A vas gazdasági szerepe Agricola korában és századunkban

Agricola kora, a 16. század, egyike azoknak a századoknak, amelyek a vaskorszak többezer éves szakaszának egyik láncszemét alkotják, s amelyekben a vas a társadalom életvitelében maghatározó szerepet töltött be. Illő lett volna tehát, hogy a kornak embere úgy tekintsen a vasra, mint korát meghatározó kulturfémre és ha éppen fémgyártással foglalkozó könyvet ír, annak előállításával kiemelten foglalkozzék. Ha pedig ismertetésében a színes fémek területén kíván maradni, azzal a megokolással, hogy a vas kiemelt kezelést igényel, arról említést se tegyen. Mint látható azonban Agricola nem foglalkozik kiemelten a vassal, de el sem határolja a könyvét attól, hanem a vasat egyszerűen besorolja, a nemesfémek mellett, az egyéb fémek közé. A vas történetének kutatója fennakad ezen a rangsoroláson, s annál inkább csodálkozik, mivel első könyvfejezetében Agricola saját maga tesz hitet a vas kiemelt hasznossága mellett, amikor a montántevékenység fontosságát éppen a vas nélkülözhetetlenségével bizonyítja. A vasról vallott felfogása és a vasra fordított figyelme tehát ellentmondásban van egymással és joggal veti fel a kérdést, hogy milyen szerepet is tulajdoníthatott valójában Agricola a vasnak?

A vas szerepét azonban a 16. században is kétféle értékelés alapján lehetett mérlegre tenni. Egyrészt aszerint, hogy mit jelentett a vas, mint az emberiség létfenntartásának az eszköze, másrészt mekkora szerepe volt a vasgyártásnak a haszonszerzésben, azaz milyen helyet foglalt el a vas a gazdaságban?

Az első szempont értékelése a vasat minden fém között a legfontosabbnak ítéli, minden más fém elé helyezi, beleértve a nemesfémeket is. Mint láttuk, a 16. században majdnem minden fegyver (az ágyúkat ekkor bronzból öntötték) és a szerszámok többsége is vasból és acélból készült és ebből a szerepéből a vasat más anyaggal leváltani nem lehetett. Ezért azt joggal nélkülözhetetlennek ítélhették és az élelem és ruházat mellett az életvitel legfontosabb tényezőjének tekinthették. Sőt még az előző két életfeltétel előteremtésében is nélkülözhetetlen volt, ami által a létfenntartásban és védekezésben a vasnak meghatározó szerep jutott. Nyilvánvaló ilyen szerep alapján vált a vas az emberiség egy többezer évet átívelő korszakának névadójává is.

Egészen más megítélés alá esik azonban a vas, ha azt a vagyonszerzés oldaláról közelítjük meg, a vas értéke ugyanis a nemesfémekéhez képest elenyésző. A 16. században Magyarországon pl. egy bécsi mázsa (56 kg) durvavas ára 1 forint körül állt, ezért, ha Magyarország vastermelését évi 50-100 ezer bécsi mázsának tételeznénk fel, annak termelési értéke mindössze 50-100 ezer forint lenne, és a belőle származó nyereséget 30 %-os haszonkulccsal, 15-30 ezer forintnak számolhatnánk. Ugyanakkor ezekben a századokban az ezüst és arany együttes értéke évenként 5-6 millió forint körül járt, s abból 3 millióra rúgott a kincstár haszna. Az összehasonlításból megállapítható, hogy a vasnak Magyarország montángazdaságában nem volt súlya, annak termelési értéke a teljes bányagazdaságénak nem lépte túl a 2 %-át, haszna pedig az 1 %-át. Nem szólva arról, hogy a nemesfémek feldolgozása a kincstár legbiztosabb jövedelemforrása volt, a vasgyártásból viszont a kincstárnak semmi haszna sem származott, a vasércek után még urburát sem szedett.

Európa más országaiban az arányok a vas javára talán kedvezőbben alakultak, mert esetleg azok fémbányászata alatta maradt a magyarországinak, míg vasgyártása éppen fejlettebb volt annál. Egyik-másik országban, ezen túlmenően, a 16. századra fejlett vasfeldolgozó ipar is kiépült, amely már számottevő értékteremtő tényezővé vált. Jóllehet ezekben az országokban is a gazdagságot az arany és ezüst jelentette, azokhoz, ha szerényebben is, de a vas is csatlakozott és a vasszakmában is megjelent egyes körzetekben a vagyonosodó polgárság. Mégis Agricola korszaka után még három évszázadnak kellett eltelni ahhoz, hogy ne az arany, hanem a vas legyen az országok meggazdagodásának legbiztosabb forrása.

A 16. század társadalma a vasat a gazdaság szempontjából, a nemesfémek mellett csak egyéb fémnek tekintette, ezt tette Agricola is, amikor nem tárgyalta azt kiemelten és nem fordított rá különösebb figyelmet. A vas nemcsak a leghasznosabb, hanem a legértéktelenebb fém is volt.

Agricola kora óta közel 500 év, azaz egy félévezred telt el, ezalatt az emberiség életviszonyai alapvetően megváltoztak. A félévezred alatt az emberi civilizáció szédületesen magas fokra hágott, közben a vas szerepe is változott, annak gazdasági rangja jelentősen megnőtt. Gazdaságteremtő hatása ma már messze felülmúlja a nemesfémekét, annak szerepvállalása alapvetően átrendeződött. A változás azonban nem volt egyenes vonalú, a rang növekedésében, a történelem folyamán, két törés is megfigyelhető. Az egyik a 19. század elején, a másik a 20. század végén.

A 19. századi törést az ipari-technikai forradalom eredményezte, amely a feudális társadalmat ipari társadalommá formálta, s amelyben a vas rangja hallatlan mértékben megnőtt. Most már nemcsak, mint szerszámanyag hódított meg újabb területeket, hanem a szerkezetek anyagaként is egyeduralomra jutott. A 19. században az országok gazdagsága már nem a nemesfémtermelésüktől, hanem vastermelésüktől függött, majd a 20. századra az acélgyártás lesz a nemzeti jövedelem legbiztosabb forrása. Anglia a 19. században vastermelésére támaszkodva tesz szert világuralomra, de attól nyeri el gazdagságát a század végén Németország, majd a 20. században az Amerikai Egyesült Államok is. Még a 20. század közepén is az acéltermelésre támaszkodva lép előre világhatalommá a Szovjetunió, majd Japán.

A vas szerepében századunk hetvenes évtizede újabb fordulatot hozott és újabb töréspontnak lehettünk tanúi. A vas továbbra is a legfontosabb szerkezeti anyag maradt, de mellette más fémek és a műanyagok is helyet kapnak. Gazdaságteremtő ereje is ma már csak akkor van, ha hozzá többletértékek is tapadnak. Ma azok az országok képesek gazdaságukat eredményesen növelni, amelyek vasszerkezeteiket, gépeiket a legmagasabb fokon képesek feldolgozni, esetleg elektronizált formában forgalomba hozni.

A vas megítélése szempontjából tehát Agricola százada és a jelenkor alapvetően különbözik egymástól, a legnagyobb különbözőség pedig a vas eltérő gazdasági szerepében figyelhető meg. A 16. és 20. századnak azonban közös vonásai is vannak. Ilyen közös vonás pl. az, hogy a 16. század is és a 20. század is erősen ideologizáló volt, a reálgazdálkodást mindkettő periférikusan kezelte. A 16. században azonban akadtak már olyan egyének is, akik távoltartották magukat az ideológiai harctól és az emberiség sorsának előbbrevitelét a reálgazdálkodás fejlesztésétől várták. Ezek közé tartozott Agricola is, aki a bányászati és kohászati ismeretek művelését jelölte meg élete céljául és a szakmák folyamatait, az utókor számára, színvonalas írásban meg is örökítette. Életműve példamutató lehet a 20. századvégi bányászok és kohászok számára is, könyvéből pedig minden idők szakembere buzdítást és szakmaszeretetet meríthet.