A dilettáns művészkedés újabb játszóterévé ne avassák!

„Nem vagyunk művészek, mert csak nem régen lettünk degradálva, de még iparosok sem vagyunk egészen, mert sem iparhatóságunk nincs, szakiskolánk nincs, állásunkat védelmezni testületünk sem volt” – írta A Fény első számának szerkesztőségi beköszöntője, a kereskedelemügyi miniszter 1902. évi rendeletére utalva, amely a fényképészetet kivonta az ipartörvény rendelkezései alól, ugyanakkor kijelentette, „hogy művészetnek sem tekinthető, miután annak művelése szakszerű tanulás útján hosszabb-rövidebb idő alatt elsajátítható”. A szakma érdekvédelmi szervezete, a Magyar Fényképezők Országos Szövetsége 1906-ban alakult meg Uher Ödön elnökletével. A szervezett {III-60.} szakiskolai fotóstanfolyamok pedig az 1910-es években indultak be, Mai Manó és Uher Ödön szervezésében. Ezt követően – a szakiskolára hivatkozva – az iparosok egyre türelmetlenebbül sürgették az iparűzés képesítéshez való kötését, azaz a „kontárkérdés megoldását” a kisipart egyébként is támogató kormányzattól. A hivatalos válasz sokáig váratott magára: a kereskedelemügyi miniszter 1920-ban adta ki a „fényképész-iparnak a képesítéshez kötött iparágak közé sorozásáról” szóló rendeletét.

Az Amatőr első száma a millenniumi idők tekintélyes műkritikusától közölt cikket. A konzervatív ízlésű Szana Tamás kijelentette: „A fotográfia napjainkban nem is mesterség többé, hanem művészet, melynek termékei, ha avatott kezekből kerülnek ki, életet lehelnek s hangulatot keltenek”.

Az 1880-as évekig folyt, csordogált a vita, hogy vajon művészet-e a fotografálás vagy sem. A századfordulón, minden más szakkérdést megelőzve, ez a téma került a fotográfiai irodalom előterébe. A higgadt fotográfusok írásművei korábban – megkövetelve persze az elismerést – a fotográfiát mint szakmát és mint tudományt tárgyalták. A 20. század elején a szakmai, s főként a tudományos kérdések háttérbe szorultak, és a megszólalók versengve gyűjtötték a meggyőző érveket a fotó művészet volta mellett vagy ellen.

Mindennek a hátterében egyfelől a fotográfia technikai egyszerűsödése, a felvételi nyersanyagok érzékenységének növekedése és méretének csökkenése, ezzel a mind rövidebb expozíciós idők s a mind könnyebb kamerák álltak; másfelől a kor ízlésének átalakulása az impresszionista és a plein-air festészet diadala hatására. A századfordulós értelemben vett „fotóművészet” formálódása ebben az értelemben valóban szorosan összefügg az amatőrök tömeges megjelenésével. Míg a szakfotósok száma hosszabb ideje csak lassan növekedett (az 1890-es években 350 körül járhatott), addig az amatőrök száma hirtelen, robbanásszerűen megnőtt, olyannyira, hogy önálló kiállítások rendezését, klubok, egyesület alapítását, szaklap létrehozását kezdeményezték. Az első amatőrtárlat képeiből bő válogatást közölt a Vasárnapi Újság négy, egymást követő száma. A klubok sorában a Wartha Wince elnökletével 1893-ban megalakult Műkedvelő Fényképészek Köre az első, ezt követte az aradi, a székesfehérvári, a soproni, a nagyváradi klub, majd az amatőrök egyesülete, a Photo-Club 1898-ban, illetve a Magyar Amatőrfényképezők Országos Szövetsége 1905-ben. S nem csak számszerű növekedésről van szó. Az addig főként iparos tudású műtermi fotográfusok mellé belépő amatőrök tájékozottsága tágasabb, ízlése heterogénebb, képi elképzelései sokszínűbbek. A mesterember számára a fotográfia témája, a kivitelezés gondossága volt a kérdés. Az amatőr felvetette a fotó stílusának problémáját is. Róluk, a kiállításokon és a lapokban szereplő, a fotóművészetet rajongva szerető és népszerűsítő fényképészekről, amatőrökről és hivatásosokról ma még alig tudunk valamit; Kankovszky Ervin, Kiss Zoltán, Kohlman Artur, Grabovszky Arthur, Faix Jacques, Feledi Dezső, Hoffmann Viktor, Horváth C. Guido, Petrik Albert, Révész Zoltán, Forché Román és sok-sok pályatársuk életműve máig érintetlen. Emeljük ki sorukból példaképpen a debreceni Haranghy Györgyöt (1868–1945). Róla annyi tudható, hogy banktisztviselőként dolgozott, de 1902–1911 között számos képe szerepelt Az Amatőrben, A Fényben, a hazai és a nemzetközi kiállításokon, amelyeken emlékplaketteket és díjakat nyert el. Az Uránia Tudományos Színház felkérésére mutatta be a Vihar a Nagy Hortobágyon c. – diapozitívekből és mozgófilm-betétekből {III-61.} álló – művét (ennek nyomán kereste a kapcsolatot Haranghyval Csontváry Kosztka Tivadar). Vezette a debreceni amatőr fotóklubot, 1907-ben pedig a rövid életű Műkedvelő Fényképészek Lapját szerkesztette. Képein a táj – fő témája a Hortobágy –, az atmoszférikus jelenségek érzékeltetésére törekedett, inkább a hangulatot, mintsem a képi pontosságot tartva lényegesnek.

A fotóművészet első kiállításainak fogadtatása nálunk amúgy meglehetősen elmarasztaló volt. A vehemensebb közírók kijelentették: no nem, ez aztán nem művészet. Ám aki a helyzetet alaposabban megvizsgálja, mint például A Hét jó tollú kolumnistája, Márkus László, az disztingváltabban fogalmaz. Márkus nem azt mondja, hogy a fotográfia nem művészet, hanem, hogy ez a fotográfia nem az. „Örvendünk, ha minél nagyobb tért hódít a fényképezés, amely néha hasznos, sokszor mulattató és mindig jámbor időtöltés. Csak a dilettáns művészkedés újabb játszóterévé ne avassák, mert ebből épp elég van már az országban!”

A fotó művészet voltáról folyó vita mélyén tehát a képzőművészet problémái húzódnak meg. A festészet – épp a fotográfia segítségével – elsősorban a kép, mint önálló törvényekkel rendelkező vizuális felület felé fordította figyelmét. Legalábbis Manet óta nem kívánt foglalkozni a téma kérdéseivel (elhessegetve ezzel a történelmi vagy a zsánerfestészet minden – immár hamisnak érzett – problémáját). Ezen új festészetfilozófia progresszív kritikusai meglehetősen ingerülten reagáltak a „fotóművészetre”, amely szerintük visszarántja azt – a fennkölt művészet nevében – a művészi szép sekélyes értelmezéséhez. Grabowsky úr, A Kamera (1912–1913) c. amatőr lap egyik szerkesztője így kezdi Művészi fényképezés c. könyvecskéjét: „Az bír elsősorban fontossággal, hogy a természetben rejlő szépségeket felismerjük”. Ám az esztétika a 20. század elején már nem azonos a széptannal.

Tekintsük át ezek után a műtermi fotográfusok és az amatőrök, a fotót tudományos célokra használók és az első fotóriporterek hozzájárulását a fotográfia hazai történetéhez, jelesül a fotóművészethez. Az erőteljes személyiségek felsorolása nem lehet teljes, s életútjuk bemutatása sem lehet igazán részletező: korszakunknak történetileg-fotótörténetileg megalapozott áttekintése ez idáig nem íródott meg, a résztanulmányok pedig mozaikszemeket sodornak véletlenszerűen az olvasók elé. Hevesy Iván, vagy sokkal inkább Fejős Imre nyomdokain az alapos fotótörténeti kutatások az 1970-es években kezdődtek el, s napjainkban kezdenek igazán intenzívvé válni. Elsősorban Szakács Margit, Szilágyi Gábor, Beke László, Kunt Ernő, Gadányi György, Albertini Béla, Tőry Klára, E. Csorba Csilla, Erdélyi Lajos, Kincses Károly, Stemlerné Balogh Ilona, Baji Etelka, Kolta Magdolna, Fogarasi Klára tanulmányaira és könyveire hívjuk fel az érdeklődők figyelmét.