Itthon

1942 április. A 22-ik gyalogezred irodáiban nagy a forgalom. A keleti hadszíntérre induló egységeket állítják össze. A serény munka eredményét az érintettek nem fogadják kitörő lelkesedéssel, főleg a legénység részéről. De mint mindenhol, a vélemények itt is megoszlottak.

1942-ben a németek letörlik a Szovjetuniót a térképről

A tisztek bátrabbjai gyors előléptetés reményében vállalták a veszélyt. A tartalékosok állástalan, vagy katonai pályára kívánkozó része jövőjét kívánta megalapozni, rátermettségét bizonyítani, kihasználni a nagy lehetőséget.

A tisztikarban általános vélemény volt, hogy 1942-ben a németek letörlik a Szovjetuniót a térképről. Az altisztek, továbbszolgálók, akik a katonai pályát választották, soha többé vissza nem térő alkalmat emlegettek. Békében csak lassan lehet előre ugrani a ranglistán, míg háborúban nagyon gyorsan. Rövid idő alatt, két-három rendfokozatot ugorhat az ember. Példák is vannak szép számmal. A nemrég volt a Délvidék visszacsatolása, az erdélyi bevonulás, a Felvidék visszacsatolása. Nem kell más, csak egy kis szerencse, és már be is futott az ember. És az elérhető kitüntetések! Még német vaskeresztet is lehetett szerezni. Magas rang, biztos állás, megalapozott jövő. Most hónapok alatt elérhető mindaz, amihez amúgy hosszú évek kellenek. Nem kis eredmény a mai világban!

A németek napok alatt lerohantak mindenkit, mi csak megszállók leszünk. Nem kell azoknak a mi segítségünk! Egész Európát legyőzték már, fél Oroszország a kezükben van, és a Vörös Hadsereget már 1941-ben szétverték.

Az újságok tele vannak a Vörös Hadsereg szétzúzásának híreivel. Az 1942-es év csak a teljes megszálláshoz kell, mert óriási a terület. Utak alig vannak, azok is rosszak. Ha nem jön a tél, már megszállták volna egész Oroszországot. Naponta olvashatjuk a győzelmekről, hőstettekről szóló tudósításokat. A németeket dicsőítve, és felmagasztalva a csillagos égig. Kiemelve a megtiszteltetést, hogy ez a nagy, hős nemzet szövetségesévé fogadta Magyarországot. Ez a bizalmat minden erőnk bevetésével megfogjuk hálálni. Hisz nekik köszönhetjük, hogy máris közelebb kerültünk ezer éves határainkhoz. Biztosíthatjuk nagy szövetségesünket arról, hogy a magyar nép egy emberként áll Németország mellett.

Az eskü kötelez

A menetszázadok személyi állománya az utolsó napig változott. Sokaknak sikerült elintézni, hogy kimaradjanak. A legnagyobb szájú reklámkeltők búcsú nélkül eltűntek az indulás napjára.

Volt aki szerelmi bánatában jelentkezett a menetszázadba. Egy hétig hagyták szaladgálni, mire helyet szorítottak neki. Nagyon csodálkoztunk az eseten, míg az egyik tartalékos tiszt rávilágított a lényegre: ilyen hülyét propaganda céljára úgysem találtak volna, ha keresnek. Később a szerelmi ügy váratlanul megoldódott, de a menetszázadból való kimaradást már sehogy sem tudta elintézni.

A legénység sorscsapásnak, személyes sérelemnek érezte a frontra küldést. Miért éppen én, mit keresek én Oroszországban? Áldozati báránynak visznek? Még ha győznek is a németek, nekik lehet, hogy jobb lesz, de nekünk?

Csak a testi épségünk és az életünk forog kockán. A katonákat, és tiszteseket nem vonzza a rang, a kitüntetés. A rangot a tisztek és altisztek kapják, de mi csak az áldozatot hozzuk érte. Eleget láttuk az I. Világháborús rokkantakat a templomlépcsőkön, kéz és láb nélkül koldulni a napi betevő falatjukért. Mi együtt jártunk iskolába a zárdistáknak nevezett árva gyerekekkel. Belőlük minden osztályba jutott tíz-tizenöt, s a tízórai zsíroskenyérből kunyeráltak egy-egy falatot. Nem a legjobb kilátások, de választási lehetőség nincs. Az eskü kötelez! Egyetlen lehetőség maradt, bízni a vak szerencsében, hogy épségben túléljük a számunkra kirótt nagy megtiszteltetést.

52-es gyalogezred

A 22. gyalogezred kivonuló egységeit átkeresztelték 52-esre. A távbeszélőket szétszórták a különböző zászlóaljak között. Négyen maradtunk az 1940-ben bevonultak közül, a többiek mind tartalékosok, családos emberek. Az ország minden tájáról jöttek. A legtöbben felvidékiek, szlovákok, sokan alig tudnak magyarul. (Volt nekik elég bajuk, magyar katonák lettek, és csak annyit tudtak magyarul, amennyit pár hónap alatt a katonaságnál beléjük vertek.) Most ismerkedünk össze egymással.

A menetszázadokat Léváról kihelyezték Nagykálnára - ez egy kis község Lévától 8-10 km-re. Döngölt agyagos szobában, alszunk. Mindenki el van keseredve. Nehezen oldódnak a nyelvek, nincs meg a bizalom. Nem tudni kivel lehet nyíltan beszélni. Már két hete elcsüggedve tengődünk, és fetrengünk a szalmán. A kis faluban az ételosztás után a búbánat lett az úr. Aki tehette, nekivágott a 6 km-es útnak Lévára. Búcsúzkodunk mindentől és mindenkitől. Az itthon maradók örömükben, a frontra indulók bánatukban isznak. A korábbi nézeteltérések elsimulnak, valami különös légkör lett úrrá rajtunk. Mindannyian elérzékenyedünk. A kényszer szülte barátságok sokkal mélyebbek, mint azt valaha elképzeltük. Valahol a tudat alatt ráébredtünk a tényre, hogy a továbbiakban - Mi a frontra indulók - csak egymásra számíthatunk. Az indulás bármely nap várható. Sietni kell, hogy legalább a legfontosabbakat elintézzük.

A búcsúvacsorára, italra, a zsoldból legfeljebb egyszer tellett, de mindig akadt kisegítés. Léváról, és környékéről rengetegen kerülte a menetszázadokba. Nem volt család, akinek hozzátartozója vagy rokona ne jutott volna az indulók közé. Ma is hálásan gondolok Léva együttérző lakosságágára. Fiatalokra, idősebbekre, akik - új ruhájukról messziről megismerve a kifelé indulókat - rendszeresen itallal, cigarettával kínáltak bennünket. Akadt aki magyarul egy szót sem tudott, de kézzel-lábbal jelezte együttérzését.

Szabadságos levél

Váratlanul kellemes fordulat történik: Húsvétra, két turnusban szabadságot kapunk. Futótűzként terjed a hír. Percek alatt mindenki megtudja. Felélénkül az egész falu, még a legszótlanabbak is beszélni kezdenek. Van aki három nap alatt meg akar nősülni. Mások a család minden gondját meg akarják oldani egy életre. Mindenki a magáét mondja, s a másikra alig figyel. Most nincs kártyázás, csak tervezgetés. Éjfél elmúlt mire mindnyájan elalszunk, és mindenki álmodja a magáét.

Zsebünkben a szabadságos levél. Hárman tartunk a lévai pályaudvarra. Várjuk a Budapest felé tartó vonatot. Mikor igyunk, ha nem most - előkotorjuk megmaradt pénzünket. Már a hazamenés gondolata is mámorossá tett, s a fél deci cseresznye már nótára is fakasztott bennünket. Majdnem üres vagonba szálltunk, s középen foglaltunk helyet. Elővettem bendzsómat, s máris szólt a nóta. Össze voltunk szokva, hisz mindhárman benne voltunk a századnál összeszedett zenekarban. Papp Jóskának szép bariton hangja volt. Egymás után peregtek a legjobb számok, és katonanóták. Nem vagyunk nagy művészek, de szívből énekeltünk. Hamarosan benépesült a vagon. A közelből mindenki átjött, s velünk énekelt. Megnyíltak a csomagok, s a borral, pálinkával telt csatos üvegek. Egymás után nyújtották felénk.

- Ezt kóstolják meg vitéz urak!

Fogyasztottunk is derekasan. A hangulat egészen családias lett. Mindenki beszélt mindenkivel, mint régi ismerősök. Nótákat kértek, a bor minőségén vitatkoztak.

Szőke angyal

Az egyik állomáson felszállt egy szőke nő, két szép szőke lányával. Hallották a zenét. Közel jöttek, helyet kerestek, de az már csak mellettünk volt. Csintalankodva oda kéretszkedtek. Boldogan szorítottunk helyet.

A fiatalabb ült mellém. A hely szűknek bizonyult, de ezért külön hálát adok Istennek. A szívem majd ki ugrott a helyéről, kellemes érzések hullámoztak át rajtam. Kimondott szépség volt ez a kislány, akihez hasonlót még moziban sem láttam. Előbb csak érdeklődéssel, majd rajongással néztük egymást. Szeméből bizalom, őszinteség, ártatlanság sugárzott felém, szívünk együtt dobogott. Néhány perc alatt teljesen egymásba olvadtunk, egy árva szó nélkül.

A legszomorúbb katona nóták következtek, melyeket igazi átéléssel csak frontra induló katonák tudnak énekelni. Papp Józsi mellett a másik kislány ült, s nagyon kitett magáért.

Szem nem maradt szárazon. Ki nyíltan, ki rejtve félrefordulva törölgette a szemét.

A szőke angyal könnyek között a nyakamba borult, és úgy szorított, hogy annál inkább csak én szorítottam őt. Csókján éreztem könnyeinek sós ízét, mely össze keveredett az enyémmel. Én a boldogságtól sírtam, szebb és jobb szívű lányt soha nem találtam, de még elképzelni sem tudtam. Megfeledkeztem az egész világról - bár ez a perc örökké tartana. Fiatalságunk legszebb álmai váltak valóra e percben, végre egymásra találtunk. Az anya hangjára ocsúdtam fel, aki lányát simogatta.

- Hagyd már abba, ne sírj már. - De nagyon nehezen hagytuk abba. Mosolyogva törölgettük egymás könnyeit, egymásba mélyedő tekintetünk azt az elszántságot tükrözte, hogy nincs az az erő, mely elválaszthat minket egymástól.

Az asszony süteményt szedett elő, s a kislány bűbájos mosollyal anyáskodva, szinte a tenyeréből etetett. Nővére, és anyja csodálkozó pillantásai közt olyan természetesen simult hozzám, mintha házastársak lennénk. Soha nem tapasztalt érzések zuhataga öntött el. Hogy szorulhat egy kislányba ennyi szépség, gyöngédség, jóság. Ha csak ránézek csordultig teli szívem szinte megszakad a gyönyörűségtől. Mámoros rózsaszínű ködben úsztam. Ha én ezt a kislányt hazavihetném, mellem már duzzadt a büszkeségtől. Az ismerősök megpukkadnának az irigységtől.

Valami titokzatos erő percek alatt egyé forrasztott bennünket, melyet mind a ketten megelégedéssel vettünk tudomásul. A mennyei boldogságnak váratlan fordulata következett.

- Jaj a következő állomásnál le kell szállnunk!

Kapkodás, csomagolás és a címcserén kívül semmire sincs már idő. Gyors utolsó csók, s a mozgásban lévő vonatra alig tudtam felugorni. A lépcsőről integettem, de könnyektől telt szemmel még az állomást sem láttam.

Letörve mentem vissza helyemre. Papp Józsi ceruzával papírral a kezében fogadott.

- Mutasd a címet! - Ő a másik kislánnyal udvarias beszélgetésnél nem jutott többre, de megegyeztek hogy levelezni fognak. Keresem a notesz lapot, de nem találom.

- A kezedben volt.

- Igen, azt tudom, de hogy hová tettem, arról fogalmam sincs!

Minden zsebem kiforgattuk, négykézláb kutattuk át a padok alját, majd a vécében szinte teljesen levetkőztem... sehol semmi. Soha nem vesztettem el értékesebb tárgyat. Ezt a legfontosabbat örökre elfújta a szél. Barátom megjegyezte:

- Az életemet teszem rá, hogy írni fog az a kislány, hisz szemlátomást nyakig egymásba szerettetek. Bár én állnék úgy a nővérével, mint te vele. - A további úton már nem volt kedvünk énekelni. Hiába kínáltak italokkal, csak a viszontlátás esélyeit mérlegeltük.

A környékünkön utazó katonák közül az ismerősebbek, még a fronton is gyakran érdeklődtek - írt-e az a szép szőke lány, akivel a vonaton együtt utaztunk? - Nem csak én láttam olyan csoda szépnek. Sajnos soha nem írt. De szent meggyőződésem, hogy nem rajta múlott. Ugyanazon az érzelmi viharokon esett át mint én. Amilyen váratlanul adta a sors ezt a felejthetetlen órát, olyan váratlanul el is vette.

Budapest

Beérkeztünk Budapestre. A hatalmas tömegben eltűntek a katonák. Szapora lépésekkel indulok hazafelé. Már fél éve ígérem a látogatást, de mindig közbe jött valami. Otthon a család kitörő örömmel fogadott.

- Végre hazajöttél! Már azt hittük újból csak ígérgeted.

- Jönnék én anyám, ha engednének! - válaszoltam édesanyámnak. - kivéve a továbbszolgálókat. A legtöbbnek nincs is hova hazamenni. Félnek, hogy üres marad a laktanya, és nélkülünk unatkoznának.

- Hány napot kaptál? - kérdezték a viszontlátás örömei után.

- Hármat - feleltem kicsit lehangoltan.

- Te is csak hármat - és sorolják a környékbeli fiúkat, akik szintén hazajöttek a frontra indulás előtt.

Felkerestük egymást, és egy búcsú estét beszéltünk meg a közeli kisvendéglőbe. - Kicsit feltétlenül beugrok - mondták a legtöbben.

A várt létszám háromszorosa jelent meg. Mindenki panaszkodott a lányok elhidegülése miatt. Többéves ismeretségek, jegyben járó párok viszonya romlott el. Mintha össze beszéltek volna, a legkülönbözőbb kifogásokra hivatkozva kitértek az utolsó randevúk elől. Az általános vélemény szerint nem akarják végleg lekötni magukat egy frontra induló katonához. Na igen ez érthető, de egyben lehangoló. Még itt vagyunk, de mégis félig leírtak bennünket. Még azok is, akikben legjobban bíztunk, és akikből a legtöbb erőt meríthetünk volna a várhatóan nem mindennapi megpróbáltatásokra.

Senki sem sietett haza záróráig, vitattuk a ránk váró eseményeket. Másnap végig kerékpároztuk gyerekkori játszó helyeinket, a kavicsbánya tavat, az erdőt, a rétet, ahol reggeltől estig tartó meccseket játszottunk. Körülöttünk az erdő, duzzadó, fakadó rügyek sokasága minden minden a természet megújulását, a tavaszt hirdeti, nekünk az ősz, az elmúlás szele fújdogál.

A lányok hidegsége engem túlságosan nem bántott. Nyomába sem léphetne egyik sem a vonaton megismert kislánynak. Tőlem jégheggyé is válhatnak.

Legjobb barátom Zornánszki Pál, akivel együtt koptattuk az iskola padjait, és minden gyerekkori csínytevést ketten hajtottunk végre. Mint hegyivadász 1941-ben három hónapot töltött motoros hírvivőként a keleti fronton, mint öreg frontharcos, értékes felvilágosítást adott a kinti helyzetről. Semmiféle harcban nem vett részt, csak megszállók voltak az arcvonal mögött. Mint motoros hírvivő nagy területet bejárt. A partizán tevékenység sem jelent komoly veszélyt. Jelenleg. De olyan ritkán lakott a terület nagy erdőkkel, hogy akár ezrével is elbújhatnak, komolyan veszélyeztetik az utánpótlást. Pénzért nem kapni semmit. Szappanért, cigarettáért, gyufáért, sóért lehet cserélni tejet, tojást. Az ellátás sokkal rosszabb, mint itthon. Gyakran hivatkoznak arra, hogy elakadt az utánpótlás, és napokig alig adnak valamit. A valóság az, hogy gazdasági hivatal, azaz a GH. emberei el csereberélik az élelmiszert a lakossággal. Egy felrobbantott vonat után minden hiányt el lehet számolni, még azt is ami rajta sem volt. Látott a GH-soknál komoly gyűjteményeket szamovárokat, ikonokat, arany pityurkákat.

- Nem nehéz kitalálni, mit adtak érte.

- Ugyan már, ekkorákat csak Háry János szokott mondani. Ezért hadbíróság jár, úgy lecsukják az ürgét, hogy megzöldül.

- Az biztos, de nem merik feljelenteni. Voltam egy előre tolt helyőrségen, a falu szélén állomásoztak. Kétszáz méterre egy nagy erdő kezdődött. A vége talán az Isten háta mögött. Oda vittem valamit, majd pihentem egy kicsit. Közben elbeszélgettem az egyik katonával. Panaszkodott az ellátásra. Fél adag kenyeret kapnak. Néha még azt sem, húst már régen nem is láttak. Amit kapnak egy öt éves gyereknek is kevés volna. Miért nem tesznek panaszt? - kérdeztem. Sajnos egyszer már megtettük - mondta. És? Másnap kiküldték az a szakaszt átfésülni az erdőt, legalább egy kilométer mélyen. Senki sem jött vissza. Azóta senki sem mer panaszkodni. Fel voltunk háborodva.

- Ekkora disznóságot mernek csinálni!

Alig pár hónap múlva megtudtuk, hogy ennél sokkal nagyobbat is elkövetnek. Ezt már mindenki a saját bőrén tapasztalhatta. A fenti eseten mindenki elgondolkodott. Mindannyian elég időt töltöttünk el a katonaságnál ahhoz, hogy a lehetetlenségnek gondolt dolgokat is lehetségesnek tartsuk.

Elhatároztam, hogy civilbe öltözöm az esti locsoló bálra. Talán a más környezetben megszabadulok a nyomasztó gondolatoktól. Öcsémmel és a barátokkal jó kedvvel tölteni az utolsó napot. Vidám társaság jött össze, fiúk, lányok tele életkedvvel. Randevúkat beszéltek meg bálokra, jó filmekre, futball meccsre. Jól mulattak, tervezgettek.

Hiába vettem le a katonaruhát, a gondolatokat nem tudtam vele együtt levenni. Milyen tervem lehet nekem a Lévára induló vonat elérésén kívül? A hangulat a tetőponton jár. Körülöttem jókedvű fiatalok táncolnak énekelnek... Vajon mi kellene még? Utolsó bálra, mulatni jöttem, s egy csepp jókedv nem tud rám ragadni. Ja igen, egy leszerelő levél hiányzik! Akkor még a nagybőgőbe is beugranák örömömben. Keserűen jöttem rá, hogy már szórakozni, mulatni sem tudok. Gondolataim már a holnapi induláson járnak. Nehéz órák következnek.

Az utolsó nap hajnalán már a kertben dolgoztam. Aludni úgysem tudok, legalább a többieket ne zavarjam. Végig jártam a sok gyümölcsfát, melyek együtt nőnek velem, s édes termésüket kínálták hosszú éveken keresztül. Anyám is nagy munkába kezdett a konyhában. Az utolsó napra hagyta az útravaló elkészítését, hogy minél tovább elálljon, minél frissebb legyen. Bátyámtól már előző nap elbúcsúztam. Neki szerencséje volt, fel volt mentve. Öcsém kora reggel munkába ment. Gyors búcsúzkodás a legjobb, nincs idő az érzékenykedésre.

Hogy jó anyámat, és apámat kicsit megvigasztaljam, elővettem bendzsómat, játszani és énekelni kezdtem. Anyámnak nagyon jó hangja volt, sok szép nótát tanultam tőle. Apám is nagyon szerette a zenét. Gyakran szólt, hogy játszak már valamit. Most hiába igyekeztem, nem volt sikerem. Anyám mind gyakrabban ment a szobába, és kivörösödött szemmel tért vissza, gondosan félrefordulva, hogy az arcát ne lássam. Apám - aki valamivel jobban tartotta magát - keresett magának valami tennivalót az udvaron, hogy érzéseit leplezze. Később közönyösséget színlelve tért vissza. Egyre sűrűbben jártak ki, és egyre később jöttek vissza. Mind nehezebbé, átlátszóbbá vált az erőltetett nyugalom. Végül anyámból kitört a sírás, és berohant a szobába, átázott zsebkendőjét a szemére szorítva. Apám lassan utána ballagott. Minden erőlködésem hiábavaló volt. Érezték rajtam az erőltetett jókedvet. Átláttak rajtam. Jobban ismertek, mint én saját magamat. Jó anyám, aki hangya szorgalommal dolgozott, hogy négy gyerekének minden lehetségest előteremtsen. Nem tudott belenyugodni, hogy nehéz körülmények között felnevelt fiát elszakítják tőle. Kis idő elteltével elég erőt éreztem magamat, hogy megpróbáljam őket megvigasztalni, utánuk mentem a szobába.

Apám anyámat átölelve, szó nélkül ült. Bölcsebb volt nálam.

- Mi csak megszállók leszünk, az nem veszélyes feladat! - kezdtem élénken magyarázni. - Azon kívül én rádiós és telefonos vagyok. Nem is találkozom az ellenséggel. Közvetlenül a parancsnokság mellett vagyok, ők meg nem szereti a veszélyes helyeket. Nagyobb veszélybe én sem kerülhetek.

Lassan erőt vett magán, és folytatta elfogyhatatlan házi munkáját. Rájöttem én is, hogy ebben a helyzetben nincsenek olyan szavak, amik bárkinek is vigaszt nyújthatnának.

Az ebéd is sorra került. Anyám kitett magáért, a kedvenc ételeimet készítette. Húsleves, sült csirke, mákos rétes. Nem gondoltam, hogy hosszú időre ez lesz az utolsó jó ebédem. A nővérem jött az utolsó percben, kis útravalót hozott. Lelkemre kötötték, hogy nagyon vigyázzak magamra, és ha csak tehetem írjak. Mindent megígértem, és csomagokkal megpakolva a kapu felé indultunk. Még egy utolsó, hosszú csók, egy ölelés, és könnyező szemmel elindultam.

Gyakran vissza néztem, és integettünk egymásnak. Az utcasarkon letettem a csomagokat, és két kézzel integettem, míg elködösülő szemeimmel már nem is láttam őket. Felkaptam csomagjaimat, és határozott léptekkel indultam a villamosmegálló felé. Egy önzetlen szeretetet és minden áldozatot megadó családi körből, a lélektelen, zsarnoksággal teli parancsuralom alá. Mától kezdve egy paraszt vagyok a sakktáblán, akivel tetszés szerint rendelkeznek. Ez nem kellemes érzés.

Rendesen kiértem a vonathoz, még nézelődni is maradt időm. Örömmel láttam, hogy vannak még rendes nők, akik kikísérték hozzátartozóikat az állomásra, és egymást átölelve kitartottak a vonat indulásáig. Mély tisztelettel néztem rájuk.

Az utasok legnagyobb része katona volt. Elgondolkozva, csendesen üldögéltek. Nyoma sem maradt a hazafelé utazáskor mutatott jó kedvnek. Ugyan azokkal az ismerősökkel utaztam, de még beszélni sem volt kedvünk. Hej, mennyit számít, hogy merre megy a vonat!

Bevagonírozunk

Visszaérve nagykálnai állomáshelyünkre, kelletlenül néztük a földre szórt szalmát. Hamarosan megtudtuk, hogy április huszadikán és huszonkettedikén bevagonírozunk Léván. A mi részlegünk huszonkettedikén. Három napunk maradt az indulásig. A huszadikán indulóknak egy.

Másnap meg is látszott a faluban. A kocsma zsúfolásig tele, az italtól fűtött katonák egy kórusba tömörülve énekelték a többnyire bánatos katonadalokat. Aki a kelleténél többet ivott, haza kísérték. Új szomjasak léptek helyükbe, s záróráig folyt a mulatság.

Két nap múlva hasonló esetek játszódtak le a mi egységeinkkel. Hajnali ébresztő, menetelés zárt sorokban a lévai vasútállomásra. A szokásos katonai ceremónia. Díszfelvonulás zenekísérettel, fellengzős lelkesítő beszéd, hogy a magyar hagyományokhoz méltóan teljesítsük szent kötelességünket, ha kell az életünk árán is. Minket ért az a kitüntetés, hogy országunk, és ezredünk dicsőséges múltját megőrizzük, és jövőjét még fényesebbé tegyük.

A ceremónia befejeztével a nagyszámú közönség a szerelvény teljes hosszában elözönlötte az állomást. A katonáknak a beosztásuk szerinti vagonhoz kellett menni, fegyvert, sisakot letenni.

A hozzátartozók, nők és gyerekek futkostak a vagonok mellett. Magyar és szlovák kiáltások, sikolyok szálltak a levegőben. A bábeli zűrzavarban mindenki túl akarta kiabálni a másikat, hogy hozzátartozóját megtalálja. Asszonyok, két-három gyerekkel, kétségbe esve, sírva rohantak végig már harmadszor a hosszú szerelvény mellett. Megelégedett sikolyok -, végre egymásra találtak.

Nem! Ezt nem lehet nézni tovább. Felmásztam a vagonba, s jól meghúztam egy boros üveget, talán így könnyebb lesz. Egy kicsit örültem, hogy már túlvagyok a legnehezebb búcsúzkodáson. Lassan megszűntek a kiáltozások, akik megtalálták egymást, halkan utolsó megbeszéléseiket tartották. Életbevágó kívánságok, tanácsok, utasítások hangzottak el ezekben a percekben. Nagyon nehéz elgondolni is, mit tanácsolhat egy frontra induló apa kenyérkereső nélkül maradt családjának.

Különös látogatók is jöttek, egy gazdálkodó a besorozott lovaitól jött elbúcsúzni. Könnyezve simogatta őket, s a lovak barátságosan dörzsölték fejüket gazdájukhoz. Lelkére kötötte a kocsisnak, hogy vigyázzon rájuk, átnyújtott egy demizson bort, és szomorúan távozott. Nem úgy a lovak, köteleiket rángatva hangos nyerítéssel toporzékoltak, a kocsis közelükbe sem mert menni. Majd kirúgták a vagon oldalát.

A vagontársak bemutatták hozzátartozóikat, már mindenkit megismertem, váltottam velük néhány szót, és tovább álltam hogy ne zavarjam beszélgetésüket. Elgondolkozva lődörögtem az állomáson, és észre vettem, hogy szinte irigykedve nézegetem a szerelmespárokat. Átkozottul nyomasztó érzés egyedül maradni ebben a helyzetben is. Rádiós barátom jön értem:

- Gyere, téged keresnek.

- Ne hülyéskedj! Ki kereshet engem?

- Egy nagyon helyes szőke lány.

- Ha hülyéskedsz, szét verem a fejed!

- Komoly, csak nem hagyom ott a feleségem potyára.

Ki lehet az? Senkinek nem írtam, nem is tudtam, mikor indulunk. Közel érünk a vagonhoz, sajnos háttal áll, nem ismerem fel.

- Engem keres? - kérdezem a háta mögül. Megfordul, tétovázón emeli fel két karját, én hirtelen átölelem, jobbról, balról, majd középről hosszan megcsókolom... hogy miért kell közben levegőt venni az embernek. Közös akarattal azért megoldjuk. Több mint egy éve ismerem, egy lévai tejcsarnokban dolgozik. Mint örökké éhes katona, ha tehettem mindég bementem egy-két liter tejre, zsemlével. Mindig nagyon kedves, és udvarias volt, de találkára nem volt hajlandó. Én meg csak egyszer szoktam ajánlatot tenni. A kedveskedését üzleti szokásnak tulajdonítottam. Virágot, s kis csomagot adott át, sok szerencsét kívánt. Nagyon megköszöntem, és megkérdeztem miért csak az utolsó percben jutottam eszébe. Keresett sokszor, de nem talált. Véletlenül tudta meg, hogy most indulunk. Nagyon kell sietnie haza, mert nem is tudják otthon, hová ment. Felírtuk egymás címét, hogy majd levelezünk. Az állomásig elkísértem, és újabb hosszú csókok után elsietett.

Némi megelégedéssel tartottam vagonunk felé. Sokkal jobb kettesben eltölteni az utolsó órákat, mint egyedül. Újabb meglepetés, egy magas hosszú hajú lány várt rám, Berács Kató. Nagyon csinos lány, már régen ismerjük egymást, sokat jártunk együtt. Azonnal átöleljük egymást a viszontlátás örömében.

- Honnan tudtad, hogy itt vagyok?

- Nem tőled - felelte szemrehányóan.

- Annyit dobáltak mostanában, hogy mindég bizonytalan volt a címem.

- Tudom, - felelte szomorúan. - A bátyám is itt van a szerelvényen. Tulajdonképpen őt jöttem búcsúztatni - mentegetőzött

- Nézzük meg - indítványoztam. Nagyon jól ismertem, de nem tudtam, hogy ő is a menetszázadba került. A menyasszonyával volt nyakig elfoglalva. Öt percig beszélgettünk, de abból tíz percet szidta a katonaságot. Mélyen egyetértettem vele. "Mi úgy is találkozunk odakint" jelszóval magukra hagytuk őket. Jobb lesz mindenkinek kettesben.

Már teljesen besötétedett, csak a legelszántabbak maradtak a vagonok körül: feleségek, menyasszonyok, anyák és apák. Beszállást vezényeltek. Létszámellenőrzés, harsány parancsszavak. A nyitott vagonajtókon kezek százai nyúltak ki utolsó kézszorításra. Az egymást görcsösen szorító kezek arányosan elernyedtek a fokozódó sebességgel. Már senki sem tudott lépést tartani a felgyorsuló vonattal, s az utolsó sikolyok egybeolvadtak a vonat hosszú fütyülésével. A vonat beleveszett az éjszakába.

Az 1942-es év tavaszán nagyjából ilyen, és hasonló esetek 100 ezreivel indult Magyarország a háborúba. Az itthon maradók - pesti szólás-mondás szerint - kaján röhögéssel hangoztatták: "a legjobbakat itthon tartják fajfenntartásra".

Mindenkit megviseltek az események. Elmélázva dőltünk le a szalmára, s a vonatkerekek monoton kattogására elaludtunk. Vége az érzékenykedésnek!

1942. április 24-én Galántán, az akkori határállomáson írom az utolsó képeslapot Magyarországról:

Drága Szüleim!

Kilenc órakor átlépjük a határt, és Szlovákián keresztül folytatjuk utunkat kelet felé. Mindenkit szívből csókolok:

Gyuszi

Utazás

A távbeszélők között hatan voltunk ténylegesen katonák, a többi tartalékos. Az már megállapítottuk, hogy alig értenek valamit a rádióhoz, telefonhoz. A morze abc-t most írtuk le nekik, hogy tanulják. Mellettünk gyenge kezdők mindannyian.

Wache hadnagy a távbeszélők parancsnoka, jóvágású 35 év körüli férfi. Minden idejét a tisztek között tölti, és szemlátomást a magasabb rendfokozatú tisztek társaságát keresi.

Molnár őrmester a szolgálatvezető, tipikus szolgalélek. Legfontosabb tevékenységének a hadnagy úr maradéktalan kiszolgálását tartja. Egész nap körülötte forgolódik, s a bokáját csattogtatja. A feladatainkhoz tartozó szakmai kérdésekről még egy szót sem szóltak. Később kiderült, nem is nagyon tudnak hozzászólni. Így lesz a legjobb. Ha nem tudnak beleszólni minden a legnagyobb rendben lesz.

Hárman tartozunk a rádióhoz. Benke Ernő szakaszvezető műszerész, Boda Gyula tizedes R/3. rádió kezelő - ez én vagyok -, valamint Vida Vilmos gyalogos, generátoros. Mi hárman a legnagyobb összetartást beszéltük meg. Minket nem tudnak az ittlévőkből, senkivel se pótolni. Ha jól variálunk, kiszúrni sem tudnak velünk. A többiek nem értenek semmihez, nyalizásból akarnak megélni. Nagyon figyeljük, kik a spiclik.

- Nagy szerencse, hogy szakaszvezető lettél, - mondom barátomnak - így rangban sem köthetnek belénk.

- Te is az lennél, ha nem kommunistálkodsz, és most csodálkozol, hogy kivisznek a frontra.

- Te nem kommunistálkodtál, mégis itt rágod a szalmát mellettem. - Szokása volt fű- vagy szalmaszálat rágcsálni.

- Az más - feleli bizalmasan -, Dorogról mindenkit ki küldenek, mert sokat sztrájkoltak a bányászok. De te villanyszerelő vagy, és nem is dolgoztál Dorogon.

- Én nem, de apám a bányában dolgozott, és sok mindenben benne volt.

- Rá se ránts, öregem. Patyolat fehér lélekkel indulsz, láttalak a kötelező gyónásnál. Már azt hittem, görcsöt kapott a lábad, és nem tudsz felállni az oltár elől, olyan sokáig imádkoztál.

- Te meg azonnal kijöttél!

- Na igen, én kértem egy gyónási lapot, rámnézett a pap, látta, olyan tiszta vagyok, mint a frissen esett hó. Adott egy lapot, és kész. Nekem nincs mit leimádkozni. - Állandóan cukkoltuk egymás, néha majdnem komolyan összevesztünk. Ez nagyon jó volt, mert nem tudták, hogy összetartunk.

Az indulás előtt újra esküdtették a kiindulókat. Nyomatékosan hangsúlyozva, a kommunista állam nem tartja be a nemzetközi egyezményeket.

- Náluk nincs hadifogoly. Ezt vésse mindenki a fejébe, és ehhez tartsa magát!

Pritz Gyula és Vida Vilmos a felvidékről kerültek a menetbe. Mindketten beszéltek csehül, szlovákul. Csendesen mérlegeltük a témát, nem hallottunk a közelmúltban olyan államról, ahol a hadifoglyokra vonatkozó nemzetközi egyezményeket nem tartották be. Az első világháborúban is betartotta minden állam. A háború befejeztével mindenhonnan hazavitték a hadifoglyokat a nemzetközi Vöröskereszten keresztül. Én is olvastam könyvet az első világháborúban oroszországi hadifogságba kerülő katonákról, akik házaknál dogoztak, jó dolguk volt, sokan megnősültek, haza sem akartak jönni. Mások asszonnyal, gyerekekkel jöttek haza. Lehet, hogy ijesztésnek szánják az egészet, de ki tudja?

A menetszázadból lemaradni, egyenlő a halállal. Ezt mindenki tudja. Nem is maradt le senki. A sokszor elhangzó figyelmeztetések, és a kivégzettek magas száma megtette a hatást. A hadbíróságok halálos ítéleteit gondosan elterjesztették elrettentő példaként, hogy mindenki okuljon belőle.

Gyönyörű tájakon haladtunk. Mindenütt fenyőerdők, más fákat alig látni. Lógatjuk a lábunkat a vagon oldalán, és térképen követjük a menetirányt. Külön vonatparancsnokság irányítása alatt utazunk. Figyelmeztettek, hogy nem szabad beszélni a lakossággal. Nagyjából be is tartjuk. Trencsént hagytuk el, nem tudnak mindenkit elzavarni. Az állomásokon szemfüles gyerekek cikáznak a vagonok között. Ennivalót, cigarettát kunyerálnak. Kapnak is bőven. Van még hazaink, megtehetjük.

Minél tovább haladunk az utunkon, a civilek öltözete annál kopottabb, rongyosabb, a gyerekek erőszakosabbak. Szervezetten kéregetnek, nem lehet lezavarni őket. Néhányan bebújnak a vagon alá, s míg az őrök őket piszkálgatják, a többi nyugodtan kéreget. Utána osztozkodnak. Derűsen nézem az élelmes gyerekeket.

Leszállok és a vagonunk alatt bújó gyerek felé nyújtok egy darab kenyeret. Hét év körüli sovány, rongyos kissrác. Kétségbeesett szemekkel néz rám, négykézláb tovább mászik, és villám gyorsan kifut a vagon alól. Értetlenül nézek utána. Mikor megfordul utána dobom a kenyeret. Most ő néz rám értetlenül. Hátrább fut, a kenyeret átadja egy másik gyereknek. Óvatosan körülnéz, és visszajön. A kezem után nyúl, a szája felé húzza, gyorsan elkapom, adok neki még egy doboz cigarettát, megborzolom a fejét, gyengéd mozdulattal indítom, futás vissza. Biztosnak vélt távolságból integet, majd eltűnik.

Szegény kissrácok! Már értem miért mutatják, hogy dobjuk oda amit nekik szántunk. Néhányat már elkaptak, és elvertek. Nem bíznak senkiben.

Egy állomáson német katonákat szállító szerelvény mellé állunk. A német katonák szétszéledve az egész környéken, civil lakosság közé vegyülve beszélgettek mindenkivel, és cigarettát osztogattak. Nekünk sem kellett több, mi is szétszóródtunk a tömegben, jó többet látni és hallani, még hasznunkra lehet. Már lengyel földön járunk, az állomásokon mindenütt német nyelvű feliratok. A németek otthon érzik magukat, már berendezkedtek a kedvük szerint.

A németekkel is beszélgetünk, vannak közöttünk sváb származásúak, ők a tolmácsok. Kisebb-nagyobb csoportok alakulnak ki, egyenruhák, és fegyverek összehasonlítását, minőségi-mennyiségi összevetését tesszük. Az eredmény számunkra lesújtó! Eleinte érdeklődéssel, majd fokozódó fölényeskedéssel kritizálnak. Ennyi az egész? Nyíltan kiröhögnek bennünket. Megmutatták a saját felszerelésüket. Téli, nyári gyakorló ruhatár, seregnyi kényelmet szolgáló kiegészítő tárgyak, automata fegyvere. Csodálkozva nézzük, és elismerően bólintunk, ez igen. A mi felszerelésünk a cserkészekéhez hasonlítható a németeké mellett. Nem csoda, ha így kinevetnek.

Tisztjeink minduntalan hangoztatták, ilyen korszerűen felszerelt hadserege Magyarországnak még sohasem volt. Egy jól felfegyverzett honvéd az országnak X pengőjébe van, feltűnően nagy összeg volt abban az időben. De a kormány meghozta értünk ezt a hatalmas áldozatot. Ez a hatalmas áldozat nevetségesnek tűnt az összehasonlításban. A korabeli sajtó minduntalan a "dédelgetett II. Magyar Hadsereg"-ről beszélt. A magunk részéről a hatalmas áldozatról, és dédelgetésről örömmel lemondtunk volna.

A laktanyák falain látható buzogányos lándzsás, nyila magyar vitézekhez viszonyítva a fejlődés óriási, de az 1942-es viszonyokhoz mérve elmaradott... Talán az elmaradottságot kívánja pótolni a "dédelgetett" kifejezés.

A vonatkísérőkkel közben összebarátkozok. Négyszemközt elmondja már sok vonatot kísért ki. 7-9 nap alatt érjük el a kijelölt állomást, gyakran változik a kirakodási hely. Holnap már orosz földre érünk, ott már sok volt a bombázás, nagyobb a szegénység, mert az ellátásról senki sem gondoskodik.

Másnap orosz földön fut alattunk a vonat, nagyon ritkán lakott terület, végtelen erdő-mező. Öröm ha egy állomáshoz érünk. Már nem tiltják a beszélgetést, a vagonokban szótárból bemagolt szavakat próbálgatom. Tejet szeretnék venni, malakó jeszt?, sehogysem értik, csak nevetnek. Többször elismétlem, csak nem értik, előveszem a szótárat, mutatom a cirill betűs szót. Egészen más kiejtéssel többször elismétlik, próbálgatom, de nem bírom kiejteni. Nagyokat nevetnek. Szlovákul beszélő barátom próbál segíteni. Őt sem értik, csak nevetnek.

Előveszem a zsebemből a szappant, mutogatni kezdek. Most már minden világos. Egy lány elszalad. Idősebb nővel tér vissza, egy kancsó van a kezében. Élénk mutogatás kezdődik, nagy derültség közepette a korsóját akarja visszakapni, én meg azt akarom, hogy igyon a tejből, nincs-e megmérgezve. Nem akar inni, kezd gyanús lenni. Kiöntök keveset a kulacs aljába, és kínálom; ő pedig a szappanra mutatva kérdezi, mennyit akarok levágni belőle a megivott tejért. Végre én is kapcsolok, mutatom, hogy semmit, az egész az övé, csak igyon belőle. Nyilván rájött, miért akarom, hogy igyon, nyugodtan felhajtotta. Én is megittam, ami nem fért a kulacsomba. Visszaadtam a kancsót, szent volt az üzlet.

Nem mertem azonnal elfogyasztani, vártam fél napot, nem történik-e valami bajom. Az ördög nem alszik, nem névre szóló meghívóval jöttünk vendégségbe Oroszországba.

A többiek is cseréltek tejet, vodkát hasonló mutogatások között. Volt, aki nem kóstoltatta meg az eladóval, most csak kanálnyit mernek meginni, és várnak, nem lesz-e valami bajuk. De semmi sem volt mérgezett.

Fiatal férfit alig lehet látni, csak öregeket, gyerekeket, és nőket, akik nem bírtak elmenekülni. A vasútállomások környékén mindenütt bombázások nyomai láthatók, romba dőlt épületek falai meredeznek az ég felé, kemény harcokat tanúsítva. A házak többsége fából van, az otthonitól teljesen eltérő stílusban. Kétemeletes faházak is vannak. Az utcák szokatlanul szélesek, a dombtetőkön hatalmas, fából ácsolt szélmalmok állnak. A lakosság látszólag megszokta az idegen katonákat, közömbösen teszik dolgukat. Amit máshonnan nem lehet beszerezni, a katonáktól cserélik, élni muszáj. A gyerekeknek elő kell teremteni az élelmet minden áron, és nagyon sok a gyerek.

A rend fenntartását a helybéli lakosságból toborzott nagy létszámú szervezet biztosítja. Policájnak nevezik őket feltűnő jelzéseket, és gyakran német egyenruhát hordanak. Szemmel láthatóan nagy a tekintélyük. A szervezetet természetesen a németek hozták létre, és német parancsnokság alá tartoznak. Ukrán hadsereget is alakítottak elég magas létszámmal. Aki katona volt valaha, az tudja, nem nehéz az ilyen szervezetek felállítása. Csak a halált vagy az önkéntes beállást választhatja. Csak a regényekben vannak olyan hősök, akik a halált választják. Aki él annak van reménye, hogy sorsának kereke jobbra fordulhat, sőt még hőssé is válhat. Ezt az önkéntes-rendszert a németek egész Európában sikeresen alkalmazták, nem csak Oroszországban.

A legnagyobb tömeg az állomások környékén verődik össze. Álldogálnak beszélgetnek és köpködik az elmaradhatatlan napraforgómagot, mesteri gyorsasággal. Bedobnak a szájukba egy szemet, egy roppanás, s máris repül ki az üres naprafogóhéj. A gyárak romosak vagy üresek, csak nagyon kevésnek akad munkaalkalma. Én szorgalmasan fényképezem az állomásokat, templomokat, s a csoportokba verődött, napraforgómagot köpködő lányokat. Nem ellenkeznek, a hajukat igazgatják.

Egy Glov nevű városban állunk, már néhány órája. Kocsikísérő barátom bizalmasan megsúgja, itt fogunk kivagonírozni. Megkérem diktálja fel a nagyobb helységek neveit, amelyen keresztül jöttünk a hét nap alatt. Trencsénynél abbahagytam az írást. Leopoldov, Teplic, Pöstyén, Kilice, Katovic, Jedszejov, Bresztlitovszk, Zarinka, Sztolpi, Minszk, Werezjó, Bobruiszk, Tnovszk, Bachamcs, Konotop, Glov. A nevek kiejtése, lehet hogy nem tökéletes, mert mindent átmagyarosítunk. Nem áll rá a nyelvünk az orosz kiejtésre.