy ezen töprengve kinyitom a szemem - hát kit látok, ha nem Paladint, amint egy fának támaszkodva engem bámul! Hányszor is megesik, hogy emlegetünk valakit, és az illető máris előttünk áll, holott nem is sejtettük, hogy a közelünkben jár. Paladin is ott állt, és az arcomba bámulva várta, hogy ébredjek. Soha még így nem örültem neki: felpattantam, kezet fogtunk, majd kivezettem a tábor szélére - bicegett mellettem, mint valami nyomorék - s miután leültünk, megkérdeztem:

- Hát te honnan csöppentél ide? És hogy akadtál ránk? S mit jelentsen ez a mundér rajtad? Mondj el gyorsan mindent!

- Veletek jöttem az éjjel - felelte.

- Nem lehet!

Magamban azonban azt gondoltam: "Akkor mégsem volt egészen hamis a jövendölés - fele részében teljesült."

- Dehogynem! Hanyatt-homlok rohantam utánatok Domremyből Vaucouleurs-be, hogy veletek tartsak, s fél percet, ha késtem. De hát mégiscsak elkéstem. Addig könyörögtem azonban a kapitánynak, hogy végül megesett rajtam a szíve, és beadta a derekát. Szó szerint azt mondta: ha ilyen odaadóan szeretem a hazámat, nem bánja, jöhetek én is.

Ez viszont már hazugság - gondoltam magamban -, egy ő a hat közül, akit a kapitány az utolsó pillanatban kényszerített a csapatba; tudtam, hogy így van, hiszen a jövendölés szerint a tizenegyedik órában kellett csatlakoznia hozzánk, s akkor sem jószántából. Fennhangon azonban csak annyit mondtam:

- Örülök, hogy itt vagy. Nemes ügyet szolgálunk; ilyen időkben senki se üljön közülünk otthon.

- Még hogy én otthon üljek? Ahogy a mennykő meg tud férni a felhők között vihar idején, úgy tudnék én otthon maradni.

- Ez a helyes beszéd. Rád vall.

Ez persze hízelgett neki.

- Örülök, hogy ilyen jól ismersz. Mások bizony... De most már hamarosan megismernek ők is! Megismernek, mielőtt befejezném ezt a háborút.

- Azt meghiszem. Nem kétséges, hogy magadra vonod majd a figyelmet, valahányszor veszély fenyeget.

Szavaim valósággal megigézték, és úgy felfújta magát, mint valami hólyag.

- Ha ismerem magamat valamennyire - márpedig miért ne ismerném -, akkor a tetteim még sokszor eszedbe fogják juttatni e szavakat a hadjárat során.

- Bolond volnék, ha kételkednék benne. Tudom én jól.

- Persze, amíg közkatona vagyok, nem sokat tehetek. De még hallani fog rólam az ország. Ha pedig elfoglalhatnám a méltó helyemet, ha La Hire, Saintrailles vagy az Orléans-i Fattyú helyébe kerülnék... No de, nem mondok semmit. Hála Istennek, nem tartozom az olyan szószátyár alakok közé, mint Noël Rainguesson meg a hozzá hasonlók. De mondhatom, nem mindennapos dolog lesz - sőt a világ csodájának is nevezhetném, hogy egy közkatona többre viszi, mint ők, és elhomályosítja minden dicsőségüket.

- Tudod-e, barátom - mondtam -, hogy ez aztán az igazán remek ötlet! Mert híres hadvezérnek lenni, ugyan mi van abban? Semmi. Megesett ez a történelem során akárhányszor: a nevüket se győzöm fejemben tartani, annyian vannak. De ha egyszer egy közkatona tenne szert ilyen hírnévre, az bizony egyedülálló eset lenne. Mint ahogy hold is csak egyetlenegy ragyog az égen a miriád csillag között! Neved örökké fennmaradna! Mondd, ki adta neked ezt az ötletet?

Paladin alig tudta palástolni örömét. Egyetlen kézmozdulattal elhárította a dicséretet, s elégedetten csak annyit mondott:

- Ugyan, semmi az egész. Gyakran támadnak efféle ötleteim, sőt még különbek is. Ez még nem is olyan világrengető.

- Igazán csodállak. És mondd, valóban a te ötleted?

- Hát ki másé lenne? Van itt még jó néhány - s ezzel a homlokára bökött, majd kissé félrebillentette a sisakját, ami igencsak öntelt képet kölcsönzött neki.

- Én nem szorulok rá, hogy másoktól szerezzem be az ötleteimet, mint Noël Rainguesson.

- Erről jut eszembe, mikor láttad utoljára Noëlt?

- Félórája sincs még. Amott alszik, mint valami mormota. Ő is velünk jött.

Nagyot dobbant a szívem, és megfogadtam magamban, ezentúl soha többé nem kételkedem Jeanne jövendöléseiben. Hangosan csak annyit mondtam:

- Jaj de örülök! Igazán büszkék lehetünk a falunkra. Egy se marad hát otthon az oroszlánszívű fiúk közül ezekben a nehéz napokban.

- Még hogy az a kölyök oroszlánszívű? Hiszen úgy nyüszített, mint egy kutya, csak hogy engedjék el. Egyre csak az anyja után bőgött!

- Jaj, ne haragudj, én azt hittem, önként jelentkezett...

- Ó, persze, önként! Mintha az akasztófa alá vitték volna... Amikor meghallotta, hogy Vaucouleurs-be indulok, megkért, hogy a védelmem alatt eljöhessen, mert látni akarja a lelkes tömeget. No de alig érkeztünk meg, hát látjuk, hogy fáklyás csapat vonul ki éppen a várból; oda ügetünk, mire a kapitány besorolja Noëlt a csapatba, ötödmagával. Ő csak könyörög, hogy engedjék el, én meg egyre esedezem, hogy a helyébe állhassak. Végül a kapitány megengedte, hogy én csatlakozzam, őt azonban nem engedte el, már csak azért se, mert olyan utálatosan rítt. Na most aztán sok haszna lesz belőle a királynak: hat ember helyett fog enni és tizenhat helyett futni. Utálom az ilyen nyúlszívű, falánk korcsokat!

- Igazán meglep, amit mondasz, és sajnálom, hogy ilyesmit kell hallanom. Szomorú. Én azt hittem, hogy Noël derék fickó.

Paladin sértődötten pillantott rám:

- Nem értem, hogy mondhatsz ilyet, igazán nem értem. Nem is tudom, miből gondoltad ezt. Nekem nincsenek előítéleteim, s nem is elfogultságból mondtam, amit mondtam, mert én senkivel szemben nem vagyok elfogult. Kedvelem is Noëlt, jó pajtásom már régen, nem veheti hát rossz néven, ha őszintén megmondom a hibáit, aminthogy én se bánom, ha ő megmondja az enyéimet, ha ugyan vannak. És lehet, hogy én sem vagyok hibátlan, de azért, azt hiszem, kiállok bármilyen próbát! Még hogy derék fickó! Hallottad volna csak, mit nyafogott, sírt és átkozódott egész éjszaka, mert törte a nyereg! Engem miért nem tört? Pedig én is most ültem először lóháton! Az öreg katonák csak ámultak, bámultak, azt mondták, ilyet se láttak még. Hanem Noël... Jóformán oda kellett kötözniük a lóhoz, mert folyton le akart szállni róla.

Paladin orrcimpái kéjesen kitágultak a készülő reggeli illatára. Felkelt hát, és nagy kínnal odább sántikált, mondván, hogy utánanéz a lovának.

Alapjában véve jószívű, derék legény volt, senkinek nem ártott, hiszen amelyik kutya ugat, az nem harap, és a szamár se tesz kárt semmiben, amíg csak ordít és nem rúg. Ki tehet róla, hogy inakból, izmokból, hiúságból és butaságból gyűrt erős szervezetéhez ilyen csúf nyelv járult? Nem rosszindulat fűtötte, s különben is, nem az ő hibája volt, hogy ilyen lett: Noël Rainguesson műve volt ez, ő ápolta-dédelgette, ösztönözte és élesztgette örökké Paladin nagyzoló hajlamát; őt ez remekül elszórakoztatta. Gondtalan, játékos természetének kellett valaki, akit ugrathat, csipkedhet, megtréfálhat, s Paladinnek csupán némi idomításra volt szüksége, hogy megfeleljen a követelményeknek: Noël tehát kezébe vette a dolgot, és minden egyebet mellőzve, fontosabb feladatait elhanyagolva, szívós, kitartó munkával el is érte célját. Az eredmény minden várakozást felülmúlt. Noël mindenki másnál többre becsülte Paladin társaságát, és Paladin is szívesebben időzött vele, mint akárki mással. Gyakran láthattuk őket együtt; az óriást meg a törpét.

Megkerestem Noëlt, és így szóltam hozzá:

- Derék dolog, Noël, hogy önként csatlakoztál hozzánk.

Mire rám kacsintott, és azt felelte:

- Én is azt hiszem. Bár ez nemcsak az én érdemem, kaptam egy kis biztatást is.

- Biztatást? Ugyan kitől?

- A kapitánytól.

- Hogyhogy?

- Mindjárt elmondom a sorát. Elindultam Domremyből, csakhogy lássam a sokadalmat meg ezt az egész parádét, hiszen ilyet még soha életemben nem láttam, és nem szalaszthattam el az alkalmat. Eszem ágában sem volt azonban jelentkezni. Azután utolértem Paladint, s mellé szegődtem, bár ez cseppet sem volt ínyére, és ezt meg is mondta nekem. S ahogy ott bámészkodunk, egyszerre csak megjelenik a kapitány, és se szó, se beszéd besorol minket Jeanne kíséretébe, négy másikkal egyetemben, így esett hát igazság szerint, hogy önként jelentkeztem. De hát nem is bánom, mert nagyon unalmas lett volna otthon maradni Paladin nélkül.

- És neki hogy tetszett a dolog? Örült?

- Azt hiszem, igen.

- Mért gondolod?

- Mert az ellenkezőjét mutatta. Tudod, váratlanul érte a dolog, és ő nem az a fajta, aki gondolkozás nélkül rögtön az igazat mondja. Egy szóval sem állítom, persze, hogy ha több ideje marad, akkor igazat mond. Mégis azt hiszem, hogy nagyon boldog volt, mert épp az ellenkezőjét mutatta.

- Biztos vagy ebben?

- Egészen biztos. Úgy könyörgött, mint akit halálra ítéltek. Rimánkodott, hogy engedjék haza az anyjához, neki gyenge a szervezete, ő még sohasem ült lovon, és biztos, hogy nem éli túl az első útszakaszt. Pedig nem mondhatnám, hogy gyenge legény, még ha ő maga ezt állítja is. Volt ott egy akkora boroshordó, hogy még négy embernek is nehéz lett volna. Amikor a kapitány végül is megelégelte a rimánkodását, ráripakodott, hogy kapja vállára a hordót, különben apróhúst vagdal belőle, és úgy küldi haza kaskában. Paladin tüstént felkapta, s ezzel el is döntötte a vitát, hogy helye van a csapatban vagy sem.

- Eszerint csakugyan boldogan csatlakozott hozzátok, feltéve, hogy helyes a kiindulópont, amire okoskodásod épül. És hogy bírta az éjszakai utat?

- Hát úgy, mint én. És ha több zajt csapott is, ezen nem lehet csodálkozni, hiszen jóval súlyosabb, mint én. De a többieknek gondja volt rá, hogy megmaradjunk a nyeregben. Most persze mindketten sántikálunk. Ő leülhet, ha akar: én már inkább csak állva maradok.

A sorakozó után Jeanne szemlét tartott, majd rövid beszédet intézett hozzánk. Elmondta, hogy még a háború durva mesterségét is eredményesebben folytathatjuk, ha felhagyunk a káromkodással meg a goromba szóval, s ő szigorúan megköveteli, hogy ezt a figyelmeztetést eszünkbe véssük, és ehhez tartsuk magunkat. Azután félórás lovaglógyakorlatot rendelt az újoncoknak, ezt az egyik öreg katona vezette. Nevetséges látványt nyújthattunk, de azért tanultunk valamit közben. Jeanne is elégedett volt, és megdicsért minket, ő maga nem vett részt a gyakorlatokban - csak ült a lován, és figyelt. Neki ez is elég volt. Semmi nem kerülte el a figyelmét; a lecke minden részletét az agyába véste, s utóbb éppoly biztonsággal és határozottsággal tudta hasznosítani, mintha velünk együtt gyakorolta volna.

Éjszakánként harmincöt-negyven mérföldet haladtunk, s így három nap alatt mintegy százhúsz mérföldet tettünk meg, békében és zavartalanul. A környék lakói portyázó szabadcsapatnak véltek bennünket, és boldogok voltak, ha az efféle népség továbbvonult. Az út mégis fárasztó és kényelmetlen volt, mert híd alig akadt, folyó annál több, és az átkelésnél kiderült, hogy a víz szörnyen hideg. Azután úgy kellett megvackolnunk csuromvizesen, a fagyott, havas földön, s melengethettük magunkat, ahogy lehetett, és aludhattunk, ha tudtunk - mert tüzet gyújtani nem lett volna bátorságos dolog. A sok viszontagság meg a halálos kimerültség lelohasztotta a kedvünket; csak Jeanne volt töretlen. Éppolyan frissen, keményen lépkedett, mint az út elején, és a szeme is csillogott. Mi csak csodálkozni tudtunk ezen - megmagyarázni nem.

Pedig ha már ezek nehéz napok voltak, nem tudom, minek nevezzem a következő öt éjszakát, amikor nemcsak fárasztó utak és újabb hideg fürdők vártak ránk, hanem ráadásul hétszer is ránk törtek, és az összecsapások során elvesztettük két újoncunkat és három öreg katonánkat. Valahogy mégis híre ment, hogy a Vaucourleurs-i Kegyes Szűz fegyveres kísérettel a királyhoz tart, s azontúl már őrizték az utakat.

Ez az öt éjszaka ugyancsak kedvét szegte a csapatnak. Hozzájárult még ehhez, amit Noël megtudott, s amit azonnal jelentett a parancsnokságnak. Néhány emberünknek sehogy sem fért a fejébe, hogyan maradhat Jeanne ilyen éber, derűs és magabiztos, holott még csapatunk legedzettebb férfiai is mogorvák és ingerlékenyek a fárasztó éjszakai lovaglástól és a sok megpróbáltatástól. Ebből is láthatjátok, hogy egyeseknek hiába van szemük - nem látnak vele. Ezek a férfiak nemegyszer láthatták már asszonyaikat, amint egy árva tehénke mellé befogva az ekét húzzák, míg maguk csak az ekeszarvát tartják. Más példákból is megtanulhatták volna, hogy az asszonyok sokkal türelmesebbek, kitartóbbak és állhatatosabbak, mint ők, mégsem okultak. Mintha vakok lettek volna. Most is csak ámultak, hogy egy tizenhét éves lány könnyebben viseli el a háború fáradalmait, mint a harcedzett öreg katonák. Azt sem fogták fel, hogy a nemes célokért küzdő nemes lélek még a leggyengébb testnek is erőt ad, s itt a legnemesebb lélek áll előttük, akit a világ valaha ismert. - Hogyan is érthették volna meg mindezt ezek az együgyű fickók? Nem értettek bizony semmit; gondolkozásuk egy tőről fakadt tudatlanságukkal. Addig töprengtek és tanakodtak maguk között, Noël füle hallatára, míg csak ki nem sütötték, hogy Jeanne boszorkány, aki az ördögnek köszönheti páratlan merészségét és szívósságát. Elhatározták hát, hogy adandó alkalommal végeznek vele.

Saját sorainkban ilyen összeesküvés - ez már igazán nem tréfadolog! A két lovag azt javasolta, kössük fel az összeesküvőket, Jeanne azonban határozottan megtiltotta.

- Sem ők, sem más nem olthatja ki az életem, amíg küldetésemet véghez nem vittem. Miért vérezném hát be a kezemet? Hívjátok ide az embereket, én majd beszélek velük, és megintem őket.

Amikor a csapat együtt volt, Jeanne megismételte kijelentését, olyan tárgyilagos, természetes egyszerűséggel, mint akinek eszébe se jut, hogy kételkedhetnek a szavaiban. Az embereket szemmel láthatóan meghökkentette, hogy Jeanne ilyen határozottan és magabiztosan beszél erről. A bátran hangoztatott jóslatok ugyanis mindig nagy hatással vannak a babonás elmékre. Jeanne szavai is gondolkodóba ejtették őket, kiváltképpen az utolsó megjegyzése. Végül is a főkolomposhoz fordult, és szomorúan így szólt:

- Bizony kár, hogy más életére törsz, amikor te magad is közel jársz a halálhoz.

Amikor aznap éjjel átkeltünk az első gázlón, ennek az embernek a lova megbotlott, maga alá temette gazdáját, az pedig rögtön vízbe fúlt. Több összeesküvés se volt a csapatban.

Ezen az éjszakán ismételten ránk törtek, de sikerült veszteség nélkül keresztülverekednünk magunkat. Ekkor már csak egy éjszakára volt szükségünk, hogy szerencsésen kijussunk az ellenséges területről; érthető nyugtalansággal vártuk hát a sötétedést. Addig mindennap többé-kevésbé vonakodva vágtunk neki a néma homálynak, amelyben fagyos gázlók és ellenséges támadások vártak ránk; ezúttal azonban égtünk a türelmetlenségtől, hogy útnak indulhassunk, és túljussunk az utolsó akadályon, jóllehet több és keményebb összecsapásra számíthattunk, mint az előző éjszakákon. Sőt, mi több, tudtuk, hogy vagy tíz mérfölddel odább van egy mély vizű folyó, és csak egy törékeny fahíd vezet át rajta. Egész nap havas eső esett, s mi izgatottan figyeltük: nem kerültünk-e csapdába. Mert ha a megáradt víz elmosta a hidat, játszva bekeríthetnek bennünket, s mi semerre nem menekülhetünk.

Mihelyt besötétedett, egyenként előosontunk az erdőből, ahol meghúzódtunk, és nekivágtunk az útnak. Amióta ellenséges támadásokkal kellett számolnunk, mindig Jeanne lovagolt az oszlop élén. Most is így volt. Három mérföldet is megtettünk már, amikor a hóhullást ólmos eső váltotta fel. A viharos szél mintha ostorral csapkodta volna az arcom. Irigyeltem Jeanne-t meg a két lovagot, akik rostélyukat leeresztve bezárhatták fejüket a sisakba, mint valami dobozba. Egyszerre csak parancsoló kiáltás hangzott felénk a szuroksötét éjszakából, valahonnan közvetlen közelből:

- Állj!

Engedelmeskedtünk. Nem láttam semmit, csak valami sötét tömeget, ami lehetett lovascsapat is, de ebben cseppet sem voltam biztos. Egy lovas léptetett elénk, s rosszalló hangon így szólt Jeanne-hoz:

- No, ti aztán ugyancsak kényelmesen jöttetek! Rájuk bukkantatok legalább? Hol járnak? Mögöttünk még, vagy már előttünk?

Jeanne nyugodtan válaszolt:

- Még mögöttünk vannak.

A hír megnyugtatta az idegent.

- Ha ez igaz, kapitány, akkor mégse vesztegetted az időt hiába! De biztos vagy benne? Honnan tudod?

- Láttam őt.

- Láttad magát a Szüzet?

- Igen. Voltam a táborukban.

- Hihetetlen! Bocsáss meg, Raymond kapitány, hogy az imént rád támadtam. Bátor és dicséretre méltó tett volt! Hol táboroztak?

- Az erdőben, körülbelül három mérföldnyire innen.

- Hála Istennek! Már attól tartottam, hogy élénkbe vágtak; de ha még mögöttünk vannak, akkor semmi baj! Még ma elfogjuk azt a némbert és felkötjük! Te magad kötheted fel! Nálad érdemesebbet nem is találhatnánk, hogy végezzen ezzel az átkozott sátánfajzattal.

- Nem is tudom, hogyan köszönjem meg. De ha elfogjuk...

- Most már nincs semmiféle ha! Erre már gondom lesz, légy nyugodt. Éppen csak a szemébe akarok még nézni, hadd lássam, miféle ördög lakik benne, hogy ekkora kavarodást tudott támasztani. Aztán a nyakába vetheted a hurkot. Hány embere van?

- Tizennyolcat számoltam össze, de lehet, hogy van még két-három emberük őrjáratban.

- Csak ennyien vannak? No, ez fél fogunkra is kevés. És mondd, igaz, hogy ez a Jeanne csak egy kislány?

- Igaz, uram, tizenhét éves.

- Hihetetlen! És milyen? Nagydarab vagy karcsú?

- Karcsú.

A tiszt elgondolkozott néhány pillanatig, azután megkérdezte:

- Tábort készült már bontani?

- Amíg én ott voltam, nem.

- Hát mit csinált?

- Nyugodtan beszélgetett az egyik tisztjével.

- Nem parancsokat osztott?

- Nem; nyugodtan beszélgettek, akárcsak mi itt most.

- Ennek örülök. Eszerint nem is sejti, hogy szorul a hurok körülötte. Különben ideges és türelmetlen volna, mint általában a nők, ha veszély fenyeget. Ha pedig még csak nem is készült tábort bontani...

- Amíg én ott voltam, nem.

- ...hanem nyugodtan és fesztelenül csevegett, ebből arra következtetek, hogy az időjárás cseppet sem kedvére való. Hát igen, éjszakai lovaglás szélben és ólmos esőben; ez valóban nem tizenhét éves csitrinek való. Tehát ott fognak éjszakázni. És ha tudná, milyen hálás vagyok neki ezért, így legalább mi is letáborozhatunk itt, ennél jobb helyet úgysem találunk. Gyerünk, lássunk mindjárt hozzá.

- Uram, csak a parancsát várom. De két lovag is van Jeanne-nal, és lehet, hogy azok mégiscsak indulásra kényszerítik, kivált, ha az idő is megenyhül közben.

Ekkor már nagyon féltem, és szerettem volna mielőbb kikerülni ebből a veszélyes helyzetből. Jeanne viszont látszólag éppen azon fáradozik, hogyan növelhetné a veszedelmet. De hát ő tudja jobban, hogy mit kell tennünk, gondoltam magamban. Ekkor a tiszt így szólt:

- Itt akkor is belénk ütköznek.

- Igen, ha erre jönnek. De megeshet, hogy felderítőket küldenek előre, és végül az erdőn át törnek a híd felé. Nem lenne okosabb lerombolni azt a hidat?

Végigfutott a hideg a hátamon, ahogy ezt hallottam. A tiszt rövid fontolgatás után így válaszolt:

- Talán elég lesz egy kisebb csapat is erre a feladatra. Eredetileg az egész századdal akartam megszállni, de erre most már semmi szükség.

- Ha megengedi, magam vállalkozom erre a feladatra - felelte Jeanne tökéletes nyugalommal.

Végre felfogtam, hová akart kilyukadni. Majd kibújtam a bőrömből örömömben. Nemcsak az ötlet volt kitűnő, hanem a megvalósítása is. A tiszt azt felelte:

- Rendben van, kapitány, hálás köszönetem érte. Tudom, hogy alapos munkát fogsz végezni, senki másra nem bízhatnám nyugodtabb lélekkel.

Azzal tisztelgett, mi meg indultunk tovább. Fellélegeztem. Alig vártam már ezt a pillanatot. A párbeszéd alatt állandóan azt képzeltem, hogy patacsattogást hallok a hátam mögött, és menten megérkezik csapatával az igazi Raymond kapitány. Fellélegeztem, de korántsem éreztem még biztonságban magam, mert Jeanne csak azt a parancsot adta: "Előre!" Lépésben indultunk meg tehát. Halálos lassúsággal haladtunk el a sötét és hosszú ellenséges oszlop előtt. Kivert a veríték az izgalomtól, de már nem sokáig tartott, mert amikor felhangzott az ellenséges kürtökön a "Lóról!", Jeanne is parancsot adott az ügetésre, s én végre valóban fellélegezhettem. Jeanne mindig tudta, hogy mit csinál. Amíg a letáborozásra szóló parancs el nem hangzott, az ellenséges oszlopból akárki a jelszót kérhette volna tőlünk, ha elvágtatunk mellettük: most azonban, úton kijelölt táborhelyünk felé, senki nem tartóztathatott fel többé bennünket. Minél távolabb kerültünk, annál tekintélyesebbnek láttam az ellenséges csapatot. Lehet, hogy csak százan vagy kétszázan voltak, de nekem úgy tűnt, mintha ezren lettek volna. Amikor utolsó emberüket is elhagytuk, hálát adtam magamban, s minél mélyebben szántottunk a homályba, annál jobban kezdtem érezni magam. Még így is egy jó órába telt, amíg teljesen magamhoz tértem; s amikor aztán elértük a hidat, és láttam, hogy épen áll, végképp megnyugodtam. Nem is tudom elmondani, milyen érzés fogott el, amikor átkeltünk rajta, és utána leromboltuk.

Vártuk, hogy mikor hangzik fel mögöttünk az üldözésünkre küldött csapat lovainak dobogása, mert gondoltuk, hogy ha megérkezik az igazi Raymond kapitány, csak rájönnek, hogy a csapat, amelyet az imént a magukénak véltek, a vaucouleurs-i Szűzé volt. A kapitányt azonban nyilván feltartották valahol, mert a szél zúgásán kívül még akkor sem hallottam semmit, amikor már a túlsó parton folytattuk utunkat.

Mondtam Jeanne-nak, hogy minden dicséretet learatott Raymond kapitány helyett; annak már nem marad más, mint a szidalmak kopár tarlója meg egy parancsnok, aki örömmel fogja végigkergetni rajta.

Jeanne erre azt mondta:

- Semmi kétség, úgy lesz, ahogy mondod. Mert ez a parancsnok összetévesztett minket a sötétben a maga katonáival, még a jelszót se kérte, és ha én nem figyelmeztetem, hogy romboltassa le a hidat, hát nyugodtan letáborozott volna. Mindig azok a legszigorúbb bírái másoknak, akik maguk is megérdemelnék, hogy megleckéztessék őket.

Sieur Bertrand-t nagyon mulattatta, hogy Jeanne úgy beszél az ellenséges parancsnoknak adott tanácsról, mint valami nagy szolgálatról, amellyel sikerült megóvnia a parancsnokot egy szörnyű baklövéstől. Aztán dicsérni kezdte Jeanne-t, hogy milyen leleményesen vezette félre ezt az embert, pedig egy szót se szólt, ami ne lett volna igaz. Ez azonban bántotta Jeanne-t.

- Azt hiszem - mondta -, ő maga csapta be magát. Őrizkedtem attól, hogy hazudjak neki, ez nem lett volna helyes; de ha úgy mondtam neki igazat, hogy azzal félrevezettem, az már annyi, mintha hazudtam volna. Adná Isten, hogy rájöjjek, ha valamit vétettem.

Biztosítottuk, hogy helyesen viselkedett, mert háborúban, szükség és veszély esetén, mindig megengedett dolog a fortély, ha azzal segíthetünk magunkon, és árthatunk az ellenségnek; de őt ez nem nyugtatta meg, és kijelentette, akármilyen szent ügyet fenyeget is veszedelem, előbb mindig meg kell próbálnunk tisztességes eszközökkel felülkerekedni. Erre Jean megjegyezte:

- De Jeanne, te is azt mondtad nekünk: azért mégy Laxart bácsihoz, hogy a feleségét ápold; egy szót sem szóltál arról, hogy azután tovább mégy tőlük, és mégis elmentél Vaucouleurs-be.

- Most már tudom - felelte Jeanne szomorúan -, hogy bár igazat mondtam, becsaptalak benneteket. Addig hiába próbáltam elszabadulni hazulról, nem sikerült, pedig el kellett szabadulnom. Különben nem teljesíthetném a küldetésemet. Ennek ellenére azt hiszem, helytelenül cselekedtem.

Egy darabig hallgatott, még egyszer megforgatta fejében a dolgot, azután nyugodt, de határozott hangon hozzátette: - Önmagában véve a dolgot, helyesen cselekedtem, s másodszor is így tennék.

Nagyon finom megkülönböztetés volt, de nem szóltunk semmit. Ha mi is annyira ismertük volna őt akkor, amennyire ő saját magát, s mint ahogy a későbbi eseményekből mi is megismerhettük, akkor megérthettük volna, hogy mit akar mondani, s hogy ő egészen más, magasabb szempontból nézi a dolgokat, mint mi. Az ügy érdekében kész volt feláldozni önmagát, lénye legjavát: őszinteségét is, de csak az ügy érdekében - a saját életét már nem vásárolta volna meg ilyen áron; ezzel szemben a mi hadi erkölcseink megengedték, hogy az ember fortélyhoz folyamodjék, akár hogy életét mentse, akár hogy kisebb vagy nagyobb előnyhöz jusson a hadakozásban. Akkor még közhelynek tartottuk kijelentését, nem fogtuk fel a lényegét; de ma már látom, hogy olyan erő volt benne, ami a közhely fölé emelte, nagyszerűvé és széppé tette.

Közben elcsendesedett a szél, az ólmos eső elállt, és a hideg is enyhült. Lovaink csak lépésben tudtak haladni az ingoványos úton. Annyira fáradtak voltunk már, hogy elaludtunk a nyeregben. Még a fenyegető veszedelmek sem tudtak ébren tartani bennünket.

Ez a tizedik éjszaka hosszabbnak tűnt, mint addig bármelyik, s természetesen nehezebb is volt amazoknál, hiszen valamennyiünkben felgyülemlett az előző napok fáradsága, amihez most még újabb fáradalmak járultak. De több támadásban nem volt részünk. Szürkületkor megpillantottuk a Loire-t, és amikor beértünk Gien városába, már tudtuk, hogy ellenségeinket végleg a hátunk mögött hagytuk; barátok között vagyunk. Boldog nap virradt ránk.

Toprongyos, csapzott, ágrólszakadt társaság voltunk, s mint mindig, most is Jeanne volt a legfrissebb és legvidámabb köztünk. Átlag negyven mérföldet tettünk meg éjszakánként, tekervényes és csatakos utakon. S ez nem csekélység. Ez megint csak azt bizonyítja: az ember sok mindenre képes, ha vezetője határozottan, lankadatlan elszántsággal tör célja felé.

Mindössze két-három óránk maradt tisztálkodásra és pihenésre, mert ekkorra már híre ment, hogy Gienbe érkezett az a fiatal leány, akit Isten Franciaország megszabadítására küldött. Minthogy szállásunk körül valóságos tömeg gyűlt össze - Jeanne-t akarták látni -, okosabbnak véltük, ha nyugodtabb helyet keresünk, így hát ismét útra keltünk, és egy kis faluban szálltunk meg.

Innen már csak tizennyolc mérföld volt a király szállása, a chinoni vár. Amint megérkeztünk, Jeanne tollba mondott nekem egy levelet a királyhoz. Elmondta a levélben, hogy több mint négyszáz mérföld utat tett meg, és jó híreket hoz. Engedélyt kért, hogy személyesen adhassa át híreit, és hozzátette, hogy bár sohasem látta, akárhány ember között felismerné, még álruhában is.

A két lovas tüstént útnak indult a levéllel. A többiek egész délután aludtak. Este, vacsora után, már egészen frissen éreztük magunkat, különösen mi, domremyi ifjak. Betelepedtünk a fogadó ivójába, és tíz kimondhatatlan hosszú nap után végre nem kellett tartanunk semmitől, biztonságban voltunk, és a fáradság sem nyomasztott. Paladin is menten magára talált, és olyan büszkén járt-kelt, mintha legalábbis száz csatát nyert volna már. Noël Rainguesson meg is jegyezte:

- Meg kell hagyni, derekasan vezetett minket egész úton.

- Kicsoda? - kérdezte Jean.

- Hát ki más, mint Paladin.

Paladin úgy tett, mintha nem is hallaná.

- Mi köze neki az egészhez? - kérdezte Pierre d'Arc.

- Hogy mi köze? Hiszen Jeanne mindent az ő előrelátására bízott, ezért lehetett maga is olyan nyugodt egész úton. Mert amíg csupán bátorságra van szükség, addig megbízhat valamennyiünkben és saját magában is: de a háborúban mindennél fontosabb az előrelátás, ez a csodálatos, ritka adomány, amiből Paladinnek több jutott, mint bárki másnak ebben az országban, több talán, mint hatvan más franciának együttvéve.

- Nem hiszem - mondta Pierre -, hogy Paladin előrelátóbb volna, mint akárki más, mert az előrelátáshoz ész kell; ő pedig véleményem szerint semmivel sem eszesebb nálunk.

- Ebben nincs igazad. Az előrelátásnak semmi köze az észhez: épp ellenkezőleg, az állandó okoskodás csak kárára van. A tökéletes előrelátás feltétele éppen az ész hiánya. Az előrelátás a szívben lakik, egyes-egyedül a szívben, és érzéseink útján szól hozzánk. Ha az értelem képessége volna, akkor csak olyankor jelezne veszélyt, amikor valóban fenyeget, de...

- Mit össze nem locsog ez a marha! - dörmögte magában Paladin.

- ...de minthogy érzelmi képesség, és nem az agyunkból, hanem a szívünkből fakad, sokkal finomabban működik, megérzi, sőt elhárítja még a nem létező veszélyt is. Mint például a múltkor, éjszaka, amikor Paladin ellenséges lándzsának nézte a lova két fülét a ködben, s már lent is volt a nyeregből, és kúszott fel az első fára...

- Hazugság, szemenszedett hazugság minden szava! Ne higgyetek neki! Csak jár a szája, kelepel, mint egy rozzant malom, és szórja a rágalmait. Évek óta azon van, hogy befeketítsen előttetek; azután majd a ti tisztességeteket is kikezdi. Én csak azért szálltam le a lóról, hogy meghúzzam a hevedert. Itt halljak meg nyomban, ha nem így volt.

- No látjátok, ez ő! Semmit nem lehet vele nyugodtan megtárgyalni, mindjárt dühbe gurul. És észrevettétek már, milyen rossz az emlékezőtehetsége? Arra emlékszik, hogy leszállt a lóról, de a fáról már megfeledkezik! Ez persze érthető is: az elsőre azért emlékszik olyan jól, mert gyakran megtette. Ahányszor csak riadó volt, s fegyvercsörgés hallatszott az élről.

- És miért éppen olyankor? - kérdezte Jean.

- Nem tudom. Hogy a hevedert megszorítsa, mondaná ő. Hogy felmásszon az első fára, gondolom én. Egyetlen éjszaka kilencszer láttam fára mászni.

- Ez nem igaz! Aki így tud hazudni, nem érdemli meg, hogy szóba álljanak vele. Feleljetek nekem: elhiszitek, amit ez a féreg állít?

Mindnyájan zavarban voltunk; egyedül Pierre felelt neki, kissé habozva:

- Hát én... Nem is tudom, mit mondjak. Kínos helyzet ez. Noël nagyon biztos a dolgában, s bár én nem akarom megsérteni azzal, hogy kételkedem a szavában, mégis azt kell mondanom, hogy nem tudok mindent elhinni neki... Nem, én nem tudom elhinni, hogy kilenc fára másztál fel.

- Na látod! - kiáltott fel Paladin. - Ehhez mit szólsz, Noël Rainguesson? Nos, mit hiszel el neki, Pierre?

- Nyolcat elhiszek.

A felcsattanó kacagás alaposan felpaprikázta Paladint.

- Na, megálljatok! Jöttök ti még az én utcámba! Ezért még számolok veletek!

- Ne ingereljétek - könyörgött Noël -, mert ha feldühítik, olyan, mint a vad oroszlán. Én már láttam ilyennek, és okultam belőle. Ez a harmadik csetepaté után történt. Amikor vége volt a harcnak, barátunk előbújt a bozótból, és puszta kézzel rárontott egy holttestre.

- Megint hazudsz, de én még idejében figyelmeztetlek, elég, ne tovább! Azt ajánlom, vigyázz, különben hamarosan egy élő valakire rontok!

- Énrám célzol? Ez jobban fáj, mint akárhány sértés vagy gorombaság. Mert hogy valaki a jótevőjét hálátlanul...

- A jótevőjét? Ugyan mit köszönhetek neked, ha szabad kérdeznem?

- Az életedet. Megvetettem a lábam a fák és az ellenség között, és feltartottam őket, százat, ezret, pedig mind csak a te véredet szomjazta! És nem azért tettem, hogy a bátorságomat fitogtassam, hanem mert szeretlek, és nem tudnék élni nélküled.

- Na, most már aztán elég! Nem hallgatom tovább a mocskolódásaidat. Azt még elviselem, hogy hazudsz, de azt már nem, hogy szeretsz is. Ezt a rondaságot tartsd fenn valaki másnak, akinek a gyomra beveszi. De egyet még mondok, mielőtt elmennék. Mostanáig egy szót sem szóltam a tetteimről, mert gondoltam, legyen tietek a dicsőség java, élvezzétek csak kisded játékaitokat. Most azonban tudjátok meg, hogy egész úton mindig elöl jártam, ahol a legsűrűbben osztják a csapást, mert nem akartam, hogy lássátok, hogyan bánok el én az ellenséggel. Mindezt titokban akartam tartani, de most rákényszeríttek, hogy elmondjam nektek. Ha a tanúimat kérditek: ott hevernek szerte az úton, amerre jöttünk. Ha sáros volt az út, én hullákkal borítottam. Ha terméketlen volt a föld, én vérrel öntöztem. Paranccsal küldtek hátra újra meg újra, mert annyian estek el kezemtől, hogy a csapat már nem tudott tőlük tovább menni. És akkor te, te szörnyszülött, azzal gyanúsítasz, hogy a fákra menekültem! Pfuj!

S ezzel peckesen kifordult az ivóból; képzelt hőstetteinek felsorolása ugyanis menten visszaadta az önbizalmát.

Másnap reggel felnyergeltünk, és folytattuk utunkat Chinon felé. Eközben az angolok markában fuldokló Orléans is a hátunk mögött maradt - de tudtuk, hogy ha Isten is úgy akarja, hamarosan visszafordulunk, és az orléans-iak segítségére megyünk. Gienből hozzájuk is eljutott a hír, hogy útban van a vaucouleurs-i parasztszűz, akire Isten a város felmentését bízta. A hír nagy izgalmat keltett, s felszította a reményt - öt hónap óta ez volt az első reménysugár a szerencsétlenek szívében. Azonnal küldöttséget menesztettek a királyhoz, kérvén, hogy fontolja meg jól a dolgot, és ne utasítsa el Jeanne segítségét. A küldöttség ekkor már Chinonban volt.

Félúton Chinon felé még egy ellenséges csapattal találkoztunk. Váratlanul rontottak elő az erdőből, és sokan voltak; csakhogy mi se voltunk már olyan zöldfülűek, mint tíz vagy tizenkét nappal előbb, ó, nem, megszoktuk az efféle kalandokat, szívünk már nem dobogott a torkunkban, és a fegyver se reszketett a kezünkben. Megtanultuk, hogy mindig csatarendben haladjunk, és résen legyünk. Ekkor már mi is éppoly hidegvérrel néztünk szembe az ellenséggel, mint Jeanne. Mire amazok csatarendbe fejlődtek, Jeanne kiadta a parancsot: "Előre!", s máris a nyakukon voltunk. Nem sok esélyük maradt velünk szemben, megfordították hát lovaikat, és szétszóródtak; mi meg csépeltük őket, mintha szalmából lettek volna. Ez volt az utolsó lesben álló csapat, s lehet, hogy ezt is csak annak az álnok gazfickónak köszönhettük, de la Tremouille-nak, a király miniszterének és kegyencének.

Ahogy megszálltunk egy fogadóban, megint összecsődült a nép: mindenki látni akarta a Szüzet.

Hanem az a kelekótya király és méltó udvartartása! Végre megjött a két lovag - türelmüket alaposan próbára tették -, és jelentkezett Jeanne-nál. Tisztelettudóan álltunk, ők is, mi is, amint az illik királyok vagy a királynál is nagyobb hatalmasság jelenlétében. Jeanne-t azonban zavarta ez a hódolatnyilvánítás - se nem szerette, se meg nem szokta még -, és ránk szólt, hogy üljünk le. (Pedig amióta megjósolta annak a nyomorult hitszegőnek a halálát, aki azon nyomban vízbe fúlt, s ezzel megerősítette bennünk, amit addig is sejtettünk, hogy ti. Ő valóban Isten különleges követe - azóta sohasem viselkedtünk másképp a jelenlétében.) Végre Sieur de Metz jelentette:

- A király megkapta a levelet, de minket nem engednek szólni vele.

- Ki tiltja meg?

- Senki nem tiltja meg, de van három-négy áruló és cselszövő a környezetében, ezek különböző ürügyekkel meg hazugságokkal halogatják a dolgot. Georges de la Tremouille a főkolomposuk meg a reimsi érsek, az a ravasz róka. Ezek tudják, hogy hatalmuk csak addig tart, míg a király köztük henyél, és szórakozásainak meg dőreségeinek rabja: mihelyt a talpára áll, és férfihoz méltó módon törődni kezd az ország és a korona ügyeivel, az ő uralmuknak vége. Így viszont jól megszedik magukat; mit bánják ők, ha az ország belepusztul s vele a király is.

- Kivel beszéltetek még kívülük?

- Az udvarban senkivel. Az udvarban mindenki retteg ezektől a csúszómászóktól, csak a szájukat meg az intésüket lesik, mindenben az ő kedvüket keresik, úgy gondolkoznak, ahogy ők, azt szajkózzák, amit ők, ránk pedig fütyülnek, és ha meglátnak minket, hátat fordítanak, vagy átmennek az út másik oldalára. De beszéltünk az orléans-i küldöttekkel. Azok is kifakadtak: "Érthetetlen, hogy valaki, aki olyan kétségbeejtő helyzetben van, mint a király, ilyen renyhe semmittevéssel töltse az idejét, és tétlenül nézze, hogyan veszti el mindenét. Még csak kísérletet sem tesz arra, hogy elhárítsa a szerencsétlenséget. Milyen különös látvány! Beszorították ide, birodalmának ebbe a csücskébe, mint a patkányt a sarokba; királyi székhelye ez a sötét várkastély, ez a barátságtalan kripta: rozzant bútorok és molyrágta rongyok között él, mint valami száműzött; a kincstárban negyven frank, egy fityinggel se több, Isten a tanúnk rá! Serege nincs, katonái elhagyták; egyszóval koldus lett belőle, s mégis fényesebb selymekbe, bársonyokba öltözködik kegyenceivel és udvari bolondjaival egyetemben, mint amilyen akármelyik keresztény király udvarában látható. És ide hallgassatok: a király tisztában van azzal, hogy ha Orléans elesik - márpedig elesik, ha csak nem jön valami segítség hamarosan -, akkor egész Franciaország elesik: azt is tudja, hogy ha megéri azt a napot, futhat, amerre lát, és utána háborítatlanul leng majd az angol lobogó hatalmas öröksége egész területén; és tudja azt is, hogy városunk éhség és dögvész ellenére, magára hagyatva is hűségesen kitart, álljuk az ostromot, hogy elhárítsuk feje felől ezt a rettentő csapást: mindezt tudja, de egy lépést sem tesz, hogy segítsen rajtunk, meg se hallgat, hiába könyörgünk neki, még csak nem is fogad bennünket." Ezt mondták nekünk a kétségbeesett orléans-i küldöttek.

- Hát elég szomorú - szólalt meg Jeanne szelíden -, de azért nem kell kétségbe esniök. Mondjátok meg nekik, hogy a dauphin hamarosan maga elé ereszti őket.

Csaknem mindig dauphinnek nevezte a királyt. Az ő szemében nem volt király, amíg meg nem koronázták.

- Megmondjuk nekik, és ez bizonyára megnyugtatja őket, mert szentül hiszik, hogy téged Isten küldött. Hanem az a vén katona, Raoul de Gaucourt, a palotamester, az érseket támogatja meg a cimboráját. Derék ember volna pedig, de hát amolyan együgyű katona, akinek nincs érzéke a komolyabb dolgokhoz. Sehogy sem megy a fejébe, hogyan foghat gyenge kezébe kardot egy parasztlány, aki még sohasem járt csatában, és hogyan arathatna győzelmet, amikor Franciaország tapasztalt hadvezérei ötven év óta sorra mind vereséget szenvednek, és már nem is hisznek a győzelemben, így hát csak felhúzza deres bajszát, és gúnyolódik.

- Ha maga az Isten vezet harcba bennünket, nem sokat számít, hogy a kéz, amely az ő kardját tartja, erős-e vagy gyenge. Egy nap a palotamester is meg fogja ezt érteni. És nincs senki a chinoni várban, aki a pártunkon állna?

- De igen, a király anyósa, Yolande, a szicíliai királyné. Okos, jólelkű asszony; ő fogadta Sieur Bertrand-t.

- Yolande királyné a mi pártunkon áll - kezdte Bertrand -, mert gyűlöli a többieket, a király ámítóit. Minden nagyon érdekelte, s ezer dolgot kérdezett, amire én igyekeztem rendre megfelelni. Azután úgy elgondolkozott a hallottakon, hogy már-már azt hittem, elnyomta az álom, és fel se ébred többé. Végül mégis megszólalt, halkan, mintha csak magában beszélne: "Egy tizenhét éves gyermek... egy falusi leány... tanulatlan... soha nem járt csatában, és nem tanult fegyverforgatást... szerény, nyájas, tartózkodó... és mégis otthagyja a nyáját, páncélt ölt, és keresztülverekszi magát az ellenséges területen, félelem nélkül, tántoríthatatlanul, és idejön... ő, akinek a szemében egy király csak félelmetes, rémítő jelenség lehet... és mégis elébe akar állni, hogy elmondhassa neki: Ne félj! Engem Isten küldött, hogy megsegítselek!... Honnan vehetne ennyi bátorságot, honnan volna ez a szilárd meggyőződése, ha nem magától Istentől!" Akkor elhallgatott, egy ideig még töprengett, azután így szólt: "Akár Isten küldte, akár nem, megvan a szívében az, ami őt a férfiak fölé emeli, magasan minden francia férfi fölé, aki ma ezen a földön él: az a titokzatos valami, ami a katonákat fellelkesíti, és a gyáva tömegből bátor sereget formál, olyan sereget, amely lelkesedéstől égő arccal, dalolva, rettenthetetlenül vonul a csatába, s úgy seper végig a harcmezőn, mint a vihar... ez a lelkesedés megmentheti Franciaországot, és csak ez mentheti meg. És ebben a leányban, semmi kétség, ez a lelkesedés él; hogyan vállalkozhatott volna különben ekkora útra, mit sem törődve fáradsággal és veszedelemmel? A királynak fogadnia kell őt, szemtől szembe, és fogadni is fogja!" Ezekkel a biztató szavakkal bocsátott el engem, s tudom, hogy meg is tartja, amit ígért. Azok a barmok akadékoskodni fognak, amíg csak tudnak, de a királyné végül fölébük kerekedik.

- Bár ő lenne a király! - tört ki a másik lovagból. - Mert kötve hiszem, hogy a királyt kizökkenthetnők fásultságából. Régen feladott már minden reményt, és csak azon jár az esze, hogyan szabadulhatna meg mindentől és menekülhetne el valamerre idegen földre. Az orléans-i küldöttek azt állítják, hogy varázslat tartja fogva, azért halt ki szívéből a remény; meg hogy valami rejtély veszi körül, amit sehogy sem tudnak kifürkészni.

- Én tudom, mi az - mondta Jeanne nyugodt meggyőződéssel. - Én tudom, és a király is tudja, de más senki, csak az Úristen. Ha majd beszélek vele, elárulom neki azt a titkot, amitől megnyugszik, azután ismét emelt fővel járhat.

Majd kifúrta oldalamat a kíváncsiság, hogy mit akarhat mondani a királynak, de nem árulta el, és én tudtam, hogy nem is fogja. Igaz, hogy gyerek volt még, de soha nem fecsegett komoly dolgokról, csak azért, hogy az egyszerű emberek előtt fontoskodjék; ellenkezőleg, mindig zárkózott és titoktartó volt, mint az igazán nagy emberek.

Másnap Yolande királyné győzelmet aratott a király rabtartói felett. Hiába tiltakoztak, hiába mesterkedtek, kieszközölte, hogy a király kihallgatáson fogadja a két lovagot. Ezek persze kihasználták az alkalmat, amennyire csak lehetett. Elmondták neki, milyen tiszta és nemes lélek Jeanne, milyen őszinte és áldozatos lelkesedés hajtja, és kérve kérték, bízzék benne, hallgasson rá, és higgye el, hogy valóban Isten küldte őt az ország megmentésére. Könyörögtek, hogy fogadja Jeanne-t. A király hajlott a szóra, és megígérte, hogy nem feledkezik meg a dologról, de előbb kikéri a tanácsurak véleményét. Ez már biztatóbban hangzott. Két órával később nagy sürgés-forgás támadt odalenn, és a fogadós loholva jött fel, hogy jelentse: küldöttség érkezett a királytól - magától a királytól! - csupa előkelő egyházi férfi. A nagy megtiszteltetés szavát vette, alig tudta elmondani, hogy a küldöttség találkozni kíván a vaucouleurs-i Szűzzel. Azzal már rohant is vissza, majd újra megjelent, minden lépésnél földig hajolva hátrált befelé a szobába, négy tiszteletet parancsoló, komor püspök meg a nyomukban tolongó szolgahad előtt.

Jeanne felállt, s mi követtük példáját. A püspökök helyet foglaltak, de mi nem szóltunk semmit, mert az első szó a követeket illette, ők viszont szóhoz sem jutottak, ügy meglepődtek, látva, hogy milyen gyerek még, aki ilyen nagy kavarodást támasztott, és aki miatt nekik, a magas méltóságú uraknak követségbe kellett jönniük ebbe a paraszti fogadóba. Végül a szószólójuk közölte, hogy tudomásuk szerint Jeanne üzenetet hozott a királynak; felszólítják hát: adja elő röviden, kertelés és szószaporítás nélkül.

Alig tudtam palástolni ujjongásomat - hogyisne, mikor üzenetünk végre eljut a királyhoz! Ugyanezt az örömet, büszkeséget és ujjongást láttam a lovagok és Jeanne két bátyjának arcán. Nekünk bizony megbénult volna a nyelvünk, és ki nem nyitottuk volna a szájunkat. Tudtam azonban: velem együtt ők is éppen azért imádkoznak magukban, hogy Jeanne-t ne kerítse hatalmába az a roppant megilletődöttség, amelyet mi éreztünk ekkora méltóságok jelenlétében, hanem okosan és folyékonyan el tudjon mondani mindent, és a küldöttek kedvező benyomással távozzanak - hiszen most ez volna a legfontosabb.

Isten a tudója, hogy mindenre számítottunk, csak arra nem, ami történt. Tisztelettudóan állt a püspök előtt, meghajtott fővel, kezét összekulcsolva - sohasem felejtette el, milyen tisztelettel tartozik Isten felkent szolgáinak -, de amikor a küldöttek szószólója befejezte, felemelte a fejét, bátran a szemükbe nézett - ha hercegnő lett volna, akkor sem zavarhatta volna kevésbé látogatóinak magas tisztsége -, és szokott, szelíd hangján, egyszerű modorában, azt mondta nekik:

- Bocsássanak meg főtisztelendő méltóságtok, de az üzenet egyedül magának a királynak szól.

A vendégek az első pillanatban megnémultak a meglepetéstől, arcukat elfutotta a sötét pír, azután egyikük így szólt:

- Mit hallok? Megtagadod a király parancsát, és nem vagy hajlandó átadni az üzenetet szolgáinak, akiket ő ezért küldött hozzád?

- Isten úgy rendelkezett, hogy csak neki adhatom át, és az Ő parancsát senki nem másíthatja meg. Könyörgök, bocsássatok a dauphin kegyes színe elé.

- Elég ebből az ostobaságból! Halljuk az üzenetet! Ne vesztegesd tovább az időnket, hanem mondj el szépen mindent.

- Félreértitek a dolgot, főtisztelendő atyáim az Úrban, s ez nincs rendjén. Nem azért jöttem ide, hogy a szót szaporítsam, hanem hogy Orléans-t felszabadítsam, elvezessem a királyt Reimsbe, és fejére tegyem a koronát.

- Ezt üzened tehát a királynak?

- Bocsássatok meg nekem, hogy még egyszer mondom: én nem küldök üzenetet senkinek - felelte Jeanne egyszerűen.

Erre a király küldöttei nagy haraggal felkeltek, és szó nélkül kivonultak. Mi meg Jeanne térdre ereszkedtünk előttük.

A dolog rettenetesen felkavart minket. Sehogy sem értettük, hogy Jeanne, aki mind mostanáig oly bölcsen viselkedett, hogyan szalaszthatta el ezt a nagyszerű alkalmat! Sieur Bertrand végül összeszedte a bátorságát, és megkérdezte, miért nem élt a lehetőséggel, hogy üzenetét eljuttassa a királyhoz.

- Ki küldte őket hozzám? - kérdezte Jeanne.

- A király.

- És ki vette rá a királyt, hogy ideküldje őket? - Várta a választ, de nem felelt egyikünk sem, mert kezdtük sejteni, mire gondol, így hát ő maga felelt meg magának: - A koronatanács. Mármost, akik a tanácsban ülnek, ellenségeim nekem és a dauphin érdekének, vagy barátaim?

- Ellenségeid - felelte Sieur Bertrand.

- S mióta bízza az ember üzenetét hitszegőkre és csalókra, ha azt akarja, hogy híven és hamisítatlanul jusson el oda, ahova kell?

Lám, megint csak mi voltunk a balgák, és ő a bölcs. Nem is szóltunk semmit. De Jeanne még folytatta:

- Nem nagy észre, vall, hogy ilyen együgyű csapdát állítottak. Azt hitték, hogy én majd mindent elmondok nekik, ők meg színleg továbbadják a királynak, de közben ügyesen kiforgathatják a szavaimat. Egyik feladatom éppen az, hogy kellő érvekkel s okfejtéssel rávegyem a dauphint, adjon mellém sereget, és küldjön Orléans felmentésére. Ellenségeim kezében hatástalan lenne ez az üzenet - még ha szóról szóra, híven is adnák át, mert hiányoznék belőle a rábeszélő taglejtés, az esedező hang, a könyörgő tekintet... Ugyan kit győznék meg ezzel? Legyetek türelemmel, ne féljetek, a dauphin hamarosan fogadni fog.

Sieur de Metz többször is bólintott közben, és azt suttogta maga elé:

- Igaza van, de mennyire igaza van; mi meg, őszintén szólva, sült bolondok vagyunk.

Kitalálta a gondolatomat: én is csak ezt mondhattam volna - és a többiek is. Szinte félelmetes volt, ahogyan ez a tanulatlan lány átlátott a király tapasztalt tanácsosainak ravasz cselszövésein, és túljárt az eszükön, pedig nem tudta, hogy mikor jönnek, és nem is készülhetett fel fogadásukra. Csak ámultunk és bámultunk, és egy szó nem sok, de annyit se szóltunk többet. Azt már régen tudomásul kellett vennünk, hogy Jeanne bátrabb, állhatatosabb, kitartóbb, türelmesebb, szilárdabb és hűségesebb, mint mi - egyszóval különb mindabban, ami a jó és megbízható katonát jellemzi, de most arra is rá kellett jönnünk, hogy értelme, eszessége talán még szívének e nagyszerű tulajdonságait is túlszárnyalja. Ez ugyancsak elgondolkoztatott minket.

Jeanne magatartása már másnapra meghozta gyümölcsét. A király kénytelen volt elismerni bátorságát, s most már ő is a sarkára állt: udvarias, de üres szavak helyett végre tettekkel fejezte ki megbecsülését. Kiköltöztette Jeanne-t a szegényes fogadóból és a palotamester feleségének, De Bellier asszonynak gondjaira bízva, a courdray-i kastélyban szállásoltatta el, velünk, kíséretével együtt. A királyi figyelemnek természetesen rögtön megvolt a hatása: az udvar előkelő hölgyei és urai egymásnak adták a kilincset, hogy láthassák és meghallgathassák a csodálatra méltó lánykatonát, akiről annyit beszélnek mindenfelé, és aki olyan fölényesen megtagadta a királyi megbízottak parancsát. Jeanne valamennyiüket elbűvölte kedvességével, természetességével és keresetlen ékesszólásával. A derekabbak és értelmesebbek tüstént megérezték benne azt a megfoghatatlan valamit, ami arról tanúskodott, hogy Jeanne-t nem közönséges agyagból gyúrták - s hogy különb, emelkedettebb mindenkinél, ők azután szétvitték a hírét mindenfelé. Mindig így szerzett barátot és pártfogót; aki egyszer hallotta vagy látta, nem távozhatott tőle közömbösen - lett légyen úr vagy szolga.

A tanácsosok mindent elkövettek, csak hogy húzzák az időt. Óvták a királyt: el ne hamarkodja a döntést ügyünkben. Még hogy ő elhamarkodjék valamit! Kiküldtek egy papokból - megint csak papokból - álló bizottságot Lorraine-be, hogy tudakozódjék Jeanne származása és jelleme felől. Ez persze megint heteket emésztett fel. Láthatjátok, milyen finnyásak voltak.

Nekünk, fiatalabbaknak, elég unalmasan teltek így a napok; csak az a nagy várakozás tartotta bennünk a lelket, hogy egy szép napon megláthatjuk a királyt. Nagy dolog volt ez számunkra, hiszen még sohasem láttunk uralkodót. Mindig résen voltunk hát, és egyre türelmetlenebbül lestük az alkalmat. Mint utóbb kiderült, a többieknek tovább kellett várakozniok, mint nekem. Egy nap nagy újságot hoztak - az orléans-i küldöttség - Yolande királyné és a mi két lovagunk segítségével - végül is megtörte a tanács ellenállását, és rávette a királyt, hogy színe elé bocsássa Jeanne-t.

Jeanne boldogan fogadta a nagyszerű hírt, de azért nem veszítette el a fejét. Mi viszont se enni, se aludni nem tudtunk izgalmunkban és örömünkben. A két lovag meg amiatt aggódott és remegett két napon át, hogy a kihallgatást estére tűzték ki; attól féltek ugyanis, hogy a szikrázó fényű fáklyák hosszú sora, az ünnepélyes pompa és szertartásosság, az előkelőségek nagy tömege, a ragyogó öltözetek és az udvar megannyi csillogása úgy megbénítják majd az egyszerű parasztlányt, hogy rémületében még valami jóvátehetetlen hibát talál elkövetni.

Én ugyan megnyugtathattam volna őket - de hát nem szólhattam. Mert hogyan is ejthette volna Jeanne-t zavarba ez az olcsó látványosság, mindez a talmi csillogás, törpe királyával és csiricsáré hercegecskéivel - őt, aki színről színre szólt a mennyei fejedelmekkel, Isten trónállóival, s láthatta kíséretükben az angyalok miriádnyi seregét, amint mérhetetlen világosságot árasztva ellepik a végtelen eget, és vakító ragyogással töltik be az egész mindenséget. Én nem féltettem Jeanne-t.

Yolande királyné azt szerette volna, ha Jeanne már megjelenésével megnyeri a királyt meg az udvart: ezért azon fáradozott, hogy a legdrágább anyagokból készült, drágakövekkel ékes fejedelmi ruhába öltöztesse; csak azt felejtette ki a számításából, hogy Jeanne-t erre nem lehet rávenni. Jeanne egyszerű és dísztelen ruhát akart, amint az Isten szolgájához illik, kivált ha ily fontos, az ország sorsát eldöntő, komoly küldetésben jár. Ekkor a nyájas királyné kigondolta és elkészíttette azt az egyszerű és igézetes öltözéket, amelyet már annyiszor leírtam nektek, s amelyre még most, öreg napjaimban se tudok visszagondolni megindultság nélkül.

Jeanne megtartotta ezt a ruhát, és más ünnepélyes alkalmakkor is felvette. Zászlójával, két kardjával és sok más holmijával együtt még ma is az orléans-i kincstárban őrzik.

A kitűzött időpontban megjelent Vendôme grófja, hogy Jeanne-t a királyhoz vezesse. A két lovag és én is elkísértük; tisztségünk feljogosított erre a kiváltságra.

Amikor beléptünk a nagy kihallgatási terembe, olyan volt ott minden, mint már leírtam. A bejárat előtt testőrök álltak sort, csillogó páncélban és fénylő alabárddal; maga a terem olyan volt, mint valami virágoskert, két oldalán pompás, színes öltözékek tarkállottak, és kétszázötven fáklya fénye áradt szét benne. Közepén szabad térség húzódott: ennek végében megpillanthattuk a baldachinos trónt s azon egy díszesen öltözött, drágakövekkel ékes férfit, fején koronával, kezében jogarral.

Igaz, hogy jó ideig húzták-halogatták ezt a kihallgatást, és alaposan megvárakoztatták vele Jeanne-t, de most, hogy végre sor került rá, olyan tiszteletadással fogadták, ami csak a legmagasabb méltóságoknak jár. A terem bejáratánál négy hírnök állt, csillogó köntösben; hosszú, karcsú ezüstkürtjükről négyszögletes, hímzett selyemzászló csüngött alá, Franciaország címerével. Amint Jeanne meg a gróf ellépett előttük, a kürtökön egyszerre hosszú, dallamos jel hangzott fel, s ez ötvenlépésenként megismétlődött - összesen hatszor -, míg végigmentünk a terem díszesen festett, aranyozott boltozata alatt. Két jó lovagunk kihúzta magát büszkeségében és örömében. Nem hitték volna, hogy a mi kis parasztlánykánkat ilyen pompás, ünnepélyes hódolattal fogadják.

Jeanne két lépéssel, a gróf mögött haladt, mi hárman újabb két lépéssel Jeanne mögött. Nyolc-tíz lépésnyire a tróntól megálltunk. A gróf mély bókot vágott, bemutatta Jeanne-t, azután újra meghajtotta magát, s elfoglalta helyét a trón körül álló zászlósurak között. Én meg szinte felfaltam szememmel az előttem ülő koronás férfit, és a szívem majd kiugrott a megilletődéstől.

A körülállók szeme Jeanne-ra szegeződött: ámuló tekintetük mintha azt mondta volna: "Milyen kedves... milyen gyönyörű... milyen fenséges!" Úgy álltak ott, mint akiket valami igézet tart fogva.

Azután egyszerre csak visszatért beléjük az élet; lassan lerázták a varázst, mint ahogy a reggeli álmosságot vagy a mámort szokta az ember. Most már új és másfajta érdeklődéssel fordultak Jeanne felé: kíváncsian lesték, hogy mit tesz, vagy mit mond - s erre különös okuk volt. Figyeltek hát, és ezt láthatták:

Jeanne nem hajolt meg, még csak fejet sem hajtott, hanem csendesen megállt a trón előtt. Egyelőre csak ennyit láthattunk.

Felnéztem Sieur de Metzre, és elrémültem, olyan sápadt volt.

- Ember, mi van veled? Mi lelt? - súgtam neki. Olyan halkan súgta vissza, hogy alig tudtam kivenni, mit mond:

- Ki akarják játszani ellene azt a megjegyzést a levelében! Megtévesztik, hogy... azután kinevethessék. Nem a király ül a trónuson...

Ekkor Jeanne-ra pillantottam. Ő még mindig a trónt nézte mereven, de különös módon úgy éreztem, hogy akár a válláról vagy a feje tartásáról is leolvashatom zavarodottságát. Aztán lassan oldalt fordult, szeme végigsiklott a körben álló udvaroncokon, azután megállapodott egy szerényebb öltözetű fiatal férfin, s akkor felderült a tekintete, odafutott, a férfi lába elé vetette magát, átkulcsolta a térdét, és megindultságtól fojtott, lágy, dallamos hangon megszólította:

- Ó, nemes és kedves dauphin, sokáig élj Isten kegyelméből!

Sieur de Metz úgy megszorította a kezem, hogy a csontjaim ropogtak belé, s így kiáltott fel örömében és ámulatában:

- Isten szent nevére, ilyet se láttam még! - Majd üstökét büszkén megrázva, hozzátette: - Hát ehhez mit szólnak ezek a kifent kétkedők?

A szerény öltözetű férfi eközben így szólt Jeanne-hoz:

- Tévedsz, gyermekem, nem én vagyok a király. A király ott ül - és a trónra mutatott.

Sieur de Metz arca ismét elborult, s dühösen és méltatlankodva morogta:

- Szégyen, gyalázat, hogy mit csinálnak vele. Pedig eltalálta, hiába akarták becsapni. Majd én mindjárt megmondom az egész társaságnak...

- Egy lépést se! - súgtuk neki, Sieur Bertrand meg én egyszerre. Alig tudtuk visszatartani.

Jeanne nem emelkedett fel térdéről, csak boldogságtól ragyogó arcát emelte a király felé, s úgy mondta neki:

- Nem, drága uram, te vagy a király, nem ő.

Most már de Metz aggodalmai is eloszlottak, s csak annyit szólt: - Belátom, nem vaktában hibázott rá, hanem tudta. De honnan tudhatta? Valóságos csoda ez!

Amíg a lovag beszélt, elkerülte figyelmemet a király meg Jeanne között folyó beszélgetés néhány mondata, csak a király következő kérdése ütötte meg a fülemet:

- De hát mondd el nekem: ki vagy te, és mit kívánsz?

- A nevem Jeanne, s azért küldettem, hogy elmondjam neked: az Egek Urának úgy tetszik, hogy koronáztasd meg és kenesd királlyá magad, kedves városodban, Reimsben. Azt is rendeli, hogy segíts engem feladatomat elvégezni, s adj mellém katonákat. Én akkor felmentem az ostromlott Orléans-t, s megtöröm az angolok erejét!

Mintha e szavakkal harc dúlta táborok és csataterek szele tört volna be az áporodott levegőjű terembe: az ifjú uralkodó derűs arca menten elkomorodott, erőtlen mosolya hirtelen eltűnt. Komolyan, elgondolkozva állt most előttünk. Néhány pillanat múlva, könnyed kézlegyintésére, az egész sokadalom visszavonult, magukra hagyván őket kettőjüket. Én is hátrahúzódtam a két lovaggal a terem másik falához. Láttuk, hogy a király intésére Jeanne felkel, s bizalmas beszélgetésbe merülnek.

Az egész udvart emésztette a kíváncsiság, miképpen viselkedik majd Jeanne. Most azután láthatták, s nem győztek ámuldozni: Jeanne valóban véghezvitte a különös csodát, amit a levelében ígért, amellett cseppet sem ijedt meg a fénytől és ragyogástól, hanem ellenkezőleg, zavartalanabbul és fesztelenebbül beszélgetett az uralkodóval, mint akár ők maguk, akik állandóan az udvarban forgolódtak.

Ami a két lovagot illeti, igencsak feszítette mellüket a büszkeség, de szavukat nem lehetett venni, mert maguk sem tudták elhinni, hogy Jeanne ilyen kitűnően megállja a próbát, s nem vét semmiféle hibát vagy ügyetlenséget, amivel elronthatná bemutatkozásának sikerét.

Jeanne meg a király hosszan és komolyan beszélgettek, de nagyon halkan. Egy szót sem hallottunk belőle, csak az arcvonásaikat figyelhettük meg közben. Egyszer azonban velünk együtt az egész udvar felfigyelt arra a meglepő és örökké emlékezetes mozzanatra, amit a krónikások is feljegyeztek, s a szemtanúk közül többen vallomásukkal erősítettek meg Jeanne pörének felülvizsgálása során; mindenki érezte a dolog jelentőségét, bár még senki sem tudhatta, hogy miről is van szó. Azt láttuk csak, hogy a király hirtelen kihúzza magát, és határtalan meglepetéssel pillant fel. Mintha Jeanne valami olyat mondott volna neki, ami szinte hihetetlen, de mégis felemelő és lelkesítő.

Sok idő múltán derült csak fény a titokra, de ma már az egész világ tudja, mit mondott akkor Jeanne. A beszélgetés - amint bármelyik krónikában olvashatjátok - a következőképpen zajlott le.

A kételkedő király jelet kért Jeanne-tól. Azt mondta: szívesen hinne isteni küldetésében és abban, hogy a Hangok valóban természetfölöttiek, és tudhatják mindazt, ami halandó ember elől rejtve van, ha a Hangok kétségbevonhatatlan és megtámadhatatlan módon igazolnák isteni eredetüket. Erre Jeanne így válaszolt:

- Íme a jel, hogy többé ne kételkedj. Soha senkinek nem mondtad, de szívedet titkos gond rágja, s ez a gond emészti fel minden bátorságodat, emiatt akarsz mindent eldobni magadtól és elmenekülni birodalmadból. Azóta is, hogy itt állunk, szívedben titkon azért könyörögtél: bár szabadítana meg a könyörületes Isten ettől a gondtól, akár azon az áron is, hogy le kell mondanod a trónról.

Ez hökkentette meg annyira a királyt, mert valóban úgy volt, ahogy Jeanne mondta: imádkozott magában, és ezt igazán nem tudhatta senki más, csak Isten, így felelt hát Jeanne-nak:

- Meggyőztél. Most már elhiszem, hogy a Hangok Istentől valók. Ezúttal is igazat mondtak, s ha mondtak még valamit, kérlek, ne hallgasd el előlem, hinni fogok.

- Megszabadulhatsz hát minden gondodtól, mert a Hangok szó szerint azt mondják: te királyi atyád törvényes örököse vagy, és eszerint Franciaországnak is törvényes ura. Ez Isten üzenete. Most hát emeld fel a fejed, s ne kételkedj többé, hanem adj mellém sereget, hadd lássak munkához.

Akkor húzta ki magát, és vált oly férfiassá egy percre, amikor megtudta, hogy törvényes gyermeke apjának. Meggyőződvén királyi származásáról, minden aggodalma elszállt: ha valaki ugyanígy megszabadította volna tanácsosaitól, ezektől a nyomorult, kötélre való akadékoskodóktól, akkor minden bizonnyal rögtön teljesíti Jeanne kérését, és útnak indítja a harcmezőre, csakhogy nem így történt: sakkot kaptak ugyan a gazemberek, de mattot még nem: még kitalálhattak egyet-mást, hogy tovább húzzák a játszmát.

Már akkor is fölöttébb büszkék voltunk, amikor láttuk, milyen kitüntető hódolattal fogadják Jeanne-t - ilyen hódolat igazán csak a magas rangú és fontos személyeknek járt -, de ez mind semmi volt ahhoz a büszkeséghez képest, amely akkor fogott el minket, amikor láttuk, hogyan kísérik őt távozóban. Ilyen hódolattal - addig a napig - csak királyi vendégeket búcsúztattak. A király kézen fogva vezette Jeanne-t a hatalmas termen keresztül az ajtóig, miközben a kétoldalt sorakozó előkelőségek meghajtották magukat előtte, s az ezüstkürtökön ismét felharsant az előbbi dallamos jel. Ott azután nyájas szavakkal bocsátotta útjára, s mélyen meghajtva magát, megcsókolta a kezét. Bárhol járt is Jeanne - akár urak, akár szegények között -, távozóban mindig több hódolat és megbecsülés kísérte, mint amennyivel fogadták.

S még egy megtiszteltetést tartogatott a király Jeanne számára: fáklyás pompával kísértetett vissza bennünket a courdray-i kastélyba, saját testőreit - utolsó megmaradt katonáit - adva mellénk, s bár ezek kisgyermekkoruk óta színét sem látták zsoldnak, annyi szent, hogy remek fegyverzetük és szép, cifra ruhájuk volt. Ekkor már mindenki tudott azokról a csodákról, amelyeket Jeanne művelt a királynál: annyi kíváncsi tolongott az úton, hogy alig tudtunk keresztülfurakodni. Viharos éljenzésük és hurrázásuk egész utunkon elkísért, s emiatt szót sem válthattunk.

Hosszú és unalmas várakozásra voltunk kárhoztatva, így hát megadtuk magunkat sorsunknak, és szívós türelemmel viseltük; számoltuk a lassan múló órákat, és reménykedtünk, hogy egy szép napon, amikor Istennek úgy tetszik, megfordul majd minden. Paladin volt köztünk az egyetlen, aki örült, és nem gyötrődött. Ennek részben az volt az oka, hogy el volt foglalva az öltözködéssel. Mindjárt aznap, hogy megérkeztünk, használtan megvette egy spanyol lovag teljes öltözékét, a lengő tollakkal díszített, széles karimájú kalapot, a csipkegallért és a kézelőket, a kifakult bársony mellényt és bugyogót, a kurta köpönyeget meg a kürtőszárú csizmát s ráadásul egy hosszú bajvívó tőrt - kecses és festői öltözék volt, és kitűnően állt hatalmas termetén. Szolgálaton kívül viselte, s ha fél kezével a tőre markolatán, a másikkal meg bajuszkáját pödörgetve végigvonult az utcán, mindenki utánafordult, és joggal, mert sokkal méltóságteljesebb megjelenése volt, mint a kor divatjának megfelelő színtelen öltözékbe kényszerített, apró termetű francia uraknak.

Paladin úgy élt a courdray-i vár rideg tornyai és bástyái alatt megbúvó falucskában, mint kakas a szemétdombon. Senki nem volt nála nagyobb úr a fogadó ivójában. Hacsak kinyitotta a száját, mindenki odafülelt. A derék parasztok és kézművesek tátott szájjal hallgatták, hiszen az ő szemükben Paladin világot látott ember volt, aki ha nem is járt be nagyobb földet, mint Domremytől Chinonig, még így is messzebbre jutott, mint ők, meg aztán csatában is járt, és Paladin ugyancsak értette a módját, hogyan fesse le, minél izgalmasabban az ütközetek váratlan és hátborzongató fordulatait meg veszélyeit. A fogadós keresve sem találhatott volna magának jobb cégért: úgy vonzotta a vendéget, mint méz a legyeket, miért is kedvence volt a tulajdonosnak, a feleségének meg a lányának, akik mindent elkövettek, csak hogy kedvében járjanak.

Az elbeszélés művészete ritka és értékes adomány, de még a jó elbeszélők is gyakran beleesnek abba a hibába, hogy kedves történeteiket mindig egyformán mondják el, s ezzel elkoptatják varázsát. Paladint azonban senki sem vádolhatta ezzel, sokkal különb elbeszélő volt ő annál: ha tizedszer számolt be valamelyik ütközetről, az bizony sokkal érdekesebb és izgalmasabb volt, mint első alkalommal, mert sohasem mondta el kétszer egyformán, hanem mindig úgy átalakította, hogy egészen új és különb csata kerekedett belőle, az ellenség vesztesége is minden egyes alkalommal nőtt, akárcsak az általános rombolás és pusztítás a csatatér körül vagy az özvegyek és árvák száma, ő maga is csak névről tudta megkülönböztetni egyes csatáit. A tizedik alkalomra úgy megnőtt az ütközet, hogy már az országhatárokon is túlcsapott; ilyenkor aztán kénytelen volt új elbeszélésbe kezdeni. Addig hallgatói a világért sem engedték volna, hogy új históriába fogjon, mert tudták, hogy minél régibb, annál érdekesebb, sőt csak addig érdekes, míg elfér Franciaországban; így hát nem mondták neki azt, amit másnak mondtak volna, hogy: "Mesélj valami újat, mert már unjuk az ócska történeteidet", hanem egyhangúlag és tiszta szívből azt kiáltották: "Mondd el még egyszer a beaulieu-i rajtaütést! Mondd el háromszor, négyszer!" A leggyakorlottabb elbeszélők közül is csak kevesen dicsekedhetnek ilyen sikerrel!

Amikor Paladin megtudta tőlünk, hogyan zajlott le a királyi kihallgatás, nagyon elszontyolodott, amiért nem lehetett velünk; rákövetkező nap másról se beszélt, mint arról, hogy ő mit tett volna, ha ott van; harmadnap meg már azt mesélte, hogy mit tett, amikor ott volt. S ha egyszer ez a lavina megindult, nem volt hatalom, ami megállítsa. A következő három estén szó sem esett az ütközetekről az ivóban. Paladin úgy magával ragadta áhítatos közönségét a királyi kihallgatás remek történetével, hogy hallani sem akartak másról, és úgy megrészegedtek tőle, hogy sírva követelték újra meg újra.

Noël Rainguesson egyszer meghúzódott az ivóban, és végighallgatta, másnap meg elmondta nekem, hogy mit hallott. Megvesztegettük a gazdasszonyt, hogy bújtasson el minket a szobájában, ahonnan mindent láthatunk és hallhatunk.

Az ivó nagy volt, de azért barátságos; vöröstégla padlóján itt is, ott is hívogató asztalkák és székek álltak, a kandallóban vidám tűz lobogott. Kellemes hely volt, kivált olyan hűvös és szeles márciusi estéken, mint akkor jártak, és volt is vendég szép számmal: elégedetten kortyolgatták borocskájukat, és barátságosan beszélgettek, amíg várniok kellett a krónikásra. A gazda, a gazdasszony meg csinos kislányuk szinte röpködtek az asztalok között, hogy mindenkit kedvére kiszolgáljanak. A terem körülbelül negyven láb széles lehetett, és ugyanilyen hosszú; középen szabadon hagyott folyosó húzódott: erre Paladinnek volt szüksége. A fenntartott térség végében tíz-tizenkét láb széles emelvény állt: rajta öblös szék meg egy kisebb asztal. Az emelvényre három lépcsőfok vezetett fel.

A borozgatók között sok ismerőst láttunk: ott volt a fegyverkovács meg a patkolókovács, a foltozó varga, a bognár, a serfőző, a takács, a pék, a molnárlegény és természetesen minden község legfontosabb személyisége, a borbély. Ez mindenkit ismer, mert ő húzza ki az összes szuvas fogakat, ő vág eret a felnőtteken, havonta egyszer, hogy egészségük továbbra is jól szolgáljon - s minthogy állandóan a legkülönbözőbb rendű és rangú emberekkel érintkezik, modora csiszolódik, tapasztalt illemmester és művelt társalgó válik belőle. Volt még ott azután egy sor küldönc, hajcsár, vándor kézműves meg hasonló.

Amikor Paladin végre peckesen beállított, megéljenezték, a borbély meg előrefurakodott, többszöri mély és előírásos meghajlással köszöntötte, s még a kezét is megragadta, és ajkához emelte. Azután hangosan bort rendelt Paladinnek, s amikor a fogadós lánya odavitte a kancsót az emelvényre, majd bókot vágott és indult kifelé, a borbély utánaszólt, hogy írja a bort az ő számlájára. Ezzel lármás tetszést aratott, ami igen jólesett neki, apró patkányszeme csak úgy csillogott - s az effajta ünneplésben nincs is semmi kivetni való, hiszen ha valaki bőkezűen és nagyvonalúan viselkedik, megkívánhatja, hogy észre is vegyék.

Azután a borbély mindenkit felszólított, hogy álljon fel, és igyék Paladin egészségére, s ezt mind készségesen és őszinte lelkesedéssel meg is tették: a fémkancsók nagy zörgéssel koccantak össze, a zajt betetőzte egy mennydörgő éljen. Érdemes volt megfigyelni, milyen népszerű lett ez a sárga csőrű locsogó ebben az idegen környezetben, pedig igazán semmi más nem segítette, mint a nyelve meg az az isten áldotta talentuma, hogy használni is tudta - ami kezdetben csak egyetlen tálentom volt, de a művelés, szaporulat, termés megtízszerezte - ahogy ez szinte törvényszerűen történni szokott.

A vendégek leültek, és korsóikat az asztalhoz ütögetve kiáltozni kezdtek: "A kihallgatást!... a kihallgatást!... a kihallgatást!" Paladin remek pózba vágta magát, tollas kalpagját a bal szemére csapta, kurta köpenyét gyönyörű ráncokban hátravetette, egyik kezét tőre markolatára tette, a másikkal meg magasra emelte a serleget. Amikor a zaj elült, méltóságteljesen meghajtotta magát, ahogy azt valahol láthatta, azután ajkához emelte a serleget, s fejét hátrabiccentve, egy hajtásra kiitta. A borbély felpattant, átvette a serleget, és Paladin asztalára helyezte. Ekkor Paladin nagy méltósággal sétálni kezdett az emelvényen, s közben zavartalanul mesélt; időnként pedig megállt, hogy szembeforduljon közönségével, de a történetet akkor is folytatta.

Egymás után három este meghallgattuk. Nyilvánvalóan volt valami báj az előadásában, amit nem lehet egyszerűen azzal magyarázni, hogy a hazudozás mindig érdekes. El kellett ismernem, hogy ez a báj éppen őszinteségéből fakadt. Paladin nem tudatosan hazudott, ő maga is hitte, amit elmondott. Szertelen történetei éppúgy szívből jöttek, mint a költők közleményei. Mindezt olyan őszintén művelte, hogy őszintesége minden kétkedést eloszlatott. Senki nem hitte el, amit mesélt, de mindenki elhitte, hogy ő hiszi.

Történeteit minden különösebb nyomaték vagy szószaporítás nélkül toldotta meg: az ember gyakran észre sem vette, mi változott. Az első este Vaucouleurs kapitánya még csak Vaucouleurs kapitánya volt; a másodikon már a nagybátyja, a harmadikon pedig már az apja. Ő maga észre sem vette ezt a rendkívüli változást: minden szava természetesnek és magától értetődőnek hangzott. Az első este a várkapitány egyszerűen csak megengedte neki, hogy csatlakozzék a Szűz fegyveres kíséretéhez, ha kedve tartja; a második este nagybátyja, a várkapitány, az utóvéd hadnagyává nevezte ki, a harmadik este pedig apja, a várkapitány, az ő különös gondjára bízta Jeanne-t, az egész csapatot, mindent. Az első este a várkapitány csupán egy fiatal vitézt tisztelt benne, akinek sem neve, sem ősei, "de bizonnyal kivívja magának mind a kettőt"; a második este már úgy emlegette őt nagybátyja, a várkapitány, mint Nagy Károly tizenkét leventéje közül a leghatalmasabbnak és legbátrabbnak utolsó és legderekabb leszármazottját; a harmadik este pedig mind a tizenkettő egyeneságú leszármazottjaként mutatta be. Így lépett elő Vendôme grófja is három nap alatt újdonsült ismerőséből régi játszópajtásává, majd sógorává.

A kihallgatáson is így nőtt meg minden. A négy ezüstkürt kezdetben tizenkettő volt, azután harmincöt, végül kilencvenhat; s minthogy a dobok és cintányérok száma ennek megfelelően nőtt, végül a terem hosszát is meg kellett nyújtania ötszáz lábról kilencszázra - különben nem fértek volna el. Hasonló arányokban sokszorozódott meg a jelenvoltak száma is.

Az első két estén megelégedett azzal, hogy - alaposan felnagyítva mindent - elmondja, hogyan zajlott le a kihallgatás - a harmadik este már magyarázatot is fűzött elbeszéléséhez. A borbélyt felültette az emelvényre, a maga székébe - ő játszotta az álkirályt -, azután elmondta, milyen izgatott kíváncsisággal és titkolt kárörömmel leste az udvar Jeanne-t, remélve, hogy a csel sikerül, és neki szégyenkezve kell visszavonulnia, viharos, gúnyos kacaj közepette. Amikor így eléjük vázolta a helyzetet, és mindenki felcsigázottan, lázas izgalommal várta, hogy mi következik: Paladin is a helyzet magaslatára emelkedett. A borbélyhoz fordult, és így szólt:

- Most figyelj ide, mit csinált Jeanne. Merően a szemébe nézett annak a csibésznek, úgy, mint én most neked... így állt ott, ilyen természetes, de nemes tartással, mint én most... azután felém fordult... így... s a karját kinyújtva... így... az ujjával odamutatott, és ugyanazon a nyugodt, határozott hangon, ahogy ütközet közben is osztotta parancsait, azt mondta nekem: "Szedd le azt a gazfickót a trónról!" Én erre előreléptem. - Így ni -, megragadtam a gazembert a gallérjánál fogva, és fél kézzel a magasba emeltem. - Így -, mintha csak egy kisgyerek lenne. - Az emberek felugráltak a helyükről, kiáltoztak, dobogtak és korsóikat csapkodták az asztalhoz, úgy fellelkesítette őket Paladin csodálatos ereje. És még csak nem is mosolyogtak, pedig igencsak mulatságos látvány volt, ahogy a nyamvadt, de azért rátarti borbély ott kalimpált a levegőben, mint egy kiskutya, ha a tarkójánál fogva felemelik. - Aztán a talpára állítottam... így... csak azért, hogy derékon kaphassam, és kihajítsam az ablakon, de Jeanne leintett, így hát élve megúszta a fickó.

- Akkor Jeanne megfordult, körülnézett az egész sokadalmon, s végül egy szerényen öltözött fiatal férfin akadt meg a tekintete: felismerte benne, akit keresett. "Uram, szolgálód vagyok - szólt hozzá -, te vagy a király!" Ezen mindenki elámult, és az a hatezer ember olyan ujjongásban tört ki, hogy a falak is beléremegtek, majdhogy össze nem omlottak.

Színesen és szemléletesen írta le kivonulásunkat is, a lehetetlenség végső határáig felnagyítva dicsőségünket, majd lehúzott ujjáról egy rézből készült karikát, amit aznap reggel szerzett a várban a főlovásztól, s miután magasra tartva megmutatta, így fejezte be elbeszélését:

- Akkor a király legkegyesebben elbocsátotta Jeanne-t, aminthogy Jeanne meg is érdemelte, majd hozzám fordult, és így szólt: "Fogadd ezt a pecsétgyűrűt, dicső leventék unokája, s ha valaha bajba jutnál, küldd csak el nekem, és én megteszem, amit kérsz. És még egy - tette hozzá, homlokomra mutatva -: viselj gondot az eszedre, mert az országnak szüksége van rá, és vigyázz a foglalatára is, mert látom előre, hogy egy szép napon még hercegi korona fogja övezni." Én meg átvettem a gyűrűt, letérdeltem, megcsókoltam a kezét, és azt feleltem: "Uram, ahol a dicsőséget mérik, én mindig ott leszek; ahol legnagyobb a halálos veszedelem, ott érzem magam legjobban, s ha az országnak vagy királynak segítségre lesz szüksége... különben nem mondok semmit, mert nem vagyok barátja a sok szónak, csak azt kérem, hadd beszéljenek helyettem a tetteim..."

- Így végződött hát ez a sorsdöntő és felejthetetlen találkozás, amelyből még annyi áldás származik erre az országra és uralkodójára, hála adassék érte Istennek! Most pedig keljetek fel és töltsétek! Igyunk, barátaim, Franciaországra és királyára!

Valamennyien fenékig ürítették kancsójukat, majd hosszan tartó lelkes éljenzésbe törtek ki - Paladin meg méltóságteljesen állt fenn az emelvényen, és nyájasan mosolygott.

A király minden kételye eloszlott, amikor Jeanne megmondta neki, hogy mi rágja titkon a szívét: elhitte, hogy Jeanne-t Isten küldte hozzá. Ha engedik, bizonyára tüstént teljesíti is Jeanne kérését. Csakhogy nem engedték. Tremouille meg a kegyes reimsi róka ismerték emberüket. Csak ezt kellett mondaniuk:

- Felséged azt állítja, hogy a Szűz felfedett egy titkot a Hangok segítségével, amit senki nem ismer Felségeden és az Úristenen kívül. De hátha azok a Hangok a Sátán hangjai? Ki tudja, nem ő szólt-e Felségedhez a leány szájával? Nem ismeri-e a Sátán az ember titkait, és nem használja-e fel minden tudományát, csak hogy megrontsa lelkünket? Veszélyes dolog ez nagyon, és mi azt tanácsoljuk Felségednek, várja meg, míg végére járunk a dolognak.

Ez megtette a magáét. A király megrémült, és nagy titokban rögtön megbízta néhány püspökét, hogy naponta vizsgáztassák Jeanne-t, amíg csak ki nem derül: az égtől származik-e természetfölötti tudása vagy pedig a pokolból?

Az alençoni herceget, a király rokonát, aki három évet töltött angol fogságban, akkoriban engedték szabadon tekintélyes váltságdíj ígérete ellenében, s miután hozzá is eljutott Jeanne hírneve - hiszen akárhova ment az ember, mindenütt csak róla beszéltek -, eljött Chinonba, hogy tulajdon szemével lássa: miféle teremtés ez a vaucouleurs-i Szűz? A király magához hívatta Jeanne-t, és bemutatta a hercegnek. Jeanne ezekkel az egyszerű szavakkal köszöntötte:

- Üdvözöllek, minél több királyi vérből származó herceg támogatja ügyünket, annál hamarabb diadalmaskodik.

Azután sokáig beszélgettek még, s beszélgetésük a szokott eredménnyel végződött: mire elváltak, a herceg is Jeanne barátai és hívei közé tartozott.

Másnap Jeanne a királlyal ment misére, s utána vele meg a herceggel ebédelt. A király mindjobban élvezte Jeanne társaságát, s örült, ha beszélgethetett vele. Nincs is ezen semmi csodálni való, hiszen mint minden király, ő is folyton csak óvatosan kicirkalmazott, színtelen, közömbös szólamokat vagy hízelgéssel színezett szavakat hallott. Az ilyen társalgás unalmas, és fárasztó - Jeanne beszéde ellenben mindig üde és bátor, fesztelen és őszinte maradt, nem nyomorította el a gyáva meghunyászkodás és kényszeredettség.

Ebéd után Jeanne annyira elbűvölte a herceget és a királyt a chinoni vár alatti réteken lovastudományával és lándzsaforgatásával, hogy a herceg egy szép fekete, harci mént ajándékozott neki.

A püspökök minden áldott nap eljöttek és a Hangokról meg a szándékairól faggatták Jeanne-t, azután mentek a királyhoz beszámolni. De nem sokat húztak ki belőle. Jeanne csak annyit mondott el nekik, amennyit tanácsosnak látott, a többit megtartotta magának. Nem boldogultak vele, se csellel, se fenyegetéssel. A fenyegetések nem izgatták, a csapdákat meg elkerülte. Olyan természetesen viselkedett velük, mint valami gyermek. Tudta, hogy a király küldte őket hozzá, tudta, hogy kérdéseik tulajdonképpen a király kérdései, és a király kérdéseire minden jog és szokás szerint felelni kell - és egy nap mégis szemébe mondta magának a királynak, hogy ő csak arra a kérdésre felel, amelyikre akar.

A püspökök végül úgy határoztak, hogy nem tudják eldönteni: Isten küldte-e Jeanne-t, vagy sem. Határozatukat az óvatosság diktálta. Az udvar ugyanis két hatalmas pártra szakadt közben: bárhogyan határoznak tehát, az egyikkel mindenképpen szembekerülnek, így hát okosabbnak vélték, ha visszabújnak barlangjukba, és másokra hárítják a döntést. Készítettek egy jelentést, és ebben azt javasolták: terjesszék Jeanne ügyét a Poitiers-i Egyetem tudós és neves doktorai elé. Ezzel levonultak a színről, nem hagyva maguk után mást, mint nyilatkozatuknak azt az egy tételét, amire Jeanne bölcs zárkózottsága késztette őket: megállapították ugyanis, hogy Jeanne "jólelkű és kedves pásztorlányka, igen őszinte, de nem nagyon beszédes".

Ez igaz is volt - ami őket illeti. De ha visszapillanthattak volna a múltba, és látták volna Jeanne-t Domremy áldott legelőin, mint mi, akkor rájöttek volna, hogy bizony neki is tudott ám peregni a nyelve, ha abból nem származhatott baj.

Felkerekedtünk hát Poitiers-ba, s ott újabb drága időt vesztegettünk el, mert a tekintélyes testület három hétig faggatta és nyaggatta szegény gyermeket, nap mint nap. Az ám, de kikből állt ez a testület? Tapasztalt katonákból talán? - mert hiszen Jeanne azt kérte: adjanak neki sereget, hadd vezesse ütközetbe Franciaország ellenségei ellen. Ó, nem! Ebben a testületben papok és szerzetesek ültek: nagy tudású és körmönfont szőrszálhasogatók, a teológia neves professzorai! Ahelyett hogy katonákra bízták volna: vizsgálják ki, vajon valóban alkalmas-e ez a bátor kis katona az ellenség legyőzésére, kenetteljes betűrágókra és szőrszálhasogatókra bízták, derítsék ki, nem kell-e elmarasztalniuk a katonát valamely hitbéli eltévelyedésben? A patkányok majdnem szétrágták már a házat, de őket nem az érdekelte, hogy a macskának jó-e a foga és éles-e a karma, hanem csak az, hogy szentéletű-e. Ha jámbor macska, ha kegyes macska - akkor jó; hogy különben miféle, az már igazán nem fontos.

Jeanne azonban még e zord ítélőszék előtt is higgadtan viselkedett. A díszruhás előkelőségek, a körülményes és ünnepélyes szertartások cseppet sem zavarták meg; olyan nyugodt volt, mintha nem is az ő ügyét tárgyalnák.

Ott ült a padon, egymagában, s a bölcsek minden tudományát összezavarta a maga szent együgyűségével - ez az együgyűség volt az ő erőssége: úgy pattant vissza róla és hullt alá ártalmatlanná váltan minden csel, furfang, könyvekből szerzett tudomány, mint tömör várfalról a lövedék; nem tudták kicsalni a vár lakóit: Jeanne hős szívét és lelkét - ez a kettő védte és őrizte őt útján.

Őszintén válaszolt minden kérdésre, elmondott mindent a látomásairól, az angyalokkal való találkozásairól, meg hogy mit hallott tőlük; s mindezt oly keresetlenül, olyan komolyan és őszintén, annyira hihetően és valószínűen, hogy még konok, hitetlenkedő bírái is belefeledkeztek, és néma ámulattal, mozdulatlanul hallgatták végig. Ha pedig nekem nem hinnétek, nézzetek csak utána a krónikákban, rá fogtok találni - perének felülvizsgálása során az egyik szemtanú eskü alatt vallotta, hogy Jeanne mindent "nemes méltósággal és egyszerűséggel" adott elő; ami meg a hatást illeti, lényegében ugyanazt mondja, amit én az előbb. Tizenhét éves volt akkor Jeanne, és egyedül ült bírái előtt; mégsem ijedt meg, bátran szembenézett a jog és hittudomány nagy műveltségű doktorainak tekintélyes testületével, sőt megigézte őket - nem iskolai tudomány segítségével, csupán megjelenésének, fiatalságának, őszinteségének, lágy és dallamos hangjának természetes bájával, valamint azzal az ékesszólással, amely nem a fejből, hanem a szívből fakad. Felemelő látvány volt! Ha tudnám, elétek varázsolnám az egészet - és tudom, hogy ti sem mondanátok mást.

Mint már említettem, Jeanne nem tudott olvasni. Egy nap azután addig zaklatták s gyötörték különböző kérdésekkel, érvekkel, ellenvetésekkel és más fölösleges szamárságokkal - hol ennek, hol annak, hol meg amannak a nagy hittudósnak műveire hivatkozván -, míg Jeanne végül türelmét vesztve, felpattant a helyéről, és azt mondta nekik:

- Én nem tudom, ki az az X és ki az az Y. Azt azonban tudom: az Egeknek Ura azért küldött engem, hogy kiszabadítsam Orléans-t az angolok kezéből, és a király fejére tegyem a koronát Reimsben. Ez itt a fontos, nem pedig az, amivel itt piszmogtok.

Fárasztó napok voltak ezek valamennyiünk számára, de persze Jeanne-t tették leginkább próbára, hiszen neki egy napnyi pihenőt sem hagytak, mindig készenlétben kellett állnia, s ha szólították, órákon át kínlódhatott, a vizsgálóbírák viszont, ha nagyon kimerültek, bármikor visszavonulhattak, kipihenhették fáradalmaikat. De Jeanne nem fáradt, nem lankadt, legfeljebb néha dühbe gurult. Többnyire azonban késő estig nyugodtan, megfontoltan, türelmesen párbajozott a szócsaták öreg bajnokaival.

Egyszer az egyik dominikánus atya vetett oda neki egy kérdést, amire mindenki kíváncsian felkapta a fejét. Bennem a vér is megfagyott, mert azt hittem, hogy most megfogták szegényt, erre nem lehet felelni. A sunyi dominikánus ártatlan képpel kezdte, mintha kérdéseinek semmi különösebb jelentősége nem volna:

- Azt állítod hát, hogy Isten fel akarja szabadítani Franciaországot az angolok igája alól?

- Igen, Isten ezt akarja.

- S ha jól értettem, katonákat kérsz, hogy Orléans felmentésére indulj?

- Igen; mégpedig minél előbb, annál jobb.

- Isten nemde mindenható, és ha akar valamit, azt meg is tudja cselekedni?

- Szent igaz, ebben senki nem kételkedik.

A dominikánus egyszeriben felkapta a fejét, s ujjongva vetette oda a kérdést, amire az előbb utaltam:

- Akkor felelj nekem erre: ha Isten fel akarja szabadítani Franciaországot, és meg is tudja cselekedni, amit akar, mi szükség van itt katonákra?

Amint ezt kimondta, fojtott izgés-mozgás támadt a teremben; a nyakak előrenyúltak, a kezek a fülekhez emelkedtek; mindenki hallani akarta a választ. A dominikánus elégedetten bólogatott, és körülhordozta tekintetét: szemmel láthatóan élvezte sikerét. De Jeanne nem jött zavarba. Egy cseppet sem reszketett a hangja, amikor felelt:

- Ha segítesz magadon, Isten is megsegít. Franciaország fiai vívják az ütközeteket, de Isten adja a győzedelmet!

Ha láttátok volna, milyen elismerő csodálat ragyogott fel az arcokon! Mintha napsugár pásztázott volna végig a termen! Mintha még magának a dominikánus atyának is tetszett volna, hogy ellenfele ilyen remekül elhárította mestervágását. Az egyik tiszteletre méltó püspök pedig azt motyogta: "Istenemre, ennek a gyermeknek igaza van. Amikor neki úgy tetszett, hogy öljék meg Góliátot, odaküldött egy gyermeket, akárcsak ez itt, s az megtette!" Ezt a hasonlatot azokban a háborús napokban papok és parasztok egyaránt megérthették.

Egy másik nap, amikor a vizsgálóbírák annyit okoskodtak, hogy Jeanne kivételével mindenki ásítozott és feszengett már, a poitiers-i egyetem teológiai professzora, a csipkelődő, fanyar kedvű Séguin atya kezdte őt egyre képtelenebb kérdésekkel ostromolni, a maga limoges-i korcs franciaságával. Utoljára azt kérdezte:

- Hogy van az, hogy te megértetted az angyalokat? Milyen nyelven beszéltek?

- Franciául.

- Ne mondd! Igazán büszke vagyok, hogy nyelvünket így megbecsülik. És jól tudtak franciául?

- Tökéletesen.

- Úgy, tökéletesen? Hát neked csak tudnod kell. Talán még nálad is különbül tudtak, mi?

- Ami ezt illeti, ebben... ebben nem vagyok biztos - felelte Jeanne, s még folytatni akarta, de megtorpant. Azután mégis hozzátette, mintha csak magában jegyezné meg: - De bizonyára sokkal különbül, mint te!

Láttam rajta, hogy ez egyszer - együgyűség ide vagy oda - kuncog magában. Mindenki kacagott a teremben. Séguin atya mérgesen rátámadt:

- Hiszel te Istenben?

Jeanne bosszantó könnyedséggel válaszolt:

- Ó, igen... Alighanem jobban, mint te!

Séguin atya erre végleg elvesztette a türelmét, s egyik csípős megjegyzését a másik után vágta Jeanne fejéhez, s végül pedig igazán dühösen kijelentette:

- No, ha te olyan erősen hiszel Istenben, akkor elárulhatom neked: Isten nem akarja, hogy higgyünk benned, valami jel nélkül. Hol a jel? Lássuk!

Ez már Jeanne-t is kihozta a sodrából. Felpattant a helyéről, és indulatosan vágta vissza:

- Nem azért jöttem Poitiers-ba, hogy jeleket mutassak, és csodákat műveljek. Küldjetek Orléans-ba, akkor majd láthattok csodát eleget! Adjatok mellém katonákat; sokat vagy keveset, és eresszetek végre!

A teremben kitört az éljenzés, és Jeanne pirulva ült vissza, mert szelíd természetéhez sehogy sem illett ez a kifakadás.

Ez a beszéd meg az előbbi megjegyzése a francia nyelvről két pontot szerzett Jeanne-nak Séguin atya ellenében; ő viszont egy pontot sem szerzett Jeanne ellenében; de mint a krónikákból kitűnik, minden fanyarsága ellenére, derék és tisztességes férfiú volt, mert a per felülvizsgálata során mindent őszintén elmondott a vallomásában, jóllehet megtehette volna, hogy e balszerencsés szóváltásokat elhallgatja.

Három hétig vallatták Jeanne-t. Valamelyik nap, már a vége felé, a taláros atyák és professzorok egyesült erővel indítottak újabb támadást ellene; valósággal elárasztották érvekkel és ellenvetésekkel. Jeanne szinte összeroppant már, de végül megint csak összeszedte magát, és visszavágott nekik:

- Ide hallgassatok! Én a Szentírást többre becsülöm mindennél, amire ti itt hivatkoztok, és ragaszkodom is hozzá. És bizony mondom nektek, hogy vannak dolgok a Szentírásban, amiket egyikőtök sem ért meg, akármilyen nagy tudósok vagytok is.

Poitiers-ban Jeanne az első naptól fogva De Rabateau asszony, az egyik városi tanácsos feleségének a vendége volt; esténként az ő házában gyűltek össze a város előkelő hölgyei, hogy láthassák Jeanne-t, és beszéljenek vele, de nem is csak ők, hanem öreg jogászok, a városi tanács tagjai és az egyetem tanárai is. S ezek a komoly férfiak, akik mindig minden apróságot hosszan fontolgattak, és alapos vizsgálódás után sem fogadtak el semmit fenntartás nélkül - eljöttek egyszer, eljöttek másodszor, azután eljöttek minden áldott este, mert mindjobban magával ragadta őket az a titokzatos varázs, az a megfoghatatlan és kimondhatatlan igézet, ami Jeanne d'Arc legcsodálatosabb tulajdonsága volt, az a vonzó, megnyerő, meggyőző valami, ami mindenkit lebilincselt, lett légyen úr vagy paraszt, de amit megmagyarázni vagy csak leírni is soha senki nem tudott. És sorra mind behódoltak neki, mondván: "Ezt a gyermeket valóban Isten küldte."

Napközben a bíróság előtt, a törvényszéki eljárás rideg szabályainak béklyójában, Jeanne hátrányban volt: bírái a maguk szokásai szerint rendezték a dolgot. Estére azonban mindig megfordult a helyzet: ilyenkor szabadon beszélhetett, és ő mondhatott ítéletet bírái felett. S ennek csak egy következménye lehetett: ami ürügyet és kifogást azok egész napi, fáradságos munkával útjába hordtak, azt este Jeanne lerombolta. Végül is sikerült valamennyiüket meggyőznie, s a bíróság egyhangúlag hozta meg ítéletét.

Látnotok kellett volna, amikor a bíróság elnöke felállt az emelvényen, hogy felolvassa az ítéletet: ott volt a város minden előkelősége, aki csak bebocsáttatott és befért. Előbb át kellett esnünk mindenféle szertartáson, amint az már szokásos; azután, ahogy a terem elcsendesült, felhangzott az ítélet, olyan halálos csendben, hogy még a legtávolabbi sarokban is tisztán lehetett hallani minden szót:

- Megállapítottuk és kinyilatkoztatjuk, hogy Jeanne d'Arc, akit a Szűznek neveznek, jó keresztény és jó katolikus; sem viselkedésében, sem kijelentéseiben nem találtunk semmit, ami hitünkkel ellenkeznék; királyunk tehát elfogadhatja felajánlott segítségét, s fogadja is el, mert a Szent Lélek ellen való vétek lenne azt visszautasítani. Királyunk ezzel méltatlanná válna Isten áldására.

Amikor a bírák felálltak, kitört az ujjongás. Jeanne-t közben a szemem elől veszítettem, alakját elnyelte előlem az emberek tömege, akik megrohanták, hogy szerencsét kívánjanak neki, vagy áldásukat adják rá és a francia ügyre, amely most már ünnepélyesen és visszavonhatatlanul az ő kezecskéjébe tétetett.

Nagy nap volt ez!

Jeanne győzött! Tremouille és többi rosszakarói elvétették a dolgukat, amikor engedték, hogy Jeanne esténként maga köré gyűjtse barátait.

Visszatért eközben az a papi bizottság is, amelyet színleg azért küldtek Lorrainba, hogy Jeanne jelleme felől tudakozódjék - valójában pedig csak azért, hogy az időt húzzák, hátha Jeanne belefárad, és abbahagyja az egészet -, s az ő jelentésük is kedvező volt. Dolgaink tehát remekül haladtak.

A poitiers-i ítélet roppant mozgolódást támasztott. Ahová híre eljutott, az alvó Franciaország egyszerre életre kelt. Azelőtt kedvetlenül és ijedten szegték le fejüket az emberek, ha valaki a háborúról kezdett beszélni, most viszont hangosan követelték, hogy harcolhassanak a vaucouleurs-i Szűz zászlaja alatt. Mindenfelé csatadal meg dobpergés moraja szállt a levegőben. S ekkor eszembe jutott, mit mondott Jeanne, amikor még otthon voltunk a falunkban, és én számokkal meg tényekkel bizonygattam neki, hogy Franciaország ügye elveszett, mert ezt a népet semmi nem tudja már kizökkenteni fásultságából: "Ha egyszer megszólalnak a dobok, seregestől fognak jelentkezni!"

Azt mondják, a baj sohasem jár egyedül, így volt ez a mi esetünkben is - a jó szerencsével. Sokáig váratott magára, de azután jött, és elöntött minket, mint az áradat. A következő hullám így ért minket: a papok sehogy sem tudták eldönteni, megengedheti-e az egyház, hogy Jeanne mint katona, férfiruhát öltsön? Most ez a vita is eldőlt. Két híres hittudós - a kor legkiválóbbjai, egyikük a párizsi egyetem kancellárja - döntötte el. Kimondták, hogy ha Jeanne-ra "egy férfi, egy katona feladatai várnak, akkor méltó és helyes, hogy megjelenésre is alkalmazkodjék helyzetéhez".

Ezzel ismét nagyot léptünk előre. Mint említettem, esőstől jött az áldás. Az apróbb dolgokat már nem is említem, csak a legfontosabbat: azt a hatalmas hullámot, amely úgy levert minket, senki emberkéket a lábunkról, hogy majd belefúltunk a nagy boldogságba. A poitiers-i ítélethirdetés napján ugyanis futárok vitték meg a hírt a királynak, s másnap hajnalban már kürtszóra ébredtünk: tisztán csengett a hang a csípős levegőben. Hegyeztük a fülünket, és számoltuk, hányat szól. Egy... kettő... három... Szünet... Egy... kettő... három, megint - s már ugrottunk is ki az ágyból, és futottunk, mert ezt a jelet csak akkor használták, ha királyi hírnök meghallgatására hívták össze a lakosságot. Ahogy kiszaladtunk, láttuk, hogy az utcákból és házakból rohanvást tódul kifelé a nép: emberek, asszonyok, gyerekek, mind izgatottan, nekipirultan, futás közben kapkodva magukra hiányzó ruhadarabjaikat; a kürtök meg egyre szóltak, már az egész város talpon volt, ott tolongott a főutcán. Végre odaértünk a térre, ahol ember ember hátán szorongott, s fent, a hatalmas kereszt talapzatán, megpillantottuk ragyogó köntösben, csatlósai között, a hírnököt. Nem telt belé egy perc sem, és már olvasta is, hivatalához illő harsány hangon:

- Hallgassátok figyelmesen! Mindenkivel tudatik, hogy legdicsőbb és legfenségesebb uralkodónk, Károly, Isten kegyelméből Franciaország királya, magas tetszéséből úgy határozott, hogy Franciaország minden seregei fővezérének méltóságát, a vele járó címekkel, jövedelmekkel és hatalommal, kedves szolgálójára, Jeanne d'Arcra ruházza...

Ezer sapka repült a levegőbe, és a sokaság tomboló éljenzésben tört ki. Csak zúgott és zúgott; már azt hittük, sohasem lesz vége; de végül mégis elcsöndesedett, s a hírnök folytathatta:

- ...s kinevezi mellé hadnagyává és helyettesévé királyi házának egyik tagját, az alençoni herceget!

Ezzel a hírnök befejezte, a tombolás meg elölről kezdődött.

Franciaország seregeinek fővezére, és egy vérbeli herceg az alantasa! Tegnap még senki se volt Jeanne, ma pedig... Tegnap még szakaszvezető, még őrvezető, még csak közlegény se lehetett - ma pedig mindjárt fővezérré lépett elő. Tegnap még az utolsó újonc is különbnek érezhette magát nála - s ma már ő parancsolt La Hire-nek, Saintrailles-nek, az Orléans-i Fattyúnak és mind a többieknek, a tapasztalt, híres katonáknak, a hadviselés kiváló mestereinek. Ilyen gondolatokat forgattam a fejemben: amint látjátok, próbáltam felfogni, milyen különös, furcsa dolog történt.

Ahogy visszagondoltam az előzményekre, eszembe jutott egy kép - olyan elevenen élt emlékezetemben, mintha csak tegnap láttam volna, s valóban nem is kellett messzebbre visszanyúlnom érte, mint január első napjaiba. Erre gondoltam: élt valahol, egy eldugott faluban, egy parasztlányka; még a tizenhetedik évét se töltötte be, és senki nem hallott róla, de még csak a falujáról sem, akár ha a világ túlsó végén lettek volna. Egy szép napon a parasztlányka felszedett valahol egy hazátlan vándort - egy éhes és elhagyott, szürke kiscicát -, hazavitte, ápolgatta, magához szoktatta, míg csak a kiscica annyira meg nem barátkozott vele, hogy mindennap ott szunyókált az ölében, összegömbölyödve, miközben a lányka gyapjúharisnyát kötögetett, és gondolkodott, álmodozott - hogy miről, azt csak a jó Isten tudja. Ma pedig a kiscica még mindig csak cicányi, de a parasztlányka már Franciaország seregeinek fővezére, aki parancsokat oszt egy vérbeli hercegnek. Beleszédültem, ahogy végiggondoltam; mindez annyira ellenkezett a dolgok szokott rendjével, hogy szinte hihetetlennek tetszett.

Jeanne első hivatalos ténykedéseként levelet diktált az orléans-i angol sereg parancsnokához, és felszólította: adja át a kezén levő erődítményeket, s hagyja el Franciaországot. Olyan folyékonyan mondta tollba a szöveget, s olyan határozott és találó kifejezéseket használt, hogy az ember még azt hihette volna: előre kigondolta és megfogalmazta az egészet. Pedig talán nem így történt: Jeanne-nak mindig jól fogott az esze, a nyelvét is tudta használni, s az utóbbi hetekben bőven volt alkalma gyakorolni e képességeit. A levelet Blois-ból kellett eljuttatni az angolokhoz. Ekkor már nem voltunk híjával sem embernek, sem pénznek, sem élelemnek, s Jeanne Blois-t jelölte ki gyülekezőhelyül, a készleteket is oda irányíttatta, La Hire-t meg visszarendelte az első vonalból, hogy szedje rendbe a sereget.

A híres Fattyú - maga is hercegi család sarja és Orléans parancsnoka - hetek óta sürgette már, hogy küldjék el hozzá Jeanne-t. Most újabb követet küldött, hasonló üzenettel: egyik legderekabb tisztjét, a megbízható, becsületes D'Aulont. A király nem engedte vissza D'Aulont, hanem kinevezte Jeanne udvarmesterévé, s meghagyta Jeanne-nak, hogy kíséretének többi tagját maga jelölje ki, magas tisztségéhez illő rangban és számban. Egyúttal rendelkezett, hogy ezeket fegyverrel, ruhával és lovakkal lássák el.

Maga meg közben egy teljes páncélöltönyt készíttetett Jeanne számára Tours-ban, a legfinomabb acélból, súlyos ezüstborítással, gazdag mintájú, vésett díszítéssel.

A Hangok megmondták Jeanne-nak, hogy Fierbois-ban, Szent Katalin templomában, valahol az oltár mögött egy nagyon régi kard van elrejtve. Jeanne De Metzet küldte érte. A papok mit sem tudtak a kardról, de amikor keresni kezdték, valóban rábukkantak a mondott helyen, a kövezet alatt, nem is nagyon mélyen. A hüvelye hiányzott, s igen rozsdás volt, de a papok kifényesítették és elküldték Tours-ba, éppen oda készültünk ugyanis. Hüvelyt is csináltattak hozzá, karmazsinvörös bársonyból, a tours-i polgárok meg egy másikat, arannyal áttört szövetből. Csakhogy Jeanne ütközetekben akarta viselni a kardot; így hát a két díszes hüvelyt félretétette, és bőrből csináltatott magának egyet. A közhit úgy tartotta, hogy ez a kard Nagy Károlyé volt, erről azonban senki nem tudott biztosat. Szerettem volna megélesíttetni az öreg pengét: de Jeanne kijelentette, hogy ez felesleges, hiszen ő soha senkit nem fog megölni -, a kard csak a rangját jelzi majd oldalán.

Tours-ban azt is kigondolta, hogy milyen legyen a lobogója. Egy skót festő, név szerint James Power, mindjárt el is készítette, a legfinomabb fehér boucassin-ből, selyembojtokkal. A felhőkön trónoló Úristen képmását hímezte rá, amint kezében tartja a világot, s lábánál két angyal térdel, liliomszálat nyújtva feléje; körül a felirat: Jézus, Mária, a lobogó másik oldalán meg a francia koronát emeli magasba két angyal.

Csináltatott egy kisebb zászlót is: ezen a Szent Szüzet lehetett látni, amint egy angyal liliomszálat ajánl fel neki.

Tours-ban nagy volt a sürgés-forgás. Innen is, onnan is tábori zenészek csinnadrattája szólt, s minden pillanatban felhangzott valamerről a menetelő katonák egyenletes lépése - ezek Blois-ba tartó újonccsapatok voltak. Énekszó, kiáltozás, éljenzés szállt a levegőben éjjel-nappal. A város megtelt idegenekkel, az utcákon és a fogadókban tolongott a nép, a készülődés láza mindenkit magával ragadott, és az emberek boldogan, mosolygó arccal jártak-keltek. Jeanne szállása körül mindig hatalmas tömeg ácsorgott, látni akarták az új fővezért, s ha sikerült megpillantaniuk, nem lehetett velük bírni - de ritkán sikerült, mert a hadjárat előkészítése sok munkát adott Jeanne-nak: jelentéseket hallgatott meg, parancsokat osztott, futárokat indított útnak, s ha néha maradt egy kevés ideje, azt a fogadószobában várakozó előkelőségeknek kellett szentelnie. Mi, fiúk, alig láttuk őt.

A kedvünk igencsak hullámzott - néha bizakodtunk, máskor nem; többnyire nem. Főképpen az bántott minket, hogy Jeanne még nem nevezte ki a kíséretét. Tudtuk, hogy a különböző tisztségekre igen sokan pályáznak, és mindegyiküket befolyásos, neves személyiségek támogatják. Nekünk viszont nem voltak pártfogóink. Kaphatott a legkisebb tisztségre is rangos embert akárhányat, olyanokat, akiknek rokonsága mindig védelmet és értékes támogatást jelenthet. Okos volna-e, ha ilyen körülmények között tekintettel lenne ránk? Mi tehát nem voltunk olyan derűsek, mint különben mindenki a városban, hanem időnként búnak eresztettük a fejünket. Néha meghánytuk-vetettük sovány esélyeinket, és igyekeztünk minél rózsásabbnak látni a helyzetet. Csak Paladinnek okozott szörnyű kínokat már az is, ha szóba jött a dolog: mi még csak reménykedhettünk, ő azonban igazán nem számíthatott semmire. S amint rendesen, Noël Rainguessont foglalkoztatta a szomorú kérdés legkevésbé, kivéve olyankor, amikor Paladin is ott volt. Egyik beszélgetésünk során Noël kijelentette:

- Ne búsulj, Paladin: azt álmodtam az éjjel, hogy te voltál az egyetlen közülünk, aki tisztséghez jutott. Nem valami magas tisztséghez, de mégiscsak tisztséghez: már nem is emlékszem, mi lett belőled, talán ajtónálló vagy testőr, vagy valami hasonló.

Paladin arca egyszeriben felderült, hiszen mindig sokat adott az álmokra és általában mindenféle babonás dologra. Felállt, és bizakodó hangon kérdezte:

- Gondolod, hogy valóra válik? Bárcsak úgy lenne!

- Remélem. De akár azt is mondhatnám, hogy biztos, mert engem nemigen csalnak meg az álmaim.

- Noël, meg tudnálak csókolni, ha az álmod igaznak bizonyul, meg én! Hát nem volna nagyszerű? Az egész világ tudná, hogy a francia fővezért szolgálom, még odahaza is meghallanák, Domremyben. Akkor ámulnának csak azok a fajankók, akik azt mondták, sosem viszem semmire. Hát nem volna nagyszerű?! Noël, igazán gondolod, hogy valóra válik?

- Igazán. Itt a kezem rá.

- Noël, soha nem fogom neked elfelejteni, ha valóra válik. Szorítsd meg még egyszer. Szép libériát kapnék, és még odahaza, Domremyben is megtudnák s belátnák a szamarak: "Hát mégiscsak sokra vitte, milyen nagy ember lett belőle!... A fővezér ajtónállója, bizony, az egész világ szeme rajta!"

Fel-alá lépkedett a szobában, s menten nekikezdett légvárakat építeni. Azután hirtelen eltűnt arcáról az öröm, kétségbeesetten ránk meredt, s azt mondta:

- Jaj, drága barátaim, nagyon nagy baj van, nem lesz az egészből semmi! Megfeledkeztem arról a szerencsétlen históriáról, Toulban! Hetek óta kerülöm Jeanne-t, amennyire csak lehet, hátha elfelejti, és megbocsát nekem... Pedig tudom, hogy soha nem bocsátja, nem is bocsáthatja meg. S nem is én vagyok a hibás. Esküszöm nektek, beugrattak és rábeszéltek, hogy azt hazudjam, megígérte, hogy a feleségem lesz. - A nagydarab legény kis híján sírva fakadt. Amikor végre mégis összeszedte magát, töredelmesen hozzátette: - Sem azelőtt, sem azóta, soha nem hazudtam...

Erre olyan pisszegés és dühödt morgás támadt, hogy kénytelen volt abbahagyni. Még mielőtt újrakezdhette volna, belépett D'Aulon egyik libériás szolgája, s jelentette, hogy Jeanne vár reánk a szállásán.

- No ugye, megmondtam! - mondta Noël, miközben felkászálódtunk. - Prófétai lélek lakik bennem, és soha nem csal meg az előérzetem. Jeanne ma kinevezi Paladint, s minket csak azért hív, hogy utána hódoljunk neki. Gyerünk!

Paladin nem mert velünk tartani, így hát otthagytuk.

Amikor végre felsorakoztunk a hadsereg csillogó tisztjei előtt, Jeanne megnyerő mosollyal felénk fordult és közölte, hogy mindegyikünket kinevez valamilyen tisztségre, mert azt akarja, hogy régi barátai mellette legyenek. Igazán kedves meglepetés volt, hogy így megbecsült bennünket, amikor előkelőbb és jelentékenyebb személyeket is választhatott volna helyettünk. Szerettük volna megköszönni neki, de olyan magasan állt most felettünk, hogy meg sem tudtunk szólalni. Ahogy egyenként szólított bennünket, előléptünk, és átvettük a pecsétes írást főnökünk, D'Aulon kezéből. Tisztességes hivatalt kaptunk valamennyien: a két lovag a legmagasabbat, utánuk következett Jeanne két bátyja; én az első apródja és írnoka lettem, egy Raimond nevű fiatal nemes a második apród; Noëlt futárává nevezte ki; azonkívül volt még két hírnöke meg egy káplánja, Jean Pasquerrel, aki a szegényekről is gondoskodott. Szállásmesterét és belső cselédeit már előbb kinevezte. Végül körülnézett, és azt kérdezte.

- Hát Paladin hol maradt?

Sieur Bertrand felelt neki:

- Jelentem kegyelmességednek: azt hitte, hogy őt nem hívatod.

- Ugyan már, miért nem? Hívjátok ide.

Paladin alig merte átlépni a küszöböt. Ahogy az ajtóban megállt, mindenki láthatta rajta, mennyire zavarban van, és mennyire fél. De Jeanne barátságosan szólt hozzá:

- Egész úton figyeltelek. Eleinte bizony hitványul viselkedtél, de azután összeszedted magadat. Mindig nagy hetvenkedő voltál, pedig derék ember lehetne belőled. Hát én majd gondoskodom erről... - öröm volt látni, hogy felderült Paladin tekintete ezekre a szavakra. - Követsz, amerre vezetlek?

- Akár a tűzbe is! - felelte Paladin, én meg azt gondoltam magamban: "Ez úgy hangzik, mintha máris hőst faragott volna ebből a nagyszájúból. Semmi kétség, tőle kitelik még ez a csoda is."

- Bízom benned - mondta Jeanne. - Fogd hát ezt a lobogót! Emeld magasra mellettem minden ütközetben, és csak akkor add vissza nekem, ha Franciaország már szabad lesz.

Paladin átvette a lobogót - ma a legdrágább emlékünk Jeanne d'Arctól -, s meghatottságtól remegő hangon azt mondta:

- Ha valaha is megtagadom kötelességemet, barátaim - akik most itt állnak mellettem -, tudni fogják, hogyan torolják meg rajtam. Felszólítom erre őket, mert tudom, hogy szavuknak állnak.

Noëllel együtt tértem vissza a szállásunkra; szótlanul, gondolatainkba merülten ballagtunk. Végül is Noël törte meg a csendet:

- A Szentírás is azt tanítja: az elsőkből lesznek az utolsók, és az utolsókból az elsők. Hanem azért azt mégse hittem volna, hogy Jeanne ilyen magas polcra emeli ezt az ökröt!

- Én sem, és nem is tudok magamhoz térni a meglepetéstől. Ennél magasabb tisztséget már nem is adhatott volna.

- De nem ám, mert tábornok lehet a seregben akárhány, de zászlótartó csak egy.

- Így igaz. Az övé után ez a legveszedelmesebb tisztség.

- És a legmegtisztelőbb! Két ifjú herceg is pályázott rá, mint tudod. És akkor mind közül éppen ez a kelepelő szélmalom kapja meg... Ekkorát se lépett még elő senki sem, ha jól meggondolom!

- Úgy, ahogy mondod, legfeljebb ha arra emlékeztet kicsiben, ami magával Jeanne-nal történt.

- Sehogy sem tudom megmagyarázni. És te?

- Én igen. És elég könnyen megtaláltam az okát. Legalábbis azt hiszem, hogy megtaláltam.

Noël fölöttébb meglepődött ezen, s gyorsan rám pillantott, hogy lássa: nem ugratom-e?

- Azt hittem, hogy ugratsz - mondta -, de látom, hogy nem. Hát, ha meg tudod fejteni a rejtélyt, hadd halljam. Magyarázd meg nekem is.

- Azt hiszem, meg tudom magyarázni. Észrevehetted már magad is, hogy Sieur Bertrand értelmes fickó, mindig fején találja a szeget. Valamelyik nap együtt lovagoltunk ki, és útközben Jeanne kiváló tulajdonságairól beszélgettünk. Azt mondja nekem: "Legnagyobb erénye mégiscsak az, hogy lát a szemével." Mire én gondolkozás nélkül rávágom: "Hát az is valami? Ezt igazán mind elmondhatjuk magunkról." "Ne hidd - mondja ő -, ritka adomány ez." Azután meg is magyarázta, mondván: a legtöbb ember felületesen szemléli a dolgokat, és így is ítél, aki viszont úgy lát, mint Jeanne, annak a szeme áthatol mindenen, az olvasni tud a szívekben, és olyan képességeket is felfedez az emberekben, amelyeket más észre sem vesz, mert a felszínen semmi nem árulkodik róla. Még a legtehetségesebb hadvezérre is kudarc és vereség vár, ha nincs ilyen éles szeme, és nem tudja kiválasztani emberei közül minden feladatra a legrátermettebbet. A jó hadvezérnek az ösztöne súgja meg, hogy kire bízhatja a hadmozdulatok megszervezését, kire a rohamot, kire a vakmerő támadást, s ki az, aki a végsőkig kitart a helyén. Ha a parancsnok mindegyik emberét a megfelelő helyre állítja: övé a győzelem, de ha az egyiket ide teszi, a másikat meg oda, vaktában, akkor bizony elveszti a csatát. El kellett ismernem, hogy igaza van. Amikor Jeanne még gyerek volt, és egy este beállított hozzájuk az a vándor, apjával együtt mi is azt hittük, hogy valami csavargó: egyedül Jeanne ismerte fel a rongyok alatt a jóra való embert. Amikor pedig a vaucouleurs-i kapitánynál ebédeltem, két óra hosszat beszélgettem a mi két lovagunkkal, de semmit észre nem vettem rajtuk; Jeanne mindössze öt percig lehetett ott, szavukat sem hallotta, ő sem szólt hozzájuk, mégis mindjárt látta, hogy derék és megbízható emberek, s azóta kiderült, hogy így is van. És kit küldött Blois-ba, hogy rendet teremtsen a zavargó csőcselékből regrutálódott újonccsapatok meg a többi bajkeverő között? Bizony nem akárkit, hanem magát a Sátánt, La Hire-t, ezt a páncélba bújtatott forgószelet, ezt az istentelen kalandort, ezt a goromba fenevadat, aki úgy ontja a szitkokat, mint valami örökké működő tűzhányó a lávát. Ha valaki el tud bánni ezzel a veszett bandával, ő elbánik velük: hiszen közéjük való, az atyamesterük, sőt sokuknak talán valóban az apja. Jeanne mégis erre az emberre bízta a sereget, ideiglenesen, amíg nem mehet maga is Blois-ba. Hogy azután mi lesz? Ha csak egy cseppet ismerem - márpedig ennyi év után illik, hogy ismerjem -, átveszi majd a parancsnokságot. Istenem, milyen gyönyörű látvány lesz, amikor fehér páncéljában parancsot oszt annak a pokolra való, söpredék, gyülevész bandának!

- Ó, La Hire! - kiáltott fel Noël. - Emlékszel, milyen hősként néztünk fel rá mindig? Alig várom, hogy találkozzunk vele.

- Én is. Ha csak a nevét hallom, máris olyan izgalom fog el, mint kölyökkoromban.

- Szeretném hallani, hogy tud káromkodni.

- Az igazat megvallom, engem is jobban érdekel, hogy ő hogyan káromkodik, mint hogy más hogyan imádkozik. Ő itt a legőszintébb, legnyíltabb ember. Egyszer megrótták, amiért portyázás közben fosztogat, mire kijelentette: ugyan, ez semmiség. "Ha az Úristen katona volna - mondta -, ő is fosztogatna." Alighanem ő az egyetlen, aki rendet tud teremteni Blois-ban. Látod, ezért mondta a lovag, hogy Jeanne lát a szemével.

- Visszaértünk tehát oda, ahonnan elindultunk. Igazán mindig szerettem Paladint, nemcsak azért, mert jó pajtásom, hanem mert tulajdon gyermekem: nekem köszönheti ugyanis, hogy a legnagyobb hólyag az országban, a hetvenkedő lódítók pápája, örülök a szerencséjének, de nekem nincs olyan szemem, mint Jeanne-nak, én bizony nem a legveszedelmesebb helyre állítottam volna, hanem valahova hátra hullarablónak meg kegyelemdöfést osztogatónak.

- No, majd meglátjuk. Talán Jeanne jobban ismeri, mint mi. Aztán mondok neked még valamit. Ha Jeanne d'Arc azt mondja valakinek, hogy bátor ember, akkor az illető maga is elhiszi, s mi kell még? Aki magát bátornak tudja, az már bátran is viselkedik.

- Ez az, tudod! - kiáltott fel Noël. - Nemcsak hogy lát a szemével, hanem a szava is teremtő erejű. Ez a lényeg! Franciaország gyáva volt; Jeanne d'Arc megszólalt, és a franciák ma már emelt fővel menetelnek!

Ekkor visszahívattak, mert Jeanne levelet akart diktálni. Másnap a szabók késő estig azon fáradtak, hogy elkészítsék díszruháinkat. Vértet is kaptunk, így már azután öröm volt ránk nézni, akár harcra öltöztünk, akár parádéra. Paladin meg éppenséggel úgy festett drága anyagból varrt, élénk színű díszruhájában, mint valami torony a hunyó nap ragyogó fényében, de páncélban, sisakforgóval és vállszalaggal még ennél is lenyűgözőbb volt.

Egy hűvös, ragyogó, tiszta reggel azután parancs jött, hogy induljunk Blois-ba. Képzelhetitek, milyen gyönyörű látvány volt, amikor a díszes csapat hosszú oszlopban keresztülügetett a városon: kettesével, az élen Jeanne meg az alençoni herceg, mögöttük D'Aulon meg a szálas zászlótartó s így tovább; az út két oldalán ujjongó tömeg sorakozott, s miközben Jeanne jobbra-balra is köszöngetett, és a napsugarak szikrázva verődtek vissza ezüst páncéljáról, a nézők rádöbbentek, hogy szemük előtt gördült fel a függöny, megkezdődött a hatalmas dráma. Éledő reményeikkel együtt lelkesedésük is percről percre nőtt, végül már nemcsak hallhatóvá, hanem szinte tapinthatóvá vált a nagy éljenzés. Az utca végéből tompa zene hangját hozta felénk a szél, s porfelhőbe burkolt lándzsásokat láttunk közeledni: durva páncéljukon a napsugarak tompán megtörtek, annál vakítóbban csillogtak viszont lándzsáik röpködő hegyén - a látvány ködfolt felett hunyorgó csillagképre emlékeztetett. Ezek a lándzsások alkották díszkíséretünket. Velük teljessé lett a menet: a függöny felgördült: Jeanne d'Arc indult a harcmezőre.

Három napot töltöttünk a blois-i táborban. Ó, mennyi emléket őrzök ezekről a napokról. Rend? Hát lehet-e rendről beszélni farkasok és hiénák között? A martalócok ordítozva és részegen lézengtek a táborban, rikoltoztak, káromkodtak, átkozódtak; durvábbnál durvább tréfákkal szórakoztatták egymást: s nem volt hiány léha és lármás nőkben sem, akik hajszálnyival se maradtak el a férfiak mögött, ami a zenebonát és felfordulást illeti.

Itt, a nekivadult csőcselék kellős közepén pillantottuk meg először Noëllel La Hire-t. Éppen olyan volt, amilyennek álmodtuk: hatalmas, katonás tartású férfi, tetőtől talpig vasban, sisakján zizegő tollbokrétával, oldalán az akkor dívó, óriási karddal.

Éppen Jeanne-hoz igyekezett, hogy tiszte szerint jelentkezzék nála, s miközben átvágott a táboron, rendreutasította a rendetlenkedőket, közölve velük, hogy a Szűz megérkezett, s ő nem szeretné, ha a főparancsnok ilyen állapotban találná a tábort. Egészen eredeti módon teremtett rendet: hatalmas öklével. Jobbra-balra osztogatta csapásait, és közben egyre szidta, gyalázta embereit. Akit eltalált, az menten elterült.

- A fene egyen meg benneteket! - ripakodott rájuk. - Itt ténferegtek meg szitkozódtok, mikor a főparancsnok már a táborban van! Szedjétek össze magatokat! - s azzal megint leterített egyet. Hogyan képzelte, hogy összeszedjék magukat, az az ő titka maradt.

Követtük a vén katonát a főhadiszállásig, s közben füleltünk, figyeltünk és ámultunk, mondhatnám, majd felfaltuk, hiszen az a férfi járt előttünk, aki pendelyes korunktól fogva ez áldott napig legkedvesebb hősünk és bálványunk, és nemcsak a miénk, hanem minden francia fiúé. Eszembe jutott, hogy egyszer, még a domremyi mezőn, Jeanne rászólt Paladinra, mert tiszteletlenül beszélt e két nagyszerű emberről, La Hire-ről meg az Orléans-i Fattyúról. Akkor Jeanne azt mondta, kiváltságnak tartaná, ha csak távolról is megpillanthatná őket. S az egyik most végre itt van közöttünk - de mi járatban? Bármennyire hihetetlennek tűnt, mégis igaz volt: azért jött, hogy tisztelegjen Jeanne-nál, és átvegye parancsait.

Amíg La Hire - már a főhadiszállás közelében - azzal foglalatoskodott, hogy a maga módján csendre intse martalócainak egy tekintélyesebb csoportját, mi ketten előresiettünk, hogy szemügyre vegyük Jeanne vezérkarát, a hadsereg főrangú tisztjeit, akik ekkorra már mind megérkeztek. Ott is találtuk őket; hatan voltak, mind hírneves katonák, szép szál emberek, gyönyörű páncélban, de legszebb és legelőkelőbb közöttük mégiscsak a francia hajóhad tengernagya volt.

Amikor La Hire belépett, láthattuk arcán a meglepetést, hogy Jeanne ilyen szép és fiatal, de láthattuk Jeanne boldog mosolyán is: mennyire örül, hogy végre szemtől szembe találkozhat gyermekkori bálványával. La Hire mélyen meghajtotta magát, s egy nyers, de kedves kis beszédet mondott, amelyben kivételesen egyetlen szitok se fordult elő. Mindenki láthatta, hogy ezek ketten nyomban megkedvelték egymást.

A szertartásos látogatás hamar véget ért, s a többiek távoztak. Csak La Hire maradt: Jeanne hellyel és borral kínálta, s amíg La Hire a bort kortyolgatta, úgy beszélgettek és nevetgéltek, mint két régi jó barát. A végén azonban Jeanne néhány utasítást adott neki, mint táborparancsnoknak, amitől a vén katonának a lélegzete is elállt. Mindenekelőtt kijelentette, hogy feslett nőknek semmi keresnivalójuk a táborban, s ő egyetlenegyet nem tűr meg közülük. Továbbá: a tivornyáknak véget kell vetni, az ivásban szigorú és ésszerű mértéket kell tartani, elég volt a felfordulásból, itt az ideje, hogy rend legyen a táborban. Utoljára tartogatta azonban a legnagyobb meglepetést, amitől La Hire majdhogy ki nem esett a páncéljából:

- Aki pedig az én zászlóm alatt akar harcolni, annak előbb meg kell gyónnia és feloldozást nyernie. Minden katonánknak naponta kétszer misét kell hallgatnia.

La Hire jó darabig szóhoz sem jutott, azután is csak annyit nyögött ki:

- Ó, drága gyermekem, az én szegény fiaimat a poklok poklában nemzették. Még hogy misére járjanak? Arra ugyan várhatunk, szívecském, ítélet napjáig!

S így folytatta tovább; csak úgy áradtak belőle az érzelgős ellenvetések káromkodással vegyest, míg végre Jeanne sem tudta már türtőztetni magát, s kacagni kezdett, de úgy kacagott, mint még soha azóta, hogy a domremyi réteken játszott.

De nem engedett, s a vén katona kénytelen volt beadni a derekát. Hát jó, mondta, a parancs parancs, és ő csak engedelmeskedhet, s meg is teszi, ami tőle telik; azután néhány cifra káromkodásból új erőt merítve hozzátette, hogy ha akadna valaki a táborban, aki nem hajlandó megbánni bűneit és kegyes életre térni, annak ő menten szétveri a fejét. Ezen Jeanne megint jót mulatott - de a térítésnek ezt a formáját mégsem engedélyezte, mondván, hogy a bűnösöknek önként kell megtérniök.

La Hire erre azt felelte, rendben van, az önként megtérőket nem bántja, csak a többit fogja agyonverni.

Csakhogy Jeanne senkit nem akart agyonveretni, hallani sem akart ilyesmiről: - Nem helyes halálos fenyegetéssel sarkallni az embereket önkéntes elhatározásra, mert így mégiscsak kötve éreznék magukat - mondta -, én pedig azt akarom, hogy egészen önszántukból cselekedjenek.

La Hire sóhajtott egyet, és megígérte, hogy mindezt közhírré teszi, de hozzátette, kétli, hogy akár csak egy ember is akadjon a táborban, akiben több hajlandóság van misére járni, mint benne magában. - Ekkor következett a második nagy meglepetés - Jeanne ugyanis azt mondta neki:

- De hiszen te magad is el fogsz járni!

- Én? Az lehetetlen! Meg kell bolondulnom!

- Ó, nem, igazán nem kell. Kétszer naponta te is eljössz szépen a misére.

- Hát álmodom talán? Vagy berúgtam? Vagy a fülem cseng? Inkább megyek a...

- Ne törd rajta a fejed, hogy hova. Holnap reggel elkezded; és meglásd, egykettőre megszokod. Igazán, ne nézz rám ilyen rémülten. Semmi bajod sem lesz.

La Hire megpróbált derűs arcot vágni, de sehogy sem sikerült neki; sóhajtozott csak, mint a gyenge szellő, s végül azt mondta:

- Na jó, a te kedvedért megteszem, de ha még valaki ilyet kíván tőlem, esküszöm...

- Ne esküdözz. Szokj le róla.

- Hogy erről leszokjam? Az lehetetlen! Könyörgök az... az... Ó, drága fővezérem, hiszen ez az anyanyelvem!

Olyan alázatosan kérte: ezt az egy hibáját nézze el neki, hogy Jeanne végül is engedett egy kicsit, mondván: azután is esküdhet, de csak tábornoki rangjának jelvényére, a vezéri pálcára.

La Hire tehát megfogadta, hogy Jeanne jelenlétében csak a pálcájára esküszik, s máskor is igyekszik mérsékelni magát, de - mondta - kötve hiszi, hogy sikerül, mert a szokás belérögződött, és most, öreg napjaiban, sok vigasztalást és erőt merít belőle.

A félelmetes, vén oroszlán igencsak kezesen, megszelídülten távozott - nem akarom azt mondani, hogy megpuhítva vagy ellágyultan, mert ezek a jelzők talán mégsem illenének hozzá. Mi ketten Noëllel biztosra vettük, hogy amint felszabadul Jeanne varázsa alól, a régi ellenszenv megint úrrá lesz rajta, és nem jön el reggel a misére. De azért korán felkeltünk, hadd lássuk.

Hát - eljött. Alig hittünk a szemünknek, de ott volt, ott terpeszkedett elöl, fogcsikorgatva teljesítette kötelességét, és igyekezett minél jámborabb képet vágni, csak magában dohogott és szitkozódott irtózatosan. Megismétlődött a régi história. Jeanne megint elbűvölt valakit.

Amint látjátok, magát az ördögöt is megtérítette. A többi már könnyen ment. Jeanne lovon bejárta a tábort, s amerre csak megjelent ragyogó fegyverzetében, a faragatlan fickók azt képzelték, hogy maga a hadisten szállt le közéjük az égből; előbb csak ámultak, azután térdre borultak előtte. Ettől fogva Jeanne azt csinálhatott velük, amit akart.

Három nap múlva rend és tisztaság volt a táborban. A vademberek úgy gyűltek össze napjában kétszer misét hallgatni, mint az engedelmes gyerekek. A nők eltűntek. La Hire-nek leesett az álla az ámulattól; sehogy sem tudta felfogni, mi történt. Ha kedvére ki akarta magát káromkodni, a táboron kívül ment. Ő már ilyen volt: természeténél és szokásainál fogva bűnös - de babonásan tisztelt minden szent helyet.

Az ily módon újjászületett sereg alig várta, hogy indulhasson az ellenség ellen, s az emberek olyan odaadó lelkesedéssel vették körül Jeanne-t, amihez foghatót La Hire soha nem látott hosszú pályafutásán. Egyik ámulatból a másikba esett, de szavakba önteni nem tudta, úgy meghökkentette ez a rejtélyes csoda. Mindeddig nem sokra becsülte a seregét, most azonban kezdett határtalanul büszke lenni rá és megbízni benne. Egy nap ki is jelentette:

- Két vagy három napja még a saját árnyékuktól is megijedtek, ma meg már a poklot is megostromolnák.

Bármilyen különös és mulatságos ellentétet alkottak, Jeanne és La Hire elválaszthatatlan társak lettek. La Hire szép szál ember volt; teljesen ősz, mint aki kenyere javát megette; arca cserzett és tele forradásokkal - Jeanne meg kicsi és fiatal, bájos, finom arca rózsás és derűs. Mindenkihez nyájas volt, La Hire ellenben mindig komor; Jeanne maga az ártatlanság - a másik meg minden lehetséges vétek megtestesülése. Jeanne szeméből szeretet és szánalom sugárzott; akire ránézett, érezte, hogy áldás és békesség száll rá - La Hire szeme meg villámokat szórt, ami egészen másképp hatott az emberekre.

Napjában többször is belovagolták a tábort, minden zugát felkeresték, mindent megnéztek, ellenőriztek, helyre igazítottak, s ahol csak megjelentek, fellángolt a lelkesedés. Mindig egymás mellett léptettek: a szálas, izmos La Hire, rozsdás páncélban, és a formás, karcsú Jeanne d'Arc, fényes, ezüst vértezetben.

- Itt jönnek!... A Sátán meg Krisztus apródja! - szóltak az emberek lelkesen és szeretettel, amikor megpillantották őket.

Három napot töltöttünk Blois-ban, s azalatt Jeanne fáradságot nem kímélve igyekezett La Hire-t Istenhez téríteni, hogy a bűn rabságából megszabadulva, a hivők békessége és nyugalma költözzék háborgó lelkébe. Biztatta, kérte, könyörgött neki, hogy imádkozzék. La Hire azonban harmadnap sem adta be a derekát, s szinte szánalmasan esedezett, csak ezt engedje el neki Jeanne, csak ezt az egyet, mert erre nem képes; készséggel teljesíti minden más parancsát, akármit: csak egy szót szóljon, s ha akarja, a tűzbe megy érte - de ettől az egytől kímélje meg, mert imádkozni aztán igazán nem tud: soha életében nem próbálta, azt se tudja, hogy kezdjen bele, azt se, hogy mi legyen benne.

Bármilyen hihetetlen, végül ebben a dologban is Jeanne diadalmaskodott. La Hire imádkozott. Ebből is láthatjátok, hogy Jeanne d'Arc nem ismert lehetetlent. Igen, La Hire ott állt előtte, összetette két páncélos öklét, és imádkozott, méghozzá saját szavaival:

- Nagy Isten, csak arra kérlek, tedd meg általam, amit én tennék teáltalad, ha Te volnál La Hire, és én lennék Isten.^[1]

Azzal felrakta sisakját, és elégedetten kisétált Jeanne sátrából, mint akinek sikerült az összes érdekeltek megelégedésére elintéznie valamilyen fontos és bonyolult ügyet.

Ha tudtam volna, hogy mi történt, megértettem volna, miért olyan jókedvű, de ezt persze nem tudhattam. Ugyanis éppen abban a pillanatban értem oda, amikor ő kilépett a sátorból, és büszkén elvonult - ahogy utánanéztem, valóban méltóságteljes látvány volt. De mikor ismét a sátor nyilasa felé fordultam, megtorpantam, és ijedten hőköltem vissza, mert - legalábbis akkor azt hittem - sírást hallottam: Jeanne sírt odabent, keservesen, mint aki nem tudja többé rejtegetni s elszenvedni lelke gyötrelmét, mintha halála közeledne. Pedig nem is sírt, hanem kacagott - La Hire imáján kacagott. De erre csak harminchat esztendő múltán jöttem rá.

Megindultunk hát, nagy pompával és teljes létszámban, Orléans felé. Jeanne gyönyörű álma a beteljesedés felé haladt. Mi, ifjoncok, még soha nem láttunk ekkora sereget, ugyancsak tágra nyitottuk hát a szemünket. Igazán lelkesítő látvány volt, ahogy a sereg végeláthatatlan oszlopban felkerekedett mögöttünk egészen a láthatár széléig, mint valami óriáskígyó; hol erre, hol arra gyűrűzve, ahogy az út kanyargott. Az élen Jeanne lovagolt, személyes kíséretével; azután a papok csapata jött, középütt hatalmas, keresztes lobogóval és a Veni Creatort énekelve; majd a lándzsák csillogó erdeje. Az egyes hadosztályok élén az öt armagnaci tábornok állt: La Hire, Marshal de Boussac, de Retz, Florent d'Illiers és Poton de Saintrailles.

A maga módján mindegyik kemény fickó, s legfeljebb három fokozatba sorolhatta őket az ember: kemény, keményebb és legkeményebb - az utóbbi kétségkívül La Hire-t illette, habár ő is csak egy árnyalattal volt keményebb társainál. Igazság szerint hivatalosan elismert főrangú martalóc volt mind, s amióta senki nem szerzett érvényt a törvénynek az országban, teljességgel leszoktak az engedelmességről, ha ugyan valaha is dicsekedhettek ezzel az erénnyel.

A király azonban szigorúan meghagyta, hogy "mindenben kövessék a főparancsnokot, tudtán kívül ne próbálkozzanak semmivel, és parancsa nélkül ne kezdjenek semmihez".

De hát mit használ ez? Az éhes farkas nem ismer törvényt. Magának a királynak se igen engedelmeskedtek; legfeljebb akkor, ha az terveikbe illett. Hogy is engedelmeskednének hát Jeanne-nak? Már azt is elfelejtették, hogyan kell engedelmeskedni. Meg azután Jeanne katonai rangját sem vették komolyan - hol tanulta ki ez a tizenhét éves parasztlányka a háború véres és bonyolult mesterségét? Talán amíg a nyájat legeltette? Így hát legfeljebb csak akkor engedelmeskedtek, amikor sok háborúban szerzett katonai tudásuk és tapasztalatuk azt súgta nekik, hogy Jeanne parancsa minden tekintetben megfelel a szokott katonai előírásoknak. Ki is hibáztathatná őket ezért? Azt hiszem, senki. Ezek a hadviselt öreg parancsnokok makacs fejű és gyakorlatias emberek. Nem könnyen hiszik el egy tanulatlan gyermekről, hogy haditervet tud csinálni, és el tud vezetni egy egész sereget. Egyetlen tábornok sem akadt, aki Orléans felmentése és a Loire menti nagy diadal előtt komolyan vette volna Jeanne-t mint katonát.

Ez nem jelenti azt, hogy feleslegesnek tartották. Sőt, igen sokra becsülték, amint a kertész becsüli a napfényt: hitték, hogy elő tudja varázsolni a gyümölcsöt, de - úgy vélték - az már az ő dolguk, hogy a fát megszedjék. Babonás, mély tisztelettel néztek rá, és valamilyen titokzatos, természetfeletti erővel megáldott csodatevőt láttak benne, aki olyan csodát művelt, amire az ő erejükből nem telt: lelket vert a francia sereg maradványaiba, és visszaadta elszántságát.

Hitték, hogy Jeanne-nal mindent elérhetnek, és tudták, hogy nélküle semmit. Egyedül Jeanne-nak sikerülhetett a katonákat harcra lelkesíteni és ütközetbe vinni. De hogy az ütközetet is ő vezesse? Ó, micsoda badar ötlet - az az ő dolguk. Az ütközeteket ők fogják megvívni, azért hadvezérek - s Jeanne biztosítja számukra a diadalt, így gondolták öntudatlanul is, mintegy alkalmazva azt, amit maga Jeanne felelt annak idején a dominikánus atyának, összefogtak hát, hogy félrevezessék. Jeanne-nak kész terve volt a felvonulásra: a Loire északi partján akart merészen előnyomulni, egészen Orléans-ig. Ezt a parancsot adta hadvezéreinek is. Azok ellenben így okoskodtak: "Micsoda képtelen ötlet! Ez volna a legnagyobb baklövés, amit elkövethetünk! De hát mit is várhatunk ettől a gyermektől, aki színét sem látta még háborúnak..." Titokban üzenetet váltottak az Orléans-i Fattyúval. Az szintén képtelennek tartotta a tervet - legalábbis úgy tett, mintha annak tartaná -, és azt tanácsolta nekik, próbálják valahogy megkerülni a parancsot.

Egyszerűen félrevezették Jeanne-t. Jeanne megbízott bennük, nem számított rá, hogy így viselkedjenek, és ezért nem is volt résen. Mindenesetre jó lecke volt számára, ezután már jobban vigyázott.

Miért tartották képtelennek a vezérek Jeanne tervét, s miért nem tartotta annak ő maga? Mert Jeanne azonnal fel akarta menteni az ostromlott várost, harc árán; ők meg csak ostromgyűrűt akartak vonni az ostromlók köré, hogy elzárják a közlekedési utakat, és kiéheztessék őket. - Így persze még hónapokba telt volna Orléans felszabadítása.

Az angolok valóságos erődítmény-láncot emeltek a város köré, és ezek a kisebbfajta erődök a városba vezető minden utat lezártak, egy kivételével. Ezen a gyűrűn áttörni és bevinni a sereget Orléans-ba: ezt az ötletet a francia vezérek nevetségesnek tartották; szerintük ennek csak megsemmisítő vereség lehet az eredménye. Nem kételkedem benne, hogy katonai szempontból igazuk is volt - azaz, helyesebben, lett volna, ha nem feledkeznek meg egy körülményről. Arról tudniillik, hogy az angol sereg soraiban babonás rémület dúlt - szilárdan hitték, hogy a vaucouleurs-i Szűz magával a Sátánnal szövetkezett ellenük. A rémület alaposan lelohasztotta harci kedvüket. Jeanne katonái viszont tele voltak lelkesedéssel.

Áttörhettünk volna az angol erődökön. Mégsem így történt. Hadvezérei megfosztották Jeanne-t attól a lehetőségtől, hogy mindjárt a hadjárat elején súlyos csapást mérjen az ellenségre.

Jeanne aznap éjszaka páncéljában aludt a földön. Hideg éjszakánk volt, és reggelre ő is csaknem olyan dermedt volt, mint a páncél: bizony a vas nem a legalkalmasabb takaró. No de sebaj, boldog volt, hogy közel jár végre küldetése színhelyéhez, s az öröm hamarosan felmelegítette.

Lelkesedése és türelmetlensége nőttön-nőtt minden mérfölddel, amit hátunk mögött hagytunk, de amikor végre elértük Olive-t, egyszerre eltűnt, és felháborodás foglalta el helyét. Rájött, hogy becsapták: a folyó köztünk és a város között volt.

A folyó innenső partján három erődítmény állt. Jeanne azonnal támadást akart indítani az egyik ellen, hogy utat törjön a hídhoz, amelyet az erődítmény védett (s ha terve sikerül, Orléans még aznap felszabadult volna), de hadvezérein megint úrrá lett a régi, beléjük rögződött félelem az angoloktól, és könyörögni kezdtek, hogy álljon el tervétől. A katonák támadni akartak, de csalódottan vissza kellett vonulniok. Folytattuk hát utunkat, és csak Chécyvel szemközt állapodtunk meg, hat mérföldnyire Orléans-tól.

Dunois, az Orléans-i Fattyú, nagyszámú lovag és polgár kíséretében jött ki a városból Jeanne elé. Jeanne még égett a haragtól, hogy csúful becsapták, s nem volt sok kedve udvariaskodni, pedig ismét gyermekkorának egyik imádott bálványa állt előtte. Azt kérdezte csak:

- Te vagy az Orléans-i Fattyú?

- Igen, én, és boldog vagyok, hogy üdvözölhetlek.

- És te adtad nekik azt a tanácsot, hogy ne Talbot és az angolok ellen, hanem ide vezessenek engem, a folyónak erre a partjára?

Ez a hang meghökkentette Dunois-t, nem is tudott mit felelni hirtelenében: hosszas köntörfalazás és mentegetődzés után végül beismerte, hogy ő hívta össze a tanácsot, de csak azt ajánlotta, amit katonai szempontból valamennyien egyedül lehetséges megoldásnak tartottak.

- Mindenre, ami szent - felelte Jeanne -, az Úristen bölcsebb tanácsot ad, mint ti. Ti azt hittétek, hogy félrevezettek engem, pedig csak magatokat vezettétek félre, hiszen különb segítséget, mint amit én hozok, még soha ostromlott város nem kapott: ez a segítség Istentől jön, nem az én kérésemre, hanem az Ő saját akaratából. Megszánta a várost, Szent Lajos és Szent Károly könyörgésére, és nem engedi, hogy az orléans-i herceg, városával együtt, az ellenség kezére jusson. Élelmet is hoztunk magunkkal az éhező lakosság megmentésére; csakhogy hajóink a város alatt vannak, a szél meg szembefúj, nem tudnak ide feljönni. Mondjátok meg hát, ti bölcsek, hol járt az eszetek, amikor ezt a balga tanácsot kisütöttétek?

Dunois és társai csak hebegtek-habogtak, azután megtörten elismerték, hogy nagy baklövést követtek el.

- Bizony, azt - mondta Jeanne -, és ha Isten meg nem fordítja a szelet, hogy helyrehozza a ti baklövésteket, akkor törhetjük a fejünket, hogy mitévők legyünk.

Némelyikük már belátta, hogy bármilyen járatlan is Jeanne a hadi mesterségben, jó gyakorlati érzéke van, és vele született bája meg nyájas természete ellenére sem lehet az orránál fogva vezetni.

Isten kegyelméből végül is minden rendbe jött: a szél megfordult, a hajók feljöhettek a folyón, és gabonával meg marhával megrakodva tértek vissza. Az értékes szállítmány szerencsésen bejutott az éhező városba; útjának fedezésére a vár védői rohamot indítottak a St. Loup-i erődítmény ellen. Jeanne csak ezután szólt újra a Fattyúhoz:

- Látod itt a sereget?

- Látom.

- A te tanácsadóidnak köszönhetjük, hogy a folyónak ezen a partján áll, és nem a másikon?

- Nekik.

- S nem mondanák meg bölcs tanácsadóid, hogy mennyivel ér többet itt ez a sereg, mint ha a tenger fenekén volna?

Dunois megpróbált mellébeszélni, megmagyarázni a megmagyarázhatatlant és menteni a menthetetlent, de Jeanne félbeszakította, és így szólt hozzá:

- Azt mondd meg, jó uram: mit érünk a sereggel ezen a parton?

A Fattyú elismerte, hogy semmit - legalábbis Jeanne haditervének szempontjából semmit.

- Hát, ha ezt tudtad, honnan vetted a bátorságot, hogy megszegd a parancsom? S ha a sereg helye a túlsó parton van, nem mondanád meg nekem, hogyan vigyük át most?

Mindenki előtt nyilvánvaló volt, milyen felesleges bonyodalomba keveredtünk. Nem lehetett tovább kertelni, - Dunois-nak el kellett ismernie, hogy a baklövést csak úgy lehet jóvátenni, ha az egész sereg visszatér Blois-ba, s onnan vonul fel ismét Orléans alá - ezúttal azonban a másik parton, ahogy Jeanne eredetileg tervezte.

Más lány alighanem ujjongott volna magában, ha ilyen diadalt arat egy tapasztalt, híres katona fölött, s ennél mi sem természetesebb; Jeanne azonban jelét se mutatta, effélének. Egy-két keserű szót ejtett még az elvesztegetett idő miatt, azután tüstént hozzálátott, hogy kiadja a visszavonulásra szóló parancsot. Sajgott a szíve a visszafelé menetelő katonák láttán, mert tudta, hogy a sereg lelkes és harcra kész, s ki is jelentette, hogy ennek a seregnek az élén akár az egész angol haderővel is szembeszállna.

Miután minden előkészület megtörtént a derékhad visszatérésére, Jeanne maga mellé vette a Fattyút, La Hire-t és ezer emberét, s bevonult Orléans-ba. Az egész város lázban égett a türelmetlenségtől, hogy szemtől szemben láthassa végre a vaucouleurs-i Szüzet. Este nyolcra járt, amikor kíséretével belovagolt a burgundiai kapun. Paladin haladt az élen a lobogóval, mögötte léptetett Jeanne fehér lovon, kezében a fierbois-i szent karddal. Ó, ha láthattátok volna akkor este Orléans-t! Micsoda látvány volt! Tengernyi tömeg; annyi fáklya, mint csillag az égen; újra meg újra felmorajló éljenzés, harangzúgás, ágyúlövések! Mintha a világ vége jött volna el. Akármerre néztünk a fáklyák fényében: ember ember hátán, ámult tekintetek, tátott szájak, csorgó könnyek a sápadt arcokon, ujjongás - Jeanne még lassan is alig tudott utat törni magának a tömegben, páncélos alakja ezüst szoborként emelkedett a fejek erdeje fölé. Tolongott körötte a nép; férfiak és nők mind úgy néztek fel rá könnyes szemmel, mintha túlvilági jelenést látnának - a lábát csókolgatták; és akinek nem lehetett része ebben a kiváltságban, az a lovát simogatta meg legalább, és utána a saját ujja hegyét csókolta.

Jeanne-nak egyetlen mozdulata sem kerülte el a figyelmüket; akármit csinált, mindent észrevettek, és megjegyzéseikkel kísértek:

- Nézd, most elmosolyodott...

- Valaki előtt megemelte kis tollas kalpagját... nézzétek, milyen bájos!

- Most meg annak az asszonynak az arcát simogatja meg a kesztyűjével...

- Biztosan nyeregben született... Nézzétek, hogy fordul oda lóháton, csak hogy megcsókolja a kardja markolatát a hölgyek előtt, akik virágot dobtak eléje ablakukból.

- Nézzétek, az a szegény asszony felemelte hozzá a gyermekét... most megcsókolja!... Hát nem fenséges?

- Milyen csinos alakja van, és milyen szép az arca! S milyen üde és jókedvű!

Egy apró baleset is történt: Jeanne keskeny, hosszú nyelű, lobogó zászlója lángra kapott valamelyik fáklyától. Jeanne előrehajolt a nyeregben, és a kezével nyomta el a lángot.

- Nem fél se tűztől, se mástól! - kiáltották mindenfelől, és olyan viharos éljenzés kerekedett, hogy a föld is rengett.

Jeanne a székesegyházhoz tartott, amelyet zsúfolásig megtöltötték az emberek. Jeanne hálát adott Istennek, és a nép együtt imádkozott vele. Azután folytatta lassú útját a sűrű tömegben és a fáklyaerdőben, Jacques Boucher, az orléans-i herceg kincstárnokának házáig: az ő feleségének a vendége volt, míg a városban tartózkodott, és a leányukat jelölték ki barátnőjéül és szobatársául. A nép aztán még egész éjszaka tombolt, s nem hallgattak el az ujjongó harangok és a díszlövések sem.

Jeanne d'Arc végül is színre lépett - kezdődhetett a játék.

Igen, Jeanne d'Arc végre színre lépett, de ölbe tett kézzel kellett várnia, hiszen nem volt még serege.

Másnap, 1429. április 30-án, szombaton kerestetni kezdte futárát, akit Blois-ból eresztett útnak az angoloknak szóló kiáltványával - azzal a kiáltvánnyal, amelyet még Poitiers-ben diktált nekem. Ide is iktatom a szövegét. Érdekes okmány ez, több okból: szókimondó, határozott, bátor hangú, és gyermeteg önbizalom árad minden sorából. Merő csatakiáltás és dobpergés az egész. Jeanne harciassága nyilatkozik meg benne. Egy időre eltűnik szemünk elől a szemérmes kis pásztorlányka. Ez a tanulatlan, falusi csitri, aki igazán nem szokhatott hozzá, hogy bármit is diktáljon bárkinek, még kevésbé, hogy királyokkal és hadvezérekkel levelezgessen, oly könnyedén ontotta magából a kerek mondatokat, egyiket a másik után, mintha gyermekkora óta egyébbel sem foglalkozott volna:

Jézus és Mária nevében! Anglia királyának, továbbá Bedford hercegének, aki Franciaország helytartójának nevezi magát, valamint William de la Pole-nak, Suffolk grófjának, és Thomas Lord Scalesnek, akik azzal kérkednek, hogy a nevezett Bedford helytartói: engedelmeskedjetek az Egek Urának! Adjátok át az erőnek erejével elfoglalt jó francia városok kulcsát Isten küldöttének, a Szűznek! Isten küldte őt, hogy visszaültesse jogaiba a francia királyi házat. Kész veletek mégis békében megegyezni, ha elégtételt adtok neki, s elhagyjátok Franciaországot, és megfizetitek tartozástokat. Ti pedig, íjászok és katonák, nemesek és közrendűek, akik a jó Orléans városa alatt álltok, térjetek vissza hazátokba Isten hírével - vagy készüljetek fel rá, hogy hamarosan hallani fogtok a Szűzről, és találkozni fogtok vele, de nagy lesz akkor a ti keserűségtek. Tudd meg, Anglia királya, hogy minden francia sereg nekem engedelmeskedik, és ha nem hallgatsz rám, kiűzöm katonáidat erről a földről, bárhol találjak rájuk: ha megadják magukat, irgalmas leszek hozzájuk, de ha ellenszegülnek, mind elvesznek az utolsó szálig. Engem Isten, az Egek Ura küldött, hogy kikergesselek ebből az országból, mit sem törődve az árulókkal és bajkeverőkkel. Ne hidd hát, hogy az Egeknek Ura, Mária egyszülött Fia, valaha is neked ajándékozza ezt a földet - mert ez Károlyé, a mi királyunké, Isten akaratából, amint énnekem az Úr megjelentette. Ha pedig nem hallgatsz Isten szavára, amely most általam szól hozzád, akárhol is kerüljünk szembe, úgy fogunk verekedni, és olyan zenebonát csapunk, amilyet Franciaország ezer éve nem hallott. Ne feledd, hogy bármit eszelnél ki ellenem és derék katonáim ellen, Isten a mi oldalunkon áll - meglátjuk hát majd, ki az erősebb: az Egek Ura avagy te? Téged meg, Bedford hercege, kérve kérlek, ne hozz vészt tulajdon fejedre. Ha hallgatsz rám, még részt vehetsz velünk, franciákkal, a legnagyszerűbb vállalkozásban, amiről a keresztyén világ hallott - ha nem, bizony hamarosan meg fogod bánni sok gonoszságodat.

Ezzel az utolsó mondatával Jeanne keresztesháborúra hívta fel őket, a Szent Sír felszabadítására. De a kiáltvány válasz nélkül maradt, maga a futár sem tért vissza.

Jeanne tehát ismét útnak indított két hírnököt az angolokhoz, újabb levéllel, amelyben követelte, hogy oldják fel az ostromot, s bocsássák szabadon a futárt. A két hírnök azonban nélküle tért vissza. Nem hoztak magukkal egyebet, mint az angolok üzenetét, hogy oldjon kereket, amíg nem késő, s "menjen haza a falujába a teheneit legeltetni", különben ott égetik meg, ahol elkapják.

De Jeanne-t ez sem hozta ki a sodrából; csupán annyit mondott: kár, hogy az angolok mindenáron bajba akarják keverni magukat, holott ő minden tőle telhetőt megtesz, hogy életüket kímélve tisztítsa meg tőlük az országot.

Azután eszébe jutott még egy lehetőség, ami elfogadhatónak tetszett. Azt mondta a két hírnöknek:

- Menjetek vissza Lord Talbot-hoz, és mondjátok meg neki, hogy azt üzenem: "Jöjj ki seregeddel az erődökből, s én is kimegyek a magaméval. Ha legyőzlek, távozz békében Franciaországból; ha te győzöl le engem, égettess meg kedved szerint."

Én magam nem hallottam ezt, de Dunois hallotta, és tőle tudom. Talbot visszautasította a kihívást.

Vasárnap reggel a Hangok, vagy jó ösztönei figyelmeztethették Jeanne-t, mert Dunois-t Blois-ba menesztette, hogy vegye át a parancsnokságot, és hozza tüstént Orléans alá a sereget. Ez bölcs húzásnak bizonyult: Dunois ugyanis ott talált néhány eltunyult gazfickót a király környezetéből, köztük Regnault de Chartres-t, akik éppen azon buzgólkodtak, hogy szétszélesszék a sereget, és meghiúsítsák visszatérését Orléans-ba. Szép kis társaság volt ez, csupa csirkefogó! Megpróbálták Dunois-t is levenni a lábáról; ő azonban nem akart ujjat húzni Jeanne-nal, miután egyszer már megjárta. Hamarosan útnak indította hát a sereget.

Mi, akik Jeanne kíséretéhez tartoztunk, úgy éltünk néhány napig, amíg a sereg visszatérésére vártunk, mint tündérországban. Társaságba jártunk. A két lovagnak ez nem volt újdonság; nekünk, falusi fiataloknak azonban igen. Aki a vaucouleurs-i Szűz kíséretéhez tartozott, azt városszerte fontos embernek tartották - bármilyen tisztsége volt is -, és keresték a társaságát: ennek következtében a d'Arc fiúk Noël és Paladin, odahaza mind egyszerű parasztok, itt egyszeriben előkelő és befolyásos személyek lettek, öröm volt nézni, mint olvad le róluk sorra a vidékies félénkség és esetlenség a társaságban való forgolódás közben, s milyen könnyedén alkalmazkodnak új környezetükhöz. Paladin volt a legboldogabb ember a világon. Be nem állt a szája, és naponta megújuló gyönyörűség volt számára, hogy a saját hangját hallhatja. Azzal kezdte, hogy soha nem létezett ősöket talált ki magának, benépesítette velük egész Franciaországot, itt is, ott is nemességet adományozott nekik, s nemsokára már egész rokonsága csupa herceg volt. Azután elővette régi meséit: csatáiról, hőstetteiről, de új részletekkel és új borzalmakkal bővítette őket, mert most már tüzérséggel vonult az ellenség ellen. Pedig Blois-ban láttunk ágyút először, ott is csak néhányat - itt persze több is volt, s időnként megfigyelhettük, mint burkolják füstfelhőbe saját ágyúik a hatalmas angol erődítményeket, vörös lángnyelveket lövellve a felhőkön keresztül; ez a fenséges látvány meg az állandó, földrengető dörgés lángra gyújtotta Paladin képzeletét: portyázgató csetepatéinkat roppant ütközetekké alakította át, és ezekre csak az ismerhetett rá, aki maga nem vett részt bennük.

Alighanem gyanítjátok már, hogy Paladinnek más oka is lehetett még erre a rendkívüli buzgalomra. Hát volt is, mégpedig Catherine Boucher, házigazdánk tizennyolc éves lánya. Catherine igazán kedves, barátságos leány volt. Majdnem olyan szép lehetett volna, mint Jeanne - ha az övéhez hasonló szép szeme lett volna. Csakhogy olyan szeme soha nem volt és soha nem is lesz másnak. Jeanne szeme melegebb, élénkebb, csodálatosabb volt, mint bárki másé. Mindent elmondott az a szem - nem volt szüksége szavakra. Mindent kifejezett, csak a pillantásával, egyetlen pillantással, amely beismerésre bírta a hazugokat, alázatosságra a gőgösöket, bátorságot öntött a gyávák szívébe, megrettentette a legbátrabbakat, megbékítette a haragvókat és gyűlölködőket, lecsillapította a viharos indulatokat, hinni tanította a kétkedőket, bízni a csüggedőket, jó útra vezette a hamis gondolatokat, meggyőzte - igen, ez a legtalálóbb szó - meggyőzte az embereket! Mindenkit meggyőzött. A domremyi őrült, a tündérűző pap, a tiszteletre méltó touli törvényszék, a hitetlenkedő és babonás Laxart, a konok vaucouleurs-i kapitány, az erélytelen francia trónörökös, a poitiers-i tanács és egyetem bölcs és tudós doktorai, La Hire, a Sátán kedvence, vagy az önfejű Orléans-i Fattyú - mind meghajolt e csodálatos szempár titokzatos ereje előtt.

Rajzott az előkelő nép a hatalmas házban: mindenki szerette volna megismerni Jeanne-t, de velünk is nagyon nagyra voltak; mi meg barátságosan elvegyültünk közéjük, s hogy úgy mondjam, a fellegekben éltünk. De még ennél is jobban szerettük azokat a nyugodtabb órákat, amikor az előkelő vendégek távozása után csak a család meg néhány tucat bizalmas barátja maradt együtt kedélyes időtöltésre. Ilyenkor mi öten, fiatalok, minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy elbűvöljük a jelenlevőket, elsősorban Catherine-t. Egyikünk sem volt még szerelmes, s most megesett a nagy baj: egyszerre szerettünk bele mind ugyanabba a lányba - abban a szempillantásban, ahogy megláttuk. Jókedvű, életrevaló lány volt, s nekem még ma is megdobban a szívem, ha visszagondolok arra a néhány estére, amelyet kedves társaságában tölthettem, annyi más rokonszenves emberrel együtt.

Paladin azonban már az első estén felélesztette bennünk a féltékenységet. Amint ugyanis rákezdett első történetére, mindenki csak őt hallgatta, s más ott szóhoz sem jutott. Az orléans-iak immár hetedik hónapja éltek a háború kellős közepén, mégis úgy mulattak ennek a szószátyár égimeszelőnek képzeletbeli véres hadjáratain, hogy majd megszakadtak belé. Catherine-t a pukkadás kerülgette, annyira élvezte. Nem nevetett hangosan - bár mi ezt szerettük volna a legjobban -, hanem a legyezője mögé bújt, és úgy rázkódott, hogy már-már attól tartottunk: elfúl a lélegzete. S amikor Paladin valamelyik ütközet végére ért, és mi megkönnyebbülten reménykedni kezdtünk, hogy valami más következik, megszólalt Catherine, és - szívfájdítóan nyájas, hízelgő hangon - kérdezett tőle valamit az ütközet kezdetére vonatkozóan, ami őt, mondotta, különösen érdekli, s arra kérte, mondaná el a történetnek ezt a részét még egyszer, de kicsit részletesebben... Amiből csak az következhetett, hogy még egyszer végig kellett hallgatnunk az egészet, megtódítva száz újabb hazugsággal.

Nem tudom, hogyan érzékeltethetném veletek, milyen kínokat álltam ki. Még soha senkire nem voltam féltékeny, és ezért elviselhetetlennek éreztem, hogy ez a fickó ilyen előnyöket élvez érdemtelenül, nekem meg mellőzötten félre kell húzódnom, akármennyire szeretném, hogy a drága lány velem is törődne kicsit, s ne pazarolná minden figyelmét Paladinre. A közelében voltam, belefogtam hát kétszer-háromszor, hogy elmondjak egyet-mást arról, hogy én mit vittem végbe azokban az ütközetekben - bár közben szégyelltem magamat, hogy idáig süllyedtem. Catherine-t azonban semmi nem érdekelte, csak amit Paladin mondott, énrám oda sem hallgatott; s amikor egyik ilyen kísérletem miatt elszalasztotta Paladin néhány cifra lódítását, és ezért megkérte, mondaná el újra - amiből természetesen egészen új ütközet kerekedett, tízszer annyi halottal és sebesülttel -, annyira bántott már csúfos kudarcom, hogy felhagytam minden próbálkozással.

A többieket ugyanúgy dühítette Paladin önző viselkedése és - ami talán még jobban fájt - ritka szerencséje, mint engem. Meghánytuk-vetettük hát bánatunkat, s ez természetes is, hiszen a vetélytársak menten szövetségesekké válnak, ha közös csapás éri őket, és a közös ellenfél arat diadalt.

Mindegyikünk tudott valamit, amivel magára vonhatta volna a figyelmet, ha valamiképp szóhoz jut végre Paladin mellett. Rászántam egy éjszakát, és írtam egy verset, amelyben választékos szavakkal magasztaltam a drága lány bájait, s bár nem neveztem nevén, mindenki kitalálhatta, kiről szól, mert azt hiszem, már a címe - "Orléans Rózsája" - is elárulta. Leírtam, hogyan nyílt ki e kecses, fehér rózsa a háború vad mezején, s hogyan lett belőle egyetlen éjszaka alatt piros rózsa, amikor szelíden körültekintve, meglátta a halál aratását és az emberi gyarlóságot. Értitek ezt a gyönyörű hasonlatot? Ez az én ötletem volt. Édes illata azután szétáradt a körülzárt város fölött, s amikor az ostromlók megérzik, sírva fakadnak, és lerakják a fegyvert. Ez megint csak az én ötletem volt. Ezzel végződött a vers első része; a másodikban a mennybolthoz hasonlítottam Catherine-t, jobban mondva nem is az egész mennybolthoz, csupán a holdhoz, s körötte forgott minden csillagzat, szívüket az iránta érzett szerelem hevítette, de ő nem törődött velük, nem hallgatott rájuk, mert már mást szeretett, mégpedig egy szegény, együgyű földi halandót, aki dacolva a véres harcmezőn reá leselkedő ezer halállal, veszedelemmel, végsőkig menő küzdelmet folytatott kegyetlen ellenségeivel, hogy megmentse imádottját a korai haláltól, városát meg a pusztulástól. S amikor a búsan kerengő csillagok megértették, hogy hiába reménykedtek - figyeljétek meg ezt az ötletet -, meghasadt a szívük, és ömlött a könnyük, és káprázatos tűzijátékot varázsoltak az égboltra, mert minden könnycseppjük egy-egy hullócsillag volt. Hát nem szép gondolat, ha kissé zavaros is? Bizony szép és érzelmes: hát még rímes versbe szedve, milyen gyönyörűen hangzott! Minden versszak végén visszatért ugyanaz a két sor a szegény, szánalomra méltó földi szerelmesről, aki ereje fogytán egyre sápadtabban vívja haláltusáját - ez olyan megindító volt, és Noël oly szépen tudta mondani, hogy még a fiúk is alig tudták visszafojtani könnyeiket. A költemény első fele - a rózsáról szóló, vagy talán úgy is mondhatnánk, ha szabad ilyen rövid költeményt ilyen komoly címmel illetni, a kertészeti rész - nyolc négysoros szakaszból állt, a csillagászati rész meg másik nyolcból, ami összesen tizenhat szakasz. Tudtam volna írni akár százötvenet is, annyi jó ötlet és gondolat zsongott az agyamban, de nem akartam, mert úgy már nehezebb lett volna társaságban előadni vagy elénekelni - egy tizenhat szakaszos költemény azonban éppen jó, s meg is lehet ismételni, ha kívánják.

A fiúk ámultak, hogy én ilyen verset tudok írni, aminthogy ámultam magam is, hiszen én sem tudtam erről a képességemről. Ha csak előző nap bárki megkérdi: értek-e a versfaragáshoz - őszintén azt mondtam volna, hogy nem.

Ez már így van: sokszor magunk sem tudjuk, mi lakozik bennünk, pedig csak az alkalom hiányzik, hogy felszínre kerüljön. Akárhány példát tudok erre a családunkból. A nagyapámnak rákja volt, de senki nem tudta, hogy mi baja, amíg meg nem halt, ő maga sem. A különböző képességek és betegségek mindig jól elrejtőznek. Nekem is csak arra volt szükségem, hogy ez a bájos lány keresztezze az utamat, és megihlessen, és máris megszületett a vers: az egyes szavakat és rímeket megválogatni, azután az egészet tökéletesre csiszolni - már gyerekjáték volt.

A fiúk nem győztek eleget dicsérni, annyira el voltak ragadtatva. Legjobban azért tetszett nekik, hogy ez majd elintézi Paladint. Nagy igyekezetünkben, hogy őt valahogy félretoljuk és elhallgattassuk, minden másról megfeledkeztünk. Noël Rainguesson egyre csak azt hajtogatta: bár tudna ő is ilyet írni - de hát ő ehhez igazán nem értett. Ellenben félóra alatt megtanulta, és olyan szépen, érzelmesen tudta szavalni, mint senki más. Neki ehhez volt tehetsége - meg az utánzáshoz. Szebben tudott szavalni, mint bárki más kerek e világon, és mindenkit remekül tudott utánozni, még La Hire-t is. Az én szavaló művészetem viszont nem ért egy fityinget sem. Ezúttal is hasztalan próbálkoztam; a fiúk félbeszakítottak és kijelentették, hogy csak Noël mondhatja a verset. Beleegyeztem, hiszen én is azt akartam, hogy a költemény a lehető legjobb hatást tegye Catherine-ra és az egész társaságra. Noëllel madarat lehetett volna fogatni örömében. Először nem is akarta elhinni. Megnyugtattam, hogy nekem elég, ha megtudják, hogy én írtam. A fiúk tomboltak gyönyörűségükben; Noël meg kijelentette, nyíljék csak alkalma rá: megmutatja ő annak a társaságnak, hogy vannak közöttünk, akik különb dolgot is tudnak, mint mindenfélét összehazudozni.

Igen ám, de hogyan kerítsünk erre sort? Törtük a fejünket ezen is, azon is, és végre kisütöttünk valamit, ami sikerrel kecsegtetett. Elhatároztuk, hogy amikor Paladin legközelebb belekezd valamelyik kiagyalt ütközetének történetébe, beszélni hagyjuk egy darabig, azután valami ürüggyel kihívatjuk, s amint kiteszi a lábát, Noël a helyére áll, és az ő stílusában fejezi be az elbeszélést. Ezzel bizonyára nagy sikert arat majd, megnyeri a közönség tetszését, s kellőképp előkészíti a hangulatot, hogy azután meghallgassák a verset is. Így kettős győzelmet aratnánk a zászlótartó felett, de legalábbis megtépáznánk a dicsőségét, és azontúl mi is szóhoz juthatunk.

Rákövetkező este tehát félrehúzódtam, amíg Paladin bele nem kezdett, és csak akkor léptem be az ajtón, egyenruhámban, amikor ő már forgószélként rohamozta az ellenséget seregei élén. Jelentettem, hogy futár érkezett La Hire tábornoktól, aki tüstént beszélni kíván a zászlótartóval. Paladin erre kiment, Noël meg a helyére állt; sajnálkozott, hogy az elbeszélést megzavarták, de - mondotta - szerencsére ismeri ő is a szóban forgó ütközet minden részletét, ha tehát megengedik, szívesen beszámol a társaságnak a továbbiakról. Meg sem várta a hallgatóság beleegyezését, magára öltötte Paladin tartását, s leszámítva, hogy jóval alacsonyabb volt nála, oly pontosan utánozta a modorát, hanghordozását, minden mozdulatát, hogy annál tökéletesebbet és mulatságosabbat el nem lehet képzelni. Folytatta az ütközet történetét, s hallgatói majd meghaltak nevettükben. A hasukat fogták, rázkódtak, őrjöngve hahotáztak, s patakokban folyt a könny az arcukon. De minél jobban mulattak, Noël szavalni kezdte az "Orléans-i lódítót", míg végül hallgatói már nem is nevettek, hanem visítottak. Catherine Boucher is fuldoklott már a nevetéstől. Győztünk hát végre? Akárcsak Agincourt-nál.

Paladin egykettőre rájött, hogy beugratták, és néhány perc múlva visszajött. De mielőtt belépett volna a terembe, meghallotta, hogyan handabandázik Noël odabent, és felismerte a helyzetet. Észrevétlenül meghúzódott hát az ajtó közelében, onnan hallgatta végig az előadást. Noëlt igencsak megtapsolták, amikor befejezte, és követelték, hogy kezdje elölről.

De Noël okos volt. Tudta, hogy egy meleg és finom érzésről szóló bús költeményt ott hallgatnak meg legfigyelmesebben, ahol a kielégítő vidámság előkészítette a lelkeket ez éles ellentétre. Így hát megvárta, míg elcsendesednek, azután elkomolyodott, és olyan méltóságteljes arcot vágott, hogy egyszeriben a hallgatói is elkomolyodtak, és csodálkozó, várakozó tekintettel figyelték, mi következik. S ekkor Noël halkan, de érthetően szavalni kezdte az "Orléans Rózsája" első versszakát. Hagyta, hadd ragadja magával a vers dallama, s ahogy a mély csendben egymást követték a finom sorok, innen is, onnan is fojtott kiáltás tört fel: "Milyen gyönyörű!... Milyen szép!... Igazán tökéletes!"

Eközben visszatért Paladin is, aki a vers kezdetén néhány pillanatra eltűnt. Belépett a terembe, megállt a fal mellett, s látszólag ájtatosan hallgatta a költeményt. Amikor Noël a második részhez ért, és mindenki elérzékenyülten hallgatta a szívfacsaró refrént, Paladin a könnyeit kezdte törölgetni, előbb csak az egyik, majd a másik öklével is. A következő versszak végén már szipákolt, kis híján zokogott, s már a mellénye szárnyával törölgette a szemét. Olyan feltűnően csinálta, hogy Noël kissé megzavarodott, s a hallgatóságra is rossz hatást tett. A harmadik versszak végén meg elbőgte magát, mint egy borjú, s ezzel végképp tönkretette a hangulatot. Többen elnevették magukat. Pedig a java még hátra volt - életemben se láttam ilyen komédiát. Előrántott a mellénye alól egy törülközőt, s azzal itatgatta a könnyeit, de közben csak bömbölt, nyögdécselt, zokogott, öklendezett, krákogott, prüszkölt, ugatott, rikoltozott, üvöltött, pokoli módon - aztán meg a derekát kezdte csavargatni hol jobbra, hol balra, s egyre ordított, torka szakadtából; kirázta a kendőjét, azután felszárította a könnyeit, és újra kifacsarta belőle a vizet. A versből egy szót se lehetett érteni - az ember a saját szavát sem hallotta volna. A harsány kacagás elnyomta Noël hangját. Ennél megalázóbb látványt elképzelni se tudok. Egyszer csak valami zörgést-nyikorgást hallok a hátam mögül - a páncéllemezek adnak ilyen hangot futás közben -, majd egy ördögi kacajt, amitől csaknem megrepedt a dobhártyám. Megfordulok - hát La Hire áll ott csípőre tett kézzel, fejét hátraszegve, és száját igazán illetlen módon akkorára tátva, hogy szinte a gyomrába láttam: ő süvöltött és mennydörgött mögöttem. Ennél már csak egy lehetett rosszabb, de az is bekövetkezett. Észrevettem, hogy az ajtónállók izgatottan sürögnek-forognak és versenyt hajlonganak, ami nem jelenthetett mást, mint hogy fontos személyiség érkezik. Valóban, Jeanne d'Arc lépett a terembe. Az emberek felálltak, és igyekeztek komoly és illendő képet vágni. Amikor aztán látták, hogy Jeanne velük nevet, újult erővel robbant ki belőlük a kacagás.

De hát ebből elég ennyi - ilyen dolgok keserítik meg az ember életét. Versem minden hatása oda volt.

Az eset annyira lesújtott, hogy másnap ágyban maradtam. A többiek se érezték magukat különbül. Persze, még mindig megtörténhetett volna, hogy a jó szerencse, mely aznap Paladin mellé szegődött, átpártol valamelyikünkhöz, akármelyikünkhöz is: de hát nyilvánvaló, hogy - kárpótlásul tökéletlenségükért - a könyörületes Isten azokat segíti jó szerencsével, akiknek a tehetséget vékonyabban mérte: azokkal ellenben, akiknek több jutott, elvárja, hogy megdolgozzanak mindazért, amihez amazok véletlenül jutnak hozzá. Ezt Noël állapította meg, és én is igaz és helyes gondolatnak tartom.

Paladin egész nap csak az utcát járta, hogy mindenütt összecsődüljenek láttára, és ő hallhassa, mint súgnak össze a járókelők áhítattal: "Nézzétek, Jeanne d'Arc zászlótartója!" S mivel úton-útfélen mindenkivel szóba állt, megtudta néhány hajóstól, hogy a folyó túlsó partján készülnek valamire az erődítményekben; erre aztán tovább kérdezősködött, s talált is valakit estére, aki az Augusztinusok erődjéből szökött meg, és elárulta neki, hogy az angolok az éjszaka leple alatt csapatokat akarnak átküldeni az innenső parton levő állásaik megerősítésére - azt tervezik ugyanis, hogy amint Dunois a város alá ér a sereggel, megtámadják, és játszva szétverik őket, hiszen a "Boszorka" nem lesz közöttük, s távollétében a franciák csak úgy fognak viselkedni, mint bármikor a múltban: elszórják fegyvereiket, és megfutamodnak, mihelyt angolokat látnak az orruk előtt.

Este tíz óra felé Paladin megjött a hírrel, s azonnal kihallgatásra jelentkezett. Én voltam éppen szolgálatban Jeanne mellett, s keserűen kellett tudomásul vennem, milyen nagyszerű lehetőséget mulasztottam el. Jeanne kiküldött néhány embert, járjanak utána a dolognak, s miután meggyőződött róla, hogy a hír igaz, bosszúságomra még meg is dicsérte a fickót:

- Okosan jártál, köszönet érte. Lehet, hogy súlyos csapást hárítottál el. Név szerint nyilvános dicséretben részesülsz ezért.

Paladin mélyen meghajtotta magát, s amikor kiegyenesedett, már egy arasszal magasabb volt. Amint dagadó mellel kivonult a teremből, lopva rám kacsintott, s odasúgta nekem szegény meggyalázott versem refrénjét:

- Ó, könnyek, ó, könnyek, ó, drága bús könnyek!... Név szerint nyilvános dicséretben... Látod, ezt még a király is megtudja!...

Nem bántam volna, ha Jeanne is látja, mint viselkedik - de ő már azon törte a fejét, hogy mitévő legyen. Szólt, hogy kerítsem elő Jean de Metz lovagot, s egy perc sem telt belé, a lovag már úton is volt La Hire szállására, azzal a paranccsal, hogy ő, De Villars úr és Florent d'Illiers reggel öt órára álljanak készen ötszáz válogatott lovassal. A krónikák fél ötöt mondanak, de ez nem igaz - magam is hallottam a parancsot.

Pontban öt órakor elindultunk. Hat és hét között találkoztunk szembe a közeledő sereg elővédjével, még jó néhány mérföldnyire a várostól. Dunois boldog volt, mert ahogy közeledtek a rettegett erődítményekhez, úgy nőtt a seregben az idegesség. Mikor azonban elterjedt a hír, hogy Jeanne eléjük jött, éljenzés hullámzott végig a seregen, és a nyugtalanság elszállt. Dunois arra kérte Jeanne-t, álljon meg valahol, és tartson szemlét, hadd győződjenek meg róla a katonák, hogy az érkezéséről szóló hírt nemcsak az ő bátorításukra találták ki. Jeanne tehát megállapodott kíséretével az út egyik oldalán, s az ezredek sorban elvonultak előtte, díszlépésben, éljenezve. Jeanne páncélban ült lován, de sisak nélkül. Azt a bájos kis selyemsapkát viselte, a szélére hajló fehér strucctollbokrétával, amit Orléans városától kapott érkezése estéjén - ugyanazt, amit a roueni városházán látható képen visel. Tizenöt évesnek ha vélhette az ember. A sereg láttára mindig felpezsdült ereiben a vér, tűz gyűlt a szemében, s arcát élénk pír futotta el: ilyenkor láthattuk igazán, milyen szép.

Végül következtek az élelemmel rakott szekerek. Az egyiken egy összekötözött ember feküdt a ládák tetején. Jeanne intett a szekérhadat vezető tisztnek, az odalovagolt hozzá, és tisztelgett.

- Ki az a megkötözött ember? - kérdezte Jeanne.

- Fogoly, fővezérem.

- Mi a bűne?

- Megszökött.

- És most mi lesz a sorsa?

- Felkötjük. Csak nem akartunk útközben időt vesztegetni erre, különben sem sürgős.

- Mondd csak el nekem, mit tudsz róla.

- Derék katona lett volna különben, de engedélyt kért, hogy hazamehessen meglátogatni haldokló feleségét. Erről természetesen szó sem lehetett, mire fogta magát, és elment engedély nélkül. Mi közben útnak indultunk, s ő csak tegnap este ért utol bennünket.

- Utánatok jött a maga jószántából?

- Igen.

- És ez szökevény? Az Isten áldjon meg! Hozzátok ide!

A tiszt a szekerek után lovagolt, leoldotta a fogoly lábáról a köteléket, de a kezén rajtahagyta, s úgy vitte Jeanne elé. Kemény arcú, szép szál ember volt - jó hét láb magas és dologra termett! Amikor a tiszt leemelte helyette a sisakját, ritka szép, fekete hajfürtök bukkantak elő alóla, ha kócosan is; fegyverként hatalmas fejszét viselt, széles bőrövébe akasztva. Ahogy megállt Jeanne lova mellett, Jeanne még kisebbnek látszott, mint máskor, mert a férfi feje majdnem egy magasságban volt az övével. Arcán mélységes bánat ült - mint akit az élet már cseppet sem érdekel.

- Emeld fel a kezed!

A férfi a földre szegezte tekintetét. Csak akkor nézett fel, amikor meghallotta a lágy, barátságos hangot. A tekintetéből sugárzó sóvárgás azt az érzést keltette bennem, hogy Jeanne szavának muzsikája fogta meg, s ezt a zenét szeretné újra hallani. Amikor felemelte a kezét, Jeanne kardjával a kötelék felé nyúlt, a tiszt azonban méltatlankodva közbeszólt:

- De asszonyom... fővezérem!...

- Mi baj? - kérdezte Jeanne.

- Ezt az embert halálra ítélték!

- Tudom. De felelek érte - s elvágta a kötelet. A katona csuklója vérzett, a kötél feldörzsölte. - Ó, szegény! - mondta Jeanne. - Irtózom a vértől - s összeborzadt, ahogy odanézett. De csak egy pillanatra. - Adjatok hamar valamit, amivel bekötözhetem a csuklóját.

- De fővezérem! - szólt közbe a tiszt megint - ez mégsem illik! Mindjárt hívok valakit, aki megcsinálja.

- Ugyan kit? De par le Dieu! Messze kellene menned, míg találsz valakit, aki jobban ért ehhez nálam; kötöztem én már éppen eleget, embert és állatot, összekötözni is jobban tudtam volna, mint ti; ha én kötözöm össze, nem vág húsába a kötél.

A katona némán tűrte, hogy Jeanne bekötözze; csak néha pillantott fel az arcába, lopva, mint az állat, amikor olyasvalaki becézgeti, akitől nem szokta meg, és szimatolva próbálja összeegyeztetni a tettet a cselekvővel. Mi meg közben teljesen megfeledkeztünk a porfelhőkben tovavonuló ujjongó seregről, úgy lekötötte figyelmünket a kötözés. Nyújtott nyakkal bámultuk, mintha ennél izgalmasabb dolog még nem esett volna a világon. Nemegyszer észrevettem már, hogy a legjelentéktelenebb apróság is lebilincseli az embert - ha valami szokatlant talál benne. Egyszer például tanúja voltam Poitiers-ben, amint két püspök meg vagy tucatnyi híres, komoly tudós, csoportba verődve figyelt valakit, aki cégért festett a boltja fölé: lélegzetvisszafojtva bámulták, és észre sem vették, hogy eleredt az eső; amikor azután végre észrevették, nagyot sóhajtottak, körülnéztek, és ugyancsak meglepődtek, hogy másokat is látnak ott, hiszen azt sem értették, hogy maguk hogyan kerültek oda - de hát, látjátok, ilyen az ember, kiszámíthatatlan és ezért olyannak kell elfogadni, amilyen.

- Tessék - mondta végül Jeanne, elégedetten -, más se tudta volna jobban megcsinálni, talán még így sem. Hanem most már mondd el nekem, mit vétettél.

Erre megszólalt végre az óriás:

- Mindent elmondok neked, őrangyalom! Előbb meghalt az édesanyám, azután három apró gyerekem, egyik a másik után, két év sem telt belé. Éhínség járt felénk, mások se voltak szerencsésebbek, Isten rendelte így. Láttam meghalni őket, én fogtam le a szemüket, én temettem el őket. Amikor szegény feleségemre került a sor, kértem, engedjenek haza hozzá... hozzá, akit annyira szerettem... aki mindenem volt... térden állva kértem... De nem eresztettek. Hát hagyhattam elpusztulni szegényt magára hagyottan, egyedül? Hagyhattam volna meghalni abban a hitben, hogy már én se törődöm vele? Ő se hagyott volna engem, ha én fekszem ott... tudom, hogy még az élete árán is eljött volna, ha csak mozdítani tudja a lábát. Biztos vagyok benne, hogy eljött volna... akár tűzön-vízen át is! Így hát én is mentem. Még élve találtam. A karomban halt meg... azután eltemettem. Közben a sereg megindult. Nem volt könnyű utolérnem, de hát elég hosszú a lábam, és huszonnégy órából áll a nap... tegnap estére utolértem.

Jeanne erre tűnődve, mintha csak fennhangon gondolkoznék, azt mondta:

- Ez hihetően hangzik. S ha igaz, amit mondasz, ez egyszer megbocsátható, hogy megszegted a fegyelmet... azt hiszem, ebben mindenki egyetért velem. Ha igazat mondasz... De hát honnan tudhatnám... - Hirtelen a katonához fordult, és azt mondta neki: - Szeretnék a szemedbe nézni. Nézz föl rám! - Tekintetük találkozott, s ekkor Jeanne így szólt a tiszthez: - Megkegyelmezek ennek az embernek. Mehetsz utadra, járj szerencsével. - Azután újra a katonához fordult: - Tudtad, hogy halál vár rád, ha visszatérsz a sereghez?

- Tudtam.

- Akkor miért jöttél vissza?

- Éppen azért - felelte az ember nyugodtan. - Amióta meghalt a feleségem is, senkim-semmim nem maradt, akit még szeressek.

- Hát Franciaország? Ez a föld minden gyermekének édesanyja: aki itt született, annak mindig van még kit szeretnie! Életben maradsz, hogy szolgáld Franciaországot...

- Halálomig szolgálni foglak téged!

- ...hogy harcolj Franciaországért...

- Halálomig harcolni fogok érted!

- ...hogy Franciaország katonája légy...

- Halálomig a te katonád leszek!

- ...hogy mindvégig hű maradj ehhez a földhöz...

- Mindvégig hű maradok hozzád!... egész lelkemmel, ha ugyan van lelkem... s minden erőmmel, mert az azután van... hiszen újra élek, pedig egyszer már elhagyott az élet... s nem volt miért élnem, de most ismét van! Nekem te vagy Franciaország... Te vagy az én Franciaországom, s más nekem nem is kell.

Jeanne meghatódottan elmosolyodott a férfi komoly, vagy talán mondhatnám, ünnepélyes lelkesedésén, hiszen sokkal több volt ebben, mint egyszerű komolyság. Azután ráhagyta:

- Jó, legyen kedved szerint. Mi a neved?

- Általában Törpének szólítanak - felelte az ember, egyszerűen, komolyan -, de azt hiszem, inkább csak tréfából.

Jeanne elnevette magát:

- Én is azt hiszem. És ez a rettentő fejsze mire jó?

A katona erre is komolyan felelt - úgy látszik, a komolyság a természetéhez tartozott.

- Arra, hogy egyeseket Franciaország tiszteletére neveljen.

- Sok leckét adtál már vele? - kérdezte Jeanne nevetve.

- Hát... elég sokat.

- És használt a növendékeknek?

- Meghiszem azt. Tökéletesen elcsendesedtek.

- Mindjárt gondoltam. Szívesen állnál-e a kíséretembe futárnak, testőrnek vagy valami hasonlónak?

- Ha tehetném!

- Így lesz! Kapsz majd egy vértet, és folytathatod oktató tevékenységedet. Válassz egyet a kötőféken tartott lovak közül, és maradj mellettem, ha tovább megyünk.

Így került Törpe közénk - és derék cimboránk lett! Jeanne első látásra megbízott benne, és nem tévedett: páratlanul hűséges volt, és ha rászabadult az ellenségre, úgy csapkodott a fejszéjével, mint három ördög. Akkora volt, hogy Paladin majdnem eltörpült mellette, pedig ő sem volt apró termetű. Őszintén szerette társait, tehát azok is szerették őt. Minket, fiatalokat is hamar megkedvelt, meg a két lovagot is, s általában mindenkit, akivel összekerült - de Jeanne kisujjának körmeszilánkja mindennél és mindenkinél többet ért a szemében.

Igen, így került közénk szegény fickó: jóformán a kötél alól. De szerencsénk volt vele. Úgy igaz, ahogy mondom: a két lovag szinte egyenrangúnak tekintette, és Törpe meg is érdemelte ezt. Hol Bastille-nak szólították, hol meg Pokoltűznek (olyan hévvel verekedett a csatában): márpedig gondolhatjátok, hogy nem adtak volna neki becenevet, ha nem kedvelik igazán. Törpe szemében Jeanne maga volt Franciaország, a testet öltött Franciaország, ez volt az első szava, és ettől soha nem tágított - és Isten a tanúm rá, hogy igaza volt. Törpe, a maga együgyűségében, felismerte a nagy igazságot, amit mások nem láttak meg. Különös dolog ez, bár ha meggondoljuk, így volt ez mindig minden ország történetében: a nép, valahányszor nagy és nemes eszme lelkesíti, mint a Szabadság például, meg is testesíti azt valakiben, hogy kézzelfoghatóvá váljék. Nem éri be ködös, elvont eszmével: gyönyörű szobrot formál belőle, hogy a lelkesítő eszme mindig előtte legyen, láthassa és imádhassa, így volt a Törpével is: míg mások csak a hús-vér embert látták Jeanne-ban, ő a francia hazát látta benne.

Így is emlegette őt néha, s ebből láthatjátok, milyen mélyen vésődött agyába a gondolat, s mennyire magától értetődőnek tartotta. A világ csak királyainkat szokta országunk nevén nevezni, de én egyet sem tudok közülük, aki jobban rászolgált volna erre a megtiszteltetésre, mint Jeanne d'Arc.

A sereg elvonulása után Jeanne előrelovagolt, és elfoglalta helyét az oszlop élén. Amikor végre a komor erődök alá értünk, és megpillantottuk az ágyúik mellett sorakozó angol katonákat, készen arra, hogy halált zúdítsanak ránk, olyan gyengeség és émelygés fogott el, hogy minden összefolyt és elfeketedett előttem. A fiúknak szintén inukba szállt a bátorságuk - Paladint is beleértve; bár őfelőle nem lehetek egészen bizonyos, mert előttem lovagolt, én meg bizony inkább oldalt pislogtam, az erődök felé, mert jobban félre tudom kapni a fejem, ha látom, mi elől kapjam félre.

Jeanne viszont elemében volt. Egyenesen ült a nyeregben, és csak rá kellett néznem, rögtön láttam, hogy ő bizony sokkal különbül érzi magát, mint én. Engem különösen a csend nyomasztott; a nyergek nyikorgásán, a paták ütemes dobogásán kívül egy hang sem hallatszott, legfeljebb a lovak prüszköltek a sűrű porban, amit felvertek. Nekem is tüsszenthetnékem volt, de valahogy visszafojtottam, s azt hiszem, szükség esetén sokkalta nagyobb kínt is kiálltam volna, csak hogy észre ne vegyenek.

Ha rangom engedi, hogy valamit is szóljak, azt ajánlottam volna: szaporázzuk a lépést, s jussunk túl az erődökön minél hamarabb. Úgy érzem, nem a legalkalmasabb időpontot választottuk sétára. S amint a fojtogató csendben elhaladtunk egy hatalmas ágyú előtt, amely egyenest ránk nézett a felhúzott kapurostély mögül - éppen csak a sáncárok választott el tőle -, hát nem elordítja magát egy tökéletlen csődörszamár odabent az erődben? Abban a minutumban kiestem a nyeregből. Szerencsémre, Sir Bertrand elkapott a levegőben, mert ha páncélostól földre pottyanok, bajosan tudok egymagam feltápászkodni. Az oromzaton álló angol őrszemek jót mulattak rajtam, elfelejtvén, hogy volt idő, amikor maguk se jártak volna különben, ha egy szamárordítás telibe találja őket.

Egyébként az angolok meg sem kíséreltek támadni, még csak nem is lőttek ránk. Utóbb azt hallottam, hogy amikor megpillantották Jeanne-t a sereg élén, és látták, milyen bájos, még a vérmesebbek bátorsága is alábbhagyott, a többieké meg végképp elpárolgott, annyira biztosra vették, hogy nem lehet közönséges halandó, csak a Sátán leánya, így azután a tisztjeik is okosabbnak vélték, ha nem kényszerítik őket harcra. Azt is hallottam különben, hogy a tiszteket szintén kikezdte a babonás félelem. Akárhogy is történt - nem háborgattak bennünket; békésen poroszkálhattunk végig a félelmetes erődítmények előtt. Menetelés közben bepótoltam elmaradt ájtatosságaimat, s így még hasznom is származott a dologból.

A krónika szerint ezen az úton közölte Dunois Jeanne-nal, hogy az angolok erősítést várnak Sir John Fastolf vezetésével, mire Jeanne azt mondta volna neki:

- Fattyú, Fattyú! Isten nevében kérlek, tudasd velem, mihelyt megérkezett, mert ha úgy megy tovább innen, hogy én nem tudok róla, fejedet vétetem.

Lehet, hogy így volt, tagadni nem tagadhatom - én azonban nem hallottam. De ha mondta is Jeanne, nem hiszem, hogy másra gondolt volna, mint hogy megfosztja rangjától, parancsnoki tisztétől. Mi sem állt tőle távolabb, mint hogy bajtársait halállal fenyegesse. Igaz, nem bízott a vezéreiben, de erre meg is volt minden oka: támadni és harcolni akart, azok meg szép csendben szerették volna kifárasztani az angolokat. Mivel pedig a harcedzett vén katonák többre becsülték a maguk tudományát az övénél, érthető, hogy megpróbálták kijátszani a parancsait.

De hallottam még valamit, amiről a krónikák mit se tudnak. Hallottam, amikor Jeanne elmondta, hogy az angolok áthozták csapataik javát a túlsó partról, és ezzel meggyengítették ottani állásaikat; ott fog tehát támadni, mert ha sikerül elfoglalnunk a hídfőt őrző erődöt, megnyílik az út a mi területeink felé, s vége Orléans ostromának. A vezérek menten előrángatták kifogásaikat, de nem sikerült meggyőzniök Jeanne-t, legfeljebb késleltetni tudták a támadást, de azt is csak négy napig.

Egész Orléans a város kapujában fogadta a sereget, s ujjongva kísérte szállásukra a katonákat a fellobogózott utcákon. Álomba ringatni azonban egyet se kellett közülük: holtfáradtan dőltek ágyba, mert Dunois irgalmatlanul meghajszolta őket. Hangjukat se lehetett hallani másnap reggelig - leszámítva horkolásukat.

Mire visszatértünk szállásunkra, már várt minket a reggeli az étkezőteremben és az a megtiszteltetés, hogy vendéglátóink is az asztalunkhoz ültek. A jó öreg kincstárnok, feleségével és lányával egyetemben, égett a kíváncsiságtól, hogy hallja kalandjainkat. Noha senki nem kérte fel Paladint, hogy ő kezdje, mégis rákezdett, hiszen amióta különleges katonai rangja a kíséret legfontosabb személyiségévé avatta - csak az öreg D'Aulon áll fölötte, ő viszont nem étkezett velük -, éppoly keveset törődött a két lovag nemesi előjogaival, mint az enyémmel, és akkor kezdett beszélni, amikor csak kedve szottyant, azaz mindig ő beszélt, mert hát ilyen volt a természete.

- Hála Istennek, kitűnő állapotban találtuk a sereget - közölte. - Soha nem láttam még együtt ennyi derék barmot.

- Barmot? - csodálkozott Catherine.

- Majd én megmagyarázom, hogyan gondolta - szólt közbe Noël. - Paladin...

- Kérlek, te csak ne magyarázz semmit énhelyettem - utasította vissza büszkén Paladin. - Minden okom megvan rá, hogy azt gondoljam...

- Látjátok - mondta Noël -, valahányszor azt képzeli, hogy oka van valamit gondolni, azt hiszi, hogy már gondolt is valamit. De csak hiszi! Nem is látta a sereget. Egész úton figyeltem: semmit nem látott. Csak a maga régi bajával volt elfoglalva.

- Az mi? - kérdezte Catherine.

- Óvatosság - szóltam bele én is, hogy segítsek Noëlnek.

Ez azonban nagyon szerencsétlen megjegyzés volt, mert Paladin tüstént rávágta:

- Te csak ne szóld le a mások óvatosságát, amikor te magad még a szamárbőgésre is kiesel a nyeregből.

Erre nagy nevetés támadt, én meg restelkedhettem elhamarkodott szellemességemért.

- Csakhogy nagyon tévedsz - mondtam neki -, ha azt hiszed, hogy azért estem ki a nyeregből, mert az a szamár elbődült. Egyszerűen erőt vettek rajtam az érzelmeim.

- Jó, így is nevezhetjük, ha akarod. Te minek neveznéd, Sir Bertrand?

- Hát... azt hiszem, akárminek nevezzük is, megbocsátható. Végtére is, amikor ökölre kellett menni, mind megálltátok a helyeteket, nincs okotok szégyenkezni. De csak úgy sétálgatni a halál torkában, tétlenül, néma csendben, nesztelenül... hát bizony gyötrelmes állapot. Én a te helyedben, nevén nevezném azt az érzelmet, De Conte, nincs mit szégyenkezni rajta.

Őszinte és értelmes beszéd volt, ennél többet nem kívánhattam, inkább még örülhettem, hogy a lovag kisegített szorult helyzetemből.

- Megvallom, féltem - mondtam. - És köszönöm az egyenes beszédet.

- Ez a legbecsületesebb megoldás - szólt az öreg kincstárnok. - Derék fickó vagy, fiam.

Erre végképp fellélegeztem, s amikor a szép Catherine is hozzátette, hogy ő is így gondolja, szinte már örültem, hogy az imént ilyen kínos helyzetbe kerültem.

- Félelmetes csend volt - jegyezte meg Jean de Metz -, amikor az a szamár elbődült, és mi tömör sorokban vonultunk. Alig hinném, hogy lett volna közöttünk bátrabb katona csak egy is, akit nem fogott el ugyanaz az érzés.

Barátságos arccal körülnézett, s ahogy kérdő tekintete találkozott a többiekével, azok sorban mind rábólintottak. Még Paladin is igenlően biccentett, és ez ugyancsak megnövelte a zászlótartó becsületét. Valóban derék dolog volt tőle - igazán nem hittem volna, hogy minden gondolkodás nélkül igazat tudjon adni, arra meg éppenséggel nem számítottam, hogy ebben az esetben igazat mondjon, akár gondolkozik rajta, akár nem. Alighanem azért tette csak, hogy még kedvezőbb színben tűnjék fel házigazdánk előtt.

- Azt hiszem - szólalt meg az öreg kincstárnok -, egy ilyen csendes elvonulás az erődök alatt legalább annyi bátorságot kíván, mint kísértetekkel találkozni a sötétben. Mit gondol erről a mi zászlótartónk?

- Őszintén szólva, nem tudom, mit mondjak, uram. Sokszor eszembe jutott már, hogy szívesen szeme közé néznék egy kísértetnek, ha...

- Igazán?... - kiáltott fel az ifjú hölgy. - Nálunk van egy! Akarja látni?

Olyan őszintén és kedvesen kérdezte ezt, hogy Paladin nem mondhatott rá mást, mint igent: minthogy pedig egyikünkben sem volt elég bátorság bevallani, hogy félünk a dologtól, szorongó szívvel, de nagyhangúan mind csatlakoztunk hozzá. Catherine tapsolni kezdett elragadtatásában, s a szülei is nagyon hálásak voltak, mondván, hogy a házukban lakó kísértetek temérdek bajt és bosszúságot okoztak eddig, nemcsak nekik, hanem már az őseiknek is, de még senki nem akadt, aki hajlandó lett volna elébük állni és megtudakolni: mi bántja őket voltaképpen - hogy a ház gazdái azután kiengesztelhessék szegény lelkeket, és biztosíthassák örök nyugalmukat.

Déltájban éppen Madame Boucher-val csevegtem, amikor egyszerre csak Catherine lépett a szobába, rendkívül izgatottan:

- Siessen! Siessen! Jeanne a szobámban szundikált, majd hirtelen felriadt, és azt kiáltotta: "Francia vér folyik! Hol a kardom, hozzátok a kardomat!" Az az óriás állt éppen őrt az ajtóban; menten hívta D'Aulont, az meg segített Jeanne-nak magára ölteni a páncélját, amíg én meg az óriás értesítettük a kíséret tagjait. Fusson hát utána és vigyázzon rá! Ha igazán csata lesz, magára ne hagyja... ne engedje belekeveredni... semmi szükség erre... elég, ha tudják a katonák, hogy a közelükben van, és figyeli őket. Ne engedje Jeanne-t harcolni... Nagyon kérem!

Már futottam is, és csak annyit jegyeztem meg gúnyosan - mert gúnyolódni mindig tudtam, sőt némelyek szerint egészen különös tehetségem volt ehhez:

- Mi sem könnyebb ennél! Ezt igazán megígérhetem... - A ház túlsó végében találtam rá Jeanne-ra, amint már páncélban sietett kifelé.

- Franciák vérét ontják - szólt rám -, és ti nem szóltok nekem.

- Igazán nem tudhattam. Sehol semmi jele harcnak, mindenütt csend...

- Majd hallasz mindjárt zenebonát - felelte és eltűnt.

Igazat mondott. Mielőtt ötig számolhattam volna, közeledő tömeg zúgása, lovak dobogása, harsány vezényszavak verték fel a csendet: majd távolról felmorajlott az ágyúk mély hangja, bumm-bumm-bumm!, és a rohanó tömeg forgószélként zúgott el a házak előtt.

Futva gyűltünk össze valamennyien, ki erről, ki arról, páncélban; csakhogy lovaink nem voltak megnyergelve! Rohantunk Jeanne után, elöl Paladin a lobogóval. A hullámzó tömegben polgárok és katonák keveredtek, vezérük nem volt. Amikor megpillantották Jeanne-t, éljenezni kezdtek. Jeanne meg odakiáltotta:

- Lovat, lovat! Hamar egy lovat!

Egy tucat nyereg állt tüstént rendelkezésére; s amikor felkapaszkodott az egyikbe, ezernyi hang kiáltotta:

- Utat, utat! Utat az Orléans-i Szűz-nek! - Először mondták ki emberek ezt a halhatatlan nevet, és én hálát adok Istennek, hogy ott lehettem és hallhattam! A tömeg kettévált, mint a Vörös-tenger habjai, s Jeanne úgy szállt el közöttük, akár a madár.

- Előre, bátor franciák! - kiáltotta. - Kövessetek!

Mi pedig repültünk utána, a kölcsön szerzett lovakon; fejünk felett lengett a szent lobogó, s mögöttünk a tömeg ismét összezárult.

Ez már egészen más volt, mint az a kísérteties séta a komor erődök tövében. Remekül éreztük magunkat, s csak úgy forrt bennünk a lelkesedés. A váratlan riadó magyarázata különben a következő: a sok kudarc és rettegés után a város és kicsiny helyőrsége annyira felbuzdult Jeanne érkezésén, hogy nem tudta tovább türtőztetni magát, s mindenáron meg akart ütközni az ellenséggel: így esett, hogy néhány száz polgár és katona parancs nélkül kitört a burgundiai kapun, és megrohamozta Lord Talbot egyik legfélelmetesebb erődjét - a St. Loup-t.

Vállalkozásuk nem sikerült, s ennek tüstént híre futott a városban. Erre gyűlt össze a tömeg, amely bennünket magával ragadott.

Amint kifelé özönlöttünk a kapun, szembetalálkoztunk a katonákkal, akik sebesült társaikat hozták vissza a harcból. Jeanne megindultan nézte őket:

- Francia vér! - sóhajtotta. - Borzadok, ha látom...

Hamar kiértünk a harc színhelyére, a legnagyobb kavarodás kellős közepébe. Velünk együtt Jeanne is ekkor látott először igazi csatát.

Nyílt mezőn folyt a küzdelem, mert az angolok is kimerészkedtek az erődből, hogy viszonozzák a támadást. Megszokták ugyanis, hogy mindig győzelmet aratnak, ha nincs a közelben a "boszorkány". Közben erősítést is kaptak a Párizsi erődből, s mire mi odaértünk, a franciák már-már alulmaradtak, és hátrálni kezdtek. Amikor azonban meglátták Jeanne lobogóját, és meghallották buzdítását - Utánam, emberek! -, egyszeriben rendeződtek a sorok, a franciák támadásra indultak, szinte söpörték az angolokat maguk előtt, ütötték-vágták őket, s közben persze őket is ütötték-vágták - egyszóval rettenetes látvány volt.

Minthogy Törpének nem volt kijelölt helye a harctéren, maga keresett helyet magának: mindig Jeanne előtt járt, hogy utat törjön neki. Borzalmas volt nézni, amint fejszéjének félelmetes csapásai alatt darabokra hasadtak az angol vassisakok. Ezt ő diótörésnek nevezte, s annak is látszott. Vérrel és vassal borította az utat, amelyet vágott. Mi oly könnyen haladtunk a nyomában Jeanne-nal, hogy hamarosan elszakadtunk társainktól, s már nemcsak előttünk, hanem mögöttünk is angolok voltak. A két lovag parancsára minden oldalról közrefogtuk hát Jeanne-t. Ugyancsak szép munkát végeztünk. Igaz, ami igaz, ezúttal Paladin is elismerést érdemelt. Magán érezve Jeanne dicsérő tekintetét, megfeledkezett régi óvatosságáról, a fenyegető veszedelemről, elfelejtette, mi a félelem, s kiagyalt csatáiban se aprította különbül az ellenséget, mint a valóságban: akárhová sújtott, eggyel kevesebb angol maradt ott.

Néhány percig voltunk csak körülzárva: akkor a legelöl küzdő franciák hatalmas csatakiáltással áttörték a vonalat, s felzárkóztak hozzánk; az angolok most már hátráltak, de még mindig vitézül tartották magukat: lépésről lépésre vonultak csak vissza, az erőd lábáig, az utolsó percig farkasszemet nézve velünk, miközben társaik nyílzáport és kőből faragott ágyúgolyókat zúdítottak ránk a falakról.

Az ellenség zömének sikerült visszavonulnia a sáncok mögé; mi meg kívül maradtunk, a halottak és sebesültek között. Franciák és angolok hevertek halomban mindenfelé - émelyítő és riasztó látvány volt, különösképp nekünk, újoncoknak, akik februári csetepatéinkat éjszakánként vívtuk, amikor irgalmas homály takarta a vért, a feltépett sebeket és a halottak tekintetét: most azonban mindez kísérteties mezítelenségében tárult elénk.

Közben Dunois is megérkezett a városból; tajtékos lován keresztülverekedte magát a csatatéren, Jeanne elé léptetett, tisztelgett, s néhány kedves bókkal köszöntötte. Azután Orléans falaira mutatott a távolban, ahol temérdek zászló lobogott vígan a szélben, és elmondta, hogy a város egész lakossága odafentről figyelte ujjongva Jeanne szerencsés kimenetelű vállalkozását, majd hozzátette, hogy most ünnepélyes fogadás vár rá és katonáira.

- Most, Fattyú? Aligha. Most még nem!

- Miért? Van még valami dolgunk?

- Hogy van-e? Most jön csak a java. Elfoglaljuk az erődöt.

- Ugyan ne tréfálj már! Ezt nem tudjuk bevenni. Nagyon kérlek, ne is kíséreld meg; felettébb kockázatos volna! Visszarendelhetem a csapatokat a városba?

Jeanne-t azonban annyira fellelkesítette a harc, hogy csak bosszankodni tudott az ilyen beszéden.

- Fattyú, Fattyú! - tört ki belőle. - Meddig akarsz cicázni az angolokkal? Szavamra mondom: lépést se innen, amíg az erődöt el nem foglaltuk. Rohammal fogjuk bevenni. Fúvasd meg a jelt!

- De vezérem...

- Ember, ne vesztegesd az időt, fúvass rohamot! - s ismét felcsillant szemében az a különös, mélyről jövő fény, amit harci fénynek neveztünk, s még annyiszor megfigyeltünk későbbi ütközetekben.

Felharsant hát a harcba hívó jel; a katonák csatakiáltással feleltek rá, és megindultak a félelmetes erőd ellen, mely lángot és mennykövet okádott falairól, annyira, hogy körvonalai belevesztek saját ágyúinak füstjébe.

Visszavertek meg újra visszavertek minket, de Jeanne mindenütt ott volt, ahol buzdítani kellett az embereket, s azok új rohamra indultak. Három órán át dagadt és apadt, apadt és dagadt az ár; végül megjött La Hire, ő vezette az utolsó, feltartóztathatatlan rohamot - és St. Loup erődje a miénk volt. Mindent kihordtunk, a készleteket meg az ágyúkat is, azután leromboltuk.

A sereg rekedtre ordította magát örömében, s a katonák mind csak a főparancsnokot akarták látni, hogy ünnepeljék és dicsőítsék győzelméért. Jeanne-t azonban nem találtuk. Végre a hullarakások között bukkantunk rá; itt üldögélt, és arcát a kezébe temetve zokogott. Hiszen mégiscsak fiatal lány volt, és hős szíve is olyan, mint a fiatal lányoké, tele szánalommal és gyengédséggel.

Akadt a foglyok között jó néhány pap is; Jeanne a védelmébe vette őket. Amikor figyelmeztették, hogy ezek valószínűleg csak álruhás fegyveresek, azt mondta:

- Meglehet, de hát ki tudja biztosan? Isten szolgáinak köntösét viselik, s ha csak egy is van közöttük, aki joggal viseli, inkább fussanak a bűnösök is vele, semhogy egy ártatlan ember vérével szennyezzük be a kezünket. A magam szállását fogom megosztani velük, enni adok nekik, azután menjenek Isten hírével.

Lobogó zászlókkal tértünk vissza Orléans-ba, s mindenki láthatta, hány ágyút zsákmányoltunk, s hány foglyot ejtettünk. A kéthónapos ostromzár alatt ez volt az első eset, hogy Orléans rab lakói komoly harcot láttak; az első alkalom, hogy francia diadalon ujjonghattak. Gondolhatjátok, hogy éltek is vele. Zúgtak a harangok, s tombolt a nép. Mindenki Jeanne-t magasztalta, mindenki őt szerette volna látni: úgy tolongott és nyüzsgött a tömeg köröttünk, hogy alig tudtunk utat vágni magunknak az utcán. Ekkor már mindenki az új nevén emlegette, csak azt lehetett hallani. Már nem vaucouleurs-i Szűzről beszéltek, hanem az Orléans-i-ról.

Boucher-ék úgy fogadták Jeanne-t, mintha tulajdon gyermekük tért volna vissza a halál torkából. Pirongatták, hogy kockára tette életét az ütközetben. Sehogy se fért a fejükbe, hogy Jeanne csakugyan katonának tekinti magát, s faggatták, hogy vajon szánt szándékkal kereste-e, hol nagyobb a kavarodás, vagy csak véletlenül sodorták őt arra a tülekedő csapatok? Könyörögtek, hogy máskor legyen óvatosabb. Ez okos tanácsnak hangzott, de bátran mondhatom, hogy semmi foganatja nem volt.

A délután hátralevő részét s a kora esti órákat, kimerülten a hosszú harctól, átaludtuk. Mire pihenten felkeltünk, vacsorához kellett ülnünk. Ami engem illet, szívesen megfeledkeztem volna az egész kísértet ügyről, s alighanem a többiek is ezen a véleményen lehettek, mert egyre csak az ütközetről beszéltek, a kísérteteket senki nem emlegette. Szó, ami szó, Paladin beszámolója saját hőstetteiről valóban megható volt; itt tizenöt hulla maradt utána, ott tizennyolc, amott harmincöt - ezzel azonban csak az időt húztuk, több haszna nem volt. Nem folytathatta a végtelenségig, hiszen miután rohammal elfoglalta az erődöt, és felfalta az egész védőőrséget, abba kellett hagynia, hacsak Catherine meg nem kéri, hogy mondja el még egyszer. Ezúttal bizony mi szerettük volna, ha úgy történik. Catherine azonban másképp határozott. Amint Paladin befejezte, és ő szóhoz jutott, előhozakodott ezzel a kellemetlen dologgal, mi meg igyekeztünk jó képet vágni hozzá.

Tizenegy órakor tehát fogtuk a gyertyákat meg a fali gyűrűkbe tűzhető fáklyákat, és Catherine meg a szülei vezetésével felmentünk a kísértet járta terembe. A ház nagy volt, falai fölöttébb vastagok, és abban a félreeső szárnyában, ahol a szóban forgó terem volt, időtlen idők óta nem lakott senki, éppen a rossz híre miatt.

Tágas terembe léptünk; ivónak is beillett volna. Közepén hosszú asztal állt, öreg, de szívós tölgyfából; a székeket ellenben szú ette, a falakon megfakult kárpit rothadozott. Még a mennyezetről csüngő poros pókhálók is olyanok voltak, mintha évszázadok óta nem lennének lakóik.

- A családi hagyomány szerint - szólt Catherine - ezeket a kísérteteket még soha nem látta senki. Csak a hangjukat hallani. Nyilvánvaló, hogy a terem valamikor nagyobb volt, és ezt a falat csak azért húzták ide, hogy elrekesszenek vele egy kisebb kamrát. Ennek a kamrának semerről nincs bejárata, ha tehát valóban itt van a fal mögött, és ebben nincs okunk kételkedni, akkor nem kap sem fényt, sem levegőt; tökéletes tömlöc. Maradjatok hát itt, és figyeljétek, mi történik.

Azzal ő is meg a szülei is otthagytak minket. Amint lépteik elhaltak a kővel borított néptelen folyosókon, olyan borzongató, síri csend borult ránk, hogy szinte rosszabb volt, mint az a néma elvonulás az erődök alatt. Üres tekintettel bámultunk egymásra: látni való volt, hogy valamennyien egyformán kényelmetlenül érezzük magunkat. S minél tovább üldögéltünk így, annál nyomasztóbbá vált a halálos csend. Amikor azután odakint süvíteni kezdett a szél, engem szédülés fogott el, s fölöttébb bántam már, hogy ezúttal nem volt bátorságom bevallani gyávaságomat; végtére is nem olyan nagy szégyen az, ha valaki fél a kísértetektől, kivált, ha tudja, mennyire tehetetlen velük szemben. Gyötrelmeinket csak fokozta, hogy ezek láthatatlan kísértetek voltak. Talán máris közöttünk lebegnek! Időnként mintha valaki megérintette volna a vállamat és a hajamat; rémülten összehúztam magam, és nem is titkoltam, hogy félek, hiszen láthattam a többieken, hogy ők is félnek; érzik a szellemek közelségét. Szinte örökkévalóságnak tetszett, oly kínosan múlt az idő - a fiúk holtsápadtak voltak, és én valóban úgy éreztem magam közöttük, mintha halottak gyülekezetében ülnék.

Végre - bim! bam! bum! - halkan, vontatottan, kísértetiesen megszólalt messze egy harang; éjfélt ütött. Amikor az utolsót is elütötte, ismét nyomasztó csend borult ránk, én pedig bámulhattam tovább a viaszos arcokat, s megint éreztem hajamon azt a légies érintést.

Egy perc, két perc, három perc telt el így - ekkor egy hosszú, mély sóhajt hallottunk. Felpattantunk, és reszkető lábbal állva maradtunk. A sóhaj a kamrából jött. Utána csend következett, majd fojtott zokogás és szánalmat esdeklő könyörgés ütötte meg a fülünket. Azután egy másik hang szólalt meg, halkan, alig hallhatóan, mintha vigasztalni próbálná társát - s ez így folyt tovább: két elgyötört, bús lélek sírt és jajgatott bánatosan a fal mögött.

E két hang annyira valóságos és emberi volt, hogy teljesen megfeledkeztünk a kísértetekről, s Jean de Metz meg is szólalt:

- Gyertek! Törjük át a falat, szabadítsuk ki szegény foglyokat! Törpe, hozd a fejszédet!

Törpe nekigyürkőzött, két kézre fogta a fejszét, és megforgatta, a többiek meg lekapták a falról a fáklyákat, és odatartották. Dirr! durr! bumm! - hullott a régi tégla mindenfelé, s akkora rés támadt a falon, hogy egy ökör átfért volna rajta. Berontottunk, és magasra tartottuk fáklyáinkat.

A földön egy rozsdás kard hevert meg egy molyrágta legyező - kerekítsetek belőle olyan történetet a kamra hajdani lakóiról, amilyet akartok.

Jeanne másnap újabb támadást akart indítani; minthogy azonban áldozócsütörtök volt, a tábornok-haramiák kegyes tanácsa nem volt hajlandó vérontással megszentségteleníteni az ünnepet. Ehelyett cselszövéssel szentségtelenítették meg, jobban is illett hozzájuk. Megállapították, hogy a változott körülmények között az a legokosabb, ha támadást színlelnek az orléans-i parton álló legfontosabb erőd ellen. Akkor ugyanis az angolok ennek védelmére összpontosítják majd erejüket; nagy létszámú csapatokat hoznak át a túlparti erődökből, ők meg átkelhetnek a sereggel, és elfoglalhatják azokat. Ezzel kezükre kerülne a híd is, és megnyílna az út Sologne felé, a francia területre. Végül megállapodtak, hogy tervüknek ezt az utóbbi részét nem árulják el Jeanne-nak.

Jeanne azonban rájuk nyitott, s meglepte őket. Érdeklődött, hogy miről tanácskoznak, s mit határoztak. Azt felelték: elhatározták, hogy reggel támadást indítanak az orléans-i parton álló legfontosabb angol erőd ellen - s azzal elhallgattak.

- Folytassátok csak - biztatta őket Jeanne.

- Nincs tovább. Ez minden.

- Nem hiszem. Nem tudom elhinni, hogy ne lenne több sütnivalótok! - Azzal Dunois-hoz fordult: - Téged értelmes embernek ismerlek, Fattyú; felelj hát nekem: ha sikerül elfoglalnunk azt az erődöt, mennyivel fogunk jobban állni, mint most?

Dunois habozott, majd köntörfalazni kezdett valamiről, aminek nem sok köze volt a dologhoz. De Jeanne félbeszakította:

- Elég lesz, jó Fattyú, te már megfeleltél. Minthogy te sem tudod megmondani, hogy mit nyerünk annak az egy erődnek az elfoglalásával, nem valószínű, hogy a többiek okosabbat tudnának mondani. Túl sok időt fecséreltek azzal, hogy értéktelen terveket agyaltok ki meg újabb ürügyeket a káros halogatásra. Vagy talán titkoltok előlem valamit? Az az érzésem, Fattyú, hogy folytatása is van a ti terveteknek. Mondd csak el nagy vonalakban, mi volna az?

- Ugyanaz, mint két hónappal ezelőtt: szerezzünk be élelmet a hosszú ostromra, azután üljünk nyugodtan, amíg az angolok ráunnak.

- Az Isten szerelmére! Nem volt elég hét hónapig, egy álló esztendeig akarjátok folytatni? Hagyjatok fel végre a kishitűséggel; három napot adok rá, hogy kikergessük innen az angolokat.

Többen felkiáltottak:

- Fővezér, fővezér, légy óvatos!

- Legyek óvatos, és Orléans haljon éhen? És ti ezt háborúnak nevezitek? Hát én elárulom nektek, ha még nem tudnátok: a helyzet tökéletesen megváltozott. Most már a folyó túlsó partján kell támadni. A híd melletti erődítményeket kell elfoglalnunk. Az angolok tudják, hogy ezt meg is fogjuk próbálni, hacsak gyávák vagy ostobák nem vagyunk. Most boldogok, hogy kegyességetekből nyertek egy napot. Ma éjszaka erősítést visznek erről a partról az erődhöz, tudván, hogy mire számíthatnak holnap. Ti megint elvesztegettetek egy napot, és megnehezítettétek a dolgunkat, de így is át fogunk kelni, és elfoglaljuk a híd melletti erődöket. Mondd meg nekem, Fattyú, de őszintén: ugye, ti is tudtátok, hogy ez a legokosabb, amit tehetünk?

Dunois elismerte, hogy a haditanács is kívánatosnak vélte ezt a megoldást, de nem tartotta keresztülvihetőnek, aztán megpróbálta tisztára mosni magát és társait, mondván, hogy alapos megfontolás után se látnak más lehetőséget, mint azt, hogy az ostrom elnyújtásával kifullasszák az angolokat, és éppen ezért meglehetős aggodalommal hallgatták Jeanne elhamarkodott kijelentéseit.

- Értsd meg - mondta Dunois -, mi biztosak vagyunk benne, hogy a legjobb várakozni, te meg rohammal akarsz bevenni mindent.

- És nemcsak akarok, hanem fogok is! Halljátok hát a parancsomat: holnap hajnalban támadást indítunk a déli parton álló erődök ellen.

- És rohammal vesszük be őket?

- Igen, rohammal.

Ekkor lépett a terembe La Hire.

- Vezéri pálcámra! - kiáltott fel - ezt már szeretem hallani! Ez helyes beszéd, és kedves muzsika a fülemnek! Igenis, rohammal vesszük be őket!

Azzal tisztelgett, a maga szokott széles mozdulataival, és kezet rázott Jeanne-nal.

De a haditanács egyik-másik tagja egyre csak azt hajtogatta: - Eszerint a Szent János-erődön kell kezdenünk, akkor viszont az angoloknak elég idejük lesz...

Jeanne közbevágott:

- Ne fájjon a fejetek a Szent János-erőd miatt. Ha látják az angolok, hogy jövünk, lesz annyi eszük maguktól, hogy kiürítsék, és visszavonuljanak a hídfőnél álló erődökbe. - Azután kissé gúnyosan hozzátette: - Ehhez még haditanácsot se kell tartaniuk.

Jeanne távozása után La Hire a tanács tagjaihoz fordult:

- Ti mindig csak azt nézitek - mondta -, hogy Jeanne gyermek még. Hát, ha annyira ragaszkodtok e téveszméhez, ám legyen, de vegyétek tudomásul végre, hogy ez a gyermek legalább annyira érti a háború bonyolult játékszabályait, mint akármelyikőtök, és azt is megmondom nektek őszintén, akár kíváncsiak vagytok a véleményemre, akár nem, hogy ebben a játékban mindnyájan tanulhatunk tőle.

S Jeanne-nak igaza volt: a szemfüles angolok látták, hogy a franciák viselkedése tökéletesen megváltozott; már nem piszmognak, és nem bújócskáznak, megelégelték, hogy őket verjék, s most már ők akarnak ütni - felkészültek hát a változásra, és csapataik egy részét átvitték a déli parton álló erődök megerősítésére.

A városban hamar elterjedt a hír, hogy Franciaország történelmének annyi szégyenteljes éve után végre ismét támadni készülnek a franciák; hogy a francia sereg nem hátrál többé, hanem előrenyomul; hogy elég volt a meghunyászkodásból, s ezentúl küzdeni fogunk. Határtalan boldogság fogta el az embereket. A város falai kora reggel feketélltek a néptől, mindenki látni akarta azt a szokatlan jelenetet, amikor a franciák végre szembefordulnak az angolokkal. Elképzelhetitek, milyen tomboló lelkesedés fogadta Jeanne-t, amikor csapatai élén kilovagolt a kapun.

Teljes számban átkeltünk a folyón, de ez elég sokáig tartott, mert csak kis hajóink voltak, s az sem sok. Saint Aignan szigetén baj nélkül partra szálltunk. Itt néhány hajóból hidat vertünk a keskeny csatornán át a folyó déli partjára, s utána már rendben, zavartalanul folytattuk utunkat, mert az angolok, mihelyt észrevették, hogy hajóink elhagyták az orléans-i partot, valóban kiürítették és lerombolták a Szent János-erődöt, és visszavonultak a hídfőnél álló erődjeikbe - ahogy ezt Jeanne előre megmondta.

Továbbvonultunk hát a parton, egészen az Augusztinusok erődjéig: ez volt az első rettenetes hadállás a hídfő védelmében. Jeanne letűzte a zászlót, megszólaltak a rohamra hívó trombiták. Katonáink kétszer is derekasan nekigyürkőztek, de gyengének bizonyultak, hiszen a derékhad oda sem ért még. Mielőtt még felkészülhettünk volna a harmadik rohamra, észrevettük, hogy Saint Prive helyőrsége a nagy erőd segítségére siet. Futva közeledtek, mire az Augusztinusok őrsége is kitört, s a két csapat egyszerre rontott ránk. Ez úgy megrémítette kis seregünket, hogy tüstént megfutamodott, az angolok meg utánuk, és nemcsak csépeltek-páholtak minket, hanem csúfoltak, ócsároltak is.

Jeanne hasztalan igyekezett összeszedni embereit, azok eszüket vesztették: egyszeriben ismét úrrá lett rajtuk a régi rettegés. Jeanne indulatba jött, megállította a trombitásokat, és rájuk parancsolt, hogy fújjanak támadást. Azután megfordult, és odakiáltott katonáinak:

- Ha van csak tíz is, aki nem fél, többre nincs is szükségem! Gyerünk, utánam!

Azzal megsarkantyúzta lovát, nyomában azzal a néhány tucat katonával, akit szava elért, és lelkesedése magával ragadott. Üldözőink ámultan nézték, hogyan tör rájuk Jeanne maroknyi csapatával, és most ők rémültek meg. - Hiszen ez boszorkány, a Sátán leánya! - gondolták, és nem is töprengtek sokat, sarkon fordultak, és rémülten menekültek.

Meghallották a kürtjelet a megfutamított franciák is, és visszanéztek. Amikor látták, hogy Jeanne lobogója éppen az ellenkező irányban száll előre, az ellenség meg hanyatt-homlok rohan előtte, visszatért a bátorságuk, és utánunk futottak.

La Hire ugyancsak meghallotta a jelet, futólépésben hozta csapatait, s éppen akkor ért oda, amikor a zászlót újra letűztük az Augusztinusok sáncai előtt. Most már elég erősek voltunk. Hosszú, fáradságos munka várt ugyan még ránk, de azt is elvégeztük, mielőtt beesteledett volna. Jeanne és La Hire mindenkit biztatott, hogy elfoglalhatjuk a hatalmas erődöt, s el is kell foglalnunk.

Az angolok úgy küzdöttek, mint ahogy az angolok küzdenek: azt hiszem, ezzel eleget mondtam. De mi füst és láng közepette, fülsiketítő ágyúdörgésben, egyik rohamot a másik után indítottuk, s mire a nap az ég aljára bukott, egy utolsó rohammal bevettük az erődöt, s kitűztük rá lobogónkat.

Az Augusztinusok erődje a miénk volt. De hogy a hidat felszabadítsuk, s az ostromzárat feloldjuk, még a Tourelles-t is el kellett foglalnunk. És Jeanne nem akart megállni félúton. Meg kellett hát vetnünk a lábunkat, ahol voltunk: éjszaka fegyverben aludtunk, készen rá, hogy reggel folytassuk a munkát. Jeanne arról is gondoskodott, hogy semmiféle fosztogatás, dorbézolás, részegeskedés ne bomlaszthassa a sereget: felgyújtatta az erődöt, mindenestől, ami benne volt, kivéve az ágyúkat meg a lőszert.

Az egész napos kemény küzdelem mindnyájunkat kimerített, ez alól még Jeanne sem volt kivétel; ennek ellenére ott akart maradni a sereggel, hogy reggel megindíthassa az ostromot a Tourelles ellen. Vezérei azonban addig vitatkoztak vele, amíg rá nem vették, hogy forduljon vissza, és pihenje ki magát, azonkívül nézesse meg a lábát felcserrel, mert megsebesült. Átkeltünk tehát velük, és hazamentünk.

Mint mindig, most is tomboló öröm fogadott minket: szóltak a harangok, mindenki éljenzett, és sokan berúgtak. Akár harcba indultunk Orléans-ból, akár visszatértünk oda, az mindig jó ok volt, hogy a város mámorban ússzék. - Így hát a mámor szinte állandósult. Az elmúlt hét hónapban úgysem volt alkalmuk hasonló felfordulásra; most hát igyekeztek pótolni mulasztásukat.

Jeanne szabadulni akart a látogatók szokott hadától, pihenni vágyott, így hát mindjárt visszavonult Catherine-nel közös lakosztályukba: ott együtt megvacsoráztak, és Jeanne sebét is bekötözték. De még ezután sem feküdt le; Catherine tiltakozása és könyörgése ellenére értem küldte Törpét. Azt üzente, eszébe jutott valami, s menten futárt akart küldeni Domremybe, a jó öreg Fronte atyához, az majd felolvassa levelét édesanyjának. Mentem hát, s ő meg diktálta, mit írjak. Néhány kedves szó s édesanyjának meg a rokonságnak szóló köszöntés után ez következett:

Főképp azonban azért írok most, hogy megnyugtassalak; ha netán azt hallod, hogy megsebesültem, ne aggódj miattam, és ne hallgass azokra, akik szeretnék elhitetni veled, hogy sebesülésem súlyos.

Még folytatta volna, de Catherine félbeszakította:

- De hát megrémül, ha ezt olvassa! Húzd ki ezt a néhány sort, Jeanne, s várj egy napot vagy akár kettőt is... akkor azután megírhatod, hogy volt egy seb a lábadon, de már begyógyult... Hiszen addigra valóban begyógyul, de legalábbis a gyógyulás útján lesz. De ne ejtsd kétségbe anyádat... Hallgass rám, Jeanne!

Feleletképpen Jeanne jóízűen felkacagott:

- A lábamon? Hát csak nem képzeled, hogy erről a karcolásról van szó? Eszembe se jutott, hogy megírjam.

- Eszerint másutt is megsebesültél? És az súlyosabb, s nekünk nem is mondod! De hát mit gondolsz, hogy...

Az ijedtségtől remegve máris felpattant, hogy visszahívja a felcsert, de Jeanne szelíden visszanyomta a székre:

- Ne félj, egyelőre csak a lábamon sebesültem meg. Arra a sebre céloztam, amit holnap kapok, az erőd ostroma közben.

Catherine kissé zavarodottan kérdezte:

- Amit holnap kapsz? De hát akkor... minek anyádat megrémíteni?... Hátha kutya bajod se esik?

- Semmi hátha. Én biztosan tudom!

Catherine még mindig értetlenül állt a rejtély előtt:

- Biztosan! Fura szó ez. Jeanne, és én nem értem... sehogy se megy a fejembe. Veszélyes dolog az ilyen előérzet... Könnyen bátorságát szegi az embernek. Verd ki a fejedből, ne gondolj rá többet! Rossz éjszakád lesz tőle, pedig mi azt reméljük...

- De ez nem előérzet, Catherine, ez bizonyosság. És én nem fogok rosszul aludni tőle. Csak a bizonytalanság rabolja el az ember álmát.

- Jeanne, te igazán tudod, hogy holnap...

- Igen tudom. A Hangok mondták.

- Ó - mondta Catherine bánatosan -, ha ők mondták... De biztos, hogy ők mondták, egészen biztos?

- Kétség nem fér hozzá. Holnap megsebesülök.

- Jaj, hát ez borzalmas! S mióta tudod már?

- Hetek óta. - Jeanne felém fordult: - Louis, te biztosan emlékszel még rá. Mennyi ideje is ennek?

- A királynak említette kegyelmességed először, Chinonban - feleltem. - Ennek most éppen hét hete. Azután április 20-án említette ismét, amint feljegyzéseimből látom, majd április 22-én, két héttel ezelőtt.

Ez a különös história végképp zavarba ejtette Catherine-t, én azonban már rég nem csodálkoztam semmin. Idővel mindent megszokik az ember.

- És biztos, hogy holnap? Kezdettől fogva tudod, hogy éppen holnap? Nem lehet, hogy tévedsz, vagy rosszul számoltál?

- Nem, biztosan tudom, május 7-én.

- Akkor ki nem teszed a lábad a házból, míg el nem múlik ez az átkozott nap! De nem ám! Ugye, megígéred, hogy itthon maradsz?

De Jeanne-t nem lehetett megingatni.

- Ezzel nem érnék semmit, drága barátnőm. Én holnap megsebesülök. Nem szökhetek meg! Kötelességem, hogy holnap a helyemen legyek; ott lennék akkor is, ha az életembe kerül, hát csak nem tart vissza ez a sebesülés? Nem, erről szó se lehet.

- Tehát mindenképp menni akarsz?

- Természetesen. Többet úgyse tehetek Franciaországért, mint hogy ütközet előtt lelket öntök katonáiba. - Azután kissé elgondolkozott, majd így folytatta: - Mindazonáltal, az ember ne legyen makacs; szívesen teszek a kedved szerint, hiszen olyan jó vagy hozzám. Szereted te Franciaországot?

Kíváncsi voltam rá, mit sütött ki megint, de nem tudtam rájönni.

- Mit vétettem, hogy ilyet kérdesz tőlem? - kérdezte Catherine szemrehányó hangon.

- Tehát szereted. Ebben nem is kételkedtem. S most ne sértődj meg, csak felelj: hazudtál valaha életedben?

- Tudva soha; néha füllentettem, de nem hazudtam.

- Nekem ez elég. Tehát szereted Franciaországot, és nem szoktál hazudni. Ezek szerint megbízhatok benned. Rád bízom hát, döntsd el: menjek vagy maradjak.

- Jaj, igazán köszönöm neked, Jeanne! Milyen kedves tőled, hogy még ezt is megteszed a kedvemért. Hát persze hogy maradj itthon! - örömében Jeanne nyakába ugrott, s elárasztotta kedveskedő szavakkal, amelyek közül engem a legegyszerűbb is a világ legboldogabb emberévé tett volna, így azonban csak eszembe juttatta: milyen szegény vagyok, milyen mérhetetlenül szegény abban az egyben, amit mindennél többre becsülnék.

- Megüzennéd hát helyettem a főhadiszállásra, hogy nem megyek?

- Hát persze! Bízd csak rám.

- Kedves vagy. De hogyan fogod megfogalmazni? Mert ennek hivatalos formát kell ám adni. Ne segítsek a fogalmazásban?

- Dehogynem, hiszen te jobban értesz az ilyesmihez, én viszont soha nem csináltam még.

- Szóljon hát így az üzenet: "Utasítom a főparancsnok helyettesét, hogy tudassa a király minden katonájával, itt a városban és kint a harcmezőn: a francia sereg főparancsnoka nem száll szembe reggel az angolokkal, nehogy megsebesüljön. Aláírás: Jeanne d'Arc megbízásából Catherine Boucher, aki szereti Franciaországot."

Csend volt a szobában. Nem tudtam megállni, hogy rájuk ne pillantsak: Jeanne csak mosolygott, Catherine arcát ellenben bíbor hullámok öntötték el, az ajka remegett, és szemébe könnyek szöktek. Egy idő után megszólalt:

- Jaj, de szégyellem magam! Milyen okos és bátor vagy! Én meg csak egy buta liba vagyok, de milyen buta! - itt elakadt, és zokogni kezdett. Szerettem volna a karomba venni, hogy megvigasztaljam, de ezt Jeanne tette meg helyettem - s én meg se mukkantam. Nem mondom, Jeanne is értette a módját; gyengéd volt és tapintatos, de én éppen ilyen lettem volna Catherine-hez.

Nos hát - egy ártatlan tréfa senkinek sem árt; sőt felüdíti az embert, és nem engedi, hogy besavanyodjék. Igaz, hogy Jeanne tulajdonképpen tőrbe csalta Catherine-t; de hát ennél meggyőzőbben nem magyarázhatta volna meg neki, milyen lehetetlen dolgot kíván. Valóban furcsa ötlet volt, ha jól meggondolom; hát nem? Az angolok bizonyára jót mulatnának, ha megtudnák, miért nem vett részt a csatában Jeanne. - Ezt Catherine is megértette: felszárította hát könnyeit, és elnevette magát.

Folytattuk a levélírást, s természetesen a sebesülésre vonatkozó részt sem töröltük. Jeanne jókedvében volt, de amikor odáig ért, hogy üdvözletét küldi ennek, annak meg amannak, játszótársainak és barátainak, eszébe jutott az egész falu, a Tündérfa, a virágos rét, a békésen legelésző nyáj és szülőföldjének minden szépsége; hangja meg-megremegett, amint az ismerős neveket sorolta, s amikor Haumette-hez és Kicsi Mengette-hez ért, semmi nem segített: szava elfúlt, és nem tudta folytatni. Várt egy pillanatig, azután azt mondta:

- Írd meg, hogy üdvözlöm valamennyiüket... forrón... tiszta szívből... Soha többet nem láthatom a falunkat!

Ekkor Pasquerel lépett a szobába, Jeanne gyóntatóatyja, s bemutatott egy derék lovagot, Sire de Rais-t, aki üzenetet hozott. Parancsa szerint beszámolt a haditanács üléséről, ahol úgy határoztak, hogy megelégednek az elért eredménnyel; adjunk hálát Istennek, mondták, hogy idáig elsegített bennünket; a városban most már van elég élelem, tartson bár az ostrom akármeddig is; végül pedig az óvatosság is azt követeli, hogy visszavonjuk csapatainkat a folyó túlsó partjáról, és védekezésre rendezkedjünk be - ezért hát így is határoztak a tanácsban.

- Soha nem gyógyulnak ki a gyávaságukból! - kiáltott fel Jeanne. - Tehát ezért aggódtak olyan nagyon a fáradságom miatt! El akartak távolítani a katonák közül! Vidd hát üzenetemet... nem a tanácsnak, mert ezekhez az álruhás komornákhoz nincs több szavam... hanem a Fattyúnak meg La Hire-nek, ők ketten férfiak, és mondd meg nekik, hogy a sereg ott marad, ahol van! Őket teszem felelőssé, ha bárki megszegi parancsomat. S mondd meg azt is, hogy reggel újra támadunk. Távozhatsz, jó lovag.

Azután a paphoz fordult:

- Kelj fel korán, atyám, és maradj mellettem egész nap. Sok tennivaló vár rám holnap, és meg is fogok sebesülni a nyakam és a vállam között.

Hajnalban talpon voltunk, s mise után mindjárt indultunk. Az előcsarnokban összetalálkoztunk vendéglátó gazdánkkal: a jó öreg szörnyen oda volt, hogy Jeanne reggeli nélkül akar nekivágni a napnak: esedezett, várjon még egy kicsit, s egyék valamit; csakhogy erre már nem tellett az időnkből, jobban mondva nem tellett rá Jeanne türelméből: égett a vágytól, hogy rohamra induljon az utolsónak maradt erőd ellen, amely még útját állta, ha meg akarja tenni az első nagy lépést Franciaország megmentésére és felszabadítására. Boucher újabb érvvel hozakodott elő:

- Hiszen gondold meg: e szegény város lakói már azt is elfelejtették a több hónapos ostromzár alatt, hogy milyen íze van a halnak, ma pedig újra fognak a halászaink és ezt neked köszönhetjük. Van egy remek gárdánk, éppen reggelire való; várj meg... hallgass rám...

- Ha elvégeztük, ami ma reánk vár - felelte Jeanne -, lesz itt hal bőven; annyit foghattok végig a part mentén, amennyit akartok.

- Tudom én, hogy kegyelmességed javunkat akarja; de inkább magunk is beérjük kevesebbel, és adunk rá egyetlen nap helyett egy egész hónapot. Hallgass hát a szóra, várj még és egyél. A közmondás is azt tartja: aki egy nap kétszer akar átkelni a folyón, egyék halat indulás előtt, akkor nem éri baj a ladikját.

- Csakhogy énrám ez nem áll, mert én csak egyszer kelek át ma a folyón.

- Mit nem mondasz! Vissza se jössz már hozzánk?

- Visszajövök én, csak nem ladikon!

- Hanem hogyan?

- A hídon.

- Még mit nem! Drága vezérünk, elég a tréfából! Ne hagyd, hogy hiába kérleljelek. Remek ez a hal, hidd el!

- Készítsétek el, és tegyetek félre belőle vacsorára. Én meg magammal hozom valamelyik híres angolt, hadd kóstolja meg az is.

- Nos, legyen, ahogy akarod. De aki böjtöl, ne menjen túl messze, és forduljon vissza idejében... Mikorra várhatunk haza?

- Mihelyt felmentettem Orléans-t. Gyerünk!

S azzal indultunk. Az utcákon tolongott a nép, polgárok s katonák ácsorogtak csoportokba verődve, de nagyon bánatos képpel. Sehol egy mosolyt nem láttam, csak borús tekinteteket. Mintha valami roppant szerencsétlenség minden reményt kiölt volna a szívekből. Ehhez igazán nem voltunk hozzászokva, s nagyon elcsodálkoztunk. Hanem amikor Jeanne-t megpillantották, egyszeriben mozgás támadt, és szájról szájra szállt a kíváncsi kérdés:

- Merre tart vajon? Hová igyekszik ma?

Jeanne is meghallotta, és hangosan odaszólt:

- Mit gondoltok, hová? Tourelles erődje ellen!

E néhány szó csodát művelt: az előbb még komor tömeg őrjöngve kezdett ujjongani; viharos éljenzés hullámzott végig a város utcáin, és a csüggedt sokadalom egy szempillantás alatt megelevenedett és lázba jött. A katonák kiváltak a tömegből, s zászlóink alá gyűltek; a polgárok közül is sokan lándzsáért futottak vagy alabárdért, s csatlakoztak hozzánk. Menet közben mind többen és többen álltak közénk, s nem szűnt meg az éljenzés sem, sőt fokozódott a zaj, mert az ablakok is megteltek izgatott emberekkel.

Amint kiderült, a haditanács lezáratta a Burgundiai kaput, és erős őrséget állított elébe, Raoul de Gaucourt, Orléans királyi biztosának, egy keménykötésű katonának a vezetésével. Gaucourt-nak kellett volna megakadályoznia, hogy Jeanne elhagyja a várost, és folytassa Tourelles ostromát. Ez a gyalázatos parancs ejtette kétségbe a várost - de csak rövid időre. Az emberek úgy vélték, hogy Jeanne-ban emberére lelt a tanács - s nem is csalódtak.

Amikor a kapuhoz értünk, Jeanne utasította Gaucourt-t, hogy nyittassa ki, és engedjen neki utat.

Gaucourt azt felelte, nem teheti, mert szigorú parancsa van a haditanácstól.

- Nekem senki nem parancsol - mondta erre Jeanne -, csak a király. Ha tőle van parancsod, mutasd.

- Tőle nem kaptam parancsot, fővezérem.

- Akkor adj utat, vagy vállald a következményeket!

Ekkor Gaucourt vitatkozni kezdett, mert ő sem volt különb a többinél: szavakkal szeretett csatázni, nem karddal; csakhogy Jeanne egyszeriben véget vetett minden locsogásnak ezzel az egyszerű paranccsal:

- Rohamra!

Mi meg nekilódultunk, s játszva végeztünk a könnyű feladattal. Gaucourt ugyancsak bámult. Nem szokta meg az ilyen gyors elintézést. Utóbb azt híresztelte, hogy Jeanne éppen akkor vágott a szavába, amikor meg akarta magyarázni, miért nem eresztheti ki a városból; pedig ha végighallgatja, nem tudott volna mit felelni neki. Mire azt mondták, akik hallották:

- Megfelelt ő neked így is!

Kitörtünk hát a kapun, nagy zenebonával, kacagva. Elővédjeink hamarosan átkeltek a folyón, s a Tourelles felé tartottak.

Csakhogy nem rohamozhattuk meg azonnal: előbb el kellett foglalnunk egy boulevard-nak nevezett kisebb erődítményt. Ezt hátul felvonóhíd kötötte össze a nagyobbik erőddel, a Loire egyik mély és sebes vizű ága felett. Az erődítményt sokan védték, s Dunois nem hitte, hogy el tudjuk foglalni. Jeanne viszont cseppet sem kételkedett ebben. Egész délelőtt ágyúkkal lövette, délfelé meg rohamot vezényelt, s maga állt a csapatok élére. Mit sem törődve a sűrű füstben röpködő lövedékkel, elözönlöttük az árkot. Jeanne, buzdító szavakat kiáltva katonáinak, éppen megindult felfelé egy ostromlétrán, amikor bekövetkezett a szerencsétlenség, amelyről előre tudtunk: egy számszeríjból kilőtt vasvessző a nyaka és válla között találta, s utat tört magának a páncélon át. Jeanne éles fájdalmat érzett, s amikor látta, hogy vére elönti keblét, rettenetesen megrémült, és keserves zokogással a földre borult.

Az angolok örömrivalgásban törtek ki, s százával rohantak oda, hogy elfogják. Néhány percig a két fél minden ereje itt csapott össze: angolok és franciák egyforma elszántsággal vívtak körötte és érte - hiszen Franciaország vele állt vagy bukott; Jeanne maga volt Franciaország mindkét sereg szemében, s aki ebben a viadalban győzött, az egyszer s mindenkorra magáénak mondhatta a francia földet. Azon a tenyérnyi földön kellett eldőlnie az ország sorsának, tíz perc alatt, de örök időkre - s el is dőlt!

Ha az angolok akkor foglyul ejtik Jeanne-t, VII. Károly elmenekül az országból, a troyes-i béke érvényben marad, és Franciaország - hiszen úgyis az angolok kezén volt már - minden további vita nélkül angol tartománnyá válik, sőt az is marad ítéletnapig. Egy nép és egy ország sorsa forgott tehát kockán, és mindennek annyi idő alatt kellett eldőlnie, amíg egy tojás megfő. Ilyen végzetes tíz percet még soha nem jelzett az óra Franciaország történelmében, és nem is fog. Ha krónikáskönyvekben azt olvassátok, milyen sorsdöntő volt valamely óra, nap vagy hét ennek vagy annak az országnak történelmében, jusson eszetekbe, és dobogtassa meg francia szíveteket annak a tíz percnek emléke, amikor Franciaország - avagy más nevén Jeanne d'Arc - vérében feküdt a sáncárokban, s két sereg csapott össze fölötte és érte.

S ne feledjétek Törpét sem. Mert ő állt Jeanne fölött, s hat másik helyett verekedett. Két kézzel forgatta fejszéjét, s valahányszor lesújtott vele, odakiáltotta: "Nesze, Franciaországért!", s egy szétvert sisak úgy hullt darabjaira, mint a tojás héja, a koponya meg, amely a sisakot viselte, megtanulta végre, hogy mi a tisztesség, s többé nem ártott egy franciának sem. Valóságos bástyát emelt maga elé vasba öltözött hullákból, s amögül vívott tovább. Amikor végre felülkerekedtünk az angolokon, és védelmezőn közrefogtuk őt, könnyedén felkapta Jeanne-t, felkúszott vele egy létrán az árokból, s kivitte a kavarodásból; aggódó tömeg követte őket, mert Jeanne-t tetőtől talpáig vér borította: részben a sajátja, részben meg angol vér, a ráhulló sebesültekből. A fehér páncélból semmi sem látszott, az egészet e szörnyű szín borította.

A vasvessző még mindig a vállában állt - egyesek szerint ki is jött a hátán. Lehet, hogy igaz - nekem semmi kedvem nem volt megnézni. Amikor kihúzták, Jeanne szegény megint sírva fakadt fájdalmában. Egyesek úgy tudják, hogy ő maga húzta ki, minthogy senki nem vállalkozott rá, nem akarván neki fájdalmat okozni. Hogy ebből mi igaz, nem tudom; csak azt tudom, hogy valaki kihúzta, azután olajjal kenték be a sebet, s gondosan bekötözték.

Jeanne órák hosszat feküdt a füvön, bágyadtan, kínzottan, mégsem hagyta, hogy az ostromot lefújják. S az folyt is tovább, de nem sok eredménnyel, mert az emberek bátorsága csak addig tartott, amíg Jeanne szeme rajtuk volt. Akárcsak Paladin - aki a saját árnyékától is félt, de Jeanne tekintete még őt is bátorrá tette.

Estefelé Dunois feladta a harcot. Amikor Jeanne meghallotta a kürtöket, felkiáltott:

- Mi az? Visszavonulót fújnak?

Nyomban megfeledkezett sebéről. Rendelkezett, hogy vonják vissza a parancsot; az egyik üteghez beosztott tisztnek még külön parancsot küldött: készüljön fel rá, hogy gyors egymásutánban öt lövést adjon le. Ebben a jelben állapodtak meg La Hire-rel, aki ellentétben egyes krónikások állításával, nem volt velünk, hanem a folyó orléans-i partján várakozott csapatával. A lövészeknek kellett volna jelezniük, hogy Jeanne már kezében érzi a kisebbik erődítményt, La Hire megindíthatja a támadást a Tourelles ellen a másik oldalról, a híd felől.

Ezután Jeanne lóra szállt, és mi követtük példáját. Amikor a katonák meglátták, hogy közeledünk, hatalmas hurrázásba kezdtek, s alig várták, hogy újra támadhassanak. Jeanne egyenest odalovagolt az árokhoz, ahol megsebesült, s mit sem törődve a nyílzáporral, megállt, és parancsot adott Paladinnek, hogy bontsa ki a lobogót, s figyelje: mikor érinti az erődítmény falát. Paladin jelentette:

- Érinti már!

- Akkor hát tiétek az erődítmény: foglaljátok el! - szólt Jeanne a várakozó katonákhoz. - Kürtösök, fújjatok rohamot! Gyerünk, mind... Utánam!

És mi követtük. Olyat még a világ nem látott. Felkapaszkodtunk a létrákon, szinte elárasztottuk a sáncot - és az erődítmény a miénk volt. Ember ember ellen: küzdöttünk, mint a vadállatok, mert az angolok se adták meg magukat könnyen.

Annyira el voltunk foglalva, hogy az öt lövést se hallottuk, pedig azon nyomban megszólaltak az ágyúk, amint Jeanne jelt adott a rohamra; mi még javában tusakodtunk az erődítményért, amikor az orléans-i parton maradt tartalék megrohanta a hidat, és a másik oldalról kezdte ostromolni a Tourelles-t. Egyik gyújtóhajónk lejött az erődig, s ott vetett horgonyt a felvonóhíd alatt, amely a Tourelles-t összekötötte a mi erődítményünkkel; így történhetett, hogy mikor végre megtörtük az angolok ellenállását, s azok megpróbáltak visszavonulni a hídon át, az égő gerendák beszakadtak alattuk, s tömegével hulltak a vízbe, súlyos páncéljaikban - szomorú látvány volt, hogy derék embereknek ilyen nyomorult halált kell halniok.

- Az Úristen legyen irgalmas hozzájuk - sóhajtott fel Jeanne, könnyekkel a szemében. Őszintén megsiratta őket, pedig három napja múlt csak, hogy épp ezek közül sértette meg valaki, amikor felszólította, hogy tegye le a fegyvert. William Glasdale volt ez, a parancsnokuk - bátor lovag különben. Tetőtől talpig vasban lévén, pillanatok alatt elmerült, és persze fel nem bukkant többé.

Gyorsan összetákoltunk valami hídfélét, és megrohamoztuk az angol hadsereg utolsó erősségét, amely még elzárta Orléans-t az élelemtől és barátaitól. És mielőtt ránk sötétedhetett volna, elvégeztük ezt is: Jeanne lobogója fenn lengett a Tourelles erődjén. Beváltotta hát, amit fogadott: Orléans szabad volt!

A hét hónapja tartó ostromzárat feloldottuk; amit Franciaország legjobb hadvezérei el sem tudtak képzelni, Jeanne azt elérte: az udvari méltóságok meg a haditanács mesterkedései ellenére véghezvitte nagy feladatát - méghozzá mindössze négy nap alatt!

Néha a jó hír is éppoly gyorsan terjed, mint a rossz. Mire indultunk volna hazafelé, Orléans-ban kigyúltak az örömtüzek - az égbolt elégedetten verte vissza piros fényüket: - durrogtak az üdvlövések, zúgtak a harangok: ilyen zajt még Orléans-ban se vertek soha.

Azt már leírni sem tudom, mi volt, amikor a városba értünk. Óriási tömegen kellett keresztülvergődnünk; az emberek sírtak örömükben, és ha Jeanne lába nincs páncélban, bizony agyoncsókolták volna. "Üdvöz légy! Orléans-i Szűz! - kiáltozták. - Üdvöz légy, szent Szűz!"

Mióta a világ világ, soha lány nem lépett a dicsőségnek oly magas fokára, mint Jeanne d'Arc azon a napon. De azért ne gondoljátok, hogy fejébe szállt a dicsőség. Amilyen nagyszerű lélek volt, olyan egyszerű is: aludni tért menten, mint egy fáradt gyermek. S amikor a polgárok hallották, hogy megsebesült és pihenni szeretne, beszüntettek a környéken minden járás-kelést, s őrt álltak egész éjszaka, hogy senki meg ne zavarhassa álmát.

- Békét szerzett nekünk - mondották -, pihenjen hát békességben ő is.

Senki nem kételkedett benne, hogy az angolok reggelre eltakarodnak a környékről, s abban is mindenki egyetértett, hogy ezt a napot a város lakói mindig meg fogják ünnepelni Jeanne d'Arc emlékére, a kortársak éppen úgy, mint utódaik. Így is van immár hatvan esztendeje, s így lesz ezután is. Orléans nem felejti el május 8-át, és soha nem mulaszthatja el megünnepelni. Jeanne d'Arc napja ez - és szent nap.^[2]

Talbot és az angol sereg kora hajnalban kiürítette az erődöket, és elvonult; arra is sajnálták már az időt, hogy felégessék vagy összecsomagolják, amijük volt, s lerombolják az erődöket: otthagytak mindent, élelmet, felszerelést, amit csak összehordtak, hosszú ostromra számítva. Orléans lakói alig tudták elhinni, hogy ismét szabadok, kedvükre járhatnak ki és be a város kapuin, s hogy egy parasztlányka jóvoltából megfutamodott és eltűnt a rettegett Talbot, a franciák ostora, akinek elég volt a nevét kiejteni, hogy a francia seregek ereje megbénuljon.

A város kiürült, özönlött a nép kifelé a kapukon. Mint a megbolydult hangyák, úgy nyüzsögtek az angol erődök körül, csak sokkal nagyobb zajjal; kihordták az ágyúkat, azután óriási örömtüzeket gyújtottak mind a tizenkét erődből; engem a roppant máglyák tűzhányókra emlékeztettek, amelyeknek magasba szálló vastag füstoszlopa mintha alátámasztaná a menny boltozatát.

A gyerekek megint más módon tombolták ki magukat. A fiatalabbjának az elmúlt hét hónap egy egész életnek tetszett. Azt se tudták már, milyen a zöld fű, s mivelhogy annyi idő óta piszkos utcákat és sikátorokat láttak, csupán, úgy tárult most szemük elé a bársonyos zöld mező, mint az Éden kertje. Csodavilág volt az; hosszú s unalmas fogságuk után kedvükre futkározhattak, ugrándozhattak, táncolhattak és bukfencezhettek a messzire nyúló réteken; széltében-hosszában bebarangolták a vidéket a folyó partján, s csak estére kerültek elő, fáradtan, de virágokkal megrakodva és a kinti friss levegőtől meg az élénk mozgástól kipirult arccal.

Az erődök felgyújtása után a felnőttek templomról templomra követték Jeanne-t, hogy hálát adjanak a város szabadulásáért. Ezzel el is telt a nap; este meg ünnepséget rendeztek Jeanne és vezérei tiszteletére, és kivilágították a várost: szegények és gazdagok együtt táncoltak, vigadtak. Hajnalfelé, mire a lakosság végre aludni tért, megnyergeltük lovainkat, és indultunk Tours-ba, jelentést tenni a királynak.

Jeanne-t ez a diadalmenet sem szédítette meg. Amerre csak elhaladtunk, megilletődött emberek hálás tekintete köszöntött. Körülvették Jeanne-t, hogy a lábát, lovát vagy kardját érinthessék, sőt, letérdeltek az útra, s lova patkójának nyomát csókolgatták.

Visszhangzott az egész ország Jeanne dicsőségétől. A legelőkelőbb egyházfejedelmek írtak a királynak, őt magasztalván levelükben; a bibliai hősökhöz és szentekhez hasonlítgatták, s intették Károlyt: ne engedje, hogy "hitetlenség, háládatlanság avagy más vétek" hátráltassa vagy gátolja a Szüzet isteni küldetésében. Azt hihetné az ember, hogy prófétai lélek szólt belőlük, én azonban azt gyanítottam, hogy e kiváló férfiak már akkor ismerték a király silány és megbízhatatlan jellemét.

A király Jeanne elé jött Tours-ba. Ezt a nyomorult fickót manapság Győzedelmes Károlyként emlegetik, holott a győztes csatákat mások vívták meg helyette; mi annak idején más nevet találtunk számára, amire jobban rászolgált: magunk között csak Aljas Károlynak neveztük. Kényes udvaroncai körében fogadott minket. Derékon alul olyan szűk volt a ruhája, hogy leginkább egy kétágú sárgarépára emlékeztetett, cipőjének felkunkorodó orra olyan hosszú volt, hogy a térdéhez kellett kötözni, különben belebotlott volna; karmazsinpiros selyemköpenye ellenben csak a könyökéig ért; fején fazékformájú nemezkalpag magasodott, amelynek ékköves forgójából hosszú toll meredt az égnek, mintha tintatartóban állna; s a fazékból aláomló bozontos haja úgy terült szét vállán, a végén fölfelé bodorítva, hogy feje - a kalpag meg a haj együtt - tollaslabdára hasonlított, öltözetének minden darabja drága és rikító színű anyagból készült, ölében egy törpe agarat dédelgetett, amely a legkisebb mozdulatra is rögtön vicsorogni kezdett. Az udvaroncok nagyjából ugyanúgy öltözködtek, mint a király; s amikor eszembe jutott, hogy Jeanne "álruhás komornáknak" nevezte az orléans-i haditanácsot, azokra az emberekre kellett gondolnom, akik minden pénzüket elherdálják kacatokra, s mire komolyan szükségük lenne rá, egy fillérjük se marad - ezekre a cifra bohócokra igazán illett ez az elnevezés.

Jeanne térdre ereszkedett Franciaország fenséges uralkodója meg az ölében nyugvó másik nyavalyás állat előtt - még csak néznem is fájt. Mit tett ez az ember hazájáért vagy honfitársaiért, hogy Jeanne vagy bárki más térdre boruljon előtte? Méghozzá éppen Jeanne - fél évszázad óta az egyetlen, aki hőstettre volt képes az országban, s vérével pecsételte meg hősiességét. Bátran helyet cserélhettek volna.

Mindazonáltal az igazság kedvéért el kell ismernem, hogy Károly igyekezett megbecsülni magát, s ezúttal sokkal tisztességesebben viselkedett, mint általában. Az ölebet egy udvaronc kezébe nyomta, azután megemelte kalapját - pedig ez csak királynőknek járt -, leszállt a trónról, felemelte Jeanne-t, és őszinte örömmel, férfias szavakkal megköszönte rendkívül értékes szolgálatait. Rossz véleményem később alakult ki róla. Ha utóbb is úgy viselkedik, mint akkor, másképp gondolhatnék ma rá.

- Ne térdelj előttem, páratlan katonám - szólt Jeanne-hoz előzékenyen. - Fenséges dolgot műveltél, királyi tisztesség illet. - Látván, hogy milyen sápadt Jeanne, hozzátette: - És ne is álldogálj; véred ontottad Franciaországért, sebed még friss... Jöjj! - Azzal odavezette egy székhez, s maga is mellé ült. - Nyíltan megvallom itt, az egész udvari gyülekezet előtt, hogy sokkal tartozom neked: mondd meg hát őszintén, milyen fizetséget kívánsz? Szólj!

Én bizony szégyelltem volna magam a helyében. Pedig nem volt igazam. Hiszen nem ismerhette ki néhány hét alatt ezt a bámulatos gyermeket, aki még minket is újra meg újra meglepett jellemének csodálatos tulajdonságaival. De hát ilyenek vagyunk: lenézzük azokat, akik történetesen nem tudják, amire mi már rájöttünk. És bizony szégyelltem volna magam az udvaroncok helyében is, akik elsárgultak az irigységtől, mert ők se ismerték jobban Jeanne-t, mint a király. Jeanne arca azonban lassan elpirult a gondolatra, hogy ő jutalomért szolgálja hazáját; tekintetét a földre szegezte, s megpróbálta elrejteni arcát: ahogy már a lányok szokták, ha megérzik, hogy elpirultak. (Senki sem tudja, hogy miért, de mindig így tesznek, s minél jobban pirulnak, annál jobban restellik, és annál kevésbé tudják elviselni, hogy mások meglátják.) A király még tetézte is a bajt, mert felhívta rá a figyelmét. Ennél nagyobb tapintatlanságot már elképzelni se lehet. A Jeanne-hoz hasonló fiatal lányok idegenek előtt könnyen el is pityerednek ilyenkor. Én például még tüsszenteni is hamarabb tudnék, mint elpirulni. No de hagyjuk a haszontalan elmélkedést, folytassuk a történetet. A király incselkedni kezdett vele, a pirulás miatt, mire Jeanne-nak a maradék vér is a fejébe szökött, s az arca lángba borult. Ezt látva, a király is megbánta tettét, és azzal próbálta megnyugtatni, hogy cseppet se törődjék vele, egy kis pirosság igazán jól illik arcára - amire most már mindenki felfigyelt, még a kutya is: Jeanne arca bíborvörös lett, s szeme könnybe borult. Előre megmondhattam volna, hogy ez lesz a vége. A király zavarba jött, s látván, hogy legokosabb lesz hamar másra terelni a szót, dicsérni kezdte Jeanne-t a Tourelles bátor bevételéért, s amikor Jeanne kissé összeszedte magát, szóba hozta ismét a jutalmat, és még egyszer megkérdezte, mi is legyen az. Mindenki kíváncsian hegyezte a fülét, hogy mit kíván Jeanne - de amikor meghallották, lerítt arcukról a csalódás: erre igazán nem számítottak.

- Ó, drága és kegyes dauphin, nekem csak egy kívánságom van... egyetlenegy...

- Mondd csak ki bátran, gyermekem.

- ...hogy ne vesztegess egyetlen napot sem. Seregem együtt van, harcra készen, s alig várja, hogy befejezhesse, amit elkezdett. Jöjj hát velem Reimsbe, és koronáztasd meg magad.

Láttam, mint húzza össze magát az a tunya alak, papagájgúnyájában.

- Reimsbe? De hát az lehetetlen! Hogyan vonulhatnánk keresztül az angolok által megszállt területen?

Hát franciák voltak ezek? Egyiknek sem derült fel az arca, amikor Jeanne bátor ötletét hallotta, annál elégedettebben bólogattak viszont a király ellenvetésére. Majd bolondok lesznek otthagyni az édes semmittevést a háború durvaságaiért! Ehhez semmi kedvük nem volt ezeknek a lakájlelkűeknek. Bonbonnal kínálgatták egymást ékköves dobozkáikból, és elégtétellel súgták szomszédjuk fülébe: milyen bölcs és körültekintő a király. Jeanne azonban vitába szállt uralkodójával:

- Esedezem, ne szalaszd el ezt a remek alkalmat. Minden nekünk kedvez most, minden! Kívánni se kívánhatunk kedvezőbb körülményeket. A francia sereg győzelmi mámorban úszik, az angolokat lesújtotta a vereség. A késlekedés végzetes lehet. Katonáink nem fogják érteni, miért habozunk, miért nem használjuk ki előnyünket, kétség szállja meg őket, bizalmukat vesztjük; az angolok sem fogják érteni, de magukhoz térnek, s újból nekibátorodnak. Most van itt az ideje! Kérlek, induljunk...

A király csak fejét csóválta, s La Tremouille véleményét kérdezte, aki sietett felelni:

- Felség, ellene szól minden ésszerűség. Gondolj csak a Loire menti angol erődökre. Hány ilyen erőd állna utunkban innen Reimsig!

Még folytatta volna, de Jeanne félbeszakította, s azzal fordult hozzá:

- Ha várunk, azalatt csak megerősítik állásaikat újabb csapatokkal. Az talán jó nekünk?

- Dehogy, dehogy...

- Tehát mit tanácsolsz? Te mit javasolnál helyemben?

- Azt, hogy várjunk.

- Várjunk? De mire?

Tremouille sokáig habozott, hogy mit válaszoljon; semmi értelmes dolog nem jutott eszébe. Azt sem szokta meg, hogy így vizsgáztassák, ekkora társaság előtt; ezért idegesen csak annyit szólt:

- Államügyeket nem szokás nyilvánosság előtt tárgyalni.

- Bocsáss meg - felelte Jeanne nyugodtan. - Járatlanságom megint megtévesztett. Nem tudhattam, hogy a hivatalodhoz tartozó ügyek államügyeknek tekintendők.

La Tremouille rosszallóan vonta össze szemöldökét, s kissé gúnyosan vágta oda:

- A király első tanácsadója vagyok, s te még azt kérded, hogy a hivatalomhoz tartozó ügyek államügyeknek tekintendők-e? Hát ezt hogy értsem?

Jeanne közömbös hangon válaszolt:

- Úgy, hogy itt nincs állam.

- Nincs állam?

- Nincs, uram, itt nincs állam, és semmi szükség tanácsadókra. Franciaország néhány láncnyi földre zsugorodott össze; ekkora területen egy ispán is rendet tud tartani. Nincs jogunk államügyekről beszélni. Nagyképűség volna!

A király - ahelyett hogy pirult volna - torka szakadtából kacagni kezdett, s vele kacagott az egész udvar, bár csak óvatosan, félrefordított fejjel, hangtalanul. La Tremouille azonban dühbe gurult, s már-már szóra nyitotta volna száját; hanem a király leintette:

- Megállj csak, én királyi védelembe veszem! Igazat mondott, színigazat, ó, mily ritkán hallok ilyet! Hiába a sok csillogó holmi rajtam meg köröttem, alig mondhatok többet magaménak, mint egy tenyérnyi, koszos földdarabot, s te se vagy több, mint az ispánom - s kacagott tovább, ahogy csak a torkán kifért. - Nos, drága, nyíltszívű katonám, mondd meg hát végre: mivel jutalmazzalak? Ha akarod, nemessé teszlek, és címeredbe vésetheted a francia koronát a liliommal, melléjük meg azt a győzedelmes kardot, amellyel megvédted mindkettőt. Csak szólj egy szót!

Ámult s irigy zsongás támadt a teremben, Jeanne azonban fejét rázta: - Nem kell az énnekem, drága, nemes dauphin. Nincs annál nagyobb jutalom, mint hogy harcolhatok, életemet adhatom Franciaországért: ennél többet nem adhatsz nekem. Add meg hát azt a jutalmat, amit kértem, azt az egyet csak; a legdrágábbat, amit adhatsz: jöjj el velem Reimsbe, s koronáztasd meg magadat. Térden állva kérlek: tedd meg.

De a király Jeanne vállára tette kezét, s nemtörődöm hangon így szólt:

- Maradj csak állva! Meggyőztél... legyen hát, ahogy...

La Tremouille intésére azonban elharapta a szót, s az udvar nagy megkönnyebbülésére így folytatta:

- No jó, hát még meggondoljuk; azután meglátjuk, hogy s mint lesz. Megnyugszol ebben, türelmetlen kis szolgám?

Első szavaira felragyogott már az öröm Jeanne arcán; a végén azonban ki is aludt. Csak nézett maga elé szomorúan, a könnyek szivárogtak szeméből. Egy pillanat múlva meg mintha rettentő indulat lökte volna ajkára a szót: - Könyörgök, élj az alkalommal, amíg veled lehetek! Nincs sok időm hátra!

- Nincs sok időd?

- Egy év csak... Egy évem van mindössze!

- Drága gyermekem, elélsz, te még jó ötven esztendeig, hiszen szívós és erős vagy.

- Tévedsz uram, tévedsz. Egyetlen kurta esztendőm van csupán. És az idő múlik, egyre múlik, szállnak a percek, a tennivaló meg tömérdek... Élj hát az alkalommal, amíg veled lehetek; Franciaország életéről vagy haláláról van szó.

Még az udvari férgek is meghatódtak Jeanne esdeklő szavaira. A király elkomolyodott, e szavak nagy hatást tettek rá. Szemében egyszerre sokatmondó fény gyúlt, felállt, kihúzta kardját, s a magasba emelte, azután lassan Jeanne vállára eresztette, és így szólt:

- Oly tiszta, oly nemes lelkű, oly egyszerű és oly hűséges vagy... Lépj hát be ezennel a francia nemesek sorába, a téged megillető helyre! Nemességet adományozok érdemeidért egész családodnak, minden vérbeli rokonodnak és törvényes leszármazottaiknak, nemcsak egyenes, hanem nőágon is. S még valamit! Még valamit! Hogy minden más családnál különb tisztesség érje a tiédet, olyan kiváltságban részesítem, amilyenről krónikás könyveink sem tudnak: ha leszármazottaid közül a leányok közrangú férfihoz mennek feleségül, azt is nemessé teszik.

Ámulat és irigység tükröződött minden tekinteten, amikor e rendkívüli kegyről tanúskodó szavak elhangzottak. A király szünetet tartott, és nyilvánvaló elégedettséggel vette tudomásul az udvar meghökkenését.

- Kelj fel hát, Jeanne d'Arc, s neveztess ezentúl Du Lis-nek: emlékeztessen ez a név mindenkit hálánkra, amiért derekasan megvédelmezted a francia liliomot; s viseld ezt a fenséges virágot, a francia koronát és győzedelmes kardodat címerpajzsodon is, a hármat egymás mellett: ez legyen és maradjon nemességed jelképe örök időkre.

Alig emelkedett fel Du Lis kisasszony, a cifra úri nép máris köréje sereglett, hogy új nevén szólítva köszönthesse a kiváltságosak szent társaságában. Jeanne-nak azonban sehogy sem volt kedvére a dolog. Azt mondta: nem méltó ő ekkora megtiszteltetésre, engedtessék meg neki, hogy maradjon, aki volt, egyszerűen Jeanne d'Arc, és semmi több - szólítsák csak ezután is ezen a nevén. És semmi több! Mintha lehetne valaki több ennél, több, különb, rangosabb! Du Lis kisasszony - ez a név senkinek nem mond semmit, Jeanne d'Arc - annál inkább! Ha csak hallom, máris hevesebben ver a szívem!

Bosszantó volt, mekkora hűhót csaptak a hírre az egész városban, majd országszerte. A király nemessé tette Jeanne d'Arcot! Mindenki oda volt az ámulattól és elragadtatástól. Nem tudjátok elképzelni, mennyire megbámulták és irigyelték mindenfelé. Azt hihette volna valaki, hogy nagy szerencse érte. Mi azonban nem sokra becsültük az egészet. A mi szemünkben ember nem tehette nagyobbá Jeanne d'Arcot. Azelőtt is úgy néztünk föl rá, mint égen a napra: a nemesi rang csak annyit adott méltóságához, mint egy gyertya fénye a nap ragyogásához.

Más volt már az eset a bátyjaival. Azokat büszkévé és boldoggá tette az új rang, s ezt meg is lehet érteni. Utoljára még Jeanne is örült, amikor látta, hogy a fiúk mennyire élvezik a dolgot. Okos ember volt a király: azzal szerelte le Jeanne ellenkezését, hogy felébresztette benne családja és rokonai iránt érzett szeretetét.

Jean meg Pierre sürgősen elkészíttették címerüket, s mindenki csak az ő társaságukat kereste, nemesek és közrendbeliek egyaránt. Paladin némi keserűséggel állapította meg, hogy a két testvér összehasonlíthatatlanul szebbnek látja a világot, mióta fejükbe szállt a dicsőség, s aludni se szeretnek már: merő veszteségnek tartják az alvásra szánt időt, hiszen álmukban nem gondolhatnak rá, hogy ők már nemesek. Majd hozzátette:

- De azért a katonai felvonuláson meg a hivatalos ünnepségeken eztán sem állhatnak elém; hanem békeidőben meg társaságban, azt hiszem, előreszemtelenkednek majd mögéd és a két lovag mögé, míg Noël meg én csak mögöttük kulloghatunk... Mi?

- Ez már bizony így lesz - feleltem.

- Tartottam ettől - szólt a zászlótartó -, de mennyire tartottam! Hülyeségeket beszélek... Tudtam, hogy így lesz.

- Rögtön éreztem, hogy szokatlanul természetes a hangod - szólt közbe Noël Rainguesson.

Jót nevettünk ezen.

- Érezted, úgy mondod? Nagyon okosnak képzeled magad! Jól vigyázz, Noël Rainguesson, mert egy szép napon még kitekerem a nyakad.

- Paladin! - szólalt meg Sieur de Metz - a legrosszabbra még nem is gondoltál. Sokkal, de sokkal nagyobb baj fenyeget. Hogyhogy nem jutott eszedbe, hogy ők ketten társaságban meg majd békében mindnyájunkat meg fognak előzni, akik Jeanne kíséretéhez tartozunk?

- Ugyan menj már!

- No majd meglátod! Gondolj csak a címerükre. A francia liliom van rajta! Ez királyi jelvény, barátocskám! Fel tudod fogni, hogy ez mit jelent? Ha nem is pontosan, és nem is egészében, valójában mégiscsak Franciaország címerét írják tulajdon pajzsukra. Gondold meg, mi minden következik ebből! Hogy mi kettejük elé kerüljünk a sorban? Hát ez utoljára esett meg tegnap. Véleményem szerint senki nem előzheti meg őket, kivéve D'Alencont, aki született herceg.

Paladin majd hanyatt esett meglepetésében. Elfehéredett, s hiába nyílt szóra az ajka, csak pillanatok múltán tudta kibökni:

- Ezt nem tudtam, de honnan is tudhattam volna? Most látom csak: milyen ostoba vagyok, jaj, de milyen ostoba! Találkozom velük reggel, és csak úgy odavetem nekik, hogy hé! Pedig nem akartam modortalan lenni. Mekkora szamár voltam! Igazán nem mondhatok mást, mint hogy szamár voltam.

Noël Rainguesson kissé unottan állapította meg:

- Ez valószínű, de nem értem, mért vagy így meglepve?

- Nem érted, nem érted? Hogyhogy nem érted? Hanem figyelj csak, Sieur de Metz, egészen biztos vagy te ebben a dologban?

- Miféle dologban?

- Hogy Jean meg Pierre minden nemest megelőznek D'Alencon herceget kivéve?

- Semmi okom sincs kételkedni ebben.

Paladin néhány pillanatra gondolataiba és ábrándjaiba merült, azután nagyot sóhajtva így szólt:

- Ó, drága barátaim, mekkora emelkedés! Látjátok, mit jelent, ha szerencséje van valakinek? De hát mit bánom én! Az ilyesmi igazán csak a véletlenen múlik, éppen ezért nem is becsülöm sokra. Akkor már sokkal büszkébb vagyok arra, hogy én pusztán a magam erejéből emelkedtem fel idáig. Én csak azt becsülöm, amit kiérdemeltem, más egyéb fabatkát sem ér.

Gyülekezőre hívtak kint a kürtök, s beszélgetésünknek ezzel vége szakadt.

Múltak a napok, és semmi, de semmi nem történt. A sereg harcra készen várt és éhezett. A kincstár kiürült, a katonák nem kaptak se zsoldot, se élelmet. Megelégelvén a koplalást, szép lassan szétszéledtek - a léha udvaroncok nagy megelégedésére. Szomorú volt látni Jeanne kétségbeesését. Tehetetlenül kellett nézze, mint bomlik fel győzelmes serege.

Végül elment a loches-i várba: ott lebzselt akkor a király. Három tanácsosával tárgyalt éppen: Robert le Macon, volt kancellárral, Christophe d'Harcourt-tal és Gerard Machet-vel. Ott volt az Orléans-i Fattyú is. Tőle tudtuk meg, mi történt. Jeanne a király lába elé borult, átfogta a térdét, és úgy kérlelte:

- Nemes dauphin, könyörgök, vess véget e hosszú és mihaszna tanácskozásoknak; jöjj inkább, jöjj velem, mielőbb Reimsbe, s koronáztasd meg magad.

Ekkor Cristophe d'Harcourt megkérdezte tőle:

- A Hangok parancsolták, hogy ezt mondd a királynak?

- Igen, ők. És mindennap sürgetnek.

- Nem árulnád el nekünk, itt a király színe előtt, hogy mi módon szólnak hozzád azok a Hangok?

Ez csak sunyi csel volt megint: hátha elárul Jeanne valami titkot vagy olyat talál mondani, amiért bevádolhatják. Ebből azonban semmi nem lett. Jeanne oly egyszerűen és őszintén felelt, hogy még a körmönfont püspök sem köthetett bele. Elmondta nekik, hogy valahányszor olyanokkal találkozik, akik kételkednek isteni küldetésében, félrevonul és imádkozik: így panaszkodja ki magát az emberek hitetlensége miatt; s ilyenkor oly tisztán hallja a Hangok vigasztaló szavát, mintha a füle mellett szólnának hozzá, halkan és lágyan "Folytasd csak utadat, Istennek Leánya, és én megsegítitek téged." Majd hozzátette:

- Amikor ezt hallom, olyan öröm fog el, hogy szinte már elviselni se tudom.

A Fattyú szerint Jeanne arca egészen lángba borult e szavaknál; majdnem önkívületben volt.

Jeanne érvelt, vitázott, könyörgött, s fokról fokra fölébük kerekedett, de a tanács csak lépésről lépésre hátrált. Kérve kérte a királyt, adjon már parancsot az indulásra. Amikor már végképp kifogytak az ellenvetésekből, elismerték, hogy talán hiba volt szétzülleszteni a sereget, de hát most mit tegyenek? A király nem indulhat el sereg nélkül!

- Toborozzatok újat! - mondta nekik Jeanne.

- De ahhoz legalább hat hét kell!

- Annyi baj legyen; csak kezdjünk hozzá végre!

- Sajnos, elkéstünk. Bedford hercege ezalatt nyilván új csapatokkal erősíti meg a Loire menti angol erődöket.

- Igen, mi meg ezalatt szélnek eresztettük a mieinket... Elég szégyen! De legalább most ne vesztegessük tovább az időt, hanem gyürkőzzünk neki!

Ezt meg a király ellenezte, mondván, hogy nem kockáztathatja a reimsi utat, amíg az angoloknak annyi erős állásuk van a Loire mentén.

- Mi majd szabaddá tesszük neked az utat!

Így már a király is beleegyezését merte adni, hiszen biztonságban ülhet otthon, míg az utat megtisztítják az angoloktól.

Jeanne fellelkesedve jött vissza Loches-ből. Egyszerre minden megbolydult megint. Kiáltványok szólították fegyverbe a férfiakat; Selles mellett, Berryben, toborzó tábort állítottak fel, s gyűlt a nép lelkesedéssel, közrendűek és nemesek egyaránt.

Május jó részét elvesztegettük; ennek ellenére, június 6-ára, Jeanne összeszedte a sereget, s indulásra készen állt. Nyolcezer embere volt. Gondoljátok csak meg, hogyan gyűjthetett össze ekkora sereget azon a szűk területen! S ráadásul mind kipróbált katona! Igaz, hogy akkor majdnem minden francia férfi katona volt már, hiszen száz éve tartott a háború. Igen, minden francia férfi katona volt - s egyben kitűnő futó is: öröklött tehetség és személyes gyakorlat révén, minthogy száz évig jóformán egyebet sem csináltak, mint futottak. De hát erről igazán nem ők tehettek. Nem akadt, aki okosan vezette volna őket: vagy ha akadt is, nem vezethette őket okosan. A király és az udvar minduntalan kijátszotta a hadvezéreket; ennek következtében azok is hamar rászoktak, hogy ne engedelmeskedjenek a királynak, hanem csak a maguk útján járjanak, s a maguk érdekével törődjenek, így természetesen nem lehet háborút nyerni. Nem is csoda, hogy a franciák könnyen megfutamodtak. Pedig ugyanezek az emberek derék katonák lehettek volna; csak egy hadvezér kellett, aki érti a dolgát, nem törődik mással, és akinek hatalom van a kezében. Most végre ilyen vezért kaptak; ennek helyén volt az esze meg a szíve, ez komolyan fogta fel a dolgát, ennek kezében hatalom volt. Ilyen körülmények között nem maradhatott el a siker sem. Ha egyszer Jeanne d'Arc a vezérük, a katonák elfelejtik, hogy valaha is tudtak futni.

Amint már mondottam, Jeanne elemében érezte magát. Éjjel-nappal a tábort járta, hogy a katonákat buzdítsa. Lelkesen ünnepelték, valahányszor szemlét tartott, és elvágtatott a csapatok előtt. De hát ez nem is csoda, hiszen szép volt és bájos, akár a frissen nyílt virág, bátorsága és lendülete mindenkit magával ragadott. Szinte napról napra szépült; ekkor már majdnem tizennyolc éves volt, s a kislány lassanként hajadonná serdült.

Egy nap az udvarba érkezett a két ifjú De Laval gróf - két derék legény, a legelőkelőbb és legnagyobb francia családok rokonai. Nem volt nyugtuk, amíg Jeanne-t nem láthatták, így hát a király értük küldött, s bemutatta őket Jeanne-nak: gondolhatjátok, hogy nem csalódtak várakozásukban. Egyikük azt írta haza a rokonainak: "Tekintetéből és hangjából - mintha Isten szólna hozzánk." Bizony igazat mondott! Így igaz, szó szerint.

Legközelebb akkor látták, amikor hadba készült. Erről a találkozásról így számol be a levélíró:

"Jeanne d'Arc egész testét fehér páncél védte, csupán a fejét hagyta szabadon, és kezében apró csatabárdot tartott. Amikor fel akart ülni a hatalmas fehér ménre, az állat ágaskodni és toporzékolni kezdett, Jeanne sehogy sem boldogult vele. Odaszólt hát a kísérőinek: »Vezessétek a kereszt elé.« Ez a kereszt a közeli templom előtt állt. Odavezették az állatot, Jeanne meg felült rá, és a ló moccanás nélkül tűrte. Ekkor Jeanne a templom ajtaja felé fordult, s lágy, nőies hangján így szólt: »Ti meg, lelkészek, Istennek szolgái, tartsatok körmenetet és imádkozzatok értünk!« Azzal elvágtatott, kezében az apró bárddal, feje felett a lengő lobogóval, s odakiáltotta katonáinak: »Előre, indulj!« Vele távozott egyik bátyja is, aki nyolc napja érkezett ide, s ugyancsak fehér páncélt viselt."

Így történt valóban, ahogy elmondja: magam is ott voltam s láthattam mindezt. S látom még mindig: az apró csatabárdot, csinos, tollas kalpagját, fehér páncélját a lágy, júniusi délután fényében - úgy látom ma is, mintha tegnap történt volna. Én is a kíséretben lovagoltam - Jeanne d'Arc személyes kíséretében.

Az ifjú gróf nagyon szeretett volna velünk jönni, de a király még visszatartotta. Jeanne azonban megígérte neki. Erről így emlékezik meg levelében:

"Azt mondta, hogy ha a király elindul Reimsbe, én is vele megyek. Bár adná az Isten, hogy ne kelljen addig várnom, hanem a csatákban is részt vehessek!"

Ezt Jeanne akkor mondta, amikor az alençoni hercegnétől búcsúzott, aki mindenáron a győzelem ígéretét akarta kicsikarni belőle. Ezt az alkalmat azután mások is felhasználták hasonló kérésre. A hercegné ugyanis sejtette, milyen elkeseredett ütközetek várnak ránk, és nagyon aggódott a férjéért; mellére ölelte Jeanne-t, kedveskedve megsimogatta a haját, és úgy kérlelte:

- Vigyázz rá, drágám, nehogy baja essék! Küldd vissza hozzám épen! Nagyon kérlek erre, s el nem engedlek, amíg meg nem ígéred.

- Őszinte szívvel ígérem - felelte Jeanne -, s nemcsak úgy mondom, hanem ígérem: visszakapod őt sértetlenül. Elhiszed? És meg vagy elégedve most már?

A hercegné nem szólt semmit, csak homlokon csókolta Jeanne-t, s azzal elváltak.

Július 6-án indultunk, de Romorantinnél megszakítottuk utunkat, és csak 9-én értünk Orléans-ba. Jeanne diadalívek alatt vonult be a városba; üdvlövések dördültek, s tengernyi zászló lengett. Hadvezérei Jeanne mellett lovagoltak, valamennyien pazar öltözetben és teljes díszben: D'Alencon herceg, az Orléans-i Fattyú, Sire de Boussac, a király főudvarmestere, De Graville őméltósága, az íjászok parancsnoka, Sire Dulan tengernagy, Ambroise de Lore, Etienne de Vignoles, más néven La Hire, Gautier de Brusac s még több neves katona.

Nagy nap volt ez: az utcán a szokásos tömeg, a szokásos éljenzés és tolakodás, csakhogy Jeanne-t láthassák; végül azonban csak átnyomakodtunk valahogy régi szállásunkra, ahol az öreg Boucher, felesége és a kedves Catherine szemünk előtt ölelték keblükre és árasztották el csókjaikkal Jeanne-t - ami nekem különösen fájt, hiszen én százszor különb és több csókot tudtam volna nyomni Catherine ajkára, mint bárki; de hát nem ez volt a feladatom, s így majd elepedtem érte. Oly szép és bájos volt, már akkor beleszerettem, amikor először megláttam, de ettől a naptól kezdve imádtam. Hatvanhárom éve hordom képét a szívemben - egyedül az övét -, s habár én megvénültem közben, az ő képe még most is éppoly eleven és vidám, vonzó és pajkos, édes és tiszta, csodás és elragadó, mint volt sok-sok esztendővel ezelőtt, amikor áldást és békét hozva magával, beköltözött szívembe - egyetlen napot sem öregedett.

A király megint csak azzal a paranccsal bocsátotta útnak hadvezéreit: "Ügyeljetek arra, hogy Jeanne d'Arc beleegyezése nélkül semmit ne tegyetek." Ezúttal szót is fogadtak: a Loire menti hosszú hadjárat során mindig hallgattak Jeanne-ra.

Mekkora változás! Ilyen még nem volt! Ebből is láthatjátok, mennyire megnőtt ennek a gyermeknek a vezéri becsülete tíz nap alatt, amit a harctéren töltött. Eloszlott minden kétség és gyanakvás; olyan megingathatatlan hit és bizalom vette körül, amilyenre az ősz hadvezérek harminc év alatt se tudtak szert tenni. Emlékeztek még rá, hogy amikor Jeanne tizenhat esztendős korában egyedül védte magát a zord törvényszék előtt, az egyik agg bíró "csodálatra méltó gyermeknek" nevezte. Az elnevezés valóban találó volt.

A vén bajnokok tehát nem kalandoztak el, és semmibe nem kezdtek Jeanne beleegyezése nélkül - és ez sokat számított. Némelyik azonban még mindig összeborzadt Jeanne újszerű és merész haditerveitől, s szívesen bírta volna őt más belátásra, így történhetett, hogy 10-én - miközben Jeanne éjt nappallá téve dolgozott, terveket készített, és parancsokat osztott - a vezérek egy része között ismét lábra kapott a régi okvetetlenkedés és szószátyárkodás.

Aznap délután összeültek, haditanácson, s még mielőtt Jeanne is megérkezett volna, hogy részt vegyen tanácskozásukon, vitatkozni kezdtek a helyzetről. Erről a vitáról a krónikák hallgatnak; de én ott voltam, és beszámolhatok róla. Tudom, hogy nekem hinni fogtok, hiszen sohasem vezettelek félre benneteket mendemondákkal.

Gautier de Brusac volt a félénkek szószólója; D'Alencon, a Fattyú, La Hire, De Culan, De Boussac s aki csak igazán számított valamit közülük, eltökélten kitartottak Jeanne mellett.

De Brusac azt bizonygatta, hogy a helyzet veszedelmes; Jargeau-t (az utunkba eső első várat) az angolok fölöttébb megerősítették: komor falairól minden irányba ágyúk merednek, s hétezer válogatott zsoldos védi, élükön Suffolk derék grófjával meg két rettegett hírű öccsével, a De la Pole-okkal. Véleménye szerint nagyon vakmerő és elhamarkodott ötlet Jeanne d'Arcnak az az elhatározása, hogy Jargeau-t rohammal vegyük be; rá kellene őt beszélni, hogy álljon el szándékától, s inkább szabályos ostromgyűrűvel vegye körül a várat, ami nemcsak bölcsebb volna, hanem biztonságosabb is. Továbbá: véleménye szerint a hadviselés minden elismert törvényével és szabályával ellenkezik az a heves vérű új módi, hogy emberek tömegét zúdítjuk áthatolhatatlan kőfalak ellen, hiszen...

Tovább azonban nem jutott. La Hire türelmetlen mozdulattal hátratolta tollas sisakját és ráordított:

- Az Isten megáldjon! Érti ez a lány a dolgát, nem kell kioktatni!

S mielőtt még folytathatta volna, D'Alencon is felpattant helyéről, az Orléans-i Fattyú szintén, s még öt-hat másik: versenyt mennydörögtek, s magukból kikelve átkoztak mindenkit, aki kételkedni merne, titkon vagy nyíltan, a francia sereg fővezérének bölcsességében. Amikor azután mindegyik elmondta a magáét, La Hire is újból szóhoz jutott végre:

- Egyesek soha nem tudnak megváltozni - mondta. - Változhat a világ körülöttük; ők mégsem értik meg, hogy nekik is változniuk kell, ha helyt akarnak állni. Minden igyekezetük, hogy megmaradjanak azon a csapáson, amin apáik meg nagyapáik jártak s járnak maguk is, mióta világra jöttek. Renghet a föld, felfordulhat a világ, mocsárrá süppedhet a kitaposott csapás, ők akkor se jönnek rá, hogy új utat kellene törni, ó, nem: csak mennek konokul a régi nyomon, amíg nyakukat nem szegik. Értsétek meg végre: más világot élünk; és ez a páratlan katonai lángész, aki sokkal tisztábban lát mindent, mint mi, észrevette ezt. Új utat kell törnünk; de az ő szeme azt is felfedezte már, hogy merre, s nekünk csak követnünk kell. Nincs ember, nem volt, és soha nem is lesz, aki őt kioktathatná! Azelőtt csak püföltek minket, püföltek, püföltek; nem csoda hát, hogy embereinkből kihalt a mersz és minden bátorság. Ilyen katonákkal nem lehet kőfalak ellen rohamot vezetni. Erre nem is gondolhattunk. Valóban csak egyet tehettünk velük: lecsücsültünk a vár körül, és vártuk, vártuk, hátha sikerül kiéheztetnünk a bentlevőket. Ma ellenben fordított a helyzet: az emberekben lobog a bátorság, a lendület, a düh, életerő. Akár az elfojtott tűzvész. Mi hát a teendő? Tartsuk vissza őket, míg csak hamvadni nem kezd, és ki nem alszik? Jeanne d'Arc bezzeg tudja, mit kell tenni! Ő egyenesen rászabadítja őket az ellenségre: eméssze el ez a lobogó tűz az angolokat! Mi sem igazolja jobban katonai lángeszét, mint az, hogy tüstént felfogta a változást: és nyomban felismerte azt is, mi az egyetlen lehetséges módja, hogy ezt a változást javunkra fordítsuk. Megszűnt a csücsülés meg az éheztetgetés; nincs többé ácsorgás, nincs többé naplopás; nem lehet lebzselni, henyélni, szundikálni... Egy dolgot lehet csak: támadni, támadni és támadni! aztán újra támadni, meg újra támadni, meg újra támadni! és mindig csak támadni, támadni, támadni! bekergetni az angolt a barlangjába, azután rászabadítani ezeket a francia ördögöket, és rohammal foglalni el a várat! És nekem ez tetszik! Mi az a Jargeau, minden tornyával, bástyájával, tüzet okádó ágyújával és hétezer válogatott zsoldosával? Ha Jeanne d'Arc vezet minket. Istenemre, meg van pecsételve Jargeau sorsa is!

La Hire meggyőzte őket. Több szó már nem is esett arról, hogy Jeanne-t rá kellene beszélni: változtassa meg tervét. Csendes beszélgetéssel telt a hátralevő idő.

Végre Jeanne lépett a terembe. A többiek felálltak, s kardjukkal tiszteleglek; Jeanne pedig megkérdezte, hogy miről tárgyalnak.

- Végeztünk már, parancsnokom - felelte La Hire. - Jargeau-ról volt szó. Némelyek aggódtak, hogy tán nem sikerül elfoglalnunk a várat.

Jeanne csak jót nevetett ezen; azután így szólt:

- Ne aggódjatok, nincs rá semmi okotok. Meglátjátok: az angolok nem tudnak ellenállni a rohamunknak. - Tekintete hirtelen álmodozó lett: én azt hiszem, Domremy képe suhant át emlékezetén, mert halkan és kissé merengve így folytatta: - Ha nem tudnám, hogy Isten győzelemre vezet bennünket, inkább hazamennék a nyájat legeltetni, mint hogy kiállják ennyi megpróbáltatást.

Este családias búcsúvacsorán vettünk részt; de csak a kíséret tagjai meg Boucher-ék. Jeanne, sajnos nem tarthatott velünk, mert a város díszlakomát rendezett tiszteletére, és ő oda ment vezéreivel, teljes díszben; útján a harangok örömrivalgása kísérte. A kivilágított város fényei úgy ragyogtak, mint a tejút csillagai.

Vacsora után ismerős, vidám fiatalokkal bővült a társaság, s egyszeriben megfeledkeztünk a háborúról: az járt csak eszünkben, hogy fiúk és lányok vagyunk, teli jókedvvel, s régóta nem mulathattunk kedvünkre: táncoltunk, játszottunk, mókáztunk hát, és nagyokat nevettünk - éppoly szertelenül, ártatlanul és hangosan szórakoztunk, mint azelőtt. Istenem, de régen is volt mindez! Akkor még fiatal voltam. Kintről állandóan behallatszott a vonuló csapatok ütemes lépése: a francia sereg megkésett töredékei gyülekeztek a háború komor színpadán másnap kezdődő nagy tragédiához. Akkoriban gyakoriak voltak az efféle kirívó ellentétek. Amikor végre aludni térhettem, még egy ilyen képet láttam: Jeanne ajtajában a szálas Törpe állt őrt szép, új páncéljában - mintha a háború zord szelleme öltött volna benne testet -, széles vállán meg egy kiscica szunyókált, összegömbölyödve.

Hanem az ugyancsak szép látvány volt, amikor a sereg másnap lobogó zászlókkal kivonult Orléans félelmetes kapuin. Jeanne meg a vezérek a hosszú oszlop élén lovagoltak. Megérkeztek az ifjú De Laval grófok, és őket is a vezérekhez osztották be, ami rendjén is volt, hiszen értették a háború mesterségét; a híres Bertrand du Guesclin, a francia sereg egykori főparancsnoka volt a nagyapjuk. Louis de Bourbon, De Reis tábornagy és Chartres kegyura ugyancsak csatlakoztak hozzánk. Minden okunk meglett volna a nyugtalanságra, hiszen tudtuk, hogy Sir John Fastolf vezetésével ötezer főnyi sereg közeledik Jargeau megerősítésére: de én azt hiszem - ennek ellenére - senki nem nyugtalankodott közülünk. Az a sereg, különben is, távol járt még. Sir John késlekedett; ki tudja, miért, de nem nagyon igyekezett. Sok drága időt vesztegetett el útközben - Étampes-nál négy napot, Janvilles-nél újabb négyet. Alighogy Jargeau alá értünk, nyomban dologhoz láttunk. Jeanne előreküldött egy nagyobb csapatot, s az derekas rohamot intézett a külső vár ellen. Sikerült is megvetniük a lábukat, s keményen küzdöttek, hogy tartani tudják magukat; végül mégis kénytelenek voltak meghátrálni, mert a védők erősítést kaptak a várból. Ezt látván, Jeanne lelkes csatakiáltással maga vezetett újabb rohamot a dühöngő ágyútűzben. Paladin sebesülten esett össze mellette, de Jeanne kiragadta a zászlót ernyedő kezéből, s bátorító kiáltásokkal biztatva katonáit, tovább tört előre a nyílzáporban. Azután jó ideig semmit se láttunk, csak rettentő zűrzavart: kavarogva csapott össze a két sereg, csattogtak a vasak, és bömböltek az ágyúk. Időnként gomolygó füstfelhő takart el mindent a szemünk elől - néha rés nyílt rajta, s akkor egy-egy pillanatra elénk tárult a mögötte zajló kegyetlen tragédia egyik-másik jelenete. De Jeanne fehér vértes, törékeny alakja ilyenkor is mindig felbukkant: ő volt minden reménységünk és bizodalmunk, és ha őt láttuk, háttal felénk és szemközt az ellenséggel, tudtuk, hogy nincs baj. Végül hatalmas kiáltás tört át a ködön, valóságos diadalordítás - és ebből már tudtuk, hogy a külső vár a miénk.

Igen, a miénk volt: az angolok visszahúzódtak a vár falai közé. Mi meg - tekintve, hogy estefelé járt már - letáboroztunk az elhódított terepen.

Jeanne felszólította az angolokat, hogy tegyék le a fegyvert; ebben az esetben szabadon elvonulhatnak, sőt, még a lovaikat is magukkal vihetik. Noha rajta kívül senki nem tudhatta, hogy sikerül-e elfoglalnia a várat - ő viszont biztosan tudta -, mégis nagylelkű volt, pedig akkoriban nem ismerték ezt a tulajdonságot, hiszen az elfoglalt város védőit és teljes lakosságát - néha bizony még az ártatlan asszonyokat és gyermekeket is - általában irgalmatlanul, lelkiismeret-furdalás nélkül lemészárolták. Érdeklődjetek csak a környéketeken, s mindenütt találtok embereket, akik még emlékeznek rá: milyen szörnyű kegyetlenséggel bánt el Merész Károly Dinantban minden férfival, nővel és gyermekkel, amikor alig néhány esztendővel azelőtt elfoglalta a várost. Példátlan az olyan nemes és nagylelkű ajánlat, mint Jeanne-é volt - de az ő könyörületessége itt is megmutatkozott: megtett mindig minden tőle telhetőt, hogy a legyőzött ellenfél életét és katonai becsületét megkímélje.

Az angolok tizenöt napos fegyverszünetet kértek, hogy az ajánlatot megfontolhassák. Közben Fastolf ötezer emberrel közeledett! Erre Jeanne csak nemet mondhatott. De újabb nagylelkű ajánlatot tett: megtarthatják nemcsak lovaikat, hanem oldalfegyvereiket is - ha egy órán belül elvonulnak.

Hanem ezek a cserzett bőrű angol veteránok konok fickók voltak: ismét visszautasították az ajánlatot. Ekkor Jeanne parancsot adott, hogy reggel kilenckor álljon ostromra készen a sereg. D'Alencon korainak tartotta az időpontot; minthogy jókora út s egy kemény összecsapás volt a hátuk mögött aznap. Jeanne ragaszkodott hozzá, s a többieknek engedelmeskedniük kellett. Azután ismét kitört belőle a lelkesedés, mint minden ütközet előtt:

- Lássunk dologhoz, és akkor Isten is megsegít!

Igen, mondhatnám ez volt a jelszava: "Munkálkodj kitartóan, megállás nélkül!" - hiszen mióta hadba vonult, nem ismert pihenést. Aki pedig magáénak vallja ezt a jelszót, nem csalódhat. Többféle útja-módja van a boldogulásnak a világon; de egyik sem ér semmit, ha nem épül szorgalmas munkára.

Azt hiszem, szálas zászlótartónktól örökre búcsút vehettünk volna aznap, ha nincs a közelben Törpe, aki még nála is szálasabb volt, és kihozta őt a kavarodásból, amikor megsebesült. Minthogy eszméletlen volt, saját lovaink minden bizonnyal halálra tiporják, ha Törpe nem siet azonnal segítségére, s hátra nem cipeli, biztonságos helyre. Két vagy három óra multán azonban tökéletesen magához tért, és boldogan büszkélkedett a sebével: körbejárta a tábort, s kérkedve mutogatta mindenkinek a kötést magán. Először csak azt állította, hogy egy hajítógépből kilőtt kővel találták el, amely akkora volt, mint egy emberfej, azután természetesen nőni kezdett a kő, és mire mindenkinek elmesélte, már egy egész épületet vágtak hozzá az angolok.

- Hagyjátok csak rá - szólt Noël Rainguesson. - Ne zavarjátok meg a folyamatot. Holnap már azt fogja mondani, hogy egy székesegyházat vágtak hozzá.

Jeanne már pirkadatkor talpon volt: belovagolta a tábort, keresztül-kasul, mindent apróra ellenőrzött, s kijelölte a tüzérség számára a legmegfelelőbb pontokat; olyan szakértelemmel állíttatta fel az ágyúkat, hogy alvezére még negyedszázad múltán is csak ámulattal tudott beszélni róla, amikor Jeanne perének felülvizsgálása során vallomást tett.

D'Alencon herceg ugyanis azt mondta a vallomásában, hogy június 12-én reggel, Jargeau alatt, Jeanne nem úgy rendelkezett, mint valami újonc, hanem "egy húsz- vagy harmincesztendős tapasztalattal rendelkező hadvezér biztos és világos ítélőképességével".

- S a francia sereg harcedzett, tapasztalt öreg tisztjei mind azt vallják, hogy Jeanne mindent kitűnően irányított a hadjárat során: különösképpen remekelt azonban, amikor a tüzérséget kellett elhelyezni és irányítani... Hol szerezte csodálatos tudományát ez a pásztorlányka, aki még csak olvasni sem tudott, nemhogy a hadviselés bonyolult mesterségét kitanulta volna? Akárhogy töröm a fejemet, nem tudom megfejteni ezt a rejtélyt, hiszen nincs rá példa a történelemben, még csak hasonló sem, ami valamiféle magyarázattal szolgálhatna. Még a legtehetségesebb hadvezérek is csak megfelelő tanulmányok, kemény felkészülés és némi tapasztalat árán jutottak el a sikerhez. Ezt a rejtélyt soha nem fogja megfejteni senki... Én azt hiszem, hogy e páratlan képesség és készség vele született adottság volt, amit ő csalhatatlan ösztönnel hasznosított.

Nyolc órakor minden mozgolódás megszűnt, minden zaj, minden hang elült. Várakozó csend borult a táborra. Félelmetes volt ez a némaság - hiszen annyi mindent jelenthetett. Szellő se rezzent. A tornyokra és sáncokra tűzött zászlók mozdulatlanul csüngtek. Akármerre néztem, mindenki csak várt, várt és figyelt. Mi, a parancsnokság, egy kis dombon csoportosultunk Jeanne körül. Tőlünk nem messze láthattuk a külváros szűk utcácskáit és nyomorult viskóit. Lakói elbújtak - de csak figyeltek, ők se mozdultak. Egy férfi éppen szeget akart verni boltocskája ajtófélfájába, hogy majd ráakaszthasson valamit, de megállt. Fél kezével még a szöget tartotta fenn, a másik már ütésre lendült volna a kalapáccsal - gazdája azonban minderről elfeledkezett, s fejét oldalt fordítva fülelt. Még a gyerekek is önkéntelenül abbahagyták a játékot: láttam egy kisfiút, amint éppen be akarta terelni karikáját egy sarkon; a pálca még az irányt mutatta kezében, de a gyerek megállt s figyelt - a karika meg gurult tovább, amerre neki tetszett. Egy csinos fiatal lány, mintha csak keretből nézett volna ránk, kihajolt a házuk ablakán: a párkányon álló piros virágokat készült meglocsolni - de nem jött vízsugár a kannából, mert a lány is felénk figyelt. Szerte körülöttünk mozdulatlanná dermedt az élet...

És ekkor Jeanne d'Arc az égre emelte kardját. Erre a jelre a csend egyszeriben szétfoszlott: a francia ágyúk lángot és füstöt hánytak magukból, s a föld megrázkódott bömbölésüktől. Válaszképpen tűznyelvek szálltak fel a város falairól és tornyairól, s dörgő hangok feleltek ágyúinknak. Egy szempillantás alatt eltűntek szemünk elől a falak és bástyák, csupán roppant fehér füsthalmok és gúlák lebegtek a dermedt légben mozdulatlanul. - A lányka elejtette a kannát meglepetésében, és összecsapta a kezét - a következő pillanatban egy kő ágyúgolyó zúzta szét bájos alakját.

A nagy tüzérségi párbaj folytatódott; mindkét fél teljes erejéből döngette a másikat. Csudálatosan nagy volt a füst és a zaj, igencsak elborította az embert! A szegény kis város borzalmasan megszenvedett. Ágyúgolyók szaggatták át a falakat; az apró házacskák kártyavárként dőltek össze, és a füstfelhők felett percenként átívelő kődarabok nagy robajjal csapódtak le, átszakítva a háztetőket. Tűz keletkezett; láng- és füstoszlopok szálltak az égre.

A két tüzérség összecsapása végül még az időjárást is megváltoztatta. Az ég beborult, heves szél támadt, s szétfújta a füstöt, amely az angol erődítményt elfedte szemünk elől.

Ekkor gyönyörű látvány tárult elénk: csipkés falak és tornyok, lengő, tarka zászlók, vörös tűzcsíkok és fehér füstpamacsok hosszú sora - ez a színes kép élénk ellentétként rajzolódott az ég ólomszínű hátterére. De mikor a süvöltő lövedékek közöttünk kezdték felverni a port, többé nem tudtam gyönyörködni a jelenet szépségében. Az egyik angol ágyú lövedékei egyre közelebb és közelebb csapódtak be hozzánk. Egyszer csak Jeanne odaszólt az alençoni hercegnek.

- Kedves hercegem, léptess arrább onnan, nehogy eltaláljon.

A herceg engedelmeskedett, De Lude úr sietve a helyébe állt, ám egy pillanat múlva már nem volt feje - az ágyúgolyó leszakította.

Jeanne egész idő alatt csak azt várta, hogy mikor adhat parancsot rohamra. Végül, úgy kilenc óra tájban, felhangzott ajkáról a kiáltás:

- Most - rohamra! - s a kürtösök megfújták a jelet.

Külön csapatokra várt ez a feladat, s a következő percben láthattuk is, mint indulnak meg mind egy pont felé, ahol ágyúink összpontosított tüze már széles darabon rommá morzsolta a fal peremét, mint ereszkednek alá a vár árkába s kezdik felállítani ostromlétráikat. Hamarosan mi is közöttük voltunk. D'Alencon még korainak ítélte a rohamot, mire Jeanne azt mondta neki:

- Ó, drága hercegem, csak nem aggódsz? Talán már elfelejtetted, hogy megígértem: épségben küldlek haza?

Ugyancsak melegünk volt az árokban. A falakon sűrű sorokban álltak az emberek, s valóságos kőzáport zúdítottak ránk. Volt közöttük egy óriási angol, aki egymaga több kárt tett bennünk, mint tíz atyjafia együtt. Mindig ott bukkant fel, ahol a franciák már-már fent voltak a falon, s malomkő nagyságú szikladarabokat hajigált alá, amelyek embert és létrát, mindent elsepertek. Nagyon elégedett lehetett magával, mert minden alkalommal harsány nevetésben tört ki. A herceg azonban leszámolt vele. Megkereste híres ágyúsunkat, Jean le Lorraint, s azt mondta neki:

- Célozd meg és lődd le nekem azt az ördöngös fickót.

Jeannak elég volt egyetlen lövés. Éppen mellén találta az angolt, aki holtan bukott vissza a falról a várba.

A konok, szilárd ellenállás kezdte letörni katonáink harci kedvét. Amikor Jeanne észrevette ezt, maga is közöttük termett az árokban, és buzdítani kezdte őket. Azután megindult fölfelé az egyik ostromlétrán, de egy lehajított kődarab átszakította a sisakját, és földre terítette. Vérezve és kábultan feküdt, de csak egy pillanatig. Amint Törpe felsegítette, ismét menten megindult fölfelé a létrán.

- Rohamra, barátaim! - kiáltotta. - Rohamra! Kiverjük az angolokat! Ütött az órájuk!

Mint hangyák, úgy leptük el a bástyákat egyetlen rohammal, ádáz csatakiáltások közepette. Az angolok hátráltak, mi a nyomukban - Jargeau a miénk volt!

Suffolk grófját beszorították a vár egyik szögletébe, s D'Alencon herceg meg az Orléans-i Fattyú felszólították, hogy adja meg magát. Csakhogy a gróf büszke nemesek büszke sarja volt. Kijelentette, hogy senki alantas előtt le nem teszi a kardját.

- Inkább meghalok - mondta. - Csak az Orléans-i Szűznek adom meg magam, másnak senkinek!

Így is történt, és Jeanne lovagiasan és tisztességgel bánt vele.

A gróf két öccse lépésről lépésre hátrált a híd felé, karddal kezében, miközben a franciák tucatjával kaszabolták kétségbeesetten védekező csapataikat. A mészárlás a hídon is folytatódott. Alexander de la Pole-t a vízbe taszították, vagy a vízbe esett, s ott fulladt. Ezernél több volt már a halottak száma, amikor John de la Pole belátta, hogy nincs értelme folytatni a harcot. Csakhogy ő se volt kevésbé büszke és válogatós, mint a bátyja, Suffolk. Nem adta meg magát bárkinek. A francia tisztek közül Guillaume Renault állt hozzá legközelebb, s erősen szorongatta is már.

Sir John odakiáltott neki:

- Nemesember vagy?

- Az hát.

- És lovag is?

- Az nem.

Angol hidegvérrel s nyugalommal maga Sir John ütötte ekkor lovaggá ellenfelét, a szertartásos módon, ott a hídon, a körülöttük dúló öldöklés és mészárlás közepette, azután lovagiasan meghajolva, pengéjénél fogva nyújtotta át kardjának markolatát, jeléül annak, hogy megadja magát. Hát igen, büszke népség voltak ezek a De la Pole-ok.

Nagy nap volt ez, felejthetetlen nap - fényes győzelmet arattunk. Rengeteg foglyot ejtettünk, de Jeanne nem engedte, hogy bántódásuk essék. Amikor másnap a szokott örömrivalgás és ünneplés közepette bevonultunk Orléans-ba, őket is magunkkal vittük.

A hódolatnak új megnyilvánulását is tapasztalhattuk ezúttal. A zsúfolt utcákon mindenfelől fiatal újoncok tolakodtak át a tömegen, hogy megérinthessék Jeanne kardját, s ezzel reájuk is átszálljon valami abból a titokzatos erőből, amely Jeanne d'Arcot legyőzhetetlenné tette.

A csapatoknak pihenniök kellett. Két napot kaptak erre.

Június 14-én Jeanne levelet diktált nekem egy szűk szobácskában: ott szokott meghúzódni, ha szabadulni akart a hivatalos emberektől, akik minduntalan megzavarták. Catherine Boucher lépett be, leült és így szólt:

- Drága Jeanne, beszélni szeretnék veled.

- Ennek igazán örülök. Mi nyomja a lelked?

- Alig tudtam aludni az éjszaka, egyre csak azon járt az eszem, hogy te mekkora veszélyben forogsz állandóan. Paladin elmondta, hogyan küldted arrébb a herceget a röpködő ágyúgolyók útjából, s hogyan mentetted meg ezzel az életét.

- S talán nem jól tettem?

- Dehogynem! Csakhogy te magad ott maradtál. Mire való ez? Miért kockáztatod könnyelműen az életed?

- De hát szó sincs erről. Engem nem fenyegetett veszély.

- Hogy mondhatsz ilyet, Jeanne, hiszen folyton gyilkos golyók röpködnek körülötted!

Jeanne elmosolyodott, s megpróbálta másra terelni a szót, de Catherine nem hagyta:

- Miért kell neked mindig a legveszedelmesebb pontokat keresned? Erre semmi szükség. És megint te vezetted a rohamot! Jeanne, istenkísértés, amit művelsz, ígérj meg nekem valamit, ígérd meg, hogy ezután másra bízod a rohamot, ha már egyáltalán rohamot kell indítani, és jobban vigyázol magadra azokban a szörnyű csatákban. Megígéred?

Csakhogy Jeanne-nak sehogy sem volt ínyére ilyet ígérni, nem is ígérte meg tehát. Catherine bánatosan és megtörten üldögélt egy darabig, azután azt kérdezte:

- Jeanne, te már örökre katona maradsz? Nagyon sokáig tart ez a háború. Soha, soha, soha nem lesz vége!

Boldog fény villant Jeanne szemében, amint felelt:

- A következő négy napban elvégezzük a hadjárat nehezét. Utána már sokkal könnyebb lesz, s vér se folyik annyi. Bizony még négy nap, s Franciaország ismét olyan diadalt arat, mint Orléans felszabadítása volt! Ez lesz a második nagy lépés hazánk felszabadítása felé!

Catherine meglepődött (akárcsak jómagam), és szinte önkívületben meredt Jeanne-ra. "Még négy nap, még négy nap" - suttogta maga elé, végül megilletődött hangon azt kérdezte:

- Áruld el nekem, Jeanne, honnan tudod te ezt? Mert nem kétlem, hogy tudod.

- Igen, tudom - felelte Jeanne elmélázva. - Egyik csapást a másik után mérjük az angolokra. S négy nap múlva mérjük rájuk a legnagyobb csapást. - Azzal elhallgatott. Döbbenten, némán ültünk vagy egy percig; Jeanne tekintete a padlóra szegeződött, ajka mozgott, de hang nem jött ki rajta. Végül, alig hallhatóan, mégis kimondta: - És ezt a csapást az angol hatalom ezer év alatt sem heveri ki Franciaországban.

Végigfutott a hideg a hátamon. Kísérteties volt. Láttam, hogy Jeanne önkívületben van, akárcsak annak idején a domremyi legelőn, amikor megjövendölte, hogy melyikünk mikor vonul hadba, s utóbb nem emlékezett rá. Most sem tudta, mit mond; de ezt Catherine nem sejtette, s ujjongva kiáltott fel:

- Ó, ha te mondod, én boldogan elhiszem! Akkor majd visszajössz hozzánk, és itt maradsz, életed végéig! Meglátod, mennyire szeretünk majd, és mennyire megbecsülünk.

Jeanne arca alig észrevehetően megrándult.

- Két esztendő se telik bele, és kegyetlen halállal halok meg - suttogta maga elé.

Ha fel nem pattanok tiltó kézmozdulattal, Catherine bizony elsikoltotta volna magát. Odasúgtam neki, hogy osonjon ki a szobából, és el ne mondja senkinek, mi történt. Azt mondtam, hogy Jeanne alszik, álmában beszél.

- Hát, ha csak álom, akkor semmi baj! Úgy hangzott, mintha jövendölne - súgta vissza, s azzal elment.

Sírva ültem le, mert én tudtam, hogy valóban jövendölt, s hogy el kell veszítenünk őt. Lassanként ő is magához tért, kissé borzongva körülnézett, s amikor látta, hogy sírok, felpattant ültéből, teli együttérzéssel és részvéttel hozzám rohant, kezét a fejemre tette, és így szólt:

- Szegény gyerek! Mi lelt? Nézz a szemembe, és mondd el.

Hazudnom kellett valamit: nem szívesen tettem, de hát nem volt más kiút. Felvettem az asztalról egy régi levelet - a jó ég tudja, ki írta, mikor, s mi állt benne -, és azt mondtam neki: éppen most jött Fronte atyától, aki arról értesít, hogy valami gazfickó kivágta a Tündérfát, és...

De nem folytathattam. Kikapta kezemből a levelet, s forgatta jobbra, forgatta balra, hol az elejét nézte, hol meg a végét, közben fel-felzokogott, csurogtak a könnyek arcán, és nagyokat sóhajtott:

- Ó, a kegyetlen, a gonosz! Hogyan lehet valaki ilyen szívtelen? A szegény Arbre Fée de Bourlemont elpusztult. Hogy szerettük pedig gyerekkorunkban! Mutasd, hol áll ez a levélben!

S én tovább hazudtam: megmutattam neki az állítólag végzetes szavakat, ő meg csak nézte, könnyes szemmel, és kijelentette, hogy maga is látja rajtuk: csak gonosz, gyűlöletes szavak lehetnek, "már a formájuk is olyan".

De ekkor valaki harsány hangon jelentette odakint, a folyosón:

- Őfelsége futára, üzenetet hoztam őkegyelmességének, a francia sereg főparancsnokának!

Tudtam, hogy Jeanne-nak megjelent a Fa. Csak azt nem tudtam, hogy mikor. Nyilván, mielőtt a királyt felszólította: éljen az alkalommal, amíg vele lehet. Akkor ugyan nem jutott az eszembe, most azonban bizonyosra vettem, hogy a látomásnak ez előtt kellett megjelennie. Az is kétségtelen, hogy örvendetes hírt hozott számára, különben nem lehetett volna olyan derűs és jókedvű az elmúlt napokban. Jeanne nem félt a haláltól; számára e figyelmeztetés csak azt jelentette, hogy véget ér földi száműzetése, és ő hazatérhet.

Igen bizony, Jeanne-nak megjelent a Fa. Éppen csak hogy senki nem vette komolyan, amikor Jeanne megjósolta sorsát a király előtt, s ennek nyomós oka volt: nem akarták komolyan venni, igyekeztek elhessegetni maguktól és megfeledkezni róla. És ez sikerült is nekik: éltek tovább nyugodtan és háborítatlanul - kivéve engem, így hát egyedül kellett hordoznom szörnyű titkomat. Keserves teher volt, ugyancsak nyomta a vállam; Jeanne-nak meg kell halnia, méghozzá hamarosan. Ezt soha nem hittem volna! Hogyan is hihettem volna, hiszen olyan fiatal, erős és egészséges volt, s napról napra több jogot szerzett, hogy békében és tisztességben élje le öreg napjait! Akkoriban ugyanis még sokra becsültem az öregkort. Magam sem tudom, miért. Talán azért, mert minden fiatalember tudatlan és tele van téveszmékkel. Jeanne-nak tehát megjelent a Fa. Nyomorúságos éjszakám volt aznap, s egyre csak a régi dal sorai jártak az eszemben:

Ha sorsunk idegenbe vet
S nem jön hazánkból üzenet,
Jelenj meg te nekünk!

De virradatkor kürtök és dobok riasztottak fel csendes, hajnali töprengéseimből, s egyszeriben elszállt a fejemből minden, rohantam nyergelni: véres munka várt reánk aznap.

Meg sem álltunk Meung-ig. Ott rohammal elfoglaltuk a hidat, hátrahagytunk egy csapatot a védelmére, a sereg többi része meg másnap reggel továbbindult Beaugnanyba, ahol a híres Talbot-nak, a franciák rémének serege állt velünk szemközt. Amikor Beaugency alá értünk, az angolok visszahúzódtak a várba, mi pedig befészkeltük magunkat a kiürült városba.

Talbot maga nem volt ott éppen: Fastolfot várta, s elébe ment, hogy üdvözölje őt és ötezer főnyi felmentő seregét.

Jeanne felállíttatta az ütegeket, és estig lövette a várat. Ekkor híre érkezett, hogy közeledik Richemont, a francia hadvezér, aki (jórészt La Tremouille és híveinek ármánykodásai következtében) mind ez ideig kegyvesztett volt a király előtt, és tekintélyes sereget is hoz magával, hogy felajánlja szolgálatait Jeanne-nak. Bizony, jól is jött ez a segítség most, hogy Fastolf már olyan közel járt. Richemont már akkor szeretett volna csatlakozni hozzánk, amikor először indultunk Orléans-ba, de a tökéletlen király, ringy-rongy tanácsadóira hallgatva, nem volt hajlandó kibékülni vele.

Azért mondom el ezeket a részleteket, mert fontosak. Fontosak, mert ennek kapcsán megint rámutathatok Jeanne páratlan éleselméjűségének egy újabb vonására: az államügyekben tanúsított bölcsességére. Ritka adottság ez egy tizenhét és félesztendős parasztlánynál, de benne megvolt.

Jeanne azt akarta, fogadjuk szívélyesen Richemont-t. La Hire, a két ifjú Laval és még néhányan a vezérek közül egyetértettek vele: egyedül D'Alencon ellenezte a dolgot konokul és állhatatosan. Kijelentette, hogy szigorú parancsot kapott a királytól: Richemont minden közeledését vissza kell utasítani, s ha a parancsot áthágják, ő otthagyja a sereget. Ez pedig valóban súlyos csapás lett volna. Jeanne azonban elhatározta, hogy meggyőzi a herceget: Franciaország üdve mindennél fontosabb - még egy koronás szamár parancsainál is. Sikerült rávennie D'Alencont, hogy a haza érdekében megszegje a király rendelkezését és kibéküljön Richemont grófjával. Egy tapasztalt államférfinak is dicséretére válna ekkora bölcsesség.

Június 17-én, kora reggel, előőrseink jelentették, hogy Talbot és Fastolf közeledik a felmentő sereggel. Megszólaltak a dobok, és mi megindultunk az angolok ellen. Egyedül Richemont maradt hátra csapataival, hogy Beaugency várát vigyázza, és lekösse az őrség erejét. Hamarosan feltűnt az ellenség a láthatáron. Fastolf megpróbálta rávenni Talbot-t, hogy egyelőre ne bocsátkozzanak harcba Jeanne-nal, hanem húzódjanak vissza, és osszák el az újonnan érkezett csapatokat a Loire menti angol erődökbe, hogy legalább azokat el ne foglalhassuk. Várni akart, türelmesen várni, amíg Párizsból újabb erősítés érkezik, hadd merítsék ki Jeanne seregét a naponkénti eredménytelen csetepaték. Később akart csak támadni, a kellő pillanatban, ellenállhatatlan, megsemmisítő erővel. Okos, tapasztalt hadvezér volt ez a Fastolf. Ám a hevesvérű Talbot hallani sem akart halogatásról. Égett a dühtől, amiért Jeanne úgy megleckéztette Orléans alatt, és azóta is jó néhányszor fogadkozott mindenre, ami szent, hogy akkor is leszámol Jeanne-nal, ha egyedül kell megverekednie vele. Fastolf hát engedett, de figyelmeztette társát, hogy ezzel kockára teszi mindazt, amit annyi év alatt kiharcoltak.

Az angolok erős állást foglaltak el, és csatarendbe sorakozva vártak: elöl az íjászok, mellvédjük mögött.

Esteledett már. Ekkor küldönc jött az angoloktól: goromba szavakkal szólított fel bennünket az ütközetre. De Jeanne megőrizte méltóságát, és nem jött ki a sodrából. Azt mondta a hírnöknek:

- Eredj vissza, és mondd meg, hogy ma este már késő van verekedni. Holnap azonban, ha Isten és a Mi Asszonyunk is úgy akarja, összemérhetjük erőinket.

Éjszaka esett az eső. Az a fajta lassú, langyos eső, amelynek csendes kopogása annyira megnyugtatja lelkünket. Tíz óra tájban D'Alencon, az Orléans-i Fattyú, La Hire, a Saintrailles-i Pothon és még ketten vagy hárman összegyűltek a vezéri sátorban, hogy meghányják-vessék Jeanne-nal a helyzetet. Néhányan sajnálkoztak, hogy Jeanne kitért az ütközet elől, mások helyeselték. Végül Pothon megkérdezte tőle, hogy miért határozott így?

- Több okom is volt rá - felelte Jeanne. - Az angolok a kezünkben vannak, most már nem szökhetnek meg előlünk. Minek vállalnánk hát olyan kockázatot, mint máskor? Esteledett már. Amellett nincs is együtt az egész sereg; kilencszáz emberünk a meung-i hidat őrzi, De Rais marsall vezetésével, másfélezer meg Beaugency vára alatt tanyázik a hídnál, Richemont parancsnoksága alatt, okosabb, ha nem sietünk, hanem megvárjuk a szép napvilágot.

- Nem lett volna szabad így szétforgácsolni erőinket - szólt közbe Dunois. - De hát most már nem segíthetünk rajta. E tekintetben különben holnap sem lesz jobb a helyzet.

Jeanne fel és alá sétált éppen. Kedvesen, barátságosan elnevette magát, s megállt a vén tigris előtt, csöppnyi kezét a fejére tette, és megérintette sisakján az egyik tollat.

- No, most mondd meg nekem, te bölcs: melyik tollhoz nyúltam?

- Bevallom, kegyelmességed, nem tudom.

- Ej, Fattyú, az Istenért! Ilyen kicsiségre sem tudsz felelni; s mégis van merszed arról beszélni, hogy mit rejteget a holnapi nap! Azt mondod, hogy azok a csapatok holnap sem lesznek velünk? Nos, én azt hiszem, hogy igenis velünk lesznek.

A vezérek összenéztek. Mind tudni szerette volna, hogy Jeanne miből gondolja ezt. La Hire azonban így szólt:

- Ám legyen. Ha ő úgy véli, nekem az elég. Akkor úgy is lesz.

Mire Pothon megkérdezte:

- De ha jól értettem, kegyelmességednek más oka is volt rá, hogy kitérjen az ütközet elől?

- Volt hát. Többek között az, hogy estére járván, megosztott seregünkkel nem arathattunk volna döntő győzelmet. Márpedig ennek döntő ütközetnek kell lennie. És az is lesz.

- Isten adja, úgy legyen. S volt még más oka is?

- Volt, még egy. - Néhány pillanatig habozott, azután kimondta: - Holnap van a napja. Nem ma. Így van megírva.

Elárasztották volna menten kíváncsi kérdésekkel, ha kezét felemelve elébük nem vág.

- Ez lesz a legnagyszerűbb győzelem, amellyel Isten valaha is megáldotta a francia sereget. De kérlek, ne faggassatok most, hogy honnan s mi módon tudom én ezt; érjétek be azzal, hogy így lesz.

Az arcok felragyogtak, bizalom és hit sugárzott róluk. Egyszeriben megindult a beszélgetés, de csakhamar abba is maradt, mert küldönc érkezett az előőrstől. Jelentette, hogy egy jó órával ezelőtt nagy nyüzsgést vettek észre odaát, az angol táborban, s minthogy ez meglehetősen szokatlan dolog volt ebben a késői órában, méghozzá egy állítólag pihenni tért seregnél, kémeket küldtek előre az eső és az éjszaka leple alatt, s ezek azzal tértek vissza, hogy tekintélyes ellenséges csapatok osonnak Meung felé.

A hír szemmel láthatóan meglepte vezéreinket.

- Visszavonulnak - szólalt meg Jeanne.

- Olyan formája van a dolognak - tette hozzá D'Alencon.

- Olyan ám! - helyeselt a Fattyú és La Hire.

- Erre nem számítottunk - mondta Louis de Bourbon. - De most már nem nehéz kitalálni, miben fő a fejük.

- Bizony nem - válaszolt Jeanne. - Talbot meggondolta magát. Forró feje lehiggadt. A meung-i hidat szeretné elfoglalni, hogy a túlsó partra szökhessen előlünk. Tudja, hogy ezzel sorsára hagyja Beaugency helyőrséget, mentse magát, ahogy tudja, de azzal is tisztában van, hogy másképp nem kerülheti el a holnapi ütközetet. Hanem a hidat mégse fogja megkaparintani. Erről gondoskodunk.

- Még megakadályozhatjuk, ha nyomába eredünk! - szólt D'Alencon. - De mi lesz Beaugencyval?

- Beaugencyt bízd rám, derék hercegem: két óra múlva vérontás nélkül a miénk lesz.

- Meghiszem azt. Elég lesz, ha felvilágosítja őket kegyelmességed a helyzetről; rögtön meg fogják adni magukat.

- Ahogy mondod. Hajnalra pedig ott leszek veletek Meung-nél, viszem magammal Richemont-t és másfélezer emberét is. Talbot meg nagyot fog nézni, ha megtudja, hogy Beaugency már elesett.

- A hétszentségit! - kiáltott La Hire. - Fölszedi a meung-i helyőrséget, s iszkol majd Párizs felé. Nekünk meg ismét együtt lesz a seregünk, és a meung-i hídnál meg Beaugency alatt hagyott csapatainkkal, kétezer-négyszáz derék katonával megerősödve láthatunk holnap munkához: amint te már egy órával ezelőtt megmondtad. Szavamra mondom, ez az ánglius sok bajtól és vérontástól kímél meg minket, szinte el is végzi helyettünk a feladatot. Vezérünk, várjuk parancsaidat!

- Parancsom egyszerű. Az emberek pihenjenek még három órát. Egy órakor induljon az előhad, a te vezetéseddel; helyettesed a saintrailles-i Pothon légyen. A sereg másik része kettőkor induljon D'Alencon vezetésével. Maradjatok szorosan az ellenség sarkában, de ne keveredjetek semmiféle csetepatéba. Én meg kíséretemmel Beaugencyba vágtatok, és gyorsan végzek velük, hogy Richemont-nal együtt még hajnal előtt utolérjünk benneteket.

Így is történt. Felnyergeltünk és elvágtattunk a szemerkélő esőben. Magunkkal vittünk egy fogoly angol tisztet is, aki megerősíthette Jeanne szavait. Az utat hamar megtettük, és felriasztottuk a várőrséget. Amikor Talbot kapitánya, Richard Guétin megtudta, hogy ötszáz emberével együtt magára hagyták, belátta, hogy az ellenállás értelmetlen lenne. Nem számíthatott előnyös feltételekre, Jeanne mégis nagylelkűen bánt vele! Katonái megtarthatták lovukat és fegyverüket, és fejenként egy ezüst márka erejéig holmijukat is magukkal vihették. Mehettek, amerre tetszett, azzal a feltétellel, hogy tíz napig nem fognak újból fegyvert Franciaország ellen.

Hajnalban utolértük a sereget. Richemont-nal és katonáinak zömével. Beaugency várában csak kis létszámú őrséget hagytunk. Az angol állások felől tompa ágyúmorajt hallottunk, és ebből tudtuk, hogy Talbot támadást indított a híd ellen. De még mielőtt kivilágosodott volna, az ágyúzás megszűnt, és a tompa morajt csend váltotta fel.

Jeanne menlevelével Guétin hírnököt küldött Talbot-hoz, a francia vonalakon át, hogy beszámoljon neki Beaugency elestéről. A futár természetesen előbb érkezett, mint mi. Talbot meg bölcsebbnek látta, ha sarkon fordul, és visszavonul Párizs felé. Mire a nap feljött, Talbot eltűnt, és vele együtt eltűnt Lord Scales és Meung őrsége is.

Az angol erődítmények egész sora hullt ölünkbe három nap alatt! - pedig milyen hetykén és milyen sokáig dacoltak ezek az erődítmények a francia sereggel, míg csak Jeanne nem állt az élére.

Amint már mondottam: mire fel virradt ez az örökké emlékezetes nap, június 18-ika, színét se láttuk az ellenségnek.

Az angolok La Beauce széles síkja felé iramodtak. Tudtuk, hogy ezen az úttalan, bozótos pusztaságon, amelyet csak itt-ott szakított meg néhány facsoport, nem sokáig maradhatnak rejtve. Nem telt bele sok idő, és a felázott, puha talajon valóban nyomukra bukkantunk. A nyomokból láttuk, hogy rendezett sorokban vonultak vissza, nem vesztették el fejüket.

Óvatosan kellett haladnunk. Ilyen vidéken könnyen megeshet, hogy szépen belesétálunk valami csapdába. Jeanne tehát felderítő lovascsapatokat küldött előre La Hire, Pothon és más tisztek vezetésével. Néhány tisztünk nyugtalankodni kezdett: nem volt ínyükre ez a bújócskázás, és bátorságuk mindjárt az inukba szállt. De Jeanne észrevette, mi bántja őket, és kifakadt:

- Az Isten áldjon meg, mi bajotok? Mondtam már, hogy a kezünkben vannak, és nem menekülhetnek. Ha szárnyuk nő, és elrepülnek, akkor is elfogjuk őket!

Eközben Patay-hoz közeledtünk; már csak három mérföldnyire lehetett. Ekkor történt, hogy a bozótban utat törő felderítők felriasztottak egy szarvast, de menten szem elől is vesztették a szökellve menekülő állatot. Alig egy perc múlva tompa kiáltozás hallatszott Patay felől. Csak az angolok lehettek. Olyan sokáig éltek a várban penészes koszton, hogy nem bírták magukba fojtani örömüket, amikor ilyen finom, friss pecsenye szökkent közibük. Szegény állat, akaratlanul is bajt hozott arra az országra, amelynek fiai annyira kedvelték. Mert most már tudtuk, hol találjuk az angolokat, ők viszont nem is sejthették, hogy mi merről közeledünk.

La Hire menten megállt, és futárt menesztett Jeanne-hoz a hírrel. Jeanne arca felragyogott az örömtől. D'Alencon herceg megkérdezte:

- Nos, megtaláltuk őket, támadjunk is tehát?

- Elég hegyes a sarkantyúd, herceg?

- Meg fognak kergetni bennünket?

- Éppen fordítva! Mi kergetjük meg őket, de úgy, hogy jó sarkantyúra lesz szüksége annak, ki utol akarja érni őket. Gyerünk, zárkózzunk fel!

Mire La Hire-t utolértük, az angolok is rájöttek, hogy a nyomukban vagyunk. Talbot három részre osztotta seregét: élén az előhad haladt, utána a tüzérség, s csak jóval hátrább a derékhad. Sík területre érve azonnal felállította tüzérségét, előhadát és ötszáz válogatott íjászát egy sövény mentén, amelyet mi sem kerülhettünk el: azt remélte, hogy tartani tudja velük ezt az állást, amíg a derékhad is odaér. Az utóbbit Sir John Fastolf nógatta ügetésre. Jeanne tüstént felismerte a helyzetet, és parancsot adott La Hire-nek a támadásra. La Hire-t kétszer sem kellett biztatni: szokott módján, mint a fergeteg, zúdult lovasaival az angolokra.

A herceg meg a Fattyú követni akarták, de Jeanne nem engedte:

- Még ne. Várjatok.

Vártak hát, egyre türelmetlenebbül fészkelődve nyergükben. Csak Jeanne maradt nyugodt: egyetlen pontra irányítva figyelmét, számolt, mérlegelt, fontolgatott, minden percet, másodpercet, pillanatot felmért; s türelmesen, állhatatosan várt, uralkodott magán - és az egész csatatéren.

Amott meg a fel s alá hullámzó sisaktollak tengeréből, mennydörgő robajjal rohamozó katonáink sorából minduntalan felbukkant La Hire hatalmas alakja, amint kardját, mint valami zászlórudat, a magasba emeli.

- Hiszen ez maga a Sátán meg az ördögei - dörmögte valaki ámultan. - Odanézz, mit művelnek!

Eközben La Hire utolérte Fastolf rohanó seregét és lecsapott rájuk. Egyszeriben felbomlott a rend.

A herceg meg a Fattyú felágaskodtak nyergükben, hogy jobban lássák, mi történik, azután megfordultak, és az izgalomtól remegve így szóltak Jeanne-hoz:

- Most.

De Jeanne felemelte a kezét, és megint csak azt mondta:

- Várjatok! Még ne...

Fastolf agyonhajszolt derékhada lavinaként zúdult a várakozó előhadhoz. Ezek rögtön rájöttek, hogy társaik Jeanne elől menekülnek, így azután egy perc alatt megtörtek, és eszeveszett félelmükben tovább hömpölyögve, magukkal sodorták a dühtől tajtékzó, átkozódó Talbot-t is.

A pillanat elérkezett. Jeanne lova oldalába vágta sarkantyúját s kardjával megadta a jelet. - Utánam! - kiáltotta, s fejét lovának nyakára hajtva, szélsebesen elvágtatott.

Mi is a nyomába eredtünk, és ettől kezdve jó három órán át kaszaboltuk, csépeltük a hanyatt-homlok menekülő angolokat. Végül a kürtök "megállj"-t harsogtak.

A patay-i csatát megnyertük.

Jeanne d'Arc pedig leszállt lováról, elgondolkodva végignézett a szörnyű csatatéren, majd így szólt:

- Adjatok hálát Istennek! Kemény kézzel sújtott le ma. - Kisvártatva felemelte a fejét, tekintete a távolba révedt, aztán mintha csak hangosan gondolkozna, azt mondta: - Akkora csapás volt ez, hogy az angol hatalom ezer évig... de ezer évig... nem kelhet fel francia földön.

Egy-két pillanatra megint elgondolkozott, azután a tábornokok felé fordult, és sugárzó arccal, boldogságtól ragyogó szemmel azt kérdezte tőlük:

- Barátaim, ó, drága barátaim, hát nem értitek? Franciaország hamarosan felszabadul!

- És ezt Jeanne d'Arcnak köszönhetjük - tette hozzá La Hire, és mélyen meghajolt, ahogy elhaladt előtte. Társai követték példáját, de ő közben még félhangosan hozzátette magában. - Ezt fogom mondani akkor is, ha az életembe kerül.

Ezután sorban elvonultak előttünk győzedelmes seregünk zászlóaljai. - Éljen örökké az Orléans-i Szűz, örökké éljen! - kiáltozták. Jeanne meg csak mosolygott, és a kardjával tisztelgett.

De nem akkor találkoztam utoljára az Orléans-i Szűzzel Patay véres mezején. Naplemente tájt még egyszer rábukkantam, a holtak és haldoklók között. Amikor Jeanne messziről észrevette, hogy embereink halálra sebesítenek egy foglyot, csupán azért, mert nem tudja megfizetni a váltságdíjat, nyomban oda vágtatott, papért küldött, ölébe vette a haldokló fejét, s bár ő maga is keserves könnyeket hullatott, gyengéd, vigasztaló szavakkal könnyítette meg utolsó perceit, mintha nem is ellensége, hanem édes testvére lett volna.

Jeanne igazat mondott. Közeledett Franciaország felszabadulása.

A Százéves Háborúnak nevezett harc már a végét járta. És a végét az angolok sínylették meg - most először, a kezdete óta eltelt kilencvenegy év alatt.

Vajon, mi szerint kell megítélni az ütközeteket? A halottak száma, a hátrahagyott romok vagy talán inkább az eredmények szerint? Az általános vélemény az, hogy egyedül az eredmények döntik el, nagy volt-e a csata, vagy csak jelentéktelen. És ez így igaz. A világ népei kevés, igazán nagy csatát vívtak azóta, hogy vitáik elintézésére fegyvert fogtak, de a patay-i csata ezek közé tartozik, sőt, nem lehetetlen, hogy egyedülálló közöttük. Mert amikor kezdetét vette, Franciaország már a halál küszöbén állt, és a hozzáértő politikai kirurgusok szerint nem menthette meg semmi. Ám három órával később, a csata végeztével lábadozni kezdett, és már csak időre meg gondos ápolásra volt szüksége, hogy ismét makkegészséges legyen. Ezt még a legostobább kirurgus is felismerte.

Sok halálosan beteg nemzet csak az ütközetek hosszú során át jut el a lábadozásig, és évekbe telik, míg felépül, Franciaország azonban egyetlen nap alatt, egyetlen ütközettel érte el mindezt.

Nézzünk csak vissza egy kicsit, és idézzünk fel néhány különös és jelentős tényt. A Százéves Háború 1337-ben kezdődött; azután évről évre, esztendőről esztendőre húzódott, míg végül az angolok Crécynél iszonyatos csapással leterítették Franciaországot. Mégis feltápászkodott, és küzdött tovább. Azután újabb pusztító csapás jött: Poitiers-nál. Franciaország még egyszer összeszedte maradék erejét, és a háború folyt tovább, évről évre és évtizedről évtizedre. A gyerekek felnőttek, megházasodtak és meghaltak - de a háború egyre tartott, az ő gyerekeik is felnőttek, azok is megházasodtak, meghaltak - és a háború még mindig tartott; most már ezeknek a gyermekei is felnőttek, és láthatták, hogy a franciákat megint leverték, ezúttal Agincourt-nál - de a háborúnak még mindig nem volt vége, s ekkor már az ő gyermekeiken volt a házasodás sora.

Rom, roncs, pusztaság: ez volt Franciaország. Egyik fele angol kézben, a másik meg gazdátlanul. Három hónap alatt bárhol kitűzhették volna az angol lobogót, nem akadályozta volna meg senki, hiszen a francia király már készülődött, hogy elhajítsa koronáját, és tengerentúlra meneküljön.

Ekkor jelent meg az a tanulatlan kis parasztlány, valamelyik isten háta mögötti faluból, aki szembeszállt a százesztendős háborúval, ezzel a mindent elemésztő tűzvésszel, amely immár három emberöltőn át sújtotta az országot. És ekkor kezdődött a történelem legrövidebb és legcsodálatosabb hadjárata. Mindössze hét hétig tartott. Ez a lányka negyvenkilenc nap alatt tökéletesen megbénította a kilencvenegy éves óriást. Orléans-nál hatalmas csapást mért rá - a patay-i réten meg a nyakát szegte.

Hét hét - s alig valami vérontás. Mind közül talán a patay-i csatában folyt a legtöbb vér. Itt a hatezer főnyi angol seregből kétezren estek el. Azt mondják, hogy csak az említett három nagy ütközetben - Crécynél, Poitiers-nál és Agincourt-nál - közel százezer francia esett el, nem számítva a hosszú háború ezer más csatáját.

E háború halottainak névsora végeérhetetlen lenne. A csatatereken elesett férfiakat tízezrével, a keserves nélkülözés meg az éhínség miatt ártatlanul elpusztult nőket és gyermekeket milliókban kellene számolni.

Emberevő szörny volt ez a háború, és kis híján száz évig garázdálkodott: embereket ropogtatott, és a pofájából vér csöpögött. Ám ez a tizenhét éves gyerek gyenge kis kezével leterítette; most kiterítve fekszik a patay-i mezőn, és nem kelhet fel soha többé, amíg csak áll a világ.

Azt mondják, a patay-i győzelem híre húsz óra alatt bejárta egész Franciaországot. Hogy valóban így volt-e, nem tudom; de az az egy biztos, hogy abban a pillanatban, amikor valaki megtudta, a hálaadás és marasztalás szavai után nyomban elmondta a szomszédjának; az meg rohant a következő szomszédhoz, s így járt a hír szájról szájra, egyre messzebb, a legtávolabbi zugokba is. És ha valaki éjszaka tudta meg, bármilyen késő volt is, kiugrott ágyából, és vitte tovább az áldott örömhírt.

A hír hallatán a megfutamított ellenség Yeuville felé menekült, de a város fellázadt angol urai ellen, és bezárta kapuit azok honfitársai előtt. Eljutott a hír Mont Pipeau-ba, Saint Simon-ba, meg a többi angol kézen levő erődbe is. A helyőrségek sorra felgyújtották az erődöket, és a szántókra vagy az erdőkbe menekültek. Seregünk egyik különítménye megszállta Meung-et és kifosztotta.

Orléans-ban minden addigit felülmúló, szinte eszeveszett örömmel fogadtak minket. Éppen akkor szállt le az éj, és a kivilágítás valóságos lángtengerré varázsolta a várost. És micsoda zaj volt! Az emberek berekedtek a sok éljenzéstől, dörögtek az ágyúk, zúgtak a harangok - igaz, ami igaz: ilyet még nem látott a világ. Amikor pedig csapatunk átlépte a város kapuját, új kiáltás harsant fel mindenütt, és többé nem is csendesedett el "Üdv Jeanne d'Arcnak! Utat Franciaország Megmentőjének!" - Majd mindjárt egy másik jelszó: "Bosszút álltunk Crécyért! Bosszút álltunk Poitiers-ért! Bosszút álltunk Agincourt-ért! Örökké éljen Patay!"

Elképzelni se tudtok hasonlót. A foglyok a menetoszlop közepén jöttek. Amikor az orléans-iak megpillantották Talbot-t, régi, gőgös ellenségüket, aki annyiszor megtáncoltatta őket bősz hadimuzsikájával, olyan zenebonát csaptak, hogy azt elmondani se tudom. A viszontlátás annyira boldoggá tette őket, hogy legszívesebben azon nyomban felkötötték volna; ezért Jeanne előrehozatta, hogy az ő védelme alatt legyen. Különös látvány volt ez a két ember egymás mellett, annyi szent.

Orléans a boldog napok önkívületében élt. A város meghívta a királyt, és fényűző előkészületeket tett fogadására, de a király - nem jött. Akkoriban ő csak báb volt La Tremouille kezében. És a báb meg a gazdája együtt látogattak el a gazda Sully-sur-Loire-i kastélyába.

Beaugencynál Jeanne elvállalta Richemont és a király összebékítését. Magával vitte hát Richemont-t Sully-sur-Loire-ba, s be is tartotta ígéretét.

Öt nagy tett fűződik Jeanne d'Arc nevéhez:

1. Orléans felszabadítása.

2. A patay-i győzelem.

3. A kiengesztelődés Sully-sur-Loire-nál.

4. A koronázás.

5. A vértelen menet.

Mindjárt rátérünk a Vértelen Menetre (meg a Koronázásra), így szoktuk nevezni dicsőséges hosszú menetünket, amikor Gientől Reimsig, azután tovább is, Párizs kapujáig, Jeanne vezetett át minket az ellenséges területen, s közben elfoglaltunk minden utunkba eső angol várost és erődöt, vérontás nélkül, csupán neve varázsos erejével.

A kibékítés megint csak Jeanne legfontosabb eredményei közé tartozik. Más ezt nem érte volna el, sőt más tekintélyes ember meg se próbálta volna. Ami az észt, a szakszerű hadviselést és az államférfiúi képességeket illeti: Richemont-nál különb férfi nem volt Franciaországban. Kétségbevonhatatlan becsületessége, őszinte hűsége révén bizony kirítt az udvar rosszindulatú, ármánykodó naplopói közül.

Richemont megnyerésével Jeanne végképp biztosította nagy művének sikerét. Noha akkor látta először, amikor megjelent nála kis seregével, mégis tüstént felismerte benne azt az embert, aki képes lesz befejezni, tökéletesíteni és örökre megszilárdítani elkezdett művét. Ezt csakis az ő "látó szemének" köszönhette - annak a különleges adottságnak, amely talán minden emberi adottság között a legnagyszerűbb és a legritkább. Ekkor már nem volt szükség rendkívüli tettekre, de a hátralevő feladatokat nem lehetett a király fajankóira bízni; államférfiúi bölcsesség kellett, meg az hogy tovább püföljék az ellenséget, ameddig kell. Egy ideig még lesznek csatározások, talán egy negyedszázadig is, de ezt már elintézheti valamelyik ügyesebb embere, nem is kell túl nagy kavarodást támasztania az ország más vidékein; és akkor az angolok lassan, de biztosan eltűnnek Franciaországból. Így is történt. Richemont befolyására a király később igazi férfivá lett: valóságos királlyá, bátor, ügyes, elszánt katonává. Alig hat esztendővel Patay után már ő maga vezette a rohamokat, derékig vízben verekedett az erődárkokban, és a leghevesebb tűzben is olyan bátran mászott fel az ostromlétrán, hogy még Jeanne d'Arc is elégedett lett volna vele. Az idők folyamán Richemont segítségével még azokról a területekről is kiűzte az angolokat, ahol már háromszáz év óta élt a nép az ő uralmuk alatt. Ezeken a területeken nagyon körültekintően és óvatosan kellett eljárniok, mert az angolok tisztességesen és barátságosan bántak az emberekkel, márpedig, akikkel így bánnak, nem mindig sóvárognak változás után.

Jeanne öt nagy tette közül vajon melyiket tartsuk a legnagyobbnak? Szerintem az adott pillanatban mind az öt az volt. Ezzel azt akarom mondani, hogy egészében véve mindegyik egyenrangú, s egyik sem különb a többinél.

Nézzük például a koronázást. Olyan diplomáciai mestermű volt ez, amihez foghatót nem találunk egész történelmünkben. Vajon a király felismerte-e rendkívüli fontosságát? Nem. És a miniszterek? Ők sem. Hát talán a ravasz Bedford, az angol király helytartója? Nem, ő sem. Nagy lehetőség lebegett a király és Bedford előtt: a király egy merész húzással, Bedford pedig minden erőfeszítés nélkül megszerezhette volna, de egyikük sem nyúlt érte, mert nem ismerték fel jelentőségét. Franciaország megannyi magas rangú tisztségviselője között csak egy akadt, aki kezdettől fogva tisztában volt e megvetett kincs valóságos értékével, egy tanulatlan lányka - Jeanne d'Arc -, aki az első pillanattól kezdve úgy emlegette, mint küldetésének egyik lényeges részét.

És honnan tudhatta? A magyarázat egyszerű: Jeanne parasztlány volt, és ismerte a népet - a többiek viszont magasabb körökben forgolódtak, s nem sokat tudtak róla. Általában nem nagyon törődünk azzal a formátlan, tehetetlen tömeggel, azzal a hatalmas, lappangó erővel, amelyet úgy hívnak, hogy "a nép". És ez a szó megvetést is tartalmaz. Különös magatartás ez, hiszen jól tudjuk, hogy a királyi hatalmat a nép tartja fenn, és ha valamilyen okból nem tartja fenn tovább, a trón menthetetlenül összeomlik.

Fontoljátok meg jól ezt a tényt, és mérjétek fel jelentőségét. Akármit hisz a plébános, azt hiszi a nyáj is: hívei szeretik, becsülik, hű barátjuknak és rettenthetetlen védelmezőjüknek tartják, bánatukban vigasztalójuk, a szükség napjaiban segítőjük; benne van minden bizodalmuk, és tanácsait vakon megfogadják, még ha meg is adják az árát azután. Milyen következtetésre juthatunk tehát? Arra, hogy a nemzetet a plébánosok kormányozzák. Mire jutna hát a király, ha a plébános megvonná tőle támogatását, és megtagadná felsőbbségét? Merő árnyék maradna, de nem király - akár le is mondhatna.

A pap Isten szolgája, maga Isten szenteli fel kijelölt földi helytartójának keze által. Felszentelése megmásíthatatlan, senki meg nem semmisítheti, el nem törölheti. Sem a pápa, sem más hatalom nem foszthatja meg tisztségétől: hiszen magától Istentől kapta, s éppen ezért most már örökké szent és sérthetetlen. Ezt még a legostobább plébános is tudja. Isten felkentjei olyan hivatalt viselnek, melynek tekintélyével sem perelni, sem vitatkozni nem lehet. A koronázatlan király olyan a papok és hívek, vagyis a nemzet szemében, mint akit szent hivatásra jelöltek ugyan, de nem szentelték még fel; tisztsége nincs, nem is kenték fel, következésképpen bárki mást is kinevezhetnek a helyébe. Egyszóval: a koronázatlan király nem igazi király; de azzá lehet, mihelyt Isten földi szolgája, a püspök, felkeni, és abban a pillanatban a papok meg a hívőik hű alattvalóivá válnak, és azok is maradnak élete végéig.

Jeanne d'Arc szemében VII. Károly nem számított királynak, amíg nem koronázták meg: neki ő csak a Dauphin maradt, azaz a trónörökös. Ha én királynak mondattam vele, tévedtem; ő egészen megkoronáztatásáig mindig csak dauphinnek nevezte. Jeanne tiszta tükörként veri vissza Franciaország közrendű tömegeinek véleményét: a "népnek" nevezett hatalmas, rejtett hatalom előtt a király csak akkor lett visszavonhatatlanul és vitathatatlanul király, amikor megkoronázták, addig csupán dauphin volt. Így most már érthetitek, milyen döntő húzást jelentett a politikai sakktáblán a koronázás. Felfogta ezt hamarosan Bedford is, és megpróbálta jóvátenni a hibát a maga királyának megkoronázásával - de már késő volt.

És ha már sakkról beszélünk, Jeanne nagy tettei erre a játékra emlékeztetnek. Minden lépésének határozott célja volt, s mert nem vaktában lépett, hanem határozott szándékkal, húzásai mindig eredményesek voltak.

1. Lépés Orléans és Patay felé - sakk.

2. A következő lépés a kibékítés - ez nem sakk, csupán taktikai húzás, amelynek hatása csak utóbb bontakozik ki.

3. A következő lépés a koronázás - sakk.

4. A következő: a vértelen menet - sakk.

5. A döntő lépés pedig, már Jeanne halála után: a francia király kibékülése Richemont-nal - sakk-matt.

Minthogy a Loire-i hadjárat egykettőre utat nyitott Reims felé, többé nem volt ok arra, hogy hallgassák a koronázást. Ha ez megtörténik, Jeanne befejezheti mennyei küldetését, örökre végezhet a háborúskodással, és hazarepülhet édesanyjához meg a juhaihoz, hogy élete végéig a családi tűzhely melegét és boldogságát élvezze. Erről álmodozott, és türelmetlenül várta, hogy álma teljesedjék. E gondolat annyira hatalmába kerítette, hogy már-már kételkedni kezdtem korai halálában, amit kétszer is megjövendölt. Persze, egy cseppet sem tiltakoztam magamban e kétely ellen, sőt bátorítottam, hadd erősödjék...

A király azért félt a reimsi úttól, mert úgyszólván minden keresztútnál állt egy-egy angol erőd, Jeanne viszont nem sokat adott rájuk; szerinte az angolok önbizalma úgy megcsappant az utóbbi időkben, hogy igazán nem kell tartani tőlük.

És igaza is volt. Amikor elindultunk Reims felé, hamarosan kiderült, hogy az út semmivel sem veszélyesebb, mint egy vasárnapi kirándulás, Jeanne még csak tüzérséget sem vitt az útra: annyira biztos volt benne, hogy erre nem lesz szükség. Június 29-én indultunk el Gienből, tizenkétezer katonával. A Szűz a király mellett lovagolt, a másik oldalon D'Alencon herceg. D'Alencont három királyi herceg követte, mögöttük jött az Orléans-i Fattyú, de Boussac tábornaggyal és Franciaország Admirálisával. Utánuk La Hire, Saintrailles és Tremouille következett, végül pedig a lovagok és nemesek hosszú sora.

Auxerre előtt három napot pihentünk. A város ellátta a sereget, de mi nem vonultunk be, noha küldöttség várta a királyt.

Saint-Florentin kaput nyitott a király előtt.

Július 4-én értünk Saint-Falhoz. Innen már nem volt messze Troyes. - Ez a város kíváncsiságot ébresztett bennünk, fiúkban, mert rögtön felidézte annak a napnak az emlékét, amikor - hét évvel azelőtt Napraforgó megjelent Domremy legelőjén a fekete lobogóval és a troyes-i szerződés gyalázatos hírével - annak a szerződésnek a hírével, amely Angliának ajándékozta Franciaországot, és egy királyi hercegnőt adott feleségül az agincourt-i mészároshoz. Persze, a szegény város nem tehetett erről, de azért a régi emlék még mindig vad dühre lobbantott bennünket, s nem bántuk volna, ha valami nézeteltérés támad, mert akkor megrohanhattuk és felgyújthattuk volna. Most is erős angol és burgund egységek voltak a városban, és Párizsból vártak éppen erősítést. Estefelé letáboroztunk a kapuk előtt, s keményen visszavertük egyik kitörésüket.

Jeanne felszólította a várost, hogy adja meg magát. A városparancsnok - látván, hogy Jeanne-nak nincs tüzérsége - rögtön nyeregben érezte magát, és durván sértő választ küldött, öt napon át egyezkedtünk és tárgyaltunk - eredmény nélkül. A király már kész volt feladni mindent s visszafordulni. Nem mert volna továbbmenni, hátunkban ezzel a megerősített várossal. La Hire azonban beleszólt a dologba, s azon mód odasózott őfelsége egyik-másik tanácsadójának, mondván:

- Ezt a hadjáratot az Orléans-i Szűz szervezte meg, a maga felelősségére; ezért hát azt gondolom, bízzuk magunkat az ő döntésére, és ne hallgassunk senkire, akármi a rangja vagy tisztsége.

Bölcs és tisztességes javaslat volt ez. A király tehát a Szűzért küldött, és megkérdezte: véleménye szerint milyenek a kilátások. Jeanne habozás nélkül, határozottan felelt:

- Három napon belül kezünkben a város.

Az önelégült kancellár közbevágott:

- Ha biztosak lehetnénk benne, várnánk akár hat napot is.

- Ugyan! Hat napot? Az Istenért, ember! Hiszen már reggel belépünk a kapun!

Azután lóra ült, és körülnyargalva seregét, mindenütt így kiáltott: - Barátaim, dologra, dologra! Készüljetek fel! Hajnalra megrohanjuk Troyes-t!

Aznap éjjel keményen dolgozott, éppúgy robotolt, mint akármelyik közkatona. Úgy rendelte, gyűjtsenek minél több rőzsét, és a kötegeket hajítsák a várárokba, hogy ezzel betemessék. Ő maga férfi módra járt élen ebben a durva munkában.

Hajnaltájt elfoglalta helyét a sereg élén, s a kürtök rohamot fújtak. Ebben a pillanatban fehér zászló röppent fel a város falára: Troyes egyetlen puskalövés nélkül megadta magát.

Másnap a király teljes pompával bevonult a városba serege élén - mellette Jeanne meg Paladin, Jeanne lobogójával.

Azután valami különös dolog történt. A szerződés feltételei szerint a helyőrség katonái, angolok meg burgundok, magukkal vihették "összes javaikat". Ez rendjén is volt, hiszen valamiből élniök is kell. Nos, ezek az emberek mind egy kapun vonultak ki; mi meg, fiatal cimborák, élünkön a Törpével odamentünk a távozásra kijelölt időben, hogy megcsodáljuk őket. Hamarosan feltűnt a végeérhetetlen hosszú sor, élén a gyalogosokkal. Messziről csak azt láttuk, hogy valami irdatlan rakományt cipel mindegyik. Még mondtuk is magunk között: egyszerű szegény katonákhoz képest igazán jómódú nép ez. Hanem amint odaértek, képzeljétek, mit láttunk? Ahány gazember, mindegyiknek egy francia fogoly a hátán! Valóban magukkal akarták vinni vagyonukat, "összes javaikat", amire a szerződés - szigorú értelemben véve - fel is jogosította őket.

Hát ilyen ügyesek és találékonyak voltak! Mit szólhattunk ehhez? Mit tehettünk volna? Mert egy biztos: ezek az emberek joguk szerint cselekedtek. Senki nem vonhatta kétségbe, hogy ez az ő tulajdonuk. Istenem, micsoda gazdag zsákmány lett volna, ha ezek a foglyok nem franciák, hanem angolok! Mert az angol fogoly száz év óta nagyon ritka és értékes cikk volt nálunk; nem úgy azonban a francia. Belőlük a kelleténél is több akadt ebben az évszázadban. A francia foglyot általában nem tartogatták sokáig tulajdonosaik a váltságdíj reményében, hanem hamarosan leölték, csak hogy ne kerüljön pénzbe az ellátása. Ebből is láthatjátok: milyen keveset ért akkoriban az effajta vagyon. Amikor Troyes a kezünkbe került, harminc frankot ért egy borjú, tizenhatot egy birka - egy francia fogoly meg nyolcat. Óriási ár volt ez azokért az állatokért - nektek ez most hihetetlennek tetszik, és ez természetes is. Hanem akkor háború volt, és ez két következménnyel járt: a hús ára egyre nőtt, a foglyok ára egyre csökkent.

Mit tehettünk hát ezekért a szegény francia foglyokért, akiket most hurcoltak kifelé? Semmi véglegeset, de megtettük, amit tudtunk. Hírnököt szalajtottunk Jeanne-hoz; és közben a francia őrökkel együtt némi vitával feltartottuk a menetet, hogy időt nyerjünk. Egy jól megtermett burgund végül is dühbe gurult, és szitkozódni, káromkodni kezdett, hogy őt bizony nem állíthatjuk meg, ő továbbmegy, és viszi magával a foglyát is. De mi azért csak útját álltuk, s ebből egyhamar rájött, hogy tévedett, olyan könnyen mégse mehet el. Eszeveszett átkozódásban tört ki, majd leoldotta hátáról a foglyát, talpra állította - az persze tehetetlen volt, mert gúzsba kötötték, azután elővette a kését, és diadalmasan csillogó szemmel, gúnyosan azt mondta:

- Azt állítjátok: nem vihetem el magammal, holott kétségtelenül az enyém. Ha tehát nem vihetem ki innen, de mégiscsak az én tulajdonom, akkor van még egy megoldás. Megölhetem, és remélem, ezt a jogomat egyikőtök se meri elvitatni, még a legostobább sem. Ez persze nem jutott eszetekbe, ti marhák!

A szegény kiéhezett fickó ránk vetette könyörgő tekintetét: mentsük meg az életét; azután rimánkodni kezdett: elmondta, hogy a felesége meg apró gyerekei várják otthon. Képzelhetitek, hogy elfacsarodott a szívünk. De ugyan mit tehettünk? A burgundiainak jogában volt megtenni, amit akart. Mi is csak rimánkodhattunk, könyöröghettünk a fogolyért. Ezt meg is tettük. A burgundiai meg csuda mód élvezte a dolgot. Csak állt és várta, hogy újra meg újra hallja, és nevetett rajtunk. Ez fájt. Akkor megszólalt a Törpe:

- Drága ifjú uraim, kérlek titeket: hadd győzzem meg én; mert ha egy ügy igazán őszinte rábeszélést kíván, megmondhatják akárhányan, akik már ismernek: Isten csakugyan megáldott engem effajta tehetséggel. Látom, mosolyogtok; meg is érdemlem, ez a büntetés hiúságomért. De azért engedjétek meg, hogy egy kicsit, egészen kicsit, eljátszadozzam vele... - Közben oda is lépett a burgundiaihoz; egészen nyájasan szólt hozza, barátságos, kedves hangon; mondókája során Jeanne-t is megemlítette, azután tovább mesélte, hogy Jeanne milyen rendkívül sokra becsüli a jószívűséget, s mindig magasztalni szokta az afféle könyörületes cselekedeteket, mint amilyet ő is éppen...

Eddig jutott de tovább nem. A békés szónoklatot a burgundiai néhány Jeanne d'Arcot sértő megjegyzéssel szakította félbe. Mi már pattantunk, de a Törpe - hamuszínű arccal - félresepert minket, s rendkívül komolyan és ünnepélyesen kijelentette:

- Legyetek türelemmel. Mégiscsak én volnék Jeanne testőre, vagy nem? Ez az én ügyem.

Ezt még ki se mondta, már kinyújtotta a jobb kezét, torkon ragadta az öles burgundiait, és rákényszerítette: álljon egyenesen.

- Te megsértetted a Szüzet, márpedig a Szűz és Franciaország egy és ugyanaz. Ezzel kiérdemelted, hogy szabadságoljunk, méghozzá jó hosszú időre.

Csontok reccsenését-roppanását hallottuk. A burgundiainak kidülledt a szeme, a vér arcába tódult. Keze elerőtlenedett, izmai elernyedtek. Ekkor Törpe elengedte, és az élettelen test elterült a földön.

A foglyot kioldottuk kötelékeiből, s megmondtuk neki: most már szabad. Azt se tudta, mit csináljon örömében. Odarohant a holttesthez, megrugdosta, leköpdöste, táncot járt felette, sárral tömte tele a száját, majd elkezdett kacagni, gúnyolódni, átkozódni, és csak úgy ontotta magából a durva, trágár szavakat. Ebben nem volt semmi meglepő - hiszen a katonáskodás kevés embert tesz szentté. Voltak, akik vele nevettek, mások közömbösek maradtak - de senki se csodálkozott. Végül a megszabadított ember bolond ugrándozásában egyszerre csak odaért a várakozó sorokhoz, s ekkor egy másik burgundiai hirtelen kést döfött a nyakába. A szerencsétlen egyetlen halálordítással összeesett: ütőeréből vastag sugárban szökkent fel egyenesen a vér.

Ekkor ért oda sietve Jeanne, igen gondterhelten. Meghallgatta a várőrség követelését, azután azt mondta:

- Kétségtelen, hogy jogotok van hozzá. Nem fontoltuk meg jól, milyen szót írjunk a szerződésbe, és így bizony nem egyértelmű. De ezeket a szerencsétleneket mégsem vihetitek el. Nem engedhetem meg, hiszen franciák. A király majd váltságdíjat fizet mindegyikért. Várjatok hát, míg szót váltok vele; ezeknek meg hajuk szála se görbüljön, különben drága árat fizettek, ezt én mondom nektek.

Ennek megvolt a hatása. A foglyok biztonságban voltak - legalábbis egyelőre. Jeanne meg tüstént visszanyargalt a királyhoz, és előadta kérését. Olyan határozottan beszélt, és olyan makacsul elutasított mindenféle kibúvót és ürügyet, hogy a király végül is ráhagyta, cselekedjék belátása szerint. Erre Jeanne nyomban visszavágtatott a foglyokhoz, s a király nevében kiváltotta és szabadon eresztette őket.

Itt találkoztunk ismét az Udvartartás Nagymesterével. Jeanne az ő kastélyának vendége volt, amikor szűkebb hazájából jövet néhány napot Chinonban töltött. A király engedélyével most Troyes tiszttartójává nevezte ki az udvarmestert.

Azután megint útnak indultunk; Chalons is megadta magát, így történt, hogy egy beszélgetés során megkérdeztük Jeanne-tól, fél-e a jövőtől. Ő pedig azt felelte: csak az árulástól fél. Ki gondolta volna, ki álmodta volna, hogy ez - bizonyos értelemben - jövendölés. Igaz, ami igaz: alávaló állat az ember.

Meneteltünk, meneteltünk s egyre meneteltünk; végül azután július 16-án megpillantottuk a célt - ott magasodtak előttünk a távolban a reimsi székesegyház hatalmas tornyai! Viharos éljenzés hullámzott végig a seregen, Jeanne boldogságtól ragyogó arccal szemlélte az eléje táruló látványt. Nagyszerű küldetése a végéhez közeledett, és teljes diadalt ígért. Másnap már elmondhatja: "Elvégeztem feladatomat - most hát bocsássatok el."

Letáboroztunk, és nagy sürgés-forgás, felfordulás közepette megkezdtük a fontos előkészületeket. Előkelő küldöttség érkezett: az érsek; nyomukban polgárok és falusiak csapata jött nagy éljenzéssel, lobogókkal, muzsikával. Az örömtől ittas, ujjongó emberek valósággal elárasztották a tábort. Egész éjszaka kemény munka folyt Reimsben: megállás nélkül dolgoztak, díszítették a várost, diadalkapukat ácsoltak, és pazar pompába öltöztették az ősi székesegyházat.

Reggel idejében kellett kelnünk, mert az öt óra hosszat tartó koronázási szertartás kezdetét kilenc órára tűzték ki. Tudtuk, hogy a helyőrség angol meg burgund katonái már lemondtak arról, hogy szembeszegüljenek Jeanne-nal, s ezért tárt kapukra, barátságos és lelkes fogadtatásra számíthattunk a városban.

Gyönyörűséges reggelre ébredtünk, a nap már ragyogóan sütött, de még üde, hűs volt a levegő. Seregünk pompás volt, s jó volt nézni, ahogy előkígyózott táborából békés Koronázási Hadjáratunk végső felvonulására.

Jeanne még egy utolsó szemlét tartott, oldalán az altábornaggyal, és a törzstisztekkel; búcsút vett a seregtől, hiszen az ő katonáskodása véget ért. Így tudták ezt a katonák is, és azt hitték, hogy most látják utoljára győzedelmes kis vezérük lányos, szép arcát, dédelgetett kedvencüket, akit szívük mélyéből fakadó szavakkal emeltek magas rangra, és "Isten Lányának", "Franciaország Megváltójának", "A Győzelem Kedvesének" és "Krisztus Apródjának" hívtak, és még ennél is kedvesebb, őszinte, egyszerű megszólításokkal becéztek, mint ahogy egy rajongásig szeretett gyereket szoktak. Ezért aztán valami egészen új dolgot figyelhettünk meg ezúttal. Azelőtt a díszszemléken a zászlóaljak tiszta szívből - emelt fővel és csillogó szemekkel - éljeneztek, és a zenekarok harsogó győzelmi indulókat játszottak, dobpergés közepette. Most ellenben semmi ilyet nem hallhattunk. Egyetlen hang hatolt csak fülünkig a nyári csendben; a menetelő sereg lépéseinek tompa zaja. Amint a sereg tömött sorai tovasodródtak, jobb kezüket valamennyien halántékukhoz emelték, s tenyerüket kifelé fordítva tisztelegtek Jeanne-nak, tekintetüket is felé fordították egy-egy néma gondolattal: "Isten áldjon meg, élj boldogul" - és az arcát nézték, ameddig csak nézhették. Kezüket még akkor sem vették el halántékuktól, amikor már elvonultak előtte. S amikor Jeanne szeméhez emelte zsebkendőjét, az arcokon remegés futott át.

Eddig minden győzelmet ünneplő díszszemle ujjongással töltött el minket - most viszont úgy éreztük, hogy a szívünk szakad meg.

Ezután az érseki palotához lovagoltunk a királyért. Ő hamarosan elkészült, s azután vágtában jött velünk, hogy elfoglalja helyét a sereg élén. Ekkorra már annyi falusi gyűlt össze mindenfelől, hogy feketéllett tőlük az utca mindkét oldala: Jeanne-t akarták látni, így volt ez mindenütt, mióta csak elindultunk.

Azután feltűntek a körbefutó bástyák és a tornyok, rajtuk a sok színes zászló és rengeteg ember. Díszlövések dördültek, és nyomukban sűrű füst szállt az égre. Beléptünk a város kapuin, azután körmenetben vonultunk tovább. Utánunk jöttek az ünneplőbe öltözött céhesek és iparosok lobogóikkal; az út két oldalán tolongott és ujjongott a nép; az ablakok, de még a tetők is tele voltak emberekkel; az erkélyekről drága kelmék csüngtek tarka színekben, és a keszkenők lobogása messziről olyan volt, mintha sűrű pelyhekben hullana a hó.

Jeanne nevét az egyház imáiba foglalták - ebben a tisztességben eddig csupán a királyi család tagjai részesültek. Az ő szemében azonban mindennél nagyobb, sőt büszkeségre feljogosító megtiszteltetés volt az, hogy az egyszerű, szegény emberek érmet vertek képmásával és címerével, és ezeket amulettként viselték. Lépten-nyomon láthattunk belőlük.

Az Érseki Palotából a király elküldött a Sainte Ampoule-ért, a szent olaj palackjáért a St. Remi-i apátságba, amely éppen azon a kapun túl volt, amelyiken át bevonultunk. Ez nem földi olaj volt, hanem mennyei, akárcsak maga a palack. Mert ezt a palackot, a benne rejlő olajjal együtt, egy galamb hozta le a mennyből. Mégpedig éppen akkor hozta ide, St. Remibe, amikor Clovis király felvette a keresztséget. Tudom, hogy ez igaz, már régen tudom: Fronte atya mondta el nekem, még Domremyben. Felemelő érzés volt, amikor tulajdon szememmel is megpillanthattam. Egy pillanatra meg is érinthettem volna, de nem mertem, hiszen nem tudhattam, hogy nem ért-e hozzá maga az Úr? Bizony, nagyon valószínű, hogy hozzáért.

Ezzel az olajjal kenték fel Clovis-t, s azóta mindig ezzel kenik fel a francia királyokat. Ennek pedig már kilencszáz éve! A király tehát elküldött a szent olajért, mint mondottam, mi meg várakoztunk. Meggyőződésem szerint a szent olaj nélkül végzett koronázás egyáltalán nem is koronázás.

No mármost, hogy a szent olajat megkapjuk, ehhez be kellett tartanunk egy ősi szertartás minden egyes pontját, különben a St. Remi-i apát, az olaj egyszer s mindenkori örökös gondnoka, nem szolgáltatná ki. Ezért - a régi szokásnak megfelelően - a király megbízott öt előkelő nemest, hogy teljes díszben és fegyverzetben lovagoljanak el az apátság templomához, s szolgáljanak díszkíséretül a reimsi érseknek és kanonokjainak, akik a király nevében az olajat kérik. Amikor az öt főnemes elkészült, letérdeltek egymás mellé, arcukhoz emelték vaskesztyűs kezüket, összetették tenyerüket, és megesküdtek, hogy épségben elhozzák a szent edényt, és a király felkenése után épségben vissza is viszik a St. Remi-i templomba. Az érsek és alárendeltjei ezzel a nemesi kísérettel indultak St. Remibe. Az érsek díszruhában volt: fején püspöksüveg, kezében a kereszt. A St. Remi-i templom kapujában megálltak, és elhelyezkedtek az előírás szerint, hogy megkaphassák a szent üvegcsét. Hamarosan megszólalt az orgona, felcsendült az emberek éneke, és a templom homályából mécseseket vivő hosszú sor kígyózott elő. Azután - teljes papi pompában - megjelent maga az apát, ő hozta az üvegcsét. Ünnepélyes szertartások közepette átadta az érseknek, aztán megindult visszafelé kíséretével együtt. Felemelő látvány volt, mert az út két oldalán összesereglett férfiak és nők mind térdre borultak és néma fohászba fogtak, mialatt a szent ereklyét elvitték előttük.

Azután a fényes csapat megérkezett a székesegyház tágas nyugati kapujához. Az érsek belépett, s ekkor gyönyörű himnusz hangzott fel. A székesegyház megtelt emberekkel - emberek ezreivel. Csak középen hagytak széles, szabad utat. Ezen vonult be az érsek kanonokaival, nyomukban az öt méltóságteljes főúrral, mind az öt a hűbéri lobogójával - és még mindig lovon.

Fenséges látvány volt, ahogy belovagoltak a hatalmas, visszhangos épületbe, a színes ablakokon beáradó fénysugarak közepette.

Felléptettek egészen a kórusig - úgy tudom, ez több mint száz méter. Ott aztán az érsek elbocsátotta őket, ők pedig meghajoltak a nyeregben - sisakforgójuk a lovuk nyakát súrolta -, aztán hátrafelé léptetve büszkén ágaskodó, ficánkoló állataikat, visszalovagoltak a bejárathoz, ott megfordultak és kivágtattak.

Néhány pillanatig várakozásteljes, síri csend volt - mintha ez a sok ezer ember álom nélküli szendergésbe merült volna. Még a légyzümmögést is hallani lehetett. Azután egyszerre csak felharsant négyszáz ezüst trombita: a tágas nyugati kapu csúcsívei alatt feltűnt Jeanne és a király. Méltóságteljesen közeledtek egymás mellett; körös-körül üdvrivalgás és éljenzés tombolt. Az orgona zúgása egybeolvadt a kórus áradó, diadalmas énekével. Jeanne és a király mögött Paladin jött, kezében a lobogóval. Büszkén, sőt gőgösen lépkedett, mert tudta, hogy az emberek figyelik, és látják pompás díszöltözetét, melyet páncélja felett viselt.

Mellette Sire d'Albret jött, Franciaország királyi várkapitányának megbízottja: ő hozta a királyi kardot.

Őt követték Franciaország főnemesei fejedelmi öltözetben: három királyi herceg, továbbá La Tremouille és a két fiatal De Laval.

Mögöttük lépkedtek az egyházi főnemesség képviselői: a Reimsi érsek, a Laoni, Chalons-i és az Orléans-i püspök.

Utánuk következett a vezérkar, köztük híres-nevezetes tábornokaink. Mindenki a nyakát nyújtogatta, hogy láthassa őket. A nagy lármából kihallatszott a lelkes kiáltás: "Éljen az Orléans-i Fattyú" meg: "Éljen a Sátán, La Hire!". Ebből mindig tudni lehetett, merre halad éppen a két legnépszerűbb vezér.

A magasztos körmenet most érte el a kijelölt helyet; kezdődhetett a koronázási ünnepség. Hosszadalmas, de mutatós szertartás volt ez: könyörgésekkel, szentbeszédekkel, zsoltárokkal s mindennel, ami ilyen alkalomra való. Jeanne egész idő alatt a király mellett állt, kezében a lobogóval. De a nagy jelenet csak a végén következett, miután a király letette az esküt, és felkenték a szent olajjal. Megjelent egy fényes előkelőség, uszályvivők és más szolgák kíséretében, kezében egy vánkoson a francia koronával, megállt a király előtt, térdre ereszkedett és felkínálta. A király mintha habozott volna - valóban habozott is; kinyújtott keze ugyanis megállt a levegőben a korona felett. Mindössze egy pillanatig tartott az egész - de még egyetlen pillanat is döntő lehet, ha húszezer ember figyeli szívdobogva és visszafojtott lélegzettel. De mint mondom, csupán egy szempillantásig tartott; azután a király tekintete találkozott Jeanne boldog és hálás pillantásával, elmosolyodott, kezébe vette a koronát és nagyon gyengéden, fenséges mozdulattal a fejére helyezte.

Az emberek ujjongani és tapsolni kezdtek: megszólalt a kórus, és búgott az orgona, kint megkondultak a harangok, és egyik ágyúlövés a másik után dördült.

A parasztlányka képtelen, hihetetlen, felfoghatatlan álma tehát mégiscsak beteljesedett: az angolok hatalma megtört, és a francia trónörököst megkoronázták.

Jeanne átszellemült arcán földöntúli boldogság sugárzott, ahogy térdre borult a király előtt, és könnyein keresztül felnézett rá. Remegő ajakkal, halkan, lágyan így szólt hozzá:

- Ó, én nemes királyom, beteljesedett hát Isten akarata, hogy az ő rendelése szerint megjelenj itt Reimsben, s vedd át a koronát, mely egyedül téged illet, és senki mást. Az én feladatom ezzel véget ért - bocsáss el hát békében, hadd térjek vissza szegény, öreg édesanyámhoz, akinek szüksége van rám.

Ekkor a király felemelte, s ott, az egybegyűltek előtt választékos szavakkal magasztalni kezdte ragyogó érdemeit, megerősítette címeit és nemességét, ami őt rang szerint a grófokkal emeli egy méltóságra, azután kinevezte a méltóságának kijáró udvartartás tagjait és tisztjeit; végül pedig így szólt hozzá:

- Te mentetted meg koronánkat. Kérlek, szólj hát: bármi kegyet kívánsz, én teljesítem, még ha királyságom szegény lesz is általa.

Jeanne tüstént térdre ereszkedett.

- Ó, én nemes királyom, ha nem pusztán a szánalom adta szádba e szavakat, én akkor azért esedezem: rendeld el, hogy az én szegény, háborútól sújtott szülőfalum ne fizessen többé adót.

- Elrendelem. S még mit kívánsz?

- Semmi mást.

- Csak ezt és semmi mást?

- Csak ezt. Más kívánságom nincs.

- De hát ez még a semminél is kevesebb. Kérj csak bátran.

- Nemes királyom, igazán nincs mit kérnem. S ne is kényszeríts. Semmi más nem kell, csak ez.

Ez annyira elképesztette a királyt, hogy egy percre elhallgatott, mintha megpróbálná felfogni és megérteni e különös önzetlenség valódi értelmét. Azután felemelte a fejét, és így szólt:

- Egy királyságot nyert, és megkoronáztatta a királyt, mégsem kér mást, nem fogad el egyebet, mint e nyomorúságos kis kegyet, s ezt is másoknak kéri. És így van ez jól, hiszen kérése tökéletesen méltó annak nemeslelkűségéhez, aki a fejében és a szívében hord olyan kincseket, amelyek sokkal becsesebbek, mint bármi, amit király adhat, ha mégoly nagylelkű is. Történjék tehát kívánsága szerint. Elrendelem, hogy Domremyt, szülőfaluját Jeanne d'Arcnak, Franciaország szabadítójának, akit Orléans-i Szűznek is neveznek, a mai naptól fogva örökre mentesítsék mindenféle adófizetés alól.

Szavait az ezüstkürtök ujjongó harsonája követte.

Ugye, emlékeztek: pontosan így látta ezt Jeanne előre, amikor a domremyi legelőn látomása volt, és mi faggatni kezdtük, hogy miféle jótéteményt kérne a királytól, ha ugyan valaha olyan helyzetbe kerülne, hogy kérhet tőle valamit. De akár volt Jeanne-nak látomása, akár nem, viselkedése azt mutatja, hogy a szédítő felmagasztaltatás ellenére is egyszerű s önzetlen teremtés maradt.

VII. Károly pedig "örökre" felmentette Domremyt minden adófizetés alól. Királyok és nemzetek hálája gyakran elenyészik; ígéreteiket egykettőre elfeledik, vagy éppenséggel szándékosan megszegik; hanem ti, Franciaország gyermekei, gondoljatok büszkén arra, hogy Franciaország ezt az egy ígéretét hűségesen megtartotta. Hatvanhárom év múlt el azóta. Hatvanháromszor szedték be az adót azon a környéken, ahol Domremy fekszik, és a környék minden községe fizetett is, Domremyt kivéve. Ezt a falut elkerülték az adószedők. Domremy már azt is elfelejtette, milyen szörnyű, szomorú dolog az adóbeszedés. Pedig időközben megtelt hatvanhárom adófőkönyv; bárki megtekintheti őket a többi hivatalos feljegyzéssel együtt. A hatvanhárom kötet minden oldalának tetején egy-egy község neve áll, alatta meg súlyos terhe, az adó, amit kiróttak rá - csupán egy községre nem vonatkozik ez. Mind a hatvanhárom kötet valamelyik oldalára odaírták ezt a szót: "Domremy" - de a név alatt nincsenek számjegyek, csupán három szó, mindig ugyanaz a három szó:

DOMREMY:
RIEN - LA PUCELLE

Azaz: "Semmi - Az Orléans-i Szűz." Milyen rövid és mégis mily sokat mondó. A nemzet beszél itt. Ugye, tudjátok, milyen érzéketlen testület a kormány; s íme, még ez is hódol e név előtt, s így szól tisztviselőjéhez: "Vedd le fejfedőd, és menj tovább; Franciaország parancsa ez." Igen, ezt az ígéretet megtartották - mégiscsak egy király ígérte meg "örökre".^[3]

Végül délután két órakor befejeződött a koronázási szertartás; megkezdődött az elvonulás, élén Jeanne-nal és a királlyal, végig a székesegyház főhajóján, miközben a hangszerek és az emberek olyan lármát csaptak, amihez foghatót még nem hallottak az ősi falak. S ezzel véget ért Jeanne életének harmadik nagy napja. S milyen közel volt egymáshoz ez a három nap: május 8-ika, június 18-ika és július 17-ike!

Lóra ültünk és elindultunk. Csodálatos látványt nyújtott a sok díszes ruha és bólogató sisakforgó. Ahogy végiglovagoltunk az úton, az emberek úgy hajlottak meg előttünk, mint kalász az arató előtt. Lelkes köszöntéssel üdvözölték felkent királyukat és társát, Franciaország Szabadítóját. De ahogy a város nevezetesebb részeit elhagyva, utunk végéhez, az érseki palotához közeledtünk, tőlünk jobbra, a Zebrának nevezett vendéglő mellett valami különös dolgon akadt meg a szemünk - két ember nem térdelt: állt mind a kettő. Ott álltak legelöl, a térdepelők között, és öntudatlanul, meredten bámultak, mindketten durva paraszti viseletben. Két alabárdos mérgesen odaugrott, hogy tisztesebb viselkedésre tanítsa őket, de amikor éppen megragadták volna őket, Jeanne odakiáltott nekik: - Vissza! - s ezzel lecsúszott a nyeregből, és a karját kitárva, zokogva magához ölelte az egyik parasztot. Mert ez a paraszt az édesapja volt; a másik meg a nagybátyja, Laxart.

A hír persze rögtön elterjedt; mindenfelől üdvözlő kiáltások hangzottak, s a két lenézett, ismeretlen plebejus néhány pillanat alatt híres, irigyelt, népszerű emberré lett.

A király nagyon kegyesen megszólalt:

- Hozd ide őket.

Jeanne boldogságtól sugárzó arccal odavezette őket, azok pedig sapkájukat gyűrögetve, félelemtől reszketve álltak meg a király előtt, aki az irigyen bámuló sokaság szeme láttára csókra nyújtotta kezét, és így szólt az öreg d'Archoz:

- Adj hálát Istennek, hogy te vagy az apja ennek a gyermeknek, aki a halhatatlanság forrása. A te nevedet még akkor is emlegetni fogják, amikor a királyoké már réges-rég feledésbe merült, nem illendő tehát, hogy fedetlen fővel állj olyan méltóságok előtt, akiknek híre máról holnapra elillan. Fedd be a fejed!

Igazán szépen beszélt, fejedelmi méltósággal. Aztán odarendeltette a reimsi tiszttartót, s amikor az előkerült, és fedetlen fővel mélyen meghajolt, akkor azt mondta neki: - Ezek mindketten Franciaország vendégei! Elvárjuk, hogy vendégszerető módon fogadják őket.

Mindjárt hozzá is tehetem: d'Arc papa és Laxart valóban letelepedett a kis Zebra fogadóban, és ott is maradtak mindvégig. A tiszttartó ajánlott ugyan nekik szép szállást, pompás vendéglátást, de ők egyszerű és tanulatlan emberek lévén, megrémültek mindettől, és könyörögtek, hagyjanak nekik békét. A tiszttartó mindent megtett, ami tőle telt: megbízta a vendégfogadóst, hogy az egész emeletet a kettejük rendelkezésére bocsássa, s lelkére kötötte, hogy szolgáljon mindennel, amit a vendégek megkívánnak. S írja mindezt a város számlájára. Egy-egy paripát is küldött nekik, felszereléssel, és ez olyan örömmel, büszkeséggel és ámulattal töltötte el őket, hogy szólni sem tudtak, ami érthető is, hiszen soha életükben nem volt részük ilyen gazdagságban, s eleinte nem is akarták elhinni, hogy ezek csakugyan igazi lovak: attól féltek, hogy egyszerre csak köddé oszlanak vagy elszállnak.

Öt órakor a város lakomát rendezett a király, Jeanne, valamint az udvar és a vezérkar tiszteletére. Amikor már javában folyt a lakoma, elküldték az öreg d'Arcért és Laxart-ért, ők azonban nem mertek eljönni, míg meg nem ígérték nekik, hogy leülhetnek fönt a karzaton, utána magukra hagyják őket; nyugodtan nézhetik majd a látnivalókat, így hát le is telepedtek ott fenn, s onnan bámulták könnyekig meghatódva, milyen elképzelhetetlen nagy megtiszteltetés éri az ő drágaságukat, s milyen higgadtan, természetesen, fesztelenül ül a magas rangú urak között. Azután mégiscsak vége szakadt higgadtságának. Végighallgatta a király nyájas beszédét, D'Alencon meg a Fattyú magasztaló szavait, még La Hire mennydörgését is - végül azonban olyasmire került sor, amit már Jeanne sem tudott elviselni. Az történt ugyanis, hogy a lakoma vége felé a király felemelte a kezét, csendet parancsolt, és így várta, hogy elüljön minden nesz. És valóban csend lett, szinte tapintható, mély csend. Ekkor a hatalmas terem valamelyik hátsó sarkából egy szomorú, de bájos dallam hangzott fel: a mi kedves, régi, egyszerű dalunk: "L'Arbre Fée de Bourlemont." Ez már Jeanne-nak is sok volt: könnyekre fakadt, tenyerébe rejtette arcát, és keservesen zokogott. Egyik pillanatról a másikra eltűnt a fenséges pompa, s ő megint kis pásztorlánykának érezte magát, s elfelejtette a háborút, a vért, a halált és az ütközetek kavargását. Ilyen hatalma van a varázslók varázslójának: a zenének; elég, ha felemeli pálcáját, s kimondja a varázsigét: eltűnik a valóság, és megjelennek az ábrándképek.

Ez a kedves meglepetés a király ötlete volt. Akár hiszitek, akár nem: sok szép vonást rejtett még a természete: csak azért kerültek oly ritkán napfényre, mert állandóan Tremouille és a társai álltak az előtérben, s ő beérte azzal, hogy kényelmesen mindent rájuk hagyott.

Estefelé a kíséret domremyi tagjai a kis fogadó zárt társalgójában találkoztak d'Arc papával és a nagybácsival. Lelkesen ittunk; így készítettük elő a beszélgetést, hogy újabb híreket halljunk Domremyről és a szomszédokról. Közben hatalmas csomagot is kaptunk Jeanne részére - és ezzel meg kellett várnunk őt magát, s ő hamarosan be is állított, s elküldte az őrségét, mondván, hogy az éjszakát édesapja egyik szobájában szeretné tölteni: hadd érezze magát otthon.

Amint benyitott, valamennyien felálltunk, ahogy illett, s csak akkor foglaltunk helyet, amikor ő felszólított erre. Azután megfordult, s akkor vette észre, hogy a két öreg is felállt, s zavartan, cseppet sem katonásan - még mindig áll; kedve lett volna nevetni rajtuk, de uralkodott magán, nem akarta megbántani őket; inkább maga is leült kettőjük közé, és kezébe zárta a kezüket.

- Elegünk van már a szertartásokból. - Így kezdte -, ezentúl megint pajtások leszünk, mint régen. Végeztem a nagy háborúkkal, hazamegyek veletek kettőtökkel, és majd meglátjátok... - De itt megállt, elkomorodott egy pillanatra, mintha valami eszébe villant volna: talán kétség, vagy balsejtelem, de azután felderült az arca, és szenvedélyes vágyakozás csendült hangjából, ahogy azt mondta: - Bárcsak már indulhatnánk!

Szavai megdöbbentették az édesapját: - Gyermekem, ezt komolyan mondod? Kedved volna abbahagyni, amikor ilyen csodákat teszel, s mindenki áld értük, és még annyi dicsőséget szerezhetsz? Itthagynád előkelő bajtársaidat, a hercegeket meg a tábornokokat, és megint csak gyötrődő paraszt, senki lennél? Ezt igazán nem értem.

- Én sem - szólt közbe Laxart bácsi -, egészen elképedtem, és fel sem foghatom. Azt mondja, abba akarja hagyni a katonáskodást? Hát ez még furcsább, mint amikor azt hallottam tőle, hogy katona akar lenni. Őszintén mondom, ennél különösebb dolgot még sohasem hallottam! Kérlek, magyarázd meg!

- Egyszerű ez - mondta Jeanne. - Soha nem szerettem sebeket látni, mások szenvedését nézni, az ilyesmi nem nekem való. Nem szeretem a perlekedést, a lármát és a tolongást, mindig békét és csendet kívántam, és szívemnek minden élőlény kedves. Hogyan juthatott mégis eszembe vér és háború, a velük járó megannyi szenvedés, nyomukban meg a bánat és a gyász? Azért, mert az angyalok elhozták nekem Isten parancsát, és nekem engedelmeskednem kellett. Kötelességemet teljesítettem. És ő csak két dolgot bízott rám: Orléans felszabadítását és a király megkoronáztatását. Ezt a kettőt pedig elvégeztem, most már szabad vagyok. Esett-e el szemem láttára olyan szegény katona - akár barát, akár ellenség -, kinek ne éreztem volna szenvedését saját testemen s az otthoniak bánatát tulajdon szívemben? Bizony örülök, hogy szabadulásom elérkezett, s hogy soha többé nem látok effajta kegyetlenséget, nem kell eltűrnöm e lelki gyötrelmeket! Miért ne mehetnék hát vissza a falunkba, miért ne lehetnék megint olyan, mint azelőtt? Számomra az a mennyország! Ti meg csodálkoztok, hogy miért kívánkozom oda! Ah, ti férfiak vagytok - csak férfiak. Édesanyám biztosan megértene.

Nem tudták, mit szóljanak; egy ideig csak ültek szótlanul, s meglehetősen bambán bámultak egymásra. Végül is az öreg d'Arc szólalt meg:

- Hát igen, ő megértene. Ilyen asszonyt még nem is láttam. Szüntelenül gyötri magát szegény. Aludni sem tud már az aggodalomtól. És ha éjszaka dühöng a zivatar, sóhajtozni kezd, és azt hajtogatja: "Ó, Istenem, könyörülj rajta, ő is kint van ebben az ítéletidőben, szegény ázott katonáival együtt." Ha pedig vakítva villámlik és csattan a dörgés, ő reszketve tördeli a kezét, és azt mondja: "Úgy dörög, mintha ágyút sütöttek volna el, a villámlás meg olyan, mint a torkolattűz! Jaj, Istenem! Ha arra gondolok, hogy ő most ott lovagol a tűzokádó ágyúk között, és én nem vagyok mellette, hogy megvédjem..."

- Szegény anyám, ó, szegény anyám, szánva szánlak téged!

- Igen különös asszony, ezt már sokszor megállapítottam magamban. Ha újabb győzelemről kapunk hírt, örömében és büszkeségében egész Domremy eszét veszti - ő meg őrjöngve szaladgál fűhöz-fához, hogy megtudja az egyetlen dolgot, ami valóban érdekli, hogy nem történt-e valami bajod, akkor azután térdre hull a sárban, és addig magasztalja Istent, míg ki nem fogy belőle a szusz - de csak érted ad hálát, a csatákat egy szóval se említi soha. Utána meg azt hajtogatja: "Ennek is vége lett... Franciaországot már megmentette... most már hazajöhet..." - Persze, mindig csalódik, és tovább búsul.

- Ne folytasd, édesapám! Meghasad a szívem. Mehessek csak haza, olyan jó leszek hozzá! Elvégzem a munkáját, vigasztalója leszek, többé nem fog szenvedni miattam.

Így folytatta még egy darabig, azután Laxart bácsi a következőt kérdezte:

- Igaz, hogy te végrehajtottad Isten parancsát, és már nem tartoztok egymásnak semmivel, de mi lesz a királlyal? Te vagy a legjobb katonája! Mit teszel, ha ő azt kívánja, hogy maradj?! - A kérdés telibe talált.

Egy-két percig Jeanne is hallgatott, azután nagyon egyszerűen és nyugodtan ezt mondta:

- A király az én uram, és én őt szolgálom. - Néhány pillanatig gondolataiba mélyedt, azután felragyogott az arca, s vidáman kijelentette. - No de félre ezekkel a gondolatokkal! Meséljetek inkább Domremyről.

A két öreg fecsegő pedig mesélt és mesélt; beszámoltak mindenről és mindenkiről a faluban - mi meg szívesen hallgattuk. Jeanne nagyon kedves volt hozzánk; megpróbált minket is bevonni a beszélgetésbe, de hát ez persze nem sikerülhetett. Ő volt a Főparancsnok, mi meg senkik, az ő neve legnagyobb név Franciaországban, mi meg jelentéktelen parányok voltunk; ő hercegek és hősök bajtársa volt, mi csak ismeretlen köznép, s az ő rangja nagyobb volt, mint bárki másé széles e világon, hiszen ő közvetlenül Istentől kapta. Egy szóval ő Jeanne d'Arc volt - és ezzel mindent megmagyaráztam. Mi isteni lényt láttunk benne, és ez áthidalhatatlan szakadékot támasztott közöttünk. Nem szólhattunk hozzá meghitten. Erről szó sem lehetett, ezt magatok is beláthatjátok.

Pedig mindig nagyon emberi volt, jóságos, kedves, derék, szelíd, bájos, hű és vidám, cseppet sem elkapatott és kényeskedő. S még ezzel is keveset mondtam; de hát nincs elég szavam, s ez a néhány is oly színtelen és gyenge, hogy a felét se tudtam elmondani. A két együgyű öreg sohase fogta fel, nem is foghatta fel, kicsoda is Jeanne; ők világéletükben csak emberi lényekkel találkoztak, s így nem volt más mértékük, amivel mérhették volna. Eleinte ők is félénkek voltak, ez igaz, de azután leküzdötték zavarukat. Engem ez nagyon meghökkentett. Néha még a hátam is beleborzongott, ha láttam, milyen könnyedén, és fesztelenül viselkednek Jeanne előtt, és úgy szólnak hozzá, mintha ő is csak közönséges francia lány volna.

Az együgyű Laxart például belekezdett a világ legunalmasabb és legostobább históriájába, de sem ő, sem d'Arc papa nem gondolta egy percig sem, hogy nem egészen felel meg az etikett előírásainak, sőt, kivételesen érdekesnek és felemelőnek tartották az ostoba mesét. Pedig értéktelen locsogás volt az egész: ők érzelmesnek s elszomorítónak hitték, holott valójában nevetséges volt. Legalább én annak éreztem, és érzem ma is. Csakugyan az lehetett, mert Jeanne-t is megnevettette, s minél szomorúbb lett, annál jobban nevetett rajta. Paladin és Noël Rainguesson azt állították, hogy ha nincs ott Jeanne, bizony ők is nevettek volna. A dolog az öreg Laxart-ral történt, két vagy három hete Domremyben, egy temetésen. A keze meg a lába tele volt pattanásokkal; kérte hát Jeanne-t, hogy szerezzen neki valami kenőcsöt, és jól dörzsölje be a bőrét; s amíg Jeanne ezt intézte és szánakozva vigasztalta, az öreg elmondta, mi okozta a pattanásokat. Először is azt kérdezte: emlékszik-e még Jeanne arra a fekete bikaborjúra, amelyet ő legeltetett annak idején, mire Jeanne azt mondta, emlékszik rá, kedves borjú volt, igazán szerette, és ugyan jól van-e? - és elárasztotta kérdésekkel a jószágról. Erre az öreg elmondta, hogy bizony elég játékos kedvű a fiatal bika; fontos szerepe volt egy temetésen. A dolog úgy esett, hogy aznap kinn járt a Tündérfánál, és leheveredett a fűre, fekete ünneplőjében, kalapján hosszú, fekete szalaggal, amely a hátát verdeste, és elaludt. Amikor felébredt, megállapította, hogy a nap igen magasan áll, sietnie kell, nem veszíthet egy percet sem. Rémülten felpattant, s akkor észrevette, hogy ott legelészik a bikája, s menten eszébe is jutott, hogy alighanem időt nyerhetne, ha felülne rá. A gondolatot tett követte: kötelet kötött az állat nyakára, kötőféket is kerített, aztán felpattant és elindult; hanem mindez nagyon szokatlan volt a bikának, egyszeriben rakoncátlankodni kezdett: ágaskodott, ficánkolt, bömbölt, körberohangált, az öreg Laxart pedig legszívesebben leszállt volna, hogy a következő bikával menjen, vagy akárhogy másképp, de nyugodtabb szerrel; csakhogy nem mert; nagyon kimelegedett, meg aztán fárasztó és kellemetlen volt az egész, főképpen, cseppet sem illő a vasárnaphoz, ám akkorra már a bikának is elfogyott a türelme, elindult rohanvást lefelé a lejtőn - farka az égnek állt, és szörnyű mód bömbölt -, a falu szélén azután felborított néhány kaptárt, a méhek meg tüstént kirajzottak, és szinte ellepték őket; csíptek, döftek, szurkáltak, ők meg persze szüntelenül üvöltöttek és ordítottak, ordítottak és bömböltek, végül pedig - mint a zúgó fergeteg - berontottak a faluba, és éppen derékon kapták a gyászmenetet; egy részét fellökték és letaposták, a többiek meg sikítva menekültek a szélrózsa minden irányába, nyomukban egy-egy méhrajjal, úgyhogy a helyszínen nem maradt egy árva lélek se, csak a tetem. Végre azután a bika bevetette magát a folyóba, az öreg Laxart-t meg kihalászták, mert már fuldoklott. Az ábrázata úgy festett, mint a puding, amit mazsolával szórtak tele. Elbeszélése végeztével az együgyű öregember megfordult, rábámult Jeanne-ra, aki a nevetéstől fuldokolva egy vánkosba rejtette az arcát, és azt kérdezte:

- Ugyan min nevet ilyen jóízűen?

D'Arc papa meg ugyanígy bámult a lányára, önfeledten vakargatva fejét, de egy idő után ő is beismerte, nem érti, min mulat ilyen jól; "biztosan történt valami közben, amíg mi nem figyeltünk oda".

Hát igen; a két öreg fickó meghatónak vélte a históriát, holott - véleményem szerint - egyszerűen csak nevetséges volt. Így gondoltam, akkor, s így érzem most is. Minden történetnek kell, hogy legyen valami tanulsága, ennek azonban nem volt, ha csak az nem, hogy bikaháton nem jó temetésre menni. Erre viszont magunktól is rájöhetünk minden komoly fejtörés nélkül.

Mint tudjátok, a király nemességet adományozott ennek a két kedves, együgyű öregnek. Ők azonban nem tudták felfogni, hogy ez mit jelent, nem voltak tisztában fontosságával, nem tudták felérni ésszel, elvont, anyagtalan valaminek tartották, akárcsak egy kísértetét. Törődtek is ők a nemesi címmel - hanem a két ló, az igen! Két igazi paripa az igen, az tapintható valóság; lesz ám kavarodás Domremyben, ha megpillantják... De egyelőre a koronázásról folyt a szó, s az öreg d'Arc egyszer csak kijelentette: büszke rá, hogy mindenkinek elmesélheti otthon, hol jártak: éppen ebben a városban és éppen a koronázáskor. E szavakra Jeanne-nak elborult az arca, és így szólt:

- Erről jut eszembe. Miért nem üzentél, amikor megérkeztél? Egy asztalnál ülhettél volna a nemesekkel, örömmel vették volna, aztán végignézhetted volna a koronázást is, s akkor most arról mesélhetnél otthon... Ó, mért tetted ezt velem, miért nem üzentél?

Az öregapó szemmel láthatóan megdöbbent, s olyan arcot vágott, mint aki végképp nem tudja: mit feleljen. Jeanne a vállára tette a kezét, felnézett rá és várt. Erre már az öregnek is szólnia kellett valamit: nagyot sóhajtva magához vonta hát lányát, és akadozva így szólt:

- Gyere, kislányom, rejtsd ide az arcod, hogy ne lásd szégyenemet, mert egy vallomással tartozom neked. Én, úgy... én... ugye, érted... tudod ugye?... mit tudhattam én, nem csavarják-e el fiatal fejed ezek a fenséges dolgok - hiszen ez egészen természetes volna. Én meg talán szégyent hoztam volna a fejedre azok előtt a nagy személyiségek...

- Édesapám!

- Meg aztán féltem is, mert eszembe jutott: milyen kegyetlen dolgot mondtam neked bűnös haragomban. Isten azt akarta, hogy katona légy, méghozzá a legelső az országban, én meg vak dühömben azt találtam mondani, hogy tulajdon kezemmel fojtlak vízbe, ha megfosztod magad női méltóságodtól, s ekkora gyalázatot hozol magadra meg a családodra. Ó, hogy is juthatott ilyesmi eszembe, amikor te mindig ilyen jó, kedves és ártatlan voltál! Nagyon megrémültem, hiszen vétkeztem ellened. Érted-e most már, gyermekem, és megbocsátasz?

Látjátok? Még ebben a szegény, vaksi, korpaeszű, öreg földtúróban is volt büszkeség. Hát nem csodálatos ez? Sőt nemcsak büszkeség, hanem lelkiismeret is, különbséget tudott tenni a helyes és helytelen között, és bűnbánatot is érzett! Hihetetlennek, elképzelhetetlennek tűnik - pedig nem az. Azt hiszem, egy szép napon még rájövünk: a parasztok is emberek, és nem sokban különböznek tőlünk. És azt hiszem, egy szép napon majd ők maguk is rájönnek erre - s akkor mi lesz? Felkelnek majd, és követelni fogják, hogy őket is vegyék emberszámba. Ebből pedig nagy felfordulás lesz. A könyvek vagy a királyi nyilatkozatok mindig "nemzetünk"-ről beszélnek, de ezen csak az előkelő osztályokat értik; másfajta "nemzetről" nem veszünk tudomást, számunkra és a király számára semmiféle más nemzet nem létezik. De mióta láttam, hogy d'Arc, az öreg paraszt ugyanúgy érez és cselekszik, ahogy én magam is éreznék és cselekednék, azóta szent meggyőződésem, hogy parasztjaink nem állatok, nem igavonó barmok, akiket Isten arra teremtett, hogy élelemmel és kényelemmel lássák el a "nemzetet", hanem többek és különbek annál. Látom arcotokon a kételkedést, de tudom, hogy ez csak neveléstek eredménye; igen, mindenkit így neveltek, én azonban hálás vagyok ennek a jelenetnek, mert megvilágosította elmémet, és maradandó nyomot hagyott bennem.

Hol is tartottam? Folyton elkalandoznak a gondolataim - de hát így van ez, ha az ember megöregszik. Ha jól emlékszem, azt mondtam, hogy Jeanne megvigasztalta az apját. Persze hogy ezt tette - még mondani is felesleges. Cirógatta az öreget, ölelgette, dédelgette, kitörölte emlékezetéből azt a néhány goromba szót. Apja is elfelejtette; csak akkor jutott eszébe újra, amikor Jeanne meghalt! Uramisten, hogy éget, mar és gyötör mindaz, amit elkövettünk az ártatlan halottak ellen! Kínunkban egyre csak azt hajtogatjuk: "Bárha visszajöhetnének!" És ez nagyon szép, de - szerintem - nem sokat ér. A legokosabb az volna, ha eleve nem követnénk el a hibát. Nemcsak én vélekedem így; ezt mondta két lovagunk is, és Orléans-ban - vagy tán Beaugencyban - majdnem szó szerint ugyanezt mondta egy fekete, kancsi ember, akinek az egyik lába rövidebb volt a másiknál, ejnye, hogy is hívták... különös, de sehogy se jut eszembe a neve... pedig még egy pillanattal ezelőtt is tudtam, üsse kő, hagyjuk; majd eszembe jut mindjárt, és megmondom.

Az öregapó hamarosan már azt szerette volna hallani: hogy érezte magát Jeanne a csata sűrűjében, amint csillogó kardok suhognak körülötte, ütések csattognak a pajzsán, és szomszédjának borzalmas, felhasított arcából őreá freccsen a vér, s amikor embert taposva hátrálnak a lovak, mert az első sorok szétnyílnak az ellenség súlyos rohama előtt, s amikor körös-körül nyögve bukfenceznek ki a nyeregből a sebesült férfiak; s az elesettek kezéből kihulló lobogók, az ember arcát súrolva, egy pillanatra eltakarják a véres zűrzavart; s amint a szédületesen kavargó, hullámzó forgatagban a ló patája valami puhába süllyed, amire gyötrelemkiáltás a válasz - és tüstént riadalom támad, futnak, rohannak, menekülnek, utánuk halál és pokol! Az öreg fickó egyre jobban belelovalta magát az izgalomba, fel-alá járt a szobában, öles léptekkel, a nyelve meg úgy pörgött, akár a motolla: szüntelenül kérdezett és kérdezett, de a választ nem várta meg soha: végül azután a szoba közepére állította Jeanne-t, ő maga meg hátrább lépett, és még egyszer végigmustrálta:

- Nem... nem értem. Olyan kicsi vagy. Kicsi és gyenge. Reggel még valamennyire elképzelhetőnek találtam, mert páncélban voltál, de most ezekben a szép selymekben és bársonyokban kedves kis apród vagy csupán, nem pedig valamiféle felhőkön és sötétben törtető, füstöt okádó és mennydörgő, száz mérföldet lépő óriás. Bár láttalak volna a harcban, hogy elmondhattam volna édesanyádnak. Ez végre visszaadná szegénynek az álmát! Gyere, taníts meg a katonáskodás mesterségére, hogy elmagyarázhassam neki.

És Jeanne csakugyan megtette. Lándzsát nyomott a kezébe, megtanította a fegyverforgatásra, és végrehajtotta vele a különböző lépéseket. Az öreg szörnyen ügyetlenül és esetlenül lépkedett, és bizony a lándzsagyakorlat se ment jobban. Neki persze nem tűnt fel mindez, sőt fölöttébb elégedett volt önmagával, és az éles, csengő vezényszavak különösen lelkesítették. Őszintén be kell vallanom, ha a katonáskodáshoz elég lenne az, hogy valaki boldog és büszke arccal menetel, akkor d'Arc papa lett volna a tökéletes katona.

Aztán kardforgatásból kért leckét az öreg - és azt is megkapta. Csakhogy ehhez már valóban túl öreg volt. Jeanne kitűnően bánt a karddal, az öreg viszont csúfos kudarcot vallott. Megrémült tőle, s közbe-közbe szökdécselt meg ugrabugrált, mint egy asszony, ha denevért lát. Egyszóval mulatságos látványt nyújtott. Toppant volna csak be La Hire, mindjárt egészen mást láthattunk volna, ő meg Jeanne gyakran vívtak egymással. Igaz, hogy Jeanne könnyedén legyőzte ellenfelét, de azért élvezetes látvány volt a küzdelem, mert La Hire ragyogóan vívott. Milyen fürge kis teremtés volt Jeanne! Látnotok kellett volna, milyen nádszál-egyenesen állt előttünk olyankor összezárt bokával, kardját - egyik kezében a markolattal, másikban a gombbal. - Ívben feje fölé emelve, míg a vén tábornok vele szemben, balját a csípőjére téve előrehajolt, kinyújtotta a kardját, és ide-oda forogva, imbolyogva megindult feléje, s akkor egyszerre csak Jeanne előreszökkent, majd nyomban vissza; s már ott állt megint az előbbi pózban. La Hire találatot kapott, de a jelenlévők nem láthattak mást, mint egy röpke villanást, ahogy a pengén megcsillant a fénysugár.

Közben csendesen iszogattunk, hogy a tiszttartó és a fogadós kedvében járjunk. Az öreg d'Arc és Laxart egyre kellemesebben érezték magukat, de ne gondoljátok, hogy talán becsíptek! Megmutatták az otthoniaknak szánt ajándékokat is: szerény, olcsó holmik voltak, de otthon bizonyára örülni fognak ezeknek is. Azután átadták Jeanne-nak a hazulról hozott két ajándékot: az egyiket Fronte atya küldte, a másikat meg édesanyja - azaz a Szent Szűz kis ólomképmását meg egy fél rőf kék selyemszalagot. Jeanne úgy örült mindkettőnek, mint egy gyerek, és elérzékenyült. Mintha valami becses ritkaságról lett volna szó: összevissza csókolta az egyszerű holmikat, mellére tűzte a Szűz képmását, azután sisakjáért küldött, s rákötötte a szalagot: hol így, hol úgy, majd kezébe vette a sisakot, eltartotta magától, erre meg arra, és hol jobbra, hol balra billentve fejét úgy figyelte az eredményt, mint a madár, ha új bogarat pillant meg. Végezetül kijelentette: szinte kedve lenne újra harcba menni, s úgy érzi, bátrabban is verekedne, hiszen olyasvalamit vihet magával, ami édesanyjának áldó keze nyomát viseli.

Mire az öreg Laxart azt mondta, rendben van, harcoljon csak megint, de előbb jöjjön haza, mert mindenki szörnyen kíváncsi már rá, aztán hozzátette:

- Büszkék vagyunk rád, kedvesem. Bizony, sokkal büszkébbek, mint bármelyik falu bárkire is volt, mióta világ a világ. És joggal, mert egy falunak sem volt még olyan szülötte, mint te. Különös és egyben szép is, hogy minden élő teremtményt terólad akarnak elnevezni, ha a neme megengedi. Alig fél év telt el azóta, hogy eljöttél hazulról, és beszélni kezdtek rólad, és ezért nagyon meglepő, milyen sok gyereket kereszteltek el már utánad a környéken. Az elsők persze, egyszerűen Jeanne-ok lettek; azután jöttek a Jeanne-Orléans-ok, majd a Jeanne-Orléans-Beaugency-Patay-ik, most meg majd Reims következik, és még vagy tucatnyi más város. Nem is szólva az állatokról! Mindenki tudja, mennyire szereted az állatokat; most hát irántad való tiszteletük és szeretetük jeléül rólad nevezik el ezeket is, olyannyira, hogy ha valaki elkiáltja: "Jeanne d'Arc, gyere!" - ott a macskák és egyéb állatok egész népvándorlása indul, hiszen mind azt véli, éppen őt szólítják, mind vállalja a tévedés kockázatát, remélve, hogy élelemhez juthat. Utolsó védenced, a kiscica, most a te nevedet viseli, Fronte atya viseli gondját; és az egész község kedvence és büszkesége: mérföldeket gyalogolnak az emberek, csakhogy láthassák, becézgethessék és megcsodálják - hiszen ez Jeanne d'Arc macskája! Mindenki megmondhatja, hogy így van, s amikor egyszer egy idegen - aki nem sejthette, hogy a te macskád - meghajította egy kővel: egy emberként kelt fel ellene a falu, és rögtön felkötötték volna, ha Fronte atya nem...

Itt azonban félbeszakították. Futár érkezett, a királytól egy levéllel, amelyet nekem kellett felolvasnom. A király hosszas megfontolás után és tábornokaival tanácskozván, arra kérte Jeanne-t: vonja vissza lemondását, maradjon a sereg élén, és jelenjék meg nála rögtön, hogy részt vegyen a haditanácson. Kisvártatva katonai vezényszavak és dobpergés verte fel az éjszaka csendjét; már közeledett is a kíséret.

Csalódottság suhant át Jeanne arcán, de azután eltűnt róla, s ezzel együtt eltűnt a haza vágyó kislány is; ismét Jeanne d'Arc állt előttünk, a francia sereg harcra kész főparancsnoka.

Minthogy apródja és titkára voltam, én is elkísérhettem a tanács ülésére. Úgy lépett be a terembe, mint akit súlyos bánat ért. Ugyan hová illanhatott az a jókedvű gyermek, aki az imént még elbűvölten játszott egy kék szalagocskával, és szinte fulladozott a kacagástól, amíg az a bolondos paraszt előadta, miféle kínokon esett át, amikor méh csípte bikáján nekirontott egy temetési menetnek. Hiába is találgatnánk - egyszerűen elillant, nyoma sem maradt. Jeanne egyenest a tanácsasztalhoz lépett, és megállt előtte. Végighordozta tekintetét a tábornokokon; és pillantásától sorban kigyúltak az arcok. Tudta, hová kell ütnie. Feléjük bólintott, azután így szólt:

- Semmi dolgom veletek. Nem hiszem, hogy ti sóvárogtatok volna a haditanács után. - Ezután a király titkos tanácsosai felé fordult, s úgy folytatta: - Veletek van dolgom. Haditanács! Ez igazán csodálatos! Haditanácsra csak akkor van szükség, ha két vagy több bizonytalan út között kell választani. Nekünk azonban csak egyetlenegy utunk van. El tudtok képzelni embert, aki a tűzvész idején magára hagyná családját, hogy elmenjen megtudakolni a barátaitól, mi is a teendő ilyen helyzetben? Hát mit akartok ti eldönteni ezen a haditanácson?

Itt megállt, megfordult, megkereste tekintetével La Tremouille-t, és hosszan ránézett. A többiek arca egyre lázasabban égett az izgalomtól, szívük is szaporábban vert, csak Jeanne maradt nyugodt.

- Most csak egyetlen értelmes dolgot tehetünk: indulni Párizs felé! Ezt minden értelmes ember beláthatja, aki őszintén, színlelés nélkül, híven áll a király mellett!

La Hire helyeslően rácsapott az asztalra, La Tremouille viszont elsápadt dühében, de uralkodott magán, és nyugton maradt. Még a király lomha vére is megpezsdült, tekintete lángra gyúlt, hiszen valahol, egészen mélyen, harci kedv rejtőzött lelkében, s a bátor, őszinte szavak mindig utat találtak a szívéhez. Jeanne arra számított, hogy az első miniszter majd védeni próbálja az álláspontját, de tévedett. La Tremouille sokkal bölcsebb és tapasztaltabb ember volt, semhogy az ár ellen úszott volna. Hallgatott, mert tudta, ő akkor súghatja a király fülébe észrevételeit, amikor csak akarja.

Azután Franciaország kancellárja, ez a kegyes róka emelkedett szólásra. Behízelgő mosollyal, kezét dörzsölgetve így szólt Jeanne-hoz:

- Nem gondolja kegyelmességed, hogy nagy udvariatlanság lenne nagy hirtelen felkerekedni, mielőtt még választ kapunk Burgundia hercegétől? Talán még nem tudsz róla, hogy mi már tárgyalunk őfelségével, s nagyon valószínű, hogy kétheti fegyverszünetet kötünk. Azt ígérte, átadja nekünk Párizst, egyetlen kardcsapás nélkül!

Jeanne a kancellár felé fordult, és komoran azt felelte:

- De uram, itt nem kell gyónni. Senki sem kötelez arra, hogy ezt a szégyent kiteregesd itt.

A kancellár elvörösödött, de megpróbált visszavágni:

- Szégyent? Mi a szégyen ebben?

- Ezt akárki megmondhatja - válaszolta Jeanne hűvös nyugalommal -, még csak a szavakat sem kell keresgélnie hozzá. Tudom, hogy nekem nem lett volna szabad hallanom erről a hitvány komédiáról, de mégiscsak értesültem róla. Becsületére válik értelmi szerzőjének, hogy legalább megpróbálta eltitkolni, de hát ez bizony mégiscsak komédia, amelynek szövegét és indítékát két szóban megmondhatom.

- Csakugyan? - kérdezte a kancellár gúnyosan. - És ha esedezhetném kegyelmességednek, ejtené is ki ezt a két szót...

- Gyávaság és árulás!

Ezúttal valamennyi tábornok az asztalra csapott, s a király szeme is gyönyörűséggel csillant fel ismét. A kancellár felpattant, s könyörögve fordult a királyhoz:

- Fenség, én védelmed alá helyezem magam.

De a király intett neki, üljön csak vissza.

- Nyugalom - szólt. - Igazság szerint meg kellett volna kérdeznünk Jeanne véleményét, mielőtt belefogunk. Végtére is, ez nemcsak politikai kérdés, hanem katonai is. De ha már elmulasztottuk, jogos, hogy legalább most meghallgassuk, mit tart róla.

A kancellár a méltatlankodástól remegve ült le a helyére, s ennyit mondott Jeanne-nak:

- Merő jóindulatból mentségednek tekintem, hogy nem tudtad, kik tervezték ezt a lépést, amit ily nyíltan kárhoztatsz.

- Tartsd meg, uram, jóindulatodat más alkalomra - válaszolta Jeanne, változatlan nyugalommal. - Valahányszor sérelem éri Franciaország érdekeit, és megalázzák méltóságát, mindenki meg tudja nevezni a két fő összeesküvőt, csak a halottak nem...

- Felség! Ez a gyanúsítás...

- Ez nem gyanúsítás, uram - szögezte le Jeanne higgadtan -, hanem vád. Vád a király első minisztere és a kancellár ellen.

Mindketten talpra ugrottak, és követelték a királytól, hogy cáfolja meg Jeanne vádját - ám a királynak esze ágában se volt. A sok hazugság után úgy hatott rá az igaz szó, mint poshadt víz után a tiszta bor.

- Üljetek le, és nyugodjatok meg - kezdte. - Ha igazságos vagyok az egyikhez, igazságosnak kell lennem a másikhoz is. Gondolkozzatok, és legyetek igazságosak. Ti ketten mikor kíméltétek Jeanne-t? Hányszor nyeltétek vissza hazug vádjaitokat és durva szavaitokat, ha róla esett szó? - Azután, hamiskásan hunyorítva, hozzátette: - Nem látok különbséget a két sértés között, hacsak azt nem, hogy ő őszintén a szemetekbe mondta, ti pedig a háta mögött áskálódtok ellene.

A király ugyancsak elégedett volt a válaszával, s még inkább a hatással, a két fickó ugyanis menten meghunyászkodott. La Hire harsányan fel is kacagott, a többi tábornok meg csak rázkódott és halkan kuncogott. Jeanne pedig nyugodtan folytatta.

- Ez a túlzott óvatosság elejétől fogva megnehezítette a dolgunkat; folyton csak tanácskoztunk, tanácskoztunk, meg újra tanácskoztunk, holott nem tanácskozásra volt szükség, hanem harcra. Orléans-t már május 8-án elfoglaltuk, és ha három nap alatt megtisztítjuk a környékét, megtakaríthattuk volna a patay-i mészárlást. Akkor már hat héttel ezelőtt ideérhettünk volna Reimsbe, ma már Párizsban lehetnénk, és fél éven belül az utolsó angol kitakarodnék Franciaországból. De az orléans-i siker után nem harcoltunk, hanem elvonultunk. És miért? Állítólag azért, hogy tanácskozzunk, valójában pedig azért, hogy Bedford-nak ideje maradjon utánpótlásért küldeni Talbot-hoz, amit ő nem is mulasztott el. Ezért kellett megvívnunk a patay-i ütközetet! És mi jött Patay után? Újabb tanácskozás, újabb időpocsékolás. Ó, drága királyom, legalább téged meggyőzhetnélek! - Jeanne csak most kezdett igazán belemelegedni. - Megint itt a jó alkalom. Ha megindulunk s odacsapunk, rendbe jöhet minden. Add parancsba, hogy Párizs felé induljak. Húsz napon belül tiéd a város, hat hónapon belül pedig egész Franciaország! Most csak egy félévi munka áll előttünk, de ha ezt a lehetőséget elmulasztjuk, húsz esztendőre lesz még szükséged. Mondd hát ki azt a szót, kegyes királyom, mondd ki végre...

- Az Isten szerelmére! - kiáltott közbe a kancellár, látván a veszedelmes lelkesedés jeleit a király arcán. - Hogy induljunk Párizs felé? Kegyelmességed talán elfelejtette, hány angol erőd fenyeget bennünket az úton?

- Ugyan! A ti angol erődeitek! - pattintott megvetően az ujjával Jeanne. - Honnan indultunk el néhány nappal ezelőtt? Gientől. És hova értünk? Reimsbe. Miféle erődök fenyegettek bennünket ezen az úton? Angol erődök. S mi történt velük? Egyetlen kardcsapás nélkül francia erőd lett mindből. - E szavaknál a tábornokok tapsolni kezdtek, és Jeanne kénytelen volt szünetet tartani. Amikor a taps elült, így folytatta: - Tehát mint mondtam: akkor angol erődök hemzsegtek előttünk, most meg francia erődök hemzsegnek mögöttünk. Ennek jelentőségét pedig még egy gyerek is megérti. Igaz, hogy innentől Párizsig helyőrség véd minden erődöt, de a védők nem ám valami újfajta angolok, hanem pontosan ugyanolyanok, mint amazok voltak: ugyanúgy félnek tőlünk, ugyanolyan tehetetlenek, ugyanolyan reményvesztettek, ugyanúgy várják, hogy lesújtson rájuk Isten kemény keze. Csak indulnunk kell - de haladéktalanul -, és akkor a kezünkbe kerülnek, s velük együtt Párizs és Franciaország is! Adj parancsot, jó királyom, rendelkezz hát szolgálóddal, és aztán...

- Álljunk csak meg! - kiáltott közbe megint a kancellár. - Mégiscsak őrültség lenne így megsérteni őfelségét, a burgundiai herceget. Az egyezséggel, amit minden bizonnyal sikerül megkötnünk...

- Ó, az egyezség, amit minden bizonnyal megköttök! Hiszen évek óta lenéz és gúnyol benneteket! Azt hiszitek talán, hogy sikerült megpuhítanotok körmönfont érveitekkel, s most hallgat a javaslataitokra? Hát tévedtek! Nem emiatt hallgat rájuk, hanem a csapások miatt, amelyeket mi mértünk rá! Ez az egyetlen érv, amivel meggyőzhetjük ezt a konok zendülőt. Istenem, és ti még abban reménykedtek, hogy megegyeztek vele? Hogy ő majd átadja Párizst? Akármelyik koldus az országban éppúgy átadhatná. Hogyan mosolyogna ezen a nagy Bedford! Gyatra ürügy ám ez! Csak a vak nem látja, hogy ennek a tizenöt napos fegyverszünetről folyó szócséplésnek egyetlen célja: időt adni Bedford-nak, hogy minél előbb ellenünk fordulhasson nagy seregével. Ez is csak árulás, árulás megint! Mi haditanácsot hívunk össze, holott nincs is miről határoznunk; Bedford pedig tanácskozás nélkül is tudja, melyik számunkra az egyetlen út. Ő bezzeg tudná, mit tegyen a helyünkben. Felköttetné az árulókat, s indulna tüstént Párizs felé! Nemes királyom, ébredj fel végre! Az út szabad, Párizs int már, Franciaország hozzád könyörög. Szólj csak egy szót...

- De uram király, őrültség, merő őrültség ez! Nem vonhatjuk vissza, nem szabad visszavonnunk, amit megígértünk. Tárgyalást ígértünk, tehát tárgyalnunk kell!

- S fogunk is - vágta rá Jeanne.

- Igazán? És hogyan?

- Lándzsaheggyel!

Mindenki felpattant, és az emberek - legalábbis, akik szívük szerint franciák voltak - tapsolni kezdtek, és tapsoltak megállás nélkül. A hangzavarból egyszerre csak kihallatszott La Hire ordítása:

- Lándzsaheggyel! Ez ám a beszéd!

Felállt a király is, kihúzta a kardját, és pengéjénél fogva odanyújtotta markolatát Jeanne-nak.

- Íme, a király megadja magát. Vidd ezt Párizsba.

Megint kirobbant a taps, s ezzel véget ért az a történelmi nevezetességű haditanács, amelyről később oly sok legenda született.

Jóval elmúlt már éjfél is; izgalmakban bővelkedő, fárasztó nap volt mögöttünk, de Jeanne soha nem törődött ilyesmivel, ha cselekedni kellett. Ezúttal sem tért nyugovóra. A tábornokok elkísérték szállására, ő pedig gyorsan kiosztotta parancsait, amelyeket a hadvezérek azon nyomban továbbítottak a csapatokhoz; ennek következtében hamarosan lódobogás verte fel az utcák csendjét, küldöncök mentek és jöttek vágtatva, a távolban megszólaltak a kürtök és a dobok, jelezve, hogy az előőrs már készülődik a hajnali táborbontásra.

A tábornokokat csakhamar elbocsátotta Jeanne, de engem nem: most jött az én munkám. Fel s alá járkálva tollba mondott egy felszólítást Burgundia hercegéhez: tegye le a fegyvert, kössön békét velünk, és béküljön ki a királlyal, vagy ha mindenáron harcolni akar, menjen harcolni a szaracénokkal. "Pardonnez-vous l'un à l'autre de bon coeur, entièrement, ainsi que doivent faire loyaux chrétiens, et, s'il vous plaït de guerroyer, allez contre les Sarrasins."

Jeanne átadta a levelet egy futárnak, az meg nyomban elvágtatott vele. Azután engem is elbocsátott, de lelkemre kötötte, hogy a fogadóba menjek, és maradjak ott reggelig, akkor adjam át édesapjának azt a csomagot, amelyet otthagyott számára. Különböző ajándékok vannak benne, domremyi rokonai és barátai számára, és a parasztruha, amit magának vett. Azt mondta, ő is szeretne reggel elbúcsúzni édesapjától meg az öreg Laxart-tól, ha csakugyan kitartanak elhatározásuk mellett és hazamennek, ahelyett hogy néhány napig körülnéznének még a szép Reimsben.

Persze én nem mondtam semmit, de megmondhattam volna: ezt a két embert hat ökörrel sem lehet visszatartani fél napnál tovább. Majd bolondok lesznek itt vesztegetni az időt, amikor ők vihetik elsőként Domremynek a nagy újságot: A király örökre elengedi Domremy minden adóját! - és ők hallhatják először, hogyan csengenek-bonganak a harangok, hogyan ujjong és tapsol a nép... Hogy Patay, Orléans meg a koronázás nagy események lehettek, azt homályosan ugyan, de ők is megértették, ám ezek ködös, elvont események, az adómentesség viszont valóság!

Tévedtek, ha azt hiszitek, hogy már ágyban voltak, mire odaértem. A többiekkel egyetemben ők is felöntöttek már a garatra, és olyan zajosan nyilvánították tetszésüket Paladin híres ütközeteit hallván, hogy még a falak is beleremegtek. Paladin éppen Patay-nál tartott: előredőlt, és kardjával a padlóra karcolta a hadállásokat s a hadmozdulatokat, miközben a két paraszt, térdére támasztott kézzel, tágra nyílt szemmel figyelte, és minduntalan álmélkodó, csodálkozó kiáltásokkal kísérte elbeszélését.

- Ahogy mondom, türelmesen vártuk a jeladást, csak a lovaink topogtak, táncoltak fel-felhorkanva, de mi úgy húztuk hátra a kantárt, hogy szinte hanyatt dőltünk. Végre aztán megkaptuk az indulási parancsot, és indultunk is. Ej, mit! Nem is indulás volt az, hanem fergeteg! Amerre elsüvítettünk a kis csoportokban menekülő angolok között, már rohanásunk szele is tucatjával terítette őket a földre! Végül egyenest nekirohantunk Fastolf megdühödött seregének, és úgy vágtunk keresztül rajta, mint a forgószél, a halottak hosszú sorát hagyva magunk után; lankadatlanul, ernyedetlenül törtünk előre, mindig csak előre, hiszen még messze volt az igazi zsákmány, Talbot és serege, amely úgy sötétlett a távolban, mint viharfelhő az égen. De azután lecsaptunk rájuk, beborítva mindent a röpködő avarral, melyet rohanásunk felkavart. Egy pillanattal később már úgy csaptunk volna össze, mint két bolygó, mikor egy pályájáról letért csillagkép belevágódik a Tejútba, hanem akkor, balszerencsénkre és Isten kifürkészhetetlen akaratából, felismertek engem! Talbot elsápadt, s elkiáltva magát: "Meneküljetek, ha tudtok, hiszen ez Jeanne d'Arc zászlóhordozója!", megsarkantyúzta a lovát, és futott, amerre futhatott, nyomában kavargó hadaival! Átkoztam is magam, hogy miért nem vettem fel álruhát? Jeanne szemében is szemrehányást láttam, és bizony nagyon restelltem magam. Én hoztam rá ezt a jóvátehetetlennek látszó katasztrófát. Más ember félrevonul ilyenkor sírni, mert nem tudja, hogyan hozhatja helyre a bajt; én azonban, hála Istennek, nem ilyen fából vagyok faragva. Nálam a nagy alkalom csupán trombitaszó, amely felébreszti szunnyadó értelmemet. Egy szempillantás alatt felismertem a lehetőséget, és a következő percben már nem is láthattak! Eltűntem előlük az erdőben - sss -, mint a kioltott fénysugár, és szélsebesen áttörtem a fák sűrűjén. Senki nem sejtette, mi történt velem - s nem is gyaníthatták szándékaimat. Múltak a percek, én meg egyre száguldottam, száguldottam, szinte repültem már, végül azután nagy éljenzéssel kibontottam lobogómat, előtörtem, és éppen Talbot-val találtam magam szemközt! A megzavarodott emberek áradata egyszerre csak megfordult, s visszaömlött, akár a partnak csapódó óriási hullám - a győzelem a miénk volt. Szegény szerencsétlenek csapdába hulltak, körül voltak fogva, visszafelé nem futhattak, mert ott seregünk várta őket, előre szintén nem, mert ott voltam én. Rémületükben összeszorult a szívük, s kezük tétlenül csüngött az oldalukon. Moccanni sem tudtak, így hát egytől egyig lemészárolhattuk mind, kivéve persze Talbot-t, meg Fastolfot: őket megkíméltem, és magam hoztam el, kézen fogva, mint a gyerekeket.

Mi tagadás, Paladin pompás formában volt akkor este. Remekül beszélt! S milyen kecsesek voltak mozdulatai, testtartása mily nemes, és a végén hihetetlen lendületbe jött! Milyen szépen, biztosan emelkedett mind magasabbra, milyen árnyalatosan bánt a hangjával a tárgy fontossága szerint, milyen kiszámítottan közelített a csattanókhoz, milyen meggyőző volt a hangja, a modora; milyen érces zengéssel adta elő a befejezést, milyen eleven képet rajzolt páncélos alakjáról és lengő zászlójáról, amint kitör a kétségbeesett angolok elé. Na és utolsó mondatának befejező szavai - az volt csak az igazi művészet: könnyedén, semmitmondó hangon fejezte be, mint aki az igazi történetet már elmondta, és csak egy jelentéktelen apróságot tesz hozzá, mert éppen eszébe jutott.

A két derék paraszt igazán bámulatra méltó volt. Szilaj lelkesedés hevítette mindkettőt, s időnként olyan üdvrivalgásban törtek ki, hogy majd szétment a ház, és még a holtak is mocorogni kezdtek sírjukban. Amikor végre lehiggadtak, és zihálásukon kívül más zaj nem hallatszott - az öreg Laxart elismerően megállapította:

- Úgy látom, ez a fiú egymaga felér egy egész hadsereggel.

- De még mennyire! - szólt közbe Noël Rainguesson meggyőzően. - Félelmetes; és nemcsak itt, a közvetlen szomszédságban. Messze földön is összeborzadnak az emberek, ha a nevét hallják, még Rómában is megérzik, ha a homlokát ráncolja, sőt még a kiscsibék is egy órával korábban ülnek el. Hát bizony, azt mondják...

- Vigyázz, Noël Rainguesson, bajt hozol magadra. Én csak egy szót mondok neked, s akkor jól teszed, ha...

Láttam, megint elölről kezdődik a szokott történet, annak pedig se vége, se hossza. Ezért inkább közöltem velük Jeanne üzenetét, s egykettőre ágyba bújtunk.

Reggel Jeanne elbúcsúzott két kedves öregétől, könnyes szemmel megölelte őket, azok meg nagy büszkén elindultak gyönyörű lovaikon az összegyűlt emberek sorfala között, hogy hazatérjenek a nagy újsággal. Hát, ami azt illeti, láttam már náluk jobb lovasokat is, de ez nem is csoda, hiszen ők csak tegnap kezdték gyakorolni ezt a művészetet.

Az előőrs még hajnalban útra kelt, harsogó trombitaszóval, kibontott zászlókkal, a következő hadosztály nyolckor indult utánunk. Ekkor azonban megérkeztek a burgundiai követek, s ezzel elvesztegettük a nap további részét, de még a rákövetkező napot is. Jeanne azonban a sarkára állt, s így utunk nem volt hiábavaló. Mi rákövetkező nap, július 20-án hajnalban keltünk útra, de nem jutottunk messzire. Mindössze tizennyolc mérföldet tettünk meg, mert Tremouille ármánykodása ismét megingatta a királyt. St. Marcoulnál megálltunk: a király három napon át egyre csak imádkozott. Ezzel is csak Bedford nyert időt. Ő pedig tudta, hogy mire használja.

A király nélkül nem mehettünk tovább - nem hagyhattuk ott az összeesküvők táborában. Jeanne addig vitázott, érvelt és könyörgött, míg végre ismét útra kelhettünk.

Jövendölése megint csak igaznak bizonyult. Nem hadjárat volt ez - inkább vasárnapi kirándulás. Az utunkat szegélyező angol erődök sorban megadták magukat, és mi akadálytalanul mehettünk tovább. Ekkorra már Bedford is összegyűjtötte új seregét, és megindult ellenünk. A két sereg július 27-én találkozott szembe; már az előkészületek is megkezdődtek az ütközetre, amikor Bedford meggondolta magát, és visszavonult Párizs felé. Itt volt hát a nagy lehetőség. Katonáinkban magasra csapott a harci kedv.

De akár hiszitek, akár nem - ez a szerencsétlen bábkirály megint csak engedett hitvány tanácsadói rábeszélésének: visszavonult Gienbe, vagyis pontosan oda, ahonnan annak idején elindultunk Reims felé, a koronázásra! Közben ugyanis megkötötték a tizenöt napos fegyverszünetet Burgundia hercegével, s nekünk azért kellett visszamennünk Gienbe, hogy ott várjuk meg, amíg átadja nekünk Párizst, harc nélkül.

Egészen Bray-ig jutottunk - ott azután a király megint meggondolta magát, és egyenest Párizs felé vette az útját. Ekkor Jeanne levelet diktált Reims polgáraihoz: a fegyverszünet ellenére biztatni és bátorítani kívánta őket, és megígérte, hogy kitart mellettük, őszintén, szokott nyíltságával azt is közölte velük, hogy a fegyverszünetet a király kívánságára kötötték, s ő maga nincs megelégedve vele; nem is tudja, betartsa-e vagy sem, de ha betartja, ezt csak azért teszi, mert tiszteletben tartja a király ígéretét. E híres szavait minden francia gyerek ismeri. "De cette trève qui a été faite, je ne suis pas contente, et je ne sais si je la tiendrai. Si je la tiens, ce sera seulement pour garder l'honneur du roi." Hozzátette azonban: semmilyen körülmények között sem engedi, hogy a király nevét beszennyezzék, és együtt akarja tartani seregét, hogy készen álljanak a harcra, ha véget ér a fegyverszünet.

Szegény gyermek: egyszerre kellett megküzdenie az angolokkal, Burgundiával és a francia összeesküvőkkel - nem kis feladat! Az előbbi kettővel még boldogult valahogy, hanem az összeesküvőkkel sehogy sem. Ezekkel senki sem birkózhat meg, kivált ha maga az áldozat is gyenge, és könnyen beadja a derekát. Búsult is szegény Jeanne eleget azokban a zaklatott napokban a folytonos halogatás és késlekedés miatt; néha már könnyekkel küszködött. Valamelyik nap így szólt régi, hű barátjához, az Orléans-i Fattyúhoz:

- Ó, bár engedné Isten, hogy letegyem a páncélt, hazamenjek szüleimhez, és legeltessem megint a nyájat nővéreimmel és bátyáimmal, akik már annyira várnak!

Augusztus 12-én Dampmartin közelében táboroztunk le. Még aznap össze is csaptunk Bedford utóhadával. Abban bíztunk, hogy reggelre komoly ütközetre is sor kerül, Bedford azonban még az éjszaka folyamán felkerekedett seregével, és továbbvonult Párizs felé.

Károly hírnököket küldött szét, s fogadta Beauvais hódolatát. Pierre Cauchon püspök, az angolok hű barátja és szolgája nem akadályozhatta meg ezt, bár mindent megtett ellene. Akkor még jelentéktelen ember volt, de csakhamar nagy hírnévre tett szert - egész Franciaország őt átkozta. Engem is elfog a düh, ha csak eszembe jut.

Azután Compiégne is megadta magát, bevonta az angol zászlót. 14-én már csak hat mérföldnyire voltunk Senlis-től. Bedford megfordult, közelebb jött, és erős állást foglalt el. Megindultunk ellene, de sehogy sem tudtuk nyílt harcra kényszeríteni, noha erre ígéretet tett. Leszállt az éjszaka. No majd reggel - gondoltuk. De reggelre megint csak hűlt helyük volt.

Augusztus 18-án bevonultunk Compiégne-be, elkergettük az angol helyőrséget, és felvontuk a francia zászlót.

23-án Jeanne parancsot adott, hogy vonuljunk tovább Párizs felé. Ez egy cseppet sem volt ínyére a királynak és udvaroncainak; így hát duzzogva visszahúzódtak Senlis városába, amely nemrég adta meg magát. Számolni sem tudom, hány erős város hódolt még meg néhány nap alatt: Creil, Pont-Saint-Maxence, Choisy, Gournaysur-Aronde, Remy, La Neufville-an-Hez, Moguay, Chantilly, Saintines - hogy csak egypárat említsek. Már recsegett-ropogott az angol hatalom épülete, de a király még mindig dacoskodott, elégedetlenkedett, és aggasztotta, hogy a főváros felé vonulunk.

1429. augusztus 26-án letáboroztunk St. Denis-nél, jóformán Párizs kapujában.

Ám a király még mindig félt és habozott. Pedig nagy szó lett volna, ha ő is velünk van, és támogat a tekintélyével! Bedford ugyanis megingott, s elhatározta, hogy lemond az ellenállásról, maradék seregét pedig leghívebb tartományában, Normandiában vonja össze.

Egyik futárt a másik után menesztettük a királyhoz, s ő mindig megígérte, hogy jön - de nem jött. Alencon hercege is elment hozzá, neki is megígérte, hogy jön - de megint csak megszegte a szavát. Kilenc napot veszítettünk így, végre, szeptember 7-én, megérkezett St. Denis-be.

Közben az ellenség is nekibátorodott megint: a király bátortalan viselkedésének nem is lehetett más eredménye. Megtörténtek az előkészületek a város védelmére. Esélyeink bizony gyengültek, de Jeanne és a tábornokok korántsem látták reménytelennek a helyzetet. Az ostrom - Jeanne parancsa értelmében - pontosan nyolckor kezdődött.

Jeanne felállíttatta a tüzérséget, és lövetni kezdte a St. Honore-kapu védelmét szolgáló erős vártornyot. Dél lett, mire rommá lőtték. Ekkor megfúvatta a kürtöket, mi pedig rohammal elfoglaltuk a tornyot. Most már jöhetett a kapu: újra meg újra nekilendültünk; maga Jeanne vezetett bennünket, oldalán zászlósával. Körülöttünk fullasztó füstbe burkolózott minden, a lövedékek meg oly sűrűn csapkodtak fölöttünk és közöttünk, akár a jégeső.

Utolsó rohamunk kellős közepén, amikor már biztosra vettük, hogy kezünkben a kapu s ezzel Párizs, sőt Franciaország is - egy számszeríj nyílvesszője földre terítette Jeanne-t, mire embereink fejvesztetten hátrálni kezdtek. Érthető is: hiszen mit értünk mi nélküle? Ő maga volt a sereg.

Bár harcképtelenné vált, mégsem akart visszavonulni, s egyre csak könyörgött: indítsunk új rohamot, annak sikerülnie kell! Azután a harci kedvtől felcsillanó szemmel hozzátette még:

- Elfoglalom Párizst még ma, vagy meghalok.

Erőnek erejével kellett elvonszolni onnan: Gaucourt és az alençoni herceg hozták ki.

Lelkesedését még a sebesülés sem tudta lelohasztani. Azt kérte, hogy mindjárt reggel vigyék a St. Honore-kapuhoz, s akkor Párizs félórán belül kezünkre kerül. És igaza is lett volna megint, ha nem feledkezik meg a királyról, jobban mondva, annak árnyékáról, La Tremouille-ról. A király megtiltotta a támadást!

Ez pedig azért történt, mert új követ érkezett Burgundia hercegétől, és valami újabb csalárd, titkos megállapodás készült.

Mondanom sem kell talán, hogy Jeanne-t mélységesen elszomorította a dolog. Azon az éjszakán jóformán le se hunyta a szemét a kettős fájdalomtól: sajgó sebétől és a szomorúságtól. Az őrök időnként halk zokogást és szomorú sóhajtozást hallottak sötét szobájából: "Pedig elfoglalhattuk volna! Pedig elfoglalhattuk volna!"

Másnap azután újult reménnyel vonszolta ki magát az ágyból. Közben ugyanis D'Alencon hidat veretett a Szajnán St. Denis-nél, és Jeanne ezen akart átkelni, hogy új oldalról rohamozza meg Párizst. A király azonban megneszelte, mire készül, és leromboltatta a hidat, sőt mi több, kihirdette, hogy vége a hadjáratnak! És ami még ennél is több - ismét fegyverszünetet kötött, ezúttal hosszabb időre, és a szerződésben szavát adta, hogy nem fenyegeti tovább Párizst, hanem visszatér a Loire-hoz, ahonnan indult.

Jeanne d'Arcot az ellenség nem győzte le soha - de legyőzte tulajdon királya. Emlékszem, egyszer azt mondta: nem fél ő semmitől, csak az árulástól. És most lesújtott az első ilyen csapás. St. Denis királyi bazilikájában felakasztotta fehér páncélját, azután egyenest a királyhoz ment, és arra kérte: mentse fel tisztségei alól, s eressze haza. Mint mindig, most is bölcs volt. A bonyolult kombinációk és messze ható katonai tervek ideje véget ért; a fegyverszünet után a harc már csak véletlen összecsapások és meddő csatározások formájában újulhat ki, ehhez pedig nincs szükség katonai lángelmére, ezt elvégzik az alacsonyabb rangú tisztek is. Ám a király nem akarta elengedni. Azt mondta, szükség van még rá, hiszen a fegyverszünet nem vonatkozik egész Franciaországra, és a francia erődöket is őrizni és tartani kell. Az igazság viszont az volt, hogy La Tremouille olyan helyen akarta őt tartani, ahol megakadályozhatja és meghiúsíthatja terveit.

Ekkor ismét megszólaltak a Hangok, és azt mondták: "Maradj St. Denis-ben", de nem indokolták meg. Ez Isten parancsa volt - erősebb a királyénál -, így hát Jeanne úgy döntött, hogy marad. Ez felettébb megrémítette La Tremouille-t. Jeanne félelmetesebb hatalom volt, semhogy magára hagyják - nyilván meghiúsítja La Tremouille terveit. Rávette hát a királyt, hogy erőszakkal távolítsa el Jeanne-t. És Jeanne-nak engedelmeskednie kellett - hiszen sebesült volt és tehetetlen. A Nagy Tárgyaláson azt vallotta, hogy akarata ellenére vitték magukkal, és ezt csak azért tehették meg, mert megsebesült. Milyen bátor volt ez a gyenge kislány! Merészen szembeszállt és dacolt minden földi hatalommal! Azt már nem tudjuk meg soha, miért parancsolták a Hangok, hogy maradjon St. Denis-ben, csak azt tudjuk: ha engedelmeskedhetett volna, Franciaország története is egészén másképp alakult volna.

Szeptember 13-án a bús és kedvetlen sereg a Loire felé fordult és elindult - muzsika nélkül! Olyan volt az egész, mint egy gyászmenet; szomorú, hosszú gyászmenet, egyetlen üdvözlő kiáltás nélkül! Barátaink egész úton könnyes szemmel néztek utánunk - az ellenség viszont vidult. Végül elértünk Gienbe, ahonnan - alig három hónappal azelőtt lobogó zászlókkal, muzsikaszóra indultunk Reims felé, arcunkon a patay-i diadal pírjával, a tömeg ujjongása, magasztalása és szerencsekívánatai közepette. Most pedig szemerkélt az eső, még az ég is gyászolt, néhány ember lézengett csak az utcán, s azok se üdvözöltek, legfeljebb némán, szánalommal és könnyekkel. Azután a király feloszlatta e hős sereget; a zászlókat felgöngyölték, a fegyvereket elraktározták. Franciaország szégyene teljes volt. La Tremouille feltehette a győzelmi koronát: a verhetetlen Jeanne d'Arcot leverték.

Igen, így volt: Jeanne már markában tartotta Párizst és Franciaországot, sarka már a Százéves Háborún taposott; a király pedig felfeszítette Jeanne öklét, és visszarántotta a lábát.

Ezek után csaknem nyolc hónapig a királlyal, tanácsosaival és az udvar kikent-kifent, vidáman mulatozó, kacérkodó, solymászó, éjjeli zenével szórakozó, kicsapongó népével sodródtunk városról városra, kastélyról kastélyra. Nekünk, a kíséretnek még tetszett is ez az élet, de Jeanne-nak nem, ő csak nézte, de nem élte ezt az életet. A király minden tőle telhetőt elkövetett, hogy elégedettnek lássa Jeanne-t, és állandó kedves igyekezetet tanúsított e tekintetben. Másoktól például szigorúan megkövetelte az udvari etikett betartását - egyedül Jeanne-t mentette fel ez alól, egyedül ő részesült ebben a kegyben. Neki csak naponta egyszer kellett tiszteletét tennie a királynál, néhány szót váltottak, és mást nem is kértek tőle. Érthető tehát, hogy valóságos remete lett belőle. Néha napokra bezárkózott lakosztályába gondolataival és ájtatosságával, s szórakozásképpen soha többé meg nem valósítható hadmozdulatokat tervezgetett. Képzeletében innen oda vagy amoda irányította csapatait, és a terepviszonyokat figyelembe véve kiszámította, mennyi idő alatt tehetik meg az utat, hogy az adott napon vagy az adott órában ütközetre készen egyesüljenek. A bánat és tétlenség napjaiban egyedül ez a játék könnyítette meg életét. Számára olyan volt ez, mint másoknak a sakkozás: néha órákra is belemerült; megnyugtatta háborgó lelkét, ír volt sajgó szívére.

Persze sohasem panaszkodott; az a fajta volt, aki némán tűr és szenved. De azért mégiscsak kalitkába zárt sas volt; vágyódott a végtelen ég, a havas csúcsok és a harc ádáz öröme után.

Franciaország kóbor bandáktól hemzsegett, a szélnek eresztett katonák mindenre kaphatók voltak. Amikor Jeanne már végképp elviselhetetlennek érezte unalmas rabságát, engedélyt kért, hogy lovascsapatot toborozzon, és - erősítőszerként - megrohanja az ellenséget. Ezt többször is megtette, és az efféle kiruccanások úgy felüdítették, akárcsak egy fürdő.

Saint-Pierre-le-Montier-nél visszatértek a régi szép napok: megint láthattam Jeanne-t, amint rohamot indít roham után, s bár minduntalan visszavertek bennünket, ő lelkesen újra csatarendbe állítja övéit, újabb rohamra; míg csak a sebesült D'Aulon visszavonulást nem fúvat, oly elviselhetetlenül sűrű a nyílzápor (egyébként a király azért rendelte ki, hogy Jeanne-ra vigyázzon). Az öreg hadvezér azt hitte, hogy mindnyájan követjük, de amikor visszapillantott, láthatta, hogy még javában hadakozunk; mire visszalovagolt hozzánk, s unszolni kezdte Jeanne-t, hogy kövesse, hiszen bolondság alig tucatnyi emberrel folytatni a harcot. Válaszul Jeanne jókedvűen rákacsintott és rátámadt:

- Tucatnyi emberrel? Istenemre mondom, ötvenezer ember áll mellettem, és én egy tapodtat se mozdulok innen, míg el nem foglaljuk az erődöt! Fúvass rohamot!

D'Aulon engedelmeskedett, mi meg átugráltunk a falakon, s az erőd valóban a kezünkre került. Az öreg azt hitte, Jeanne félrebeszél; pedig ő csak úgy értette, hogy a szívében lobogó lelkesedés felér ötvenezer katonával.

Azután volt egy ütközetünk Lagny mellett. Itt egymás után négyszer rohantuk meg a sáncon védekező burgundistákat, s végül győztünk. Legértékesebb zsákmányunk Franquet d'Arras volt, a környék legkönyörtelenebb martalóca, valóságos istencsapás.

S volt még néhány hasonló ütközetünk, az utolsóra már 1430. május vége felé került sor, Compiégne közelében. Jeanne elhatározta, hogy segítséget visz a városnak - amelyet Burgundia hercege tartott ostrom alatt.

Én nem sokkal előbb megsebesültem, s még csak lóra se ülhettem segítség nélkül, de a derék Törpe a háta mögé ültetett, én meg belekapaszkodtam, s így elég biztonságos helyem volt. Éjféltájt indultunk, elég barátságtalan nyári felhőszakadásban; lassan, nesztelenül, síri csendben haladtunk előre, hogy átsurranhassunk az ellenséges vonalakon. Egyetlenegyszer szóltak csak utánunk, de akkor se feleltünk: lélegzetünket visszafojtva, óvatosan osontunk tovább, s át is értünk minden baj nélkül. Három vagy fél négy tájban értük el Compiégne-t; éppen pirkadt már.

Jeanne azonnal munkához látott; megbeszélte Guillaume de Flavyval, a város parancsnokával, hogy estefelé kirohannak, és megtámadják az ellenséget, amely három csoportban sorakozott fel az Oise túlsó partján, a nyílt síkon. A mi városkapunk egy hídhoz vezetett. A hidat a folyó túlsó partja felől erőd védte - boulevard-nak nevezték az efféle erődöket -, és ez uralkodott a síkon át Marguyig vezető úton is. A burgundiai sereg egy része Marguyt szállta meg, másik része meg Clairoix-nál ütött tábort, jó pár mérfölddel az út felett; Venette-et pedig egy angol csapat tartotta, másfél mérfölddel az út alatt. Ez az elrendezés - mint látjátok - íjra és nyílra emlékeztet: az út a nyíl, a boulevard a tollánál áll, Marguy a szakállnál, Venette az íj egyik végén, Clairoix pedig a másikon.

Jeanne terve a következő volt: a gyalogúton egyenest Marguy irányába indulnak, rohammal elfoglalják a községet, azután rögtön jobbra térnek Clairoix felé, azt is elfoglalják, utána meg hátrafordulnak, és jöhet a neheze, ugyanis Burgundia hercege, tartalékseregével, Clairoix-n túl várakozott. Flavy hadnagyának az volt a feladata, hogy a boulevard tüzérsége és íjászai segítségével tartsa vissza a venette-i angol csapatokat, mert ha azok megszállják az utat, ezzel elvágják Jeanne visszavonulását, ha netalán sor kerül erre. Ugyancsak visszavonulást volt hívatott fedezni a boulevard közelében készenlétben álló fedett csónakraj is.

Mindez május 24-én történt. Délután nagykor, hatszáz főnyi lovasság élén, Jeanne elindult, élete utolsó menetére.

Meghasad a szívem, ha rágondolok. Felsegítettek a várfalra, ahonnan majdnem mindent figyelemmel kísérhettem. A többiről jóval később értesültem két lovagunktól és más szemtanúktól. Jeanne átment a hídon, egykettőre maga mögött hagyta a boulevard-t is, és csakhamar ott vágtatott lovasai kíséretében a feltöltött úton. Páncélját csillogó, aranyozott ezüstköpeny borította, ami apró, fehér lángként libbent és röpködött utána.

Ragyogó nap volt, jó messzire elláthattunk a széles síkon, és hamarosan fel is fedeztük, hogy közeledik az angol sereg, elég gyorsan és szigorú rendben.

Marguynél Jeanne megtámadta a burgundiakat, de visszaverték. Amikor észrevette, hogy Clairoix felől közeledik már a másik burgundiai sereg, csatarendbe állította az embereit, újból rohamot indított, de ezt is visszaverték. Ezzel a két rohammal nagyon sok idő múlt - és ilyenkor drága az idő. Az angolok Venette felől közeledtek az úthoz, de a boulevard tüzet nyitott rájuk, és ez megállásra kényszerítette őket. Jeanne néhány lelkesítő szóval felbátorította az embereit, és ismét rohamra vezette őket. Ezúttal sikerült is elfoglalniuk Marguyt. Jeanne ekkor nyomban jobbra irányította csapatát; leereszkedtek a síkra, és lecsaptak az érkező clairoix-i seregre; a két sereg egymásnak rontott - a győzelem meg hol az egyik, hol pedig a másik felé hajlott. Ekkor azonban váratlan riadalom támadt sorainkban. Senki sem tudja pontosan, mi okozta. Egyesek szerint a vad ágyúzás azt a hitet keltette az élvonalban, hogy az angolok elvágták a visszavonulás útját, mások szerint hátvédünk rémült meg, mert azt hitték, hogy Jeanne elesett. Egy szó mint száz, a rend felbomlott, és a mieink vadul futottak az út felé. Jeanne megpróbálta összeszedni és visszafordítani őket; azt kiáltotta feléjük: övék a győzelem - de mindez nem használt semmit, szétszéledtek és elviharzottak mellette. D'Aulon hiába könyörgött neki: vonuljon vissza ő is, amíg biztonságban teheti - Jeanne nem volt hajlandó. Ekkor az öreg megragadta Jeanne lovának a kantárját, s úgy vonszolta maga után a vert haddal, akarata ellenére. Az úton megbokrosodott lovak és eszeveszetten menekülő katonák nyüzsögtek; a tüzérség, persze, nem lőhetett tovább, így hát az angolok és a burgundok zavartalanul megközelíthették prédájukat; az angolok szemközt, a burgundok meg hátulról. A franciákat egészen a boulevard-ig sodorta ez a fenyegető ár. A boulevard és a gyalogút lejtője által alkotott szögletben harcoltak, míg el nem estek mind egy szálig.

Flavy, aki a város falairól figyelte az eseményeket, kiadta a parancsot, hogy a kaput zárják be, a hidakat meg vonják fel. Így szorult Jeanne kívül.

Jeanne személyi testőrsége rohamosan gyérült. Két jó lovagunk megsérült; sebet kapott Jeanne két bátyja is, valamint Noël Rainguesson, mialatt hűségesen védelmezték Jeanne-t a neki szánt csapások ellen. Már csak ketten küzdöttek rettenthetetlen bátorsággal, két vérrel borított óriás: - a Törpe meg Paladin. Ahová lesújtott az egyiknek a fejszéje, a másiknak a kardja, ott nem maradt életben egyetlen ellenséges katona sem. Ez a két egyszerű lélek az utolsó percig verekedett, híven teljesítették kötelességüket, így értek hősi véget. Béke emlékezetüknek! Én nagyon szerettem mindkettőjüket.

Azután egyszerre nagy ujjongás és tülekedés támadt, s bár Jeanne még mindig ellenállt, még egyre vagdalkozott a kardjával, valaki elkapta a köpenyét, és lerántotta a lóról. Fogolyként vitték azután Burgundia hercegének táborába, a győztes sereg örömkiáltásai közepette.

A szörnyű hír abban a pillantásban elterjedt mindenfelé; szájról szájra szállt, s ahová csak elért, az emberek - szinte megbénultak, és egyre azt mormolták: "Az Orléans-i Szüzet elfogták!... Jeanne d'Arc fogoly!... Elvesztettük Franciaország Megmentőjét!" Ezt hajtogatták szegények, mert nem tudták felfogni, hogyan történhetett ez meg, hogyan engedhette meg Isten.

Láttatok-e már várost tetőtől talpig gyászba borulva? Nos, ha igen, akkor tudjátok, milyen látványt nyújtott Tours és még néhány más város. Azt azonban senki sem tudja, milyen gyász költözött ekkor a francia parasztok szívébe. Ezt még ők maguk sem tudnák elmondani, szegény együgyűek. Egy egész nemzet lelke öltözött gyászba!

Ez május 24-én történt. És ezzel legördül a függöny: véget ért a világtörténelem legkülönösebb, legmeghatóbb és legcsodálatosabb katonai drámája. Jeanne d'Arc nem indul többé hadba.

1. Ezt az imát az elmúlt négyszázhatvan év során sok nemzet próbálta eltulajdonítani, nem is egyszer; igazi szerzője azonban La Hire, amint erről bárki meggyőződhet a Francia Nemzeti Levéltárban található hivatalos iratokból. Ezt Michelet is megerősíti. (Mark Twain) [VISSZA]

2. Ma is megünneplik minden esztendőben, ragyogó polgári és katonai pompával. ^[VISSZA]

3. Háromszázhatvan s még egynéhány éven át valóban hűségesen megtartották; akkor azonban megbukott Louis de Conte-nak, ennek kelleténél magabiztosabb, nyolcvanéves öregembernek a jóslata. A francia forradalom zűrzavarai során megfeledkeztek a király ígéretéről, s visszavonták a jogot. Többé azután nem is újították fel. Noha Jeanne sohasem kérte azt, hogy róla megemlékezzenek, Franciaország olthatatlan szeretettel és tisztelettel ápolta emlékét; ő sohasem kért szobrot, de Franciaország elárasztotta az országot szobrokkal; sohasem kérte, hogy Domremyben templomot emeljenek, de Franciaország építtetett egyet; sohasem kérte, hogy avassák szentté - de ez is küszöbön áll. Jeanne tehát mindent megkapott, amit ő maga nem is kért - csak azt az egyszerű, szerény dolgot veszítette el, amit valóban ő maga kért, és akkor meg is kapott. Van ebben valami határtalanul szánalmas. Franciaország egy évszázada tartozik adójával Domremynek, de aligha akad valaki az említett ország határain belül, aki ellenezné, hogy törlesszék ezt a tartozást. (Mark Twain) [VISSZA]

---