Az 1798. december 22-ére virradó éjszakán a király címerével ellátott hirdetmények jelentek meg Nápoly falain; hajnalra már népes csoportok álldogáltak itt is, ott is, a falragaszok előtt.

A király ezennel kinevezi Pignatelli herceget országa kormányzójának, Mack tábornokot serege fővezérének, ő maga pedig hathatós segítséggel készül Szicíliából visszatérni - így a kiáltvány.

A nápolyiak végre rádöbbentek a rettenetes igazságra. A király gyáván magára hagyta népét, mint előbb hadseregét. Csakhogy ezúttal nem üres kézzel szökik: az utolsó fillérig kifosztotta a kincstárt, s mind egy szálig magával vitte a műkincseket, melyek az utolsó évszázadban Nápolyban felhalmozódtak.

A nápolyiak kétségbeesetten futottak le a rakpartra. Az angol flotta hajóit erős ellenszél tartóztatta fel, még nem hagyták el a kikötőt. Az árbocon lengő zászlóról mind felismerték a hajót, melyen a király utazik: mint említettük, a Vanguard volt ez a hajó.

Thurn gróf igazat beszélt: hajnali négy órára valóban csökkent valamelyest a szél ereje, csillapult a hullámverés; a szökevények újból tengerre szálltak egy keserves, fogvacogtató éjszaka után, melyet a kikötőfelügyelő házában töltöttek, s nagy üggyel-bajjal elvergődtek az admirális hajójára.

A kis hercegnők megéheztek; sózott halat kaptak száraz kenyérrel, s vizet ittak rá. Itt van előttünk a királyné legfiatalabb lányának, Antónia hercegnőnek a naplója, mely e tényt feljegyzi, s leírja, micsoda félelmeket álltak ki felséges szülei s ő maga is e szörnyű éjszaka folyamán.

Bár a tenger rémítően háborgott, s az öböl sem kínált biztonságot, Nápoly hercegérseke, bárói, magisztrátusa s a nép választottai csónakokba ültek, rábírták a legbátrabb hajósgazdákat, hogy busás fizetség ellenében kievezzenek velük a hajóhoz; s elindultak a királyhoz, esdekelve kérni őt, hogy térjen vissza Nápolyba, hiszen mind készek utolsó csepp vérükig védelmezni a várost.

A király egyes-egyedül monsignore Capece Zurlót, a hercegérseket volt hajlandó fogadni, de az érsek minden könyörgése kárba veszett, Ferdinánd egyre csak azt hajtogatta:

- A tengerre bízom magam, mivel a szárazföld elárult.

A sok csónak közt volt egy, mely magányos utassal vágott neki a tengernek. A fekete ruhás férfi tenyerébe temette arcát, csak néha kapta fel sápadt fejét, hogy rémült tekintettel fürkéssze: mennyire közelítette meg vajon a csónak a királyt vivő hajót.

A fregattot, mint mondottuk, körülrajzották a bárkák, ám e magányos férfi láttán utat nyitottak csónakjának.

Szemmel láthatóan nem a tisztelet késztette rá őket, hanem az undor.

A csónak elvergődött utasával a hajólétráig. Egy angol tengerész állt őrt a létra alján; parancsa úgy szólt, hogy senkit nem engedhet fel a hajóra.

A férfi erősködött, hogy őt, egyedül őt, megilleti az, ami másnak tilos. A szóváltás odacsalt egy angol tisztet.

- Uram - kiáltotta a férfi, akit nem engedtek föl a hajóra -, szíveskedjék királynémnak jelenteni, hogy Vanni márki kéri: kegyeskedjék őt néhány percre fogadni.

A csónakokon zúgás támadt.

A király s a királyné mereven elzárkózott az elől, hogy a magisztrátust, a bárókat, a nép választottait fogadja; mindnyájuk arculcsapása, ha Vannit fogadják.

A tiszt jelentette Nelsonnak Vanni kívánságát. Nelson ismerte a főügyészt, névről legalább, s tudta, milyen gyűlöletes szolgálatokat tett a királyi háznak; a kérést továbbította a királynéhoz.

A tiszt megjelent a létránál, s angolul leszólt:

- A királyné beteg, nem fogadhat senkit.

Vanni nem értett angolul, vagy tán csak úgy tett, mintha nem értene: görcsösen kapaszkodott továbbra is a létrába, bár az őrszem újra meg újra eltaszította.

Előkerült egy másik tiszt, s tört olaszsággal elismételte a királyné válaszát.

- Akkor szóljanak a királynak - követelte Vanni. - Mindig híven szolgáltam, nem utasíthatja el a kérésemet.

A két tiszt azon tanakodott éppen, mitévők legyenek, amikor megjelent a fedélzeten maga a király - a hercegérseket kísérte ki.

- Felség! Felség - kiáltott fel a király láttán Vanni -, én vagyok itt! Felséged leghűbb szolgája!

A király nem méltatta feleletre. Némán kezet csókolt az érseknek.

Az érsek leereszkedett a létrán, s amikor Vanni mellé ért, félrehúzódott, amennyire csak tudott, hogy még a ruhája szegélyét se érintse.

A csónakokon észrevették az érsek önkéntelen s nem éppen keresztényi mozdulatát. Helyeslő moraj támadt körös-körül.

A király felfogta a közhangulat e jelét, s nyomban elhatározta, hogy saját hasznára fordítja.

Újabb árulás! De Ferdinánd jelen helyzetében eggyel több vagy kevesebb már nem számított.

- Felség - ismételte Vanni, fedetlen fejjel, karját esdőn tárva a király felé -, én vagyok itt!

- Ki az az én? - kérdezte a király azon a csúfondáros orrhangon, ami miatt megtévesztően hasonlított olykor Pulcinellára.

- Én, Vanni márki.

- Nem ismerem - mondta Ferdinánd.

- Felség - jajdult föl Vanni -, hát nem ismeri tulajdon főügyészét, az állami junta tagját?

- Vagy úgy - szólt a király -, maga az az ember, aki kijelentette, hogy addig nem lesz nyugalom az országban, míg lakat alá nem kerül minden nemes, báró és tisztségviselő, egyszóval minden jakobinus; maga követelte harminckét alattvalónk fejét, s akarta kínpadra vonni Medici lovagot, Canzanót, Teodoro Monticellit.

Vanni homlokát kiverte a verejték.

- Felség! - hebegte.

- Csakugyan ismerem - folytatta a király -, de kizárólag névről; soha nem volt dolgom magával, helyesebben magának nem volt dolga velem. Kapott tőlem valaha személyesen utasítást bármire?

- Nem, felség, valóban nem - rázta a fejét Vanni. - Amit tettem, azt a királyné parancsára tettem.

- Nos, ha kérnivalója van, forduljon a királynéhoz, ne hozzám.

- Felség, megtörtént, a királynéhoz folyamodtam.

- Helyes! - bólintott a király. Látván, hogy elutasítása általános helyeslésre talál, s hogy hálátlan tette révén sikerült valamicskét visszahódítania régi népszerűségéből, éppen nem igyekezett véget vetni a beszélgetésnek, hanem ellenkezőleg, nyújtotta. - Nos?

- A királyné nem kegyeskedett fogadni, felség.

- Szegény Vanni, ez fölöttébb kellemetlen; de mivel annak idején helytelenítettem, hogy a királyné fogadta, most csak helyeselhetem, ha nem fogadja.

- Sire! - kiáltotta Vanni olyan hangon, mint a hajótörött, aki kicsúszni érzi kezei közül az életmentő deszkát. - Sire, én nem maradhatok Nápolyban azok után, hogy úgy szolgáltam a kormányzatot, ahogy szolgáltam, ezt felséged is tudja... Menedéket kérek az angol flotta valamelyik hajóján!... Ha elutasít, sire, halálra ítél, a jakobinusok okvetlenül felakasztanak!

- Vallja csak meg: derekasan rászolgált a kötélre - elménckedett a király.

- Ó, sire, sire! Ha felséged sorsomra hagy, végem!

- Kedves márki, ami felségemet illeti, semmivel sem nagyobb itt a hatalmam, mint volt Nápolyban. Az igazi királyi felség a királyné, mint tudja. A királyné uralkodik. Én vadászgatok, mulatgatok - e percben nem valami jól, azt meghiheti. A királyné hívatta ide Mack bárót, hogy seregünk fővezérévé kinevezze; a királyné izent háborút; a királyné akar mindenáron Szicíliába utazni. Én köztudomásúlag Nápolyban akartam maradni. Boldoguljon el a királynéval, ahogy tud, én nem ártom bele magam.

Vanni kétségbeesésében a fejéhez kapott.

- Most jut eszembe, egy tanácsot azért adhatok - mondta a király.

Vanni felpillantott, s hamuszürke arcán a reménység egy sugara villant fel.

- Íme a tanács - folytatta a király: - Kalábria hercege egész családjával a Minerva fedélzetén tartózkodik, keresse meg a Minervá-t, s kérjen menedéket Caracciolo tengernagytól. Ami engem illet: végeztem, kedves márki, jó utat!

E jókívánságot a király egy különös hanggal kísérte; ő a szájával állította elő, de megtévesztően hasonlított arra a hangra, amelyet a Dante emlegette ördög bocsát ki, aki "trombitát csinál az alfeléből".

Itt-ott nevetés harsant, a súlyos helyzet ellenére, elvétve elhangzott egy-két "Éljen a király!" kiáltás is; a távozó Vannit ellenben osztatlan pfujolás, füttykoncert kísérte.

A király tanácsa nem sok reménnyel kecsegtette Vannit, de más kiútja nem maradt. Megparancsolta az evezősöknek, hogy a Minerva fregatthoz irányítsák a csónakot. A hajó kecsesen ringott a tengeren, tisztes távolságra az angol flottától; a főárbocán lobogó hirdette, hogy a trónörököst hordozza hátán.

A Minerva bástyájáról három férfi figyelte messzelátón a leírt jelenetet. A trónörökös, Caracciolo tengernagy és San Felice lovag; bár meg kell vallanunk, a lovag messzelátója jóval gyakrabban fordult a Mergellina felé, ahol a pálmás ház állt, mint Sorrento irányába, amerre a Vanguard horgonyzott.

A trónörökös vette észre elsőnek a közelgő csónakot, s mivel látta, hogy a csónak utasa előzőleg hosszan beszélgetett a királlyal, kettőzött figyelemmel szegezte rá messzelátóját.

Hirtelen ráismert.

- Vanni márki, a főügyész! - kiáltotta.

- Mit keres itt ez a nyomorult? - kérdezte Caracciolo összevont szemöldökkel.

Majd észbe kapott: ejnye, Vanni a királyné embere! - s nevetve fűzte hozzá:

- Bocsánat, fenség, de mint tudja, a tengerész-egyenruha nem fér össze a bírói talárral; úgy lehet, igazságtalanná tesz a tengerész-előítélet.

- Szó sincs előítéletről, kedves tengernagyom - felelte Ferenc herceg -, a lelkiismerete tiltakozik. Már értek mindent. Vanni fél Nápolyban maradni, Vanni velünk akar jönni. A királyt hiába kérte, hogy engedje fel a Vanguard-ra, s a szerencsétlen ember most hozzánk folyamodik.

- S mi a fenséged véleménye? Mi történjék ezzel az emberrel? - kérdezte Caracciolo.

- Ha apám írásbeli parancsát hozza, kedves tengernagyom, fogadjuk be, minthogy engedelmességgel tartozunk apámnak; de ha nincs nála szabályos írásbeli parancs, tegyen, amit jónak lát, tengernagy: a hajón ön a legfőbb úr. Gyere, San Felice.

S a trónörökös, titkára társaságában, elvonult Caracciolo kabinjába, melyet a tengernagy átengedett neki.

A csónak közeledett a hajóhoz. A tengernagy leküldött egy matrózt a hajólétra legalsó fokára; várt a létra tetején.

- Hahó, csónakosok! Állj, ki vagy? - kiáltotta a matróz.

- Jó barát - hangzott Vanni válasza.

A tengernagy megvetően elmosolyodott.

- El a hajótól! - szólt a matróz. - Beszéljetek a tengernaggyal.

Az evezősök tudták, hogy Caracciolo tengernagy nem ismer tréfát fegyelem dolgában, s sietve távolabb eveztek.

- Mit kíván? - kérdezte a tengernagy kurtán, ridegen.

- Én vagyok...

A tengernagy közbevágott: - Felesleges közölnie, uram, kicsoda: tudom, mint bárki Nápolyban. Nem azt kérdeztem, kicsoda, hanem azt, hogy mit kíván?

- Excellenciás uram, minthogy a Vanguard fedélzetén nem utazhatom Szicíliába, nem lévén hely, a király őfelsége excellenciádhoz küldött azzal a kéréssel...

- A király nem kér, uram, hanem parancsol. Hol a király parancsa?

- Hogy hol a király parancsa?

- Igen, azt kérdem, hol a parancs. Ha a király hozzám küldte, nyilván adott írásos parancsot is, mert hiszen tudnia kell, hogy anélkül nem tűrök meg a hajómon ilyen aljas gazembert.

- Nincs írásbeli parancs - hebegte megrökönyödve Vanni.

- Akkor: el a hajótól!

- Excellenciás uram!

- El a hajótól! - ismételte a tengernagy.

Majd a matrózhoz fordult:

- Szólítsa fel őket harmadszor is: el a hajótól, s ha ez az ember nem engedelmeskedne, lőjön!

- El a hajótól! - kiáltotta a matróz.

A csónak eltávolodott.

Szétfoszlott az utolsó reménysugár is. Vanni hazament. Feleségét, gyermekeit váratlanul érte visszatérése. E vérszopóknak csakúgy van feleségük, vannak gyermekeik, mint más rendes embernek; sőt, állítólag az is megesik, hogy szeretik a feleségüket, imádják a gyermekeiket... Vanni felesége, gyermekei meglepetten futottak a családfő elé.

Ő mosolyt erőltetett az arcára, s azt mondta nekik, hogy a királlyal utazik, de indulni csak éjjel fognak, az ellenszél miatt; bizonyos fontos iratokat az imént, a nagy kapkodásban, elmulasztott magához venni, azokért jött.

Most rögtön nekilát a csomagolásnak, magyarázta, csakis azért fordult vissza.

Vanni megölelte feleségét, gyermekeit, majd dolgozószobájába tért, s az ajtót kulcsra zárta maga mögött.

Szörnyű elhatározásra jutott: megöli magát.

Kis ideig fel-alá járt a dolgozószoba és a hálószoba között - a két szoba egymásba nyílt. Azon töprengett, melyiket válassza a rendelkezésére álló halálnemek közül: a kötelet, a pisztolyt vagy borotváját.

Végül a borotva mellett döntött.

Leült íróasztalához, odakészített egy kis tükröt, s a tükör mellé a borotvát.

Majd megmártotta a tollat, mely annyiszor kért halált mások fejére, s megírta tulajdon halálos ítéletét, amint következik:

Bérem rút hálátlanság lett, a félelmetes ellenség itt van a sarkamban, nincs hová menekülnöm, úgy határoztam hát, hogy eldobom az életet, amely immár teher számomra.

Senkit ne vádoljanak halálomért, ellenben szolgáljon intő például minden állami inkvizítornak!

Vanni felesége két órával később bekopogott a szobába, miután aggódva leste, mindhiába, az ajtó nyílását, amely mögül nem hallatszott ki semmi nesz.

A kopogásra nem jött válasz.

Erre bekiáltott: néma csend.

Próbált a hálószoba ajtaján át bejutni; Vanni azt is kulcsra zárta, akárcsak a dolgozószobáét.

Ekkor az egyik szolga felajánlotta, hogy betör egy ablaktáblát, s az ablakon át hatol be a szobába.

Más megoldás nem volt: vagy az ablakot kellett betörni, vagy lakatossal nyittatni fel az ajtót.

Szerencsétlenségtől tartva a szolga ajánlatát fogadták el.

Reccsent az üveg, felpattant az ablak, a szolga beugrott a szobába.

Nagyot kiáltott, és hátratántorodott.

Vanni a fotelban hevert, az egyik karfára dőlve. Nyakán tátongó seb. Mellette a földön a borotva, mellyel ütőerét átmetszette.

Vére ráfröccsent az íróasztalra, amely mellett oly sokszor követelte mások vére ontását, a tükörre, amely előtt nyakát felmetszette, s vörösre festette a levelet, melyben öngyilkosságát megindokolta. Halála gyors volt, nyilván nem vergődött, nem is szenvedett.

Isten könyörtelenül a halálba küldte, de haláltusáját kegyelmesen megkönnyítette.

"A Gracchusok véréből támadt Marius" - mondotta Mirabeau.

Vanni véréből támadt Speciale.

Regényünk egysége szempontjából tán jobb lett volna Vannit és Specialét egyetlen alakká olvasztani; de a történelem nem ismer pardont, kényszerít megvallani az igazat: Nápoly két Fouquier-Tinville-t is adott királyának, egész Franciaország viszont csak egyet a forradalomnak.

Vannit nem élte túl sorsának intő példája. Olykor nem találkozik hóhér, végrehajtani az ítéletet, de mindig kerül bíró, aki meghozza.

Másnap délután három óra tájban kiderült az ég, a szél kedvezőre fordult, az angol hajók vitorlát bontottak, nekivágtak a nyílt tengernek, s hamarosan eltűntek a látóhatárról.

Két nap óta várta már Nápoly a király elutazását; mégis általános döbbenetet keltett. Amíg az angol hajók ott horgonyoztak a közelben, a nápolyiak nem szűntek meg remélni, hogy a király megváltoztatja elhatározását, enged könyörgésüknek, hajlik fogadkozásukra; most mind ott szorongtak a rakparton, addig bámultak a hajók után, míg a legutolsó is bele nem veszett a távol ködébe, majd csüggedten, némán szétoszlottak. Még nem ért véget az alázat korszaka.

Estefelé futótűzként terjedt el Nápoly utcáin egy különös hír. A nápolyiak szavajárását használjuk, mivel tökéletesen fedi gondolatunkat. Ha két ember szembetalálkozott, egyik odaszólt a másiknak: "Tűz van!", de senki nem tudta, merre, sem azt, hogy mi okozta.

Megint nagy tömeg gyűlt össze a parton. Az öböl közepéről sűrű füstoszlop emelkedett az égre, nyugatról keletnek.

A nápolyi flotta lángolt a vízen, Nelson parancsára s Nizza márki buzgólkodása folytán.

Szép látvány volt, de szerfelett drága mulatság!

Százhúsz ágyúnaszád vált a lángok martalékává.

Mint egyetlen hatalmas máglya égett a százhúsz hajó. Hirtelen tűz csapott fel az öböl más részén is, ott, ahol két sorhajó s három fregatt horgonyzott egymás közelében: előbb csak egy lángnyelv futott egyik hajótól a másikig a tenger felszínén, majd mind az öt hajó lángot fogott; a tűz felkúszott a hajók oldalán, élesen kirajzolva körvonalaikat, végigfutott az árbocokon, vitorlarudakon, a kátrányos alattságon, az árbockosarakon, végezetül az árbocok csúcsára szökkent, s belekapott az ott lengedező hadijelvényekbe. Néhány pillanat múltán kihunyt a csodálatos tűzijáték, a hajók porrá égtek, maradványaikat elnyelte a tenger.

Egyetlen estén tizenöt év keserves munkája, mesés gazdagság ment füstbe, céltalanul, hiába. Ünnepi hangulatban tért haza a nép a kikötőből, mint máskor, a tűzijáték után: csakhogy ez a tűzijáték százhúszmillióba került.

A városra vak és néma éjszaka borult, a vulkán kitörését megelőző csend. Másnap hajnalra zajgó, fenyegető, háborgó tömeg árasztotta el az utcákat.

A legvadabb hírek keringtek. Azt beszélték, hogy a királyné távozása előtt meghagyta Pignatellinek:

- Ha kell, égesse fel Nápolyt. Senkiért, semmiért nem kár, a népet kivéve. Mentse meg a népet, és pusztítson el minden egyebet.

Nagy csődület támadt a falragaszok előtt, amelyeken a következő felhívás volt:

Mihelyt a franciák nápolyi területre merészkednek, szervezzen minden község népfölkelést, s kezdődjön meg a vérontás.

A király nevében         
Pignatelli, teljhatalmú kormányzó

A király távozását követő, tehát a december 23-ról 24-re virradó éjszakán összeültek a város képviselői, hogy Nápoly védelméről tanácskozzanak.

Akkoriban azt nevezték városnak, amit manapság törvényhatóságnak: egy héttagú testületet, melyet a sedilék választottak.

A sedilék jogai nyolc évszázadra nyúltak vissza.

Görög városállam korában Nápolynak ugyanúgy megvoltak a maga portikuszai, mint Athénnak, itt gyűltek egybe a gazdagok, a nemesek és a lovagok a közügyekről tanácskozni.

A portikuszok töltötték be Nápolyban az agora szerepét.

A csarnokokban körben elrendezett székek álltak: a sedilék.

A törvény nem rekesztette ki innen a köznépet s a városi polgárságot, de ők merő alázatból távol maradtak, s átengedték a terepet az arisztokráciának, mely, mint mondottuk, itt vitatta meg az állam ügyeit.

Kezdetben négy sedile volt, annyi, ahány kerülete Nápolynak, majd hat, majd tíz, majd húsz.

S így tovább, egészen huszonkilencig; az idők folyamán azonban többet is összevontak közülük, úgyhogy számuk végeredményben ötre olvadt. Az öt megmaradt sedilét arról a helyről nevezték el, ahol tanácskozásai folytak, úgymint: Capua, Montagna, Nido, Porto és Porta Nuova.

A sedilék oly jelentőségre tettek szert, hogy Anjou Károly elismerte kormányzati jogukat. Számos privilégiumot ruházott rájuk: így a főváros s a királyság képviseletének, a nápolyi városi tanács saját kebelből történő megválasztásának, a város bevételei kezelésének, a polgárjog odaítélésének s bizonyos esetekben a bíráskodásnak a jogát.

Lassacskán kialakult a nápolyi nép és a polgárság. Látva, hogy a közösség ügyeit egyes-egyedül a nemesek, gazdagok, lovagok intézik, a nép s a polgárság saját seggiót vagy sedilét követelt; kívánságuk meghallgatásra is talált. A nép sediléje: így nevezték az újonnan létesített sedilét.

Ugyanazokkal az előjogokkal rendelkezett, mint a másik öt, a nemességet kivéve.

Nápoly városát az időtől fogva egy polgármester és hat tanácsnok igazgatta, a hat sedile küldötte. Annak emlékére, hogy a sedilék száma valaha huszonkilenc volt, huszonkilenc póttaggal egészítették ki a városi tanácsot.

Ez a testület ült tehát össze a király távozása után: a polgármester, a hat tanácsnok s a huszonkilenc póttanácstag, azaz a város. Első teendője az volt, hogy elhatározta: nemzetőrséget állít fel, s tizennégy képviselőt választ saját kebeléből. E tizennégy emberre hárult a feladat: Nápoly biztonságán őrködni, s érdekeit védeni az elkövetkezendő s minden bizonnyal súlyos események során.

Olvasóink szíves elnézését kérjük e hosszúra nyúlt magyarázatért, de úgy hisszük, enélkül érthetetlenné válna mindaz, amit ezután szándékszunk előadni. A homály eloszlatása végett némi fogalmat kell nyújtanunk olvasóinknak Nápoly alkotmányáról, a nápolyiak privilégiumairól s jogairól, másként megkockáztatnók, hogy a királyság s a nép nagy küzdelmét értetlenül szemlélik, mert ha az erőviszonyokat ismernék is, sejtelmük sem lenne a szemben álló felek jogairól.

A király elutazása másnapján, december huszonnegyedikén, mialatt folyt még a tizennégy képviselő megválasztása, felkerekedett a város, azaz a törvényhatóság, hogy tiszteletét tegye Pignatelli hercegnél, a teljhatalmú kormányzónál.

Pignatelli herceg középszerű ember volt, a szó legigazibb értelmében, mélyen alatta maradt hát az események támasztotta követelményeknek, s mint ez már lenni szokott, éppen ezért szörnyen fenn hordta az orrát. A küldöttekkel olyan kurtán-furcsán bánt el, hogy azok már-már azt latolgatták: nincs-e vajon mégis valóságos alapja a királyné állítólagos utasításáról lábra kapott híresztelésnek, nem adta-e ki Mária Karolina csakugyan a végzetes parancsot, melytől a nápolyiak úgy rettegnek.

Eközben megválasztották a tizennégy követet, helyesebben szólva a város tizennégy képviselőjét. A tizennégyek úgy határoztak, hogy kinevezésüket, hivatalba lépésüket demonstrálandó, első aktusként újabb deputációt menesztenek Pignatelli herceghez, az előző küldöttségjárás kudarca ellenére, azzal a megbízatással, hogy a kormányzót győzzék meg a város határozata értelmében felállítandó nemzetőrség szükségességéről.

Pignatelli herceg, ha lehet, még dölyfösebben és durvábban viselkedett, mint előbb: pökhendien közölte a képviselőkkel, hogy semmi közük a város védelméhez, azt egyedül őrá bízták, s ő csakis annak ad róla számot, akit megillet.

Ezúttal is az történt, ami szokott, ha a nép hatalmi szervei megkezdik jog szerinti működésüket. A küldöttek híven beszámoltak a kormányzó orcátlan válaszáról, de ez a legkevésbé sem félemlítette meg a várost. Újabb követség indult a herceghez; az még gorombább hangot ütött meg, mint az előző két alkalommal, ám a követek egyszerűen azt felelték rá:

- Rendben van! Tegyen, amit jónak lát. Mi is azt tesszük, s majd elválik, kihez pártol a nép.

Azzal távoztak.

Nápoly körülbelül ott tartott, ahol Franciaország a labdaházi eskü után, azzal a különbséggel, hogy Nápolyban tisztább helyzet teremtődött a királyi pár távozása folytán.

Nem telt bele két nap, s a város megkapta a kormányzó felhatalmazását a nemzetőrség megalakítására.

De hogyan fogjanak hozzá? Ez nehéz ügy volt, jóval nehezebb, mint Pignatellitől kieszközölni a kezdetben megtagadott felhatalmazást.

A nemzetőrség megalakítása toborzás útján történt, de a toborzás még korántsem hadseregszervezés.

A nemesség megszokta, hogy Nápolyban más nem visel tisztséget, csak ő, tehát magának követelte a szervezés alatt álló nemzetőrség vezetését, illetve csak a legeslegalacsonyabb rangfokozatokat volt hajlandó a polgárságnak átengedni, amiből az nem kért.

Három-négy napi vita után végre létrejött az egyezség: a nemesség s a polgárság fele-fele arányban osztozik a tiszti pozíciókon.

Ezen az alapon elkészült végre a megfelelő tervezet; a nemzetőrség létszáma három nap alatt tizennégyezerre szökött fel.

Ember volt hát elég; már csak fegyvert kellett keríteni. E téren azonban a kormányzó makacs ellenállásába ütköztek.

Nagy harc árán előbb ötszáz, majd még kétszáz puskát csikartak ki tőle.

Akkor felhívással fordultak a hazafiakhoz - a "hazafi" megszólítás eddigre közkeletű lett -, hogy kölcsönözzék ők a nemzetőrségnek fegyvereiket, s elindították az első őrjáratokat. A városban helyreállt - annyira-amennyire - a nyugalom.

Mígnem egyszer arra a döbbenetes hírre virradt Nápoly, hogy előző napon, tehát 1799. január 9-én, Mack tábornok kérésére kéthónapos fegyverszünet jött létre a harcoló felek között; a megállapodást egyfelől Migliano és Geno hercegek írták alá a kormány nevében, másfelől, a republikánus hadsereg részéről, Archambal főbiztos. A szerződés első pontja értelmében Capua francia kézre kerül.

Championnet-t nagy bajból rántotta ki a fegyverszünet. A király felhívása a franciák lemészárlására megtette a magáét. Láttuk, mit művelt a három nagy haramiabanda, Pronio, Mammone és fra Diavolo bandája. Nos, rajtuk kívül még ezer meg ezer paraszt indult hajtóvadászatra a franciák ellen. Ellepték az utakat, benépesítették az erdőket, hegyeket; fák, sziklák, vízmosások rejtekéből lestek a franciákra, s könyörtelenül lemészárolták mindazokat, akik egy óvatlan pillanatban lemaradtak a csapattól, vagy eltávolodtak táborhelyüktől. Ráadásul Naselli tábornoknak Livornóból visszatért s a Damas-hadoszlop maradványaival egyesült csapatai máris elindultak tengeren a Garigliano torkolata felé, hogy a franciák hátába kerüljenek, Mack frontális támadásával egyidőben.

Championnet helyzete rendkívül súlyos volt: kétezer katonáját harmincezer népfölkelő szorongatta, nem szólva Mack Capuában állomásozó tizenötezer főnyi seregéről, Naselli nyolcezer, Damas ötezer emberéről, s végül Rocca Romana és Moliterno önkéntes ezredéről.

Macdonald hadteste kísérletet tett rá, hogy Capuát rajtaütéssel bevegye. Éjnek évadján lopva eljutottak a város alá, s már-már bekerítették a San Giuseppe-erődöt, amikor egy tüzér felriadt a zajra, s a sötétben felé lopakodó alakok láttán sebtében megtöltötte és elsütötte ágyúját. Vaktában lőtt, de riasztotta vele az őrséget.

Egy másik francia egység megpróbált átkelni a Volturnón, a caiazzói gázlónál, de Rocca Romana herceg és önkéntesei útjukat állták. Rocca Romana valóságos csodát művelt az ütközetben.

Championnet erre sietve elrendelte, hogy a hadsereg gyülekezzék Capua előtt. Csak Capua bevétele után szándékozott Nápoly ellen vonulni. A hadsereg végrehajtotta a hadmozdulatot. Ekkor döbbent rá Championnet igazán elszigeteltségükre, s fogta fel egész nagyságában a veszélyt. Éppen azon töprengett, hogyan vághatná ki magát valami olyan erőmutatvánnyal, amilyet a kétségbeesés szokott sugallni, valami látványos fegyverténnyel, ami zavart kelt az ellenség soraiban, amikor hirtelen-váratlan megnyílni látta Capua kapuit, s fehér zászlót lengetve megjelent előtte néhány magas rangú tiszt fegyverszünetet kérni.

Mint már említettük, Migliano hercege és Geno hercege volt a két főtiszt; egyikük sem ismerte Championnet-t.

Az okmány bevezető szövege kimondta, hogy a fegyverszünet célja: a tartós és szilárd béke megkötésének útját egyengetni.

A két nápolyi teljhatalmú megbízott a következő feltételeket javasolta, a kapott utasítás értelmében: Capua átadása s egy demarkációs vonal kijelölése, melyet mindkét hadsereg, a nápolyi s a francia is, mindaddig tartozik tiszteletben tartani, míg kormányuk döntése meg nem érkezik.

Championnet jelen helyzetében ez nemcsak elfogadható ajánlat volt, de egyenesen előnyös. Championnet mégis visszautasította, s kijelentette, hogy hallani sem akar más feltételről, mint a tartományok behódolása és Nápoly feladása.

A megbízottak felhatalmazása idáig nem terjedt ki, visszatértek Capuába. Másnap újra megjelentek, megismételték előző napi javaslatukat, ám ismét visszautasításra találtak.

Két nap múltán harmadszor is megjelent Migliano és Geno hercege - a minden oldalról szorongatott francia hadsereg helyzete e két nap alatt tovább romlott -, s bejelentették, hogy felhatalmazásuk értelmében bármely feltételt elfogadhatnak, Nápoly feladását kivéve.

A francia hadsereg szorongatott helyzetében ez az újabb engedmény olyan különös volt, az ajánlat olyan előnyös, hogy Championnet kelepcét sejtett. Összehívta tábornokait, kikérte véleményüket; egyhangúan a fegyverszünet megkötésére szavaztak.

A fegyverszünetet tehát megkötötték három hónapra, az alábbi feltételekkel:

A nápolyiak átadják Capua fellegvárát, minden felszerelésével egyetemben.

Két és fél millió dukát hadisarcot fizetnek, a háború költségeinek fedezésére, melybe a nápolyi király támadása sodorta a franciákat.

Az összeget két részletben róják le: felét január 15-én, felét ugyanezen hónap 25-én.

Egyidejűleg megvonták a két hadsereg közötti demarkációs vonalat is.

December 10-én írták alá a szerződést, mely a faluról, ahol megkötötték, a sparanisi fegyverszünet nevet nyerte.

A fegyverszünet mindenkit meglepett, a franciákat sem kivéve. El nem tudták gondolni, mi bírhatta rá a nápolyiakat megkötésére.

Mi azonban ismerjük a nápolyiak indokait, melyekre azóta fény derült, s készséggel el is mondjuk.

Jelen könyvünk drámai mozzanatokkal elegy történelmi krónika, mint olvasóink nyilván régen észrevették; az események menetét azonban nem a regényes elem szabja meg, nem az áll az előtérben, hanem ellenkezőleg, a történelmi fordulatoknak alárendelten, mintegy csak azért bukkan itt-ott elő, hogy e tényeket összefűzze.

De a tények maguk oly különösek, a történelmi szereplők oly rendkívüliek, hogy ami még soha nem esett meg velünk, mióta írásra adtuk a fejünket: szinte sokalljuk az anyag bőségét, a történelem túltesz képzeletünkön. Ha tehát a szükség úgy hozza, bátran elejtjük egy időre a mesét, vagy helyesebben szólva - hiszen e könyv minden sora igaz - a regényes szálat, s Walter Scottot Tacitusszal ötvözzük. Csak azt fájlaljuk - képzelhetni, mennyire! -, hogy nem mondhatjuk magunkénak a római történetíró s a skót regényíró tollát; mert e kettő birtokában remekművet formálhattunk volna a rendelkezésünkre álló anyagból.

Feladatunk: egy forradalom történetét tárni Franciaország elé, oly forradalomét, melyről jóformán semmit sem tud, minthogy lezajlása idején saját forradalma kötötte le egész figyelmét, s minthogy az itt elmondott események jó részéről maguk a nápolyiak sem tudtak, elnyomóik mesterkedései folytán.

Így állván a dolog, vegyük újra fel az elejtett fonalat, s szenteljünk néhány sort a sparanisi fegyverszünet hátterének, mely úgy megdöbbentette Nápolyt december 10-én, azon a napon, amikor nyilvánosságra került.

Elmondottuk, miként választotta meg képviselőit a város, miképpen járult a kormányzó elé, s küldte el hozzá ismételten követeit.

A sok jövés-menés csak arra volt jó, hogy kiderüljön: Pignatelli herceg az abszolút királyi hatalmat képviseli, amely hatalom hanyatlóban van; de egyelőre még roppant erős, a város ellenben a nép hatalmát, amely ugyan csak most van születőben, de immár jogai tudatára ébredt, bár e jogok elismertetésére kerek hatvan esztendeig kell még várnia. E kétfajta hatalom természettől fogva szemben áll egymással, s egymás ellen tör: hamarosan rá is ébredt mindkettő, hogy útjaik elválnak. A népi hatalom egy győzelmet mindenesetre máris magáénak mondhatott a királyi hatalom felett: a nemzetőrség megalakítását.

E két párt - a királyi önkényuralom s a népfenség pártja - mellett volt egy harmadik párt is Nápolyban, az értelem pártja, ha szabad így neveznünk: a francia párt. Könyvünk első fejezeteinek egyikében már bemutattuk főbb vezetőit olvasóinknak.

E párt úgy vélte, hogy a nápolyiak képtelenek saját sorsuk intézésére - hiszen tudván tudta, milyen műveletlenek az alsóbb néposztályok, milyen romlott a nemesség, s milyen csekély a testvériség érzése az épp csak hogy megszületett s a közügyek intézéséből mindeddig kizárt polgárság körében -, elengedhetetlennek tartotta hát a francia megszállást, mivel szerinte ennek híján Nápolyt belső villongások, testvérviszályok emésztenék fel.

Tartós kormányzatot - mely e párt szerint csakis köztársasági lehet - más nem hozhat létre Nápolyban, mint Championnet, az ő kemény és főleg: tiszta keze.

A három párt közül ez az egy tudta határozottan és világosan, mit akar.

Ami a royalista és a nemzeti pártot illeti, náluk teljes volt a zűrzavar. A király nem tudta, meddig mehet el az engedményekben, a nép, hogy meddig mehet el követéléseiben. Egyes utópisták mégis e két párt egyesítéséről ábrándoztak.

A köztársaságiak programja egyszerű volt és világos: a nép kormányozza önmagát, választottai útján.

Csakhogy éppen a legvilágosabb eszmék vernek a legnehezebben gyökeret; furcsa, de így volt ez mindig szerencsétlen földgolyónkon.

A köztársasági párt vezetői összeültek, immár nem Johanna királynő palotájában, hanem Porticiban, Schipaninál - most, hogy a király eltávozásával visszanyerték cselekvési szabadságukat, a szigorú titkolódzás feleslegessé vált, ha némi elővigyázatra szükség volt is.

Az összejövetelen elhatározták, hogy minden erejükkel előmozdítják a franciák bevonulását Nápolyba, s a francia köztársaság védőszárnyai alatt megalapítják a Parthenopéi Köztársaságot.

Ők is úgy cselekedtek, mint a város, mely erősítésül küldötteket hívott be maga mellé: tanácskozásukra meghívták pártjuk néhány emberét. Tekintve, hogy határozataikat szótöbbséggel hozták, a köztársasági párt négy vezetője alulmaradt - számuk ugyanis négyre zsugorodott, mióta Nicolino a Sant'Elmo börtönében raboskodott, Ettore Carafa pedig távol volt Nápolytól, s a négy agyonterhelt férfi erejét meghaladta a tanácskozás irányítása, döntéseinek befolyásolása.

A republikánusok portici klubja tehát egyhangúan azt határozta - négy szavazat, úgymint Cirillo, Manthonnet, Schipani és Velasco szavazata ellenében -, hogy tárgyalásokba bocsátkozik Rocca Romana herceggel, aki a caiazzói ütközetben kitüntette magát, és Moliterno herceggel, aki újabb tanújelét adta rendkívüli vitézségének, melyről 1796, a tiroli hadjárat óta közismert volt.

Úgy is történt. Mindkettejüknek fontos posztot kínáltak fel a megalakítandó új kormányban, azzal a feltétellel, hogy belépnek a republikánus pártba. A republikánus szóvivő élénk színekkel ecsetelte a tárgyalás során mindazt a bajt-szerencsétlenséget, amit a francia visszavonulás Nápolyra zúdítana, s a két arisztokrata hadvezér a becsvágy vagy tán a hazaszeretet sugallatára csakugyan hajlandónak mutatkozott a republikánusokkal szövetkezni.

Nápoly újjászületésének nem állt többé más az útjában, mint Mack és Pignatelli, hiszen kétség sem fért hozzá, hogy Mack és Pignatelli, azaz a polgári s a katonai főhatalom eltűnése esetén a nemzeti párt kész lesz egyesülni a republikánus párttal, amelytől csupán árnyalatnyi különbségek választják el.

Amit az alábbiakban elmondunk, azt nem találhatják meg olvasóink sem Cuocónál, aki lelkiismeretes krónikás, de meglehetősen elfogult, bár ezt ő maga nem sejti, sem Collettánál, akit a pártszenvedély elvakít, s aki Nápolytól távol írta munkáját, úgyhogy értesüléseit egyéb kútforrás híján jórészt saját megrögzött rokon- és ellenszenveiből merítette. Amit itt elmondunk, azt egy igen ritka és igen különös műből tudjuk. A címe: Emlékirat az utolsó nápolyi forradalom védelmében, és 1803-ban jelent meg Franciaországban.

Szerzője, Bartolomeo N***, nápolyi, s a tényeket a lehető leghívebben adja elő, a honfitársai becsületére válókat csakúgy, mint a szégyenteljeseket, annak az embernek a gyerekes őszinteségével, aki maga sem igen tudja, mi a jó, mi a rossz. Olyasfajta krónikát ír, mint Suetonius: ad narrandum, non ad probandum.

"Ekkor létrejött egy megbeszélés Moliterno herceg és a nápolyi jakobinusok pártjának egyik vezetője között - írja. - Ez utóbbit nem nevezhetem meg, nehogy kompromittáljam.^[1] A megbeszélés folyamán abban állapodtak meg, hogy december 10-e éjjelén Capuában meggyilkolják Mackot, Moliterno azonnal átveszi a hadsereg vezetését, s egyik tisztjét elküldi a nápolyi királyi palota falához, ahol is egy összeesküvő várja majd, akit a kapott személyleírás s a megbeszélt jelszó alapján könnyűszerrel felismerhet. Amint ez az összeesküvő értesül Mack haláláról, baráti látogatás ürügyén behatol Pignatelli herceghez, s meggyilkolja, ahogy előbb Mackot meggyilkolták. Az összeesküvők ekkor hatalmukba kerítik Castelnuovót, lévén, hogy parancsnoka az ő emberük, megteszik a kormányváltozáshoz szükséges intézkedéseket, s a lehető legelőnyösebb békét kötik meg elvbarátaikkal, a franciákkal."

A capuai küldött meg is jelent a mondott órában a királyi palotánál, s találkozott az összeesküvőkkel, csakhogy Mack halálhíre helyett Moliterno letartóztatásának hírét hozta.

Mack valahogy nyomára jött az összeesküvésnek, s előző este letartóztatta Moliterno herceget; a capuai hazafiak azonban kapcsolatban álltak a nápolyiakkal, másnap fellázították a népet Moliterno érdekében. Mack kénytelen volt Moliternót szabadon bocsátani, de Santa Mariába vitette.

Az összeesküvés kipattant, Mack életben maradt, kárba veszett fáradság lett volna Pignatellit láb alól eltenni.

Pignatelli, nyilván Mack révén, értesült az összeesküvésről, melynek kis híján mindketten áldozatul estek, s úgy megrémült, hogy nyomban menesztette Migliano és Geno hercegeket, fegyverszünetet kérni.

Íme, ezért nyíltak meg Championnet előtt Capua kapui akkor, mikor a legkevésbé várta, várhatta, ennek köszönhette a kormányzó két megbízottjának váratlan megjelenését.

S most engedtessék meg nekünk, hogy röviden megmagyarázzuk, miért húztuk alá az imént a krónikás néhány szavát, Mack és Pignatelli megöletése kapcsán.

Nagyot vétene a francia moralista, aki a dél-itáliai szokások hiányos ismeretében úgy ítélné meg a Nápolyban vagy provinciáiban megesett gyilkosságokat, mint mi, franciák, szoktuk. Nápolyban, sőt Észak-Itáliában is két külön szó van a gyilkosságra, aszerint, hogy az áldozat magánember-e vagy zsarnok.

Emberölés és zsarnokölés, mondják Itáliában.

Az emberölés az egyén által egyénen elkövetett gyilkosság. A zsarnokölés a honpolgár által a zsarnokon vagy a zsarnokság képviselőjén elkövetett gyilkosság.

Tapasztalhattuk egyébiránt, hogy az északi népek - hadd hivatkozzunk itt csak a németekre - osztoznak az olaszokkal e súlyos erkölcsi eltévelyedésben.

A németek kis híján oltárt emeltek Karl Sandnak, Kotzebue gyilkosának, és Stapsnak, Napóleon merénylőjének.

Rómában és Nápolyban nem gyilkosnak, hanem zsarnokölőnek tartják és tisztelik Rossi ismeretlen gyilkosát és Agesilas Milanót, aki egy katonai díszszemlén merényletet követett el II. Ferdinánd ellen: szuronnyal próbálta ledöfni.

Ez a felfogás magyarázza, ha nem is menti, az itáliai merényleteket.

Itália sokféle zsarnokság igáját nyögte történelme során, ám az olaszok mindenkor klasszikus, tehát köztársasági hagyományokon nevelkedtek.

Nos, a klasszikus hagyományok értelmében a politikai gyilkosság dicső tett, jóllehet a mi törvényeink megbélyegzik, s a lelkiismeretünk elutasítja.

S ez annyira igaz, hogy Lajos Fülöp népszerűségét az ellene elkövetett merényletek nemcsak nem csorbították, hanem egyenesen növelték uralkodásának tizennyolc esztendeje alatt.

Mondasson valaki misét Fieschi, Alibaud, Lecomte lelki üdvéért: legfeljebb öreg édesanyjuk, ájtatos szívű húguk vagy az atyai bűntől mentes fiú mer rajta részt venni.

Agesilas Milano halála évfordulóján minden évben misét mondanak Nápolyban a lelke üdvéért, s akkora tömeg csődül össze, hogy be sem fér a templomba.

S lám: Itália legdicsőbb történelmi korszakainak nyitánya Mucius Scaevola merénylete az etruszk király ellen, záróakkordja pedig Caesar megöletése Brutus és Cassius által.

S mit tesz a szenátus, amikor Mucius Scaevola, aki az ő tudtával és beleegyezésével indult el Porsennát megölni, a királytól kegyelmet nyervén, elégett bal kezével visszatér Rómába?

A respublica nevében jutalmat szavaz meg a gyilkosnak, s a megmentett respublica nevében birtokot adományoz neki.

S mit tesz Cicero, akit a maga idején Rómában a becsület megtestesülésének tiszteltek, amikor Brutus és Cassius megöli Caesart?

Könyvéhez, a De officiis-hez hozzáír egy fejezetet, hogy bebizonyítsa: ha a társadalom egyik tagja káros a társadalomra, bármely polgárnak jogában áll a beteg tagot - politikai sebészként - lemetélni a társadalom testéről.

Az elmondottakból következik, hogy ha nagyralátóan olyan jelentőséget tulajdonítanánk könyvünknek, mellyel az korántsem bír, most felhívással kellene fordulnunk a bölcselőkhöz, sőt mi több, a bírákhoz: vegyék tekintetbe fejtegetéseinket, valahányszor egy Itáliából, s különösen valamely dél-itáliai tartományból származó ember kerül ítélőszékük elé politikai merénylet vádjával, annál is inkább, mivel sem a védőügyvédek, sem a vádlottak nem gondoltak eddigelé soha e mentő körülmény hangoztatására.

Mint mondottuk, december 10-én létrejött a fegyverszünet. A megállapodás értelmében 11-én francia kézre került Capua.

13-án Pignatelli herceg magához kérette a város képviselőit, hogy megtanácskozza velük, miképpen ossza föl a leggazdagabb nápolyi kereskedők és földbirtokosok között a két és fél milliós hadisarc két napon belül esedékes első részletét. S bár a küldötteket most fogadta először barátságosan a kormányzó, azok határozottan elutasították a részvételt e népszerűtlen feladat végrehajtásában; kijelentették, hogy semmi közük hozzá, törje a fejét az, aki a kötelezettséget vállalta.

14-én - most minden újabb nap súlyos fordulatokkal terhes, az események irama gyorsul, úgyhogy elég is a folyamatot 20-ig nyomon követnünk -, 14-én tehát befutott a nápolyi öbölbe Naselli tábornok hadteste, a Volturno torkolatánál behajózott, jól felszerelt, felfegyverzett nyolcezer ember.

Ha ők nyolcezren, harmincezer lazzaronétól támogatva, elállják a Capuából Nápolyba vezető utat, nincs hatalom, mely Nápolyon erőt vehet.

De Pignatelli herceg tudta, hogy a nép gyűlöli, s visszariadt a döntéstől, bár azt máris égetően szükségessé tette volna a fegyverszünet küszöbönálló megszegése. Azért mondjuk: küszöbönálló, mert a másnapra esedékes ötmillióból egy fillér nem sok, annyi sem folyt be, márpedig a jóvátétel elmaradását a franciák joggal tekinthetik a fegyverszünet megszegésének.

A hazafiaknak éppen ez volt a legfőbb óhajuk: felborítani a fegyverszünetet, mely megköti elvbarátaik, a franciák kezét, s megakadályozza őket Nápoly elfoglalásában.

Pignatelli herceg tehát nem adott ki semmiféle rendelkezést a nyolcezer ember megérkezését követően. Amikor a lazzaronék ezt látták, megrohanták a Maddalena hídjától a Mergellináig a part mentén horgonyzó bárkákat, kieveztek a vitorlásokhoz, s elvették a katonák ágyúit, puskáit, lőszerét. A katonák ellenállás nélkül tűrték, hogy a lazzaronék lefegyverezzék őket.

Mondanunk is felesleges, hogy e vállalkozás során élen jártak régi barátaink, Michele, Pagliuccella és fra Pacifico, s úgy ellátták csapatukat mindenféle fegyverrel, hogy több se kellett.

A nyolcezer állig felfegyverzett lazzarone égrengető kiáltozásba fogott: "Éljen a király! Éljen a hit! Halál a franciákra!"

A katonákat partra tették, menjenek isten hírével, amerre látnak.

Azok ehelyett csatlakoztak a lazzaronékhoz, s még náluk is hangosabban üvöltötték: "Éljen a király! Éljen a hit! Halál a franciákra!"

A Castelnuovo-erőd parancsnokát, Massát, a történtek híre s a nagy ordítozás rádöbbentette, hogy alighanem rövidesen megrohanják az erődöt. A kormányzóhoz menesztette hát egyik tisztjét, Simonei kapitányt, utasításokért támadás esetére.

- Az erődöt védjék meg - felelte a kormányzó -, de a népnek haja szála sem görbülhet.

Simonei jelentette parancsnokának a kormányzó utasítását; hogy ez az utasítás enyhén szólva homályos, abban mindketten egyetértettek.

Mert nyilvánvalóan több mint nehéz feladat egy erődöt úgy megvédeni, hogy az ostromlóknak a hajuk szála se görbüljön.

A parancsnok visszaküldte Simoneit a kormányzóhoz, határozottabb választ kérve.

- Lőjenek vaktöltéssel - hangzott a válasz -, a tömeg arra is szétszalad.

Simonei vállat vont és távozott; a palota udvarán utolérte őt Geno hercege, ugyanaz, aki a sparanisi fegyverszünet tárgyalásait vezette, s Pignatelli herceg nevében megtiltotta, hogy egyáltalán lőjenek.

Alig érkezett vissza a Castelnuovo-erődbe Simonei, alig kezdte meg beszámolóját a kormányzó két újabb utasításáról, amikor hatalmas tömeg rohanta meg az erődöt. A külső kaput betörték, a hidat elfoglalták, "A királyi lobogót! A királyi lobogót!" csatakiáltással.

A király távozása óta csakugyan eltűnt az erődről a királyi lobogó, ahogy a Tuilériák ormáról is bevonják a zászlót az államfő távolléte alatt.

A nép kívánsága nyomban teljesült: kitűzték a királyi lobogót.

A tömeg ekkor fegyvert és lőszert követelt, a leghangosabban az imént lefegyverzett katonák.

A parancsnok azt felelte rá, hogy a kormányzó engedélye nélkül egyetlen puskát, egyetlen töltényt ki nem adhat, minthogy ő felel a rá bízott hadianyagért.

De hozzanak parancsot a kormányzótól, s készséggel átad bármit, akár magát az erődöt is.

Mialatt Manichino hadtápfelügyelő a tömeggel tárgyalt, a kapuőrség - egy szamnit ezred - megnyitotta a kapukat.

A tömeg betódult az erődbe, és elkergette a parancsnokot meg a tiszteket.

Ugyanaznap, ugyanazon órában, mintegy jeladásra - s tán csakugyan arra - a lazzaronék elfoglaltak két másik erődöt is: a Castel del Carminét és a Tojáserődöt.

Ösztönös népmozgalom volt? Vagy a kormányzó műve, aki a népi diktatúrában alkalmas eszközt vélt látni egyfelől a hazafiak terveinek meghiúsítására, másfelől a királyné népirtó parancsának végrehajtására?

Ez máig is titok. De ha az okok ismeretlenek is, a tények ismertek.

Másnap, január 15-én délután két órakor öt nyitott hintó hajtott be a Capuai kapun Nápolyba. Utasai - francia tisztek, köztük Archambal főbiztos, a sparanisi szerződés aláírója - az Albergo realé-ban szálltak meg.

Azért jöttek, hogy Championnet megbízásából átvegyék az ötmilliót, a jóvátétel esedékes részletét, s mert a franciák sohasem tagadják meg francia mivoltukat, egyben azért is, hogy megnézzenek egy előadást a San Carlo színházban.

Egyszeriben elterjedt egész Nápolyban a hír, hogy a franciák megszállóként jöttek, hogy árulás történt, s azt meg kell torolni a király nevében.

Kinek állt vajon érdekében a hírverés? Nyilván annak, aki szavát adta, hogy kifizeti a hadisarcot, de nem lévén együtt az ötmillió, nem bírt fizetni, s saját becsületét mentendő, nem átallotta a vereség - a súlyos és gyalázatos vereség - rémét felidézni.

Este hét óra tájban tizenöt-húszezer felfegyverzett lazzarone és katona csődült az Albergo reale elé, eszeveszett "Éljen a király! Éljen a hit! Halál a franciákra!" kiáltozással.

Élükön ugyanazok az emberek álltak, akikkel már volt alkalmunk találkozni, amikor a felzendült csőcselék a Torre fivéreket halálra kínozta, vagy a szerencsétlen Ferrarit ízekre szaggatta, vagyis a Pasqualék, Rinaldók, Beccaiók. Hogy Michele merre járt, azt később mondjuk el.

Archambal szerencsére éppen a palotában tartózkodott, Pignatelli hercegnél, aki a pénz helyett szép szavakkal igyekezett őt kifizetni.

A többi francia tiszt a színházban volt.

A felizgatott tömeg megrohanta a San Carlo színházat. A kapuőrség ellenszegült; felkoncolták őket. S a termet egyszeriben üvöltöző, fenyegetően handabandázó lazzaronék hada árasztotta el.

Az utca, a folyosók, a terem visszhangzott a "Halál a franciákra!" kiáltástól.

Mit tehetett volna tizenkét-tizenöt, pusztán karddal felfegyverzett tiszt ezer meg ezer gyilkos ellenében?

A hazafiak körülfogták a tiszteket, saját testükkel fedezték, s gyorsan kituszkolták őket a királynak fenntartott titkos folyosóra, melyről a nép nem tudott, s mely a színháztermet a palotával kötötte össze. A palotában fellelték Archambalt Pignatelli hercegnél, s egy erős lovaskülönítmény oltalma alatt visszatértek Capuába. Az ötmillióból egy fillért nem láttak, ellenben kis híján az életükkel fizettek e kiruccanásért.

A színészek sietve leengedték a függönyt a betóduló csőcselék láttán; az előadás félbeszakadt.

A nézőknek kisebb gondjuk is nagyobb volt, mint a franciákkal törődni, a saját bőrüket mentették, ahogy tudták.

Aki tapasztalta valaha, milyen fürge kezűek a nápolyiak, az képzelheti, micsoda fosztogatással-rablással járt együtt ez a roham. A kijáratnál akkora tolongás támadt, hogy többen megfulladtak, másokat a lépcsőházban tapostak halálra.

Javában folyt a fosztogatás az utcán is. Csak nem maradhattak ki a mulatságból azok, akik nem fértek be a színházba!

Minden hintót átkutattak és kiraboltak, azzal az ürüggyel, hogy bizonyára franciákat rejtegetnek.

A városi tanács tagjai, a hazafiak, Nápoly legelőkelőbb férfiai kétségbeesetten próbálták helyreállítani a rendet, de hiába: az utcákon fel-alá hullámzó sokaság rabolt, gyilkolt, fosztogatott. Ezt látva, Capece Zurlo őeminenciájához, Nápoly köztiszteletben álló hercegérsekéhez siettek, s könyörögve kérték a szerfelett nyájas szívű és makulátlanul tiszta erkölcsű főpapot, térítse észre - ha kell, akár a vallás hatalmának latba vetésével - a gyalázatos söpredéket, mely alaktalanul, pusztítón hömpölygött fel s alá Nápoly utcáin, mint a lávafolyam.

A hercegérsek nyitott hintóba szállt, fáklyát nyomott cselédei kezébe, s keresztül-kasul hajtatott a tömegen, úgyszólván felszántotta, de egy szavát nem lehetett érteni, mivel a hangja minduntalan beleveszett a tömeg bömbölésébe: "Éljen a király! Éljen a hit! Éljen Szent Januárius! Halál a jakobinusokra!"

A három erőd elfoglalásával a nép vált a város tényleges urává: hatalomra lépését azzal ünnepelte meg, hogy tulajdon hercegérseke szeme láttára gyilkolt, fosztogatott. Nápoly város címerállata, a kanca, Masaniello óta, tehát már százötvenkét esztendeje leste hiába a pillanatot, amikor zablát, nyerget levetve kedvére tombolhat. Most aztán élt az alkalommal, kárpótolta magát az elmúlt évekért. E pillanatig a gyilkosság, hogy úgy mondjuk, szórványos jelenség volt, ettől fogva rendszeres.

Minden jól öltözött, rövid hajú férfira rámondták: jakobinus, s ez fölért a halálos ítélettel. Forradalmi időkben az asszonyok rendesen túltesznek kegyetlenség dolgában a férfiakon is; a lazzarone-feleségek ollókkal, késekkel, borotvákkal felfegyverkezve jártak a férfiak nyomában, s a sokaság hahotája, gúnykacaja közepette a legszörnyűbb s legszemérmetlenebb csonkításoknak vetették alá a szerencsétleneket, akiket férjeik halálra ítéltek. E válságos pillanatban, amikor a tisztességes emberek élete Nápolyban egyetlen hajszálon függött, egyetlen szón, egy szeszélyen múlt, néhány hazafinak eszébe jutottak a Vicaria- és a Carmine-erőd zárkáiban sínylődő barátaik, akiket Vanni ott felejtett. E hazafiak lazzaronénak öltöztek, s azt kiáltozták széltében-hosszában, hogy ki kell szabadítani a foglyokat, hadd növeljék a bátrak seregét. A javaslat nagy tetszésre talált. Mind futottak a börtönökhöz, s kiszabadították a foglyokat, de nemcsak őket, hanem rajtuk kívül még vagy öt-hatezer fegyencet, a gyilkosság, rablás hétpróbás szakértőit. A fegyencek elárasztották a várost, tovább növelve a zűrzavart, a tumultust.

Figyelemre méltó jelenség a fegyencek szerepe Nápolyban és a déli tartományokban forradalmak idején. Minthogy Dél-Itália a spanyol alkirályok idejétől, azaz 1503-tól fogva egészen 1860-ig, II. Ferenc bukásáig, zsarnoki uralom alatt élt, s az egymást váltó önkényuralmak alapelve mindig is a nép erkölcsi érzékének megrontása volt, a fegyenc ott korántsem kelt olyan irtózatot, mint nálunk. Ahelyett, hogy fegyenctelepeken, gályapadhoz láncolva élnének, kívül rekedve a társadalmon, mely őket eltaszítja, elvegyülnek a nép közé; ők ettől nem válnak jobbá, a népet ellenben igenis megrontják. Számuk igen nagy, majd a duplája a francia fegyencekének: ha a király nem veti meg segítségüket, alkalomadtán hatalmas és félelmetes szövetségeseivé válnak Nápolyban - s ha Nápolyt mondunk, a tartományokat is értjük. Nápolyban nincs életfogytiglani gályarabság. Egyszerű számítással arra az eredményre jutottunk, hogy az életfogytiglani gályarabok átlagban kilenc évet töltenek gályán. 1799 óta, azaz nem egészen hatvanöt esztendő alatt, hat ízben került sor az összes gályarabok szabadon bocsátására, mindig a királyság jóvoltából, amely 1799-ben, 1806-ban, 1809-ben, 1821-ben, 1848-ban és 1860-ban egyaránt a gályákról toborozta a trón hű bajnokait. Ruffo kardinálisnak is meggyűlt a baja e különös szövetségesekkel, mint majd láthatjuk: nem győzte őket a tűzbe küldeni, hogy valahogy megszabaduljon tőlük.

Két és fél évet töltöttem Nápolyban, vagy száz fegyenc közvetlen szomszédságában, mivel a fegyintézet egyik albörtöne ugyanabban az utcában állt, ahol a palota, amelyben laktam. A fegyencek nem dolgoztak, napjaik a legteljesebb semmittevésben teltek. A nap hűvösebb szakát - reggel hat órától tízig, valamint délután négytől hatig - a börtön falánál töltötték, felültek rá lovagló ülésben, vagy rákönyököltek, s a csodálatos kilátást bámulták, a szicíliai tenger végtelenjét, melyen sötéten rajzolódik ki Capri sziluettje.

- Kik ezek az emberek? - kérdeztem egyszer a hatóság képviselőjétől.

- Gentiluomini (úriemberek) - felelte az.

- Mi a bűnük?

- Nulla! Hanno amazzato. (Ó, semmi! Csak megöltek valakit.)

Nápolyban a gyilkosság valóban nem több, mint egy kézmozdulat, s a tudatlan lazzarone, aki soha nem fürkészte élet és halál titkait, úgy oltja ki embertársa életét, úgy osztja a halált, hogy sem filozófiai, sem erkölcsi tekintetben nem is gyanítja, mit tett, mit jelent élet és halál.

Képzelhetjük, milyen vadállati módon viselkednek aztán az efféle emberek a fentebb vázolthoz hasonló zavaros pillanatokban, hiszen Mammone fajából valók ők, aki foglyai vérét itta, s La Galáéból, aki megsütötte és fölfalta őket.

A lehető leggyorsabban orvosolni kellett a bajt, máskülönben vége Nápolynak, s a királyné parancsa betű szerint teljesül; azaz a polgárság és a nemesség megsemmisül az általános vérengzésben, s a porondon nem marad más, mint a nép, jobban mondva a csőcselék.

A város képviselői ekkor összeültek San Lorenzo ódon bazilikájában, ahol oly sokszor folyt már disputa a nép s a királyi hatalom jogairól.

A republikánus párt Moliterno herceget javasolta fővezérnek, az 1796-os hadjárat alatt tanúsított bátorságára s Capua védelme körül szerzett, friss keletű érdemeire hivatkozva. Mint láttuk, a párt nemrég érintkezésbe lépett a herceggel, s úgy hitte, számíthat rá.

A lazzaronék tudták, milyen bátran harcolt a herceg a franciák ellen, úgyhogy nem sejtettek semmi rosszat; a Moliterno nevet viharos éljenzés fogadta.

A herceg a lehető leghatásosabban lépett színre, a lelkesedést a rajongásig fokozva. Abban a pillanatban jelent meg lóháton, állig fegyverben, amikor a tömeg a leghangosabban kiáltozta: "Igen, igen! Éljen Moliterno! Halál a franciákra! Halál a jakobinusokra!"

A nápolyi nép lélekben gyermek, látványos fogásoknak könnyen felül. Hogy a herceg így és ekkor toppant be, éppen a nevét éltető, kinevezésén ujjongó sokaság közé, azt a Gondviselés ujjmutatásának vélte. Láttára megkettőződött az éljenzés. Körülvették a lovát, mint előző este s aznap reggel a hercegérsek hintaját, s torkuk szakadtából üvöltötték, ahogy csak a nápolyiak tudnak üvölteni:

- Éljen Moliterno! Éljen a mi védelmezőnk! Éljen a nép atyja!

Moliterno leugrott a nyeregből, s lovát a lazzaronék gondjaira hagyva, belépett a templomba. A nép már döntött a maga részéről; a városi tanács sietett diktátornak kikiáltani Moliternót. Teljhatalommal ruházták fel, s szabad kezet kapott alvezére kiválasztására.

Ott helyben - mielőtt még Moliterno elhagyta volna a templomot - kijelöltek egy újabb küldöttséget, hogy megizenjék a kormányzónak: a város s a nép nem hajlandó más vezért eltűrni többé, mint akit maga választott, választott vezére pedig San Girolamo uraság, Moliterno hercege.

A deputáció szólítsa fel a kormányzót az új főhatalom elismerésére, tekintve, hogy e főhatalmat a municípium hívta létre, s a nép elfogadta, sőt magáénak vallja.

Manthonnet, Cirillo, Schipani, Velasco és Pagano önként ajánlkozott a feladatra; nyomban be is választották őket a küldöttségbe.

Az öttagú deputáció megjelent a palotában.

A forradalom hétmérföldes léptekkel haladt előre két nap óta. Pillanatnyilag a rosszul tájékozott nép támogatását is bírta még. A küldöttség ezúttal nem kérni jött, hanem követelni.

Olvasóink lépésről lépésre nyomon követték az események menetét: nyilván nem találnak semmi meglepőt az újabb fordulatban.

A szószóló tiszte Cirillóra hárult.

Röviden beszélt, nem titulálta a kormányzót sem hercegnek, sem excellenciás úrnak.

- Uram - mondta Cirillo -, a város nevében felszólítjuk: mondjon le a hatalomról, melyet a király önre ruházott, adja át nekünk, helyesebben a városi tanácsnak, az állam pénzét, s bocsásson ki egy rendeletet - az utolsót -, melyben mindenkit feltétlen engedelmességre kötelez a városi tanács és Moliterno hercege, a nép választotta fővezér iránt.

A kormányzó nem adott határozott választ. Huszonnégy óra gondolkodási időt kért, mondván, hogy "aludjunk rá egyet".

Az éjszakai gondolkodás eredményeként kora hajnalban felkerekedett, magához vette a királyi kincstár maradékát, hajóra szállt, és elvitorlázott Szicíliába.

De térjünk vissza Moliterno herceghez.

Legsürgősebb teendője az volt, hogy a vérontást megszüntetendő, a népet lefegyverezze.

Az újdonsült diktátor szavát adta a hazafiaknak, hogy mindenben velük egyetértően jár el, meg is esküdött rá, majd távozott a templomból. Kint ismét lóra szállt, a tömeg "Éljen Moliterno!" kiáltását "Éljen a nép!" kiáltással viszonozta, kivonta kardját, s ünnepélyesen kinevezte alvezérnek don Lucio Caracciolót, Rocca Romana hercegét, aki caiazzói fegyverténye óta csaknem olyan népszerű volt, mint maga Moliterno. E jóképű uracs háromszor fordított köpönyeget tizenöt esztendő alatt, s hamarosan újabb árulással tetézi majd az előzőeket, hogy urai bocsánatát kiérdemelje. Nevét most eget verő éljenzés köszöntötte.

Moliterno hercege hosszú szónoklatot vágott ki. Felszólította a lazzaronékat, hogy fegyvereiket helyezzék letétbe a főhadiszállásul szolgáló szomszédos kolostorban, s halálbüntetés terhe alatt ki-ki vesse magát alá a rendszabályoknak, melyeket ő a közcsend helyreállítása érdekében jónak lát kibocsátani. Szavai nyomatékául akasztófákat állíttatott fel utcákon és tereken, s a legvitézebb és legbecsületesebb polgárokból őrjáratokat szervezett. Utasításuk volt a tetten ért tolvajokat, gyilkosokat letartóztatni, s minden teketória nélkül a helyszínen felkötni.

A fehér - azaz a királyi - lobogót megállapodás szerint a nép lobogója, azaz a háromszínű lobogó váltotta fel. A nápolyi nép színei: a kék, sárga, vörös.

Akik e változást ellenezték, vagy magyarázatot követeltek, azokat Moliterno azzal torkolta le, hogy kijelentette: a nápolyi zászlót meg kellett változtatni, mert ő nem hajlandó olyan lobogó alatt harcolni, amelyet a franciák egyszer már futni láttak. A nép könnyen ráállt a cserére: fölöttébb hízelgett hiúságának a tudat, hogy saját zászlója van.

Január 17-én reggel kitudódott a kormányzó szökése. A nép nyomban megértette, micsoda veszélyeket zúdít Pignatelli szökése Nápolyra, s mert a kormányzó olyan messze járt már, hogy üldözésére nem is gondolhattak, a tömeg dühe Mack ellen fordult.

Nagy csapat lazzarone indult Mack keresésére azzal a felkiáltással, hogy Mack aljas áruló, lepaktált a jakobinusokkal és a franciákkal, kötelet érdemel. A csapat útnak eredt Caserta felé, Mackot előkeríteni.

Mack csakugyan Casertában tartózkodott, Rieschach őrnagy társaságában. Ez az egy tiszt maradt hű hozzá a nagy katasztrófa után. Veszély fenyegeti - jelentették a tábornoknak. Nem is kis veszedelem. Salandra hercegének kis híján az életébe került, hogy a Casertába vezető úton a lazzaronék útjába akadt, s azok Macknak vélték. A szerencsétlen tábornoknak nem maradt más választása, mint Championnet sátra alatt keresni menedéket. De mint tudjuk, olyan sértő hangú volt a levél, amelyben annak idején hadat izent, s amelyet Rieschach őrnaggyal küldött el Championnet tábornoknak, és olyan kegyetlen a napiparancs, melyet Rómából távoztában a franciák ellen kibocsátott, hogy nem sok oka lehetett a francia tábornok nagylelkűségében reménykedni. Rieschach őrnagy azonban megnyugtatta: felajánlotta, hogy előrelovagol, és előkészíti a fogadtatást. Mack kapva kapott az ajánlaton. Mialatt az őrnagy odajárt megbízását teljesíteni, ő egy kis házban húzta meg magát Cirnaóban; a félreeső házacska biztos búvóhelynek látszott.

Championnet Aversa előtt táborozott. Mint szenvedélyes műemlékkutató, a városka egyik elhagyott kolostorában felfedezte s hűséges Thiébault-ja társaságában átkutatta a palota romjait, melyben Johanna királynő egykor meggyilkolta férjét. Megtalálták a félig romba dőlt erkélyt is, melyen a királynő Endrét megfojtotta egy csinos, arany- és selyemszálakból saját kezűleg font zsinórral. Championnet éppen azt magyarázta Thiébault-nak, aki korántsem volt olyan tudós régész, mint tábornoka, hogyan nyert feloldozást Johanna e bűn alól, amiért VI. Kelemen pápának hatvanezer aranyon eladta Avignont, amikor egy lovas ugratott a sátor bejárata elé. Thiébault nagyot kiáltott örömteli meglepetésében: a lovasban volt kollégájára, Rieschach őrnagyra ismert.

Championnet ugyanolyan szívélyesen fogadta a fiatal tisztet, mint néhány héttel előbb Rómában. Szívből sajnálja - mondta -, hogy nem egy órával korábban érkezett, így bizony elszalasztotta régészeti kiruccanásukat, melyről csak az imént tértek vissza. Nem firtatta egy szóval sem, mi járatban van az őrnagy, látatlanban felajánlotta baráti szolgálatait, mintha nem is egy ellenséges nápolyi egyenruhába öltözött tiszttel állna szemben.

- Mindenekelőtt hadd köszönjem meg, kedves őrnagyom, amit értem tett - mondta. - A gondjaira bízott Corsini-palotát kifogástalan állapotban találtam, Rómába visszatérve. Minden a helyén volt: a könyvek, a térképek, a pennák. Úgy hiszem, a két hét alatt, míg önök a Corsini-palotában laktak, senki egy ujjal hozzá sem ért állandó munkaeszközeimhez.

- Nos, tábornok úr, ha csakugyan olyan hálás e jelentéktelen szívességért, mint mondja, hadd kérek cserébe egy nagy szívességet.

- Mit parancsol? - kérdezte Championnet.

- Hogy felejtsen el két dolgot.

- Lassan a testtel! Felejteni nehezebb, mint emlékezni. Mi az a két dolog? Halljam!

- Mindenekelőtt: a levél, melyet Mack tábornok küldött velem Rómába.

- Láthatta: elfelejtettem, mihelyt elolvastam. Hát a másik dolog?

- A kórházakról szóló kiáltvány.

- Azt nem felejtem el, uram - felelte Championnet -, de megbocsátom.

Rieschach meghajolt.

- Tábornok úr nagylelkűsége felülmúlja reményeimet - mondta. - Nos, a szerencsétlen Mack tábornok...

- Tudom, üldözik, hajtóvadászatot indítottak ellene, meg akarják ölni; kénytelen minden éjjel másutt hálni, mint egykor Tiberius császár. Miért nem jött egyenesen ide? Nem adományozhatok neki öt várost megélhetésül, mint a perzsa király Themisztoklésznek, de sátram alatt megférünk ketten, s bajtársi vendégszeretettel fogadom majd.

Alig hangzottak el e szavak, amikor porlepett lovas vágtatott be tajtékos paripán. Leugrott a nyeregből, s félszegen megállt a sátor küszöbén, melyet Championnet abban a pillanatban ajánlott fel neki.

Mert e lovas nem volt más, mint Mack tábornok. Hallván, hogy üldözői Carnavának vették útjukat, arra a belátásra jutott, hogy nem várhatja be küldönce visszatérését és Championnet válaszát.

- Jöjjön, jöjjön, tábornok úr! - kiáltotta Rieschach. - Mint mondottam, a világ legnagylelkűbb ellenfelével van dolgunk.

Championnet felállt, Mack elé sietett, s kezet nyújtott neki.

Mack azt hitte, hogy a kardját kéri.

Lehajtott fejjel, pirulva, némán kihúzta hüvelyéből, s pengéjénél fogva odakínálta markolatát a francia tábornoknak.

- Tábornok - mondta -, foglya vagyok, íme, a kardom.

- Tartsa meg, uram - felelte Championnet jellegzetes, finom mosolyával -, kormányom határozata értelmében tilos angol gyártmányú ajándékokat elfogadnom.

Végezzünk Mack tábornokkal. Többé nem találkozunk vele e regény lapjain, s megvalljuk, könnyű szívvel búcsúzunk tőle.

A francia tábornok úgy fogadta Mackot, mintha nem is a foglya lenne, hanem a vendége. Odaérkezése másnapján útlevelet adott neki Milánóba, s a Direktórium rendelkezésére bocsátotta.

A Direktórium nem bánt olyan udvariasan Mackkal, mint Championnet. Letartóztatásba helyezte, egy francia kisváros börtönében őriztette, és Marengo után kicserélte e sorok írójának édesapja ellenében, akit egy váratlan támadás során Ferdinánd király csapatai foglyul ejtettek.

Mack tábornokot, belgiumi balsikerei s a római hadjárat teljes kudarca ellenére, 1804-ben kinevezték a bajor hadsereg főparancsnokának.

1805-ben Napóleon közeledtének hírére bezárkózott Ulmba; kéthónapi ostrom után kapitulált, olyan szégyenteljes feltételekkel, hogy az szinte páratlan a hadtörténetben.

Harmincötezer ember élén tette le a fegyvert.

Ez alkalommal perbe fogták, s a haditörvényszék halálra ítélte. A halálos ítéletet utóbb életfogytiglani várfogságra változtatták.

Két év múltán kegyelmet kapott, s kiszabadult.

1808-cal végleg letűnik Mack tábornok a világ színpadáról, többé nem hallat magáról.

Fején találta a szöget, aki azt mondta róla, hogy csak azért nem vívta ki a kor legjobb hadvezére címet, mert olykor-olykor mégis megesett, hogy rábízták egy hadsereg vezényletét.

E kitérő után folytassuk az események egymásutánjának hű elbeszélését a franciák nápolyi bevonulásáig; a tárgy oly erkölcsrajzzal szolgál, mely éppen nincs híján sem színnek, sem érdeknek.

A lazzaronékat feldühítette, hogy a hosszú utat hiába tették meg: Mack tábornok kicsúszott a kezük közül.

Következésképp megrohanták és megfutamították a francia előőrsöket, s a főőrséget is hátranyomták. Championnet tábornok az első puskalövés eldördülése után nyomban odaszólt Thiébault-nak, nézze meg, mi történik; Thiébault egykettőre összeszedte a váratlan rajtaütéstől megzavarodott katonákat, s rohamra vitte a lazzaronék ellen abban a pillanatban, amikor éppen átlépték a demarkációs vonalat. Sokan elestek, a többiek megfutottak. Thiébault őrizkedett attól, hogy üldözésükre keljen, ott állt meg, ahol a szerződés a franciák vonalát kijelölte.

A fegyverszünetet immár kétszeresen is megszegték nápolyi részről: először azáltal, hogy nem fizették meg a szerződésben kikötött ötmilliót, másodszor a lazzaronék támadásával.

Január tizenkilencedikén a város huszonnégy képviselője ráébredt, micsoda veszélybe sodorta Nápolyt a győztes ellenfél kétszeri arculcsapása: több, mint valószínű, hogy támadásra ösztökéli.

Sietve elindultak hát Casertába, Championnet főhadiszállására, de odáig sem kellett fáradniok, a tábornok Maddalonéig nyomult előre.

Moliterno herceg vezette a képviselők küldöttségét.

Amikor a deputáció a tábornok elé jutott, mind egyszerre kezdtek beszélni, összevissza, mint ez ilyen helyzetben gyakran megesik, az egyik könyörgött, a másik fenyegetőzött, a harmadik alázatosan békéért esdekelt, a negyedik egyenesen hadüzeneteket vagdosott a franciák arcába.

Championnet tíz percig hallgatta őket, szokott udvariasságával és türelmével, majd tapasztalván, hogy egy árva szó nem sok, annyit sem ért a hangzavarból, kitűnő olaszsággal megszólalt:

- Uraim, ha egyvalaki szíveskednék mindnyájuk nevében beszélni, bizonyára gyorsabban egyetértésre jutnánk, vagy legalább megértenők egymást.

S mivel felismerte Moliternót a homlokán s arcán végighúzódó kardvágásról, hozzáfordult:

- Herceg - mondta -, aki úgy harcol, mint ön, az bizonyára a szót is vitézül forgatja hazája védelmében, nemcsak a kardot. Szíveskedjék közölni, milyen szándék hozta ide. Biztosíthatom: egész figyelmem az öné.

Championnet olyan hibátlan ékesszólással s annyi kellemmel adta elő e néhány mondatot, hogy a képviselők meglepetten elnémultak, hátrább vonultak, s Nápoly érdekeinek védelmét átengedték Moliterno hercegnek.

Titus Liviusszal ellentétben nem célunk ékes tirádákat adni a színre léptetett szónokok szájába, éppen ezért sietünk kijelenteni, hogy Moliterno herceg beszédét egyetlen szó változtatás nélkül jegyezzük ide.

- Tábornok - kezdte a herceg, Championnet felé fordulva -, a király és a kormányzó elmenekült, az országot jelenleg a város szenátusa kormányozza. Jogosultak vagyunk tehát excellenciáddal tartós és törvényes béke kötéséről tárgyalni.

Championnet elmosolyodott, s könnyedén biccentett, amikor a herceg excellenciádnak titulálta őt, a republikánus tábornokot.

A herceg előhúzott egy papirosköteget, és átnyújtotta a tábornoknak.

- Íme, a jelenlevő képviselők meghatalmazása. Ön, aki egy diadalmas hadsereg élén győztesként s mondhatni, rohamlépésben tette meg az utat Civita Castellanától Maddalonéig, meglehet, lekicsinyli a tíz mérföldnyi távolságot, mely jelenleg Nápolytól elválasztja, de ha meggondolja, hogy seregét minden irányból országunk harcra kész, fegyverforgató népe veszi körül, ha meggondolja, hogy e félmilliós város lakosait a hit fűti, s a függetlenség vágya lelkesíti, ha meggondolja, hogy több csatahajó, négy erőd és hatvanezer fegyveres védi, a rövid távolság egyszeriben megnő, mérhetetlennek és áthatolhatatlannak tűnik. S feltéve, hogy a győzelem hű marad önhöz, hogy maholnap sikerül bevonulnia - hódítóként - Nápolyba, ott megmaradnia akkor is lehetetlen lesz! Minden körülmény amellett szól hát, hogy békét kössünk. Mi nem csupán a sparanisi szerződés által ránk rótt két és fél millió dukát megfizetését vállaljuk, de ezenkívül bármely összeget, feltéve, hogy a követelés nem lépi túl a józan mérséklet határait. Ezenkívül a rendelkezésére bocsátunk mindent, ami csak a visszavonuláshoz szükséges: élelmet, szekereket, lovakat, s utainkat, melyek biztonságáért kezeskedünk... Tábornok úr, ön nagy diadalt aratott, temérdek foglyot ejtett, négy erődöt hódoltatott meg: mi békét kérünk öntől, sarcot kínálunk önnek, mint győzőnek szokás. Dicsőség, pénz jóformán magától hull az ölébe. S vegye tekintetbe azt is, hogy mi nem vagyunk hadseregéhez méltó ellenfél. Ha békét köt velünk, ha elvonul Nápoly alól, az egész világ csodálattal adózik majd nagylelkűségének. Ha ellenben meghátrálásra késztetné a lakosság ellenállása - márpedig bizton számíthatunk a nápolyiak elkeseredett ellenállására -, a gyalázat lesz e kudarcba fúlt hadjárat egyedüli bére.

Championnet megrökönyödve hallgatta végig a hosszúra nyúlt szónoklatot, amely inkább felolvasásnak, semmint rögtönzésnek hatott.

- Herceg - felelte végül udvariasan, de hidegen -, úgy hiszem, súlyos hibát követett el: úgy beszélt a győztessel, mintha a legyőzötthöz szólna. A fegyverszünet két okból borult fel: először, mert önök nem fizették meg e hó 15-én a szerződésben kikötött összeget, másodszor, mert a lazzaronék ránk támadtak. Holnap megindulunk Nápoly ellen. Készüljenek fel jól a fogadtatásunkra, mert én a magam részéről felkészültem a bevonulásra.

A tábornok hűvösen elköszönt a képviselőktől, azok tőle; ő a sátrába tért, a küldöttség pedig megindult vissza, Nápolyba.

De forradalmi napokban fölöttébb változékony az időjárás, akárcsak a nyári viharok idején: hajnali derűre gyakran következik déli ború.

A lazzaronék árulást gyanítottak, mihelyt észrevették, hogy Moliterno herceg a város képviselőivel elindul a franciák táborába, s a lázító beszédeken felingerülve, miket a papok a templomokban, a barátok az utcákon tartottak, megrohanták a kolostort, ahol a fegyvereket őrizték, újra felfegyverkeztek. Elözönlötték az utcákat, megvonták Moliternótól a tegnap ráruházott diktátori hatalmat, s új parancsnokokat választottak, helyesebben visszahozták a régieket.

A királyi lobogókat már bevonták, de még nem tűzték volt ki helyükbe a nép zászlaját.

Most mindenhová visszakerült a királyi lobogó.

A csőcselék megkaparintott néhány ágyút - hetet vagy nyolcat -, ezeket végighurcolták a városon, és felállították a largo delle Pigne, valamint a Toledo és a Chiaia utcák mentén.

Kezdődött elölről a dúlás, öldöklés. A bitókra, melyeket Moliterno herceg tolvajoknak és gyilkosoknak szánt, jakobinusokat akasztottak.

Egy Bourbon-párti fogdmeg beárulta Fasuolo ügyvédet. A lazzaronék megrohanták az ügyvéd házát, az utolsó pillanatban sikerült egérutat nyernie, fivérével egyetemben, a kerteken át. A támadók egy francia kokárdákkal teli ládikára bukkantak a házban, s meg akarták gyilkolni Fasuolo húgát, de a leány felkapott egy hatalmas feszületet, s pajzsként maga elé emelte. A gyilkosok kezét babonás rettegés bénította meg, úgyhogy végül beérték a ház kifosztásával és felgyújtásával.

Moliterno akkor tért vissza Maddalonéból. Szerencséjére menekülőkkel találkozott össze a város határában, s tőlük értesült a történtekről.

Ekkor két küldöncöt menesztett a városba: mind a kettő ismerte a rábízott levél tartalmát, s azt az utasítást kapta, hogy ha letartóztatnák, tépje össze vagy nyelje le a levelet, de levél híján is teljesítse megbízatását, ha sikerül a lazzaronék keze közül kiszabadulnia.

Az egyik levél Rocca Romana hercegnek szólt. Moliterno közölte vele rejtekhelyét, s megkérte, hogy az éj beálltával keresse fel, húsz barátjukkal együtt.

A másik levelet a hercegérseknek küldte Moliterno: halálbüntetés terhe mellett ráparancsolt, hogy este tíz órakor veresse félre a harangokat, gyülekeztesse a székesegyházban az egész káptalant, valamint a templom összes papjait, s állítsa ki Szent Januárius vérét, fejét.

A többit, írta Moliterno, bízza rá.

A két küldönc baj nélkül célhoz ért két óra alatt.

Rocca Romana herceg egyedül jelentkezett este hét óra tájban, de azzal a hírrel, hogy húsz barátjuk kész velük megadott helyen találkozni.

Moliterno nyomban visszaküldte őt Nápolyba; megbeszélték, hogy a barátok pontban éjfélkor a Szentháromság-kolostor előtti téren várják be Moliternót, aki majd csatlakozik hozzájuk. Ki-ki hozzon magával annyi felfegyverzett embert háza népéből, amennyit csak bír, s fegyverkezzék maga is jól föl.

A jelszó: Haza és szabadság. A többivel ne törődjenek, az már Moliterno dolga.

Rocca Romana maga térjen rögtön vissza, mihelyt rendelkezéseit kiadta. Közbejött akadály esetén az ügybe beavatott Manthonnet-t fogják levél útján értesíteni.

Este tíz órakor megkondultak a harangok: a hercegérsek végrehajtotta Moliterno parancsát.

A lazzaronékat váratlanul érte a lárma; fülsiketítő zúgás-kongás támadt, mintha bronzszárnyú madárraj húzna el a város fölött. Abbamaradt a rombolás. Egyesek úgy gondolták, örömhírt jelez a harangszó, a franciák megfutamodását, mások, ellenkezőleg, úgy vélték, fegyverbe szólít, mivel a franciák megtámadták Nápolyt.

De akár ezt hitték, akár azt, mind a székesegyházba futottak.

S ott találták az érseket, ünnepi ornátusban, papjaitól körülvéve, az ezer meg ezer gyertya fényében úszó templom közepén. Az oltáron Szent Januárius feje és vére.

Tudjuk, milyen nagy becsben tartják a nápolyiak városuk szent patrónusának relikviáit. A legszilajabbak, legelvetemültebbek is magukba szálltak a szent vére és feje láttán, mely relikviák a politikában tán még nagyobb szerepet játszottak, mint a vallási életben; s egy emberként hullottak mind térdre, azok, akik bejutottak, odabent a templomban, azok pedig, akik kiszorultak a zsúfolásig telt székesegyházból, odakint az utcán. De kint vagy bent: mind egyaránt buzgó imába merültek.

Éppen indulni készült a processzió, ki a templomból, hogy - élén a hercegérsekkel - körbevonuljon a városon, amikor hirtelen ott termett a főpap jobbján-balján Moliterno herceg és Rocca Romana, tetőtől talpig gyászban, hajadonfőtt, mint a testet öltött nemzeti gyász. Nápoly két legelőkelőbb férfia vezeklő köntösben, amint Isten bosszúját kérik a franciák fejére - ez a látvány egy csapásra semmivé foszlatta a gyanút, hogy árulók, hogy Nápolyt eladták ugyanezeknek a franciáknak, s a nép velük együtt mondta az imát, verte a mellét. Majd kitódultak mind, az érsek nyomában, aki a szent ereklyét vitte, s körmenetben bejárták a várost, hogy végül oda térjenek vissza, ahonnan elindultak: a templomba.

Moliterno felment a szószékre, és beszédet intézett a néphez. Kijelentette: Szent Januárius, Nápoly mennyei patrónusa, nem engedheti meg, hogy a város francia kézre jusson. Menjen tehát mindenki haza, feküdjön le, pihenje ki a nap fáradalmait, azok, akik harcolni kívánnak, másnap hajnalban gyülekezzenek felfegyverkezve.

Befejezésül a hercegérsek megáldotta a gyülekezetet, s ki-ki hazatért, az érsek szavait ismételgetve:

"Kezünk csak kettő van, akár a franciáknak, de Szent Januárius velünk harcol."

Kiürült a székesegyház, kihaltak az utcák. Moliterno és Rocca Romana magukhoz vették a sekrestyében elrejtett fegyvereiket, s a sötétség leple alatt a Szentháromság térre osontak, ahol már várták őket bajtársaik.

Ott volt Manthonnet, Schipani, Velasco és még vagy harminc-negyven hazafi.

A Sant'Elmo-erődöt készültek elfoglalni; mint emlékezünk, itt raboskodott Nicolino Caracciolo. Rocca Romanát a testvéri aggodalom hajtotta, a többieket barátjuk féltése; úgy határoztak, hogy kiszabadítják. Márpedig sürgősen cselekedniök kellett, ha célt akartak érni. Nicolino szerencsésen megmenekült attól, hogy Vanni kínpadra vonassa, de ha a lazzaronék elfoglalják a Sant'Elmo-erődöt - az egyetlen erődöt, mely eddig elkerülte az ostromot, hozzáférhetetlen fekvése folytán -, Nicolino halál fia.

Moliterno nem merte megnyitni Nicolino előtt a börtön ajtaját népvezérségének huszonnégy órája alatt, nehogy a lazzaronék árulással vádolják, ellenben becsempészett a várőrség soraiba három-négy embert saját háza népéből. Egyik embere révén megtudta az aznap éjjelre - tehát a január 20-ról 21-re virradó éjjelre - kiadott jelszót. Parthenopé és Posíllipo - így hangzott a Sant'Elmo-erőd őrségének aznapi jelszava.

Moliterno terve a következő volt: katonai őrjáratnak álcázva közelítik meg az erődöt, azzal az ürüggyel, hogy Nápolyból hoztak parancsot a kommendánsnak. S ha bejutottak a kapun, rohammal foglalják el a fellegvárat.

Sajnos, Moliterno, Rocca Romana, Manthonnet, Velasco és Schipani is túlontúl ismert volt Nápolyban, hogysem ők játszhatták volna el a kis csapat parancsnokának a szerepét, kénytelenek voltak ezt egy pártjukbéli közembernek átengedni. Az illető Napolit mondott Parthenopé helyett, amikor a jelszót kérték, mert azt hitte - lévén teljesen járatlan a hadiszokásokban -, hogy a kettő egy és ugyanaz. Több se kellett az őrszemnek: azonnal riadóztatta társait. A kis csapatot heves tüzelés fogadta, három ágyúgolyót is kilőttek rájuk. Jó szerencse még, hogy a lövések nem tettek kárt az ostromlókban.

A balsiker súlyos következményekkel fenyegetett. Nemcsak azért, mert Nicolino Caracciolo kiszabadításának a terve füstbe ment, hanem még inkább azért, mert ilyen körülmények között a republikánusok nem adhattak a megbeszélt módon jelet Championnet-nak.

Championnet ugyanis azt ígérte a republikánusoknak, hogy január 21-én látótávolságnyira megközelíti Nápolyt, aminek fejében azok a szavukat adták, hogy a szövetség jeléül kitűzik a Sant'Elmo-erődre a háromszínű francia lobogót.

Az éjjeli támadás kudarca lehetetlenné tette az ígéret beváltását.

Moliternót és Rocca Romanát nem avatták be e titokba, a republikánusok szövetségesei voltak, de nem cinkosai, nem vezette őket egyéb szándék, mint Nicolino Caracciolo kiszabadítása.

Annál nagyobb volt mindkét fél meglepetése, amikor másnap, 21-én hajnalban arra ébredtek, hogy a Sant'Elmo-erőd tornyain igenis ott leng a francia trikolór.

Hadd beszéljük el, hogy s mint történt a dolog, miként került trikolór a Sant'Elmo-erőd ormára, s miből tákolták össze a háromszínű zászlót.

Olvasóink bizonyára emlékeznek még, hogyan szakította félbe Vanni, a főügyész, Nicolino kínvallatását a levélke hatására, melyet Roberto Brandi, a Sant'Elmo-erőd parancsnoka nyújtott át neki, s kísértette vissza nagy sebbel-lobbal a foglyot a hármas számú zárkába, "a földszinttől lefelé számított második emeletre", Nicolinóval szólva.

Roberto Brandi nem tudta, mi volt Castelcicala herceg levelében, de - Vanni eltorzult arcából, halotti sápadtságából, no meg abból, hogy nyomban parancsot adott a fogoly elvezetésére, s ő maga szélsebesen távozott a kínzókamrából - könnyűszerrel kitalálta, hogy a levél alighanem súlyos híreket tartalmaz.

Délután négy óra tájban Pronio abbé kiáltványából értesült - mint mindenki más is - a király visszaérkezéséről Casertába, este saját szemével nézhette végig az őrtorony mellvédjéről a király diadalmas bevonulását, s gyönyörködhetett a kivilágított város látványában.

A király hazatérése őt is gondolkodóba ejtette, ha nem is hatott rá olyan elemi erővel, mint Vannira.

"Vannit nyilván a franciáktól való rettegés bírta rá, hogy elálljon Nicolino megkínzatásától - töprengett Brandi -, azaz még nekem is meggyűlhet velük a bajom, amiért fogságban tartom."

El is határozta, hogy arra az esetre - amelyet maga sem tartott többé kizártnak -, ha a franciák bevonulnának Nápolyba, a fogoly barátságába férkőzik.

Délután öt órakor, tehát körülbelül akkor, amikor a király a Campana kapun át Nápolyba érkezett, az erődparancsnok személyesen tette tiszteletét a fogolynál, s bár eddig is óvakodott attól, hogy udvariatlanul bánjék vele, most a szokottnál is előzékenyebb hangot ütött meg:

- Herceg úr, ha jól hallottam, tegnap arról panaszkodott a főügyész úrnak, hogy könyv híján unatkozik a zárkában.

- Csakugyan panaszkodtam, uram - felelte Nicolino vidáman, mint mindig. - Kint, a szabad életben, inkább dalolok, mint a pacsirta, vagy fütyörészem, mint a sárgarigó, vagy ábrándozom, mint a bagoly, de itt a kalickában, szavamra, szívesebben eltársalognék egy könyvvel, ha mégolyan unalmas is, mint a porkolábbal, aki legbőbeszédűbb kérdéseimre sem felel soha egyebet igen-nél vagy nem-nél, ha egyáltalán feleletre méltat.

- Nos, herceg úr, megtiszteltetésnek venném, ha néhány könyvet küldhetnék önnek. Mondja meg, kérem, milyen könyveket óhajt...

- Nocsak! Van az erődben könyvtár?

- Két-háromszáz kötetünk van.

- Az ördögbe is! Szabadlábon egy életre elég, itt a tömlöcben vagy hat évre. Lássuk csak, megvan önnek Tacitus Annales-einek első könyve, az, amelyikben Claudius szerelmi ügyeiről és Messalina kicsapongásairól esik szó? Örömest újra olvasnám, kollégista korom óta nem volt a kezemben.

- Van Tacitusunk, uram, de az első kötet hiányzik. Parancsolja a többit?

- Köszönöm, nem. Claudiust mindig is kedveltem, Messalina iránt forró rokonszenvet érzek; s mivel úgy találom, hogy e két személyiség sokban emlékeztet ő királyi felségeikre, akiknek a neheztelését, fájdalom, önhibámon kívül a fejemre vontam, szívesen írtam volna róluk párhuzamos életrajzot, a plutarkhoszi életrajzok mintájára, abban a biztos tudatban, hogy ha őfelségeik valaha elolvasnák, az feltétlenül kedvező hatással lenne sorsomra, hiszen bizonyára kiengesztelődnének irányomban.

- Őszintén sajnálom, herceg úr, hogy nem áll módomban önnek e lehetőséget megadni. De válasszon más könyvet, s ha megvan könyvtáramban...

- Ne is beszéljünk róla többet. Megvolna Vico Új tudomány-a?

- Nem ismerem, herceg úr.

- Hogyan, nem ismeri Vicót?

- Nem, herceg úr.

- Hallatlan, művelt ember létére nem ismeri Vicót! Vico egy kis nápolyi könyvárus fia volt. Kilenc évig nevelősködött egy püspök fogadott fiai mellett; a püspök nevét én is elfelejtettem, más is, bár őeminenciája bizonyára szentül hitte, hogy neve túléli Vicóét. Nos, mialatt a püspök misét mondott, áldást osztott, s atyai gonddal nevelgette három unokaöccsét, Vico írt egy könyvet, melynek az Új tudomány címet adta, mint már volt szerencsém említeni. E könyv megállapítja, hogy a népek története három, törvényszerűen ismétlődő korszakra bomlik, úgymint az istenek kora: azaz a nép gyermekkora, amikor mindenben istent lát, s a hatalom a papságé; a hősök kora, az erőszak és a hősök uralmának ideje; és végül az emberek kora, azaz a civilizáció érája, amely után az ember visszasüllyed kezdeti állapotába. Jelenleg a hősök korát éljük, s én szerettem volna Akhilleuszt párhuzamba állítani Mack tábornokkal, s mivel a párhuzam természetesen a kitűnő osztrák tábornok javára ütött volna ki, alkalmasint jóakarómmá tette volna, s tán szót emelt volna érdekemben Vanni márkinál, aki ma reggel olyan fürgén elszelelt, hogy azt sem mondta közben: vaskalap.

- Örömest a kezére járnék, herceg úr, de nincs Vicónk.

- Nos, hagyjuk a történészeket meg a filozófusokat, és térjünk át a krónikaírókra. Megtalálható a könyvtárban A bajanói Sant'Archangelo-kolostor krónikája? Most, hogy a világtól elzártan élek, mint egy szerzetes, nagy jóindulattal szemlélem sorstársaimat, az apácákat. Képzelje csak, kedves parancsnokom, mit ki nem fundáltak a derék apácák: megszerezték a titkos ajtó kulcsát, amelyet a főnökasszony őrzött, s azon át csempészték be szeretőiket a kolostor kertjébe. Csakhogy volt ott egy ifjú apáca, aki mindössze néhány napja tett fogadalmat, úgyhogy idő hiányában nem sikerülhetett még önmaga s a külvilág közt minden köteléket elszakítania, ez csúnyán elügyetlenkedte a dolgot, összecserélte az időpontokat, s valamelyik éjszakára egyszerre két szeretőjével beszélt meg találkát. A két fiatalember egymásba botlott, egymásra ismert, s ahelyett, hogy a tréfás oldaláról fogták volna fel a helyzetet, mint tettem volna a helyükben én, komolyra vették, azaz kardot rántottak. Egyébiránt meg kéne tiltani, hogy bárki kardosan jelenjék meg egy kolostorban. Az egyik ifjú megölte a másikat, és elmenekült. A tetemre rátaláltak. Nem üthették el azzal a dolgot, érthető, nemde, kedves parancsnok úr, hogy a hulla magától termett ott. Vizsgálat indult, el akarták csapni a kertészt, a kertész beárulta az ifjú apácát, az apácától elkobozták a kulcsot; ettől fogva csakis az apátnőnek volt joga a titkos ajtón - éjjel vagy nappal - beengedni, akit jónak lát. Két fiatal apáca - mindkettő igen előkelő nápolyi család sarja - méltánytalannak érezte jogai ilyetén korlátozását. Úgy okoskodtak, hogy ha társnőjük tarthatott egymaga két szeretőt, akkor őket kettejüket igazán megilleti legalább egy. Kértek egy csembalót. A csembaló ártalmatlan bútordarab, kőből lett volna az apátnő szíve, ha megtagadja két szegény, örökös rabságra ítélt teremtéstől, akinek egyedüli szórakozása a zene. Meghozatták a csembalót. Sajnos, nem fért be a zárka szűkre méretezett ajtaján. Mindez egy vasárnapi napon történt, a nagymise idején: a csembalót leállították a zárka ablakai alá, hogy a nagymise után majd kötéllel beemeljék. A mise jó három órát tartott, a csembaló beemelése egy további órát vett igénybe, egy órát az út Nápolytól a kolostorig: összesen öt óra. A szegény apácák majd elepedtek már, úgy kívánták a zenét. Végre nekiestek, s zárt ajtó, ablak mögött kinyitották a zeneszerszámot. De haj, az közben csembalóból koporsóvá változott: a csinos fiatalember, aki a hangszerben rejtőzött, s akit a két apáca énekmesterének szánt, nyomorultul ott fulladt. Újabb bonyodalom: ezt a második hullát még nehezebb lett volna a zárkában elrejteni, mint az elsőt a kertben. Az ügynek híre futott a városban. Nápoly hercegérseke ekkoriban egy igen szigorú erkölcsű, fiatal főpap volt. Az érseknek főtt a feje: az égre kiáltó bűnt meg kell torolni - de hogyan? Ha pört indít, az egész világ megtudja, amit eddig csak Nápoly tudott. Úgy döntött hát, hogy más úton-módon zárja le az ügyet. Egy gyógyszerészhez fordult, bürökfőzetet rendelt nála, a lehető legerősebbet, majd az orvosságos üvegcsét érseki ruhája alá rejtve, beállított a kolostorba, maga elé rendelte a főnökasszonyt és a két apácát, háromfelé osztotta a mérget, s kényszerítette a vétkeseket, hogy a Szókratész megszentelte bürökpoharat kiürítsék. Szörnyű kínok közepette haltak meg mind a hárman. De a hercegérsek hatalma nagy volt: in articulo mortis feloldozta őket bűnük alól. A kolostort ellenben bezáratta, s a többi apácát a legszigorúbb rendházakba száműzte, bűnüket levezekelni. Itt-ott tán pontatlanul idéztem a történetet, mivel az emlékezetem cserbenhagy, de főbb vonásaiban bizonyára hűen. Nos, ebből a történetből erkölcsnemesítő regényt formáltam volna Diderot Az apácá-ja mintájára, tudja, parancsnok úr, vagy pedig drámát, Monvel A kolostor rabjai után szabadon. Ezzel jól eltelt volna az a rövidebb-hosszabb idő, ameddig még az ön vendéglátását élvezem. Ha ez sincs, az sincs, adjon nekem bármit, amit jónak lát: Polübiosz Római történet-ét, Caesar Emlékiratai-t, A Szent Szűz életé-t vagy Szent Januárius vértanúságá-t. Én beérem bármelyikkel, kedves Brandi úr, s mindért egyformán hálás leszek önnek.

Brandi lakosztályába tért, azonnal kikeresett öt-hat könyvet saját könyvtárából. Nicolino bele se nézett a könyvekbe.

Másnap este nyolc óra tájban újra megjelent a parancsnok Nicolino tömlöcében. Előtte egy porkoláb lépkedett, a kezében két gyertya.

A fogoly már a priccsén hevert, bár még nem aludt. A pazar kivilágítás láttán elcsodálkozott. Három nappal azelőtt lámpást kért, de megtagadták tőle.

A porkoláb leállította a két gyertyát az asztalra, s távozott.

- Ejha, kedves parancsnok uram, csak nem részesít abban a meglepetésben, hogy estélyt rendez itt nálam? - kérdezte Nicolino.

- Ó, nem, mindössze meglátogattam önt, kedves rabom, s mivel nem szenvedhetem, ha sötétben kell beszélgetnem, gondoskodtam megfelelő világításról, mint látja.

- Engem igazán kellemesen érint, uram, az az ellenszenv, melyet a sötétség iránt táplál, de nem áltathatom magam azzal, hogy csak úgy hirtelen, minden ok nélkül kedve kerekedett velem csevegni. Mit óhajt, uram?

- Fontos ügy hozott ide. Sokáig töprengtem, szóvá tegyem-e, míg rászántam magam.

- Végérvényesen rászánta?

- Igen.

- Nos, akkor halljuk.

- Nemde tudja, kedves vendégem, hogy a királyné személyes utasítására került ide?

- Nem tudtam, de sejtettem.

- S a legszigorúbb magánzárkára ítélten?

- Ami ezt illeti: vettem észre!

- Nos, képzelje csak, kedves vendégem: amióta itt van, tízszer is kereste már egy hölgy. Beszélni óhajtott önnel.

- Egy hölgy?

- Igen, egy elfátyolozott hölgy. A nevét nem akarta megmondani, de azt állította, hogy a királyné megbízásából jön, lévén az ő udvartartásának a tagja.

- Lám! - szólt Nicolino. - Csak nem Elena járt itt? Hitemre, ha úgy van, ünnepélyesen visszavonom mindazt, amit róla gondoltam. Ön persze mindig elutasította?

- Abban a hiszemben, hogy a látogatás kellemetlenül érintené, hiszen a hölgy a királyné megbízásából járt el. Tartottam tőle, hogy rossz néven veszi, ha beengedem.

- Fiatal vajon a hölgy?

- Úgy hiszem, fiatal.

- Csinos?

- Fogadni mernék, hogy az.

- Nos, kedves parancsnok uram, egy csinos, fiatal hölgy látogatása sohasem érinti kellemetlenül azt, aki öt hete senyved magánzárkában, ha maga az ördög küldte volna is a hölgyet. Sőt, többet mondok: ha az ördög küldte, akkor annál jobb.

- Mi történjék hát a hölggyel, ha újra eljön? - kérdezte Roberto Brandi.

- A kutyafáját, engedje be!

- Csak ezt akartam hallani. Nem tudom, miért, az az érzésem, hogy ma este megjelenik.

- Kedves parancsnokom, ön igazán elragadó ember, lendületes és ötletes társalgó, de értse meg, ha Nápoly legszellemesebb embere lenne is...

- Értem, akkor is előnyben részesítené az ismeretlen hölgy társalgását. Legyen, amint kívánja; jámbor fickó vagyok én, nem szorult belém fölös hiúság. De egyet ne feledjen, helyesebben két dolgot ne feledjen.

- Mit?

- Hogy ha korábban nem engedtem be a hölgyet, az csakis azért történt, mert féltem, hogy a látogatás nem lenne ínyére, s ha ma beengedem, azt csakis azért teszem, mert ön állítja, hogy a látogatás kedvére van.

- Állítom, de még mennyire állítom, kedves parancsnokom. Most nyugodt a lelke?

- Meghiszem azt! Mindig megnyugszik a lelkem, ha foglyaim szolgálatára lehetek.

- Igaz, de nem sieti el a dolgot.

- Herceg úr, nyilván ismeri a közmondást: hamar munka ritkán jó.

A parancsnok felállt, legszeretetreméltóbb mosolyával elköszönt és távozott.

Nicolino elgondolkozva nézett utána. Azon töprengett, mi történhetett vajon tegnapról mára virradólag, micsoda rendkívüli esemény, hogy bírája és porkolábja magatartása ilyen mértékben megváltozott. De mielőtt még megnyugtató választ talált volna kérdésére, feltárult a cella ajtaja, s egy elfátyolozott hölgy lépett be rajta. A hölgy félrevonta fátylát, s Nicolino karja közé vetette magát.

Nicolino sejtelme igazolódott: a fátyolos hölgy nem volt más, mint San Clemente márkiné.

Mint Roberto Brandi mondotta, San Clemente márkiné több ízben is megpróbált Nicolinóhoz bejutni, vállalva a kockázatot, hogy eljátssza a királyné kegyét és udvarhölgyi rangját. A királyné eleddig egyetlen szóval nem rótta föl a márkinénak a történteket, s ugyanúgy bánt vele, mint azelőtt.

A parancsnok hajthatatlan maradt; nem hatotta meg a márkiné könyörgése, nem tántorította el a felajánlott ezer arany.

Nem mintha Brandi őurasága a becsület mintaképe lett volna, korántsem, éppen ellenkezőleg. De konyított annyit a számtanhoz, hogy nagyobb nehézség nélkül kikalkulálja: egy tíz-tizenkétezer dukátos állást könnyelműség lenne ezer dukátért kockára vetni.

A Sant'Elmo-erőd parancsnokának a fizetése nem rúgott ugyan többre ezerötszáz dukátnál, de mivel ő gondoskodott a foglyok élelmezéséről is, s Nápolyban ez idő szerint folyton emelkedett a letartóztatások száma, s mi több: remélni lehetett, hogy ez a jövőben még fokozódik, Roberto Brandi, akárcsak Delaunay őurasága, a Bastille parancsnoka, aki ezerkétszáz frankos fizetése mellett száznegyvenezer font tényleges jövedelmet mondhatott magáénak - don Roberto Brandi is negyven-ötvenezer frank jövedelmet húzott az erődből, öt-hatezer frankos fizetése ellenére.

Ez a nyitja Roberto Brandi megvesztegethetetlenségének. A december 9-i események híre - úgymint: a király hazatérése, a nápolyiak veresége s a franciák Nápolyt fenyegető előrenyomulása - arra bírta Brandit, hogy egy lépéssel továbbmenjen még, mint Vanni márki: Vanni csupán arra törekedett, hogy ne tegye Nicolinót ádáz ellenségévé, Roberto Brandi ellenben arról ábrándozott, hogy barátjává, sőt, pártfogójává teszi. E célból megkísérelte, mint láttuk, hogy elvesse a gyanútlan fogoly szívében azt a magot, mely oly ritkán hajt virágot, és még annál is ritkábban hoz gyümölcsöt: a hála magját.

Csakhogy Nicolino nem volt olyan hiszékeny, hogy a parancsnok magatartásában bekövetkezett hirtelen fordulatot pusztán az önzetlen rokonszenv megnyilatkozásának vélje. Elvégre félig nápolyi volt ő is, s csak felerészben, anyai ágon, francia. Láthattuk: legelső gondolata az volt, miféle rendkívüli eseménynek köszönhető vajon a bánásmód gyökeres megváltozása?

A márkiné beszámolójából végre megtudta mindazt, amire kíváncsi lehetett, értesült a római vereségről s a királyi család küszöbönálló meneküléséről.

Eszes fickó volt a mi Nicolinónk - ezt szinte felesleges is megjegyeznünk, olvasóink remélhetőleg vették már észre. Rögtön elhatározta, hogy a kedvező helyzetet alaposan kiaknázza, tehát bátorítóan fogadja majd Roberto Brandi közeledési kísérleteit. Egy adott pillanatban - talán már a legközelebbi jövőben - nagy haszon háramolhat abból a közre, ha a Sant'Elmo-erőd parancsnoka lepaktál a republikánusokkal.

Mindaddig kizárólag az erődparancsnok tett kísérletet a barátkozásra. Nicolino óvakodott magát elkötelezni.

San Clemente márkiné állhatatos, ismételt - s végső soron eredményes - próbálkozása a látogatási engedély kicsikarására kézzelfoghatóan, jóformán kétséget kizáróan bizonyította a hölgy odaadását, még a kétkedésre erősen hajlamos Nicolino szemében is. De akár mert a fennmaradt csekély kétség is elég volt őt elővigyázatra bírni, akár mert attól tartott, hogy kedvesét a rendőrség figyelteti, s ha izenetet talál küldeni általa elvbarátainak, bajba keverné őket, a márkinéról nem is szólva, Nicolino a két együtt töltött órát kizárólag arra használta fel, hogy szerelmét ecsetelje - és bizonyítsa.

Kölcsönös megelégedésre telt hát az idő, s szerelmesebben váltak el, mint valaha. San Clemente márkiné megígérte Nicolinónak, hogy minden estéjét vele tölti, természetesen azokat kivéve, amikor szolgálatban van a királyné mellett. S minthogy Roberto Brandi, akinek a véleményét nyomban kikérték e terv megvalósíthatóságát illetően, úgy nyilatkozott, hogy a maga részéről nem lát akadályt fennforogni, ebben meg is egyeztek.

A parancsnok eddig is tudta, hogy az elfátyolozott hölgy nem más, mint San Clemente márkiné, a királyné egyik kedvenc udvarhölgye; fölöttébb egyszerű megfontolással arra a következtetésre jutott, hogy eszerint mindenképpen az ő javára billen majd a mérleg: ha a királypárt kerekedik felül, San Clemente márkiné révén, ha a republikánusok, Nicolino Caracciolo révén.

Teltek-múltak a napok. Láttuk, mint dédelgette egy darabig a király ellenállási terveit, s láttuk, mit tett ellene a királyné. Nicolino helyzete eközben nem változott, hacsak annyiban nem, hogy a parancsnok előzékenysége, ha lehet, még fokozódott. Nicolinónak kijárt most már a fehér kenyér, ebédre három, vacsorára öt fogás, mellé francia bor, amennyit csak parancsolt, s engedélyt kapott napi kétszeri sétára a bástyafokon, azzal a kikötéssel, hogy becsületszavát adja: nem veti le magát a mélybe.

Nicolino igazán nem érezte helyzetét kétségbeejtőnek, különösen amióta a főügyész el- s a márkiné feltűnt, esze ágában sem volt öngyilkosság árán szabadulni; könnyű szívvel adta a becsületszavát, kéretlen is. Azóta sétálhatott, amennyi belefért.

A márkiné megtartotta ígéretét. Bántódása továbbra sem esett, mivel sikerült a királynéval elhitetnie, hogy a fogoly sorsa hidegen hagyja, s annyi elővigyázattal élnie, hogy látogatásai titokban maradtak. Az ő révén értesült Nicolino Caracciolo a királyi udvarban történtekről. Jól ismerte a királyt, ellenállási szándékait, éppen ezért egy pillanatra sem vette komolyan, s mivel San Clemente márkiné az udvartartás azon tagjai közé tartozott, akik a felséges párt Palermóba kísérték, Nicolino december 21-én este hét és nyolc óra között - vagyis éppen három órával a királyi család indulása előtt - tudomást szerzett tervezett menekülésükről.

A márkiné nem ismerte a terv részleteit, mindössze annyit tudott, hogy pontban tíz órára odarendelték a királyné lakosztályába, azzal, hogy a helyszínen értesül majd a döntésről. De eleve biztosra vette, hogy a döntés úgy szól majd: indulás.

Mindenesetre eljött Nicolinótól búcsút venni. Elvégre ártani nem árthat, s ha mégsem utaznának el Nápolyból, legfeljebb érvényteleníti a búcsút.

Volt nagy sírás-rívás, esküdözés, hogy "csak téged szeretlek" és "örökké". Hívatták a parancsnokot: az készséggel vállalta, hogy a márkiné az ő címére küldi leveleit, ő továbbítja - elolvasás után - Nicolinónak.

Miután mindent megbeszéltek, elrendeztek, érzékeny búcsút vettek - de nem annyira érzékenyet, hogy túlságos aggodalmat ébresszenek a másikban.

Hiába, nincs kellemesebb a könnyű szerelemnél, a mértéktudó szenvedélynél. Olyan éppen, mint a sirály; a hullámok taraját csak a szárnya hegyével súrolja, s ha szél támad, nem küzd ellene, hanem könnyei között mosolyogva tűri, hogy magával sodorja, éppen mint Flamen Okeanidái.

A bánat módfelett felcsigázta Nicolino étvágyát. Úgy belakott este, hogy őre nem tudott hová lenni elképedésében. Majd arra kényszerítette erőnek erejével a derék embert, hogy ürítse poharát a márkiné egészségére. Az tiltakozott a rajta esett erőszak ellen, de ivott, mint a parancsolat.

Nicolinót a fájdalom nyilván sokáig ébren tarthatta, mert amikor a parancsnok reggel nyolc óra tájban belépett a zárkába, még úgy aludt, mint a bunda.

A parancsnok vette magának a bátorságot, hogy felébressze: fontos híreket hozott. Megküldték neki kiragasztás céljából a kiáltvány néhány példányát, mely a király távozását bejelentette, közeli visszatérését ígérve, s közhírré tette Pignatelli kinevezését kormányzóvá, Mackét az ország fővezérévé.

A parancsnok odáig ment foglya iránti előzékenységében, hogy kötelességének tartotta a kiáltványt, mindenki mást megelőzve, elsőül neki bemutatni.

A hír csakugyan fontos volt, de nem érte Nicolinót váratlanul. Mindössze annyit mondott rá: "Ó, a szegény márkiné!", azt is halkan; majd amikor meghallotta, hogy dudál a szél a folyosón, hogy kopog az eső a tetőn, még hozzátette:

- Cudar időt fogott ki az útra.

Szó szerint azt mondta, amit a távozó madame Pompadour batárja után pillantó XV. Lajos.

- Bizony cudar idő - felelte Roberto Brandi -, annyira az, hogy az angol hajók még itt vesztegelnek az öbölben, nem futhattak ki a tengerre.

- Á, csakugyan? - ütötte fel a fejét Nicolino. - Nem jött még el a sétám ideje, de nem mehetnék fel kivételesen mégis a bástyára?

- Hogyne, hogyne! Elvégre a súlyos helyzet kellőképpen indokolja és menti engedékenységemet, ha netán valamikor bűnömül rónák fel. Nemde, herceg úr, ez esetben lesz kegyes kijelenteni, hogy kizárólag az ön követelőzésének engedtem?

Nicolino felsietett a bástyára. Lévén, mint mondogatni szokta, a tengernagy unokaöccse, első pillantásra felismerte a Vanguard árbocán a király, a Minerva árbocán pedig a kalábriai herceg jelenlétét hirdető lobogókat.

A parancsnok néhány percre magára hagyta, hogy egy kitűnő messzelátóval térjen vissza.

E kitűnő messzelátó segítségével Nicolino végigélvezhette az előttünk már ismeretes színjáték minden epizódját. Látta, hogyan érkeztek a Vanguard-hoz a város vezetői s a magisztrátus, a királynak könyörögni, hogy ne utazzék el; látta a hercegérseket felmenni a hajó fedélzetére, majd távozni; látta Vannit, amint dúltan visszaérkezett a mólóra, miután a Minervá-tól elkergették. Egyszer-egyszer látni vélte a szép márkinét is a fedélzeten, s úgy rémlett neki, hogy Elena bánatosan révedez a messzeségbe, majd lopva a szemét törli, s ez a látvány úgy lenyűgözte hősünket, hogy egész napját a bástyán töltötte, távcsövét szorongatva, és őrhelyét éppen csak annyi időre hagyta el, míg sebtében bekapta az ebédet, vacsorát.

Másnap reggel ismét a parancsnok jelent meg elsőnek a zárkában. Tegnap óta semmit sem változott a helyzet, most is ellenszél fújt, a hajók még mindig a kikötőben vesztegeltek.

Három óra tájban végre mozgolódás támadt a hajókon. Kecsesen futottak föl a vitorlák az árbocokra, s mintha hívogatólag intettek volna a szélnek. A szél engedelmesen beléjük kapott, a vitorlák kifeszültek, a fregattok, sorhajók megremegtek, nekiindultak, s méltóságteljesen siklottak ki az öbölből a nyílt tengerre. Nicolino a Vanguard fedélzetén egy kendőt lobogtató asszonyi alakra lett figyelmes, s mivel ez az asszony nem lehetett más, mint San Clemente márkiné, s félreérthetetlenül neki integetett, egy végső, gyengéd üdvözletet küldött felé a távolból.

A flotta éppen eltűnőfélben volt Capri mögött, amikor jelentették Nicolinónak, hogy a vacsora tálalva van. Sietve otthagyta a bástyát - mit is keresett volna fenn tovább? -, nehogy elhűljön az étel, melynek minősége napról napra javult.

A parancsnok este újfent ellátogatott a zárkába. Az aggodalom hajtotta foglya testi-lelki épségéért, a kiállott, szörnyű megpróbáltatások után. Nicolino éppen egy üveg szirakúzai borral viaskodott.

Nagyon-nagyon elérzékenyültnek látszott szegény. Homlokán bánat borongott, szeme könnyben úszott.

Csüggedten kezet rázott a parancsnokkal, teletöltötte a poharát szirakúzai borral, és fejcsóválva koccintott vele.

Majd megszólalt, de csak azután, hogy a pohár tartalmát az utolsó cseppig felhajtotta:

- Elgondolni is szörnyű, hogy VI. Sándor pápa ezzel az isteni nedűvel mérgezte sorra vendégeit! Nagy pernahajder lehetett az a Borgia, mondhatom.

Ez a méla történelmi visszapillantás megadta Nicolinónak a kegyelemdöfést. Hirtelen ráborult az asztalra, s rajtaütésszerűen elaludt.

Felesleges újra elősorolnunk az eseményeket; a szemünk láttára zajlottak le. Annyit jegyezzünk csupán meg, hogy Nicolino maga is szemtanúja lehetett a bástyák tetejéről mindannak, ami Nápoly utcáin történt, hála a parancsnoktól kölcsönzött kitűnő messzelátónak. Ami a nyilvánosság kizárásával lefolyt eseményeket illeti, azokról viszont rendre beszámolt don Roberto Brandi, aki időközben foglya kedves barátjává lépett elő, s olyan híven referált mindenről, hogy az becsületére vált volna egy rendőrfőnöknek is, akit uralkodója jelentéstételre maga elé rendelt.

A bástyaoromról gyönyörködött Nicolino a flottaégés szörnyű és nagyszerű látványában, itt értesült a sparanisi fegyverszünetről, innen figyelte a két és fél milliós sarc átvételére érkező francia tisztek hintóit; másnap már azt is tudta, miféle aprópénzzel fizették ki a nápolyiak a franciákat; innen szemlélte, nap mint nap, a kormányzó szökését követő zűrzavaros fejleményeket, Moliterno diktátori kinevezésétől egészen a nép nyilvános megkövetéséig, amely feladaton, mint láttuk, Moliterno testvériesen megosztozott Rocca Romanával. Ha Nicolino pusztán a szemére hagyatkozik, nem sokat értett volna az eseményekből, de a parancsnok magyarázatai eloszlatták a homályt, Ariadné-fonalként kalauzolván Nicolinót a politika útvesztőjében.

Így következett el január 20-a.

Aznap kitudódott, hogy a francia tábornok és Moliterno herceg között lefolyt tárgyalás kudarca folytán vége a fegyvernyugvásnak, s a francia hadsereg hajnali hat órakor felkerekedett, hogy Nápoly ellen vonuljon.

Végleg felborult a rend. A lazzaronék Michelét és Pagliuccellát kiáltották ki vezérüknek. "Más parancsnok nem kell nekünk!" - üvöltözték. Majd nekiálltak széthurcolni az ágyúkat Poggiorealéba, Capodichinóba és Capodimontéba, a Livornóból nemrég visszatért Naselli-hadtest katonái és tisztjei segédletével. Ütegeket állítottak fel a Capuai kapunál, a Marinellán, a largo delle Pignén és Nápolynak minden olyan pontján, amerről francia betörést várhattak. Ezen a napon - a védelmi előkészületek napján - minden eddiginél szörnyűbb méreteket öltött a rablás, gyújtogatás, vérontás, Michele és Pagliuccella kétségbeesett erőfeszítései ellenére.

Iszonyodva látta Nicolino a rémtetteket a Sant'Elmo-erőd magas várfalairól. Megdöbbentette, hogy a republikánus párt ölbe tett kézzel nézi a kegyetlenkedéseket, s azon töprengett: vajon csakugyan olyan helyzetben van-e a republikánus bizottmány, hogy kénytelen tétlenül tűrni a lazzaronék garázdálkodását, rémuralmát?

Hol itt, hol ott csapott égig a lárma, olyan erővel, hogy felért az erőd magasságába. Egy háztömbből hirtelen sűrű gomolyban tört elő a füst, a sirokkó belekapott, s fátylat vont a város és az erőd közé. Az utcákon induló gyilkos hajszák a házak lépcsőin folytatódtak, s a paloták teraszain értek véget, jóformán az őrség orra előtt, alig puskalövésnyi távolságra. Roberto Brandi gondosan ügyelt a kapuk s várfolyosók biztonságára; megkettőzte az őrséget, s parancsba adta, hogy a betolakodóra - akár lazzarone, akár republikánus - nyissanak azonnal tüzet. Nyilvánvalóan határozott, gonosz szándék vezette, megvolt a maga terve, titkos célja.

A királyi zászló ott lengett az erőd falain, s a király távozása ellenére sem tűnt el onnan egyetlen pillanatra sem.

A lazzaronék szemének kedves volt a zászló látványa: a parancsnok királyhűségének kétségtelen bizonyítéka.

Nicolino lázasan kutatott távcsövével ismerős alakok után a város utcáin, de hasztalan. Mint tudjuk, Moliterno nem tért vissza Nápolyba, Rocca Romana rejtőzött, Manthonnet, Schipani, Cirillo és Velasco az alkalmas pillanatot várta.

Délután két órakor annak rendje-módja szerint, mint ez minden két órában történni szokott, leváltották az őrséget.

Nicolinónak úgy rémlett, hogy a hozzá legközelebb álló őrszem odabiccent neki.

Úgy tett, mintha nem venné észre, de pár pillanat múltán megint arra kémlelt.

Ezúttal nem fért hozzá kétség: az őrszem intett. Sokkal feltűnőbben, mint az imént, mivel a három másik őrszem nem figyelt sem a fogolyra, sem negyedik társukra: az egyik a horizontot fürkészte, Capua tájékán, amerről a franciák közeledtek, a másik kettő a vas s a tűz kínjait nyögő Nápolyt bámulta.

Nicolino nyugodtan megkockáztathatta, hogy néhány lépést tegyen az őrszem felé, s közvetlen előtte haladjon el.

- Ma este vacsoránál ügyeljen a kenyérre - súgta oda neki az őrszem, amikor mellé ért.

Nicolino megremegett, de folytatta útját, mintha mi sem történt volna.

Rémületében rezzent össze: azt hitte, meg akarják mérgezni.

Vagy húsz lépést tett még, aztán visszafordult, s amikor újra az őrszem elé ért, odasúgta:

- Méreg?

- Nem - felelte az -, izenet.

- Á! - sóhajtott Nicolino megkönnyebbülten.

Gyors léptekkel haladt tovább, vissza sem nézve az őrszemre.

Végre-valahára elszánták hát magukat a republikánusok! A nápolyiak legfőbb hibája a tetterő hiánya, a mezzo ceto és a nemesség köreiben. Amilyen könnyen kapható lázadásra a nép - por, melyet a legkisebb szellő is felkavar -, olyan nehezen mozdul a középosztály és az arisztokrácia forradalmas időkben.

Hja, a mezzo ceto s az arisztokrácia fél a változástól, mert van mit vesztenie, a népnek ellenben nincs veszítenivalója, ő csak nyerhet.

Három órára járt az idő; Nicolino négy órakor szokott vacsorázni, következésképp egyórai várakozásnak nézett elébe. De úgy érezte: ez az egy óra az örökkévalósággal ér fel.

Valahogy mégiscsak eltelt egyszer. Nápoly háromszáz temploma elkondította a negyedet, majd a felet, a háromnegyedet: Nicolino egyenként számlálta az ütéseket.

Négykor levonult a zárkába, ahol terített asztal várta, s az asztalon kenyér, úgy, mint máskor. Lopva megvizsgálta a cipót; sehol repedés, vágás nyoma, a héja körös-körül sima volt és érintetlen. Ha csakugyan levelet rejtettek bele, azt csakis sütés előtt tehették.

A fogoly már-már arra gyanakodott, hogy az őrszem félrevezette.

Mióta a börtönkoszt oly rohamos javulásnak indult, egy porkoláb szolgálta fel ebédjét, vacsoráját. Nicolino feszülten figyelte az őrt, azt várta, hogy valami módon jelt ad: szegje csak bátran meg a kenyeret.

Ám annak az arcizma se rándult.

Nicolino ürügyet keresett, hogy a porkolábot eltávolítsa. Jól szemügyre vette az asztalt, de hiába, gondosan terítettek: kifogástalan rendben ott sorakozott minden, amire szüksége lehetett.

- Kedves barátom - fordult Nicolino az őrhöz -, a parancsnok úr annyi jóindulattal viseltetik irántam, hogy bizonyára nem tagadna meg tőlem egy üveg asprinót, étvágygerjesztőnek.

Az asprino az Nápolyban, ami a suresnes-i bor Párizsban.

A porkoláb vállat vont s indult az asprinóért. Mozdulatát így fordíthatnók le:

- Mi jut némely ember eszébe! Ecetet kér, amikor Lacrimae Christi és procidai bor áll az asztalán.

De mert felettese a lelkére kötötte, hogy a fogollyal a lehető legelőzékenyebben bánjék, oly buzgón engedelmeskedett, hogy siettében elmulasztotta a zárka ajtaját kulcsra zárni.

Nicolino visszahívta.

- Mit parancsol, excellenciás uram? - kérdezte a porkoláb.

- Legyen szíves, barátom, az ajtót bezárni - felelte Nicolino -, a nyitott ajtó kísértésbe ejtheti a rabot.

A porkoláb tudván tudta, hogy a Sant'Elmo-erődből lehetetlen elszökni, hacsak nem kötéllel ereszkedik le valaki a fal tetejéről, mint annak idején Ettore Carafa, de sietett engedelmeskedni, nem saját lelki nyugalma végett, hanem hogy Nicolinót meg ne sértse.

A kulcs csikorogva fordult kétszer a zárban, annak jeléül, hogy az őr bezárta maga mögött az ajtót. Most, hogy nem kellett meglepetéstől tartania, Nicolino mohón nyúlt a cipóért. Kettétörte.

Az őrszem nem vezette félre: a kenyér legbensejében ott lappangott az összesodort cédula. Valamelyest beleragadt a tésztába, tehát csakugyan sütés előtt került a cipóba, mint Nicolino sejtette.

Nicolino hallgatózott - semmi nesz! Gyorsan kigöngyölítette a cédulát.

Ez volt rajta:

Ruhástól heveredj ágyadra; ne nyugtalankodj, ha ma éjjel tizenegy és tizenkét óra között zajt hallasz, az barátaidtól származik; de állj készen őket támogatni.

- A patvarba! - mormolta Nicolino. - Jó szerencséjük, hogy figyelmeztettek, másként még lazzaronénak találom nézni őket, s nekik megyek. De lássuk az utóiratot!

Fontos! Holnap hajnalban francia zászlónak kell lengenie a Sant'Elmo-erődön. Ha kudarcot vallanánk, tegyél meg minden tőled telhetőt e cél érdekében. A bizottmány ötszázezer frankot bocsát rendelkezésedre.

Nicolino apró darabokra tépdeste a levelet, a papírfoszlányokat gondosan szétszórta a zárkában.

Éppen végzett ezzel a művelettel, amikor megcsikordult a kulcs a zárban; a porkoláb meghozta az asprinót.

Nicolino franciásan kényes ízlésű volt - ebben is édesanyjára ütött -, ki nem állhatta az asprinót. Most azonban úgy érezte, kötelessége a honért némi áldozatot hozni: poharát csordultig töltötte, magasra emelte, s "A parancsnok egészségére!" kiáltással egy hajtásra fenékig ürítette, mi több, olyan lelkesen csettintett hozzá, mintha legalábbis Chambertin, Château Lafite vagy chianti lett volna.

A porkoláb csodálata nőttön-nőtt Nicolino iránt. Lám, valóságos hős! Egy egész pohár asprinót felhajtott, és arcizma sem rándult bele!

A vacsora a szokottnál is fényűzőbb volt. Nicolino nem fukarkodott az elismeréssel, amikor a parancsnok vacsora után beállított foglyával feketézni, mint az utóbbi időben mindig.

- Hm - szólt Roberto Brandi -, a bók nyilván nem a szakácsot illeti, hanem az asprinót, lám, kitűnő étvágya támadt tőle.

Nicolino rendesen fél hat-hat óráig elnyújtotta az esteli étkezést, különösen amióta így megjavult, s utána már nem szokott fölmenni a bástyára. Ma azonban alig bírt izgalmával - nem az asprino miatt, mint a parancsnok hitte, hanem az izenet következtében -, s minthogy Roberto Brandi úr szemmel láthatóan jókedvében volt, s Nápoly legalább olyan érdekes látványnak ígérkezett este, mint nappal, Nicolino addig-addig panaszkodott fejfájásra, enyhe csömörre, míg a parancsnok magától meg nem kérdezte: nem óhajt-e a fogoly egy kicsit levegőzni.

Némi unszolás után Nicolino ráállt, hogy a parancsnokot felkíséri a bástyára - de csak hogy meg ne sértse, mondta.

Az éjszakai Nápoly látványa nem sokban különbözött a nappalitól; a kép talán még félelmesebb volt így, sötétben. Változatlanul folyt éjjel is a fosztogatás, vérontás, csak éppen fáklyafény mellett, s a sötétben eszeveszett sebességgel mozgó fáklyák úgy hatottak, mintha maga a halál űzné odalent saját találmányú, szörnyű, fantasztikus játékait. S a pusztító tűzvész - az éjben vakító fénnyel lobogó lángnyelvek, fölöttük sűrű füstgomoly - szakasztott olyan élményt kínált Nicolinónak, mint tizennyolc századdal annak előtte Róma Nérónak. S ha hősünknek történetesen kedve szottyan rózsakoszorúsan, lantpengetve Horatius-ódákat szavalni, bátran képzelhette volna magát az isteni imperátornak, Claudius utódjának, Agrippina és Domitius fiának.

De Nicolinónak kisebb gondja is nagyobb volt Nérónál. Szülővárosát gyilok dúlta, tűz emésztette, oly irtóztatóan, mint soha még Masaniello lázadása óta, s Nicolino azon morfondírozott, mialatt dühödten bámulta az ágyúk hosszan előrenyúló bronznyakát a bástyák fölött, hogy lenne csak ő az erőd parancsnoka, lenne csak ő Roberto Brandi helyében, majd adna ennek a csőcseléknek; egykettőre visszakergetné oda, ahová való: a csatornába.

Ekkor egy kéz nehezedett a vállára, s egy hang azt kérdezte, mintha csak a gondolataiban olvasna:

- Mit tenne ön a helyemben?

Nicolino a fejét sem fordította hátra, anélkül is tudta, ki szólt; megismerte a derék parancsnok hangját.

- Hitemre, egy percig sem tétováznék - felelte. - A humanizmus és a civilizáció nevében jól odapörkölnék a gyilkos bandának.

- Csak úgy ukmukfukk? Mielőtt tudnám, mit nyerek, vesztek egy-egy lövésen? "Tedd a kötelességed, történjék bármi", mondja ön ifjonti hévvel, mint holmi kóbor lovag.

- Ezt Bayard lovag mondta.

- Igen, de én meg azt vallom mint családapa és megállapodott eszű férfiú: "Kezdd magadon a jótékonyságot!" S ezt nem Bayard lovag mondja, hanem a józan ész.

- Vagy az önzés, kedves parancsnokom.

- Átkozottul nehéz a kettőt megkülönböztetni, kedves foglyom.

- Mit óhajt hát?

- Én? Semmit. Én itt páholyban ülök, háborítatlan a nyugalmam, nem fenyeget semmi veszély. Figyelek és várok.

- Látom, hogy figyel, de nem tudom, mire vár.

- Mire? Arra, amire egy bevehetetlen vár parancsnoka szokott: megfelelő ajánlatra.

Nicolino annak vette a parancsnok szavait, aminek az csakugyan szánta: a tárgyalás bevezetésének. De egyfelől nem volt felhatalmazása a republikánus párt nevében tárgyalni - bár végszükség esetén könnyen elnélkülözte volna ő a formális meghatalmazást -, másfelől a nemrég kézhez vett levél utasításai értelmében várnia kellett, s alkalomadtán közreműködni a tizenegy és tizenkét óra között bekövetkezendő esemény kedvező kimenetelében.

Hiába jutna ő most a lehető legkedvezőbb megállapodásra a parancsnokkal, olyan megállapodásra, mely hite szerint tökéletesen szolgálja a Parthenopéi Köztársaság érdekeit, ha egyszer nem tudhatja, egybevágna-e vajon a paktum a republikánusok terveivel.

Nicolino hallgatott, mint a csuka. Roberto Brandi erre fütyörészve elindult, hogy - aznap már harmadszor vagy negyedszer - körbejárja a bástyákat. Az őrszemeket mindenütt fokozott éberségre buzdította, a tüzéreknek megparancsolta, hogy égő kanóccal strázsálják ágyúikat.

Nicolino némán hallgatta a parancsosztást, Roberto Brandi nem takarékoskodott a hangjával, azon volt, hogy a fogoly el ne szalassza egyetlen parancsszavát.

Nicolinót nyugtalanították az óvintézkedések, de mert ismerte a levél küldőinek körültekintését, bátorságát, tökéletesen megbízott bennük.

Hanem az most már napnál világosabban bebizonyosodott, hogy a parancsnok szívélyes, sőt, napról napra szívélyesebb viselkedése egyetlen célt szolgál: Nicolinót ajánlattételre vagy Brandi ajánlatainak meghallgatására bírni, amire most kétségkívül sor került volna, ha Nicolino nem olyan tartózkodó, a kapott izenet miatt.

Telt-múlt az idő. Parancsnok és fogoly közt nem esett több szó. De a fogoly - mintegy feledékenységből - ott maradhatott a bástyán.

Az időjelző harang tízet kongatott. Emlékszünk: Moliterno herceg halálbüntetés terhe mellett arra kötelezte volt a hercegérseket, hogy pontban tíz órakor veresse félre Nápoly összes harangját. A tizedik kondulás még el sem halt a levegőben, amikor a harangok mind egyszerre erőteljesen rázendítettek.

Nicolino mindenre elkészült, csak éppen erre nem, s úgy látszik, a parancsnokot legalább úgy meglepte a harangok zenebonája, mint foglyát, mert a váratlan zajra mellé került, s döbbenten rábámult.

- Értem én a kérdést - monda Nicolino. - Azt szeretné tőlem megtudni, mit jelent ez a félelmetes hűhó. Nos, én is éppen ezt akartam kérdezni öntől.

- Szóval nem tudja?

- Nem én. Hát ön?

- Én sem.

- Nos, fogadjuk meg, hogy aki elsőnek megtud valamit, az közli a másik féllel.

- Úgy lesz.

- Érthetetlen ügy, de fölöttébb érdekes. Hányszor fizettem súlyos pénzeket azért, hogy a San Carlo színház páholyából olyan látványosságokban gyönyörködjem, amelyek ennek a nyomába se értek.

A látvány fölülmúlta Nicolino legmerészebb várakozásait is: percről percre érdekesebb lett.

Mint már mondottuk, a lazzaronék félbeszakították pokoli munkájukat a hangra, mely mintha egyenesen odaföntről érkezett volna, s lévén gyenge oldaluk az égi szózatok kihüvelyezése, futván futottak a székesegyházba, az okát megtudakolni.

Tudjuk, mi várta őket az ódon katedrálisban: nappali fényár, az oltáron Szent Januárius feje és vére, a hercegérsek főpapi ornátusban, s végezetül Rocca Romana és Moliterno, vezeklőnek öltözve, mezítláb, egy szál ingben, nyakukban szőrkötél.

Nicolino és a parancsnok olyan jól látott mindent odaföntről, mintha egyenesen nekik szánták volna a színjátékot, attól a pillanattól fogva, hogy a processzió nagy sírva, jajveszékelve, imádkozva kikanyarodott a templomból.

Annyi volt a menetben a fáklya, s oly erős a fényük, hogy miután Brandi felhozatta a messzelátót, Nicolino tisztán látta az érsek arcvonásait; Zurlo őeminenciája ott lépdelt a baldachin alatt, kezében az oltáriszentség, oldalán két kanonok, ezek Szent Januárius vérét és fejét hozták, mögöttük Moliterno és Rocca Romana, a furcsa maskarában. Ők ketten nem hoztak semmit - mint az a bizonyos negyedik tiszt a Malbrouck-ban -, helyesebben szólva minden létező súlyok legnehezebbikét cipelték: a nép bűneit.

Nicolino tudta, hogy az ő kedves bátyja, Rocca Romana legalább olyan hitetlen, mint ő maga, Moliterno pedig legalább olyan hitetlen, mint Rocca Romana. A két vezeklő látványa homéroszi kacajra ingerelte, akármilyen gondterhelt volt is különben.

Mi ez a maskara? Mi célt szolgálhat? - töprengett Nicolino, de magyarázatra nem lelt, azon a megállapításon túl, hogy a groteszknek s a szentnek effajta elegyítése hamisítatlan nápolyi dolog.

Tizenegy óra és éjfél között nyilván fény derül majd a rejtély magyarázatára.

Roberto Brandit - aki nem remélhetett egyhamar magyarázatot - foglyánál is jobban nyugtalanította és aggasztotta az esemény, mert ismerte annyira Nápolyt, hogy sejtse: a vallási komédia mögött okvetlenül nagyszabású csel rejlik.

Nagy érdeklődéssel nézték mindketten végig, amint a menet keresztül-kasul bejárta a várost, hogy végül oda térjen vissza, ahonnan elindult: a katedrálisba. Hirtelenül elült a zaj, kialudtak a fáklyák: csend és sötétség borult a városra.

Néhány felgyújtott ház lángolt csak az éjben, de nem bánta senki.

Az időjelző harang elütötte a tizenegyet.

Nicolino a levél utasításai értelmében sürgősen vissza óhajtott térni zárkájába.

- Úgy hiszem - mondta -, vége az előadásnak. Mit szól hozzá, parancsnok úr?

- Azt, kedves rabom, hogy valamit még meg szeretnék mutatni önnek, mielőtt visszavonul.

Elindult, s intett Nicolinónak, hogy kövesse.

- Mindeddig csupán azt figyeltük, ami a Capuai kapu és a Mergellina között, tehát Nápoly nyugati, déli és keleti részén történik, most vessünk egy pillantást északra. Ami onnan jön, óvakodik zajt verni, nagy kivilágítást csapni, de azért megérdemli, hogy egy pillantásra méltassuk.

Nicolino engedelmesen követte a parancsnokot a bástya homlokegyenest ellenkező végébe, mint ahonnan eddig Nápolyt szemlélték. A várost környező dombokon, Capodimontétól Poggiorealéig, tüzeket látott lobogni, olyan szabályos térközökben, mintha egy előnyomuló hadsereg tábortüzei lennének.

- Á, á - álmélkodott Nicolino -, úgy látom, ez csakugyan újság.

- Meghiszem azt. És nem akármilyen újság, ugye?

- A francia hadsereg? - kérdezte Nicolino.

- Az bizony - bólintott a parancsnok.

- Nos, akkor holnapra Nápolyban lesz.

- Szó sincs róla! Ha a lazzaronék nem akarják, nem olyan könnyű Nápolyba besétálni. Két-három napos csatározásra számíthatunk.

- És azután? - kérdezte Nicolino.

- Azután?... Semmi - válaszolta Brandi. - Itt az ideje, hogy meghányjuk-vessük: mennyit használhat, illetve árthat a Sant'Elmo-erőd parancsnoka szövetségeseinek.

- Szabad tudnom, melyik oldalra vonnák hajlandóságai egy konfliktus esetén?

- Melyik oldalra? Hát lehetnek eszes ember létemre hajlandóságaim, kedves rabom? Ismeri hitvallásomat, kifejtettem már: én családapa vagyok, s azt teszem, amit a közmondás tanácsol: kezdd magadon a jótékonyságot. Nos, térjen nyugovóra, s gondolkozzék a dolgon. Holnap majd újrakezdjük a politizálást, moralizálást, filozofálást. Egy másik francia közmondás szerint: Az éjszaka jó tanácsadó, kérjen hát tanácsot az éjszakától, s holnap közölje velem is, mire jutott. Jó éjt, herceg úr!

Beszélgetés közben eljutottak a lépcsőig, mely a föld alatti zárkához vezetett. A porkoláb bekísérte Nicolinót tömlöcébe, s kívülről kétszer is ráfordította az ajtóra a kulcsot, szokása szerint.

Áthatolhatatlan sötétség borult a zárkára.

Szerencse, hogy a kapott instrukciókat nem volt nehéz követni. Nicolino tapogatózva eljutott az ágyáig, s ruhástul ráheveredett.

Öt perc sem telt bele, meghallotta az őrszem kiáltását, s rögtön utána heves lövöldözést, majd három ágyúlövést.

Hirtelen csend lett újra, néma csend.

Mi történhetett?

Kénytelenek vagyunk megvallani, hogy bár Nicolino kipróbáltan bátor fickó volt, most eszeveszetten kalapált a szíve.

Nem telt bele újabb tíz perc, léptek koppantak a lépcsőn, kulcs csikordult a zárban, retesz csusszant, felpattant az ajtó, s belépett a derék parancsnok, égő gyertyával a kezében.

Roberto Brandi nagy gondosan bezárta maga mögött az ajtót, az asztalra állította a gyertyát, fogott egy széket, a fogoly ágya mellé állította, és ráült. Nicolino némán figyelte, el nem tudta gondolni, miért ez a nagy előkészület.

- Nos - szólt a parancsnok, miután kényelembe helyezkedett Nicolino ágya fejénél -, igazam volt, ugye, kedves foglyom, a Sant'Elmo-erőd nem megvetendő tét a holnapi játszmában.

- De hogy jut eszébe, kedves parancsnokom, éjnek évadján idefáradni? Csak nem azért jött, hogy az éleslátásával dicsekedjék?

- Mindenekelőtt azért jöttem, mert jólesik az ember hiúságának, ha azt mondhatja egy olyan éles eszű embernek, mint ön: "Lám, igazam volt"; másodsorban azért, mert szentül hiszem, hogy ha holnapra halasztjuk kisded ügyeink megtárgyalását - ami elől ön ma este elzárkózott -, alighanem elszalasztjuk az alkalmas pillanatot.

- Kedves parancsnok uram, eszerint történt valami, amióta elváltunk. Valami fontos, nemde? - puhatolózott Nicolino.

- Íme, ítéljen belátása szerint. A republikánusok megtudták valami úton-módon mára kiadott jelszavunkat - úgy hangzott: Parthenopé és Posíllipo -, s jelentkeztek az őrnél. Csakhogy a szószólójuk Napoli-t mondott Parthenopé helyett, összetévesztvén a régi várost az újjal. Az őrszem riasztotta az őrséget; nyilván sejtelme sem volt róla, hogy Parthenopé és Napoli: egy és ugyanaz. Az őrség lövöldözni kezdett, tüzéreim úgyszintén, a rajtaütés nem sikerült. Ha csak erre várt, kedves foglyom, ha ezért hever ruhástul az ágyán, akár nyomban le is vetkezhet, s befordulhat a falnak, feltéve persze, hogy nincs kedve inkább felkelni, s itt, az asztal mellett, barátian elcsevegni, egyikünk innen, a másik túlfelől.

Nicolino felpattant az ágyról.

- Ám legyen - mondta -, játsszunk nyílt kártyákkal. Önön a sor!

- Könnyű azt mondani! - felelte Brandi úr.

- Ejnye, hát nem ön akart tárgyalni?

- Igen, de előbb bizonyos felvilágosításokra lenne szükségem.

- Halljuk, mire kíváncsi.

- Van felhatalmazása velem tárgyalni?

- Van.

- Barátai jóváhagyják majd, amiben megállapodunk?

- Úri becsületszavamra: igen.

- Akkor kezdhetjük. Foglaljon helyet, kedves foglyom.

- Megtörtént.

- A republikánus uraknak égető szükségük van a Sant'Elmo-erődre. Ne is tagadja!

- Nyilván hazug fráternek tartana, ha az imént történtek után azt felelném rá: édes mindegy nekik, kié az erőd!

- Nos, feltéve, hogy messer Roberto Brandi, ezen erőd parancsnoka, átengedné helyét, posztját a főméltóságú és nagytekintetű Nicolino uraságnak, a Rocca Romana és a Caracciolo hercegi címek birtokosának, mit nyerne e személycserén a szegény Roberto Brandi?

- Messer Roberto Brandi, ha jól tudom, nyomatékosan figyelmembe ajánlotta, hogy családapa.

- Családapa és férj, ezt elfelejtettem hozzátenni.

- Sebaj, idejében pótolta a mulasztást. Tehát: felesége is van?

- Van.

- S hány gyermeke?

- Kettő. Elragadó gyerekek, különösen a lány, akit előbb-utóbb férjhez is kell adnom.

- Remélem, nem nekem szánta?

- Ó, nem vagyok én olyan nagyralátó, hogy ilyesmire vetemedjem, pusztán a tényt szögeztem le, mivel méltónak tartom az ön figyelmére.

- Higgye meg, kérem, csakugyan roppantul érdekel.

- Nos, mit tehetnek a nápolyi republikánusok ama férfiú érdekében, aki nekik olyan nagy szolgálatot tett? Mit tehetnek továbbá e férfiú felesége és gyermekei érdekében?

- Mit szólna tízezer dukát jutalomhoz?

- Ó! - vágott közbe a parancsnok.

- De kérem, engedje befejeznem.

- Igaz, igaz, folytassa.

- Ismétlem: mit szólna tízezer dukát jutalomhoz a saját részére, tízezer dukát tűpénzhez neje őnagysága, tízezer dukát ajándékhoz a fia s tízezer dukát hozományhoz a kislánya részére?

- Negyvenezer dukát?

- Negyvenezer.

- Összesen?

- Istenem!

- Százkilencvenezer frank?

- Annyi.

- Nem gondolja, hogy ez a szám méltatlan azokhoz, akiket ön képvisel? Kerek összeget illenék felajánlania.

- Kétszázezer frankot, példának okáért?

- Kétszázezer frank határozottan gondolkodóba ejtene.

- S mennyiért szánja el magát?

- No, hogy ne kelljen alkudoznia: kétszázötvenezerért.

- Kétszázötvenezer frank: csinos borravaló!

- A Sant'Elmo-erőd: csinos falat!

- Hm!

- Nemet mond?

- Tanakodom.

- Értse meg, kedves foglyom, azt tartja a szólásmondás is... Egész nap közmondásokkal traktáltam, nézze el nekem, ha még egyet mondok, ígérem, ez lesz az utolsó.

- Elnézem.

- Nos, azt tartja a szólásmondás is, hogy minden embernek egyszer kerül életében alkalma megcsinálni a szerencséjét, azon fordul meg minden, kap-e rajta, vagy elszalasztja. Az alkalom itt van a kezem ügyében, én üstökön ragadom, és - a kutyafáját! - többé el sem engedem.

- Nem akarok kicsinyeskedni, kedves parancsnokom - felelte Nicolino -, önnel igazán nem, hiszen tagadhatatlanul nagy hasznát láttam kitűnő módszereinek. Nem bánom, legyen kétszázötvenezer frank!

- Csakhogy!

- De remélem, megérti: nem járkálok negyedmillióval a zsebemben.

- Ugyan, herceg úr! Nem sokra megy az, aki csak készpénzért hajlandó üzletet kötni.

- Beéri tehát egy kötelezvénnyel?

Roberto Brandi felállt és meghajolt.

- Én beérem, herceg, a becsületszavával is. A kártyaadósság szent, s mi e pillanatban hazárdjátékot játszunk, méghozzá nagyban: fejünk a tét.

- Köszönöm a bizalmát, uram - bólintott Nicolino, felülmúlhatatlan méltósággal. - Bebizonyítom majd, hogy méltó vagyok rá. Eszerint nincs más hátra, mint hogy a kivitelben, az eljárás mikéntjében megegyezzünk.

- Hercegem, célunk érdekében szíves belátását kell kérnem.

- Ne köntörfalazzunk!

- Voltam bátor önnek említeni, hogy most üstökön ragadom a szerencsémet, s addig el nem engedem, míg meg nem gazdagszom.

- Valóban. Nos, úgy vélem, kétszázötvenezer frank...

- Kétszázötvenezer frank még nem gazdagság, excellenciás uram. Ön ezt mindenkinél jobban tudhatja, hiszen milliomos.

- Köszönöm a bókot!

- Nem, nem és nem érhetem be félmilliónál kevesebbel.

- Parancsnok úr, őszinte sajnálatomra kénytelen vagyok kijelenteni: ez szószegés.

- Mért lenne az? Hiszen nem öntől kérem a félmilliót.

- Vagy úgy!

- Hátha sikerül Ferdinánd király őfelségétől ugyanannyit kicsikarnom hűségem jutalmául, mint amennyit ön fizet az árulásért?

- Hű, de csúnya szót szalajtott ki a száján!

A parancsnok fogta a gyertyát, s a nápolyiakra oly jellemző, csúfondárosan komoly képpel körbejárta a szobát: benézett az ágy alá, az ajtó mögé, majd visszatért gyertyástul az asztalhoz.

- Mit művel? - kérdezte Nicolino.

- Megnéztem, nem hallgat-e ki bennünket valaki.

- De minek?

- Mert ha kettesben vagyunk, nincs semmi baj: ön úgyis jól tudja, hogy én közönséges áruló vagyok. Tán egy gondolattal ügyesebb, egy gondolattal agyafúrtabb a többinél, de ez minden.

- S hogyan óhajt Ferdinánd királytól hűsége jutalmául kétszázötvenezer frankot kicsikarni?

- E cél érdekében van éppen múlhatatlan szükségem az ön jóindulatára.

- Számíthat rám, de árulja el végre, miről van szó.

- Ezt, kedves foglyom, aligha érem el mint az ön cinkosa, ellenben elérhetem mint az ön áldozata.

- Van benne ráció, csakugyan. Nos, lássuk, hogyan válhat ön áldozatommá?

- Mi sem egyszerűbb.

A parancsnok egy pár pisztolyt húzott elő a zsebéből.

- Tessék, fegyver.

- Ni - hüledezett Nicolino -, ezek az én pisztolyaim.

- Melyeket a főügyész úr itt felejtett... Hallotta, hogy végezte a derék Vanni márki?

- Ön volt szíves közölni velem a márki halálhírét, s én azt mondtam rá: őszinte sajnálatomra nem sajnálom.

- Igaz, igaz. Tehát: ön megszerezte valami úton-módon - helybéli bűntársai segítségével - a pisztolyokat, amelyek nem tudom, hol hevertek, s amikor én beléptem a zárkájába, a mellemnek szegezte.

- Pompás - nevetett Nicolino. - Így, nemde?

- Vigyázzon, csőre van töltve! Majd folytonosan pisztolyt szegezve idebéklyózott, ehhez a falba erősített vasgyűrűhöz.

- Mivel kötöztem oda? A lepedőmmel?

- Nem, egy kötéllel.

- Nincs kötelem.

- Sebaj, hoztam én.

- Lám, lám, ön igazán előrelátó ember.

- Hja, ha az ember biztosra akar menni, nem feledkezhet meg semmiről.

- S hogyan tovább?

- Hogyan? Ha alaposan összekötözött s hozzáláncolt a gyűrűhöz, zsebkendőjét a számba tömi, hogy ne kiálthassak, rám zárja az ajtót, s élve az alkalommal, lázadást szít, miután én biztos embereimet, nagy elővigyázatlanul, mind őrjáratba küldtem, s kizárólag a szökevényeket tartottam itt az erőd s a kapuk őrzésére.

- S hogyan szítok lázadást?

- Egyszerűen. Fejenként tíz aranyat kínál fel az embereknek. A börtönalkalmazottakkal együtt sincsenek többen harmincötnél: az háromszázötven arany. A háromszázötven dukátot azonnal szétosztogatja, megváltoztatja a jelszót, s elrendeli, hogy lőjenek az őrjáratra, ha az erőnek erejével be akarna hatolni a várba.

- De honnan vegyem a háromszázötven dukátot?

- A zsebemből. Ez persze külön elszámolásra megy.

- A kétszázötvenezer frankon felül. Rendben.

- Mihelyt ön az erőd ura, feloldozza kötelékeimet, s itt őriztet a zárkában. Olyan kegyetlenül bánik velem, amilyen jól én önnel bántam, majd egy éjjel - miután kifizette a kétszázötvenezer frankomat, és megadta a háromszázötven dukátomat - kegyelemből kipenderít az erődből; én egyenesen a kikötőbe sietek, kibérelek egy bárkát, speronárét vagy felukkát, száz veszéllyel dacolva Szicíliába hajózom, és elkérem Ferdinánd királytól hűségem jutalmát. Hogy mekkora összeget kérek, az már az én dolgom, egyébiránt ön is tudja, mennyit.

- Igen, kétszázötvenezer frankot.

- Nohát: megegyeztünk?

- Meg.

- Állja a becsületszavát?

- Állom.

- Akkor: munkára fel! Még mindig a kezében szorongatja a pisztolyokat, igazán letehetné már, nehogy véletlenül elsüljenek. Itt a kötél, itt a pénztárcám, fogja. Szorítsa jól meg a kötelet, ne sajnáljon, de vigyázzon: meg ne fojtson a zsebkendővel. Még jó félórája van az őrjárat visszaérkeztéig.

Hajszálra úgy történt minden, ahogy a ravasz parancsnok eltervezte. Az ember már-már azt hihette volna: jó előre kiadta a megfelelő parancsokat, hogy a dolog a lehető legsimábban menjen. Nicolino összekötözte a parancsnok kezét, lábát, a gyűrűhöz béklyózta, betömte a száját, rázárta az ajtót. Se a föld alatti folyosón, se a lépcsőn nem találkozott teremtett lélekkel. Egyenesen az őrszobára sietett, ahol gyönyörű hazafias szónoklatot vágott ki, majd - mivel a szónoklat vége felé a tétovázás némely jeleit észlelte hallgatóságán - megcsörgette a pénzt, s kimondta az ellenállhatatlan varázsigét: "Fejenként tíz arany!" E szókra a tétovázás nyomtalanul eltűnt, s felharsant a lelkes kiáltás: "Éljen a szabadság!" Íziben mind fegyvert ragadtak, futottak a bástyákra, a kapukhoz, s megfenyegették a patrujt, hogy rálőnek, ha nem hordja el az ördög abban a minutában a Vomero vagy az Infrascata sikátorainak mélyére. A patruj úgy eltűnt, mint színpadi kísértet a süllyesztőben.

Aztán nekiálltak trikolórt gyártani. A dolog nem ment éppen könnyen, de végül is elkészült a zászló, egy régi fehér lobogó egy csíkjából, egy függönyből és egy vörös pokrócból. E művelet sikeres végrehajtása után bevonták a fehér királyi lobogót, s kitűzték a trikolórt.

Ekkor végre úgy tett Nicolino, mintha hirtelen eszébe ötlene a szerencsétlen parancsnok, akinek hivatalát jelenleg ő bitorolta. Négy katona kíséretében levonult a zárkába, meghagyta, hogy oldozzák el Brandit a faltól, oldják fel kötelékeit, távolítsák el szájából a zsebkendőt, mialatt ő lövésre kész pisztolyaival tartotta sakkban a foglyot. A parancsnok nyögött, jajveszékelt, könyörgött, de hiába, Nicolino ott tartotta őt a híres hármas számú zárkában - második emelet, a földszinttől lefelé.

Ezért ébredt Nápoly január 21-én reggel arra, hogy a Sant'Elmo-erődön francia zászló leng.

Championnet is látta a szent lobogót. Tüstént kiadta a parancsot, hogy a hadsereg vonuljon Nápoly ellen, délelőtt tizenegykor kezdődjön az ostrom.

Ha szabályos regényt írnánk, nem pedig történelmet, ahol a képzeletnek nincs sok keresnivalója, nyilván réges-régen módot találtunk volna már rá, hogy Salvatót elhozzuk Nápolyba; ha másként nem, a francia tisztekkel, akik a szerződésileg kikötött ötmilliós hadisarcért a városba jöttek. Ő persze nem ment volna el társaival a színházba - de nem is a behajthatatlan ötmillió behajtásán ügyködött volna, mint Archambal főbiztos -, hanem egyenesen a pálmás házba sietett volna, ahol a lelkét, vagy legalábbis lelke jobbik felét hagyta, bár a Monte Cassino hitetlen kirurgusa kereken tagadta, hogy egyáltalán van lélek. Ez esetben megható szerelmes jeleneteket tárhattunk volna olvasóink elé a mozgalmas, de hosszúra nyúlt krónika helyett, mely mégiscsak hideg, mint a politikai tárgyú beszámolók általában, sőt, egyenesen szívet tépő jeleneteket, ha elgondoljuk, hogyan remeghetett Luisa, a városban dúló szörnyű vérontás hírét hallván. De kötelességünk igazat írni, s a tények könyörtelenek: akármennyire vágyott is Salvato Nápolyba, kénytelen volt tábornoka parancsainak engedelmeskedni. Márpedig Championnet inkább távolítani igyekezett őt Nápolytól, semmint közel hozni, hiszen honnan is tudhatta volna ő, hogy brigadérosát ellenállhatatlan, delejes erővel vonzza oda valami?

A Monte Cassinón töltött éj másnapján, alighogy elbúcsúzott s elvált apjától, azt a parancsot kapta - még San Germanóban - Salvato, hogy vegye át a 17. féldandár vezényletét, és kerülő úton, Venafrón, Marconén, Ponte Landolfón át induljon Beneventóba, fedezve és felderítve a hadsereg hátramaradt részének útját. Championnet külön meghagyta neki, hogy a főparancsnoksággal maradjon állandó érintkezésben.

Salvato ilyenformán egyenesen a haramiabandák birodalmába pottyant. Nem múlt el úgy nap, hogy ne kellett volna egy-egy támadásukat elhárítani, egy-egy cselvetésüket felfedni s elkerülni. Hősünk szerencsére bennszülött volt, nápolyi anyanyelvű; hidegvére, bátorsága és stratégiai tudása folytán kitűnő reguláris hadvezér nyílt ütközetben, s egyidejűleg eszményi vezető gerillaharcban, azaz hegyi csatározásokban, határtalan kitartása, lankadatlan ébersége és a veszély olyasfajta, ösztönös megérzése folytán, melyre leginkább az észak-amerikai indiánoknál találni példát, Fenimore Cooper tanúsága szerint. Decemberi hidegben, jeges vizű folyókon, hóborította hegyeken kelt át a csapat, járhatatlan, sárba fúlt ösvényeken vergődött előre. E hosszú és keserves út alatt úgy tömörültek Salvato köré katonái, mintha nem is csupán felettesüket, de atyjukat tisztelnék benne, mivel ezerszer is tapasztalták, hogy vezetésre hivatott, s ami ennél is több: jó ember. Salvato osztozott sorsukban, saját kezűleg ápolta sebesültjeiket, gyámolította a gyengéket, és soha nem kapták tévedésen, hibán vagy igazságtalanságon.

Venafróban Salvato megtudta, hogy a hágón átvezető út - helyesebben ösvény - járhatatlan. Nekivágtak hát az Iserniába vezető útnak. Ez tűrhető állapotban volt, csakhogy lépten-nyomon banditákba ütköztek. Végül elhagyott ösvényeken, hegyen-völgyön, erdőn-mezőn át eljutottak Bocano faluba, azazhogy Bocano városkába.

Öt napjukba telt ez a kis séta Venafróból Bocanóba. Rendes körülmények között alig egynapi járóföld.

Bocanóban érte őket utol a sparanisi fegyverszünet híre s a parancs: újabb utasításig üssenek a városkában tábort.

A fegyverszünet megszegése után felkerekedtek, s folytonos harcok közepette Marconéba vonultak. Itt szerzett tudomást Salvato a város képviselői és Championnet között lefolyt sikertelen tárgyalásról és arról, hogy a tábornok kiadta a parancsot az általános támadásra.

Salvato induljon azonnal Beneventóba, s onnan megállás nélkül tovább Nápolyba, hogy a január 21-i ütközetben tábornoka segítségére lehessen - hangzott a legújabb parancs.

20-án este Beneventóban volt a csapat. Aznap kétnapi utat tettek meg.

Útközben nem háborgatta őket senki. Ez szeget ütött Salvato fejébe. Ha a banditák szabad utat hagytak Beneventóig, nyilván máshol szándékoznak támadni, kedvezőbb pozícióból.

Salvato nem járt korábban soha ezen a vidéken, de rendelkezett a terep stratégiai ismeretével. Tudta, hogy Beneventóból Nápolyba csakis azon a völgyszoroson lehet eljutni, amelyet a rómaiak Furculae Caudinae-nak neveztek, vagyis a hírhedt caudiumi kutyaszorítón át, ahol a Spurnius Postumus consul vezette római légiókat i. e. 321-ben iga alá hajtották a szamnitok.

Itt állnak lesben a banditák, vágott hirtelen belé a felismerés, mint ez megesik olykor vérbeli hadvezérekkel.

A tartomány térképe hiányos volt. Salvato elhatározta, hogy maga szemléli meg a terepet.

Este nyolckor parasztruhát öltött, felpattant legjobb lovára, s egy megbízható huszár kíséretében nekiindult.

Beneventótól egy mérföldre egy facsoportnál hagyta a huszárt a lovakkal, s gyalog folytatta útját.

Rohamosan szűkült a völgy, olyannyira, hogy egy, a holdfényben tisztán kivehető pontján szinte teljesen elzárult. Nyilván itt döbbentek rá valaha a rómaiak - sajna, késve -, hogy kelepcébe csalták őket.

Salvato letért az útról, a völgyet sűrűn borító fák közé surrant, s hamarosan egy tanyához érkezett, mintegy ötszáz lépésre a völgy legszűkebb pontjától.

Átugrott egy sövényen: egy gyümölcsösbe jutott.

A tanya egyik különálló épületéből erős fény vetődött az udvarra. Salvato arrébb lopódzott, úgy helyezkedett el, hogy belásson a kivilágított helyiségbe.

Egy sütőkemence volt az erős fény forrása. Nemrég fűthették fel, két ember éppen bevetni készült a kemencébe vagy száz cipót.

Nyilván nem a gazdának s háza népének szánták a rengeteg kenyeret.

Hirtelen dörömbölés hallatszott az országútra nyíló nagykapun.

- Itt vannak - mondta az egyik férfi.

Salvato nem látott el búvóhelyéről a nagykapuig, de hallotta, amint nagyot csikordulva feltárul, s nemsokára négy férfi lépett a kemencében lángoló fahasábok fénykörébe. Ruhájuk után ítélve banditák.

- Hány órára várható az első sütet, hány sütet készül el reggelig, hány kenyér sül ki négyszerre? - kérdezték.

A két pék azt felelte rá, hogy az első sütet fél tizenkettőre készül el, éjjeli két órára a következő, öt órára a harmadik. Száz-százhúsz kenyér egy sütet.

- Nemigen elég - csóválta a fejét az egyik bandita.

- Hát hányan vagytok? - kérdezte a pék.

Az iménti bandita az ujjain számolgatott.

- Körülbelül nyolcszázötvenen - felelte aztán.

- Az majd másfél font kenyér fejenként - avatkozott közbe a másik pék, aki eddig hallgatott.

- Nem elég - vágta rá a bandita.

- Ennyivel mégis be kell érnetek - szólt mogorván a pék. - Száztíz kenyérnél több nem fér egyszerre a kemencébe.

- Hát jó: két óra múlva küldjük az öszvéreket.

- Jó félórát itt rostokolnak majd, figyelmeztetlek.

- Ejha! Úgy látszik, elfelejtetted: éhesek vagyunk!

- Ha nem tetszik: vigyétek el a kenyeret úgy, amint van, és süssétek meg magatok.

A banditák belátták, hogy nem mennek semmire a két pékkel. Ezek mindenre tudnak kádenciát.

- Mi újság Beneventóban? Nem hallottatok semmit? - kérdezték.

- De igen - felelte az egyik pék -, alig egy órája érkeztem Beneventóból.

- Mi hírlik a franciákról?

- Akkor vonultak éppen be.

- Meddig maradnak?

- Állítólag holnap kora hajnalban indulnak.

- Nápolyba?

- Nápolyba.

- Hányan vannak?

- Vagy hatszázan.

- Hány francia fér a kemencédbe, jó szorosan rakva?

- Nyolc.

- No, holnap este sült hússal lakunk jól, ha kevés lenne a kenyerünk.

Jót hahotáztak a kannibáli élcen, s a négy bandita még egyszer ráparancsolt a pékekre: igyekezzenek ám, ahogy bírnak; majd mind a négyen megindultak a nagykapu felé.

Salvato átvágott a gyümölcsösön, gondosan kikerülve a kemence fényudvarát, átugrott egy második sövényen, és a négy bandita nyomába szegődött, mintegy százötven lépéssel mögöttük haladva. Azok a bandához igyekeztek: hamarosan eltűntek a hegyoldalban.

Salvato zavartalanul szemügyre vehette a terepet a hold világánál.

Miután mindent megszemlélt, amit látni kívánt, és a terve is készen állt, visszatért, ezúttal nem a tanya mögött, hanem előtte, oda, ahol a huszár várta, lóra szállt, és valamivel éjfél előtt megérkezett szállására.

Ott találta Championnet tábornok hadsegédét, Villeneuve-öt, azt a tisztet, aki a Civita Castellana-i csatában keresztülvágott a csatatéren, hogy Macdonaldnak megvigye a parancsot az általános támadásra.

Championnet azt üzente általa Salvatónak, hogy délben szándékozik Nápolyt megrohanni, számít rá az ütközetben, arra kéri tehát: siessen, ahogy csak bír. Villeneuve Salvato mellett marad, hadsegédként. Végezetül arra intette Championnet Salvatót, legyen nagyon elővigyázatos a caudiumi szorosban.

Salvato elmondta Villeneuve-nek, merre járt, majd elővett egy nagy árkus papírt, pennát, és felvázolta a holnapi ütközet színterét, helyszíni észleletei alapján.

Végül mindketten szalmazsákjukra dőltek, s mély álomba merültek.

Virradatkor dobszóra riadtak: a mintegy ötszáz főnyi gyalogság s ötven-hatvan főnyi huszárság menetkészen állt.

Salvato szállásának ablakai éppen a térre néztek, ahol a kicsiny csapat gyülekezett. Kinyitotta az ablakot, s leszólt a tiszteknek, jöjjenek fel a szobába. Egy őrnagy, négy kapitány, nyolc-tíz hadnagy, ebből állt a tisztikara.

Az asztalon már várta őket az éjjel papírra vetett haditerv.

- Uraim - mondta Salvato a tiszteknek -, tanulmányozzák gondosan ezt a térképet. Ha már ugyanolyan jól ismerik a terepet, mint én magam, elmagyarázom, mi a teendő. Ügyességükön, leleményükön sok fordul most meg, uraim, nemcsak a mai ütközet kimenetele, de mindnyájunk élete vagy halála. A helyzet súlyos: számbeli fölény, helyzeti előny, mind az ellenség oldalán van.

Salvato kenyeret, bort, sült húst hozatott - előző este megrendelte a reggelit -, s felkérte a tiszteket, hogy evés-ivás közben tanulmányozzák az ütközet helyszínrajzát.

A legénységnek ott helyben, Benevento főterén osztatott menázsit, s mellé huszonnégy tízliteres üvegben bort.

Evés után Salvato gyülekezőt veretett. A katonák nagy kört formáltak, Salvato a tisztekkel a kör közepére állt. Mindössze hatszázan voltak a franciák, mint említettük, Salvatónak fel sem kellett emelnie a hangját.

- Barátaim - kezdte -, szép nap elé nézünk, mert győzni fogunk, s éppen ahelyt, ahol a világ legelső népe vereséget szenvedett. Ti érző emberek vagytok, katonák, honpolgárok, nem csatagépek, nem a zsarnokság lélektelen eszközei, mint a Kambüszeszek, Dareioszok, Xerxészek szolgahada. Ti a népeknek nem szolgaságot hoztok, hanem szabadságot, nem sötétséget, hanem fényt. Tudnotok kell hát, miféle föld az, ahová tartunk, miféle népek tapodták a múltban e földet tielőttetek.

Kétezer éve történt, hogy a szamnit pásztorok, e hegyek akkori lakói, elhitették a rómaiakkal: Luceria - vagy mai nevén Lucera - város eleste küszöbön áll, a felmentő seregnek az Appennineken kell átvágnia, ha nem akar elkésni. Felkerekedett erre Spurnius Postumus konzul vezetésével két római légió Nápolyból, azaz onnan, ahová mi tartunk, s megindult át a hegyen, ugyanazon az úton, csak éppen ellenkező irányban, mint mi. Egy szűk szorosba jutottak - oda, ahová mi körülbelül két óra múlva érkezünk, s ahol a banditák már lesben állnak -, két égnek meredő, erdő borította sziklafal közé; a völgy legszűkebb pontján hatalmas torlasz állta útjukat, kidöntött fatörzsek halmaza. Fordultak volna vissza, de a szamnitok, akik az utat elzárták, mindenfelől sziklákat görgettek rájuk, s a legionáriusok százával pusztultak, az aláhulló kövektől halálra sújtva. Caius Pontius, a szamnit vezér, aki a kelepcét kieszelte, elrémült, látva, hogy a rómaiakat a végpusztulás fenyegeti, mert a római légiók mögött ott állt a római hadsereg, s a hadsereg mögött Róma maga! A két légiót könnyűszerrel megsemmisíthette volna az utolsó szál emberig, egyebet sem kellett hozzá tenni, mint tovább hajigálni a gránittömböket. Caius Pontius ott hagyta a rómaiakat a halál árnyékában, s apjához, Erenniushoz fordult tanácsért. Erennius bölcs ember volt. "Öld meg mind egy szálig - mondta -, vagy bocsásd őket tisztességgel szabadon. Ellenségeidet öld meg, vagy tedd barátoddá." Caius Pontius nem hallgatott az apa bölcs tanácsára. Megkímélte a rómaiak életét, de csupán azzal a feltétellel, hogy fejet hajtva vonulnak el a győztesek bunkóiból, lándzsáiból, dárdáiból összerakott diadalív alatt. A rómaiak bosszút álltak a megaláztatásért: irtóháborút indítottak a szamnitok ellen, s leigázták egész országukat.

Meglátjátok, katonák: a vidék képe ma korántsem olyan ijesztő, mint valaha: szelíd lanka foglalja el a meredek sziklafal helyét, s alig két-három láb magas cserjék a rengeteg erdőséget. Ma éjjel, üdvötökön őrködve, parasztgúnyát öltöttem, s magam kutattam át a terepet. Ugye, megbíztok bennem? Nos, én mondom nektek: mi győzni fogunk ott, ahol a rómaiak vereséget szenvedtek.

"Hurrá!", "Éljen Salvato!" - kiáltották a katonák. Majd - parancsra sem várva - szuronyt szegeztek, rázendítettek a Marseillaise-re, és megindultak előre.

A tanyától negyed mérföldre Salvato csendet parancsolt. Néhány méterrel odább éles szögben kanyarodott el az út.

Salvato itt szándékozott elrendezni csapatát. A banditák nem láthatták, mire készül, hacsak nem állítottak őrséget a tanya elé. De Salvato tudta, ettől nem kell tartania. A banditák haditerve arra épült, hogy meglepetésszerűen ütnek rajta a franciákon, nem veszélyeztethették sikerét azáltal, hogy őrszemeket küldenek ki az országútra.

A tisztek előre megkapták instrukcióikat. Villeneuve megindult három század élén a gyümölcsös mentén, s abban az árokban rejtőzött el embereivel, amelynek védelmében Salvato ötszáz-valahány lépésre nyomon követte a táborhelyükre igyekvő banditákat; ő maga hatvan huszárral a tanya mögött helyezkedett el; a többiek - a haditerv szerint - úgy tesznek majd, mintha gyanútlanul belesétálnának a kelepcébe, rövid ellenállás után megfutamodnak, és fejvesztett menekülést színlelve, maguk után csalják az ellenséget az épületen túlra.

E csoportot az őrnagy vezette, tapasztalt, öreg hadfi; hidegvérére Salvato feltétlen számíthatott.

Minden úgy történt, ahogy Salvato elképzelte. Vagy tíz percig lövöldöztek a banditák, majd látva, hogy a franciák meginognak, fülsiketítő csataordítással előrontottak fedezékükből. A franciák tettek még néhány lépést hátra, aztán vad futásnak eredtek, mintha pánikba ejtette volna őket támadóik nagy száma, heves rohama. A banditák fenyegetőzése, üvöltözése gúnyolódásba csapott át; máris bizonyosra vették, hogy a franciák veresége teljes, s minden óvatosságnak fittyet hányva, üldözésükre keltek. Villeneuve várt, míg a futók túlhaladnak rajta, majd hirtelen felegyenesedett, intett embereinek, hogy kövessék példáját, közvetlen közelből sortüzet adott le a banditákra. Kétszázan haraptak rögtön a fűbe. Villeneuve rohamlépésben hátravezette embereit a banditák elhagyott állásaiba; menet közben töltette újra a puskákat. Ugyanebben a pillanatban előbukkant a tanya mögül Salvato, hatvan lovasa élén. Kivont karddal rontottak az ellenségre, csépelték, ahol érték, s az oszlop élét egykettőre elvágták a végétől. Az állítólagos menekülők "Állj!" vezényszóra hirtelen visszafordultak, s szuronyt szegezve várták be az állítólagos győzteseket.

Szörnyű mészárlás kezdődött. A banditákat egyfelől Villeneuve három százada, másfelől az ezredes csapata fogta közre, s az óriás aréna közepén Salvato hatvan huszára vágta-aprította őket kedvére.

Ötszáz bandita maradt a csatatéren. A többi menekült a hegyekbe, kétoldali, gyilkos puskatűzben. Délelőtt tizenegyre véget ért a csata. A franciák egész vesztesége három-négy halott volt, s legfeljebb tíz-tizenkét sebesült. Salvato szinte futva indult tovább hatszáz embere élén arra, amerről távoli, tompa ágyúdörej szólt már egy ideje hívogatólag-sürgetőleg, vagyis Nápoly irányába.

Negyed mérföldet sem tett még meg Maddalonéból Aversába menet Championnet, amikor egy lóhalálában vágtázó lovas tűnt fel szemközt az úton: Moliterno herceg. Ezúttal rajta volt a sor: menekülni a népharag elől.

"Fegyverbe!" - harsant városszerte a kiáltás, mihelyt a lazzaronék felfedezték, hogy a Sant'Elmo-erődön ott a francia zászló. Porticitól Pozzuoliig puskát, furkót, kést ragadott a tizenöt éves gyerektől a hatvanesztendős aggastyánig minden fegyverbíró férfi, s nagy "Halál a franciákra!" ordítozással tódult mind a belvárosba.

A papok kiálltak a templomküszöbre, a barátok az utcasarokra - egyik kezükben fehér lobogó, a másikban kereszt -, és tombolva uszítottak harcra. Szavukra százezer ember kelt fel.

A lazzaronék francia- és jakobinusgyűlölete nem ismert többé határt. "Istennek tetsző cselekedet jakobinust vagy franciát ölni, vértanú minden elesett lazzarone!" - harsogták a papok.

Öt-hat napja élt már a szüntelen vérontás, fosztogatás, gyújtogatás bódulatában e félvad, eleve kegyetlenségre hajló nép, s szinte a dühöngő elmezavar állapotába jutott, melyben az embert - a rombolás vak eszközeként - egyetlen vágy hajtja: ölni, úgyannyira, hogy sokszor erősebb önfenntartási ösztönénél is.

A franciák veszedelmesen közelednek - jelentették a hírhozók. - Capodichino és Poggioreale felől már látni két menetoszlop élét, távolabb porfelleg jelzi, hogy egy harmadik oszlop, a várost megkerülve, a mocsarakon és a via del Pasconén át a Maddalena-híd felé tart.

A tömeg meglódult, mintha hirtelen áramütés érte volna, s egyetlen szempillantás alatt a veszélyeztetett pontokon termett.

Az Aversa felől közelgő francia hadoszlop parancsnoka Dufresse tábornok volt, Macdonald helyett, aki Capuában összekülönbözött Championnet tábornokkal, beadta lemondását, s most mint a tajtékos csatamén, remegve fülelt kényszerű pihenőjében a trombiták, dobok harci zajára.

Dufresse tábornok seregében szolgált Ettore Carafa. A szabadság Coriolanusaként, a nagy istennő nevében jött a zsarnokságot megdönteni.

A Capodichino felől közelgő hadoszlop parancsnoka Kellermann volt, helyettese az a Rusca tábornok, akit e sorok írója saját szemével látott 1814-ben, Soissons ostrománál, ágyúgolyótól találva elesni.

A Poggiorealén át előretörő hadoszlopot a vezénylő tábornok maga vezette. Helyettesei Duhesme és Monnier tábornokok.

Azt a hadoszlopot végül, mely a várost megkerülve a mocsarakon s a via del Pasconén át igyekezett Nápolyba, Mathieu Maurice tábornok és Broussier dandárparancsnok irányította.

Championnet hadoszlopa ért elsőnek Nápoly közelébe, minthogy neki jutott a legjobb út. Jobbszárnya a capodichinói országúton előnyomuló Kellermann-hadtestre támaszkodott, balszárnya a mocsarakra, ahol, mint említettük, Mathieu Maurice tábornok manőverezett. Mathieu Maurice nemrég épült föl, annyira-amennyire, egy csúnya sebéből: fra Diavolo golyója átütötte egyik bordáját.

Championnet előhadát Duhesme vezette. Ő is nemrég sebesült, már másodízben a hadjárat kezdete óta. Arca még sápadt volt a súlyos vérveszteségtől, de harci kedve töretlen. Az ő dolga volt utat nyitni a mögötte jövőknek, minden akadályt elhárítani, rohammal elsöpörni. Ez volt különben Duhesme legerősebb oldala: a hirtelen rajtaütéshez mindenekelőtt bátorság kell és határozottság.

Negyed mérföldre a Capuai kaputól hatalmas tömeg állta Duhesme útját. Lehettek vagy öt-hatezren. A lazzaronék egész ágyúüteget vonszoltak magukkal. Az ágyúkat Naselli tábornok tüzérei kezelték.

Duhesme meghagyta Monnier-nak, hogy hatszáz emberrel rohamozza meg a tömeget, szuronnyal törjön utat a halomig, melyen az ágyúkat felállították, és foglalja el az üteget, mely a lazzaronék feje fölött kartácstűzzel árasztotta el a francia hadoszlopot.

Őrültség lett volna ilyet parancsolni, ha reguláris hadsereggel állnak szemben. Az ellenség egyszerű hadmozdulattal pillanatok alatt megsemmisíthette volna a hatszáz támadót, úgy, hogy utat nyit előttük, majd bekeríti, és két oldalról tűz alá veszi őket. De Duhesme nem méltatta a lazzaronékat arra, hogy ellenfélnek tekintse. Monnier szuronyt szegzett, katonái élén nekirontott a tömegnek, a rázáporozó puskalövésekre, pisztolygolyókra, tőrdöfésekre ügyet sem vetve a sokaság közepére hatolt, s úgy zúdult át rajta, a lazzaronék halálhörgése, átkai közepette, könyörtelenül felnyársalva, legázolva az útjába kerülőket, mint vad hegyi zuhatag a tavon. Duhesme katonái ezalatt rendületlenül haladtak előre a kartácstűzben, megrohanták és elfoglalták az ellenség megszállta dombot, az ellenszegülő tüzéreket megölték, az ágyúk csövét a tömegre irányították, s a lazzaronékat saját ágyúikkal lőtték halomra.

Egyidejűleg riadót veretett Duhesme, s a lövések nyomán támadt fejvesztettséget kiaknázva, szuronyrohamra ment a tömeg ellen.

A lazzaronék úgy rebbentek szét a síkságon, mint felriasztott madárraj. Honnan is tudták volna, hogyan kell támadáshoz felfejlődve az üteget visszafoglalni, vagy négyszöget formálva a rohamot felfogni?

Duhesme vonult tovább a Capuai kapu felé, mintha mi sem történt volna. A zsákmányolt üteget természetesen magával vitte.

Ám mintegy kétszáz lépésre attól a szabálytalan térségtől, mely a Capuai kapu előtt elterül, éppen a casanovai emelkedő alján, egy kis híd előtt megtorpant a menet. A híd két végén egy-egy erőddé alakított ház állt, s e házakból gyilkos tűz fogadta a franciákat. Olyan jól irányzott lövések, hogy a katonák önkéntelenül visszahőköltek. Tétovázásuk láttán Monnier az élen termett, magasra emelve kardja hegyén a kalpagot, ám néhány lépés után golyótól találva a földre rogyott. Tisztek, katonák ugrottak oda, hogy a tábornokot felemeljék és hátrább vigyék, de a lazzaronék rögtön közéjük puskáztak, úgyhogy három-négy tiszt s vagy nyolc-tíz katona került pillanatok alatt földre, a sebesült mellé. A franciák soraiban zavar támadt, előőrsük hátrált egy lépést.

A lazzaronék rávetették magukat a sebesültekre és a halottakra, a sebesültekre, hogy megöljék, a halottakra, hogy megcsonkítsák őket.

Duhesme erre odaintette szárnysegédjét, Ordonneau-t. Vegyen maga mellé két század gránátost, és bármi áron, de foglalja el a hidat - parancsolta.

A gránátosok egytől egyig harcedzett katonák voltak, Montebello, Rivoli veteránjai. Ők foglalták el, Augereau vezetésével, az arcolei hidat, Bonaparte vezetésével a rivoli hidat. Némán szuronyt szegeztek, és rohamra mentek a golyózáporban. Egyetlen lendülettel a lejtő tetejéig űzték vissza a lazzaronékat. A sebesült tábornok s katonái, tisztjei megmenekültek az azonnali pusztulástól, de az ablakokból, háztetőkről valóságos pergőtűz zúdult rájuk, az út közepén toronyként felmeredő háromemeletes ház pedig csak úgy okádta rájuk minden nyílásán, földszinttől a tetőig, a tüzet-lángot.

A ház mindkét oldalán emelet magasságú barikád zárta el teljesen az utcát.

Háromezer lazzarone védte eleve a házakat, a barikádokat, az utcát. Időközben odasereglett a környező sikátorokon s kertek alján át még vagy öt-hatezer a síkságról.

Ordonneau odaért a rögtönzött erőd elé. Bevehetetlen - gondolta -, de mielőtt rászánhatta volna magát, hogy parancsot adjon a visszavonulásra, golyótól találva elesett.

De most megjött Duhesme az üteggel, melyet csak az imént zsákmányolt pergőtűzben a lazzaronéktól. Nagy hirtelen felállították, becélozták az ágyúkat: a harmadik lövésre megingott az épület, s szörnyű recsegés-ropogással összedőlt, maga alá temetve védőit, sőt a barikádok harcosait is.

Ekkor Duhesme és katonái rohamra mentek, elfoglalták a romépületet, s a köztársaságot éltetve kitűzték csúcsára a trikolórt.

A lazzaronék időközben újabb nagy, tizenkét ágyúból álló üteget hoztak elő s vonszoltak fel egy romhalmazzá lett, zászló koronázta háznál jóval magasabban fekvő pontra, és máris heves kartácstűzzel árasztották el a ház romjait s a barikádokat megszálló republikánusokat. Mialatt ők a romok s a barikád mögött kerestek fedezéket, Duhesme megparancsolta a 25. svalizsér ezrednek, hogy vagy harminc tüzért ültessenek maguk mögé a nyeregbe, kerüljék meg a dombot, melyen a tizenkét ágyú áll, s hátulról rohanják le az üteget.

A svalizsérek nekiindultak. Golyók fütyültek a fejük körül, hanem azt ők fel sem vették: mire a lazzaronék felocsúdtak volna, ők már meg is tették széles félkörívben az utat, a domb alján sarkantyúba kapták a lovakat, s azzal hajrá, fel a dombra, mint a fergeteg! Dübörögtek a paták, rengett a föld, a lazzaronék fejvesztetten menekültek, odahagyva félig kilőtt ágyúikat. A francia tüzérek fürgén leugráltak a domb tetején a nyeregből, és rögtön munkához láttak; a svalizsérek továbbnyargaltak, lavinaként zúdultak alá a másik lejtőn, s a lazzaronék üldözésére kelve egykettőre szétugrasztották őket a lapályon.

Duhesme megszabadult támadóitól. Utászai gyorsan rést ütöttek a barikádon, s az oszlop haladt tovább, az ágyúk nyomában, amelyek tisztára söpörték előtte az utat. Az útfélen itt-ott összeverődő lazzarone-csoportokat a dombon őrködő tüzérek kartácstüze egykettőre szétkergette.

Egyszerre dob perdült Duhesme háta mögött; sarkon fordult, s íme: a 64-es meg a 73-as féldandár közelgett, Thiébault vezetésével, rohamlépésben. "Éljen a köztársaság!" - kiáltották már messziről.

Championnet felfigyelt a nagy ágyúzásra, s minthogy a puskalövések számából, gyakoriságából arra következtetett, hogy Duhesme-nek több ezres tömeggel akadt dolga, nyomban Thiébault-hoz vágtatott, és utasította: eredjen Duhesme után, amilyen gyorsan csak bír, vigyen neki segítséget. Thiébault-nak nem kellett az ilyet kétszer mondani; máris indult, mégpedig futólépésben, a tetthelyre.

Átvágott a hídon, át a holttestekkel borított utcákon, a barikádon; éppen akkor érte utol a győztes Duhesme-et, amikor az pihenőt vezényelt elcsigázott katonáinak.

Száz lépéssel előttük ott magaslottak a Capuai kapu őrtornyai. A kapun innen egy elővárosféle - két sor ház - fogadta, hogy úgy mondjuk, tárt karokkal a republikánusokat.

Hirtelen elszabadult a pokol. A házak ablakaiból golyók záporoztak a republikánusokra, a Capuai kapu tetejéről két kézi vontatású kis ágyú köpködte rájuk a kartácsot.

- Teringettét! - rikkantotta Thiébault. - És én már attól féltem, elkésünk. Rajta, barátaim!

Az újonnan jött csapat pihent volt, s mi több: a hadsereg egyik legbátrabb tisztje vezette. Pillanatok alatt benyomult - a kétoldali tűz ellenére - az elővárosba. Nem az út közepén, hanem a házfalak mentén. A jobb oldalon haladók a bal oldali ablakokra, háztetőkre tüzeltek, a bal oldalon haladók a jobb oldaliakra, miközben az utászok fejszével estek neki a kapuknak.

Duhesme vitéz katonái rögtön elértették Thiébault szándékát, s minthogy időközben kicsit kifújták magukat, újult erővel lendültek ismét harcba. Sorra megrohanták s közelharcban elfoglalták a házakat, ahol az utászok fejszéje elvégezte már a maga dolgát, a földszintről az első emeletre, onnan a másodikra s onnan a tetőre űzve a lazzaronékat. Valóságos légi harc kezdődött a lazzaronék és republikánusok között: a tetőkön lövések villantak, sűrű füst gomolygott. Sok lazzarone egyenest az ablakon ugrott ki, ha nem sikerült a tetőre feljutnia; egymás után zuhantak, kezüket-lábukat törve, a földre, vagy még rosszabb sorsra jutva, a szuronyok hegyére. A franciáknál nincs kegyelem - mondták nekik a papok, s a szerencsétlenek hittek a papi szónak.

Így foglalták el a franciák az elővárost. Mire a két sor házzal végeztek, rájuk esteledett, a Capuai kapu ostromára aznap már nem gondolhattak. Az utászok parancsot kaptak a házak felgyújtására, kellemetlen meglepetések elkerülése végett, s a Championnet-hadtest tábort vert a másnapi támadásig a Capuai kapu előtt, melytől hamarosan kettős tűzfüggöny választotta el.

Ekkor ért oda Championnet, Duhesme-et megölelte, majd Thiébault-hoz fordult, s a nagyszerűen végrehajtott roham, no meg sok más korábbi, feledésbe merült hőstette jutalmául így szólt hozzá:

- Holnap vezérkari tisztemmé léptetlek elő, itt, a Capuai kapu tövében, és rád bízom a kapu ostromát. - Duhesme szívből örült vitéz tiszttársa kitüntetésének, mindig is sokra becsülte Thiébault-t.

- Te aztán elmondhatod - csapott a vállára -, hogy a nagy kapun át jutottál nagy rangra.

A három irányú francia támadás mindenütt elkeseredett ellenállásba ütközött. Az est beálltával innen is, onnan is befutottak a szárnysegédek a főhadiszállásra, azaz a Capuai kapuhoz, jelentést tenni. Championnet-t sátrában találták, a via del Vasto és az Arenaccia között a két lángban álló házsor mögött.

Dufresse tábornok tíz-tizenkétezer lazzaronéval és hat ágyúval találta magát szemközt, mintegy félúton Aversa és Nápoly között, egy dombhajlatban. A tömeg a domb lábánál várt rá, az ágyúk a tetején. Dufresse huszárjai ötször mentek attakra, de hasztalan. A lazzaronék annyian voltak, s úgy összetorlódtak a szűk helyen, hogy még a halottak sem estek el.

Dufresse kénytelen volt gránátosait rohamra küldeni, így vert nagy nehezen éket a tömegbe. Éblé tábornok gyorstüzérsége - négy ágyú - három álló órán át lőtte őket kartáccsal, mire nagy nehezen meghátráltak, s a capodimontei magaslatra menekültek. Itt támad holnap hajnalban Dufresse.

Az ütközet vége felé egy csapat nápolyi hazafi csatlakozott Dufresse seregéhez, Schipani és Manthonnet vezetésével. A Sant'Elmo-erőd Nicolino kezére került - jelentették -, de Nicolinónak mindössze harminc embere van, és az erődöt sokezres tömeg ostromolja. Jelenleg éppen rőzsét raknak halomba a kapuk előtt, hogy felgyújtsák, és létrákat hurcolnak oda, hogy megmásszák a falakat. Elfoglalták a bástyák tövében álló San Martino-kolostort is, azazhogy a barátok maguk nyitották meg előttük a kolostor kapuit. Most a tetőről lövik az erődöt. Ha Nicolino nem kap még az éjszaka folyamán hathatós segítséget, hajnalra elesik az erőd.

Ma éjjel háromszáz katona átverekszi magát, Ettore Carafa és más hazafiak vezetésével, a Sant'Elmo-erőd bejáratáig. Kétszázan ott maradnak az erőd védelmét erősíteni, a fennmaradó száz megszállja a San Martino-kolostort.

Kellermann elkeseredett harc árán elfoglalta a capodichinói magaslatokat, de nem jutott túl a Campo Santón. Egyenként, szuronyrohammal kellett elfoglalnia az útba eső, hősiesen ellenálló tanyákat, templomokat, nyaralókat. Fő erejét, a lovasságot, nem használhatta e dimbes-dombos terepen. Sátrából a hosszú Foria utcára lát; az egész utca tele lazzaronékkal, az Albergo dei Poveri hatalmas épülete védi őket. Az épület minden ablaka kivilágítva, holnap mindegyik ontja majd a tüzet.

A strada San Giovanellán egy ágyúüteg áll, a largo delle Pignén nagyobb csapat táboroz, vegyes, főként a királyi hadsereg katonáiból összeverődött társaság. A Bourbon Múzeum Toledo utcai feljáróját két ágyú védi.

Kellermann messzelátón figyelte a várost. Látta, hogy a lazzaronék parancsnokai lóháton nyargalásznak fel-alá az utcákon, s mindenütt harcra buzdítják embereiket. Egyikük kapucinus csuhát hord, és szamáron közlekedik.

Mathieu Maurice és Broussier dandárparancsnok elfoglalta a mocsarakat. Súlyos veszteségek árán, mivel a mocsarakat árkok szelik keresztül-kasul, s a lazzaronék az árkok fedezékéből harcoltak, a republikánusok ellenben nyílt terepen voltak kénytelenek előrenyomulni. Nagy nehezen eljutottak mégis az őrizetlenül feledett Graniliig, s ezáltal elvágták az utat Porticiba. Broussier a Marinella rakparton táboroz, Mathieu Maurice a Pokol-malomnál. Mathieu Maurice megsérült a bal karján, de nem súlyosan. Holnap megrohanják a Maddalena-hidat, amely jelenleg pazar fényárban úszik, minthogy Szent Januárius szobra előtt száz meg száz gyertya ég.

A Granili ablakaiból belátni egész Nápolyt, a Marinellától a mólóig: mindenütt ember ember hátán, lázasan folynak a védelmi előkészületek.

Championnet éppen ez utóbbi jelentést hallgatja, amikor váratlanul nagy üvöltözés támad, s puskaropogás hangzik fel a Capuai úttól az Arenacciáig ívelő hatalmas félkör mentén. Egy-egy golyó a tábortűz közvetlen közelében csap be, pernyét, hamut szórva az ott melegedő tábornokra.

Championnet, Duhesme, Monnier, Thiébault talpon terem. A vezénylő tábornok közvetlen parancsnoksága alá tartozó háromezer ember egyetlen intésre négyszög alakzatot ölt, s erélyesen viszonozza a rejtélyes ellenség tüzét.

Ez az ellenség: a környező falvak lakossága. A franciák elvonulása után sietve gyülekeztek, s most, a sötétség leple alatt, közvetlen közelből támadnak.

Legalább négy-ötezren lehetnek, a lövések száma után ítélve.

Egyszerre csak dobpergés, trombitaharsogás hangja üt át a lövöldözés zaján s a lazzaronék kiáltásain. Bámulatosan egyenletes, erős rajvonaltűz jelzi, hogy reguláris katonaság tűnt fel az ellenség hátában. A lazzaronék a meglepetés erejében bíztak - most rajtuk a sor: meglepődni.

Honnan jöhet a váratlan segítség? Mert legalább annyira váratlanul jött, mint a támadás maga.

Championnet kérdőn pillant Duhesme-re, Duhesme Championnet-ra, mindketten tanácstalanok.

Egyre közelebbről hallatszik a dob- és a trombitaszó. "Éljen a köztársaság!" - kiáltják innen; "Éljen a köztársaság!" - jön rá a válasz túlfelől. Championnet a homlokára csap:

- Katonák! Salvato és Villeneuve jött meg Beneventóból! Rajta, rohanjuk le ezt a csürhét, fogadom, úgysem mer bevárni!

Duhesme és Monnier vezényszavára a négyszög oszloppá nyúlik, a svalizsérek lóra pattannak, és száguldanak, mint a vihar. A lazzaronékat egyfelől Salvato huszárjai csépelik, másfelől Thiébault svalizsérjei, Duhesme és Monnier gyalogosai. A két francia csapat hamarosan összetalálkozik a mező közepén, valóságos hullahegy tetején, és "Éljen a köztársaság!" kiáltással borul egymás nyakába.

Championnet néhány sietős szót vált Salvatóval. Salvato megint csak a legjobb pillanatban érkezett, s jöttét újfent mennydörgés jelezte.

Championnet Mathieu Maurice és Broussier segítségére küldi Salvatót hatszáz emberrel. Vegye át ő a parancsnokságot, ha Mathieu Maurice sebe súlyosabb lenne, mint hiszik, vagy ha újra megsebesülne, mint szokott, mivel tábornok létére mindig az első sorokban harcol.

Salvato viszi meg Mathieu Maurice-nak a parancsot: hajnalban induljon támadásra a Maddalena-híd ellen. A híd bejáratát két, erődnek is beillő épület védi: a Tengerészeti Hivatal és a San Loreto-kastély, mögötte ott van hátvédnek a Carmine-erőd, hat ágyúval, egy zászlóalj albán gyalogossal, több ezer lazzaronéval és vagy ezer, Livornóból visszatért katonával megrakva.

Hajnali három órakor újra felverték Championnet-t, aki köpenyébe burkolózva éppen az igazak álmát aludta.

Kellermann egyik hadsegédje jött jelentést tenni a Sant'Elmo-erőd felmentéséről.

Ettore Carafa sötétedés után nekivágott a Capodimonte s a Sant'Elmo között elterülő dombvidéknek. Négy óra alatt tették meg az utat a hepehupás, alig járható terepen, szakadatlan - sokszor egyenlőtlen és mindig véres - harcok közepette. Ezren és ezren lestek rájuk, egy egész fellázadt városnegyed.

Végre lőtávolba kerültek az erődtől. Az erődbeliek tőlük telhetően támogatták őket, szorgalmasan pufogtatták az ágyúkat, de csak vaktöltéssel lőttek, attól való féltükben, hogy egy eltévedt golyó barátaikat találná érni az ellenség helyett. Ettore Carafa nem osztotta ketté a csapatot, ellenkezőleg: összeszedte minden erejét, és beleadta egyetlen támadásba - de nem a Sant'Elmo-erőd irányába támadott, mint a lazzaronék várták, hanem a San Martino-kolostorra csapott le. A meglepett védősereg nem sokáig bírta. A nápolyi hazafiak égtek a vágytól, hogy a franciáknak bebizonyítsák: bátorság dolgában felveszik ők akárkivel a versenyt; mindvégig az első sorokban küzdöttek, s elsőként hatoltak be a kolostorba, "Éljen a köztársaság!" csatakiáltással. Alig tízpercnyi csata után kikergették a lazzaronékat, s a kolostor kapuja bezárult a franciák mögött.

Százan a kolostorban maradtak, terv szerint, a többi kétszáz felkapaszkodott a Petrio lejtőn. Az erődbeliek tárt kapukkal s tárt karokkal várták őket, mint kedves szövetségeseiket, sőt mint felszabadítóikat.

Nicolino arra kérte a hírvivő útján Championnet-t, engedje meg neki, hogy kitüntetésképpen ő adhasson másnap pirkadatkor egy ágyúlövéssel jelt a támadásra.

Championnet teljesítette Nicolino kérését. Szárnysegédjével rögtön meg is izente az egyes csapattestek vezetőinek, hogy a támadás kezdetét egy ágyúlövés jelzi, s ezt a lövést a nápolyi hazafiak adják le a Sant'Elmo-erődből.

Pontban hat órakor lövés dördült, láng villant a hajnali szürkületben a Sant'Elmo-erőd sötét tömbje fölött: a megbeszélt jeladás.

Nyomában felharsantak a francia trombiták, megperdültek a dobok, tüzet hánytak a Nápolyt környező dombok, melyekre Éblé tábornok ágyúkat vontatott fel az éjszaka folyamán.

A franciák három ponton támadtak.

Kellermann a jobbszárny parancsnoka, egyesült Dufresse-szel, hogy Capodimontét és Capodichinót elfoglalja. A kettős támadás közös célpontja a Szent Januárius kapu volt, s azon túl a strada Foria.

Championnet-ra hárult a feladat, hogy a Capuai kapun át betörjön Nápolyba - e kapu előtt ütötte, ígéretéhez híven, vezérkari tisztté Thiébault-t -, s a strada dei Tribunalin meg a San Giovannin át a Carbonaráig nyomuljon.

Salvato, Mathieu Maurice és Broussier, mint mondottuk, a Maddalena-híd s a Carmine-erőd elfoglalására vállalkozott. Ennek megtörténte után a Régi Vásártéren át a strada dei Tribunaliig, illetve egy másik, tengerparti úton a mólóig szándékoztak előretörni.

Fra Pacifico volt a védelem parancsnoka a Capodimonte és Capodichino közötti szakaszon; barátunk, Bolond Michele, a Capuai kapunál, cimborája, Pagliuccella, a Maddalena-hídnál s a Carmine kapunál őrködött.

Ilyenfajta harcban, mint ez is - amelyről igyekszünk olvasóinknak a továbbiakban némi fogalmat adni -, amikor az ostromlók nem egyetlen rohammal veszik be a várost, hanem közelharcban, házról házra, utcáról utcára, a fellázadt csőcselék sokkal, de sokkal veszedelmesebb ellenfél, mint a reguláris hadsereg. A reguláris hadsereg gépiesen, hidegvérrel küzd, igyekszik, hogy úgy mondjuk, költségeit a minimumra csökkenteni;^[2] a fellázadt csőcseléket ellenben ádáz szenvedély, eszeveszett dac hajtja, s a szabályos, könnyen elhárítható, mert könnyen előre látható hadmozdulatokat nála hirtelen fellángolások, egyéni kezdeményezések és tőrvetések helyettesítik.

Nem is csata ez, hanem őrjöngő élethalálharc, öldöklés, mészárlás, vérfürdő. Az ostromlók kénytelenek egész makacs bátorságukat latba vetni, hogy lebírják az ostromlottak tébolyult ellenállását, különösen ha, mint itt Nápolyban, mindössze tízezer katona áll szemben a város félmillió lakosával; ha e tízezret három oldalról három tartomány - az Abruzzók, a Capitanata és a Terra di Lavoro - hadra kelt parasztsága fenyegeti; s ha ráadásul bármely percben ott teremhet, tengeren át, a nápolyiak s a tartományi népfelkelők támogatására a hadsereg, illetve annak maradéka, és ez a maradék egymagában is négyszeres túlerőt képvisel. Nem úgy állt Nápolynál a kérdés: "Győzni a zászló becsületéért!", hanem úgy: "Győzni vagy elpusztulni!" Caesar mondotta: "Mindig, minden csatámban a győzelemért harcoltam; Mundánál az életemért!" Championnet most bízvást elmondhatta volna ugyanezt; mint Caesarnak Mundánál, neki is győznie kellett Nápolyban, ha nem akart ott pusztulni.

Tudta azt egyébként minden francia közkatona, hogy Nápoly elfoglalásától függ a hadsereg léte. A francia zászlónak ott kell lengenie Nápoly felett, ha egész Nápoly hamuvá ég is.

Szakaszonként két-két embert fáklyákkal szereltek fel a tűzszerészek a gyújtogatáshoz. Ha nem használ az ágyú, a fejsze, a szurony, ám nyisson utat a tűz a sikátorok, közök áthatolhatatlan szövevényében, mint egykor Amerika áthatolhatatlan őserdeiben.

Reggel hét óra tájban benyomult Capodimonte elővárosába a Kellermann-hadtest, élén a dragonyosokkal, Capodichino területére Dufresse a gránátosaival, Championnet betört a Capuai kapun, és Salvato elfoglalta a Maddalena-hidat, az olasz köztársaság háromszínű - kék, sárga, vörös - zászlaját lengetve, bár a Carmine-erőd ágyúi széles rendet vágtak osztaga első soraiban.

Lehetetlen minden mozzanatában nyomon követnünk a három irányú támadást, de felesleges is: a részletek szinte azonosak. A francia előretörés a város minden pontján elkeseredett, soha nem tapasztalt, véres ellenállásba ütközött. Minden ablak, minden háztető, minden pincezug tüzet-halált okádott.

A francia csapatok élén a tüzérség haladt. Előttük kartácsáradat, mögöttük, köröttük tűzvész: így vonultak, kapukat döntve, házakat lerontva. Ha nem foglalhatták el, felgyújtották a házat. A lángtengerből égig csapott az elevenen tűzhalálra kárhoztatottak átkozódása, halálordítása, a szélhordta füst úgy terült a város fölé, mint óriás sírboltozat. Lángbarlanggá vált minden utca, lángbarlanggá, amelyben vérpatak folyt. A lazzaronéknak félelmes ágyúparkjuk volt, s annyi eréllyel, leleménnyel védtek minden egyes teret, utcatorkolatot, útkereszteződést, hogy a nápolyi sorkatonaság elbújhatott mellettük. Előretörtek, visszavonultak, győztek, vesztettek, de a harcot mégsem adták fel: a kétségbeesés erejével, a fanatizmus makacsságával csaptak ki újra meg újra a sikátorok menedékéből a franciákra.

Katonáink legalább olyan ádázul támadtak, amilyen ádázul a nápolyiak védekeztek. Utánuk rohantak a lángok közé, hogy kis híján ott égtek maguk is, ám a lazzaronék, mintha csak természetes elemük lenne a tűz, kormos, füstös ördögökként újra előugrottak az égő házakból, s még százszor vakmerőbben küzdöttek, mint előbb.

Romhalmazon folyik, hullámzik előre-hátra a harc. Házak omlanak a küzdőkre, szurony járja át az összetorlódott embertömeget. Szörnyű és különös látvány harmincezer ember közelharca, vagy igazabban szólva: harmincezer viadal, amelyben csődöt mond a közönséges fegyver. Katonáink lekapják a szuronyt a puska végéről, s tőrként forgatják; a kilőtt puska agyát bunkónak használják, hiszen úgysem érnek rá újratölteni. Fojtogatásra kész a kéz, harapásra a fog, test szorul testhez. A sebesültek úgy kúsznak-másznak a hamuban, izzó zsarátnokon, köveken, vértócsákon át, mint megannyi eltaposott kígyó, utolsó mozdulásuk is a gyilkolásé. Lépésről lépésre hatolnak előre a franciák, holttesteken, haldoklókon tapodva.

Déltájban véletlen-váratlan erősítést kaptak a lazzaronék. Két nappal előbb tízezer társuk elindult a pontanai úton Capuát visszafoglalni, a papok, barátok biztatására. A szószékről győzelmet ígértek nekik, s ők szentül hitték, hogy Capua falai leomlanak előttük, mint egykoron Jerikó falai Izrael népe előtt.

A kis Molo környéki és a Santa Lucia-beli lazzaronék vonultak Capua ellen.

Ám amikor ez a tömeg porfelhőt kavarva megjelent a Santa Marián túl elterülő s a régi Capuát az újtól elválasztó síkságon, Macdonald önként a garnizon élére állt - hiszen testestül-lelkestül francia volt ő, ha a rangjáról lemondott is. A bástyafokról tíz ágyú szórta a kartácsot a tömeg közé, kirohantak a várból a védők, mégpedig két átellenes kapun egyszerre. A gyalogság hevesen tüzelve két irányból felfejlődött egy óriási körív mentén, amelynek középpontja a vár volt s a várbeli tüzérség. Szörnyű mészárlás kezdődött: kétezer lazzarone maradt Caserta és Pontana között holtan vagy sebesülten a csatamezőn. Aki ép bőrrel vagy kisebb sebesüléssel megúszta, menekült, amerre látott: csak Casanovánál szedelőzködött újból össze a lazzarone-had.

Másnap ágyúszót hallottak Nápoly felől, de mert a vereség s a menekülés szörnyen elcsigázta valamennyiüket, nem mozdultak: ittak, és lesték a hadihíreket. Reggelre kelve megtudták, hogy a nap francia győzelmet hozott: a republikánusok huszonhét ágyút zsákmányoltak, hatszáz foglyot ejtettek, s megöltek ezer lazzaronét.

Akkor vagy hétezren nekiindultak, futólépésben, hogy a városvédők segítségére siessenek, sorsukra hagyva az előző este vagy éjszaka érkezett menetképtelen sebesülteket. Úgy hevertek azok az útfélen, mint a vérontás jelzőcövekjei.

A largo Castellóval egy vonalba érve három csoportra oszlottak. Az első a largo delle Pignére vitt segítséget, a Toledo utcán át, a második a Castel Capuanóhoz, a strada dei Tribunalin, a harmadik a Régi Vásártérre tartott, a Marinán át.

Azon porosan, véresen, részegen, amint voltak - mert idejövet lépten-nyomon borral itatták őket -, belevetették magukat a harcba társaik oldalán, akik már második napja harcoltak. Egyszer már vereséget szenvedtek ők is, azok is, akiknek a segítségére siettek: másodjára nem akarták eltűrni a vereség gyalázatát. A republikánusok eddig is hat az egy ellen verekedtek, most egy-két ellenféllel több jutott még mindegyikükre. S olyan ellenfelek, akiket nem volt elég megsebesíteni: meg kellett ölni, mert mint mondottuk, a sebesültek sem adták fel a küzdelmet, amíg szusszanásnyi erejük volt.

Váltakozó szerencsével folyt a harc délután három óráig. Salvato, Monnier és Mathieu Maurice bevette a Carmine-erődöt, és elfoglalta a Régi Vásárteret; Championnet, Thiébault és Duhesme bevette a Castel Capuanót, előőrseik a largo San Giuseppén s a strada dei Tribunali harmadán túl jártak; Kellermann a Cristallini utca végéig jutott, Dufresse elfoglalta - ádáz tusa árán - az Albergo dei Poveri-t.

Három órakor fegyvernyugvás állt be, az általános kimerültség következtében: mindkét fél belefáradt az öldöklésbe. Championnet mindeddig remélte, hogy a lazzaronék okulnak a szörnyű tapasztalatból - veszteségük legalább négy-ötezer főre rúgott -, és megadják magukat. Amikor azt kellett tapasztalnia, hogy csalódott, ott a csatatér kellős közepén, egy dobon papírra vetett egy felhívást Nápoly népéhez, és Villeneuve-vel, aki újra elfoglalta helyét tábornoka oldalán, elküldte a városi tanácshoz. Villeneuve kapott - parlamenteri minőségében - egy szócsövet és egy fehér zászlót. Csakhogy Nápolyban végleg felborult a rend. A városi tanácsra nem hallgatott senki, a hazafiakat felkoncolás fenyegette, úgyhogy mind bujkálni kényszerült. Akármerre indult Villeneuve, mindenütt golyózápor fogadta, a szócső s a fehér zászló ellenére. Egy golyó átütötte a nyeregkápáját, ekkor visszafordult. A tábornok felhívása nem jutott el a címzetthez.

Íme, a proklamáció. Olasz nyelven íródott; Championnet ugyanolyan jól beszélt olaszul, mint franciául:

Championnet vezénylő tábornok izenete
a nápolyi néphez

Polgártársak!

Rövid időre felfüggesztettem a megtorló hadjáratot, amelyet szörnyű szószegés és néhány - gyilkosaitok által felbérelt - egyén őrjöngése idézett fejetekre. Tudom, milyen derék nép Nápoly népe, s lelkem mélyéből sajnálom, hogy kénytelen vagyok neki fájdalmat okozni. Ezért is ragadom meg az első alkalmat, hogy úgy szóljak hozzátok, mint édesatya engedetlen, mégis hőn szeretett gyermekeihez. Hagyjatok fel a hiábavaló ellenállással, tegyétek le a fegyvert, s mi garantáljuk személyi szabadságotokat, vagyoni biztonságotokat s a vallásszabadságot.

Amely házból ránk lőnek, azt felgyújtjuk, lakóit főbe lőjük. De a béke helyreállítása érdekében hajlandó vagyok feledni a múltat, s bőven hull majd ismét az ég áldása e boldog vidékre.

Kelt Nápolyban, a Köztársaság VII. évében, pluviôse 3-án (1799. január 22.).

Villeneuve fogadtatása kétséget kizáróan bizonyította, hogy aznapra nincs már mit remélni. Négy órakor felújult a harc, ádázabbul, mint valaha. Leszállt az éj, de nem hozott megnyugvást. Egyesek tovább lövöldöztek a sötétben, mások elterültek a földön, s ott aludtak a hullák között, forró hamun, lángoló romok tövében.

A holtra fáradt francia hadsereg kitűzte a trikolórt a Carmine-erődre, a Castel Capuanóra és az Albergo dei Poveri-re. Aznap ezer halottat, sebesültet vesztettek.

A város területének egyharmada került francia kézre, mint mondottuk.

Éjjelre maradjon mindenki fegyverben, ki-ki tartsa állásait. Hajnalban támadás - így hangzott az aznap esti parancs.

Fegyverben maradt volna minden francia katona akkor is, ha a tábornok nem ad rá parancsot; elvégre mindenkinek kedves az élete! Egész éjjel kongott a vészharang a nápolyi kézen maradt negyedekben; nem volt olyan előretolt francia állás, amelyen egyszer-kétszer rajt ne ütöttek volna a lazzaronék, bár mindannyiszor véres fejjel vonultak vissza.

Minden francia parancsnok megkapta még az éjjel másnapi harci feladatát. Salvato jött jelenteni, hogy a Carmine-erődöt elfoglalta. Másnap induljon szuronyrohamra a tengerpart mentén, csapata kétharmadával, a Castelnuovo-erőd ellen, foglalja el bármi áron, s fordítsa ágyúit rögtön a lazzaronék ellen - parancsolta Championnet. Monnier és Mathieu Maurice tartsa a megszerzett pozíciót, a fennmaradó harmaddal. Kellermann, Dufresse és Championnet a strada Forián egyesül, majd támadásra indul a largo delle Pigne s a Toledo utca ellen.

Hajnali két órakor egy férfi jelentkezett Championnet táborhelyén, a Carbonarán. A hegyvidéki parasztok ruháját viselte, de a tábornok első pillantásra felismerte az álöltözet alatt Ettore Carafát.

Carafa egyenesen a Sant'Elmo-erődből jött. Az erőd készletei kimerülőben - jelentette. Mindössze öt-hatszáz golyójuk van, ezért kímélték eddig a lőszert, de a másnapi ütközetben számíthat Championnet a támogatásukra: mialatt a hadsereg szemből támad, ők hátulról ágyúval veretik majd a lazzaronékat, ahol érik.

Ettore Carafa nemcsak azért jött, hogy ezt bejelentse, hanem hogy a másnapi ütközetben részt vegyen; hiába, nem neki találták ki a tétlenséget.

Hét órakor megszólaltak a harsonák, megperdültek a dobok. Salvato némi teret nyert az éjjel. A megbeszélt jelre előrontott ezerötszáz emberével a Vámház mögül, s rohamlépésben indult a Castelnuovo felé. Ekkor segítségére sietett a véletlen.

Nicolino türelmetlenül várta a jelet az általános támadásra. Addig is körüljárta még egyszer a bástyákat, és újfent figyelmeztette a tüzéreket: csak ügyesen, ne pocsékolják hiába azt a kevéske lőszert, amijük van.

Egyik tüzér - a többinél merészebb fickó - odahívta. Nicolino közelebb lépett.

- Mit akarsz? - kérdezte.

- Látja, uram, azt a zászlót, a Castelnuovo tetején?

- Látom, hogyne látnám - felelte Nicolino -, és megvallom: szörnyen bosszant.

- Megengedi, parancsnok úr, hogy lelőjem?

- Ugyan mivel?

- Ágyúgolyóval.

- Ejha, olyan ügyes vagy?

- Merem remélni, parancsnok úr.

- Hány lövésre vállalod?

- Háromra.

- Nem bánom, de figyelmeztetlek: ha nem találod el három lövésre, három napra fogdába csukatlak.

- És ha eltalálom?

- Tíz dukát üti a markodat.

- Áll az alku.

A tüzér célzott és lőtt: a golyó a tartópajzs s a zászlórúd között röpült el, a zászlót átlyuggatva.

- Ügyes - szólt Nicolino -, de nem ebben állapodtunk meg!

- Tudom - bólintott a tüzér -, másodjára igyekszem jobban kivágni a rezet.

Újra célzott, még gondosabban, mint előbb. Megvizsgálta, merről fúj a szél, felbecsülte, mennyire térítheti el pályájáról a golyóbist a szél fuvallata; felegyenesedett, ismét lehajolt, hajszálnyit változtatott az irányzékon, végül a gyújtólyukhoz közelítette a kanócot. Fülsiketítő dörrenés - s a zászló lehullt. Rúdja épp a tövénél tört le.

Nicolino megtapsolta a mutatványt, kifizette a tíz aranyat. Honnan is sejthette volna, micsoda következményekkel jár ez a bagatell ügy!

Salvato csapata éppen ebben a pillanatban ért az Immacolatellához. Salvato haladt legelöl, mint rendesen. Látta lehullni a zászlót, s bár tudta: puszta véletlen, így kiáltott fel:

- Bevonták a zászlót, az erőd megadja magát. Előre, barátaim, előre!

És teljes erőből futásnak eredt.

Az erőd védői is felfigyeltek a zászló eltűnésére. Azt hitték: szántszándékkal vonta be valaki, s nyomban árulást kiáltottak. Nagy kavarodás támadt, a védelem figyelme ellankadt. Salvato jól kihasználta a rövid szünetet: végigrohant a strada del Pilierón az erődig, utászai berobbantották a kaput, ő abban a szempillantásban benn termett, és elkiáltotta magát: "Utánam!"

Tíz perc sem telt bele: behódolt az erőd. Ágyúja máris a largo Castellót s az Óriás-hegy lejtőjét pásztázta; a lazzaronék kénytelenek voltak a térről a környező utcákba, a házfalak oltalmába menekülni.

A Castelnuovóra rögtön kitűzték a fehér zászló helyébe a trikolórt. A Castel Capuano tetején posztoló őrszem továbbította Championnet tábornokhoz a nagy újságot: az erőd bevételét.

Három erőd fogja közre Nápolyt: mindhármon francia zászló lengett immár.

Championnet-t a Foria utcán érte utol a Castelnuovo bevételének a híre, éppen amikor Dufresse-szel egyesült. A tábornok rögtön elküldte Villeneuve-öt Salvatóhoz - a tengerparti sávon szabad volt már a járás - azzal az üzenettel, hogy gratulál a győzelemhez, és kéri, siessen hozzá, a Castelnuovo védelmét bízza addig valamelyik tisztjére.

Villeneuve a bástyaoromzaton találta Salvatót: az ifjú brigadéros tekintete a Mergellinán csüggött. Idefehérlett a szívének oly kedves pálmás ház, amelyet két hosszú hónapja nem látott viszont, hacsak nem álmaiban. A ház ablakain végig tábla, de Salvatónak úgy tetszett - a messzelátó üvegén át -, mintha a kertre szolgáló lépcsőfeljáró ajtaja nyitva lenne.

A tábornok parancsa kiragadta méla szemlélődéséből. Az erődöt Villeneuve-re hagyta, lóra ült és elvágtatott.

Championnet és Dufresse egyesült erővel szorította vissza a lazzaronékat a Toledo utca irányába, kegyetlen lövöldözés közepette, mert nemcsak a largo delle Pignéről lőttek, hanem minden ablakból. Egyszerre könnyű füstfelleg jelent meg a Sant'Elmo-erőd fölött, majd gyors egymásutánban több nagy kaliberű ágyú dördülése hallatszott, s a lazzaronék soraiban kitört a pánik.

Nicolino szavának állt.

Ezzel egyidejűleg feltűntek a strada della Stalla végén a dragonyosok, és úgy zúdultak alá a lejtőn, mint a sziklagörgeteg. A Bourbon Múzeum mögül puskaropogás hallatszott.

Kellermann érkezett meg, hogy a parancs szerint egyesüljön Dufresse és Championnet hadtestével.

A largo delle Pigne egyetlen szempillantás alatt kiürült. A három tábornok végre kezet szoríthatott egymással.

A lazzaronék a strada Santa Maria di Constantinopolin és a salita degli Studin vonultak vissza. A largo Santo Spiritón és a Mercatellón a Sant'Elmo-erőd lőterébe kerültek: futottak, mint a nyúl, de nem futhattak olyan gyorsan, hogy a Sant'Elmo közéjük ne küldje öt-hat halálhírnökét.

Javában folyt a lazzaronék visszavonulása, amikor Championnet elé hurcolták egyik vezetőjüket. A fickót elkeseredett küzdelemben ejtették foglyul. Maga merő vér volt, ruhája rongyokban, arckifejezése kihívó, hangja csúfondáros, egyszóval róla mintázhatták volna a végsőkig fanatizált nápolyi lazzarone szobrát.

Championnet vállat vont, és elfordult.

- Lőjétek főbe a fickót - mondta -, szolgáljon intő például a többinek.

- Szép dolog, mondhatom - dünnyögte a lazzarone. - Nanno minden jel szerint alaposan melléfogott. Azt jósolta: ezredes leszek, és felakasztanak, s lám: kapitány vagyok, és főbe lőnek. Ez igazán megnyugtató, már ami a húgocskámat illeti.

Championnet hallotta és értette is a lazzarone szavait. Már-már kedve támadt kifaggatni, amikor egy szélsebesen közelgő lovasra terelődött a figyelme. A lovasban Salvatóra ismert, s egyszeriben megfeledkezett minden másról.

A lazzaronét elvezették, néhány lépéssel távolabb a Bourbon Múzeum falához állították, és be akarták kötni a szemét.

Ez ellen fellázadt.

- A tábornok azt parancsolta: lőjetek főbe, de azt nem mondta, hogy kössétek be a szemem.

Salvato összerezzent e hangra. Odafordult, s kit látott? Michelét. Michele is ráismert.

- Sangue di Cristo! - rikkantotta a lazzarone. - Ugyan mondja már meg nekik, Salvato úr, hogy felesleges a szememet bekötni, anélkül is agyonlőhetnek.

Azzal ellódított magától mindenkit, s önként odaállt a falhoz, hátát nekivetve, karját mellén keresztbe fonva.

- Michele! - kiáltotta Salvato. - Tábornok, ez az ember megmentette az életemet, kérem, ajándékozzon meg cserébe az övével!

Azzal leugrott a lóról, s a tábornok válaszát be sem várva - előre tudta, hogy nyert ügye van! -, áttört a kivégzéshez felsorakozott katonák körén, a lazzarone nyakába borult, és jól megszorongatta.

Championnet egyetlen szempillantás alatt felmérte, micsoda új lehetőségeket kínál ez a különös véletlen. A büntetés szerfelett tanulságos, ám olykor hasznosabb mégis a kegyelem.

Odaintette Salvatót, Michelével egyetemben. Tüstént nagy csődület támadt a tábornok és a két fiatalember körül.

A nézők közt akadt győztes és legyőzött, francia katona, fogságba esett lazzarone és jó néhány hazafi. Ez utóbbiak vagy azért jöttek, hogy Championnet-t üdvözöljék, vagy azért, hogy meghúzódjanak védőszárnyai alatt.

Championnet fejjel magaslott ki a körből. Felemelte a kezét, jeléül annak, hogy szólni kíván. Templomi csend támadt.

- Látjátok, nápolyiak - kezdte a tábornok tiszta olasz nyelven -, az imént főbe akartam lövetni ezt az embert, aki ellenünk harcolt, s aki fegyverrel a kézben került fogságunkba, de volt szárnysegédem, Salvato dandárparancsnok kegyelmet kért számára, mert, mint mondja, az életét mentette meg. Nos, én nemcsak megkegyelmezek neki, de fényesen megjutalmazom, amiért egy francia tiszt életét megmentette.

Michele hüledezve hallgatta a tábornok beszédét. Championnet most felé fordult:

- Milyen rangot viseltél bajtársaid közt?

- Kapitány voltam, excellenciás uram - felelte a fogoly.

És szokott fesztelenségével hozzátette:

- De állítólag többre viszem. Egy boszorkány azt jövendölte, hogy ezredes leszek, és felakasztanak.

- A jóslat első felét magamra vállalhatom, vállalom is. Ezennel kinevezlek a Parthenopéi Köztársaság ezredesévé. Szervezd meg az ezredet. Zsoldot, egyenruhát tőlem kapsz.

Michele nagyot ugrott örömében.

- Éljen Championnet tábornok! - kiáltotta. - Éljenek a franciák! Éljen a Parthenopéi Köztársaság!

Jó néhány hazafi gyűlt már a tábornok köré, mint említettük. Michele éljenzése a vártnál jóval nagyobb visszhangra talált.

- Nemde, azt mondták nektek - fordult most a tábornok a körülötte álldogáló nápolyiakhoz -, hogy a franciák pogányok, nem hisznek sem Istenben, sem a Szűz Máriában, sem a szentekben. Nos: rútul becsaptak titeket. A franciák tisztelik Istent, Szűz Máriát és mindenekfölött Szent Januáriust. Bizonyság rá, hogy legfőbb gondom e pillanatban is az, hogyan óvjam meg Nápoly boldogságos püspökének templomát, ereklyéit. Most rögtön díszőrséget küldök a templomba, feltéve, hogy Michele vállalja a kalauz szerepét.

- Vállalom, hogyne vállalnám - kiáltotta torkaszakadtából Michele, vörös gyapjúsipkáját lengetve. - Sőt, többet mondok: kezeskedem az őrség biztonságáért.

- Hát még ha a barátodra, Salvatóra ruházom az őrparancsnok tisztét - súgta oda neki Championnet.

- Ó, az életemet adnám érte meg a húgocskámért, tábornok.

- Hallod, Salvato - mosolygott Championnet a fiatal tisztre -, ez ám a megbízatás: Szent Januáriust beléptetni a republikánus pártba!

- És énrám hárul a feladat, tábornokom, hogy háromszínű kokárdát biggyesszek a füle mögé? - felelte nevetve a fiatalember. - Sose éreztem különösebb elhivatottságot a diplomatapályára, de sebaj, megtesszük, ami tőlünk telik.

- Pennát, tintát, papirost - rendelkezett Championnet.

Tízen is ugrottak egyszerre; Championnet válogathatott a papirosban, pennában. A tábornok lóháton, a nyeregkápán írta meg az alábbi levelet Nápoly hercegérsekének:

Eminenciás uram!

Rövid időre gátat vetettem katonáim dühének, felfüggesztettem az ellenünk elkövetett gaztettek megtorlását. Éljen Eminenciád e fegyvernyugvás kínálta alkalommal: nyittassa ki a templomokat, hozza elő az oltáriszentséget, és hirdessen békét, közcsendet, törvénytiszteletet. Ez esetben fátylat borítok a múltra, és ügyelek rá, hogy a vallás, a személyi szabadság és a magántulajdon tiszteletben tartassék.

Tegye közhírré, Eminenciás uram, hogy akit fosztogatáson kapunk, azzal személyválogatás nélkül, könyörtelenül leszámolunk, s általában mindenfajta zavargásnak egyszer s mindenkorra véget vetünk, hogy e szerencsétlen, félrevezetett és elárult város rendje, nyugalma mielőbb helyreálljon. Kijelentem, hogy egyetlen puskalövésért felgyújtatom a házat, melynek ablakából a lövés eldördült, s agyonlövetem mindazokat, akik a helyszínen találtatnak.

Tegye meg Eminenciád, amire tiszte kötelezi; keresztényi buzgalma, hiszem, a köz javára válik.

Díszőrséget állíttatok Szent Januárius temploma elé.

Championnet

Kelt Nápolyban, a Köztársaság VII. évében, pluviôse hó 4-én (1799. január 23.).

Mialatt a levél felolvasását hallgatta, mint mindenki más, Michele Pagliuccellát, kedves cimboráját kutatta a tömegben, de hasztalan. Kiválasztott hát négy lazzaronét, akikben megbízott, akár saját magában, s megindult Salvato és egy szakasz gránátos előtt az érsekségre.

A kisded menet bekanyarodott a largo delle Pignéről a strada dell'Orticellóra, onnan a vico San Giuseppe dei Ruffira, majd a strada dell'Arcivescovadóra, egyszóval az Óváros legszűkebb, legforgalmasabb utcáin haladt. Francia katona ide még nem tette be a lábát. Itt is, ott is lövés csattant; a csőcselék lövöldözött önmaga bátorítására. A republikánusok egyebet sem láttak maguk körül, mint rémült, gyűlölködő vagy elképedt arcokat.

Szerencsére ott volt Michele. Amióta Palmieri megmentette, Championnet megkegyelmezett neki, s lelki szemeivel már ott látta magát fényes ezredesi egyenruhában egy tüzes paripa hátán, becsületes lelke egész hevével a franciákhoz pártolt. "Éljenek a franciák! Éljen Championnet tábornok! Éljen Szent Januárius!" - kiáltotta újra meg újra, ahogy a torkán kifért. Ha az arcok mégsem engedtek fel, Salvato gyorsan odanyomott neki egy marék carlinót. Michele a tömeg közé szórta a pénzt, s nagy buzgón elmagyarázta honfitársainak, mi járatban van Salvato, ami rendesen azzal az áldásos eredménnyel járt, hogy a körülállók arckifejezése megenyhült, mondhatni, barátságossá vált.

Salvato is megkockáztatott olykor egy rövid szónoklatot, mégpedig hamisítatlan nápolyi dialektusban, mintha legalábbis idevalósi, porto-bassói halászember lenne. Bár hiszen ami azt illeti: csakugyan egy nápolyi tartományban látta ő meg a napvilágot. Szónoklatai ritkán tévesztettek hatást, kivált egy-egy marék carlinóval megtetézve.

Így jutottak el az érseki palotához. A gránátosok beálltak a kapu alá. Michele nagy beszédet vágott ki: elmagyarázta honfitársainak, mit keresnek itt a gránátosok, elmondta, hogy vezetőjük, a fiatal tiszt, megmentette az ő életét, amikor őt éppen kivégezni vitték, s arra kérte őket, hogy iránta való barátságból ne bántsák se a tisztet, se a katonákat, akik egyébként is Szent Januárius testőrei.

Alig tűnt el a kis csoport - Michele, Salvato s a gránátosok - a strada dell'Orticello sarkán, amikor Championnet tábornoknak hirtelen nagyszerű ötlete - mondhatni, sugallata - támadt. Az jutott eszébe, hogy a legbiztosabb módszer a még mindig harcra kész lazzaronék sorainak a megbontására s az egyéni fosztogatás megállítására az, ha engedélyezi a királyi palota kirablását.

Gyorsan továbbadta ötletét néhány fogoly lazzaronénak, s szabadon bocsátotta őket azzal a kikötéssel, hogy visszatérnek bajtársaikhoz, s úgy adják elő nekik a dolgot, mintha a saját eszméjük lenne. Ennyi kárpótlás igazán kijár a sok fáradságért, a kiontott vérért!

A javaslat nagy tetszésre talált, a tábornok várakozásainak megfelelően. A város háromnegyedrészt francia kézen volt már, senki nem áltathatta többé magát nápolyi győzelem reményével, úgyhogy a legmegrögzöttebbek szemében is kecsegtetőbbnek tűnt a prédálás, mint a harc folytatása.

Mihelyt híre futott, hogy a palotát szabad kifosztani, sőt, hogy erre a francia tábornok maga adott engedélyt, amiből a hír terjesztői éppen nem csináltak titkot, uccu, nekilódult az egész tömeg, végigrobogott a Toledo utcán és a Tribunali úton - férfiak, nők, gyerekek egy gomolyban -, félresöpörte az őrséget, betörte a kapukat, s mint a szökőár, egyetlen szempillantás alatt elöntötte a palota mindhárom emeletét.

Röpke három óra leforgása alatt kifosztották a palotát. Mindent elvittek, még az ólmot is az ablakokból.

Pagliuccella - akit Michele hiába keresett a largo delle Pignén, hogy testvériesen megossza vele a rászakadt jó szerencsét -, Pagliuccella az elsők között ért a palotához. Őszinte, bár nem egészen önzetlen kutatószenvedélytől hajtva, tűvé tette az egész épületet, széltében-hosszában, padlástól a pincéig.

Fra Pacifico szintén belátta, hogy minden veszve, de ő a maga részéről nem kért az effajta fájdalomdíjból, csúffá tett vitézsége fejében; oly önzetlenségről tévén ezáltal tanúbizonyságot, ami igazán becsületére vált a tengernagy hajóján nyert kiképzésének. Oroszlán módjára hátrált, azaz arccal folyvást az ellenség felé fordulva, lépésről lépésre, szakadatlan harcok közepette haladt végig az Infrascatán s a Kapucinus-dombon, egészen a kolostor kapujáig. Majd, mikor az is becsapódott mögötte, gyorsan bevezette szamarát az istállóba, elrejtette bunkóját a farakásba, s elvegyült rendtársai közé, akik éppen a Dies irae, dies illá-t zengték a templomban.

Ember legyen a talpán, aki itt a nyomára akad, aki a barátcsuha alatt felismeri a háromnapos csata egyik vezetőjét!

Nicolino Caracciolo a Sant'Elmo-erőd bástyafokáról nézte végig a 21-i, 22-i és 23-i ütközetek minden fordulatát. Vállalt kötelezettségének, mint láttuk, becsülettel eleget tett, mihelyt alkalma nyílt rá, a franciák segítségére sietett.

De mekkora volt hősünk csodálkozása, amikor azt kellett látnia, hogy a lazzaronék kapják magukat, otthagyják őrhelyeiket, s bár senki nem kelt üldözésükre, eszeveszett futásnak erednek a palota irányába, éppen nem úgy, mintha visszavonulnának, hanem úgy, mintha megrohanni készülnének a palotát.

Hamarosan mindent megértett. A tömeg félresöpörte az őröket, betódult a kapukon, az ablakok, erkélyek szempillantás alatt zsúfolásig teltek emberekkel. E jelekből Nicolino kitalálta, hogy a lazzaronék a lélegzetnyi szünetet fosztogatásra használják fel, s mivel azt nem találhatta ki, hogy a rablásra a francia tábornok tudtával, sőt az ő sugalmazására került sor, három ágyúgolyót eresztett a csőcselék közé. A golyók megöltek tizenhét embert - köztük egy papot -, és eltörték a Palota tér közepén díszelgő, óriási márványszobor - Jupiter Stator - lábát.

A tömegen úgy eluralkodott a rablás láza, hogy - hiszik vagy sem, kedves olvasóink - minden más érzést kioltott. Íme, hadd hozzunk fel bizonyítékul két esetet ezer közül. Talán segítenek fogalmat nyújtani e nép ingatag lelkületéről, mely a bátorság valóságos csodáit művelte alig egy pillanattal előbb királyáért.

Villeneuve, Championnet szárnysegéde, aki még mindig a Castelnuovo-erődöt őrizte, mintegy ötvenfőnyi őrjáratot küldött ki, egy hadnagy vezetésével, a dúló-fosztogató tömeg közé, azzal az ordréval, hogy járják végig a Toledo utcát, és vegyék fel az érintkezést a francia előőrsökkel. A hadnagynak volt magához való esze, néhány hazafias érzelmű lazzaronét küldött előre. A lazzaronék harsányan kiáltozták: "Éljenek a franciák!", "Éljen a szabadság!" Egy Santa Lucia-béli halárus, megrögzött Bourbon-imádó - a Santa Lucia-béli halárusok a mai napig Bourbon-pártiak - válaszul elordította magát: "Éljen a király!" Ha ez a kiáltás visszhangra talál, jeladásul szolgálhat az egész csapat felkoncolására; ezt elkerülendő, a hadnagy galléron ragadta a halárust, s kartávolságnyira eltartva magától, tüzet vezényelt.

A halárus holtan rogyott a tömeg lábai elé. S lám: eszébe sem jutott senkinek a védelmére kelni vagy halálát megtorolni, se láttak, se hallottak, úgy belemerültek mind a rablásba.

Másodikként hadd említsük annak a palotabeli szolgának az esetét, aki nagy botorul aranysujtásos libériában merészkedett a tömeg közé: azonnal megrohanták, s a szó szoros értelmében leszaggatták testéről a ruhát, hogy az aranyat megkaparintsák, mit sem törődve azzal, hogy királyi libéria.

Javában folyt Ferdinánd király lakájának a megkopasztása, de olyan alaposan ám, hogy a nyomorult egy szál ingben maradt ott az utcán, amikor belovagolt a Palota térre Kellermann, két-háromszáz lovas élén. Santa Lucia irányából, a Mergellináról érkeztek.

Útközben megálltak a Santa Maria di Porto Salvo-templomnál. Kellermann don Michelangelo Cicconét, a templom papját kereste.

Olvasóink tán emlékeznek még a hazafias érzelmű pap nevére: őt hívatta Cirillo az utolsó kenetet feladni annak a pribéknek a halálos ágyához, akit Salvato sebesített halálra a szeptember 22-ről szeptember 23-ra virradó éjszakán, és aki hajnalban lehelte ki lelkét, az Oroszlán-kút melletti házban, ahová az őrjárat beszállította.

Kellermann felmutatta Cirillo levelét. A doktor arra kérte a derék papot, hazafias érzelmeire apellálva, hogy csatlakozzék a franciákhoz.

Don Michelangelo Ciccone egy percig sem habozott: követte Kellermannt.

Délre letették a lazzaronék a fegyvert. Championnet tábornok bejárta a várost. Most, hogy elnémult a puskaropogás, halálüvöltés, előóvakodtak végre a kereskedők, polgárok, egyszóval a lakosságnak az a békeszerető rétege, amelyik mindvégig távol tartotta magát a harctól. Egyre-másra nyíltak meg az üzletek, házak kapui, ablakai. A tábornok első szemléje jót ígért: olyan emberek gyűltek máris köré, akiket egész Nápoly tisztelt, becsült tehetségükért, tudásukért, bátorságukért. A Baffik, Poeriók, Paganók, Cuocók, a Logoteták, Lambertók, Bassalók, Fasulók, Moliternók, a Rocca Romanák, Ettore Carafák, Cirillók, Manthonnet-k, Schipanik. Végre felvirradt számukra is a jóvátétel napja, végre rájuk köszöntött - a zsarnoki önkényuralom s az üldöztetés korszaka után - a szabadság!

Itt-ott megnyílt félig egy kapu, egy ajtó. A tábornok odaugratott, hogy saját nyelvükön nyugtassa meg azokat, akik a küszöbig merészkedtek. Vége a szenvedésnek - mondta -, ő békét hoz, nem háborút, s a zsarnokság helyébe szabadságot. A nápolyiak csakugyan megnyugodtak. Elég volt egy pillantást vetniük arra, amerről a tábornok jött, hogy lássák: béke honol ott, ahol az imént még franciák és lazzaronék ölték egymást. A mezzo ceto, azaz a polgárság, Nápoly hatalmának, gazdagságának legfőbb letéteményese, nagy vidáman kitűzte a trikolórt, és lelkes "Éljenek a franciák!", "Éljen a szabadság!", "Éljen a köztársaság!" kiáltással, kendőt lobogtatva kitódult az utcára. Az iménti rettegés helyébe mámoros öröm lépett, annak az embernek az öröme, akit már-már elnyelt a halál sötét szakadéka, s íme, egyszerre, csodamód újra rámosolyog a napvilág, új életre támad.

Mert csakugyan: ha a francia győzelem mindössze huszonnégy órát késik, hány ház marad vajon épen Nápolyban, hány hazafi életben?

Rocca Romanát és Moliternót a franciák megerősítették népvezéri tisztükben. Délután kettőkor jelent meg első rendeletük, mely a boltok kinyitásáról intézkedett, s a Parthenopéi Köztársaság első évének második napjáról kelt.

Championnet bírta máris a polgárság és a nemesség támogatását, ám aggódva látta, hogy a nép továbbra is bizalmatlan. Ekkor merész lépésre szánta el magát.

Tudta: nyert ügye van, ha Szent Januáriust sikerül a maga oldalára vonni. A nép követi szentjét.

Izenetet küldött Salvatónak. Salvato továbbra is a székesegyházat őrizte, Nápoly egyik legfontosabb épületét. Parancsa úgy szólt, hogy őrhelyét semmi szín alatt el nem hagyhatja, illetve csakis a tábornok személyes utasítására.

Salvato kezdjen tárgyalásba a kanonokokkal - izente Championnet. - Bírja rá őket, hogy másnap közszemlére tegyék ki a szent vért tartalmazó edényt. A franciák mélységesen tisztelik Szent Januáriust; remélik, hogy a kedvükért kapható lesz a vér csodájára.

A kanonokok két tűz közé kerültek.

Ha Szent Januárius csodát tesz, fejükre vonják a királyi udvar haragját.

Ha nem tesz, a francia tábornokét.

Próbáltak kitérni a nyílt válasz elől. Szent Januárius csodatételének nem ez a megszokott időpontja - izenték vissza -, s ők kétlik, hogy a szent hajlandó bárki kedvéért változtatni szokásain.

Salvato azonnal továbbította a kanonokok üzenetét Michele útján.

Championnet nem maradt adós a válasszal. Hogy Szent Januáriusnak mi a szándéka, az az ő dolga - felelte -, és senki másé, a kanonokok ne ártsák bele magukat. Ő, Championnet, különben is tud egy bizonyos imát, amely feltehetően megindítja Szent Januárius szívét.

A kanonokok erre kijelentették, hogy ha a tábornok ragaszkodik hozzá, ők készséggel közszemlére állítják a szent edényt, de a maguk részéről nem kezeskedhetnek az eredményért.

Több se kellett a tábornoknak. Azonnal közhírré tétette az egész városban, hogy másnap ott áll az oltáron a szent edény, s pontban fél tizenegykor buzogni kezd a drága vér.

Különös hír, hihetetlen hír! Szent Januárius igazán nem tett eleddig semmi olyat, ami franciabarátság gyanújába keverhette volna. Legfeljebb szeszélyesnek mutatkozott az utóbbi időben, annyira, hogy az már-már hóbortnak minősülhet. Példának okáért, amikor Ferdinánd király a római hadjárat előestéjén Szent Januárius elé járult, segedelmét és oltalmát kérni, a szent konokul megtagadta tőle, hő imái ellenére, a vér csodatételét; ebből sokan már akkor a hadjárat kudarcára következtettek.

Ha Szent Januárius megteszi a franciák kedvéért, amit vonakodott megtenni a királyért, nyilvánvalóan pártállást változtatott, azaz jakobinus lett.

A városban teljesen helyreállt a rend. Championnet délután négy órakor lóra szállt, s elkalauzoltatta magát Nápoly másik patrónusának sírjához. Ezt a patrónust összehasonlíthatatlanul jobban tisztelte, mint Szent Januáriust. Publius Vergilius Maro sírját kereste fel a tábornok, pontosabban szólva annak a kis épületnek a romjait, amely - a régészek állítása szerint - az Aeneis költőjének hamvait födi.

Ki ne tudná, hogy Vergilius - miután Augustus hívására visszafordult athéni útjáról - itt halt meg Brindisiben, s itt is temették el, hőn szeretett Posíllipóján, ahonnan beláthatta mindazokat a helyeket, melyeket ő tett halhatatlanná az Aeneis VI. énekében.

A Sannazzaro-emlékműnél Championnet leszállt lováról, s gyalog mászta meg a meredek, nyaktörő lejtőt, mely a kis rotundához vezet: ez volt a kolumbárium, mondják manapság az utazóknak, ahol a költő hamvvedrét őrizték. A rotunda kellős közepén vadbabérfa nőtt, a hitrege szerint az örök élet fája. Championnet letört egy gallyat, s kalpagja mellé tűzte, de kíséretének nem engedélyezett többet fejenként egy levélnél, mivel tartott tőle, hogy a túlságosan bő szüret megárt Apolló fácskájának, s a kegyelet aktusa szentségtörésbe csap át.

Tekintete révedezően pihent meg a szent köveken, majd irónt kért, kitépett egy lapot tárcájából, s a következő rendeletet vetette papírra. A rendelet még aznap nyomdába került, másnap reggelre meg is jelent.

Championnet vezénylő tábornok rendelete

Ama meggyőződéstől vezettetve, hogy a respublika legelső kötelessége: tisztelni nagyjai emlékét, s polgárait a jóra buzdítandó, elébük tárni e felsőbbrendű szellemek dicsőségét, mely őket a világ minden táján s minden időkben a síron túl is övezi,

elrendelem, amint következik:

1. Hogy Vergiliusnak márvány emlékmű emeltessék azon a szent helyen, ahol a sírja áll, a Pozzuoli-barlang közelében;

2. Hogy a belügyminiszter hirdessen nyilvános pályázatot az emlékmű tervére; a belügyminiszter által kinevezett háromtagú bizottság kiválasztja, a határidő lejárta után, a benyújtott pályaművek közül a legmegfelelőbbet, a tanács gondoskodik az emlékmű felépíttetéséről, arra bízván a kivitelezést, akinek a tervét elfogadták.

Jelen rendelet végrehajtásáért a belügyminiszter felel.

Championnet

Furcsa, de való: két Vergilius-emlékmű felállítására született rendelet Itáliában - egy Mantuában, egy Nápolyban -, s mindkét rendeletet francia tábornok bocsátotta ki. A mantuait Miollis, a nápolyit Championnet.

Ennek hatvanöt éve, de a nápolyi emlékmű máig sem jutott el az alapkőlerakásig.

Kénytelen-kelletlen elejtettük egy időre művünk regényes szálát, hogy krónikási tisztünknek megfelelően napról napra nyomon kísérjük a különféle politikai és hadi eseményeket, melyek következtében Nápoly francia kézre került. Ugyanilyen okból mellőzni kényszerültünk egy időre könyvünk azon szereplőit, akik az eseményeknek tétlen szemlélői vagy szenvedő alanyai voltak csupán, hogy azoknak szentelhessük egész figyelmünket, akik tevőleg s irányítólag vettek bennük részt. Most, hogy a regény mellékalakjai megkapták, ami őket jelentőségükhöz mérten megilleti, hadd térünk ismét vissza a főszereplőkre, a drámai érdek hordozóira.

S köztük is elsőül a szegény Luisa San Felicére. Olvasóink máris azzal vádolnak tán, hogy megfeledkeztünk róla, ámbár igazságtalanul: egyetlen pillanatra sem tévesztettük őt szem elől.

Emlékszünk: amikor elváltunk tőle, éppen eszméletlenül hevert tejtestvére, Michele karjaiban, a Vittoria-parton, mialatt férje - alattvalói kötelességéhez híven - a kalábriai herceg hajójára igyekezett, élete kockáztatásával, s Luisát Nápolyban hagyta, legjobb barátjának tett ígéretéhez híven, tulajdon boldogsága kockáztatásával. Luisát Michele visszavitte a kocsiba, és rögtön hazaszállította a pálmás házba, Giovannina határtalan meglepetésére.

A ráncba szaladt szemöldök, a csaknem fenyegető tekintet baljós színezetet kölcsönzött Giovannina meglepődésének, de Michele - mit sem tudva a komorna valódi érzelmeiről - gyanútlanul beszámolt a parti jelenet minden részletéről.

Luisa magas lázzal, betegen került haza. Michele ott virrasztott hajnalig ágya mellett, s mivel a beteg állapota reggelre sem javult, futott Cirillo doktorért.

Ezalatt a postás levelet hozott Luisa címére.

Nina látta a bélyegről, hogy a levél Porticiból jön. Megfigyelte: asszonyán szokatlan izgalom vett erőt, valahányszor ilyen levele érkezett, sietett bezárkózni Salvato szobájába, s amikor onnan előkerült, szeme vörös volt a sok sírástól.

A levelet nyilván Salvato küldte - gondolta Giovannina, s elhatározta, hogy mindenesetre megtartja, bár maga sem tudta, minek: rászánja-e magát vajon a levél elolvasására, vagy sem. Ha asszonya utóbb felelősségre vonná a levél elsikkasztásáért, van rá mentség, hogy jobb se kell: Luisa súlyos betegsége.

Cirillo azonnal ott termett. Úgy tudta, Luisa elutazott közben, de Michele beszámolójából mindent megértett.

A jó doktor atyai gyöngédséggel csüggött Luisán, mint tudjuk. A tünetek ideglázra vallottak, Cirillo óvakodott hát olyan kérdéseket feltenni, melyek a beteg amúgy is zavart lelkét még jobban feldúlták volna, beérte azzal, hogy a test baját gyógyítsa. Ügyesebb orvos volt ő annál, hogysem kifogjon rajta egy jól ismert, kezdeti stádiumban levő betegség: nem telt bele három nap, s Luisa túl volt a veszélyen, ha teljesen nem gyógyult is még meg.

Negyednap nyílt a betegszoba ajtaja. Luisa ujjongva tárta karjait a belépő felé, aki nem volt más, mint szívbéli barátnője, Fusco hercegnő. Bekövetkezett, amit San Felice lovag előre látott: a királyné elutazásának a híre rögtön Nápolyba csalta a kegyvesztett hercegnőt. S alig néhány perccel megérkezése után értesült mindarról, ami távollétében Luisával történt. Három hosszú hónapja rejtegette Luisa kénytelen-kelletlen szíve titkát, négy napja túlcsorduló érzelmeit; negyedóra múlva nem volt többé titka barátnője előtt, bár egy nagy moralistánk maximája szerint a férfiak jobban megőrzik a más titkát, a nők a magukét.

Mondanunk is felesleges: az átjáró éjjel-nappal tárva-nyitva állt, s a hercegnő szabad bejárást kapott Luisa szentélyébe.

Aznap, amikor Luisa először kelt fel a betegágyból, újabb levél érkezett Porticiból. Giovannina aggódva leste úrnőjét, nehéz szívvel várta a levél elolvasását. Ha szó esne benne az előző levélről, ha Luisa követelné rajta a levelet, ő úgy tesz majd, mintha keresgélné, aztán előhozza felbontatlanul, s azzal menti feledékenységét, hogy úrnője betegsége minden egyéb gondolatot kivert a fejéből. De ha Luisa nem kéri a levelet, Giovannina igenis megtartja magának, sötét bosszúterve eszközeként, bár a terv nem öltött ekkor még formát a komorna agyában, inkább csak a szándéka fogant meg.

Az események mentek a maguk útján. Olvasóink tudják, hogyan s mint, részletesen elbeszéltük. Fusco hercegnő felvette a kapcsolatot a hazafias párttal; újra megnyitott szalonját e párt legkiválóbbjainak gyülekezőhelyévé tette. Mindennapos vendége volt például Eleonora Fonseca Pimentel, aki - mint hamarosan láthatjuk - férfihoz illő bátorsággal s asszonyi lelke egész hevével szállt síkra hazája üdvéért a politikai élet küzdőterén.

Luisát nem érdekelte korábban a politika - most váratlan fontosságra tett szert a szemében. Fusco hercegnő baráti köre igazán kitűnő értesülésekkel rendelkezett, de Luisa náluk is jobban tudta mindig, hogy áll a francia előrenyomulás. Három-négy naponként pontos híreket kapott a republikánusok hollétéről.

A lovag is írt, kétszer egymás után. Az első levél tudatta, hogy épen, jó egészségben megérkezett Palermóba; elmondta, mennyire fájlalja, hogy Luisa nem jöhetett vele a vihar miatt, de egy szóval sem hívta. A levél hangja gyengéd volt, nyugodt és atyai, mint mindig. Úgy látszik, a lovag nem hallotta vagy nem akarta meghallani Luisa utolsó, kétségbeesett kiáltását.

A második levél beszámolt az udvar palermói életéről; az idevágó részletekkel majd a maguk helyén ismertetjük meg olvasóinkat. Ezúttal sem mondta a lovag egy szóval sem, hogy szeretné, ha Luisa utánajönne. Ellenkezőleg, részletes tanácsokat adott neki a tekintetben, hogyan viselkedjék az elkövetkezendő válságos napokban, és közölte: egyidejűleg levélben utasította a Backer-céget, hogy bocsássa San Felice lovag neje rendelkezésére az általa igényelt összegeket.

Még azon a napon megjelent a pálmás házban Andrea Backer, a lovag levelét lobogtatva. Casertai látogatása óta nem látta viszont Luisát.

Luisa szokott modorában, kedvesen, de tartózkodóan fogadta. Igazán hálás Backer úr előzékenységéért - mondta -, de kénytelen közölni, hogy férje elutazása óta rendkívül visszavonultan él, s szilárdan elhatározta, hogy senkit nem fogad. Ha pénzre lenne szüksége, maga megy majd a bankba, vagy Michelét küldi egy nyugtával.

Egyszóval: finoman, de félreérthetetlenül kitette Andrea szűrét. Andrea értett a szép szóból, nagyot sóhajtott, s elköszönt.

Luisa a feljáróig kísérte, majd, mikor becsukódott mögötte az ajtó, így szólt Giovanninához:

- Egyszer s mindenkorra jegyezze meg: ha Andrea Backer úr újra megjelenne, s engem keresne, nem vagyok itthon.

A nápolyi cselédek hírhedetten fesztelen modorúak.

- Teremtő Atyám! - álmélkodott Giovannina. - Mivel haragíthatta vajon magára asszonyomat ez a jóképű fiatalember?

- Én nem haragszom rá, kisasszony - felelte Luisa megrovóan -, de férjem távollétében nem fogadhatok senkit.

A féltékeny Giovannina már-már rávágta: "Salvato urat kivéve", de nagyot nyelt, s beérte egy gúnyos-kétkedő mosollyal.

Salvato utolsó levele 19-éről kelt. Luisa 20-án vette kézhez.

Január 20-a az aggodalmak napja volt egész Nápoly számára, de Luisa mindenki másnál hevesebb gyötrelmeket állt ki. Michelétől tudta, milyen félelmes védelmi előkészületek történtek nápolyi részről, Salvatótól tudta, hogy a vezénylő tábornok megfogadta: beveszi Nápolyt, bármi áron.

Salvato könyörögve kérte Luisát, vigyázzon magára, bombázás esetén meneküljön a ház legmélyebben fekvő pincehelyiségeibe a golyó elől.

A pálmás házat főként az esetben fenyegette volna komoly veszély, ha a Sant'Elmo-erőd - ígérete ellenére - a franciák s a hazafiak ellen fordul.

21-én reggel felbolydult Nápoly. A Sant'Elmo-erőd szavának állt: kitűzte a trikolórt, vagyis átállt a franciák s hazafiak oldalára.

Luisa megörült a trikolórnak. Ó, nem a hazafiak, nem is a franciák miatt - bánta is ő a politikát! -, de mert úgy érezte: a franciáknak s a hazafiaknak nyújtott mindennemű segítség csökkenti a szerelmesére leselkedő veszélyt, hiszen Salvato szíve szerint hazafi, hovatartozása szerint francia.

Aznap megjelent a pálmás házban Michele. Michele, a hadra kelt nép egyik vezére, harcolni indult, mindhalálig harcolni egy olyan ügyért, amelyből nem sokat értett, de amelyhez odaláncolta egész környezete, neveltetése, s amelynek élére sodorta az események forgószele. Azért jött, hogy elbúcsúzzék, s Luisa gondjaiba ajánlja anyját, arra az esetre, ha őt baleset érné.

Luisa úgy sírt, mint a záporeső. Bizony, nemcsak Michelét siratta, fele könnye Salvatóért hullott.

Michele nem látott át a szitán: sírva-nevetve vigasztalgatta Luisát. Emlékezzék csak Nanno jóslatára - mondta. Az albán boszorkány azt jövendölte, hogy Michele ezredes lesz, és akasztófára kerül. Nos, egyelőre még csak kapitány, s ha a halál les rá, legfeljebb kard vagy golyó alakjában, kötélről szó sem lehet.

Arról meg is feledkezett a derék Michele, hogy ha Nanno jóslata beteljesedik rajta, be kell teljesednie Luisán is; ha ő bitón hal meg, Luisára a vérpad vár.

Nem éppen vigasztaló alternatíva!

Michele indulóban volt már, amikor Luisa visszafogta.

- Ha Salvatóval találkoznál... - csúszott ki száján a régóta előkívánkozó mondat.

- Ó, ó, húgocskám! - kiáltotta Michele.

Értették egymást.

Egy órával később eldördültek az első ágyúlövések.

A nápolyi hazafiak közül többen Fusco hercegnőnél gyülekeztek, mindazok, akik alkalmatlannak tudták magukat a fegyverforgatásra élemedett koruk vagy békés hajlamaik folytán. Óránként futottak be új és új hírek a harc állásáról. De Luisát úgy elgyötörte a várakozás, hogy nem bírt a hercegnő szalonjában, társaságban megmaradni, ott várni be a híreket. Salvato szobájába menekült, térdre hullott a feszület előtt, s buzgó imába merült.

Minden ágyúlövésre nagyot dobbant a szíve.

Olykor benézett hozzá Fusco hercegnő, beszámolt a franciák térnyeréséről, s egyszersmind - hirtelen támadt nemzeti büszkeséggel - a lazzaronék halálmegvető bátorságáról is.

Luisa tompán felnyögött. Ahány golyóbis, ahány golyó, az - úgy érezte - mind Salvatót fenyegeti. Hát soha nem ér már véget ez az iszonyú vérontás?

Január 21-én és 22-én Luisa reggeltől estig Salvato ágyán hevert felöltözve. E két nap alatt többször is fenyegette közvetlen veszély a házat, lévén Fusco hercegnő közismerten franciabarát érzelmű. Luisa tudomást sem vett arról, ami a többieket rettegésben tartotta, ő csakis Salvatóra gondolt, csakis Salvatóért remegett.

A harmadik nap reggelén megszűnt a lövöldözés. A franciák győztek, de nem urai még az egész városnak - újságolták.

Mi következhet vajon ilyen ádáz küzdelem után? Él-e, hal-e Salvato?

Három lövés dördült, a három utolsó. A Sant'Elmo-erőd ágyúja lőtt a palotát fosztogató csőcselékre. Azután végleg elült a harci zaj.

Ha nem esett baja, hamarosan itt lesz Michele. Vagy Salvato. Előbb Michele, minden bizonnyal, mert ő bármikor eljöhet Luisához, Salvato ellenben nem mer máskor jönni mint éjszaka, a megbeszélt úton-módon, hiszen nem tudhatja, honnan is tudná, hogy Luisát egyedül találja.

Luisa kiült az ablakba, arccal a Chiaia felé: erről kell jönnie a hírhozónak.

Teltek-múltak az órák. Luisa megtudta, hogy Nápoly behódolt; hallotta a Championnet-t Vergilius sírjához kísérő tömeg zajgását; értesült a hirdetményről, amely közhírré tette Szent Januárius másnapi csodatételét, de mindez úgy suhant át tudatán, alig érintve őt, mint álomképek az alvó ember agyán. Nem erre várt ő, nem ezt áhította, nem ezt remélte.

Hagyjuk magára Luisát az ablak mellett, s mi térjünk addig vissza a városba, egy másik, nem kevésbé zaklatott lélek gyötrelmeit meglesni.

Olvasóink nyilván sejtik, kire gondolunk.

Igyekeztünk kívülről-belülről híven lefesteni Salvatót; ha az ábrázolat csak félig is talált, olvasóink eleve tudják, hogy a leggyötrőbb, leghevesebb szerelmi vágy sem téríthette el a fiatal tisztet kötelességétől, az mindig erősebbnek bizonyult szenvedélyénél.

Ellenvetés, zokszó nélkül szakadt el tábornoka óhajára a hadsereg zömétől, parancs szerint távolodott Nápolytól vagy közeledett hozzá, noha tudta: elég egyetlen szót ejtenie a mágnesről, mely őt Nápolyba vonzza, hogy Championnet maga küldje előre, s minden módon egyengesse előrejutását. Mert hiszen szívből szerette a tábornok Salvatót, azzal a szeretettel, mely talán a legeslegmélyebb, lévén forrása a csodálat, a nagyrabecsülés.

Amikor Salvato ott, a largo delle Pignén, ahová éppen időben érkezett, hogy Michele életét megmentse, keblére ölelte a lazzaronét, nagyot dobbant a szíve örömében. Nemcsak azért, mert végre méltóképpen viszonozhatta, amit Michele érte tett, hanem még inkább azért, mert azt remélte: Luisáról hallhat tőle, Luisáról beszélhet vele, mihelyt négyszemközt maradnak.

De ismét csalódnia kellett várakozásában. Championnet merész fantáziával meglátta a lazzarone s Salvato barátságában rejlő lehetőségeket. Alighanem ekkor fogamzott meg agyában a gondolat csírája, mely utóbb Szent Januárius csodatételének tervévé terebélyesedett. A székesegyház őrizetét mindenesetre rögtön Salvatóra ruházta, és mellé adta kalauznak Michelét.

Mindkét választás szerencsés volt, hiszen, mint láttuk, bevált.

Csakhogy Salvatót ez a döntés arra kárhoztatta, hogy másnapig a székesegyházban rostokoljon, melynek őrizetéért ő felel.

Hősünk alig várta már, hogy eljussanak az érseki palotához. Mihelyt felállította gránátosait a templom bejáratánál s a kis téren, mely a strada dei Tribunalira nyílik, átfogta Michele vállát, és bevonszolta a székesegyházba. Odabent mindössze két szót mondott, de ez a két szó egy világgal ért fel:

- Hát ő?

És Michele rögtön beszélni kezdett. Luisa iránt táplált imádata, szeretete, hálája a szokásosnál éleslátóbbá tette, mindent pontosan elmondott, kezdve a fiatalasszony kétségbeesett erőfeszítésein, hogy férjét elkísérje, s végezve azon a szívből fakadt sóhajon, amely három nappal ezelőtt hagyta el Luisa ajkát: "Ha Salvatóval találkoznál..."

Egyszóval Luisa utolsó s Salvato első szavát így fordíthatnók le:

- Szeretem, most is szeretem.

- Imádom, jobban, mint valaha!

Bár Michele és Assunta szerelmét hasonlítani sem lehetett Salvato és Luisa érzelmeihez, a lazzarone képes volt méltányolni, ha átérezni nem is, e magasröptű szenvedélyt; s a túlcsorduló hála és életöröm hatására, amely minden fiatalembert elfog, aki nagy veszedelemből menekült meg, olyan ékesszólóan és igazul tolmácsolta húgocskája érzelmeit, ahogyan Luisa maga sohasem merte volna. Luisa nevében - ámbár korántsem az ő megbízásából - hússzor is elmondta Salvatónak, amit Salvato sohasem unt el hallgatni: hogy Luisa szereti.

Michele folyvást ezt hajtogatta, Salvato boldogan hallgatta, s mialatt ők ketten így múlatták az időt, azalatt Luisa, mint a népmese "húgom Annája", egyre csak azt nézte, nem lát-e valakit jönni a Chiaia úton.

Lassan leszállt az este. Luisa le nem vette szemét az ablakról, míg a legcsekélyebb reménye lehetett valamit is látni a félhomályban. Legföljebb égnek emelte olykor-olykor tekintetét, mintha Istenétől kérdezné, nincs-e vajon máris az ő közelében, az égben az, akit Luisa hiába vár itt a földön.

Nyolc óra tájban férfialak körvonalai bontakoztak ki a sötétből. Luisának úgy rémlett: Micheléhez hasonló alak. A férfi megállt a kertajtó előtt. Mielőtt kopoghatott volna, Luisa nagyot sikoltott: "Michele!" S Michele ráfelelte: "Húgocskám!"

Luisa hangjára Michele futásnak eredt. Az ablak mindössze nyolc-tíz láb magasan volt, Michele egykettőre megmászta a repedezett kőfalat, felhúzódzkodott az erkélyre, és beugrott az ebédlőbe.

Egyetlen pillantás Michele örömtől sugárzó, derűs arcára, és Luisa máris tudja - amit az imént, a hangja csengéséből csupán sejtett -, hogy nincs mitől tartania.

Ha mégis szinte döbbenten bámult tejtestvérére, az kizárólag Michele különös öltözékének szólt.

Olyasféle csákót viselt, mint az ulánusok, rajta kackiás tollbokrétát, ezt meg mintha egy ezreddobostól kérte volna kölcsön. Derekán kurta, testhezálló, égszínkék mente, aranypaszománttal dúsan kihányva, vállán arannyal cifrázott vörös dolmány, panyókára vetve. Mindehhez aranysávos szürke, nadrág járult, meg egy irdatlan nagy kard, Salvato egykori ajándéka, a nagyobb respektus okából - bár, meg kell adni, nem sokat pihent hüvelyében az utolsó három nap alatt.

Egyszóval Michele újdonatúj ezredesi egyenruhájában feszített. A tábornok hallotta hírét, milyen derekasan szolgálja a lazzarone Salvatót, jutalmul sürgősen elküldte neki az egyenruhát.

Michele abban a minutában belebújt, majd egyórai eltávozást kért Salvatótól. Egy szóval sem mondta, mi célból, Salvato mégis rögtön megadta az engedélyt.

Barátunk mindenekelőtt benézett Assuntáékhoz. Ott laktak egy macskaugrásra a katedrálistól. Assunta nem győzött hova lenni csodálkozásában: Michele ilyenkor, és ilyen öltözékben! Hát még Basso Tomeo meg három fia, akik közül kettő éppen friss sebeit kötözgette a sutban! Michele egyenesen a szekrényhez ment, előkereste Assunta ünneplő ruháját, összehajtogatta, a hóna alá csapta, megígérte, hogy másnap reggel jelentkezik, és nagy hadonászva, hetet-havat összehordva, futott tovább. Ha nem nevezték volna eddig is bolondnak, most igazán kiérdemelte volna a pazzo csúfnevet.

A Marinella Nápoly egyik végén van, a Mergellina a másikon, innen oda: jókora út. De Michele negyedóra leforgása alatt megtette. Úgy ismerte ő a kis utcákat, sikátorokat, mint a tenyerét, hol egy métert csippentett le, hol kettőt, s végül az ablakon érkezett meg Luisához az ajtó helyett, hogy még valamicskét rövidítsen.

- Él! - kiáltotta, miközben a párkányról a szoba közepére ugrott. - Kutya baja, a haja szála se görbült, és imád téged!

Luisa felujjongott, túláradó gyengédséggel átölelte, szívére szorította Michelét, örömében, hogy kedves testvérét épen láthatja viszont, de még inkább örömében a jó hír felett.

- Michele! Kedves, jó Michelém! - suttogta. - Ki sem mondhatom, mennyire örülök neked!

- Van is miért! Hajszálon múlt, hogy ott nem maradtam. Ha ő nincs, nekem befellegzett!

- Ki az az ő? - kérdezte Luisa, holott tudta jól, kire céloz Michele.

- Hát ő, teringettét, ő! - rikkantotta Michele. - Ki más? Salvato úr mentett meg a kivégzéstől. Ki az ördög bánta volna, rajta kívül, ha egy nyomorú lazzarone bőrét szitává lyuggatják? Bezzeg ő odafutott, és azt mondta: "Ez Michele! Ő mentette meg az életemet, kegyelmet kérek számára!" Azzal átölelt, jól meglapogatott, a vezénylő tábornok meg egyszeriben kinevezett ezredessé; ami mellesleg szólva újabb lépcső az akasztófához, drága Luisám!

Luisáról lerítt, hogy egy szó nem sok, annyit sem ért az egészből. Michele zavartalanul folytatta:

- De ez nem is fontos. Hanem amikor a falhoz állítottak, fogadalmat tettem, kishúgom, s azt be kell ám váltanunk.

- Nekem is?

- Neked is. Megfogadtam, hogy ha ép bőrrel megúszom - amire nem sok kilátásom volt, meghiheted! -, megfogadtam, hogy még azon a szent napon Szent Januárius elé járulok veled együtt, húgocskám, hálát mondani. Nos, nincs veszteni való időnk, gyerünk. Hoztam alkalmas ruhát is, nehogy valaki felismerjen, mert - ezredesség ide, ezredesség oda! - egy olyan előkelő hölgy, mint te, mégsem szaladgálhat Nápoly utcáin karonfogva a Bolond Michelével. Itt van la a ruha!

Azzal Luisa lábai elé dobta Assunta ünneplőjét.

Luisa még annyit sem értett a dologból, mint előbb, de ösztöne azt súgta, hogy emögött valami örvendetes meglepetés rejlik, aminek az esze nem ér a nyomába, de annál inkább a szíve! Azért is dörömböl olyan vadul. Nem faggatta tovább Michelét, tán éppen azért, mert a lelke mélyén érezte: ha többet tud, kénytelen lesz nemet mondani. Ehelyett így szólt:

- Menjünk, szegény jó Michelém. Megfogadtad, s mi több, hiszed, hogy életedet köszönheted a fogadalomnak, meg kell lennie, másként még baj érne. Ami azt illeti: úgyis nagy kedvem van imádkozni. De... - s itt elakadt.

- Mit de?

- Emlékszel, mit mondott? Hogy hagyjam nyitva a kis közre nyíló ablakot meg a szobához vezető ajtókat.

- Vagyis nyitva áll az ablak meg az összes ajtók - bólintott Michele.

- Igen. Gondold el, mit érezne, ha zárt ajtókra lelne!

- Úgy elbúsulna, hogy még! De, sajnos, úgy áll a dolog, hogy Salvato úr, mióta felgyógyult, nem a maga ura, ma este pláne őrségbe rendelték ki a főparancsnok mellé; onnan el nem mozdulhat holnap délelőtt fél tizenegy óráig. Nyugodtan bezárhatunk ajtót-ablakot, s indulhatunk Szent Januáriushoz, a fogadalmat beváltani.

- Menjünk - sóhajtott nagyot Luisa. Felkapta Assunta ruháját, s besietett saját szobájába. Michele is indult bezárni az ablakot.

Amint a közre néző kis szobába lépett, egy árnyat vélt megpillantani. Jöttére az árny a szoba legtávolabbi sarkába húzódott. Hátha rossz szándékkal lapul valaki itt a sötétben, vélte Michele, s megindult arrafelé, előrenyújtott karral.

Az árnyék észrevette, hogy mindjárt kézre kerül, előlépett hát, s így szólt:

- Én vagyok az, Michele, asszonyom küldött ide.

Aha, ez Giovannina hangja - gondolta Michele megnyugodva. Semmi oka nem volt kétségbe vonni Giovannina szavait. Nekiállt becsukni az ablakokat.

- Mi lesz, ha Salvato úr megjön? - kérdezte a komorna.

- Nem jön - felelte Michele.

- Csak nem érte baj? - kérdezte Giovannina, nem egészen indokolt izgalommal a hangjában. Maga is érezhette, hogy elővigyázatlan volt, mert gyorsan hozzáfűzte: - Ez esetben nagyon kíméletesen kell ám asszonyunkkal a rossz hírt közölni!

- Asszonyunk tudja, amit tud - szólt Michele. - Salvato urat nem érte baj, de történetesen dolga van holnap reggelig.

E pillanatban meghallották Luisa hangját: a komornát szólította.

Giovannina töprengő arccal, összevont szemöldökkel lassan elindult Luisa szobája felé. Michele régen megszokta a lány hóbortjait, egyszerűen napirendre tért most is fölötte. Bezárta az ablakokat s az ajtókat; Luisa ugyan legalább hússzor megfogadta, hogy nem nyitja ki, nem és nem, de három napja saját kezűleg tárt minden este ajtót-ablakot.

Luisa útra készen, felöltözve várta Michelét az ebédlőben. A lazzarone felkiáltott meglepetésében: húgocskáján úgy állt a ruha, mintha ráöntötték volna, s olyan szép volt benne, amilyennek még sohasem látta.

Giovannina gyilkos szemekkel bámulta asszonyát. Úgy-ahogy megbocsátotta neki, hogy előkelő ruhában szép, de hogy a magafajtájúak viseletében is elragadó, az megbocsáthatatlan bűn volt a közrendű Giovannina szemében!

Michele tiszta szívből, őszintén csodálta Luisát.

- Nézd már, Giovannina, milyen gyönyörű! - hajtogatta, a legmélyebb elragadtatás hangján, nem sejtve, hogy minden szava tőrdöfés a komorna szívének.

Luisa homlokán csakugyan dicsfény látszott lebegni: nem csupán a szépség - a boldogság dicsfénye. Annyi aggodalmat, annyi gyötrelmet állt ki az elmúlt napok során, hogy végleg felülkerekedett lelkében a sokáig visszafojtott szenvedély. Szerette Salvatót, úgy, ahogy még soha: fenntartás, bűntudat s szinte lelkiismeret-furdalás nélkül.

Elvégre megtett mindent, ami tőle tellett, hogy e szerelmet elhárítsa! Nem ő, a végzet akarta úgy, hogy Nápolyban maradjon, hogy ne kövesse a férjét! Az igazán vallásos lélek - márpedig Luisa az volt - nem hisz a végzetben. Ha nem a végzet, akkor a Gondviselés lépett közbe, a Gondviselés, az Úr áldott szolgálóleánya. Miért félne bárki a Gondviselés ajándékától?

Luisa szíve könnyű volt és vidám.

- Ha nem vennéd észre, Michele: itt állok útra készen, csakis rád várok - mondta enyelegve tejtestvérének.

És Michelét meg se várva kisietett.

Giovannina nem bírta tovább. Michele karja után kapott, megállította.

- Hová készül asszonyunk? - kérdezte.

- Megköszönni Szent Januáriusnak, hogy megkönyörült az ő szerény szolgáján, és megkímélte az életét - felelte a lazzarone. Azzal két ugrással a fiatalasszony oldalán termett, s belékarolt.

A Mergellinán nem folyt harc, errefelé meglehetősen békés kép fogadta Luisát. A Chiaia folyó kivilágított partján nagy sokaság hullámzott fel-alá, francia őrjáratok cirkáltak. Az emberek arca vidám volt és megkönnyebbült a kiállt szörnyűségek múltán. Kalaplengetve, kendőt lobogtatva üdvözölték mindenfelé a republikánus katonákat: "Éljen a Francia Köztársaság! Éljen a Parthenopéi Köztársaság!"

Még nem került sor a Nápolyi Köztársaság kikiáltására, a nagy eseményt másnapra várták, de mindenki tudta, hogy az új államforma csakis respublika lehet.

A Toledo utcától kezdve komorabbá vált a város képe. Errefelé akadtak már kiégett, kifosztott házsorok. Emitt füstölgő romhalmaz, amott egy megvakult, ablakát-ajtaját vesztett, kifosztott ház, előtte halomba hányt bútortörmelék mutatta: mire vezetett a lazzaronék uralma, s főként mire vezethetett volna, ha néhány nappal tovább tart. Itt is, ott is vértócsa a holtak, sebesültek hűlt helyén. Néhol homokszállító kocsik álltak az út mentén, körülötte emberek sürgölődtek: egyesek lapáttal hányták le a homokot a kocsiról, mások elgereblyézték a földön, mint a cirkuszi szolgák szokták Spanyolországban elgereblyézni az aréna fövenyét, miután eltávolították a leölt bikákat, lovakat, s nemritkán: embereket.

A Mercatello tér ennél is komorabb látványt nyújtott. A Jezsuita Kollégium előtti kerek terecskén kötözőhely működött, s javában folyt a hullák eltakarítása, mialatt a tömeg tűzijátékkal szórakozott, gúnydalokat énekelt a királynéra, a levegőbe lövöldözött, vagy I. Ferdinánd szobrát törte a kapubolt alatt dühödt ordítozással darabokra.

Luisa sóhajtva elfordította a szemét, de ment tovább.

A Fehér kapu alatt félig lerombolt barikád állt. Szemközt, a San Pietro utca sarkán egy égő palota hirtelen összeomlott, fényes tűzijátékként tűzkévék özönét röppentve az égre.

Luisa reszketve bújt Micheléhez. Félt, nagyon félt, mégis érthetetlen jó érzés áradt el egész lényén. Minél közelebb ért az ódon templomhoz, annál könnyebben vitte a lába; a lépcsőkön szinte nem is járt már, hanem röpült, mintha az angyalok szárnyain szállna, akik a boldogságos Szent Januáriust a mennyekbe ragadták.

Michele elvezette Luisát a templom legsötétebb zugába, odaállított neki egy imazsámolyt, mellé egy másikat, majd azt mondta:

- Imádkozz csak, mindjárt jövök.

S máris száguldott kifelé. Idejövet felismerni vélte Salvato Palmierit; a templom előtt ábrándozott, egy pillérnek dőlve. Egyenesen arrafelé tartott: csakugyan Salvato állt a pillérnél.

- Jöjjön velem, kedves parancsnokom - szólította meg őt a lazzarone. - Mutatok valamit, aminek bizonyára megörül.

- Tudod, hogy nem hagyhatom el őrhelyemet - felelte Salvato.

- Tudom hát! De az a valami itt van a templomban.

- Nem bánom, menjünk - bólintott Salvato előzékenyen, és követte Michelét.

Beléptek a székesegyházba. Egyetlen lámpás égett a szentélyben. Gyér fényénél itt-ott emberi alakok rémlettek, éjjeli imádságukat végző hivők. Michele egy fiatalasszonyra mutatott; az asszonyka mélyen elmerülve imádkozott, mint szoktak a szerelmes lelkek.

Salvato megremegett.

- Látja már? - kérdezte Michele, s Luisa felé intett.

- Mit?

- Ott, azt az asszonyt. Ni, milyen buzgón imádkozik!

- Hát aztán?

- Hát csak menjen oda, kedves parancsnokom, és térdepeljen mellé. Én majd őrködöm addig maga helyett, ne féljen. Magam sem tudnám megmondani, miért, de azt gondolom: az az asszony hírt hoz kishúgomról, Luisáról. Jó hírt.

Salvato hökkenten bámult Michelére.

- Menjen, ej, menjen már! - lökte Michele oldalba.

Salvato engedelmeskedett. Még oda sem ért, amikor Luisa hátrafordult; megismerte Salvato lépteit. Halk, gyorsan elfojtott kiáltás röppent fel mindkettejük ajkáról. A hely fensége csendet parancsolt.

Földöntúli boldogságról árulkodott a röpke kiáltás. Michele úgy megörült terve sikerének, hogy a templom küszöbére érve vad ugrabugrálásba fogott, éppen mint Assuntától kijövet, mit sem törődve újdonsült rangjával s a hely fenségével, mely az imént elnémította Salvatót és Luisát, s szerelmük szavát kettős fohásszá formálta.

Aki a mi erkölcsünk szemszögéből ítélné meg Michele cselekedetét: két szerelmes összeboronálását, tekintet nélkül arra, hogy ami nekik boldogság, az másoknak esetleg boldogtalanság, alighanem könnyelműnek minősítené, vagy elmarasztalná. De a nápolyi nép e tekintetben nem olyan finnyás, mint mi: Michele módfelett elcsodálkozott volna, ha valaki azt mondja neki, hogy amit tett, helytelen, mivel szilárdan hitte, hogy ez élete legszebb cselekedete.

Felhozhatott volna mást is saját mentségére. Ő igenis megóvta a szerelmeseket az első találkozás veszélyeitől, azáltal, hogy e találkozás színteréül éppen a templomot választotta; ahol mindenképpen meg kellett maradniuk a legszigorúbb illem határai között - a magányban, négyszemközt eshetett volna másként is! De, sajnálatunkra, kénytelenek vagyunk megvallani, hogy Michelének ez eszébe se jutott.

Említettük már, mekkora izgalmat keltett Nápolyban Championnet hirdetménye Szent Januárius másnapra ígért csodatételéről.

Championnet mindent egy lapra tett fel. Ha a csoda elmarad, kész az újabb lázadás, ha bekövetkezik, végleg helyreáll a rend, megalakulhat a Parthenopéi Köztársaság.

Hadd mondjuk el röviden, minek köszönheti Szent Januárius korlátlan tekintélyét és befolyását a nápolyi népre.

Januárius nem közönséges szent, mint a kalendárium többi szentje. Ő nem afféle kozmopolita, mint, mondjuk, Szent Péter vagy Szent Pál, akihez a világ bármely templomában imádkozhatnak; Januárius szigorúan helyi szent, nápolyi szent, igazi lokálpatrióta.

Amellett igen régi szent, a keresztény éra legkezdeteiről való. A harmadik század végén, negyedik század elején hirdette Krisztus igéit, pogányok ezreit térítvén az egy igaz hitre. Mint a legtöbb nagy hittérítő, hamarosan fejére vonta a császárok haragját, s Krisztus születésének 305. évében vértanúhalált halt a kereszténységért.

Kénytelenek vagyunk vértanúsága történetét tüzetesebben elbeszélni, a vér csodájának magyarázatául.

Szent Januáriushoz fogható szent nincs, és nem is volt soha, mióta a világ világ - vallják a nápolyiak. S csakugyan! A többi szent legfeljebb életében tett néhány csodát, no, egyet-kettőt talán még a halála után - de hol van az már! Hírüket egyedül a legenda őrzi ködösen, bizonytalanul, a filozófusok egyenesen tagadják. Szent Januárius csodája ellenben mindmáig fennmaradt, s évente kétszer megújul, Nápoly nagyobb dicsőségére s az istentagadók orcapirító szégyenére.

Szent Januárius testestül-lelkestül hazafi, csak a hazáját szereti, csak azzal törődik. Ha a világot újabb vízözön fenyegetné, vagy ha, mint Horatius ódájában, az ég omlana is a rendíthetetlen, hű szívű férfiúra, ő a kisujját sem mozdítaná, hogy a világot a végromlástól megmentse. Ellenben eget-földet megmozgat, hogy drága hazájának novemberben napfényt, augusztusban vizet szerezzen, ha a novemberi esőzések miatt veszélyben forog a szüret, vagy ha az augusztusi hőségben kiapad a ciszternák vize.

Nápoly réges-régen, tán már ezer évvel ennek előtte nyomorultul elpusztult volna, vagy Pozzuoli és Baia sorsára jut, ha Szent Januárius nem fogadta volna különleges pártfogása alá. Nincs talán még egy város, amelyet annyian s annyiszor hódítottak volna meg, mint Nápolyt, de hála patrónusa szüntelen segedelmének, a hódítók sorra eltűntek, Nápoly ellenben mindmáig él és virul.

Normannok szállták meg Nápolyt: de Szent Januárius elkergette őket. Svábok telepedtek a nyakára: de Szent Januárius elkergette őket. Anjouk igáját nyögte: de Szent Januárius elkergette őket.

Aragóniai királyok pöffeszkedtek trónján: de Szent Januárius lesújtott rájuk.

Spanyolok zsarnokoskodtak fölötte: de Szent Januárius pozdorjává zúzta őket.

S végezetül elfoglalták a franciák: de Szent Januárius útilaput kötött a talpuk alá.

1836-ban, amikor e szavakat először leírtuk, ezzel zártuk: "S ki tudja, mit nem tesz még Szent Januárius honáért?"

Mert lett légyen e szép ország királya nápolyi vagy idegen, törvényes uralkodó vagy bitorló, igazságos fejedelem vagy zsarnok, a nápolyiak mindig is tudták szívük mélyén - és ezért tűrték sztoikus belenyugvással, amit a sors rájuk mért -, hogy királyok, kormányzatok jönnek-mennek, végleg elenyésznek, de örökkön áll Nápoly, s örökkön él a nápolyi nép meg Szent Januárius.

Szent Januárius története kezdettől egybefonódott Nápoly történetével, s alighanem egy napon ér is majd véget mind a kettő.

Szent Januárius természetesen az ókor legelőkelőbb családjainak egyikéből származott. A nápolyi nép, amely 1647-ben felséges nápolyi királyi köztársaságnak titulálta tulajdon, lazzarone vezetés alatt álló lazzarone köztársaságát, mely 1799-ben kővel dobálta a hazafiakat, amiért az excellenciás címet eltörölték, semmi áron nem fogadott volna patrónusául közrendű szentet. A lazzarone arisztokratikus lény, helyesebben szólva nem élhet arisztokrácia nélkül.

Szent Januárius családja egyenes ágon a római Januariusoktól származott, a Januariusok pedig Janus istentől eredeztették magukat. A szent életének első és nagyobbik felét homály borítja. 304-ben, Szent Marcellinus pápasága idején kerül az akkortájt alapított beneventói püspökség élére.

Be furcsák is a sors útjai! Benevento első püspöke Szent Januárius, az utolsó - Talleyrand.

A keresztények üldöztetése két évvel korábban, 302-ben, Diocletianus és Maximianus császárok alatt félelmetes méreteket öltött: tizenhétezer mártír ontotta vérét az új tanért.

Amikor Diocletianust és Maximianust Constantius és Galerus követte a császári trónon, a keresztények sorsa kis időre könnyebb lett.

Cumae börtönei zsúfolásig teltek. Ott sínylődött többek között Sosius, Misenum diakónusa, és Proculus, Pozzuoli diakónusa. Szent Januárius élete kockáztatásával sokszor felkereste őket a börtönben, hogy megvigye nekik az Ige vigaszát.

A keresztény foglyok ideiglenesen szabadlábra kerültek. Úgy hitték, vége az üldöztetésnek, s hálaadó istentiszteletre gyűltek össze Pozzuoli templomában. Szent Januárius mondta a misét, Sosius és Proculus segédkezett. Egyszerre trombitaszó harsant, állig felfegyverzett lovas hírnök léptetett be a templomba, s fennhangon felolvasta Diocletianus császár egyik régebbi rendeletét, melyet az új császárok felújítottak.

A rendelet máig fennmaradt az érsekség archívumában. Hiteles vagy sem, nem tudjuk, de érdekes, annyi bizonyos. Ezért is tárjuk olvasóink elé, mint korábban nem egy dokumentumot.

Íme, a rendelet:

Diocletianus, a nagyon magasztos, mindig igazságos, örökös imperátor üdvözli a római birodalom minden praefectusát és proconsulját!

Oly hír jutott isteni fölünkbe, mely nem csekély bosszúságunkra szolgál, nevezetesen az, hogy a legistentelenebb eretnekség, a magukat keresztényeknek nevezők eretneksége új erőre kapott; hogy fent nevezett keresztények istenként tisztelik egy zsidó asszony Jézus nevezetű fiát, nem átallván a nagy Apollót, Mercuriust, Herculest, sőt, magát Jupitert is káromolni és átkozni, s azt a Krisztust imádni, akit a zsidók boszorkánymesterként keresztre feszítettek.

Ezért elrendeljük, hogy a keresztény férfiak és nők a birodalom minden városában és vidékén kegyetlen kínzásoknak vettessenek alá, ha vonakodnak isteneinknek áldozni s tévhitüket megtagadni. Aki közülük engedelmeskedik, annak kegyesen megbocsátunk. Ellenkező esetben sújtson le rájuk a hóhér bárdja, haljanak halálnak halálával (pessimo morte). Végezetül tudja meg mindenki, akit illet, hogy aki vonakodik isteni rendeletünket végrehajtani, azon mód bűnhődik, mint maguk a bűnösök.

Könyvünk folyamán lesz még alkalmunk Ferdinánd király egyik-másik rendeletét idézni. Olvasóink vessék egybe a rendeleteket Diocletianus itt közölt rendeletével: a hasonlóság nagy, mint látni fogják. Az egyetlen különbség, hogy Diocletianus jobban fogalmaz.

Magától értetődő: sem Szent Januárius, sem a két diakónus nem vetette alá magát a rendeletnek. Szent Januárius rendületlenül misézett tovább, a két pap segédkezett, úgyhogy le is tartóztatták őket hivatásuk gyakorlása közben.

Mondanunk sem kell, hogy a letartóztatás kiterjedt mindazokra, akik a misén részt vettek, s hogy a foglyok állhatatosan kitartottak Krisztus mellett, Timotheus proconsul fenyegetőzései ellenére.

Ellenben nem hagyhatjuk említés nélkül a következő tényt: Szent Januárius letartóztatása pillanatában egy öregasszony, aki a püspököt máris szentnek tekintette, arra kérte, ajándékozza meg valamely ereklyével. Szent Januárius odanyújtotta neki a két edényt, melyekkel az oltáriszentség misztériumát végbevitte:

- Íme e két edény, nővérem, fogd fel bennük kiontott véremet! - mondta.

- De mindkét lábamra béna vagyok.

- Idd ki a maradék bort, vizet, és járni fogsz.

Szent Januárius ellen fordult a proconsul egész haragja, mivel őt oltalmazta leginkább az Úr.

Előbb tüzes kemencébe vetették, de a tűz kialudt, s padozatán a lángoló szén virágszőnyeggé változott.

Ekkor arra ítélték Szent Januáriust, hogy a cirkuszban oroszlánok elé vettessék.

A kitűzött napon zsúfolásig megtelt az amfiteátrum. Seregestül jöttek a nézők a legtávolabbi falvakból is, mert a pozzuoli amfiteátrum volt Campania legszebb amfiteátruma, a capuaival egyetemben, ahonnan valaha Spartacus megszökött, mint ismeretes.

Az amfiteátrum romjai ma is megtekinthetők. Itt rendezett kétszázharminc esztendővel korábban fényes ünnepséget Néró, az isteni császár, Armenia királya, Tiridatész tiszteletére, amikor az Domitius és Agrippina fia elé járult koronáját visszakérni, mivel a Tigranusszal szövetkezett Corbule elűzte őt trónjáról. Mindent elkövettek, hogy a barbárt elkápráztassák. A legfélelmesebb vadállatokat, a legügyesebb gladiátorokat vonultatták fel, a cirkuszt majd szétvetette a nézők tapsvihara. Tiridatésznek a szempillája se rezdült. Végre odafordult hozzá Néró, s megkérdezte, mit szól a gladiátorok emberfeletti ügyességéhez. Tiridatész ekkor mosolyogva felállt helyéről, s szó nélkül elhajította dárdáját, olyan erővel, hogy az két bikát járt át.

Tiridatész erőmutatványa óta nem gyűlt soha még ennyi nép össze a cirkuszban.

A proconsul helyet foglalt trónusán, lictorai sorfala közt. Intésére bevezették s a vadállatok ajtaja elé állították a három szentet, Timotheus ismét intett, megnyílt az ajtó, s a vérengző fenevadak berontottak az arénába, harmincezer néző tapsától, örömujjongásától köszöntve. A vadállatok megtorpantak, s vészjósló üvöltésben törtek ki. Bömbölésük túlharsogta a tapsorkánt. A bestiák izgalmát a végsőkig fokozta a tömeg kiáltozása, a marcangoló éhség - három napja nem láttak egy falas húst sem - s az emberhús édeskés szaga. Az oroszlánok harciasan rázták sörényüket, a tigrisek nagyokat ugrottak, a hiénák szájukat nyalogatták... De mekkora volt a proconsul ámulata, amikor ugyanezek az oroszlánok, tigrisek, hiénák a három vértanú lába elé heveredtek, engedelmességük és tiszteletük jeléül. Egyidejűleg lehullt a béklyó Szent Januárius kezéről-lábáról, s ő mosolyogva intett áldást a nézőkre szabaddá lett jobb kezével.

Gondolják csak el: Timotheus, a császár képének viselője nem bírt el egy nyomorult püspökkel! A csoda láttán ötezer néző vált legott kereszténnyé. Ha nem fogott rajtuk a tűz, ha nem bírt velük az oroszlán, ám sújtson le rájuk a pallos - rendelkezett Timotheus.

Egy szép őszi reggelen, 305. szeptember 19-én, felvezették Szent Januáriust, Proculusszal és Sosiusszal egyetemben, a vesztőhelyre, Vulcanus fórumára, mely a solfatarai síkságon, egy félig kialudt tűzhányó krátere mellett terült el. Ötven lépést sem tett még meg a menet, amikor egy öreg koldus áttört a tömegen, és Szent Januárius lába elé rogyott.

- Nem látlak, vak vagyok - mondta a koldus. - Merre vagy, szent ember?

- Itt vagyok, fiam - szólt Szent Januárius, és megállt, hogy az öreg kívánságát meghallgassa.

- Ó, atyám! - fohászkodott a koldus. - Hát mégis megadatott nekem, hogy halálom előtt csókkal borítsam lábad porát!

- Ez a vénember bolond - morgott a hóhér, s már lökte volna félre a koldust.

- Kérlek, ne bántsd a vakot - intette őt Szent Januárius. - Véle van Isten kegyelme.

A hóhér vállat vont, de félreállt.

- Mit óhajtasz, fiam? - kérdezte a szent.

- Valami emléket, akármilyen apróságot. Életem végéig híven megőrzöm; ajándékod szerencsét hoz majd nekem itt és a másvilágon.

- A halálraítélteknek nincs semmijük. Még ennyit sem tudsz? Elment a szép eszed, hogy alamizsnát koldulsz a halálba menőktől? - förmedt rá a hóhér.

- Vajon csakugyan a halálba mennek? - csóválta kétkedően fejét a koldus. - Majd elválik! Nem először csúsznának ki a kezetek közül.

- Légy nyugodt, én elbánok vele - hetvenkedett a hóhér.

- Fiam - szólt Szent Januárius -, nincs egyéb holmim, mint az a vászondarab, mellyel a kivégzés pillanatában a szemem bekötik. Halálom után legyen a tiéd.

- S ha a katonák nem engednek közel?

- Ne félj, én magam nyújtom át neked az adományt.

- Köszönöm, atyám.

- Isten veled, fiam.

A vak távozott, a menet továbbvonult. Vulcanus fórumán mindhárom vértanú letérdepelt, s Szent Januárius fennszóval ezeket mondotta:

- Istenem, add meg ma kegyelmesen, amit már kétszer megtagadtál tőlem: a vértanúság koronáját! Kiomló vérünk csillapítsa szent haragodat, legyen ez az áldozat az utolsó, fogyjon el szent Egyházunkon a zsarnokok hatalma!

A szent felemelkedett, gyengéden megölelte két vértanú társát, aztán intett a hóhérnak: kezdje meg véres munkáját.

A hóhér levágta Proculus és Sosius fejét. Mindketten utolsó leheletükig az Úr dicséretét zengték. Majd Szent Januáriushoz lépett a bakó, hogy fejét vegye, de lám, egyszeriben görcsös remegés fogta el tagjait, a fegyver kihullt reszkető kezéből, s hiába erőlködött, nem bírt érte lehajolni.

Szent Januárius ekkor nekiállt tulajdon kezével bekötni a szemét, majd fejét a tőkére lehajtva így szólt a hóhérhoz: - Nos, mire vársz, fivérem?

- Ha te magad nem adsz rá engedélyt, nem bírom felemelni a pallost, ha te magad nem parancsolod, nem bírom levágni a fejedet.

- Nemcsak megengedem és megparancsolom neked, fivérem, de szépen kérlek: tedd meg.

Egyszeriben visszatért a hóhér tagjaiba az erő; akkorát suhintott a pallossal, hogy egy csapásra levágta a szent fejét s hozzá még három ujját.

Isten meghallgatta Szent Januárius utolsó imáját. A hóhér pallosa csakugyan vértanúvá ütötte, s ama Constantinus, akit a történelem Nagy Constantinus néven tart számon, s aki által a keresztény vallás diadalmaskodott, még ugyanabban az évben elmenekült Nicomediából Yorkba, ahol is a britanniai, galliai és hispániai légiók császárrá kiáltották ki, minekutána végbúcsút vett haldokló apjától, Constantius Chlorustól.

A kivégzés estéjén, kilenc óra tájban, két árnyalak tűnt fel az elhagyott fórumon. Nesztelenül lopakodtak a vesztőhely felé. A három holttest ott maradt temetetlen, azt keresték.

Felkelt a hold, sárgás fénye eláradt a solfatarai síkságon, hirtelen láthatóvá vált körös-körül minden.

Az elhagyott vesztőhely egyik látogatója ősz öregember volt, a másik öregasszony.

Egy pillanatig bizalmatlanul fürkészték egymást, aztán elszántan folytatták útjukat.

Egymás közelébe érve újra csak megtorpantak, majd szinte egyszerre emelték kezüket homlokukhoz, keresztvetésre.

Ebből megtudták, hogy a másik is keresztény.

- Jó estét, fivérem - mondta az öregasszony.

- Jó estét, húgom - mondta az öregember.

- Ki vagy te?

- Szent Januárius barátja. Hát te?

- Szent Januárius rokona.

- Hová való vagy?

- Nápolyba. Hát te?

- Pozzuoliba. Mi szél hozott erre ilyen későn?

- A szent vérét jöttem összegyűjteni. Hát te?

- A szent testét jöttem eltemetni.

- Látod ezt a két edényt? Utolsó miséjén ezeket használta, s a templomból kijövet nekem ajándékozta. Azt mondta: igyam ki a maradék bort és vizet. Béna voltam, tíz éve nem bírtam mozdítani se kezem, se lábam, de mihelyt megtettem, amit a szent parancsolt, felkeltem, s jártam.

- Én meg vak voltam. Amikor a szent vértanút a vesztőhelyre vezették, én egy emléktárgyat kértem tőle. Megígérte, hogy halála után nekem adja a kendőt, amellyel a szemét bekötik. Abban a pillanatban, amikor a hóhér levágta a szent fejét, ő megjelent előttem, átadta a kendőt, megparancsolta, hogy dörzsöljem meg vele a szememet, s este jöjjek ide őt eltemetni. Nem tudtam, hogyan hajtom majd végre a parancs második felét, hiszen vak voltam, de mihelyt a kendőt szemhéjamhoz emeltem, éreztem, akárcsak Szent Pál a damaszkuszi úton, hogy lehull szememről a hályog. Most itt vagyok, s teljesítem a szent vértanú utolsó parancsát.

- Légy áldott, fivérem! Mert most már bizonyosan tudom: csakugyan Szent Januárius barátja vagy te. Nekem is megjelent ő, ugyanakkor, amikor neked, és meghagyta másodszor is: fogjam fel vérét az edényekben.

- Légy áldott, húgom, mert magam is látom: csakugyan Szent Januárius rokona vagy te. De nézd csak, majd elfelejtettem...

- Mit?

- Azt, hogy a szent a lelkemre kötötte: keressem meg az ujját is, melyet a fejjel együtt vágott le a hóhér, s kegyelettel őrizzem meg a többi ereklyével együtt...

- Nekem meg azt mondta: a vérében találok egy szalmaszálat, azt őrizzem meg gondosan a kisebbik edényben.

- Rajta, tegyük meg, amit kell, húgom.

- Tegyük meg, fivérem.

- Be jó, hogy a hold világít!

- Ez is a szent jótéteménye; már vagy egy hónapja mindig felhősek voltak az éjszakák.

- Itt van ni, a szent ujja!

- Itt van ni, a szalmaszál!

A pozzuoli öregember gondosan ládába rakta a szent testét, fejét, ujját, a nápolyi öregasszony áhítattal letérdepelt, utolsó cseppjéig felitatta egy szivaccsal a drága vért, s a két edényt színültig töltötte.

Tizenöt és fél évszázad telt el amaz éjszaka óta, de a vér ma is buzgásba jön, ha a szenthez közelítik. E megmagyarázhatatlan, bámulatos tünemény évente kétszer rendszeresen megismétlődik; ebben áll éppen Szent Januárius nevezetes csodatétele, amelynek híre bejárta az egész földkerekséget.

Nos, erre akarta Championnet - szépszerével vagy erőszakkal - a szentet rábírni.

Nem kísérhetjük nyomon Szent Januárius ereklyéinek ide-oda vándorlását Pozzuoliból Nápolyba, onnan Beneventóba, majd ismét vissza Nápolyba; ehhez át kellene tekintenünk a középkor egész történetét, márpedig ez az érdekes korszak manapság kezd az olvasók könyökén kijönni, annyit emlegettük, ha kellett, ha nem.

A XVI. század elején jutott Szent Januárius mai végleges, elidegeníthetetlen lakhelye birtokába. Azóta ki sem mozdul onnan, az évnek két napját kivéve, amikor is csodát megy tenni a Szent Klára-székesegyházba, a nápolyi királyok temetkezőhelyére. Nagy ritkán megesik máskor is, hogy megzavarják a szent nyugalmát, de csakis válságos pillanatokban, ha egy-egy tartomány vagy az egész birodalom léte látszik kockán forogni. A szent minden egyes soron kívüli kiruccanása nagy és emlékezetes esemény: híre apáról fiúra száll a nápolyi nép körében, s nem enyész, sőt nőttön-nő a múló idővel.

Szent Januárius az érsekségen, a kincses kápolnában lakik. A kápolnát nápolyi nemesek és polgárok építették. 1527-ben pestisjárvány dúlt Nápolyban, a hűség városában. A halálra rémült nemesek, polgárok megfogadták, hogy kápolnát emelnek Januáriusnak. A szent közbelépésére megszűnt a járvány, s a hálás nápolyiak felépítették a kápolnát.

Veszély múltán a legtöbb ember szívesen megfeledkezik fogadalmáról. Nem úgy a nápolyiak! Ők tudták, mi a kötelességük szent patrónusuk iránt, annyira tudták, hogy amikor a nápolyi alkirály, az öreg Lemos gróf felesége, doña Caterina de Sandoval saját nevében harmincezer dukátot ajánlott fel a kápolna építésére, a nápolyiak büszkén visszautasították a pénzt, mondván, hogy szent patrónusuk méltó elszállásolása megtisztelo feladat, mely egyes-egyedül a nápolyiakat illeti meg, nem osztozhatnak rajta senki idegennel, még tulajdon alkirályukkal, királynéjukkal sem.

Minthogy a buzgalom mellé került pénz is, hamarosan felépült a kápolna. Igaz, a nápolyi nemesek és polgárok elővigyázatosan írásba foglalták kötelezettségeiket Vincenzo de Bassis nótárius uram előtt, nehogy a kölcsönös jóakarat elillanjon. A kötelezvény 1527. január 13-ról kelt, s mind a mai napig fennmaradt. Az aláírók ünnepélyesen vállalták tizenháromezer dukát lefizetését az építkezés összes költségeinek fedezésére, de úgy látszik, az építészek költségvetéseinek akkoriban sem lehetett hinni, mert csak a kápolna kapuja egymagában százharmincötezer frankba került, azaz háromszor annyiba, amennyit eredetileg az egész kápolnára szántak.

Amikor az épület elkészült, építtetői úgy határoztak, hogy a világ legjobb festőit hívják meg Nápolyba a freskókat elkészíteni, melyek természetesen a szent életének legfontosabb mozzanatait hivatottak ábrázolni. E határozat, fájdalom, a nápolyi festők heves ellenállásába ütközött. Ők a maguk részéről eltökélték, hogy a kápolna faldíszei csakis honi festő kezétől származhatnak. Be ne tegye Nápolyba a lábát külhoni vetélytárs, mert keservesen megbánja - fogadkoztak.

Mégis eljöttek hárman: Guido Reni, Domenichino és Arpino lovag, vagy mert hírét sem hallották a nápolyi festők esküjének, vagy mert nem hittek valóra váltásában. Arpino lovag fejvesztetten menekült Nápolyból, mielőtt egyetlen ecsetvonást tett volna. Guido Reni ugyancsak sietve szedte sátorfáját, miután csodával határos módon túlélt két merényletet. Domenichino azonban kitartott. Annyi üldöztetésben volt már addig is része, hogy a hajszát többé fel sem vette; vetélytársai áskálódása úgy elkeserítette, úgy tönkretette egész életét, hogy régen ráunt. A nápolyi festők mocskolták, fenyegették, de hiába: ő dolgozott rendületlenül tovább. Két nagy képpel elkészült, úgymint: az Egy ifjú feltámadása halottaiból s a (szent örökmécsesének olajával) Betegeket gyógyító asszony, sőt hozzákezdett már a kupola díszítéséhez is, amikor egy napon munka közben, az állványon, rosszullét fogta el. Halálos betegen került haza a szállására: méreggel tették el láb alól.

A nápolyi festők fellélegeztek: végre eltűnt az utolsó vetélytárs is. De korai volt az öröm. Guido Reni helyébe megérkezett nemsokára Gessi, két tanítványával. A két tanítványnak napokon belül nyoma veszett: felcsalták őket egy gályára, s azontúl hírüket sem hallotta senki. Gessi magára maradt, megrémült, s nyomban elutazott. Az öröklét és dicsőség e páratlan kincsestára, a kápolna mindenestül Ribera, Corenzio, Lanfranco és Stanzoni zsákmánya lett, égre kiáltó bűnök árán.

Ribera ekkor festette meg titáni művét, A szent kilép a tüzes kemencéből címen, Stanzoni a Megszállott gyógyulásá-t, s Lanfranco a kupola freskóit, melyekhez hozzá sem nyúlt mindaddig, míg Domenichino megkezdett művét a bolthajtás szögleteiből el nem tüntették.

A szent vértanú ereklyéit befogadó kápolna ilyenformán maga is mártírok véradójából, a festészet vértanúinak élete árán épült fel.

Az ereklyéket a főoltár mögött, egy fali fülkében őrzik. A fülkét márványlap osztja két rekeszre. Erre azért van szükség, hogy a szent feje ne láthassa a vért, ami a csoda időnek előtti bekövetkeztével járna, mivel a vért rendesen a fej érintése hozza buzgásba, a kanonokok állítása szerint. A fülkét kétszárnyú, súlyos színezüst ajtó zárja el, rajta II. Károly spanyol király címere. Két kulcsra jár az ezüstajtó: az egyiket az érsek őrzi, a másikat egy testület, amelynek tagjait sorshúzás útján jelölik ki a nemesek közül, s amely a kincstár kurátorai címet viseli. Látni való: Szent Januárius éppen csak annyira szabad, mint a velencei dózsék. Azok sem hagyhatták el soha a város területét, s nem léphették át palotájuk küszöbét a szenátus engedélye nélkül. Az effajta rabságnak sok a hátránya, de vannak előnyei is. Szent Januáriusra nem lehet csak úgy rátörni az ajtót a nap vagy az éjszaka bármely órájában, mint holmi falusi orvosra. Az érsekség minden kanonokja, diakónusa, aldiakónusa, sekrestyése, templomszolgája, az utolsó ministránsgyerekig pontosan tudja, mennyivel előkelőbb tisztséget tölt be, mint más szentek hasonló rangú őrzői.

Történt egyszer, hogy a Vezúv bolondozott, mint szokott, de a lávafolyam nem arra haladt, mint máskor szokott, még csak nem is Torre del Grecót öntötte el, immár nyolcadszor vagy kilencedszer, hanem Nápolyt fenyegette. Nápoly összes lakosa közül a lazzaronéknak volt ugyan a legkevesebb vesztenivalójuk, de ismét ők lázadtak fel, mint már annyiszor - talán hagyományból. Az érseki palota előtt óriási tömeg csődült össze, s mind azt üvöltözték, torkuk szakadtából, hogy Szent Januárius fejét azonnal ki kell hozni, s a lávafolyam elé vinni. Csakhogy könnyű volt ezt mondani, de nehéz megtenni! Szent Januárius kettős zár alatt ült, az egyiknek a kulcsa az érseknél, aki egyházmegyéjét járta éppen, a másik a kincstár kurátorainál, azok meg az értékeiket mentették, s ahányan voltak, annyifelé futottak.

A szolgálatos kanonok szerencsére talpraesett fickó volt, s kellőképpen áthatotta az a tudat, hogy a szentet kivételes hely illeti meg égen és földön egyaránt. Kiállt a palota erkélyére, egy kézmozdulattal jelezte a teret zsúfolásig betöltő sokaságnak, hogy szólni kíván, majd rosszallóan megcsóválta fejét, mintha nem győzne álmélkodni hallgatói merészségén, és rájuk förmedt:

- Szép kis alakok vagytok, mondhatom! Ide álltok üvöltözni: "Szent Januáriust! Szent Januáriust!", mintha csak azt kiáltanátok: "Szent Fiákert!" vagy "Szent Krispint!" Értsétek meg, csirkefogók, hogy Szent Januárius nagy úr, nem ereszkedhet le minden jöttmenthez!

- Ejha! - szólt közbe egy izgága hallgató. - Jézus Krisztus bezzeg leereszkedik minden jöttmenthez. Ki tilthatná meg nekem, hogy a Jóistenhez folyamodjam?

A kanonok gúnyosan felkacagott. A legmélyebb megvetés kifejezése ült ki arcára.

- Fogadni mertem volna, hogy ezzel hozakodtok elő! Kinek a fia volt Jézus Krisztus, ha szabad kérdeznem? Egy ács meg egy szegény szolgáló fia. Jézus Krisztus közönséges názáreti lazzarone volt, Szent Januárius ellenben egy szenátor meg egy patrícius hölgy fia! Ez mindjárt sokkal jobban hangzik, ugye! Menjetek, kérjétek a Jóistent, ha nagyon akarjátok. Ami Szent Januáriust illeti, bizony mondom nektek, összeállhattok még tízennyien, üvölthettek még tízszer ilyen hangosan, ő akkor sem lesz hajlandó hozzátok leereszkedni. És jól teszi, joga van hozzá!

- Igazsága van - zúgta a tömeg. - Menjünk a Jóistenért.

El is mentek, s a Jóisten csakugyan nem volt olyan gőgös, mint Szent Januárius; azonnal előjött a Szent Katalin-székesegyházból, s népes kíséretével együtt elballagott oda, ahol olyan nagy szükség volt áldásos jelenlétére.

A láva csak hömpölygött tovább, a Jóisten személyes megjelenése ellenére, s bár az oltáriszentség nevében parancsoltak neki megálljt. A Jóisten nem kívánta, úgy látszik, Szent Januárius jogkörét csorbítani, vagy tán nem állt hatalmában a lávára rászólni, ahogy a viharzó tengerre rászólt egykoron.

Nőttön-nőtt a veszély, s a veszéllyel együtt a tömeg izgalma, amikor hirtelen megmozdult a Maddalena-hídon Szent Januárius márványszobra, felemelte mindaddig szívére szorított jobbját, s parancsoló mozdulattal nyújtotta a láva felé, éppen, mint a Quos egó-t elharsogó Neptunus.

A láva megállt.

Képzelhetjük, micsoda ünneplésben volt része Szent Januáriusnak e csodatétel után!

Ferdinánd apja, III. Károly király saját szemével látta a csodát. Nagy töprengésbe esett, hogyan mutathatná ki hódolatát Szent Januárius iránt. Kemény dió, csakugyan! Szent Januárius nemes, Szent Januárius gazdag, Szent Januárius szent, Szent Januárius hatalmasabb magánál az Úristennél is - ezt éppen most bizonyította be! De nemhiába törte a fejét a király, olyan méltósággal ruházta föl Szent Januáriust, amire az nyilván álmában sem gondolt: kinevezte a nápolyi hadsereg FŐPARANCSNOKÁVÁ, harmincezer dukát fizetéssel.

Ezért felelhette Michele nyugodt lélekkel Luisa San Felice kérdésére, hogy hol van Salvato, azt, amit felelt:

- A FŐPARANCSNOK mellett teljesít szolgálatot fél tizenegyig.

Szent Januárius igen előkelő szent, mint említettük, s mint a derék kanonok imént idézett beszédéből is kitűnt. Népes kísérete van kisebb szentekből, s ezek ugyanúgy elismerik az ő felsőbbrendűségét, mint valaha a római kliensek patrónusukét. Ha Szent Januárius kivonul, ők elkísérik, ha bemegy valahová, megvárják, ha elválik tőlük, köszöntik, ők Szent Januárius minisztertanácsa.

Hadd mondjuk el, honnan rekrutálódik a másodrendű szentek serege, a boldogságos beneventói püspök őrsége, kísérete, udvara.

Bármely rendnek, rendháznak, parókiának, sőt bármely hívőnek jogában áll valamely szívének kedves szentet - Januárius fővédnöksége alatt - Nápoly védszentjévé nyilváníttatni, nem kell egyebet tennie, mint elkészíttetni az illető szent képmását, tömör ezüstből, nyolcezer dukát értékben, s azt a kincses kápolnának fölajánlani. Ha a szobor ide bejut, itt is marad. Belépése pillanatától ugyanazok a jogok illetik meg, mint a többi, szabályszerűen felvett szentet. Úgy magasztalják ők örökkön-örökkétig Szent Januáriust, mint a mennybéli angyalok s arkangyalok kara az Urat. Boldog állapot! Cserébe vállalniuk kell, Szent Januáriussal együtt, a rabságot. Szent börtönük kapuját még maga az adományozó sem nyithatja meg előttük; legfeljebb ideiglenesen hozathatja ki a szobrot, saját gyönyörűségére vagy a köz üdvére, feltéve, hogy előbb közjegyzőileg letétbe helyezte értékének kétszeresét. Ennek megtörténte után távozhat a szobor, hosszabb-rövidebb időre. Visszatértekor új próbának vetik alá, azonosítják, s ha minden egyezik, az adományozó visszakapja nyugta ellenébe a letétbe helyezett pénzt. Ez a biztosíték rá, hogy egyetlen szent sem kallódhat el, vagy ha mégis, az se nagy baj, hiszen a letét árán két szobrot is önthetnek az eltűnt helyébe.

Első pillantásra úgy tetszhet: a rendszabály önkényes, de meg kell mondanunk, akkor léptették csupán életbe, amikor Szent Januárius káptalanja egy ízben csúnyán ráfizetett jóhiszeműségére. Szent Kajetán szobrát kiadták zálog nélkül, s a szobor nem tért vissza határidőre, sőt egyáltalán nem tért többé vissza. Hiába próbálták egyesek a szentre kenni a felelősséget, mondván, hogy Kajetán sosem szenvedhette Januáriust, lám, el is szökött tőle, mihelyt alkalom kínálkozott rá, e rágalomnak is beillő állítást a szavahihető tanúk egész sora cáfolta, s a vizsgálat kétséget kizáróan bebizonyította, hogy a szobrot igenis ellopták, mégpedig egy fiákerkocsis lopta el. Eljárás indult a tolvaj kézre kerítésére, csakhogy annak kétnapi egérútja volt, és kétlovas kocsin járt, a rendőrség ellenben gyalog, nem lévén se lova, se kocsija. Tűvé tették érte az egész országot, de hiába: a tolvajnak nyilván sikerült a római határon átszöknie. Ez a szerencsétlen eset kitörölhetetlen foltot ejtett a nápolyi bérkocsisok nemes céhének becsületén, holott korábban az volt a hírük - akárcsak francia kollégáiknak -, hogy ők a tisztesség verhetetlen bajnokai. Azóta nem meri a nápolyi fiákeres hagyományos módon lepingáltatni magát: a munkából hazatérőben, amint egy pénzeszacskót szorongat a kezében, s a képen felirat: A becsületes kocsis. Többet mondunk: ha netán szóváltásba keverednének kedves olvasóink egy nápolyi fiákeressel, s úgy vélnék: ellenfelük rászolgált, hogy egy igazán súlyos, mondhatni klasszikus sértést vágjanak az arcába, olyat, ami vért kíván, ne azt dörögjék: "A teremburáját!", mint XI. Lajos, ne is azt: "A mindenségit!", mint IV. Henrik, hanem azt: "Szent Kajetán!", s meglátják: ellenfelük abban a pillanatban a lábuk elé hull, bocsánatukat esdekelni. Igaz, mindjárt ezután talpra ugrik, és kést ránt, tíz eset közül kilencben.

Mi sem természetesebb, mint hogy a kincstár tárt kapukkal várja a szenteket, akik Szent Januárius udvartartásának tagjaivá kívánnak szegődni, tekintet nélkül szentté avatásuk dátumára: a jelöltnek nem kell szentségét 1309-ig vagy 1426-ig visszamenőleg igazolnia. Egyetlen követelmény van, egyetlen conditio sine qua non: hogy a szobor tiszta ezüstből készüljön, és eleget nyomjon a latban.

Az se baj egyébiránt, ha aranyból készül, és kétszer annyit nyom. A jezsuiták köztudomásúlag mindenre kaphatók népszerűségük megóvása, illetve növelése érdekében: nos, ők egymaguk öt szobrot helyeztek el a kincstárban, három év leforgása alatt.

Úgy véltük, nem mellőzhetjük e néhány tény közlését. Ezek ismeretében olvasóink remélhetőleg kellőképpen méltányolják a lépés horderejét, melyre a francia hadsereg főparancsnoka elszánta magát, amikor a hirdetményt közzétette.

Kora hajnaltól özönlött a nép a Szent Klára-székesegyház elé. Félelmes tömeg gyűlt össze. Szent Januárius rokonai - annak az öregasszonynak a leszármazottai, aki valaha Vulcanus fórumán felfogta a szent vérét, s közben összetalálkozott a vak emberrel - elfoglalták szokott helyüket a szentélyben. Nem azért, hogy mint máskor, elősegítsék, hanem hogy ha egy mód van rá, megakadályozzák a csodatételt. A templomban ember ember hátán szorongott, sokan be se fértek.

Egész éjjel zúgtak a harangok. Nem egy ütemre, egyöntetűen; az egyik szaporázta, a másik lassabban verte, mintha a föld rengene alattuk.

- Egyetlen harang se maradjon néma az éjjel - parancsolta Championnet. - Hadd tudja meg egész Nápoly, hadd tudják meg a környező városok, falvak mind, hogy Szent Januárius csodatételre készül.

Hajnalra folyómederré vált minden nápolyi utca, melyben férfiak, asszonyok, gyerekek szakadatlan áradata hömpölygött egy és ugyanazon irányba: az érseki palota felé. Reggel hét órakor indult a körmenet az érsekségtől a székesegyházba, oda igyekeztek.

A város kapuin eközben tódultak befelé a castellammarei, sorrentói halászok, a Torre del Grecó-i korallhalászok, a Portici makaróniárusok, a pozzuoli és baiai kertészek, s a procidai, ischiai, acerai, maddalonei asszonyok, ünnepi díszben. E tarka, zajos, felcicomázott tömegben olykor feltűnt egy-egy öregasszony, gyérülő, ősz hajával olyan éppen, mint a cumaei Sibylla. Mindenkinél hangosabban kárált, hadonászott, jobbra-balra csapdosva, kíméletlenül törtetett előre a tömegben, amely a legmélyebb tisztelettel vette körül. Szent Januárius egyik-másik későn jött rokona nagy sebbel-lobbal igyekezett társnői után, hogy elfoglalja a körmenetben vagy a Szent Klára-templom főhajójában az őt megillető helyet.

A csodatétel hagyományos napján, békeidőben mindig reggel indul a körmenet az érsekségről, s késő estére ér a Szent Klára-templomhoz. Tizennégy-tizenöt óra alatt teszi meg az alig fél kilométeres utat az utcákat eltorlaszoló emberrengetegben.

Ezúttal szó sem lehetett róla, hogy a menet útközben meg-megálljon, hogy minden kávéház, mulató ajtaján bekukkantson, hogy úgy haladjon, mint némely vezeklők teszik: három lépést előre, egyet hátra. Republikánus katonák álltak sorfalat az út két felén, az érsekségtől a Szent Klára-templomig; feloszlatták a csoportosulásokat, ügyeltek, hogy semmi ne gátolja a körmenetet előrehaladásában. Éppen csak a szurony volt az övükbe dugva, s helyén, a puskacső végén, virágcsokor díszelgett.

A máskor tizenöt órás utat ma hatvan perc alatt kellett a körmenetnek megjárnia.

Pontban hét órakor felkerekedett Szent Januárius díszőrsége, azaz Salvato és csapata, s megindult az érseki palotából a székesegyházba. Ott lépkedett köztük Michele is, pazar egyenruhájában, kezében zászló, azon aranybetűs felírás: DICSŐSÉG SZENT JANUÁRIUSNAK!

Ez a katonás szertartás nem is emlékeztetett Szent Januárius hagyományos körmenetére, nyoma sem volt ezúttal a rá annyira jellemző furcsa fesztelenségnek.

Rendes körülmények közt, ha nem noszogatják, úgy tekereg a menet a kis utcákon, mint a Durance, vagy úgy hömpölyög végig rajtuk, mint a Loire. Hullámai a partot, azaz a házsorokat ostromolják, meg-megtorpan, majd nekilódul, nem tudni, miért.

És ott parádéznak a tömegben a nápolyi tiszt urak, aranyhímes szalagokkal, érdemkeresztekkel teleaggatott uniformisban, a kezükben egy-egy lefelé fordított gyertya. Körülöttük három-négy lazzarone tolong, huzakodik, majd fellökik egymást, hogy a gyertyáról alácsepegő viaszt egy szürke papírtölcsérben felfoghassák, mialatt a tisztek hetykén felvetik a fejüket, s az ablakból, erkélyekről kihajló hölgyekkel szemeznek, mit sem törődve azzal, ami a lábuk előtt zajlik; az egy-két carlino ára viaszt királyi bőkezűséggel engedik át a lazzaronéknak. A hölgyek ilyenkor úgy tesznek, mintha a körmenet útjára hintenének virágot, holott a rájuk kacsingató tiszteknek szánják csokraikat.

De nemcsak a tisztek hiányoztak a menetből, hanem a mindenféle rendű-rangú szerzetesek is: kapucinusok, karthauziak, kamalduliak, dominikánusok, karmeliták és mezítlábas karmeliták, akik rendesen ott tolonganak a kereszt vagy a templomi zászló körül, a tömeg hullámaiba alámerülve. Nem voltak sehol a kövér, hájas, potrohos, tömzsi, széles vállú, kurta nyakú, rezes orrú barátok, akik olyan fesztelenül járnak-kelnek a fölébük magasodó feszület vagy a homlokukat beárnyékoló templomi zászló tövében, mintha csak majálison vagy falusi lakodalomban lennének; vidáman kurjongatnak, énekelnek, fecsegnek, a férjeket tubákkal kínálják szaruszelencéjükből, a terhes asszonyoknak egészségügyi tanácsokat osztogatnak, a többinek lottószámokat, és fogadalomnak, illemnek fittyet hányva, kéjsóvár pillantásokkal méregetik az ajtók küszöbén, utcasarkokon, palotafeljárók előtt ácsorgó, szemrevaló lányokat. És nem voltak sehol a hórihorgas, ösztövér, sovány termetű, önmegtartóztatástól sápadt, böjttől aszott képű szerzetesek, akik a folytonos vezekléstől elgyengülten, szinte támolyogva vonszolódnak a tömegben, ellenállás nélkül követve sodrását, mint a holdkórosok, s pergamenszín homlokukat, beesett, karikás szemüket merőn az égre szegezik; megannyi eleven kísértet, testet öltött fantom, akik pokollá tették önmaguk számára e világot, abban a reményben, hogy e földi siralomvölgyből egyenesen a paradicsomba jutnak, s ilyenkor, nagy egyházi ünnepeken aratják le gyötrelmes klastromi életük egyedüli jutalmát: a körülöttük állók félelemmel elegy tiszteletét.

Ezúttal nem tolong a zászló nyomában tarka tömeg, nem nyüzsögnek körülötte kövér vagy sovány, világias vagy aszketikus barátok. A nép ott szorong a szűk utcákon, sikátorokon vagy a kis közökben, és baljós arckifejezéssel mered a francia katonákra. Azok egykedvűen, nyugodtan vonulnak, bár a tömegben minden férfi kést szorongat, s csak az alkalomra les, hogy az inge alól, a zsebéből vagy az öve mellől előrántsa, s diadalmas ellenségei szívébe mártsa. Pedig az ellenség úgy viselkedik, mint aki már el is felejtette, hogy győzött: jobbra-balra kacsingat, mosolyog, mint a szerzetesek szoktak, ámbár korántsem hasonló sikerrel - kedveskedéseire fogcsikorgatás, dühödt morgás a válasz.

Ami a szerzeteseket illeti, itt vannak ők is, teljes számban, csakhogy a tömegben elvegyülve; javában sustorognak, gyilkosságra, lázadásra uszítanak. Ma teljes köztük az egyetértés, tekintet nélkül a csuha színére, szabására, s hangjuk, ez az egyetlen hang, mint Nápolyban mondják, úgy kígyózik végig a tömegen, mint a kitörni készülő vihar első villáma: "Halál az eretnekekre! Halál szent hitünk és királyunk ellenségeire! Halál azokra, akik Szent Januáriust megszentségtelenítik! Halál a franciákra!"

A keresztet, zászlót papi személyek hozzák, s Pagliuccella kíséri. Michele a maga pártjára vonta, kinevezte alhadnagyának, s ő nyomban beszervezett vagy száz lazzaronét a csapatába. Azok is itt vonulnak most, hadnagyuk nyomában, honfitársaik szitkainak s a barátok átkainak céltáblájaként. Mögöttük hetvenöt ezüstszobor következik, Nápoly kisebb védszentjei, vagyis, mint mondottuk, Szent Januárius udvartartása.

Szent Januárius fejét még az éjszaka folyamán átszállították a Szent Klára-templomba, ő máris ott áll az oltáron, s fogadja a hivők hódolatát.

A szentek menetét rendesen hódolatteljes tisztelet övezi. Hogy is ne! A kalendárium és martirologium legtündökletesebb nevei gyűltek itt egybe. Ma mégis különös fogadtatásban volt részük: a sértő megjegyzések valóságos özönét kellett eltűrniük, nyilván őszinte meglepetésükre s felháborodásukra.

A lazzaronék attól tartottak ugyanis, hogy a Franciaországban is ismert és tisztelt szentek, vagyis a szentek többsége, a franciák felé hajlítja majd Szent Januárius szívét, s mivel valamennyien jól ismerték - ha máshonnan nem, hát szájhagyományból - az Úr e kiválasztottainak kisebb-nagyobb botlásait, sorra fejükre is olvasták, amint elvonultak előttük. Szent Péternek szemére hányták sorozatos árulásait, Szent Pálnak bálványimádatát, Szent Ágostonnak ifjúkori kalandjait, Szent Teréznek révületeit, Borgia Szent Ferencnek elveit, Szent Kajetánnak könnyelműségét. S hogy káromkodtak mellé! Tisztelet, becsület a szenteknek! Most derült ki, hogy mindazon erényeik közül, melyek a mennyország kapuit megnyitották előttük, a legelső kettő alighanem a türelem és az alázat.

Minden szobor előtt hat pap lépkedett, az illető szent tiszteletére emelt templom papjai, mindegyiket hat ember vitte a vállán, s mindegyiket a tömeg gúnykiáltásai kísérték, annál fenyegetőbb, ingerültebb kiáltások, minél közelebb ért a menet a templomhoz.

Szegény sokat szidott, sokat átkozott szentek megérkeztek végül a Szent Klára-templomba, mélyen meghajoltak Szent Januárius előtt, és elfoglalták szokott helyüket vele szemközt.

Capece Zurlo őeminenciája, Nápoly hercegérseke, akit általában patriotizmussal gyanúsítottak, a szentek mögött haladt. Olvasóink találkoztak már vele egyszer-kétszer a franciák bevonulását megelőző zavargások során.

Az áradat elérte és pillanatok alatt elözönlötte a Szent Klára-templomot. Salvato százhúsz embere két sorban állt fel, a bejárattól a szentélyig. Ő maga az oltár előtt posztolt, kivont karddal.

Így festett végül is a zsúfolásig telt templom képe:

A főoltár egyik oldalán Szent Januárius feje, a másikon a vért tartalmazó edény.

Az oltár előtt a szolgálatos kanonok. Az érsek behúzódott baldachinja alá, a csoda nem rá tartozik.

Az oltár két oldalán, jobbról-balról emelvény. A bal oldalin zenészek, teljes készültségben; ha a csoda bekövetkeznék, ők rögtön rázendítenek egy hallelujára. A jobb oldali emelvényen csupa vénasszony, Szent Januárius állítólagos rokonai. Rendesen azért kuporognak itt, hogy a rokoni kötelék révén a szentet a csoda megtételére buzdítsák, ma azért, hogy a csodatételben megakadályozzák.

Az oltárhoz vezető lépcsők tetején széles, arannyal futtatott rézrács; ennek nyílásában áll, mint mondottuk, Salvato kivont karddal.

A hívők sorra odajárulnak a rácshoz, s előtte, azazhogy jobbra-balra tőle térdet hajtanak.

A kanonok ilyenkor leemeli a vért tartalmazó edényt az oltárról, felmutatja, hogy a gyülekezet saját szemével lássa: a vér alvadt állapotban van, majd csókra nyújtja, mire a hivő megnyugodva visszavonul, hogy mások lépjenek a helyére. A szent vér imádása fél kilenc óta folyik.

A szentnek máskor egy, két, sőt három egész napja volt a csodatételre, s nemegyszer megesett már, hogy a harmadik nap is eltelt csoda nélkül. Most két és fél óra alatt kellene csodát tennie.

A nép bizonyosra vette, hogy a csoda elmarad. A lazzaronék máris azt számolgatták, hányadmagukra jut itt a templomban egy-egy francia, és végleg eltökélték, hogy ha a csoda nem következik be, pontban fél tizenegykor leszámolnak ellenségeikkel.

Salvato meghagyta embereinek, hogy a döntő pillanat közeledtén, mihelyt a tíz órát elharangozták, cserélje ki-ki szuronyra a puskacső végében díszelgő virágcsokrot.

Arra az esetre, ha fél tizenegyig nem következne be a csoda, Salvato a következő manővert írta elő: a százhúsz gránátos félfordulatot tesz - az egyik sor balra, a másik jobbra -, és fegyvert szegez, azaz nem háttal állnak többé a tömegnek, hanem szemközt vele. Vezényszóra sortüzet adnak, s lőnek, ameddig győzik. Minden francia katona patrontárában ötven töltény lapult.

Még az éjjel egy üteget állítottak fel a franciák a Mercatellón úgy, hogy alkalomadtán az egész Toledo utcát tűz alatt tartsa; egy másodikat a strada degli Studin, a largo delle Pignére és a strada Foriára irányozva; két további üteget a Tojáserőd és a Vittoria fala tövében, az elsőt a Santa Lucia rakpart, a másodikat a Chiaia folyó védelmére.

A Castelnuovo- és a Carmine-erőd francia helyőrsége riadókészültségben állt, Nicolino a Sant'Elmo-erőd bástyaoromzatán posztolt, látcsővel a kezében, egyetlen intésére lángba borult volna Nápoly, tüzérei keze munkája nyomán.

Championnet Capodimontéban várta, hogy - ha a körülmények úgy hozzák - békésen és ünnepélyesen vonuljon be Nápolyba, a háromezer főnyi tartalék élén, s ha amúgy, szuronyrohammal foglalja el a Toledo utcát. Látni való, hogy minden szükséges előkészület megtörtént a Szent Januáriushoz szóló imán túl is, amelytől Championnet igen sokat várt, s amelynek sikerére bizton számított. Az ellenfél ugrásra készen állt, de a franciák felkészülten várták támadását.

Nagyobb csődületet ritkán látott Nápoly, fenyegetőbb moraj soha nem töltötte még be utcáit, szívszorongatóbb aggodalommal soha nem lesték még erkélyeikről, ablakaikból az emberek, mi vár rájuk, helyreáll-e végleg a béke, vagy újrakezdődik-e minden, a vérontás, a gyújtogatás, a rablás.

A tömegben ott ólálkodtak a királyné bérencei, a Pasquale da Simonék, a beccaio meg Rinaldi plébános, a szörnyeteg kalábriai pap, és lázadásra uszították a népet, mint tették már nemegyszer; úgy bukkantak ők fel, véres zavargások idején, a társadalom felszínére, mint viharban a tenger felszínére a tajték.

Olykor, mintegy varázsütésre, elnémult az utca; megszűnt minden mozgás, kiáltozás, szitkozódás: elsőt kondult az időjelző harang. A tömeg lélegzet-visszafojtva számlálta a harangnyelv lengéseit, de mihelyt a harangszó elhallgatott, felcsattant újra, éppoly hangosan, fenyegetően, mint előbb, a sokaság moraja. Félelmes hang ez, hozzá fogható nincs is tán más, mint a viharzó tenger zúgása.

A harang nyolc órára kongatott, majd kilencre, tízre.

Néma csendben hallgatta végig a tömeg - bent a templomban és kint az utcán - a tíz kondulást. A tizedik ütésre megmozdultak Salvato gránátosai, a templomi csendben levették a puskacső végéről a virágcsokrot, és kitűzték a szuronyt. E látvány a végsőkig fokozta a tömeg izgalmát.

A lazzaronék eddig csak a puszta öklüket rázták katonáinkra; e pillanattól fogva előkerültek a kések.

A vén satrafák, Szent Januárius állítólagos rokonai, nekiestek a szentnek - a rokonság ürügyén mind feljogosítva érzi magát Januáriussal komázni -, s szörnyűbbnél szörnyűbb átkokkal halmozták el, hogy a csodatételtől elriasszák. Soha nem nyúlt még szegény Januárius felé ennyi ráncos, aszott kar, soha nem rikácsolt még körülötte ennyi dühtől, vénségtől eltorzult száj, soha ennyi durva káromlás el nem hangzott az oltár tövében. A soros kanonok - az edényt felmutató papok félóránként váltották egymást - majd belesiketült, s kis híján eszét vesztette.

Hirtelen felerősödött kint az utcán a zsivaj, a szitkozódás. Egy szakasz huszár léptetett végig a szabadon hagyott térségen az érsekségtől a székesegyházig, a francia katonák kettős sorfala között. Mind a huszonöt huszár előtt karabély, a nyeregkápán keresztbe fektetve. A szakasz élén Villeneuve lovagolt. Rezzenetlen arccal, nyugodtan vonult a maroknyi csapat. A székesegyház közelében egy mellékutcába kanyarodtak, a sekrestye kapuja elé.

Tízet harangoztak, körös-körül megint csend lett.

Villeneuve leugrott a lóról.

- Barátaim - fordult a huszárokhoz -, ha tíz óra harmincöt percig nem történik meg a csoda, s én sem jönnék vissza, nyomuljatok be a sekrestyébe. Ne törődjetek tiltakozással, fenyegetőzéssel, s ha ellenállással találkoztok, söpörjétek el.

- Igenis, parancsára - hangzott a válasz.

Villeneuve benyitott a sekrestyébe. Valamennyi kanonok ott ült - azt az egyet kivéve, aki a szent edényt mutogatta -, s éppen arra buzdították egymást kölcsönösen, hogy a csoda ne történjék meg.

Villeneuve beléptére összerezzentek, de mert a fiatal tisztről lerítt a jó nevelés, arca is szelíd volt, inkább bánatos, semmint szigorú, és mosolyogva lépett be, rögtön megnyugodtak. Már éppen rendreutasítani készültek őt vakmerő és illetlen viselkedéséért, amikor Villeneuve elébük vágott.

- Kedves fráterek - mondotta -, a tábornok küldött.

- Mi célból? - kérdezte a prépost.

- A csodát végignézni.

A kanonokok lemondóan csóválták a fejüket.

- Ej! Ej! - álmélkodott Villeneuve. - Csak nem gondolják, hogy a csoda elmarad?

- Minek tagadnánk: Szent Januárius nincs éppen csodatévő kedvében - felelte a prépost.

- Sebaj, én jó hírt hoztam, attól bizonyára megjön a kedve - mondta Villeneuve.

- Alig hisszük - válaszolták kórusban a kanonokok.

Villeneuve odalépett az egyik asztalhoz. Folytonosan mosolyogva, bal kézzel előhúzott a zsebéből öt tekercs Lajos-aranyat, jobb kezével pedig elővonta öve mellől pisztolyait, s az asztalra helyezte. Végezetül kirakta az asztalra a zsebóráját is, és megszólalt:

- Ezt az ötszáz aranyat Szent Januárius nagytiszteletű káptalanjának szánta küldője, az esetre, ha a csoda pontosan fél tizenegy órakor megtörténik. Mint látják, uraim, tizennégy perccel múlt tíz, tehát még tizenhat percük van a csodatételre.

- És ha nem történik csoda? - kérdezte a prépost enyhe gúnnyal.

- Ó, az egészen más - felelte a fiatal tiszt nyugodt hangon, de a mosoly eltűnt arcáról. - Ha a csoda nem következne be fél tizenegyig, tíz óra harmincöt perckor az egész tisztelt társaságot agyonlövetem.

A kanonokok riadtan talpra ugrottak, de Villeneuve felkapta és rájuk szegezte a két pisztolyt.

- Innen tapodtat sem mozdulnak, uraim. Egyetlen kanonok távozhat: az, aki a csodát végbeviszi.

- Majd én - mondta a prépost.

- Pontban fél tizenegykor! - intette Villeneuve. - Egy perccel sem előbb, egy perccel sem később!

A prépost igent bólintott, és mély meghajlással kisietett.

Tíz óra húsz perc volt ekkor.

Villeneuve az órára pillantott.

- Tíz óra húsz perc - jelentette.

És vérfagyasztó nyugalommal, az órára függesztett tekintettel, mondogatni kezdte:

- Szent Januáriusnak már csak öt perce van! Szent Januáriusnak három perce van hátra! Szent Januáriusnak már csak két perce van!

Kint ijesztően nőtt, dagadt a lárma, a tömeg úgy morajlott, mintha a zajgó tenger az égzengéssel kelt volna versenyre. Egyszerre két rövidebb, időjelző kongatás után megszólalt a nagyharang: fél tizenegyet ütött.

Síri csend támadt körös-körül.

E csendben lassan elhalt az utolsó kondulás is. S ekkor felzendült a prépost hangja. A máris újra feltörő morajt, átkozódást túlharsogva, csengően, tisztán kiáltotta:

- A csoda megtörtént!

Abban a szempillantásban, mintegy varázsütésre, elült minden nesz, elnémult minden kiáltás, káromkodás. Az egész gyülekezet arccal a földre borult, s egy emberként kiáltotta: "Dicsőség Szent Januáriusnak!" Michele kirohant a templomból, és zászlaját vadul lengetve lekiáltotta a feljáróról az utcára, hogy megtörtént a csoda:

- Il miracolo è fatte!

Mindenki térdre hullott az utcán.

Egy pillanatra rá megkondultak Nápoly harangjai. Bámulatos összhangban, egy ütemre zúgták-kongták a harangok az örömhírt, a csoda hírét.

Nemhiába mondta Championnet, hogy tud ő egy imát, melynek Szent Januárius nem állhat ellen! Lám, Szent Januárius csakugyan meghallgatta Championnet imáját.

A harangok után megszólaltak az ágyúk is, mind a négy erőd ágyúi. Vidám lövöldözés adta Nápoly és környéke tudtára, hogy Szent Januárius a franciákhoz pártolt.

A csoda megtörtént, konstatálta Championnet Capodimontéban, mihelyt meghallotta a nagy harangzúgást s a négyszeres ágyúszót. Késedelem nélkül megindult Nápolyba, hogy ünnepélyes bevonulását megtartsa.

Diadalmenetben haladt végig a városon. A strada dei Cristalliniről a largo delle Pignére, onnan a largo Santo Spiritóra fordult, majd a Mercatellón vonult a sereg a tömeg ujjongása közepette. "Éljenek a franciák! Éljen a francia köztársaság! Éljen a Parthenopéi Köztársaság!" - harsogta ezer meg ezer torok. Három hosszú napon át harcolt ez a népség elkeseredetten a francia katonák ellen, ott ütötte-vágta, gyilkolta őket, ahol érte; alig egy órája még a legjobb úton volt, hogy a gyilkolást, mészárlást, öldöklést újrakezdje, de Szent Januárius csodatétele egy csapásra jobb belátásra térítette. Ha maga a szent is a franciákkal tart, ugyan miért tenne ő másképp!

- Szent Januárius csak tudja, mit kell tenni! - hajtogatták a lazzaronék. - Nosza, kövessük mind az ő példáját!

Nagy volt a mezzo ceto és a nemesség öröme, lelkesedése is: őket a francia megszállás a Bourbon-zsarnokság alól szabadította fel. Zászlódíszbe öltöztek az ablakok, mindenütt ott lengett a háromszínű francia zászló mellett a nápolyi, a szélben össze-összefonódtak, eggyé olvadtak színeik. Ezer meg ezer fiatalasszony, lány állt az ablakokban, kendőt lobogtattak, éljenezték a köztársaságot, a franciákat, a főparancsnokot. Gyerekek futkároztak Championnet lova előtt, apró sárga, piros, fekete zászlócskákat lengetve. Pedig sok helyütt még vérfolt sötétlett a kövezeten, s rommá lett házak füstölögtek; de itt, e szalmaláng-országban, ahol a vihar sem hagy nyomot az ég azúrkékjén, máris a feledés fátyla borult a tegnapi gyászra.

Championnet egyenesen a székesegyházba tartott, ahol Capece Zurlo hercegérsek éppen Te Deum-ot celebrált. Az oltáron ott állt Szent Januárius feje és vére. Championnet gyémántos püspöksüveggel hálálta meg a szentnek a franciák iránt tanúsított különleges jóindulatát. A szent kegyesen fogadta az ajándékot, ellenállás nélkül tűrte, hogy Championnet a fejébe húzza a süveget.

Az érsek egyébiránt drágán fizette meg a franciáknak tett engedményt, mint majd a továbbiak során tapasztaljuk.

Javában tartott a hálaadó istentisztelet, amikor már megkezdték Nápoly utcáin az alábbi hirdetmény kiragasztását:

Nápolyiak![3]

Legyetek szabadok, s éljetek okosan a szabadsággal. A francia köztársaság szebb jutalmat nem vár és nem is kaphat fáradozásaiért, küzdelmeiért, mint hogy Nápolyt boldognak lássa. Ha akadna köztetek olyan, aki híve maradt a megdöntött kormányzatnak, távozzék békével a szabadság földjéről. Hagyja el ezt az országot, ahol ezentúl mindenki honpolgár, és térjen meg övéihez - rabszolga a rabszolgákhoz. A francia hadsereg ezennel felveszi a nápolyi hadsereg nevet, s ünnepélyes esküvel fogadja, hogy jogaitokon híven őrködik, és ha a nápolyi szabadság ügye úgy követeli, bármikor kész érte fegyvert ragadni. A franciák szentnek és sérthetetlennek tartják a vallásszabadságot, a magántulajdont és a személyi szabadságot. A honpolgárok nyugalmán és jólétén ezentúl általatok választott, új tisztségviselők, bölcs és szerető elöljárók őrködnek majd. Ők elűzik a tudatlanság rémét, gátat vetnek a vakhit dühének, s olyan gyengéden bánnak majd veletek, amilyen galádul a megdöntött kormányzat bánt.

Championnet még ott a templomban felmentette Salvatót a szolgálat alól. Szent Januárius mellé újabb díszőrséget rendelt ki, meghagyta nekik, hogy a szentet kísérjék vissza az érsekségre, és gondosan strázsálják. A jelszó: "Tisztelet Szent Januáriusnak!"

Kora reggel megalakult az ideiglenes kormány, abban a feltételezésben, hogy Szent Januárius igenis hajlandó lesz csodát tenni, annál is inkább, mert Championnet-nak jó oka volt a szent ilyen irányú hajlandóságait bizonyosra venni. Hat bizottmányt jelöltek ki, úgymint: központi bizottmány, belügyi bizottmány, pénzügyi bizottmány, igazságügyi és rendőrségi bizottmány, törvényhozási bizottmány.

A bizottmányok tagjait mind bevonták az ideiglenes kormányba.

Az ideiglenes kormány tagja lett Cirillo és Manthonnet, akikkel e regény első fejezeteiben még mint összeesküvőkkel találkoztunk. Manthonnet ezenkívül hadügyminiszter is, Ettore Carafa a nápolyi légió parancsnoka lett, Schipanit az újjászervezendő hadsereg egyik vezetőjéül szánták, Nicolino maradt a Sant'Elmo-erőd parancsnoka. Velasco elhárított minden tisztséget, és felcsapott önkéntesnek.

Championnet a székesegyházból a San Lorenzo-templomba sietett. Ez a templom tölti be Nápolyban a városháza szerepét, minthogy a városi önkormányzat a XII. század óta ismeretlen fogalom. Itt gyűlnek össze tanácskozásra - zavargások vagy nagy veszély idején - a nép választottai és vezetői. A tábornokkal együtt érkeztek az ideiglenes kormány tagjai, egyben bizottmányi tagok is, mint az imént említettük.

Hatalmas tömeg várakozott a San Lorenzo-templom előtt. Championnet szólásra emelkedett, és kitűnő olaszsággal ezeket mondta:

- Polgártársak, ideiglenesen rátok hárul a nápolyi respublika kormányzása. A végleges kormányt majd maga a nép választja meg, amikor ti, mint alkotmányozó alkotmányos testület, a forradalom céljai szellemében kormányozva a lehető legrövidebb idő alatt elvégeztétek az új törvények megalkotásának nagy munkáját. E reményben ruházom rátok ideiglenesen a törvényhozás és a kormányzás feladatát. Hatalmatok csorbítatlan lesz, felelősségtek mérhetetlen. Ne feledjétek: kezetek közt a haza üdve vagy végpusztulása, örök dicsőségetekre vagy örök gyalázatotokra. Én neveztelek ki mindnyájatokat; nem egyes emberek pártfogása, nem is cselszövő fondorlat hívta fel a figyelmünket nevetekre, hanem kizárólag tulajdon érdemetek. Hisszük: tettekkel fogjátok igazolni az előlegezett bizalmat, mert nemcsak nagy tehetségű embereknek ismerünk benneteket, hanem a hazát ifjonti, forró, őszinte hévvel szerető honfiaknak is.

- A nápolyi köztársaság alkotmányának megteremtése közben szolgáljon mintátokul a francia alkotmány, amennyire ezt az ország sajátos szokásai és törvényei megengedik, mivel Franciaország az újkori respublika és kultúra szülőanyja. Kormányozzátok hazátokat, a Parthenopéi Köztársaságot úgy, hogy a francia köztársaság igaz barátjává, szövetségesévé, bajtársává, testvérévé váljék. Legyen e két respublika egy és oszthatatlan! Higgyétek meg, nélküle nem boldogulnátok! Ha a francia köztársaság meginog, a nápolyi összeomlik. A francia hadsereg, szabadságotok záloga, felveszi, mint mondottam, a nápolyi hadsereg nevet. Őrködni fog jogaitokon, támogatni fog munkáitokban, harcolni fog veletek és tiértetek, biztonságotokért, ha kell, az életét adja, s mindezért nem vár egyéb jutalmat, mint szövetségeteket, barátságotokat.

A tömeg éljenezve, tapsolva, ujjongva és könnyezve hallgatta végig a tábornok beszédét. Ilyet még nem látott Nápoly, ilyen szavakat nem hallott még nápolyi fül! Most esett meg először, hogy a népek testvériségének nagy törvényét, az emberi lélek legmagasztosabb vágyát, az emberi haladás végcélját valaki a nápolyi nép előtt nyíltan meghirdette.

E nap, 1799. január 24-e ünnepnapja lett a nápolyiaknak, mint nekünk július 14-e. Ha két republikánus összetalálkozott az utcán, egymás nyakába borultak, s hálatelt pillantást vetettek az égre. Végre-valahára szabadnak érezték magukat testben-lélekben! Az 1647-es forradalom a csőcselék forradalma volt, s mint ilyen, földhözragadt és kegyetlen; az 1799-es forradalom a polgárság és a nemesség forradalma volt, s mint ilyen, emelkedett szellemű és könyörületes. Masaniello forradalmában a meghódított nép szállt síkra nemzeti jogaiért a hódító nép ellenében; Championnet forradalmában az elnyomott nép vívta ki szabadságát elnyomói ellenében. Ebből fakadt a két forradalom gyökeres különbsége: a második mérhetetlenül magasabb rendű volt, mint az első.

A gyűlés után megható eseményre került sor.

Szóltunk már az itáliai szabadság első vértanúiról: Vitaglianóról, Galianiról és Emanuele de Deóról. Ez utóbbinak kegyelmet ígértek, ha társait megtagadja, s ő ehelyett a halált választotta. Jóformán gyermekek voltak mind a hárman, éveik száma együtt sem tett ki többet hatvankettőnél. Kettőt közülük felakasztottak, Vitaglianót tőrrel döfte le a hóhér, mivel a két előbbi kivégzés felizgatta a tömeget, s attól kellett tartania, hogy hirtelen felzúdul, és kiragadja kezéből áldozatát. Holta után Vitaglianót is oda akasztották társai mellé: úgy függött a bitón, nagy mellsebével, mint Jézus Krisztus a kereszten. Hazafias küldöttség alakult, mely mintegy tízezer honpolgártól követve felkereste, s az újszülött szabadság nevében felköszöntötte a három nemes szívű ifjú családját, akik érte vérüket ontották. Határozat született, hogy a vérük megszentelte helyen szabadságfát ültetnek.

Este örömtüzek lobogtak Nápoly utcáin, terein. A Vezúv sem akart elmaradni örökös vetélytársa, Szent Januárius mögött, ő is részt kért az általános vigasságból. Tüzet hányt, de cseppet sem fenyegetően: a lángokat nem kísérte moraj, sem lávaömlés. Olyasforma tünemény volt ez, mint a bibliabéli csipkebokor égése, egy új politikai Sinai.

Mondta is Bolond Michele, mialatt gyönyörű uniformisában, egy pompás paripa hátán fel-alá léptetett kedves lazzaronéi között, akik a szabadságot éltették, ugyanolyan lelkesen, mint előző nap a királyt, mondta is nekik Michele:

- Reggel felcsapott jakobinusnak Szent Januárius, most meg, lám, vörös sipkát húzott a Vezúv is!

Olvasóink nyilván emlékeznek még rá, hogy január huszonharmadikán délután három óra felé Nelson szerencsésen kihajózott a nyílt tengerre, miután elültek a váltakozó irányú szélrohamok, amelyek huszonegyedikétől huszonharmadikáig megakadályozták, hogy a nápolyi öblöt elhagyja. Egyidejűleg felkerekedett az egész angol flotta, s estére az utolsó hajó is beleveszett az alkonyat homályába, Capri szigete táján.

Nelson büszke volt a királyné kitüntető kegyére, s mindent megtett, hogy méltónak mutatkozzék rá. Három nap állt rendelkezésére, s ő jól kihasználta az időt, hogy felkészüljön a felséges menekülők befogadására, s amennyire egyáltalán lehetséges, biztosítsa kényelmüket.

Ő maga a hajóbástyán elhelyezkedő kis szobában húzódott meg, a királynak, királynénak és a kis hercegeknek a nagy tiszti szállást rendezte be, a felső lövegfedélzet végében. Az ágyúkat drapériák mögé rejtették; ezáltal a térség több lakosztályra oszlott, amelyeket fényűzően bebútoroztak.

A minisztereket, udvaroncokat, akiket a király arra méltatott, hogy magával vigye Palermóba, a tiszti szalonban szállásolták el, azaz a fedélzetköznek abban a helyiségében, amely körül a kabinok elhelyezkednek.

Caracciolo túltett Nelsonon: ő saját lakosztályát engedte át a trónörökösnek meg Klementina hercegnőnek, s a tiszti szalont kíséretüknek.

Mint mondottuk, délután három és négy óra között támadt fel hirtelen az a szél, amelynek szárnyain Nelson kihajózott az öbölből. Délről fújt nyugat-északnyugatnak.

Mihelyt Nelson észrevette a szél irányváltozását, parancsot adott Henry kapitánynak a kihajózásra. A rangkülönbség ellenére meghitt, baráti viszony állt fenn kettejük között.

- Megkerüljük Caprit? - kérdezte a kapitány.

- Felesleges. Ez jó szélirány. Hátfelszéllel haladhatunk - válaszolta Nelson.

Henry pár pillanatig hallgatott, a szelet kémlelte.

- Nem hiszem, hogy kitartson - mondta aztán, fejét csóválva.

- Akár igen, akár nem, használjuk fel, amíg lehet... Bármikor kész vagyok a magam s embereim vérét utolsó cseppjéig kiontani a királyért és családjáért, de mindaddig nem tudhatom ő királyi felségeiket igazán biztonságban, míg Palermóba nem érünk.

- Milyen jelzést adassak a többi hajónak?

- Közölje velük, hogy induljanak arra, amerre mi, s haladjanak a nyomunkban. Irány Palermo. Nem kell kötelékben haladniuk.

A jelzést leadták, a hajók útnak indultak.

De Caprinál beállt az éj, és elállt a szél, Henry kapitány jóslatát igazolva.

A hajó illusztris utasait három nap óta tengeribetegség gyötörte: a szélcsendben végre magukhoz vehettek némi táplálékot, s lepihentek.

Mondanunk is felesleges, hogy Emma Lyonna nem követte férjét a tiszti szalonba, hanem a királyné mellett maradt.

Nelson részt vett a királyi család vacsoráján. Vacsora után felsietett a fedélzetre. Henry jóslata máris bevált, a kedvező szél elült; a tengernagy attól tartott, hogy az éjszaka folyamán förgeteg talál a hajóra támadni, ha ugyan nem annál is rosszabb: vihar.

A király ágyára heveredett, de sehogy se jött a szemére álom. Hiába, Ferdinánd nem született tengerésznek, éppoly kevéssé, mint hadvezérnek. A százarcú tenger látványa lenyűgöző a maga fenségében, a költői lelket rendesen rajongásra készteti, de Ferdinánd meg se látta. A tenger az ő szemében a gyötrő hányinger volt, meg a fenyegető veszély, semmi több.

Éjfél felé belátta, hogy hiába hánykolódik ágyán, a szokástól eltérően kerüli az álom, felkelt hát, kilépett a parancsnoki bejáró ajtaján, és megmászta a hajóbástyára vezető két lépcső egyikét. Hűséges Jupitere a sarkában; a szegény pára kutyául érezte magát, akárcsak a gazdája.

Még fel sem ért Ferdinánd a lépcső tetejére - éppen csak a feje került a padozat fölé -, amikor arra lett figyelmes, hogy tőle két lépésre Nelson és Henry kapitány álldogál, s gondterhelt arccal kémlelik az eget.

- Igazad volt, Henry, hiába, nagy a tapasztalatod. Én a tenger katonája vagyok, de te vérbeli tengerész. A szél, lám, elült, s jön a förgeteg.

- Ennél is nagyobb baj, hogy rossz pozícióban ér majd bennünket, mylord. A Minerva útvonalán kellett volna haladnunk.

Nelson önkéntelenül bosszús mozdulatot tett.

- Teljes mértékben osztom lordságod ellenszenvét a Minerva fennhéjázó parancsnoka, Caracciolo iránt, de meg kell adni, mylord: iménti bókja őt legalább annyira megilleti, mint engem. Vérbeli tengerész. Íme, a bizonyság: úgy hajózik el a Campanella-fok és Capri között, hogy Capri szél felől essék, a Salernói-öböl szél alá, vagyis a förgeteg erejét a minimumra csökkenti. Mi ellenben telibe kapjuk, s ki is élvezzük majd utolsó cseppjéig az esőt, utolsó fuvallatáig a szelet.

Nelson nyugtalanul fürkészte Capri sötét tömbjét. Délnyugatról sehol sem kínálkozott védelem.

- A manóba! - mondta. - Egy mérföldre lehetünk Capritól.

- Bár tíz mérföldre lennénk - dünnyögte Henry halkan, nehogy Nelson meghallja.

Futó szél támadt nyugat felől, a Henry által beharangozott förgeteg előhírnöke.

- Adjon parancsot a sudárvitorlák bevonására, és fogja be a szelet.

- Lordságod nem félti az árbocokat? - kérdezte Henry.

- Csakis a part közelsége aggaszt - felelte Nelson.

Henry elismételte a parancsot, amely egyszerre szólt a szolgálatos matrózoknak s a kormányosnak. Érces, messze zengő hangon, a tengerész hangján, aki megszokta, hogy a szeleknek s hullámoknak parancsoljon.

- Sudárvitorlákat bevonni! Széliránt fordulj!

A király akaratlanul kihallgatta a párbeszédet, hallotta a parancsot is, de egy mukkot sem értett belőle. Annyit sejtett csupán, hogy a hajót alighanem veszély fenyegeti, s a vész nyugatról jön.

Fellépett hát a hajóbástyára, s bár Nelson éppúgy nem értett olaszul, mint ő angolul, megszólította:

- Veszélyben forgunk, mylord?

Nelson meghajolt, majd Henryhez fordult:

- Úgy hiszem, őfelsége kegyeskedett megszólításával kitüntetni. Feleljen a királynak, Henry, ha értette a kérdést.

- Sire, az a hajó, melyen Nelson lord a parancsnok, nem foroghat veszélyben, a lord bölcs előrelátásán nem fog ki semmiféle veszedelem. Mindössze arról tanakodtunk, hogy nyakunkon a förgeteg.

- A micsoda? - kérdezte a király.

- Futó szélvihar - válaszolta Henry önkéntelen mosollyal.

- Pedig úgy látom, szép időnk van - mondta a király, egy pillantást vetve az égre. A hold lassan siklott a felhőfodros, mélykék égbolton.

- Ne a feje fölé nézzen, sire, hanem egyenesen előre! Látja ott a látóhatár peremén azt a sötét csíkot? Mindössze egy keskeny, ezüstfonálhoz hasonló fénysáv határolja el a tenger sötétjétől. Látja, hogy kúszik lassan fölfelé? Nem telik bele tíz perc, és itt tombol a fejünk fölött.

Újabb, nedves szélroham söpört végig a tengeren. A Vanguard megdőlt, és felnyögött a lökésre.

- Fővitorlát besodorni! Nagy orrvitorlát bevonni! - kiáltotta Nelson. Ezúttal személyesen adta ki a parancsot, Henry közreműködésétől eltekintett, hogy meg ne zavarja beszélgetését a királlyal.

A legénység serényen ugrott a parancsot teljesíteni, jeléül, hogy kellőképpen felmérte horderejét. A hajó vitorlázatának nagy része lekerült: mindössze a háromszögű orrvitorla, a három derékvitorla és a kis orrvitorla maradt a helyén.

Nelson odalépett Henryhez, s valamit mondott neki angol nyelven.

- Sire - szólt Henry -, őlordsága megkért: figyelmeztessem felségedet, hogy a förgeteg néhány perc múlva itt terem, s ha a fedélzeten éri, aligha respektálja felséged személyét jobban, mint a legutolsó matrózét.

- Megnyugtathatom a királynét? Mondhatom neki, hogy nincs mitől tartania? - puhatolódzott a király, aki nem bánta volna, ha mellesleg őt magát is megnyugtatják.

- Hogyne, sire - sietett válaszolni Henry. - Ha Isten is megsegít, mylord meg én szavatoljuk felségetek biztonságát.

A király lement a lépcsőn. Jupiter nyüszítve követte, vagy rosszullét fogta el, vagy ösztönösen megérezte a veszélyt, mint szokták némelykor az állatok. Pár perc múlva csakugyan rátört a Vanguard-ra a förgeteg, ijesztő égzengés s valóságos vízözön közepette, mintha hadat üzenne az angol flottának.

Ferdinándot üldözte a balsors: nemrég a föld fordult ellene, most a tenger.

A hajó ide-oda hánykolódott, s fel-felnyögött. A királyné rögtön kitalálta, a király megnyugtató szavai ellenére, hogy a Vanguard orkánba került. Fekhelye pontosan a parancsnoki híd alatt helyezkedett el, úgyhogy tisztán hallotta a matrózok lábdobogását; hallotta, amint riadtan futkosnak fel-alá; a veszély nagyságát beszédesen bizonyította az elhárítására tett erőfeszítés. Karolina az ágyon ült, körülötte gyermekei, lábánál - megszokott pózában - Emma.

Lady Hamiltont megkímélte a tengeribetegség, s ő egész erejét a királyné, a hercegkisasszonyok s a két fiatal herceg, Albert és Lipót ápolásának szentelte. El se mozdult a királyné mellől, hacsak nem azért, hogy egy csésze teát nyújtson az egyiknek, egy pohár cukros vizet a másiknak. Időről időre homlokon csókolta felséges barátnőjét, s egy-egy gyengéd, odaadó szóval nyugtatta, bátorította.

Félóra múltán megjelent a királyi lakosztályban Nelson. A förgeteg továbbállt, de még nem lehetett tudni: múló vihar volt-e, s utána kitisztul az ég, vagy az igazi haddelhadd előhírnöke. Nelson a legjobb akarattal sem mondhatta egyelőre a királynénak, hogy mindennek vége, s nyugodt éjszakának néznek elébe.

A királyné felszólítására leült, és megivott egy csésze teát. A királyi gyermekeket, Albert herceg kivételével, sorra elnyomta az álom, a kimerültség s a gyermeki gondtalanság végül is felülkerekedett félelmükön. Nem úgy a szülők! Őket ébren tartotta a rossz közérzet s még inkább az aggodalom.

Nelson mintegy negyedórája ülhetett a szálában, s már vagy öt perce láthatólag a hajó mozgását figyelte, amikor csendesen megkoccant az ajtó.

- Tessék! - kiáltotta a királyné.

Egy fiatal tiszt lépett a terembe. Nyilván Nelsonért jött.

- Ön az, Parkenson úr? - kérdezte a tengernagy. - Mi baj?

- Mylord, Henry kapitány megbízásából jöttem - felelte a fiatal tiszt. - Meghagyta, jelentsem lordságodnak, hogy néhány perce megfordult a szél. Jelenleg délről fúj, s ha nem változtatunk a menetirányon, óhatatlanul nekivisz a partnak.

- Hát kanyarodjanak el - mondta Nelson.

- Mylord, heves a hullámverés, a hajó dülöngél, sebessége erősen lecsökkent.

- Vagy úgy - szólt Nelson. - Attól tartanak, hogy nem sikerül a fordulás?

- A hajó farol.

Nelson felállt, udvarias mosollyal elköszönt a királytól, királynétól, és a fiatal tiszt nyomában elhagyta a helyiséget.

A király nem értett angolul, mint tudjuk; a királyné igen, de mert a hajózási szakkifejezéseket ő sem ismerte, annyit sejtett csupán, hogy újabb veszélynek néznek elébe. Kérdőn pillantott Emmára.

- Úgy látszik, nehéz manővert kell végrehajtani - magyarázta Emma -, mylord távollétében nem mertek belevágni.

A királyné összevonta a szemöldökét, és keserveset sóhajtott. A hajó vad táncot járt. Emma nagy nehezen az ajtóig botorkált, s ott megállt hallgatózni.

Nelson rögtön felmérte a veszély egész nagyságát; szinte futva indult a hajóbástyára. A szél csakugyan megfordult, mint Parkenson hadnagy jelentette: a sirokkó délről, azaz pontosan szemből rohamozta a hajót.

A tengernagy gyorsan körülhordta a látóhatáron aggódó pillantását. Az eget felhők borították, de itt-ott már tisztult. Capri baljósan sötétlett bal kéz felől: a hajó olyan közel jutott partjához, hogy a felhők résein átszűrődő halvány holdfényben jól ki lehetett venni az egyes házakat is, fehér pontokként világoltak a sötétben. A szigetet egész hosszában széles, fehér fodor szegélyezte, a partot vadul ostromló hullámok tajtékja.

A déli szél tombolva kapott bele a vitorlákba, az árbocok recsegve-ropogva hajladoztak a vászon súlya alatt. Nelson egy szempillantás alatt felmérte a helyzetet, s máris felcsendült átható, parancsnoki hangja:

- Kormányrudat elfordítani! A taton ügyelj!

Majd Henryhez fordult, s azt mondta:

- Forduljunk meg így, farolva!

Kockázatos vállalkozás volt. Ha a hajó orra rosszul ér vizet, menthetetlenül feldől a fregatt.

Mégis belevágtak. A szél s a tenger, minta megértette volna Nelson parancsát, egyesült erővel szegült ellene. A kis derékárboc vitorlája oly iszonyatos nyomást fejtett ki az árbocrúdra, hogy az ijesztő reccsenéssel ívben meghajolt, mint nádszál a szélben. Ha eltörik, vége a Vanguard-nak.

Lélegzetelállító volt a pillanat. Nelson hirtelen könnyed szorítást érzett a bal karján. Hátrafordult; Emma állt mögötte.

Ő lázas csókot nyomott a fiatalasszony homlokára, egyet dobbantott, s mintha a hajó értené, amit mond, azt mormolta:

- Fordulj meg! Fordulj már meg!

A hajó engedelmeskedett. Orra a vízre csapódott, a hajótest néhány pillanatnyi ingadozás után egyensúlyba került, s bal széllel futott tovább nyugat-északnyugatnak.

- Jól van! - sóhajtott Nelson. - A legközelebbi part vagy százötven mérföldre van előttünk.

- Kedves lady Hamilton - szólalt meg egy hang -, legyen szíves lefordítani, amit őlordsága mondott.

A király állt Emma mögött, ő szólt. Látva, hogy Emma kisurran, a nyomába szegődött, s megint megmászta a hajóbástya lépcsőjét.

Emma lefordította olaszra Nelson szavait.

- De úgy látom, éppen nem Szicília felé haladunk - mondta a király, minthogy nem is konyított a hajózáshoz. - Hajónk egyenesen Korzikának tart.

Emma tolmácsolta Nelsonnak a király megjegyzését.

- Sire - felelte Nelson alig palástolt türelmetlenséggel -, jelenleg szélirányba fordultunk, hogy egy darabig lavírozva haladjunk. Ha felséged kegyeskedik még vagy húsz percig a bástyán maradni, szemtanúja lehet majd annak, hogy egy újabb teljes fordulat után behozzuk az út- és időveszteséget.

- Teljes fordulat? Ahá, értem - bólintott a király. - Azt csinálják, amit az előbb. De nem tehetnének valamivel kevésbé gyakran teljes fordulatot? Az imént úgy éreztem, hogy az egész bensőm kiszakad.

- Sire, ha az Atlanti-óceánon hajóznánk ellenszélben, az Azori-szigetekről Rio de Janeiro felé, hatvan-nyolcvan mérföldre is elnyújtanám a hurkot, hogy felségedet megkíméljem e kellemetlen érzéstől, amelyet saját tapasztalatból nagyon is jól ismerek; de a Földközi-tengeren vagyunk, Nápolyból Palermóba hajózunk, egy-egy fordulatra nem szánhatunk többet három mérföldnél. Felséged egyébként nyugodtan visszatérhet lakosztályába - folytatta Nelson, egy pillantást vetve Capri mindjobban távolodó partjaira -, s megnyugtathatja a királynét is. Minden rendben lesz, erről kezeskedem.

A király fellélegzett. Bár nem értette Nelson szavait, a tengernagy olyan magabiztosan mondta, amit mondott, hogy nyugalma átragadt Emmára s Emmáról a királyra.

A király tehát ismét lebaktatott, jelenteni a királynénak, hogy a veszély elmúlt. Hozzátette, hogy ezt Emma is tanúsítja majd, aki mindjárt megjön.

Emma jött is, de mert nem a legegyenesebb úton, hanem kisebb kitérővel, Nelson kabinján át, jó félórás késéssel érkezett. Ekkor elszunnyadt végre a királyné is, fejét barátnője vállára hajtva.

A förgeteg, mely Nelsont kis híján Capri partjaira vetette, utolérte Caracciolo tengernagy hajóját is, de nem tett kárt benne. Részben, mert Capri magas hegyei felfogták a szél erejét, részben, mert a Minerva, lévén sokkal könnyebb alkotmány a Vanguard-nál, jóval könnyebben is engedelmeskedett a nápolyi tengernagynak, mint az abukiri golyóktól megrongált behemót hadihajó Nelson akaratának.

Nelsont a nap első sugarai már a hajóbástyán találták. Alig két-három órát pihent az éjjel. S mit kellett látnia? Hogy míg ő éppen most jut csak túl nagy üggyel-bajjal Caprin, Caracciolo tengernagy hajója már a Licosa-fok előtt jár, azaz jó tizenöt-húsz mérfölddel megelőzte őt.

Mi több, a Vanguard-ot mindössze a három derékvitorla, a háromszögű orrvitorla és a kis orrvitorla hajtotta előre, a Minerva ellenben teljes vitorlázattal haladt, s minden újabb széllökésnél tetemesen növelte előnyét.

Sajnos, e pillanatban újra megjelent a bástyán Ferdinánd, s rögtön észrevette, hogy Nelson messzelátója a Minervá-ra irányul, sőt az sem kerülte el figyelmét, hogy a tengernagy irigyen nézi vetélytársa futását.

- No, merre járunk? - kérdezte Ferdinánd Henry kapitánytól.

- Láthatja, sire, most hagytuk el Caprit - felelte a kapitány.

- Hogyan! - hüledezett a király.

Az a szikla még Capri?

- Igen, felség.

- Más szóval tegnap éjjel három óra óta mindössze huszonhat vagy huszonnyolc mérföldet tettünk meg?

- Körülbelül.

- Mit mond a király? - tudakolta Nelson.

- Csodálja, hogy nem sikerült messzebb jutnunk, mylord.

Nelson vállat vont.

A király kitalálta, mit kérdezhetett a tengernagy, s mit felelt rá a kapitány, s mivel Nelson vállvonogatását meglehetősen sértőnek találta, elhatározta, hogy bosszút áll érte: letöri Nelson szarvát.

- Mylord valamit nézett éppen, amikor feljöttem ide a bástyára.

- Egy szél alatt járó hajót.

- Úgy érti, előttünk járót, nemde, kapitány?

- Így is igaz, sire, úgy is.

- No és miféle hajót? Gondolom, nem a mi flottánkhoz tartozik.

- Miért gondolja, felség?

- Mert a Vanguard az angol flotta legjobb hajója, Nelson lord a legkiválóbb tengernagya; olyan hajóskapitány nyilván nincs, aki őt angol hajón megelőzhetné.

- Mit mond a király? - kérdezte Nelson.

Henry lefordította Ferdinánd válaszát.

Nelson az ajkába harapott.

- A királynak igaza van - mondta aztán. - Senki nem előzheti meg a vezérhajót, különösen akkor nem, ha az a királyi felségeket szállítja. Aki ilyet tesz, súlyosan vét az etikett ellen, s meg is kapja érte rögtön méltó büntetését. Henry kapitány, közölje sürgősen Caracciolo tengernaggyal, hogy ne nyergelje meg többé a szelet, és várjon be bennünket.

Nelson arckifejezéséből Ferdinánd arra következtetett, hogy telibe talált, az angol tengernagy pattogó, határozott hangjából pedig - helyesen - arra, hogy Nelson újabb parancsot ad ki, s kíváncsian figyelte, mint siet el Henry kapitány a parancsot teljesíteni.

Henry eltűnt a bástyáról, majd pár pillanat múlva különféle zászlókkal tért vissza, amelyeket saját kezűleg kötözött fel, meghatározott elrendezésben, a lobogókötélre.

- Értesítette a királynét az ágyúlövésről? - kérdezte Nelson. - Nem szeretném megijeszteni.

- Igenis, mylord - felelte Henry.

Még ki sem mondta, amikor lövés dördült, s a felső lövegfedélzet fölött füstoszlop jelent meg.

Egyidejűleg felfutott a lobogókötél csúcsára az az öt zászló, amelyet Henry az imént hozott fel, Nelson goromba parancsát továbbítandó.

Az ágyúlövés arra szolgált csupán, hogy a Minerva figyelmét felhívja a Vanguard üzenetére, s a nápolyi fregatt tüstént jelezte is, a megfelelő zászlóval, hogy várja a parancsot.

Nem tudni, hogyan érintette Caracciolót a parancs. Mindenesetre azonnal engedelmeskedett.

Bevonta sudárvitorláit, besodortatta a fővitorlát és az előtörzsvitorlát, s kifogta a szelet többi vitorláiból is.

Nelson távcsövön ellenőrizte a parancs végrehajtását. Elégedetten látta, hogy a Minerva összes vitorlái laffognak, csak az orrvitorlák duzzadtak még a szélben. A fregatt sebessége negyedére csökkent. Nelson ekkor felvonatta saját hajója összes vitorláit, beleértve a sudárvitorlákat is. Tehette, a szél valamelyest csendesült.

Néhány óra leforgása alatt a Vanguard beérte a Minervá-t. Akkor befogta újra a szelet a nápolyi fregatt is vitorláiba.

A Vanguard jó negyed mérfölddel járhatott már a Minerva előtt. De bár a nápolyi fregatt kizárólag derék- és orrvitorláival hajózott, a nehéz kolosszus pedig minden vitorláját felvonta, egyetlen hüvelykkel sem nőtt a távolság a két hajó között.

A király sóváran nézte a Minerva könnyed lavírozását: úgy engedelmeskedett az parancsnokának, mint kezes paripa a gazdájának. Bánta már Ferdinánd szívből, hogy nem kedves barátja, Caracciolo hajójára szállt, ahogy megfogadta, hanem a Vanguard-ra.

Visszatért a szálába. A királynét és a kis hercegnőket aránylag jó állapotban találta. Hajnal óta aludtak egy sort. Csak a kis Albert herceg volt rosszul. Az egyébként is gyenge szervezetű kisfiút elfogta a hányás. Emma Lyonna ölében feküdt, aki a szemét le se hunyta, s csodálatos odaadással állt a királyné és gyermekei szolgálatára.

A nap szakadatlan lavírozásban telt. Egyre keservesebben, minthogy a hullámverés fokozódott. A kis herceg szenvedései minden újabb fordulásnál megkettőződtek.

Délután három óra tájban Emma Lyonna felment a parancsnoki hídra. Láttára felderült Nelson gondterhelt arca. Emma azért jött, hogy közölje: a kis herceg állapota súlyos, s a királyné kérdezteti: nem lehetne-e valahol kikötni, vagy legalább irányt változtatni.

Körülbelül Amantea magasságában járhatott ekkor a Vanguard. Befuthatnának éppen a Szent Eufémia-öbölbe. De mit gondol majd Caracciolo? Hogy a Vanguard nem bírja az utat, s hogy Nelsont, a győzőt, legyőzte a tenger.

Nelsont tengerészkudarcai legalább olyan hírhedtté tették, mint amilyen híressé győzelmei. Alig egy hónapja történt, hogy a Lyoni-öbölben egy szélroham ledöntötte hajója három árbocát, s mire egy másik kevésbé sérült fregattól vontatva beért Cagliari kikötőjébe, szakasztott úgy festett, mint egy ócska dereglye.

Nelson a tengerész éles, mindent meglátó tekintetével fürkészte a horizontot.

Az idő nem sok jóval kecsegtetett. A nap lassan bukott alá nyugaton, halvány fénye alig-alig festette sárgára a sűrű felhőtakarót, amelyen itt-ott sugárpászmák törtek át, másnapra erős szelet jósolva. Ilyenkor mondja a kormányos: "Jaj nekünk! A nap megállt horgonyain!" Nagy messziről idehallatszott a Stromboli bömbölése, de a vulkán maga s a mögötte fekvő szigetcsoport teljesen beleveszett a tenger felszínén lebegő hatalmas ködgomolyba, mely a menekülők felé látszott hömpölyögni. Az ellenkező oldalon, északon, valamivel tisztább volt az ég, de hajónak közel s távol semmi nyoma, a Minervá-tól eltekintve, amely úgy követte a Vanguard minden mozdulatát, mintha az árnyéka volna. A flotta többi hajója élt Nelson engedélyével - "nem kell kötelékben hajózni" -, s vagy Castellammare kikötőjében keresett menedéket, vagy nyugati irányban, a nyílt tengeren.

Ha a szél nem enyhül, s a Vanguard kitart mostani iránya mellett, előreláthatóan egész éjszaka lavírozni lesz kénytelen, sőt, úgy lehet, a rákövetkező napon is.

Palermóig egyébként is legalább két-három nap még az út. Lady Hamilton pedig határozottan állította, hogy a kis herceg nem bír ki még két napot.

Ha ellenben ugyanezzel a széllel Messinának fordulnának, az áramlat még az éjjel célba segíthetné a hajót, szél ellenében is, minthogy laffogó vitorlákkal halad.

Ha ezt teszi Nelson, nem megfutamodik, hanem királyi parancsot hajt végre. Tehát Messina mellett döntött.

- Henry, adjon jelzést a Minervá-nak.

- Milyen jelzést?

Nelson nem válaszolt rögtön.

Azon töprengett, hogyan fogalmazhatná meg a parancsot saját büszkesége sérelme nélkül.

- A király elrendelte - mondta aztán -, hogy a Vanguard kössön ki Messinában. A Minerva haladhat tovább Palermóba.

Öt percen belül leadták a jelzést.

Caracciolo azt válaszolta, hogy engedelmeskedik.

Nelson valamelyest szorosabbra vonatta a köteleket; ennyi is elég volt, hogy a déli szél csekély hajtóerejét befogja. A kormányosnak megparancsolta: irányítsa úgy a hajót, hogy Salinát szél alatt kerülje, s a Panarea- és a Lipari-szigetek között haladjon el.

Ha az idő rosszabbra fordulna, legfeljebb a Szent Eufémia-öböl oltalmába menekül a Vanguard - gondolta Nelson könnyű szívvel, most, hogy Caracciolo ellenőrzésétől megszabadult.

Még egy utolsó pillantást vetett a parancs kiadása után a Minervá-ra, mely változatlanul pehelykönnyen siklott-fordult a háborgó tengeren, majd saját nagy hajóját Henry kapitány gondjaira hagyva, lement a szálába.

A vacsorát már feltálalták, de senki nem nyúlt hozzá, még a nagybélű Ferdinánd sem. A tengeribetegség, no meg az állandó gyötrő aggodalom elnémította gyomra követelődzését. Nelson megjelenése, mint rendesen, ezúttal is üdvös hatással volt a felséges menekülőkre. Láttára megnyugodtak, s mindenki asztalhoz ült, Emma Lyonnát és a kis herceget kivéve. A gyermek egyre erősebben hányt, állapota szemlátomást romlott.

Beaty doktor, a hajóorvos, kétszer is megvizsgálta a kis herceget, de mint tudjuk, e félelmetes bajra mindmáig nincs orvosság.

Beaty doktor jobb híján teát vagy limonádét rendelt a kis betegnek, pohárszám. De mert a gyerek csakis Emma Lyonna kezéből volt hajlandó bármit elfogadni, a királyné, anyai hiúságában megbántva, rá sem nézett többé, hagyta, hadd bajlódjék vele lady Hamilton, annál is inkább, mert fel sem fogta, milyen súlyos a kis herceg állapota.

Ami a királyt illeti, mások szenvedése általában hidegen hagyta, s bár gyermekeit gyengédebben szerette, mint a királyné, saját baja úgy elfoglalta, hogy szinte tudomást sem vett a kis herceget fenyegető veszélyről.

Nelson közelebb lépett a gyerekhez, hogy közelebb kerüljön Emma Lyonnához.

Néhány percre gyengült a szél, a hajó lomhán táncolt a hullámverésben. A hirtelen fordulatok kínját az imbolygás gyötrelmei váltották fel.

- Látja, mylord! - mutatta oda Emma Nelsonnak a félhalott gyermeket.

- Látom - bólintott Nelson -, és most már értem, miért kívánta a királyné, hogy sürgősen kikössünk. Fájdalom, a Lipari-szigetek között egy sincs, amelyen egy Vanguard méretű hajó megkockáztathatná a kikötést, különösen most, amikor egy királyság sorsának terhét hordozza. Messina, Milazzo vagy a Szent Eufémia-öböl pedig még messze van!

- Mintha csendesülne a vihar - mondta Emma.

- Helyesebben szólva: a szél. Viharral mindeddig nem volt dolgunk, és Isten óvjon bennünket attól, hogy ezen a fertályon vihart kapjunk. Igen, a szél csillapult, de csupán időlegesen, s attól tartok: nehezebb éjszakának nézünk elébe, mint tegnap.

A királyné közben nesztelen léptekkel odajött a fülkéhez; mivel tudott angolul, megértette Nelson válaszát, s most közbeszólt:

- Nem éppen megnyugtató kilátás, mylord!

- Felséged biztonságán a legigazabb alattvalói hűség és odaadás őrködik - felelte Nelson.

E pillanatban felpattant a lejáró fölső ajtaja, s behallatszott a terembe Parkenson hadnagy hangja. A hadnagy Nelson után tudakozódott.

A tengernagy a fiatal tiszt elé sietett.

Néhány szót váltottak súgva.

- Jól van - mondta végül Nelson hangosan, parancsnoki modorában. - Éket az ágyúk talpa alá! És rögzítsék mindet hajókötéllel, a legerősebb fajtával, amit előtalálnak. Mindjárt megyek én is. Asszonyom - fordult a királynéhoz Nelson -, nyugodtan Henry kapitányra hagynám a hajó irányítását, ha nem hordana ilyen nagy értékű rakományt a hátán, de minthogy ő királyi felségeiket van szerencsém szállítani, nem bízhatom a parancsnokságot senki másra. Felséged ne nyugtalankodjék, ha távozom: csupán a kötelesség kényszerít máris megfosztani magamat társasága gyönyörétől.

S gyors léptekkel megindult az ajtó felé.

- Várjon, mylord, várjon - szólt utána Ferdinánd -, én is megyek.

- Mit mond őfelsége? - kérdezte Nelson, aki, mint tudjuk, nem értett olaszul.

A királyné lefordította férjeura óhaját.

- Asszonyom, az istenért, beszélje rá a férjét, hogy maradjon - mondta Nelson. - Jelenléte a hajóbástyán feszélyezné a tiszteket, s zavarná a manővert.

A királyné tolmácsolta Nelson kérését.

- Hej, Caracciolo, Caracciolo! - és Ferdinánd nagyot sóhajtva visszahanyatlott karosszékébe.

A hajóbástyára érve Nelson rögtön megállapította, hogy súlyos, sőt rendhagyó események történtek távollétében.

A súlyos esemény az volt, hogy ezúttal nyilvánvalóan vihar közelgett, nem förgeteg.

Rendhagyó pedig az iránytű viselkedése. Nem északnak mutatott, mint rendesen, hanem ide-oda ingadozott észak és kelet között.

Nelson könnyen rálelt a dolog nyitjára: a delejtű a közeli vulkán mágneses hatására leng ki.

Csillagtalan, sötét ég volt, a tájékozódás lehetősége is megszűnt, mióta az iránytű megbolondult.

A veszély jócskán csökkenne, sőt szinte elenyészne, ha a déli szél tovább csillapulna, ha a hullámverés tovább csendesülne. Ez esetben nem kellene egyebet tenniök, mint a vitorlákat úgy fordítani, hogy a hajó megálljon, s egy helyben vesztegelve bevárni a virradatot. De erre, sajnos, alig volt remény. A szél elülni látszott, ám nyilvánvalóan csak azért, hogy más irányból támadjon újra.

Apránként elhaltak a déli szél utolsó fuvalmai is. Tompa csattanással hulltak vissza az árbocra a súlyos vitorlák. Ijesztő nyugalom ereszkedett a tengerre. Tisztek, matrózok döbbenten néztek össze. Vészjósló volt a csend, mintha nagylelkű, de halálos ellenségük adott volna szusszanásnyi haladékot a felkészülésre a végső összecsapás előtt. Ha valaki most fáklyát gyújtott volna, nyílegyenesen égnek emelkedett volna a láng. Mélán loccsantak itt-ott a habok a hajó testéhez, s a tenger mélyéről sosem hallott, ünnepien titokzatos hangok törtek elő.

- Rémes éjszakánk lesz, mylord - mondta Henry.

- Eh, korántsem olyan rémes, mint volt az abukiri csata napja - vont vállat Nelson.

- A menny dörög vajon? És ha igen, miért hallatszik a dörgés szemből, hiszen a vihar amonnan, hátulról közeledik!

- Nem mennydörgés az, hanem a Stromboli. Mindjárt rettenetes szélroham jön. Sürgősen vonassa be a fő- és elősudárvitorlákat, a kis derékvitorlákat, a fővitorlát és az előtörzsvitorlát.

Henry fennhangon elismételte a tengernagy parancsát. A matrózok nekiugrottak a kötélzetnek, s nem telt bele öt perc, a hatalmas vásznak ártalmatlanul tekeredtek az árbocrudakra. Jó erősen odakötözték valamennyit.

A csend egyre nyomasztóbb lett. Egyetlen hullámocska se loccsant többé a hajó orrához. Mintha a tenger megdermedt volna, mintha lélegzet-visszafojtva várná a küszöbönálló hirtelen és heves változást.

Egyszerre aprócska szellő táncolta körül az árbocokat: a szélvihar előhírnöke. Majd hullámok lepték el a tenger felszínét, ameddig a szem ellátott. A hullámok tornyosultak-tarajosodtak, az ég aljáról mennydörgés gördült egyre közelebb, s a nyugati szél, a szelek leghatalmasabbika, oldalba támadta a hajót. Ellenállhatatlan rohamára árbocostul-vitorlástul féloldalára dőlt a fregatt.

- Szélirányba a kormányrudat! Szélirányba! - kiáltotta Nelson.

S halkan, mintegy magának, hozzáfűzte:

- Az életünk a tét!

A kormányos rögtön engedelmeskedett, de a hajó egy teljes percig megmaradt még előbbi dőlt helyzetében. Ez a perc kész örökkévalóságnak tűnt a legénység szemében.

Lélegzet-visszafojtva várakoztak - s ekkor hirtelen elszabadult a jobb szélen egy ágyú, végigzúdult a hajón, megölt egy embert, és megsebesített négy-öt másikat.

Henry futott volna a fedélzetre, de Nelson megállította.

- Őrizzük meg a hidegvérünket - mondta, Henry karját megszorítva. - Elő a fejszékkel! Ha kell, feláldozom minden árbocunkat, azt se bánom, ha olyan lesz a hajó, mint egy dereglye.

- Felegyenesedik! Felegyenesedik! - kiáltották kórusban a matrózok.

S a hajó csakugyan felegyenesedett, lassan, méltóságteljesen, mintha ellenfelét köszöntené a harc előtt, ahogy bátor és jól nevelt bajvívóhoz illik. Majd engedelmesen arra fordult, amerre a kormány parancsolta, s magasan kiemelkedő tatját kínálva a szélnek, indult versenyt futni a viharral.

- Nézze meg az iránytűt. Nem nyugodott még meg? - szólt oda Nelson Henrynek.

Henry ugrott, de fejcsóválva tért vissza.

- Nem, mylord - mondta -, attól tartok, egyenesen a Strombolinak megyünk.

E pillanatban olyasféle bömbölés hallatszott - mintegy válaszul egy nyugatról felmorajló mennydörgésre -, amilyet a tűzhányó szokott kitörés előtt hallatni, majd lángnyelv csapott fel a magas égig, s azon nyomban kialudt, egy mérföldnyire a hajótól, vagy annyira sem.

Henry gyanúja beigazolódott: a hajó egyenesen a vulkánnak tartott. A Stromboli, mintha készakarva tenné, maga jelezte Nelsonnak, fároszt gyújtva, a rá leselkedő veszedelmet.

- Kormányrudat jobbra!

A kormányos engedelmeskedett a parancsnak, a hajó a kormányosnak: kelet-délkeletről délkeletnek fordult.

- Lordságod tudja, hogy a Strombolitól a Panarea-szigetig, tehát vagy hét-nyolc mérföldes távon egymást érik a tengerben a kis szigetek és sziklazátonyok? - kérdezte Henry.

- Tudom - bólintott Nelson. - Állítsa ki a hajó orrába a legjobb őrszemet, küldje föl a csarnakpadra a legtapasztaltabb matrózait, és bízza Parkensonra a mélységmérést.

- Oda magam megyek - felelte Henry. - Hozzatok egy lámpást, és kössétek a főárboc csarnakjára! Mylordnak itt a hajóbástyán hallania kell minden szavamat!

A legénység megértette a parancsból, hogy helyzetük válságosra fordult.

Nelson az iránytű mellé állt, hogy saját szemével ellenőrizze. Az iránytű ide-oda ingadozott.

- Előttünk föld! - kiáltotta az előtörzsárbocon posztoló őrszem.

- Kormányrudat balra! - üvöltötte Nelson.

A hajó orra kissé délnek fordult. A vihar tüstént belekapott a vitorlákba. Hatalmas reccsenés hallatszott, egy pillanatra mintha felhő borult volna a Vanguard orrára, nagy roppanással kötelek szakadtak, majd egy hatalmas vászonrongy szállt el a széllel.

- Semmi baj! - kiáltotta Henry. - A nagy orrvitorla elszakította tartóköteleit.

- Jobbról szirtzátony! - kiáltotta az őrszem.

- Ilyen viharban nem lehet lavírozni - mormolta Nelson, mintegy önmagával tanácskozva. - Előbb-utóbb elvétjük a vízre állást. Akármilyen sűrűn vannak a szigetecskék, csak elfér közöttük egy hajó! Jobbra a kormányrudat!

A matrózok ereiben megfagyott a vér. Eszerint Nelson elébe megy a veszedelemnek, nyakig beleveti magát, vagy ahogy mondani szokás, szarvánál ragadja meg a bikát.

- Vízmélységet mérni! - csendült fel ismét Nelson nyugodt, határozott hangja, a vihart túlharsogva.

- Tíz öl - jelentette Henry.

- Teljes készültség! - kiáltotta Nelson.

- Balról szirtzátony! - kiáltotta az őrszem.

Nelson a korláthoz lépett, és kinézett. A tenger dühödten habzott mintegy fél kötélhossznyira a hajó orra előtt. A hajó valósággal röpült előre, félig elhagyta máris a zátonyt.

- Kormányrúd marad! - szólt oda Nelson a kormányosnak.

- Jobbról zátony! - kiáltotta az őrszem.

- Vízmélységet mérni! - rendelkezett Nelson.

- Hét öl - felelte rögtön Henry. - De azt hiszem, túl gyorsan haladunk, ha zátony kerül az utunkba, nem fogjuk tudni kikerülni.

- Le a főárboc és az előárboc derékvitorlájával! Három fogással kurtítani a tatárboc derékvitorláját! Vízmélységet mérj!

- Hat öl - hangzott Henry válasza.

- A Stromboli és a Panarea közötti szorosban futunk - mondta Nelson. És halkan hozzátette: - Még tíz perc, és biztonságban vagyunk... vagy a tenger mélységes fenekén.

Jó oka volt ezt mondani. A hullámok a legnagyobb viharban is szabályos ütemben s egy irányban szokták követni egymást, de most vad összevisszaságban torlódtak egymásra, olyan bömbölést hallatva, mint a Scylla kutyái. Forrt, habzott a tenger egész felszíne. A fehér kavargásban egyetlen keskeny sáv sötétlett a zátonyok kettős sorfala között.

És ezen a szűk csatornán kellett a Vanguard-nak végighaladnia.

- Hány öl? - kérdezte Nelson.

- Hat.

A tengernagy homloka ráncba szaladt: ha egyetlen öllel csökken a víz mélysége, a Vanguard megfeneklik.

- Mylord - jelentette a kormányos elfúló hangon -, a hajó megrekedt.

A Vanguard irama csakugyan ijesztően lecsökkent. Az imént, míg a vihar elől futott, tizenegy csomóra rúghatott óránkénti sebessége, most alig hármat jelzett volna a mérőfonál, ha kivetik.

Nelson körülnézett. A környező kis szigetek felfogták a szelet: csak a csúcsvitorlákkal lehetett volna erejét befogni. Azokat pedig az imént bevonták. Ráadásul egy tenger alatti áram is fékezte a hajó előrehaladását.

- Hány öl? - kérdezte Nelson.

- Változatlanul hat - felelte Henry.

Az öreg kormányos idevalósi volt, egy kis szicíliai faluból, Pacéból származott. Látva, hogy miben fő Nelson feje, tisztelettudóan megkérdezte:

- Engedelmével, mylord, mondhatnék valamit?

- Beszélj.

- Jön az áramlat.

- Miféle áramlat?

- A szoros árama. És szerencsénkre fél lábbal vagy tán egy egész lábbal növeli a vízállást.

- Gondolod, hogy elér idáig?

- Paoláig hatol, mylord.

- Felkészülni a derék- és sudárvitorlák felvonására! - vezényelt Nelson.

A matrózokat meglepte a parancs, de azonnal végrehajtották. A tengerész legfőbb erénye a feltétlen, néma engedelmesség, különösen nagy veszély idején.

A szolgálatos tiszt elismételte a parancsot. Nem telt belé egy perc, s a vitorlák ott feszültek ismét az árbocok, kisárbocok csúcsán. A szél azonnal beléjük kapott.

- Megy a hajó! Megy! - ujjongott a kormányos. Kitörő öröme mutatta, mekkora ijedelmet állt ki az imént, amikor az a veszély fenyegetett, hogy a Vanguard megszűnik engedelmeskedni az irányításnak, s ahelyett, hogy okosan haladna előre a kijelölt úton, nekitáncol a számtalan zátony egyikének.

- Mélységet jelents! - kiáltotta Nelson.

- Hét öl - felelte Henry.

- Előttünk zátony! - kiáltotta az előárbocon őrködő matróz.

- Jobbról zátony! - kiáltotta az elülső csónakdarunál posztoló matróz.

- Kormányrudat jobbra! - dörögte Nelson. - Jobbra! Jobbra! Jobbra!

A vezényszó háromszori elismétlése arról árulkodott, hogy a Vanguard-ot végveszély fenyegeti. És csakugyan! Két matróz egyesült erővel alig bírta a kormányrudat jobbra fordítani, s mire a hajó engedelmeskedett, az orrsudár már a zátony fölött járt.

A legénység szívszorongva figyelte a manőver lefolyását. Ha a rúd tíz másodperccel tovább áll ellen, a hajó zátonyra fut.

Még fel sem lélegezhettek, máris nyakukon volt az újabb veszedelem. Új helyzetében a hajót szabadon érte, egész hosszában, a szél, s olyan rettenetes erővel zúdult rá, hogy immár másodszor oldalára döntötte. A Vanguard annyira megdőlt, hogy a legmagasabb vitorlarudak csúcsai egy hullám ezüsttaraját súrolták. Recsegve-ropogva hajladoztak az árbocok; egyszerre eltört fülsiketítő roppanással a fő- és az elősudárárboc, minthogy hiányzott az alsó vitorlázat támasza.

- Föl az árbockosarakba! Mindenki vigyen kést! Tartóköteleket elvágni, mindent a tengerbe dobni! - harsogta Nelson.

Tizenkét matróz ugrott a kötélzetre. Az erős dőlés ellenére majomügyességgel felkúsztak, s a törött részhez érve elkeseredetten nekiestek a tartóköteleknek. Vágták, nyiszálták, ahogy bírták, s néhány pillanat múltán a tengerben volt minden: vitorlák, vitorlarudak, kis árbocok.

A hajó megmozdult, s lassan-lassan visszabillent. De éppen amikor már csaknem teljesen visszanyerte egyensúlyát, egy óriási hullám csapott be az orrárboc függővitorlájába, az "abrakostarisznyába". A roppant víztömeg súlya alatt nyomban kettétört a vitorlarúd, olyan zajt csapva, mintha a hajó maga vált volna ketté.

Csodával határos módon ezúttal is elkerülték a hajótörést.

A matrózok nagyot sóhajtottak, s úgy néztek szét, mint aki mély ájulásból ocsúdik.

- Az ég szerelmére, mylord, jöjjön le hozzánk! - sikoltotta e pillanatban egy női hang.

"Ez Emma hangja - döbbent meg Nelson. - Emma kér segítséget!" Aggódva pillantott körül. A Stromboli már mögöttük füstölgött-mennydörgött, jobbról-balról nem látszott más, csak a végtelen tenger, előttük hatalmas, a kalábriai partokig szabad víztükör. A Vanguard sebesülten, de győztesen került ki az elemekkel vívott harcból, s most méltóságteljes nyugalommal ringott ismét a vízen.

Nelson megparancsolta, hogy vonják be a kis derékvitorlákat, s a derékvitorlákkal, az előtörzsvitorlával, a külső és kis orrvitorlával hajózzanak tovább.

Azzal átnyújtotta Henrynek parancsnoki jelvényét, a szócsövet, és lefutott a hajóbástya lépcsején. A lejáró alján Emma várta.

- Ó, barátom, jöjjön, jöjjön, gyorsan! - rebegte Emma. - A király majd megőrül félelmében, a királyné elájult, s a kis herceg halott!

Nelson belépett a szálába. A király a földön térdepelt, fejét egy karosszék párnái közé fúrva, a királyné ájultan hevert egy díványon, és görcsösen szorította a szívére fia holttetemét.

Nemcsak a fedélzeten kergették egymást az események - mint az előző fejezetekből kitűnik -, a nagy szálában is történt közben egy s más. A hajó fényes utasai keservesen megszenvedték a hajó hánykódását, a hirtelen irányváltozásokat, tisztán hallották a vihar süvöltését, Nelson kérdéseit és Henry válaszait, úgyhogy amikor a hajó kijutott a zátonyok közül a nyílt tengerre, s a szörnyű szélroham oldalára döntötte, nemcsak a király és a királyné, hanem még Emma Lyonna is azt hitte: ütött utolsó órájuk. A Vanguard erős megdőlése következtében kipotyogtak az ágyúgolyók az ágyúk között felállított rakaszokból, és iszonytató csörömpöléssel vágtáztak végig a fedélzeten. Ez a rejtélyes, földön járó mennydörgés kis híján az őrületbe kergette az utasokat.

Láttuk, mit állt ki szegény kis herceg odáig is a hajóút alatt. Baja most válságosra fordult. A hajó minden hevesebb mozgására görcsbe rándult egész teste, és szörnyű fájdalmat érzett, annál is inkább, mert reggel óta Emma kezéből sem fogadta el az italt, bár továbbra is az ő ölében feküdt. A gyerek torkán két napja nem ment le egyetlen falat étel, s szinte megállás nélkül hányt, vagy görcsökben fetrengett. Amikor a Vanguard hirtelen oldalra billent, a rémülettől és a rázkódástól megpattant egy ér a kisfiú mellkasában, vérömlést kapott, s rövid haláltusa után kiadta lelkét.

Emmát megrémítette a vér és a kis test görcsös rángatózása, de dermedt mozdulatlanságát előbb a rohamot felváltó megnyugvásnak vélte, olyan könnyen, olyan észrevétlen állt be a halál, lévén a kis herceg ereje fogytán. Jó néhány perc telt még így el, mire Emma rádöbbent a nyugalom igazi okára. Ekkor páni rémület lett úrrá rajta, és minden tapintatot mellőzve - vagy mert ismerte a királyné sztoikus hajlamait, vagy mert a rémület erősebb volt tapintatánál -, így sikoltott fel:

- Uramisten, a herceg meghalt!

E visszafojthatatlan, szívből jövő jajkiáltás merőben másként hatott a királynéra, s másként a királyra.

A királyné azt mondta rá:

- Szegény gyermekem! Minek is siratnánk, hamarosan valamennyien követünk a halálba! De ha valaha visszanyerem még koronámat, kegyetlen bosszút állok mindazokon, akiknek a lelkén szárad korai halálod!

S a fenyegető szavak nyomán baljós mosoly ült ki Karolina ajkára.

- Add ide a fiamat - parancsolta Emmának, s nyúlt a gyermekért.

Emma engedelmeskedett. Senkinek sincs joga megtagadni az anyától gyermeke holttestét - gondolta -, lett légyen bár éltében kőszívű anyja.

Ami Ferdinándot illeti, testi rosszullétét a katasztrófa fenyegető közelsége egy csapásra megszüntette. A hajóbástyára nem mert felmenni, hiszen Nelson kijelentette, hogy felséges személye zavarná a manővereket; a szálában maradt hát. Amióta a veszély nyilvánvalóan fokozódott, pokoli félelmet állt ki, annál is inkább, mert a veszély mibenlétét nem ismerte, nagyságát fel nem mérhette, s képzeletben a valóságosnál is sokkalta nagyobbra növesztette. Amikor az ágyúgolyók kiestek a rakaszokból a hajó megdőlése pillanatában, s mennydörgésszerű robajjal végiggurultak a lövegfedélzeten, Ferdinánd szinte eszét vesztette rémületében, mint Emma mondta Nelsonnak. Közvetlen ezután történt, hogy Emma felsikoltott: "Uramisten, a herceg meghalt!", mire Ferdinánd térdre vetette magát, fennhangon elismételte Emma szavait, azután szidni kezdte Szent Januáriust, mint a bokrot, amiért cserbenhagyta őt a vész órájában, s végül ünnepélyes esküvel fogadta, hogy menekülése fejében templomot építtet Paolai Szent Ferencnek, aki Januáriusnál éppen ezer évvel ifjabb szent, mégpedig hajszálra olyan templomot, mint a római Szent Péter-bazilika.

Emma visszanyerte mozgási szabadságát, miután a kis herceget édesanyja ölébe fektette, s ekkor futott ki a szálából a lépcső aljáig, hogy Nelsont segítségül hívja.

A terembe belépő Nelsont, mint mondottuk, a következő látvány fogadta: a királyné ájultan hevert egy díványon, karjaiban szorongatva fia holttestét, a király a padlón térdepelt, s fennszóval imádkozott - saját megmeneküléséért: a halálfélelem minden más érzést kiszorított szívéből, úgyannyira, hogy teljesen megfeledkezett hőn szeretett családjáról, elfelejtette őket imájába foglalni, a szent oltalmába ajánlani. Nelson sietett megnyugtatni nagytekintetű utasait.

- Asszonyom - fordult a királynéhoz -, a csapást, mely felségedet érte, ember el nem háríthatta, ez egyedül felségedre s Istenre tartozik, s őnála a vigasz; a magam részéről csak annyit mondhatok, hogy a túlélőket nem fenyegeti többé veszély.

- Hallja, drága királyném! - hajolt Emma Karolinához, s gyengéden felemelte a királyné fejét. - Hallja, sire!

- Sajnos, csak hallom, de nem értem! - nyögte a király. - Tudja jól, mylady, hogy egy mukkot sem értek zagyvalék nyelvükből.

- Mylord bejelentette, hogy túl vagyunk a veszélyen.

A király felállt.

- Á, a mylord ezt mondta?

- Ezt, sire.

- És nem csak úgy mondta, hogy megnyugtasson bennünket?

- Nem. Azért mondta, mert ez az igazság.

A király a térdét porolgatta.

- Megérkeztünk Palermóba? - kérdezte.

- Nem, még nem egészen - felelte Nelson, miután Emma Lyonna tolmácsolta a kérdést. - De mivel hajnalra valószínűleg északi vagy déli szelet kapunk, ma este alighanem befutunk Palermo kikötőjébe. Hogy eredeti útirányunktól eltértünk, az egyébként csakis a királyné parancsára történt.

- Kérésemre, akarja mondani, mylord. De ezentúl mehet felőlem, amerre tetszik. Nincs több kérésem, legfeljebb Istenhez könyöröghetek a gyermekért, aki holtan fekszik, íme, ölemben.

- Akkor a királyhoz folyamodom újabb utasításokért.

- Az én utasításaimért? Nos ha, mint ön állítja, csakugyan elmúlt a veszély - szólt a király -, én úgy rendelkezem, hogy a legszívesebben Palermóba mennék. De - tette hozzá, a hajó újabb ingása folytán megtántorodva - úgy tapasztalom, hogy ez az ön kacsalábon forgó kastélya még mindig átkozottul táncos kedvében van, s bár mi igazán szívesen mondanánk végleg búcsút a viharnak, ő a jelek szerint nem óhajt tőlünk megválni.

- Igaz, a viharnak nincs még vége. De ha nem csalódom, kiadta már a mérgét.

- Egyszóval mi az ön javaslata, mylord?

- Azt tanácsolnám, sire, hogy a király meg a királyné pihenjen le, ami nagyon is rájuk fér, s bízzák mindketten rám az útirány megválasztását.

- Mit szól hozzá, kedves tanítónőm?

- Azt, hogy mylord tanácsai mindig megszívlelendők, különösen ha hajózásról van szó.

- Hallotta, mylord? Cselekedjék legjobb belátása szerint, úgy lesz az jó.

Nelson meghajolt. S mivel e faragatlan tengerész keblében hivő s olykor fennkölt érzelmekre is képes szív dobogott, távozása előtt térdet hajtott a kis halott előtt.

- Aludjék fenséged békével - mondta. - Tisztán s bűntelen állhat Isten színe elé, aki kifürkészhetetlen s végtelen irgalmában elküldte a halál angyalát fenségedért, mielőtt igazán élt volna. Vajh' ilyen tisztán állhatnánk mi is az Úr trónusa elébe, amikor eljön a nap, amelyen számon kéri rajtunk minden cselekedeteinket, ámen!

Felegyenesedett, újból meghajolt a királyi pár előtt, és elhagyta a termet.

Pitymallott, mire újra elfoglalta parancsnoki őrhelyét a hajóbástyán. A vihar kimerülőben volt, végsőket zihálva készült lelkét kiadni, de utolsó, elhaló lehelete is rémületet keltett, mint a titáné, aki ha egyet moccan sírjában, megrendül belé egész Szicília.

A látvány fensége, nagyszerűsége lenyűgözött volna bárkit Nelson helyében, ám ő a megszokás közönyével nézte. Északról, amerre a szél gyengülő fuvalmai elhaltak, kéken derengett az Appenninek láncának legdélibb nyúlványa; bal felől a végtelen víztükör hullámzott - valóságos csatatér, melyen a szél most vívta végtusáját a tengerrel -, jobb felől Szicília partjai rajzolódtak ki a tisztuló égre, s az Etna hatalmas tömbje, mely úgy magasodott a part fölé, csúcsával a felhőket verdesve, mint a természetnek egy merész gondolata; hátul száz meg száz sziklazátony fehérlett a víz kékjén, kialudt vagy szétrobbant vulkánok maradványai, amelyek közt csodamód épen jutott át a Vanguard. A hajó alatt, a vadul háborgó tengerben, mély völgyszakadékok nyíltak, lejtőiken nyögve siklott alá a Vanguard, olyan meredeken, mintha egyenesen hullámsírjába készülne alábukni.

Nelson egyetlen futó pillantásra méltatta a természet képeskönyvének elébe táruló csodálatos lapját; túlságosan sokszor látta már ugyanezt, ugyanígy, hogysem sokáig lebilincselhette volna a kép.

Henryt szólította.

- Mint vélekedik az időről? - kérdezte tőle.

Henry nyilván alaposan meghányta-vetette már magában a kérdést; annál ő sokkal jobb tengerész volt, hogysem Nelson felszólítására várt volna. De mert nem akarta elhamarkodni a választ, még egyszer körülpillantott a négy égtájon, éles tekintetét mintegy a tér legmélyére fúrva a pára- s ködfátyolon át.

- Mylord - felelte aztán -, úgy nézem, a viharnak vége, egy óra sem telik belé, s elhal utolsó lehelete. Utána, úgy hiszem, újból szelet kapunk, délről vagy északról. Mindkét esetben jó szél lesz, Palermóig hajózhatunk vele.

- Szó szerint ezt mondtam én is őfelségeiknek, sőt, megkockáztattam azt az ígéretet is, hogy ma este már Palermóban alszanak.

- Akkor nincs más hátra, mint beváltani lordságod ígéretét - bólintott Henry. - S én örömest magamra vállalom a végrehajtást.

- Henry, maga legalább olyan fáradt, mint én, hiszen le sem hunyta a szemét az éjszaka, akárcsak én.

- Nos, ha lordságodnak nincs ellenére, osszuk meg így a mai munkát: mylord öt-hat órát alszik, azalatt a szél fordul, amerre akar. Mylord tudja, ha jobbról-balról, elöl-hátul vizet látok, elboldogulok én is úgy a hajóval, mint akárki más. Támadjon a szél délről vagy északról, én mindenképpen Palermónak tartok, s mire mylord felébred, alighanem feleúton leszünk. Akkor lordságod felvált a parancsnoki poszton, s addig marad a bástyán, ameddig óhajtja.

Nelson alig állt már a lábán a fáradtságtól, s mint mindig, most is tengeribetegség gyötörte, bár siheder kora óta járta a tengert. Engedett hát Henry biztatásának, nyugodtan gondjaira hagyta a parancsnoklást, és kajütjébe tért, néhány órát pihenni.

Reggel tizenegy órakor jelent meg újra a hajóbástyán. Élénk déli szél fújt, a Vanguard túlhaladt az Orlando-fokon, s óránként nyolc csomóval hatolt előre.

Nelson első pillantása a hajónak szólt. Az éjjeli viharnak alig maradt nyoma, az övénél kevésbé tapasztalt tekintet észre sem vette volna, hogy a vitorlázat itt-ott a vihar dúlásának jeleit mutatja. Nelson kezet szorított Henryvel, köszönetül rámosolygott, s pihenni küldte.

Henry már a lépcsőn járt, amikor a tengernagy utánakiáltott, s visszahívta, hogy megkérdezze: mi történt a kis herceg tetemével. Beaty doktor és Scott káplán Parkenson hadnagy szobájába vitte a holttestet - hangzott a felelet.

A tengernagy ellenőrizte a kormányt, a kormányos lelkére kötötte, hogy tartsa az irányt, majd lement a fedélközbe.

A királyi gyermek csakugyan a hadnagy ágyán feküdt, lepedővel letakarva. A káplán ott ült az ágy mellett, s a halotti mise szövegét olvasta, nem bánta, hogy protestáns lelkész létére egy katolikus lélekért imádkozik.

Nelson az ágy mellé térdepelt, imádkozott egy sort, majd fölhajtotta a lepedőt, hogy egy búcsúpillantást vessen a halott gyermekre.

Már beállt a hullamerevség, de a kis herceg arca derült volt és nyugodt, vonásait nem torzította többé el a fájdalom s a haláltusa kínja. Anyja hajával megegyező árnyalatú aranyszőke, hosszú haja dús csigákban, szabadon omlott alá vértelen arca s kék eres, hófehér nyaka mentén. Mellét kihajtott nyakú, drága csipkével díszített ing fedte. Úgy feküdt ott, mintha aludna.

Csakhogy egy lelkész virrasztott fölötte, anyja vagy Emma helyett.

Nelson nem volt túlságosan gyengéd lélek, de most elfacsarodott a szíve, látva, milyen árván alussza a kis herceg örök álmát. Nem imádkozik fölötte más, mint ez az idegen hitű pap, rá se néz senki, őt, Nelsont nem számítva, holott néhány lépésre tőle itt van egész családja: anyja, apja, öt testvére, s lám, egyiknek sem jut eszébe az, ami neki, Nelsonnak, igen: a kis halottat meglátogatni. A tengernagy szeméből egy könny csordult ki, s lehullott a kis halott dermedt kezére, melyet félig elfedett az ing gyönyörű csipkekézelője.

Nelson ekkor könnyű kéz érintését érezte a vállán. Emma kezét. Megfordult, s ajkát ismerős, drága illatú ajak futó csókja illette - Emma ajka.

Emlékszünk: a gyermek az ő karjaiban halt meg, nem anyja ölében. S íme, mialatt az anya aludt, vagy komor gondolatokba merülve bosszúterveket koholt, ismét csak Emma jött el a kegyelet parancsának eleget tenni, mert nem tűrhette, hogy egy matróz durva keze illesse a törékeny kis testet.

Nelson tiszteletteljes kézcsókot lehelt Emma kezére. Nincs az a heves, nincs az a féktelen szív, melyet a halál közelsége szemérmessé ne tenne, ha csak egy szikrája is lappang benne a nemesebb érzelmeknek.

A tengernagy visszatért a hajóbástyára, s ott találta Ferdinándot.

A király atyai szíve nyilván vigaszért eped - gondolta Nelson, hiszen ő maga is alig szabadulhatott a gyászos látvány, a kis halott emlékétől. No, ha ezt gondolta, tévedett! A király közérzete javult, a királynak megjött az étvágya, a király melegen ajánlotta Nelsonnak, hogy kóstolja meg egyszer az ő makaróniját - hja, makaróni nélkül az ebéd nem is ebéd!

S mivel a Lipari-szigetcsoport odalátszott, Ferdinánd sorra rámutatott minden egyes szigetre, elkérdezte a nevüket, majd elmesélte Nelsonnak, hogy ifjúkorában volt ám egy ezrede, a Lipariota-ezred, annak minden katonája ezekről a szigetekről származott.

Erről eszébe ötlött egy ünnepség, amelyet sok évvel ezelőtt adott az ezred tiszteletére, amikor is ő, Ferdinánd, vendégfogadóst alakított, szakácskosztümben, a királyné pedig fogadósnét, népviseletben, legcsinosabb udvarhölgyeitől körülvéve.

Aznap ő saját kezűleg készített el egy üstre való makarónit, de az olyan felséges volt, hogy ahhoz foghatót azóta sem evett. Előző nap ő maga fogta a vacsorához a halat a Mergellina-öbölben, azelőtt való nap saját kezűleg lőtt annyi őzet, vadkant, nyulat és fácánt a persanói erdőben, amennyi csak kellett, egy szó, mint száz: felejthetetlen vacsora volt. Az emlék mély sóhajra fakasztotta Ferdinándot, majd e szavakkal zárta:

- Hej, ha annyi vadat találnék szicíliai erdeimben, mint amennyi van, azazhogy volt szárazföldi tartományaimban!

Egyszóval ez a király, akitől a franciák elragadták trónját, országát, ez az apa, akitől a halál elragadta fiát, ez a kétszeresen porig sújtott ember egyetlen dolgot kért Istenétől: hogy cserébe hagyjon meg neki néhány vadban gazdag erdőséget.

Délután két óra tájban megkerülték a Cefalù-fokot.

Nelson hol a tengert, hol a partot fürkészte. Két gondolat bántotta: először, hogy merre lehet Caracciolo és fregattja? Másodszor, hogy hogyan vigye be a Vanguard-ot a Palermói-öbölbe, déli szél ellenében?

Nelson az Atlanti-óceánon élte le egész életét, a Földközi-tengeren ritkán hajózott, tehát rosszul ismerte. Igaz, két szicíliai matróz is volt a hajón, de csak nem ereszkedhet le ő, Nelson, korának első tengerésze, egy egyszerű matrózhoz!

Ha naplemente előtt érkeznek az öböl bejáratához, legfeljebb révkalauzt kérnek, jelzés útján, de ha leszáll addigra az est, kénytelenek lesznek virradatig az öböl bejáratánál lavírozni.

Márpedig akkor a király nem mulasztja el megkérdezni, amilyen tudatlan hajózási dolgokban:

- Miért nem futunk már be? Hiszen Palermo itt van az orrunk előtt.

S ő kénytelen lenne megvallani:

- Nem ismerem eléggé a kikötőt, nem merészkedhetem beljebb.

Pedig hát inkább a nyelvét harapná le, semhogy ilyet mondjon.

Bár kérdés, van-e Palermóban egyáltalán révkalauz. Ebben az országban azt sem tudják, mi fán terem a rend, s a legolcsóbb áru az emberélet!

No, mindjárt elválik. Máris idelátszik a Pellegrino-hegy csúcsa, s a Pellegrino-hegy Palermo tőszomszédságában van, a várostól nyugatra. Öt óra tájban, azaz még az est beállta előtt, fel kell tűnnie Szicília fővárosának is.

A király két órakor lement a szálába, és pompásan beebédelt, minthogy a makarónit éppen szája íze szerint készítette el a szakács. A királyné, rosszullét ürügyén, ágyban maradt, Lipót herceg és a kis hercegnők apjukkal együtt asztalhoz ültek.

Fél négy tájban újra megjelent a hajóbástyán Ferdinánd, a kis Lipót herceg és Jupiter társaságában, aki aránylag virgoncan tűrte a tengeri utazást. A hajó akkor ért a Zaffarano-fok elé. Az admirális feje nagy gondban főtt. Hiába kereste a Minervá-t a tengeren, színét sem látta.

Nagy diadal lenne megelőzni a nápolyi tengernagyot, de minden valószínűség szerint éppen fordítva, a nápolyi tengernagy előzte meg őt.

Négy óra múlt, mire a Zaffarano-fokot megkerülték. Erős szél fújt dél-délkeletről. A hajó csak lavírozva juthat az öbölbe, s eközben könnyen megfenekelhet egy sekélyebb részen, vagy léket kaphat holmi szirtzátonyon.

Mihelyt felbukkant a kikötő, Nelson leadatta a jelzést, hogy a Vanguard révkalauzt kér.

Kitűnő távcsövén sorra szemügyre vette a kikötőben horgonyzó hajókat. Nem került nagy fáradságába a Minervá-t felfedezni köztük: legelöl állt, s úgy himbálódzott horgonyain, tökéletesen ép vitorlázatával, mint a katona, aki vigyázzállásban várja parancsnokát.

Nelson bosszúsan harapdálta az ajkát. Amitől félt, bekövetkezett.

Gyorsan sötétedett. Nelson újra meg újra leadatta a jelzést, hiába, révkalauz-hajónak a színét sem látta. Ekkor meghagyta, hogy süssék el az egyik ágyút. Volt rá gondja, hogy előzőleg a királynénak megizenje: az ágyúlövés csupán a révkalauznak szól.

Egyre áthatolhatatlanabbá vált a sötétség, az öböl kanyarulata máris a homályba veszett, csak Palermo sok-sok lámpása világolt, a sötétséget, mondhatni, át- meg átlyuggatva, Nelson már éppen azon volt, hogy leadat egy második ágyúlövést, amikor Henry kapitány, aki kitűnő éjjeli messzelátóján figyelte az öblöt, jelentette, hogy egy kis hajó tart a Vanguard felé.

Nelson kikapta a messzelátót Henry kezéből. Csakugyan, egy kis vitorlás bárka közelgett, benne négy matróz meg egy férfi, olcsó tengerészköpenyegben, a szicíliai matrózok viseletében.

- Hé, ott a bárkán! - kiáltotta az őrszem. - Mit akartok?

- Révkalauz - felelte kurtán a köpenyeges férfi.

- Dobjatok le egy kötelet ennek az embernek, s kössétek a bárkát a hajóhoz - parancsolta Nelson.

A bárka balról közeledett a Vanguard-hoz. Most bevonta háromszögű vitorláját, a matrózok evezőt ragadtak, s a hajó közvetlen közelébe eveztek.

A Vanguard-ról ledobták a kötelet a révkalauznak. Az megragadta, fellendült, és tapasztalt tengerész módjára, ügyesen kihasználva a hajótest ki- és beszögelléseit, fürgén megmászta a kötelet, egy lőrésen át behatolt a felső lövegfedélzetre, s onnan a parancsnoki hídra sietett.

Egyenesen oda, ahol Nelson, Henry kapitány, a király és az ifjú herceg várta: a hajóbástyára.

- Alaposan megváratott bennünket - mondta Henry olaszul.

- Az első ágyúlövésre indultam, kapitány.

- Hát nem látta a jelzéseket?

A révkalauz nem válaszolt.

- Ej, ne töltsük hiába a drága időt - avatkozott közbe Nelson. - Kérdezze meg tőle, Henry, ismeri-e jól a kikötőt, vállalja-e, hogy egy nagy hadihajót elkalauzol horgonyzóhelyére?

- Beszélem az önök nyelvét, mylord - mondta a révkalauz angolul. Hibátlanul beszélt, jó kiejtéssel. - Ismerem a kikötőt, mint a tenyeremet, és mindenért vállalom a felelősséget.

- Rendben van - bólintott Nelson. - Rendelje el a manővert, most maga az úr a hajón. De úgy vigyázzon: királyát és királynéját szállítja a hajó, amelyet a kezére adunk.

- Tudok róla, mylord, és nagy megtiszteltetésnek tartom.

Henry odakínálta neki a szócsövet, de ő elhárította, s messze zengő hangon, mely a hajó legvégébe is elhatolt, kiadta a szükséges parancsokat, olyan szakszerűen s olyan tökéletes angolsággal, mintha világéletében György király hajóján szolgált volna.

A Vanguard úgy engedelmeskedett a révkalauz parancsainak, mint nemes paripa, ha ügyes lovas nyergeli meg; rögtön megérezte, hogy hiábavaló ellenszegülni akaratának, s nemcsak makrancoskodás nélkül, de szinte örömest parírozott, amire a király is felfigyelt.

Odalépett a révkalauzhoz - Nelson meg Henry nemzeti gőgjében levonult a parancsnoki hídról -, és azt kérdezte:

- Mit gondolsz, barátom, partra szállhatnék én még ma?

- Ahogy parancsolja, felség. Egy órán belül horgonyt vetünk.

- Melyik a legjobb fogadó Palermóban?

- A király, gondolom, nem száll meg fogadóban, őt Ruggiero palotája illeti meg.

- Ahol senki se vár, ahol nem kapok vacsorát, ahol az intendánsok, nem tudván jövetelemről, talán még a lepedőt is kilopták az ágyamból.

- Ellenkezőleg: felséged mindent a legszebb rendben talál majd. Caracciolo admirális ma reggel nyolc órakor befutott Palermóba, s tudtommal mindenről gondoskodott.

- Hát ezt meg honnan veszed?

- Én vagyok a tengernagy révkalauza, és biztosíthatom felségedet: a tengernagy reggel nyolckor érkezett, s kilenckor már a palotában járt.

- Egyszóval csak hintót kell szereznem?

- Mivel a tengernagy sejtette, hogy felséged ma este érkezik, öt óra óta három hintó várja a Tengerészeti Hivatalnál.

- Igaz, ami igaz - szólt a király -, Caracciolo tengernagy kitűnő férfiú, s ha valaha nagyobb szárazföldi utazást teszek, okvetlen őt nevezem ki útimarsallommá.

- Nagy megtiszteltetés lenne számára, sire, nem annyira a rang, mint inkább a bizalom miatt.

- Súlyos károkat szenvedett a tengernagy hajója a viharban?

- Egy karcolás sem esett rajta.

- Hát ami azt illeti - dünnyögte a király, fejét vakarva -, úgy látszik, jobban tettem volna, ha beváltom a tengernagynak adott szavamat.

A révkalauz összerezzent.

- Mi a baj? - kérdezte a király.

- Semmi, felség, de úgy hiszem, a tengernagynak szerfelett jólesne felséged tulajdon szájából hallani, amit most mondott.

- Nem titkolom én azt senki előtt.

Majd Nelsonhoz fordult:

- Képzelje, mylord, a tengernagy ma reggel nyolc órakor megérkezett Palermóba. A Minervá-nak semmi baja. Ez a Caracciolo alighanem varázsló, mert ugye, a Vanguard, amelyiket ön irányít, a világ legelső tengerésze, elvesztette sudárvitorláit, a nagy orrvitorláját meg a... hogy is mondják?... zabra... az abrakostarisznyáját.

- Lefordítsam mylordnak felséged szavait? - puhatolódzott Henry.

- Miért ne? - mondta Ferdinánd.

- Szó szerint?

- Szó szerint, ha nincs ellenére.

Henry tolmácsolta a király szavait.

- Sire - válaszolta Nelson hűvösen -, felséged szabadon választhatott a Minerva meg a Vanguard között, és a Vanguard-ot választotta. A Vanguard megtette, ami a fa, a vas és a vászon egyesült erejétől kitelik.

- No, mindegy - legyintett a király. Hízott a mája, hogy bosszút állhat Nelsonon a nyomásért, melyet Anglia az ő közvetítésével gyakorolt rá, és a nápolyi flotta pusztulásáért, ami megfeküdte a király gyomrát. - Ha a Minervá-ra szálltam volna, még reggel befutok Palermóba, s azóta egy kellemes napot tölthettem volna a szárazföldön. De sebaj, igazán hálás vagyok önnek így is, mylord, elvégre megtette, ami öntől tellett.

S álszent együgyűséggel hozzáfűzte:

- Senki nem tehet többet, mint amennyit tennie adatott.

Nelson indulatosan toppantott, ajkába harapott, majd sarkon fordult, faképnél hagyta Henry kapitányt, s kabinjába tért.

A révkalauz harsány hangon kiáltotta:

- Horgonyvetésre felkészülni!

Egy nagy hadihajó életének legünnepélyesebb pillanatai a horgonyok felszedése és a horgonyvetés. A parancs elhangzása után néma csend támadt a hajón.

Van abban valami csodálatos, amint nyolcszáz ember les feszülten és némán egyetlen vezényszót; rendesen az utasok is megérzik a perc súlyát, s elnémulnak.

Az ügyeletes tiszt elismételte szócsövén a parancsot, az első altiszt sípjába fújt, így tolmácsolván a vezényszót a legénységnek.

A matrózok már elfoglalták posztjukat a kötélzeten. A jelre mind egyszerre nyúltak a kötélért, a Vanguard vitorlafái mintegy varázsütésre megperdültek tengelyük körül, a fregatt remegve siklott a kikötőben horgonyzó hajók közé, anélkül, hogy akár csak horzsolta volna is valamelyik szomszédját, s noha a szűk tér erősen korlátozta mozgási szabadságát, hetykén elfoglalta kijelölt helyét.

Ezalatt a matrózok bevonták s a keresztrudakra függesztették a vitorlákat. A néhány vitorla, amelyet még fenn hagytak, kizárólag arra szolgált, hogy a hajó sebességét fokozza. A révkalauz arra a szicíliai matrózra bízta a kormányrudat, aki Nelson lordot tájékoztatta a szoros áramáról.

- Horgonyt vess! - kiáltotta a révkalauz.

Az ügyeletes tiszt szócsöve s az első altiszt sípja megismételte a vezényszót.

Abban a szent pillanatban elvált a horgony a hajó oldalától, s nagy loccsanással belezuhant a tengerbe. Nyomában tekergett a súlyos lánc, a láncrésből szikrát csiholva.

A hajó elbődült, megingott, egész testén remegés futott végig, eresztékei recsegtek-ropogtak, orra tajtékot túrt, majd egy végső rángás után megnyugodott. A horgony fenékbe harapott.

A révkalauz dolgavégezetten távozni készült. Henryhez lépett, és tisztelettudóan elköszönt.

Henry húsz guineát nyújtott át neki Nelson lord megbízásából.

Ám a révkalauz mosolyogva nemet intett, s eltolta Henry kezét:

- Kormányom bőségesen megfizet - mondta -, és egyébként sem fogadok el olyan pénzt, amelyet nem Ferdinánd vagy Károly király képmása díszít.

A király le nem vette a szemét a férfiról, s amikor az mély meghajlással elhaladt előtte, megragadta a kezét.

- Mondd csak, barátom - kérdezte -, nem tennél nekem egy csekély szívességet?

- Rendelkezzék velem, felség! A király parancsát teljesíteni, hacsak nem kíván lehetetlent, mindenkinek szent kötelessége.

- Partra vinnél?

- Semmi akadálya, felség... De vajon méltó-e e szerény révkalauzi bárka a királyhoz?

- Azt kérdeztem, partra vinnél-e?

- Igen, sire.

- Nos, vigyél.

A révkalauz meghajolt, és visszatért Henryhez.

- Kapitány úr - mondta -, a király partra óhajt szállni, szíveskedjék a díszlépcsőt lebocsátani.

Henry kapitány egy pillanatig szóhoz sem jutott, úgy elképesztette a király újabb szeszélye.

- Nos? - sürgette a király.

- Sire - hajolt meg Henry -, kénytelen vagyok felséged óhaját Nelson lordnak továbbítani. A tengernagy hozzájárulása nélkül senki nem hagyhatja el ő brit királyi felsége csatahajóját.

- Én sem? - kérdezte a király. - Eszerint fogoly vagyok a Vanguard-on?

- A király mindig és mindenütt a maga ura, de minél előkelőbb a vendég, annál súlyosabb csapás a házigazdára, ha búcsúvétel nélkül távozik.

Henry újabb meghajlás után elsietett Nelson kabinja irányába.

- Átkozott angolok! - káromkodott a király a foga közt. - Magam sem tudom, mi tart vissza, hogy fel ne csapjak jakobinusnak, úgy legalább megszabadulnék az örökös gyámkodástól.

A király kívánsága ugyanúgy elképesztette Nelsont, mint Henryt. Futott a hajóbástyára.

- Igaz, csakugyan igaz, hogy a király haladéktalanul távozni kíván a Vanguard-ról? - kérdezte Ferdinándtól, megszegve az etikett előírását, miszerint az uralkodóhoz senki sem intézhet egyenes kérdést.

- De még mennyire, kedves lordom - felelte a király. - Pompásan érzem magam a Vanguard-on, de még jobban érezném magam a szárazföldön. Mi tagadás, nem születtem tengerésznek.

- Felséged nem fogja megbánni elhatározását?

- Nem, kedves tengernagy, ezt ezennel ünnepélyesen kijelentem.

- Bocsássátok vízre a nagy csónakot! - vezényelt Nelson.

- Felesleges - szólt a király. - Ne fárassza lordságod az embereit, alig állnak a lábukon szegények.

- Eszerint Henry kapitány nem tévedett? Hihetetlen!

- Mit mondott Henry kapitány?

- Hogy a király a révkalauz bárkáján óhajt partra jutni.

- Pedig így van. Ez az ember, úgy látom, ügyes tengerész és hű alattvalóm. Valami azt súgja, hogy nyugodtan rábízhatom magam.

- De felség, nem tűrhetem, hogy más parancsnok, más csónak, más matrózok szállítsák felségedet partra, mint én, mint a Vanguard csónakja, s mint ő brit királyi felsége matrózai.

- Akkor én fogoly vagyok, mint az imént Henry kapitánynak is mondtam! - fortyant fel a király.

- Semhogy felséged egy pillanatig is így érezze, kész vagyok ezennel meghajolni óhaja előtt.

- Ez már beszéd! Örülök, hogy jó barátságban válunk el, mylord.

- És a királyné? - faggatózott Nelson.

- Eh, a királyné fáradt, a királyné gyengélkedik, a királyné és a kis hercegnők nem szívesen hagynák el ma este a Vanguard-ot. A királyné majd holnap reggel száll partra. Őt és egész kíséretemet ezennel önre bízom, mylord.

- Apám, én is megyek? - kérdezte a kis Lipót herceg.

- Nem, dehogy - felelte a király. - Mit szólna a királyné, ha megfosztanám kedvencétől!

Nelson meghajolt.

- Bocsássátok le a jobb oldali lépcsőt! - rendelkezett aztán.

A lépcsőt lebocsátották. A révkalauz elkapott egy kötelet, és szempillantás alatt a bárkában termett, hogy azt a lépcső elé irányítsa.

- Mylord Nelson - szólt a király -, hadd mondom el önnek most, amikor elhagyni készülök hajóját, hogy a sok figyelmesség, amellyel a Vanguard-on elhalmoztak, örök hálára kötelez. Nem mulasztom el holnap teljes megelégedésem tanújelét adni a legénység irányában.

Nelson ismét meghajolt, ezúttal némán. A király leereszkedett a lépcsőn, s megkönnyebbült sóhajjal helyet foglalt a bárkában. A tengernagy az első lépcsőfokon állt, meg kellett hallania a sóhajt.

A révkalauz odaszólt a csáklyát tartó matróznak:

- Told meg!

A bárka eltávolodott a lépcsőtől.

- Hajrá, fiúk, szaporán járjon az evező! - biztatta matrózait a révkalauz.

Négy evező merült egyszerre a vízbe, s ütemes, erőteljes csapásokkal repítették a bárkát a Tengerészeti Hivatal felé, azaz a rakpartnak arra a pontjára, ahol a királyt három hintó várta a Toledo utca torkolatánál.

Elsőnek a révkalauz ugrott partra. A bárkát kijjebb húzta, s a Molo mellé állította, de mielőtt odanyújtotta volna kezét a királynak, hogy kisegítse, Ferdinánd nekifohászkodott, s egy ugrással kinn termett a rakparton.

- Ó! - lelkendezett Ferdinánd. - Végre szilárd földet érzek a talpam alatt! Ördög vigye György királyt, az admiralitást, Nelson lordot, a Vanguard-ot és ő brit királyi felsége egész flottáját! Fogd, barátom, a fáradságodért.

És a révkalauz kezébe akarta nyomni erszényét.

- Köszönöm, sire - szabadkozott az, egy lépést hátrálva -, de hallhatta, mit feleltem Henry kapitánynak. Kormányom bőven megfizet.

- Sőt, megtoldottad azzal, hogy nem fogadhatsz el pénzt, amelyet nem Ferdinánd vagy Károly király képmása díszít.

- S felséged bizonyosra veszi, hogy ez a pénz nem György király képmását viseli?

- Sokat engedsz meg magadnak, fickó. Királyodat leckézteted? Mindenesetre vésd eszedbe, hogy ha Anglia adott is valamit, a kamatokat én fizetem, méghozzá busásan. A pénzt oszd szét embereid közt, s legyen a tied ez az óra. Ha valaha kérnivalód lenne, s én addigra visszanyertem koronámat, jelentkezz nálam, mutasd fel az órát, s nyert ügyed lesz.

A révkalauz eltette az órát, az erszényt odadobta matrózainak, majd így szólt:

- Sire, holnap jelentkezem a palotában. Remélem, felséged csakugyan nem tagadja meg a kegyet, melyért folyamodom.

- Ejha, de sürgős neki! - dünnyögte a király.

Azzal felugrott a hozzá legközelebb eső hintóba, és odakiáltott a kocsisnak:

- A királyi palotába!

S a hintó elrobogott.

Caracciolo tengernagy értesítette a palota kormányzóját a király várható megérkezéséről, a kormányzó aztán hivatalból tudatta a nagy eseményt a palermói hatóságokkal.

A polgármester, a városi tanácsnokok, főhivatalnokok és a főbb papok délután három óra óta várakoztak a királyra a palota díszudvarán. A király éhes volt és álmos, a hideg futkározott a hátán arra a gondolatra, hogy három üdvözlő beszédet lesz kénytelen végighallgatni.

Mindenki mást megelőzve ő maga emelkedett hát szólásra:

- Uraim - így Ferdinánd -, nincs az az aranyszájú szónok, aki jelen helyzetemben kellemeseket mondhatna nekem. Háborút indítottam a franciák ellen, s ők csúfosan megvertek; Nápoly védelmének élére akartam állni, és menekülni kényszerültem fővárosomból; hajóra szálltam, és utolért a vihar. Ha önök azt mondanák, hogy örömükre szolgál itt látni, az egyértelmű lenne azzal, hogy örülnek a fejemre zúdult csapásoknak, és ami ennél is rosszabb, megakadályoznának abban, hogy megvacsorázzak és lefeküdjek, ami pillanatnyilag kínosabban érintene még, mint az, hogy a franciák megvertek, hogy el kellett hagynom Nápolyt, hogy három keserves napon át folyvást tengeribetegség gyötört, és attól kellett rettegnem, hamarosan a halak lakomája leszek, mivel a szemem kopog már az éhségtől, és majd eldőlök kimerültségemben. Következésképp úgy tekintem, polgármester úr és tanácsnok urak, mintha elmondták volna beszédeiket. Tízezer dukátot adományozok a palermói szegényeknek, holnap küldjenek érte.

Ekkor a papok karéjában álldogáló érsekre esett pillantása.

- Eminenciás uram, mondjon holnap a Szent Rozália-templomban Te Deum-ot csodával határos megmenekülésem örömére, s én ünnepélyesen megújítom majd Paolai Szent Ferencnek tett fogadalmamat, hogy tudniillik templomot emeltetek neki, a római Szent Péter-bazilika mintájára. Eminenciád közölje velünk az arra legérdemesebb papok nevét, s mi igyekszünk őket érdemük szerint megjutalmazni, bár anyagiak dolgában szűkösen állunk.

Végül a főhivatalnokok csoportjához fordult, s így kiáltott fel Cardillo elnök láttán:

- Á, á, ön az, Cardillo mester!

- Igenis, sire - felelte az elnök, hétrét görnyedve.

- Most is olyan rossz játékos még, mint volt?

- Most is, sire.

- És szenvedélyes vadász?

- Szenvedélyesebb, mint valaha.

- Kitűnő. Meghívom szokott kártyapartimba, ha cserébe ön meghív vadászni.

- Kétszeres kegy, felség!

- Nos, uraim, ha önök is olyan éhesek és álmosak, mint én, adhatok önöknek egy jó tanácsot: tegyenek úgy, mint én, azaz menjenek vacsorázni és lefeküdni - mondta Ferdinánd, ismét az egész fényes gyülekezethez intézve a szót.

Ez félreérthetetlen volt: a király annak rendje-módja szerint kitette a küldöttség szűrét. Az urak sietve elköszöntek a királytól, és visszavonultak.

Ferdinánd négy fáklyahordó lakáj kíséretében fellépkedett a nagy díszlépcsőn. Nyomában az egyetlen vacsoravendég, akit meghívni kegyeskedett: Jupiter.

Az asztalt harminc személyre terítették.

A király leült az asztalfőre, Jupitert odaültette az asztal ellenkező végére; egy lakájt tartott ott saját felséges személye, kettőt a kutya kiszolgálására, s minden fogásból, amit ő maga megízlelt, tálaltatott Jupiternek is.

Jupiter életében nem csapott még ilyen lakomát.

Vacsora után Ferdinánd magával vitte őt a hálószobába, selymes, puha szőnyegeket rakatott az ágy lábánál halomba, megsimogatta az állat okos, szép fejét, és azt mondta neki:

- Remélem, te nem mondod majd el, amit az a költő - a csuda tudja, melyik -, hogy a mások lépcseje meredek, s a száműzetés kenyere keserű.

Majd mint aki jól végezte dolgát, elaludt, s azt álmodta, hogy a castellammarei öbölben csodálatos halakat fog, s a ficuzzai erdőben százszámra ejti el a vaddisznókat.

Nápolyban parancsba adta Ferdinánd, hogy ha nem ébredne fel magától, az inas keltse pontban nyolc órakor, de mivel Palermóban senki nem tudott a parancsról, a király másnap reggel tíz órakor ébredt, akkor csöngette be az inast.

A királyné, Lipót herceg, a kis hercegnők, a miniszterek és udvaroncok közben ugyancsak partra szálltak, és szállásukra hajtattak, ki a palotába, ki máshová. A kis herceg holttestét Ruggiero király kápolnájában ravatalozták fel.

A király erre a hírre elmélázott, majd felkelt. Mindeddig szinte teljesen feledni látszott a herceg halálát, de most, hogy biztonságban tudta magát, talán mégis megszólalt apai szíve. Vagy talán azon morfondírozott, hogy Paolai Szent Ferenc ugyan szűkmarkúan mérte oltalmát, ha nem terjesztette ki az egész családra, s a fogadalmi templom felépítése, úgy lehet, túlságosan drága ár az oltalomért?

Ferdinánd elrendelte, hogy a kis herceg holtteste egy napig maradjon a kápolnában közszemlére kiállítva. A másnapi temetésnél mellőzzék a szokásos ünnepi formaságokat, a halálesetet kizárólag a királyi udvarokkal tudassák, s a Szicíliai Kettős Királyság, azazhogy jelen megfogyatkozott állapotában már csak a Szicíliai Királyság udvara két hétig járjon ibolyaszínben a gyász jeléül.

Caracciolo tengernagy kér kihallgatást őfelségétől - jelentette ezután az inas. A tengernagy, aki, mint a révkalauz elbeszéléséből tudjuk, egy nappal korábban érkezett, s első dolga volt gondoskodni a király és családja szállásáról, az előszobában várta, hogy őfelsége kegyeskedjék fogadni.

Minél jobban gyűlölte a király Nelsont, annál jobban megkedvelte Caracciolót. A tengernagyot vezessék be azonnal a hálószobával szomszédos könyvtárszobába - parancsolta. Hogy meg ne várakoztassa túlságosan a tengernagyot, hiányos öltözéke ellenére maga is átsietett a könyvtárszobába, s sugárzóan barátságos arccal fogadta.

- Ó, kedves admirálisom, be örülök, hogy itt látlak - mondta Ferdinánd. - Mindenekelőtt hadd köszönöm meg, hogy, előttem érkezvén, volt gondod rám.

A tengernagy meghajolt, de komoly és szigorú arca nem engedett fel a szívélyes fogadtatásra.

- Sire - felelte -, csak a kötelességemet teljesítettem, mint felséged hű és engedelmes alattvalójához illik.

- Másodszor, fogadd elismerésemet a tengerésztudományodért. Mesterien irányítottad fregattodat a viharban! Tudod-e, hogy Nelson majd megpukkadt mérgében? Kitűnően szórakoztam volna rajta, ha nem rázott volna ki a hideg is félelmemben.

- Nelson tengernagynak sokkal nehezebb dolga volt nehéz és sérült csatahajójával, mint nekem a tökéletesen ép, korszerűen felszerelt és könnyű Minervá-val. Nelson admirális megtette, amit tehetett.

- Én is ezt mondtam neki, szó szerint ezt, persze egy kicsit más hangsúllyal. Sőt, még meg is toldottam valamivel. Erősen bánom már, mondtam, hogy szavamat megszegve az ő hajójára szálltam, nem a tiedre.

- Tudom, sire, és e vallomása mélyen meghatott.

- Tudod? Ugyan honnan? Á, értem már! A révkalauztól?

Caracciolo nem válaszolt a király kérdésére. Rövid hallgatás után megszólalt:

- Felség, volna egy kérésem.

- Nocsak, a legjobbkor! Halljuk.

- Azt a kegyet kérném királyomtól, hogy fogadja el lemondásomat a nápolyi flotta főparancsnoki tisztéről.

A kérés úgy elképesztette a királyt, hogy önkéntelenül hátrált egy lépést.

- Le akarsz mondani a tengernagyi rangodról? - hüledezett Ferdinánd. - S ugyan miért?

- Mindenekelőtt azért, sire, mert flotta híján nincs szükség parancsnokra.

- Igaz, igaz - bólintott a király, s arca elsötétült. - Nelson lord elégette a flottámat, de leszek még én úr a saját országomban, s akkor újra felépíttetem.

- Én azonban nem lehetnék e flotta parancsnoka, minthogy eljátszottam felséged bizalmát - felelte hűvösen Caracciolo.

- Még hogy te eljátszottad a bizalmamat, te, Caracciolo?

- Felség, könnyebb ezzel a gondolattal megbékülnöm, mint azzal, hogy királyom, akinek ereiben Európa egyik legősibb királyi családjának vére folyik, szószegésre vetemedett.

- Persze, persze - mentegetődzött a király -, megígértem neked...

- Hogy felséged nem hagyja el Nápolyt, s ha mégis, akkor az én hajómon.

- Ugyan, ugyan, kedves Caracciolóm! - s a király kezét nyújtotta a tengernagynak.

Caracciolo tiszteletteljes csókot nyomott a királyi kéz fejére, majd hátrált egy lépést, s egy papirost húzott elő a zsebéből.

- Sire - mondta -, itt a lemondásom. Esedezem: fogadja el felséged.

- Hát nem, nem fogadom el a lemondásodat, szó sem lehet róla!

- Felségednek nincs joga elutasítani!

- Hogyan? Nincs jogom? Nincs jogom a lemondásodat visszautasítani?

- Nincs, sire, mert felséged megígérte tegnap, hogy teljesíti bármely kérésemet. Nos, én azt kérem: kegyeskedjék lemondásomat elfogadni.

- Tegnap azt ígértem? Elment az eszed?

Caracciolo nemet intett.

- Az eszemnek semmi baja, sire.

- Tegnap nem is találkoztunk.

- Helyesebben szólva felséged nem ismert fel. De erre az órára csak ráismer?

És Caracciolo egy pompás, gyémánttal kirakott s a király képmásával díszített órát húzott elő a mellényzsebéből.

- A révkalauz! - kiáltott fel a király, mert csakugyan ráismert az órára; tegnap ezt adta ajándékba annak az embernek, aki olyan ügyesen partra vitte. - A révkalauz!

- Én voltam a révkalauz, sire - hajolt meg Caracciolo.

- Micsoda? Tengernagy létedre nem átallottál révkalauzkodni?

- Sire, minden munka egyformán megtisztelő, ha a király javát szolgálja.

Ferdinánd arcán szokatlan kifejezés jelent meg: a mélabú.

- Nincs nálam szerencsétlenebb uralkodó - mondta aztán. - Minden igaz barátomat elvesztem: vagy mások távolítják el tőlem, vagy maguktól távolodnak el.

- Ne Istent okolja a vétkekért, sire, amelyeket elkövet vagy eltűr - felelte Caracciolo. - Isten nagy hatalmú, s mi több, nagy hírű atyával áldotta meg felségedet. Felségednek volt egy bátyja, születése jogán őt illette volna meg Nápoly jogara s koronája, ám Isten hagyta, hogy az őrület megjelölje homlokát, s félreállította őt felséged útjából. Felséged férfi és király, felségednek van akarata és van hatalma, ép elméje birtokában szabadon választhatott jó és rossz, bűn és erény között. De felséged a rosszat választotta, ezért távolodik el mindinkább a királytól a jó s az erény.

- Caracciolo - mondta a király, inkább szomorúan, mint haragosan -, tudod-e, hogy soha senki nem beszélt velem így, ahogy most te?

- Mert felségedet udvaroncok veszik körül, csupa talpnyaló - egyetlen embert kivéve, aki igazán szereti királyát, és szívén hordja az állam érdekeit, akárcsak én -, márpedig az udvaronc nem szeret senkit, csak saját magát, s nem érdekli őt egyéb, csak saját boldogulása.

- És ki lenne az?

- Az a férfi, akit a király Nápolyban felejtett, s akit én elhoztam Szicíliába: Ruffo kardinális.

- A kardinális tudja, hogy nálam bármikor bebocsáttatást és meghallgatást nyer, akárcsak te.

- Igen, sire, de miután bebocsátott és meghallgatott bennünket, a királyné Acton vagy Nelson tanácsait fogadja majd meg. Sire, kimondhatatlanul fáj, hogy véteni kényszerülök a köteles tisztelet ellen, mellyel felséges személyének tartozom, de e három név átkozott, az volt és lesz is, mostantól fogva mindörökké.

- Hát én tán nem átkozom őket? - fakadt ki a király. - Azt hiszed, nem látom, hogy vesztébe taszítják az országot, velem együtt? Tökfilkó vagyok, de nem ostoba.

- Akkor pedig rajta, vegye fel ellenük a harcot, felség.

- Felvenni a harcot! Te könnyen beszélsz! De én, én nem születtem harcra, engem Isten nem harcra teremtett, hanem szórakozásra, élvezetre. Jószívű vagyok, bár annyit kínoznak, hogy a végén rossz leszek, és megkeseredik a lelkem. Hárman-négyen is marakodnak körülöttem a hatalomért, egyik a korona, másik a kormánypálca után nyúlkál... Én meg rájuk hagyom. A jogar, a korona az én kálváriám, a trón a Golgotám. Én egy szóval sem kértem Istentől, hogy király legyek. Szeretek vadászni, halászni, szeretem a lovakat és a szép lányokat, másra nem vágyom. Ha szabadon élhetnék kedvteléseimnek, évi tízezer dukát jövedelemmel a világ legboldogabb embere lennék. De mert király vagyok, nincs egy nyugodt pillanatom. Ha legalább én uralkodnék, még megérteném, de mások uralkodnak a nevemben, mások csinálnak háborút, és én iszom meg mindennek a levét! Más hibázik, és nekem kell, hivatalból jóvátennem. Követelted, hogy fogadjam el a lemondásodat? Igazad van, de nem rajtam kéne követelned, hanem rajtuk, mert őket szolgáltad, nem engem.

- Éppen ezért óhajtok visszavonulni a magánéletbe, amiről felséged oly sóvárogva beszélt az imént, mert én királyomat akartam szolgálni, s nem másokat. Sire, harmadjára kérem, könyörögve kérem felségedet, kegyeskedjék elfogadni lemondásomat. S ha másként nem megy, hadd emlékeztetem felségedet ismét adott szavára, a tegnapi ígéretre.

S odakínálta a királynak egyik kezével a folyamodványt, másikkal a pennát, az aláírást sürgetve.

- Csakugyan akarod? - kérdezte Ferdinánd.

- Könyörögve kérem, sire.

- És mit csinálsz, ha aláírom?

- Visszatérek Nápolyba, sire.

- Ugyan minek?

- Hazámat szolgálni, sire. Nápoly jelen helyzetében nem nélkülözheti egyetlen bátor, értelmes fiát sem.

- Jól vigyázz, Caracciolo, mit teszel Nápolyban!

- Sire, igyekszem továbbra is azt tenni, amit eddig: becsületem és állampolgári lelkiismeretem szavát követni.

- A te dolgod. Döntésed végleges?

Feleletül Caracciolo némán az órára mutatott, melyet előzőleg az asztalra helyezett volt.

- Eh, te keményfejű! - fakadt ki a király.

Fogta a tollat, s a következőket írta a folyamodvány aljára:

"Hozzájárulok, de Caracciolo lovag ne feledje: Nápoly ellenségeink kezén van."

És alákanyarította, mint szokta: B. Ferdinánd.^[4]

Caracciolo átfutotta a három sornyi írást, majd összehajtotta és zsebre vágta a papírt, mélyen meghajolt Ferdinánd előtt, és kifelé indult.

- Itt felejted az órát - szólt utána a király.

- Az órát nem a tengernagy kapta, hanem a révkalauz. Sire, a tegnapi révkalauz sosem létezett, s a tengernagy sem létezik többé.

- De remélem, a barát túlélte mind a kettőt - mondta a király igaz méltósággal. Ferdinánd ritka pillanataiban tudott olykor királyinak mutatkozni. - Tedd el az órát, s ha valaha elárulni készülnél királyodat, vess egy pillantást annak arcmására, akitől az órát kaptad.

- Sire - felelte Caracciolo -, nem vagyok többé a király szolgája, egyszerű nápolyi polgár vagyok, s ezentúl csakis a hazámat szolgálom.

Azzal távozott. Ferdinándot lesújtotta és mély töprengésbe ejtette az eset.

Másnap került sor a kis Albert herceg temetésére. Olyan egyszerű formák közt zajlott le, a király parancsa értelmében, mint bármely közrendű gyermeké.

A holttestet a palota kápolnájának kriptájában helyezték örök nyugalomra, vagy ahogy a nép nevezte: Ruggiero király kápolnájában.

Mint az előző fejezetek valamelyikében láthattuk, a király első dolga az volt, mihelyt betette a lábát Palermóba, hogy - jóval az államtanács megszervezése előtt - megszervezze kártyapartiját.

Ascoli herceg, akit Ferdinánd elutazásakor sorsára hagyott, gondolván, hogy majd csak elboldogul egyedül is, szerencsésen megérkezett Szicíliába. A herceget legfőbb erénye, a naiv és lankadatlan alattvalói odaadás hajtotta, bár a király éppoly kevéssé érzett hálát érte, mint Jupiter kutyahűségéért.

Ascoli herceg Caracciolóhoz folyamodott, s Caracciolo tüstént ráállt, hogy hajóján magával vigye Szicíliába, hiszen tudta, hogy a herceg a király legönzetlenebb, legjobb barátja.

Így esett, hogy Ferdinánd megérkezése estéjén a tisztelgésére megjelentek között ott látta albanói szökevénytársát, Ascoli herceget is. A királyt még csak meg sem lepte a dolog, mindössze annyit mondott rá:

- Tudtam, hogy elvergődsz valahogy Szicíliába.

Olvasóink nyilván emlékeznek még, hogy a király egy másik régi ismerősére is rábukkant a tisztelgésére megjelent főhivatalnokok közt: Cardillo elnökre. Cardillo nem fordulhatott meg úgy Nápolyban, hogy a király legalább egy alkalommal el ne hívja ebédre vagy vacsorára, aminek fejében kegyeskedett palermói tartózkodásai idején egyszer-egyszer kiruccanni az elnök pompás illicei birtokára, egy kis vadászatra.

Ferdinánd szörnyen arisztokratikus lélek volt, plebejus, sőt útszéli tempói ellenére, s utálta a friss sütetű hivatalnok-nemeseket. De Cardillo elnök kedvéért szögre akasztotta elveit. Elnökünk ugyanis két, ellenállhatatlanul vonzó tulajdonsággal rendelkezett. A király szeretett vadászni, márpedig Cardillo elnök volt Nimród óta s mindjárt Ferdinánd után a legnagyobb vadász Isten előtt, mióta a világ világ. A király utálta a Titus-frizurát, a bajuszt, a barkót; Cardillo elnök koponyáján, orcáin, állán nagyítóval sem lehetett volna egy szőrszálat is felfedezni, ehelyett roppant méltóságteljes paróka fedte a derék hivatalnok fejét, kopaszságát elleplezendő, s e fejék módfelett kedves volt a király szívének. Ezért is esett Cardillóra a választása, amikor szokásos klopi-partijához negyedik játékost keresett, Ascoli és Malaspina mellé.

A kártyaesteken állandó kibicként, vagy ha úgy tetszik, tárca nélküli miniszterként részt vettek még: Castelcicala herceg, a háromtagú állami junta egyetlen tagja, akit a királyné méltónak ítélt személyes pártfogására, tehát magával hozott Szicíliába; Cirillo márki, akit a király most léptetett éppen belügyminiszterré elő, és San Cataldo herceg, Dél-Szicília leggazdagabb földesura.

A király hármas fogata - ha szabad e névvel illetnünk a három udvaroncot, akiket őfelsége kegyeskedett partneréül fogadni - a képzelhető legfurcsább együttes volt.

Ascoli herceget mindannyian ismerjük, őt méltatlan lenne udvaroncnak bélyegeznünk. Nyájas, bátor és hű lélek volt a herceg, amilyen nem sok van a királyi udvarokban. Önzetlenül ragaszkodott királyához, egyéni becsvágy nem fűtötte. Soha nem kért semmit a királytól, se pénzt, se tisztséget, s ha a király magától ígért neki valamely kegyet, de megfeledkezett róla, ő soha, egyetlen szóval nem figyelmeztette őfelségét feledékenységére. Típusa volt ő az igazi nemesúrnak, akinek a szemében a királyság intézménye szent és sérthetetlen, aki önként vállalkozik a királyság szolgálatára, lévén rajongó híve, s az önként vállalt szolgálatot szent kötelességnek tekinti.

Ascolinak szöges ellentéte volt Malaspina márki; egyike azon szeszélyes, zsémbes, csökönyös, örökösen lázongó lelkeknek, kik végül mindig térdet hajtanak uruk akarata előtt, vakon engedelmeskednek parancsainak, de tulajdon szolgalelkűségükért úgy vesznek rajta elégtételt, hogy lépten-nyomon csípős megjegyzéseket tesznek, gonosz élceket faragnak a rovására. Színre acél, valójában nádszál, a legkisebb nyomásra földig hajol - mint Medici Katalin mondta valaha Guise hercegről.

Cardillo elnök, a negyedik játékos arcképét az imént vázoltuk fel - néhány ecsetvonás még, és teljes lesz a kép! Cardillo volt egész Szicíliában a legvérmesebb uraság s a legrosszabb klopi-játékos, míg a király meg nem jelent a színen; de mihelyt a király betette a lábát Szicíliába, kénytelen volt feladni elsőbbségét, hacsak nem akart, Caesar példájára, elbujdosni Szardínia vagy Kalábria valamelyik eldugott falvába.

Cardillo elnök igaz alattvalói hódolattal csüggött az udvari etiketten, aminek mindjárt első alkalommal, amikor a király partijában részt vett, ékes bizonyságát is adta.

A klopi-játékos legfőbb gondja, hogy ászaitól megszabaduljon. Ferdinánd király egyszer csak azt vette észre, de későn, hogy eldobhatott volna egy ászt, s így kiáltott fel:

- Be nagy szamár vagyok! Elsózhattam volna az ászomat, és lám, itt szorongatom a markomban!

- No, én még nagyobb szamár vagyok, mint felséged - vágta rá az elnök -, mert én meg elszalasztottam a kör alsót.

A király jót nevetett a mondáson, s az elnök becsülete tetemesen megnőtt a szemében. Ez a naiv szókimondás alighanem derék lazzaronéira emlékeztette őt.

S az elnök mondásai, ez volt még a kisebbik élvezet! A nagyobb: tettei, gesztusai. Példának okáért szokása volt partnere fejéhez vagdosni zsetont, kártyát, pénzt, vagy akár a gyertyatartót, ha az ellentmondásra vetemedett, vagy véteni talált a játékszabályok ellen. Őfelsége asztalánál azonban türtőztetnie kellett magát, akármennyire nehezére esett is, s befelé nyelte a mérgét, ameddig nyelhette.

Nem is történt semmi baj, két-három estén át. De a király tudta már, tapasztalatból, micsoda méregzsák valójában Cardillo, no meg le is rítt a képéről, hogy alig bír uralkodni magán, miért is kaján élvezetet talált Ferdinánd abban, hogy vérig bosszantsa. Amikor Cardillo már-már kirobbant, ő jól a szeme közé nézett, és találomra egy kérdést intézett hozzá, amire a szerencsétlen elnök kényszeredett mosolyt erőltetett dühtől eltorzult képére, tőle telhető könnyed mozdulattal az asztalra helyezte azt a tárgyat, amelyet éppen a földhöz vagy a plafonhoz készült vágni, s miközben habogva, kínkeservesen kinyögte a kötelező, udvarias választ, jobb híján a kabátgombjain töltötte ki a mérgét, azokat tépdeste, csavargatta. Másnap aztán garmadával hevertek a szőnyegen a letépett gombok.

A negyedik napon nem bírta tovább Cardillo. Kártyáit Malaspina márki szeme közé vágta - a király arcába elvégre nem vághatta! Előrántotta a zsebkendőjét, lekapta a parókáját, s mert dühében azt se tudta már, mit csinál, zsebkendője helyett a parókával törölgette patakzó verejtékét, sőt, végül abba fújta az orrát is.

Ferdinánd az oldalát fogta nevettében, s rögtön eltökélte, hogy ezt a mulatságot még jó néhányszor megszerzi magának.

Kapva kapott hát az alkalmon, amikor Cardillo elnök először hívta el vadászni.

Cardillo elnöknek pompás birtoka volt Illicében, mint említettük. A birtok évi jövedelme ötezer uncia aranyra rúgott, s a hozzá tartozó kastély királyi palotának is beillett volna.

Ferdinánd a vadászatot megelőző estén érkezett a kastélyba, vacsorára.

Körbevezettette magát az egész épületen, mindent látni akart. Neki jutott természetesen a kastély legszebb szobája, a házigazda hálótermével átellenben.

Vacsora után sor került a rendes klopi-partira. A király ismét halálra bosszantotta Cardillót, majd aludni tért. De bár az ágy baldachinos volt, mint holmi trónszék, Ferdinánd szeméből jó órával az ébresztő előtt kiment az álom. Hja, a vadászat mindig is ifjítólag és frissítőleg hatott őfelségére!

Egy darabig forgolódott még az ágyán, de elaludnia nem sikerült. Unalmában az ötlött eszébe, hogy megnézi, hogy is fest az elnök ágyban, paróka nélkül, hálósipkában.

Látogatása nem mehetett tapintatlanságszámba, lévén Cardillo özvegyember.

A király tehát felkelt, gyertyát gyújtott, és úgy, amint volt, egy szál hálóingben megindult házigazdája ajtaja felé, lenyomta a kilincset, és benyitott.

Mulatságos jelenetre volt elkészülve - ám a valóság felülmúlta legszebb elképzeléseit!

Az elnök tar fejjel, hálóingben kuporgott a szoba közepén, azon a bizonyos trónuson, amelyen Vendôme hercege fogadta egykor Alberonit. Ferdinándnak eszébe sem jutott megütközni vagy visszavonulni. Habozás nélkül odalépett szegény elnökhöz, akit e váratlan rajtaütés úgy elképesztett, hogy se mozdulni, se szólni nem bírt. Cardillo orra alá dugta a gyertyát, hogy jobban lássa, milyen arcot vág, majd bámulatosan komoly képpel körbejárta a szobrot és alapzatát. Cardillo két kézzel fogta az ülőkét, s nem moccant, csak a feje járt körbe, őfelsége körmozgását híven kísérve; szakasztott olyan volt így, mint némely kínai porcelán figurák.

A két bolygó végre együttállásba került, körpályáját egyszer befutván; a király odaplántálta magát az elnök elé, és némán bámulta. Ekkor Cardillo nagy lelki nyugalommal megkérdezte:

- Sire, minthogy erre az esetre nem tud kádenciát az etikett, mit tegyek: felálljak vagy ülve maradjak?

- Maradj ülve, persze! - mondta a király. - De lassan négyre jár az idő, figyelmeztetlek, ne várakoztass meg bennünket.

Azzal kivonult a szobából, változatlanul komoly és ünnepélyes arccal.

Ami egyébiránt nem akadályozta meg őfelségét abban, hogy ezt az epizódot később gyakran el ne regélje nagy szívbéli gyönyörűséggel, majd akkora kedvteléssel, mint menekülése történetét, Ascoli kíséretében, amikor, mint mondogatni szokta, ő egy az ezer ellenében lefogadta volna, hogy Ascolit a végén felkötik.

A vadászat jobban már nem is sikerülhetett volna. De múlhat-e úgy el nap a boldog Szicíliában, hogy el ne felhősödjék egy pillanatra az ég? A király nagyszerű lövész volt, mint említettük, alighanem páratlan a maga nemében. Csakis egyes golyóval vadászott, és soha nem tévesztett célt: golyója mindig a lapocka és az első borda közé hatolt, ami a vadkanvadászatnál igen fontos, lévén ez az egyetlen lövés, amely bizonyosan végez az állattal. A különös csak az volt, hogy Ferdinánd hasonló ügyességet követelt meg társaitól is.

E nevezetes vadászat estéjén, melyet jó néhány követett még Cardillo elnök birtokán, a király döbbenten vette észre, amikor a társaság végül a nap diadaljele, az elejtett vaddisznók halomba hányt teteme körül egybeverődött, hogy az egyik állatot a hasi részen érte lövés.

Rögtön elfutotta a pulykaméreg. Vasvillatekintettel méregetve társait, rájuk förmedt:

- Ki az a vaddisznó, aki így céloz?

- Én, felség - jelentkezett Malaspina. - Mit tegyek mármost? Kössem föl magam?

- Azt nem - felelte a király -, de üljön veszteg, míg mi vadászunk.

Malaspina márki ettől a perctől fogva nemcsak a vadászatokról száműzetett, de a király kártyaestjeiről is. Helyette Circello márki került be negyediknek a partiba.

Egyébiránt nem csupán a király asztalánál folyt estéről estére kártyacsata a palota nagy fogadótermében, mely a Monreale kapu fölötti négyszögletes épületben helyezkedik el. A királyi klopi-partitól néhány lépésre, a fáraó-asztal mellett Emma Lyonna trónolt, s adta vagy robbantotta a bankot. A játékszenvedély apályát-dagályát egyetlen arcról sem lehetett olyan tisztán leolvasni, mint a szép angol nő változékony vonásairól. Emma mindenben szertelen volt, a kártyában is: fékevesztetten játszott, és szemmel látható gyönyörűséggel turkált a nagy halom aranyban, melyet az asztalról az ölébe söpört, hogy alkalomadtán sárga zuhatagként zúdítsa vissza a zöld posztóra. Nelson lord mögötte álldogált - ő nem nyúlt soha kártyához -, s majd felfalta fél szemével Emma gyönyörű vállát. Időről időre füléhez hajolt, s valamit sugdosott neki angolul. Mással egyáltalán nem beszélt.

A király asztalánál legfeljebb ezer dukátra rúgott a nyereség vagy a veszteség, a fáraó-asztalnál nemegyszer húsz-, harminc-, negyvenezer dukát cserélt gazdát. Szicília leggazdagabb urai ülték körül ezt az asztalt, meg néhány hírhedten szerencsés kezű játékos, akiket sohasem hagy cserben Fortuna istenasszony.

Emma olykor Nelson értésére adta, hogy valamelyik partnerének gyűrűje, melltűje megnyerte a tetszését. A tengernagy már másnap beállított a kiszemelt smaragd, rubin vagy gyémánt ékszer tulajdonosához, szemrebbenés nélkül kifizette a kért összeget, s a smaragd, rubin, gyémánt még aznap átvándorolt előző tulajdonosa ujjáról, nyakáról a szép kegyencnő ujjára, nyakára.

Sir William nyakig merült régészeti tanulmányaiba vagy a politikába, se látott, se hallott, csak Londonnal levelezett, vagy a kőzetmintáit osztályozta.

S nehogy az a vád érjen bennünket, hogy eltúlozzuk az érdemdús nagykövet férji vakságát, ide mellékeljük Nelsonnak egy 1799. március 11-ről kelt, sir Spencer Smithhez intézett levelét, melyet a hírneves tengernagy halála után egyéb leveleivel és sürgönyeivel egyetemben publikáltak Londonban:

Kedves Smith úr!

Két-három szép indiai sálat szeretnék venni. Az ár nem számít. Minthogy Konstantinápolyban nem ismerek senkit, akit a sálak beszerzésére megkérhetnék, bátorkodom önt terhelni e szívességgel. Mihelyt közli velem az árat, átutalom a pénzt, ezer köszönettel, Londonba, vagy ahová óhajtja.

Kérésem teljesítésével újabb jogcímet szerez, uram, hálámra.

Nelson

Úgy hisszük, a levél nem szorul kommentárra, így, amint van, fényes bizonyítéka annak, hogy Emma Lyonna sir William feleségeként sem feledte egészen el régi mesterségét.

Ami a királynét illeti, ő ritkán játszott, s akkor is lagymatagon, kelletlenül. Furcsa dolog, de tény: e féktelenül szenvedélyes asszony nem ismerte a játék bűvöletét. Rendesen a fogadóterem egyik sarkában üldögélt, körülötte a kis hercegnők, valamennyien gyászöltözékben, a korán elhunyt s hamar feledett ifjú Albert herceg tiszteletére, és kézimunkával múlatták az időt. Háromszor egy héten benézett esténként a kalábriai herceg is, ifjú felesége társaságában, hogy a királynál tiszteletét tegye. Kártyázni nem szokott sem ő, sem Klementina hercegné. Klementina leült anyósa, a királyné mellé, sógornői, a kis hercegnők közé, és mintákat rajzolt elő, vagy segített nekik hímezni.

A kalábriai herceg körbejárt a teremben, itt is, ott is beszédbe elegyedett a vendégekkel. Bármely témáról kellemesen és felületesen elcsevegett akármeddig, úgyhogy a tudatlanok szemében valóságos bölcsnek tetszett.

Ha egy gyanútlan idegen toppant volna be a terembe, soha ki nem találja, hogy az az úr, aki olyan vidáman kártyázik, az a hölgy, aki olyan hűvös nyugalommal hímezgeti egy karszék huzatát, s az a fiatalember, aki oly széles mosollyal üdvözöl boldog-boldogtalant, egy nemrég országát vesztett, száműzetésbe kényszerült király, királyné és trónörökös.

Egyedül Klementina hercegné arcáról sírt le valami mélységes-mély bánat, de éppen ez a kiáltó ellentét mutatta, hogy bánata mélyebb annál, amit a trón elvesztése okozhat, s a szegény főhercegnő alighanem örökre és jóvátehetetlenül eljátszotta boldogságát.

1. Nyugodtan kijelenthettük hát, hogy ez a jakobinus vezető nem lehetett sem Cirillo, sem Schipani, sem Manthonnet, sem Velasco, sem Ettore Carafa, minthogy 1803-ban, amikor Bartolomeo N*** könyvét megírta, az első négyet már felakasztották, Carafát pedig lefejezték. (A szerző megjegyzése.) [VISSZA]

3. Minden idézett okmány hiteles, bár semmiféle történelemkönyvben nem lelhetők fel. Magunk bányásztuk ki valamennyit különféle rejtekhelyekről, ahol hatvannégy év óta porosodtak. ^[VISSZA]

4. A király széljegyzetét az eredeti okmányról másoltuk ide. ^[VISSZA]

---