Ferdinánd király jóval kisebb buzgalommal szervezte ugyan kormányát, mint kártyapartiját, ahogy ezt fentebb említettük, de két-három nap múltán mégiscsak összeütött valamiféle államtanácsot. A hadügyminiszteri tárcát ismét az egy időre kegyvesztetté lett Ariolának juttatta, mert belátta, hogy az árulókat nem azok között kell keresnie, akik lebeszélték a háborúról, hanem azok között, akik rábeszélték. Belügyminiszterré Circello márkit nevezte ki, a külügyek élére Castelcicala herceget állította, kárpótlásul a londoni nagykövetségért, illetve az állami junta tagságáért.

Elsőnek Pignatelli herceg, volt teljhatalmú kormányzó hozott hírt Nápolyból. Mint említettük, a herceg tizenkét órás gondolkodási időt kért és kapott, majd sietve kereket oldott annak a napnak estéjén, amelyen felszólították, hogy az államkincstárt adja át a városnak, teljhatalmát a képviselőknek.

Pignatelli herceget fölöttébb hidegen fogadta a király, jéghidegen a királyné. A király, mert aláírta a sparanisi fegyverszünetet, holott ő meghagyta, hogy szóba se álljon a franciákkal, vagy pláne a lázadókkal, ami Ferdinánd szerint különben egy és ugyanaz, a királyné, mert úgy jött el Nápolyból, hogy egyetlen palotát fel nem gyújtott, egyetlen hazafit meg nem öletett, holott Karolina azt parancsolta, hogy távozása előtt égesse fel Nápolyt, és gyilkoltasson le mindenkit, "nótáriustól felfelé".

Pignatelli herceget Caltanissettába száműzték.

Különféle hírforrásokból fokról fokra értesültek őfelségeik a további eseményekről is: hogy lázadás ütött ki Mack ellen, hogy Mack a francia fővezér oltalma alá helyezte magát, hogy Moliternót népvezérré kiáltották ki, s ő Rocca Romanát vette maga mellé alvezérül, legvégül pedig arról, hogy a franciák gyors iramban közelednek Nápolyhoz.

Egy szép napon újabb menekülő érkezett Palermóba. Castellammaréból jött, egy halászhajón. Három és fél nap alatt tette meg a tengeri utat, s azt állította, hogy rendkívül fontos híreket hoz. Csodával határos módon menekült meg a jakobinusok markából, mesélte, kisebesedett csuklóit mutogatva, és mindenáron a királlyal akart beszélni.

A királynak jelentették az esetet. Tudják meg, ki az az ember, izent ki Ferdinánd.

Őt Roberto Brandinak hívják, felelte a menekült, és hozzátette, hogy Nápolyban ő volt a Sant'Elmo-erőd parancsnoka.

A király most már elhitte, hogy a hírek csakugyan fontosak lehetnek, s fogadta Brandit.

Roberto Brandi hosszú mesét tálalt fel. Elmondta, hogy a francia támadást megelőző éjszakán fellázadt az erőd helyőrsége. Ő pisztolyt rántott - egyszerre kettőt is -, de a lázadók nekitámadtak, s bár ő a végsőkig ellenállt, kilőtte mindkét pisztolyát, egy embert megölt, egyet megsebesített, mit tehetett volna ötven ember ellenében? Legyűrték, kezét-lábát összekötözték, és Nicolino Caracciolo zárkájába dugták, Nicolinót ellenben kiszabadították, s kikiáltották az erőd parancsnokává. Ő, Brandi, három nap, három éjjel senyvedt a zárkában étlen-szomjan, nem akadt senki, aki egy korty víz, egy falat kenyér erejéig megszánta volna. Végül mégis megesett rajta egy porkoláb szíve - az az ember neki köszönhette az állását -, s amikor az ostrom és a zűrzavar a tetőfokra hágott, a harmadik napon beosont hozzá, és álöltözékben kiszöktette. Ő kénytelen volt még két teljes napot Nápolyban tölteni, alkalmas közlekedési eszköz híján. Egy barátjánál húzta meg magát, s azalatt végignézte még a franciák bevonulását Nápolyba és Szent Januárius pálfordulását. A Parthenopéi Köztársaság kikiáltása után sikerült végre Castellammaréba jutnia, s egy halászhajó gazdáját rábírnia, hogy valóságos kis vagyon ellenében Szicíliába szállítsa. Három nap alatt ért ide, s egyenest a palotába sietett hódolatát őfelsége lábai elé helyezni.

Szívre ható történet volt, annyi szent! Roberto Brandi másodszor is előadta a királynénak, s mert Karolina mindig is nagyra becsülte, a királlyal ellentétben, az igaz alattvalói hűséget és önfeláldozást, azon nyomban kiutalt tízezer dukátot Brandi úrnak, Nicolino Caracciolo és a jakobinusok áldozatának. Egyidejűleg kineveztette a palermói erőd parancsnokává, hasonló fizetéssel, mint amilyet a Sant'Elmo-erőd parancsnokaként élvezett, továbbá kilátásba helyezte, hogy tesz ő még Brandiért többet is, mihelyt országa királynéjaként ismét visszatér Nápolyba.

Karolina ezek után sürgős tanácskozásra hívta össze híveit: Actont, Castelcicalát, Nelsont és Circello márkit.

Hogyan lehet megakadályozni, hogy a győztes forradalom átterjedjen Szicíliára: ez a kérdés forgott szőnyegen. Egy sziget potomság annak, aki ezenkívül még egy egész országon uralkodott; egy és fél millió alattvaló csekélység annak, aki korábban hétmillió alattvalót számlált, de egy sziget és potom másfél millió alattvaló is több a semminél, s a király ragaszkodott Palermóhoz, ahol minden áldott este klopit játszhatott, ahol Cardillo elnök nagyszerű vadászatokat rendezett számára, s ahol fél millió alattvaló vallotta királyának.

A tanács természetesen nem jutott határozatra. A királyné esze gyorsan váltott, amíg lappáliákról, egy masinéria aprócska rugóiról volt szó, de átfogó gondolatra, nagyszabású elgondolásra nem futotta képességeiből. A király a vállát vonogatta:

- Én nem akartam háborút, ezt mindenki tudja. Mostam kezeimet, mosom kezeimet. A bajkeverők dolga a bajt orvosolni. Hanem Szent Januárius ezt még megkeserüli! Tegyem csak be a lábam Nápolyba, mindjárt templomot építek Paolai Szent Ferencnek!

Actont porig sújtotta a katasztrófa, s még inkább az a körülmény, hogy a király ismeri szerepét az osztrák császár levelének meghamisítása körül. Ráadásul tudta, hogy neve napról napra gyűlöltebb a nép körében, nem mert hát tanácsot adni, nehogy tovább rontsa a királyság helyzetét; ellenben felajánlotta lemondását annak a javára, aki kiutat talál. Castelcicala herceg silány politikus volt. Franciaországban és Angliában betöltött magas állását kizárólag Ferdinánd kegyeinek köszönhette, jelenlegi pozícióját gaztetteivel érdemelte ki. Nelson katona volt, tengerész, lángeszű hadvezér, de mihelyt nem oldhatta meg karddal a csomót, mindjárt senkivé-semmivé törpült. Ami végezetül Circello márkit illeti, aki tíz-tizenkét évig üldögélt még újonnan elnyert bársonyszékén, ő pontosan az volt, akit a királyok "hű szolgának" titulálnak, mert vakon, ellenvetés nélkül engedelmeskedik bármely parancsuknak, a legképtelenebbeknek is, de akit az utókor nem nevez semminek, mert a kor eseményeit kutatva nem leli egyéb nyomát létezésének, mint egy-egy aláírást a király neve alatt.

Ruffo kardinális lett volna az egyetlen ember, aki az adott helyzetben jó tanáccsal szolgálhatott volna a királynak, amint ezt már nemegyszer megtette. Az ő találékony, ötletgazdag eszére, merész röptű képzeletére bízvást hagyatkozhatott a király. Tudta ezt Ferdinánd jól, s nemegyszer kikérte egyénileg a kardinális tanácsát.

De Ruffo mindig ugyanazt hajtogatta: "Ki kell terjesztenünk Kalábriára az ellenforradalmat, és élére a kalábriai herceget állítani."

A tanács első része tetszett is a királynak, hanem a második felét kivihetetlennek tartotta.

A kalábriai herceg méltó fia volt apjának a tekintetben, hogy irtózott minden oly természetű politikai ténykedéstől, ami veszélyeztetni látszott drága életét. Soha a lábát be nem tette Kalábria szigetére, nehogy elkapja a kalábriai lázat, hiába szapulta-fenyegette a király. Most menne oda, amikor nemcsak ragályos láz fenyegetné, de könnyen golyót is kaphat? Dehogy megy, Ferdinánd hiába is erőltetné.

A király meg sem említette a tervet fiának, annyira biztosra vette, hogy elutasításra talál.

Mint mondottuk, a tanácskozás határozathozatal nélkül oszlott fel, azzal az ürüggyel, hogy a helyzet hiányos ismeretében nem dönthetnek, meg kell várni az újabb híreket.

Pedig a helyzet annyira világos volt, hogy világosabb már nem is lehetett.

A franciák benn ültek Nápolyban, kikiáltották a Parthenopéi Köztársaságot, s az ideiglenes kormány máris szétküldte meghatalmazottait a tartományok demokratizálására.

De mert az államtanács ragaszkodott a látszat fenntartásához, jobb híján kimondta, hogy holnap és a következő napok mindegyikén újra összeül - tanácskozni.

S lám, mégis jól tette a tanács, hogy úgy határozott: bevárja a további híreket, mert már másnap szenzációs hír futott be.

Az tudniillik, hogy a trónörökös őfensége partra szállt Kalábriában, Brindisiben és Tarantóban nyilvánosan fellépett, és fellázította a félsziget legdélibb csücskét.

Circello márki jelentette hivatalosan a nagy újságot az államtanácsnak: ő maga egy aznap reggel Reggióba érkezett futártól hallotta. A bejelentés általános megrökönyödést keltett, a királyt egyenesen hahotára fakasztotta.

Egyedül Nelson látszott hitelt adni a hírnek, minthogy jelleméből következően helyeselte a dolgot, s adott esetben tán maga is így cselekedett volna. A herceg őfensége egy hete távozott Palermóból, s a favoritai kastélyba költözött, azóta színét sem látta senki - jegyezte meg Nelson -, egyszóval igenis elképzelhető, hogy közben kitervelte s bátor szíve sugallatára végrehajtotta e vállalkozást, mely a jelek szerint nagyszerűen indul.

A király nem is felelt Nelsonnak, csak vállat vont.

De mert ami valószínűtlen, még korántsem lehetetlen, végül is ráállt, hogy egy lovas futárt menesszen Favoritába, azzal az izenettel, hogy a király kérdezteti: hogy s mint van fia, a trónörökös, mivel e hosszú hallgatás aggasztja apai szívét.

A futár lóra pattant, elvágtatott, s azzal tért hamarosan vissza, hogy a trónörökös tisztelteti felséges édesapját, köszöni kérdését, jól van. A küldönc személyesen találkozott a herceggel, s őfensége igen hálásnak mutatkozott az atyai gyengédség e szokatlan megnyilvánulásáért.

Előző nap azért oszlott szét határozathozatal nélkül a tanács, mert kevesellte értesüléseit, ezúttal azért, mert sokallta.

A király lakosztályába tért. Sürgősen hívassák Ruffo kardinálist, akarta éppen mondani, amikor az ajtónálló jelentette, hogy a kardinális őfelsége szobájában várakozik. Egy korábbi utasítás értelmében Ruffónak jogában állt a királyt a nap vagy az éjszaka bármely órájában bejelentés nélkül felkeresni.

A kardinális mosolygó arccal, állva várta a királyt.

- Nos, eminentissime, hallotta, mi újság? - kérdezte a király.

- A trónörökös partra szállt Brindisiben, s Kalábria déli csücske máris lángokban áll.

- Igen, de, sajnos, ebből egy szó nem igaz. Ahogy én nem vagyok Kalábriában - pedig mondhatom, csepp kedvem sincs odamenni -, úgy nincs ott a trónörökös sem. Békésen csücsül Favoritában.

- Ahol is tudós kommentárokat fűz az Erotikon Biblion-hoz San Felice lovag közreműködésével.

- Mi a csuda az az Erotikon Biblion?

- Roppant tudós könyv az ókorról. Mirabeau gróf írta If várában, rabsága idején.

- Elhiszem, hogy a fiam tudománya nagy, de akkora még sincs, hogy Merlin varázspálcájával felérne, következésképp nem lehet egyidejűleg Kalábriában meg Favoritában.

- Mégis így van.

- Kedves kardinálisom, ne csigázzon már, árulja el a rejtély nyitját!

- Tekintsem ezt a király parancsának?

- Nem, tekintse barátja kérésének.

- Nos, sire, elárulom a rejtély nyitját, de csakis felséged tudhat róla. Értjük egymást, ugye?

- Csakis én tudhatok róla, rendben van.

- Nos, a rejtély megoldása egyszerű. Szükségem volt nagyszabású tervemhez egy trónörökösre, de a király, lévén önmaga ellensége, megtagadta, tehát...

- Tehát? - kapott a szón a király.

- Tehát fabrikáltam magamnak egy trónörököst! - vágta ki a kardinális.

- Nohát, ezt nevezem újságnak! - lelkendezett a király. - De elmondja, ugye, hogy csinálta?

- Ezer örömmel, sire. Mindenekelőtt helyezkedjék el komfortábilisan a karosszékében, mint Nelson barátom mondaná. Mert figyelmeztetem: ennek nagy sora van.

- Mondja, csak mondja, kedves kardinális, amilyen hosszan tetszik - biztatta a király Ruffót, miközben csakugyan kényelembe helyezkedett egy kis heverőn. - Kegyelmed olyan jól beszél, hogy ítéletnapig elhallgatnám.

Ruffo fejet hajtott, és belefogott a történetbe.

- Emlékszik, felség, ő királyi fenségeikre, madame Victoire-ra és madame Adélaïde-ra, XV. Lajos király lányaira?

- Hogyne emlékeznék! Szegény öreg hercegnők! De még mennyire emlékszem! Elutazásom előtt küldtem nekik tíz-tizenkétezer dukátot, azzal az izenettel, hogy szálljanak Manfredoniában hajóra, s utazzanak Triesztbe, vagy jöjjenek utánunk Palermóba, ha úgy tetszik.

- Akkor tán a hét testőrükre is emlékszik felséged? Egyiküket, Boccheciampe urat, Narbonne gróf hangsúlyozottan őfenségeik kegyébe ajánlotta.

- Emlékszem hát.

- Nyilván nem felejtette el azt a fiatalembert sem, felség, aki a megszólalásig hasonlított ő királyi fenségére, a trónörökösre.

- Annyira hasonlított, hogy amikor először láttam a fiatalembert, szinte engem is megtévesztett.

- Nos, sire, eszembe ötlött, hogy megpróbálom e véletlen körülményt kiaknázni.

A király arcáról lerítt, hogy bár fogalma sincs, mire készül kilyukadni a kardinális, eleve csodálja, és határtalanul bízik az eszében.

Ruffo folytatta:

- Mielőtt őfenségeik útnak indultak volna, magamhoz rendeltem de Cesarét. Sejtettem én, hogy a kalábriai herceg őfensége nem hajlandó szerepet vállalni a most induló háborúban, s tudtam, hogy de Cesare bátorságára bizton számíthatok, hiszen korzikai. Nem fedtem fel előtte tervemet, csak annyit mondtam neki, hogy a természet nem véletlenül ruházta fel a trónörököshöz megtévesztésig hasonló külsővel; alighanem megvoltak vele a maga céljai.

- S ő mit felelt? - kérdezte a király.

- Meg kell hagyni, egy percig sem tétovázott. "Porszem vagyok a nagy játszmában - mondta -, de életem s társaim élete a királyé. Mit tegyek?" "Semmit - feleltem én. - Majd mi cselekszünk." "Mégis, miként járjunk el?" "Kísérjék el őfenségeiket Manfredoniába, várják be, míg hajóra szállnak, majd térjenek vissza Kalábria keleti partja mentén Brindisibe. Ha Brindisiig nem történik semmi, keressenek alkalmas hajót, bárkát vagy halászhajót, és jöjjenek Szicíliába; ha ellenben történne valami váratlan és rendkívüli, éljen bátran az alkalommal, hiszen ön értelmes és merész ember. Megcsinálhatja mindannyiuk szerencséjét - olyan jutalmat érdemelhet ki, amiről álmodni sem mert soha..."

- Eminenciád terve készen állt?

- Természetesen.

- Miért nem avatta be őket? Hiszen bízott bátorságukban.

- Mert hét ember között mindig akadhat egy áruló, sire... Honnan tudhattam volna, nem fog-e egyikük elárulni?

A király nagyot sóhajtott.

- De előttem nincs oka titkolni a tervet - mondta aztán.

- Annál kevésbé, sire, mert sikerült.

- Folytassa - intett a király.

- Nos, sire, a hét ifjú pontról pontra követte utasításaimat. Miután a két hercegnő hajóra szállt, a kalábriai tengerpart mentén visszaindultak. Ott már várta őket egyik ügynököm. Árulástól ezúttal sem kellett tartanom, minthogy az ügynököt sem avattam be terveimbe.

- Önt az Isten is miniszterelnöknek teremtette, kedves Ruffóm, méghozzá nem is egy kis országnak szánta, mint Nápoly, hanem egy nagyhatalom: Franciaország, Anglia vagy Oroszország élére. Folytassa csak, folytassa, csupa fül vagyok. Ki volt az az ügynök? Mi volt a dolga? Hej, micsoda művésze ön a politikának, kedves kardinálisom! Igazán kár, hogy nem akadt jobb tanítványára bennem.

- Ezt az ügynököt felséged egy évvel ezelőtt nevezte ki intendánsának, az én javaslatomra, Monteiasi városában lakik. Hét bajnokunk akarva sem kerülhette el a várost. Levélben értesítettem ügynökömet, hogy a kalábriai herceg őfensége kétségbeesett lépésre szánta el magát az ország visszahódítása érdekében, Kalábriába hajózott, főistállómestere, connétable-ja és a szász herceg társaságában, s arra kértem, mint hű alattvalót, hogy ha reménytelennek ítéli a vállalkozást, rejtse el a trónörökös őfenségét, ha ellenben úgy véli, van némi remény a sikerre, adjon meg neki minden támogatást. Felhatalmaztam arra is, hogy a titkot megbízható barátaival közölje. Egyszóval kezemben volt a kova és a tapló, csak a szikra hiányzott.

- A kovakő neve de Cesare, ezt tudom, de hogy hívják a taplót?

- Buonafede Girondának, sire.

- E nevekről meg ne feledkezzünk, eminentissime, mert jól tudom: eljön egyszer a számadás napja, s nemcsak büntetnem kell, de jutalmaznom is.

- Számításom bevált. A hét fiatalember megérkezett a járás székhelyére, Monteiasiba, ahol is egy olcsó fogadóban szálltak meg. Estebéd után kiültek az erkélyre levegőzni. Mihelyt a prefektus hírét hallotta érkezésüknek, rögtön arra gyanakodott, hogy ez a hét fiatalember alkalmasint maga a kalábriai herceg, a szász herceg, Colonna connétable, Boccheciampe főistállómester és kíséretük. Egyidejűleg elterjedt a városban az a hír, hogy a fiatalemberek jakobinus ágensek, s azért jöttek, hogy a tartományt demokratizálják. Nos, mivel e tartomány nem túlságosan demokratikus érzelmű, összecsődült a téren vagy négy-ötszáz ember, azzal a szándékkal, hogy alaposan ellátják utasaink baját. Ekkor érkezett a helyszínre emberem, Buonafede Gironda prefektus, s a kósza hírek hallatán kijelentette: kötelességének tartja felderíteni a járás székhelyén átutazó idegenek kilétét, lévén ez a tartomány fejének dolga, tehát ezennel felkeresi és kifaggatja az újonnan jötteket. Monteiasi lakosai tíz percen belül megtudják, mihez tartsák magukat. A fiatalemberek vették észre, hogy nem tudni, miért, fejükre vonták a tömeg haragját, s e harag kitöréssel fenyeget, ezért visszavonultak a balkonról. Éppen az ablaktáblákat hajtották be, amikor jelentették nekik, hogy a prefektus óhajtja tiszteletét tenni. E bejelentés fokozta aggodalmaikat. Úgy tudom, kényes helyzetekben addig is mindig de Cesaréra hárult a szószóló szerepe; ezúttal is őt bízták meg a feladattal, hogy a prefektustól megtudakolja, mivel vonták magukra Monteiasi lakosainak ellenséges indulatait. Alighogy ezt megbeszélték, feltárult az ajtó, s a prefektus belépett. Mihelyt a prefektus megpillantotta de Cesarét, igazolva látta gyanúját. A hét fiatalember nyilvánvalóan azonos azokkal, akiket én a figyelmébe ajánlottam, vezetőjük nem más, mint maga a trónörökös.

Önkéntelenül felkiáltott: "A királyi herceg! A kalábriai herceg őfensége!" De Cesare összerezzent. Nincs kétség, bekövetkezett, amit én előre megjósoltam. Itt a váratlan, a hihetetlen alkalom, csak élni kell vele, keze ügyében a nem remélt, hallatlan, legmerészebb álmait fölülmúló jó szerencse, csak üstökön kell ragadni! Társaira pillantott, mintegy véleményüket kérdezve. Helyeslő tekintetükön felbátorodva a prefektus elé lépett, s némán, felülmúlhatatlan méltósággal csókra nyújtotta kezét.

- Talpraesett fickó ez az ön Cesaréja, eminentissime, mondhatom! - lelkendezett a király.

- Ez még semmi, sire!... A prefektus alázatosan kérte, hogy őfensége mutassa be az uraknak: a szász hercegnek, Colonna connétable-nak, Boccheciampe főlovászmesternek, vagyis szépen elősorolta, milyen néven kell az áltrónörökösnek társait bemutatnia, s ezáltal jócskán megkönnyítette a dolgát. A bemutatkozási szertartást hamarosan félbe kellett szakítani a tömeg őrjöngése miatt. Egykettőre betört az ablak, kövek hullottak a hercegek és az intendáns lába elé. Az utóbbi erre sietett ablakot nyitni, s de Cesarét kézen fogva, kiállt vele az ablakba. Mialatt a tömeg hökkenten latolgatta, mi üthetett a királyi intendánsba, hogy ilyen barátságos viszonyba keveredett a jakobinusokkal, ő a lármát túlharsogva elkiáltotta magát: "Éljen Ferdinánd király! Éljen szeretett trónörökösünk, Ferenc!" Képzelheti, sire, hogyan hatott a sokaságra e kiáltás s e látvány! Akadt a tömegben néhány Nápolyt járt ember, aki szemtől szemben látta a kalábriai herceget: ezek ráismertek, helyesebben őt vélték Cesaréban felismerni. "Éljen a király! Éljen a trónörökös!" - harsant fel a tömeg fülsiketítő kiáltása, válaszul az intendáns szavaira. De Cesare főhajtással üdvözölte a népet, mint mondják, szerfelett hercegi főhajtással, az őrjöngésig fokozva a lelkesedést. Néhányan felkiáltottak: "A katedrálisba! A katedrálisba!" A népnek kedvenc szórakozása a Te Deum. A tömeg rögtön felkapta a kiáltást, s egy emberként követelte: "A katedrálisba! A katedrálisba!" Tíz küldönc futott az érseket felkérni, hogy celebráljon Te Deum-ot a székesegyházban. S az álherceg elindult a templomba, óriási tömegtől s osztatlan lelkesedéstől kísérve. Nem is ment, valósággal vitte, sodorta a nép... S ha akadt ember, aki gyanakodott volna, azt is jobb belátásra térítette a Te Deum, gondolhatja, sire! A trónörököst Isten maga jelölte ki, Isten megáldotta; többé nem férkőzhetett hozzá gyanú! A nagyszerű eseménynek villámsebesen híre futott a vidéken. Ahová elért, ott tüstént küldötteket választottak, s a küldöttek másnap mind megjelentek Monteiasiban, hódolni az álherceg előtt. De Cesare szokott méltóságával fogadta őket, majd kinyilvánította, hogy eljött apja országát visszahódítani, mivel határtalanul bízik leendő alattvalói bátorságában és hűségében.

- Nohát! - csapta össze a kezét a király. - Ez a Cesare ember a talpán! Látom már, nem becsültem túl, amikor hadnaggyá ütöttem.

- Türelem, sire, hátravan még a java - vette vissza a szót Ruffo. - Még aznap kiderült, hogy a francia királyi hercegnők hajóját ellenszél tartóztatta fel útban Trieszt felé, úgyhogy kénytelen-kelletlen visszatértek Brindisi kikötőjébe. Kitűnő alkalom egy újabb, merész sakkhúzásra! Ha sikerül, egyszer s mindenkorra elhallgatnának a hitetlenek, tamáskodók. Mást se kell tenni, mint őfenségeiket felkeresni, a titokba beavatni, s általuk elismertetni. A hercegnők bizonyára nem haboznak egy kis hazugságot lelkükre venni az ügy érdekében, hiszen kedvelik-becsülik testőrségük vezetőjét, és szívükön viselik a szicíliai királyság sorsát. De Cesare eltökélte, hogy vállalja a kockázatot. Még az este felkerekedett, és elutazott Brindisibe, miután közhírré tétette, hogy a trónörökös meglátogatni indult hőn szeretett unokanővéreit, a francia királyi hercegnőket. Másnap hajnalra tudta egész Brindisi, hogy a herceg a város falai közé érkezett; a város vezetői siettek tisztelegni don Francesco Errico palotájában, ahol a herceg megszállni kegyeskedett. Hét fiatalemberünk déltájban elballagott a kikötőbe, óriási tömegtől kísérve. Legelöl a királyi herceg haladt, hat társa a rangjának kijáró hódolattal vette őt körül. A hercegnők a hajó fedélzetén várakoztak, minthogy nem kívántak partra szállni. Testőreiket kitörő örömmel üdvözölték. Cesare bizalmas kihallgatást kért a hercegnőktől, s rögtön félre is vonult velük, mialatt hat társa a fedélzeten maradt régi ismerősükkel, Châtillon grófjával. Az öreg hercegnőkhöz eljutott a trónörökös kalábriai útjának a híre, de álmukban sem gondolták, hogy a trónörökös nem más, mint de Cesare. De Cesare rendre elbeszélte, hogyan is esett a dolog, s végezetül megkérdezte: belebocsátkozzék-e a kalandba, vagy sem. A hercegnők azon a véleményen voltak, hogy az alkalmat maga a végzet kínálja fel, s okvetlenül élnie kell vele. De Cesare erre megjegyezte, attól tart: a király őfelsége esetleg rosszallhatja, hogy ő a trónörökös nevében lép fel, a trónörökös még inkább, hogy az ő nevét bitorolja. A hercegnők szavukat adták, hogy elintézik a dolgot felségeddel és a kalábriai herceggel. De Cesare úszott a boldogságban. Egy utolsó kérése lenne még őfenségeikhez - mondta -, adják a nyilvánosság előtt valami jelét megbecsülésüknek, hogy a rokonság beigazolódjék. Ő királyi fenségeik igent mondtak, felkísérték de Cesarét a fedélzetre, ott csókra nyújtották kezüket, majd a hajólépcsőig kísérték fényes vendégüket, ahol is Cesare rendkívüli megtiszteltetésben részesült: mindkettejüktől csókkal búcsúzhatott.

- Hallja, eminentissime, az ön Cesaréja igazán a bátrak bátra! - szólt a király.

- Csakugyan, sire. Mi sem bizonyítja jobban, mint hogy társai, az egy Boccheciampe kivételével, visszariadtak a kockázattól, s két társukat magukra hagyva, Korfuba hajóztak.

- Úgyhogy?

- Úgyhogy de Cesare és Boccheciampe, vagyis Ferenc trónörökös és főistállómestere e pillanatban Tarantóban van, három-négyszáz fegyveres élén, s Bari vidéke felzendült a király és az ő nevükben.

- Ezt nevezem újságnak, eminentissime! Nem lehetne valahogy hasznunkra fordítani?

- Dehogynem, sire. Ezért is jöttem.

- Kapóra, mint mindig... Mert bölcs belenyugvásom ellenére határozottan nem bánnám, ha a franciákat kikergethetném Nápolyból, s néhány jakobinust felköttethetnék a Régi Vásártéren. Mit tegyünk ennek érdekében, kedves kardinálisom?... Hallod, Jupiter, hamarosan jakobinusokat akasztunk. Hehe! Az lesz csak a mulatság!

- Hogy mi a teendő? - ismételte meg a kérdést Ruffo.

- Igen, azt óhajtanám tudni.

- Nos, sire, mindössze egy teendő van: hagyja, hogy befejezzem, amit elkezdtem.

- Hát fejezze be, eminentissime, fejezze be!

- De egymagam, sire!

- Hát ezt hogy érti?

- Ahogy mondom. Ne üsse bele az orrát holmi Mack, Pallavicini, Moliterno vagy Romana.

- Micsoda? Egymagad akarod Nápolyt visszafoglalni?

- Igenis, én magam. Alvezérem de Cesare lesz, hadseregem a derék kalábriai nép. Köztük születtem, jól ismernek, nincs az az eldugott kunyhó, ahol ne tisztelnék nevemet, helyesebben szólva őseim nevét. Mondjon igen-t felséged, ruházzon fel a szükséges teljhatalommal, s a többit bízza rám: nem telik bele, fogadom, három hónap, s én hatvanezer embert sorakoztatok fel Nápoly kapui előtt.

- Honnan a csudából vennél hatvanezer embert?

- Meghirdetem a szent háborút, egyik kezemmel a kardot forgatom, a másikkal magasra emelem a keresztet, egyikkel áldást osztok, másikkal átkot. Amit megtettek a fra Diavolók, a Mammonék, Proniók az Abruzzókban, azt véghezviszem én, Isten segedelmével, Kalábriában és a Basilicatában.

- Fegyvert hogy szerzel?

- Kerül majd fegyver, amennyi kell. Ha máshogy nem, hát elvesszük az ellenünk küldött jakobinusoktól. De egyébként is: ki látott már kalábriait puska nélkül?

- S a pénz?

- A tartományi pénztárakban van pénz elég. Csakhogy mindehhez felséged felhatalmazására van szükségem.

- Az én felhatalmazásomra? Éljen Szent Januárius!... De nem, nem jól mondom, Szent Januárius áruló lett. Ha csak a beleegyezésem kell, az máris a tied. Mikor vágsz neki?

- Még ma, sire. De ne feledje kikötésemet!

- Egyedül, fegyver és pénz nélkül. Nem ezt mondtad?

- De ezt, sire. Elfogadhatónak találja?

- Hogy a manóba ne!

- De teljhatalommal és egyedül, sire, mint a király helytartója, alteregója!

- Az leszel, az. Még ma kinyilvánítom az államtanácson megmásíthatatlan akaratomat.

- Akkor vége mindennek.

- Vége? Miért?

- Tiszta sor, felség. A tanácsban ott ülnek ellenségeim. A királyné nem szeret, Acton úr ki nem állhat, mylord Nelson gyűlöl, Castelcicala herceg utál. Övék a többség, ha a többi miniszter mind az én pártomra kelne is... Nem, sire, így nem megy.

- Hát hogy?

- Államtanács nélkül. A király akarata és Isten segedelme: nem kell ide egyéb! Máris tettem egyet s mást, nos, abban ki segített? Amit ezután teszek, ahhoz sem kell más segítség. Szót se a tervről, sire, maradjon az a kettőnk titka! Én elindulok suttyomban Messinába, titkárom és káplánom kíséretében, áthajózok Itáliába; ott a helyszínen fedem majd fel a kalábriaiak előtt, mi cél hozott közéjük. Erre a hírre nyilván össze fog röffenni az államtanács, felséged bevonásával vagy anélkül, de bánom is én akkor már az államtanácsot! Felőlem dönthet, ahogy akar: én Cosenza alá vonulok, megparancsolom de Cesarénak, hogy csatlakozzék, és mint az imént mondottam felségednek, három hónap múlva Nápoly falai alatt állok.

- Ha csakugyan megteszed, Fabrizio, kinevezlek örökös miniszterelnökömnek, visszaveszem mulya Ferenc fiamtól a kalábriai herceg címet, és neked adományozom.

- Ha megteszem, sire, felséged azt cselekszi majd, amit ilyenkor minden király: siet elfeledni önfeláldozó hívét. Ha a szolgálat túlságosan nagy, nem lehet más a bére, mint hálátlanság, s én óriási szolgálatot készülök tenni felségednek. De én nem kegyre, vagyonra, rangra vágyom. Annál sokkalta magasabb cél vezérel: a dicsőség, a hírnév vágya. Sire, én Monk és Richelieu akarok lenni egy személyben.

- S én örömest megteszem, ami tőlem telik, hogy az lehessél, bár nem nagyon tudom, kit s mit tiszteljek e két úrban. Mikor is akarsz indulni?

- Még ma, ha felséged hozzájárul.

- Mi az, hogy hozzájárulok? Jó vicc! Kézzel-lábbal löknélek előre! De egy fillér nélkül mégsem vághatsz bele!

- Ezer dukátom van, sire.

- Két-háromezer dukát akad az íróasztalom fiókjában.

- Az untig elég, sire.

- Hopp, várjunk csak... Legújabb pénzügyminiszterem, Luzzi herceg, épp tegnap jelentette, hogy Francesco Taccone márki megérkezett Messinába, ötszázezer dukáttal a zsebében. A pénzt Backeréktől vette fel. Különben ajánlom Backeréket a figyelmébe, eminentissime. Ha visszafoglaltuk Nápolyt, s ön lesz a miniszterelnököm, okvetlen valamelyik Backert nevezzük ki pénzügyminiszterré.

- Természetesen, sire. De térjünk vissza az ötszázezer dukátra.

- Hát ide figyelj. Mindjárt adok neked írásbeli meghatalmazást, hogy elvehesd Tacconétól a pénzt, és máris van hadikincstárad.

Ruffo elnevette magát.

- Mit nevetsz? - hökkent meg a király.

- Azt, hogy felséged nem tudja: ötszázezer dukátnak okvetlenül lába kél Nápolytól Szicíliáig.

- Az, látod, meglehet. De a messinai helyőrség parancsnoka, Danero tábornok, rendelkezésedre bocsátja majd a szükséges fegyver- és lőpormennyiséget expedíciós csapatod felszereléséhez.

- Pontosan úgy, ahogy Taccone kincstárnok rendelkezésemre bocsátja az ötszázezer dukátot. Sebaj, sire, adja csak ide a két meghatalmazást. Ha Taccone mégis ad pénzt, Danero fegyvert, annál jobb, ha nem ad, megleszek pénz és fegyver nélkül.

A király előhalászott két ív papirost, megírta a két parancsot, és alábiggyesztette a nevét.

Ezalatt a kardinális előhúzott a zsebéből egy harmadik irományt, kihajtotta, és a király elé csúsztatta.

- Hát ez mi? - kérdezte a király.

- Ez kormányzói és alteregói kinevezésem.

- Előre elkészítetted?

- Időkímélés céljából, sire.

- No, rajtam ne múljék...

S a király nekiállt aláírni az okmányt.

A kardinális megfogta Ferdinánd kezét.

- Előbb olvassa el, sire - mondta.

- Azután olvasom el - szólt a király.

És aláírta.

Ha akadnak olvasóink között olyanok, akik úgy érzik: kár lenne idejüket egy kinevezési okmány olvasására fordítani, bár az a maga nemében egyedülálló, és mindmáig az ismeretlenség homálya fedte, lapozzák át a következő fejezetet. Mi ehelyt közzétesszük az említett dokumentumot, melyet magunk bányásztunk elő Ferdinánd titkos irattárából, ahol hatvan éve porosodott. S tesszük ezt abban a reményben, hogy hálára kötelezzük vele mindazon kedves olvasóinkat, akik nem puszta szórakozás, léha időtöltés kedvéért olvassák történelmi tárgyú regényeinket.

Annak érdekében tehát, hogy jelen bajaink orvosoltassanak, hogy gyors és határozott rendszabályok révén mihamarébb visszahódítsuk megszállt tartományainkat, valamint a fővárost, mely nem átall nagy arcátlanul elöl járni a rendzavarásban, felhatalmazom Eminenciádat, hogy az első tartományban, hol küldetését megkezdvén, ennek szükségessége megmutatkoznék, ama fegyveres erők élén, melyeket rendelkezésére bocsátunk, királyi biztosként fungáljon, majd annak utána, hogy az ország egésze vagy egy része birtokába jutott, birodalmi helytartóként, egyebek közt azon joggal felruházva, hogy nevünkben annyi s olyan kiáltványt bocsásson ki, ahányat s amilyet az ügy érdekében szükségesnek ítél.

Mivel ésszerűnek látszik feltételezni, hogy reguláris hadseregünk nincs többé, Eminenciád tekintse legfőbb feladatának a fegyveres erő megszervezését, illetve újjászervezését, mely célból bármely eszközt igénybe vehet; s mivel e fegyveres erő ezúttal honi földön harcol majd, azon kell lennünk, hogy bár előreláthatóan szökött vagy megfutamodott katonákból fog állni, e katonák lelkében felkeltsük, illetve újjáébresszük ama vitézséget, melyről Kalábria hős lakosai, az ellenség ellen küzdvén, oly fényes bizonyságot tettek. Ugyanez vonatkozik azon hadtestekre is, melyeket Eminenciád e tartományok azon lakosaiból toboroz, kik hazafiságtól s hitbuzgalomtól hajtva készek fegyvert fogni ügyünk védelmében.

Eminenciád kezelésébe adom továbbá a közpénztárakban talált, valamint az oda Eminenciád szorgalmazására befolyt pénzösszegeket is. Ennek egy részét használja Eminenciád a tulajdon biztonságához szükséges hírek megszerzésére, vonatkozzanak azok bár a fővárosra avagy a határainkon túli ellenséges hadmozdulatokra; minthogy pedig a fővárosban, a különféle pártok villongásai következtében, jelenleg a legteljesebb anarchia uralkodik, aminek árát a nép adja meg, Eminenciádnak legyen rá gondja, hogy e mesterségben járatos és ügyes emberek útján mindenről, ami ott történik, tudomást szerezzen, oly módon, hogy ezen ágensek minden eseményt késedelem nélkül jelentsenek. E cél érdekében ne sajnálja Eminenciád a pénzt, ha úgy ítéli, hogy a bőkezűség meghozza majd gyümölcseit.

Már most Eminenciád tudomására hozom, bár egyelőre csupán elvben és általában, hogy szövetségeseimnél mindenkor menedékre és oltalomra lelhet, de hamarosan megküldöm e tárgyban további utasításaimat, melyek az együttműködést a jövőben hatékonyabbá teszik. Mindez vonatkozik az angol flottára is, mely Szicília és Kalábria partjai mentén hajózván őrködni fog biztonságunkon, melyre vonatkozó újabb s határozott rendelkezéseimet kellő időben közölni fogom.

Semmi nem kerülte el az okirat szerzőjének figyelmét, mint látjuk; Ruffóban a hadvezér bölcs előrelátása az egyházi ember aggályos körültekintésével párosult.

Ferdinánd azt sem tudta, hová legyen ámulatában.

Tábornokai, tisztjei, katonái, miniszterei cserbenhagyták. Senki nem rántott érte kardot azok közül, akik hivatalból viselik, vagy ha igen, csak azért, hogy az ellenség lába elé helyezze; senki nem ismerte a híreket azok közül, akiknek hivatalból ismerniök kell, vagy ha mégis, nem vette hasznát; senki nem szolgált tanáccsal azok közül, akinek hivatala a tanácsadás. Egyszóval a király mindeddig hiába keresett ott bátorságot, hűséget, észt, önfeláldozást, ahol s akiktől azt méltán elvárhatta.

S lám, most egyszerre rálelt; ó, nem azok egyikében, akiket kegyeivel elhalmozott, hanem egy papi férfiúban, aki nyugodt lélekkel megmaradhatott volna egyházi kötelességeinek szűk körén belül, azaz beérhette volna azzal, hogy a breviáriumát olvasgatja, és áldást oszt.

S mi több: ez a pap mindenhez ért! Lázadást szított, hogy egy hivatásos politikus sem különben; úgy megszervezte a hírszolgálatot, hogy a rendőrminiszter is megirigyelhette volna; és úgy készítette elő a háborút, mint egy igazi hadvezér. Mack Championnet lába elé helyezi kardját, Ruffo pedig fegyvert ragad, meghirdeti a szent háborút, s kész lőszer és sereg nélkül Nápoly visszahódítására kivonulni, egyes-egyedül Constantinus labarumával - az első keresztes lobogóval - és jelszavával: In hoc signo vinces!

Különös ország, különös társadalom, hol az országot útonállók védelmezik, s az eljátszott királyságot egy pap hódítja vissza!

Ferdinánd kivételesen megőrizte a titkot, s megtartotta ígéretét. Odaadta a kardinálisnak az ígért kétezer dukátot. Saját ezer dukátjával együtt tizenkétezer-ötszáz frankot mondhatott tehát Ruffo magáénak, a mi pénzünkre átszámolva.

A kardinális egy messinai utazás ürügyén még azon a szent napon, tehát január 27-én elbúcsúzott a királytól, melyen az megbízólevelét aláírta - az okmányt, nem tudni, miért, két nappal antedatálták -, s nyomban útnak is indult, hajón, kocsin, szárazon és vízen, aszerint, hogy mire nyílt éppen alkalma.

Négy nap alatt tette meg az utat Messináig; január 31-én délután érkezett a városba.

Rögtön nekiállt Taccone márkit felkutatni, hogy a király parancsa értelmében átvegye tőle a Nápolyból származó félmilliót. A márkit meg is találta, hanem a félmilliónak csakugyan nyoma veszett, mint Ruffo jó előre megmondta.

Taccone a kardinális felszólítását azzal hárította el, hogy Nápolyból való távozása előtt Acton főkapitány utasítására Pignatelli hercegnek adta át az őrizetére bízott pénzt. A kardinális ekkor utasította, megbízatása jogán, hogy adjon számot tetteiről, azazhogy a kincstár állapotáról. Szorult helyzetéből a márki azzal vágta ki magát, hogy a kincstár iratai, jegyzékei Nápolyban maradtak, s ezek híján ő nem adhat számot semmiről. Ruffo mindezt előre látta, sőt, jó előre meg is mondta a királynak, hogy pontosan így fog lezajlani a dolog. Taccone után Danero tábornokhoz fordult. Fegyverre, lőszerre végeredményben nagyobb szüksége lett volna még, mint pénzre. De Danero tábornok megtagadta a fegyverek kiszolgáltatását, a király határozott parancsa ellenére, mondván, hogy Isten ellen való vétek lenne ilyesmit a kardinális kezére adni, azzal a fáradsággal akár egyenesen az ellenségnek adhatná.

A kardinális nyomban panaszt tett a királynál, csakhogy Danero sem volt rest Palermóba írni, s Taccone nemkülönben: ki-ki a másikat vádolta, és magát mentegette.

A kardinális elhatározta, hogy Messinában bevárja a király válaszát. Tudni akarta, hányadán áll a dolog. Hatodnapra be is futott a királyi levél. Malaspina márki hozta Palermóból.

A király hosszan és mélabúsan lamentált azon, hogy őt csupa tolvaj meg áruló veszi körül, majd felszólította a bíborost, hogy kezdje meg a hadjáratot, egyedül lángeszére hagyatkozva, és arra kérte, hogy Malaspina márkit, a levél hozóját, nevezze ki hadsegédévé.

Világos volt, mint a nap, hogy Ferdinánd, aki soha nem bízott meg senkiben, máris kételkedni kezd Ruffóban, és siet mellé felügyelőt állítani.

Szerencsére rosszul választotta ki emberét, lévén Malaspina márki eredendően ellenzéki hajlamokkal megáldva. A kardinális elolvasta a király levelét, és mosolyogva mérte végig Malaspinát.

- A király kérése természetesen parancs, márki úr - mondta. - De meg kell adni, furcsa helyzet egy nemesúr és magas rangú katona számára, hadsegédi tisztet vállalni egy egyházi ember oldalán. Őfelsége nyilván ellátta önt valamely különleges megbízatással is, miáltal hivatalos rangjánál fontosabb szerep jut önnek mellettem?

- Úgy van, eminenciás uram - bólintott Malaspina. - Őfelsége ragyogó kilátásokkal, elvesztett kegyei visszanyerésével kecsegtetett az esetre, ha bizalmas jellegű leveleimben tüzetesen beszámolok mindarról, amit eminenciád tesz vagy mond. Őfelsége, úgy látszik, jobb kémnek tart, mint vadásznak.

- Önt tehát az a baleset érte, márki úr, hogy eljátszotta őfelsége kegyét?

- Három hét óta nem veszek többé részt őfelsége kártyapartijában, eminenciás uram.

- S ugyan miféle bűnnel szolgált rá, márki úr, e példás büntetésre? - kérdezte Ruffo.

- Halálos bűn, eminenciás uram.

- Gyónja meg nekem - szólt nevetve a kardinális -, Róma bűnbocsánati joggal ruházott fel.

- Egy vadkant nem a lapockája alatt találtam el, hanem a hasán.

- Márki, jogaim korlátozottabbak, hogysem ily súlyos bűn alól feloldozhatnám - mondta a kardinális -, de beajánlhatom önt a római főpenitenciárius jóakaratába, mint a király önt az enyémbe.

Majd elkomolyodott, s kezét parolára nyújtva, így folytatta:

- De elég a tréfából! Nem kérdem én öntől, márki úr, hogy az én pártomra áll-e, vagy a királyéra. Hanem azt mondom: álljon a haza pártjára, mint igaz szívű, becsületes nápolyihoz illik.

Ruffo nyíltsága, becsületessége lefegyverezte, sőt meghatotta a cinikus márkit.

- Eminenciás uram - felelte -, megfogadtam a királynak, hogy hetente írok neki. Meg is teszem, de, becsületemre, egyetlen levelet nem küldök úgy el, hogy ön ne látta volna.

- Felesleges, márki úr. Igyekszem úgy viselkedni, hogy megbízatásához híven mindenről bátran beszámolhasson őfelségének.

E pillanatban jelentették, hogy Kalábriából látogató érkezett: don Angelo da Fiore tanácsnok. - Bocsássák rögtön be - rendelkezett Ruffo.

A márki távozni készült.

Ruffo tartóztatta:

- Bocsánat, márki úr, de itt az ideje, hogy megkezdje hivatali működését. Maradjon, kérem.

Bevezették don Angelo da Fiorét.

Negyvenöt-ötven esztendős férfi volt a tanácsnok. Élesen metszett, kemény arca, komor, baljós tekintete szöges ellentétben állt lágy csengésű nevével.

Egyenesen Kalábriából jött, mint említettük, hogy jelentse: megkezdődött Palmi, Bagnara, Scilla és Reggio demokratizálása. A kardinális igyekezzék minél előbb partra szállni - tanácsolta -, mert ha e városok demokratizálása végbement, őrültséggel lenne határos a partraszállást akár csak meg is kísérelni. Nincs veszteni való idő, ha a király pártjára akarják vonni a máris ingadozókat.

A kardinális Malaspinához fordult.

- Mi a véleménye, kedves hadsegédem? - kérdezte.

- Az, hogy percnyi késedelem nélkül partra kell szállnunk - felelte Malaspina.

- Én is amondó vagyok - bólintott a kardinális.

Aznap már nem indulhattak, az idő későre járt. Másnap reggelre halasztották az átkelést.

És másnap, 1799. február 8-án reggel hat órakor valóban hajóra szállt Messinában Ruffo bíboros, s egy órával később megérkezett a Messinával szemközt fekvő Catona partjaira, vagyis éppen arra a pontra, amelyet hajdanán, amikor Kalábria még a Magna Graecia nevet viselte, Columna Reginá-nak hívtak.

Nem tartott vele más, mint Malaspina márki, a király hadnagya, Lorenzo Spazzoni abbé, a bíboros titkára, don Annibale Caporoni, a káplán - mindketten jóval túl a hatvanon -, és don Carlo Occara de Caserta, Ruffo belső inasa.

Ruffo egy hímzett lobogót vitt magával. Egyik oldalán a királyi címer díszelgett, másikon egy kereszt, s alatta a vallásháborúk fentebb idézett jelmondata:

In hoc signo vinces.

Don Angelo da Fiore még az este előreutazott, s most a parton várta Ruffót, háromszáz fegyveres élén. Többségükben a scillai és bagnarai Ruffóknak, vagyis a kardinális fivéreinek és unokafivéreinek a hűbéresei közül kerültek ki.

Amikor Scipio először lépett Afrika földjére, elesett, de nyomban fél térdre emelkedett, s így szólt: "Ez a föld az enyém!"

Ruffo, amikor Catona fövenyére lépett, égnek emelt kézzel felfohászkodott: "Kalábria, fogadd szívesen édesfiadat!"

Örömujjongás, lelkes éljenzés fogadta e fohászt, a rideg Bruttium egyik leghíresebb fiának fohászát. Ez a föld volt valaha, Róma idején, a szökött rabszolgák menedéke.

A kardinális rövid szónoklat után megindult háromszáz fegyverese élén fivéréhez, Baranella hercegéhez, akinek nyári palotája a gyönyörű tengerszoros legszebb pontján állt. Rögtön ki is tűzte az erkélyre a királyi lobogót; alatta vert tábort a háromszáz főnyi kicsiny csapat, a leendő hadsereg magva.

Útja első állomásáról Ruffo egy saját fogalmazású enciklikát küldött szét Kalábria és az ország minden püspökének, plébánosának, egész lakosságának.

Ebben a többi közt a következőket mondta:

"A forradalom Franciaországban királygyilkosságra, proskripciókra, ateizmusra, papok megfélemlítésére, templomok kirablására, szent helyek megszentségtelenítésére vetemedett, s ugyanezt tette Rómában, szentségtörően kezet emelvén Jézus Krisztus földi helytartójára; e forradalom visszahatása volt országunkban a hadsereg árulása, a magukról megfeledkezett alattvalók engedetlensége, a lázadás fővárosunkban és egyes tartományainkban. Minden igaz honpolgár kötelessége a hit, a király, a haza, a családi becsület s a magántulajdon védelmében fegyvert ragadni, s e szent munkában, ez áldásos küldetésben Isten szolgáinak kell jó példával elöl járniok!"

A továbbiakban kifejtette, mi célból hagyta oda Szicíliát, milyen reményektől fűtve vonul Nápoly ellen, s egy-egy találkozóhelyet jelölt ki a hegyek s a síkság lakói számára, kik hívására felkelnek: a hegylakók találkozóhelyéül Palmit, a síkvidékiekének Miletót.

Kalábria hegyi és síkvidéki lakóit egyaránt felszólította, hogy ragadjanak fegyvert, és jelenjenek meg a kijelölt helyen.

A helytartó úr megírta enciklikáját, nyomda híján huszonöt-harminc példányban lemásoltatta, és küldöncökkel szétküldte a szélrózsa minden irányába, majd, mint aki dolgát jól végezte, kiült az erkélyre levegőzni, s a csodálatos kilátásban gyönyörködni.

Akaratlanul is egy kis bárkára terelődött figyelme, holott válogathatott volna az érdekesnél érdekesebb látnivalókban. Három férfi közelgett a bárkában, amely most kerülte meg éppen a Punta del Farót.

Ketten közülük a bárka orrában a kis latin vitorlával bajlódtak, a harmadik a tatban állt, jobb kezében a vitorlakötél, baljával a kormányt irányította.

Minél tovább nézte a kardinális ezt a harmadik férfit, annál ismerősebbnek tűnt. S amint a bárka közelebb ért, végleg eloszlott minden kétsége.

A férfi nem volt más, mint Caracciolo admirális. Mihelyt visszanyerte szabadságát, indult Nápolyba, s Ruffóval csaknem egyidőben, bár merőben más céllal s ellentétes szándékoktól vezettetve, érkezett Kalábriába.

A bárka ferdén a partnak tartott. Nyilvánvaló volt, hogy pontosan a palota tövében köt majd ki.

Ruffo lesétált a part kiszemelt pontjára. Jelen akart lenni a kikötésnél, hogy a tengernagyot érkezése pillanatában üdvözölhesse.

S csakugyan: amikor Caracciolo kiugrott a bárkából a fövenyre, a kardinális már ott állt, fogadására készen.

A tengernagy felkiáltott meglepetésében. Azon a napon távozott Palermóból, melyen a király elfogadta lemondását, s azóta folyvást úton volt. Kis bárkájával végighajózott a part mentén, minden este a parton hált, kora reggel újra tengerre szállt; ha kedvező szél fújt, vitorlázva, s ha a szél iránya nem kedvezett, illetve szélcsendben, evezve tört célja felé.

Mit sem tudott a kardinális expedíciójáról. Az imént egy csoport fegyveres embert vett észre a parton, királyi lobogó alatt, odakormányozta hát bárkáját a csapathoz és lobogóhoz, hogy a rejtély nyitját meglelje.

Francesco Caracciolo nem kedvelte különösebben Ruffo kardinálist, s az sem őt. Felfogásuk, elveik, érzelmeik dolgában olyannyira elütöttek egymástól, hogy nem is válhattak barátokká. De Ruffo becsülte a tengernagy jellemét, s a tengernagy becsülte Ruffo eszét.

Mint tudjuk, mindketten Nápoly, jobban mondva az ország legelőkelőbb családjaiból származtak.

Mosolyogva üdvözölték egymást, önkéntelen tisztelettel adózva a másik fél kiválóságának, jeles férfiak szokása szerint.

- Csak nem hozzám kíván csatlakozni, herceg? - kérdezte a kardinális.

- Nagy megtisztelésnek tekinteném eminenciád társaságában utazhatni, s könnyen így is fordulhatott volna, ha még mindig őfelsége egyenruháját viselném, de a király, kérésemre, eltekintett további szolgálataimtól, s így egyszerű utazó vagyok, semmi több.

- S nyugodtan megtoldhatná azzal, herceg, hogy nem nézi jó szemmel, ha egy magamfajta papi férfiút állítanak ilyen természetű hadi vállalkozás élére. Aki, mint ön is, kivívta a parancsnoklás jogát, nem tűrhet meg maga fölött mást.

- Eminenciád igazságtalanul ítél - viszonozta Caracciolo. - Annak idején felajánlottam a királynak, hogy ha hajlandó Nápoly védelmét megszervezni s a hadsereg fővezérévé önt kinevezni, én kész örömest alávetem magam, tengerészeimmel egyetemben, az ön parancsainak. A király másként döntött. S ma már késő a bánat.

- Miért késő?

- Mert a király súlyosan megsértett, s ezt egy rangombéli férfi nem bocsáthatja meg.

- Kedves tengernagyom, az ügy, melyért síkraszálltam, s ha kell, az életemet adom, nem a király ügye, hanem a hazáé.

A tengernagy kétkedve csóválta a fejét.

- A hazáé? Amely országban az önkény uralkodik, az senkinek sem hazája. Hazájuk csak a szabad polgároknak van. Spárta hazája volt a spártaiaknak, amikor Leónidasz elesett a thermopülai szorosban; Athén hazája volt az athéniaknak, amikor Themisztoklész legyőzte Szalamisznál a perzsa hajóhadat; Róma a rómaiak hazája volt, amikor Curtius önként belevetette magát a szakadékba. Ezért jegyezte fel a történelem érctábláira Leónidasz, Themisztoklész és Curtius dicső nevét, az utókor okulására. De mondjon egy, csak egy hasonló példát az önkényuralmak idejéből! Ó, nem, aki az abszolút uralkodót, a zsarnokság princípiumát szolgálja, annak bére hálátlanság és feledés. Eminenciás uram, a Caracciolók tudják, mit tesznek. Ha az állampolgár szemével nézem, csakis szerencsének tekinthetem, hogy a gyenge és ostoba királyt letaszítják trónjáról; ha a herceg szemével, örömmel tölt el, hogy a kéz, mely megalázott, bénultan hull alá; s ha az egyszerű ember szemével, ujjongok, látván, hogy e züllött, fajtalan udvar, Európa botrányköve, a száműzetés homályába kényszerül. Alattvalói kötelességemnek tudtam a király s családja életén őrködni menekülésük pillanatában, de semmi nem kötelez arra, hogy segítsek visszahelyezni a trónra e gyengeelméjű dinasztiát. Gondolja eminenciád, hogy ha valamely politikai földrengés letaszította volna példának okáért Claudiust és Messalinát a Caesarok trónjáról, Corbulo nagy szolgálatot tett volna az emberiségnek azáltal, ha odahagyja Germániát, és légiói hatalmával élve, visszahelyezi a trónra a félkegyelmű császárt s céda élete párját? Ugye, nem? Sorsom úgy fordult, hogy őszinte örömömre visszavonulhatok a magánélet körébe: ezentúl nézője leszek az eseményeknek, s nem résztvevője.

- Hogyan áltathatja magát efféle ábrándokkal, okos ember létére, tengernagy uram? - vágott vissza a kardinális. - Hát csakugyan hiszi, hogy olyan ember, mint ön, élhet visszavonultan, csendben, a mostani felfordult időkben? Megbújhat-e az árnyékban az, aki a világosságot önlelkében hordja? Tartózkodhat-e az állásfoglalástól a becsületes szívű, bátor lelkű férfiú, mialatt honfitársai elkeseredett harcot vívnak, ki a királyságért, ki a respublikáért? Akikre Isten két kézzel szórta adományait, akiket vagyonnal, ranggal, tehetséggel áldott meg, azok élete nem önmaguké többé, hanem Istené; ők küldetést teljesítenek e földön. Olykor az Úr rendelését követik, olykor szembeszegülnek vakságukban az Ő akaratával, de akár így cselekszenek, akár úgy, vereségeik vagy győzelmeik mindenhogyan polgártársaik okulására szolgálnak. Isten könyörületes, csak az nem nyer soha bocsánatot színe előtt, aki bezárkózik önzésébe, mint holmi bevehetetlen fellegvárba, ahol nincs mit tartania sebektől, golyóktól, s bástyái ormáról közönyösen tekint alá a nagy csatára, melyet az emberiség tizennyolc évszázada vív. Ne feledje, excellenciás uram: Dante is azokat az angyalokat sújtja legmélyebb megvetésével, akik nem álltak sem Isten, sem a Sátán pártjára.

- De kit tart Istennek s kit Sátánnak eminenciád a most induló küzdelemben?

- Mondanom is felesleges, herceg, hogy a királyt, akiért életemet áldozom, nem becsülöm egy hajszállal sem többre, mint ön, s hogy egy olyan ember, mint én - s ha azt mondom: olyan, mint én, engedelmével egyben úgy értem: olyan, mint ön -, nem azt a másik embert szolgálja, akit minden tekintetben, műveltség, ész és bátorság dolgában egyaránt alábbvalónak ítél önmagánál, hanem a halhatatlan eszmét, mely benne lakozik, miképpen a halhatatlan lélek egy nyomorék, torz és csúf testben. Hogy mi, halandók, miért ítélünk egy eszmét igaznak vagy hazugnak, az dönti el - higgye meg, kedves tengernagyom -, hogy honnan szemléljük, vagyis: a körülményeink. Tegyük fel például egy pillanatra, herceg, ha meg nem sértem, hogy a kettőnk értelmi képességei minden tekintetben azonosak. Nos, mégis megeshetne, hogy ugyanazt az eszmét merőben ellentétes szemszögből vizsgáljuk, értékeljük s ítéljük meg, azon egyszerű okból, hogy én prelátus vagyok, a római Anyaszentegyház magas rangú papja, ön ellenben világi nagyúr, herceg, s világi címekre, hatalomra tör.

- Ez tagadhatatlan.

- Nos, Jézus Krisztus földi helytartóját, VI. Pius pápát letaszították trónjáról, s én az ő hatalmának helyreállítását célozom, amikor Ferdinánd restaurálásáért síkraszállok; Angelo Braschit szándékozom visszahelyezni a pápai trónra, amikor a Szicíliai Kettős Királyság uralkodója számára visszahódítom Nápoly trónját. Mit bánom én, örülnek-e a nápolyiak vagy sem a királynak, a rómaiak a pápának! Én bíboros vagyok, a pápaság katonája, tehát a pápa ügyéért harcolok. Ez minden.

- Szerencsés ember eminenciád, ha ilyen tisztán látja a követendő utat. Az én dolgom nehezebb. Nekem választanom kell a neveltetésemmel ellentétes, de lelkemnek kedves eszmék és a fejedelem között, akitől lelkem viszolyog, de akihez odaköt neveltetésem. E fejedelem ráadásul megszegte nekem adott szavát, megsértett becsületemben, megalázott méltóságomban. Eltökélt szándékom semlegesnek maradni a közte és ellenfelei között folyó küzdelemben, ha tehetem; de ha a körülmények választásra kényszerítenek, bizonnyal az ellenfélhez állok, mely tisztel, s nem a királyhoz, aki megvet.

- Emlékezzék Coriolanusra a volszkuszok táborában, kedves tengernagyom!

- A volszkuszok a haza ellenségei voltak, én viszont a hazafiakhoz csatlakoznék, ha a republikánusok közé állnék, kik a hazát szabadnak, dicsőnek s boldognak kívánják látni. A polgárháború különleges állapot, különleges törvényekkel, kardinális úr! Condé becsületén nem esett folt, amikor átállt a Fronde oldalára, s Dumouriez-t sem az becsteleníti meg az utókor szemében, hogy XVI. Lajos volt minisztere létére fegyvert fogott a respublikáért, hanem az, hogy utóbb Ausztriába dezertált.

- Igen, ezt én is tudom. De ne vegye rossz néven, herceg, ha szeretném önt a mi táborunkban látni, s fájna nekem önnel ellenfélként találkozni. S hagyján még, ha velem találkozik, akkor nincs mitől tartania. Én a fejemmel felelek önért. De óvakodjék, herceg, az Actonoktól, Nelsonoktól, Hamiltonoktól, óvakodjék a királynétól és kegyencnőjétől. Ha az ő kezük közé kerül, herceg, ütött utolsó órája, s én nem tehetek majd semmit megmentésére.

- Sorsát senki el nem kerülheti - felelte Caracciolo gondtalanul, annak az embernek könnyelműségével, aki annyiszor nézett életében farkasszemet a veszéllyel, hogy semmibe veszi. - Amit sorsom rám mér, elviselem.

- Hajlandó hercegséged velem vacsorázni? - kérdezte a kardinális. - A tengerszoros legízletesebb halával lakatnám jól.

- Köszönöm a meghívást, de hadd utasítom vissza. Két okból. Először, mert ha elfogadom, önt kompromittálom, hiszen a király lagymatag barátsága nem ellensúlyozza a többiek ádáz gyűlöletét irányomban; másodszor, mert mint eminenciád maga mondotta, Nápoly súlyos események színtere, s ilyen körülmények közt nem maradhatok sokáig távol Nápolytól. Eminenciád előtt is ismeretes, hogy vagyonom jó része Nápolyban maradt; a republikánusok konfiskálni készülnek, hír szerint, az emigránsok javait; félő, hogy engem is emigránsnak nyilvánítanak, és elkobozzák vagyonomat. Míg a király szolgálatában álltam, s őfelsége bizalmát élveztem, bátran megkockáztathattam volna ezt is, de most, hogy lemondtam rangomról, és kiestem a király kegyeiből, esztelenség lenne egy háládatlan fejedelemért odadobni egész vagyonomat, függetlenségem legfőbb biztosítékát, bármiféle kormányzat s uralkodó alatt. Így hát isten önnel, kedves kardinális uram - fűzte hozzá a herceg, kezet nyújtva a főpapnak -, és hadd kívánok önnek búcsúzóul minden jót.

- Én szerényebb leszek jókívánságaimban, herceg: mindössze azért fohászkodom az Egek Urához, hogy óvja meg önt a bajtól. Isten önnel!

Azzal szívélyesen kezet rázott s elvált a két rendkívüli férfi. Hogy mikor s mily szörnyű helyzetben esett következő találkozásuk, azt majd a maga helyén beszéljük el.

Ugyanazon az estén, melyen Ruffo kardinális elbúcsúzott a catonai tengerparton Francesco Caracciolótól, Fusco hercegnő szalonjában egybegyűltek Nápoly legelőkelőbb személyiségei - mármint közülük azok, akik az új eszmék hívévé szegődtek -, és közakarattal hitet tettek az egy hete kikiáltott köztársaság és a franciák, tehát azok mellett, akik a köztársaságot Nápolyba átplántálták.

A nápolyi forradalom vezetőit szinte egytől egyig ismerjük, láttuk, mit cselekedtek, és tudjuk, milyen bátran vállalták küldetésüket.

Ám akad még néhány hazafi, akikről eddig alig esett szó az elbeszélés folyamán, s akikkel illő megismerkednünk, mert háládatlanság volna róluk megfeledkeznünk, holott dicső emléküket kegyelettel őrzi mindmáig az utókor.

Benyitunk tehát a hercegnő szalonjába, este nyolc és kilenc óra között, s élvén a regényíró kivételes jogával - hogy látatlan végignézheti, amire kíváncsi -, részt veszünk az első összejövetelek egyikén, melyen Nápoly tele tüdővel lélegezte be a szabadság mámorító levegőjét.

A fogadóterem, az érdekes összejövetel színtere, hová olvasóinkat ezennel bevezetjük, nagyszabású volt, mint az itáliai paloták fontosabb helyiségei általában, az olasz építészeti szokásoknak megfelelően. Falba mélyesztett oszlopokon nyugvó, boltozatos mennyezetét Solimena freskói díszítették; a kor ízlése szerint mitológiai tárgyú festmények.

A terem egyik oldalán, a legkeskenyebben, egy hosszúkás, téglalap alakú beszögellésben emelvény állt, afféle színpadi dobogó. Három lépcsőfok vezetett az emelvényre, mely szolgálhatott szükség szerint színpadként, rövidebb darabok előadásához, vagy a zenészek pódiumául, bálok alkalmával. Most épp egy zongora állt az emelvényen, s mellette három személy társalgott, azazhogy inkább azt a hangjegyekkel és szöveggel teleírt kottát tanulmányozta, melyet egyikük tartott.

Eleonora Fonseca Pimentel, Vincenzo Monti, a költő, és Domenico Cimarosa mester volt ez a három személy.

Eleonora Fonseca Pimentel nevét többször is említettük már e regény folyamán, mindig az erénynek kijáró csodálattal s a balsorsnak kijáró tisztelettel. Harminc-harmincöt éves nő volt Eleonora, inkább rokonszenves külsejű, semmint szép. Termete sudár és karcsú, szeme fekete - olyan fekete, amilyen csak egy spanyol származású nápolyi nőé lehet -, s oly nyugodtan és méltóságteljesen mozgott, mint egy megelevenedett görög szobor. Költőnő volt, de egyszersmind zenész és politikus is - madame de Staël, Delphine Gay és madame Roland egy személyben.

Mindhárom művészetben kitűnő mesterei voltak: Metastasio, a költő, Cimarosa, a zeneszerző, és Mario Pagano, a politikus.

E pillanatban Vincenzo Monti egyik hazafias ódáját tanulmányozta elmerülten, melyet Cimarosa megzenésített.

Vincenzo Monti negyvenöt esztendős férfi volt, Alfieri méltó vetélytársa, kit felül is múlt a nyelv költőisége, dallamossága és választékossága tekintetében. Ifjúkorában titkári teendőket töltött be VI. Pius pápa unokaöccse, az ostoba és telhetetlen Braschi herceg mellett, kinek kedvéért őszentsége nem átallotta lefolytatni a botrányos Lepri-pört. Írt három tragédiát: Arisztodemosz, Caius Gracchus és A Manfredik címen, továbbá egy elbeszélő költeményt, a Basviglianá-t négy énekben, Basville haláláról. Utóbb a Cisalpin Köztársaság direktóriumának titkára lett, s az ékesszólás tanára a párizsi, az irodalomé a milánói egyetemen. Legfrissebb költeménye, melyet Eleonora Pimentel oly lelkesen olvasott, mivel tökéletesen kifejezte az ő érzelmeit is, az olasz Marseillaise volt: ehhez írt zenét Cimarosa.

Domenico Cimarosa a zongora előtt ült, s ujjait szórakozottan futtatta a billentyűkön. Pontosan egy évben született Montival, de elütőbb külsejű két férfit képzelni is nehéz lenne, mint a költő és a zeneszerző. Monti magas volt és karcsú, Cimarosa alacsony és vaskos; Monti tekintete élénk és fürkész, Cimarosa rövidlátó szeme merev és kifejezéstelen; Montiról lerítt, hogy nagyra hivatott, Cimarosán egyetlen vonás sem vallott lángészre. Aki először látta, alig is akarta hinni, hogy ő az a férfi, aki tizenkilenc éves fejjel már megkezdte termékenységre és jelentőségre Rossiniéval vetekedő pályáját.

E csoport után, mely úgy uralta a termet, mint Apolló és a múzsáké Tithont és társait a Parnasszuson, a legfigyelemreméltóbb az a kis kör volt, amely három asszonyból s két férfiból állt.

A három asszony - úgymint Fusco hercegnő, a ház úrnője, akit régtől fogva ismerünk mint Luisának legjobb s legbizalmasabb barátnőjét, továbbá Pepoli hercegné és Cassano hercegné - feddhetetlen erkölcseiről volt híres egész Nápolyban. S mondhatunk-e szebbet, többet asszonyról, mint azt, hogy hűséges hitves, erényes családanya, ha az Ég nem áldotta meg valamely rendkívüli tehetséggel, mint Angelika Kauffmannt, a festőnőt, madame de Staëlt, a politikai írót, vagy George Sand-t, a regényírót? Domum mansit, lanam fecit, mondták a régiek: Ügyelt a házra, és gyapjút font, s ezzel mindent megmondtak.

Mi sem mondunk hát többet Fusco hercegnő, Pepoli hercegné és Cassano hercegné dicséretére.

A hercegnőkkel társalgó idősebb és jelentékenyebb férfira úgyis több szót kell vesztegetnünk.

A férfi hatvanadik évében járhatott. Tetőtől talpig a XVIII. század divatja szerint öltözködött, azaz rövid, buggyos térdnadrágot, selyemharisnyát, csatos cipőt és testhezálló mellényt viselt, éppen mint Jean-Jacques Rousseau. Parókát ugyan nem hordott, de a haját rizsporozta. Szélsőségesen liberális és haladó nézetei ellenére érintetlenül őrizte ifjúkora divatát-szokásait.

Mario Pagano volt ő, Nápoly, sőt Európa egyik legkiválóbb jogásza.

A Basilicata egyik kis falujában, Brianzában született, s ama nagy hírű Genovesi tanítványa lett, aki műveiben új, nem sejtett politikai horizontot nyitott meg a nápolyiak előtt. Pagano közeli barátságba került Gaetano Filangierivel is, A törvényhozás tana című munka szerzőjével, s e két nagy tudású férfiú vezérletével maga is a jogtudomány egyik fáklyájává vált.

Szelíd csengésű hangja, édes szava a campaniai Platón nevet vívta ki számára. Aránylag fiatalon írta első művét, a Bűnügyi igazságszolgáltatás-t, melyet a világ minden nyelvére lefordítottak, s melyről a mi nemzetgyűlésünk dicsérőleg emlékezett meg. Mario Paganónak volt bátorsága a legvadabb üldöztetés idején elvállalni Emanuele de Deo és két társa védelmét; de haj, itt eleve kárba veszett minden védői ékesszólás, s hiába beszélt Pagano ragyogóan, egyebet nem érhetett el, mint hogy saját szónoki hírnevét öregbítette, s az általános részvétet fokozta a vádlottak iránt, akiket meg nem menthetett. Hiszen jó előre készen állt halálos ítéletük, s mint mondottuk, ki is végezték mindhármójukat. A kormányt meglepte a híres ügyvéd bátorsága és ékesszólása, s arra a belátásra jutott, hogy jobb az ilyen embert lekenyerezni, mint ellenséggé tenni. Paganót kinevezték bírónak. Csakhogy ő új tisztségében is megmaradt annak, aki volt; s a makulátlan jellemű, energikus bíró hamarosan élő szemrehányássá nőtt a Vannik és Guidobaldik szemében. Egy szép napon letartóztatták - sosem derült ki, milyen vád alapján -, s egy föld alatti tömlöcbe, afféle előlegezett sírba vetették, ahol kerek tizenhárom hónapig senyvedt. Egyetlen napsugár hatolt csak be a tömlöc keskeny falrésén, de az mintha a nap üzenetét hozta volna el a rabnak: "Ne ess kétségbe, rajtad az Isten szeme." E sugár világánál írta meg Pagano Értekezés a szépről című munkáját; a mű emelkedett szelleme, fennkölt hangja csakugyan a napsugarat idézi. Végül szabadlábra helyezték, de óvakodtak felmenteni, hogy az állami junta bármikor újra rátehesse kezét, és megfosztották minden korábbi tisztségétől.

Ő belátta, hogy nem élhet tovább a visszavonás földjén, átlépte a határt, és a nem sokkal előbb köztársasággá lett Rómába menekült. De mert Mack és Ferdinánd hamarosan utánajött, kénytelen volt a francia hadsereg soraiban menedéket keresni.

A sereggel is tért vissza Nápolyba, és Championnet, aki ismerte és értéke szerint becsülte, kinevezte őt az ideiglenes kormányba.

Beszélgetőtársa egy akkoriban még ismeretlen, bár rendkívül művelt elméjű és igazságos szívű bíró volt, akit utóbb híressé tett kitűnő műve, a Tanulmány a nápolyi forradalmakról. Élénk eszmecserét folytatott Paganóval egy olyasfajta politikai lap alapításának szükségességéről, amilyen a francia Moniteur volt. Ilyen típusú újság soha nem jelent korábban meg Nápolyban, a Szicíliai Kettős Királyság fővárosában. A vita akörül forgott, aláírással vagy anélkül közölje vajon az újság cikkeit.

Pagano állásfoglalását szigorú erkölcsi felfogása diktálta. Szerinte a világ legtermészetesebb dolga, hogy ha valaki valamit állít, azt a nevével fémjelezze. Cuoco ezzel szemben azt erősítgette, hogy ennek az elvnek szigorú alkalmazása távol tart majd a laptól egy sor tehetséges embert, akik nem mernék vállalni a közreműködés kockázatát, mihelyt ország-világ előtt kénytelenek lennének megvallani, hogy a köztársaság hivatalos lapjába írnak.

Championnet is részt vett az összejövetelen. Pagano a véleményét kérte a szőnyegen forgó nehéz kérdésben. A tábornok azt mondta rá, hogy Franciaországban csakis a különféle tanulmányokat és tudományos cikkeket szokás aláírni, vagy kivételes esetben bizonyos kritikai jegyzeteket, ha szerzőjük becsvágya nem tűri az anonimitás homályát.

Championnet véleménye perdöntő volt, annál is inkább, mert a lap alapításának eszméje is tőle származott.

Abban maradtak hát, hogy aki akarja, aláírja a cikkét, aki ellenben meg akarja őrizni inkognitóját, megőrzi.

Egy kérdés várt még eldöntésre: ki legyen a főszerkesztő? Restauráció esetén a Parthenopéi Monitor főszerkesztőjének holtbiztosan "kijár a kötél", mint a Pourceaugnac úr maszkatáncosai mondanák. Megint csak Championnet vágta ketté a csomót, mondván, hogy főszerkesztő már van.

Championnet bejelentésére felágaskodott Cuocóban a nemzeti büszkeség. Ha Championnet jelölte ki, nyilván idegen nemzetiségű a főszerkesztő, márpedig a derék bíró inkább kockáztatta volna, vele született óvatosságát sutba dobva, tulajdon fejét, saját nevével ellenjegyezvén a hivatalos lapot, semhogy az francia névvel lásson napvilágot.

Egyébként másnapra tervezték az első szám megjelenését, úgyhogy a Parthenopéi Monitor javában készült, mialatt barátaink arról vitatkoztak, aláírt vagy anonim cikkeket közöljön-e.

Egy zöld terítővel borított nagy asztal körül ott ült a bizottmányok öt-hat tagja, előttük tinta, penna, papiros, s a másnap közhírré teendő hirdetményeket fogalmazták, Carlo Lauberg vezetésével.

A bizottmányi tagok különféle rendeleteket foglaltak írásba. Egyik a királyi adósságokról rendelkezett, melyeket nemzeti adóssággá nyilvánítottak, beleértve az elutazása előtt magánbankoktól és különféle jótékonysági intézményektől - mint a zálogház, árvaház, szegények menhelye - törvénytelenül eltulajdonított összegeket is.

Egy másik rendelet a forradalom vértanúinak s a háborús halottak özvegyeinek folyósítandó segélyről intézkedett, valamint a jövőben a hazáért életüket áldozó hősök anyjának segélyezéséről. Ezt a rendeletet Manthonnet fogalmazta, s miután elkészült vele, azt írta nemes egyszerűséggel az utolsó cikkely margójára:

Remélem, e kedvezményre édesanyám is jogosult lesz egykor.

Egy további rendelet a kenyér és a makaróni árát csökkentette, eltörölte az étolajra kivetett forgalmi adót, továbbá eltörölte az excellenciás címet és a kézcsókot férfiak között.

Egy külön asztalnál Dufresse tábornok, Nápoly város- és erődparancsnoka az alábbi, furcsa rendeletet vetette papírra a színházak tárgyában:

Az erődök és a város helyőrségének parancsnokától!

A városi tanács s a színházak igazgatóinak naponta megújuló panaszai különféle rangú katonáink ellen elengedhetetlenné teszik, hogy katonáinkat jelen figyelmeztetéssel kötelmeik betartására intsem. Ezen figyelmeztetés közhírré tétele után szigorúan megbüntetem mindazokat, akik a fegyelmet megszegve önmagukról megfeledkeznek, s önmagukról megfeledkezvén, társadalmi kötelezettségeik ellen vétenek.

A játékszín rendeltetése minden időkben az volt, hogy a nemzet, a társadalom vagy az egyének bűneit, erényeit, valamint nevetséges vonásait közszemlére állítsa, miért is minden időkben tisztelet övezte gyülekezőhelye volt a művelődésre vagy békés szórakozásra vágyó embereknek, s a felüdülés helye mindenki számára. E körülmények kellő mérlegelése folytán s a francia újjászületés óta színházainkat az erkölcs iskoláinak nevezzük.

Következésképp elrendelem, hogy az a katona vagy civil személy, aki a színházban rendet bont vagy vét az illem ellen, mely a nyilvános helyek alaptörvénye, illetve bizonyos színészek iránti tetszése vagy nem tetszése túlzott kinyilvánítása által vagy bármi más módon megzavarja az előadást, a helyszínen őrizetbe vétessék, s a buon governo őrség által a városparancsnok lakhelyére kísértessék, ahol az elkövetett hiba súlyosságához mért büntetésben részesül.

Ugyancsak őrizetbe veendő és a városparancsnokhoz kísérendő az a katona vagy civil személy, aki a vezénylő tábornoknak a személyes szabadság és a vagyonbiztonság tárgyában kiadott törvényei és parancsai ellenére arra vetemedik, hogy a színházban más helyét elfoglalja - ami jelenleg naponta megesik!

Ugyancsak őrizetbe veendő és a városparancsnokhoz kísérendő az a katona vagy civil személy, aki a színház rendje és a bevett szokások ellen vétve az őrszemmel erőszakoskodni próbál, hogy behatoljon a színpadra vagy a színészek öltözőibe.

Jelen rendelkezés végrehajtásáért az ügyeletes tiszt és a helyőrség zászlóaljsegédtisztje felel; aki pedig, zavarkeltés esetén, elmulasztaná a vétkesek letartóztatását, maga is zavarkeltőnek tekintendő, s ekként büntetendő.

Dufresse tábornok pontot tett az utolsó mondat után, majd intett Championnet tábornoknak, jelezve, hogy a mű elkészült, s ő be szeretné mutatni. A tábornok addig egy kandeláber fénye mellett olvasott, de rögtön félbehagyta az olvasást, odasietett Dufresse-hez, meghallgatta, és pontról pontra jóváhagyta fogalmazványát.

Dufresse megnyugodva alákanyarította a nevét.

Championnet ekkor felkérte a jelenlevőket, szenteljék egy percre neki figyelmüket. Velascót és Nicolino Caracciolót, e két nagy politikust, kiknek együttes életkora nem tett ki negyvenhárom évnél többet, s akik éppen Fusco hercegnő papagájának nevelésén ügyködtek, mialatt higgadt elméjű társaik a népek nevelésének ügyén fáradoztak, Velascót és Nicolinót, mondom, külön is hallgatásra kérte a tábornok.

Azonnal csend támadt. Championnet-t jósága, határozottsága, a helyi erkölcs és szokások tiszteletbentartása és művészetpártolása minden réteg körében népszerűvé tette, s bár Nápoly a világ legháládatlanabb városa, az ő nevét öt nemzedék s jóval több mint fél évszázad távolából is visszhangozza. Az idő múlása gyengítette e visszhangot, de máig jól hallható az, s eljut kortársaink fülébe.

Championnet visszament a kandallóhoz, ismét a gyertyák fénykörébe emelte s széthajtogatta a papírlapot, melynek olvasását az imént Dufresse hívására félbeszakította, majd lágy, de tisztán csengő hangon, kitűnő olaszsággal ezeket mondta:

- Hölgyeim és uraim, ha megengedik, felolvasnám önöknek a Parthenopéi Monitor holnap, tehát szombaton, a régi időszámítás szerint 1799. február hatodikán megjelenendő számának első cikkét. Azért mondom így, a régi időszámítás szerint, mert tartok tőle, hogy az új önöknek még szokatlan, egyébként azt mondtam volna: pluviôse 8-án, szombaton. E pillanatban küldték meg nekem a nyomdából a cikk kefelevonatát. Hallgassák meg, kérem, s minthogy e cikk mindnyájunk véleményének tömör összefoglalása akar lenni, tegyék meg észrevételeiket, ha találnak rajta kivetnivalót.

E bejelentés élénk érdeklődést keltett. Mint említettük, a főszerkesztő nevét egyelőre homály fedte, s lévén a hírlapi publicisztika mindeddig ismeretlen fogalom Nápolyban, az egybegyűltek kíváncsian figyelték, hogyan oldotta meg vajon a kezdő főszerkesztő feladatát.

Mindenki elhallgatott, még Monti és Cimarosa, még Velasco és Nicolino, sőt, tanítványuk, a hercegnő papagája is.

Championnet mély csöndben felolvasta az alábbi, programadó cikket:

Szabadság                                                                                               Egyenlőség

PARTHENOPÉI MONITOR

1. szám

Kelt a szabadság VII., az egy és oszthatatlan  
Nápolyi Köztársaság I. évében, pluviôse 8-án.

Végre szabadok vagyunk!...

Izgalom hullámzott végig a gyülekezeten. Alig állták meg, hogy fennhangon el ne ismételjék a kiáltást, mely ott lebegett minden igaz szívű ember ajkán, s mellyel a Parthenopéi Monitor, a Franciaországból szétáradó nagy eszmék legújabb orgánuma rájuk köszöntött.

Az izgalom el sem ült még, amikor Championnet így folytatta:

Végre ránk virradt a nap, melyen fennhangon s rettegés nélkül ejthetjük ki a szabadság és egyenlőség szent nevét, s megfogadhatjuk, hogy méltó fiai leszünk szülőanyánknak, a köztársaságnak, méltó testvérei Itália és Európa szabad népeinek.

A megdöntött kormányzat példátlan, vak és könyörtelen hajszát folytatott ellenünk, s mit ért el vele? Megsokasodtak a haza vértanúi - csak ennyit. Senki közülük meg nem hátrált a halál elől, ellenkezőleg, mindannyian nyugodt lélekkel fogadták, szilárd léptekkel hágtak fel a vérpad lépcsein. Ó, sokan voltak, akik a legkegyetlenebb kínzások közepette is rendületlenek maradtak hitükben, állhatatosak elveikben; süket fülekre talált náluk a fülbesúgás, a csábítás, a büntetlenség és jutalom ígérete.

Újjászületésünk nagy művét, fájdalom, vérrel szennyezték be a gonosz szenvedélyek, melyeket oly sok éven át táplált a legtudatlanabb néprétegek lelkében százféle rágalommal a papi beszéd s a különféle kiáltványok, a nagylelkű francia nemzetet a legsötétebb színekben festvén, valamint Francesco Pignatelli kormányzó aljas fondorlatai, kinek puszta említésére is undor és felháborodás lesz úrrá mindnyájunkon, s ki nem átallotta a néppel elhitetni, hogy a franciák eltörlik a vallást, felszámolják a tulajdont, erőszakot követnek el asszonyainkon, lányainkon, és lemészárolják fiainkat. Több helyütt népfelkelés tört ki a francia helyőrségek ellen, de vérbe fúlt s elbukott, másutt előbb tulajdon honfitársaikat ölték halomra, majd fegyverrel fordultak szembe az új renddel, ám rövid küzdelem után alulmaradtak. Nápoly lakosságának tetemes része hallgatott hóhérai szavára, s a kormányzó által elhintett gyűlölettől, vérszomjtól elvakulva elfoglalta az erődöket, magához ragadta a fegyvereket, s hétnapi véres anarchia, fosztogatás után, mely alatt becsületes honpolgáraink élete állandó veszedelemben forgott, szembeszállt a francia hadsereggel. A hős francia katonák hatszoros túlerő ellenében lépésről lépésre, közelharcban vívták ki a győzelmet, inkább eszükkel s vitézségükkel, semmint fegyvereik erejével, miközben a láthatatlan ellenség szünet nélkül ontotta rájuk a halált, tetőkről, ablakokból, bástyák magasából, keresztutcák, meredélyek, szűk és kanyargós sikátorok rejtekéből.

De a nagylelkű győztes nem torolta meg ellenfele mérhetetlen elvakultságát, kegyetlenségét, hanem az erény s a civilizáció szép példáját adva, sietett a legyőzöttet keblére ölelni, s megbocsátott neki, mihelyt az a fegyvert letette.

Vitéz honfitársaink egy csoportja nem habozott élni az alkalommal, melyet a mi derék, ősei nevéhez méltó Nicolino Caracciolónk okosan kitervelt győzelme teremtett; a január 20-ról 21-re virradó éjszakán behatoltak a Sant'Elmo-erődbe, s megesküdvén, hogy ha kell, romjai alá temetkeznek, de sírjuk mélyéről is hitet tesznek a szabadság mellett, kitűzték az erődre a szabadság jelképét; nem csupán saját nevükben, de mindazon hazafiak nevében is, kiket körülményeik meggátoltak a csatlakozásban. Január 21-én - mely nap fényes emlékezetű marad Nápolyban - feltűntek a Francia Köztársaság legyőzhetetlen lobogói, s ők örök hűséget és szövetséget esküdtek neki. És 23-án délután egy órakor bevonult végre Nápolyba a győzelmes francia sereg. Ó, be magasztos érzés volt látni, mint váltja fel egy csapásra a mészárlást győző és legyőzött testvéri ölelkezése, s hallani a vitéz Championnet tábornok első szavait, melyekkel elismerte respublikánkat, üdvözölte kormányunkat, s szavatolta mindnyájunk tulajdonát, életét, amit azóta több nagylelkű kiáltványában megerősített.

A felolvasást már az előző bekezdés végén néhány éljenkiáltás szakította félbe: most minden jelenlevő harsány éljenzésben tört ki. A cikk szerzője oly húrt pendített meg, mely visszhangot vert minden felvilágosult nápolyi szívében: a hála húrját, a háláét a Francia Köztársaság iránt, mely annyi veszedelmen átgázolva, s hihetetlen, nem remélt győzelmek sorozatát kivíva, elhozta Nápolyba a haladást s a szabadságot, e két mennyei fénysugarat.

Championnet kedves mosollyal köszönte meg az éljenzést, majd folytatta a felolvasást:

Nápoly ma ismeri a teljes igazságot, tudja, hogyan vonult be hitszegően a bukott zsarnok Rómába, hogy menekült szégyenszemre angol hadihajón Palermóba, hogyan fosztotta ki képtárainkat, múzeumainkat, hogyan rabolta ki vallási intézményeinket, bankjainkat, s vitte el angol hajón a közösség és a magánosok kincseit, e szemérmetlen s nyilvánvaló tolvajlás által megfosztván a nemzetet aranyai maradékától is.

Nápoly polgárai! A múlt s a jelen ismeretében a békés jövőt kikovácsolni, ez a munka vár rátok!

E szívből jövő, lélekből fakadó kiáltás, e hazafias apellálás ama város polgárainak testvériségére, melynek falai közt e szó mindeddig ismeretlen volt, a honpolgári önfeláldozás nyilvános magasztalása, melyre a múlt vértanúi adtak példát az eljövendő vértanúknak, mindez együtt - inkább még, mint a szónoklat retorikai becse - az őrjöngésig fokozta a hatást. Annál is inkább, mivel a beszéd egész szelleme teljes összhangban állt a nemzeti érzülettel, mely a lelkeket forradalmi időkben mindig eltölti, s lázba hozza. A hallgatóság egy emberként kiáltotta: "Szerző! Szerző!" Ekkor leszállt az emelvényről Eleonora Pimentel, s lassú, méltóságteljes léptekkel, de kissé elfogódottan odament Championnet-hoz; szűzies, nemes szépségében úgy állt a tábornok mellett, mint a hon győzelem oltalmazta nemtője.

Ő írta a cikket, ő volt a Parthenopéi Monitor ismeretlen főszerkesztője. Asszony létére magának követelte e talán halált hozó megtiszteltetést, mialatt nem egy, magát hazafinak valló, de kevésbé rettenthetetlen lelkű férfi a névtelenség homályát kereste.

A lelkesedés nem ismert határt. A hazafiak tombolva, őrjöngve ünnepelték Eleonorát, s mind, ahányan voltak - bírák, törvényhozók, humanisták, tudósok, magas rangú hivatalnokok - hamisítatlan, önfeledt déli lelkesedéssel, vadul hadonászva és kiáltozva tódultak köré. A férfiak térdre hulltak, az asszonyok földig hajoltak előtte. Nem ért meg ennél nagyobb diadalt Corinna sem a Capitoliumon, holott ő Róma tűnt dicsőségéről énekelt, Eleonorának pedig a nehezebb rész jutott: ő a jövő reményeit zengte a múlt dicsősége helyett. És mert a fenséges rendesen keveredik a nevetségessel, a taps és éljenzés pillanatnyi szünetében egyszerre felharsant egy borízű, rikácsoló hang: "Éljen a köztársaság! Halál a zsarnokokra!"

Fusco hercegnő papagája, Velasco és Nicolino hűséges tanítványa hallatta a kiáltást, így bizonyítva, hogy tanítómesterei nem vallanak vele szégyent, a lecke igenis fogott rajta.

E mulatságos epizóddal véget is ért az összejövetel. Éjjel két órára járt az idő. Ki-ki magára öltötte köpenyét, fejkötőjét, beszólították az inasokat, előállíttatták a hintókat, mert a nápolyi sans-culotte-ok, ahogy a király nevezte őket, kivétel nélkül a pénz vagy a szellem arisztokráciájához tartoztak, s a francia sans-culotte-okkal ellentétben mindnek hintaja volt és cselédsége.

Fusco hercegnő elbúcsúzott vendégeitől, a nőktől csókkal, a férfiaktól kézszorítással, majd magára maradt a teremben, mely az imént még népes volt és zajos, most elhagyatott és kihalt. A hercegnő egyenesen egy ablakfülkéhez tartott, melyet vörös damasztfüggöny rejtett, s félrehúzva a függönyt, ott találta Luisát és Salvatót. Úgy húzódtak meg az ablak szegletében, mint gerlepár a fészkén. Itt töltötték félrevonultan az egész estét, mit sem törődve a népes társasággal - Itáliában ezen senki nem talált kivetnivalót -, s kéz a kézben, összebújva édes szavakat váltottak. Halk hangon, de az ilyen szavaknak az a természetük, hogy akinek szánták, nem hall meg semmi egyebet, még a mennydörgés moraját, még a lecsapó villám csattanását sem.

Most, hogy menedékük szelíd félhomályába hirtelen vakító fénysugár hatolt, a két szerelmes visszazökkent a való világba, honnan az eszményi érzés arany szárnyain messze szálltak volt. Nem mozdultak, de mindketten a hercegnőre emelték tekintetüket, oly boldog mosollyal, amilyen csak az édenkert első lakóinak ajkán tündökölhetett, az Úr egyik angyala jelenvén meg előttük abban a pillanatban, mikor zöld lombok sátora alatt, pompázó virágözönben először mondták egymásnak: "Szeretlek!"

Itt voltak ők eleitől végig a teremben, de egyetlen szó, egyetlen esemény nem jutott el a tudatukig: a selyemfüggönyön, mely titkos édenüket a világtól elrekesztette, nem hatolt át sem Monti szózata, sem Cimarosa zenéje, sem Eleonora Pimentel cikkének mondatai.

Jól látták ugyan, hogy a terem üres, hogy a hercegnő egyedül van, de mindebből egyetlen dolgot fogtak csak fel: ütött a válás órája!

Nagyot sóhajtottak hát, s hajszálra egyforma hangsúllyal, egyszerre suttogták:

- A viszontlátásra holnap!

Salvato még egyszer szívére szorította Luisát, feldúltan és szerelemtől reszketve, majd elköszönt Fusco hercegnőtől és távozott, mialatt Luisa barátnője nyakába borult, s fülébe súgta, mint ama ókori lányka, aki Venusnak gyónta meg titkát:

- Ó, ha tudnád, mennyire szeretem!

Luisa Giovanninába botlott az összekötő ajtó másik oldalán. A komorna a folyosón leste asszonyát.

Arcán az a fajta elégedettség tükröződött, melyet alantas sorsú s lelkű emberek szoktak érezni, ha alkalmas ürügyük támad uraik életébe beavatkozni.

Luisában olyan ellenszenv ébredt hirtelen komornája iránt, amihez foghatót még soha nem tapasztalt.

- Mit keresel itt, Giovannina? Mit akarsz tőlem?

- Asszonyomra várok. Fontos jelentenivalóm van - válaszolta Giovannina.

- Ugyan mi?

- Hogy itt van ám a jóképű bankár!

- A jóképű bankár? Ugyan kire gondol a kisasszony?

- Hát Andrea Backer úrra.

- Andrea Backer? Hogy kerül ide Andrea Backer?

- A bankár úr este tíz óra tájban érkezett, s önt kereste. Asszonyom utasításai értelmében én előbb közöltem vele, hogy asszonyom nem óhajtja fogadni, de addig erősködött, míg megmondtam neki az igazat: hogy asszonyom nincs is idehaza. Előbb azt hitte, ez csak olyan kibúvó, s tovább könyörgött, hogy asszonyom érdekében engedjem be csak egy szóra, mire én körülvezettem a házon, hogy lássa, asszonyom csakugyan elment. Erre ő tiltakozásom ellenére behatolt az ebédlőbe - mert akárhogy istenkedett, azt nem mondtam meg neki, hová ment asszonyom -, ott letelepedett egy székre, és kijelentette, hogy megvárja, míg hazajön.

- Nos, minthogy semmi okom Andrea Backer urat az éjszaka kellős közepén, két órakor fogadni, visszatérek a hercegnőhöz, s addig haza sem megyek, míg Andrea Backer úr el nem távozott a házamból.

S csakugyan sarkon fordult, hogy barátnőjéhez visszatérjen, amikor a folyosó másik végén felhangzott Backer esdeklő hangja:

- Asszonyom!

Luisát, aki eddig csak csodálkozott, e hang hallatán elfogta az indulat. Ó, nem a harag, azt galamblelke nem ismerte, csupán az ingerültség.

- Ön az, Backer úr? - kiáltott fel, és elszántan megindult a betolakodó felé.

- Én, asszonyom - felelte a fiatalember, s kalapját lekapva, a lehető legtisztelettudóbb tartásban, mélyen meghajolva várta be Luisát.

- Akkor hallhatta, mit mondtam látogatása ügyében az imént komornámnak.

- Hallottam, asszonyom.

- Hogy merészel mégis a szemem elé kerülni, tudván, hogy nem óhajtom fogadni, s annak utána, hogy mondhatni erőszakkal tört be otthonomba?

- Mert okvetlenül és sürgősen beszélnem kell önnel, asszonyom. Értse meg, okvetlenül beszélnem kell.

- Okvetlenül és sürgősen? - ismételte meg Luisa kétkedve a bankár szavait.

- Asszonyom, becsületszavamra mondom - és háromszáz éve nem akadt rá példa a Backer családban, hogy valaki könnyelműen kockára vetette volna a becsületszavát -, becsületszavamra mondom, hogy élete és vagyona forog kockán, becsületszavamra állítom, hogy saját érdekében meg kell hallgatnia.

A fiatalember szavai oly meggyőzően csengtek, hogy Luisa megingott.

- Ha így áll a dolog, hajlandó vagyok önt, uram, holnap, alkalmas időpontban fogadni.

- Holnap tán késő lesz már, asszonyom. Meg aztán: alkalmas időben... Hogy érti ezt, asszonyom?

- Mondjuk, déltájban, vagy ha úgy tetszik, akár korábban is.

- Nappal meglátnának, asszonyom, márpedig senkinek nem szabad tudni, hogy önnél jártam.

- Miért nem?

- Mert ha a látogatásom kitudódnék, az nagy bajt hozna ránk.

- Önre vagy énrám? - kérdezte Luisa, mosolyt kényszerítve ajkára.

- Mindkettőnkre - felelte komoran a bankár.

Egy pillanatra csend támadt. Nyilvánvaló volt, hogy az éji látogató minden szavát halálos komolyan gondolja.

- Óvintézkedéseiből arra következtetek - szólt Luisa -, hogy tanúk jelenlétében nem beszélhet.

- Csakis négyszemközt mondhatom el, amit mondandó vagyok, asszonyom.

- De azt, remélem, tudja, hogy van egy tárgy, melyet négyszemközti beszélgetésben nem érinthet?

- Asszonyom, ha egyáltalán szóba merem hozni, csak azért, hogy megértse: egyedül önnek árulhattam el titkomat, senki másnak.

- Jöjjön, uram - intett Luisa.

Andrea a folyosó falához lapult, hogy utat engedjen Luisának, aki a kivilágított ebédlőbe vezette a bankárt, majd gondosan bezárta a szoba ajtaját.

- Bizonyos benne, asszonyom, hogy senki nem hallgat ki bennünket? Hogy véletlenül sem hallja senki a szavainkat? - kérdezte Backer, aggodalmasan körülpillantva.

- Rajtam kívül nincs a házban senki, csak Giovannina, s ő, mint látta, a szobájába tért.

- De lesbe állhat itt az ajtó mögött, vagy az ön hálószobájának az ajtaja mögött!

- Csukja be, uram, mind a két ajtót, és vonuljunk át férjem dolgozószobájába.

Luisa maradék aggályai is eltűntek a beszélgetés célját illetően, mióta tapasztalta: Andrea Backer legfőbb gondja, hogy senki ki ne hallgathassa titkát. Ha a fiatalember csupán szerelmét óhajtaná megvallani, mint korábban s nemegyszer tette, de hasztalan, bizonyára nem merne ilyen hűhót csapni.

A dolgozószoba ajtaját nyitva hagyták, az ebédlő másik két ajtaját gondosan bezárták: Backer láthatólag végre megnyugodott.

Luisa egy székre rogyott, rákönyökölt az asztalra, amely mellett férje dolgozott valaha, s fejét tenyerébe hajtva elábrándozott.

A lovag elutazása óta most lépte át először a dolgozószoba küszöbét, s azonnal megrohanták, körülrajzották emlékei.

Férjére gondolt, a világ legjobb emberére, akit, lám, oly könnyen s szinte maradéktalanul elfelejtett, s egyszeribe rádöbbent, milyen félelmetes méreteket öltött Salvato iránti szerelme; hiszen ez az egész lelkét betöltő zsarnoki szenvedély száműzni látszott szívéből minden más érzést. Kétségbeesetten mérlegelte, milyen közel jutott máris a házasságtöréshez, s úgy érezte, lélekben oly messze ment el, hogy ahhoz képest jelentéktelen, ami még hátravan.

Andrea Backer hangja rezzentette föl merengéséből. Úgy elgondolkozott, hogy feledte: rajta kívül más is van a szobában.

Egy székre mutatott.

Andrea meghajolt köszönete jeléül, de állva maradt.

- Asszonyom - mondta -, bár ön egyszer s mindenkorra megtiltotta nekem, hogy szerelmemről beszéljek, ezúttal kénytelen leszek e tilalmat megszegni. Meg sem értené, miért szántam el magam e látogatásra, miáltal mérhetetlen veszélyt zúdítok tulajdon fejemre, ha nem tudná, mennyire szerettem, milyen mélyen, hűen, hódolatteljesen.

- Uram - szólt Luisa felegyenesedve -, ha múlt s nem jelen időben beszélt is szerelméről, mégiscsak arról beszélt, holott ezt egyszer s mindenkorra megtiltottam önnek. Azt reméltem pedig, hogy amikor ily szokatlan órában fogadom, s nem is jószántamból, mint ezt világosan közöltem önnel, megkímél attól, hogy e tilalmat kénytelen legyek emlékezetébe idézni.

- Hallgasson végig, kérem, asszonyom, s ne szakítson félbe. Hiszen jó előre megmondtam: csakis azért kell szerelmemre emlékeztetnem, hogy kellőképpen megértessem önnel a titok horderejét, amelyről szólni kívánok.

- Hát akkor térjen, uram, a tárgyra. Minél gyorsabban, annál jobb.

- De meg kell értenie, asszonyom: amit tenni készülök, őrültség, kis híján árulás.

- Úgy hát ne szóljon egy szót sem, uram. Végtére is én nem akarok öntől semmit, nem kérdeztem egy árva szót sem.

- Tudom, asszonyom, sőt valami azt súgja: még csak hálájára sem számíthatok titkom fejében, de mit számít az! Végzetem késztet szóra, hadd teljesüljön hát be sorsom!

- Ne várakoztasson tovább, uram - szólt Luisa.

- Nos, tudja meg, asszonyom: nagyszabású összeesküvés jött létre, új szicíliai vecsernye készül, s nemcsak a franciákat fenyegeti, de minden hívüket is.

Luisa hirtelen felfigyelt, s egész testében megborzongott. Nem maga miatt, de mert azt kellett hallania: a franciákat, tehát Salvatót fenyegeti veszély. Salvato élete forog ismét kockán, s ő talán megmentheti másodszor is a neki oly drága életet, Backer titka birtokában.

Önkéntelenül közelebb hajolt Andreához az asztal fölött. Szája néma maradt, csak a szeme beszélt, kérdezett.

- Folytassam? - nézett rá Backer.

- Folytassa, uram - bólintott Luisa.

- Három nap múlva, tehát a péntekről szombatra virradó éjszakán egytől egyig lemészárolják a Nápolyt és környékét megszállva tartó tízezer francia katonát, asszonyom, sőt mint az imént mondottam, nemcsak őket: összes párthívüket is. Este tíz és tizenegy óra között vörös kereszttel jelölik meg a házakat, melynek lakóit halálra szánták, s éjfélkor megkezdődik a mészárlás.

- De hiszen ez szörnyű, ez iszonyatos, uram!

- Nem szörnyűbb, mint a szicíliai vecsernye, nem iszonyatosabb, mint a Szent Bertalan-éjszaka. Amit megtehetett Palermo, hogy az Anjou-igát lerázza, amit megtehetett Párizs, hogy a hugenottáktól szabaduljon, azt megteheti Nápoly is, hogy a francia megszállásnak véget vessen.

- Nem tart attól, hogy mihelyt a lábát kitette innen, én futok e tervet elárulni?

- Nem, asszonyom, mert visszatartja majd az a gondolat, hogy eszembe sem jutott önnel titoktartást fogadtatni; nem, asszonyom, mert visszatartja majd az a gondolat, hogy oly odaadásnak, mint az enyém, nem lehet hálátlanság a bére; nem, asszonyom, mert visszatartja majd az a gondolat, hogy az ön szép és folttalan neve a történelem szégyenpadjára kerülne, az árulók neve mellé.

Luisát remegés fogta el.

Most értette meg, milyen önzetlen és nagylelkű az érzés, mely az ifjú bankárt rábírta, hogy titkát őelőtte felfedje, kényre-kedvre kezébe téve le sorsát. De mi célból teszi vajon Andrea mindezt?

- Megbocsásson, uram - mondta Luisa -, de nem értem, mi közöm lehet nekem, a trónörökös könyvtárosa, sőt mi több, bizalmi embere feleségének a franciákhoz vagy a franciák párthíveihez?

- Igaza van, asszonyom, de önt e pillanatban nem oltalmazhatja meg a távol levő San Felice lovag királyhűsége, személye, s hadd valljam meg önnek: rettegve láttam, hogy az ön háza azok között van, melyeket vörös kereszttel szándékoznak megjelölni.

- Az én házam? - Luisa felugrott döbbenetében.

- Asszonyom, nem csodálom, ha e közlés meglepi, sőt felháborítja. De hallgasson végig. Zűrzavaros, viharos időket élünk, ilyenkor mindenkit érhet gyanú. S ha magától nem támadna, van, aki felkeltse: a feljelentők. Nos, asszonyom, magam láttam, tapintottam, saját szememmel olvastam egy feljelentést ön ellen: igaz, névtelen volt, de oly pontos és részletes, hogy igazmondásához nem fér kétség.

- Egy feljelentést? - Luisa nem hitt a fülének.

- Igen, asszonyom, egy feljelentést.

- És énellenem?

- Igen, ön ellen.

- De hát mi volt benne? - kérdezte Luisa, akaratlanul elsápadva.

- Az, asszonyom, hogy ön a múlt év szeptember havának 22-ről 23-ra virradó éjszakáján menedéket nyújtott Championnet egyik szárnysegédének.

- Ó! - sóhajtott Luisa. Érezte, hogy homlokát kiveri a verejték.

- Hogy ön a Pasquale da Simone tőrétől sebesült szárnysegédet elrejtette a királyné bosszúja elől, s egy Nanno nevezetű albán boszorkány gondjaira bízta, ki a sebeket bekötözte; végül, hogy az illető hat hetet töltött az ön fedele alatt, majd hegyvidéki parasztnak öltözve visszaszökött Championnet-hoz, épp idejében még, hogy a Civita Castellana-i ütközetben részt vehessen.

- De még ha így volna is, uram - szólt Luisa -, mióta bűn egy ember életét megmenteni, egy sebesültet befogadni? Vagy addig nem lett volna szabad sebeit a jó szamaritánus írjával megkennem, míg nevét, nemzetiségét, elveit meg nem tudakoltam?

- Nem bűn, asszonyom, az emberiesség szemszögéből, de bűn a pártok szemszögéből! Ám ezt tán még megbocsátották volna önnek a royalisták, ha nem súlyosbította volna helyzetét azzal, hogy azóta rendszeresen részt vesz Fusco hercegnő estélyein. Fusco hercegnő estélyei nem egyszerű estélyek, asszonyom, hanem politikai összejövetelek, melyeken terveket kovácsolnak, törvényeket szövegeznek, hazafias himnuszokat írnak, szereznek és énekelnek, s ön, asszonyom, minden estélyen részt vesz, bár tudni való, hogy nem politikai, hanem másfajta érdeklődés viszi oda...

- Vigyázzon, uram, meg talál sérteni!

- Attól Isten óvjon! - felelte a fiatalember. - S hogy lássa, mennyire távol áll tőlem e szándék, térden állva fejezem be mondókámat.

És Backer fél térdre ereszkedett.

- Asszonyom - mondta -, mihelyt megtudtam, hogy az ön háza rajta van a lazzaronék késének prédául dobott hajlékok listáján, s élete ilyenformán veszélyben forog, idesiettem, hogy egy talizmánt adjak át önnek, egy jelet, mely megóvja életét... Íme, itt a talizmán, asszonyom.

Azzal egy kartonlapot helyezett az asztalra, melybe liliomot véstek.

- A jel pedig - de el ne feledje! - az lesz, hogy jobb keze hüvelykujját a szájához emeli, s a felső ujjperecét megharapja.

- Felesleges volt fél térdre ereszkednie, uram, ha ezt akarta elmondani - szólt Luisa. Arca önkéntelenül sugárzóan gyengéd kifejezést öltött.

- Nem is ezért tettem, asszonyom, hanem azért, amit ezután kell elmondanom.

- Mondja csak, mondja.

- Nincs jogom a titkait kutatni, asszonyom, nem kérdést szándékozom hát önhöz intézni, csupán tanácsot szeretnék adni, s majd meglátja: önzetlen, sőt nagylelkű tanácsot. Azt beszélik - okkal vagy ok nélkül -, hogy ön szereti a fiatal szárnysegédet, akinek az életét megmentette.

Luisa közbevágott volna, de Backer megelőzte.

- Nem én mondom, nem én hiszem így, én nem mondok semmit, nem is akarom hinni, egyet akarok csupán: önt boldognak látni. Azt akarom, hogy tiszta, nemes, szűzi szíve ne szakadjon meg a fájdalomtól, hogy gyönyörű, angyalok szerelmére méltó szemét ne homályosítsa el a könnyek árja. Annyit mondok csupán, asszonyom: ha valóban szeret valakit, akárkit, mint fivérét vagy mint szerelmesét, s ha e férfit, mert francia, mert hazafi, veszély fenyegetné a péntekről szombatra virradó éjszakán, távolítsa őt el Nápolyból, asszonyom, bármi áron, bármi ürüggyel, hogy a vérontás itt ne érje, s én elmondhassam: "Megkíméltem a fájdalomtól azt, aki miatt annyit szenvedtem!" Más jutalomra nem vágyom, asszonyom. S most felállok, mert a mondókám végére értem.

Andrea határtalan és póztalan önfeláldozása könnyeket csalt Luisa szemébe. Odanyújtotta a fiatalembernek kezét, s mialatt az forró csókot nyomott rá, ő így szólt:

- Köszönöm, uram. Nem tudom, ki vetemedhetett ilyen rút árulásra, de önnek megvallom: a feljelentő minden szava igaz. Soha, senki előtt fel nem tártam szívem titkát, de önnek megvallom: igenis, szeretem a férfit, kinek életét megmentettem, anyai, de határtalan gyengédséggel szeretem. Amikor rádöbbentem, hogy ez a szeretet ellenállhatatlan szenvedéllyé nő, s elhatalmasodik egész lelkemen, menekülni akartam, odahagyni Nápolyt, követni férjemet Szicíliába - és korántsem azért, hogy megjósolt balvégzetem, halálos sorsom elől fussak, hanem hogy meg ne szegjem hitvesi fogadalmamat, hogy megóvjam szeplőtlen asszonyi becsületemet. Isten másként határozott, a vihar elválasztott bennünket, a hullám, mely férjemet magával sodorta, engem visszavetett a partra. Azt mondhatná rá, hogy a vihar múltán fel kellett volna szállnom az első hajóra, s Szicíliába kellett volna sietnem a férjem után. Meg is tettem volna, ha ő úgy akarja, vagy ha legalább kívánni látszott volna jövetelemet, de mert soha egy szóval nem biztatott, itt maradtam, nem volt erőm menni. Ön az imént azt mondta, hogy végzete vezérelte ide a titkot fölfedni; nos, ha önnek megvan a maga végzete, nekem is megvan a magamé. Járjuk végig mindketten az utat, melyet a sors számunkra kijelölt. De bármerre vezessen is az én utam, mindig s mindenütt hálatelt szívvel gondolok majd önre. Isten önnel, Backer úr. S ígérem: a legkegyetlenebb kínzás sem bírhat soha rá, hogy nevét kiszolgáltassam.

- S én az önét soha nem vetem ki szívemből, még a vérpadon sem, akkor sem, ha ön juttatott volna oda - felelte Backer, mély meghajtással.

Majd köszönt és távozott, az asztalon hagyva az ismertetőjelet, a Bourbon-liliomos lapot.

Luisa magára maradt. Visszahanyatlott székére, és sokáig mozdulatlanul ült, mély töprengésbe merülve.

Ki lehet mindenekelőtt a titkos, névtelen ellenség, aki olyan jól értesült a San Felice ház életének minden mozzanatáról, még Luisa egyéni titkairól is, s aki mindezt a royalista bizottságnak beárulta?

Mindössze négyen tudtak a feljelentésben említett tényekről. Cirillo doktor, Bolond Michele, Nanno, a boszorkány, és Giovannina. Cirillo doktorhoz nem fért gyanú, Bolond Michele életét adná tejtestvéréért.

Hát Nanno és Giovannina?

Nanno feljelenthette volna Salvatót és Luisát a kezdet kezdetén, amikor a feljelentésért busás jutalom ütötte volna a markát - és nem tette. A Backerékhez befutott feljelentés indítóoka nem lehet tehát a kapzsiság, hanem csakis a gyűlölet.

Giovannina! Luisa gyanúja egyre inkább testet öltött.

De mi oka lehet Giovanninának úrnőjét gyűlölni?

Luisa hiába törte a fejét, ilyen okot nem talált. Tapasztalta ugyan egy idő óta, hogy komornája furcsán viselkedik, de azzal intézte el magában a dolgot, hogy Giovannina szeszélyes teremtés. Most, hogy emlékezetébe idézte a történteket, gyanúja megerősödött, bár a dolog nyitját továbbra sem lelte. Sokszor rajtakapta Giovanninát, hogy alattomos pillantásokkal méregeti, kaján mosollyal lesi őt, sokszor hallotta keserű kifakadásait. Mióta is? Igen, főleg a tervbe vett út óta, amikor ő mégis Nápolyban maradt, s váratlanul, az éjszaka közepén tért haza. Nina elégedetlenségének nyilvánvaló jelei még megsokasodtak, amióta a franciák bevonultak Nápolyba, s különösen amióta ő, Luisa, viszontlátta Salvatót.

Luisa oly mélyen maga alatt állónak érezte Giovanninát, hogy az fel sem ötlött benne: a parasztlány szívében is dúlhat ugyanaz a szenvedély, mint az előkelő hölgyében, Giovannina szereti Salvatót, s őrá féltékeny.

Giovannina gyűlöli őt: ez a gyanú jóformán bizonyossággá érett Luisában, de az okát nem tudta kideríteni.

Fogta a liliomos lapot, keblébe rejtette, felragadott egy karos gyertyatartót, kilépett a lovag dolgozószobájából, bezárta maga mögött az ajtót, és a maga hálószobájába ment.

Ott találta Giovanninát. A komorna éppen Luisa hálóköntösét készítette elő.

Luisa szemét élesebbé tette a gyanú: elkapta a futó pillantást, mellyel komornája fogadta. Gonosz pillantás volt, s bár Giovannina rögtön behízelgő mosolyt erőltetett ajkára, ezúttal nem sikerült Luisát félrevezetnie, első benyomása maradt győztes.

Nina nem sejthette, mi történt a dolgozószobában, még kevésbé azt, hogy asszonya lelkében feltámadt a gyanú, megpróbált hát Luisával beszédbe elegyedni. Nyilván úgy kanyarította volna, kisebb-nagyobb kitérők után, a beszélgetést, hogy az éji látogatóra terelje, ha Luisa engedi. De ő az első szónál közbevágott, s a komorna fecsegését félbeszakítva ridegen közölte vele, hogy ma már nincs rá szüksége.

Nina válla megrándult a szokatlanul barátságtalan hangra, de szó nélkül indult szobájába, csak arcára ült ki ismét az alattomos mosoly.

A fiatal bankár látogatását nem tudta mire vélni. Luisa azzal kezdte, hogy ajtót mutatott a fiatalembernek, de utóbb ráállt, hogy éjjel kettőkor fogadja, s mi több: tanúk nélkül, zárt ajtók mögött, a lovag dolgozószobájában.

És igaz, hogy az úrnő eleinte roppant rideg arcot vágott, de amikor a bankár távozása után előkerült, arckifejezése töprengő volt, sőt egyenesen ellágyult. S a szemén látszott, hogy sírt, vagy legalább könnyezett.

Mitől szelídült vajon meg hirtelen Luisa, a büszke Luisa?

Mégis meghódította volna őt a csinos fiatalember szerelme? Hátha megfér a régi szerelem mellett az új is a szívében?

Hihetetlen, lehetetlen! És mégis: valaminek történnie kellett, valami fontosnak, rendkívülinek!

Luisa, mint mondottuk, észrevette a komorna gonosz pillantását, de kisebb gondja is nagyobb volt most a feljelentő személyénél. Azon töprengett, mihez kezdjen titkos értesülésével, hogyan mentse meg Salvatót anélkül, hogy elveszejtené Backert.

Mindenekelőtt beszélnie kell Salvatóval. Eddig kizárólag esténként találkoztak, a hercegnő szalonjában, ahol egyikük jelenléte sem kelthetett feltűnést, hiszen, mint Backer is mondta, a hercegnő fogadóterme valóságos politikai klub volt.

De bevárni az estét annyit jelentett volna, mint egy teljes napot elvesztegetni a háromból. Sürgősen izennie kell hát Salvatónak, s ilyen természetű izenetet másra, mint Michelére, nem bízhat.

Becsengeti Giovanninát, gondolta Luisa, de félúton megállt a keze. Jó tíz perce küldte el a komornát, azóta nyilván lefeküdt; inkább maga megy Giovannina szobájába, megadni a szükséges utasításokat, semhogy a lányt az ágyból kiugrassza.

Giovannina kamráját az a folyosó kötötte össze úrnője hálószobájával, mely Fusco hercegnőhöz vezetett.

Az üvegezett ajtón fény szűrődött ki. Luisa az üveget fedő, vékony muszlinfüggönyön át láthatta, hogy komornája felöltözve ül az asztal mellett és ír. Giovannina nem figyelt fel az úrnő lépteinek neszére, talán mert Luisa alig ütött zajt, vagy tán mert a komorna úgy belefeledkezett munkájába, hogy se látott, se hallott.

Luisa nem sokat töprengett rajta, kinek írhat Giovannina, minden teketória nélkül benyitott a szobába. Giovanninának ellenben fontos lehetett, hogy úrnője meg ne tudja, kinek ír, mert Luisa láttán halkan felsikoltott, felugrott, s úgy állt meg előtte, hogy a levelet eltakarja.

Luisát ugyan módfelett meglepte, hogy Giovannina éjjel háromkor leveleket irkál, ahelyett, hogy az igazak álmát aludná, de egy szóval sem firtatta a dolgot. Mindössze annyit mondott:

- Holnap reggel beszélnem kell Michelével, amilyen korán csak lehet, kérem, értesítse.

Azzal sarkon fordult, és a szobájába tért. A komorna ismét a levél fölé hajolt.

Luisa, gondolhatjuk, nem sokat aludt az éjjel. Reggel hét óra tájban zajt hallott: Giovannina ekkor indult a városba, az úrnő parancsát teljesíteni.

Másfél óránál is tovább maradt távol. Igaz, hogy végül Michelével együtt tért vissza. Úgy látszik, nagyon komolyan vette úrnője megbízatását, annyira, hogy maga járt mindennek utána.

Michele rögtön látta Luisán, hogy súlyos gond gyötri.

A fiatalasszony arca sápadt volt, tekintete lázasan csillogó, s a szeme körül kék karika árulkodott az álmatlan éjszakáról.

- Mi bajod, húgocskám? - kérdezte Michele ijedten.

- Ó, semmi, semmi - felelte Luisa kényszeredett mosollyal. - Sürgősen beszélnem kéne Salvatóval.

- Hacsak ez a baj, azon könnyen segítünk, húgocskám. Egykettőre elugrom ide, az Angri-palotába.

Salvato ugyanis a Toledo utcában lakott, az Angri-palotában, Championnet tábornokkal egy fedél alatt, ugyanott, ahol hatvan évvel később Garibaldi.

- Siess, Michele - kérlelte Luisa -, egyik lábad itt legyen, a másik ott!

Michele, ígéretéhez híven, gyorsan megjárta az utat, de még mielőtt visszatért volna, egy küldönc jelentkezett Luisánál, Salvato levelével.

A levél így hangzott:

Szerelmetes Luisám, a tábornok parancsára ma reggel öt órakor indulok Salernóba, ahol is sürgősen meg kell szerveznem s a Basilicatába irányítanom egy osztagot. Úgy hírlik, zavargásokat észleltek arrafelé. Remélem, két nap alatt végzek feladatommal, legalábbis minden erőmmel azon leszek. Ez esetben péntek estére vissza is térhetek Nápolyba.

Ha azt remélhetném, hogy visszatértemkor nyitva találom a kis közre nyíló ablakot, s egy órát tölthetek kegyeddel a "boldogság szobájában", áldanám kétnapos száműzetésemet.

Meghagytam, hogy hozzák utánam leveleimet. Küldönceim az Angri-palotában várják a postát. Több levelet is várok - de csak egyre áhítozom!

Ó, be szép volt tegnapi estém! S ó, be terhes lesz a mai!

A viszontlátásra, pálmás ház gyönyörű asszonya, szép madonnám! Várok és remélek.

A kegyed Salvatója

Luisa a fejéhez kapott.

Ha Salvato csak péntek este tér vissza, hogyan menekítse őt el a mészárlás elől?

Késő lesz, késő - talán még ahhoz is, hogy vele haljon!

Mit írjon Salvatónak? Nem tudta. Az összeesküvés szálai nyilván Salernóba is elérnek. Hiszen Andrea azt mondta: Nápolyban és Nápoly vidékén!

Luisa úgy érezte, a téboly környékezi.

És Giovannina egyre csak azt hajtogatja - könyörtelenül, mint maga a gyűlölet -, hogy a küldönc várja a választ.

Luisa végül is tollat fogott, s a következőket írta:

Szerelmetes fivérem, most vettem kézhez levelét. Ha a körülmények engednék, örömest válaszoltam volna egyszerűen annyit: az ablak nyitva lesz, s én várom a boldogság szobájában. De okvetlenül beszélnünk kell egymással, nem várhatok két napot. Még ma újabb levelet küldök Michelével Salernóba; mihelyt sikerült némileg rendbe szednem gondolataimat, nekiülök és megírom.

Ha időközben távozni kényszerülne a fogadóból vagy az intendantúráról, egyszóval a szállásáról, ahol Michele felkeresi, hagyja meg, kérem, hol találja, mert mindenáron és sürgősen találkozniuk kell.

Szerető húga
Luisa

A levelet gondosan lezárta, lepecsételte és átnyújtotta a küldöncnek.

A katona a kertben találkozott Michelével.

Michele bejelentette Luisának, amit az már tudott: Salvato elutazott, de meghagyta, hogy a leveleit küldjék utána Salernóba.

Luisa arra kérte Michelét, maradjon még. A nap folyamán fontos megbízatása lesz számára - mondta -, az is megeshet, hogy Salernóba meneszti.

Majd feldúltan, izgatottan szobájába tért, és bezárkózott.

Michele sehogy sem értette, mi üthetett a máskor mindig oly nyugodt, derűs Luisába. A komornához fordult felvilágosításért.

- Mi van Luisával? Az én eszem megjön, az övé elmegy?

- Nem tudom - felelte Giovannina -, de mindig ilyen, mióta Andrea Backer úr itt járt az éjjel.

És ismét gonosz mosoly jelent meg Giovannina arcán. Michele nem először látta ezt a mosolyt, de ezúttal úgy kiült a komorna arcára a leplezetlen gyűlölet, hogy Michele alighanem felelősségre vonta volna, ha e pillanatban nem nyit be a szobába váratlanul Luisa. Időközben útiköpenyt öltött. Izgalma szemmel láthatóan nem csökkent, de az iménti tanácstalanságot a végső eltökéltség kifejezése váltotta fel arcán.

- Michele, estig, ugye, szabad vagy? - kérdezte Luisa.

- Estig, holnap reggelig, egy egész hétig, ha kell, húgocskám.

- Akkor kísérj el.

Majd Giovanninához fordult:

- Ha ma este nem térnék haza, ne aggódjék, Nina, de várjon rám egész éjjel - mondta.

Intett Michelének, hogy kövesse, majd kisietett. Giovannina elhűlve fordult Micheléhez:

- Asszonyom magázott! Először életében! Ha lehet, tudd meg tőle, miért.

- Bizonyára mosolyogni látott, Nina - vágta rá a lazzarone.

Azzal lefutott a lépcsőn, hogy utolérje Luisát, aki türelmetlenül várt már rá a kertkapuban.

Nápolyban fölöttébb egyszerű a közlekedés, éppen mert nincs semmiféle központi, hivatalos járat.

Aki például Salernóba kíván menni, az bárkára száll, kedvező szél esetén egykettőre átkel az öblön, Castellammaréban kocsit fogad, és három-négy óra múlva célhoz ér.

Ha a szél nem kedvez, akkor sincs baj. Kocsira ül az első utcasarkon, útkereszteződésnél vagy téren, és megkerüli az öblöt, azaz áthajt Resinán, Porticin, Torre del Grecón, át a hegyen, a Caván, és három-négy óra alatt megint csak eljut Salernóba.

- Tulajdonképpen hová megyünk? - kérdezte Michele, mihelyt a kapu becsukódott mögöttük.

- Salernóba - hangzott a válasz.

Michele következő kérdése az volt, miféle közlekedési eszközt óhajt vajon igénybe venni húgocskája.

- A leggyorsabbat - felelte Luisa.

Michele körülnézett a látóhatáron. Az ég tiszta volt és derült, az idő gyönyörűnek ígérkezett. Nápolyba január hónappal köszönt be a tavasz, s a tavasszal együtt a szép idő. Derekas kis szellő fújdogált a tenger felől, az öböl szelíden fodrozódó felszínén kisebb-nagyobb vitorlások, evezős hajók egész sora ringott, elütő nagyságuk, vitorlázatuk és alakjuk után ítélve a legkülönfélébb rendeltetésű és nemzetiségű vízi alkalmatosságok. Michele a tengeri utat javasolta, s Luisa nem tett ellenvetést.

A lazzarone leballagott a Mergellinára, s pillanatok alatt megalkudott egy bárkással; potom két piaszterért huszonnégy órára kibérelte a hajót.

Ha eveznie kell, a hajós négy piasztert kért volna, de mert jó szél fújt, beérte a felével is, vagyis a munkamegtakarítás értékét kereken két piaszterre taksálta.

Luisa állig beburkolódzott köpenyébe, a csuklyát fejére húzta, beszállt a bárkába, és helyet foglalt Michele négyrét hajtogatott köpenyegén.

A kis, háromszögletű vitorla kifeszült, a bárka kifutott a vízre, fehéren és kecsesen, mint a kitárt szárnyú sirály.

A Tojáserőd mellett, a mélyen beugró fal mentén siklottak el - az erőd ormán vidáman lengett a nápolyi trikolór mellett a francia lobogó -, majd rézsút átvágtak az öblön, a part félkörívének húrja mentén.

A két hajós ismerte Michelét. Pazar uniformisa ellenére - vagy tán éppen azért? - élénk eszmecsere indult hármójuk közt az időszerű politikai eseményekről.

Michele volt alighanem a legszorgosabb hallgatója Michelangelo Ciccone atyának, a derék, hazafias papnak, akit Cirillo azon a bizonyos éjszakán a Salvato kardjától halálosan megsebesült pribékhez elhívatott. A derék lelkipásztor lefordította a nápolyi nép nyelvére az Evangéliumot, minden emberi erény kútforrását, s sorról sorra elmagyarázta a lazzaronéknak, akik azelőtt hírét sem hallották.

A tanulékony, eszes Michele gyorsan felfogta s mélyen magába szívta e páratlan mű demokratikus szellemét, melyből Isten maga szól hozzánk, és mint a forradalom újsütetű, de annál buzgóbb híve, minden alkalmat megragadott további hívek toborzására.

Rögtön szóba ereszkedett a két hajóssal, mihelyt azok egy utolsó, futó pillantással meggyőződtek róla, hogy bárkájuk irányítását nyugodtan ráhagyhatják az északnyugati szélre.

- Remélem, elégedettek vagytok, barátaim - szólt Michele, kezét dörzsölgetve.

- Már mér' lennénk azok? - kérdezte az öregebb hajós. Nem látszott rajta, hogy osztozna Michele örömében.

- Hát mert ezentúl szabadon halászhattok bárhol az öbölben, a Posíllipótól a Campanella-fokig! A zsarnok nem tiltja többé!

- Miféle zsarnok? - mondta megint csak az öregebb hajós.

- Hogyhogy miféle zsarnok? Hát Ferdinánd, ki más!

- Az még nem zsarnokság, ha valaki a saját területén halászik, és a többit kitiltja onnan - vágott vissza a fiatalabb hajós, aki, úgy látszik, minden tekintetben egy nézeten volt társával.

- Micsoda? Azt hiszed, a tenger a királyé?

- Hiszem is, vallom is.

- Én meg azt állítom, hogy a tenger a tied, az enyém, mindnyájunké.

- Furcsákat beszélsz, mondhatom.

- Igenis, ez az igazság! Be is bizonyíthatom...

- Nosza, bizonyítsd!

- Hát ide süss!

- Csupa fül vagyok.

- A föld a gazdagoké.

- Lám, ezt te se tagadod.

- Nem én, a föld az övék, jog szerint, amit leginkább az bizonyít, hogy fölosztották; fallal, árokkal, mezsgyével, határkővel elkerítette ki-ki a magáét. De szeretném tudni, hol találsz te a tengeren falat, árkot, kerítést, határkövet vagy mezsgyét!

Az egyik ember félbe akarta szakítani, de Michele leintette.

- Várj, még nem fejeztem be. A földet fel kell szántani, be kell vetni, másként nem terem; a tengeren nem kell se szántani, se vetni, mégis terem. Naponta betakarítjuk a termését: nyelvhalakat, márnákat, pérhalakat, ingolákat, murénákat, rájákat, homárokat, rombuszhalakat, langusztákat, de akármennyit fogunk, jut is, marad is. A tengeren egyik aratás a másikat éri, mégsem kell trágyázni, boronálni. Ezért mondom: a föld a gazdagoké, de a tenger Istené és a szegényeké. Márpedig aki Istentől és a szegényektől elveszi, ami az övék, az zsarnok, méghozzá gyűlöletes zsarnok, hiszen az Evangélium is azt mondja: "Aki a szegénynek ad, Istennek ad."

- Hm, hm - köhécselt zavartan az a hajós, akinek eddig jobban forgott a nyelve.

- Erre bezzeg nem tudsz felelni! - diadalmaskodott Michele, abban a hiszemben, hogy máris övé a győzelem.

- Igenis, tudok.

- Halljam!

- Hát azt mondom, hogy a királynak kaszinója van a Mergellinán...

- Igen, ott árulta a halat.

- Meg palotája Nápolyban, kastélya Porticiban, nyári palotája Favoritában, és ez mind az öböl partján!

- Hát aztán?

- Ez pedig azt bizonyítja, hogy ha a tenger nem is az övé, az öböl igenis az ő tulajdona. Nekünk tán van palotánk az öböl partján?

- Úgy is van - kottyant közbe a másik hajós is, társa szavain felbátorodva. - Kinek van palotája az öböl partján, he? Cifra ruhád, az van, de palotád? Erre felelj, ha tudsz.

- Ha az öböl a királyé, miért nem épített egy szép nagy falat a Posíllipótól a Campanella-fokig, sok kapuval, hogy legyen a bárkáknak meg a hajóknak hol átjárni? - kérdezte ravaszul Michele.

- Ha akarná, megtehetné, van neki pénze elég.

- Pénze még csak volna, de hatalma nincs hozzá! Isten csak egyet fújna, egyetlen vihart küldene rá, s úgy összeomlana az egész szakramentum, mint Jerikó falai!

- Ej, inkább arról papolnál, miért nem olcsóbb a makaróni meg a kenyér, mint volt a zsarnok idején! Hiszen azt mondtátok, fenékig tejfel lesz az élet, mihelyt a franciák itt teremnek Nápolyban.

- Jó, jó, de a városi tanács máris elrendelte, hogy február 15-től fogva olcsóbb legyen a kenyér meg a makaróni.

- Miért csak február 15-től? Miért nem lett rögtön olcsóbb?

- Mert a zsarnok mind eladta az Apuliából meg Észak-Afrikából érkezett gabonaszállítmányokat kedves barátainak, az angoloknak. Egyelőre várnunk kell, míg újabb szállítmányok nem érkeznek. Addig is mit tegyünk? Gyűlöljük a zsarnokot, harcoljunk ellene, akadályozzuk meg, akár az életünk árán is, visszatértét. A franciák elvégre mindent megtettek, amit tehettek. Ugye, hogy a halászati tilalmat is eltörölték? Ugye, hogy ma bárki szabadon halászhat a királynak fenntartott vizeken?

- Ami igaz, az igaz.

- És ugye, hogy ott esik a leggazdagabb fogás?

- Hát ami azt illeti, csakugyan úgy fest, mintha a király a legszebbet meg a legjobbat magának tartotta volna meg.

- Hát a sóadó? Eltörölték, vagy sem?

- Eltörölték, el.

- És az olajadót?

- Azt is.

- A szárított halra kivetett adót?

- Azt is. De miért törölték el az excellenciás címet? Mit ártott nekik az a kis szó? Nem került az pénzbe!

- El kellett törölni. Az egyenlőség végett.

- Egyenlőség, egyenlőség, mi az, hogy egyenlőség? Azt se tudjuk, mi fán terem!

- Látod, ez itt a baj: hogy nem tudjátok! Azelőtt volt egy csomó herceg meg gróf, manapság nincsenek, csak polgárok. Te is az vagy, ugyanúgy, mint Moliterno herceg, mint Rocca Romana herceg, mint a minisztereink, mint a polgármester, mint a városi tanácsnokok!

- Mi hasznom van belőle?

- Hogy mi hasznod van belőle?

- Igenis, szeretném tudni, mire jó az nekem.

- Hát nézz rám.

- Mit nézzek rajtad?

- Olyan ruhában járok én, mint te?

- No nem, nem éppen.

- Lásd, Giambardella, ez az egyenlőség. Egyenlőség az, ha abból is lehet ezredes, aki lazzaronénak született... Régebben a nagyurak már az anyjuk hasában ezredesek voltak. Te tán úgy jöttél a világra, hónod alatt a kutyabőrrel, válladon a tiszti bojttal? Mikor hoztak a mi asszonyaink ilyen gyerekeket a világra? Soha, ilyen gyerekei csak a nemesnek születtek. Én lám, mégis ezredes vagyok, és minek köszönhetem? Csakis az egyenlőségnek. Ha egyenlőség van, belőled is válhat még tiszt, a fiadból hajóskapitány, az unokádból tengernagy.

Giambardella kétkedve csóválta a fejét.

- Nem megy az csak úgy ukmukfukk!

- Nem hát! - vágta rá Michele. - A világot sem egy nap alatt teremtették! Az Úristen mindenható, mégis hét nap kellett neki. A jelenlegi kormány meg csak ideiglenes, vagy hogy mondják, ez még nem is az igazi köztársaság. Az alkotmányon, ami eligazítja majd mindnyájunk dolgát, most dolgoznak. Ha elkészült, kitapasztalhatjuk, jobbra vagy rosszabbra fordult-e a sorsunk, összehasonlíthatjuk a múltat a jelennel. Az olyasféle emberek, mint San Felice lovag, Cirillo doktor, Salvato úr, vagyis a tudósok, pontosan tudják, miért következik a tavaszra nyár, a nyárra ősz, mi, "fajankók", bezzeg csak annyit tudunk, hogy melegünk van-e, vagy fázunk. Mennyi bajt megértünk mi már a zsarnok idején, és Istennek hála, mégis túléltünk mindent: háborút, járványt, éhínséget, a földrengésekről nem is szólva! A tudósok állítják, hogy a köztársaságban boldogan élünk majd, a tudósok összefogtak, s éjt nappallá téve a mi javunkon fáradoznak - várjuk hát ki türelemmel, míg elvégzik a maguk dolgát. - És nagy bölcsen hozzáfűzte: - Aki mohó, retket ültet, egy hónap múlva ehet is belőle, de akinek kenyérre fáj a foga, búzamagot vessen, esztendeig lesse! Így van ez, nem másként, a köztársasággal is, mert az tiszta búza. Várjuk ki türelemmel, amíg az elvetett mag kihajt, s ha a kalásza beért, majd aratunk.

- Ámen! - mondta rá Giambardella. Michele előadása nem győzte teljesen meg, de tagadhatatlanul megrendítette. - Különben egyre megy - tette még hozzá, keserveset sóhajtva -, míg dolgoznunk muszáj, nincs igazi boldogság.

- Istenuccse, fején találtad a szöget - bólogatott Michele. - De mit van mit tenni, ha anélkül nem megy! Pedig nem megy, mert, lám, eláll a szél, s te vonhatod be a vitorládat, és evezhetsz Castellammaréig!

Pár perc óta csakugyan lanyhult a szél. A vitorla máris az árbocot verdeste.

A hajósok bevonták a vitorlát, megmarkolták az evezőket, és nagyot fohászkodva nekiálltak evezni.

Szerencsére Torre del Greco magasságában jártak már, úgyhogy alig háromnegyed órai evezés után befutottak Castellammaréba.

Michele kifizette a hajósok bérét, kocsit kerített. Utasaink két további óra elteltével megérkeztek Salernóba.

Az intendantúrára hajtattak. Itt Michele megtudta, hogy Salvato nem sokkal előbb, alig félórája távozott a Városi Szállóba, ahol szobát vett ki.

- Hajts a Városi Szállóba! - parancsolta Michele a kocsisnak.

Salvato a szobájában tartózkodott, de meghagyta, hogy ha Nápolyból keresné valaki, rögtön vezessék fel hozzá.

Nyilván megkapta Luisa válaszát, és Michelét várja.

Az ajtónyitásra fürgén felugrott, s a várva várt hírhozó elé sietett. Michele helyett egy asszonyt látott belépni, s meglepetésében felkiáltott; az asszonyban Luisára ismert, s örömujjongásba tört ki.

Két ugrással Luisánál termett, szívére szorította, forró csókot nyomott ajkára.

S most Luisán volt a sor, örömében és meglepetésében felkiáltani. Ily önfeledten soha nem borult még kedvese keblére, ilyen forrón soha nem csókolta még, s a csók tüze a kínnal határos gyönyörűséget gyújtott ki testében.

Michele át sem lépte a szoba küszöbét, lábujjhegyen, suttyomban kivonult az előszobába.

- Kegyed itt! - kiáltotta Salvato. - Hát eljött, utánam jött!

- Igen, eljöttem, hőn szeretett Salvatóm, mert a legügyesebb hírnök, a legszívhezszólóbb levél sem pótolhatott.

- Igaza van, édes húgocskám. A szerelem angyala maga sem pótolhatná, ó, én üdvösségem! Pótolhatja-e vajon a földkerekség minden tüze a nap egyetlen sugarát? De minek köszönhetem e végtelen boldogságot? Addig tán el sem hiszem, kedves Luisám, hogy igazán itt van, míg el nem árulja, mi hozta ide.

- Az a meggyőződés, Salvato - s most jól figyelj! -, hogy nem tagadod meg kérésemet, ha azt mondom, ha térden állva mondom: ettől függ az életem; hogy semmit, de semmit nem kérdezel, hanem igenis vaktában engedelmeskedsz; hogy ha én mondom: "Ezt tedd!", ellenvetés, késedelem, tétovázás nélkül megteszed.

- Mindent megteszek, Luisa, hacsak nem vág a becsületembe, nem mond ellent a kötelesség parancsának.

- Tudtam, jaj, tudtam, hogy megint ezzel hozakodsz elő. A kötelességed! A becsületed! Hát nem tettél meg eddig is mindent, amit kötelességednek tudtál, sőt jóval többet? Hát nem óvtad eddig is oly kényesen becsületedet, hogy többé nem eshet folt rajta? Most nem a becsületedről, nem a kötelességedről van szó, hanem arról, hajlandó vagy-e vakon engedelmeskedni nekem, tudván, hogy életem a tét.

- Életed a tét? Hát miféle veszély fenyeget? Tudnom kell!

- Salvato, bízol te bennem?

- Mint az igazság angyalában.

- Akkor tedd meg, vita és ellenállás nélkül, amire kérlek.

- Halljam.

- Kérd meg a tábornokot, hogy küldjön téged még péntek este előtt valahová az ország határain túlra, például Rómába.

Salvato döbbenten meredt Luisára.

- Hogy én az ország határain túlra küldessem magam, hogy én tőled megváljak! Miért akarsz eltávolítani?

- Hidd meg, Salvato, szívem leghőbb vágya teljesülne, ha mindig együtt maradhatnánk, így, mint most vagyunk, ha soha el nem válnánk. Ó, az maga lenne az üdvösség! Hiába! A kifürkészhetetlen sors másként rendelte. Mert igazán mondom, Salvato, nagy szerencsétlenség fenyeget, s nem háríthatjuk el másként, csak ha elutazol.

- A bennünket fenyegető veszély, mert úgy rémlik, szerelmetes Luisám, hogy kettőnkről beszélsz...

- Igen, kettőnkről, Salvato, de inkább magamról még, mint rólad.

- Nos, honnan jön ez a kettőnket fenyegető veszély? Szicíliából? San Felice lovag gyanút fogott volna, Nápolyba készülne?

- A lovag nem gyanakszik, és nem készül Nápolyba. Ha a lovag gyanakodna, ha csak egy szóval is célozna előttem gyanújára, én a lába elé hullanék, s azt mondanám: "Bocsáss meg, apám! Ellenállhatatlan szenvedély, végzetes szerelem fűz hozzá. Jobban szeretem őt az életemnél, hiszen jobban szeretem legszentebb kötelességemnél. Bekövetkezett a szerencsétlenség, amelyet végtelen bölcsességedben előre láttál, előre megjósoltál apám halálos ágya mellett. Bocsáss meg nekem, bocsáss meg nekünk!" S ő megbocsátana. Nem: ennél sokkal nagyobb veszély fenyeget, Salvatóm, s nem tőle jön.

- Hát honnan? Mondd meg az igazat, s én szembeszállok a veszéllyel, mint férfihoz, mint hadfihoz illik, de nem futok meg előle szégyenszemre, taknyos kölyök módjára.

- Jaj, nem szállhatsz vele szembe, nem birkózhatsz meg vele, Salvato! De elkerülheted, ha vakon engedelmeskedsz.

- Drága Luisám, nézd el nekem, hogy eszem fellázad szerelmem ellen. Nem szokásom megfutni a veszély elől, a legkevésbé névtelen veszély elől.

- Ó, ettől féltem! Rossz szellemed, a gőg sugallja, hogy állj ellen. De mondd: ha csodás előérzet folytán tudnám, hogy egy földrengés elnyeléssel fenyeget, vagy egy vihar mennykőcsapással, s azt tanácsolnám: "Menekülj a földrengés elől, kerüld a villámot!", olyat tanácsolnék-e, ami a becsületedet sérti, ami a kötelességedbe ütközik?

- Igen, ha e képzelt vagy valóságos veszélytől rettegve elhagynám őrhelyemet, hová tábornokom parancsa állított.

- Rendben van, Salvato, nem kérlellek tovább. Inkább azt mondom: "Okvetlenül Rómába kell utaznom, egyedül nem merek nekivágni, mert rettegek a könyörtelen zsiványbandáktól, kérj szabadságot tábornokodtól, s kísérd el barátnődet, húgodat." Ezt megtennéd?

- Várj, míg elvégzem, amit rám bíztak, és szombat reggel, szavamra, egy hét szabadságot kérek a tábornoktól.

- Szombat reggel! Késő! Késő!... Ó, Uramisten, te adj tanácsot! Mit tegyek, mit mondjak, hogy távozásra bírjam?

- Mi sem egyszerűbb, Luisám! Valld be szépen, mitől félsz, mondd meg, miért kívánod távozásom, hadd döntsek a tények ismeretében. Így biztosan elkerüljük, hogy oly lépésre bírj, mely becsületemen csorbát ütne.

- Látod, azért olyan nehéz a helyzetem, azért fogadod kétkedéssel szavaimat, azért tétovázol, mert nekem is megvan a magam becsülete, ha százszor nő vagyok is - emberi becsületem, ha szabad így mondanom. És én megígértem, szavamat adtam annak, aki titkát rám bízta, hogy a nevét senkinek ki nem szolgáltatom, sőt utóbb magamban meg is esküdtem rá; mert irántam való bizalma oly nagy volt, hogy minden feltétel, minden kikötés nélkül kezembe helyezte le életét.

- De miért nem mondtad ezt nekem tegnap este?

- Tegnap este még magam sem tudtam.

- Akkor nyilván annak a fiatalembernek a titkáról van szó - mondta Salvato, miközben merően nézte Luisát -, aki tegnap otthon várt rád, és hajnali három órakor ment el tőled.

Luisa elsápadt.

- Kitől tudod ezt, Salvato? - kérdezte.

- Hát igaz?

- Igaz. De nem hihetem, Salvato, én szerelmem, hogy képes lettél volna búcsúvételünk után lopva visszaosonni, s Luisád után kémkedni!

- Mit? Hogy én? Kémkedni? Hogy én egy angyalra féltékenykednék? Isten őrizz! Nemcsak őrültség lenne, de aljasság is! Az én Luisám azt fogadja, akit óhajt, éjjel vagy nappal, ahogy neki tetszik, tisztasága szűzi tükrét egyetlen pillanatra sem homályosíthatja el gyanú - már ami engem illet. Ó, nem, eszembe sem jutott leskelődni, nem láttam én semmit. De alig negyedórával érkezésed előtt ezt a levelet kaptam, egyik küldöncöm útján, kire a postám továbbítását bíztam. Amikor betoppantál, éppen ezt olvastam, s azon tűnődtem, ki lehet az az aljas féreg, aki kettőnk közé a gyanakvás ürömfüvét akarja elhinteni.

- Levelet? - döbbent meg Luisa.

- Levelet kaptál?

- Levelet. Itt van, olvasd.

Salvato átnyújtotta Luisának a levelet. Szemmel láthatóan olyasvalaki írta, aki tollát bérért mások szerelme s gyűlölete szolgálatába állítja; a névtelen feljelentők rendesen az ilyen bértollnokokhoz fordulnak sötét terveik keresztülvitele végett.

Luisa elolvasta a levelet. Így hangzott:

Salvato Palmieri úr tudomására hozzuk, hogy Luisa San Felice asszonyságot Fusco hercegnőtől hazatérve egy csinos és gazdag fiatalember várta otthonában, ahol is bezárkóztak, és éjjeli három óráig együtt maradtak.

E levelet Salvato Palmieri úr jóakarója írja, akinek fáj látnia, hogy Salvato úr érzelmeit méltatlanra pazarolja.

Luisa előtt hirtelen megjelent egy pillanatra Giovannina képe, amint a szobájában ír, majd elrejti a félig kész levelet. De nyomban el is hessegette a gondolatot; nem hihette, hogy a fiatal lány, aki annyit köszönhet neki, ilyen aljasságra vetemedne.

- A levél minden szava igaz, barátom. Aki írta, szerencsére nem ismeri vagy nem akarta elárulni látogatóm nevét. Isten megóvott attól, hogy e névre fény derüljön.

- És ugyan miért volt szükség isteni közbelépésre, kedves Luisa?

- Mert ha nem így történik, én becstelenné váltam volna a szerencsétlen ember szemében, aki értem a fejét kockáztatta, becstelen, hitetlen nőszeméllyé, aljas feljelentővé.

- Igazad van, Luisa - szólt Salvato elkomorodva -, mert úgy sejtem, a név ismeretében csakugyan kénytelen lettem volna az ügyet tábornokomnak jelenteni.

- Úgy sejted? Mire gyanakszol?

- Hogy ez a férfi, nem tudom, de nem is kutatom, mi okból, egy összeesküvésre figyelmeztetett, mely nemcsak az én életemet fenyegeti, de bajtársaim életét, sőt az új államrend biztonságát is. S te azért akartál meggondolatlanul, csakis érzelmeidre hallgatva, mindenáron eltávolítani, a határon túlra küldeni, hogy az összeesküvők keze el ne érjen. Sőt tán azért vonakodtál a veszély mibenlétét előttem felfedni, mert tudtad: a veszély ismeretében nem bírhatsz menekülésre!

- Jól sejtetted, édes szerelmem, s én mindent elmondok, amit csak tudok, kivéve annak a nevét, aki figyelmeztetett. Ó, te maga vagy a becsület, ítéleted csalhatatlan, szíved igaz, te megmondod, ugye, mit tegyek.

- Beszélj bátran, Luisám, szerelmem, beszélj, s én hallgatlak. Ó, ha tudnád, mennyire szeretlek! Beszélj, beszélj! De itt, a keblemen, itt, a szívemen!

A fiatalasszony egy pillanatra átengedte magát Salvato ölelésének. Feje hátrahanyatlott, szeme lecsukódott, szája félig kinyílt.

Majd, mintegy gyönyörű álomból riadva megszólalt:

- Ó, barátom, miért is nem adatott meg így élnünk, távol a politikától, forradalmaktól, összeesküvésektől! Micsoda mennyei boldogság lenne is az élet! De Isten másként rendelte, legyen meg az ő akarata!

Nagyot sóhajtott, megtörölgette tenyerével könnyes szemét, s így folytatta:

- Mit is mondtál, barátom? Jaj, mért is vallotta meg nekem az a férfi titkát! Hát nem lett volna jobb együtt meghalni?

- Beszélj világosabban, drágám.

- Ellenforradalmi összeesküvés robban ki a péntekről szombatra virradó éjszakán: le akarnak gyilkolni minden franciát és minden hazafit, akinek a házát este megjelölik, kivéve azokat, akik ezt a lapot felmutatják, és a megbeszélt jelet ismerik.

Luisa előhúzta a liliomos lapot, és bemutatta a jelet, úgy, ahogy Andrea Backer elmagyarázta.

- Bourbon-liliomos lap, a hüvelyk első ujjperecét megharapni - ismételte el Salvato. (Ez volt a megmentő jel, ha ugyan emlékeznek még rá olvasóink.) - Ó, szerencsétlen nép! Mi letörtük rabláncaidat, s te visszakívánod a rabszolgaságot!

- Mindent elmondtam! - Luisa Salvato lábai elé omlott. - Mondd, mit tegyek? Gondold meg jól, és adj igaz tanácsot!

- Nincs mit töprengeni, Luisám, szerelmem. Hűségért hűséggel kell fizetni. Ez az ember meg akarta menteni az életedet.

- És a tiedet is! Mert mindent, de mindent tud: hogy megsebesültél, hogy én ápoltalak, hogy hat hétig laktál a hercegnő házában, hogy szeretjük egymást, és azt mondta: "Mentse meg őt!"

- Egy okkal több, hogy mint az előbb is mondtam, hűségért hűséggel fizess. Ő meg akart minket menteni - mi mentsük meg cserébe őt.

- De hogyan?

- Úgy, hogy azt mondjuk neki: "A terv kipattant, Championnet tábornok mindent tud, nem védtelen áldozatok mészárlása fog folyni, mint hittétek, hanem elkeseredett harc, s Nápoly utcáin ismét patakokban ömlik majd a vér, hiába. Hagyjon fel az összeesküvéssel, uram, s meneküljön külföldre, fogadja meg a jó tanácsot, melyet nekem adott volt."

- Ó, én Salvatóm, a becsület maga szól belőled. Szó szerint ezt teszem majd. De hallga...

- Mit?

- Úgy rémlett, zajt hallok a szomszéd szobából. Mintha egy ajtó csapódott volna. Volt ott valaki? Kihallgattak?

Salvato kisietett. A szoba üres volt.

- Más nem lehetett, mint Michele - mondta Salvato Luisának. - Baj lenne, ha ő kihallgatott volna bennünket?

- Nem, mert ő sem tudja látogatóm nevét. Egyébként úgy megnevelted őt, drága Salvatóm - tette hozzá Luisa nevetve -, hogy amilyen nagy hazafi, csakugyan képes lenne őt feljelenteni.

- No, mindent megbeszéltünk? - kérdezte Salvato. - Megnyugodott végre a lelked?

- Meg. De igazán nem esik csorba a becsületünkön? Szavadra mondod?

- Esküszöm.

- Hiszek neked, Salvato, te mindenkinél jobban tudod, mi a becsület. Mihelyt Nápolyba értem, értesítem az összeesküvés fejét. A nevét senki előtt el nem árultam, még előtted sem. Nem lepleződhet le, vagy ha mégis, az nem rajtam múlik. S most félre gonddal-bajjal, örüljünk egymásnak! Az előbb még átkoztam a politikai bonyodalmakat, a forradalmakat, az összeesküvéseket... be bolond voltam! Ha nem élnénk nyugtalan korban, a tábornok nem küldött volna Nápolyba; ha nem volnának forradalmak, nem találkoztunk volna soha, de soha; ha nem volnának összeesküvők, most nem lehetnék itt melletted. Áldott legyen Isten és minden műve, úgy van az jól, ahogy ő eltervezte.

S a fiatalasszony megnyugodva, boldogan, tündöklő mosollyal szerelmese karjába vetette magát.

Ki mondta vajon, melyik világi vagy egyházi szerző - nem tudom, s nincs most időm utánanézni -, ki mondta vajon, hogy "a szerelem hatalmas, akár a halál"?

Szépen hangzó mondásnak tetszik, pedig: alapigazság, sőt, pontatlanul fogalmazott alapigazság.

Caesar mondja Shakespeare-nél, helyesebben Shakespeare mondatja Caesarral: "Jól tudja a veszély, hogy nála Caesar még veszélyesebb. Mi, két oroszlán, egy napon születtünk. De a korosb és rettentőbbik: én."

Egy napon született a szerelem s a halál is: a teremtés napján. De a korosb: a szerelem.

Az ember előbb találkozott a szerelemmel, mint a halállal.

Éva a Káin kezétől elhullt Ábel láttán kezét tördelte, s így jajongott: "Jaj nekünk! Ezerszer jaj! Megjelent a világban a halál!" De a szerelem előbb jelent meg a halálnál, hiszen a fiú, kit a halál elragadott, az anya szerelmének gyümölcse volt.

Keveset mondunk hát, ha azt mondjuk: "A szerelem hatalmas, akár a halál!", helyesen úgy kell mondanunk: "A szerelem hatalmasabb a halálnál." Mert a szerelem naponta birokra száll a halállal, és győz fölötte.

Öt perccel azután, hogy Luisa elmondta: "Áldott legyen Isten és minden műve, úgy van az jól, ahogy ő eltervezte!", mindent, de mindent elfelejtett, még azt is, ami őt Salvato után hozta. Egyet tudott csupán, hogy itt van Salvato mellett, s Salvato itt, őmellette.

Megállapodtak, hogy estig együtt maradnak. Este Luisa felkeresi az összeesküvés fejét, Salvato pedig csak másnap jelenti a dolgot tábornokának, hogy az illetőnek legyen ideje leállítani a tervezett vérontást, és cinkosaival együtt külföldre menekülni. A tábornok megteszi majd, a polgári kormányzattal karöltve, a szükséges óvintézkedéseket, hogy az összeesküvők kudarcot valljanak még az esetben is, ha Luisa figyelmeztetése ellenére konokul kitartanának eredeti tervük mellett.

Ezzel el is vetették a politika gondját, s átengedték magukat szerelmüknek.

Ó, ha két szép fiatal teremtés szereti egymást, ha igazán szereti, messze szállnak ők a szerelem perceiben e földi világból, föl, a magas égbe; ott egy bíborfellegen vagy egy napsugáron megpihennek, egymásra mosolyognak, egymás szemébe néznek, és egymás fülébe sugdosnak; alattuk az édenkert, fölöttük a mennyország, s ők a szférák zenéjét hallják, miközben ezerszer is elismétlik a bűvös szót: "Szeretlek!"

Mintegy álomban telt el Luisa és Salvato egész napja. A négy fal börtönéből, az utca lármája elől hamarosan menekülni vágytak, ki a szabadba, a magányba. Kiszöktek a mezőre - Nápoly vidékén ilyenkor, január végén már éledezik a természet -, de lépten-nyomon nem kívánt tanúkba botlottak. Túlságosan közel volt a város. Egyikük mosolyogva felsóhajtott: "Jobb lenne a puszta közepén", a másik rávágta: "Menjünk Paestumba!"

Éppen arra hajtott egy bérkocsi. Salvato odaintette, beszálltak, odakiáltották a kocsisnak az úticélt, s a lovak szélsebes ügetésbe fogtak.

Egyikük sem járt még Paestumban. Salvato odahagyta Dél-Itáliát, mielőtt, mondhatni, a szeme felnyílt volna; s a lovag - bár gyakran emlegette Paestumot - soha hallani sem akart arról, hogy Luisát oda kísérje, mivel féltette a maláriától.

De bánták is ők most a maláriát! Ha egyikük történetesen azt mondta volna: "A pontini mocsarakba", a másik ráfelelte volna: "A pontini mocsarakba!" Meg aztán: mit nekik láz, ragály! Hiszen a boldogság a leghatásosabb ellenszere minden bajnak!

Luisa mindent tudott a helységekről, melyeken a kocsi áthaladt, míg megkerülte a valaha, Salerno létrejötte előtt, paestuminak nevezett, csodálatos öblöt. És mégis úgy hallgatta Salvato magyarázatait, mint tudatlan és kíváncsi tanítvány a mesterét, mert jólesett a hangját hallania. Előre tudta, mit fog Salvato a következő percben mondani, mégis úgy érezte, mintha mindezt most hallaná először életében.

És mindkettejüket meglepte - mert más olvasni róla s más látni! - a táj és a kép fensége, amikor egy útkanyarnál hirtelen előbukkant a mélykék tenger előterében az érett avar színében pompázó három romtemplom. Igen, ezek a szigorú formák illettek a vad hellén törzsekhez, e vidék egykori lakóihoz, kik az Ossza s az Olümposz lábánál születtek, de mert hazájukat egy balsikerű peloponnészoszi kalandozás után, melyen Héraklész fia, Hüllosz vezette őket, a perrheboszok kezén találták, búcsút kényszerültek mondani a Péneiosz dúsan termő rónaságainak, s azt a lapüthoszoknak, iónoknak átengedve, a drüopiszek földjére vonultak, mely attól fogva dór földnek hívatott. Száz évvel a trójai háború után elragadták a pelaszgoktól Messzénét, Tirünszt, e két várost, mely mindmáig híres küklopszi romjairól, Argoszt, hol Agamemnón sírját föllelték, s végül Lakóniát, melynek őslakóit helótasorba süllyesztették, és megteremtették komor, szigorú lelkük hasonmására a spártai államot, melynek törvényhozója Lükurgosz lett. Az új hódítók hatszáz évre megálljt parancsoltak a fejlődésnek, mert gyűlölték vagy megvetették az ipart, az irodalmat s a művészeteket. Egyetlenegyszer támadt szükségük költőre, a Messzénével vívott háborúk idején, akkor is az athéniaktól vették kölcsön - Türtaioszt.

De nehezen tűrhették az Olümposz s Ossza e zordon gyermekei Magna Graecia kultúráját, Paestum lankáinak lágy legét, melyhez a déli szellő Szübarisz fűszerszámainak illatát keverte, s az északi szél Baiae leheletét! E lágy éghajlat, e ión szellemet árasztó, kifinomult civilizáció elleni tiltakozásul emelték évente kétszer virító rózsaligeteik legközepére a három félelmetes gránittemplomot, melyek már Augustus korában rommá lettek, de a mai napig úgy állnak éppen, mint Augustus idején; ezért örökítették az utókorra építőművészetük e három emlékét, melyek faragatlanságukban is lenyűgözőek, mint minden primitív műalkotás.

Manapság semmi nem emlékeztet már a spártai hódítókra, a gránitoszlopokon meg a könyörtelen szabályszerűséggel épült kőfalon kívül, melynek szűk négyszögét egy óra alatt körbe lehet járni a hepehupás talajon, ahol a malária uralkodik, gyilkos miazmáival. Semmi, de semmi, mert az a néhány tétova, lázmarta, csontsovány emberi lény, aki oly kíváncsian bámulja beesett szemével az utazót, éppoly kevéssé lehet a büszke spártaiak leszármazottja, mint a bűzletes mocsár azoknak a rózsakerteknek maradéka, melyek valaha oly dúsan tenyésztek e tájon, hogy a Szirakúzából Nápolyba hajózó utasok a tengerről is láthatták, s nagy messziről megérezték illatát.

Történetünk idején csekély volt még a régészet becsülete. A romok közt csak a fázékony sikló csúszkált, s nem vezetett még út a templomhoz, mint ma; térdig sásban-nádban gázolt, aki idemerészkedett, s nem tudhatta, melyik pillanatban hág kígyóra vagy gyíkra. Luisa megtorpant, amint a rothadás e dzsungeléhez ért, de Salvato könnyedén karjaiba kapta, magasra emelte, mint egy gyermeket, átlábalt vele a vörösesbarna kórórengetegen, s csak akkor tette le, amikor odaért a legnagyobb templom lépcsőfeljáratához.

Hagyjuk most magukra Luisát és Salvatót! Hadd örüljenek a magánynak, melyért oly messzire fáradtak, hadd adják át magukat zavartalanul a világ előtt rejtett, mély szerelmüknek, melynek titkát a féltékenység éppen a vetélytárs előtt fedte fel. Derítsük inkább fel, mi volt a másik szobában észlelt zaj oka, mely szerelmeseinket egy pillanatra úgy megrémítette, mivel nem lelték magyarázatát.

Ha még emlékszünk rá: Michele a szoba küszöbéig követte nyomon Luisát. De mihelyt Salvato a fiatalasszony elé sietett, hogy forrón keblére ölelje, barátunk megállt, és tapintatosan visszavonult, bár előtte nem volt eddig sem titok a két fiatal szív szerelme. Odaült az ajtó elé őrködni, onnan leste tejtestvére, illetve brigadérosa parancsait.

Luisa teljesen megfeledkezett Micheléről, Salvato meg nem sokat törődött vele, hiszen tudta, hogy számíthat titoktartására. A fiatalasszony, mint tudjuk, kezdetben megpróbálta rábírni szerelmesét, hogy meneküljön, nem kérdezve, miért, de végül mindent bevallott neki, csak az összeesküvés fejének nevét hallgatta el.

Igen ám, de Michele tudta, ki az összeesküvés vezetője.

Luisa maga mondta Salvatónak, hogy az illető azonos azzal a fiatalemberrel, aki éjjel két óráig várt rá, és éjjeli három órakor távozott tőle. Michele reggel megkérdezte Giovanninától: "Mi van ma Luisával? Az én eszem megjön, az övé meg elmegy?" Amire Giovannina azt felelte, nem is sejtve a válasz horderejét: "Nem tudom, de mindig ilyen, mióta Andrea Backer úr itt járt az éjjel."

Tehát az összeesküvés feje Andrea Backer úr, a király bankárja, a jóképű fiatalember, aki fülig szerelmes Luisába.

És mi az összeesküvés célja?

Legyilkolni egyetlen éjszaka folyamán a Nápolyt megszállva tartó hat-nyolcezer francia katonát és minden párthívüket.

Michelének a háta is borsódzott pazar uniformisa alatt az új szicíliai vecsernye gondolatára.

Ő is franciabarát, méghozzá a legbuzgóbbak egyike, az elsők között lesz hát, akinek torkára teszik a kést azon az éjszakán, helyesebben mondva: akit felakasztanak, mert úgy szólt a jóslat, hogy ezredes lesz és felakasztják, s az első fele már beteljesült.

Michele régen beletörődött, hogy Nanno jövendölése beteljesedik rajta, de úgy gondolta: minél később, annál jobb.

Határozottan kevesellte a kapott haladékot: csütörtök déltől péntek estig.

"Öljük meg az ördögöt, nehogy ő öljön meg bennünket" - tartja a közmondás is. Michele arra a belátásra jutott, hogy sürgősen ártalmatlanná kell tennie az ördögöt.

Az ő lelkiismeretét amúgy sem háborgatták olyasfajta aggályok, mint tejtestvéréét. Őt nem avatta be senki féltve őrzött titkába, őt nem kötötte semmiféle eskü.

Ő úgy leste ki az összeesküvés titkát, mint Catilináét a köszörűs, aki az ajtó előtt hallgatózott. Illetve még úgy sem: Michele nem hallgatózott, ő véletlenül hallotta, amit hallott.

Az összeesküvés vezetőjének a nevét viszont Giovanninától tudta, s Giovannina nem kötelezte őt titoktartásra.

Bolond Michelének csúfolták őt eddig is - bár nézete szerint némileg alaptalanul. De ha most ölbe tett kézzel tűri, hogy Simone és Andrea Backer urak valóra váltsák ellenforradalmi terveiket, akkor igazán rászolgálna, hogy bolondnak nevezzék. Ha ellenben meghiúsítja a tervet, s két ember élete árán megmenti huszonöt-harmincezer embertársáét, akkor igenis megérdemli, hogy az utókor bölcsként emlegesse, egy sorban Thalésszel és Szolónnal.

Michele nem sokat tétovázott. Kisurrant a szobából, s hogy a szomszéd szobában tartózkodó szerelmeseket senki észrevétlen meg ne lephesse, távozóban gondosan bezárta maga mögött a szoba ajtaját.

Az ajtócsukódás zaja futólag megriasztotta Luisát és Salvatót. Haj, mekkora lett volna riadalmuk, ha tudták volna, hogy az ajtót nem bolond Michele tette be, bár kinyitni még ő nyitotta, hanem - bölcs Michele, mégpedig államügyben.

Michele kilépett a fogadó ajtaján, felugrott egy arra járó calessinóba, s egy dukátot ígért a kocsisnak, ha háromnegyed óra alatt Castellammaréba viszi.

A kocsis a lovak közé csapott.

Egyszer régen beszéltem már a nápolyi konflisok gebéiről: hálni jár beléjük a lélek, de úgy futnak, mint a szél.

Michele kocsija negyven perc alatt tette meg az utat Salernóból Castellammaréba.

Giambardella akkor indult éppen vissza Nápolyba, a kedvező szelet kihasználva, amikor Michele kocsija a hídhoz ért. A lazzaronénak meg is fordult a fejében, hogy felszáll Giambardella bárkájára, s vízi úton tér vissza Nápolyba. De a szél bármely pillanatban elülhet, mint az imént, vagy irányt változtathat, ahogy az előbb délkeletről északkeletnek fordult, sőt az is megeshet, hogy a bárka ellenszelet kap, s akkor nem marad más hátra, mint evezni. Az ilyesmi csak a bolondnak jó, a bölcs óvakodik a fölös kockázattól.

Bölcs Michele tehát a szárazföldi közlekedés mellett döntött. Hogy gyorsabban célhoz érjen, a távot két szakaszra osztotta, úgymint: Castellammare-Portici és Portici-Nápoly.

Ha rászán szakaszonként egy dukát borravalót, nem egész két óra alatt az Angri-palotánál teremhet.

Azért mondjuk, hogy az Angri-palotánál, mert Michele magával Championnet tábornokkal óhajtott eszmét cserélni.

Barátunknak ugyanis többrendbeli aggályai támadtak, mialatt a lovak célja felé repítették. Vakarta is kétségbeesetten a fejét, mintha azt remélné, hogy szorgos műveléssel kisarjaszthatja agya televényéből a mentő gondolatokat.

Michele tiszta szívű, becsületes fickó volt, s ha jól meggondoljuk, most mégis besúgásra készült adni a fejét.

Igen ám, de mit tegyen, ha a köztársaság megmentésének ez az ára!

Mindent egybevéve el is szánta már magát az összeesküvés leleplezésére, csak a leleplezés mikéntjét nem sikerült önmagával tisztáznia.

Ha Championnet tábornokhoz fordul - ahogy hitbéli kételyek esetén gyóntatóatyjához fordulna -, nyilván jó tanácsot kap, gondolta Michele. Olyan ember tanácsát, akinek becsületéhez nem fér kétség, még ellenségei szemében sem.

Ezért mondtuk az imént, hogy "két óra múlva az Angri-palotánál teremhet", ahelyett, hogy azt mondtuk volna: a rendőrminiszternél lehet.

S lám, nemhiába váltott kocsit Porticiban, nemhiába vesztegette jó dukátjait borravalóra! Egy óra ötven perccel azután, hogy Castellammaréból elindult, Michele az Angri-palota lépcsői előtt állt.

A lazzarone megtudakolta, otthon tartózkodik-e Championnet tábornok. Az őrszemtől igenlő választ kapott.

De az előszobában posztoló katona útját állta, mondván, hogy a tábornok nem fogadhatja: a Vergilius-emlékmű építészeivel tárgyal.

Michele kijelentette, hogy ő sokkal, de sokkal fontosabb ügyben jött, mint a Vergilius-emlékmű, és nagy baj lesz, ha nem beszélhet nyomban a tábornokkal.

Mindenki ismerte a Bolond Michelét, mindenki tudta, hogyan mentette meg Salvatót a haláltól, hogy nevezte ki a tábornok ezredessé, mindenki tudta, hogy Michele nagy érdemeket szerzett, amikor Szent Januáriushoz elvezette, baj nélkül, a neki szánt díszőrséget, s végezetül mindenki tudta, hogy Championnet tábornok ajtaja tárva-nyitva áll a kérelmezők előtt. Az ajtónálló tehát jelentette a tábornoknak, hogy az újdonsült ezredes kér bebocsáttatást.

A nápolyi francia hadsereg főparancsnokának elve volt: mindenfajta értesülést tekintetbe venni.

Elnézést kért az építészektől, akikkel a szalonban tárgyalt. Mihelyt Michelét lerázta, ami remélhetőleg nem tart soká, siet vissza - ígérte.

Azzal dolgozószobájába tért, s meghagyta, hogy bocsássák be Michelét.

Michele belépett, és feszesen szalutált. De lerítt szegény fickóról, hogy látszólagos magabiztossága s a délceg köszönés ellenére nagy zavarban van.

Championnet figyelmét nem kerülte el Michele zavara, s jószívűen, mint mindig, segítségére sietett.

- Á, te vagy az, ragazzo - mondta a tábornok, nápolyi tájszólásban. - Nagyon elégedett vagyok veled, tudod-e? A magatartásod kifogástalan, szónoklataidat pedig don Michelangelo Ciccone is megirigyelhetné!

Michelének nagy megnyugvás volt saját anyanyelvét hallani. Hát még Championnet tábornok hízelgő véleményét!

- Büszke vagyok és boldog, tábornokom - felelte -, hogy elégedett velem. De ez nem elég.

- Hogyhogy nem elég?

- Nem bizony, magam is szeretnék elégedett lenni magammal.

- Hű, barátocskám, de nagyok az igényeid! Aki elmondhatja, hogy elégedett önmagával, az elérte e földön a lehető legnagyobb boldogságot. Mert van-e ember, aki lelkiismerete szerint igazán elégedett lehet önmagával?

- Egy mindenesetre lesz, tábornokom: én, ha szíveskedik nekem tanácsot adni, lelkemet a helyes útra rávezetni.

- Kedves barátom - nevetett Championnet -, azt hiszem, eltévesztetted a házszámot. Azt gondoltad, Capece Zurlo őeminenciájához, Nápoly hercegérsekéhez kopogtatsz be, pedig Jean-Étienne Championnet, a francia hadsereg főparancsnokának ajtaján zörgettél.

- Nem úgy, tábornokom - tiltakozott Michele. - Tudom én jól, kinél kopogtattam: a tábornok úr parancsnoksága alatt álló hadsereg legbecsületesebb, legbátrabb és legnemesebb katonájának az ajtaján.

- Ejha, bókolsz? Egyszóval kérelmezőként jöttél?

- Nem én. Ellenkezőleg: önnek teszek szívességet.

- Szívességet?

- Igen, és nem is akármilyet!

- Nekem?

- Önnek, a francia hadseregnek, a hazámnak... Csakhogy előbb tudnom kéne, megtehetem-e, amit tenni készülök, úgy, hogy közben el ne játsszam a becsületemet, hajlandó lesz-e ön nekem utána is ugyanúgy kezet adni, mint előtte?

- E tekintetben, gondolom, nem tőlem kellene tanácsot kérned, hanem tulajdon lelkiismeretedtől.

- De éppen itt a bökkenő! A lelkiismeretem kétfelé kételkedik.

A tábornok megfeledkezett építészeiről is, annyira mulattatta a beszélgetés Michelével.

- Ismered a közmondást - felelte -: "Kétség esetén tartózkodj a cselekvéstől."

- De ha csakugyan tartózkodom tőle, nagy baj történhet ám!

- Egyszóval azt mondtad, aggályaid vannak?

- Igenis, tábornokom - bólintott Michele. - Aggályaim vannak megtenni, és aggályaim nem megtenni. Furcsa ország ez a mi országunk, tudja, tábornok. Alkalmasint fejedelmeink átkos befolyása teszi, hogy nincs sajnos erkölcsi érzékünk, se öntudatunk. Nálunk nem úgy beszélnek ám, hogy "X. úr becsületes ember" vagy "Y. úr csirkefogó", hanem csakis úgy: "X. úr gazdag" és "Y. úr szegény". Aki gazdag, az mindjárt becsületes is, aki szegény, az menthetetlenül csirkefogó. Ha egy nápolyinak kedve támad megölni valakit, elmegy a papjához, s megkérdi: "Atyám, bűn-e vajon felebarátom életét kioltani?" S a pap ráfeleli: "Attól függ, fiacskám! Ha felebarátod jakobinus, egyet se félj, öld meg, de ha royalista, hozzá ne nyúlj!" Jakobinust ölni minálunk erényes cselekedet a vallás szemével nézve, royalistát ölni viszont gyűlöletes bűn az Úr szemében. "Kémkedjetek, jelentsetek fel mindenkit! - mondta nekünk a királyné. - Én úgy elhalmozom kegyeimmel a kémeket, olyan busásan jutalmazom a feljelentést, hogy az ország legnagyobb urai is beállnak kémnek, besúgónak." Mit tehetünk, tábornok, ha a közvélemény születésünk óta azt duruzsolja a fülünkbe: "Aki gazdag, becsületes, aki szegény, csirkefogó", ha az egyház arra tanít: "Jakobinust ölni erényes cselekedet, royalistát ölni bűn", a királyság pedig arra: "A kémkedés érdem, a besúgás erény." Tehetünk-e okosabbat, mint hogy egy idegenhez fordulunk tanácsért, s azt mondjuk neki: "Te más elveken nőttél fel, mint mi, mondd meg, mit tesz hasonló helyzetben a becsületes ember?"

- Milyen helyzetben? - kérdezte a tábornok elámulva.

- Súlyos helyzetben, tábornokom. Tegyük fel, példának okáért, hogy akaratlanul kihallgatom egy összeesküvés tervét. Az összeesküvők harmincezer embert készülnek legyilkolni Nápolyban, royalistákat vagy jakobinusokat, egyre megy. Mi a teendő?

- Megakadályozni az összeesküvést, ehhez nem fér kétség, ha ezáltal harmincezer ember életét mentheted meg.

- Akkor is, ha az összeesküvés ellenségeink ellen irányul?

- Akkor még inkább!

- Ha így gondolkodik, tábornok, hogy viselhet háborút?

- Mi fényes nappal, szemtől szembe támadunk ellenségeinkre, nem éjszaka s orvul rohanjuk meg őket. Harcolni dicső dolog, gyilkolni aljasság.

- Igen ám, de az összeesküvést csak úgy gátolhatom meg, ha feljelentem az összeesküvőket.

- Akkor hát jelentsd fel őket.

- Aki másokat feljelent, az...

- Micsoda?

- Besúgó.

- Besúgó az, aki jutalom fejében árulja el a rábízott titkot és cinkosát. Cinkosaid az összeesküvők?

- Nem, tábornok.

- Jutalom reményében jelented fel őket?

- Nem, tábornok.

- Akkor te nem besúgó vagy, hanem becsületes ember, aki gyökerestül irtja ki a bajt, hogy el ne hatalmasodjék.

- És ha az összeesküvés nem a royalisták ellen irányul, hanem ön ellen, a francia katonák ellen, a hazafiak ellen, akkor mi a teendő, tábornok?

- Megmondtam, mit tégy, ha ellenségeink életéről van szó. Mondhatok-e mást, ha a barátaink élete forog kockán? Dicső és emberséges cselekedet lett volna ellenségeinket megmenteni, dicső és hazafias cselekedet barátainkat megmenteni.

- És továbbra is hajlandó lesz kezet fogni velem?

- Itt a kezem, szorítsd meg.

- Hopp, várjunk csak! Tábornok, én elmondom önnek a dolog egyik részét, a másikat meg majd elmondatom mással.

- Halljuk.

- Az összeesküvők terve az, hogy a péntekről szombatra virradó éjszaka lázadást robbantanak ki. Mack és Naselli tízezer szökevény katonája meg húszezer lazzarone halomra gyilkolja a franciákat és a hazafiakat. Az este folyamán kereszttel jelölik meg a halálraítéltek otthonát, éjfélkor megkezdődik a mészárlás.

- Ezt biztosan tudod?

- A fejemmel felelek érte, tábornok.

- Hm. De hiszen megeshetne, hogy a gyilkosok a jakobinusokkal együtt a royalistákat is lemészárolják!

- Nem, mert a royalistákat ellátták egy igazolólappal, ha azt felmutatják és ismerik a jelt, nem éri őket bántódás.

- Tudod, mi a jel? Tudod, hogy fest az a lap?

- A lapon egy liliom van, a jel abból áll, hogy az illető megharapja hüvelykujja végét.

- És hogyan gátolhatjuk meg az összeesküvőket e terv végrehajtásában?

- Úgy, hogy letartóztatjuk a vezetőket.

- Tudod, kik a vezetők?

- Tudom.

- A nevük?

- Ez itt a bökkenő...

- Miféle bökkenő?

- Aggályaim ezen a ponton megkettőződnek.

- Á, á.

- Mi történik az összeesküvés vezetőivel?

- Bíróság elé állítjuk őket.

- És ha a vád rájuk bizonyul?

- A bíróság elítéli őket.

- Mire ítéli?

- Halálra.

- Hát ezt nem veszi be a lelkiismeretem, okkal vagy oktalanul, egyre megy. Engem mindenki Bolond Michelének nevez, de énmiattam soha a haja szála se görbült meg ember fiának; kutyát, macskát, de még egy madárfiókát se öltem én soha meg. Nem szeretném egy ember halálát a lelkemre venni. Csúfoljanak Bolond Michelének, nem bánom, de hogy Besúgó Michelének, Áruló Michelének vagy Gyilkos Michelének hívjanak, azt, istenuccse, nem szeretném.

A tábornok a tisztelet egy nemével figyelte a lazzaronét.

- És ha én elneveznélek Becsületes Michelének? Ezzel a névvel beérnéd?

- Soha nem kívánnék jobbat. Első keresztapámat örökre elfelejteném a második kedvéért.

- Nos: a francia, valamint a nápolyi respublika nevében ezennel elnevezlek Becsületes Michelének.

Michele a tábornok keze fölé hajolt, hogy megcsókolja.

- Ne felejtsd, hogy eltiltottam a kézcsókot férfi és férfi között - húzta el a kezét Championnet.

- De mi a csudát tegyek? - vakarta Michele a füle tövét. - Hogy mutassam ki a hálámat?

- Ölelj meg! - mondta Championnet, s ölelésre tárta karjait.

Michele örömkönnyeket sírva borult a tábornok nyakába.

- No, most értsünk szót, ragazzo - szólt Championnet.

- Ez a leghőbb vágyam, tábornok.

- Tudod, kik az összeesküvés vezetői?

- Tudom, tábornok.

- Nos, tegyük fel egy pillanatra, hogy az összeesküvést nem te leplezted le, hanem valaki más.

- Rendben van.

- És hogy az a másik ember azt mondta nekem: "Tartóztassa le Michelét, ő ismeri a vezetők nevét."

- Értem.

- Erre én letartóztatlak.

- Értem.

- És azt mondom neked: "Michele, te tudod az összeesküvés fejének nevét. Vagy megmondod rögtön, vagy főbe lövetlek." Mit tennél?

- Azt felelném rá: "Lövessen főbe, tábornok. Inkább meghalok, semhogy egy embertársamat a halálba küldjem."

- Mert azt remélnéd, ugye, hogy úgysem lövetlek főbe?

- Mert azt remélném, hogy a Gondviselés, mely egyszer már megóvott, ismét megóvna a főbelövéstől.

- Ezer ördög! Az ügy bonyolódik - szólt nevetve a tábornok. - Elvégre nem lövethetlek főbe, csak hogy kipróbáljam, igazat beszélsz-e.

Michele gondolkodóba esett.

- Mindenképpen meg kell tudnia, tábornok, az összeesküvés vezetőinek a nevét?

- Mindenképpen. Hát nem tudod, hogy a galandféregtől nincs más mód szabadulni, mint ha a fejét leszakítod?

- Szavát adja, tábornok, hogy nem végzik ki őket?

- Míg én Nápolyban vagyok, nem.

- És ha elhagyja Nápolyt?

- Arról nem kezeskedhetem.

- Szűzanyám! Mit tegyek?

- Törd a fejed! Nem látsz valami módot rá, hogy mindkettőnket kihúzz a csávából?

- De igen. Valami eszembe jutott.

- Mi az? Beszélj!

- Amíg ön Nápolyban van, senkit nem fognak kivégezni az összeesküvés miatt, ha én most felfedem?

- Senkit.

- Nohát, van még valaki, aki ismeri az összeesküvés vezetőjének a nevét, csakhogy az illető mit sem sejt az összeesküvésről.

- Ki az?

- Tejtestvéremnek, San Felice lovag feleségének a komornája.

- Hogy hívják?

- Giovanninának.

- Hol lakik?

- A Mergellinán, a pálmás házban.

- Ha ő nem tud az összeesküvésről, hogyan tudhatjuk meg tőle a vezetők nevét?

- Hívassa őt be, tábornokom, a rendőrfőnök, Niccolo Fasulo polgártárs elé, Fasulo polgártárs fenyegesse meg, hogy börtönbe vetteti, ha nem vallja be rögtön, ki az a személy, aki tegnap éjjel két óráig várt asszonyára, s éjjel háromkor távozott tőle.

- S akit ő erre megnevez, az az összeesküvés vezetője?

- Az, különösen, ha a keresztneve A, a vezetékneve meg B betűvel kezdődik. Nos, tábornok, hitemre, a Becsületes Michele hitére mondom: többet egy szóval sem mondhatok, bár tudni tudok még egyet s mást.

- Mit kérsz a hazádnak tett szolgálatért?

- Csak azt, hogy ne feledje, tábornokom: ön lett második keresztapám!

Michele erőnek erejével megcsókolta a tábornok parolára nyújtott kezét, s elfutott, Championnet-ra bízva, hogy legjobb belátása szerint éljen a kapott értesülésekkel.

Michele délután kettőkor lépett ki az Angri-palota kapuján.

Felugrott az első arra hajtó bérkocsira, s rögtön indult vissza, ugyanazon az úton, amelyen jött. Porticiban, Castellammaréban ismét csak fogatot váltott.

Valamicskével öt óra előtt szerencsére meg is érkezett Salernóba.

Száz lépéssel a fogadó előtt megállította a kocsit, kifizette a viteldíjat, és a feltűnést kerülve, gyalogszerrel tért vissza a fogadóba, mintha csak innen a közelből, Eboliból vagy Montaltából jönne.

Luisa még nem érkezett vissza a fogadóba.

Hat óra tájban egy kocsi állt meg a bejárat előtt. Michele futott a kapuhoz. Tejtestvére és Salvato tért meg Paestumból.

Michele nem ismerte Paestumot, de a szerelmesek sugárzó arca láttán arra a következtetésre jutott, hogy ritka szép hely lehet.

Luisa feje fölött mintha a boldogság glóriája lebegett volna, Salvatót a diadal dicsfénye ragyogta be.

Luisa megszépült, Salvato megnőni látszott.

Valami új, soha nem látott vonás tette, hogy Luisa szebb volt, mint valaha. Úgy viszonylott korábbi önmagához, mint Galathea szobra a hús-vér Galatheához.

Képzeljék el a szemérmes Venust, amint belép a paradicsomkertbe, s a szerelem angyalának fuvallatára a bibliabeli Évává változik.

Liliomfehér orcáin a barack pírja, hamva mosolygott, szemében a szűziesség utolsó sugara vegyült a szerelem fellángoló tüzével.

Feje hátrahanyatlott, mintha nem bírná elviselni a boldogság súlyos terhét, orrcimpái remegve tágultak, mintha ismeretlen, bűvös illatot éreznének a levegőben, félig elnyílt ajkain kéjesen zihálva tört elő a lélegzet.

Michele elragadtatottan bámulta Luisát.

- Mi van veled, kishúgom? - csúszott ki a száján. - Ó, be gyönyörű vagy most!

Luisa elmosolyodott, Salvatóra pillantott, és megszorította Michele kezét.

Mintha azt felelte volna: "Neki köszönhetem boldogságomat, neki szépségemet!"

Majd édesen csengő, olvadékony hangon megszólalt:

- Ó, be szép is Paestum! De jó volna holnap, holnapután, mindennap visszatérni! Milyen kár, hogy nem tehetjük!

Salvato némán magához szorította Luisát. Paestumot nyilvánvalóan ő is földi paradicsomnak találta, akárcsak Luisa.

Majd szobájába tért az ifjú pár, oly könnyű léptekkel, hogy lebegni látszottak. De mielőtt az ajtó bezárult volna mögöttük, Luisa hátrafordult, s visszaszólt Michelének:

- Egy negyedóra múlva indulunk, Michele.

Negyedóra múltán előállt a kocsi, de Luisa csak egy óra múlva került elő.

És ó, mennyire megváltozott arccal! Vonásain most halk bánat borongott, szeme lángját könnyek fátyolozták.

Nehéz szívvel mondott búcsút Salvatónak, jóllehet úgy beszélték meg, hogy másnap találkoznak. Hja, aki szívből szeret, mindig abban a tudatban válik meg kedvesétől, ha csak egy napra szól is a búcsú, hogy boldogságát a vak sors kényére-kedvére bízta.

S mi minden történhet egyik napfelkeltétől a másikig! A legbölcsebb elme sem láthatja előre a jövőt!

Alkonyodott, mire Luisa a háromnegyed órája várakozó fogathoz ért.

Hetet harangoztak éppen. Háromfogatú volt a kocsi, s a kocsis esküdözött, hogy tíz órára Nápolyba érnek.

Luisa úgy döntött, hogy egyenesen Backerékhez hajtat, és még az este beszél Andreával, ahogyan Salvato tanácsolta.

Salvato másnap délután tér vissza Nápolyba, s nyomban jelenti majd tábornokának az ügyet.

Jó tíz percig tartott a búcsú. A szerelmesek alig akartak megválni egymástól. Hol Salvato tartóztatta Luisát, hol Luisa Salvatót.

Végül mégiscsak elindult a kocsi. Megcsendültek a lovak csengői. Luisa kihajolt, s könnyáztatta kendőjét lengetve mondott istenhozzádot szerelmesének, amit az nagy kalaplengetve viszonzott.

A kocsit fokról fokra elnyelte az est homálya. A kanyarban végleg eltűnt Salvato szeme elől.

Minél távolabb jutott Luisa Salvatótól, annál inkább csökkenni érezte a fiatalember bűvös hatalmát. Hirtelen eszébe jutott, miért is jött Salernóba, s elkomolyodott, majd elkomorodott.

Michele egy szóval sem említette nápolyi kiruccanását, még kevésbé azt, hogy tud Luisa titkáról.

Áthaladtak sorra Torre del Grecón, Porticin, Resinán, a Maddalena-hídon, majd végighajtottak a Marinellán.

Backerék a Medina utcában laktak, a strada dei Fiorentini és a via Schizzitella között.

A Marinellán Luisa odaszólt a kocsisnak, hogy a Molo utca végén, a Medina-kútnál le akar szállni.

De már a Piliero utca sarkán feltűnt Luisának, hogy a környéket valami rendkívüli esemény tartja izgalomban: sűrű tömeg áramlott a Molo utca felé.

A Porto utcánál a kocsis bejelentette, hogy tovább nem mer menni. Előbb-utóbb a lovai adnák meg az árát, már most sem győz vigyázni, hogy le ne tapossanak valakit a nagy tolongásban.

Michele a lelkét kitette, hogy tejtestvérét rábeszélje: forduljon vissza, térjen más irányba, vagy fogadjon a parton egy bárkát.

Bárkán félóra alatt hazaérne a Mergellinára.

Hiába! Luisa nem volt hajlandó letenni eredeti szándékáról, úgy érezte, szent kötelességet teljesít. Egyébként is aggódva látta, hogy a tömeg egyenesen a Medina utcába tart, ahonnan máris óriási zsivaj hallatszott, s aggodalma csak nőtt az itt-ott ellesett megjegyzések hallatán.

Luisának úgy rémlett, hogy ez a temérdek ember, aki mind a Medina utcába igyekszik, egytől egyig összeesküvésről, árulásról, mészárlásról susmorog, és egyre-másra a Backer nevet emlegeti.

Leszállt a kocsiról, remegve belekarolt Michelébe, és tűrte, hogy a tömeg magával sodorja.

A Medina utca ellenkező végén fáklyák lobogtak, szuronyok villogtak. A sokaság zsibongó lármáját időről időre baljós kiáltások harsogták túl.

- Michele, állj föl a kút kávájára - kérlelte Luisa -, és mondd el nekem, mit látsz.

Michele föllépett a kút peremére, s innen csakugyan ellátott a tömeg feje fölött az utca végébe.

- Mit látsz? - sürgette Luisa.

Michele nem mert rögtön válaszolni.

- Beszélj már, az istenért! - tört ki Luisából az aggodalom. - Mondd, mit látsz!

- A rendőrség embereit, fáklyával a kezükben - felelte Michele. - Meg hogy katonák őrzik Backerék kapuját.

- Ó, valaki feljelentette szegényeket! - sóhajtott Luisa. - Oda kell jutnom, beszélnem kell velük.

- Ne, kishúgom, ne, a világért se! - tartóztatta volna Michele. - Neked, ugye, semmi részed benne?

- Hála istennek, semmi.

- Akkor tűnjünk el innen, de gyorsan!

- Nem, nem, oda kell mennem! - erősködött makacsul Luisa.

Nagyot rántott Michele zubbonyán. Michele lehuppant a kútkáváról, vissza a tömegbe.

E pillanatban felerősödött a lárma, a tömegen nyugtalanság hullámzott végig, karabélyok agya döndült a kövezeten, és parancsoló "Utat! Utat!" kiáltozás hallatszott. A sokaság hirtelen kétfelé vált, Michele meg Luisa közvetlen közelében feltűnt a két fogoly. Egyikük, a fiatalabb Backer, fehér Bourbon-zászlót szorongatott összekötözött kezében.

Körülöttük katonák - egyik kezükben fáklya, a másikban kivont kard -, s ők felszegett fejjel lépkedtek a csőcselék mocskolódásai, szitkai, fenyegetései közepette - mert a csőcselék mindig kész mocskolni, átkozni, fenyegetni azt, aki alulmaradt -, mintegy nyilvánosan vállalva s hirdetve meggyőződésüket.

Luisa körül a tömeg félrehúzódott. Ő mozdulni sem bírt döbbenetében, s egyszer csak azon kapta magát, hogy szemtől szemben áll az egyik fogollyal, a fiatalabbal, Andrea Backerrel.

Mindketten hátrahőköltek a másik láttán.

- Asszonyom, sejtettem, hogy beárul - mondta keserűen a fiatal bankár -, de nem hittem volna, hogy lesz mersze végignézni letartóztatásomat!

Luisa felelni akart, tiltakozni, cáfolni a vádat, megesküdni az élő Istenre, hogy nem ő volt, de a fogoly szelíden félretolta, s mentében visszaszólt:

- Én megbocsátok önnek, asszonyom, saját nevemben és apám nevében. Bár úgy bocsátana meg önnek Isten és a király is, mint én!

Luisa sikoltott volna, de torka elszorult; megingott, s ájultan zuhant Michele karjaiba, mialatt a sokaság azt üvöltötte körülötte: "Ő az! Ez az asszony tette! San Felice lovag felesége volt az áruló!"

A foglyokat ezalatt börtönükbe, a Castelnuovo-erődbe kísérték, és az erődparancsnok, Massa tábornok gondjaira bízták.

Luisa abban a kis kávéházban tért magához, mely a Molo utca és a calata San Marco sarkán áll. Michele ölben vitte odáig. Nehezen vergődött át terhével a tömegen. A kávézó előtt rögtön csődület támadt, a bezárt ablakok s a nyitott ajtó előtt kíváncsiak szorongtak, s bámultak befelé.

A tömeg a fogoly szavait szajkózta, s ujjal mutogatott Luisára:

- Ő jelentette fel őket, ő!

Luisa az első pillanatban nem emlékezett semmire, de mihelyt öntudata visszatért, mihelyt rádöbbent, hol van, s mihelyt a csődületet meglátta a ház körül, egy csapásra eszébe jutott minden, s nagyot sikoltva tenyerébe temette arcát.

- Kocsit keríts! Az isten szerelméért, Michele, hozz kocsit, és menjünk haza!

Kocsit keríteni? Mi sem könnyebb ennél. A bérkocsisoknak akkor is ott volt a standjuk, ahol manapság: a San Carlo színház és a Fondo színház között, az operakedvelők nagyobb kényelmére, akik akkoriban Cimarosa és Paisiello műveit jöttek meghallgatni, manapság meg Bellini, Rossini és Verdi műveiben gyönyörködnek. Michele kirohant, kocsit fogadott, a kávézó Molo utcai bejárata elé állította, és kivezette Luisát, a bámészkodók éljenzése vagy rosszalló mormogása közepette, aszerint, hogy hazafiak vagy királypártiak voltak, tehát hálát vagy gyűlöletet éreztek Luisa, az állítólagos feljelentő iránt. Michele felsegítette tejtestvérét a kocsiba, becsapta az ajtót, s odaszólt a kocsisnak:

- A Mergellinára!

A tömeg utat nyitott, a kocsi végigrobogott a largo Castellón, bekanyarodott a Chiaia utcára, és egy negyedóra múlva megállt a pálmás ház előtt.

Michele erélyesen csengetett. Giovannina kaput nyitott.

A komorna kárörvendő mosollyal, lelkendezve jelentette - megszólításra, kérdésre sem várva - hűtlen szolgák szokása szerint a legfrissebb rossz hírt:

- Szép dolgok történtek itt, mondhatom, mióta asszonyom eltávozott!

- Itt? - kérdezte Luisa.

- Itt, asszonyom, itt bizony.

- Itt, a házban vagy Nápolyban?

- Itt, a házban.

- Mi történt?

- Asszonyom, sajnos, nem mondta, mit válaszoljak, ha Andrea Backer úrról faggatnának.

- Hát faggatták Andrea Backer úrról?

- Hogy faggattak-e, asszonyom! De bizony le is tartóztattak, be is kísértek a rendőrségre, börtönnel fenyegettek, ha nem mondom meg, ki járt tegnap éjjel asszonyomnál. Tudták, hogy járt itt valaki, csak azt nem tudták, kicsoda.

- És te elárultad Backer úr nevét?

- Mi mást tehettem? Nincs kedvem dutyiba kerülni. Különben sem hozzám jött Backer úr!

- Szerencsétlen teremtés! Mit tettél! - jajdult fel Luisa.

Egy karosszékbe hanyatlott, s arcát tenyerébe temette.

- Édes istenem! Mit tehettem? Nem mertem tagadni, nehogy hazugságon kapjanak. Meg attól is féltem, hogy ha letagadom Andrea Backer úr látogatását, a rossz nyelvek azt mondják majd: az az úr bizonyára asszonyom szeretője. Mert máris ilyeneket mondogatnak ám Salvato úrról.

- Nohát, Giovannina! - kiáltotta Michele.

Luisa döbbenten felállt, megrovó pillantással mérte végig a fiatal lányt, és szelíd, de határozott hangon azt mondta:

- Giovannina, nem tudom, miért fizet jótéteményeimért hálátlansággal. Holnap távozzék, kérem, a házamból.

- Ahogy asszonyom parancsolja - nyelvelt arcátlanul Giovannina.

És köszönés nélkül kivonult a szobából.

Luisa érezte, hogy a szemét elfutja a könny. Michele felé tárta kezét. A lazzarone térdre hullt előtte.

- Ó, Michele, kedves jó Michelém!

Luisa suttogása zokogásba fúlt.

Michele megragadta tejtestvére kezét, és megcsókolta. A szíve vérzett Luisáért, annál is inkább, mert lelke mélyén érezte, hogy a bajt ő hozta kishúga fejére.

- Hát ami azt illeti, cudarul végződött ez a szépen indult nap - mondta. - Szegény kishúgom! Milyen boldog voltál Paestumból visszajövet!

- Boldog, nagyon boldog! - sóhajtotta Luisa. - De valami azt súgja, hogy máris vége a boldogságomnak, legalábbis annak, ami benne a legszebb s a legtisztább volt. Ó, Michele, Michele, szörnyű, miket beszélt ez az őrült teremtés!

- Igaz, de mégsem kéne elkergetned, nehogy másoknak is elfecsegje. Gondold meg, Luisa, ő mindent tud: tud a Salvato elleni merényletről, tud arról, hogy mi a sebesültet befogadtuk, rejtegettük, s tud a kettőtök barátságáról is. Ó, tudom én jól, hogy nincs ebben semmi rossz, de a világ másként ítél. És Giovannina sokat árthat a jó hírednek, ha nem érdeke többé a száját tartani, lévén a te komornád, hanem ellenkezőleg, érdeke téged befeketíteni, ha másért nem, hát bosszúból.

- Bosszúból, azt mondod? De mi oka lenne Giovanninának bosszút állni? Én mindig jó voltam hozzá!

- Hát aztán! Vannak gonosz lelkek, kishúgom, akik annál jobban gyűlölnek, minél több jót teszel velük. Én már egy ideje gyanítom, hogy Giovannina is efféle gonosz lélek. Neked semmi nem tűnt föl?

Luisa döbbenten bámult Michelére. Egy ideje vette ugyan észre, nem kis megütközéssel, hogy a komorna ellene fordult, de hiába törte a fejét, nem lelte okát Giovannina megváltozott magatartásának, tehát azzal intézte el a dolgot, hogy nyilván rémeket lát. De ha Michelének is feltűnt a fiatal lány rosszindulata, akkor az mégsem lehet agyrém, hanem valóság.

Hirtelen világosság gyulladt elméjében. Aggódva pillantott körül.

- Nézd csak meg, Michele - súgta -, nem hallgat-e ki bennünket valaki.

Michele odament az ajtóhoz, de mert nem gondolt rá, hogy ne üssön zajt, mire lenyomta a kilincset s kinézett, Nina éppen saját szobája ajtaját tette be maga mögött. Nina hallgatózott volna? Vagy merő véletlen, hogy pontosan akkor ért szobájába, amikor Luisa szobájának ajtaja kinyílt?

Michele betette az ajtót, rátolta a reteszt, kishúga lába elé kuporodott, s azt mondta:

- Beszélhetsz, Luisa. Nem merném állítani, hogy senki nem hallgatott ki bennünket, de azt igen, hogy jelenleg nem hallgatózik senki.

Luisa suttogóra fogta a hangját. Egészen közel hajolt Micheléhez, úgy mondta:

- Két dolog is történt, gyors egymásutánban, ami a gyanúmat Giovanninára terelte. Tegnap éjjel, amikor az a szerencsétlen Andrea Backer itt járt, kiderült, hogy mindent tud, ami Salvato és közöttem történt. Ma reggel pedig, mielőtt Salvatóval beszélgettem Salernóban, egy névtelen levelet hoztak. A levélben az volt, hogy előző éjjel egy fiatalember várt rám otthon éjjeli két óráig, s egyórai bizalmas együttlét után, háromkor távozott. Ki irkálhat névtelen feljelentéseket ellenem, Michele? Ki más, mint Giovannina?

- Managgia la Madonna! - káromkodott halkan Michele. - Ez baj, nagy baj. Mégis azt mondom: míg nincs a kezedben bizonyíték, ne csapj botrányt. Volna ugyan számodra jobb tanácsom is, de azt úgysem fogadod meg.

- Mit tanácsolnál?

- Szívem szerint azt mondanám: utazz sürgősen Palermóba, a lovag után. Ez minden bizonnyal befogná a rágalmazók száját.

Luisa mélyen elpirult. Restelkedve eltakarta arcát, s elfúló hangon felelte:

- Jaj nekem! A tanács jó, Michele, igaz barátság sugallta, de...

- Mit: de?

- Tegnap még utazhattam volna, ma már nem tehetem.

Hangja elcsuklott. Nagyot, mélyet sóhajtott.

Michele szánakozva nézte. Mindent megértett. A sejtést, mely ott Salernóban, Luisa öröme láttán támadt benne, bizonyossággá érlelte Luisa mostani bánata.

Luisa hirtelen felkapta a fejét. Lépések zaja hangzott fel a folyosón, az átjáró irányából. Az illetőnek esze ágában sem lehetett titkolózni, mert jó hangosan lépkedett, Luisa mégis reszketett az aggodalomtól. Mostani lelkiállapotában minden riasztónak tűnt előtte.

Hamarosan kopogtak az ajtón. Fusco hercegnő állt kinn, ő kérdezte:

- Drága Luisám, itthon vagy?

- Igen, igen, gyere csak, kedves barátnőm! - kiáltotta Luisa.

A hercegnő belépett. Michele fel akart állni, de Luisa visszatartotta.

- Miért ülsz itt egyedül a félhomályban, én szép Luisám, a tejtestvéreddel? - mondta a hercegnő. - Odaát, nálam, meg mindenki téged ünnepel.

- Engem ünnepel? - hüledezett Luisa. - De milyen alkalomból, drága Amaliám?

- Hát mai hőstetted alkalmából! Azt beszélik, nyomára jutottál egy összeesküvésnek, mely mindnyájunk életét fenyegette; leleplezted az összeesküvőket, s ezáltal megmentetted mindnyájunk életét, s ami ennél is drágább, hazánkat.

- Jaj, Amalia, hát te is, te is képesnek hittél ilyen aljasságra! - jajdult fel Luisa, és ismét felzokogott.

- Aljasság! - A hercegnő nem tudott hová lenni csodálkozásában. Mint lelkes honleány s a Bourbonok ádáz ellensége, merőben más szemszögből ítélte meg a dolgot. - Te ezt aljasságnak nevezed? Hiszen egy antik római hősnek is becsületére válna! Ó, miért is nem lehettél nálam ma este, amikor a hírt megtudtuk! Láttad volna, hogy fogadtuk, micsoda egetverő lelkesedéssel! Monti verset rögtönzött a tiszteletedre, Cirillo és Pagano azt javasolta, hogy a kormány tüntessen ki, Cuoco, forradalmunk történetének krónikása, neked szánja e krónika egyik legszebb lapját, Pimentel holnap megírja a Monitor-ban, hogy Nápoly nem hálálhatja meg méltóképpen, amit érte tettél. Pepoli hercegné meg a többi nő alig várja, hogy szívére öleljen, a férfiak legszívesebben térdre borulnának előtted, s én magam büszke vagyok és boldog, hogy a barátnőd lehetek. Holnapra téged ünnepel egész Nápoly, oltárokat emelnek majd neked, mint Athénban Minervának, a haza védőistennőjének.

- Jaj nekem, jaj! - zokogott Luisa. - Egyetlen nap leforgása alatt két foltot is ejtettem a becsületemen! Február 7-e! Február 7-e, te gyásznap!

Halálra váltan, ájultan hanyatlott Fusco hercegnő karjaiba. Michele tíz körömmel marcangolta, megbánása jeléül, vérző mellét. Átkozta tettét, majd meghasadt a szíve, hogy így kell látnia az egyetlen lényt, akit az életénél is jobban szeret.

Másnap, 1799. február 8-án ezt írta vezércikkében, csupa vastag betűvel, a Parthenopéi Monitor:

Luisa Molina San Felice polgártársnő, mindnyájunk büszkesége, tegnap este leleplezte ama összeesküvés tervét, melyet néhány eszeveszett gonosztevő szőtt, az angol flotta egy-két, nápolyi kikötőkben veszteglő hadihajójának jelenlétén felbátorodva és azokkal egyetértésben. Az összeesküvők péntekről szombatra virradólag megdönteni készültek a kormányt, legyilkolni a jó hazafiakat, és kirobbantani az ellenforradalmat.

E galád szövetkezés feje idősebb és ifjabb Backer, a két német származású bankár volt. Mindketten a Medina utcában laknak. Tegnap este letartóztatták s börtönre vetették őket. Ifjabb Backer a lakásán talált királyi zászlóval, gyalázata jelképével vonult be a börtönbe. Egyebet is találtak a lakásban: igazoló lapokat, azok számára, kiknek életét meg akarták kímélni. Mindazokat, akiknek ilyen lapjuk nem volt, halálra szánták.

A főbűnösök letartóztatását nyomon követte néhány másodrendű bűnös letartóztatása. A letartóztatottak börtönéül a San Francesco delle Monache kolostort jelölték ki, lévén fekvése folytán ilyen célokra rendkívül alkalmas (köztudomású, hogy egyetlen kis szigetre épült). Az apácák máris kiürítették a kolostor főépületét, s Donna Albinába költöztek át.

Idősebb és ifjabb Backeron kívül a következő személyeket tartóztatták le: a Karmeliták vikáriusát, Canossa hercegét, a két Jorio fivért - kik közül az egyik magisztrátus, a másik püspök -, s végül egy Gianbattista Vecchione nevezetű bírót.

Felfedezték az összeesküvők fegyvertárát is, ahol százötven puskát és sok egyéb fegyvert, úgymint kardokat, szuronyokat találtak.

Dicsőség Luisa Molina San Felicének, a haza anyjának!

 

Ruffo kardinális enciklikája egész Alsó-Kalábriát lángra lobbantotta.

Az ország távol eső tartományaiba alig-alig jutott el a főváros szellemének gyenge visszfénye. Mint említettük, a kardinális az ókori Bruttium földjén, a szökött rabszolgák egykori menedékén szállt partra, mely fölött nyomtalanul múltak el az évszázadok. Kalábriának e részén mindmáig a legsötétebb tudatlanság és elmaradottság honol. Ugyanazok, akik az este még azt harsogták - alig is tudva, mit beszélnek -: "Éljen a köztársaság! Halál a zsarnokokra!", reggelre kelve ugyanolyan harsányan üvöltötték: "Éljen szent hitünk! Éljen a király! Halál a jakobinusokra!"

Jaj volt annak, aki közönyt mutatott a Bourbon-ügy iránt, jaj annak, aki nem üvöltött legalább olyan hangosan, ha nem hangosabban, mint a többi, mert azon nyomban rámondták: "Jakobinus!", s ez Kalábriában éppúgy halálos ítélettel ért fel, mint nemrég még Nápolyban.

A forradalom hívei, a franciák barátai menekülni kényszerültek. Vergilius verssora: "... mi az édes földet, a honi határt odahagyjuk" - soha nem vert búsabb, keservesebb visszhangot a szívekben.

A menekülő hazafiak mind Felső-Kalábriába igyekeztek, s ha nem végzett velük útközben honfitársaik tőre, meg se álltak Monteleonéig, Catanzaróig, Crotonéig, minthogy csupán e három városban létesült demokratikus kormányzat. E városok lakói kitartottak republikánus elveik mellett, abban a reményben, hogy a francia csapatok rövidesen megérkeznek falaik közé.

Hanem a többi felzendült városból seregesen tódultak a kardinális enciklikájának hívó szavára a polgárok. Mintha körmenetre igyekeznének: kalapjuk mellett, elveik, szándékaik nyilvánvaló jeleként fehér pántlika hivalkodott, előttük a papok haladtak. Kezükben feszület. A hegyvidéki bandák Miletóba tartottak, a síkföldiek Palmiba. A fegyverbíró férfiak mind elmentek, a városok, falvak egész sorában nem maradt otthon más, csak az asszonyok, öregek, gyermekek. Néhány nap leforgása alatt húszezer fegyveres gyűlt össze Palmiban, s Miletóban csaknem ugyanannyi. Ki-ki magával hozta elemózsiáját, lőszerét, a gazdagok ellátták a szegényeket, a kolostorok mindenkit.

Az önkéntesek tömegében itt is, ott is papok tünedeztek fel, mindenféle rendű, rangú papok, a néhány lelket számláló kis tanya plébánosától a megyéspüspökig. Eljöttek a dúsgazdag földbirtokosok, s el a szegény, éhbérért robotoló napszámosok.

"Szó, ami szó - írja a sanfedista krónikás, Domenico Sacchinelli, akinek művéből e tüneményes hadjárat jó néhány eseményét merítettük -, akadt e sokaságban néhány becsületes férfiú, kit a királyhűség s a hit féltése vonzott ide, de sajnos, jóval többen voltak a rablók és gyilkosok, kiket csakis a fosztogatás reménye, a vérszomj vagy a bosszúvágy sarkallt."

Öt-hat nappal azután, hogy Ruffo Catonába érkezett, erkélyéről letekintve egy kis bárkát pillantott meg a tengeren, mely akkor kerülte meg a Punta del Farót. Két halász ült az evezőknél, s egy barát irányította a bárkát. Az áramlat s a szél iránya kedvezett, a két halász felhagyott az evezéssel. A barát biztos kézzel tartotta a vitorlakivonó kötelet, s a kis alkotmányt ügyesen a partra kormányozta. Pontosan ott kötött ki a bárka, ahol néhány nappal előbb a bíboros hajója.

Ruffo elcsodálkozott, látván, milyen szakavatottan kezeli a kötelet a barát. De mihelyt egy pillantást vetett messzelátóján a bárkára, megoldódott a rejtély: a tengerjáró fráter nem volt más, mint régi ismerősünk, fra Pacifico.

A bárka kikötött, a kapucinus kiugrott, s megindult őeminenciája lakhelye felé, semmivel sem kevésbé szilárd léptekkel, mint amilyen szilárd kézzel a bárkát irányította.

A kardinális hírből-látásból ismerte fra Pacificót. Hallomásból tudta, hogy a fráter valaha a Minervá-n szolgált mint matróz, s tudta azt is, hogyan s miként csapott fel barátnak. Látni pedig Ferdinánd királynál látta, amikor fra Pacifico a szamarával, Jakobinussal együtt modellt állt a király betleheméhez. Azóta hallott még egyet s mást a harcias barát különféle vitézi cselekedeteiről, a Nápoly elestét megelőző háromnapos harc során.

Üdvözletül leintett a barátnak, mire az meggyorsította lépteit. Öt perc múltán már őeminenciája kegyesen csókra nyújtott keze fölé görnyedt.

Mi bírhatta vajon fra Pacificót arra, hogy odahagyja Szent Efráim kolostorát? Hogyan kerül ide, Kalábriába? - kérdezik nyilván olvasóink.

Nos, hadd válaszoljunk rá két mondatban.

December közepén, alig néhány nappal Ferdinánd távozása után, megkezdődött annak az ellenforradalmi összeesküvésnek a szervezése, melynek titkába Andrea Luisát oly megfontolatlanul s Michele Championnet tábornokot oly megfontoltan beavatta.

Január tizenötödike táján kiépült a szervezet; vezetői ekkor egy megbízható futárt kerestek, akinek útján Ferdinándot tájékoztathatják.

A Carmine-templom vikáriusához fordultak, aki, mint említettük, maga is részt vett az összeesküvésben.

Ő fra Pacificót javasolta, s javaslata általános tetszésre talált. Fra Pacifico, a kolduló barát, korábban is nagy népszerűségnek örvendett Nápolyban, az utóbbi hetek eseményei, ha lehet, még növelték becsületét. Bátorságához, királyhűségéhez igazán nem fért kétség.

Fra Pacificónak felajánlották, hogy menjen el Palermóba, s vigye meg haladéktalanul a királynak a nagy összeesküvés hírét.

Fra Pacifico örömmel vállalta a veszélyes megbízatást. A tétlenséget nehezen viselte el, akár Oresztész az ártatlansága tudatát, szerzetestársainak ostobaságát, gyávaságát ennél is nehezebben, úgyhogy időről időre valóságos dührohamok vettek erőt rajta. Ilyenkor egész mérgét szegény Jakobinusra zúdította, kiadós ütlegek formájában.

Kapva kapott a megbízatáson. Mihelyt bemagolta, Jorio kanonok felügyelete alatt, a Ferdinánd királynak szánt üzenet szövegét - írást nem akartak rábízni, nehogy a hazafiak kezére jusson, ha a barátot útközben lefülelnék -, kivezette az istállóból Jakobinust, fogta a babérhusángot, s mintha csak koldulni indulna, kisétált a kolostorból. Végigbandukolt a largo delle Pignén, majd a Carbonarán, befordult a San Giovanni utcába, onnan az Arenacciára, átment a Maddalena-hídon, s hol kutyagolva, hol szamaragolva még az este megérkezett Salernóba.

Megbízói a lelkére kötötték, hogy a lehető leggyorsabb tempóban haladjon végig a Tirrén-tenger partja mentén, s az első adandó alkalommal keljen át Szicíliába.

Fra Pacifico öt-hat nap alatt elért Pizzóba. Itt lakott a karmelita vikárius egyik barátja, bizonyos Trenta-Capelli uraság, aki közismert híve volt a Bourbon-háznak, s akinek jóindulatába a frátert nyomatékosan beajánlották.

Trenta-Capelli nemcsak befogadta fra Pacificót, de helyet is szerzett számára egy Palermóba igyekvő egyárbocoson.

Fra Pacifico hajóra szállt, minekutána Jakobinust kenetteljes és szívhez szóló szavak kíséretében Trenta-Capelli gondjaira bízta, aki szentül megfogadta, hogy úgy ügyel majd a fráter kenyeres pajtására, mint a szeme fényére. Fra Pacifico maga sokszor eldöngette a fülest, sőt nagy kedve telt e foglalatosságban, de azt nem tűrhette, hogy más akár csak egy ujjal illesse.

Visszafelé eljön a szamárért - ígérte a fráter.

Fra Pacifico szerencsésen megérkezett Palermóba. A kikötőből egyenesen a palotába sietett.

Ott megtudta, hogy a király a ficuzzai erdőkben vadászik.

Mivel az ügy nem tűrt halasztást, a királynétól kért kihallgatást. A királyné jól ismerte hírből a frátert; rögtön bevezettette maga elé.

Fra Pacifico tisztában volt az erőviszonyokkal, tudta, hogy a királyné őfelségénél van az igazi hatalom, habozás nélkül ledarálta neki első szótól az utolsóig mondókáját, úgy, ahogy Jorio kanonoktól tanulta.

A királyné olyan fontosnak találta a hírt, hogy azon nyomban befogatott, és Acton, valamint fra Pacifico kíséretében Ficuzzába hajtatott.

A király éppen akkor tért vissza a vadászatról, amikor a királyné hintaja begördült a kapu elé. Őfelsége kutya rossz kedvében volt.

Ami még soha nem történt meg vele, puskája két ízben is csütörtököt mondott: először, amikor egy vadkanra, másodszor, amikor egy őzre célzott. A király a sajnálatos balesetben előjelet látott, mégpedig a lehető legkedvezőtlenebb előjelet.

Következésképp rögtön hátat fordított Actonnak, leteremtette a királynét, s alig akarta meghallgatni fra Pacificót, aki másodszor is ledarálta a leckét, az összeesküvés egész tervét.

A Backer név hallatára kissé felderült Ferdinánd király arca, de amikor Jorio neve elhangzott, felháborodva kikelt magából.

- Elment az eszük! - kiáltotta. - Képesek bevonni az összeesküvésbe a leghírhedtebb nápolyi jettatorét, és még csodálkoznak, ha nem sikerül! Nagyra becsülöm a karmeliták vikáriusát, bár nincs szerencsém ismerni, nagyra becsülöm Canossa hercegét, bár van szerencsém ismerni; a két Backer drágább nekem a szemem fényénél, de becsületszavamra, egy lyukas garast nem adnék az életükért. Jorióval konspirálni! Úgy látszik, megunták az életüket.

A királyné nem osztotta Ferdinánd előítéletét a jettatorék iránt, lévén kevésbé babonás, mint ő, de megtanulta tisztelni férje józan paraszti eszét. Keresztkérdések pergőtüzét zúdította fra Pacificóra. A barát állta a sarat: egy vérbeli tengerész őszinteségével s a rajongó megingathatatlan hitével felelgetett a kérdésekre.

Az összeesküvők - szerinte - a legnagyobb körültekintéssel jártak el, a siker biztos, nincs mitől tartani.

A király, a királyné meg Acton összedugta a fejét, és azt sütötték ki, hogy a barátot sürgősen a kardinálishoz menesztik. Részben, hogy Ruffo idejében értesüljön arról, ami Nápolyban készül, részben, hogy a barát hitszónoki és katonai képességeit méltóképpen kamatoztathassa.

Fra Pacifico abban a rendkívüli megtiszteltetésben részesült, hogy ő szicíliai felségeik társaságában költhette el estebédjét, majd a király, a királyné és a főkapitány társaságában visszatért Palermóba.

Ott újból tanakodni kezdtek: mi módon juttathatnák fra Pacificót a lehető legsebesebben Kalábriába. A fráter maga is részt vett a tanácskozáson mint érdekelt fél, s úgy nyilatkozott, hogy a leggyorsabb közlekedési eszköz egy jó bárka, latin vitorlával kedvező szél esetére, és két evezőssel, szélcsend idejére.

Erre a kezébe nyomtak ezer dukátot, bárkavásárlás, illetve bérlés céljaira, azzal, hogy a fennmaradó összeg a kolostort illeti, jutalomképpen.

Fra Pacifico még aznap este kibérelt hat dukátért egy bárkát, két evezőssel, és valamivel éjfél előtt nekivágott az útnak.

A bárka négy nap múlva érkezett a Punta del Faróhoz, s további két óra múltán partot ért Catonában, mint az imént láttuk.

Fra Pacifico Ferdinánd saját kezű levelét hozta a kardinálisnak.

Hangzott pedig a levél ekképpen:

Eminentissime!

Megelégedéssel vettem hírét Eminenciád messinai útjának, majd ezt követően szerencsés kalábriai partraszállásának.

Eljutott hozzám enciklikája, a hadvezéri és hitszónoki ékesszólás tükre, s nem kétlem, hogy Eminenciád nevének vonzerejével párosulva, mihamarabb népes és vitéz hadsereget támaszt ügyünknek.

Eminenciádhoz irányítottam egy Eminenciád előtt sem teljesen ismeretlen jó barátunkat, a kapucinus rend Szent Efráim-kolostorának szerzetesét, fra Pacificót. Egyenesen Nápolyból jön, hírekkel megrakodva, jó- s rosszal vegyest. Eminenciádnak is elmondja majd híreit, s mint egy nápolyi szólásmondás tartja: van ám mit nyelni, csak győzze Eminenciád!

Jó hír, hogy Nápolyban nem feledkeztek meg rólunk, s új szicíliai vecsernyét készítenek a zsivány jakobinusok ellen; rossz hír ellenben, hogy az összeesküvésbe bevontak mindenféle jettatorékat is, amilyen például Jorio kanonok, aki nagy bajt hoz még majd rájuk.

Egy szó mint száz, Eminentissime, most is csak Önbe vetem minden reményem, mástól nem várhatván segedelmet.

Fra Pacificót priorja engedelmével és saját beleegyezésével Eminenciád rendelkezésére bocsátom. Ő hű és derék szolgánk, mint Eminenciád is tudja. Nem kétlem, hogy hasznára lesz ügyünknek, akár úgy dönt Eminenciád, hogy visszaküldi Nápolyba, akár úgy, hogy maga mellett tartja.

Mindaddig ne hagyja el Catonát, s ne vonuljon Kalábriába Eminenciád, míg hadműveleteinek részletes katonai és politikai tervét el nem juttatta hozzám. A legeslegfontosabb most az - s én nem győzöm eléggé Eminenciád figyelmébe ajánlani -, hogy a bűnösöknek soha ne adjon kegyelmet, sújtson le rájuk irgalmatlanul, mihelyt vétkeik tudomására jutnak. Jelen sanyarú helyzetünk fő okát múltbani túlságos engedékenységünkben látom.

Isten óvja Eminenciádat, az ő áldása kísérje napról napra munkáiban, erre kéri Istent méltatlan gyermeke, s ezt kívánja Önnek szerető híve

B. Ferdinánd

A bíborosnak kapóra jött fra Pacifico.

Hadnagyához, de Cesaréhoz szándékozott őt elküldeni, azzal az utasítással, hogy haladéktalanul csatlakozzék hozzá, Ruffóhoz.

Az áltrónörökösről több ízben is jött hír, s mindig kedvező.

Mióta a bari intendáns felismerte, s a két öreg hercegnő nyilvánosan keblére ölelte, a kétség árnyéka sem fért többé ahhoz, hogy de Cesare a kalábriai herceg.

Brindisiben fogadta a környező városok küldötteinek tisztelgését, majd mintegy háromszáz fegyveres élén Tarantóba vonult.

Narbonne gróf és az öreg hercegnők tanácsára itt kétfelé vált a hét testőr útja. De Cesare, azaz Ferenc herceg, és Boccheciampe, azaz a szász herceg, Kalábriában maradt, öt társuk: Corbara, Geronda, Colonna, Durazzo és Pitta Luga ellenben hajóra szállt. Még Brindisiben béreltek ki egy felukkát. Korfuba készültek, hogy sürgős segítséget kérjenek az ott állomásozó orosz-török flottától.

Közbevetőleg hadd mondjuk el, a fentebb megnevezett öt kalandor további sorsát tisztázandó, hogy hajójukat megtámadta egy tuniszi gálya, s ők mind az öten tuniszi fogságba kerültek.

Az angol konzul közbenjárására néhány hónap múlva kiszabadultak a rabságból. De mert a történetünk tárgyát képező további eseményekben nem vehettek részt, tekintve, hogy egész idő alatt Tuniszban raboskodtak, ennyivel be is érjük, s végleg elbúcsúzunk tőlük. Térjünk inkább vissza de Cesaréra és Boccheciampéra, akik ezalatt csoda dolgokat műveltek, mint hamarosan látni fogjuk.

Tarantóból továbbmentek Mesagnéba, ahol vélt rangjukhoz illő fogadtatásban részesültek. Itt elidőztek néhány napig, hogy a tartomány rendjét helyreállítsák, azaz olyan állapotokat teremtsenek, amilyet a királyságért vívandó harc követelt.

Mesagnéban érte őket Oria város demokratizálódásának a híre. Rögtön felkerekedtek, útközben mintegy négyszázra növelték csapatuk létszámát, és egykettőre visszaállították a Bourbon-hatalmat Oriában.

Oriában egymást érték a küldöttségek. Nemcsak Lecce és Bari tartományokból jöttek, de a Basilicatából, tehát Kalábria ellenkező végéből is. De Cesare roppant méltósággal, mindazonáltal roppant szívélyesen fogadta a küldöttségeket. A király minden hű alattvalójának kötelessége fegyvert ragadni, s a forradalom ellen harcba szállni - ismételgette de Cesare fáradhatatlanul; a küldöttségek nyájas fogadtatása s a trónörökös ékes szavai nyomán az önkéntesek száma megsokszorozódott.

A dolog nem zajlott persze mindig ilyen simán. Francavillában előkerültek a kések, és esett néhány lövés is. A royalisták, mihelyt nyeregbe kerültek, rávetették magukat a demokratákra, s néhányat megsebesítettek, illetve megöltek. De Cesare és Boccheciampe a helyszínen termett, és - meg kell adni! - rögtön véget vetettek a vérengzésnek.

Saját szemünkkel olvastuk de Cesare egyik Ferenc, Kalábria hercege aláírású kiáltványát. Ebben az áltrónörökös - hogy csakugyan ő s nem a valódi, azt éppen a kiáltvány humánus szelleme bizonyítja - kijelenti, hogy az önbíráskodók a királyi igazságszolgáltatás jogát bitorolják, holott élet és halál dolgában dönteni oly szörnyű felelősség, hogy az nem illet meg mást, mint a legmagasabb rangú bírákat, miért is őfensége leghatározottabb rosszallásával találkozik, ha a royalisták efféle kilengésekre vetemednek.

Nagy elővigyázatlanság volt az álherceg részéről ilyetén húrokat pengetni, miközben Ferdinánd arra biztatta Ruffót, hogy irtsa ki a jakobinusokat mind egy szálig.

Nápolyban ennyi elég is lett volna, hogy de Cesaréra rábizonyuljon a szélhámosság, de Kalábriában továbbra is hitték, gyanús könyörületessége ellenére, hogy ő a trónörökös.

De Cesare és Boccheciampe két napot töltött Francavillában. Innen Ostuniba mentek, ahol minden a feje tetején állt éppen. A royalistákat győzelemre segítette jövetelük híre, s miután kezükbe kaparintották a hatalmat, elhatározták, hogy megölik az ország egyik leghíresebb és legtudósabb hazafiját, egész családjával egyetemben.

Airoldinak hívták e hazafit, s nemcsak nagy tehetségű orvos volt, de igazi hős is, mint látni fogjuk.

Airoldi úgy ítélte, hogy nem térhet ki a veszély elől, ezért elhatározta, hogy a saját élete árán megmenti családját.

Eltorlaszolta a ház bejáratát. Ő maga ott maradt, készen arra, hogy utolsó csepp véréig küzdjön, mialatt családja egy elhagyott, sötét sikátorra nyíló s rég használaton kívül helyezett hátsó ajtón át elmenekült.

A banditák a főutcára nyíló, jól eltorlaszolt kaput vették ostrom alá.

Airoldi, hogy a tömeg dühét, figyelmét magára vonja, hirtelen megnyitotta a kaput, s kilőtte kétcsövű puskáját az ostromlókra. Egy embert megölt, egyet megsebesített.

Aztán eldobta a puskát, és kiszolgáltatta magát hóhérainak.

Azok jó előre megrakták a máglyát, melyen őt magát, feleségét és három gyermekét készültek megégetni, de őszinte sajnálatukra kénytelenek voltak egyetlenegy áldozattal beérni.

Az orvost a máglya tetejére kötözték, s lassú tűzön pörkölték.

De Cesarénak és Boccheciampénak megvitte valaki az eset hírét. Mindketten sarkantyúba kapták lovukat, de hiába - későn értek a tetthelyre.

Az orvos már kiszenvedett.

Ó, tudjuk mi jól, hogy keserves történetekkel traktáljuk olvasóinkat e regény során, melynek azért is adtunk regényes formát, hogy jogunk legyen kiadatni s elolvastatni, bizonyítva ily módon is, hogy a Bourbon-uralkodók - I. Ferdinándtól II. Ferencig - soha nem átallottak tulajdon érdekeik védelmében a legaljasabb szövetségesekhez folyamodni, Mammonén kezdve s La Galán végezve.

S reméljük: nemcsak azt mondhatjuk majd el, hogy bepillantást nyertünk a történelem kulisszái mögé, hogy nyomon követtük őt kanyargós utain, de tán sikerült egyik-másik igazságtalan ítéletét is helyesbítenünk.

Így jártunk el Ruffo bíboros esetében. Olyannak festettük őt, amilyen a valóságban volt, nem pedig olyannak, amilyennek a történészek szokták, mivel nem olvasták levelezését Ferdinánddal.

S örülünk, hogy ugyanezt megtehetjük egy-két mellékesebb és kevésbé ismert történelmi szereplő esetében, mint de Cesare és Boccheciampe.

Amint betették a lábukat Ostuniba, megszűnt a vérontás, kegyetlenkedés.

Megmenteni egy ember életét, kell-e ennél nagyobb öröm, nagyobb dicsőség? De úgy véljük, nem sokkal kisebb öröm s dicsőség egy ember emlékét megmenteni, feloldozni a szégyenpadról, hová lelkiismeretlen vagy rosszul értesült krónikások juttatták, s tisztára mosni az utókor előtt.

S éppen ebben rejlik, hitünk szerint, e könyv legfőbb varázsa: hogy lelkiismeretesen napvilágra hozza s kimondja az igazságot. Akkor is, ha ellenségeinkről esik szó, mert bár elveink alapján ellenfélnek kell őket tekintenünk, lelkiismeretünk szerint mindenekfelett arra kell törekednünk, hogy igazságos bíráik legyünk.

Fra Pacifico Ostuni főterén, Airoldi máglyája mellett bukkant rá de Cesaréra és társára. Sorra fogadták a küldöttségeket. Egyik-másik csak tisztelegni jött az áltrónörököshöz, de volt több olyan küldöttség is, amelyik sürgős segítséget kért. Lecce két pártra szakadt, s a republikánusok kerekedtek felül. Ugyanígy áll a dolog Tarantóban és Martinában, Acquaviva ellenben eltökélt híve a köztársaságnak, Altamura polgárai megesküdtek, hogy inkább városuk romja alá temetkeznek, semhogy eltűrjék újra a Bourbon-igát. A dolog korántsem zajlott olyan simán a valóságban, mint a kezdet remélni engedte.

Fra Pacifico megvárta, míg az áltrónörökös négy-öt küldöttséggel végzett, s csak azután jelentkezett nála mint a királyi helytartó megbízottja.

De Cesare elsápadt, s rémült pillantást váltott Boccheciampéval. Szentül hitte, hogy a királyi helytartó, aki neki üzenetet küld, nem lehet más, mint Ferenc trónörökös.

A küldönc ugyan közönséges barát, de ez nem bizonyít semmit. De Cesare maga is szívesen használt fel levelei, parancsai kézbesítésére alacsony rangú barátokat. Dél-Itáliában általában tárt karokkal fogadják a mindenféle rendű-rangú szerzeteseket, ám a többinél is szívesebben a szegénységi fogadalmat tett kolduló barátot.

- Ki a királyi helytartó? - kérdezte de Cesare, merő kötelességtudásból, mert a választ tudni vélte.

- Ruffo bíboros őeminenciája. Íme a levél, melyet fenségednek általam küld - válaszolta fra Pacifico.

De Cesare aggodalma nőttön-nőtt. Segélykérően pillantott Boccheciampéra.

- Ej, fenség, törje már föl a pecsétet, s olvassa el a levelet. Fenségednek címezték! - szólt Boccheciampe.

A levélen csakugyan a következő címzés volt: "Őfenségének, a kalábriai hercegnek."

De Cesare felnyitotta és elolvasta a levelet. A levél így hangzott:

Királyi Fenség!

Fenséged királyi édesapja, Ferdinánd őfelsége - akit Isten óvjon! - kegyeskedett szerény személyemet hadnagyává kinevezni, s megbízni szárazföldi országrészei visszafoglalásával, melyeket a francia jakobinusok s eszméik megszállva tartanak.

Minthogy Palermóban, majd Messinában, s főként kalábriai partraszállásom óta, amire folyó hó 8-án került sor, értesültem a bátor vállalkozásról, melyre Fenséged elszánta magát, s mit Isten segedelmével, csodával határos sikerrel visz végbe, sürgősen Fenségedhez menesztettem ügyünk egyik leglelkesebb és legmegbízhatóbb hívét, Fenséged tudtára adni, miszerint királyi édesatyja - akit Isten óvjon! - irántam való végtelen bizalmában úgy kegyeskedett rendelkezni, hogy Fenségedet a reá váró legmagasabb rang ellenére parancsnokságom alá helyezi. Miért is bátorkodom Fenségedet ezennel felkérni, hogy mihelyt helyreállította a rendet azon tartományokban, hol jelenleg tartózkodik, csatlakozzék hozzám, mindennemű önkénteseivel, fegyvereivel és lőszereivel egyetemben, avégett, hogy együtt vonuljunk Nápoly ellen, mivel a sárkánykígyót csakis úgy ölhetjük meg, ha hét fejét egy csapásra levágjuk.

Fenséged bölcs belátására bízom a csatlakozás időpontjának megválasztását, azzal a megjegyzéssel mégis, hogy minél előbb, annál jobb.

A legmélyebb tisztelettel Királyi Fenséged alázatos szolgája és híve

Ruffo kardinális

A levélhez egy kis cédulát mellékelt a kardinális, melyen mákszemnyi betűkkel a következő szöveg állt:

De Cesare kapitány! A király értesült önfeláldozó vállalkozásukról. Teljes mértékben helyesli. Mihelyt csatlakozott hozzám, búcsút mond a hercegi címnek, s brigadérosom lesz.

Addig azonban maradjon meg a világ szemében trónörökösnek, és Isten óvja, legalább annyira, mintha igazán az lenne.

Levelem vivője, noha ügyünk igaz híve, annyit tud csupán, amennyit Ön jónak lát tudtára adni. Én fontosnak tartanám, hogy megmaradjon jelenlegi hitében, tehát hogy Önt a kalábriai hercegnek vélje, különösen az esetben, ha őt Nápolyba szándékozná küldeni.

De Cesare feszült figyelemmel olvasta végig a levelet, pontosabban szólva mindkét levelet, majd továbbadta Boccheciampénak, mialatt fra Pacifico illő távolban s tisztelettudó tartásban várta a korzikai kalandor, azazhogy hite szerint a trónörökös parancsait.

- Tudsz olvasni, barátom? - fordult hozzá Boccheciampe, miután végzett a két levél olvasásával. A hivatalos levélhez mellékelt magánlevélkét visszaadta Cesarénak.

- Isten kegyelméből tudok - felelte fra Pacifico.

- Nos, minthogy őfenségének nincsenek titkai hű szolgái előtt, s te annak látszol, és mivel őfensége kívánatosnak tartja, hogy saját szemeddel győződj meg róla, milyen sokra tart téged a bíboros úr őeminenciája, ezennel felhatalmaz a levél elolvasására.

Fra Pacifico nagy hajlongva átvette a levelet az álherceg kezéből, és elolvasta.

Ahogy befejezte, ismét földig hajolt, köszönete jeléül, majd visszaadta a levelet annak, akit ő a trónörökösnek vélt.

- Nos - mondta de Cesare -, a kardinális úr utasításai értelmében eligazítjuk még néhány kötelességéről megfeledkezett s királyi hatalmunknak ellene szegülő város dolgát, majd ugyancsak a kardinális úr utasításai értelmében, haladéktalanul csatlakozunk hozzá.

- Hát velem mi lesz, fenség? - kérdezte fra Pacifico, öles termetét jól kihúzva, annak az embernek a magabiztosságával, aki tudja, mire képes, ha neki való feladatot kap. - Hová küld fenséged?

A két fiatalember összenézett, tetőtől talpig végigmérte fra Pacificót, majd egyikük megszólalt:

- Nagy szükségünk lenne egy ügyes és bátor emberre, aki bennünket megelőzve behatolna Martinába és Tarantóba, s mindkét városban terjesztené kiáltványunkat.

- Megyek én, fenség! - rikkantotta fra Pacifico, s babérfa husángjával nagyot ütött a földre. - Ó, ha Jakobinus itt lehetne!

A két fiatalember nem tudta, kit tiszteljen Jakobinusban. A barát elmagyarázta, hogy az az ő szamara, de sajnos, Pizzóban kellett hagynia, amikor Szicíliába hajózott.

Még aznap este el is indult a fráter Martinába, úgy megrakva kiáltvánnyal, hogy Jakobinus bízvást megirigyelhette volna.

Fra Pacifico távozása után a két fiatalember azon tanakodott, mitévők legyenek, ha a két város ellenáll.

Hadseregük még csak lett volna, de kizárólag késekkel, ócska mordályokkal felszerelve. Falak, bástyák ellenében nem mehettek semmire ágyú és másfajta ostromfelszerelés híján.

- Gianbattista Petrucci kér kihallgatást ő királyi fenségétől, a kalábriai hercegtől - jelentette az ajtónálló. - Ha a kalábriai herceg őfensége nem tudná fogadni, az illető kéri, hogy legalább a szász herceg őkegyelmességével beszélhessen, minthogy fontos híreket hoz.

Csakugyan nagy tapintatlanság lett volna hajnali egy órakor két ilyen magas állású személyt holmi közönséges hírek okán zaklatni.

Gianbattista Petrucci urat tehát rögtön bevezették a két fiatalember elé.

Don Gianbattista Petrucci a Parthenopéi Köztársaság tengerészeti felügyelője volt. Nemrég vette kézhez kormánya parancsát, melynek értelmében egy lovaskülönítményt és két ágyút kellett volna Leccébe menesztenie, erősítésül, a szükséges felszereléssel, lőporral, golyóval ellátva.

Azért jött, hogy a két hercegnek felajánlja: lovasait és ágyúit nem Leccébe küldené, hanem hozzájuk.

Azok természetesen kapva kaptak az ajánlaton.

De Cesare ott helyben előléptette don Gianbattista Petruccit tengerészeti főfelügyelővé, továbbá kiállított részére - Ferenc trónörökös aláírással - egy később érvényesítendő hűségbizonylatot. Az a döntés született, hogy Taranto és Martina helyett haladéktalanul Lecce ellen vonulnak, részben mert fra Pacifico visszatértéig nem tudhatták, hányadán állnak a másik két várossal, részben mert egy leccei küldöttség sürgős segítséget kért a helybeli republikánusok, legkivált pedig egy Fortunato Andreoli nevezetű férfi ellen, aki megszállta az erődöt, és vadászokból meg lovas katonákból nemzetőrséget szervezett.

Petrucci önként felajánlotta: a hercegekkel tart, hogy katonáiba lelket öntsön.

Reggel kilenckor indultak Leccébe. Útközben csatlakozott hozzájuk két-háromszáz vadász. A városból szöktek ki, mivel nem kívántak elvbarátaik ellen harcolni. A kis royalista sereg létszáma ilyenformán meggyarapodott, valamivel meg is haladta már az ezer főt.

De Cesare számottevő csapat élén vonult Lecce elé.

Andreoli bezárkózott az erődbe. Cesare megadásra szólította őt fel, de hasztalan, mire megadta a jelt a támadásra.

Nem sokáig állt ellen az erőd. Néhány puskalövés után a helyőrség katonái feltörték a várost környező mezőkre szolgáló hátsó kaput, és elszöktek.

Könnyű győzelem volt, mégis nagy jelentőségű. Most esett meg először, hogy republikánusok és royalisták összecsaptak, s a republikánusok az első puskalövésre kereket oldtak.

Az első puskalövésre, mondjuk már harmadszor és nem véletlenül: az ágyúk hallgattak. Mert ágyú volt ugyan már, de tüzér egy szál se.

Lett nagy öröm, vígság. Lecce és a környék összes harangja fennszóval hirdette őfensége, a kalábriai herceg győzelmét, s a várost a giorno kivilágították.

Lecce megvétele másnapján befutott fra Pacifico. A harangszó nyomán talált el Leccébe. Feladatát híven, sőt okosan teljesítette, s mindkét városból hozott hírt, jót is, rosszat is, vegyesen.

Jó hír volt, hogy Taranto kész első szóra, puskalövés nélkül megnyitni kapuit.

Rossz, hogy Martina elszánta magát a végső ellenállásra.

Úgy határoztak, hogy a sereget kétfelé osztják. Egyik része Boccheciampe vezetésével elfoglalja, illetve nyíltan csatlakoztatja Tarantót a királypárti oldalra, a másik rész, de Cesare vezetésével, szép lassan Martina alá vonul, hogy még a város kapui előtt utolérje őket Boccheciampe hadteste.

Fra Pacifico igazat mondott.

Taranto rögtön megadta magát, felszólításra sem várva. Boccheciampét tárt kapuk fogadták, üdvözlésére kisereglett a város egész polgársága, királyi lobogót lengetve. Nem úgy Martina! Itt a városi tanács ostromállapotot rendelt el, és díjat tűzött ki a két herceg fejére - a kalábriai hercegét háromezer dukátra, a szász hercegét ezerötszázra taksálta.

Alacsonynak találják a díjat, kedves olvasóink? Hja, Martina városa nem dúskált az aranyban.

Boccheciampe hadteste a várostól negyed mérföldnyire csatlakozott de Cesare csapatához. Az ostrom azonnali megindítása mellett döntöttek, bár ez ágyúk, helyesebben tüzérek híján meglehetősen kockázatos vállalkozásnak tetszett.

Éppen ezért tettek még egy utolsó kísérletet a békés megegyezésre.

Előszólítottak egy trombitást, lóhátra ültették, és kezébe nyomtak egy Martina lakosaihoz címzett felhívást, melyben az volt, hogy a királyi csapatoknak nincs szándékában Martina lakosait bántani, óhajuk mindössze annyi, hogy a város fogadjon engedelmességet törvényes uralkodójának. Fegyverhez ők csak akkor nyúlnak, ha Martina vonakodna eleget tenni jogos követelésüknek.

A trombitás elvágtatott. Minden szem rajta csüggött, különösen a két vezéré. Sajnos, mégsem tehetett eleget megbízatásának. Mihelyt lőtávolba ért, félelmetes pergőtűz zúdult rá. Ló és lovas a földre bukott.

A lónak vége volt. De az ember fölpattant, s gyorsabban száguldott vissza övéihez, mint ahogy jött, bár akkor lovon járt, most csak gyalog.

A két parancsnok rohamot vezényelt. Golyózáporban a város faláig nyomult a sereg, megrohanta és meghátrálásra késztette a város kapuja előtt posztoló őröket.

Ekkor váratlan esemény sietett az ostromlottak segítségére: eleredt az eső, olyan szaporán, mintha újabb özönvíz készülne. Az ítéletidő meggátolta a királyi seregeket kezdeti győzelmük kiaknázásában. Mire a zápor elállt, leszállt az est, az ostrom folytatását másnapra kellett halasztaniok.

Fra Pacifico nem vett ugyan részt a csatában, de nem is ült közben ölbe tett kézzel.

Leccében, Tarantóban úton-útfélen szerzetesekre bukkant, a kis sereghez csatlakozó önkéntesek között.

A barátok csaknem mind a minorita rendnek, azaz Szent Ferenc rendjének tagjai voltak.

Fra Pacifico, lévén ő a bíboros megbízottja, kezdettől tekintélynek számított közöttük. Ennélfogva besorozta a frátereket tüzérnek, hogy a két ágyú ne heverjen parlagon.

Úgyhogy még aznap este - a két vezér őszinte bámulatára s a hadsereg épülésére - megjelent a várost uraló egyik magaslat alján tizenkét barát, hatosával az ágyúk elé befogva, felvontatták a két ágyút a dombra, s nekiszegezték a város kapujának.

Kora reggel bevetésre készen állt a két ágyú.

De Cesare hajnaltájban felfigyelt fra Pacifico buzgólkodására, és elhatározta, hogy közelebbről is megszemléli az üteget.

A helyszínen rögtön fény derült a rejtélyre.

Fra Pacifico tűzmester volt valaha a Minervá-n.

Most felelevenítette régi mestersége fogásait, és ami még nagyobb szó: két-három nap alatt megtanította rá a tüzérré vedlett frátereket.

De Cesare ott helyben kinevezte a frátert a tüzérség parancsnokává.

A fegyverzet ilyetén megjavulása szinte bizonyossá tette a győzelmet. De Cesare mégis úgy határozott, merő kíméletből, hogy egy második parlamentert meneszt a martinaiakhoz, hasonló utasítással, mint az elsőt.

De a második küldönc sem járt jobban, mint elődje: mihelyt lőtávolon belül ért, lövések záporoztak rá.

Feleletül eldördült fra Pacifico két ágyúja. A védők soraiban nagy pusztítást vitt végbe a kartács.

A martinaiak álmukban sem gondolták, hogy a royalistáknak tüzérségük van. Most, hogy az ágyúk se szó, se beszéd, váratlanul beavatkoztak, s vagy egy tucat embert leterítettek, tétovázás lett úrrá rajtuk.

A két royalista vezér kihasználta az alkalmat.

Mindketten korzikaiak voltak, tehát bátrak. Egyszerre ragadtak fejszét, s ugrottak neki a kapunak, hogy betörjék, tökéletesen megfeledkezve állítólagos rangjukról s arról, hogy óvni tartoznának becses személyüket.

A sereg lelkesedése nem ismert határt. Mióta a világ világ, ilyet fül nem hallott, szem nem látott: hogy egy város ostrománál a hercegek utászokká, a barátok tüzérekké legyenek. Szempillantás alatt betörték a kaput, s a kis sereg, mint gátját szakított áradat, zúdult a városra.

A martinaiak próbálták feltartóztatni az árt, védeni a házakat, tereket, elsáncolni magukat a templomokban. Mindhiába! A royalisták mindenütt a sarkukban jártak, megakadályozták, hogy tömörüljenek, közvetlen közelből vadásztak rájuk. A védők végül is hanyatt-homlok futásnak eredtek, s kimenekültek a városból az ellenkező kapun, mint ahol a kormánypártiak benyomultak.

Egy maroknyi csapat mégis megvetette a lábát a szabadságfa tövében, s ott is hulltak el, mind egy szálig.

Földre került a szabadságfa is, védői mellé. Mindjárt fel is aprították, máglyát raktak belőle, és azon égették el a holtakat, egy-két élővel megtetézve.

De Cesare és Boccheciampe megtette, ami tőle telt, hogy a vérengzést megakadályozza, ám ezúttal még annyit sem értek el, mint máskor: a győztesek nagyon is belemelegedtek az ünneplésbe.

Martina után elesett Acquaviva is.

Két kalandorunk már-már azt hitte, végzett a tartományok pacifikálásával, amikor híre jött, hogy Bari felesküdött a republikánus kormány védelmére, Martina és Acquaviva intő példája ellenére.

Tehette ezt Bari annál könnyebben, mivel tengeri úton hét-nyolcszáz francia katona érkezett oda erősítésül.

De Cesare és Boccheciampe azon töprengett, megtámadják-e Barit a francia erősítés ellenére, vagy csatlakozzanak inkább a kardinálishoz a parancs értelmében, s törődjenek bele, hogy a hátuk mögött ott marad Bariban, francia szuronyok védelme alatt, a forradalom tűzfészke.

Egyszer csak hallják, hogy a franciák kimerészkedtek Bariból, és Casamassima felé tartanak. Tudták, hogy a franciák alig vannak hétszázan, a királyi hadsereg ellenben mintegy kétezer embert számlált, vagyis csaknem háromszoros túlerőben volt. Cesare és Boccheciampe elhatározta, hogy megkockáztatják az összecsapást a francia reguláris erőkkel. Veszélyes próba, de előbb-utóbb túl kell esni rajta!

Nagyobb biztonság okából úgy tervezte el a két cimbora, hogy a franciákat kelepcébe csalják. Kétfelé osztották csapatukat. A fele, tehát ezer ember, de Cesaréval maradt, a másik ezer Boccheciampe vezényletével megindult Monteroni felé.

A völgy közepén Boccheciampe megállította csapatát: a hely alkalmasnak tetszett a kelepce céljaira.

De Cesare viszont jól látható helyen, Casamassima dombján táborozott le, hogy magára vonja a franciák figyelmét, s ezáltal lehetővé tegye Boccheciampénak a váratlan rajtaütést.

Úgy képzelték, hogy Boccheciampe majd rajtaüt a franciákon, Cesare kihasználja a rajtaütés nyomán támadó zűrzavart: megrohanja és megfutamítja a franciákat.

De Cesare Martinában és Aquilában tizenkét lovat rekvirált. A tizenkét ló fra Pacificónak jutott, ágyúit vontatni. A tizenkét barát továbbra is az ágyúk körül teljesített szolgálatot, a napi háromszori gyakorlatozás következtében kitűnő tűzszerészekké váltak.

Ezúttal az országúton állt fel fra Pacifico ütege, hogy szükség szerint ide is, oda is irányíthassák a tüzet.

Minden úgy történt, ahogy eltervezték - a befejezést kivéve. De Cesarénak sikerült a franciák figyelmét magára vonnia, s azok gyanútlanul belesétáltak a csapdába. Boccheciampe rajtuk ütött. Első pillanatra csakugyan megzavarodtak kissé a franciák, mert nem tudták, miféle ellenséggel van dolguk, de gyorsan magukhoz tértek, egy csomóba tömörültek egy erdő védte dombháton, és tüzérségük támogatásával rohamot intéztek Boccheciampe ellen. Leszegett fejjel, szuronyt szegezve, futólépésben közeledtek.

Ugyanekkor elterjedt a royalista seregben, a véletlenek összjátéka folytán, az a hír, hogy Bariból kitört a hazafiaknak egy erős különítménye, s az hátba kapta őket.

Több se kellett a díszes társaságnak! A campierók, a fegyveres nemzetőrök meg a leccei vadászok futottak elöl, s az egész hadoszlop követte példájukat.

Hiába vetette magát közéjük de Cesare, hű lovasai élén, nem állhatta útját a bomlásnak.

Fejvesztett pánik lett úrrá emberein. A két kalandor szerencséjére a franciák újabb cselt gyanítottak, látva, hogy az imént még olyan hetyke támadók nemcsak a támadással hagytak fel, de az ellenállással is. Újabb rajtaütéstől tartva megálltak, majd lépésről lépésre, nagy elővigyázatosan nyomultak tovább.

De hamarosan ráébredtek, hogy az ellenség nem színből menekül. A republikánus lovasság a menekülők üldözésére kelt. Kikanyarodtak az országútra. Fra Pacifico rájuk sütötte mindkét ágyúját, megölt vagy megsebesített néhány lovat, embert, majd ágyústul, mindenestül elszelelt. Előbb azonban feldöntött egy lőszeres kocsit, s a kiszóródott lőporsáv végére egy égő kanócot dobott.

A dragonyosok odaértek a felborult lőszeres kocsihoz, mely az utat eltorlaszolta. Az akadály láttán kétfelé oszlottak, s az árokparton igyekeztek tovább. Ebben a pillanatban fülsiketítő robbanás hallatszott. Hogy a véletlen műve volt-e, vagy fra Pacifico számítása vált be, nem tudni, tény, hogy a lőporsávon végigfutó tűz éppen ekkor kapott bele a lőszeres kocsiba. A robbanás cafatokra tépett embert, lovat, mindent és mindenkit, ami és aki a hatósugarába esett.

Ez véget vetett az üldözésnek. A franciák újabb csapdától tartva leálltak. A royalisták feje felől elhárult a veszedelem.

De egyszer s mindenkorra befellegzett annak a legendának, hogy kalandoraink isteni küldetést teljesítenek. Most kerültek először szembe franciákkal, s a háromszoros túlerő ellenére csúfos vereséget szenvedtek.

A csata előtt kétezer emberük volt, utána alig ötszáz.

A többinek nyoma veszett.

Úgy határoztak, hogy de Cesare négyszáz emberével csatlakozik a kardinálishoz, Boccheciampe pedig száz emberrel Brindisibe vonul. Ott megpróbál egy nagyobbacska csapatot verbuválni, s ennek megtörténte után maga is csatlakozik a sanfedista sereg zöméhez.

Fra Pacificót két ágyújával, a megmaradt lőszeres kocsival és a tizenkét fráterrel de Cesare osztagához csatolták.

A két barát megölelte, megcsókolta egymást. Ezen az estén végleg kétfelé vált útjuk. Ki-ki haladt saját sorsa elébe.

Említettük, mi célból küldte Championnet Salernóba Salvatót: megszervezni és Potenzába irányítani egy hadoszlopot. Potenzában zavargásoktól kellett tartani, s ami e félvad országban ezzel együtt jár, szörnyű vérengzésektől, lévén a polgárháború itt, délen, rendesen ürügy az egyéni bosszúvágy kiélésére.

Bár a potenzai ügy inkább az 1799-es év általános történetének része, semmint annak a sajátos eseménysorozatnak, melynek elmondására vállalkoztunk, s amely kizárólag regényünk hőseinek tetteit, ténykedéseit tárja olvasóink elé, mégis megérdemli, hogy könyvünk egyik fejezetét neki szenteljük. Kettős meggondolásból. Egyfelől, mert ez a véres és nagyszabású tragédia minden vonásában magán viseli a kor bélyegét s a nép jellemvonásait, melynek körében lejátszódott, másfelől, mert végzetes kihatással bírt regényünk hősnőjének sorsára: Michele a salernói út alkalmával értesült a Backer-féle összeesküvésről, s ejtette szerét leleplezésének.

Azon az estén, amelyen Fusco hercegnő fogadótermében felolvasták Monti himnuszát, megalapították a Parthenopéi Monitor-t, s a hercegnő papagáját két professzora, Velasco és Nicolino, megtanította "Éljen a köztársaság!"-ot és "Halál a zsarnokokra!"-t kiáltani, Championnet tábornokot az estélyről hazatérőben kései látogató várta az Angri-palotában egy gazdag basilicatai földbirtokos, Niccola Adone személyében.

Niccola Adone, vagy ahogy spanyolos szokás szerint városszerte nevezték, don Niccola Adone, Potenzában lakott, és bizalmas barátja volt Serrao őeminenciájának, a potenzai püspöknek.

Serrao őeminenciája Kalábriából származott, s példás életéről, valamint nagy tudományáról volt híres. Az egyikre keresztényi könyörületességével, a másikra kitűnő publikációival szolgált rá. A nagyeszű, nagylelkű püspök lelkesen üdvözölte a népszabadságot, mint amaz angyalt, kinek eljövetelét az Evangélium ígéri, s felcsapott a liberális eszmék, az új tan szószólójának.

De republikanizmusa derült egén máris komor fellegek tornyosultak, noha csak az imént virradt fel a hajnal. Itt is, ott is sanfedista bandák bújtak elő a föld alól. A királyhűség ürügyén szervezkedtek, igazi céljuk azonban a fosztogatás, vérontás volt. Serrao püspök úgy gondolta, hogy kötelessége polgártársai biztonságáról gondoskodni, ha már ő vitte őket a bajba, példája s tanácsai által.

Az az eszméje támadt, hogy szülőhazájából, Kalábriából hozat őrségül campierókat. E felfegyverzett bandák a középkorból erednek, valaha a feudális bárók gyűlölködéseit s becsvágyát szolgálták zsoldért. A mi condottieréink késői utódai ők, vagy - ki tudja? - talán elődei.

Szegény püspök váltig hitte, hogy földijeiben bátor és hű testőrségre lelt, persze busás fizetség ellenében.

Nem sokkal azelőtt Serrao úr őeminenciája - vesztére! - megfeddte erkölcstelen magaviseletéért egyik hitvány papját, amilyen akad nem egy a dél-itáliai tartományokban; rendesen meglapulnak a nyáj közt, hogy elkerüljék feletteseik ellenőrzését.

Angelo Felice Vinciguerrának hívták a galád papot.

Egy faluból származott Falsettával, a campierók egyik vezetőjével.

A campierók másik vezetőjét úgy hívták: Capriglione.

A papnak gyerekkori pajtása volt Falsetta. Most felelevenítette vele a régi barátságot.

Elmagyarázta Falsettának, hogy a magas zsold, melyet őeminenciájától húz, potomság ahhoz képest, amit sarc formájában beszedhetne, illetve fosztogatással szerezhetne, ha Capriglione meg ő felhagynának a rend védelmezésével, embereikkel egyetemben banditának állnának, s kezükbe kaparintanák a hatalmat a város fölött.

Falsetta hajlott Vinciguerra tanácsára. Beavatta a dologba társát, Capriglionét. Az rögtön kötélnek állt.

Embereik úgyszintén. Miért is ellenkeztek volna a közemberek ott, ahol a vezetők olyan könnyen megtántorultak?

Egy reggel felpattant Serrao úr őeminenciája ajtaja - a püspök még ágyban volt -, s a küszöbön megjelent, puskával a kezében, Capriglione. Nem sokat teketóriázott.

- Püspök uram, a nép kegyelmed halálát követeli - mondta Capriglione.

A főpap felemelte jobbját, olyan mozdulattal, mintha áldást hintene.

- Áldassék a nép neve - felelte.

Apostoli szavak! S egyben Serrao püspök végszavai is. A bandita célzott és lőtt.

A püspök felemelkedett volt fekhelyéről, hogy gyilkosát megáldja. Most holtan hanyatlott vissza párnáira. A golyó éppen szíven találta.

A lövés zajára besietett Serrao püspök úr vikáriusa. Felháborodva felelősségre vonta a gyilkost. Capriglione egy késszúrással végzett vele is.

E kettős gyilkosságot két másik követte nyomon. A város két legelőkelőbb és leggazdagabb földbirtokosát ölték meg a banditák, két testvért, Gerardangelo és Giovanni Lianit.

Híre kelt, hogy Serrao úr őeminenciáját a pap felbujtására ölte meg Capriglione, s e híresztelést igazolni látszott a tény, hogy fent nevezett Vinciguerra a merénylet másnapján maga is belépett Capriglione bandájába. Közös erővel borították Potenzát vérbe, gyászba.

Szörnyű félelem lett úrrá a liberálisokon, hazafiakon, republikánusokon, egyszóval mindazokon, akik így vagy úgy az új eszmék hívéül szegődtek. Félelmüket tetézte még a szóbeszéd, hogy a húsvétot követő csütörtökön, Mi Urunk vére ünnepén, a banditák kezükbe kerítik a hatalmat, és vérét veszik nemcsak a hazafiaknak, de a gazdagoknak is.

Mindazok között, akik ellen e fenyegetés irányult, Niccola Adone, a kései látogató, aki Championnet tábornokot Fusco hercegnő estélyéről hazavárta, volt Potenza leggazdagabb s alighanem legderekabb polgára. A bátor, tettre kész férfi eltökélte fivérével, Basilio Adonéval egyetértésben, hogy megszabadítja városát e haramiabandától.

Összehívta mindazon barátait, akiket elég bátornak ítélt a cselekvésre. A szájhagyomány megőrizte hármójuk nevét, bár az írott történelem mit se tud róluk. Így hívták őket: Giuseppe Scafanelli, Jorio Mandiglia és Gaetano Maffi.

Rajtuk kívül heten-nyolcan vettek még részt az összeesküvésben, de hiába faggattam ki Potenza legöregebb lakóit, nevükre nem sikerült fényt derítenem.

A hazafiak összegyűltek Niccola Adone házában, s zárt ajtók, ablakok mögött megtanácskozták a teendőket. Úgy határoztak, hogy egy csapásra végeznek az egész bandával, Falsettán kezdve a sort.

Megesküdtek, hogy adandó alkalommal mind fegyvert ragadnak, s összejönnek ismét, részben Adone házában, részben a szomszédos házakban.

A banditák, mintha csak a hazafiak kezére akartak volna járni, maguk gondoskodtak megfelelő alkalomról.

Sarcot vetettek ki a városra. Három napon belül együtt legyen a háromezer dukát - mondták. - A polgárok dolga, hogy honnan teremtik elő!

A befolyt összeget Niccola Adone házában helyezték letétbe.

Egy egyszerű ember, bizonyos Gaetano Scoletta, foglalkozására nézve cipész, csúfnevén Sarcetta, vállalta, hogy kézbesíti a banditáknak Adone írásbeli üzenetét: jelentkezzenek ekkor meg ekkor nála, a rájuk eső rész felvétele céljából.

Minden banditának más időpontot tűzött ki Adone, nehogy egyszerre találjanak jönni, ami megnehezítette volna a terv keresztülvitelét.

Scolettát megbízták, hogy kedélyes beszélgetés közben hozza a banditák tudomására, hogyan fest belülről Adone háza, s úgy mellesleg azt is, hogy a pénzt a ház legeldugottabb zugában őrzik, nehogy tolvajok kezére jusson.

A mondott napon Niccola Adone két tagbaszakadt öszvérhajcsárát, Loretót meg Sarracenót, elrejtette egy benyílófélében; ebből a helyiségből nyílt az a szoba, ahol a banditák, Scoletta szavai nyomán, a pénzt sejtették.

A két öszvérhajcsár a bejárati ajtó két oldalán állt egy-egy fejszével lesben. Az ajtó szemöldökfája olyan alacsony volt, hogy a belépő kénytelen volt fejet hajtani.

A két fejszét újonnan vásárolták, és borotvaélesre fenték.

Negyedórával a megbeszélt időpont előtt minden készen állt Adone házában.

A banditák eleinte egyenként érkeztek. Rögtön bebocsátották őket, s egy hosszú folyosóra vezették. A folyosóról egyenesen a benyílóba jutottak, ahol már várta őket Loreto és Sarraceno.

A két fejsze villámgyorsan és egyszerre csapott le a soros áldozat nyakszirtjére, mint mészáros taglója a vágóhídon az ökörre.

A bandita eldőlt, mint egy zsák. Ekkor lépett akcióba Adone úr másik két cselédje, Piscione meg Musano. Egy csapóajtó segítségével eltüntették a holttestet. A tetem egy istállóba esett. Alig tűnt el a holttest, nyílt a szomszéd szoba ajtaja, és belépett egy öregasszony; egyik kezében vödör, a másikban szivacs. Arca szenvtelen, mint a párkáké. Felmosta a padlót, majd némán, mereven, mintha rugóra járó gépezet volna, visszatért az oldalszobába.

Capriglionén, a bandavezéren volt éppen a sor. Őt Basilio Adone, Niccola öccse kalauzolta. Két lépéssel mögötte haladt, mint előzékeny házigazda, hogy a vendég el ne tévedjen a folyosók labirintusában. A bandita kezdettől nyugtalan volt és gyanakvó; a folyosó közepén nyilván balsejtelem fogta el, mert vissza akart fordulni. Basilio Adone kísérletet sem tett rá, hogy jobb belátásra bírja, tovább tessékelje: abban a szent pillanatban, amikor a bandita megfordult, markolatig döfte szívébe a tőrt.

Capriglione egyetlen hang nélkül összeesett. Basilio bevonszolta a legközelebb eső szobába, futólag meggyőződött róla, hogy a halott csakugyan halott, majd rázárta az ajtót, és nagy lelki nyugalommal zsebre vágta a kulcsot.

Falsettával a fejsze végzett, még a kezdet kezdetén.

Tizenhat banditát tettek már el láb alól, a két vezért is beleértve, amikor a többi nyugtalankodni kezdett, látva, hogy egyetlen társuk sem tér vissza Adone házából. A megmaradt banditák összeálltak, és Gennario, Falsetta fia vezetésével a ház elé vonultak, magyarázatot kérni.

De nem jutottak el a házig. Tizenöt lépésre közelíthették meg a kaput, amikor Basilio Adone, aki egy utcai ablaknál posztolt, agyonlőtte Gennariót. Pontosan a homloka közepébe talált; keze éppúgy nem remegett, szeme éppoly tévedhetetlenül mérte ki a távolságot, mint az imént, Capriglione esetében.

Mintegy adott jelre, szörnyű csetepaté kezdődött. Az összeesküvők rádöbbentek, hogy itt a pillanat, amikor mindenkinek vállalnia kell, saját személyében, a harc kockázatát. Kitódultak az utcára, és - ezúttal szemtől szembe - rátámadtak a banditákra, olyan elkeseredett dühvel, hogy mind egy szálig lekaszabolták őket.

Harminckét bandita holtteste maradt a porondon: tizenhat az utcán, tizenhat az istállóban. Az éjszaka folyamán mind a harminckettőt elszállították a piactérre, s ott szép sorban egymás mellé fektették, hadd okuljon a véres látványon másnapra kelve Potenza.

Niccola Adone pedig még az este felkerekedett, és Nápolyba indult, a történteket Championnet tábornoknak jelenteni, és megkérni őt, hogy küldjön egy francia hadtestet Potenzába, a rend fenntartására s a reakció megfékezésére.

Niccola Adone beszámolója hallatán Championnet úgy döntött, hogy a kérést sürgősen teljesíteni kell. Ekkor küldte el Salvatót Salernóba azzal, hogy ott szervezzen meg sürgősen egy hadtestet. A megszervezendő hadtest parancsnokságát a tábornok saját szárnysegédére, Villeneuve-re ruházta.

Salvato fontos hírekkel tért haza Salernóból. Megtudta, hogy Ruffo kardinális partra szállt Kalábriában. Egyenesen Championnet tábornokhoz sietett jelentéstételre, s benyitott a dolgozószobába. A tábornokot két sosem látott férfi társaságában találta; s hogy e társaság nincs túlságosan ínyére, azt sejteni engedte Championnet összevont szemöldöke, megvetően lebiggyedt ajka.

Az egyik látogató a köztársaság magas rangú államhivatalnokainak öltözékét viselte, vagyis kék zubbonyt, sujtás és vállrojt nélkül, fehér csizmanadrágot, hajtókás csizmát, kardot és a derekán háromszín övszalagot. A másik látogatón zászlóaljsegédtiszti uniformis díszelgett.

A civil ruhás személy Faypoult polgártárs volt, a polgári bizottság vezetője, melyet a Direktórium azzal a céllal küldött Nápolyba, hogy a hadisarcot meg az egyéb fellelhető zsákmányt, vagy ahogy a rómaiak mondták, a praeda opimát bezsebelje.

A másik látogatót, Victor Mejean polgártársat, Thiébault helyére küldte a Direktórium, akit, mint tudjuk, Championnet a Capuai kapu előtt vezérkari tisztjévé léptetett elő. A Direktórium a jelek szerint nem sokat törődött Championnet véleményével, a tábornok ugyanis Villeneuve-öt javasolta a megürült posztra, Villeneuve-öt, aki jelenleg is a potenzai hazafiak, főként pedig Niccola és Basilio Adone, a legutóbbi szörnyű eset főszereplőinek védelmén fáradozott.

Faypoult polgártárs negyvenöt év körüli, hórihorgas, sovány férfi volt. Háta görnyedt, mint az élethossziglan aktákkal, számokkal bíbelődő embereké általában, orra hajlott, mint a keselyű csőre, ajka keskeny, feje körte alakú - felül, a homlok táján nyomott, alul gömbölyű -, álla előreugró, haja rövid, ujja tömpe.

Mejean polgártárs harminckét éves férfi volt. Homlokának ráncai - az orr tövétől kiinduló, függélyes ráncok - arra vallottak, hogy sűrűn bántják gondok és tisztátalan gondolatok; szemében gyakran felvillant az irigység, gyűlölet vagy a harag fénye, de rendszerint rögtön ki is hunyt, akarata parancsára. Sután állt rajta az egyenruha, ami nem is csoda, tekintve, hogy Mejean úr Barras nagyszámú barátnői egyikének ágyában lelte meg tiszti vállrojtjait. Utóbb Barras kénytelen volt őt pénzügyi szabálytalanságok miatt saját hivatalából meneszteni, s a hadseregbe áthelyezni; nem előléptetés, kitüntetés volt tehát az áthelyezés, hasznos és hű szolgálatok elismeréseként, hanem száműzetés, a hűtlen sáfárkodás büntetéseként.

Championnet élénken hátrafordult, amint meghallotta, hogy dolgozószobája ajtaját - hogy úgy mondjuk - baráti kéz nyitja. Salvato tettetést nem ismerő, komoly arca láttán a tábornok felvidult, iménti megvető arckifejezése csúfondárosra változott.

- Kedves Salvatóm - mondta -, hadd mutatom be Mejean ezredest. Derék Thiébault-nk helyére küldték, akit, mint tudod, vezérkari tisztté léptettem elő a csatatéren. Én ugyan a mi derék Villeneuve-ünket javasoltam e posztra, de direktoraink másként döntöttek. Ők Mejean urat részesítették előnyben, különleges érdemei elismeréseképpen. Sebaj, majd találunk Villeneuve-nek valami jobb beosztást. Íme, a kinevezési okmánya, Mejean úr. Nincs szándékomban a Direktórium határozatait keresztezni, feltéve, hogy nem ártanak a parancsnokságom alatt álló hadsereg és Franciaország érdekeinek. Jól figyeljen, uram, nem azt mondtam: a kormány érdekeinek, hanem igenis azt: Franciaország érdekeinek, mert én Franciaországot szolgálom, mindenekfelett és mindenekelőtt Franciaországot. Az elmúlt tíz év alatt, istennek hála, megértem jó néhány kormányváltozást, s ha minden jól megy, feltehetőleg megérek még egypárat, hja, a kormányok jönnek-mennek, de Franciaország örök. Távozzék, uram, s kezdje meg szolgálatát.

Mejean ezredes összevonta a szemöldökét, mint szokta, kissé elsápadt, némán felállt, tisztelgett és távozott.

A tábornok megvárta, míg az ajtó becsukódott Mejean mögött, majd rákacsintott Salvatóra, és a Direktórium másik küldöttére mutatott:

- S most, kedves Salvatóm, bemutatom Jean-Baptiste Faypoult polgártársat, a polgári bizottság vezetőjét. Faypoult úr, végtelen önfeláldozásában, nehéz és kényelmetlen feladatot vállalt magára, különös tekintettel ez ország viszonyaira: azt, hogy behajtja a hadiadókat. És mellesleg azt is, hogy ügyel rám, nehogy új Caesarrá vagy Cromwell-lé nőjem ki magam. Faypoult úr eddig elejtett megjegyzései alapján alig hinném, hogy sikerül tartósan együttműködnünk. Ha végleg hajba kapnánk - aminthogy máris hajba kaptunk egy kissé -, egyikünk nyilván távozni kényszerül majd Nápolyból. (Salvato itt egy mozdulatot tett.) Nyugodjék meg, kedves Salvatóm, természetszerűleg nem én leszek az, aki távozik, hacsak felülről nem rendelkeznek másként. Addig is legyen szíves, uram - fordult ismét Faypoult-hoz -, a direktorok utasításait átadni. Szeretném az okmányt gondosan áttanulmányozni. Az igazságos utasítások végrehajtásában számíthat, uram, messzemenő segítségemre, de figyelmeztetem, minden erőmmel gátolni fogom azon utasítások végrehajtását, amelyeket igazságtalannak ítélek. Nos, polgártárs - tette hozzá Championnet, miközben átvette a polgári bizottság vezetője kezéből az okiratot -, sokallaná, ha negyvennyolc óra haladékot kérnék utasításai átnézésére?

- Nem az én dolgom megszabni, mennyi időt fordíthat Championnet tábornok e tanulmányra - válaszolta Jean-Baptiste Faypoult. - Legyen szabad mégis annyit megjegyeznem, hogy a Direktórium sürget. Minél előbb lehetővé teszi számomra, tábornok, hogy kormányom intencióinak érvényt szerezzek, annál jobb.

- Rendben van. Hamar munka ritkán jó, és negyvennyolc órán nem múlhat államunk üdve. Legalábbis azt remélem.

- Tehát, tábornok?

- Tehát holnapután ugyanebben az órában, ugyanitt várom önt, komisszár polgártárs, ha úgy tetszik.

Faypoult köszönt és távozott. Nem alázatosan és némán, mint Mejean, hanem fennhéjázón és fenyegetőzve, mint Tartuffe, amikor bejelenti Orgonnak, hogy háza őt, Tartuffe-öt, illeti meg.

Championnet vállat vont.

Aztán így szólt ifjú barátjához:

- Salvato, mindössze két napja hagytál magamra, s lám, micsoda ocsmány állatok társaságában találtál. Szavamra, az egyik keselyű, a másik sakál. Brr!

- Kedves tábornokom, tudhatja - felelte Salvato nevetve -, hogy csak egy szavába kerül, s elintézem én mind a kettőt, kézzel vagy lábbal, kinek mi dukál.

- Megyek Augiász istállóit megvizitálni. Ugye, velem tartasz, kedves Salvatóm? Kitisztítani ugyan nem fogjuk, de azt talán sikerül megakadályoznunk, hogy a mocsok bennünket is elárasszon.

- Örömest, tábornokom, parancsoljon velem. De két fontos hírt hoztam.

- Nyilván azt, hogy nagy öröm ért, kedves Salvatóm. Arcod sugárzik a boldogságtól.

Salvato mosolyogva kezet rázott a tábornokkal.

- Csakugyan boldog vagyok, tábornokom - felelte. - De híreim politikai természetűek, egyéni boldogságomhoz vagy boldogtalanságomhoz semmi közük. Őeminenciája Ruffo kardinális áthajózott a szoroson, és partra szállt Catonában. Úgy hírlik, ugyanezt cselekedte a kalábriai herceg is. Csakhogy ő körbekerült, s a csizma sarkán, azaz Brindisiben szállt partra, míg Őeminenciája a csizma fején kötött ki.

- Az ördögbe! - szisszent fel Championnet. - Ez csakugyan fontos hír, súlyos hír, kedves Salvatóm. És mit gondolsz, van alapja?

- Az elsőre mérget vennék, mert biztos forrásból, Caracciolo tengernagytól tudom. A tengernagy ma reggel érkezett Salernóba, egyenesen Catonából, ahol saját szemével látta Ruffo kardinálist, három-négyszáz fegyveres élén. A kardinális egy palotában lakik, az erkélyen királyi lobogó leng, s ő maga Palmiba, majd Miletóba készül, ahol önkénteseinek találkozót adott. Ami a második hírt illeti, azt is Caracciolo tengernagytól tudom; de a tengernagy maga is kételkedett a hír valódiságában. Szerinte a kalábriai hercegtől nem telik ki ennyi erély és bátorság. Annyi bizonyos: bárki szítja a tüzet, Dél-Kalábria és Otranto lángokban áll.

Az őrt álló katona belépett, és jelentette, hogy a hadügyminiszter kér bebocsáttatást.

- Vezesse be - intett izgatottan Championnet.

Szempillantás múltán megjelent Gabriele Manthonnet.

A híres hazafi néhány napja csúnyán összekapott a tábornokkal a sparanisi szerződésben kikötött s kifizetésre mindeddig nem került tízmillió tárgyában. De az új és nagy fontosságú hírek egyszeriben elsöpörték Manthonnet sérelmeit, s úgy sietett Championnet-hoz tanácsát, vagy ha úgy fordul, utasításait kikérni, mint katonai fölötteséhez, politikai tanítómesteréhez.

- Jöjjön gyorsan - szólt nyíltszívű, megnyerő mosolyával Championnet, s erősen megszorította Manthonnet kezét. - A legjobbkor érkezett, éppen kéretni akartam.

- Hallotta, mi történt?

- Hallottam. Mert gondolom, a kettős partraszállás híre hozta ide. Ruffo kardinális kalábriai és a trónörökös otrantói partraszállásának a híre.

- Csakugyan ezért jöttem, kedves tábornok. Caracciolo tengernagytól hallottam mindkét hírt. A tengernagy az imént érkezett Salernóból. Említette is, hogy Salernóban találkozott Salvato polgártárssal, és mindent elmondott neki.

Salvato meghajolt.

- Salvato polgártárs pedig sietett nekem elújságolni - mosolygott Championnet. - No, lássuk csak! Sürgősen katonaságot kell kivezényelnünk a lázadás ellen, megbízható csapatokat, hogy tovább ne terjedjen Dél-Kalábriából, illetve Otranto vidékéről. Födőt a fazékra, aztán főhetnek felőlünk a saját levükben, ameddig tetszik, nem a mi gondunk, milyen lesz a leves. Arra ellenben ügyelnünk kell, hogy egyfelől Catanzarón, másfelől Altamurán túl ne csapjon. Mindjárt parancsot adok Duhesme-nek, hogy hatezer emberrel induljon Apuliába. Adna mellé egy nápolyi hadtestet, nápolyi tábornok vezénylete alatt?

- Ettore Carafát küldeném, tábornok, ha nincs ellenére, ezer emberrel. De figyelmeztetem: Ettore Carafa nyilván ragaszkodik majd hozzá, hogy az előhaddal mehessen.

- Kitűnő! Carafa polgártárs alkalmasint jobb szereti a nápolyiakat támogatni, mint rájuk támaszkodni - felelte a tábornok, futó mosollyal. - Apuliával végeztünk volna.

- Úgy hallom, a Basilicatába máris kiküldtek egy francia hadoszlopot?

- Úgy van, Villeneuve-öt hatszáz emberrel Potenzába irányítottuk. De megvallom, csepp kedvem sincs francia katonákat küldeni a kardinális ellen. Győzni dicstelen egy pap ellenében, vereséget szenvedni nagy szégyen. Küldjön ellene nápolyiakat, ha lehet, kalábriaiakat, azokat nemcsak a bátorság hajtaná, de a gyűlölet is.

- Megvan! Tudom már, ki kell oda: Schipani!

- Kétszer beszéltem Schipanival. Bátorságához, hazafiságához nem fér kétség, de úgy látom, nagyon tapasztalatlan.

- Igaz, de forradalmi időkben onnan vesszük hadvezéreinket, ahonnan lehet. Hoche, Marceau, Kléber és az önök többi tábornoka is így kezdte, pedig, mondhatom, nem rossz tábornokok! Ezerkétszáz nápolyit adunk Schipani keze alá, és megmondjuk neki, hogy szervezze be a seregbe menet közben mindazokat a hazafiakat, akik menekülni kényszerültek a kardinális és banditái elől. Az első hadtest, tehát Duhesme a francia katonákkal és Carafa a nápolyiakkal, gyorsan rendet teremt Apuliában - folytatta Manthonnet -, majd benyomul Kalábriába. Schipani és kalábriai katonái eközben feltartóztatják Ruffót és a sanfedistákat. Carafának győznie kell, Schipaninak mindössze kitartani. Hanem azt kösse Duhesme lelkére, tábornok, hogy szaporán győzzön, ami neki úgyis szokása, mert életkérdés mindannyiunk számára tápláló anyánk, Apulia visszaszerzése. Most úgy állunk, hogy se szárazföldön, se tengeren nem juthat el Nápolyba Apulia gabonája, lisztje, mert szárazföldön a royalisták, tengeren az angolok állják a szállítmányok útját. Mikor indul Duhesme és a hatezer ember, tábornok?

- Holnap, ma este, vagy akár most rögtön!... Minél előbb, annál jobb, ahogy ön is mondta az előbb. Ami az Abruzzókat illeti, amiatt ne fájjon a feje, ott kiépített védelmi vonalunk van: a civitellai erőd, a pescarai erőd és a Romagna-Nápoly hadiút mentén létesített francia állások.

- Annál jobb. Egyszóval: mi történjék Duhesme tábornokkal?

- Salvato, eredj, utasítsd Duhesme-et a nevemben, hogy lépjen rögtön kapcsolatba Ruvo gróffal, és készülődjön, mert még ma este indulnia kell. Tedd azt is hozzá: remélem, nem indul el anélkül, hogy megmutatná nekem haditerveit, és kikérné - a világért sem utasításaimat - csupán a tanácsaimat.

- Én máris megyek, és küldöm Ettorét - fordult sarkon Manthonnet.

- Egy szóra még, Manthonnet polgártárs! - szólt Championnet.

- Hallgatom, tábornok.

- Mit gondol, polgártárs: tartsuk titokban a híreket, vagy mondjuk meg a népnek az igazat?

- Úgy vélem, meg kell mondanunk az igazat. A megdöntött kormány ármányra és hazugságra építette hatalmát, mi nem építhetjük másra a magunkét, mint a becsületre s az igazságra.

- Cselekedjék belátása szerint, barátom - bólintott Championnet. - Döntése tán rossz politikusra vall, de igazán méltó önhöz, a becsületes, bátor és derék honpolgárhoz.

Egyik kezét Salvatónak, másikat Manthonnet-nak nyújtotta búcsúzóul, s mindaddig szemmel követte őket, míg be nem zárult mögöttük az ajtó. Majd nagyot sóhajtva, s arcán a legmélyebb undor kifejezésével egy karosszékbe telepedett, vállat vont, maga elé terítette Faypoult utasításait, és elmerült az okmány tanulmányozásában.

Championnet tábornoknak volt oka bizalmatlanul fogadni Faypoult polgártársat, a Direktórium küldöttét. Amikor a római hadsereg vezényletét átvette, bőségesen kitapasztalta, milyen siralmas állapotba került a sokféle adó, államkölcsön folytán a világ egykori fővárosa. Az általános nyomor okait kutatva megállapította, hogy az a Direktórium ügynökeinek a műve, akik különféle jogcímeken megtelepedtek az örök városban, s szemérmetlen fényűzés közepette éltek, mialatt a hadsereg éhezett, rongyokban, mezítláb járt, s hónapszám nem látott zsoldot.

Championnet rögtön jelentést írt a Direktóriumnak:

Direktor polgártársak!

A római köztársaság tartalékai kimerültek, néhány csirkefogó mindenéből kiforgatta. Most arra a kevésre fenekednek, ami még megmaradt. A haza vérén élősködő piócák címekkel-rangokkal bástyázták magukat körül, de én nem tűröm el - s hiszem, ebben számíthatok egyetértésükre -, hogy e rablóbanda aláássa a hadsereg anyagi létalapjait. Elűzöm innen e szörnyűséges hárpiákat, kik a mi vérünkön szerzett földből lakmároznak.

Majd gyűlést hívott össze, s így beszélt katonáihoz:

- Derék bajtársaim, tudom, nagy ínséget láttok. Csak néhány napig legyetek még türelemmel, s én véget vetek a sikkasztók uralmának, hogy soha többé ne piruljon kínos, megalázó nyomornak miatta diadal övezte homlokotok.

Úgy látszik, Championnet nagyon rosszul ismerte azokat, akikhez fordult, vagy igen-igen elővigyázatlan volt. Mert aki a sikkasztókra célzott, az magukat a direktorokat találta el. A polgári bizottság új intézmény volt, felhatalmazását egyenesen a direktoroktól nyerte, működéséről nem is tartozott senki másnak számot adni. Hogy némi fogalmat nyújtsunk olvasóinknak arról, mekkora sápot húzhatott a Luxembourg-palotabéli öt kiskirály, hadd közlünk egyetlen jellemző adatot: az adószedő pénztáros három centime illetéket vágott zsebre frankonként, ami - hatvanmillió esetén - egymillió-nyolcszázezer frankot tett például ki. Csinos hadijövedelem, különösen, ha meggondoljuk, hogy az illető hivatalnok teljes biztonságban ült a hátországban, hadviselő tábornokainknak ezzel szemben legfeljebb évi ezerkétszáz-ezerötszáz frank jutott - ha egyáltalán folyósították a fizetésüket.

A Direktórium egy-két tagja maga is magas tisztséget viselt valaha a hadseregben, tapasztalatból tudták, milyen nagy befolyásra tehet szert egy hosszú és győzelmes háború során a hadibabéroktól övezett katonai vezető. Ettől rettegtek szüntelen, ezért féltek, bizalmatlankodtak, s ezért siettek elejét venni egyik legkorábbi intézkedésükkel annak, hogy a tábornokok kezén a kelleténél nagyobb összeg gyűljék össze. Ha valaki, hát a direktorok tudták, milyen hathatós eszköze a megvesztegetésnek a vagyon!

De óvintézkedéseikben nem mentek el elég messzire.

Kivették ugyan a hadseregparancsnokok kezéből az adók, hadisarcok behajtásának és kezelésének a jogát, de meghagyták nekik az adóösszeg és a lerovás módozatai kiszabásának a jogát.

Championnet megkönnyebbülten állapította meg az okiratból, hogy az adókivetés joga változatlanul őt illeti meg. Ezek után nyugodt lélekkel várta Faypoult polgártársat. Mint tudjuk, harmadnapra rendelte őt magához.

Faypoult polgártárs, akinek volt rá gondja, hogy tulajdon apósát neveztesse ki adószedő pénztárosnak, a megbeszélt órában pontosan beállított Championnet-hoz. A tábornokot ugyanott s ugyanolyan helyzetben találta, mint elválásuk pillanatában: úgy tűnt, mintha Championnet ki sem mozdult volna az elmúlt negyvennyolc óra alatt karosszékéből.

A tábornok kurta főbólintással üdvözölte Faypoult polgártársat, s egy kézmozdulattal hellyel kínálta.

- Nos? - kérdezte a polgári biztos, a székre ereszkedve.

- Nos, kedves uram - felelte a tábornok -, ön elkésett.

- Hogyhogy elkéstem? Miről?

- Nem az adószedésről késett el, uram, de arról, hogy azt oly módon hajtsa be, mint Rómában tette. A háromszázalékos adószedési illeték elképesztő ugyan, de készséggel átengedem önnek.

- Mert nem is tehet egyebet, tábornok, vallja be.

- Bevallom én, hogyne vallanám. Ha tőlem függne, egy megveszekedett vasat sem látna, uram. De ne feledje: az ön dolga az adó behajtása, semmi egyéb. Nem megvetendő jövedelem így sem, tekintve, hogy több mint kétmillió üti, jóformán munka nélkül, a markát.

- Hogy érti ezt, tábornok? A francia kormány mindössze hatvanmillió adót vet ki a nápolyi királyságra?

- Hatvanötöt. Több mint kétmilliót mondtam, de helyesen úgy kellett volna mondanom - hiszen egy könyvelővel tárgyalok! -, hogy kétmillió-egyszázötvenezer frank az öné.

- Nem értem, tábornok.

- Mit nem ért? Igazán egyszerű a dolog. Minthogy a nápolyi nemesség és polgárság ellenségből szövetségesünkké lett, ünnepélyesen kijelentettem, hogy nem tartok igényt a hódítónak kijáró hadisarcra, és összesen hatvanötmillió adót vetettem ki rájuk a felszabadító hadsereg fenntartására. Beláthatja: nem azért űztem el a nápolyi királyt, hogy többe kerüljek a nápolyiaknak, mint a király, és nem azért törtem össze a nápolyiak rabbilincseit, hogy a Francia Köztársaság rabszolgáivá tegyem őket. Ez, polgári biztos uram, talán méltó lehet egy barbár hódítóhoz, egy Attilához vagy Geiserichhez, de mi nem szennyezhetjük be saját győzelmünket, eszméink győzelmét azzal, hogy a népet, melynek szabadságot és boldogságot ígértünk, fegyveres erőszakkal kiforgatjuk vagyonából, mindenéből.

- Kétlem, tábornok, hogy a Direktórium jóváhagyja feltételeit.

- Kénytelen lesz jóváhagyni, uram - felelte Championnet fensőbbségesen -, mert törvény adta jogom volt ilyen feltételeket szabni, s mi több, feltételeimet közöltem is a nápolyi kormánnyal, mely azokat elfogadta. Az ellenőrzés joga természetesen az öné, biztos úr, s ha mulasztáson kap, vonjon csak bátran felelősségre.

- Tábornok, engedelmével, ön úgy beszél, mintha nem ismerné kormányom utasításait.

- Szó sincs róla! Ön az, uram, aki úgy tesz, mintha nem tudná, mikori keletűek utasításai. Február 5-e a kelet, nemde?

- Február 5-e.

- Nos, én február 1-én írtam alá a békeszerződést a nápolyi kormánnyal. A szerződés öt nappal korábban kelt, mint az ön utasításai, tehát ez az irányadó.

- Eszerint vonakodik utasításaimat elismerni?

- Dehogy. Készséggel elismerem, hogy utasításai önkényesek, lelketlenek, köztársaságellenesek, testvériségellenesek, nemzetellenesek, s ezért én ez utasítások ellenében a szerződéshez tartom magam.

- Ugyan, tábornok - szólt a polgári biztos -, miért esnénk egymás hajába, mint két fajankó, ha meg is egyezhetünk, mint okos emberekhez illik? Nápoly vadonatúj ország, itt milliókat lehet keresni.

- Tudom, uram, tolvajoknak. De amíg én Nápolyban vagyok, tolvajoknak itt semmi keresnivalójuk. Fontolja meg jól, polgári biztos uram, s higgye meg, a legokosabb, amit tehet, ha a kíséretével egyetemben sürgősen visszautazik Rómába. A római nép tetemén akad még egy-két húscafat, siessen tövig rágni a csontokat, uram, másként a hollók kaparintják el a keselyűk elől a koncot.

Championnet felállt, s a legmélyebb megvetéssel ajtót mutatott a polgári biztosnak.

- Jól van - szólt az. - Ön akarta, tábornok, legyen hát háború, én állok elébe.

- Én is - bólintott Championnet. - A háború elvégre a szakmám. Ellenben nem szakmám és nem kenyerem javak elkobzásából, élelmiszerek és egyéb nyersanyagok rekvirálásából, csalárd ügyletekből, hamis elszámolásokból fakadó jövedelemre spekulálni; nem kenyerem a nápolyi hazafiakat, a párizsi honpolgárok édestestvéreit zsarolni, mondván, hogy ha nem úgy táncolnak, ahogy én fütyülök, nem védem meg őket; nem kenyerem az emigránsok javait elkoboztatni egy olyan országban, ahonnan nem emigrált senki; nem kenyerem bankokat fosztogatni, melyekben magánszemélyek megtakarított filléreit őrzik; és nem kenyerem a hullarablás, amitől a legsötétebb gazemberek is visszariadnak. Márpedig mi egyéb Pompeji kétezer éves kincsének elhurcolása, mint hullarablás, mint egy város sírjának szentségtörő kifosztása? Mindez nem kenyerem, uram, s amíg én itt vagyok, önnek sem lesz rá módja. Több beszélnivalónk nincs egymással. Távozzék, uram!

Most, hogy kenyértörésre vitte a dolgot a polgári biztossal, Championnet első intézkedése volt kiragasztatni Nápoly utcáin a békeszerződést, melynek értelmében a nápolyi kormány évi hatvanötmillió fizetésére kötelezte magát, a francia hadsereg eltartása fejében.

A polgári biztos másnap új hirdetményeket ragasztott ki, a tábornok falragaszai fölébe. Ezeken az volt, hogy a Direktórium francia tulajdonná nyilvánítja, hadisarc fejében, a nápolyi koronajavakat, a király palotáit, házait, a máltai lovagrend, a Nagy Konstantin-rend, valamint a kolostorok javait, a királyi hűbérbirtokokat, a bankokat, a porcelángyárakat, sőt - mint Championnet előre látta - még a Pompeji hamujában s a herculanumi lávatemető mélyén rejtőző antik műkincseket is.

A tábornok Salvato és Thiébault útján párbajra hívta ki a polgári biztost, mivel e lépéseket nemcsak jogtiprónak ítélte, de magára nézve sértőnek is.

Faypoult polgártárs gőgösen kijelentette, hogy nem párbajozik, mire Championnet rögtön letartóztatta és kitoloncoltatta a nápolyi államból a nápolyi lakosság őszinte örömére.

Championnet, akit a polgárság korábban is szeretett és tisztelt, egy csapásra népszerűvé lett a legalacsonyabb néposztályok körében is.

A Szent Anna-templom plébánosa arra a felfedezésre jutott, a plébánia anyakönyveit böngészve, hogy egy bizonyos Giovanni Championne valaha itt nyerte el a szent keresztséget. Bár az illető semmiféle rokonságban nem állt a tábornokkal, a plébános fűnek-fának megmutatta a bejegyzést, s elhíresztelte, hogy a tábornok az ő egyházközségébe tartozik. A tábornok jól beszélte a nápolyi dialektust, amin a nép nem győzött álmélkodni; most úgy érezte, magyarázatot kapott e csodálatos tényre, s attól fogva makacsul Nápoly szülöttének tekintette a tábornokot.

Championnet eltűrte, sőt táplálta e híresztelést, mert úgy gondolta, hasznára van a forradalom és Franciaország ügyének.

Championnet okult a francia forradalom véres tapasztalataiból, s feltett szándéka volt Nápolyt a forradalom mérhetetlen jótéteményeiben részesíteni, ám túlkapásaitól és hibáitól megóvni, mind bel-, mind külpolitikai téren. Remélte, hogy sikerül valóra váltania az emberbarátok vágyálmát: forradalmat csinálni letartóztatások, proskripciók, kivégzések nélkül. "Szántsunk mélyre a forradalom ekevasával" - tanácsolta Saint-Just. Vele ellentétben Championnet azt vallotta, hogy elég a társadalom felszínén megjártatni a civilizáció boronáját. Fourier valaha arról ábrándozott, hogy minden emberi képességet és hajlamot, a rossz hajlamokat is beleértve, egyetlen nagy, közös társadalmi cél szolgálatába állít; Championnet hasonlóképpen arról ábrándozott, hogy minden társadalmi réteget bevon a társadalmi megújulás nagy művébe. A papságot azáltal, hogy kíméli a nép szívének oly kedves babonákon, előítéleteken nyugvó befolyását; a nemességet azáltal, hogy megcsillogtatja előtte egy dicső jövő lehetőségét az új rend keretein belül; a korábban jogfosztott polgárságot azáltal, hogy a hatalom részesévé teszi; a szabad foglalkozásúakat: ügyvédeket, orvosokat, irodalmárokat, művészeket azáltal, hogy biztatással és jutalommal serkenti munkájukat, s végül a lazzaronékat azáltal, hogy megnyitja előttük a művelődés útját, s felkelti munkakedvüket, korábban elérhetetlen és elképzelhetetlen bért biztosítván számukra.

Ilyesforma jövőt álmodott Championnet Nápolynak. De a valóság kegyetlenül rácáfolt álmaira. És éppen akkor, amikor Nápolyban végleg biztosítottnak látszott a rend és a nyugalom, az Abruzzókban itt-ott fellángolt lázadás elfojtására már útnak indították azokat a menetoszlopokat, melyeket Sainte-Suzanne tábornok Rómában szervezett, Duhesme és Carafa megindult az állítólagos trónörökös ellen, Schipani Ruffo ellen, Championnet maga pedig Reggióba készült, egy erős hadoszlop élén, azzal a feltett szándékkal, hogy meg sem áll Szicíliáig.

Csakhogy a március 15-ről 16-ra virradó éjszakán Championnet merőben másféle parancsot kapott a Direktóriumtól: azt, hogy jöjjön azonnal Párizsba, és jelentkezzék a hadügyminiszternél. S ő, akit mértéktelen becsvággyal és jogtiprással vádoltak, habozás nélkül engedelmeskedett, bár Nápolyban korlátlan úr volt, közszeretetnek és köztiszteletnek örvendett, s kizárólag tőle függött, hogy az általa teremtett hatalmat megtartsa.

De ő így szólt kedvelt hívéhez, Salvatóhoz, aki éppen mellette tartózkodott:

- Nyugodt lélekkel távozom. Katonáim megkapták öthavi elmaradt járandóságukat, rongyos gúnyájuk helyett jó ruhába öltöztettem őket, vadonatúj a csizmájuk, s fehér kenyeret esznek, fehérebbet, mint valaha életükben.

Salvato megölelte tábornokát.

- Tábornokom, ön Plutarkhosz tollára méltó jellem.

- Mi mindent hagyok mégis félbe - szólt elgondolkodva Championnet. - Utódom aligha fejezi be a művet! De hiába, ilyen az ember sorsa: álmait senki sem válthatja eleitől végig valóra.

Nagyot sóhajtott, elővonta zsebóráját:

- Éjjel egy óra van. Már nem fekszem le, indulásom előtt sok mindent el kell még intéznem. Kedves Salvatóm, gyere értem holnap három órakor. S ami velem történt, arról, kérlek, ne szólj senkinek egy szót se.

Salvato másnap pontban három órakor ott volt az Angri-palota bejárata előtt. Úti készülődésnek nyomát sem lelte. A tábornok íróasztalánál ült és olvasott. Salvato láttán felkelt, és kezet nyújtott a fiatalembernek.

- Pontos voltál, kedves Salvatóm, s ezt szívből köszönöm - mondta Championnet. - Ha nincs ellenedre, sétáljunk egyet.

- Gyalog megyünk? - kérdezte Salvato.

- Igen, gyalog - felelte a tábornok. - Gyere.

A küszöbön megállt Championnet, s egy utolsó pillantást vetett a dolgozószobára. Az itt töltött két hónap alatt hány, de hány fontos határozat, rendelet született e szobában!

- Úgy mondják, a falnak is van füle - szólt Championnet. - Ha hangja is volna, most felszólítanám: tanúskodjék mellettem, vallja meg, tetten ért-e egyszer is oly cselekedeten, mely nem az emberiség üdvét szolgálta volna, azóta, hogy e szobába mint vezénylő tábornok benyitottam, a mai napig, amikor mint vádlott távozom innen.

Azzal kilépett az ajtón, belekarolt Salvatóba, s mosolyogva indult le a lépcsőn.

A tábornok és Salvato végigment a Toledo utcán, a Bourbon Múzeumnál befordult a strada degli Studira, átvágott a largo delle Pignén, majd a strada Forián elsétált Poggiorealéba.

Itt egy kocsi várta Championnet-t. A kocsiban egyedüli kísérője, Scipio, az inas.

- Nos, kedves Salvatóm, ütött a válás órája - mondta a tábornok. - Az én utam rossz irányt vett, de vigasztaló tudat, hogy a tied felfelé ível. Viszontlátjuk-e vajon egymást? Alig hiszem. De akár igen, akár nem, kérlek, őrizz meg jó emlékezetedben, hiszen több voltál számomra, mint jó barát, szinte a fiamként szerettelek.

- Ó, soha nem felejtem el, tábornokom, soha! - felelte halkan Salvato. - De miért gondolnánk mindjárt a legrosszabbra? Párizsba rendelték jelentéstételre, és punktum.

Championnet elővett a zsebéből egy újságot, és átnyújtotta Salvatónak.

Salvato szétnyitotta: a Moniteur legfrissebb száma volt. Tekintete rögtön e sorokra esett:

Mivel Championnet tábornok nyíltan fellázadt a kormány ellen, amennyiben erőszakkal meggátolta Faypoult kormánybiztost abban, hogy éljen az általunk ráruházott hatalommal, Championnet altábornagy polgártársat, a nápolyi hadsereg főparancsnokát, ezennel letartóztatásba helyezzük, és haditörvényszék elé állítjuk törvényszegő cselekedeteiért.

- Lám, kedves barátom, az ügy komolyabb, mint hitted - szólt Championnet.

Salvato nagyot sóhajtott, majd vállat vont:

- Egyet mondhatok, tábornok: ha elítélik, Párizs lesz a világ egyetlen városa, mely Athénon túltett háládatlanságban.

- Sovány vigasz! De ha Themisztoklész lehetnék, beérném vele!

Championnet megölelte Salvatót, s felugrott a kocsi hágcsójára.

- Csak így utazik, tábornok, kíséret nélkül? - kérdezte Salvato.

- A vádlottat egyedül Isten óvja - felelte Championnet.

Egy utolsó, baráti kézszorítás, s a kocsi elhajtott.

Championnet tábornoknak oly nagy szerep jutott az eddigi események során, s oly maradandó emléket hagyott hátra Nápolyban, hogy nem válhatunk meg tőle itt és így. Elkísérjük Franciaországba, el dicső életútja végéig, mely amúgy sem volt már messze!

Rómában érte meg a tábornok élete utolsó nagy diadalát. A római nép lovat, egyenruhát, fegyvereket, egyszóval egy teljes felszerelést ajándékozott felszabadítójának, a következő felirattal:

És itt, az örök városban, vette kézhez a tábornok a nápolyi kormány levelét is:

Tábornok!

Az ideiglenes kormányt kimondhatatlan fájdalommal töltötte el távozásának gyászhíre. Ön alapította köztársaságunkat, Önhöz fűződtek legszebb reményeink. Hős tábornok, útján sajnálatunk, szeretetünk, hálánk kíséri.

Nem tudhatjuk, miféle szándékok s indulatok vezérlik majd utódját. Reméljük, lesz oly kedves szívének a dicsőség s az erény, hogy a művet, mit Ön alkotott, fenntartsa; de bármint viselkedjék is irányunkban ő, nem feledtetheti velünk az Ön bölcs mérsékletét, nyájas, nyílt és egyenes jellemét, dicső és fennkölt lelkét, mely minden szívet meghódított.

Nem üres bók ez, hanem a tiszta igazság. Miért is hízelegnénk az eltávozottnak? Mit várhatnánk tőle - a szép emléken kívül?

Mondottuk, hogy Championnet maradandó emléket hagyott hátra Nápolyban. Távozását nemzeti szerencsétlenségnek tekintették.

Két évvel később így írt róla száműzetésében Cuoco, a forradalom krónikása:

Ó, Championnet! Te eltávoztál immár az élők sorából, de emléked él, s e könyv lerója, íme, előtted a tisztelet adóját, mely méltán kijár igazságos és szilárd lelkednek. A Direktórium térdre akart kényszeríteni! De nem állt hatalmában téged lealacsonyítani! A kegyvesztés pillanatában nemzetem bálványa lettél.

Bolognában Lemoine tábornok átadta Barras levelét Championnet-nak, ki, mint egy újkori Scipio, inkább a Capitoliumra látszott tartani, hálaáldozatot bemutatni isteneinek, semmint vádlottként a Forumra alászállni. Barras barátjának titulálta Championnet-t, kijelentette, hogy nem vállal semminemű közösséget direktortársainak ellene hozott határozatával, és kifejezte azt a reményét, hogy a végén minden jóra fordul majd, és Championnet fényes elégtételt kap.

Képzelhetjük Championnet meglepetését, amikor ezek után Milánóban Scherer tábornok, az itáliai hadsereg főparancsnoka, éj közepén az ágyból ugratta ki, hogy közölje a Direktórium legújabb határozatát, mely őt kormányellenes rebellióval vádolta. E bűnért hat év várfogságot róhattak ki a vádlottra.

A határozatot Merlin írta alá, az a direktor, aki a régi rezsim bukása után elölről és alulról kezdte újra kerrierjét: Bonaparte alatt még csak alacsony rangú bíró volt, Napóleon alatt ezzel szemben már főügyész.

Mondanunk is felesleges, hogy az a Scherer tábornok, aki Championnet-val Merlin rendeletét közölte, azonos azzal a Schererrel, aki később oly csúfos vereséget szenvedett Kray osztrák és Szuvorov orosz tábornokoktól - történetesen éppen ott, ahol az üldözött Championnet legfényesebb győzelmeit aratta.

E szégyenteljes, aljas rendelettel egyidejűleg jutott Championnet tudomására - vigaszul s bátorításul -, hogy Joubert, a forradalom odaadó híve, Joubert, a köztársaság dísze és büszkesége, lemondott rangjáról, tiltakozásul bajtársa, Championnet vád alá helyezése ellen.

Championnet még aznap éjjel levelet írt Scherernek és Barrasnak. Scherernek, hogy megkérdezze, melyik erődben jelentkezzék letartóztatása végett. Barrasnak, hogy megkérje: siettesse az eljárás lefolytatását. Mert nyugodt lélekkel tekintett a haditörvényszék ítélete elé.

Igen ám, de a Direktóriumnak csak odáig volt sürgős az ügy, míg el nem távolította Nápolyból, hogy megbízottai ott szabadon fosztogathassanak; buzgalmuk rögtön megcsappant, mihelyt a perre fordult a szó, annál is inkább, mivel az ügy kimenetelét nem volt nehéz előre látni.

Scherer úgy vágta ki magát a pácból, hogy ide-oda küldözte Championnet-t, ahelyett, hogy bíróság elé állította volna. Milánóból Modenába küldte, Modenából vissza Milánóba, Milánóból Torinóba, ahol végül börtönbe vetette.

Championnet még a torinói fellegvárban raboskodott, amikor egy szép napon arra ébredt, hogy az út gyalogosoktól, szekerektől, málhakocsiktól feketéllik, ameddig a szem ellát: vert hadseregünk özönlött haza Itáliából. Nem Kray lángeszén, nem is Szuvorov vitézségén múlt a vereség, hanem sokkal inkább Scherer ügyetlenségén.

A megvert sereg előhada - korábban a győztes sereg utóhada - főként szállítókból, polgári biztosokból, és a kormány más pénzügyi ágenseiből tevődött össze. Mint a ragadozó madarak, gyors szárnycsapásokkal menekültek az osztrákok és oroszok elől, hogy biztonságba helyezzék, Franciaország határain túl, zsákmányukat.

Nagy elégtétel volt ez Championnet tábornoknak. De fájdalom, egyben nagy szégyen is Franciaországra. Azért futottak e nyomorultak, mert Franciaország vereséget szenvedett. Fájó gondolat! S még fájdalmasabb látvány a harácsolók kíséretének, a szerencsétlen, mezítlábas, rongyos katonáknak a menete.

Mert ezeket a szegény, menekülő, mezítelen, éhező, elárvult katonákat valaha Championnet vezette győzelemre, ő ruházta, ő táplálta, ő volt apjuk helyett apjuk...

A sambre-et-meuse-i hadsereg veteránjai vonultak a vár alatt.

Mihelyt meghallották, hogy volt parancsnokuk itt raboskodik, nekiestek a kapuknak, hogy kiszabadítsák, s a sereg élére állítsák. Igen, ez a hadsereg még testestül-lelkestül a forradalom hadserege volt, s éppen ezért csupa értelem, a zsarnokság hadseregével ellentétben. S a katonák esze azt súgta, hogy az ellenség nem annyira saját bátorságának és rátermettségének köszönheti a győzelmet, mint inkább tábornokaink tehetetlenségének.

Championnet elutasította a felkínált vezérséget, de puskát ragadott, hogy egy sorban harcoljon katonáival.

Védője, szerencsére, jobb belátásra térítette.

- Mit szólna hozzá barátja, Joubert? - dohogott az ügyvéd. - Mit szólna ő, aki lemondott, mert önt megfosztották kardjától? Ha netán elesne a harcban, ellenségei azt mondanák: bűnös volt, azért kereste a halált!

Championnet meghajolt a védő érvei előtt.

Néhány nappal a hadsereg visszavonulása után, s nem sokkal azelőtt, hogy végleg kiürítették Torinót, a Direktórium arra kényszerítette Moreau tábornokot, Scherer utódát, hogy Championnet-t Grenoble-ba küldje.

Szűkebb pátriájába.

A sors különös szeszélye folytán egyik útitársa éppen Mack tábornok volt, ugyanaz, aki Casertában neki nyújtotta volt át kardját, amit ő visszautasított, másik útitársa pedig VI. Pius pápa, akit a forradalom Valence-ba küldött - meghalni.

Grenoble-ban folyt le Championnet pere.

"Championnet-t francia bíróság elé állították - dörögte Marie-Joseph Chénier az Ötszázak előtt a szónoki emelvényről. - Nyilván, hogy megkövessen bennünket, amiért meg merészelte dönteni Itália utolsó trónját!"

A haditörvényszék elsőnek Villeneuve-öt, a tábornok szárnysegédét szólította a tanúk padjára.

Villeneuve emelt fővel állt a bíró elé, tiszteletteljesen köszöntötte a vádlottat, s azt mondta:

- Ugyan miért nem idéztétek ide velem együtt Championnet győzelmeinek minden tanúját? Ugyanaz a felháborodás tölt el mindnyájunkat, ugyanazt vallanák ők is mindannyian. Halljátok hát, mint ítélt e perben egy híres történetíró: "Az igazságtalan hatalom meggyötörheti, de meg nem becstelenítheti az igaz embert."

Javában folyt a per, amikor eljött prairial 30-a, három direktor: Treilhard, Réveillère-Lepeaux és Merlin bukásának napja. Az eluzött direktorok helyét Gohier, Roger Ducos és Moulin tábornok vette át.

Cambacérès lett az igazságügy-miniszter, François de Neufchâteau a belügyminiszter és Bernadotte a hadügyminiszter.

Bernadotte beiktatása másnapján elrendelte, hogy azonnal vessenek véget Championnet szégyenteljes és nemzetellenes perének, s a következő levelet intézte Championnet-hoz, aki bajtársa volt valaha a sambre-et-meuse-i hadseregben:

Kedves bajtársam!

A Direktórium folyó hó 17-én kelt rendeletével kinevezte Önt az alpesi hadsereg főparancsnokává. Harmincezer katonánk várja türelmetlenül, hogy vezetése alatt támadásba lendüljön.

Két hete Ön még rab volt: prairial 30-a visszaadta szabadságát. A közvélemény azok ellen fordult, akik Önt rabságra vetették, ügye, mondhatni, nemzeti üggyé lett. Kívánhat-e bárki dicsőbb sorsot?

Manapság sokan rágalmazzák a Köztársaságot a Forradalom ürügyén, de oly embert, mint Ön, a rajta esett igazságtalanság is csak arra sarkall, hogy még forróbban szeresse hazáját. Önt el akarták ítélni, mert trónokat döntött meg - álljon hát bosszút a köztársaságunkra fenekedő trónokon!

Rajta, uram, fedje el új babérokkal a bilincs helyét, törölje el a nyomát is. Azaz, dehogy - őrizze inkább meg, mert az becsületére válik, s mert a szabadság érdeke úgy kívánja, hogy szüntelenül szemünk előtt lebegjenek az önkény gaztettei.

Öleli szerető barátja

Bernadotte

Championnet átvette az alpesi hadsereg parancsnokságát. De Franciaország csillagzata hanyatlóban volt, s őt magát is cserbenhagyta örökös szerencséje, a fattyú szerencséje. Ifjú felesége szép szemeiért Joubert elvesztegetett két drága hetet, melyeket hadserege felkészítésére kellett volna szánnia, Novinál csatát vesztett, s maga is odaveszett az ütközetben.

Championnet rosszabbul járt barátjánál. Csatát vesztett ő is Fossanónál, de nem sikerült a csatatéren elesnie. A csata után ágynak esett, és hamarosan meghalt.

- Boldog Joubert! - ez volt utolsó szava.

Antibes-ban érte utol a halál. Testét a Carré-erődben helyezték örök nyugalomra.

Íróasztala fiókjában kilencven-egynéhány frankot találtak. A temetés költségeit úgy adta össze vezérkara.

Március 16-án, körülbelül ugyanabban az órában, amikor Championnet Salvatóba karolva elhagyta Nápolyt, Ruffo bíborosnak egy küldöttség állta útját a kis Borgia faluban. Catanzaro város küldöttsége.

Tagjai voltak: a rota (törvényszék) feje, don Vincenzo Petroli, don Antonio Perruccoli lovag, Saverio Landari ügyvéd, don Antonio Greco és don Alessandro Nava.

Saverio Landari adta elő, ügyvédi minőségében, de ügyvédtől szokatlan világossággal és tömörséggel a tényállást. A következőket mondta:

Bár Catanzaróban a royalisták megöltek, becsuktak vagy elkergettek jóformán mindenkit, akire a republikanizmus gyanújának árnyéka is esett, a városban változatlanul szörnyű anarchia uralkodik, napirenden vannak a gyilkosságok, rablások, az egyéni bosszúk, mindnyájuk kétségbeesésére.

Arra kérik tehát a kardinálist, mindazon tisztességes emberek nevében, akik még megmaradtak, hogy siessen, amilyen gyorsan csak tud, a szerencsétlen város segítségére.

Nagy lehet ott valóban a baj, ahol a royalisták saját párthíveik ellen kérnek segítséget!

Igaz, a catanzarói küldöttség egyes tagjai részt vettek egyik-másik demokratikus testület munkájában, Vincenzo Petroli, a rota feje, példának okáért tagja volt az ideiglenes kormánynak, tehát egyike azoknak, akik díjat tűztek ki a kardinális és da Fiore tanácsos fejére.

A kardinális úgy tett, mintha erről semmit se tudna. Az ő célja az volt, hogy a városok mielőbb kaput nyissanak előtte; hogy kik nyitják a kaput, azzal nem törődött. Egyszóval megígérte, hogy orvosolja a bajt, s megkérdezte, ki vezeti Catanzaro népét.

A küldöttség azt felelte, hogy egy bizonyos don Francesco da Giglio.

Ruffo pennát, tintát hozatott, s úgy, ahogy volt, lóháton megírta a következő levelet:

Don Francesco da Gigliónak

Viseljen irtóháborút a megátalkodott jakobinusok ellen, akiket fegyveres harcban ejt foglyul vagy öl meg, de ne azok ellen, akiket fenyegetéssel vagy erőszakkal bírtak rá a lázadók a csatlakozásra, különösen akkor nem, ha utóbb megbánták vétküket, s a király irgalmáért esedeznek. Arra meg éppen nincs mentség, ha békés polgárok ellen folytat bárki irtóháborút!

Következésképp megparancsolom, hogy azonnal szüntesse be a vérontást, fosztogatást és mindennemű erőszakoskodást, s e parancs végrehajtásáért személyében teszem felelőssé.

A parancsot azonnal elküldte Catanzaróba, egy lovaskülönítmény fedezete alatt.

Majd a küldöttséggel együtt folytatta imént megszakított útját Catanzaro irányában.

Az előőrs eljutott a Corace folyóhoz, mely az ókorban a Crotalus nevet viselte. Komp és híd híján nekiállt úsztatót vagy gázlót keresni. A kardinális felhasználta az alkalmat egy kis kitérőre: római régészeti tanulmányaiból tudta, hogy a közelben egy görög templom romjai találhatók.

Amikor e könyv szerzője Ruffo kardinális nyomait kutatva e vidéken áthaladt, maga is megtekintette e romokat: egy Ceres-templom maradványait. Alig egy óra járásra vannak ide Amphissum romjai. Amphissumban halt meg Cassiodorus, Theodoriknak, az osztrogótok királyának első konzulja és minisztere, majd százéves korában, egy kis épületben, ahonnan az egész környéket belátni. Itt írta utolsó művét Értekezés a lélekről címen.

A kardinális utolsónak kelt át a Corace folyón. Catanzaro tengerpartján találta magát. A kies parton csupa gazdag villa állt, a helybeli nemescsaládok téli üdülői.

A sereg elszállásolására alkalmas épületet sehol nem találtak. Mivel pedig a Kalábriában különösen bőséges téli esőzés máris megkezdődött, Ruffo úgy döntött, hogy a sereg egy részét rögtön Crotone alá küldi. Crotone királyi helyőrsége átpártolt a republikánusokhoz, így lett e város a tartomány összes elűzött hazafiainak gyülekezőhelye. Nemrég harminckét alacsonyabb rangú francia tüzértiszt, köztük egy ezredes meg egy kirurgus is odavetődött egy Egyiptomból érkező hajón.

A kardinális kiválasztott kétezer embert: Giuseppe Spada és Giovanni Celio kapitányok századát, továbbá egy század gyalogost, két ágyúval meg egy tarackkal felszerelve. Az egész különítményt Perez de Vera alezredes parancsnoksága alá helyezte, s az ezredes mellé adta összekötő tisztként Dandano di Marcedusa kapitányt. A hadsereg kalauzolásának fontos feladatát egy elvetemült rablógyilkosra bízták, aki úgy ismerte a környéket, mint a tenyerét, minthogy húsz éve gyakorolta errefelé az útonállás nemes mesterségét.

Pansanera lelkét - így hívták a banditát - legalább tíz-tizenkét gyilkosság nyomta.

Aznap, amikor a kardinális Catanzaro tengerpartjára érkezett, Pansanera a lába elé vetette magát, s arra kérte: kegyeskedjék gyónását meghallgatni. Egyetlen pillantást vetett csak Ruffo Pansanerára, amint vállán a mordállyal, csípején a tölténytárral, övében a tőrrel meg a pisztolyokkal elébe állt, s rögtön tudta: nem mindennapi bűnbánóval akadt dolga.

Leszállt tehát lováról, s az úttól kissé távolabb, egy fa alá telepedett.

A bandita elébe térdepelt, s arcán a legmélyebb bűnbánat kifejezésével elősorolta bűneinek hosszú lajstromát.

A kardinális nem válogathatott eszközeiben. Ez az ember nagy hasznukra lehet, gondolta, tehát nem firtatta, őszinte-e a bandita megbánása vagy sem, beérte azzal, hogy bűnbánatot mutat, és feloldozta. A kardinális a király javára óhajtotta fordítani, mégpedig minél előbb, don Alonso Pansanera topográfiai ismereteit, melyeket hosszú társadalomellenes tevékenysége során halmozott föl.

Mint említettük, hamarosan kínálkozott is alkalom Pansanera képességei kamatoztatására: őt nevezték ki az expedíciós hadtest kalauzává. A hadtest elvonult, a kardinális maradt, hogy újjászervezze seregét, és szervezze a reakciót.

Három nap múlva maga is útnak eredt. Mivel az út a tengerpart mentén vezetett, lakatlan vidéken, s Crotone háromnapi járóföldre volt, a kardinális megparancsolta élelmezési biztosának, don Gaetano Perucciolinak, hogy ennyi meg ennyi szekeret rakasson meg kenyérrel, kétszersülttel, sonkával, sajttal, liszttel, s miután ez megtörtént, vonuljon szekereivel Crotonéba.

Első este az esőzésektől és olvadt hólétől megáradt Trocchia folyóhoz érkeztek.

Nagy nehézségek árán s óriási kavarodás közepette átkeltek a folyón, de közben nyoma veszett az élelmezési biztosnak, szekerestül, mindenestül.

Gaetano Peruccioli túltett, mint látjuk, Alonso Pansanerán is.

Igazán nem fecsérelte idejét hiábavalóan. Mindössze egy napja nevezte ki a bíboros élelmezési biztosává, s ő máris meglépett, megalapozva későbbi vagyonát!^[5]

Peruccioli eltűnését éjjel, táborverés után vették csak észre, miután hiába várták a vacsorát.

Aznap éjjel éhen maradt a sereg.

Másnap, szerencséjükre, alig két mérföld után egy boltra bukkantak, ahol kitűnő lisztet mértek, meg egy félvad disznófalkára, ami nem ritkaság Kalábriában. A puszta vándorai nagy örömmel fogadták a kettős égi áldást, és tüstént szalonnalevessé változtatták. A kardinális is azzal lakott jól, mint a többiek, noha szombat volt, tehát böjtös nap. De Ruffo magas egyházi méltósága folytán rendkívüli bűnbocsánati joggal rendelkezett, s ezt kiterjesztette egész seregére.

A sanfedista had nyugodt lelkiismerettel falhatta a szalonnalevest, s dicsérhette az ízét. A kardinális csakúgy, mint mindenki más.

Peruccioli élelmezési biztos eltűnésénél is nagyobb meglepetés érte aznap Ruffót: Taccone márki jelentkezett nála azzal, hogy Acton főkapitány kinevezte a Szent Hit hadseregének kincstárnokává, miért is megjelent a parancsnak eleget tenni.

A kardinális éppen a boltban időzött, lisztvásárlás céljából, amikor Taccone márki érkezését jelentették neki. A márki őexcellenciája kutya rossz kedvében találta a kardinálist; az idő délre járt, s őeminenciája tegnap dél óta nyelte az éhkoppot.

Ruffo előbb azt hitte, hogy Taccone márki elhozta az ötszázezer dukátot, melyet Messinában megtagadott tőle. Helyesebben szólva: úgy tett, mintha azt hinné, mert hiszen sokkal tapasztaltabb róka volt ő, hogysem ekkorát tévedett volna.

Amikor a márkit jelentették, a kardinális éppen egy asztal előtt ült - nagy nehezen kerítettek neki egy támlátlan faszéket -, és parancsokat osztogatott.

- Á, megjött, márki - szólt oda Tacconénak az ajtónyílásra. - Őfelségétől tudom, hogy megtalálta és magával hozta az ötszázezer dukátot.

- Hogy én, az ötszázezer dukátot? - hüledezett Taccone.

- Őfelségét alighanem félrevezették.

- Akkor hogy kerül ide, márki úr? Felcsapott önkéntesnek?

- Acton főkapitány küldött, eminenciás uram.

- Minek?

- Hadseregkincstárnoknak.

A kardinális nagyot nevetett.

- Csak nem gondolja - kérdezte gúnyosan -, hogy tőlem is kap ötszázezer dukátot, az első ötszázezret egymillióra kiegészítendő?

- Fájdalommal kell tapasztalnom - szólt Taccone márki -, hogy kegyelmességed hűtlen pénzkezeléssel gyanúsít.

- Téved, márki. Énkegyelmességem lopással vádolja önt. S amíg az ellenkezőjét be nem bizonyította, fenn is tartom a vádat.

- Eminenciás uram - szólt Taccone, miközben egy tárcát húzott elő a zsebéből -, van szerencsém ezennel bebizonyítani, hogy a mondott összeget, más összegekkel egyetemben, igenis, Acton főkapitány úr egyenes utasítására költöttem el különféle célokra.

S mialatt ezeket mondta, szétnyitotta a tárcát.

A kardinálisnak elég volt egyetlen pillantást vetnie a tárcára, hogy lássa: csakugyan egész halom fontos, érdekesnek ígérkező okmányt tartalmaz. Kikapta a tárcát a márki kezéből, és beszólította az őrt álló katonát:

- Hívd ide két másik bajtársadat - parancsolta. - Ragadják galléron ezt az urat, kísérjék el jó negyed mérföldre, és hagyják ott az országút közepén. Ha visszamerészkedne, lőjétek le, mint egy kutyát. A tolvajnál a kutyát is többre becsülöm.

A márki ereiben megfagyott a vér e nem várt fogadtatásra. Ruffo most hozzá fordult:

- A papírjai miatt ne aggódjék. Pontos másolatot készíttetek mindenről, mindről, megszámozom, és elküldöm a királynak. Térjen nyugodtan vissza Palermóba, a papírjai előbb lesznek ott, mint maga.

S hogy Taccone márki lássa, igazat beszélt, a kardinális ott helyben nekifogott a papírok tanulmányozásának, be sem várva a márki távozását.

A kardinális nagy fogást csinált Taccone márki tárcájával. De mert e tárcát mi magunk nem láthattuk, be kell érnünk azzal, amit e tárgyban Domenico Sacchinelli, a híres bíboros életrajzírója feljegyzett:

A kardinális arra a meggyőződésre jutott, miután végigtanulmányozta az iratokat, melyek mind titkos kiadásokra vonatkoztak, hogy a király legveszedelmesebb ellensége Acton.

Úgy nekibuzdult, hogy nyomban levelet írt a királynak, s mellékelte Taccone minden iratát, gondosan megőrizvén a másolatokat:

"Sire, Acton főkapitány jelenléte Palermóban veszélyezteti Felséged, valamint a királyi család biztonságát..."

Sacchinelli, kitől e néhány sort kölcsönöztük, a kardinális titkára volt, mielőtt életrajzírója lett; a levélről mégsem tud semmi egyebet, mint a fent idézett egyetlen mondatot, mivel azt a kardinális saját kezűleg írta, s ő egyetlen pillanatra láthatta csak, lévén a kardinálisnak roppant sürgős a levél továbbítása.

Viszont teljes bizonyossággal állíthatjuk, hogy az ötszázezer dukát soha nem került elő.

Peruccioli élelmezési biztos eltűnésének hírére a kardinális úgy határozott, hogy nincs oka megkockáztatni az átkelést a megáradt folyón.

Míg újból előteremtik a szükséges élelmiszerkészletet, a folyó úgyis leapad.

Március 23-án reggelre a folyó csakugyan leapadt, s egybegyűlt a szükséges élelmiszer-mennyiség is. A kardinális parancsot adott a továbbvonulásra, elsőnek léptetett be lován a folyóba, s bár a víz derékig ért, sikeresen átjutott a túlsó partra.

Nyomában átkelt az egész sereg.

Három embert sodort mindössze el az ár, azokat is kimentették a pizzói halászok.

Jóformán át sem ért a kardinális a túlsó partra, amikor egy lovas futár vágtatott elé, tetőtől talpig sárral beverve, és lelkendezve jelentette, hogy Crotone városát előző nap, március 22-én bevették.

A hírt fergeteges "Éljen a király! Éljen a hit!" kiáltozással fogadta a sereg.

A kardinális erőltetett iramban folytatta útját. Húsvét másnapján, március 25-én, feltűnt a látóhatár peremén Crotone.

A város több pontján füstoszlop emelkedett égnek. Itt tegnap tűzvész pusztított!

Amint a kardinális közelebb ért, puskaropogást, vad kiáltozást hallott. A gyanús lárma még nagyobb sietségre ösztönözte.

Megsarkantyúzta lovát, de a város kapujában döbbenten hőkölt hátra: az utcákat holttestek borították, a feldúlt, kifosztott házakon se ajtó, se ablak, s mint mondottuk, egyik-másik ház még most is lánggal égett.

Szenteljünk néhány sort e város pusztulásának: ez volt e könyörtelen háborúnak egyik legfájdalmasabb epizódja.

Huszonöt évszázad múlt el Crotone fölött, de nevét egyetlen betű változtatásával kétezer-ötszáz éven át megtartotta. Az ókorban úgy hívták: Crotona. Magna Graecia egyik legrégibb köztársaságának, Bruttiumnak a fővárosa s Szübarisz vetélytársa volt. Tiszta erkölcsei, bölcs intézményei, melyeket Püthagorasznak köszönhetett, aki itt alapított iskolát, Szübarisz esküdt ellenségévé tették. Számos híres atléta született Crotonában, a többi között ama nevezetes Milo, aki, akárcsak Martin úr (Nord megyéből) és Mathieu úr (Drôme megyéből), melléknevévé tette szülőhelye nevét - nem ugyan a megyéét, de igenis a városét. Milo egyebek közt egy kötelet kötözött homloka köré, s halántéka megfeszítésével elpattintotta; ugyanő megtette azt is, hogy ruganyos léptekkel körbejárta az arénát, egy ökröt emelve a magasba, majd egyetlen ökölcsapással megölte az ökröt, és még aznap bekebelezte. Crotonából származott Demokedész is, a híres orvos, bár utóbb Szamoszban élt, a hírhedten szerencsés türannosz, Polükratész udvarában, ki tengerbe dobott gyűrűjét egy hal hasában megtalálta. S végül Crotona szülötte volt az az Alkmaión is - Amüntasz tanítványa -, aki könyvet írt a lélek természetéről, továbbá orvostudománnyal foglalkozott, és elsőnek boncolt sertéseket meg majmokat, hogy az emberi test felépítését megismerje.

Pürrhosz feldúlta, Hannibal elfoglalta Crotonát. A rómaiak visszafoglalták, s kolóniát alapítottak a városban.

Történetünk idejére Crotona-Crotone kicsi és jelentéktelen városkává zsugorodott, bár ősi nevét változatlanul őrizte. Volt egy kis kikötője, a tengerparton egy váracskája, s itt-ott állt még néhány fala, bástyája egy régi erődítménynek, ezért erődített városnak számított.

A királyi helyőrség kénytelen-kelletlen lepaktált a republikánusokkal, a forradalom kitörése pillanatában, lévén ők a többség. A parancsnokot, egy Foglia nevezetű tisztet, leváltották és becsukták mint royalistát, s helyébe Ducarno kapitányt állították, aki hazafiság gyanúja miatt az erőd börtönében raboskodott. Szabályosan helyet cseréltek, ő elfoglalta Foglia posztját, Foglia az ő zárkáját. Gyakori eset ez forradalmi időkben.

Crotonét a nem túlságosan megbízható helyőrségen kívül a Ruffo és de Cesare elől idemenekült hazafiak védelmezték, akik a város falai mögött kerestek védelmet, továbbá harminckét francia, akik, mint mondottuk, Egyiptomból vetődtek ide. A város igazi védereje ez a harminckét francia katona volt. Bizonyság rá, hogy a harminckettőből tizenöt elesett az ostrom alatt.

A Crotone ellen küldött kétezer főnyi sereg úgy nőtt menet közben, mint a lavina. Crotone és Catanzaro vidékének minden fegyverfogható parasztja puskát ragadott, és beállt a csapatba. Ezenkívül jó ideje ott ólálkodott már a város körül egy másik csapat is: ez abból a szedett-vedett népségből rekrutálódott, mely alkalmas pillanatokban mindig összeverődik holmi nagyobb gaztett reményében; addig is, míg erre sor került, jobb híján, időtöltésül, azzal szórakoztak, hogy a várost elvágták a környező falvaktól, és hogy megszállták a legjobb pozíciókat.

Március 21-én, nagycsütörtökön, a royalista csapat vezére elküldte Crotonéba parlamenterként Dardano kapitányt. A crotoneiek a város kapujában bekötötték Dardano szemét. Ő erre előmutatta megbízólevelét, melyen a kardinális aláírása díszelgett, de a védők, úgy látszik, formahibát véltek az okmányon felfedezni, mert Dardano kapitányt nyomban letartóztatták, börtönbe vetették, haditörvényszék elé állították, és halálra ítélték, amiért a köztársaság ellen brigantiskodott. Brigantiskodni, ilyen igét a francia nyelv ugyan nem ismer, de a nápolyi annál inkább, s mi, olvasóink engedelmével, ezennel megfranciásítottuk az illető igét, mivel a továbbiakban gyakran lesz rá szükségünk.

A sanfedisták egy darabig várták a választ, de amikor látták, hogy a parlamenter nem tér vissza, az azonnali támadás mellett döntöttek, hogy Dardanót, ha él, kiszabadítsák, ha meghalt, megbosszulják. Pansanera, a kalauz segítségéhez folyamodtak. Nagyobb biztonság okából mellé adtak egy helybéli vezetőt, s a két kalauz nyomán a sötét éj leple alatt egészen a város faláig nyomultak, majd az északi oldalon kedvező harci állást foglaltak el.

Ugyancsak a sötétség védelme alatt odahozatták és felállították kis tüzérségüket is. A két reguláris század a várossal szemközt, jól látható helyen foglalt állást, az önkénteseket - mintegy három-négyezer embert - ellenben elrejtették a dombok, halmok mögé. Eleredt az eső, mintha dézsából öntenék, de a sanfedisták azt se bánták, mindössze annyit tettek, hogy figyelmeztették az önkénteseket: tartsák szárazon a töltényeket meg a puskák gyújtószerkezetét.

Így várakoztak a nagypéntekre virradó éjszakán pitymallatig. Akkor Perez alezredes, a csapat parancsnoka, néhány gránátot, kisebb golyót lövetett ki a városra, mintegy kihívásul.

A lövegek robbanására előcsődültek a crotoneiek. A kardinális jöveteléről már értesültek, s a két század láttán most azt hitték, ő ért a város alá, reguláris csapatokkal.

Tudták, hogy a gyengén felszerelt erőd nem sokáig állná az ostromot. Haditanácsot hívtak össze, a francia alezredes elnökletével. Két lehetőség közt választhatnak - jelentette ki nagyon határozottan és világosan a francia alezredes -, ő a maga részéről, mint idegen, természetesen aláveti magát a többség véleményének.

Az egyik lehetőség az, hogy elfogadják a kardinális feltételeit, s ez esetben rögtön szabadlábra helyezik megbízottját, Dardanót.

A másik lehetőség az, hogy most rögtön kirontanak a városból, elűzik a banditákat, berendezkednek a bástyák védelmére, és elszántan tartják magukat mindaddig, amíg a francia hadsereg, mely a hírek szerint megindult Kalábriába, hátba kapja az ellenséget.

A többség a második megoldásra szavazott. A francia alezredes úgyszintén, s rögtön nekiállt megszervezni a kirohanást. Ezen állt vagy bukott Crotone sorsa.

Így hát aznap, nagypénteken, reggel kilenc óra tájban megnyílt Crotone kapuja, megperdültek a dobok, s puskával a kézben kivonult a republikánusok maroknyi csapata. A royalisták kivárták, míg a republikánusok felfejlődtek, hogy bekerítsék a keskeny oszlopban felsorakozott ellenséget, helyesebben az ellenség látható részét, mert hiszen a háromnegyede ott lapult a dombok rejtekében.

Hirtelen eldördültek a royalisták ágyúi, felpattantak az addig lapító önkéntesek, s Pansanera terve szerint két oldalról megrohanták a republikánusok oldalszárnyát, középső osztagukat saját két századuk s a tüzérség gondjaira bízva. Minden körülmény nekik kedvezett, még a terep is: lejtése fokozta a roham lendületét. Az önkéntesek félúton elsütötték puskáikat, szörnyű pusztítást okozva a republikánusok soraiban.

A hazafiak most vették észre, hogy kelepcébe csalták őket. Vagy kitartanak, s elesnek mind egy szálig, mely esetben a város védtelen marad, vagy megpróbálnak gyorsan visszavonulni a falak mögé, s ott talán még helyreüthetik valamelyest e csúfos vereséget. Úgy döntöttek, hogy visszavonulnak. Ki is adták a parancsot rá. De a royalisták minden oldalról szorongatták őket, s a visszavonulás fejveszetten, rendezetlenül folyt. A republikánusok tüzérsége a royalisták kezére jutott, üldözőik olyannyira a sarkukban voltak, hogy Pansanera meg hét-nyolc másik önkéntes beérte őket a kapunál. Ádáz lövöldözéssel sikerült megakadályozniok, hogy a republikánusok felvonják maguk mögött a hidat, s bezárják a kaput. Miután a kapu a sanfedisták kezére került, a hazafiaknak nem volt más választásuk: a várost sorsára hagyva bezárkóztak a fellegvárba.

A nyitott, őrizetlen kapun beözönlöttek a városba a sanfedisták. Akit előtaláltak - férfit, asszonyt, kisgyereket vagy akár állatot -, azt könyörtelenül lepuffantották. Iszonyú kavarodás, tumultus támadt, de lassacskán megint egybeverődtek a támadók, s rendezett sorokban a fellegvár ellen vonultak.

Mindenekelőtt az erődöt környező házakat szállták meg, majd a házak ablakaiból tűz alá vették az erődöt.

Az erőd védői tőlük telhetően viszonozták a tüzet. Eközben bevonult a városba a két reguláris század, felállították ágyúikat, és bombázni kezdték az erődöt.

Az egyik lövedék véletlenül a republikánus zászló rúdját találta el: az erőd tetejéről eltűnt a háromszínű nápolyi lobogó. A régi royalista helyőrség, mely amúgy is ímmel-ámmal, meggyőződése ellenére csatlakozott a hazafiakhoz, égi jelt látott a vakesetben, s rögtön a republikánusok és a franciák ellen fordult: leeresztette a felvonóhidat, és megnyitotta a fellegvár kapuját.

A két reguláris század benyomult az erődbe, mely egy csapásra börtönévé lett azoknak, kiknek imént még mentsvára volt: a hazafiaknak s a tizenhét életben maradt franciának.

Dardano ép bőrrel megúszta: kimondták rá a halálos ítéletet, de nem hajtották végre.

Crotone városát elérte a rohammal bevett városok iszonyú sorsa: naphosszat folyt az öldöklés, fosztogatás, erőszaktétel, gyújtogatás.

Mire a kardinális megérkezett, vértől, aranytól, bortól, kéjtől megcsömörlött katonái kezéből kihullt a fegyver, s a szerencsétlen, félhalott városra ráborult a kimerültség békéje.

Mialatt Ruffo kardinális lova, hátán hírneves lovasával, szügyig gázolt a vérben Crotone városában, s riadtan hőkölt hátra, ahányszor egy-egy égő ház összeomlott, a király vidáman vadászott, halászott és kártyázott.

Nem tudjuk, hogy szolgált Ferdinándnak száműzetése idején a halász- s a kártyaszerencse, de azt igen, hogy szinte feledte vesztett országát a páratlan vadászgyönyörök közepette, melyeket maga Szent Hubertus, a vadászok patrónusa is megirigyelhetett volna.

A megtiszteltetés, melyben a király Cardillo elnököt részesítette azáltal, hogy ellátogatott illicei birtokára vadászni, sokakat nem hagyott nyugodni. Többek közt a caltanissettai Orsolya-apácák fejedelemasszonyát.

A klastrom félúton volt Palermo és Girgenti között, s óriási birtokokat, erdőségeket mondhatott magáénak. Kitűnő fejedelemasszonyunk dámvadakat, szarvasokat, vaddisznókat telepített vadban amúgy is gazdag erdőibe, mezőségeire, hogy igazán királyhoz méltó vadászat essék bennük. Majd felkerekedett, négy legcsinosabb apácája kíséretében Palermóba utazott, kihallgatást kért őfelségétől, és esdve kérte, kegyeskedjék látogatásával megtisztelni a szegény, világtól elzárt teremtéseket, kiknek a lelkét ő pásztorolja. A vadászat szerfelett kecsegtetőnek ígérkezett, a király igent mondott. Megbeszélték, hogy Ferdinánd már másnap útnak indul a fejedelemasszony és négy szárnysegédje társaságában, egy napot ájtatos imával tölt el, hogy méltóképpen felkészüljön a dámvadak, szarvasok, vaddisznók lemészárlására, mint tette elődje, IX. Károly, a hugenották lemészárlása előtti napon, s ennek megtörténte után áttér a szemlélődésről a cselekvésre.

A király másnap útra kelt. Előzőleg küldöncöt menesztettek a kolostorba, hírül adni, hogy a fejedelemnő kérése meghallgatásra talált, a király őfelsége máris közeleg, egyelőre ugyan egyedül, de csakhamar követni fogja egész udvara.

A különös vadászat gondolata kellemes izgalommal töltötte el Ferdinándot. Éppen beszállni készült a batárba, hogy elhajtson, amikor a királyné megküldte neki a Parthenopéi Monitor-nak azt a számát, mely a Backer-féle összeesküvés leleplezéséről, és két vezetője - idősebb és ifjabb Backer - letartóztatásáról hírt adott. Tudjuk, mennyire kedvelte a király az ifjabb Backert, Andreát. A hír, hogy leleplezték az összeesküvést, mely egy csapásra megszabadíthatta volna őt a franciáktól és a jakobinusoktól, anélkül, hogy a kisujját mozdította volna, éktelen haragra gerjesztette Ferdinándot, annál is inkább, mert éppen az a két férfi esett áldozatul, akik többször is tanújelét adták mély és őszinte alattvalói hódolatuknak, olyan időkben, amikor Ferdinánd egyre gyakrabban tapasztalhatta alattvalói sértő közönyét.

Szerencse még, hogy a kardinális és Troubridge szénája jól áll! Ferdinándot valamelyest megvigasztalta a bosszú reménye. Felírta Luisa Molina San Felice nevét, és megesküdött rá, hogy ha valaha visszajut Nápoly trónjára, drágán megfizetteti a haza anyjá-val, ahogy a Parthenopéi Monitor Luisát nevezte, e kitüntető címet.

Ferdinánd lelkében szerencsére nemigen hagytak maradandó nyomot élményei, különösen nem kellemetlen élményei. Egy röpke sóhajjal adózott Simone emlékének, egy másikkal Andrea Backerének, megesküdött, hogy kivégezteti Luisa San Felicét, s máris átengedte magát azoknak a merőben más természetű érzéseknek, melyeket a négy csinos, fiatal apáca, valamint a fejedelemasszony testi közelsége ébresztett benne. A fejedelemasszony határtalan alattvalói hűségében kész volt a király bármely röpke óhaját parancsnak, sőt égi parancsnak tekinteni, olybá venni, mintha Isten maga nyilvánította volna ki akaratát, angyalai által.

A király közismerten szenvedélyes vadász volt. Képzelhetjük, micsoda megrökönyödést keltett Palermóban az a tény, hogy aznap éjjel egy futár érkezett a király üzenetével, miszerint őfelségét kissé kifárasztotta az utazás, miért is a vadászatot lemondja, helyesebben negyvennyolc órával elhalasztja. Ferdinánd a küldönc lelkére kötötte, hogy - a bejelentés keltette, nyilván túlzott ijedelmet eloszlatandó - közölje: a kolostor orvosa a legkevésbé sem látja aggasztónak őfelsége egészségi állapotát, mindössze üdítő fürdőket rendelt neki.

A király már meg is kezdte a kúrát, éppen az első fürdőt vette, amikor a küldönc elindult.

Hogy a fejedelemasszony szobája szomszédos volt-e vajon a király szobájával, mint Cardillo elnöké, s hogy a királynak jutott-e eszébe hajnali négy órakor kitapasztalni, hogyan fest a fejedelemasszony éjjeli főkötőben, amint ezt megtette Cardillo esetében, arról hallgat a krónika. Mindössze annyit jegyzett fel, hogy a király egy teljes hetet töltött a kolostorban, öt álló napon át vadászott, s a vadászat legalább olyan eredményes volt, mint Persano és Asproni erdeiben, végezetül pedig, hogy a király kitűnően érezte magát, s az apácák sem csalódtak felséges látogatásához fűzött várakozásaikban.

A szent galambok szárnyuk alá vették Ferdinándot, s addig el sem bocsátották, míg ünnepélyesen meg nem ígérte, hogy okvetlenül ellátogat másodszor is a kolostorba.

Caltanissettából Palermóba utaztában Ferdinánd találkozott a kardinális egyik futárával. A futár levelet hozott, melyben a bíboros részletesen beszámolt Crotone elfoglalásáról s az ostromot követő szörnyű dúlásról. A kardinális fájlalta a történteket, hosszan mentegetőzött, s azt írta a királynak, hogy csakis azért eshetett mindez meg, mert a várost távollétében foglalták el.

Végül megkérdezte, mit tegyen a tizenhét franciával, akiket a kalábriai hazafiakkal együtt a fellegvárban őriznek.

A király úgy határozott, hogy percnyi késedelem nélkül kifejezi Ruffónak legmagasabb megelégedését. Az útiterv szerint úgyis megálltak volna Villafratiban vacsorázni.

Őfelsége pennát, tintát kért, és nekiült saját kezűleg levelet írni a kardinálisnak.

Őszinte sajnálatunkra nem áll módunkban olvasóinkat Ruffo kardinális levelével megismertetni, a király válaszát viszont igenis bemutathatjuk, nem csekély elégtételünkre. A levelet magunk fordítottuk le olasz eredetiből, s kezeskedünk hiteléért.

Villafrati, 1799. április 5.

Eminentissime!

Caltanissettából Palermóba jövet vettem kézhez március 26-ról keltezett levelét, melyben a szerencsétlen Crotone város ügyeiről számol be. Nagyon sajnálom, hogy felprédálták, bár magunk között szólva, lakosai jócskán rászolgáltak arra, ami velük történt, amiért fellázadtak. Ezért nem győzöm hangsúlyozni: ne legyen irgalom azoknak, akik fellázadnak ellenem és Isten ellen. Ami a fellegvárban talált franciákat illeti, ezennel megparancsolom, hogy küldjék őket haza Franciaországba, mivel ezt a fajt bélpoklosnak kell tekinteni, s a fertőztetés ellen eltávolításukkal védekezni.

Rajtam a sor, hogy itteni újságokról beszámoljak. Troubridge commodore-tól két ízben kaptam hírt. Első levelét Procidából küldte, s én vasárnap kaptam meg Caltanissettában, ahol lelkigyakorlaton voltam, a másikat tegnapelőtt. Minthogy itt senki nem beszél angolul, rögtön elküldettem mindkét levelet Palermóba, lady Hamiltonhoz, hogy fordítsa le. Ha ez megtörtént, küldöm Eminenciádnak a levelek másolatát. Remélem, hogy a bennük foglalt újságok, valamint a visszaérkezésem után esedékes hírek nem kedvezőtlenek, legalább ilyesmit vélt a levélből kihámozni Circello, aki töri egy kicsit az angolt. Troubridge egy bírót kért levelében a lázadók perének lefolytatására. Rögtön írtam Cardillónak, hogy maga válasszon ki egy megbízható embert, úgyhogy ha végrehajtotta a parancsomat, s a bíró hétfőn csakugyan útnak indult, Isten és a szél segedelmével mostanáig jó pár casicavalle elkészülhetett, minthogy az illetővel nyomatékosan közölték, ne sokat teketóriázzon a vádlottakkal.

Ismételten a lelkére kötöm, Eminentissime, hogy utasításaim szerint járjon el. Minél erélyesebben, annál jobb. Mérd bőven a furkót, szűken a kenyeret, attól lesz jó meg szép a gyereked - tartja a nápolyi közmondás is.

Mi itt a legnagyobb izgalomban várjuk a híreket drága oroszainkról. Ha idejében megjönnek, remélem, lesz nemsokára nagy hejehuja, és Isten segedelmével megérjük végre ennek az átkozott ügynek a végét.

Kétségbeesve látom, hogy az idő változatlanul esőre hajlik, holott ez a körülmény nyilván nem kedvez vállalkozásunk sikerének. Remélem, Eminenciád egészségének nem ártott meg a rossz idő. Mi jó egészségnek örvendünk, Istennek hála, de ha történetesen gyengélkedtünk volna, alighanem akkor is egy csapásra meggyógyítottak volna a jó hírek, melyekkel Eminenciád szolgált. Az Úr óvja Eminenciádat, s áldja meg napról napra működését, erre kéri Őt méltatlan híve

az Ön szerető
B. Ferdinándja

Őfelsége levelében van egy mondat, melyet olvasóink az olasz nyelv, azaz inkább a nápolyi tájnyelv ismeretének hiányában aligha értenek: "ha a bíró csakugyan útnak indult, mostanáig jó pár casicavalle elkészülhetett" - írja tréfálkozva Ferdinánd.

Aki járt valaha Nápolyban, annak okvetlenül feltűnt a sajtkereskedésekben ez a kalábriai specialitás. Rendesen a bolt mennyezetéről csüng alá, s olyan, mint egy megfejelt óriás karórépa.

Nagyon kemény héjba friss vajat préselnek; így légmentes csomagolásban évekig is eláll. Felakasztani a nyakánál szokták.

Amikor tehát a király azt írja, hogy reméli, jó pár casicavalle elkészült, úgy kell érteni: reméli, hogy jó pár hazafit felakasztottak már.

Ami a király idézte közmondást illeti: "Mérd bőven a furkót, szűken a kenyeret, attól lesz jó meg szép a gyereked" - az, úgy hiszem, nem szorul magyarázatra. Nincs is tán nép a világon, melyet egyik vagy másik királya hasonló közmondással meg ne örvendeztetett volna, s amely ne csinált volna egyszer-másszor forradalmat, hogy valamivel gyérebben jusson ki neki a furkó, és valamivel bővebben a kenyér.

Ferdinándnak első dolga volt Palermóban Troubridge commodore levelének fordítását kérni.

A fordítás készen várta.

Máris csatolhatta a Villafratiban írt levélhez, s meneszthette a küldöncöt vissza a kardinálishoz.

Nelson lordnak

1799. ápr. 3.

A Ponza-szigeteken mindenütt nápolyi lobogó leng. Lordságod aligha látott életében ilyen örömmámort. A nép a szó legszorosabb értelmében őrjöng örömében, s erőnek erejével hőn szeretett királyát követeli. Ha a nemességben lenne becsület vagy elvhűség, a hadsereget egy csapásra a király oldalára vonhatnák. Egy ezred vitéz angol katona, nem több, s én becsületszavamra negyvennyolc órán belül visszahelyezem trónjára Őfelségét. Arra kérem Lordságodat, szíveskedjék a király jóindulatába ajánlani Cianchi kapitányt. Merész és ügyes tengerész, hű és derék alattvaló, szívén hordja hazája sorsát. Ha a nápolyi király flottáján csupa olyan ember szolgált volna, mint Cianchi kapitány, soha nem került volna sor lázadásra.

Hajómon őrzök egy Francesco nevezetű zsiványt. Korábban tiszt volt. Birtokai vannak Ischia szigetén. Amikor elfoglaltuk az erődöt, ő volt a parancsnoka. A nép leszaggatta róla ocsmány republikánus egyenruháját, s letépdeste a Szabadság jelképével - a jakobinus sipkával - díszített gombjait. A fickónak volt képe helyébe felölteni nápolyi tiszti uniformisát. Én meghagytam az uniformist, de letéptem vállbojtjait meg a kokárdát, és arra kényszerítettem, hogy dobja saját kezűleg a tengerbe, majd abban a megtiszteltetésben részesítettem, hogy kettős vasra verettem. A nép felhasogatta a szabadságfát, és cafattá tépte a köztársasági lobogót, úgyhogy nem áll módomban a lobogónak akár csak egy darabkáját is Őfelsége lábai elé helyezni. Nagyobb szerencsém volt a szabadságfával; mellékelten küldök két hasábot, az ajándékozók nevével egyetemben.

Remélem, Őfelsége megmelegszik e hasábok tüzénél.

Troubridge

Ui. - Az imént hallottam, hogy Caracciolónak van szerencséje közkatonaként szolgálni, s tegnap ő állt őrt a palota előtt. Mindenkit berángatnak ezek a hadseregükbe, ha akarja, ha nem.

Olvasóink tudják, hogy Caracciolo lemondott rangjáról.

Troubridge levelének utóiratában kiemeltük a Caracciolóra vonatkozó megjegyzést.

Mint majd látni fogjuk, ez a két mondat igen kedvező befolyással lehetett volna a tengernagy sorsára, amikor utóbb vád alá helyezték, ha Nelsonban lett volna annyi becsület, hogy a bíróságnak bemutassa Troubridge levelét.

Íme, Troubridge második levele. Egy nappal későbbről kelt, mint az első:

1799. ápr. 4.

A francia hadsereg létszáma valamivel több, mint kétezer fő.

Így oszlik meg a kétezer ember:

A Sant'Elmo-erődöt 300 katona védi,
a Tojáserődöt 200,
a Castelnuovót 1400,
Pozzuoliban 100 állomásozik,
Baiában 30.

Salernóban nagy veszteségeket szenvedtek. 1500 emberükből egyetlenegy sem úszta meg ép bőrrel a harcokat.

Azt beszélik, hogy egy, az Abruzzókban fekvő város - Andria - ostrománál háromezer francia esett el.

Franciák és nápolyi hazafiak közt napirenden a civakodás. Kölcsönösen bizalmatlanok. Éjjelente sokszor megesik, hogy ha az egyik őrjárat elkiáltja magát: "Állj, ki vagy!", és a másik ráfeleli: "Éljen a köztársaság!", egymásra lőnek.

Amiből Lordságod láthatja, hogy éjjelenként nem tanácsos Nápoly utcáin sétálgatni.

E pillanatban jelentették, hogy egy Albavena nevezetű pap lázadást szít Ischián. Hatvan svájci katonát és háromszáz hű alattvalót küldök ki elfogatására. Remélem, még ma a kezem között lesz, élve vagy halva. Kérem Lordságodat, kegyeskedjék a királyhoz folyamodni egy becsületes bíró kijelölése végett, s az illetőt a Perseusszal ideküldeni, mert máris alig győzöm erővel. Szerencsétlen foglyaimat az a veszély fenyegeti, hogy a nép kiragadja őket a kezem közül, és ízekre tépi. A nép dühét lecsillapítandó, sürgősen fel kéne akasztatni vagy egy tucat republikánust.

Alig küldte el Troubridge fent idézett két levelét a Perseus nevű kis görög avizóhajón Palermóba, amikor egy egyárbocos hajó tűnt fel Salerno irányából. Egyenesen a fregattnak tartott.

Troubridge gyakran kapott fontos értesüléseket a szárazföldről. Miután megállapította, hogy az egyárbocos kétségkívül az ő hajójához, a Sea-Horse-hoz igyekszik, a fedélzeten várta be a bárkát. A szokásos kérdés-felelet elhangzása után a bárka beállt a Sea-Horse mellé.

Két hajósa közül az egyik elővett egy gyékénykosarat, a fejére rakta, s áthozta a fregatt fedélzetére. Ott Troubridge commodore őexcellenciáját kereste.

Troubridge odament hozzá. Törte egy kicsit az olaszt, úgyhogy maga állt neki a kosaras embert kifaggatni.

Az ember nem tudta, mi van a kosárban. Aki rábízta, meghagyta, hogy csakis a commodore-nak adja át, s kérjen róla nyugtát, bizonyságul, hogy ő és cimborája eleget tett a megbízatásnak.

Troubridge látni akarta, mi van a kosárban, mielőtt nyugtát ad róla. A hajó tisztjei, legényei kíváncsian odacsődültek, s kettős karéjban állták körül a commodore-t, aki elvagdosta a zsinegeket, s benyúlt a szalma közé, mellyel a kosarat kibélelték, de rögtön vissza is kapta a kezét, arcán a legmélyebb undor kifejezésével.

- Mi az? - kérdezte volna a nézősereg, ha az angol hajókon uralkodó fegyelem nem forrasztja torkukra a kérdést.

- Nyisd ki a kosarat - parancsolt Troubridge a hajósra, aki a kosarat hozta, miközben egy batisztkendőbe törölgette ujjait, mint Hamlet, miután eldobta Yorick koponyáját.

Az ember kinyitotta a kosarat. A körülállóknak valami fekete hajzat tűnt először is a szemébe.

Nyilván e haj tapintása váltotta ki a leküzdhetetlen undor érzetét, mely az imént a commodore-t elfogta.

A hajós nem volt olyan finnyás, mint az előkelő angol tiszt. A haj után napfényre került a homlok is, aztán a szemek, majd az egész arc.

- Nicsak - szólt az ember, mialatt egy frissen levágott fejet húzott elő a kosárból, a gondosan elrendezett szalma közül -, hiszen ez don Carlo Granosio di Gaffoni feje.

A fej mellől egy levélke hullt a földre.

Troubridge lehajolt érte. A levelet neki címezték.

Így hangzott:^[6]

Az angol parancsnoknak

Salerno, április 24-én reggel.

Uram!

Mint királyomnak, Ferdinánd őfelségének - akit Isten óvjon! - hű alattvalója, büszkén küldöm meg Excellenciádnak don Carlo Granosio di Gaffoni fejét, aki a gyalázatos kormánybiztos, Ferdinando Ruggi hivatalában szolgált. Fent mondott Granosiót szökés közben öltem meg, a Pontecagnano járás Pugginak mondott helyén.

Kérem Excellenciádat, fogadja el ajándékul a fejet, s tekintse e tettemet a korona iránti ragaszkodásom ékes bizonyítékának.

Az Önt megillető kiváló tisztelettel

a király őfelsége hű alattvalója
Giuseppe Maniutio Vitella

- Papírt, tollat kérek - szólt Troubridge, miután elolvasta a levelet.

Hoztak papírt, tintát.

Alulírott igazolom, hogy kifogástalan állapotban átvettem don Carlo Granosio di Gaffoni fejét, Giuseppe Maniutio Vitella úr részéről az ő megbízottja kezéből, és sietek kijelenteni, hogy e fejet az első adandó alkalommal továbbítom Palermóba, a király őfelségéhez, aki bizonyára nagyra értékeli majd az ajándékot.

Troubridge

Kelt 1799. április 24-én délután négy órakor.

Egy egyguineás aranyat göngyölt az elismervénybe, és így nyújtotta át a papírt az embernek. Az sietett vissza saját hajójára; valószínűleg azért, hogy megossza társával - nem ugyan az aranyat, de legalább a nagy újságot.

Troubridge intett az egyik matróznak. A matróz felemelte üstökénél fogva a fejet, visszarakta a zsákba, majd elrendezte a kosarat, pontosan úgy, ahogy volt, mielőtt kinyitották.

Amikor a matróz végzett e művelettel, Troubridge ráparancsolt:

- Vidd ezt a kabinomba.

És az angolokra általában jellemző flegmával meg egy csakis őrá magára jellemző vállrándítással hozzátette:

- Kellemes útitárs lesz! Kár, hogy meg kell válnom tőle.

Csakugyan találtak már másnap egy hajót, mely Palermóba tartott, s Giuseppe Maniutio Vitella úr nagybecsű ajándékát hiánytalanul továbbították őfelségének.

Troubridge commodore Nelson lordhoz intézett levelében szó esett, mint láttuk, két vereségről, melyet a franciák s a nápolyi hazafiak Andria városánál, illetve Salerno vidékén elszenvedtek.

A hír csak félig volt igaz. A haditerv, melynek folyományairól e hír beszámolt, Manthonnet, a nápolyi köztársaság hadügyminisztere, és Championnet, a francia hadsereg főparancsnoka közös terve volt, mint tudjuk.

De Championnet-t nem sokkal ezután visszahívta a Direktórium, hogy felelősségre vonja magatartásáért.

Mire Championnet elhagyta Nápolyt, a két hadoszlop már útnak eredt.

Mindkettő élén regényünk egy-egy fontos hőse áll, követni fogjuk hát az egyiket a diadal, a másikat a balsiker útján.

Az egyik hadosztály, a sokkal nagyobb létszámú, Apuliába igyekezett, hogy visszafoglalja Nápoly éléstárát, mely pillanatnyilag az angol flotta blokádja alatt állt, s csaknem egészében Bourbon-kézre került. Ez a hadoszlop hatezer franciát és ezer nápolyi katonát számlált.

A hatezer franciát Duhesme tábornok vezette - az ő legendás bátorságát ismerjük a Nápoly elfoglalásáért vívott harcok óta. Az ezer nápolyi katona élén Ettore Carafa, Ruvo grófja állt, azon hősök egyike, akiket regényünk kezdetén mutattunk be az olvasónak.

A véletlen úgy hozta, hogy a legelső város, melyet az egyesült francia-nápolyi hadoszlopnak kellett elfoglalnia, éppen Andria lett, a Carafa család ősi birtoka. Andria legfőbb hűbérura Ettore volt, a Carafa család legidősebb élő férfisarja.

Ettore azt remélte, hogy jó szóval beveheti a jól megerősített várost, lévén hűbérura. Tárgyalt ezzel is, azzal is, minden követ megmozgatott, hogy a város lakosait a republikánus elvek elfogadására bírja. De hiába! Ettore végül arra a belátásra jutott, hogy itt nem használ más, mint a zsarnoki hatalmukhoz makacsul ragaszkodó királyok és a szabadságra áhítozó rabszolganépek végső érve: az ágyúgolyó s a kard.

Mindenekelőtt San Severót kellett elfoglalniok.

San Severóban nagyobb királypárti csapat verődött össze, mely magát Apulia és az Abruzzók egyesült hadseregének titulálta. A mintegy tizenkétezer főt számláló gyülevész had három alkotóelemből állt, mint akkoriban minden sanfedista csoport: a Mack vezette királyi hadsereg maradványaiból, a fegyencekből,^[7] akiket a király elutazása előtt szabadlábra helyeztetett, hogy a nép közé vegyülve, azt a bűn iszonyú mérgével itassák át, s végül néhány tiszta lelkű royalistából, akikben oly magasan lobogott a meggyőződés lángja, hogy készek voltak érte e kétes cimboraságot is elviselni.

A royalista hadsereg kivonult San Severóból, lévén a város alkalmatlan a védelemre, s egy magaslaton foglalt állást. Jól kiválasztották a helyet, jeléül, hogy a sereg vezérei konyítottak valamit a hadi tudományokhoz. A babérfákkal benőtt kis hegy uralta a lábánál elterülő hatalmas síkságot. A sanfedista tüzérség ellenőrzése alatt tarthatta a síkságra torkolló utakat, szép számú lovassága pedig a síkon foglalt állást, teljes harci készületben.

Február 25-én Duhesme megindult San Severo ellen. Hátvédnek Foggiában hagyta Broussier-t és Ettore Carafát.

Duhesme szűkszavú üzenetet küldött a royalistáknak, mihelyt a közelükbe ért:

- Bovinóban egytől egyig agyonlövettem a lázadókat és három prédáló katonámat. Ugyanezt teszem majd veletek is. Nem kérnétek inkább békét?

A royalisták azt felelték rá:

- Mi pedig agyonlőttük a helybeli republikánusokat, a polgártársakat és a hazafias érzelmű papokat, akik békét követeltek. Szemet szemért, fogat fogért, ez a háború törvénye!

A tábornok háromfelé osztotta csapatát. Az egyik a város ellen vonult, a másik kettő a dombot kerítette be, hogy lélek se meneküljön a sanfedista seregből.

Forest tábornok vezette az egyik különítményt. Ő érkezett elsőnek a dombhoz. Mintegy ötszáz ember volt a keze alatt, fele gyalogos, fele lovas.

Amint a sanfedisták meglátták, hogy a franciák mindössze ötszázan vannak, ők viszont tizenkétezren, félreverették San Severóban a harangokat, és levonultak a síkságra a franciák elé.

Úgy hömpölyögtek alá, mint óriási lavina. A francia különítmény négyszög alakzatot öltött, és szuronyt szegezve várta a rohamot. Ám mielőtt a rohamra sor kerülhetett volna, heves lövöldözés hallatszott a város irányából, s egyik kapuján menekülő royalisták tódultak ki.

Duhesme maga vezette a város ellen az első hadoszlopot, rohammal bevette San Severót, s most Foresttal ellenkező oldalon tűnt fel a csatatéren.

Az ütközet képe egy csapásra megfordult. A sanfedisták kénytelenek voltak kétfelé oszlani, de mire ezt a hadmozdulatot végrehajtották s harcba bocsátkoztak, bezárult körülöttük a gyűrű, megjelent harmadik irányból a harmadik francia hadoszlop is.

A royalisták igyekeztek volna vissza, könnyelműen elhagyott eredeti hadállásukba, látván, hogy három oldalról harapófogóba vették őket a franciák, ám ekkor riadót vertek mindhárom oldalon a dobok, s a franciák rárontottak a sanfedistákra.

Azok összetorlódtak a domb tetején, mint a riadt nyáj. A félelmetes szurony működésbe lépett. Nem is csata volt ez már, hanem mészárlás!

Háromszáz felkoncolt hazafi vére kiáltott San Severóban bosszúért, nem is szólva a Duhesme parlamenterjének adott arcátlan válaszról.

A francia trombiták szünet nélkül harsogták: "Nincs kegyelem." Három órán át folyt a mészárlás. Háromezer halott maradt a csatatéren, s további három óra múltán még egyszer annyi maradt volna, ha meg nem jelenik hirtelen a síkon egy nagy csapat gyászba öltözött asszony, gyerek. A nők menete a franciák elé járult kegyelemért könyörögni, mint valaha a római nők Coriolanus elé.

Duhesme megesküdött, hogy fölégeti San Severót, de az anyák, hitvesek, húgok, gyermekek mély fájdalma meglágyította a szívét.

Nagy jelentőségű volt ez a győzelem, s nagy hatással bírt az események további folyására. Gargano, a Monte Taburno és Corvino egész lakossága békeköveteket menesztett Duhesme-hez, és önként túszokat adott a kezére, engedelmessége zálogául.

Duhesme Nápolyba küldte a lovasságtól zsákmányolt hadizászlókat. A royalista sereg többi lobogója közönséges oltárterítőnek bizonyult.

San Severo eleste után nem maradt royalista kézen egyetlen fontos város sem, Andriát és Tranit kivéve.

Duhesme tábornokot néhány nappal a győzelem után Nápolyba rendelte Macdonald, akit a Direktórium időközben kinevezett Championnet helyett a nápolyi hadsereg főparancsnokává.

Broussier helyettesítette Duhesme-et, ő vette át az Andria és Trani elleni hadműveletek irányítását. Mindenekelőtt egyesítette a 17-es és 64-es féldandárt a 76. gránátosszázaddal, a 16. dragonyosokkal, egy abruzzói különítménnyel, melynek élén Berger dandárparancsnok állt, meg az Ettore Carafa vezette nápolyi légióval. Hat könnyűtüzérségi ágyút adott melléjük. Ettore Carafa kimaradt a legutóbbi harcokból, s alig várta már, hogy bevessék.

Andria is, Trani is helyreállította erődítményeit, sőt, a régi védőműveket újakkal egészítette ki. Minden városkaput befalaztak, egyetlenegyet kivéve. A befalazott kapuk mögé mély, körülsáncolt árkot ástak, az utcákat eltorlaszolták, mindenütt barikádokat emeltek, a lakóházak egész sorát lőrésekkel látták el, kapuikat megerősítették.

Március 21-én megindult a francia sereg Andria ellen. Másnap hajnalra bekerítették a várost, s a dragonyosok - Leblanc dandárparancsnok vezetése alatt - elvágták Andriát Tranitól.

A 17. féldandár két százada és Carafa légiója Camazza kapuja ellen indult támadásra, Broussier tábornok a trani kapunál, s végül Ordonneau, Duhesme tábornok hadsegédje, aki nemrég épült fel Nápoly ostrománál szerzett sebeiből, a barrai kapu ellen.

Mondottuk már, ki volt Ettore Carafa: született katona, hadvezér és közvitéz egy személyben, de mégis inkább közvitéz, semmint tábornok, oroszlánszívű hős, akinek életeleme a harc. Nemcsak parancsnoka volt csapatának, de előharcosa is: golyózáporban a falakig nyomult, egyik kezében kivont kard, a másikban a piros-sárga-kék lobogó, egy létrával mértéket vett a fal magasságáról, odatámasztotta a létrát, ahol fölérte vele a fal peremét, s mint Homérosz vagy Tasso valamelyik hőse, elsőnek indult a fal ostromára, "Utánam, aki szeret!" kiáltással.

Iszonytató volt látni is Ettore Carafát, amint foga közé kapta a kardot, egyik kezében a zászlót lobogtatta, másikkal a létrába kapaszkodott, s feltartóztathatatlanul kúszott feljebb-feljebb a lövedékek pergőtüzében.

Végül fölnyúlt, megmarkolta a kőfal peremét, s többé el sem engedte.

Kardjával egyetlen kört írt le, s a hirtelen támadt űr közepén Ettore Carafa, mindenki szeme láttára és mindenkit megelőzve, kitűzte Andria falaira a háromszínű lobogót.

Mialatt ő néhányadmagával megvetette a lábát a bástyafalon, rendre visszaverte az övénél tízszerte erősebb védősereg támadásait, egy lövedék betörte Trani város kapuját, s az így támadt résen beözönlöttek a franciák.

A kapu mögött gödör ásított. Belerohantak. Szempillantás alatt megtelt az árok.

Broussier katonái egymást segítve kiugráltak az árokból - a sebesültek odakínálták támaszul vállukat ép bajtársaiknak -, végigszáguldottak az utcákon, elsöprő, ellenállhatatlan lendülettel, s bár a házakból csak úgy záporoztak rájuk a lövések, úgyhogy percek alatt több mint tizenkét tiszt és száz katona esett el golyótól találva, hamarosan eljutottak a főtérre, ahol hadirendbe sorakoztak.

Nemsokára csatlakozott hozzájuk Ettore Carafa és a légió. Ettoréról patakzott a vér, a másoké s a magáé.

Ordonneau osztagának nem sikerült betörnie az elfalazott barrai kaput. De meghallották, hogy a városban lövöldözés folyik, s ebből kitalálták, hogy Broussier vagy Ettore Carafa rést lelt valahol, s benyomult a városba. Erre futva megindultak a városfal mentén, ráakadtak a betört trani kapura, és ők is behatoltak rajta.

A három francia osztag meg a nápolyi légió végül a főtéren találkozott össze a szörnyű harc után, melyről fentebb igyekeztünk olvasóinknak fogalmat nyújtani. Itt derült ki, miért védték Andria lakosai városukat oly eszeveszett dühvel. Hadd hozunk fel e harci düh érzékeltetésére egyetlen példát a sok közül.

Tizenkét andriai védett egy házat egy egész század ellenében.

Háromszor szólították fel őket megadásra, háromszor utasították vissza.

Ekkor a franciák tüzérséget hozattak, s a védők fejére rogyasztották a házat. Mind a tizenketten ott pusztultak, egy sem kért közülük kegyelmet.

Íme, a rejtély nyitja:

Andria főterén felállítottak egy oltárt, hatalmas feszülettel. A csatát megelőző nap reggelén egy levelet találtak Krisztus kezében, JÉZUS aláírással. Az volt benne, hogy Andria lakosain nem fog majd a francia ágyú vagy puskagolyó, s hamarosan számottevő erősítés érkezik a városba.

Estére csakugyan befutott Bitontóból az ottani sanfedista hadtest négyszáz embere, Jézus jövendölését fényesen igazolva. A négyszáz bitontói csatlakozott az ostromlottakhoz, helyesebben azokhoz, akik másnap ostromlottakká váltak.

Keményen védekeztek, mint láttuk. Harminc francia tiszt és nápolyi tiszt, kétszázötven altiszt és közkatona hevert holtan a falak tövében. Royalista részről kétezer ember esett el, s további kétezret koncoltak fel megtorlásul.

Ettore Carafa volt a nap hőse.

Este haditanácsot tartottak. Ettore Carafa, mint a fiait halálra ítélő Brutus, a város vesztére szavazott, azt követelte, hogy Andria, tulajdon városa, a tűz martalékává váljék szörnyű engesztelő áldozatul a haza oltárán.

A francia parancsnokok sokáig ellenkeztek - e szigorú hazafiság megdöbbentette őket-, de Carafa nem engedett. Andriát tűzhalálra ítélték, s ugyanaz a kéz dobott csóvát házaira, mely falához az első ostromlétrát támasztotta: Ettore Carafa keze.

Hátra volt még Trani. Trani nem okult Andria sorsán: kettőzött eréllyel készült a harcra.

Broussier megindult ellene erősen megfogyatkozott kis hadserege élén. San Severo és Andria ostrománál összesen ötszáz embert vesztett.

Trani Andriánál is erősebb ellenfél volt. A lázadás legfőbb védőbástyájának, a lázadók főfészkének tartották. Vastag bástyafal vette minden oldalról körül, szabályos erődítményrendszer és nyolcezer katona védte, csupa harcedzett, tapasztalt katona: tengerészek, kalózok, a nápolyi hadsereg veteránjai.

Tranit más időkben, rendes háborúban nyilván annak rendje-módja szerint ostromgyűrűbe fogták volna, de a republikánusok nem győzték idővel. Kénytelenek voltak kockázatos hadicselekkel helyettesíteni a haditudomány előírta taktikát. Trani miatt nagy gondban főtt a francia parancsnok feje, százszor is elmondta Carafának, hogy nyolcezer katona, kitűnő tisztikar, erős falak - ez nem csekélység, a kikötőben veszteglő ágyúhordó naszádokról, bárkákról nem is szólva. De Ettore Carafa mindig azzal torkolta le Broussier-t:

- Ha van olyan magas létránk, mint Trani bástyafala, beveszem Tranit is, ahogy Andriát bevettem.

Broussier meghajolt Carafa hősi önbizalma előtt. Háromfelé osztotta seregét. A három hadoszlop három irányból nyomult a város felé, hogy gyűrűbe vonja. Április elsején az előőrsök pisztolylövésnyire megközelítették Tranit.

Leszállt az éj. Leple alatt több helyütt faltörő ütegeket állítottak fel.

Ettore Carafa arra kérte parancsnoktársait, ne kössék meg a kezét előre elkészített haditervvel, engedjék, hogy ösztöne s a pillanat kívánalmai szerint irányítsa a légió harcát.

Szabad kezet kapott.

Április 2-án hajnalban megszólaltak Bisceglie irányából a francia ágyúk.

Ettore jóval pirkadat előtt megindult emberei élén a falak kikémlelésére. Félig körbejárták a várost, eljutottak egészen a tengerpartig, de sehol nem bukkantak gyenge pontra.

Ruvo grófja a tengerparton megálljt parancsolt, meghagyta embereinek, hogy rejtezzenek el, ő maga pedig meztelenre vetkőzött, s a tengerbe vetette magát, hogy felderítésre induljon.

Broussier maga vezette a sereget, mint említettük. Néhány gránátosszázada élén megindult a várfal ellen. Nyomukban haladt a 64-es féldandár, megrakva rőzsenyalábokkal, az árok betömésére, és ostromlétrákkal, a fal megmászására.

Az ostromlottak kitalálták a tábornok szándékát. Seregesen tódultak a fenyegetett falrészre, valóságos golyóáradatot zúdítottak a franciákra, mihelyt lőtávolon belül értek. Az első sor gránátosai mind egy szálig elestek, a kapitány holtan hanyatlott katonái karjába.

A heves tűz s kapitányuk elvesztése egy pillanatra megzavarta a gránátosokat. Megtorpantak.

- Előre! A falakhoz! - kiáltotta Broussier, s maga járt elöl jó példával: kivont karddal rontott előre.

Egyszerre heves ágyúzás hallatszott a tenger felől, s fejvesztett futkosás támadt a bástyákon.

A védők egyike ágyúgolyótól találva az árokba zuhant.

Honnan jöttek e golyók, melyek saját bástyáikon ölik halomra a város védőit?

Carafa küldte őket. Megint szavának állott.

Mint mondottuk, a tengerpartra érve levetkezett, a tengerbe vetette magát, s úszva felderítésre indult.

A szirtzátonyok közt egy kis erődre bukkant. Úgy látta, gyengén őrzik, nyilván mert a tenger felőli oldalon épült.

Sietve visszatért bajtársaihoz, s húsz önkéntes jelentkezőt kért. Csakis jó úszók jöhetnek - mondta.

Negyvenen jelentkeztek. Vetkőzzék ki-ki gatyára, vegye foga közé a kardját, fejére a patrontáskát, baljába a puskát, s szabad kezével tempózva ússzék a kis erőd felé, rejtőzködve, amennyire lehet - rendelkezett Ettore.

Ő maga anyaszült meztelen elöl hasította a vizet, az utat mutatva: szüntelenül buzdította társait, s a lankadók segítségére sietett.

Így jutottak el a falak tövébe. Egy omladozó falrész hasadékán behatoltak, a fal egyenetlenségeit kihasználva felkúsztak a bástya tetejére, a mit sem sejtő őrszemeket egyetlen jól irányzott tőrdöféssel elintézték, mielőtt kiálthattak volna, s berontottak az erődbe. Akit előtaláltak, megölték, az ágyúk csövét visszafordították, és bombázni kezdték a várost.^[8]

Ettore és emberei küldték tehát azt az ágyúgolyót, mely Trani falairól lesöpörte az egyik védőt. Broussier joggal gondolta a lövés után, hogy a városban valami rendkívüli történik.

A royalistákat a lehető legváratlanabbul érte a támadás. Éppen onnan jött, ahol védőfegyvereiket tudták, éppen onnan tört rájuk a halál, ahonnan támogatást vártak. Vad kiáltozással fordultak szembe az új támadókkal, akikhez azóta csatlakoztak a tengerparton hagyott bajtársaik is. A védők zavara láttán vérszemet kaptak a gránátosok, egykettőre a falig nyomultak, nekitámasztották létráikat, és megrohamozták. Gyorsan eldőlt a küzdelem sorsa, negyedóra múltán a franciák mind fönn termettek a bástyán, s Ettore Carafa - pőrén, akár David Romulusa - végigszáguldott Trani utcáin, félmeztelen, csuromvíz társaitól követve, a város szíve felé. Mert bár a falak, bástyák már francia kézre kerültek, a városban még az ellenség volt az úr.

Minden egyes ház erőddé alakult.

Megint csak Ruvo grófja mutatott elsőnek példát a házak ostromára. Felkapaszkodott a külső házfalon, ahogy az imént a várfalon, rést vágott a tetőn, s felülről hatolt be a ház belsejébe. Előbb a levegőben harcoltak, mint Vergilius látomásában a Caesar halálát megjelentő kísértetek, majd szobáról szobára nyomultak, s közelharcban, bajonettel - a franciák kedvelt s Európa-szerte rettegett fegyverével - törtek utat.

Háromórás ádáz harc után elnyugodtak a fegyverek. Trani francia kézre került. Összeült a haditanács. Broussier hajlott a kegyelemre. De Ettore Carafa, a meztelen, porlepte, ellenségei és a saját vérétől iszamos testű, csorba-görbe kardjával hadonászó Ettore Carafa, mint egy új Brennus, a mérleg serpenyőjébe vetette véleményét - s a mérleg az ő oldalára billent. "Tűzvész és halál rájuk!" - dörögte Carafa. Az ostromlottakat kardélre hányták, a várost porrá égették.

A francia csapat továbbállt a még füstölgő városból. Ott menetelt köztük Ruvo grófja, velük járta be Apuliát, mint a bosszúálló istenek igazlátó bírája. Nyomában pusztulás járt s romlás, akárcsak Ruffo katonái nyomán Dél-Itáliában. S ha a zendülők kegyelmet kértek fellázadt városuk számára, ő azt felelte rá: "Vajon kíméltem-e tulajdon városomat?" Ha életükért rimánkodtak, ő megmutatta nekik saját sebeit - mindig akadt egy-egy friss, még vérző sebe -, s azt felelte: "Vajon kíméltem-e tulajdon életemet?"

Nápoly egyszerre értesült Duhesme, Broussier és Ettore Carafa hármas győzelméről - és Schipani vereségéről.

Említettük, hogy Manthonnet Schipanit küldte a bíboros ellen, ugyanakkor, amikor Ettore Carafát de Cesare ellen.

Schipanit nem hadvezéri tehetsége emelte a hadtestparancsnoki posztra - hiszen sosem szagolt még puskaport, jóllehet ifjúkora óta katonáskodott -, hanem közismert hazafisága és vitathatatlan bátorsága. Ott volt ő az összeesküvők között, s láthattuk: nem remegett Karolina pribékjeinek tőrétől. Csakhogy a csata sorsát nem a honpolgári erény, nem a hazafiúi bátorság dönti el; a jellemtelen Dumouriez hadvezéri tehetsége többet ér ott Roland feddhetetlen tisztességénél.

Manthonnet éppen ezért azt parancsolta Schipaninak, hogy eszébe ne jusson harcba bocsátkozni, csak őrizze a Basilicata hegyszorosait, mint egykor Leónidasz Thermopülét, s érje be azzal, hogy útját állja Ruffónak és sanfedistáinak.

Schipani lelkesen és nagy reményekkel eltelve vágott neki az útnak. Bántatlanul áthaladt Salernón és több más baráti városon, melyek fölött a köztársaság lobogója lengett.

Örömtől dagadt e látványra Schipani keble. Ám egy szép napon, Castelluccio falucskához érve, mit lát? Azt, hogy a falu templomának a tornyán királyi lobogót lenget a szél.

A fehér szín úgy hatott Schipanira, mint a vörös a bikákra.

Feledte a parancsot, s ahelyett, hogy szemet hunyt s továbbhaladt volna Kalábria felé, ahelyett, hogy elállta volna a sanfedisták útját a Cosenzából Castrovillariba vezető hegyszorosban, eltökélte, hogy példásan megbünteti az arcátlan falut.

Castelluccio két-háromezer lakosú nyomorúságos kis sárfészek, de Schipani szerencsétlenségére két erő - egy látható s egy láthatatlan - oltalma alatt állt.

A látható erő a helység fekvése volt, a láthatatlan Sciarpa kapitány, azazhogy Sciarpa törvényszolga.

Sciarpa nevét akkoriban még nem ismerte senki. Nemsokára a Proniókkal, Mammonékkal, fra Diavolókkal emlegették egy sorban.

Mint említettük, korábban a salernói bíróságon töltött be módfelett szerény - törvényszolgai - állást. Amikor kitört a forradalom, s kikiáltották a köztársaságot, ő a respublika buzgó hívéül szegődött, s jelentkezett zsandárnak.

Nyilván úgy gondolta, hogy a törvényszolgát amúgy is csak egy paraszthajszál választja el a zsandártól.

Kérését elutasították, a következő meggondolatlan indoklással:

"A republikánusok nem tűrhetnek meg pribékeket soraikban."

A republikánusok, úgy látszik, azt gondolták, hogy törvényszolga vagy pribék - egykutya.

Sciarpa hiába ajánlotta fel kardját Manthonnet-nak, felajánlotta hát tőrét Ferdinándnak.

Ferdinánd nem volt olyan kényes, mint a köztársaság. Ő elfogadta a segítséget, bárkitől jött is. Minél kevesebb vesztenivalójuk volt védelmezőinek, annál többet remélt nyerni a vásáron ő.

A végzet akaratából éppen ez a Sciarpa állt a Castellucciót védő kis sanfedista különítmény élén.

Schipani nyugodtan megkerülhette volna Castellucciót. Az ott fészkelő ellenforradalom már csak azért sem terjedhetett tovább, mert a környező falvak egytől egyig republikánus érzelműek voltak.

Kiéheztethette volna Castellucciót blokáddal is. A falu élelmiszerkészleteiből legfeljebb három-négy napra futotta, s utánpótlásra nem számíthatott, mert rossz viszonyban volt a szomszédos falvakkal.

A blokád tartama alatt Schipani felvontathatta volna ágyúit valamelyik magasabb dombra, s néhány jól irányzott golyóval rommá lőhette volna a falut.

Ilyen és hasonló jó tanácsokkal látták el Schipanit Rocca és Albanetta lakosai. Sajnos, a tanács süket fülekre talált. Schipani afféle kalábriai Henriot volt: majd felvetette az önbizalom, szentül hitte, hogy ha olyan tervet találna elfogadni, mely nem az ő agyából pattant ki, csorba esne a köztársaság által ráruházott tekintélyen.

Castelluccio lakosai egyébként megüzenték, hogy hajlandók átállni a köztársaság oldalára, s kitűzni a háromszínű lobogót. Cserébe csak egyet kértek: hogy Schipani kímélje meg őket a megaláztatástól, mondjon le arról, hogy diadalmenetben végigvonul a falun. Schipani nyugodtan elfogadhatta volna ajánlatukat.

Végezetül azt is megtehette volna, hogy megállapodásra lép Sciarpával. Sciarpa nem volt makacs ember, önként felajánlotta, hogy különítményével együtt átáll a köztársaság oldalára, ha megkapja, hitehagyása díjául, azt az összeget, amit azáltal kockáztat, hogy a Bourbon-ügynek hátat fordít.

Schipani azt felelte rá:

- Nem alkudozni jöttem, hanem háborút viselni, katona vagyok, nem kereskedő.

Schipani jellemének ismeretében gondolhatják, kedves olvasóink, hogy nem sok fejtörésébe került a falu elfoglalásának haditervét elkészíteni.

Katonái élén nekivágott a völgyből a faluba vezető meredek útnak.

Castelluccio lakosai a templomban várták a választ békeajánlatukra.

Megjött az elutasítás híre.

Egy-egy esemény színtere sokszor végzetes befolyással van a résztvevők lelkiállapotára.

Castelluccio lakosai egyszerű emberek voltak, parasztok. Szentül hitték, hogy a király ügye: Isten ügye, azért is gyülekeztek a templomban, mintegy isteni sugallatot remélve.

Schipani elutasítása nemcsak reményeiket törte le, hitükben bántotta meg őket.

A küldönc szavai nyomán nagy kiáltozás, riadalom támadt. Sciarpa a szószékre hágott, és szót kért a gyülekezettől.

Castelluccio lakosai nem sejtették, hogy Sciarpa alkudozni próbált a republikánusokkal, az ő szemükben igaz ember volt.

Mindnyájan elnémultak hát, mintegy varázsütésre, s megadták neki a szót.

Sciarpa beszélni kezdett. A szentély boltozata visszhangozta s megsokszorozta hangja erejét:

- Testvéreim! Két dolog között választhattok csupán: gyáván megfutamodni, vagy bátran felvenni a harcot. Ha az előbbit választjátok, én elhagyom embereimmel együtt a falut, s a hegyek közé menekülök, rátok bízván asszonyaitok és gyermekeitek védelmét; ha az utóbbit, vállalom a harc irányítását, s Isten segedelmével, aki minden tettünket látja, minden szavunkat hallja, győzelemre vezetlek. Válasszatok!

Egyszerű és világos beszéd volt, az alkalomhoz s a hallgatósághoz legjobban illő. Válaszul egy emberként kiáltották:

- Harcot!

A pap kiállt miseruhában az oltár elé, s megáldotta a harcosokat és fegyvereiket.

Sciarpát közakarattal kikiáltották fővezérnek, s rábízták a csataterv kigondolását. Castelluccio lakosai falujukat Sciarpa oltalmába ajánlották, életüket rendelkezésére bocsátották.

Legfőbb ideje volt. A republikánusok alig száz lépésre jártak a szélső házaktól. A gyors iramú hegymászástól kimerülten, zihálva értek föl a dombra, de mielőtt kifújhatták volna magukat, valóságos golyózáport zúdított rájuk a láthatatlan ellenség a házak ablakaiból.

Nagy volt a védők heve, de nem kisebb a támadók elszántsága. A republikánusok rendületlenül nyomultak előre a pergőtűzben. Az élen Schipani haladt, kivont karddal. Halálos percek következtek: nem a harc, csupán a dac percei. A csapat egyharmada odaveszett - s akkor mégiscsak ki kellett adnia Schipaninak a visszavonulási parancsot.

De alig hátráltak két lépést, megnyíltak a házak kapui, s özönlött kifelé az ellenség. Félelmetes volt addig is, míg láthatatlanul harcolt, de most még félelmetesebb. Schipani csapata nem lement - gurult lefelé a lejtőn, mint a lavina, embertestek lavinája, mit a halál keze taszít lejjebb, egyre lejjebb. A meredélyt halottak és sebesültek borították, annyira, hogy tíz pontján fakadt egyszerre - mintegy bővizű forrásból - vérpatak.

S azok voltak még a szerencsések, akik holtan estek össze, akiknek teste élettelen hevert a csatamezőn! Ők megmenekültek a lassú, szörnyű kínhaláltól, mely sebesült és fogoly bajtársaikra várt. Fúriaként kóboroltak a csatamezőn az asszonyok, akik ilyen helyzetben mindig kegyetlenebbnek mutatkoznak a férfiaknál is, zilált hajjal, átkozódva, mint Lukianosz boszorkányai. Kezükben kés villogott, s hahotázva, trágár szitkokat szórva iszonyúbbnál iszonyúbb sebeket, csonkításokat ejtettek a sebesültek testén.

Schipaninak szinte eszét vette a borzadály s a düh e látványra. Sarkon fordult, s kétharmadára fogyatkozott csapatával meg sem állt Salernóig.

Szabadon hagyta az utat Ruffo kardinális előtt.

A kardinális lassan, de biztosan haladt előre, mindig előre, soha hátra. Április hatodikán hajszál híján baleset áldozata lett.

Lova váratlanul, minden előzmény nélkül, felágaskodott, kettőt kaszált mellső lábaival, majd kiadta páráját. A kardinális kitűnő lovas volt; idejében leugrott a ló hátáról, miáltal elkerülte, hogy az estében maga alá temesse.

Ruffo könnyedén napirendre tért az eset fölött. Másik lovat kért, nyeregbe pattant, és folytatta útját.

Aznap érkeztek Cariatiba: a bíboros úr őexcellenciája tiszteletére Cariati püspöke nagy ebédet adott.

Ruffo az asztalnál ült, vezérkara társaságában, amikor az utcáról fülsiketítő lárma hallatszott. "Éljen a király!", "Éljen szent hitünk!" - bömbölte kint száz meg száz torok. Az utca hirtelen megtelt fegyveresekkel. A kardinális kilépett az erkélyre, s döbbenten hőkölt hátra.

Sok mindent megért ő élete során, de ez a látvány még neki is sok volt.

Az újonnan érkezett, mintegy ezer fegyveres, akiket egy ezredes, több kapitány, hadnagy, alhadnagy vezetett, sárga vagy vörös zubbonyt, sipkát viselt, s mind sántított a fél lábára.

A kardinális rögtön tudta, kikkel van dolga: fegyencekkel. A sárga zubbonyos, könnyű fegyverzetű gyalogosok a hosszabb-rövidebb kényszermunkára ítélt fegyencek, az élen haladó, vörös mezes gránátosok nyilván az életfogytiglan elítéltek.

A kardinális nem értette, honnan kerültek elő a veszedelmes újoncok. Rögtön felhívatta vezetőjüket. Az megjelent. Negyven-negyvenöt esztendős férfi volt, neve Pane di Grano, nyolc-tíz rablógyilkosságért életfogytiglani kényszermunkára ítélték.

Mindezt a fegyenc maga közölte, roppant fesztelenül és magabiztosan.

Minek köszönheti a szerencsét, hogy Pane di Grano és emberei éppen az ő seregéhez kívánnak csatlakozni? - kérdezte erre Ruffo.

Pane di Grano válaszul elmondta a következőket: Stuart lord bevonult Messinába, s mert úgy találta, nem méltó Nagy-Britannia katonáihoz, hogy fegyencekkel lakjanak egy fedél alatt, kilakoltatta a fegyenceket, hajóra rakatta őket, megengedte, hogy megválasszák maguk közül tisztjeiket, majd Pizzónál partra tette az egész díszes társaságot, azzal az utasítással - melyet a felukka kapitánya továbbított -, hogy menjenek csak szépen tovább, s addig meg se álljanak, míg a kardinálist utol nem érik.

S ha utolérték, ajánlják fel neki szolgálataikat.

Ezt cselekedte éppen Pane di Grano, a tőle telhető udvariassággal.

A kardinális még magához sem tért meglepetéséből a különös ajándék felett, mellyel angol szövetségesei megörvendeztették, amikor befutott egy kurír a király levelével. A levél azt közölte a kardinálissal írásban, amit az imént Pane di Grano élőszóval. Annyi különbséggel mégis, hogy a király Danero parancsnokra, állandó bűnbakjára hárította a felelősséget, nehogy kedves szövetségeseit, az angolokat, legyen kénytelen vádolni.

Ferdinánd nem volt éppen szégyellős, de ezúttal az arcába kergette a vért a furcsa ajándék híre, mellyel Stuart lord avagy Danero az ő helytartójának, azazhogy alteregójának kedveskedett. A következő levelet intézte e tárgyban a bíboroshoz. (A levél eredetije birtokunkban van.)

Eminentissime!

Nagy örömömre szolgált e hó 20-i levele, melyben további sikereiről s szent ügyünk nagy előrehaladásáról tudósít. Örömöm zavartalan lenne, ha nem keserítené meg ismételten az a sok ostobaság, amit Danero, jórészt környezete sugallatára, elkövet. Hadd mondom el Önnek egyik baklövését a sok közül.

Stuart tábornok arra kérte Danerót, hogy ürítse ki a citadellát az angol csapatok elszállásolása végett. S mit tesz erre Danero? Ahelyett, hogy utasításomat követve a gaetai partra küldte volna a fegyenceket, átdobja őket Kalábriába, nyilván a célból, hogy az Ön hadműveleteit megzavarja, s a jót, amit Ön művel, e fickók garázdálkodásai által rosszra fordítsa. Mit gondolhatnak rólam derék és hű kalábriai alattvalóim, ha azt kell látniok, hogy a királyság ügyéért hozott annyi áldozatukért cserébe királyuk a nyakukra küld egy csapat gonosztevőt, akik feldúlják birtokaikat, zaklatják családjaikat? Esküszöm, Eminentissime, hogy Danero, a nyomorult, ezúttal kis híján állásával fizetett tettéért; csakis Stuart lord visszatértét várom, s miután vele megbeszéltem a dolgot, igenis kemény kézzel lecsapok Daneróra.

Egy Livornóból befutott angol hadihajóval több levelünk érkezett, s innen tudjuk, hogy a császár szakított végre-valahára a franciákkal. Ennek örülhetünk, bár a császár első lépéseit egyelőre nem koszorúzta siker.

Szerencsére a porosz király is csatlakozik, minden valószínűség szerint, a jó ügy érdekében alakult koalícióhoz.

Isten áldása legyen Eminenciádon, valamint vállalkozásain, erre kéri Őt az Ő méltatlan híve

s az Ön szerető királya
B. Ferdinánd

Az utóiratban tulajdonképpen visszaszívja a király a fegyencekről hangoztatott rossz véleményét, amennyiben lelkesen méltatja vezetőjük érdemeit.

Ui. - Ne vesse meg Eminenciád az Önhöz irányított csapat vezetőjének, bizonyos Pane di Granónak szolgálatait. Danero azt állítja, hogy az illető katona volt, s igen értelmesen, buzgón szolgált a keze alatt a San Germanó-i táborban. Igazi neve Niccolo Gualtieri.

Jó oka volt Ferdinándnak aggódni a kardinálishoz irányított nagytekintetű kompánia miatt. A fickók többsége kalábriai volt, s ezek mindjárt nekifogtak vérbosszút állni, egynémely régi tartozás fejében. Amikor a második ilyen gyilkosságot jelentették a kardinálisnak, ő megállíttatta a hadsereget, lovasokkal és campierókkal közrefogatta az ezer fegyencet, előhozatta a két gyilkost, és mindenki szeme láttára ott a helyszínen főbe lövette.

Az intő példa nem tévesztett hatást. Pane di Grano másnap tiszteletét tette a kardinálisnál, és bejelentette, hogy ha emberei megfelelő zsoldot kapnak, ő a fejével felel értük.

A kardinális jogosnak ítélte Pane di Grano kérelmét. Fejenként és naponként huszonöt grain, azaz egy frank zsoldot szavazott meg a fegyenceknek, sőt visszamenőleg is kifizettette járandóságukat, attól a naptól számítva, melyen tisztjeiket megválasztották. Egyszersmind szavát adta, hogy a hadjárat egész időtartama alatt folyósítani fogja részükre a kialkudott zsoldot.

És mert a vörös, illetve sárga zubbonyok, sipkák nagyon is jellegzetes külsőt kölcsönöztek a különítménynek, a kardinális adót vetett ki Cariati város hazafias lakosaira, hogy abból készíttessen valami kevésbé feltűnő uniformist a fegyenceinek.

Azontúl ott meneteltek az élen, vagyis a legveszélyesebb poszton, s a beavatatlanok, akik nem értesültek e csapattest fura eredetéről, nem győztek csodálkozni, hogy lehet az, hogy minden katonája sántít, ki a jobb, ki a bal lábára.

Mert mind húzták azt a lábukat, melyen a láncot hordták.

Ilyen előhaddal vonult a kardinális Nápoly ellen. Schipani castellucciói veresége folytán végleg szabaddá vált előttük az út.

Mi sem lehetne tanulságosabb, véleményünk szerint, a népek s fejedelmeik számára, mint egybevetni Ruffo kardinális vonulását Garibaldiéval, aki hatvan évvel később ugyanitt vonult Nápoly ellen, s szembeállítani a főpap, tehát az isteni jog képviselőjének tetteit az emberiség, tehát a népjog képviseletében küzdő férfi tetteivel.

Az előbbi Róma bíborköntösét hordta, Isten és a király nevében kelt hadra, s útját fosztogatás, vérontás, gyújtogatás kísérte, nyomában kétségbeesés járt, gyász és halál.

A másik a nép egyszerű zubbonyát, a tengerészek dísztelen sapkáját viselte, de virágszőnyegen lépdelt, örömujjongás, áldás kísérte, s nyomában a szabadság járt s a népek üdve.

Az első szövetségesei a Pane di Granók, Sciarpák, fra Diavolók, Mammonék, Proniók - vagyis fegyencek és útonállók.

A másik fegyvertársai a Tüköryek, de Flotte-ok, Türrök, Bixiók, Telekiek, Sirtorik, Cosenzák - vagyis a hősök.

Akármilyen furcsa, megesik, hogy a Gondviselés védőszárnyai alá vesz oly vállalkozásokat, melyek nyilvánvalóan keresztezik Isten terveit. Miért teszi? Ezen hiába törik a fejüket a filozófusok meg a történészek.

Mert hiszen Isten értelemmel, szabad akarattal ruházta fel az embert, miáltal minden kétséget kizáróan azt a nagy és szent feladatot rótta rá, hogy szüntelen önnön fejlődésén, felvilágosodásán munkálkodjék, míg el nem éri végső, magasztos célját: a szabadságot s a világosságot, mely a nemzeteket tulajdon nagyságuk tudatára ébreszti.

Ám a nemzetek drága áron jutnak a szabadsághoz s a világossághoz: nemegyszer felülkerekedik újra a rabszolgaság, s úgy eláraszt mindent a sötétség, hogy a legvakmerőbb elméken, leghősibb lelkeken, legrendíthetetlenebb szívű embereken is erőt vesz a csüggedés.

A haldokló Brutus így kiált fel: "Üres szó vagy csupán, erény!" VII. Gergely azt íratta sírkövére: "Szerettem az igazságot, gyűlöltem az igazságtalanságot, ezért halok meg száműzetésben." S Kościuszko így sóhajtott, amikor a csatamezőn elesett: "Finis Poloniae!"

Miféle cél vezethette vajon a Gondviselést, amikor 1799-ben ugyanúgy kiterjesztette oltalmát Ruffo kardinálisra, mint 1860-ban Garibaldira? Érthetetlen, hacsak nem fogadjuk el magyarázatul, hogy a Bourbonokat azért helyezte vissza Nápoly trónjára, hogy aljasságukat, ostobaságukat, önkényüket leleplezvén, lehetetlenné tegye a harmadik Bourbon-restaurációt.

Csodát csodára halmozott a Gondviselés, hogy megóvja Ruffo és Garibaldi életét, holott logikailag kizárja az egyik a másikat, mivel szögesen ellentétes társadalmi célok szolgálatában álltak: ha az egyik a jót képviselte, a másik nem képviselhetett mást, csak a rosszat.

Márpedig semmi sem nyilvánvalóbb, mint a közönségesen Gondviselésnek nevezett felsőbbrendű hatalom ismételt beavatkozása az elbeszélésünk tárgyát képező események menetébe. E három hónap alatt Ruffo az Úr választottja, minden lépését Isten óvja.

Rejtély!

Láttuk, hogyan menekült meg április hatodikán a kardinális attól, hogy az alatta holtan összerogyott ló magával rántsa s összetörje.

Tíz napra rá, április 16-án, ugyancsak csodával határos módon menekült meg egy újabb veszedelemből.

Ruffo egy makulátlanul fehér arabs lovon járt, mióta első lova kidőlt alóla.

16-án reggel őeminenciája éppen nyeregbe készült szállni, amikor észrevette, hogy a ló húzza egyik lábát. A lovász megvizsgálta a ló sérült lábát: egy kavics fúródott a patájába.

A kardinális kímélni akarta a lovat. Megparancsolta, hogy kötőféken vezessék, s ő egy pej lóra szállt.

Útnak indultak.

Délelőtt tizenegy óra tájban, Tarsia közelében, több lövést adtak le a Ritorto Grande erdejéből egy papra, aki az első sorokban fehér ménen lovagolt. A ló holtan rogyott össze, a lovas megmenekült.

Futótűzként terjedt el a sanfedista seregben a hír, hogy a kardinális ellen merényletet követtek el - aminthogy csakugyan Ruffónak szánták a támadók a papra leadott lövéseket. A katonák őrjöngtek dühükben, húsz lovas nyomban az erdőbe vágtatott, s a merénylők üldözésére kelt. Tizenkét embert fogtak el, köztük négy súlyos sebesültet.

Kettőt a helyszínen agyonlőttek, a többit életfogytiglani várbörtönre ítélték, s a Marittima-erődbe zárták.

Két nappal azután, hogy áthaladt a lapályon, melyen az ókorban Szübarisz városa emelkedett, s ahol ma bűzhödt mocsarak terülnek el, a sanfedista sereg tábort vert Cassano herceg rezervátumában.

A kardinális szemlét tartott. Tíz teljes zászlóaljból állt a sereg, ezek szinte kivétel nélkül Ferdinánd volt katonáiból toborzódtak. A katonák fegyverzete: elöltöltő puska és kard. A puskáknak mintegy harmadára nem jutott szurony.

A lovasság ezerhétszáz főt számlált. Ebből ezerkétszáz lovon járt, ötszáz gyalog, nem lévén lova.

Ezenkívül két lovassvadront szervezett a kardinális bargellókból, vagyis csendőrökből és campierókból. Ez volt a legjobban felszerelt, felfegyverzett alakulat.

A tüzérség tizenkét különféle kaliberű ágyúból és két tarackból állt. Az irreguláris csapatok - vagy ahogy ők mondták: a tömeg - létszáma meghaladta a tízezer főt. Századokba osztották őket, a századok száma tehát éppen százra rúgott. Fegyverzetük - kalábriai divat szerint - puska, szurony, pisztoly, tőr, meg a tölténnyel, golyóval degeszre tömött patroncina, ez az óriás méretű, több mint két tenyér szélességű töltényöv, melyet páncélként a hasukra tekerve viseltek.

Végezetül volt még egy hadtest, amelyet reguláris seregnek emlegettek, mert a régi hadsereg maradványaiból állt össze. Minthogy pénz híján nem futotta felszerelésükre, e hadtest csak a sereg tömegét növelte, harci erejét nem.

A had tehát mintegy huszonötezer főt számlált; ebből húszezer volt kellően felszerelve s szervezve.

De mert e szedett-vedett hadtól nem követelhetett meg Ruffo igazi fegyelmet, vonulás közben olyan hosszúra nyúlt a menet, mint Xerxész előhada, s legalább háromszor akkorának tűnt, mint amekkora valójában volt.

Kétfelől szekerek fogták közre a katonaságot. A szekereken Kalábria legjobb boraival telt hordók: földbirtokosok, parasztok önkéntes adománya. A szekerek mellett szolgák baktattak, az ő dolguk volt bort fejteni s osztani. Kétóránként megperdültek a dobok, megállt a menet, a katonák pihentek egy fertályórát, és ittak egy pohár bort. Menázsit kilenckor, tizenkettőkor és ötkor osztottak.

Tábort rendesen forrás közelében vertek. Kalábria tele van szebbnél szebb forrásokkal. Ezek egyikét, a bandusiai forrást Horatius is megénekelte.

Mint látjuk, a sanfedista sereg a lehető legkényelmesebben utazott. Még a szórakozásról sem kellett lemondania.

Volt például zenekara. Tanulatlan s nem nagyon jó zenekar, de annál népesebb és lármásabb. Akadt itt mindenféle zenész: dudás, fuvolás, hárfás, hegedűs, s ami tetszik, leginkább az a kóbor és vad muzsikus népség, amelyik Immacolata s Natale ünnepén a kilencedre rendesen Nápolyban terem. Száz meg száz ilyen zenész kísérte a hadsereget, annyi, hogy kitelt volna belőlük egy külön kis sereg, aminek folytán Ruffo vonulása népünnepélynek is beillett volna, nemcsak diadalmenetnek. Naphosszat folyt a tánc, a gyújtogatás, a fosztogatás. Ó, boldog, nagyon boldog sereg volt valóban Ruffo őeminenciája serege!

Május 8-án eljutottak Materába, a Basilicata fővárosába. Crotonét nem számítva, sehol nem találtak útközben ellenállásra.

A sanfedista had éppen gúlába rakta fegyvereit Matera főterén, amikor trombitaszó harsant, s egy kis lovascsapat kanyarodott ki a város egyik utcájáról a térre. Elöl ezredesi uniformisban a parancsnok lovagolt, mögötte egy harminckettes kaliberű csatakígyó, egy tábori ágyú és egy mozsárágyú haladt, valamint két tetésen megrakott lőszeres kocsi.

A tüzérek - láss csodát! - csupa kapucinus barát. Vezetőjük - maga is csuhás - egy szamáron ült, s a füles legalább olyan büszkén látszott terhét hordani, mint La Fontaine hírhedt ereklyevivő szamara.

Az ezredes nem volt más, mint de Cesare. Itt csatlakozott parancs szerint a bíboros seregéhez. Serege száz-egynéhány lovasra olvadt a Casamassimánál elszenvedett vereség után. A tizenkét barátcsuhás tüzér vezetője természetesen fra Pacifico volt, a terhére büszke szamár pedig Jakobinus. Gazdája érte ment Pizzóba, ahol makkegészségesen, sőt kihízva-kigömbölyödve várta őt a füles.

A tizenkét tüzérré vedlett baráttal is találkoztunk már Martina és Acquaviva ostrománál; szorgalmasan és ügyesen működtették az ágyúkat.

Ami az álherceget, de igazi Boccheciampét illeti, ő Barlettában, egy partraszállás alkalmával francia kézre került, s mint később látni fogjuk, belehalt az ütközetben szerzett sebeibe. A kardinális a közelgő csapat elébe sietett. Pár lépés után megnyugodva megállt: felismerte de Cesarét. De Cesare megsarkantyúzta lovát, amint Ruffót megpillantotta, odavágtatott, leugrott a lóról, s a kardinális keze után nyúlt, hogy kézcsókkal üdvözölje. A kardinális valódi nevén köszöntötte a fiatalembert, nem lévén többé oka kilétét leplezni, ígéretéhez híven ott helyben kinevezte brigadérosának - e rang megfelelője nálunk a vezérőrnagy -, s megbízta, hogy szervezze meg az ötödik és hatodik divíziót.

De Cesare éppen idejében érkezett. A kardinális serege Altamurát készült megostromolni.

Altamura Matera tőszomszédságában fekszik, valamivel északabbra. Nevét láthatóan magas várfalairól nyerte. Békeidőben lakosainak száma körülbelül huszonnégyezer. Jelenleg ennél jóval többen tartózkodtak a városban, a Basilicatából és Apuliából elűzött hazafiak mind ide menekültek, hiszen Altamura volt a nápolyi köztársaság legerősebb végvára.

A nápolyi kormány két lovassvadront küldött Altamurába erősítésül, Mastrangelo da Montalbano tábornok és Niccolò Palomba hadbiztos vezetésével. Palomba korábban pap volt Aviglianóban, s fivérével egyetemben az elsok között állt át francia oldalra. A történelem oly gazdag érdekes epizódokban, hogy a legjobb akarattal sem szoríthatunk helyet ama festői jelenetnek, amikor Niccolo Palomba feltűrt csuhában a lazzaronékra lövöldözött Pigna-Seccánál, vagy amikor a francia katonák élén behatolt a Toledo utcába, lövésre emelt karabéllyal. Ám nemcsak hazafiságra és vitézségre adott ő példát, hanem szókimondásra is; a nápolyi parlamentben sikkasztással vádolta meg egyik képviselőtársát, Massimo Rotondót. Ezt a kormány veszélyes kezdeményezésnek ítélte, sürgősen kinevezte Palombát hadbiztosnak, s tettvágyát kielégítendő, elküldte Altamurába. Úgy látszik, minden pap lelke mélyén ott lappang az inkvizítor. Palomba első dolga volt letartóztatni s a franciskánus kolostorba záratni negyven royalistát, ahelyett, hogy egyetértésre és megbékélésre buzdította volna Altamura polgárait. Éppen a pörüket készítette elő, amikor a kardinális, de Cesaréval egyesülve, ostrom alá vette Altamurát.

Palomba hétszáz fegyverest hozott magával Aviglianóból, mert nemcsak pap volt ő és hadbiztos, de hadvezér is. Néhány ágyúval s számos puskással erősítette meg Altamura védelmét; puskásait a falakon s a templom tornyában állította fel.

Május 6-án az altamurai felderítők kicsaptak a városból, és foglyul ejtették a környéket tanulmányozó két sanfedista hadmérnököt, Vincit és Olivierit.

Súlyos csapás a sanfedista seregre!

7-én reggel a kardinális elküldte Altamurába egyik tisztjét, Raffaello Vecchionét, hogy teljhatalommal tárgyaljon Mastrangelóval és Palombával a megadás feltételeiről. Igen kedvező feltételeket szabott Ruffo, de a vár átadásán kívül követelte a két mérnök kiadatását is.

Mastrangelo és Palomba nem válaszolt a felszólításra, azazhogy válaszolt, csak nem szóval, hanem tettel: ott fogták a parlamentert.

Május 8-án este a kardinális útnak indította de Cesarét a sorkatonasággal s az irreguláris csapatok egy részével, hogy zárja körül Altamurát, de meghagyta neki, hogy az ő megérkeztéig ne bocsátkozzék harcba.

A többi irreguláris csapatot s a környező tartományokból összesereglett önkénteseket nagy izgalom fogta el arra a hírre, hogy de Cesare és különítménye elindult. Attól féltek, hogy lemaradnak Altamura kifosztásáról. Márpedig Crotone felprédálása oly szép emléket hagyott bennük, hogy nem tűrhettek el ilyen méltánytalanságot. Felkerekedtek hát önkényesen, és de Cesare nyomába eredtek. A kardinális mellett nem maradt más, mint testőrsége: kétszáz gyalogos és egy lovasosztag.

Ruffo Candida herceg materai palotájában szállt meg.

De Cesare félúton járhatott Matera és Altamura között, amikor azt az ordrét kapta a kardinálistól, hogy egész lovasságával induljon rögtön Terza vidékére, s fogja le azt a néhány hazafit, akik a lakosságot fellázították, úgyhogy a royalisták kénytelenek voltak a városból elmenekülni, s a közeli falvakban, földeken menedéket keresni.

De Cesare rögtön engedelmeskedett. A vezényletet Vincenzo Durantéra, hadnagyára ruházta.

A csapat továbbindult Durante vezetésével; megbeszélték, hogy a canitai csárdánál pontban két órakor megáll, s bevárja de Cesarét.

Egy parasztot hoztak Durante elé. Előbb azt hitte, a republikánusok kémje, de mint kiderült, csak egy szegény ördög volt, aki elmenekült a had elől a tanyájáról. Aznap reggel már fogságba esett egyszer, a republikánusok fogságába.

Az ember elmondta Duranténak, hogy idejövet kétszáz hazafival találkozott. Materába tarthattak, ki gyalogszerrel, ki lovon, de egy kis dombnál, az országút mentén megálltak s elrejtőztek.

Durante hadnagy ebből megértette, hogy a hazafiak rajtaütésre készülnek, nyilván azzal a céllal, hogy elragadják a sanfedista tüzérséget vagy legalább a mozsárágyút, az ostromlott városok rémét.

A hadnagy még azon töprengett, mit tegyen - parancsnoka távollétében nem mert kezdeményezni -, amikor befutott egy lovas küldönc, az előőrs parancsnokának, egy századosnak az üzenetével. Az előőrs harcba keveredett a hazafiakkal, a százados sürgős segítséget kért.

"Rohamlépésben előre!" - adta ki Durante a parancsot. Hamarosan megérkeztek a csetepaté színterére. A hazafiak gondosan elkerülték az utakat, nehogy lovasságot vethessenek be ellenük, s járhatatlan hegyi ösvényeken közelítették meg a sanfedista sereget, hogy adandó alkalommal rajtaüssenek.

A sanfedista sereg egy domb tetején foglalt állást. Fra Pacifico tüzelőállásba hozta ágyúit. A lovasság parancsnoka mintegy száz hegylakót vetett be a hazafiak ellen, azzal az utasítással, hogy ők szemtől szembe támadjanak, s lőjék az ellent, ahol érik; ezalatt a lovasság majd a hátukba kerül, s elvágja a visszavonulás útját.

A hazafiak oly kevesen voltak, hogy sikerre csak a meglepetés vihette vállalkozásukat. Most, hogy az ellenség felfedte tervüket, sietve visszavonultak.

A sanfedista sereg akadálytalanul folytathatta útját.

Este kilenc órára visszaérkezett de Cesare a lovassággal.

S nem sokkal később befutott a kardinális is.

Őeminenciája haditanácsot hívott egybe, a főbb parancsnokok részvételével. A haditanács úgy döntött, hogy haladéktalanul ostrom alá veszik Altamurát, a sereg másnap vonul tovább, de Cesare pedig még a hajnal beállta előtt útnak indul.

A hadmozdulat rendben végbement, de Cesare másnap reggel kilenc órakor ágyúlövésnyire megközelítette Altamurát.

Egy órával később megérkezett a kardinális is, a sereg fennmaradó részével.

Az altamuraiak a várost környező hegyeken ütöttek tábort.

A kardinális elhatározta, hogy körbejárja Altamurát. Személyesen akarta kikeresni a leggyengébb pontot a másnapi támadás előtt. Kitűnő célpontot nyújtott bíbor ruhájában, fehér lován.

A republikánusok rögtön felfedezték, s mindazok, akiknek távhordó puskájuk volt, őt vették célba. Csak úgy porzottak körülötte a golyók.

Ruffo megállt, szeméhez emelte távcsövét, s rezzenetlenül, mozdulatlanul tűrte a tüzet.

Kísérete könyörögve kérte, hogy vonuljon hátrább. Ő azt felelte:

- Menjetek innen! Nem venném a lelkemre, hogy miattam valaki is megsebesüljön!

- Monsignore, monsignore, hát önnel mi lesz? - kiáltották a többiek.

- Ó, miattam ne fájjon a fejetek - felelte a kardinális. - Engem nem fog a golyó.

A hadseregben az a mendemonda járta, hogy a kardinálisnak van egy csodatevő talizmánja, s az megvédi a golyóktól. Ruffo tekintélyét, népszerűségét nagyban fokozta ez a híresztelés, s ő igyekezett a hírverést magatartásával igazolni.

A városhoz vezető minden utat, ösvényt torlasz zár el, s ágyú véd - állapította meg a szemle során Ruffo.

Tehát mindenekelőtt valamelyik magaslatot kell elfoglalniok, ahonnan a város belőhető. A dombokat a hazafiak megszállták.

Elkeseredett küzdelem után a leccei lovasság, vagyis de Cesare száz embere elfoglalta az egyik dombot. Fra Pacifico rögtön felvontatta rá csatakígyóját és mozsárágyúját. A csatakígyót a falakra irányozta, a mozsárágyút a belvárosra. Két másik ágyút is felállítottak két másik halmon, de ezek kis kaliberű ágyúk voltak, sok kárt nem tettek Altamurában, bár átkozott zajt csaptak.

Bombázni kezdték a várost. A támadás heves volt, de elkeseredett ellenállásba ütközött. Az altamuraiak megesküdtek, hogy ha kell, ott esnek el mind egy szálig a bástyán, s az esküt komolyan gondolták. Egyik ház a másik után gyulladt ki s dőlt össze. A becsapódó lövedékek házakat romboltak, tűzvészt támasztottak, de az altamurai férjek, apák feledni látszottak gyermekeik s asszonyaik pusztulását, hallatlanná tették a haldoklók segélykiáltásait, s rendíthetetlenül álltak őrhelyükön, sorra visszaverve az ostromlók támadásait. Sőt egy kicsapás alkalmával meg is futamították a sanfedista sereg legbátrabb osztagát, a kalábriaiakat.

De Cesare sietett lovasaival a kalábriaiak segítségére, ő fedezte visszavonulásukat.

Az éjszaka beálltáig folyt a harc.

Az altamuraiak le sem hunyták a szemüket az éjjel: azon tanakodtak, mit tehetnek a védelem erősítése érdekében.

Tapasztalatlanságukban a szükségesnél jóval kevesebb lövedéket halmoztak fel. Ágyúgolyóból és kartácsból egynapi készletük volt még, puskagolyójuk ellenben elfogyott.

Felhívással fordultak a város lakosságához: hozza el ki-ki a főtérre, ami ólom vagy egyéb fém akad a házban.

S az altamuraiak el is hozták, amijük volt. Ólom ablakkeretet, ereszcsatornát, cin- és ezüstedényeket. Egy pap a templomi orgona csöveit hozta el.

Akkor nekiálltak mind ólmot, ónt, ezüstöt olvasztani s golyót önteni.

Szakadatlan munkában telt az éjszaka. Hajnalra jutott minden védő puskájába negyven golyó.

Ami a tüzéreket illeti, ők előreláthatóan a délután közepéig győzik majd lövedékkel.

Reggel hatkor újra kezdődött a bombázás, lövöldözés.

Délben jelentették a kardinálisnak, hogy néhány katona sebéből ezüstgolyót szedett ki a felcser.

Délután három órától fogva az altamuraiak réz-, majd ezüst- s végül aranypénzt használtak kartácsnak.

Három órára kifogyott a lőszer, s az altamuraiak elhozták pótlásul arany- és ezüstpénzeiket. Inkább feláldozták önként, semhogy a sanfedisták zsákmánya legyen.

A kardinális megbámulta Altamura lakosainak áldozatkészségét, melyről a történetírók is csodálattal emlékeznek meg, de egyszersmind örömmel állapította meg, hogy az ostromlottak utolsó tartalékaikat élik föl, s nem húzhatják már soká.

Négy óra tájban hatalmas robbanás hallatszott, mintha száz puskát lőttek volna ki egyszerre.

Aztán elnémultak az altamurai fegyverek.

A kardinális kelepcétől tartott. S mert az is megfordult a fejében, hogy ha nem nyit valamerre egérutat a republikánusoknak, azok képesek, fogadalmukhoz híven, csakugyan városuk falai alá temetkezni, egy pontra vonta össze egész seregét, mintha végső, ellenállhatatlan rohamra készülne, s szándékosan őrizetlen hagyta a városnak azt a kapuját, amelyet Nápolyi kapunak neveznek.

Niccolò Palomba és Mastrangelo valóban ezen a kapun menekült el a városból.

Fra Pacifico olykor kilőtt a városra egy-egy ágyúgolyót, a lakosságot nyugtalanítandó.

De a város nem felelt a kihívásra. Rejtelmes, baljós csend borult Altamurára, dermedt némaság, mintha máris a holtak városa lenne.

Éjfél felé egy lovas őrjárat a materai kapuig merészkedett.

Nem találtak a kapunál őrséget, s hirtelen ötlettől vezérelve úgy határoztak, hogy felgyújtják.

Halomba hánytak az ágyúgolyóktól kilyuggatott kapu tövében, ami gyúlékony anyagot a közelben leltek, s porrá égették a kaput. A bentiek kísérletet sem tettek a merénylet megakadályozására.

A dolgot nyomban jelentették a kardinálisnak. Ő mégis úgy rendelkezett, cseltől tartva, hogy a sereg várjon, de a várost kímélendő leállította a mozsárágyút.

Május 10-én, pénteken, valamivel napkelte előtt, csatarendbe sorakozott a sereg, s a kardinális parancsára a leégett kapuhoz vonult. Bekémleltek a kapunyíláson. Sehol egy ember. Az utcák elhagyatottak és némák, mint Pompeji utcái. A kardinális két bombát és két gránátot lövetett be próbaképpen, de a robbanásra sem mozdult senki és semmi, süketen ásított a csend. Felkelt a nap is, ám e hatalmas sírbolt gyászos, dermedt magányát most sem verte fel emberi hang.

- Három lovasezred hatoljon be a kapun, és járja be a várost - parancsolta Ruffo. - Hadd lássuk, mi történik!

A vadászok hamarosan jelentették, a kardinális nagy megdöbbenésére, hogy a városban nem maradt más, csak járóképtelen betegek, öregek, gyermekek és a kolostorban egy csapat fiatal lány.

Egyszerre megjelent az első vadászszázad kapitánya, iszonyattól eltorzult arccal.

A kardinális őt és századát küldte ki a két mérnök, Vinci és Olivieri, valamint Vecchione, a parlamenter felkutatására.

A kapitány elmondta, hogy Szent Ferenc templomában friss vérnyomokra bukkantak. A nyomok egy halottakkal és haldoklókkal telt pinceüreghez vezettek. Niccolò Palomba a negyven, királypártisággal vádolt altamurait eloző este páronként összebilincselve elővezettette a Szent Ferenc-kolostor refektóriumába, s ott mindannyiukat főbe lövette. Ez volt az a nagy puskaropogás, amire olyan síri csend következett.

A kivégzés után a halott vagy félhalott royalistákat e pinceodúba hányták. Ez a látvány, a tömegsír látványa dúlta úgy fel a tisztet.

Arra a hírre, hogy a kivégzett royalisták közt akadnak élő emberek is, a kardinális rögtön a helyszínre sietett, s megparancsolta, hogy mindenkit hozzanak fel a pinceüregből, ha holt, ha eleven. A nyolc-kilenc élő sebesült közül mindössze hárman gyógyultak fel. A többi még aznap meghalt, anélkül, hogy eszméletét visszanyerte volna.

A három túlélő: Emanuele de Mazzio di Matera; Maestro Lomastro atya, a dominikánusok volt tartományfőnöke, aki huszonöt évvel később halt meg, aggkori végelgyengülésben; és don Raffaello Vecchione, a parlamenter, aki 1820-ban vagy 21-ben halt meg mint a hadügyi államtitkárság alkalmazottja.

A két mérnök, Vinci és Olivieri, halott volt.

Altamura dúlását még a royalista szerzők is iszonyatosnak festik.

Szegény város! Siralmas pusztulásának emléke ma is könnyeket csal mindazok szemébe, akik végignézték! - írja Vincenzo Durante, de Cesare hadnagya, az 1799-es sanfedista hadjárat krónikása. - Három hosszú-hosszú napon át folyt a fosztogatás, a katonák bírvágya nem ismert határt.

Altamurai trófeákban dúskált egész Kalábria, a Basilicata és Apulia. Mindenükből kiforgatták a lakosokat, egyebük sem maradt, mint a lázadás fájdalmas emléke.

Altamura végigszenvedte a következő három nap alatt mindazt az iszonyatot, amit a legkönyörtelenebb háború, a polgárháború szokott a rohammal bevett városokra zúdítani. Az öregeket s kisgyermekeket legyilkolták, a fiatal lányokat megerőszakolták, megszentségtelenítve menedéküket, a kolostort. A liberális történetírók, például Coletta, kénytelenek Saguntához s Karthágóhoz mérni Altamura balvégzetét, mivel az újkorban nem találnak példát ehhez fogható katasztrófára.

A kardinális mindaddig nem merte felemelni tiltó szavát, míg szeme láttára el nem követtek egy szörnytettet.

Egy házban rátaláltak egy ott rejtőzködő hazafira, s nyomban a kardinális elé vonszolták, aki hullahalmok, égő és összeomló házak között, bokáig vérben gázolva éppen hálaadó istentiszteletet tartott a főtéren, egy rögtönzött oltár előtt.

Filo gróf - így hívták a hazafit - térdre borult az oltár előtt, kegyelemért esdve. Hirtelen előlépett egy férfi, aki magát a meghalt Olivieri mérnök rokonának mondta, s közvetlen közelből rálőtt. Filo gróf holtan rogyott a kardinális lábaihoz, vérrel fröcskölvén tele a bíborszín ruhát.

A kardinális kapott az alkalmon, s az arcátlan gyilkosság ürügyén véget vetett a vérontásnak. Riadót veretett, megparancsolta a tiszteknek, papoknak, hogy járják be a várost, s mindenütt állítsák le a három napja folyó öldöklést, fosztogatást.

A parancskiadás pillanatában bevágtatott a térre egy lovas kurír, nápolyi tiszti egyenruhában. A kardinális előtt megállította lovát, leugrott a nyeregből, s mély meghajlással átnyújtotta Ruffónak a királyné levelét.

A kardinális megismerte a borítékon a királyné keze vonását, csókkal illette a levelet, feltörte pecsétjét, s olvasta, amint következik:

Kalábria vitéz és nagylelkű fiai![9]

Mély hálát és igaz megelégedést fakasztott szívünkben az a nagy bátorság, hűség s buzgalom, amiről fényes tanúbizonyságot tettetek s tesztek, síkraszállván katolikus anyaszentegyházunk, valamint Istentől rendelt jóságos királyotok s atyátok ügyének védelmében, ki benneteket kormányozni, oltalmazni s boldogítani hivatott. Ezért úgy határoztunk, hogy tulajdon kezünkkel hímzünk nektek lobogót, melyet, íme, itt küldünk.

Ékes bizonyítéka e lobogó irántatok érzett szeretetünknek s a hálának, mellyel hűségeteknek adózunk; váljék egyszersmind erőforrássá, mely mindnyájatokat további bátor és lankadatlan küzdelemre sarkall, míglen szétszóratnak és vereséget szenvednek államunk s szent hitünk ellenségei, s ti magatok, családotok, a haza ismét békében élvezheti küzdelmeitek s vitézségtek gyümölcsét, jóságos királyotok s atyátok, Ferdinánd, valamint a mi oltalmunk alatt, kik életünk végéig nem szűnünk meg azon fáradozni, hogy újra meg újra bizonyságát adjuk: dicső tetteitek emléke elevenen él szívünkben.

Derék kalábriaiak! Folytassátok hát a harcot vitézül, amint hozzátok illik, e lobogó alatt, melyre tulajdon kezünkkel hímeztük rá a keresztet, a megváltás dicső jelét, s ne feledjétek, hős bajnokok, hogy e jelben győznötök kell, de küzdjetek tovább, a kereszttől vezéreltetve, rettenthetetlenül, és bizton remélhetitek ellenségeitek vereségét.

Mi azalatt mélységes hálával fohászkodunk a Mennyek Urához, a világ minden javainak kútfejéhez, hogy kegyeskedjék diadalra segíteni vállalkozásunkat, hiszen az mindenekfelett az Ő dicsőségét szolgálja, egyben a mienket, valamint lelkünk nyugalmát.

Hálától túlcsorduló szívvel köszönt benneteket

sírig hű és szerető édesanyátok
Mária Karolina

Palermo, április 30.

A királyné aláírása mellett még öt név sorakozott:

Mária Klementina
Bourbon Lipót
Mária Krisztina
Mária Amália[10]
Mária Antónia

Mialatt a kardinális a királyné levelét olvasta, a küldönc kibontotta a királyné s a kis hercegnők hímezte gyönyörű zászlót.

Fehér selyemből készült, egyik oldalán a nápolyi Bourbonok címere díszelgett, alatta a felírás: Szeretett kalábriai népemnek, a másik oldalon a kereszt, a Constantinus keresztes lobogója óta megszentelt jelmondattal:

Scipione Lamarrának hívták a küldöncöt, aki a zászlót elhozta. A királyné külön levélben a kardinális jóindulatába ajánlotta "a bátor és kitűnően képzett" tisztet.

Megszólaltak a trombiták, megperdültek a dobok, a kardinális gyülekeztette seregét, s ott, a hullahalmok, kifosztott házak, füstölgő romok között felolvasta a királyné levelét, majd felmutatta a zászlót, mely arra rendeltetett, hogy újabb fosztogatások, vérontások, gyújtogatások felé vezesse a sanfedista sereget a királyné jóváhagyásával s Isten áldásával!

Rejtelmesek a Gondviselés útjai, mondottuk! S most megismételjük: rejtelmesek, valóban.

Mialatt Bari földjén ezek történtek, Nápolyban is nagy horderejű események zajlottak.

Ausztria császára megmozdult végre, írta Ferdinánd egyik levelének utóiratában. S ez a mozdulat végzetesen hatott ki Franciaországra.

A császár bevárta az oroszokat.

Okosan tette.

Szuvorov, a törökökön aratott győzelemtől ittas Szuvorov átszáguldott Németországon, Tirolon, a tiroli hegyeken, Veronában átvette az egyesült osztrák-orosz sereg vezényletét, s elfoglalta Bresciát.

A francia hadsereg csatát vesztett ezenkívül a németországi Stokach s az itáliai Magnano mellett.

Mint mondottuk, Macdonald lépett Championnet örökébe.

De felváltani valakit vagy pótolni: nem ugyanaz. Macdonald kitűnő hadvezér volt, de híján a nyájas, szívélyes, barátságos modornak, mely Championnet-t Nápoly-szerte közkedveltté tette.

Egy nap jelentették neki, hogy a Régi Vásártér környékén lázadás ütött ki.

A lazzaronék, a Masaniello-féle zendülés részvevőinek, vagyis azoknak a leszármazottai, akik Masaniellóval együtt lázadtak, vele együtt raboltak, gyilkoltak, majd eltűrték, hogy a vezérüket a szemük láttára meggyilkolják, ha ugyan nem ők maguk ölték meg, holta után tagjait sárba hempergették, fejét a szennycsatornába dobták, azután elképzelhetetlen, bár a déli népeknél nem ritka következetlenséggel ismét összeszedték Masaniello szétszórt tagjait, aranyozott ravatalra fektették, s isteneknek kijáró tisztelettel temették el; a lazzaronék, akik mit sem változtak 1647-től 1799-ig, összeröffentek, lefegyverezték a nemzetőrséget, és megindultak a kikötőbe, hogy a tengerészeket fellázítsák.

Macdonald azt tette, amit hasonló helyzetben Championnet tett volna. Michelét hívatta, és megígérte neki, hogy ha leszereli a lázadást, rögtön előlépteti a légió parancsnokává, magas fizetéssel, s egy, a mostaninál is pompázatosabb egyenruhával ajándékozza meg.

Michele lóra pattant, a lazzaronék után vágtatott, s ismert ékesszólásával csakugyan sikerült őket jobb belátásra bírnia. A lazzaronék letették a fegyvert, s békén hazatértek.

Utána nagy szégyenkezve követeket menesztettek Macdonaldhoz, bocsánatát kérni.

Macdonald szavának állt. Michelét kinevezte a légió parancsnokává, és megajándékozta egy káprázatos uniformissal. Michele abban parádézott már az este Nápoly utcáin.

Aznap futott be Nápolyba a magnanói csatavesztés híre, s ami ebből következett: csapataink visszavonása és a Mincio-vonal feladása.

Macdonald parancsot kapott, hogy csatlakozzék a lombardiai francia hadsereghez, mely hanyatt-homlok hátrált az osztrák-orosz hadsereg elől. Nem állt módjában a parancsot mindjárt végrehajtani, mert, mint tudjuk, Championnet még leváltása előtt kiküldött egy francia hadtestet Apuliába s egy nápolyi hadtestet Kalábriába.

Láttuk, milyen eredménnyel.

Broussier és Ettore Carafa győzött, Schipani vereséget szenvedett.

Macdonald rögtön parancsot küldött a Nápoly környékén szétszórtan állomásozó francia csapattestekhez, hogy gyülekezzenek Casertában.

A republikánus csapatok visszavonulóban voltak, a sanfedista sereg gyorsuló ütemben nyomult előre. Nápolyt egyre szorosabb gyűrűbe fogták a royalisták. Fra Diavolo máris Itriben székelt, Mammone és két öccse Sorában, Pronio az Abruzzókban, Sciarpa a Cilentóban; s ami végül Ruffót és de Cesarét illeti, ők vállvetve törtek előre Kalábriában, bal felől a Tirrén-tengeren át az angolokra támaszkodva, jobb felől a Jón-tengeren át, az oroszokra és törökökre.

Visszaérkezett Párizsból a nápolyi köztársaság küldöttsége. Párizsi útjuk célja az volt, hogy elismertessék a Parthenopéi Köztársaságot, s nevében a Direktóriummal véd- és dacszövetséget kössenek. Csakhogy Franciaország ügyei nem álltak olyan jól, hogy megvédhette volna Nápolyt, s Nápoly gyengébb volt annál, hogysem dacolhatott volna Franciaország ellenségeivel.

A francia Direktórium azt üzente hát a nápolyi respublikának, amit ilyen helyzetben két állam üzenni szokott egymásnak, tekintet nélkül a köztük fennálló szerződésekre: Ki-ki álljon helyt magáért! Hogy mégis tegyen valamit Nápolyért, a Direktórium átengedte neki Abrial polgártársat a köztársaság megszervezésének előmozdítására, lévén Abrial polgártárs e kérdés szakembere.

Macdonald már a visszavonulást készítette elő, a parancs értelmében, bár egyelőre titokban. A francia csapatok Casertában gyülekeztek, amit ő azzal indokolt, a látszat kedvéért, hogy elpuhulnak Nápoly gyönyörei közepette. Egyszerre hírül vette, hogy az angol flotta védelme alatt mintegy ötszáz royalista meg egy lényegesen nagyobb létszámú angol különítmény partra szállt Castellammare mellett, és elfoglalta a várost meg a kis erődöt. Az erődben mindössze harminc francia katona állomásozott, partraszállásra igazán nem számított senki. A franciák kapituláltak, de kikötötték, hogy szabadon elvonulhatnak. A város nem volt abban a helyzetben, hogy bármiféle kikötéssel éljen: az ellenség rajtaütéssel elfoglalta és kirabolta.

Amint híre terjedt az eseménynek, sietve megjelentek a városban a környező hegyek lakói, a letterai, groguanai parasztok - olyasféle hegyi pásztorok, mint az ókori szamnitok -, nehogy a zsákmányból kimaradjanak.

Mindenkit kiraboltak és legyilkoltak, aki hazafinak számított, vagy akire ráfogták, hogy az. S mert a vérontás vérszomjat kelt, végül a francia helyőrséget is felkoncolták, a kapitulációs feltételek ellenére.

Macdonald másnap készült Nápolyt elhagyni. Az esemény hírére megváltoztatta tervét. Büszke és bátor katona létére nem tűrhette, hogy azt mondják: a félelem bírta távozásra. Hadserege élén Castellammare ellen vonult. Az angol hadihajók igyekeztek feltartóztatni s megzavarni a francia csapatot. Hiába! Macdonald a hadihajók ágyúinak tüzében visszafoglalta a várost és az erődöt, új helyőrséggel látta el - ezúttal nem francia, hanem nápolyi helyőrséggel -, s még aznap este visszatért Nápolyba, három zsákmányolt zászlóval, tizenhét ágyúval és háromszáz fogollyal. A hadizsákmányt a nápolyi nemzetőrségnek ajándékozta.

Másnap bejelentette, hogy Casertába vonul, ahol hadgyakorlaton vesznek majd részt a csapatok. Megígérte, hogy okvetlenül visszatér Nápolyt megvédeni, ha kell, s kérte, hogy naponta juttassanak el hozzá jelentést a legfrissebb eseményekről.

Ideje - mondta -, hogy a nápolyi respublika visszanyerje teljes cselekvési szabadságát, hogy saját lábára álljon, s jól indult forradalmát végigvigye. A nápolyiak dolga a végleges kormányt Abrial útmutatásai szerint megalakítani, és a lázadást leverni.

Május 6-án este éppen levelet írt Troubridge commodore-nak, melyben arra kérte, emberségére apellálva, hogy ne szítsa a polgárháború tüzét, hanem ellenkezőleg, törekedjék csillapítani, amikor jelentették, hogy Salvato Palmieri dandárparancsnok kér bebocsáttatást.

Salvato két nappal korábban mesébe illő hőstetteket hajtott végre Castellammare visszafoglalásánál, Macdonald szeme láttára. A tizenhét ágyúból ötöt, a három zászlóból egyet az ő dandárja vett el az ellenségtől.

Valamelyest ismerjük már Macdonaldot. Tudjuk: ridegebb és szigorúbb volt Championnet-nál, de lévén maga is halálmegvetően bátor, méltányolta, sőt, nagyra becsülte mások vitézségét.

Szívélyesen kezet nyújtott a belépő Salvatónak.

- Dandárparancsnok úr - mondta -, sem ott, a csatatéren, sem a csata után nem volt alkalmam szóban kifejezni elismerésemet, de ami ennél többet ér: írásban kértem a Direktóriumot, hagyja jóvá az ön dandártábornoki kinevezését, s addig is, míg ez megtörténik, önre kívánnám bízni Mathieu Maurice tábornok hadosztályát, mivel a tábornokot hosszabb időre harcképtelenné teszi súlyos sebesülése.

Salvato meghajolt.

- Attól félek, tábornok, hogy szándékom ellenére hálátlannak mutatkozom majd, de úgy mondják, önt hamarosan visszarendeli a Direktórium Közép-Itáliába, s ez esetben...

Macdonald felkapta a fejét.

- Ki mondta ezt önnek? - kérdezte.

- Példának okáért Mejean ezredes, akivel az imént találkoztam. Az ezredes a Sant'Elmo-erőd készleteinek kiegészítése ügyében szaladgál, ő mesélte nekem, hogy ön a Sant'Elmo-erődben szándékozik hagyni őt, ötszáz emberrel. Titoktartásra egyébként nem kötelezett.

- Magas pártfogói lehetnek a fickónak, ha a fővesztés terhe mellett rábízott hadititkokkal ilyen könnyelműen bánik.

- Bocsánat, tábornok, nem gyanítottam, hogy hadititok. Ha tudom, megvallom, elhallgattam volna Mejean úr nevét.

- Rendben van. De mit is mondott előbb? Mi van, ha engem Közép-Itáliába rendelnek?

- Azt akartam mondani, tábornok, hogy én e szerencsétlen ország fia vagyok, melyet ön rövidesen sorsára hagy. Ha Nápoly nem számíthat többé francia támogatásra, szüksége lesz minden erőforrására s főként minden hű fiára. Nem bízhatna rám, tábornok úr, egy itteni posztot, ha majd a sereg elvonul? Akármit! Teszem: a Tojáserőd vagy a Carmine-erőd parancsnokságát, ahogy Mejean ezredesre bízta a Sant'Elmo-erőd parancsnokságát.

- Mejean ezredest a Direktórium kifejezett kívánságára neveztem ki a Sant'Elmo-erőd parancsnokává. Parancsban írták elő, hány embert hagyjak a Sant'Elmo-erőd védelmére, s kire bízzam vezényletüket. De önre nézve nem kaptam hasonló utasítást, s nem venném a lelkemre, hogy a hadsereget megfosszam egyik legjobb tisztjétől.

- Tábornok - felelte Salvato, ugyanolyan határozott hangot ütve meg, amilyet Macdonald használt, éles ellentétben Championnet tábornokkal, aki mindig úgy bánt vele, mint tulajdon fiával -, tábornok, válasza kétségbe ejt, mert szilárd meggyőződésem, hogy Nápoly nem nélkülözhet, s egy percre sem feledhetem, hogy nápolyi voltam, mielőtt franciává lettem, életemmel tehát mindenekelőtt Nápolynak tartozom, s csak másodsorban Franciaországnak. És mivel így van, kénytelen lennék rangomról lemondani, ha végleg megtagadná kérelmem teljesítését.

- Bocsánat, uram - felelte Macdonald -, én méltánylom óhaját, annál inkább, mivel jómagam is ír vagyok, s bár Franciaországban születtem, s apám, anyám jóval korábban áttelepült már, ha Dublinban találnám magam, oly körülmények között, mint ön itt Nápolyban, talán bennem is felébredne az ír hazafi, s ugyanazt kérném, amit ön.

- Egyszóval elfogadja lemondásomat, tábornok? - kérdezte Salvato.

- Nem, uram. De három hónapra szabadságolom.

- Ó, tábornokom! - ujjongott Salvato.

- Három hónap múlva vége Nápolynak...

- Ezt hogy érti, tábornok?

- Mi sem egyszerűbb - szólt Macdonald szomorú mosollyal. - Úgy értem, hogy három hónap múltán Ferdinánd lesz újra az úr Nápolyban, s a hazafiakra akasztófa vár vagy száműzetés. Szentelje magát, uram, három hónapon át hazája védelmének. Amit ez idő alatt tesz, ahhoz Franciaországnak nincs köze, vagy ha mégis, bizonyára nem kell miatta szégyenkeznie. S ha e három hónap alatt megkíméli a golyó, és nem kötik föl, térjen vissza közénk, uram, s foglalja el hadseregünkben az önt megillető posztot, ha lehet, az én oldalamon.

- Ez több, tábornok, mint amit kérni és remélni mertem - mondta Salvato.

- Mert azok közé tartozik, uram, akinek nem adhatunk annyit, amennyit megérdemel. Kit nevezhetnénk ki helyetteséül ideiglenes dandárparancsnoknak?

- Tábornok, megvallom, nagy örömömre szolgálna, ha Villeneuve barátom helyettesíthetne, de...

Salvato elakadt.

- De? - nógatta Macdonald.

- De Villeneuve Championnet tábornok ordonánctisztje volt, s ez a cím manapság tán nem a legjobb ajánlólevél.

- A Direktórium szemében, úgy lehet, uram, de ami engem illet, előttem nem számít más, csak a hazafiság s a bátorság. Ön a legjobb bizonyíték rá, mert ha Villeneuve úr Championnet tábornok ordonánctisztje, hát ön meg szárnysegédje volt. Ha nem csalódom, Civita Castellanánál, ahol olyan bátran harcolt, még ezt a címet viselte. Írjon, kérem, barátjának, Villeneuve-nek, tudassa vele, hogy az ön kérésére a legnagyobb örömmel kineveztem ideiglenes dandárparancsnoknak.

S egy kézmozdulattal az íróasztalhoz tessékelte Salvatót. Salvato néhány sort vetett papírra örömtől reszkető kézzel.

Aláírta, lepecsételte, megcímezte a levelet, s már állt volna föl, amikor Macdonald szelíden visszanyomta a székre.

- Még egy utolsó szívességre kérném - mondta.

- Parancsoljon velem.

- Nápolyi létére úgy beszél franciául és angolul, hogy aki hallja, okvetlen franciának vagy angolnak véli. Nyilván anyanyelvén sem beszél rosszabbul, mint e két idegen nyelven. Nos, legyen szíves, fordítsa olaszra a kiáltványt, amelyet tollba mondok.

Salvato bólintott.

Macdonald kihúzta hosszú termetét, s kezét Salvato karosszékének támláján nyugtatva, diktálni kezdett:

Nápoly, 1799. május 6.

Amely város fellázad, azt felégetjük, s a föld színével tesszük egyenlővé.

Salvato kérdőn pillantott Macdonaldra.

- Folytassa, uram - szólt Macdonald.

Salvato bólintott, engedelmessége jeléül. Macdonald folytatta:

A fellázadt tartományok, városok bíborosait, érsekeit, püspökeit, plébánosait, egyszóval az ott lakó papi személyeket lázitóknak tekintjük, s halállal sújtjuk.

A halálbüntetéssel együtt jár a teljes vagyonelkobzás.

- Kemény törvényt szab, tábornok - jegyezte meg mosolyogva Salvato.

- Ez pusztán látszat - felelte Macdonald. - Mert a kiáltvánnyal egészen más célom van, fiatalember, mint hiszi.

- Ugyan mi? - kérdezte Salvato.

- A Parthenopéi Köztársaság kénytelen lesz kemény rendszabályokhoz folyamodni, ha fenn akar maradni; és könnyen meglehet, hogy a szigor ellenére elbukik. Nos, feltéve, hogy mégis bekövetkezne a restauráció, nem árt, úgy hiszem, ha azok, akik e rendszabályokat meghozták, rám háríthatják a felelősséget. Én addigra már messze járok Nápolytól, de ennyiben tán még hasznára lehetek, e baráti gesztussal megmenthetem néhány gyermekének életét. Legyen szíves a tollat, uram.

Salvato felpattant, s átadta a tollat. A tábornok álltában aláírta a kiáltványt, majd Salvatóhoz fordult:

- Egyszóval, ahogy megbeszéltük. Ha három hónap múltán nem hősi halott, fogoly vagy akasztott ember, utánunk jön.

- Három hónap múlva ön mellett leszek, tábornok.

- Szabadságlevelét még ma elküldöm Villeneuve úrral, aki úgyis felkeresné, hogy megköszönje az ajánlást.

És Macdonald kezet nyújtott Salvatónak, aki hálatelten szorította meg.

Másnap, május 7-én, Macdonald elindult a sereggel Casertába.

"A franciák távozásának hírére olyan örömmámor fogta el a nápolyi hazafiakat, hogy azt szó le nem írhatja," - mondta az Emlékirat, adalékul a legutóbbi nápolyi forradalmak történetéhez című mű szerzője. - Egymás nyakába borultak, kölcsönösen kezet ráztak, s egyre csak azt hajtogatták, hogy e perctől fogva igazán, teljesen szabadok. S e kijelentés az önkívületig fokozta rajongó hazaszeretetüket."

S csakugyan: 1792 és 1793 őrült szenvedélyei támadtak mintegy új életre Nápolyban, szerencsére nem a vérengző szenvedélyek, hanem csupán a túlzásig vitt hazafiság, mely a magasztost a nevetségessel elegyíti. Azok a honpolgárok, akik szerencsétlenségükre a Ferdinánd nevet viselték - márpedig a talpnyalás igen elterjedtté tette e nevet -, vagy bármely más királyét, azon kéréssel fordultak a republikánus kormányhoz, engedélyezze törvényileg nevük megváltoztatását, nehogy szégyenszemre a zsarnokkal kelljen rajta osztozniok.^[11] Százával jelentek meg a Ferdinánd, Karolina és az udvar titkos szerelmi kalandjait leleplező gúnyiratok. Hol a Sebeto, a Maddalena-hídnál a tengerbe torkolló kis nápolyi folyócska szólalt meg a nép nevében, mint valaha a Szkamandrosz, hol egy falragasz kiáltotta világgá, a Carmine-templom faláról: "Esci fuori, Lazzaro!" ("Gyere ki, Lázár!") Lazzaro itt természetesen lazzarone jelentésben állt, s a lazzarone Masaniello értelemben. Eleonora Pimentel a Parthenopéi Monitor-ban magasra szította a hazafiság lángját, s Ruffót közönséges haramiavezérnek, gyilkosnak festette. Ilyennek látja a kardinálist máig az utókor, e lánglelkű asszony hatására.

Az asszonyok felbuzdultak Eleonora példáján, s merő hazafias érzületből a patriótákat tüntették ki vonzalmukkal, elutasították az arisztokratákat. Többen felcsaptak szónoknak: palotájuk erkélyéről hirdették az igét a népnek, megmagyarázták neki jogait s kötelességeit. Michelangelo Ciccone, Cirillo barátja, eközben lankadatlanul folytatta az Evangélium, e nagy demokratikus mű lefordítását nápolyi népnyelvre; a keresztény hitelveket rendre a szabadság kívánalmaihoz alkalmazta. Mialatt a papság egy része körömszakadtáig küzdött a forradalmi eszmék befolyása ellen a templom s a gyóntatószék fedezékéből, s az asszonyokat fenyegetéssel, a férfiakat hitegetéssel igyekezett visszariasztani, egy bolognai ferences rendi szerzetes, Benoni atya, egyenesen a Palota tér közepén, a szabadságfa tövében állította fel szószékét, pontosan ott, ahol Ferdinánd Paolai Szent Ferencnek szándékozott fogadalmi templomot emelni, mihelyt a Gondviselés visszasegíti trónjára. Benoni atya, jobbjában a feszülettel, arról prédikált, hogyan forgatták ki Jézus népekre s fejedelmekre egyaránt érvényes, igaz tanításait a királyok évszázadokon át a maguk hasznára, s hogyan tűrték e visszaélést alvó oroszlánként a népek. De most felébredt végre álmaiból az oroszlán, rettentő hangját, körmét próbálgatja, Benoni atya pedig buzgón fejtegette az egyik ilyen oroszlánná lett népnek a szabadság, egyenlőség, testvériség hármas elvét, aminek Nápoly akkortájt hírét sem hallotta. (Mindmáig nem sokat tud róla.)

Capece Zurlo hercegérsek a hazafias papok pártjára állt - félelmében vagy tán meggyőződését követve. Elrendelte, hogy az ima szövegében a Domine salvum fac regem kitételt a Domine salvum fac respublicam helyettesítse. Sőt, ennél is tovább ment: egy enciklikájában kihirdette, hogy azok, akik bármi módon az új kormányzat vesztére törnek, nem nyerhetnek feloldozást bűneik alól, hacsak nem in extremis, vagyis a halálos ágyon.

E tilalmat azokra is kiterjesztette, akik elmulasztanák feljelenteni azon összeesküvőket, összeesküvéseket, illetve bejelenteni azokat a titkos fegyverraktárakat, amelyekről tudomást szereznek.

S végezetül: a színházak kizárólag olyan drámákat, tragédiákat játszottak, melyeknek hőse Brutus volt, Timoleón, Harmodiosz, Cassius vagy Cato.

Egy ilyen színházi előadás végén, május 1-én értesült Nápoly Altamura elestéről s felégettetéséről. A főszerepet játszó színész jelentette be a gyászhírt a közönségnek, s elmondta azt is, milyen szörnyű sorsra jutott a republikánus város. Kimondhatatlan iszonyat járta át a nézők lelkét. Mintegy áramütésre egyszerre pattantak fel, s egy emberként kiáltották: "Halál a zsarnokokra! Éljen a szabadság!"

S bár senki nem adott rá jelt, feldübörgött, mint az égzengés, a nápolyi Marseillaise, Vincenzo Monti Szabadsághimnusz-a, amelyet a Parthenopéi Monitor megjelenése előtti estén Eleonora Pimentel olvasott fel a Fusco hercegnő palotájában egybegyűlt társaságnak.

Az illúziók fátyla fellebbent, a veszedelem megmutatta rémítő arculatát. Nem volt többé helye az üres fecsegésnek, ütött a cselekvés órája.

Salvato adott erre is elsőnek példát. Mihelyt visszanyerte mozgási szabadságát, elutazott - apja felhatalmazásával a zsebében - Molisébe, s részben intézői révén, részben közvetlenül a birtok bérlőitől mintegy kétszázezer frankot gyűjtött össze egy kalábriai önkéntes csapat felszerelésének céljaira. A csapat felvette a kalábriai légió nevet. Minden tagja lelkes híve volt a szabadságnak, személyes ellensége Ruffo kardinálisnak, s mindnek akadt egy-két halottja is, akiért a sanfedistákon vagy vezérükön vérbosszút készült állni.

Szörnyű fogadalmat tettek, s ezt a jelmondatot írták fel zászlójukra:

Rocca Romana herceg is előbújt az Óriás lejtőjén berendezett háreméből, s engedélyt kért és kapott egy lovasezred felállítására, Salvato példáján felbuzdulva, mint akkoriban hitték.

Schipani újjászervezte tönkrevert, szétzüllött hadtestét, s kétfelé osztotta.

Az egyik légió parancsnokává kinevezte a kalábriai Spanót, aki sok évig szolgált altiszti rangban a hadseregben, s ő állt a másik légió élére.

Abrial lelkiismeretesen ellátta a Direktórium által ráruházott feladatot.

Huszonöt polgárra bízta a törvényhozó hatalmat, ötre a végrehajtó hatalmat, négyre a minisztériumokat.

Ő maga szemelte ki azokat, akiknek a kezére adta a háromféle hatalmat.

Köztük Domenico Cirillót, egyik legrégibb ismerősünket.

Félelmetes megtiszteltetés! A legtöbbjének életébe került.

Amikor Cirillónak jelentették, hogy a francia megbízott választása rá esett, azt mondta:

- Nagy a veszély, de nagyobb a megtiszteltetés. Készséggel a köztársaság szolgálatába állítom szerény tehetségemet, erőmet, egész életemet.

Manthonnet éjt nappallá téve a hadsereg újjászervezésén dolgozott. Pár nap múltán csakugyan bevetésre készen állt egy új hadsereg a kardinális ellen, aki - mondhatni - percről percre közeledett.

De a nagylelkű hadügyminiszter előbb még meg akarta nyugtatni s fellelkesíteni Nápolyt egy nagyszabású, látványos ünnepséggel.

Meghirdette a Testvériség ünnepét.

A kijelölt napon harangszó, ágyúdörgés és dobpergés ébresztette a nápolyiakat, mint legboldogabb ünnepeiken.

A gyalogos nemzetőrök a Toledo utcán álltak sorfalat, a lovasított nemzetőrök a Palota téren sorakoztak fel hadirendben, a sorkatonaság a largo Castellón.

Mellesleg megjegyezve nincs a világon még egy főváros, melynek olyan kitűnően szervezett nemzetőrsége lenne, mint Nápoly.

A szabadságfa körül tágas térséget hagytak, a fától tíz lépésre hatalmas máglyát raktak.

Gyönyörű májusi nap volt. Minden ablakban ott lengett a Nápolyi Köztársaság lobogója; a nők ott szorongtak az ablakokban, s kendőt lengetve éljenezték a köztársaságot. Tizenegy óra tájban népes menet tűnt fel a Toledo utca végén.

Legelöl az Abrial által kinevezett új kormány tagjai haladtak, élükön Manthonnet tábornokkal.

Mögöttük a tüzérség vonult, majd három Bourbon-zászló - egyet az angoloktól, kettőt a sanfedistáktól zsákmányoltak -, aztán a királynak s a királynénak öt-hatszáz, innen-onnan összeszedett s elégetésre szánt arcképe, s végül, párosával összebilincselve, a castellammarei foglyok.

Nyomukban bosszúszomjas, gyűlölettől fűtött, üvöltöző tömeg. "Halál a sanfedistákra! Halál a royalistákra!" - kiáltozták, mert el sem tudták képzelni, hogy a foglyokat más célból hozták volna elő, mint hogy felkoncolják őket.

Szegény hadifoglyok maguk is ezt hitték, s a legtöbben lehorgasztott fejjel, sírva mentek sorsuk elébe, bár akadt egy-egy, aki büszkén felszegett fejjel dacolt leendő hóhéraival.

Manthonnet szózatot intézett a hadsereghez. Kötelességeire intette az invázió napjaiban.

A kormány képviselője szózatot intézett a néphez. A magántulajdon és az emberi élet tiszteletére intette.

Majd meggyújtották a máglyát.

A pénzügyminiszter odalépett, s egy halom bankjegyet szórt a lángok közé. Összesen hatmillió frank értékű bankjegy égett el, ennyit takarított meg a kormány, az általános nyomor ellenére, az elmúlt két hónap alatt.

A bankjegyek után a királyi arcképek következtek.

Harsány éljenzés közepette elégtek azok is.

Ám amikor a zászlókat vetették volna a tűzre, a tömeg rárontott a zászlóvivőkre, elragadta a zászlókat, sárba taposta, s apró cafatokra tépdeste. A katonák szuronyuk hegyére tűzték az apró foszlányokat.

Hátra voltak még a foglyok.

Odavezették őket a máglya közvetlen közelébe, a szabadságfa köré, szuronyt szegeztek rájuk, s amikor mind azt hitte: ütött utolsó órája, s a nép is javában fente már rájuk kését, körmét, Manthonnet elkiáltotta magát:

- Le a bilincsekkel!

S akkor előléptek a város legjelesebb hölgyei, Pepoli hercegné, Cassano hercegné, Fusco hercegnő, Eleonora Pimentel, s a sokaság éljenzése, üdvrivalgása, elképedése, könnyei közepette leoldozták a bilincset a halál torkából megmenekült háromszáz fogolyról. "Kegyelem!" - kiáltozták azok, és "Éljen a köztársaság!" - dörgött huszadszor, századszor a tömeg rivalgása.

S most újabb hölgycsoport hatolt a foglyok közé, kezükben poharak és palackok. A foglyok a szabadságfára köszöntötték szabaddá lett kezükkel a poharat, majd fenékig ürítették, azok üdvére, jólétére, akik nemcsak győzni tudtak, hanem, ami ennél sokkal nehezebb: megbocsátani is.

Ezt nevezték úgy: a Testvériség ünnepe.

Este fényesen kivilágították Nápolyt.

Fájdalom, ez volt Nápoly utolsó ünnepe. Másnap harcba indult a hadsereg, s attól fogva gyásznap lett minden nap.

A nagy ünnep utolsó óráit szomorú esemény árnyékolta be.

Délután öt órakor jött híre Rocca Romana árulásának. Mint tudjuk, a herceg engedélyt kért és kapott egy lovasregiment felállítására. Ennek megtörténte után ezredestül átállt a lázadók oldalára.

Egy órával később megjelent a largo Castellón - ott, ahol a foglyok nemrég visszanyerték szabadságukat, s ittak a köztársaság üdvére - Nicolino Caracciolo, Rocca Romana fivére, lehorgasztott fejjel, szégyenpírban égő homlokkal.

Elfúló hangon jelentette a nápolyi Direktóriumnak, hogy mivel bátyja bűne az égre kiált, ő, az ártatlan, jött helyette vezekelni, mint ez az ókorban szokás volt. Hol, melyik börtönben jelentkezzék tehát - kérdezte -, hogy ott elszenvedje a büntetést, melyet a haditörvényszék jónak lát rá kiszabni? Mert csak így moshatja le a család nevéről az esküszegő fivér ejtette szégyenfoltot. De ha a köztársaság a történtek ellenére megbízna benne, ő igenis megmutatná, hogy ő a köztársaság édesfia, nem pedig Rocca Romana testvére, mert ezennel kötelezi magát egy újabb lovasezred felállítására, hogy azzal tulajdon bátyja ellen vonuljon.

Az ifjú hazafi szavait általános tetszés fogadta. Lelkesen megszavazták az engedélyt, s a Direktórium ünnepélyesen kinyilatkoztatta, hogy Rocca Romana bűne egyéni bűn, nem érheti miatta gáncs a család más tagjait.

Nicolino Caracciolo csakugyan kiállított saját pénzén egy huszárezredet, s mint vitéz és hű hazafi részt vett a köztársaság végküzdelmeiben.

Nicolino Caracciolóról jut eszünkbe, hogy ideje visszatérnünk regényünk egyik fontos szereplőjéhez, akiről hosszabb ideje megfeledkeztünk: Francesco Caracciolo tengernagyhoz.

Megfeledkeztünk? Nem, ez elhamarkodott kijelentés lenne. E hosszúra nyúlt regény egyetlen szereplőjéről sem feledkezünk soha meg, de mert szemünk, akár az olvasóé, csupán meghatározott nagyságú látókört képes átfogni, s e látókörön belül bizonyos számú szereplő fér csak meg, az újonnan színre lépők átmenetileg óhatatlanul kiszorítanak onnan másokat, mindaddig, míg az események menete vissza nem hozza őket, amikor is ők lépnek ismét előtérbe, s árnyékba borítják azokat, akiket felváltanak.

Francesco Caracciolo tengernagy örömest meghúzódott volna az árnyékban, de ez nem adatik meg olyan kiváló embernek, amilyen a tengernagy volt. Nelson a király s a nép szeme láttára megsemmisítette a nagyszerű nápolyi flottát, melyért Nápoly oly drága árat fizetett. A város azóta is tengeri blokád alatt állt. Most, hogy a reakció lépésről lépésre közeledett a szárazföldön is, a kormány hozzálátott egy új hadiflotta szervezéséhez. Olyanra persze nem is gondolhattak, amilyen az elpusztult flotta volt, legfeljebb néhány ágyúnaszádra, a szárazföldi védelem kiegészítéséül ellenséges partraszállás esetére.

A nápolyi haditengerészet egyetlen igazán rátermett s közmegbecsülésnek örvendő tiszttel dicsekedhetett: Francesco Caracciolóval. Mihelyt megszületett a határozat valamiféle tengeri védelem létrehozására, a kormány Caracciolo tengernagyhoz fordult: őt szemelték ki tengerészetügyi miniszternek, s ha majd megteremtett valami flottafélét, tengernagynak.

Caracciolo egy darabig tétovázott a haza üdve s személyes érdeke között. Ha a köztársaság mellé áll, nagy kockázatot vállal. Főúri neveltetése, környezete, személyes érzelmei egyébként is inkább a royalista, semmint a demokratikus elvek hívévé tették. De Manthonnet és a kormány többi tagja nem tágított, s Caracciolo végül igent mondott, bár megvallotta, hogy nehéz szívvel, legbensőbb meggyőződése ellenére teszi.

Mint láttuk, Caracciolót súlyos sérelem érte a király részéről, amikor az családostul Nelson hajóján utazott Szicíliába. A kalábriai herceg ugyan a Minervá-n tette meg az utat, de Caracciolo ezt merő véletlennek tekintette, nem kegynek, s a lelke mélyén azóta is ott szunnyadt a bosszúvágy, bár magának sem adott számot róla, s hazaszeretetnek álcázta. A királyi család még megkeserüli, hogy őt megalázta - ez a gondolat ösztökélte Caracciolót a cselekvésre.

Ezért vállalta el a megbízatást, s mihelyt a szavát adta, állta is becsülettel. Mi több: egész tehetségét a köztársaság szolgálatába állította. Bámulatosan rövid idő alatt felszerelt s vízre bocsátott egy tucat ágyúnaszádot, közben újakat is építtetett, úgyhogy hamarosan mintegy harminc hajóból álló flottácskát mondhatott magáénak, azzal a három hadihajóval együtt, melyeket Castellammare kikötőparancsnoka megmentett a tűzvészből.

Alig várta már, hogy alkalom adódjék móresre tanítani az angolokat, amikor egy szép napon azt vette észre, hogy a tizennégy-tizenöt angol hadihajóból, amelyek mindaddig blokád alatt tartották a nápolyi öblöt, három-négy maradt csupán a közelben, a többi eltűnt az éjszaka leple alatt.

Hagyjuk most mi is itt Nápolyt, s nézzük meg, mi történt Palermóban a királyi lobogó elküldése óta.

Nyilván emlékeznek még, kedves olvasóink, hogy Troubridge commodore arra kérte a királyt, küldjön sürgősen a Perseus-szal egy bírót, mivel a szigetek lakossága epedve várja már néhány republikánus felköttetését. A király Cardillo elnökhöz fordult, s az elnök Speciale tanácsost ajánlotta mint olyan embert, akire őfelsége bizton építhet.

Speciale tanácsost a király s a királyné magánkihallgatáson fogadta, ellátta a szükséges instrukciókkal, s a visszatérő Perseus-szal szerencsésen meg is érkezett Ischiába, ahogy Troubridge commodore kívánta.

Első dolga volt halálra ítélni egy szegény, nyomorult szabót, akinek az volt egyetlen bűne, hogy az új városi tanácsnokokat ellátta köztársasági egyenruhával.

De hogy olvasóink lássák, miféle ember volt ez a Speciale tanácsos, ezennel átadjuk a szót Troubridge-nek. Őt aztán senki nem vádolhatta azzal, hogy a republikánusokkal rokonszenvezne, amint ezt olvasóink is tapasztalhatták.

Troubridge commodore alábbi leveleit magunk fordítottuk le angol eredetiből.

Nelson tengernagyhoz intézte ezeket is, akárcsak fentebb idézett két levelét.

Kelt a Culloden fedélzetén, Procida
magasságában, 1799. április 13-án.

A bíró megérkezett. Mi tagadás, ennél gonoszabb embert nem sokat láttam életemben. Úgy viselkedik, mintha eszét vesztette volna. Kijelentette, hogy hatvan családot jelöltek ki neki (ugyan kik?), s hogy mindenáron szüksége van egy püspökre, mert a papokat nem végeztetheti ki, míg nincsenek kiközösítve. Én azt mondtam erre: "Akassza fel nyugodtan a papokat, s ha a kötél nem elég kiközösítés nekik, majd teszünk utóbb róla."

Troubridge

A levél magyarázatra szorul. Szörnyű a magyarázat, s kínos emlékeket ébreszt, de nem mellőzhetjük.

Itáliában a pap személye ugyanis szent és sérthetetlen - nem tudom, így van-e ez Franciaországban is, s vajon kiközösítették-e Vergèst, mielott kivégezték. Itáliában mindenesetre így van, egy ujjal nem érhet hozzá a hóhér, míg a püspök ki nem taszította az egyházból.

Nos, ha emlékszünk még, Troubridge egy egész kopófalkát, összes kémjét, pribékjét - mint maga írta, hatvan svájcit és háromszáz hivőt - uszította rá egy szerencsétlen Albavena nevezetű papra. "Remélem, estére a kezem közt lesz, élve vagy halva" - jegyezte meg Troubridge commodore, s a szerencse kedvezett neki. Albavena élve került kézre.

Troubridge azt hitte, a többi már gyerekjáték. Ő átadja a papot a hóhérnak, a hóhér felköti, és punktum.

Eleinte ment is minden, mint a karikacsapás, hanem amikor az akasztásra került volna sor, kiderült, hogy csomó van ám a kötélen.

A hóhér jó keresztény volt, s ő tudta, amit Troubridge, a protestáns, nem tudhatott; kijelentette, hogy kiközösítés nélkül nem akaszthatja fel a papot.

Mialatt erről folyt a vita, a mit sem sejtő Troubridge a következőket írta Nelsonnak, április 18-i kelettel:

Kedves barátom!

Tegnapelőtt felkeresett a bíró, s kijelentette, hogy ő kapható bármely nekem tetsző ítélet meghozatalára, ám egyben értésemre adta, hogy ez nem a legszabályosabb eljárás. S szavaiból úgy vettem ki, hogy utasítása van a lehető legsommásabban eljárni, az én irányításom alatt. Ó! Ó!

Én megmondtam neki, hogy ez utóbbit illetően tévedésben leledzik, mivel olasz, nem pedig angol alattvalókról van szó.[12]

Egyébként igen furcsán jár el ez a fráter. A vádlottak általában nincsenek jelen perük tárgyalásán, ami, érthetően, roppantul megkönnyíti és meggyorsítja a procedúrát. Egy dolog világos, mint a nap, kedves lordom: egyesek szeretnék a mi nyakunkba varrni az ügy legocsmányabb részét. De ebből nem esznek, s ha bíró uram nem tanul meg egyenesen járni, én majd helyrebillentem.

Troubridge

Lám a derék ángliusnak, aki Fernando Ruggi biztos levágott feje láttán még így elménckedett: "Ej, be kellemes útitárs! Kár, hogy meg kell válnom tőle!" - máris kezdett elege lenni Specialéból. A kiközösítés ceremóniájával végleg betelt a pohár, mint látni fogjuk. Május 7-én így írt Nelsonnak:

Mylord, hosszabb beszélgetést folytattam bíró barátunkkal. Bejelentette, hogy a jövő hét közepére végez minden ügyével, s távozik, persze jó néhány halálos ítélettel a háta mögött, mert félmunkát végezni nem szokása sem bírótársainak, sem neki. Hozzátette, hogy ítélethozatal után rögtön hajóra óhajt szállni, mégpedig hadihajóra. Végül azt mondta - s ehhez makacsul ragaszkodik -, hogy a papokat Szicíliába küldi, mivel itt nem talált püspököt. A király gondoskodik majd a papok kiközösítéséről, s akkor visszaküldik őket a halálos ítélet végrehajtására. S min akarja őket ide-oda küldözni? Egy angol hadihajón! Goddam! De ez még nem minden. A hóhér állítólag gyakorlatlan, s oly ügyetlenül akaszt, hogy nemcsak az akasztott ordít tőle, de a részvevők is. S erre jön ez az alak, és mit kér tőlem? Hóhért! Hóhért, tőlem! Érti, lordságod? Hát ami ezt illeti, nem és nem! Ha nem találnak Procidán vagy Ischiában hóhért, küldjenek egyet Palermóból. Látom, mire megy ki a játék! Ők ölnek, de a kiontott vér szálljon a mi fejünkre! Ahogy ez a fráter bíráskodik, ahogy a tanúk kihallgatását vezeti, az minden képzeletet felülmúl. A vádlottak szinte soha nincsenek jelen ítélethirdetéskor. De a bíró jól megtalálja a számítását, mivel az elítéltek többsége dúsgazdag.

Troubridge

Hát nem úgy hangzik mindez, mintha nem is Nápolyban, mintha nem is Európában lennénk, hanem valahol az isten háta mögött, Új-Kaledónia egyik eldugott öblében, emberevők tanácskozásán?

Pedig még nem értünk a végére.

Troubridge commodore nagyot tévedett, ha azt hitte, hogy Nelson is hasonló ellenszenvvel fogadja Speciale tetteit, szavait s főként igényeit, mint ő. A tengernagy minden további nélkül Speciale rendelkezésére bocsátott egy hadihajót a három szerencsétlen pap elszállítására. Mert már nemcsak a szegény Albavena plébánosról, hanem három papról volt szó.

Tudják-e, kedves olvasóink, miből állt a kiközösítés ceremóniája?

Harapófogóval letépték a három pap feje bőrét tonzúrástul, s borotvával lemetélték a húst három ujjukról, azokról, melyekkel áldást szokás osztani. A megcsonkított, vérző papokat az angol hadihajó visszaszállította a szigetekre, ahol mindhármukat felakasztotta a hóhér, mégpedig igenis angol hóhér, akit Troubridge kerített elő, felsőbb utasításra.^[13]

Egyszóval minden a legszebb rendben látszott menni, amikor St. Vincent gróf a Gibraltári-szorosban döbbenetes felfedezést tett. Egy francia hajórajt pillantott meg május 6-án, tehát egy nappal azelőtt, hogy Troubridge fenti levelét megírta. A francia hajóknak, úgy látszik, sikerült a borult, esős időben lord Keith éberségét kijátszaniok. St. Vincent tengernagy huszonnégy hadihajót számlált meg.

Rögtön megírta Nelsonnak a különös újságot. Tévedésről szó sem lehetett, St. Vincent flottájának egyik hajója, a Cameleon, sószállító hajókat kísért Terranovából Lisszabonba, s visszaútján, május 5-én reggel, véletlenül a francia hajóraj közé keveredett. Ha egy francia háromárbocos nem lő rá, s nem vonja fel a trikolórt, a Cameleon-t bizonyára elfogták volna, minthogy Style kapitány addig rá sem hederített a hajórajra, hiszen kétsége sem lehetett aziránt, hogy Keith lord flottájával akadt össze.

Erős nyugati szél fújt, St. Vincent gróf nem teremthetett kapcsolatot Keith lorddal. Egy fregattot mindenesetre a lord után menesztett, azzal az utasítással, hogy mielőbb csatlakozzék hozzá. Egyidejűleg levelet küldött Palermóba Nelsonhoz, egy Gibraltárban bérelt kis hajó útján.

A francia hajóraj nyilván Máltába igyekszik, s onnan Alexandriába, vélte a tengernagy. A Cameleon-t felderítésre küldte ki Málta, illetve Alexandria irányában, s Style kapitány lelkére kötötte, hogy tartsa jól nyitva a szemét.

St. Vincent gróf nem tévedett. Csakugyan a francia flottát látta köd- és esőfüggönyön át, csakugyan francia flottába ütközött a Cameleon. E flottát a híres Bruix tengernagy irányította, aki nem tévesztendő össze az abukiri ütközetben ágyúgolyótól kettészelt Brueysszel.

Brestből indult útnak a francia flotta. A Direktórium utasította Bruixet, hogy Keith lord éberségét kijátszva jusson át a Földközi-tengerre, s hajózzék Toulonba, ahol majd megkapja a Direktórium további rendelkezéseit.

Ettől a vállalkozástól nagyon sok függött. Az osztrák-orosz előnyomulás megrémítette a Direktóriumot - Macdonaldot is emiatt rendelték vissza Nápolyból, mint említettük -, s a bajban Bonapartéhoz folyamodott segítségért. Bruix tengernagyot Toulonban egy levél várta, az egyiptomi hadsereg fővezéréhez címzett levél. Így hangzott:

Bonaparte tábornoknak, a keleti hadsereg fővezérének

Párizs, 1799. május 26.

Tábornok polgártárs, Ausztria és Oroszország rendkívüli erejű támadása s a komolyra, mondhatni aggasztóra fordult hadihelyzet megköveteli, hogy a köztársaság idehaza összpontosítsa minden erejét.

A Direktórium utasította Bruix tengernagyot, hogy vessen latba minden rendelkezésére álló eszközt, legyen úrrá a Földközi-tengeren, hajózzék Egyiptomba, ott vegye fel a francia hadsereget, s szállítsa haza Franciaországba.

A tengernagy köteles Önnel megtanácskozni a behajózás s az átkelés módozatait. Az Ön megítélésére bízzuk, tábornok polgártárs, jónak látja-e Egyiptomban marasztani a sereg egy részét, mely esetben a Direktórium felhatalmazza Önt, hogy e seregrész vezényletét azon tisztjére bízza, akit erre legméltóbbnak ítél.

A Direktórium örömmel látná Önt ismét a köztársaság hadseregei élén, melyeket annyiszor vezetett már diadalra.

A levelet hárman írták alá: Treilhard, Réveillère-Lepeaux és Barras.

Ezért hajózott Bruix tengernagy Gibraltáron keresztül Toulonba.

St. Vincent gróf helyesen gondolta s írta tehát Nelsonnak, hogy a francia flotta alighanem Máltára s onnan Alexandriába készül.

Ferdinánd éppen ficuzzai kastélyában tartózkodott, oda vitte utána egy küldönc St. Vincent gróf levelének a másolatát. Őfelsége nem sokat értett St. Vincent gróf stratégiai elgondolásaiból, miért is azonnal felkerekedett, s fejvesztetten rohant Palermóba, abban a szent meggyőződésben, hogy Franciaországnak egyéb gondja sincs, mint ő, s a hajórajt egyenesen Szicília elfoglalására küldte ki.

Sürgősen hívatta kedves barátját, Circello márkit, s leküzdve eredendő írásundorát, papírra vetette az alábbi kiáltványt. Ez mutatja igazán, mekkora rémületbe kergette Ferdinándot a szörnyű hír.

Ezúttal is eredetiből másoljuk ide e figyelemre méltó dokumentumot. Annál inkább az, mivel kizárólag Szicíliában vált ismeretessé, úgyhogy sem a francia, sem a nápolyi történészek nem tudnak róla. Íme:

Ferdinánd, Isten kegyelméből a Két Szicília és Jeruzsálem királya, Spanyolország infánsa, Parma, Piacenza, Castro hercege, Toscana örökös nagyhercege.

Hű és hőn szeretett alattvalóim!

Ellenségeink, a franciák, akik egyben szent hitünk s minden törvényes kormányzatnak is ellenségei, sorozatos vereségeik után egy utolsó, kétségbeesett kísérletre vetemedtek.

Halálra ítélt tengeri erejük utolsó maradéka: tizenkilenc hadihajó és néhány fregatt a jó széljárást kihasználva Brestből eljutott a Földközi-tengerre.

Talán megpróbálják áttörni Máltánál a blokádot, abban a hiszemben, hogy sikerül sértetlenül Egyiptomba eljutniuk, mielőtt a hatalmas s mindig diadalmas angol flotta utolérné őket. De máris több mint harminc angol hadihajó fogta őket üldözőbe, nem is szólva az Adriai-tengeren cirkáló török és orosz flottáról. Bízvást remélhetjük, hogy e kétségbeesett s vakmerő kísérlet a franciákra üt vissza.

Ám megeshet, hogy Szicília partjai mentén elhajózván, megpróbálnak hirtelen rajtunk ütni, vagy az angoloktól s a széltől űzetve egy kikötőbe vagy egy sziget öblébe erővel behatolni. Ez eshetőség lebegvén szemem előtt, hozzátok fordulok, drága, hőn szeretett alattvalóim, vitéz és hithű szicíliaiak. Most mutassátok meg a világnak, kik vagytok! Őrizzétek éberen a tengerpartot, s ha ellenséges hajót látnátok feltűnni, ragadjatok fegyvert, fussatok a fenyegetett pontokra, s verjétek vissza telhetetlen ellenségünk, a kegyetlen dúló arcátlan támadását vagy partraszállási kísérletét, úgy, amint ezt a berber támadások idején nemegyszer megtettétek. Gondoljatok arra, hogy a franciák a berbereknél százszorta embertelenebbek, zsákmányra éhesebbek. A katonai vezetők, a sorkatonaság, a milícia s vezetői veletek együtt sietnek majd földünket megvédeni, s ha a franciák partraszállásra vetemednének, keservesen fogják tapasztalni, immár másodjára, mire képes a vitéz szicíliai nemzet harci bátorsága. Legyetek méltóak őseitekhez, s szigetünk a franciák temetőjévé válik.

Ősapáitok vitézül harcoltak a királyért, ki távol élt tőlük. Hogyne harcolnátok ti vitézül, lelkesen királyotok - de mit mondok! -, atyátok védelmében, ki köztetek él, s elöl jár majd a harcban, hogy megvédje szerető anyátokat s királynétokat, családját, mely hűségetek oltalmára bízta magát, szent hitünket, melynek ti vagytok egyedüli támaszai, oltárainkat, vagyonunkat, apátokat, anyátokat, hitveseteket, gyermekeiteket! Vessétek szemeteket szerencsétlen szárazföldi országomra, nézzétek, mit művelnek ott a franciák, s gyúljon ki lelketekben a szent hevület, mert maga az Egyház is azt parancsolja, holott ellensége Ő a vérontásnak, hogy ragadjatok fegyvert, s verjétek vissza a fertelmes és mohó ellenséget, ki feldúlta Európa nagy részét, s nem átallt kezet emelni a Mi Urunk Jézus Krisztus földi helytartójának megszentelt személyére, őt rabként Franciaországba hurcolván. Ne féljetek, Isten erőt önt majd karotokba, s győzelemre segít. A mi pártunkon áll Ő, ezt már kinyilvánította.

A franciák vereséget szenvedtek az osztrákoktól és az oroszoktól Itáliában, Svájcban, a Rajna mentén, sőt, vereséget szenvedtek az Abruzzókban, Apuliában s a Terra di Lavorón is hű parasztjainktól.

Aki nem fél tőlük, megveri őket. Korábbi győzelmeiket csupán árulásnak s gyávaságnak köszönhették. Bátorság tehát, derék szicíliai népem! Én járok elöl majd a harcban, szemem láttára küzdötök, s én megjutalmazom a bátrakat. S akkor mi is elmondhatjuk majd, büszkén mondhatjuk, hogy segítettünk megsemmisíteni Isten, a trón s a társadalom ellenségeit.

Palermo, 1799. május 15.

B. Ferdinánd

Most már tudjuk, miért szűnt meg Nápoly tengeri blokádja, miért tűnt el onnan, három hajó kivételével, az angol hajóraj. Tíz hajó nem sokkal ezután meg is érkezett Palermóba, mint ezt Karolinának egy Ruffo kardinálishoz írt s május 17-ről kelt levele, helyesebben e levél utóirata közli:

Május 17-én, ebéd után.

Ui. - Jelentették nekünk, hogy a francia csapatok kiürítették Capuát és Nápolyt, s mindössze ötszáz franciát hagytak hátra a Sant'Elmo-erőd őrizetére. Ebből egy szót sem hiszek, van a franciáknak annyi eszük, hogy ne hagyják ötszáz emberüket Nápoly közepén. Azt elhiszem, hogy Capuát és Gaetát kiürítették, s azt is, hogy kedvezőbb állásokba vonultak vissza. Ami a Tojáserődöt illeti, úgy mondják, összesen háromszáz kalábriai diák védi. Egyszóval csupa örömhír, hát még ha hozzávesszük, hogy a tíz angol hadihajó már látótávolságba ért, s reméljük, még ma éjjel vagy holnap reggel befutnak Palermóba. A közvetlen veszély máris elhárult a fejünk felől, s én azt szeretném, ha levelemnek szárnya nőne, hogy minél előbb Eminenciád tudomására hozhassa e jó híreket, s ismételten biztosítsa nem szűnő nagyrabecsülésemről s örök hálámról,

igaz barátnője
Karolina

Hát történetünk két főszereplője mit tett az események e forgatagában? - kérdezi netán a kedves olvasó, gondolván, hogy megfeledkeztem róluk. Azt cselekedték ők, amit madarak vihar idején: szerelmük árnyékában kerestek menedéket.

Salvato boldog volt, Luisa igyekezett az lenni.

A Testvériség ünnepén adott közkegyelmet, szerencsétlenségére, nem terjesztették ki Simone és Andrea Backerre.

6. Mondanunk is felesleges, hogy a levelet egyetlen szó változtatás nélkül, hű fordításban közöljük. ^[VISSZA]

7. Hadd álljon itt, azok meggyőzésére, akik netán kétségbe vonnák I. Ferdinánd rokonszenvét a fegyencek iránt, az alábbi idézet Ruffo kardinálishoz intézett egyik leveléből: "Derék fegyenceink továbbra is vitézül védekeznek Civita-Vecchiánál. Bátran visszaverték az egyesült francia-cisalpin sereg támadását. Csak a császár őszentsége nem mozdul." ^[VISSZA]

8. E vakmerő és szerencsés hadicsel történetét Exelmans tábornoktól hallottam; ő abban az időben segédtiszt volt, s személyesen vett részt a vállalkozásban. Másodikként hatolt be az erődbe, Carafa mögött. ^[VISSZA]

9. Felesleges is mondanunk, hogy ezt a levelet, akárcsak a könyvünkben idézett egyéb okmányokat, az eredetiről másoltuk ide, s a lehető legpontosabb fordításban adjuk. ^[VISSZA]

10. Később francia királyné. ^[VISSZA]

11. Itt van előttünk egy ilyen típusú folyamodvány. A kérvényező utóbb II. Ferdinánd minisztere lett. ^[VISSZA]

12. Nelson nem volt ilyen aggályos, mint majd látni fogjuk. Ő nyugodtan elítélte Caracciolót. ^[VISSZA]

13. Így bánt el IX. Pius alatt Belletti pápai legátus Ugo Bassival, Garibaldi káplánjával, akit az osztrákok kivégeztek. Bassi felemelte megcsonkított jobb kezét, erélyes mozdulattal megáldotta gyilkosait, úgyhogy szemük-szájuk telefreccsent vérrel. ^[VISSZA]

---