Agricola látóköre és a kor vaskohászata

A 16. századeleji vaskohászatot Agricola látószögén át vizsgálva, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a korabeli vaskohászat a fémkohászathoz viszonyítva nem volt jelentős, annak gyártástechnológiája is sokkal egyszerűbb és kevésbé szétágazó volt. A De re metallica leírása csak a direktredukciós vasgyártásra terjedt ki, az indirektredukciós technológia létezését a könyv meg sem említi.

Agricola tollából a direktredukciós vasgyártásnak kétféle módját ismerhetjük meg. A két eljárás közül részletesen és teljeskörűen csak a tűzhelyes (Rennofen-ban végzett) olvasztást mutatja be, az aknáskemencés (Stückofen-re alapozott) gyártásról csupán kiegészítő megjegyzéseket tesz. Ez az aránytalanság azt a gondolatot sugallja, hogy a bemutatott korban a tűzhely volt a vasolvasztás általánosan elfogadott berendezése és aknás kemencében csak akkor olvasztottak vasat, ha az ércek olyan mennyiségben tartalmaztak szennyező anyagokat, hogy teknőben olvaszthatatlanoknak bizonyultak. Kétségtelen, utólag is igazolható az a nézet, hogy a tűzhelyes olvasztás csak a könnyen olvasztható ércek feldolgozására volt alkalmas, az ilyen ércek azonban Európában minden bizonnyal, kisebbségben voltak, ezért az aknás kemencék a 16. században aligha szorultak alárendeltebb szerepre. Kételyeket támaszt a bemutatott aknáskemence is, úgy tűnik, mintha Agricola a fémolvasztásra használt űzőkemencét helyezte volna át a vashámorba. Más források sehol sem utalnak arra, hogy a bucakemencéket (Stückofen-eket) téglából falazták volna és az ábrán bemutatott meglehetősen vékony falazat sincs összhangban a bucakemencékről más közlésekből szerzett ismeretekkel.

A De re metallica kilencedik könyvfejezetében található ismertetés az u.n. mártogatóeljárás egy fajtáját írja le, amely a későbbi szakirodalomban, mint bresciai mártogató eljárás vált ismertté. A bresciai acélgyártás azonban nyersvasbetétből indult, tört nyersvasat olvasztott meg, abba mártogatta a kovácsdarabokat, amelyek karbon felvételével acéllá alakultak. A könyv lágyvasdarabok megolvasztásáról szól, ami teknős kemencében hihetetlennek tűnik még akkor is, ha a lágyvasat ércporral keverték. Valószínűnek látszik, hogy a korabeli eljárás anyaga sem lágyvas, vagy bucavas volt, hanem nyersvastöredék, a kettő közötti különbséget azonban Agricola nem érzékelteti, valószínű maga sem érzékelte.

Ha Agricola világát a vasgyártás szempontjából összehasonlítjuk azzal a képpel, amely a kor vasgyártásáról a mai ismeretek alapján körvonalazható, mindenek előtt az indirekt vasgyártás hiánya tűnik fel. A De re metallica nem tesz említést sem a nyersvasról, sem az öntöttvasról és célzást sem tesz a nyersvasolvasztó aknás kemencékről. Pedig a 16. század elején a kétlépcsős vasgyártó technológia Európában már nem volt ismeretlen. A vízikerekes fújtatásnak a vasgyártásba való belépésével, amely a 11-12. századra tehető, a nyersvas keletkezésének feltételei nemcsak adottak voltak, de a nagyobb fújtatóteljesítmény törvényszerűen vezetett a nyersvas megjelenéséhez. A középkor végén, tehát már Agricolát megelőzően is, Európa több vasgyártó körzetében üzemszerűvé vált a nyersvasolvasztásos, kétlépcsős gyártástechnológia. Korán ismert volt pl. nemcsak az Alpok déli területein, hanem a Rajna körzetében és a francia-belga területen is. Lichtensteinben őriznek a 16. század elejéről egy nagyszerű festményt, amely a kétlépcsős vasgyártást örökítette meg. A festményen bányafelvonó, olvasztókemence, frissítő tűzhely, mellkalapácsos pöröly és másodmelegítő kemence látható, bizonyítva, hogy a kétlépcsős vasgyártás a században valóság volt.

Agricola korában a nyersvasolvasztó kemencéket még nem nevezték nagyolvasztónak, ez a megjelölés akkor még nem illett rájuk. Nevük német nyelvterületen Blauofen, vagy Flossofen volt, és nem ritkán felváltva járatták őket, hol bucavasra, hol nyersvasra, attól függően, hogy mi volt a gyártás célja. Ha kovácsvas volt a végtermék, akkor bucavasat gyártottak, ha öntöttvasat, pl. ágyúgolyót kellett gyártani, akkor átállították az olvasztót nyersvasgyártásra. Ezenkívül az acélgyártáshoz is nyersvasat csapoltak, amelyet továbbfeldolgozásra az acélhámorba szállítottak.

Bármennyire is ismert volt azonban a kétlépcsős vasgyártás, nem volt uralkodó helyzetben, a vaskohászat meghatározó technológiája ekkor még a bucavasgyártás volt. A teknős tűzhelyeket elsősorban Dél-Európában: Korzikán, Katalóniában és Közép-Európa néhány körzetében, pl. Felső Pfalz-ban tartották fenn, Nyugat-, Közép- és Észak-Európában aknáskemencékben gyártották a bucavasat. Különösen híres volt az Erzbergre támaszkodó stájer bucavasgyártás, amely mennyiségét és minőségét tekintve Európa egyik vasgyártó központja volt.

Ha tehát Agricola világát egybevetjük Európának más forrásokból megismert 16. századi vasgyártásával, több eltérést találunk. A korabeli vasgyártás jó ismerője, Vastagh Gábor ezért egyenesen arra a következtetésre jutott, hogy Agricola nem ismerte a vasgyártást, de mivel a vasról sem akart megfeledkezni, az arról szóló részt átvette Biringuccio-tól. Ezt a véleményt részben cáfolja a tűzhelyes vashámor pontos leírása, az azonban valószínűnek látszik, hogy Agricolának Európa teljes vasgyártására nem volt rálátása. Működésének körzetében: az Érchegységben, Joachimstahl és Chemnitz vidékén nagyon fejlett fémbányászatot és fémkohászatot tanulmányozhatott, ezeken a területeken azonban vasat nem gyártottak, ezért a vasgyártásról feltehetően nem volt elég élményanyaga. Mentségére írható azonban, hogy a 16. század első felében még mást jelentett a nyersvas ismerete és használata. Mert igaz az, hogy a nyersvasat már széltében-hosszában ismerték, csak éppen szűk területen hasznosították. Jelzésnek kell tekintenünk, hogy a De re metallica lapjain felvonultatott hallatlan tömegű gépen és szerkezeten egyetlen olyan elemet sem találunk, amelyről feltételezhető, hogy öntöttvasból készült volna. Aligha képzelhető el, hogy egy közismert anyagot egy fejlett bányagazdaságban ne vettek volna alkalmazásba. A nyersvasgyártás terjedése a 16. század második felére és a 17-18. századra esik, Agricola korában a kétlépcsős vasgyártásnak, úgy látszik, még messze nem volt akkora súlya, mint azt az utókor esetleg feltételezi.