Egy rendkívül mozgalmas évszázad egyháztörténeti - és köztörténeti - bemutatását vállalja fel e tanulmány írója a három várpalotai egyházközség történetének feldolgozása során. Még címszavakban is hosszúra nyúlik az eseménydús száz esztendő legfontosabb eseményeinek meghatározó tényezőinek felsorolása: egy levert szabadságharc és az azt követő önkényuralom, két pusztító világháború, nemzetünk és országunk fájdalmas szétdarabolása, de egyszersmind hazánk látványos gazdasági fejlődése az Osztrák-Magyar Monarchia keretei között, a polgári Magyarország kialakulása, a protestáns egyházak egyenjogúsítása hazánkban, valamint a kisipar elsorvadása a nagyipar ellentmondásos kialakulásával, a társadalmi elégedetlenség különböző szintű és formájú megnyilvánulásai, a kisegyházak megjelenése, nemzeti függetlenségünk elvesztése a II. világháború után, majd a gazdaság és a társadalom megszokott értékrendjének szétzilálása a kommunista diktatúra idején. Az eseményekben tobzódó évszázad országos és helyi történései természetesen egyházközségeink életében, működésében is éreztették hatásukat, sőt több vonatkozásban alapvetően meghatározták, behatárolták annak lehetőségeit.

Az 1848-1849-es forradalmunk és szabadságharcunk elbukása, illetve kegyetlen leveretése ellenére a bécsi udvar kénytelenségből elismerte a magyarországi jobbágyfelszabadítás érvényességét, mert az adott viszonyok között nem tehetett mást, így az eltipratás ellenére is "élt" az 1848. évi IX. törvénycikk a robot, a dézsma és más úrbéri szolgáltatások eltörléséről. Ennek hatása természetesen a hazai földbirtokosok gazdasági helyzetét befolyásolta. Egyházainkat annyiban érintette ez a rendelkezés, amennyiben földbirtokkal rendelkeztek, a fenti törvény értelmében ugyanis végérvényesen elestek ezektől a javadalmaktól.

Evangélikus és református egyházaink kevésbé érezték meg ezt a változást, mivel korábban sem voltak jelentős földbirtokaik, így a másoknak talán jelentős jövedelem-kiesés nem okozhatott nekik megrázkódtatást. A honi történelmünk régebbi évszázadaiból jól ismert papi tized szolgáltatása is megszűnt az 1848. évi XIII. törvénycikk értelmében. "Az egyházi rend a papi tizedről minden kárpótlás nélkül lemondván, az ország rendjei ezen, a haza oltárán letett áldozatot örök emlékezet okáért törvénybe iktatták. Ahol a tizedről való lemondás a lelkészkedő papság megélhetését lehetetlenné tette, ott a király köteles gondoskodni az illő ellátásról (kongrua)".^[1] A király fentebb említett ellátási kötelezettsége alatt természetesen az állam kötelezettségvállalását kell értenünk, amelynek megvalósulása azonban - miként azt a későbbiekben láthatjuk - nem ment zökkenők nélkül. A politika alakulása időnként nagyon kedvezőtlenül befolyásolta, úgy is mondhatnánk: akadályozta ezt a folyamatot is. Az e téren tapasztalható anomáliák, rendellenességek összhatásukban természetesen sem az egyházaknak, sem a politikának, illetve a mögötte álló társadalomnak sem használtak.

A magyarországi egyházak és a bécsi udvar kapcsolatát a megtorlás éveiben beárnyékolta a papság aktív részvétele a szabadságharcban. Kivétel nélkül mindegyik felekezet - főként fiatal papjai és papnövendékei révén - egyértelműen elkötelezte magát a magyar függetlenség ügye mellett. Főpapjaik sorából is többnek - miként Horváth Mihály csanádi római katolikus püspöknek - az emigráció, másoknak a lemondatás, internálás, börtön lett osztályrésze az önkényuralom idején.

Egyházpolitikájában is szívesen alkalmazta a császári udvar ellenfelei megosztásának másutt is sikeres taktikáját. Az 1855-ben IX. Piusz (1846-1878) pápával kötött konkordátum lényegében államegyházi státuszt biztosított a Római Katolikus Egyháznak I. Ferenc József birodalmában, mivel felszámolta a jozefinista egyházpolitika rendelkezéseit, vívmányait.^[2] Bonyolította, sőt ellentmondásossá tette a helyzetet, hogy az 1855. évi konkordátumot Magyarországon sem az uralkodó által voltaképpen favorizálni kívánt katolikus egyház, sem a világi politika erői nem fogadták el, mert valamiképpen mindegyik fél sérelmesnek érezhette: a katolikus főpapság a főpásztori jogok veszélyeztetését, a világi politikai elit pedig a nemzeti függetlenség csorbításának eszközét látta a megkerülésével kötött egyezményben.

Védtelenebb, sérülékenyebb volt az adott korban a protestáns egyházak állapota. A hagyományos protestáns önkormányzati kereteket eleve a szellemi ellenállás fészkének tekintette az államhatalom, ezért elhatározta, és minden áron véghez is akarta vinni szétzúzásukat. Különösen súlyossá vált a helyzet a néhai József nádor (1776-1847) özvegyének, a protestáns Mária Dorottya (1800-1855) württembergi hercegnőnek 1855. március 30-án bekövetkezett halála után, aki addig sikerrel fáradozott hitsorsosai védelmében e számukra különösen veszélyes terv elhalasztásáért. A magas közbenjáró végleges távoztával Gr. Leopold Thun kultuszminiszter (1849-1860) ismét előállt régi tervével, miszerint a protestáns egyházkerületek autonómiáját felszámolva az evangélikus és a református egyház élére tíztagú császári és királyi főkonzisztóriumot akart állítani. Csalétekként még az állami támogatást is kilátásba helyezte, de az érintett - működésükben fenyegetett - protestáns egyházak határozottan elutasították javaslatát. A birodalmi kormány a protestáns egyházi autonómia teljes felfüggesztésével vágott vissza. Megtehette, hiszen az uralkodó dinasztiával szoros rokoni kapcsolatban álló Mária Dorottya főhercegnő halálával elhárult az addig meglévő - főként erkölcsi - akadály az önkényuralmi terv elől. A birodalmi kormányzat említett intézkedése főként a protestáns iskolákra jelentett rendkívüli veszélyt, ugyanis az 1851-ben a Birodalom nyugati felében kiadott Működési Szabályzatot (Organisationsentwurf) a minisztérium Magyarországra is kiterjesztette. A protestáns iskolákat fenntartó egyházak sok esetben nem tudták vállalni a kötelező "reform" számukra vállalhatatlanul súlyos anyagi terheit, így a bezárás réme fenyegette őket, illetve több iskolát utol is ért ez a veszély.

A császári abszolutizmus, valamint a pápával kötött konkordátum - minden ellentmondása dacára is - megnövelte a római katolikus egyház mozgásterét, megújulási lehetőségeit. A főpapság, főként az ugyancsak bizonyos autonómiát jelentő egyházmegyei zsinatok révén, hozzálátott a világi - és szerzetespapság fegyelmi helyzetének javításához, a lelki élet elmélyítéséhez. Miközben egyre határozottabban szorgalmazták híveik aktív miserészvételét, mind nagyobb szerepet kaptak a nemzeti nyelven kiadott énekeskönyvek, imakönyvek, illetve szertartáskönyvek. Ismét reneszánsza lett a búcsújárásnak, főként a már korábban is nagy tiszteletben tartott Mária-kegyhelyekre.

Egyre több hitbuzgalmi egyesület, jámbor társulat alakult a Római Katolikus Egyházon belül, miként azt az eredetileg a jezsuiták által 1563-ban Mária tiszteletére alapított, majd a XIX. századra újraéledt és a római egyházban kiemelkedően nagy jelentőségűvé vált Mária-kongregáció esetében is tapasztalhatjuk.

Hasonló volt a helyzet a Rózsafüzér Társulattal, amelynek gyökerei tulajdonképpen a XI. századra nyúlnak vissza az egyháztörténetben. Az 1200-as évek elején alakult Domonkos Rend tagjai ismét életre hívták ezt a mozgalmat. A hagyomány szerint az 1378-ban született Christian Rosencreutz lovag alapította a Rózsafüzér Testvéri Közösségét, amely a török hódítás elleni harcok idején élte virágkorát. A keresztény seregeknek 1571. október 7-én, Lepantónál a török flotta felett aratott tengeri győzelme után az újkorban megerősödött, és október havához kötődött, majd a XIX. század második felére ismét felvirágzott, és a katolikus hitélet egyik komoly és megbízható erőssége, a laikus hívek bevonásának nagy lehetőségévé lett ez az imaközösség.

A Jézus Szíve Társulat voltaképpen annak a Jézus Szíve-tiszteletnek felelevenítését jelentette, amelyet a jezsuiták indítottak el már a XVI. században.^[3] A múlt század második felében ez a vallási mozgalom is jelentősen hozzájárult a római katolikus felekezet lelkigondozói arzenáljának kibővítéséhez, hiszen múlhatatlanul szükségessé vált a szó szoros értelmében vett templomi vallásosságon túlmutató eszközök és módszerek megtalálása és alkalmazása.

Az 1840-ben Brüsszelben alapított, majd 1859. október 28-án Pest-Budán is meghonosított Oltáregylet arra is alkalmas volt, hogy a társadalom felsőbb rétegeit, az úgynevezett elitet is bevonja a római egyház "munkatársai" közé. Ennek az egyesületnek tagjai azzal a kiváltsággal rendelkeztek, hogy ők gondoskodhattak a templomi oltár díszítéséről, illetve a szegényebb egyházközségek templomait a szükséges egyházi szerekkel láthatták el. Ez a feladat általában a rendkívül szép és értékes oltárterítők beszerzését, illetve sajátkezű készítését jelentette, és ennek megfelelően komoly megbecsültséggel járt.

Az 1861-ben Pesten megszervezett Szent László Társulat a hazai, illetve az akkori Magyarország keleti határain élő katolikusok lelki szükségletéről való gondoskodást, templomok és iskolák építésének előmozdítását tekintette legfőbb feladatának. Mindezek az egyházközeli szerveződések a római katolikus egyház lelki-szellemi és erősödéséhez, szervezeti gyarapodásához, a lelkigondozói munka nélkülözhetetlenül fontos kelléktárának jelentős kibővítéséhez vezettek.

A templomokban folyó hitélet eredményes fellendítése mellett ígéretes eszközökre lelt a római katolikus egyház a templomokon kívüli lelkipásztori tevékenység különböző formáiban is. Felfedezte és sikerrel alkalmazta ennek érdekében a nyomtatott betűt: a sajtót és főként a könyvet. Az 1848-ban alapított "Jó és Olcsó Könyvkiadói Társulat"-ból 1852-ben megalakult a mindmáig eredményesen működő "Szent István Társulat" a katolikus vallásos könyvkiadás és tudományosság szolgálatára. A rendkívül hasznos könyvkiadás mellett az időszaki sajtókiadványok jelentősége is ugrásszerűen növekedett. 1860-ban született meg hazánkban az első katolikus napilap, az "Idők Tanúja", az ország közvéleményének kívánt irányú formálására. Az igényes színvonalú katolikus tudományosság fórumává lett az 1863-ban alapított "Magyar Sion" című folyóirat.

A fentebb leírtak alapján látható, hogy a hitélet segítésének olyan arzenálját vonultatta fel a római katolikus egyház, amelynek hatása természetesen nem csupán egyetlen egyház keretei között érvényesülhetett. Részint jelentős európai előzményei voltak, részint természetesen a többi hazai egyház is igyekezett - lehetőségeinek megfelelően - élni ezekkel az új eszközökkel, hiszen ha körülményeikben ilyen vagy olyan mértékben különböztek is egymástól, alapvető céljaik teljes mértékben azonosak voltak. Az azonos célok pedig természetesen azonos, de legalábbis hasonló megoldási módokat, illetve eszközöket igényeltek.

Részben a fentebb említett célok érdekében, részben az önkényuralom miatt - úgy is fogalmazhatnánk: bölcs és óvatos önvédelemből - a Római Katolikus Egyház is törekedett távol tartani magát a napi politikától. Ebben a helyzetben "politikai demonstráció számba ment, hogy 1860. április 30-án a pesti belvárosi plébániatemplomban az életét önkezével kioltó Széchenyi István gróf emlékére maga a hercegprímás celebrálta a gyászmisét (rekviemet), amelyen 80 000 ember vett részt."^[4] Érthető, hogy ilyen körülmények között a katolikus egyház által szervezett Szent István-napi körmenetek az egész országban nemzeti jelleget öltöttek, a magyar függetlenség melletti kiállást jelentették.

Lényegesen kedvezőtlenebb volt a fentebb leírtaknál a protestáns egyházak helyzete - főként az anyagiak gyakran nyomasztó hiánya miatt. Sem az evangélikus, sem a református egyház nem rendelkezett olyan földbirtokokkal, amelyeknek jövedelmei az imént említettekhez hasonló feltételeket biztosíthattak volna. Hatalmas összegeket igényelt a kiterjedt iskolahálózat fenntartása, ráadásul nagyon komolyan vették, életbevágóan fontosnak tekintették a tehetséges, de szegény sorsú diákok támogatását, tanulásának elősegítését.

A protestáns iskolákat segítő alapítványok birtokai szinte holdanként álltak össze a zömében kisebb-nagyobb paraszti birtokokon gazdálkodó hívek adományaiból, hagyatékából. Országra szóló kivételt jelentett ebben a tekintetben "a római katolikus Br. Baldácsy Antal országgyűlési képviselő (sz.: 1803. május 25.), aki 1876. október 19-én kelt végrendeletével és annak 1877. május 20-án kelt toldalékával a magyarországi protestáns egyházaknak örök tulajdonul hagyott több mint 8000 holdnyi földbirtokot mindennemű tartozékaival együtt".^[5] A hatalmas birtok majdani jövedelméből történő törlesztésre még 3000 holdat vásároltak a protestáns egyházak hitelben, ezért az 5 evangélikus, 5 református és 1 unitárius egyházkerület képviselőiből létrehozott kuratórium csak 1886-ban kezdhette meg az alapítványi birtokok jövedelmeinek az adományozó végrendeletében meghatározott szempontok szerinti szétosztását. A nehéz körülmények ellenére is építkező gyülekezeteket, a kisjövedelmű lelkészeket, a lelkészözvegyeket és lelkészárvákat segélyezték elsősorban. Úgy tűnik, Báró Baldácsy Antal jól ismerhette a magyarországi protestáns egyházak anyagi viszonyait, mert a fentieken túl még a püspökök "illőbb díjazására" is volt gondja végakaratában. Kedvező távlatokat ígért a nagyszerű adomány, hosszú távon valóban sokat segíthetett volna a hazai protestáns egyházak anyagi gondjain, az özvegyek és árvák megsegítésén túl számtalan tehetséges fiatal tanulását, társadalmi felemelkedését, a magyar kultúra és tudomány gyarapodását tehette volna lehetővé.

Nem sokáig élvezhették azonban protestáns egyházaink Baldácsy báró nagylelkű cselekedetének, illetve az örökül kapott hatalmas birtoknak a hasznát. Az I. világháborút követő társadalmi elégedetlenség hullámai, konkrétabban a háború utáni földreform leszakította a 11 000 holdas birtok csaknem felét, ugyanis mintegy 7000 holdra csökkentette az alapítványi birtok nagyságát. Tovább szűkítette az említett egyházak anyagi lehetőségeit a II. világháború utáni földreform. Az 1945 utáni földosztás ugyanis végérvényesen megfosztotta a hazai protestáns egyházakat ettől a csak rövid ideig élvezett jövedelemforrástól.

Lassan bár, de a protestáns felekezetek viszonyai is kedvezőbbre fordultak a XIX. század második felében. Az anyagi viszonyaik tekintetében ugyan továbbra is messze elmaradtak a római katolikus egyházéi mögött, de a szorosan vett jogi, társadalmi tekintetben egyre kisebbé vált a köztük lévő különbség. Az 1860-as évek végétől már protestáns egyházaink is részesültek az önkényuralom idején a hatalom által még csak csalétekként kilátásba helyezett állami támogatásban (szubvenció), és lelkészeik is megkapták a már idézett törvényben garantált fizetés-kiegészítést (kongrua), a protestáns egyházak és iskoláik fenntartásának tetemes anyagi terhe azonban továbbra is - a korábbi gyakorlat szerint - híveikre hárult. Számukra azonban nem volt ismeretlen, sőt szokatlan sem ez e helyzet. A központi hatalom által támogatott ellenreformáció, utóbb pedig az önkényuralom évei kellően megedzették őket, hozzászoktak a terhek hordozásához.

A dualizmuskori Magyarország toleráns valláspolitikája jogilag egyértelműen biztosította protestáns egyházaink háborítatlan és zavartalan működését, a szabad protestáns vallásgyakorlatot. Anyagi körülményeiket azonban a már említett szubvenció és kongrua megléte ellenére sem emelte a római katolikus egyházéval azonos szintre. Ennek következtében a katolikus és a protestáns egyházak működési feltételei lényeges különbségeket mutattak a tárgyalt évszázadban (1850-1950), sok tekintetben eltértek egymástól.

Természetesen a magyar protestáns egyházak is felfedezték a sajtó, a nyomtatásban közreadott gondolatok véleményformáló jelentőségét, és lehetőségeikhez mérten éltek is vele. 1881-től Protestáns Közlöny címmel jelent meg az addigi Erdélyi Protestáns Közlöny című kolozsvári egyháztársadalmi hetilap. 1889-ben követte ezt a sajtóorgánumot a Protestáns Szemle, amely "tudományosnak indult, de az eredeti célkitűzéstől egyre jobban eltávolodó folyóirata volt a Magyar Protestáns Irodalmi Társaságnak. Az eleinte évenként négy, 1894-től tíz, majd később tizenként füzetben megjelenő folyóirat az első évében, valamint az első világháborút követő korszakban két évig csak egy-egy füzetből állott, sőt azután több éven át szünetelt, míg 1924-ben új életet kezdett".^[6] Egyháztörténeti, általános kultúrtörténeti, sőt irodalomtörténeti szempontból is egyaránt említést érdemel, hogy 1929 és 1938 között kiváló református költőnk, Áprily Lajos (1887-1967), a (Benedek Marcell megfogalmazásában) "tiszta ember és tiszta költő" szerkesztette ezt a folyóiratot.

A tárgyalt korszak elején, az 1850-es és az azokat követő években az akkori Várpalota jelentős kisiparral rendelkező község, illetve egy ideig mezőváros (oppidum) volt. A korabeli források szerint számtalan vízhajtott kallómalom működött a település környékén, amelyek gyapjúból készítették a híres bakonyi cifraszűr alapanyagát, illetve a ruházkodáshoz akkor elengedhetetlenül szükséges posztót. Hasonlóan említésre méltó a helyi fazekasipar, amely a háztartások mindennapi edényszükségletét (leveses fazekak, lábasok, tálak, tányérok, csuprok, köcsögök, vizeskancsók, boroskancsók stb.) elégítette ki. Különösen szép, említésre méltó emléke a helybéli fazekasiparnak a múlt századból a palotai lakatos céh boroskancsója. "Zöld színű ólommázas cserépedény, rárakott plasztikus és karcolt díszítéssel. Elejére a mesterség jelvényét: a keresztbe rakott kulcsokat helyezték. Felirata: Bötsületes Lakatos Czéh Korsaja ez. Molnár Ferentz és Darvas József Anno 1816 Czh. M: Nyári Mihál, Vajda János tsinálta ezt." - olvashatjuk a Magyar Néprajzi Múzeumnak az egykori Palotán készült szép boroskorsóján.^[7]

1876-ban indult meg a szénbányászat Várpalotán. Az itt kitermelt alacsony fűtőértékű lignit azonban nem lehetett különösebben kelendő a szénpiacon. Ez a tény magyarázhatja, hogy egy negyedszázaddal később, 1900-ban mindössze 144 főt tett ki a településen a bányászatban foglalkoztatottak száma, ami azután egy újabb évtized alatt, 1910-re több mint háromszorosára, 443-ra emelkedett. A változás oka már nem az itt kitermelt szén minőségében keresendő, hiszen az természetesen nem változott. Megnőtt viszont a szén iránti kereslet, amit a Dunántúlon közben létesült ipari üzemek energiaigénye indokolhatott. Feltehetően az eltérő fogyasztói igények tették szükségessé 1903-ban a szénosztályozó megépítését, hiszen nem minden nagyfogyasztó kívánta ugyanazt a minőséget. 1904-ben elkészült a Várpalotai Erőmű, amely előbb természetesen a Szánbányát, majd lassanként a községet látta el villanyárammal, így tulajdonképpen megnövelte a bánya saját értékesítési piacát, hiszen lassan a település lakosságát is fogyasztójává tette. Mindezek ellenére is lassú, ellentmondásos volt községünkben a nagyipar fejlődése: 1900-ban 1440 fő volt az iparban (nem csak a bányászatban!) foglalkoztatottak száma, amely 1930-ra - feltehetően az 1929-1933-as gazdasági világválság hatására is - 1000 főre csökkent.

Közben a környék gazdasági életében is számottevő változások történtek, amelyek természetesen Várpalota iparára, az itteni üzemek helyzetére is hatást gyakoroltak. Az 1931-ben felépült Péti Nitrogénművek, illetve az 1940-ben beindult Péti Kőolajipari Vállalat bizonyos mértékben felpezsdítette településünk gazdaságát. A két jelentős üzem egyrészt komoly piacbővülést jelentett a szénbánya számára, másrészt munkaalkalmakat teremtett a nagyközség lakóinak. Mindezek együttes hatásaként 1941-ben már 2800-ra rúgott Várpalotán azoknak a száma, akik az iparban keresték kenyerüket. Ezeknek az embereknek többsége már valóban ipari nagyüzemekben, a kor technikai-technológiai színvonalának megfelelő körülmények között végezte munkáját.

Súlyos árat fizetett településünk társadalma a nagyipar megjelenéséért. Ennek "kialakulásával egy időben elsorvadt a híres várpalotai kisipar, a szűrkészítő ipar, a fazekasipar, a téglaipar. Nevüket csak az egykori utcanevek őrzik: Csapó utca, Fazekas utca, Tégla utca."^[8] A hajdani iparosok, illetve utódaik polgárokból nincstelen bérmunkásokká váltak annak következtében, hogy az általuk művelt kisipart kiszorította, ellehetetlenítette a modern, tőkeigényes nagyipar. A kényszer szülte változás következményei nem csupán gazdasági és szociális helyzetükben, de mentalitásukban, gondolkodásmódjukban is jelentkeztek. Megszűnt, szinte nyomtalanul eltűnt hajdani polgári (tulajdonosi) öntudatuk és önbizalmuk, stabil gazdasági, társadalmi és erkölcsi értékrendjük. Ezek az emberek fogékonyakká váltak a koruk társadalmi elégedetlenségei nyomán megjelent, korábban köreikben ismeretlen eszmék, eszmeáramlatok iránt, szellemi táptalajt jelenthettek a gyakran szélsőséges, a megszokott értékeket újakra cserélni akaró ideológiáknak.

Ilyen körülmények között jelentek meg hazánkban és szűkebb pátriánkban is a "kisegyházak, vagy ahogy a népnyelv nevezte őket, a szekták", amelyek "egyfajta kritikát jelentettek a történelmi egyházakkal szemben, s így a hatalom üldözését is magukra vonták, néhány tízezer embert tudtak csak [az országban!] tartósan befolyásolni."^[9] Ezeknek a kis vallási közösségeknek megjelenésében és terjedésében komoly szerepet játszhatott a lakosság egy részének valós szociális elégedetlensége, a korábban megszokott - vagy legalább annak tartott - létbiztonságának megszűnése, illetve a tradicionális felekezetek valamelyikével kapcsolatos vélt vagy valós sérelmei, kifogásai. Éppen az említett - megalapozott vagy megalapozatlan - kritikai jellegből következően szinte elkerülhetetlenek voltak a kisegyházak és a történelmi felekezetek közötti nézeteltérések, súrlódások, sőt összeütközések. A gyorsan szaporodó vallási kisközösségek vehemenciájára általában egyik történelmi felekezet sem azzal reagált, hogy valóban megszívlelte volna a kisegyházak megjelenésében és terjedésében rejlő kritikát, inkább a hatalom pozíciójából próbáltak - többnyire eredménytelenül - fellépni a jelenség ellenében. A helyzetet súlyosbította, hogy a korszak gazdasági, társadalmi ellentétekkel - ráadásul az erkölcsi értékek válságával is - súlyosan megterhelt viszonyai tovább növelték, erősítették a két fél közötti bizalmatlanságot, ellenérzéseket. Ez természetesen sem a történelmi felekezeteknek, sem a vallási kisközösségeknek nem használt, hiszen egymás erőit kötötték le olyan viszonyok közepette, amikor ezekre más, mindkettejük számára veszélyes jelenségekkel szemben lett volna szüksége mindkét félnek.

A bemutatni kívánt három várpalotai egyházközség egymásközti viszonyáról egyértelműen kedvező képet kaphatunk a XVIII. század első harmadából, a híres Bél Mátyás történetíró forrásértékű munkájából. A szerző rendkívüli elismeréssel szól a Zichy grófoknak az egyházakkal kapcsolatos türelméről, ami az 1720-30-as években nem volt általános. Ennek volt köszönhető, hogy a kedvezőtlen mezőgazdasági adottságok ellenére ("A föld mindenütt kavicsos, és kevés termést hoz.") sok lakosa volt a településnek (akkor még mezővárosnak) "a földesurak kedvezéséből." Az egyes felekezetek kapcsolatát, békés viszonyulását a mezőváros földesurai is fontosnak tartották. "A katolikusokon kívül nagyobbrészt reformátusok és evangélikusok is vannak. Mindegyiknek saját papja és hitszónoka, mivel a grófok nem akarják, hogy a vallás miatt az alattvalók között szakadások legyenek. Bár a vallás dolgában különböznek, de nem engedik meg az egymásközti veszekedést, szidalmazást, hanem becsületes összhangban, egymás iránti kölcsönös szeretetben élnek, legszebben segítségére sietve egymásnak."^[10] A tudós Bél Mátyás talán valamelyest idealizálhatta is az akkori mezőváros felekezeti viszonyait, de a történetírás egyértelműen úgy tartja számon a Zichy grófokat, mint az alattvalóik iránti vallási türelem képviselőit. Ennek a magatartásuknak természetesen gazdasági okai is lehettek, hiszen a földbirtok a megfelelő munkaerő révén válhatott igazán értékké. A jól felfogott földesúri érdekek következetes képviselete azonban egyáltalán nem halványíthatja el, illetve nem árnyékolhatja be a grófi család példás vallási türelméről az évszázadok során - a realitások alapján - kialakult kedvező képet. Miként a későbbiek során láthatjuk, a hűséges katolikus palotai földesurak mindig komolyan vett főkegyúri tisztségük mellett is egy sajátos "kiegyensúlyozó" szerepet játszottak a három egyházközség egymásközti viszonyában. Tökéletes összhangban állt ezzel a felfogásukkal, hogy a XVIII. század folyamán mindkét protestáns gyülekezetnek telket adományoztak templomuk, iskolájuk és parókiájuk építéséhez.

A XIX. század első felében, közelebbről 1833-ban jelent meg Kassán J. C. von Thiele német nyelvű leírása a Magyar Királyságról, amely Palotán 526 házat és 3994 lakost említ. A lakosság zömét, 2449 főt római katolikusnak, 6-ot görög ortodoxnak, 1061 személyt protestánsnak és 478-at zsidó vallásúnak tüntet fel.^[11] Feltűnő lehet, hogy a német szerző nem tett különbséget az 1061 protestáns esetében evangélikusok és reformátusok között. Ebben a felfogásban - amennyiben nem az informátorok tévedéséből, esetleg hanyagságából eredt - az a történelmi tény is közrejátszhatott, hogy Poroszország királya, III. Frigyes Vilmos (1797-1840) 1817-ben, Luther Márton 95 pontos vitairata kifüggesztésének háromszázadik évfordulóján hatalmi szóval egyesítette a protestantizmus lutheri és kálvini irányzatát.^[12] A szerző adatai a lakosság számát illetően teljesen pontosak, úgy tűnik, adatszolgáltatói ebben a vonatkozásban alapos munkát végeztek. Egyebekben ellentmondásba került Bél Mátyás fentebb már említett, a termőföldek minőségére vonatkozó megállapításával. Thiele ugyanis remek mezőgazdaságról, kiemelkedő búzatermelésről és kitűnő szőlőskertekről beszél munkájában. Posztógyárat is említ, amely alatt feltehetően a posztó alapanyagát, a birkagyapjút feldolgozó kallómalmokat kell értenünk, mivel a "posztógyárat" egyetlen más forrásban sem találhatjuk meg, így létezését nem tekinthetjük bizonyítottnak. Nem tekinthetünk el ugyanis az ősi római felfogástól, miszerint "egy tanú nem tanú" [unus testis nullus testis]. Ennek megfelelően egyetlen forrás - az ellenőrzés lehetősége nélkül - nem tekinthető feltétlenül bizonyító erejűnek. Megemlíti az árvaházat, amelyet - miként köztudott - a Várpalotai Evangélikus egyházközség egyik legkiválóbb lelkipásztora, Hrabovszky György (1788-1795, majd 1803-1817) alapított - beírva ezzel nevét a település történetének leghíresebb fejezetébe. A három keresztény-keresztyén felekezet temploma mellett a zsinagógát is megemlíti. A mezőváros gazdasági életéről egyértelműen kedvező képet ad, miként azt a múlt század első felére vonatkozóan más források alapján is láthatjuk.

A Veszprémi Református Egyházmegye gyülekezeteiről 1886-ban készült összeírás Várpalotán Kecskeméti Károly lelkész, egyházmegyei tanácsbíró (1862-1890), Pintér Dénes tanító (1885-1902) és Tímár Lajos gondnok idejében 3016 római katolikust, 1109 evangélikust, 504 reformátust és 470 Mózes-vallásút, azaz zsidót említ.^[13] Mintegy fél évszázad alatt tehát körülbelül 1000 fővel nőtt a lakosság lélekszáma, ami az adott kor közismerten jelentős gazdasági fellendülésével tökéletes összhangban áll. A zsidóság lélekszáma az 1830-as évek elejéhez viszonyítva 1886-ra 8 fővel csökkent, ez nem tekinthető alapvető változásnak. Közel 50%-kal nőtt viszont a protestánsok aránya. Ezen belül az evangélikus vallásúak száma több mint kétszerese lett a reformátusokénak. A római katolikus vallású lakosok számaránya mintegy 20%-kal emelkedett 1886-ra az 1830-as évek elejéhez viszonyítva.

Településünk lakosságának létszámáról, etnikai és felekezeti megoszlásáról nagyjából a vizsgált száz esztendő közepéről, 1910-ből találhatunk ismét megbízható adatokat a köztörténeti forrásokban. Magyarország Közigazgatási Atlasza az 1910. évi népszámlálás adatai alapján 5367 magyar és 54 német anyanyelvű lakost említ Várpalotán. Közülük 1118 személy tartozott az Evangélikus Egyházközséghez, 812 a Református Egyházközséghez, 3107 pedig a Római Katolikus Egyházközséghez.^[14] Egy negyed évszázad alatt - 1886 és 1910 között - lényegében nem változott a római katolikus hívek lélekszáma, mindössze kilenc fővel nőtt az evangélikus vallásúak száma, viszont közel 60%-kal emelkedett a reformátusok létszáma Várpalotán.

Izraelita vallású lakosokat nem említ Várpalotán ez az összeírás, ami azonban egyáltalán nem azt jelenti, hogy az adott időszakban ne lettek volna zsidó polgárai Várpalotának. Ugyanezen népszámlálási összeírás Veszprém megye felekezeti megoszlását illetően 65,5% római katolikusról, 20,9% reformátusról, 11,5% evangélikusról és 2% zsidóról tudósít.^[15] Ezeket az arányszámokat természetesen nem szabad minden egyes település esetében abszolút érvényűnek tekinteni, a két várpalotai protestáns felekezet esetében sem érvényesülnek ezek az arányok előírásszerű pontossággal, hiszen az evangélikus hívek lélekszáma jelentősen meghaladta a reformátusokét - ellentmondva ezzel az egyebekben minden bizonnyal megbízható statisztikai viszonyszámoknak. Mindezek figyelembevételével úgy gondoljuk, hogy a XIX. és a XX. század fordulóján jóval 100 fölött lehetett településünkön az izraelita lakosok száma.

Az sem kizárható, hogy csak technikai hiba miatt maradt ki a felsorolásból a zsidó vallásúak száma, amelyet más települések esetében következetesen megemlít az idézett közigazgatási atlasz. Elgondolkodtató ugyanis az a tény, hogy ha a három keresztény-keresztyén felekezet együttes lélekszámát (5037) kivonjuk a település teljes lakosságának létszámából (5367), 384 fő marad, akiknek vallási hovatartozásáról semmit sem árulnak el a följegyzések. Mivel a XX. század legelején (főként egy kislélekszámú településen) nem volt jellemző, hogy valaki a népszámláláskor felekezeten kívülinek vallja magát, minden bizonnyal nem járunk messze az igazságtól, ha feltételezzük, hogy nagyközségünk zsidó felekezetű lakosait jelöli a fenti 384 fő. A helyi zsinagóga nagysága, díszítettsége valamint a Várpalotai Zsidó Hitközség ismert tevékenysége, tudós rabbijainak - főként a történetíró Dr. Singer Ábrahám - ismertsége, tudományos hírneve nem mond ellent ennek a feltételezésnek. Az 1886. évi, fentebb idézett összeírásban szereplő 470 zsidó vallású palotai polgár létszámának ismeretében azt kell mondanunk, hogy egy negyed évszázad alatt közel száz fővel csökkent a palotai zsidóság lélekszáma. Az adott korban már jelentkező asszimiláció, valamint az esetleges elvándorlás egyaránt oka lehet a várpalotai zsidóság létszámcsökkenésének. Ezt a feltételezésünket erősítheti az a tény is, hogy Veszprém megye helytörténeti lexikona a II. világháború kezdete körüli időszakra vonatkozóan 200 fő körül becsüli a várpalotai zsidóság létszámát.^[16]

A bemutatni kívánt korszakunk fontos társadalmi és egyházi jellemzői közé tartozik még a magyarországi zsidóság teljes jogegyenlőségének kialakulása, illetve egyrészről a zsidóság társadalmi beilleszkedésének, az asszimiláció folyamatának kezdete, majd lendületes felgyorsulása, másrészről - éppen a gyorsuló asszimiláció ellenhatásaként - a zsidóság elkülönülési tendenciáinak felerősödése, a cionizmus mozgalmának megszületése. Hazánk az Osztrák-Magyar Monarchia alkotóelemeként mindkét tendenciával kapcsolatba került, hiszen jelentős zsidó lakossággal rendelkezett, amelynek egyik része az asszimilációban, másik éppen az elkülönülésben vélte megtalálni boldogulását, illetve jövőjét. Köztudott, hogy a cionizmus meghirdetőjének, Theodor Herzl bécsi újságírónak olyannyira jelentős magyarországi kötődése volt, hogy fivére, Heltai Jenő személyében a magyar prózairodalom egyik jeles alakját tisztelhetjük. Meglehetősen tarka képet mutatott tehát a vizsgált évszázadban a hazai zsidóság helyzete, ellentmondásai természetesen a hazai - és külföldi - viszonyok szülöttei, azoknak jellemvonásait viselik magukon, következményeik is azok által meghatározottak.

II. József császárnak (1780-1790) 1781-ben kiadott, a magyarországi - főként protestáns - egyházi ügyekben különlegesen nagy jelentőségű türelmi rendelete volt annak a folyamatnak elindítója is, amely a XIX. században a magyar törvényhozásban is teljes mértékben megvalósította a hazai zsidóság egyenjogúsítását. A jogi emancipáció folyamatával párhuzamosan zajlott a honi zsidóságon belül egy jelentős reformáramlat, az úgynevezett zsinagógai, esztétikai reform. Ennek szorgalmazói - a zsidóságnak a magyar társadalomba történő beilleszkedésének, asszimilációjának hívei - a zsidóság által addig használt jiddis nyelv alkalmazása helyett a nemzeti (magyar) nyelvű imákat és hitszónoklatokat kívánták bevezetni istentiszteleti alkalmaikon. Ugyancsak ők küzdöttek az orgona használatáért az istentiszteleti szertartásokban, mintha csak a keresztény-keresztyén felekezetek liturgiai gyakorlatához akartak volna idomulni újítási kezdeményezéseikkel.

A XIX. század közepén mintegy negyedmilliós magyarországi zsidó népesség részben önmaga is tartott fenn felekezeti iskolákat, részben pedig többnyire a protestáns fenntartású iskolák valamelyikében (evangélikus, református) folyt az izraelita vallású gyermekek és fiatalok oktatása, nevelése. Általában e két felekezettel alakított ki jobb kapcsolatokat a hazai zsidóság. A vészkorszakban mindegyik keresztény, illetve keresztyén felekezet hívei, lelkészei és főpapjai részéről tapasztalhatták az üldözöttek, a veszedelemben lévők megsegítésének, oltalmazásának szép példáit.

Láthatjuk, tehát, hogy amiként a gazdaságban és a társadalom egészében, úgy az egyházak tekintetében is meglehetősen mozgalmas, tarka képet mutat, ellentmondásoktól semmilyen vonatkozásban sem mentes a három várpalotai egyházközség 1850 és 1950 közötti történetén át bemutatni kívánt száz esztendő. A jobb megértés, a világosabb áttekintés érdekében tartottuk szükségesnek a helyi történések, folyamatok alapos köztörténeti beágyazottság alapján történő bemutatását és értékelését, hiszen nyilvánvaló, hogy egyetlen közösség nem létezhetett és nem létezhet tértől és időtől függetlenül. Körülményeiket mindkét vonatkozásban befolyásolta, sőt jelentős mértékben meghatározta időbeli és térbeli környezetük.