A kardinális úgy megörült a nem remélt sikernek, hogy június 27-én hálaadó istentiszteletet tartott a Carmine-templomban, az alkalomhoz illő, fényes keretek között.

A mise előtt levelet írt Nelson lordnak és sir William Hamiltonnak. Megköszönte, hogy a szerződés jóváhagyásával helyreállították a város s még inkább az ő lelke békéjét.

Hamilton a következőket válaszolta, ezúttal is francia nyelven:

Kelt a Fulminant fedélzetén, 1799. június 27-én.

Eminenciás uram!

Nagy örömmel fogadtam becses levelét. Mindhárman a jó ügyet szolgáltuk, a király ügyét, csakhogy, jellemünkből következően, ki-ki más és más módon tanúsította hűségét. Istennek hála, minden a legszebb rendben megy, s én biztosíthatom Eminenciádat: Nelson lord örül, hogy úgy határozott: nem gátolja Eminenciád tevékenységét, sőt minden erejével azon lesz, hogy támogassa a nagy vállalat véghezvitelében, melyet Eminenciád oly válságos körülmények között indított el s vitt sikerre.

Mylord és én nagy szerencsének tekintenők magunkra nézve, ha bármely csekély mértékben előmozdíthattuk ő szicíliai királyi felségeik ügyét, s helyreállíthattuk Eminenciád lelki nyugalmát.

Mylord megkért, hogy köszönjem meg az ő nevében is Eminenciád levelét, s mondjam meg Eminenciádnak, hogy kellő időben intézkedik a továbbiak felől.

Tisztelettel stb.

W. Hamilton

Olvasóink ismerik Ferdinánd és Karolina jó néhány, Ruffo kardinálishoz intézett levelét, láthatták a felséges pár megismételt, lelkes fogadkozásait e levelek zárópasszusában, közvetlen az aláírás fölött; nem múló nagyrabecsülésükről, örök hálájukról biztosították mindketten ezerszer is a férfit, akinek országukat köszönhették.

Ha kíváncsiak rá, kedves olvasóink, mi lett a sok fogadkozásból, hálanyilatkozatból a valóságban, vegyék maguknak a fáradságot, s olvassák el sir William Hamilton június 27-én kelt levelét Acton főkapitányhoz.

Kelt 1799. június 27-én a nápolyi öbölben, a Fulminant fedélzetén.

Kedves főkapitány úr!

Nagyságod láthatta legutóbbi levelemből, hogy a kardinális és Nelson lord között nem a legjobb a viszony. Érett megfontolás után Nelson lord mégis felhatalmazott rá, hogy őeminenciájának ma reggel megírjam: ő semmi olyat nem tesz ezentúl, ami felboríthatná a fegyverszünetet, melyet őeminenciája jónak látott a Castelnuovóba és a Tojáserődbe bezárkózott lázadókkal kötni, sőt hogy őlordsága kész bármely segítséget megadni, ami a parancsnoksága alatti flottától kitelik, s amit őeminenciája ő szicíliai királyi felségeik érdekében szükségesnek tart. EZ A LEHETŐ LEGÜDVÖSEBB EREDMÉNNYEL JÁRT. Nápolyt felzaklatta a hír, hogy Nelson lord megszegni készül a fegyverszünetet - ma teljes a nyugalom. A kardinális abban állapodott meg Troubridge és Ball kapitányokkal, hogy a Castelnuovo- s a Tojáserőd lázadó őrségét ma este behajózzuk. Ezzel egyidőben ötszáz tengerészünk partra száll, és elfoglalja a két erődöt, melyeken - Istennek hála! - újfent a szicíliai király őfelségének a lobogója ékeskedik; a köztársaság lobogói (ugyan rövid volt az életük!) máris a Fulminant kabinjába kerültek, ahová remélem, hamarosan követi őket a francia trikolór is, mely egyelőre még a Sant'Elmo-erőd tornyán leng.

Erősen remélem, hogy lord Nelson idejövetele üdvös hatással lesz ő szicíliai királyi felségeik érdekeire és dicsőségére. De az igazat szólva: éppen ideje volt, hogy közbelépjek, enélkül balul állna ügyünk. Derék kardinálisunk tegnap köszönőlevelet írt nekem és lady Hamiltonnak. Ma ledöntötték a gyalázat fáját, mely a királyi palota előtt éktelenkedett, s letépték az Óriás fejéről a jakobinus sipkát.

Most pedig egy örömhír! Caracciolo s még vagy egy tucat hasonszőrű lázadó hamarosan Nelson lord foglya lesz! Ha nem tévedek, egyenesen Procidába kísérik őket, ott bíróság elé állítják, s az ítélet meghozatala után rögtön visszaküldik hozzánk, kivégzés céljából. Caracciolót valószínűleg a Minerva előárbocára kötik fel, s ott marad felfüggesztve napkeltétől napnyugtáig. Nagyon is szükséges példát statuálni a szicíliai király őfelsége érdekei védelmében, minthogy a jakobinizmus nagy teret hódított országában.

W. Hamilton

Ui. Este nyolc órakor. A lázadók hajóra szálltak, mozdulni sem bírnak többé Nelson lord engedélye nélkül.

A republikánusok bíztak a szerződés erejében, hittek Nelson lordnak, aki megfogadta, hogy nem gördít akadályt a lázadók behajózása elé, s mint őexcellenciája, az angol nagykövet leveléből láthattuk: minden további nélkül átengedték az erődöket az e célból partra tett ötszáz angol tengerésznek, majd felszálltak a különféle kis és nagy vitorlás hajókra, melyek a megállapodás szerint Toulonba szállították volna őket.

Angol kézre került tehát a Castelnuovo, a kikötő és a királyi palota.

Nem sokkal ezután megtörtént a Tojáserőd átadása is.

Az erődök átadásáról jegyzőkönyv készült; a hazafiak részéről a két erődparancsnok, Ferdinánd király részéről Minichini brigadéros írta alá.

A kapitulációs szerződés kimondta, hogy a hazafiak közül bárkinek jogában áll a szárazföldön menedéket keresni, ha nem kíván elhajózni. E lehetőséggel mindössze ketten éltek: Salvato és Luisa San Felice.

Ők a Sant'Elmo-erődbe menekültek.

Nemsokára végleg visszatérünk könyvünk két főhőséhez, s el nem hagyjuk őket többé, de e fejezetet, mint a címe is jelzi, eleitől végig a nagy történelmi kérdés tisztázásának szenteljük.

S mert ennek során oly szégyenfoltot kényszerülünk ejteni Anglia legeslegnagyobb hadvezérének a becsületén, amit a múló századok sem törölnek le soha, sorra-rendre olvasóink szeme elé kell tárnunk gaztette bizonyítékait, nehogy az a vád érjen bennünket, hogy a gyűlölet elvakított, vagy hogy a tények hiányos ismerete tévútra vitt.

Nem akarunk többet, mást, mint fáklyaként bevilágítani a történelemnek egy mindmáig homály födte zugát.

A kardinálist utolérte a bátor lelkű emberek végzete; azoké, akik bele mernek vágni olyasmibe, ami a gyávák s középszerűek szemében lehetetlen.

A király körül nyüzsgő talpnyalók, kik soha a legcsekélyebb megpróbáltatást sem vállalták, s gondosan elkerülték a veszély árnyékát is, mind Ruffo ellen támadtak, amiért jóslataikkal dacolva a lehetetlent valóra váltotta.

Hihetetlen, mire nem képes az a mérges kígyó, mely legkivált a királyi udvarokban tenyész, s közönségesen úgy nevezik: rágalom! A kardinálist nem kisebb bűnnel vádolták, mint hogy az országot nem a királynak, hanem saját magának foglalta vissza.

Azt terjesztették, hogy öccsét, don Francesco Ruffót akarja nápolyi királlyá kikiáltani, a hadseregre támaszkodva, melyre feltétlenül számíthat, mivel ő maga toborozta-szervezte.

Nelson e tárgyban különleges utasításokat kapott eljövetele előtt. Nevezetesen azt, hogy az első jelre, ami megerősíteni látszik Ferdinánd és Karolina gyanúját, csalja hajója fedélzetére a kardinálist, és vesse fogságra.

A királyi hálának e sajátszerű megnyilatkozására kis híján csakugyan sor került, mint hamarosan látni fogjuk, s a magunk részéről őszintén sajnáljuk, hogy e végkifejlet elmaradt: intő és hasznos példa lehetett volna a királyság hű szolgái számára.

Az itt közölt leveleket az eredeti okmányokról másoltuk ide:

Kelt 1799. június 29-én, a Fulminant fedélzetén, a nápolyi öbölben.

Kedves Uram!

Bár közös barátunk, sir William, részletesen beszámol Önnek a körülöttünk zajló eseményekről, nem állom meg, hogy tollat ne ragadjak, mert kertelés nélkül kimondva: a leghatározottabban ellenzem mindazt, ami történt, s ami jelenleg történik. Hogy rövidre fogjam: felőlem a kardinális lehet földre szállt angyal, de magatartása kihívta az egész nép felháborodását. Lépten-nyomon kisszerű, aljas intrikákkal és ostoba panaszokkal terhelnek bennünket,^[24] s ezeket elhallgattatni és lecsillapítani, véleményem szerint, nem is fogja más, mint a király, a királyné s a nápolyi kabinet jelenléte, vagyis a törvényes, rendes kormány megalakítása, a jelenlegi, törvénytelen rendszer helyén. Igaz, ha első indulatomra hallgatok, a fővárosban alighanem a mainál is felfordultabb állapotok uralkodnának, mivel a kardinálistól rosszabb is kitelt volna, mint mostani tétlensége. Ezért remélem mindenekfelett s esdve kérem is őfelségeiket: jöjjenek ide - a fejemmel felelek biztonságukért. Meglehet, hamarosan el kell hagynom e kikötőt, a Fulminanttal együtt; kényszerű távozásom, félek, végzetes következményekkel járna.

A Sea-Horse fedélzetén is teljes biztonságban lennének őfelségeik, annyira, amennyire csak egy hadihajón lehetnek.

Az Ön

Nelsonja
Sir John Actonnak

Ugyancsak Actonhoz címzett a második levél, és ugyanaznap kelt, mint az első; ez, ha lehet, még világosabban mutatja a felséges pár hálátlanságát - jobb bizonyítékot, véleményünk szerint, keresve sem találhatnánk rá.

Június 29-én, reggel.

Kedves Uram!

El sem mondhatom, micsoda boldogság számomra, hogy a király, a királyné és Excellenciád idejön. Jelen levelemhez csatolom egy kiáltványom másolatát: elküldtem a kardinálisnak, azzal a kéréssel, hogy nyomassa ki, őeminenciája azonban kereken megtagadta kérésemet, mondván, hogy kiáltványokat neki ne küldözzek, mert ő nem nyomat ki semmit. Troubridge kapitány ma este partra száll ezerháromszáz angol katona élén, s én minden erőmmel azon leszek, hogy őfelségeik megérkeztéig a kardinálissal a jó viszonyt fenntartsam. Legutóbbi rendelete megtiltja, hogy bárkit börtönre vessenek az ő parancsa nélkül: ami világosan mutatja, hogy a kardinális menti a lázadókat. Tegnap már azon tanakodtunk, nem kéne-e őt magát letartóztatni. Fivére ellen súlyos vádak merültek fel; de nem akarom Excellenciádat ezzel tovább terhelni. Igyekszem mindent a lehető legjobban elrendezni, s a fejemmel felelek őfelségeik biztonságáért. Isten adja, hogy mindezen bonyodalmak gyors és szerencsés véget érjenek. Higgyen Excellenciád... stb.

Horatio Nelson
Sir John Acton őexcellenciájának

A kardinális nem kis meglepetéssel vette kézhez a történtek után fivére izenetét, akit előzőleg a Fulminant-ra küldött: a tengernagy őt Palermóba irányította - írta Ruffo fivére -, megvinni a királynénak a hírt, hogy Nápoly megadta magát, úgy, amint azt őfelsége kívánta.

Nelson a következő záradékot fűzte e leveléhez:

"Levelem vivőjét tekintse túsznak, Felség."

Mint látjuk, a királyhűség jutalma nem sokáig váratott magára.

De mit keresett a kardinális fivére a Fulminant-on?

Azt a bizonyos kiáltványt vitte vissza Nelsonnak, melynek kinyomtatását és kiragasztását a kardinális kereken megtagadta, mivel az adott helyzetben s az elhangzott ígéretek után érthetetlennek találta.

Lássuk közelebbről e "hirdetményt", azazhogy "közleményt":

KÖZLEMÉNY

Kelt a Fulminant fedélzetén, 1799. június 29-én, kora reggel.

Horatio Nelson, a nápolyi öbölben horgonyzó brit flotta tengernagya ezennel felszólítja mindazokat, akik a gyalázatos nápolyi respublikát akár a hadseregben, akár közhivatalokban tisztként szolgálták, hogy amennyiben Nápoly városában tartózkodnak, legfeljebb huszonnégy órán belül jelentkezzenek a Castelnuovo-erőd vagy a Tojáserőd parancsnokánál, magukat testestül-lelkestül a szicíliai király őfelsége kegyelmére bízván; ha pedig a város falain kívül tartózkodnak, öt mérföldes körzetben, ugyanerre negyvennyolc órai haladékot kapnak, de csakis ez esetben - másként lázadóknak s a szicíliai király őfelsége ellenségeinek tekintetnek.

Horatio Nelson

De ha a kardinálist meglepte, sőt meghökkentette saját fivére levele, melyből kitűnt, hogy mylord Nelson őt Palermóba küldte, nem sokat törődve azzal, van-e kedve Palermóba menni, mi volt ez a meghökkenés ahhoz képest, amit akkor érzett, amikor a hazafiaktól a következő levelet kapta:

Ruffo kardinális őeminenciájának, a nápolyi királyság helytartójának

Az erődök helyőrségének mindazon tagjain, akik a szerződés értelmében hajóra szálltak, hogy Toulonba menjenek, a legmélyebb megdöbbenés lett ez idő szerint úrrá. Mostanáig jóhiszeműen várták, hogy a szerződésnek elég tétessék, noha a kapituláció bizonyos kikötéseit az erődök kutyafuttában történt átadása során nem sikerült maradéktalanul betartani. De íme: két nap óta kedvező a széljárás, s még mindig nem szerelték fel a hajókat a szükséges útikészletekkel. Mi több, tegnap este hét órakor mély fájdalommal láttuk, hogy a tartánokról elhurcolták Manthonnet, Massa és Bassetti tábornokokat, valamint a végrehajtó bizottság két elnökét, Ercolét és D'Agnesét, a törvényhozó bizottság elnökét, Domenico Cirillót és több más társunkat, köztük Emanuele Borgót és Piatit. Mindnyájukat Nelson tengernagy hajójára vitték, egész éjszaka ott tartották, s a jelen pillanatban, reggel hét órakor, még mindig nem tértek vissza.

A helyőrség az Ön becsületére apellál: magyarázatot kér fenti tényre, és elvárja a szerződés becsületes végrehajtását.

Albanese

Kelt 1799. június 29-én reggel hét órakor, a nápolyi öbölben.

A kardinális sürgősen hívatta Baillie kapitányt és Micheroux lovagot, s a lovagot elküldte Nelsonhoz magyarázatot kérni érthetetlennek tűnő viselkedésére. Ha pedig a tengernagyot valóban oly szándék vezetné, mint gyanítható, ő, Ruffo, kérve kéri, őrizkedjék ily szégyenfoltot ejteni nem csupán saját nevén, de az angol zászló becsületén is.

Nelson gúnykacajjal fogadta Micheroux lovag tiltakozását, s azt felelte rá:

- Mit akar a kardinális? Megfogadtam, hogy nem gördítek akadályt a várőrség behajózása elé; meg is tartottam a szavamat, hiszen a várőrség hajóra szállt. Most, hogy szerencsésen ott van, nem köt többé semmiféle ígéret, azt teszek, amit akarok.

Micheroux lovag megjegyezte, hogy ez a kibúvó nem méltó Nelsonhoz, aki erre elpirult bosszúságában, és türelmét vesztve kifakadt:

- Egyébként is azt teszek, amit jónak látok; a királytól szabad kezet kaptam.

- Istentől is kapott hasonló felhatalmazást, uram? - kérdezte Micheroux. - Alig hiszem.

- Ehhez semmi köze! - förmedt rá durván Nelson. - A felelősség az enyém, egyedül a királynak s Istennek tartozom tetteimről számot adni. Távozzon.

Így küldte vissza Nelson a kardinális követét; még csak kísérletet sem tett rá, hogy rosszhiszeműségét elleplezze.

Igazán mondjuk: a toll is kihull szinte a tisztességes ember kezéből, ha ilyet kell leírnia. De hiába: az igazság mindenekfelett!

Amint e választ meghallotta Micheroux lovag szájából, Ruffo sokatmondó pillantást vetett az égre, tollat ragadott, sebtében írt néhány sort, s külön futárral útnak indította az írást Palermóba.

Lemondását küldte el Ferdinándnak és Karolinának.

Vegyük csak fel újra a tollat, mely az imént kihullt a kezünkből! A történet nem ért véget: hátravan még - a legrosszabb.

Emlékszünk ugye, mi történt, amikor Nelson kikísérte Ruffót, a Fulminant-on tett látogatása végén, s a lépcsőnél hidegen elköszöntek egymástól - hidegen, minthogy véleményük nagyon is eltért a kapitulációs szerződésről folytatott vita során. Emma Lyonna jelent meg Nelsont figyelmeztetni, hogy Scipione Lamarra - az a tiszt, aki a díszes selyemzászlót, a királyné s a kis hercegnők keze munkáját annak idején elhozta a kardinálisnak - a hajóra érkezett, és sir William kabinjában várta a tengernagyot.

Nelson nem csalódott, Scipione Lamarra csakugyan Caracciolo elfogatásának mikéntjét jött megtanácskozni. Mint tudjuk, Caracciolo egy szép reggel eltűnt saját hajójáról, mielőtt az angol flotta megérkezett volna a nápolyi öbölbe.

Arra is emlékeznek tán olvasóink, hogy a királyné halálra szánta Caracciolo tengernagyot: az ő számára nincs kegyelem, írta Karolina a kardinálisnak, s mondta élőszóval Emma Lyonnának.

Ugyanilyen értelemben írt Scipione Lamarrának, egyik legmegbízhatóbb s legmozgékonyabb ügynökének. Ha Caracciolo tengernagy szökésben lenne, mire Nelson Nápolyba ér, Lamarra beszélje meg Nelsonnal, hogyan s mi módon keríthetik kézre a tengernagyot.

Nos, mint a fedélzetmester válaszából tudjuk, Caracciolo csakugyan elszökött az ágyúnaszádról, melyen a 13-i ütközetben parancsnokolt, aznap, amikor Salvato Ruffo kérésére megjelent a katonai kikötőben, hogy a tengernagyot a rá leselkedő veszélyre figyelmeztesse.

Lamarra, a királyné kémje, pontosan ugyanazt az utat járta meg, mint Salvato, s ugyanolyan eredménnyel, habár merőben ellentétes szándékoktól vezettetve; megtudta, hogy Caracciolo elhagyta Nápolyt, s egy jó emberénél bújt meg.

Jelentette a dolgot Nelsonnak, s megkérdezte, kívánja-e, hogy a szökevény felkutatására induljon.

Nelson kapva kapott az ajánlaton. Buzdításul közölte Lamarrával, hogy négyezer dukát üti annak a markát, aki a tengernagyot kézre keríti.

Scipione Lamarra megesküdött: a vérdíjat, vagy legalábbis a vérdíj oroszlánrészét ő kaparintja meg, és senki más.

A matrózokkal elhitette, hogy jó barátja a tengernagynak, azok tehát készséggel elmondták neki, hogy a tengernagy egy hű emberénél keresett menedéket. Többet ők maguk sem tudtak.

Bizonyára nem Nápolyban bujkál a tengernagy; nem bolond itt maradni az oroszlánkarmok közvetlen közelében.

Scipione Lamarra kísérletet sem tett rá, hogy a tengernagy két nápolyi palotájában tudakozódjék, melyek közül az egyik a Santa Lucián állt, a templom közvetlen közelében - ez volt állandó lakhelye -, a másik a Toledo utcán.

Úgy okoskodott, hogy a tengernagy nyilván egy majorosánál bújt meg; olyan helyen, ahonnan könnyen továbbállhat, ha a felfedeztetés veszélye fenyegeti.

Volt Caracciolónak a többi között egy majorja Calvizzanóban, a hegyek lábánál.

Az agyafúrt kém rögtön arra gyanakodott, hogy a tengernagyot Calvizzanóban kell keresnie, ahol nemcsak a szántóföldek kínáltak számára menedéket, de a hegy is, az üldözöttek természetes búvóhelye.

Scipione Lamarra felszerelte magát Nelson menlevelével, parasztgúnyát öltött, s elindult Calvizzanóba. Jó előre kitervelte, hogy a tanyára úgy állít majd be, mint üldözött hazafi, akit az éhség annyira elcsigázott, hogy nem bánja már, ha az életébe kerül is, de tapodtat nem megy tovább.

Úgy is tett. Nagy merészen bekopogtatott a tanyára, s egy darab kenyeret kért a gazdától, no meg egy marék szalmát, hogy valahol a pajtában meghúzódjék.

Az álmenekült olyan jól játszotta szerepét, hogy a gazda lépre ment. Sietve elbújtatta Lamarrát a szénapadláson, s azt mondta neki, hogy biztonság okából mindenekelőtt meg kell győződnie róla, nem látta-e valaki őt a tanyára bejönni, vagyis körbe kell járnia a birtokot.

Tíz perc múltán visszatért a gazda, némileg megnyugodva, előhívta Lamarrát rejtekhelyéről, leültette a konyhában, s kenyeret, nagy darab sajtot meg egy flaskó bort rakott elé.

Lamarra úgy vetette rá magát az ételre, mint aki napok óta koplal. Mohón nyelte a kenyeret, nyakalta a bort. Lassabban, intette a gazda, akinek a szíve megesett rajta, kaphat kenyeret, bort, amennyit csak kíván, egyék-igyék nyugodtan.

Lamarra megfogadta a tanácsot. Közvetlen ezután nyílt az ajtó, s egy ember lépett be a konyhába. Ugyanolyan öltözéket viselt, mint a gazda, de valamivel idősebbnek látszott.

Scipione úgy tett, mintha fel akarna ugorni.

- Ne féljen - szólt a gazda -, csak a bátyám jött meg.

Az újonnan jött csakugyan úgy viselkedett, mint aki otthon van: köszönt, fogott egy széket, s leült a kemence mellé.

Az álhazafi figyelmét nem kerülte el, hogy a gazda bátyja a leghomályosabb zugot választotta.

Scipione Lamarra találkozott Caracciolo tengernaggyal Palermóban, első pillantásra felismerte őt az állítólagos fivérben.

Könnyűszerrel visszakövetkeztetett a történtekre. A tanyásgazda nem merte őt ura engedélye nélkül befogadni, azt mondta hát, hogy megnézi, nem követte-e valaki a tanyára, s azzal elment Caracciolo engedélyét kikérni. Caracciolót bizonyára a kíváncsiság hozta ide - szeretné tudni, mi történik Nápolyban; s azért merte megkockáztatni, hogy a vendéggel találkozzék, mert a gazdától úgy tudja: az is üldözött.

S csakugyan! Pár pillanat múltán megszólalt Caracciolo, tettetett közönnyel:

- Nápolyból?

- Jaj nekem, onnan - felelte Scipione.

- Miért? Mi történik Nápolyban?

Scipione nem akarta túlságosan megijeszteni Caracciolót, nehogy továbbálljon.

- A hazafiakat Toulonba szállítják - mondta.

- Hát maga miért nem ment velük Toulonba?

- Mert Franciaországban egy lelket sem ismerek, Korfu szigetén ellenben él egy bátyám. Megpróbálok gyalogszerrel elvergődni Manfredoniába, s onnan Korfuba hajózni.

A beszélgetés elakadt. A szökevény láthatóan alig állt már a lábán, kegyetlenség lett volna tovább ébren tartani. Caracciolo odaszólt a gazdának, hogy kísérje a szobájába. Scipione nagy hálálkodva elköszönt tőle. A szobában arra kérte a gazdát, keltse fel pitymallat előtt, hogy idejében folytathassa útját Manfredoniába.

- Mi sem könnyebb ennél - felelte a gazda -, magam is korán kelek, megyek Nápolyba.

Scipione egy szóval sem firtatta, miért. Amit meg akart tudni, enélkül is tudta: a véletlen, mely gyakran szegődik gonosztevők cinkosává, könnyebben célhoz segítette, mint remélni merte volna.

Másnap éjjeli két órakor belépett a szobába a tanyásgazda.

Lamarra abban a szempillantásban talpon termett, felöltözve, útra készen. A gazda egy kis batyut nyomott a kezébe: egy cipó volt benne, egy szép szelet sonka meg egy üveg bor.

- Bátyám kérdezteti, nincs-e szüksége pénzre.

Scipione elszégyellte magát. Előhúzta bugyellárisát, s megmutatta a gazdának: csörög még benne néhány dukát. Azzal elbúcsúzott, megtudakolta az utat, megkérte a gazdát, tolmácsolja bátyjának forró köszönetét, és távozott.

Mintegy száz lépésre a tanyától irányt változtatott, megkerülte az épületet, s megállt az útfélen, ott, ahol a nápolyi országút befut a dombok közé. A gazdát leste: erre kell jönnie.

Vagy félóra múltán csakugyan egy emberalak tűnt fel az oszladozó homályban a Calvizzanóból Nápolyba vezető úton. Scipione rögtön ráismert emberére.

Megindult felé. A gazda felismerte tegnapi vendégét, s meglepetten megállt.

- Maga az? - kérdezte hüledezve.

- Én hát.

- Mit keres errefelé? Ez az út Nápolyba visz, nem Manfredoniába!

- Kendet vártam.

- S ugyan minek?

- Hogy figyelmeztessem: Nelson lord rendelete értelmében halál fia, aki lázadókat rejteget.

- Mi közöm hozzá?

- Az, hogy kend Caracciolo tengernagyot rejtegeti.

A gazda tagadni próbált.

- Kár a fáradságért, felismertem - mondta Scipione -, nem a bátyja volt az kendnek, hanem a tengernagy.

- S egyebet nem akart mondani? - kérdezte a gazda, félreérthetetlen mosollyal.

Így csak az árulók mosolyognak.

- Úgy látom, egykettőre kész az egyezség - szólt Lamarra.

- Mit kap az úr, ha, elcsípi a tengernagyot?

- Négyezer dukátot.

- Kétezer az enyém?

- Nagy az étvágya, barátocskám!

- Elbírnék kétannyit is!

- De beéri kétezerrel?

- Be, ha nem sokat firtatják, hagyott-e nálam a tengernagy pénzt, miegyebet.

- És ha nemet mondok?

A gazda hátraugrott, s mindkét zsebéből egy-egy pisztolyt rántott elő.

- Úgy is jó - mondta. - Azonnal szólok a tengernagynak, s mire az úr Nápolyba ér, mi árkon-bokron túl leszünk. De akkor bottal ütheti ám a nyomunkat!

- Nyugalom, barátom. Eszemben sincs kendet kisemmizni, de ha akarnám, se tehetném.

- Egyszóval: áll az alku?

- Részemről igen, de ha megbízik bennem, elvezetném valakihez, akivel bővebben megvitathatja a dolgot. Nyújtsa be annak a számlát, kezeskedem, nem lesz kicsinyes.

- Ki az a valaki?

- Nelson lord.

- Aha! Caracciolo tengernagy mondta nekem már, hogy Nelson lord az ő legádázabb ellensége.

- Igaza is volt. Ezért mondom: Nelson lord nem fog kicsinyeskedni.

- Nelson lordtól jött az úr?

- Annál is messzebbről.

- Úgy, úgy - bólogatott a gazda - Hisz jól mondta az előbb: megegyezünk mi, meg ám! No, menjünk.

S a két díszes mákvirág nekivágott az országútnak.

Nelson fogadta Lamarrát és a gazdát, s e megbeszélés eredményeként írta aztán sir William Hamilton sir John Actonnak:

"Caracciolo és több aljas rebellis társa hamarosan Nelson foglya lesz."

Tizenkét aljas rebellist máris átszállítottak a Fulminant-ra, mint Albanese leveléből láthattuk.

Név szerint a következőket: Manthonnet, Massa, Bassetti, Domenico Cirillo, Ercole, D'Agnese, Borgo, Piati, Mario Pagano, Conforti, Bassi és Velasco.

Caracciolót 29-én reggelre várták.

Előző éjjel hat, parasztnak öltözött, állig felfegyverzett matróz kötött ki Granatello mellett, csendben partra szálltak, s Scipione Lamarra vezetésével Calvizzanóba vonultak. Hajnali három órára értek a tanyához.

A tanyásgazda ébren várta őket, Caracciolo ellenben az igazak álmát aludta. A gazda jobbnál jobb hírekkel tért vissza előző este Nápolyból, hogy a tengernagyot biztonságba ringassa, s Caracciolo vakon hitt a csirkefogónak, mint ez, sajnos, oly gyakran megesik talpig becsületes emberekkel.

A tengernagy kardja ott hevert az ágy végében, pisztolyai az éjjeliszekrényen, de a gazda jó előre figyelmeztette a matrózokat, s azok legelőbb is a fegyvereket ragadták magukhoz, amint a szobába berontottak.

Caracciolo belátta, hogy nincs mit tenni. Büszkén felszegett fejjel, de ellenállás nélkül tűrte, hogy a kezét hátrakötözzék.

Menekült a halál elől, de csak addig, míg az távolról fenyegette; amikor utolérte, bátran farkasszemet nézett vele.

A kapu előtt kétlovas kordé várakozott. A matrózok feltették rá Caracciolót, beszálltak, Scipione felült a bakra, és megragadta a gyeplőt.

Az áruló gazda nem mutatkozott.

Még tegnap kialkudta gaztette bérét, és busás előleget vett fel rá. A hátralevő részt majd csak azután kapja kézhez, hogy urát ellenségei kezére adta.

Hét órára ért a kordé Granatellóba. A foglyot felvonszolták a bárkára, a hat paraszt visszavedlett matrózzá, mind a hat evezőt ragadott, s munkához látott.

Nelson tíz óra óta hajója parancsnoki hídján várakozott, messzelátóval a kezében. Le nem vette a távcsövet Granatellóról, illetve a Torre del Greco és Castellammare közötti tengersávról.

Látta, amint egy bárka elválik a parttól, de hogy ez a bárka azonos-e azzal, melyet ő várt, azt innen, hét-nyolc mérföld távolságról nem lehetett megállapítani. Mindenesetre merőn figyelte, lévén közel s távol az egyetlen jármű a hatalmas víz sima felszínén.

Pár pillanattal később fellibbent az előbástya lépcsőjén a gyönyörű Emma, ajkán ragyogó mosoly, mintha ünnepre készülne.

Emma szeretett lustálkodni, máskor délig is ágyban maradt, de ma korán kelt a nagy esemény tiszteletére.

- Mi újság? - kérdezte, és odasimult Nelsonhoz.

Nelson némán a közelgő bárkára mutatott. Mondani nem merte még, hogy ez a várva várt bárka, de erősen remélte, mert a csónak nyílegyenesen a Fulminant felé tartott.

- Hol van sir William? - kérdezte Nelson.

- Ezt tőlem kérdi, mylord? - nevetett Emma.

Nelson is elnevette magát, majd a közelben álldogáló Parkenson hadnagyhoz fordult:

- Keresse meg sir Williamot, Parkenson, s mondja meg neki, hogy okom van hinni: a bárka feltűnt a láthatáron.

Nelson gyakorta kitüntette Parkenson hadnagyot figyelmével, rokonszenve jeléül, vagy tán mert tudta: a hadnagy mindig gyorsan és értelmesen hajtja végre a kapott parancsot. A hadnagy tisztelgett, s indult a nagykövetet megkeresni.

Néhány perc beletelt, míg Parkenson sir Williamot megkereste s visszakísérte, azalatt eloszlottak Nelson kételyei. A bárka közelebb ért, s most már tisztán látszott - ha másról nem, hát az evezősök szabályos munkájáról -, hogy matrózok ülnek benne, nem parasztok. A csónak orrában egy férfi ágált, integetett győzelemittasan: Lamarra, mint Nelson nemsokára megállapította.

Sir William Hamilton éppen levelet írt Acton főkapitánynak, amikor Parkenson érte jött; nyomban félbeszakította a levélírást, s felsietett a parancsnoki hídra, hogy Nelsonhoz és Emma Lyonnához csatlakozzék.

A félbehagyott levél ott maradt íróasztalán. Történelmi kutatásaink alaposságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy még a levéltöredéket is módunkban van olvasóink elé tárni. A folytatást majd a maga helyén közöljük.

Íme, a levél kezdete:

Kelt 1799. június 29-én, a Fulminant fedélzetén.

Uram!

Vettem Excellenciád három legutóbbi levelét, kettőt e hó 25-éről, egyet 26-áról keltezve. Boldog vagyok, hogy mindaz, amit Nelson lorddal tettünk, elnyerte ő szicíliai királyi felségeik helyeslését. A kardinális makacsul vonakodik mellénk állni, nem kíván részt venni a Sant'Elmo-eröd meghódoltatásában sem. Salandra herceget küldte el maga helyett Nelson lordhoz, az ostrom tervét megvitatni. Troubridge kapitány irányítja majd az angol tengerészgyalogosokat és az orosz katonákat, Ön hoz néhány jó ágyút, s Salandra herceg lesz a fővezér. Troubridge nem emelt kifogást e terv ellen.

Egyszóval erősen remélem, hogy az ügyet gyorsan lebonyolítjuk, s pár nap múlva a Sant'Elmo-erődön is királyi lobogó leng majd, mint a többi erődön máris...

Idáig jutott sir William, amikor Parkenson elszólította.

Rögtön felsietett a fedélzetre, mint mondottuk, ahol már várta őt Nelson és Emma Lyonna.

Még néhány pillanat, s a kétely árnyéka is eloszlott: Nelson felismerte Scipione Lamarrát, Lamarra jelzéseiből pedig világosan kitűnt, hogy Caracciolót sikerült elfogniok.

Mit érzett vajon az angol tengernagy e rég várt hírre? Arca közönyös volt és mozdulatlan - sem a történész, sem a regényíró szeme nem elég éles e közöny maszkján áthatolni.

Három szempár fürkészte kíváncsian a zsákmányt. Hamarosan megpillantották, akit kerestek: a tengernagy a bárka fenekén hevert, összekötözve. Keresztbe fektették, hogy teste lábtámul szolgáljon a két középső evezősnek.

A bárkán levők nyilván úgy gondolták, hogy felesleges fáradság lenne a hajót megkerülniök, vagy tán szeméremérzetük tiltotta, hogy a díszlépcsőnél kössenek ki. Mindenesetre két csáklya akaszkodott a bal oldali lépcsőbe, a két első evezős csáklyája, s Scipione Lamarra felfutott a lépcsőn, hogy elsőül jelentse Nelsonnak: "Sikerült!"

A matrózok közben feloldozták Caracciolo lábát, hogy a hajóra felvezessék, kezét ellenben úgy hagyták, hátrakötözve, s oly kegyetlenül szorosra vonták csuklóin a köteléket, hogy mire leoldották, véres csíkok maradtak a kötélgyűrűk nyomán.

Caracciolót elvezették három ellensége előtt, akik nyíltan kárörvendtek balvégzetén, majd levitték a fedélzetközbe, s egy kabinba lökték. Az ajtó nyitva maradt, de két matróz állt előtte őrséget.

Sir William hanyatt-homlok sietett vissza kabinjába, mihelyt Caracciolót elvezették, s újra tollat fogott, hogy elsőül adhassa hírül a királynak s a királynénak a nagy újságot:

Most gyönyörködhettünk éppen a sápadt, nagy szakállú, félholt, lesütött szemű s hátrakötözött kezű Caracciolo látványában. Idehozták a Fulminantra, ahol már jó néhány aljas árulót őrzünk; a tengernagyon s a megnevezetteken kívül itt van például Cassano fia,^[25] don Julio, Pacifico, a pap, és még mások. A legvétkesebbek, gondolom, gyorsan elnyerik méltó büntetésüket. Ez általában borzadályt kelt, de engem, aki behatóan ismerem ez árulók bűneit, háládatlanságát, hidegen hagy a büntetés látványa, az emberek többségével ellentétben. Egyébként úgy hiszem, most, amikor a Sant'Elmo-erőd ostromára készülünk, nagy hasznunkra válhat az a körülmény, hogy a főbűnösöket a Fulminantra hozattuk; a franciák minden ágyúgolyójára válaszul egy fej hullhat le a Fulminanton.

Isten Önnel, kedves uram stb.

W. Hamilton

Ui. Jöjjön minél előbb rendet teremteni. Remélem, még a felségek ideérkezése előtt végzünk néhány üggyel, mely őket elszomorítaná. Caracciolo perében a szicíliai király őfelsége tisztjei fognak ítélkezni. Ha halálra ítélik, mint várható, rögtön végre is hajtják majd rajta az ítéletet. Máris félhalott a bánattól. Kérte, hogy angol tisztek ítélkezzenek felette.

Indul a hajó, mely e levelet Palermóba viszi, többet most nem írhatok.

Sir William Hamilton nyugodtan megjósolhatta, hogy a tengernagy pere nem fog sokáig húzódni.

Íme, Nelson idevágó parancsa: igazán nem foghatja rá senki, hogy a foglyot megvárakoztatta.

Gróf Thurn kapitánynak, őfelsége Minerva nevű fregattja parancsnokának

Én, Horatio Nelson,

ezennel elrendelem és megparancsolom, hogy minekutána Francesco Caracciolo, a szicíliai király őfelsége commodore-ja, akit törvényes uralkodója elleni lázadás bűne terhel, mivel nem átallt rálőni az Ön parancsnoksága alatt harcoló Minerva fregattra, melynek árbocán királyi lobogó lengett, fogságunkba esett,

jelen parancsom értelmében haladéktalanul jelöljön ki öt tisztet azok közül, akik a legrégebben szolgálnak parancsnoksága alatt, az elnöki tisztet magának tartván fenn; s e hadbíróság indítson nyomban vizsgálatot annak kiderítésére, bizonyítható-e tényszerűen a vétség, melyet fent mondott Caracciolo elkövetett; amennyiben pedig a bűn a vizsgálat során bizonyítást nyer, kapitány úr tartozik hozzám folyamodni, hogy a büntetést kiszabjam.

Kelt a Fulminant fedélzetén a nápolyi öbölben,

1799. június 29-én.

Horatio Nelson

E néhány kiemelt szóból láthatják, kedves olvasóink, hogy e pört nem a hadbíróság folytatta le, a vádlott bűnösségét nem bírái állapították meg, s nem is ők szabták ki, lelkiismeretük szerint, a büntetést; nem, hanem Nelson, noha részt sem vett a vizsgálaton, sem a vádlott kihallgatásán, s ez idő alatt, úgy lehet, a szép Emma Lyonnával enyelgett; Nelson mondta ki az ítéletet, ő szabta ki Caracciolóra a halálbüntetést, mielőtt a per egyáltalán megkezdődött volna!

Súlyos vád! Olyan súlyos, hogy az író ismét úgy érzi (mint már oly sokszor e könyv során): át kell engednie helyét a történésznek, nehogy a képzelet túlságával vádolják; s azt mondja: "Rajtad a sor, testvér, itt nincs helye koholt meséknek; csakis a történelemnek van joga kimondani, amit mondani készülsz."

Állítjuk tehát, hogy mindaz, amit e fejezet kezdete óta leírtunk, s amit ezután leírunk, az első szótól az utolsóig színigaz.

Nelson elrendelte - fittyet hányva az utókor, s mi több, kortársai ítéletének -, hogy Caracciolo pörét az ő hajóján folytassák le, mint Clark és Marc Arthur urak oly találóan mondják Nelson élete című munkájukban: a tengernagy attól tartott, hogy ha más hajón zajlik le a pör, a hajó legénysége fellázad, "lévén Caracciolo - teszik hozzá ezek az urak - felettébb népszerű a nápolyi tengerészek körében"!

Közvetlen azután, hogy Nelson idézett rendelete megjelent, működésbe lépett a hadbíróság. Szolgalelkűségből, s úgy lehet, sértett becsvágytól sarkallva, Nelson lábbal tapodta a nemzetközi jogot, mert hiszen nem volt joga Caracciolo fölött ítélkezni, aki rangra vele egyenlő volt, társadalmi pozícióját tekintve fölötte állt, s aki legfeljebb Szicília királya ellen vétett, ha vétett, de soha az angol király ellen.

De nehogy bárki elfogultsággal vádoljon bennünket Caracciolo javára, illetve Nelson kárára, egyszerűen idézni fogjuk az angol tengernagy talpnyaló életrajzíróinak könyvéből a tárgyalás jegyzőkönyvét. Sokkal megrendítőbb az a maga cicomátlan egyszerűségében, mint Cuoco vagy Coletta romantikus meséi.

A haditörvényszék - öt nápolyi tiszt és Thurn gróf, a hadbíróság elnöke - összeült a tiszti étkezdében.

Thurn gróf parancsára két angol tiszt elment Caracciolóért. Leoldották kötelékeit, s felkísérték a törvényszék elé.

A terem ajtaját nem zárták be, bárki részt vehetett, a szokásnak megfelelően, a tárgyaláson.

Caracciolo megvetően elmosolyodott, és megcsóválta a fejét, amint a tiszteket meglátta. Az egy Thurn gróf kivételével mind alatta szolgált.

Ezek közül egy sem mer majd felmentő ítéletet hozni.

Sir William nem járt messze levelében az igazságtól. Caracciolo mindössze negyvenkilenc éves volt ekkor, de így, szakállasan, torzonborz hajjal, hetvennek látszott.

Hanem amint bírái elé állt, s önérzetesen kihúzta délceg termetét, egyszeriben visszaváltozott azzá a magabiztos, határozott, parancsoláshoz szokott férfivá, aki régen volt; imént még düh torzította arcán büszke, nyugodt méltóság ömlött el.

Megkezdődött a kihallgatás. Caracciolo nem tagadta meg a választ a feltett kérdésekre. Körülbelül ezeket mondta:

"Nem a respublikát szolgáltam, hanem hazámat, Nápolyt; nem a királyság ellen harcoltam, hanem az öldöklés, a rablás, a gyújtogatás ellen. Kezdetben egyszerű közkatonaként, utóbb átvettem - félig-meddig kényszerhelyzetben - a nápolyi hadiflotta vezényletét, mivel e megbízás elől semmi módon ki nem térhettem."

Ha Nelson részt kegyeskedik venni a tárgyaláson, megerősíthette volna Caracciolo állításait, mert, mint emlékszünk, alig három hónapja írta neki Troubridge: "Hallom, hogy Caracciolo közkatonaként szolgál. Tegnap őrséget állt a palota előtt. Előbb megtagadta a szolgálatot, de ezek a jakobinusok nem ismernek pardont."

A bírák egyike megkérdezte Caracciolót, hogy ha csakugyan kényszerhelyzetben vállalta a szolgálatot, miért nem szökött meg? Volt rá alkalma elég!

Caracciolo azt felelte, hogy a szökés - minden körülmények között szökés. Becsületérzése tartotta vissza; lehet, hogy hamis becsületérzés. Ha ez bűn, beismeri: bűnt követett el.

Több kérdés nem is esett. A bíróság elérte célját: vallomásra bírni Caracciolót. Caracciolo vallott; higgadtan, nagy belső méltósággal, úgy, hogy "válaszai - mint a jegyzőkönyv írja - kivívták a tárgyaláson megjelent, olaszul tudó angol tisztek osztatlan rokonszenvét", de - vallott, s ezzel a tárgyalás véget is ért: a vádlott bűnössége bizonyítást nyert.

Caracciolót visszakísérték kabinjába, s ismét két őrt állítottak az ajtó elé.

Thurn gróf a jegyzőkönyvet bemutatta Nelsonnak. Nelson mohón kapott utána, olvasás közben kaján öröm ült ki az arcára, majd miután végigolvasta, tollat fogott, s ezeket írta:

Thurn gróf commodore-nak

Én, Horatio Nelson, elrendelem és megparancsolom:

Minekutána az ő szicíliai királyi felsége szolgálatában álló tisztekből alakult haditörvényszék összeült, hogy megtárgyalja a törvényes uralkodója elleni lázadás bűnével vádolt Francesco Caracciolo ügyét;

s minekutána fent mondott törvényszék tökéletesen megbizonyosodott a vádlott bűnössége felől, s e meggyőződésében fent mondott Caracciolo ellen oly ítéletet hozott, melynek következtében halálbüntetés vár rá;

hogy jelen rendeletem értelmében hajtassa végre fent mondott Caracciolón a halálos ítéletet; mégpedig kötél által, a delikvenst a szicíliai király őfelsége tulajdonát képező s az ön parancsnoksága alatt álló Minerva nevű fregatt előárbocára köttetvén fel. Fent mondott halálos ítéletet ma délután öt órakor kell végrehajtani, s ennek megtörténte után a holttestet öt órától napnyugtáig az árbocra függesztve hagyni, mikor is a kötelet el kell vágni, s a holttestet a tengerbe dobni.

Kelt a Fulminant fedélzetén, Nápolyban,

1799. június 29-én.

Horatio Nelson

Az ítélethozatal pillanatában két személy tartózkodott Nelsonon és Thurn grófon kívül Nelson kabinjában. Emma mozdulatlan arccal hallgatta végig a rendeletet, s a királynénak tett fogadalmához híven egyetlen szóval nem kelt az elítélt védelmére. Sir William Hamilton - bár igazán nem rokonszenvezett különösebben Caracciolóval - nem állta meg, s azt mondta, miután az ítéletet végigolvasta:

- A könyörület úgy kívánja, hogy az elítélt huszonnégy óra haladékot kapjon a halálra felkészülni.

- Árulóval szemben nem ismerek könyörületet.

- Hát ha nem a könyörület, a vallás.

Nelson válaszra sem méltatta sir William megjegyzését. Némán visszavette tőle a halálos ítéletet, s Thurn grófnak nyújtotta, mondván:

- Gondoskodjék az ítélet végrehajtásáról.

Mondottuk már, de nem győzzük ismételni: mindvégig gondosan ügyeltünk e gyászos történet elmondása során, mely örökre foltot ejt ama férfi becsületén, akinél nagyobb hadvezér nem sok élt e földön, hogy pillanatra se hagyjuk szóhoz jutni képzeletünket, noha tán maradandóbb s mélyebb hatást gyakorolhattunk volna olvasóinkra a művészet fogásai révén, semmint hivatalos okmányok puszta felsorakoztatásával. Csakhogy ezáltal túlságos felelősséget vállaltunk volna magunkra; s minthogy mi az utókorhoz fellebbezünk, hivatalból, Nelson ítélete ellen, minthogy a bíró felett bíráskodunk, úgy akartuk, hogy a fellebbezés az első fokú ítélettel, a harag és a gyűlölet e keserű gyümölcsével ellentétben az igaz, tehát győzelemre hivatott ügy higgadt s ünnepi hangján szóljon.

Lemondunk tehát mindazon segédeszközökről, melyek oly gyakran s oly hathatósan segítették munkánkat; s szigorúan ragaszkodunk az angol krónika szövegéhez, mely a dolog természeténél fogva Nelson-párti és Caracciolo-ellenes.

Onnan másoljuk ide az alábbiakat.

Az ítélethozatal s az ítélet végrehajtása között eltelt komor órákban Caracciolo kétszer is hívatta Parkenson hadnagyot, kérvén, járjon közben Nelsonnál érdekében.

Első ízben az ítélet megváltoztatásáért folyamodott.

Másodízben már csak azért, hogy kegyelemből változtassák át az akasztást főbelövetésre.

Caracciolo felkészült lélekben a halálra, de a bárd vagy golyó általi halálra.

Hercegi rangja alapján megillette az első, a nemeseknek fenntartott kivégzési mód, tengernagyi rangja alapján megillette a második, a katonahalál.

S mindkettőt megtagadták tőle, hogy ehelyett a gyilkosok és útonállók megbélyegző halálával sújtsák!

Nelson nemcsak jogtalanul ítélkezett a rangban vele egyenlő, társadalmi helyzetét tekintve magasan fölötte álló Caracciolo felett, de gonoszul is, oly halálnemet választva, mely megkettőzte az elítélt haláliszonyát.

Caracciolo nem szégyellt könyörögni, hogy a megbecstelenítő véget elkerülje.

- Családtalan öregember vagyok - mondta Parkenson hadnagynak -, nincs, aki megsirasson. Higgye meg, nem esnék nehezemre az élettől megválni, ennyi év s a magány terhével vállamon, de elviselhetetlen a gondolat, hogy úgy haljak meg, mint holmi kalóz, s megvallom, a szégyen összetöri szívemet.

Mialatt a fiatal tiszt odajárt, nem lelte helyét, s láthatóan alig bírt izgalmával.

Végre visszatért a hadnagy. Messziről lerítt róla, hogy kedvezőtlen választ hoz.

- Nos? - kérdezte sürgetőn Caracciolo.

- Nelson lord szó szerint a következőket felelte - mondta a fiatalember: - "Caracciolo felett pártatlan hadbíróság ítélt, tulajdon honfitársai és tiszttársai: hogy lenne jogom nekem, az idegennek közbelépni, s az ítéletet megváltoztatni?"

Caracciolo keserűen mosolygott.

- Egyszóval Nelson lordnak joga volt közbelépni, hogy kötél általi halálra ítéltessen, de nincs joga közbelépni, hogy főbelövetésre változtassa az általa elrendelt akasztást!

Majd a hadnagyhoz fordult:

- Igazán megtett mindent, fiatal barátom, hogy a mylordot meggyőzze? Nem kellett volna jobban erősködnie?

Parkenson szeme könnybe lábadt.

- Addig erősködtem, herceg - felelte -, míg a lord rám nem förmedt: "Azt tanácsolom, hadnagy, törődjön a maga dolgával", s fenyegető gesztus kíséretében elbocsátott. De nem tesz semmit - tette gyorsan hozzá -, örömmel teljesítem excellenciád bármely más megbízatását, ha végleg eljátszom is a lord jóindulatát.

Könnyei láttán Caracciolo elmosolyodott, s kezet nyújtott a hadnagynak:

- Azért fordultam éppen önhöz - mondta -, mert a legfiatalabb tiszt a hajón, ily korban ritka kivétel a romlott szív. Nos, adjon tanácsot: mit gondol, érdemes lady Hamiltonhoz fordulnom? Elérhet ő valamit számomra a lordnál?

- Nagy befolyása van mylordra - bólintott a fiatalember -, próbáljuk meg.

- Menjen hát, barátom, s kérje a hölgy közbenjárását. Valaha, boldogabb időkben, tán megbántottam, de kérem, feledje a bántást, s én áldani fogom őt, szemközt a halálhozó sortűzzel.

Parkenson kisietett. Előbb a fedélzeten kereste lady Hamiltont, majd amikor ott nem találta, a kabinjában, de hiába kopogtatott, könyörgött, az ajtó nem nyílt meg.

Caracciolo belátta, hogy sorsa elvégeztetett. Kezet rázott a fiatal tiszttel, s mert nem kívánt még jobban megalázkodni, elhatározta, hogy egy szót sem szól többé.

Egy órakor Thurn gróf lépett be a fülkébe, két matróz kíséretében. Bejelentette, hogy az elítéltnek el kell hagynia a Fulminant-ot, s át kell mennie a Minervá-ra.

Caracciolo némán nyújtotta mindkét kezét.

- Úgy szól az utasítás, hogy a kezét hátra kell kötöznünk - mondta Thurn gróf.

Caracciolo hátratette a kezét.

A kötél egyik, hosszan alácsüngő végét egy angol matróz fogta. Az óvintézkedést nyilván az a félelem sugallta, hogy a tengernagy az öngyilkosságba talál menekülni a kivégzés elől, vagyis a tengerbe veti magát, ha szabadon mozoghat. Ezért volt a hátrakötött kéz s a kötelet tartó matróz.

Így vezették végig a Fulminant legénységének kettős sorfala közt megalázottan, hátrakötött kézzel, Caracciolo tengernagyot és herceget, Nápoly egyik legnemesebb fiát, így kellett a Fulminant-ról távoznia!

Fenékig üríttették vele a gyalázat poharát! Ám a gyalázat annak a fejére száll ilyenkor vissza, aki műveli, s nem azéra, aki elszenvedi.

Két csónak kísérte jobb és bal felől, teljes harci készülettel, a Caracciolót szállító bárkát.

Megérkeztek a Minervá-hoz. Caracciolo felsóhajtott, s szeme sarkán könnycsepp csordult ki, amikor újra szemtől szembe látta a szép hajót, melyen egykor parancsnokolt, s mely oly készséggel engedelmeskedett keze intésének a viharos átkelés alatt.

Felment a bal oldali, az alantasoknak szánt lépcsőn.

Tisztek és katonák sorfalat álltak a fedélzeten.

Fél kettőre harangoztak.

A káplán szobájában várakozott.

A pappal kívánja-e tölteni hátralévő idejét, ájtatos eszmecserében? - kérdezték Caracciolótól.

- Ki most a Minerva káplánja? Változatlanul don Severo?

- Igen, excellenciás uram - hangzott a válasz.

- Akkor vezessenek hozzá.

Az elítéltet a káplán kabinjába kísérték.

A derék pap oltárt rögtönzött Caracciolo kedvéért.

- Gondoltam, hátha áldozni óhajt excellenciád e végső órában - mondta a pap.

- Bűneim, úgy hiszem, nem oly súlyosak, hogy a szentáldozás meg ne tisztíthatna; de ha kétszer olyan súlyosak lennének is, elegendő vezeklés értük a megbecstelenítő halál, mely reám vár.

- Úgy értsem, hogy nem kívánja a Mi Urunk testét magához venni? - kérdezte ijedten a pap.

- Attól Isten óvjon! - felelte Caracciolo, s letérdelt.

A pap elmondta az ostya fölötti áldást, s Caracciolo áhítattal megáldozott.

- Igaza volt, atyám - mondta aztán -, máris úgy érzem: erősebb a lelkem, s főleg: sokkal nyugodtabb, mint az imént.

A harang jelezte csupán az idő futását. Előbb két órára kongatott, majd háromra, négyre, s végül ötöt kondult.

Ekkor nyílt az ajtó.

Caracciolo megölelte a papot, s némán követte az őrt.

A fedélzeten egy síró matróz toppant elé.

- Miért sírsz? - kérdezte Caracciolo.

Az nem felelt, de zokogva odamutatta Caracciolónak a kötelet.

- Mivel senki nem tudja, hogy meghalok, nem is sirat senki, csak te, régi bajtársam - mondta Caracciolo. - Ölelj meg búcsúzóul, családom s barátaim helyett.

Majd a Fulminant felé fordult. A hajóbástyán három figyelő alakot pillantott meg.

Az egyik messzelátót tartott a kezében.

- Álljatok félre, barátaim - szólt Caracciolo a sorfalat álló tengerészekhez -, mylord Nelson nem lát miattatok.

A tengerészek félrehúzódtak.

A kötelet feldobták az előárboc rúdjára: a vége ott himbálódzott Caracciolo feje felett.

Thurn gróf intett.

A hurkot ráhúzták a tengernagy nyakára, s tizenkét ember nekifeszült a kötélnek, Caracciolo testét tíz láb magasra rántva.

Egyidejűleg ágyúlövés dördült, s füst lepte el a kötélzetet.

Mylord Nelson akarata teljesült.

S bár az angol tengernagy végignézte a kivégzést, Thurn gróf az ágyúlövés után rögtön kabinjába tért, és írásban jelentette a parancs teljesítését:

Jelentjük mylord Nelson tengernagy őexcellenciájának, hogy Francesco Caracciolón a halálos ítéletet az általa elrendelt módon végrehajtottuk.

Kelt ő szicíliai királyi fenség Minerva nevű fregattján, 1799. június 29-én.

Thurn gróf

A jelentést rögtön útnak indította.

Nelson enélkül is tudta, hogy a tengernagy halott. Mint mondottuk, végignézte messzelátón a kivégzést, s egyébként is elég volt egy pillantást vetnie a Minervá-ra, hogy lássa: a holttetem ott himbálódzik a levegőben az előárboc alatt.

A bárka oda sem ért még Thurn gróf izenetével, amikor Nelson már levelet írt Actonnak:

Uram!

Nincs időm megküldeni Excellenciádnak e galád Caracciolo pörének jegyzőkönyvét, annyit mondhatok csupán, hogy ma reggel megvolt a tárgyalás, s ő alávetette magát az ellene hozott igazságos ítéletnek.

Íme az ítélet megerősítése:

Jóváhagyom Francesco Caracciolo halálos ítéletét, s elrendelem, hogy az ítéletet ma délután öt órakor a Minerva fregatt fedélzetén végrehajtsák.

Van szerencsém stb.

Horatio Nelson

Ugyanaznap, ugyanazzal a postával sir William Hamilton is írt Actonnak. E levél bizonyítja a legbeszédesebben, milyen ádáz buzgalommal tört Nelson a nápolyi tengernagy vesztére, a király s a királyné parancsára.

Kelt a Fulminant fedélzetén, 1799. június 29-én.

Kedves Uram!

Alig van annyi időm, hogy néhány sorral megtoldjam Nelson lord levelét. Caracciolót a hadbíróság szótöbbséggel bűnösnek ítélte, mylord Nelson elrendelte, hogy a halálos ítéletet ma délután öt órakor végrehajtsák, az elítéltet a Minerva előárbocára akasszák, s testét utóbb a tengerbe vessék. Thurn gróf megjegyezte, hogy hasonló esetekben az elítéltnek huszonnégy óra haladékot szokás engedélyezni, a célból, hogy azt lelki üdve megmentésére fordítsa, de Nelson lord fenntartotta előbbi rendelkezését, noha magam is támogattam Thurn gráf halasztási javaslatát.

A többi bűnös a tartánokon van, flottánk szoros őrizete alatt, tehát bármikor ő szicíliai királyi felségeik rendelkezésére áll.

Nelson lord minden tettét a lelkiismeret s a becsület diktálja, s hiszem, egyszer majd mindenki belátja, hogy rendelkezései a lehető leghelyénvalóbbak voltak. De az Isten szerelmére, addig is tegyen róla, uram, hogy a király mielőbb idejöjjön a Fulminant fedélzetére, s kitűzze árbocára királyi lobogóját.

Holnap megkezdjük a Sant'Elmo-erőd ostromát: a kocka el van vetve. Isten segedelmére bizton számíthat az igaz ügy, rajtunk áll hát, hogy amit eltökéltünk, ingadozás nélkül végre is hajtsuk.

W. Hamilton

Látni való: akármilyen buzgón bizonygatja is sir Hamilton, hogy Nelson minden intézkedése a lehető leghelyénvalóbb, szinte kétségbeesetten hívja a királyt a Fulminant fedélzetére, ő és mindazok, akiknek a nevében beszél. Leghőbb kívánsága igenis az, hogy a király személyes jelenléte szentesítse a fentebb elbeszélt iszonyú színjátékot.

Hadd másoljuk még ide Nelson hajónaplójából az ítéletre s a kivégzésre vonatkozó bejegyzést. Nem sok helyet foglal el, mint láthatjuk:

Június 29-e, szombat. Nyugodt, felhős időben megérkezett a Balloon Brick és őfelsége hadihajója, a Rainha. ÖSSZEÜLT A HADBÍRÓSÁG, MEGTARTOTTA A TÁRGYALÁST, ELÍTÉLTE ÉS FELAKASZTATTA FRANCESCO CARACCIOLÓT A MINERVA NEVŰ NÁPOLYI FREGATT FEDÉLZETÉN.

Mindössze három kurta sor! Mégis elég volt Ferdinánd királyt megnyugtatni, Karolina királyné bosszúszomját csillapítani, Emma Lyonnát örök kárhozatra ítélni, s Nelsont megbecsteleníteni.

Caracciolo kivégzése mély döbbenettel töltötte el Nápolyt. A tengernagyot pártállásra való tekintet nélkül mindenki tisztelte-becsülte előkelő származásáért, kiváló tehetségéért és feddhetetlen életéért, mert Caracciolo mindvégig ment maradt az udvaroncok körében oly gyakori erkölcsi botlásoktól. Igaz, ritkán forgolódott ő a királyi udvarban, de e ritka pillanatokban éppoly nyíltszívűen és bátran kelt a királyság, mint később hona védelmére.

A kivégzés a foglyok szeme láttára zajlott le. Iszonyú látvány mindenkinek, de kivált őnekik! Mintha tulajdon halálukat nézték volna végig; úgyhogy este, amikor parancs szerint elvágták a kötelet, s a holttetem a lábára kötött két nehéz súlytól vonva a mélybe merült, iszonyú kiáltás harsant a foglyok ajkán. Hajóról hajóra szállt e vészkiáltás, s végigfutott a tenger felszínén, mintha a tenger lelke maga jajdult volna föl; visszhangja elhatolt egész a Fulminant-ig.

A kardinálisnak sejtelme sem volt róla, mi minden történt e balvégzetű napon. Caracciolo letartóztatásáról sem értesült, nemhogy a tárgyalásról. Nelson ügyelt rá, mint láttuk, hogy a foglyot Granatellón át hozassa hajója fedélzetére, sőt kereken megtiltotta embereinek, hogy útközben Ruffo táborát érintsék; a kardinális aligha tűrte volna el ugyanis, hogy egy angol tiszt, akivel ráadásul röviddel azelőtt csúnyán összekülönbözött becsületbe vágó kérdéseken - a szerződés tiszteletben tartásának kérdésén -, szeme láttára letartóztasson egy nápolyi herceget, még ha a herceg esküdt ellensége lett volna is Ruffónak; még kevésbé tűrhette el ugyanezt Caracciolo esetében, akihez félig-meddig szövetség fűzte, nem ugyan a közös harcra, de igen a kölcsönös segélynyújtásra.

Így fogadták ezt meg egymásnak ők ketten, mint tán emlékeznek még kedves olvasóink, a catonai tengerparton, a válás percében, amikor senki nem tudhatta még, mit rejt a jövő, ha csak az ég különleges jóstehetséggel meg nem áldotta; könnyen úgy is fordulhatott volna, hogy Ruffo szorul a herceg védelmére, nem pedig megfordítva.

A kardinális emberei felfigyeltek a Fulminant-ról felhangzó ágyúdörgésre, s látván, hogy a Minerva árbocrúdján egy akasztott ember függ, futva jöttek Ruffónak jelenteni, hogy a fregatt fedélzetén kivégeztek valakit. A kardinális kíváncsiságtól hajtva, felsietett háza erkélyére. Az árbocrúd alatt csakugyan egy holttest himbálódzott, ezt szabad szemmel is megállapíthatta. Előhozatta látcsövét, de Caracciolót látcsővel sem ismerte fel. Amióta elváltak, a tengernagy megnövesztette haját és szakállát, ráadásul abban az öltözékben akasztották fel, amiben elfogták, vagyis parasztgúnyában. Bizonyára egy kémet végeztek ki, gondolta Ruffo, s már-már visszatért volna dolgozószobájába, amikor észrevette, hogy egy bárka válik el a Minerva oldalától, s egyenesen a háza felé tart. Megállt hát és várt.

Minél közelebb ért a bárka, annál nyilvánvalóbb volt, hogy a kardinálisnak szól a látogatás. Orrában egy tiszt állt, a nápolyi tengerészek egyenruhájában; Ruffo ismerte is látásból, bár a nevét nem tudta volna megmondani.

A tiszt jóval korábban felismerte a kardinálist, mint az őt. Mihelyt a csónak partközelbe ért, tisztelettudóan köszöntötte, s egy neki címzett levelet mutatott fel.

Ruffo levonult dolgozószobájába. Az ajtóban a tisztbe ütközött.

Az meghajolt, s átnyújtotta a levelet, mondván:

- Thurn gróf őexcellenciája, a Minerva fregatt parancsnoka küldi eminenciádnak.

- Vár rá választ? - kérdezte Ruffo.

- Nem, eminenciás uram - felelte a tiszt, s újabb meghajlás után távozott.

A kardinális meglepetten nézett utána, kezében a levéllel. Lévén a szeme gyenge, kénytelen volt dolgozószobájába térni, hogy a levelet elolvassa. Igaz, visszahívhatta volna a tisztet, hogy kifaggassa, de az olyan gyorsan rávágta kérdésére, hogy nem vár választ, s úgy lerítt róla, hogy a legszívesebben hét mérföldre lenne innen, hogy a kardinális letett ebbéli szándékáról, belépett a szobába, s pápaszemét orrára illesztve nekiállt a levelet elolvasni:

A kardinális felkiáltott, inkább döbbenetében, semmint fájdalmában: első pillanatban azt hitte, csal a szeme.

Újra elolvasta hát a szöveget, s most szörnyedt csak el igazán a gondolatra, hogy az imént Caracciolo tengernagy testét látta a kötél végén himbálódzni.

Karja bénultan hullt alá, maga elé meredt, s nagyot, keserveset sóhajtott:

- Hát ide jutottunk? Az angolok nápolyi hercegeket akasztanak, itt, a nápolyi öbölben?

Valahogy összeszedte magát, íróasztalához ült, s újra nekifohászkodott az olvasásnak:

Eminenciás uram!

Kötelességemhez híven tudatom Eminenciáddal, hogy ma reggel vettem Nelson lord tengernagy írásbeli parancsát, mellyel meghagyta, hogy öt tisztem kíséretében haladéktalanul jelentkezzem hajója fedélzetén. Azonnal engedelmeskedtem. A Fulminant fedélzetén újabb írásos utasítás várt: alakítsunk ott helyben hadbíróságot, folytassuk le felséges uralkodónk, a király elleni lázadással vádolt Francesco Caracciolo lovag úr pörét, s hozzunk a bűnhöz mért ítéletet. E felszólításnak engedve azonnal összeült a haditörvényszék fent mondott hajó tiszti étkezdéjében. Egyidejűleg elővezettettem a bűnöst. Mindenekelőtt felszólítottam a jelenlevő tiszteket, állapítsák meg személyazonosságát, majd felolvastattam a vádiratot, s megkérdeztem, kíván-e saját mentségére valamit felhozni. Ő igennel felelt, de jóllehet szabadon védekezhetett, mindössze arra szorítkozott, hogy kijelentse: nem önként szolgálta a gyalázatos respublikát, hanem akarata ellenére és kényszerítve, kizárólag azért, mert főbelövéssel fenyegették. Ennek utána több kérdést intéztem hozzá, s ő nem tagadhatta, hogy az úgynevezett respublika védelmében harcba szállt őfelsége hadaival. Beismerte azt is, hogy ő vezette az ágyúnaszádok azon támadását, mely őfelsége seregét meggátolta Nápoly elfoglalásában, de azt állította, hogy e sereget ő lázadó csőcseléknek tartotta, nem tudván, hogy a kardinális vezetése alatt áll. Beismerte továbbá, hogy több olyan parancsot adott ki írásban, melyek hátráltatták a királyi hadsereg előnyomulását. Végezetül arra a kérdésemre, hogy ha csakugyan akarata ellenére szolgált, miért nem igyekezett Procidára menekülni, miáltal kiszabadulhatott volna a bitorló kormány hatalma alól, egyszersmind csatlakozván a törvényes kormányhoz, azt felelte, hogy azért nem tette, mert tartott tőle: nem fogadnák szívesen csatlakozását.

Minekutána a hadbíróság imigyen tisztázta a különféle vádpontokat, áttért az ítélethozatalra, s Francesco Caracciolót szótöbbséggel halálra, mégpedig becstelen halálra ítélte.

Fent mondott ítélet mylord Nelson elé terjesztetett, ki azt jóváhagyta, és elrendelte, hogy még azon a napon, öt órakor végrehajtásra kerüljön, oly módon, hogy az elítéltet a Minerva fregatt előárbocának a rúdjára akasszák, s tetemét napnyugtáig ily helyzetben hagyják, amikor is a kötelet el kell vágni, s a holttestet a tengerbe dobni.

Ma délben vettem e parancsot; az elítéltet fél kettőkor átszállíttattam a Minerva fedélzetére, ahol meggyónt, megáldozott, minekutána a kapott parancs értelmében pontban öt órakor végrehajtották rajta a halálos ítéletet.

Fentieket kötelességemhez híven tudatván, maradok a legmélyebb tisztelettel

Eminenciád alázatos szolgája

Thurn gróf

Csakugyan a kötelességét vélte teljesíteni a gróf a jelentéssel - vagy sértésnek szánta? Ruffo döbbenten latolgatta a zárómondatot.

A levél mindenesetre nyílt kihívás.

Ruffo egyenesen sértésnek tekintette.

Elvégre ő a király alteregója, teljhatalmú helytartója, övé és senki másé a jog: ítélni elevenek és holtak felett a Szicíliai Kettős Királyság területén. Hogy mer hát ez a betolakodó, ez az idegen, ez az angol itt, a nápolyi öbölben, az ő szeme láttára halálra, méghozzá becstelen halálra ítélni egy nápolyi herceget, a születésre fölötte álló, rangban vele egyenlő Caracciolo tengernagyot? Hát nem elég, hogy a szerződést széttépte? Hogy a hazafiakat szállító tartánokat hadihajóival közrefogatta, a katonai becsülettel összeférhetetlen kibúvóval?

Vajon ki ruházta fel ez avatatlan bírót ily rendkívüli hatalommal?

Az ő alteregói teljhatalma mindenesetre semmis, ha másra ruházták.

Igaz, korábban is akasztottak Ischián, de neki, Ruffónak, semmi köze nem volt a szigetekhez. Nápollyal ellentétben a szigeteket nem ő hódította vissza, hanem az angolok. A szigetekkel senki nem kötött békeszerződést. S végezetül: a szigeteken szicíliai bíró ítélkezett, Speciale, a király küldötte, aki tehát törvényesen, a király nevében szolgáltat igazságot.

De mi jogon ítélkezik I. Ferdinánd, a szicíliai király őfelsége nevében Nelson, ő brit királyi felsége III. György alattvalója?

Ruffo tenyerébe hajtotta a fejét. Gondolatai vadul kavarogtak, mindaz, amit itt elmondtunk, egyetlen pillanat alatt villant át agyán. Hamarosan elhatározásra jutott. Tollat fogott, s a következőket írta a királynak:

A Szicíliai Kettős Királyság felséges uralkodójának

Sire!

A nagy munka - Felséged visszahelyeztetése országa trónjára - ezennel elvégeztetett. Áldassék érte az Úr szent neve.

De a győzelmet sok és nagy fáradság, küszködés árán vettük meg.

Ami arra késztetett, hogy egyik kezemmel kardot forgassak, másikkal a feszületet emeljem magasra, az az indíték - nincs többé.

Visszatérhetek - többet mondok: kötelességem visszatérni a homályba, honnan csakis azért léptem elő, mert hittel hittem: Isten szándékait szolgálom, s szívből reméltem: királyomnak hasznára lehetek.

Testi és lelki erőim hanyatlása e lépést egyébiránt akkor is szükségessé tenné, ha lelkiismeretem nem parancsolná.

Esedezve kérem tehát Felségedet, kegyeskedjék lemondásomat elfogadni.

Maradok a legmélyebb tisztelettel stb.

F. Ruffo kardinális

Ruffo nyomban el is küldte a levelet Palermóba, egy megbízható küldönccel, akit felhatalmazott rá, hogy szükség esetén az első útjába akadó bárkát lefoglalja, átkelés céljából. Alighogy ezzel végzett, meghozták Nelson közleményét - azt, amelyben az angol tengernagy arra kötelezte a republikánusokat, hogy ha Nápolyban tartózkodnak, huszonnégy óra leforgása alatt jelentkezzenek az erődökben, ha a város környékén, negyvennyolc óra alatt.

Ruffo egyetlen pillantást vetett csupán a közleményre. Ismerte jól, hiszen nem sokkal előbb megtagadta kinyomtatását. Kihívó és durva hangú iromány volt, mint különben minden, ami Nelson tolla alól kikerült.

Mi sem bizonyította jobban, mint e közlemény, hogy Nelson szinte korlátlan hatalmat tulajdonít magának. A kardinális most örült csak igazán, hogy megküldte a királynak lemondását.

De július 3-án megérkezett a királyné válaszlevele, s ebből kitűnt, hogy a lemondást nem fogadták el.

Megkaptam Eminenciád június 29-ről kelt, felettébb bölcs levelét, s azt a legnagyobb érdeklődéssel és figyelemmel tanulmányoztam.

Hiába is próbálnám Eminenciádnak elmondani, mi mély és soha nem múló hála tölti el szívemet Ön iránt, mert a szó eltörpül érzelmeim mellett. Messzemenően méltánylom továbbá mindazt, amit Eminenciád lemondása kapcsán írt, s amit arról, hogy pihenni vágyik. Senki nem értékeli nálam többre a nyugalmat, senki nem tudja nálam jobban, mily kívánatos az annak szemében, aki szüntelen izgalmak közepette él, a hálátlanságtól szenvedve, mely jótetteink elmaradhatatlan velejárója.

Eminenciád mindössze néhány hónapja nyögi e terheket, gondolja hát el, mennyivel kimerültebb lehetek én, aki huszonkét esztendeje hordom őket vállaimon! S mondjon Eminenciád bármit, nem és nem hihetem, hogy erői hanyatlanak, mert bámulatra méltó tettei s hozzám írt szellemes, bölcs és éles elmére valló levelei egyként azt bizonyítják, hogy ha csömöre nagy is, képességei csorbítatlanok. Nem fogadhatom tehát el Eminenciád lemondását, melyet nyilván egy csüggedt pillanatában határozott el, hanem ellenkezőleg, kötelességem arra sarkallni, hogy egész buzgalmával, eszével, szívével tovább munkálkodjék a dicsteljesen megkezdett mű befejezésén s megszilárdításán, helyreállítván s megingathatatlanul biztos alapokra helyezvén Nápoly rendjét, hogy a ránk szakadt szörnyű katasztrófából áldás fakadjon s jövőbeni jobbulás, és ezt én Eminenciád teremtő lángeszétől remélem.

A király holnap útnak indul, kisszámú seregével. Sok minden tisztázódik majd élőszóban, amit a levelek homályban hagytak. Én borzasztóan fájlalom, hogy nem kísérhetem el a királyt. Hogy örült volna a lelkem, ha végignézhettem volna az ő bevonulását Nápolyba! Hallani a nép, azaz a nép hozzá hű maradt részének éljenzését - ó, mely határtalan balzsam lett volna ez szívemre, enyhet hozván kegyetlen sebére, mely, érzem, soha be nem gyógyul többé! De itt tartóztat sokféle meggondolás, s én maradok, sírok, s buzgón kérem Istent, világosítsa meg a király elméjét, erősítse meg lelkét e nagy vállalkozásban. A király kíséretéből többeket megbíztam, továbbítanák Eminenciádnak igaz és mély hálám kifejezését, valamint őszinte elismerésemet a csodálatos haditettekért, miket végbevitt.

Hanem őszintébb vagyok annál, hogysem eltitkolhatnám Eminenciád előtt, hogy a lázadókkal kötött egyezsége kihívta legmagasabb nemtetszésemet, különös tekintettel mindarra, amit e tárgyban írtam és élőszóval is mondtam Eminenciádnak. Ezért is hallgattam mindeddig: őszinteségem nem engedte, hogy e lépéshez szerencsét kívánjak. De végtére minden elrendeződött, s a lehető legjobban; s mint már mondtam, a személyes eszmecsere tisztázni fogja a tisztázandókat, s én remélem, hogy minden jóra fordul, hiszen mindaz, ami eddig történt, államunk igaz üdvére s dicsőségére vált.

Most, hogy Eminenciádnak valamivel kevesebb a dolga, meg merem kockáztatni a kérést, hogy tájékoztasson rendszeresen a fontosabb eseményekről, és Eminenciád számíthat rá, hogy őszintén megmondom majd mindenről a véleményemet. Egy dolog ejt csak kétségbe, az, hogy nem biztosíthatom Eminenciádat élőszóval igaz, mély és örök hálámról és nagyrabecsülésemről.

Hű barátnője
Karolina

Könyvünk számos részlete, a felséges pár korábbi írásai s a királyné fenti levele egyaránt azt bizonyítják, hogy Ruffo kétségkívül a királyság bűnbakja volt csupán e szörnyű 1799-es megtorlás egész ideje alatt, amiről, reméljük, sikerült kellőképpen meggyőznünk kedves olvasóinkat.

Regényíró létünkre a történészek nem egy tévedését igazítottuk már eddig is helyre: a királypárti krónikások rosszhiszemű tévedéseit - ők ugyanis Ruffo nyakába szeretnék varrni az utókor előtt a felelősséget mindazokért a vérengzésekért, melyekre egy szívtelen király s egy bosszúért lihegő királyné akaratából került sor; s a hazafias érzelmű krónikások jóhiszemű tévedéseit - mivel ők csakugyan nem ismerhettek egy sor fontos dokumentumot, melyek a királyság bukása után kerültek először pártatlan bíró kezébe, s a tények hiányos ismeretében nem kockáztathatták meg, hogy a két királyi személyt kellő alap nélkül súlyosabbnál súlyosabb vádakkal illessék, miért is megtették Ruffót felbujtójuknak s cinkosuknak.

De térjünk vissza történetünkre. Hiszen messze még a vége - csupán most érkeztünk el a gyalázat s a vér napjainak küszöbére.

Luisa és Salvato a Sant'Elmo-erődben keresett menedéket, mint tudjuk. Ruffo szavában tán nem kételkedtek volna, de abban igen, hogy Nelson engedjen. Mejean könyvelő úr húszezer frankot követelt személyenként a felkínált oltalomért, amint ezt egyszer már elbeszéltük.

Említettük azt is, hogy Salvato mintegy kétszázezer frankot gyűjtött össze, amikor egy ízben hazalátogatott Molisébe. Ebből mintegy ötvenezer frankot emésztett fel a kalábriai önkéntes ezred szervezése, az ínségeseknek adott alamizsna, a sebesültek segélyezése s a Castelnuovóban töltött idő alatt a kettejük szolgálatára rendelt személyzet bére.

Százhuszonötezer frankot vaskazettába rejtve elásott a pozzuoli barlang közelében, Vergilius babérfája tövében, amint ezt Salvato meg is írta apjának.

Háromezer frankot rátukmált Michelére a válás pillanatában, nehogy egyetlen fillér nélkül álljon majd ott, idegen országban; Michele ugyanis követte társait a tartánokra.

Maradt tehát huszonkét-huszonháromezer frank: ennyi volt Salvato készpénzvagyona, amikor a Sant'Elmo-erőd küszöbét átlépte.

Első dolga volt átnyújtani Mejean ezredesnek húszezer frankot, vagyis a kialkudott összeg felét, azzal az ígérettel, hogy a többit még aznap éjszaka kifizeti.

Mejean ezredes gondosan átszámolta a pénzt, megállapította, hogy a húszezer frank hiánytalanul megvan, és az erőd két legjobb szobáját bocsátotta Luisa és Salvato rendelkezésére, persze csak az után, hogy a húszezer frankot elzárta íróasztala fiókjába.

Este Salvato bejelentette Mejeannak, hogy az éjszaka folyamán kénytelen lesz rövid időre távozni, arra kéri tehát az ezredest, árulná el neki a jelszót, hogy dolga végeztével visszatérhessen az erődbe.

Salvato, a tapasztalt katona, jobban tudja, mint bárki, hogy a katonai reglama nem ismer tréfát; s ő legjobb akarattal sem teheti meg, hogy a jelszót kívülállónak elárulja, felelte Mejean. Odalenne az erőd biztonsága, ha a jelszó valahogy hitszegő fülébe találna jutni. De mert mindjárt sejtette, miért szándékozik Salvato távozni, hozzátette, hogy hajlandó egyik tisztjét Salvato mellé adni, vagy akár személyesen elkísérni, ha ez Salvatónak jobban megfelel.

Salvato azt felelte, hogy Mejean ezredes társasága végtelenül megtisztelő számára, s ha Mejean ezredesnek nincs ellenére, még az éjjel meg is ejthetik a sétát.

Lehetetlen, vélte Mejean, mivel az az alezredes, akire távollétében az erőd parancsnokságát átruházná, csak két nap múltán érkezik vissza.

Ha netán a fennmaradt húszezer frank aggasztaná Salvatót, tette hozzá gálánsan az ezredes, szívesen vár még egy-két napot; elvégre keze közt az eleven zálog, s az összeg felét Salvato előre kifizette.

Adós, fizess, tartja a szólásmondás is, vélte Salvato. Ő mindkettőjük szempontjából jobbnak látná, ha mielőbb megadhatná tartozását.

Valójában úgy állt a dolog, hogy Mejean ezt az éjszakát magántárgyalásra kívánta fordítani.

Elhatározta, hogy újra megpróbál Ruffóval egyezkedni, s e célból már kért is tőle egy menlevelet egyik tisztje részére, aki, úgymond, a vár megadásának új feltételeiről tárgyal a kardinálissal. Ő maga volt e tiszt.

Igazán nem érhet az a vád, hogy honfitársaink irányában részrehajlóak lennénk. A Nápoly meghódításáért vívott hadjárat során tagadhatatlanul felbukkant sorainkban néhány aljas fráter, amilyenekkel a Hivatal szokta a hadsereget elárasztani, mint például Faypoult vagy Mejean: s ha joggal dicsőítettük azokat a franciákat, akiket méltán megillet a dicsőség, kötelességünk megbélyegezni azokat, akik rászolgáltak megvetésünkre.

Ruffo kardinális nem zárkózhatott el semminemű tárgyalás elől, mely a további vérontás elkerülésével kecsegtetett. A mondott időpontban, tíz órakor, elküldte hát Malaspina márkit a kért menlevéllel, s tíz embert adott mellé kíséretül.

Mejean ezredes civil ruhát öltött, kiállította önmagának a megbízólevelet, mely őt, mint az erődparancsnok titkárát, teljhatalommal ruházta fel, s útnak indult Malaspina márki és a tíz fegyveres társaságában.

Tizenegy órára meg is érkezett az áltitkár a Infrascatán, a Foria utcán és az Arenaccián át a Maddalena-hídhoz, a kardinális házához, és bevezettette magát őeminenciájához.

E megbeszélésre 27-én éjjel került sor, tehát oly időpontban, amikor a kardinális még nem értesült Nelson hitszegéséről - történetünk szerteágazó epizódjai ismételten arra kényszerítenek ugyanis, hogy időben vissza-visszalépjünk -, sőt bizonyosra vette, hogy sikerül a szerződésnek érvényt szereznie, hiszen Troubridge és Ball kapitányok úgy nyilatkoztak a nap folyamán, hogy a tengernagy nem gördít akadályt a republikánusok hajóra szállása elé.

Mint annak idején elbeszéltük, Mejean ezredes próbálkozott már egy ízben a kardinálisnál, de csúfos kudarcot vallott. Ruffo elhárította az ezredes ajánlatát, mondván: "Nem arannyal - vassal viselek hadat!"

Ruffo kardinális, lévén alapos oka a bizalmatlanságra Mejean iránt, nem a legszívélyesebben fogadta a titkárát, azazhogy őt magát, bár ezt nem sejtette:

- Nos, uram, remélem, élőszóval előterjesztendő javaslata ésszerűbb, jobban mondva katonásabb, mint korábbi, írásban tett javaslatuk, amelyre annak idején megadtam a méltó választ. Nyilván tudja, mit feleltem akkor?

Mejean az ajkába harapott.

- Javaslataim, azazhogy Mejean ezredes javaslatai, melyeket van szerencsém ezennel eminenciád elé terjeszteni, vagylagosak. Kezdem az első, specifikus javaslattal, az emberiesség parancsának engedve; a másik katonai természetű, s ehhez az ezredes csak végszükség esetén folyamodik, de ha eminenciád rákényszeríti, ettől sem riad vissza.

- Hallgatom, uram.

- Kollégáim, azazhogy Mejean ezredes kollégái, Massa és L'Aurora parancsnokok már megegyeztek eminenciáddal, ők oly kikötésekkel éltek, amilyenekkel lázadó létükre élhettek, s örülhetnek, hogy kikötéseiket az ellenfél honorálta. Mejean ezredessel másként áll a dolog, ő nem lázadó alattvaló, hanem ellenfél, mégpedig félelmes ellenfél, minthogy Franciaországot képviseli. Ha mégis leül tárgyalni, elvárja - és joggal! -, hogy kedvezőbb kapitulációs feltételeket kapjon, mint Massa és L'Aurora urak.

- Csakugyan - bólintott a kardinális. - Íme tehát, javaslatom: a franciák hadirendben, égő kanóccal, teljes fegyverzetben vonulhatnak el a Sant'Elmo-erődből, szabadon csatlakozhatnak a capuai vagy gaetai francia helyőrséghez, és semmiféle olyan ígéretet, esküt nem kötelesek tenni, mely cselekvési szabadságukat a jövőben korlátozná.

- Ez nem sokkal jobb annál a megállapodásnál, melyet eminenciád Massa és L'Aurora parancsnokokkal kötött. Ők is dobszóra, égő kanóccal vonulhattak ki, s szabadon választhattak Nápoly és Franciaország között.

- Igen, de ők lerakták fegyvereiket a tengerparton, mielőtt hajóra szálltak.

- Üres formaság, vallja be, eminenciás uram. Mit kezdhettek volna fegyvereikkel a rebellis polgárok a száműzetésben vagy idehaza?

- Egyszóval, ha jól értem, az ön szemében, uram, a katonai becsület egészen mellékes kérdés?

- Csakis arra való, hogy a fanatikusokat és ostobákat orruknál fogva vezessék. Az eszes ember - s eminenciád nyilván nem veszi rossz néven, ha e kategóriába sorolom -, az eszes ember túllát a hiúság füstjén.

- S mit lát ön, uram, azazhogy mit lát Mejean ezredes a hiúság füstjén túl?

- Egy üzlet, méghozzá jó üzlet lehetőségét eminenciád és a maga számára.

- Jó üzlet lehetőségét? Nincs sok üzleti érzékem, figyelmeztetem, uram. De sebaj, mondja csak.

- A három erődből kettő megadta magát, ez igaz, de a harmadik, fekvése és védereje folytán, jóformán bevehetetlen, vagy legalább igen hosszú ostromot képes kiállni. Hol vannak a mérnökök, hol a nagy kaliberű ágyúk, hol a hadsereg, mely egy olyan fellegvárat bevenni képes, amilyen a Mejean ezredes parancsnoksága alatt álló erőd? Eminenciád kudarcot vall majd, közvetlenül a cél előtt eljátssza nagyszerű hadjárata minden eredményét; ha viszont rászán nyomorú pár százezer frankot - s mi az önnek? ha nincs a zsebében, két óra leforgása alatt összeszedi Nápolyban -, betetőzheti a restauráció művét, s azt mondhatja a királynak: "Sire, Mack tábornok hatvanezer katonával, száz ágyúval, húszmillió frankkal elvesztette a római államot, Nápolyt, Kalábriát, egyszóval az egész országot; én néhány paraszttal visszahódítottam mindazt, amit Mack tábornok elvesztett. Igaz, a Sant'Elmo-erőd megszerzése belekerült ötszázezer frankunkba vagy egymillióba, de mi az ahhoz képest, amennyi kárt az ostrom tett volna? Mert hiszen felséged jobban tudja, mint bárki, tehetné hozzá eminenciád, hogy a Sant'Elmo-erődöt építői nem Nápoly védelmére, hanem Nápoly kordában tartására szánták; amit az is bizonyít, hogy felséged császári apja egy máig érvényben levő törvényt bocsátott ki, mely megtiltja, hogy az erőd környékén magas házak épüljenek, mivel bizonyos magasságon felül útját állhatnák az erőd ágyúgolyóinak és bombáinak. Nos, Nápoly bombázása nem ötszázezer vagy egymillió frankba került volna, hanem mérhetetlenül többe." Ha így magyarázzuk meg a dolgot, a király, amilyen józan gondolkodású, okvetlen igazat ad majd eminenciádnak, higgye meg.

- Egyszóval Mejean ezredes az erőd ostroma esetén bombázni fogja Nápolyt?

- Természetesen.

- Az céltalan aljasság lenne.

- Bocsánat, eminenciás uram, jogos önvédelem.

- Hohó, lőni arrafelé kell, amerről támadnak, márpedig az erődöt a várossal ellenkező oldalról fogjuk támadni; ön tehát nem lőhet ellenkező irányba.

- Ej, ki tudja, merre röpködnek a golyók, bombák!

- Arra, uram, amerre az ágyúk csöveit fordítják, ezt igenis mindenki tudja.

- Úgy hát mi a városra fogjuk irányozni ágyúink csövét.

- Már megbocsásson, uram, de ha ön mundért viselne, s nem civil ruhát, tudná, hogy a háború alaptörvénye így hangzik: tilos lakott területet lőni, ha nem fenyeget onnan támadás. Minthogy pedig mi az ütegeinket, melyekkel a Sant'Elmo-erődöt támadni fogjuk, a várossal ellenkező oldalon állítottuk föl, a Sant'Elmo-erőd tüzérsége egyetlen golyóbist, egyetlen gránátot, egyetlen bombát sem lőhet ki az ellenkező irányba, hacsak nem szándékozik lábbal tapodni a civilizált nemzetek között általánosan elfogadott hadiszokásokat. Ne átalkodjék meg tévedésében, uram; ha ön helyett Mejean ezredessel volna szerencsém vitatkozni, ez a gondolat nyilván nem merült volna fel.

- S ha Mejean ezredes mégis beleesett volna e tévedésbe, sőt kitartana mellette, ahhoz mit szólna eminenciád?

- Azt, uram, hogy ha az ezredes nem átallja felrúgni a törvényeket, melyeket minden civilizált nép tiszteletben tart, s Franciaország inkább, mint bármely más ország, lévén ő, saját állítása szerint, a civilizáció előharcosa, ne csodálkozzék, ha úgy bánunk majd el vele, ahogy megérdemli: barbár módra. Bevehetetlen erőd nincs, előbb-utóbb eljön a pillanat, amikor a Sant'Elmo-erőd elesik, és én azon a szent napon a bástyafokra köttetem fel az ezredest, egész helyőrségével egyetemben.

- Az ördögbe! Eminenciád jól megadná nekünk - élcelődött színlelt vidámsággal az áltitkár.

- S ez még nem minden! - A kardinális megmarkolta az asztalt, felpattant, s keményen farkasszemet nézett az ezredes küldöttével.

- Hogyhogy nem minden? Mi történhet még az ezredessel, az után, hogy felakasztották?

- Nem utána, előtte, uram.

- Előtte? Mi történhet vele előtte?

- Az, hogy Ruffo kardinális kiutasítaná a házából, s ha azonnal el nem kotródna, hát az ablakon dobatná ki, mivel jellemével és rangjával összeférhetetlennek tartja, hogy egy ilyen aljas csirkefogóval magasabb érdekekről s emberéletekről vitatkozzék.

A teljhatalmú megbízott összerezzent.

- De mivel ön nem a Sant'Elmo-erőd parancsnoka, csak annak megbízottja - folytatta Ruffo ismét udvarias hangon, mosolygósra vált arccal -, mindössze arra kérném, uram, hogy szó szerint jelentse Mejean ezredesnek a köztünk lefolyt párbeszédet, s közölje: egyszer s mindenkorra végeztem vele, ne is próbálkozzék újra nálam.

Azzal biccentett, és udvarias, de ellentmondást nem tűrő kézmozdulattal ajtót mutatott az ezredesnek. Mejean cudar hangulatban távozott. A sértést még csak zsebre vágta volna, de ette a méreg, hogy számítása füstbe ment.

Salvato és Luisa 27-én reggel távozott a Castelnuovóból a Sant'Elmo-erődbe. Ugyanaznap került sor az erődök átadására s a hazafiak behajózására.

Ők ketten már az erőd bástyafokáról nézték végig mindkét eseményt.

Bár látszólag minden úgy zajlott le, ahogy a szerződés előírta, Salvato továbbra sem hitt abban, hogy Nelson tiszteletben fogja tartani a megállapodást.

27-én egész álló nap nyugati szél fújt, a tartánok valóban nem futhattak ki a kikötőből.

De 27-éről 28-ára virradólag megfordult a szél, mégpedig kedvező irányba, észak-északnyugatnak, s a tartánok mégsem mozdultak.

Salvato Luisával együtt aggódva figyelte a hajókat a bástyáról. Egyszerre megjelent Mejean ezredes, s bejelentette, hogy az alezredes váratlanul negyvennyolc órával előbb visszatért, mint várták, ő tehát kívánatra szívesen elkíséri Salvatót aznap éjjel a tervbe vett kirándulásra.

Ebben is maradtak.

A nap találgatásokban telt. A szél továbbra is kedvező maradt, de a tartánokon semmi előkészület nem történt az indulásra. Salvato úgy vélte, hogy valamiféle katasztrófa áll küszöbön.

Magas őrhelyéről belátta az egész öblöt, s távcsővel tisztán kivehette mindazt, ami a tartánokon s a hadihajókon történt.

Hajnali öt óra tájban a Fulminant-ról vízre bocsátottak egy csónakot - egy tiszt ült benne s néhány matróz. A csónak az egyik tartánhoz evezett.

A tartán fedélzetén nyomban nagy mozgolódás támadt: utasai közül tizenkét embert kiemeltek, s a csónakba kísérték, mely közvetlen ezután megfordult, és visszatért a Fulminant-hoz. A tizenkét hazafit felvitték a hajó fedélzetére, és hamarosan elnyelte őket a hajófenék, ahonnan elő sem kerültek többé.

Salvato hiába törte a fejét, nem lelte az eset magyarázatát.

Leszállt az éj. Luisát aggodalommal töltötte el Mejean küszöbönálló kiruccanása. Salvato erre elmondta, milyen alkut kötött az ezredessel, hogyan vásárolta meg pénzen kettejük életét.

Luisa megszorította Salvato kezét.

- Ne feledd, hogy ha kell, egész kis vagyonom van szegény Backerék bankjában.

- De tudtommal úgy állapodtunk meg, hogy a pénzhez, mely csak részben a tied, végszükség esetén nyúlunk csupán - felelte Salvato mosolyogva.

Luisa bólintott.

Egy órával indulás előtt, tehát tizenegy tájban megvitatták, fegyveres kísérettel, őrjáratnak álcázva menjenek-e Vergilius sírjához, mely mintegy negyed mérföldre van a Sant'Elmo-erődtől, vagy kettesben, álöltözetben.

Ez utóbbi mellett döntöttek.

Mindketten parasztgúnyát öltöttek. Úgy beszélték meg, hogy ha útközben megszólítaná őket valaki, Salvato felel Mejean helyett is. Ő oly tökéletesen beszélte a nápolyi tájszólást, hogy senki nem gyaníthatta, kit rejt a paraszti öltözék.

Egyikük csákányt vitt, a másik ásót, s éjfélkor elhagyták az erődöt. Úgy festettek, mintha munkából hazatérő munkások lennének.

Borult éjszaka volt, de nem sötét. Fenn járt a hold, bár gyakran el-eltűnt a sűrű felhőtakaró mögött, melyen csak üggyel-bajjal tört át ezüst fénye.

Mejean és Salvato egy kis oldalkapun távozott az erődből, Antignano falucska irányában, de rögtön balra kanyarodtak, s rátértek a Pietra Catellához vivő ösvényre, majd nekivágtak a Vomerónak, végigmentek egy sikátoron, kiértek a házak közül, bal kéz felől maguk mögött hagyva Carone del Cielót, nekivágtak annak a csapásnak, mely a Posíllipo tetejére vezet, s rövidesen megérkeztek a kolumbáriumhoz, melyet máig Vergilius sírjaként mutogatnak az utazóknak.

- Mondanom is felesleges, nemde, kedves ezredesem, mit keresünk itt - szólt Salvato.

- Gondolom, rejtett kincset.

- Eltalálta. Ámbár az összeg szerényebb, hogysem megérdemelné a kincs nevezetet. De ne aggódjék - fűzte hozzá mosolyogva -, adósságom fedezésére bőségesen elég.

Salvato odalépett a babérfa alá, s csákányozni kezdte a földet.

Mejean mohón figyelte.

Pár perc múlva csendült a csákány, valami kemény tárgyba ütközött.

- Á! - sóhajtott megkönnyebbülten Mejean, aki aggódva leste a művelet eredményét.

- A holtak lelke: a kincsek legjobb őre, legalábbis azt beszélik - mondta mosolyogva Salvato. - Sosem hallotta a mondást?

- De hallottam - felelte Mejean -, csakhogy nem hiszek el mindent, amit beszélnek... De csitt! Hallja?

Mindketten felfüleltek a zajra.

- Egy taliga zörög a pozzuoli barlangban - szólt Salvato pár pillanat múltán.

Térdre ereszkedett, s kézzel hányta el a földet.

- Különös! - mormolta közben. - Egészen úgy tetszik, mintha frissen ásták volna fel.

- Ezt hagyjuk, kedves vendégem, rossz tréfa lenne - fortyant fel Mejean.

- Nem tréfa - válaszolta Salvato, miközben kiemelte a kazettát. - A ládikó üres.

Önkéntelenül megborzongott. Ismerte Mejeant, tudta, hogy nem irgalmaz, s egyébként sem bírhatta volna rá semmi, hogy az ezredes könyörületét kérje.

- Furcsa, hogy a kazettát itt hagyták, ha a pénzt elvitték - mondta Mejean. - Rázza csak meg, hátha csörög benne valami.

- Felesleges! A súlyáról érzem, hogy üres. Hanem lépjünk be a kolumbáriumba, s nyissuk fel a ládát.

- Van hozzá kulcsa?

- Titkos rugó nyitja.

Beléptek a kolumbáriumba, Mejean előhúzott a zsebéből egy kis tolvajlámpást, tüzet csiholt és meggyújtotta.

Salvato mozgásba hozta a rugót, a fedél felpattant.

A kazetta csakugyan üres volt. Arany helyett mindössze egy cédulát tartalmazott.

Salvato és Mejean egyszerre kiáltotta:

- Egy cédula!

- Már értem - mondta Salvato.

- Hogyhogy? Megkerült az arany? - kérdezte felvillanyozva az ezredes.

- Nem került meg, de nem is veszett el - felelte Salvato.

Széthajtogatta a cédulát, s a tolvajlámpás fényénél elolvasta:

A 27-éről 28-ára virradó éjszakán eljöttem az aranyért, amint meghagytad nekem. A kazettát e cédulával visszahelyezem oda, ahol volt.

Fráter Giuseppe

- A 27-éről 28-ára virradó éjszakán! - kiáltotta Mejean.

- Bizony. Ha tegnap éjjel jöttünk volna, nem pedig ma, még itt a pénz.

- Azt akarja mondani, hogy én tehetek róla? - kérdezte ingerülten Mejean.

- Nem, mert a baj végeredményben korántsem olyan nagy, mint hiszi, s úgy lehet: nincs is semmi baj.

- Ismeri ezt a fra Giuseppét?

- Ismerem.

- Bízik benne?

- Jobban, mint saját magamban.

- Tudja, hol találhatja?

- Eszemben sincs keresni.

- Akkor hát mit tegyünk?

- Marad minden a régiben.

- S a húszezer frank?

- Azt előkerítjük, csak nem onnan, ahol eddig kerestük.

- Mikor?

- Holnap.

- Biztos?

- Remélem.

- S ha téved?

- Akkor elmondhatom a Próféta híveivel: Allah akbar!

Mejean végighúzta tenyerét verejtékben úszó homlokán.

Salvato figyelmét nem kerülte el az ezredes izgalma. Ő maga derült volt és nyugodt, mint mindig, lelkét egyetlen pillanatra felhőzte csupán be a nyugtalanság.

- Nincs más hátra - mondta -, mint hogy e kazettát visszahelyezzük, s hazatérjünk.

- Üres kézzel? - siránkozott Mejean.

- Nem térek vissza üres kézzel; itt van nálam a levél.

- Mennyi pénz volt a kazettában? - kérdezte az ezredes.

- Százhuszonötezer frank - felelte Salvato.

A kazettát visszahelyezte a gödörbe, s elsimította fölötte a földet.

- Véleménye szerint tehát e levélke százhuszonötezer frankot ér?

- Annyit ér éppen, amennyit az a tudat, hogy szerető apánk őrködik felettünk... De ismétlem, induljunk vissza az erődbe, és kérem, keressen fel holnap tíz óra tájban, kedves ezredesem.

- Minek?

- Hogy Luisa kezéből átvegyen egy húszezer frankos, bemutatóra szóló váltót, Nápoly legjobb bankházára kiállítva.

- Csak nem hiszi, hogy akad jelenleg Nápolyban olyan bank, amelyik csak úgy ukmukfukk kifizet húszezer frankot?

- Nem hiszem: tudom.

- Én azonban kötve hiszem. Nem ettek meszet a nápolyi bankárok, hogy ilyen felfordult időkben készpénzzel fizessenek.

- Majd meglátja, uram, hogy ezek a bankárok két okból is fizetnek a mai felfordult időkben, bár nem ettek meszet; először, mert becsületes emberek...

- Másodszor?

- Mert meghaltak.

- Á, á! Tehát a váltó a Backer-bankházra szól?

- Úgy van.

- Ez már más!

- Visszatért a bizalma, uram?

- Vissza.

- No, hál' istennek.

Mejean eloltotta a lámpást. Amit Diogenész hiába keresett Athénban: ő talált egy bankárt, aki forradalmi időkben készpénzt ad látra szóló váltókért.

Salvato ledöngölte a földet a kazetta felett. Ha apja netán visszatérne ide, a levélke eltűnéséből megérti, hogy a fia itt járt.

Ugyanazon az úton mentek vissza az erődbe, amelyen jöttek. Mire bezárult mögöttük a kapu, megvirradt. A júniusi éjszakák, mint tudjuk, az év legrövidebb éjszakái.

Luisa felöltözve, ébren várta Salvatót: aggodalmában egész éjjel le se hunyta a szemét.

Salvato elbeszélte, mi történt.

Luisa rögtön írt a Backer-bankháznak: meghagyta, hogy kontója terhére fizessenek ki az utalvány bemutatójának húszezer frankot.

A papirost e szókkal nyújtotta át Salvatónak:

- Kedves barátom, máris vigye a váltót az ezredesnek, szegény ember bizonyára jobban alszik majd, ha a párnája alá teszi. Tudom én - tette hozzá nevetve -, hogy kettőnk feje a hiányzó húszezer frank záloga, de alig hiszem, hogy megér neki húszezer frankot a kettő együtt - levágva.

Luisának csalódnia kellett reményeiben, akár az imént Salvatónak. Előző este megérkezett Speciale Procidáról, ahol harminchét embert küldött a vérpadra, s a király nevében zárolta a Backer-bankház vagyonát. A bank előző este beszüntette a kifizetéseket.

Nelson még június 25-én - egy nappal azelőtt tehát, hogy Ruffo felmondta neki a barátságot - a következő ultimátumot küldte Mejean ezredesnek:

Uram!

Ruffo bíboros őeminenciája s az orosz csapatok főparancsnoka megadásra szólította fel Önt: én ezennel figyelmeztetem, hogy két órával a határidő lejárta után viselnie kell vonakodása következményeit, s azontúl nem vagyok hajlandó az ultimátumban felajánlott feltételeket garantálni.

Az ultimátumot követő napokon - 26-án, 27-én, 28-án és 29-én - Nelsont egyéb irányú, halaszthatatlan teendői - úgymint a hazafiak letartóztatása, az áruló bérlővel folytatott tárgyalás, Caracciolo felakasztatása - meggátolták abban, hogy a Sant'Elmo-erőddel foglalkozzék, e gyalázatos munka végeztével azonban ismét az ostromra, újabb hazafiak kézre kerítésére és bebörtönzésére fordíthatta figyelmét.

Következésképp partra küldte Troubridge kapitányt, ezerháromszáz angol tengerészkatona élén, s mellé adta Baillie kapitányt, ötszáz orosz katonával.

Az első héten Ball kapitány működött Troubridge helyetteseként, majd miután őt Máltára vezényelték, Benjamin Hallowell kapitány lépett a helyébe, ugyanaz, aki Nelsont a L'Orient nevű francia csatahajó főárbocából ácsolt koporsóval örvendeztette meg.

Mondjanak bármit az olasz történészek: Mejean ezredes, amikor így sarokba szorították, igenis igyekezett megmenteni a francia becsületet, melyet alkudozásaival súlyosan kompromittált.

Bátran védekezett. Fényes bizonyság rá Nelson jelentése feletteséhez, Keith lordhoz, mely e szavakkal kezdődik: "Egy hét óta elkeseredett harcban állunk, tüzérségünk száznyolcvan yardnyira közelítette meg a várárkot..." Márpedig ha valaki, Nelson tudta, mi a bátorság.

A kardinális ölbe tett kézzel nézte végig az egyhetes ütközetet.

8-áról 9-ére virradóra két hajó érkezését jelezték. Az egyiket angol, a másikat nápolyi hajónak vélte az őrszem; mindkettő Procidának tartott, az angol flottát megkerülve.

9-én reggel csakugyan két hajó horgonyzott Procida kikötőjében; az egyiken, a Sea-Horse-on, angol zászló lengett, a másikon, a Sirená-n, nemcsak nápolyi, de királyi lobogó is.

9-én reggel a kardinális az alábbi levelet kapta a királytól; bár a levél történetünk szempontjából nem túlságosan érdekes, mégis közöljük, annak igazolására, hogy minden idevonatkozó dokumentumot gondosan áttanulmányoztunk és felhasználtunk.

Kelt Procidán, 1799. július 9-én.

Eminentissime!

Itt küldöm Önnek népemhez intézett levelemet, temérdek példányban. Juttassa el hozzájuk haladéktalanul, és jelentse, hogyan hajtotta végre parancsaimat Simonetti, akivel ma reggel hosszan tanácskoztam. Eminenciád bizonyára megérti, ha a bírósági emberekkel nem kukoricázom.

Úgy óvja Isten Eminenciádat, amint ezt kívánja szerető

B. Ferdinándja

A király érkezését ekkor már napok óta várták. Július 2-án kapta meg Nelson és Hamilton levelét: mindketten jelentették Caracciolo halálát, és sürgették a király jövetelét.

Ugyanaznap írt Ferdinánd a kardinálisnak, akinek lemondásáról még nem értesült:

Palermo, 1799. július 2.

Eminentissime!

A mai postával érkezett levelek s még inkább az, amelyet 20-án este vettem kézhez, tökéletesen megvigasztaltak, mivel azt látom, hogy a dolgok kedvező fordulatot vettek: minden úgy történik, amint kívántam s előre elterveztem, avégett, hogy Isten segedelmével összehangoljam evilági ügyeinket, s Eminenciádnak módot nyújtsak ügyem jobb szolgálatára.

Holnap indulok Procidára több csapattest élén, Nelson lord, valamint Eminenciád hívására, s főként: adott szavamat beváltandó. Ott majd személyesen is találkozunk, újabb utasításokat adok Eminenciádnak, s általában megteszem a szükséges lépéseket hűségesen megmaradt alattvalóim üdvének, biztonságának s jólétének megóvására.

Ezt jó előre közlöm, s egyben biztosítom Eminenciádat nem szűnő szeretetemről.

B. Ferdinánd

Másnap, július 3-án, a király csakugyan hajóra szállt. Nem a Sea-Horse-ra, mint Nelson ajánlotta, hanem a Sirena fregattra. Attól tartott ugyanis, hogy ha a visszatérésnél ismét angol hajót részesít előnyben, mint tette Palermóba menet, végképp elkedvetleníti a nápolyi tengerészeket, akiket Caracciolo elítéltetése és halála amúgy is nagyon lesújtott.

Mint mondottuk, első dolga volt a kardinálisnak írni, amint megérkezett; de hiába biztosítja a levél végén ismét barátságáról Ruffót, illetve éppen abból a modorból, ahogy ezt teszi, szembeszökő, hogy a két illusztris személy mennyire elhidegült egymástól.

Ferdinánd magával hozta Actont és Castelcicalát. A királyné, saját kívánságára, Palermóban maradt: tudta, mennyire gyűlölik őt a nápolyiak, és attól félt, hogy jelenléte csorbítaná a király diadalát.

Július 9-ét Procidán töltötte Ferdinánd. Meghallgatta Speciale jelentését, és bár gyűlölte a munkát, nem volt rest saját kezűleg összeállítani az új állami junta névsorát, mi több: a bűnösöket is, akik felett e junta ítélkezni hivatott.

Semmi kétség aziránt, hogy őfelsége maga fáradozott a két lajstrom összeállításán; a dokumentumot saját szemünkkel láttuk, magunk küldtük át a nápolyi archívumból a torinóiba, tehát nyugodtan kijelenthetjük: mindkét névsort eleitől végig tulajdon felséges kezével írta.

Hadd ismertessük meg olvasóinkat mindenekelőtt a hóhérok névsorával: övék az elsőség, ők az urak!

Az áldozatokét majd azután közöljük.

A király által kinevezett állami junta névsora:

A junta elnöke: Felice Ramani;

főügyész: Guidobaldi;

bírák: Antonio della Rocca, don Angeli di Fiore, don Gaetano Sambuti és don Vincenzo Speciale tanácsnokok,

vizsgálóbíró: don Salvatore di Giovanni;

a vádlottak képviselője: don Alessandro Nara;

védők: Vanvitelli és Mules tanácsnokok.

A védők, természetesen, csak arra voltak jók, hogy a junta működésének a törvényesség látszatát kölcsönözzék.

Az állami junta, megbízatása értelmében, rögtönítélő bíróságként működik, ítéletei ellen nincs fellebbezés. Köteles

HALÁLRA ÍTÉLNI:

Mindazokat, akik a Sant'Elmo-erődöt Riccardo Brandi parancsnok kezéből kiragadták, Nicolino Caracciolóval az élen;

(Nicolino Caracciolót szerencséjére azzal bízta meg Salvato, hogy figyelmeztesse a tengernagyot a rá leselkedő veszélyre. Éppen nagybátyja letartóztatása napján toppant be a tanyára; a gazda árulásának hírére kereket oldott, árkon-bokron át Capuába menekült, s Capua francia parancsnokának, Giraldon ezredesnek oltalma alá helyezkedett.)

mindazokat, akik támogatták a franciák bevonulását Nápolyba;

mindazokat, akik fegyvert fogtak a lazzaronék ellen;

mindazokat, akik a fegyverszünet megkötése után kapcsolatban maradtak a franciákkal;

a köztársaság minden bíráját;

a köztársasági kormány minden tagját;

a nép képviselőit;

a köztársaság minisztereit;

a köztársasági tábornokokat;

a legfőbb katonai törvényszék minden tagját;

a forradalmi törvényszék minden tagját;

mindazokat, akik fegyveres harcba bocsátkoztak a király csapataival;

mindazokat, akik ledöntötték III. Károly szobrát;

mindazokat, akik e szobor helyére szabadságfát állítottak;

mindazokat, akik tevőlegesen vagy akár csak nézőkként közreműködtek a Palota téren a királyi jelvények, valamint a Bourbon és angol zászlók megsemmisítésében; vagy ezt végignézték;

végezetül mindazokat, akik írásban vagy szóban megsértették a király, a királyné vagy a királyi család bármely más tagjának személyét.

Egy tollvonással mintegy negyvenezer embert ítélt halálra Ferdinánd!

Hatvanezerre volt tehető azok száma, akiket egy fokkal kevésbé súlyos büntetés - például száműzetés - fenyegetett.

A kettő együtt tehát Nápoly lakosságának több mint egynegyede.

Ez volt az a sürgős munka, ami a királyt egy teljes napig Procidán tartotta.

10-én reggel végre elhagyta a Sirena Procida kikötőjét, s a Fulminant-hoz vitorlázott.

Abban a pillanatban, amikor a király a fedélzetre lépett, ünnepi zászlódíszbe öltözött a Fulminant, s a fedélzetmester sípjelére eldördült az első üdvlövés, melyet további harminc követett.

Nápolyban már híre futott, hogy a király Procidán van. A Fulminant-ról felhangzó ágyúdörgés jelezte, hogy őfelsége az admirálisi hajó fedélzetére érkezett.

Hatalmas tömeg árasztotta el nyomban a tengerpartot a Chiaián, a Santa Lucián és a Marinellán. Tarka zászlócskákkal díszített bárkák, csónakok sokasága rajzott ki a kikötőből, azazhogy a part minden pontjáról az angol flotta felé. A király üdvözlésére siettek. Ferdinánd a hajó fedélzetén tartózkodott, s messzelátóját éppen a Sant'Elmo-erődre irányította, melyet az angol tüzérség, nyilván az ő érkezésének tiszteletére, dühödten bombázott. Egy angol golyóbis véletlenül eltalálta az erőd tetején lobogó francia zászló rúdját; az ostromlók mintha csak erre a pillanatra vártak volna, hogy a királyt megörvendeztessék. Ferdinánd jó előjelnek tekintette a véletlen eseményt.

S lám, csakugyan! Az erőd ormán új zászló jelent meg - nem háromszínű, hanem fehér -, a megadás jele.

A béke jelképének e hirtelen-váratlan megjelenése már-már csodának tetszett, csodának, mit az ég egyenesen a királynak tartogatott. A tömeg ujjongott, tapsolt, a Tojáserőd, a Castelnuovo- s a Carmine-erőd ágyúi vidáman viszonozták a vezérhajó üdvlövéseit.

Hadd idézzük itt, a trikolór lelövése kapcsán, Domenico Sacchinellit, a kardinális krónikását: az eset valóban olyan különös, hogy nyugodtan rászánhatunk néhány sort; történetünk folyamatossága a legkevésbé sem látja kárát.

"Szenteljünk egy bekezdést a véletlen különös játékainak e hadjárat során - mondja Sacchinelli.

Január 23-án a Sant'Elmo-erődöt megszállva tartó jakobinusok egyik ágyúgolyója derékban kettétörte a királyi zászló nyelét, mely a Castelnuovo-erődön lengett. A zászló eltűnése győzelemre segítette a franciákat.

Március 22-én egy gránát lesodorja a crotonei várról a republikánus zászlót. A nép csodát lát e véletlen balesetben; ez váltja ki a helyőrség lázadását a hazafiak ellen, a royalisták kezére juttatván a várat.

S végezetül: július 10-én lezuhan a francia zászló a Sant'Elmo-erőd tetejéről, s ez bírja rá a franciákat az erőd feladására.

Aki közelebbről megvizsgálja e dátumokat - teszi hozzá a krónikás -, meggyőződhet róla, hogy mindezen esetek pénteki napon történtek, mint egyébiránt Ruffo kardinális hadivállalkozásának más, fontosabb eseményei is."

De hagyjuk most a Sant'Elmo-erődöt - lesz még alkalmunk oda visszatérni -, s figyeljük inkább azt a bárkát, mely valamivel a Maddalena-híd fölött épp most indult el a parttól, s csendesen, komoran, zászló nélkül siklik tova a zajgó, fellobogózott bárkák sokadalmában.

E bárka Ruffo kardinálist hordozza a hátán. Ruffo a királyhoz igyekszik: szerencsekívánatait kifejezni az ország visszahódítása alkalmából, s szolgálatai jutalmául egyetlen kegyét kérni, hogy a király tartsa tiszteletben a nevében kötött békeszerződést, s ne mocskolja be királyi becsületét esküszegéssel.

Ismét egy oly pillanathoz értünk, amikor a regényíró kénytelen átengedni a szót a történésznek; oly tényekhez, hol a képzeletnek nincs joga egyetlen betűt sem hozzátoldani a krónikás eredeti feljegyzéseihez, szövegéhez.

De vegye számításba az olvasó, hogy az alább idézett sorokat Domenico Sacchinelli 1836-ban publikált könyvéből merítettük; hogy 1836-ban javában uralkodott még II. Ferdinánd, a sajtószabadság ádáz ellensége, s hogy e könyv a cenzúra engedélyével látott napvilágot!

Derék történészünk szó szerint a következőket mondja:

"Mialatt folytak a tárgyalások a francia parancsnokkal a Sant'Elmo-erőd megadásának feltételeiről, Ruffo kardinális a Fulminant fedélzetére vitette magát, hogy élőszóval tájékoztassa Ferdinándot mindarról, ami közte és az angolok között történt, a Castelnuovo- és a Tojáserőd kapitulációja s a botrányos szerződésszegés tárgyában. Őfelsége kezdetben hajlandónak mutatkozott a szerződés betartására, de vonakodott Nelson és Hamilton nélkül dönteni.

Felszólította őket véleményük kinyilvánítására.

Hamilton fenntartotta korábbi diplomáciai doktrínáját, hogy ugyanis a király nem tárgyalhat lázadó alattvalóival, s kijelentette, hogy a szerződést semmisnek kell tekinteni.

Nelson nem kertelt. Áradt belőle a legmélyebb gyűlölet a francia módi forradalmárok iránt. A bajt gyökerestül kell kiirtani, mondta, hogy elébe vágjunk az újabb katasztrófának, mert a republikánusok igenis megátalkodottak, képtelenek az őszinte bűnbánatra, s ha alkalmuk nyílna rá, még gonoszabb s ártalmasabb kilengésekre vetemednének, s végezetül, hogy ha a bűn megtorlatlan marad, az újabb bűnre serkenti a gonosz szándékú embereket.

Nelson ismét elérte, amit előbb, a szerződéskötés pillanatában is: hogy Ruffo kardinális intelmei süket fülekre találtak. Intrikával leszerelte a király röviddel előbb kinyilvánított békeakaratát s könyörületes szándékait is."

Ferdinánd úgy határozott Ruffo kardinális ismételt kérelme, sőt, könyörgése ellenére, minekutána meghallgatta két rossz szelleme, Nelson és Hamilton véleményét, hogy a Castelnuovo- és a Tojáserőd kapitulációs szerződését semmisnek tekinti.

Ruffo kardinális ekkor arcára vonta bíbortalárja szegélyét, csónakba szállt, visszatért a kis házba, hol a szerződést aláírták, elátkozta a királyságot, melyet maga állított vissza, s Isten büntetését kérte rá, mely késik, de el nem marad.

Ugyanaznap partra tették a foglyokat a Fulminant-ról, valamint a szállítóhajókról, s kettesével összeláncolva a Tojáserőd, a Castelnuovo-, a Carmine-erőd s a Vicaria börtönébe kísérték őket. S mert a börtönök szűknek bizonyultak - a király nem kevesebb, mint nyolcezer fogolyról beszél egyik levelében -, a Granilit ideiglenes börtönné alakították át, s ide zárták be azokat a foglyokat, akiknek nem jutott hely a négy erődben.

A lazzaronék ebből arra következtettek, hogy Nasone királlyal együtt visszatértek a véres ünnepnapok, s újrakezdték a fosztogatást, gyújtogatást, öldöklést, nagyobb buzgalommal, mint valaha.

Kezdettől ügyeltünk rá, hogy hitelt érdemlő dokumentumokkal igazoljuk mindazt, amit e kor rémtetteiről elmondunk - akárki volt is e tettek felelőse. E szokásunkhoz híven hadd idézzük e helyt az Emlékirat, adalékul a nápolyi forradalmak történetéhez című munka szerzőjének néhány sorát:

"Július 9-e és 10-ének napját a legkülönfélébb bűnök és kegyetlenségek tették emlékezetessé, oly szörnyűek, hogy toll azt le nem írhatja. A lazzaronék hatalmas máglyát raktak a királyi palota előtt, azon égették el elevenen a hét szerencsétlen embert, akiket nem sokkal előbb kerítettek kézre, és kegyetlenségükben odáig mentek, hogy ettek áldozataik még vérző húsából. A gaz Rinaldi esperes utóbb azzal dicsekedett, hogy ő maga is részt vett e gyalázatos lakomán."

Akadt más ismerősünk is e kannibáli tivornyán. Rinaldi esperesen kívül részt vett rajta Gaetano Mammone is. Úgy elnökölt ő ez iszonyú ünnepen, melyen az emberiség legszentebb törvényeit tapodták lábbal, mint a poklok fejedelme a boszorkányszombaton.

Rinaldi emberhúst falt, félig nyersen, Mammone embervért ivott, élő emberek vérét. Ez az ocsmány vámpír oly borzalmat támasztott maga iránt a nápolyi lelkekben, hogy negyvenöt évvel halála után sem találkozott szülőföldjén, Sorában, egyetlen ember, aki válaszolni mert volna kérdéseimre. "Úgy vedelte a vért, mint iszákos ember a bort" - mondta az a néhány aggastyán, aki személyesen ismerte, és saját szemével látta őt ez undorító italtól lerészegedni, de egyebet harapófogóval sem csikartam volna ki belőlük.

Általános megrökönyödésre mégis akadt valaki, aki iszonyattal fordult el az ellenforradalom kegyetlenkedéseitől, holott mindenki azt várta volna, hogy lelkesen részt kér a mulatságból: fra Pacifico.

Egy világ omlott össze benne, mióta Francesco Caracciolo tengernagyot, szíve bálványát meggyilkolták. Sehogy sem fért a fejébe, hogy az a férfi, aki - látta elégszer! - oly híven szolgálta királyát, aki oly vitézül harcolt a királyság ügyéért, mint áruló, sőt mint jakobinus, kötélen végezte!

A fráter együgyű, de becsületes lelkét ennél is jobban megrendítette az a tény, hogy Ruffo kardinálist, akinek a király mindenkinél többet köszönhetett - hogy mennyit, azt fra Pacifico tapasztalatból tudta -, félreállították, többé-kevésbé kegyvesztett lett, s helyette Nelson bíráskodott, ítélkezett, akasztatott teljhatalommal, Nelson, az angol, akit a fráter, mint buzgó keresztény, majdnem annyira gyűlölt eretnek voltáért, amennyire a jakobinusokat gyűlölte, mint buzgó royalista.

Mi tagadás: mindkét körülmény alkalmas volt rá, hogy fra Pacificónál sokkal okosabb embert is megzavarjon.

Ezért történt, hogy mint mondottuk, a szegény fráter legfeljebb nézőként vett részt Mammone, Rinaldi s a példájukat követő lazzaronék vitézi tornáin. Az is megesett, hogy megsokallva e kannibáli horda kegyetlenségét, elfordította fejét és továbbállt. Nem püfölte már a szegény Jakobinust bunkójával, mint azelőtt, s míg gyalogszerrel, mélyen elgondolkodva rótta a nápolyi utcákat, zarándokbottá vált kezében a hírhedt babérhusáng, melyet valaha bunkóként forgatott; megállt, a husángra támaszkodott, mint elcsigázott vándor, s állát ráhajtva elmélázott.

Többeknek szemet szúrt a fráter e különös és szerintük aggasztó változása, s ezek váltig állították, hogy saját szemükkel látták, amint fra Pacifico betért egy templomba, és hosszan imádkozott. Hallgatóik persze egy szavukat sem hitték. Ki látott már imádkozó kapucinust?

Mialatt Nápoly utcáin javában folyt az öldöklés, a kikötőben fényes ünnepség zajlott.

A Sant'Elmo-erőd fehér zászlót tűzött ki a trikolór helyett, megadási szándéka jeléül; a tárgyalások rögtön megindultak, egyfelől Mejean ezredes, másfelől Troubridge kapitány vezetésével. A főbb kérdésekben hamarosan meg is egyeztek, minek folytán a király már három óra tájban ezt írhatta a kardinálisnak - mert ha nem is törődött többé Ruffo véleményével, legalább a látszatot fenn akarta tartani:

Kelt a Fulminant fedélzetén, 1799. július 10-én.

Eminentissime!

Jelen soraimmal értesítem, hogy a Sant'Elmo-erőd ma estére tán már a mienk. Úgy hiszem, kellemesen érinti Eminenciádat azon intézkedésem, hogy fivérét, don Cicciót az örömhírrel Palermóba küldtem. Egyidejűleg megjutalmazom majd, úgy, amint ezt Eminenciád, valamint saját jószolgálatai alapján megérdemli. Legyen tehát gondja rá Eminenciádnak, hogy fivére az Ave Maria előtt útra készen álljon.

Kívánok Eminenciádnak minden jót s főleg jó egészséget, a régi szeretettel

B. Ferdinánd

Francesco Ruffo meg se melegedett Nápolyban: 9-én reggel érkezett, s 10-én este már indult is vissza. Hja, a király szívesebben látta őt Palermóban, mint fivére, a kardinális oldalán, aki iránt Nelson és Hamilton intrikái folytán bizalmatlanná vált. Holott don Ciccio igazán nem konspirált a király ellen; ez a lehetőség soha fel sem ötlött benne. A mondott időre felkészült, s ellenvetés nélkül útra kelt Palermóba.

Hét órakor, indulása pillanatában, az admirálishajó már díszbe öltözött az esti ünnepély tiszteletére. A király egyelőre sutba dobta a bizalmi emberévé lett Speciale bíró jelentését, s az üdvözlésére megjelent személyek között kellő rostálás után kiosztotta az esti meghívásokat.

Nelson vacsorával egybekötött estélyt rendezett a Fulminant-on.

A matrózok szempillantás alatt eltávolították a fedélzetközt részekre tagoló válaszfalakat, mint szokták, amikor az ütközetre hívó jel felhangzik; az ágyúkat egykettőre virágággyá vagy tálalóvá varázsolták, az árbocrudakat teleaggatták lampionokkal, és este kilenc órára a Fulminant készen állt a vendégek fogadására.

Ekkor száz meg száz bárka futott ki a partról égő fáklyákkal - mintha egy kivilágított város mozogna a vízen. Egy részük a kiválasztottakat hozta, akik feljutnak a hajóra, más részük a talpnyalókat, akik szerenádot készültek adni, s e célból zenészeket béreltek, végül akadtak szép számmal kíváncsiskodók is, akik csupán azért jöttek, hogy lássanak - vagy hogy őket lássák.

Felékszerezett, virágcicomás, estélyi ruhás hölgyek, tarkán felszalagozott, érdemkeresztek csillagjaival teleaggatott urak szorongtak a csónakokban. Ez a sok ékesség, mely ki tudja, hol lapult a köztársaság alatt, most egy csapásra mintha a föld alól bújt volna elő, a királyság napjának első sugarára.

Pedig milyen bágyadt, milyen fakó fénnyel világolt aznap, július 10-én a tűzbolygó, a kiontott vér sűrű ködében!

A Fulminant fedélzetén megkezdődött a bál.

Bűvös látványt nyújthatott valóban e hatalmas, fényárban úszó erőd a szélben vidáman lobogó zászlóerdejével s a kötélzetét lombsátorrá varázsló, temérdek babérággal.

Nelson 1799. július 10-én viszonozta a király 1798. szeptember 22-i meghívását.

Mint az első estélyt, e másodikat is megzavarta egy jelenés - az elsőnél sokkalta iszonyúbb, végzetesebb, gyászosabb.

Száznál is több csónak nyüzsgött, zenészekkel megrakodva, a hajó körül, melyen - sokkal inkább a félelem, semmint a ragaszkodás szavára - az est királynője, a szép kurtizán körül szinte hiánytalanul egybegyűlt az egész udvar, azt a néhány személyt leszámítva, akik a királyi felségeket Palermóba kísérték; s az a sok zenész, lent a csónakokban, mind ugyanazt játszotta, mint idefent a hajó zenekara, vele egy ütemre, összehangoltan, mintegy hangkárpittal vonva be az öböl tükrét, melyet ezüstös fénybe vont a csodálatos, nyáréji hold.

Ezen az éjszakán Nápoly ismét az ókori Parthenopé volt, a lágy Euboia leánya, s a nápolyi öböl szirének tengere.

Balzsamosabb szellőt nem kínált soha a lég, tisztább s áttetszőbb tükröt nem tartott soha a tenger, tündökletesebb selyemkárpitot nem feszített soha a mennybolt még tán a Mariuti-tó fölé sem, hol Kleopátra rendezett egykor káprázatos és buja ünnepségeket Antonius mulattatására.

Olykor, igaz, távoli jajkiáltás - a legyilkoltak jajszava - tört át a hárfák, hegedűk, gitárok ábrándos énekén, mintha a vizek szelleme nyögött volna fel; de vajon Alexandria ünnepein nem hangzott-e fel gyakran a megmérgezett rabszolgák halálsikolya?

Pontban éjfélkor rakéta robbant, aranyszikrákkal szórva tele az ég mélykék azúrját, híradásul a vendégeknek, hogy kezdődik a vacsora. A tánc abbamaradt, de a zene nem hallgatott el: a táncosok átvedlettek vacsoravendéggé, és levonultak a fedélközbe, melynek lejáratát eladdig fegyveres őrség állta el.

Ceres, Bacchus, Flora és Pomona legbecsesebb adományaitól roskadozott az asztal, mondhatnók az akkori idők modorában. Franciaország, Magyarország, Portugália, Madeira, Ciprus borai csillogtak valódi, metszett angol kristályüvegekben, a szivárvány minden színében pompázó drágakövek gazdag választékát kínálván a szemnek, a gyémánt szikrázó fehérségétől a rubin pirosáig. Az óriás hadihajó orrától a tatjáig futó hosszú asztalon, melynek hosszát a két végén felállított hatalmas tükrök végtelenné növelték, egészben sült őzek, vadkanok kevélykedtek, pávák teregették a tál fölé legyező alakú, smaragd- és zafírszín farkukat, aranyfácánok emelgették bíbor- és aranyszín fejüket, kardhalak éles uszonya meredt fenyegetően a vendégekre, óriásira nőtt languszták vöröslöttek - azoknak a langusztáknak egyenes ági leszármazottai, melyeket Apicius a Stromboliról hozatott. S mindenütt gyümölcs és virág, a négy égtáj minden gyümölcse, a négy évszak minden virága. A hajó egész hosszában, jobb s bal kéz felől, tárva álltak a lőrések, valamint az a két ajtó is a hajó tatjában, a tükör jobb s bal felén, mely a tengernagy erkélyéül szolgáló csinos körbástya-folyosóra nyílt.

A lőrések között festői, harcias díszként zsákmányolt fegyverek csillogtak, karabélyok, szablyák, pisztolyok, lándzsák és csáklyák, melyeknek élét oly sokszor festette vörösre francia vér. Most mint egy-egy acélnap ragyogott mindegyik, vakító lángokat lövellve a száz meg száz viaszgyertya fényében.

Ferdinánd, bár annyira megszokta, hogy fel se vette a nápolyi és casertai palotában vagy a Favoritában rendezett királyi lakomák fényűzését, felkiáltott bámulatában, amikor e rögtönzött ebédlőterem küszöbét átlépte.

Elbújhatott mellette Armida legendás, Tasso megénekelte tündérpalotája is.

A király asztalhoz ült; egy kézmozdulattal maga mellé invitálta jobb felől Emma Lyonnát, bal felől Nelsont s vele szemközt sir Williamot. Majd ki-ki helyet foglalt, az asztalfőhöz közelebb-távolabb, az etikett előírásai szerint.

Ferdinánd töprengve hordta végig tekintetét a vendégkoszorún, miután mindenki elhelyezkedett. Tán az járt az eszében, hogy az ünnepségről éppen azt száműzték, az maradt távol, akinek a legtöbb joga volna itt megjelenni, mert Ruffo kardinális nevét morzsolta el a foga között.

No de nem olyan bordában szőtték Ferdinándot, hogy hosszabban elidőzött volna egy üdvös gondolat mellett, különösen akkor, ha az az üdvös gondolat lelkifurdalással társult.

Erélyesen megrázta a fejét, arcára kiült jellegzetes gunyoros mosolya, s ahogy annak idején Casertában, római futása után, kijelentette: "Errefelé barátságosabb idő járja, mint az albanói országúton!", úgy mondta most, kezét dörzsölgetve, célzásként a szicíliai menekülés alatt kiállt tengeri viharra: "Errefelé barátságosabb idő járja, mint Palermo táján, a tengeren!"

Nelson betegesen sápadt homlokát szégyenpír futotta el. Eszébe ötlött Caracciolo, az átkelés Palermóba, a tengernagy diadala, s hogy mennyire megalázta őt, Nelsont, azáltal, hogy révkalauznak öltözve megjelent a Vanguard fedélzetén, és a palermói kikötő bejáratát eltorlaszoló szirtzátonyok között biztos révbe kormányozta a hajót, ahová ő nem merészkedett be, lévén járatlan e veszedelmes partvidéken.

Megmaradt fél szeme villámot lövellt - de mindjárt ezután torz mosolyra rándult ajka, alighanem a kielégült bosszú gondolatára.

A révkalauz azóta ott hajózik már az óceán mélységes fenekén, ahol nem várja többé kikötő!

A vacsora véget ért. A zenekar rázendített az angol himnuszra, Nelson felállt, s az angolokra oly jellemző kíméletlen gőggel, mely rendesen az illemnek is fittyet hány, György király egészségére ürítette poharát. Hogy az asztalfőn történetesen egy másik király ül, az eszébe sem jutott, vagy ha mégis, hát nem sokat törődött vele.

Válaszul lelkes éljenzésben törtek ki a hajó tisztjei, matrózai - előbbiek az asztalnál foglaltak helyet, az utóbbiak az árbocrudakon -, és feldörögtek a második üteg ágyúi.

Ferdinánd király véresre harapta az ajkát dühében. Őfelsége - közönséges modora ellenére - kitűnő ismerője volt az etikettnek, és szigorúan őrködött betartásán.

Öt perc múlva sir William Hamilton Ferdinánd egészségére köszöntötte poharát. Ismét eldördültek az ágyúk, ismét felharsogott az éljen - nem kevésbé lelkesen, mint az imént.

Ferdinánd király mégis úgy vélte, hogy a felköszöntők sorrendjét elvétették, az első jókívánat őt illette volna meg.

S mert e pillanatban eget verő éljenzés hangzott fel a bárkákról, melyek a hajó körül nyüzsögtek, de főként a tat irányából, őfelsége arra a belátásra jutott, hogy nemcsak a meghívottaknak tartozik az ünneplést megköszönni, hanem a náluk kevésbé szerencsés, de nem kevésbé hű alattvalóinak is, akik a Fulminant körül a csónakokban szorongnak.

Könnyedén odabiccentett sir Williamnak, félig kiitta borát, majd kilépett a folyosóra, hogy a maradékot azokra köszöntse, akik félelemből, alattvalói szeretetből vagy talpnyalásból, de derekasan megéljenezték.

A király láttán újra kitört a taps, hurrázás, vivátozás, s mintha a tenger mélyéről tört volna égre, úgy mennydörgött a kiáltás: "Éljen a király!"

A király bólintott, s ajkához emelte a poharat. Ám a mozdulat félbemaradt, Ferdinánd szeme kidülledt, szembogara ijesztően kitágult, haja égnek meredt, s torkán hörgésszerű, rekedt ordítás szakadt ki: a döbbenet s iszonyat ordítása.

Egyidejűleg nagy kavarodás támadt odalent a tengeren: a csónakok páni rémülettel menekültek jobb vagy bal felé, úgyhogy középen nagy, szabad térség támadt.

E térség legközepén pedig - rémséges látvány! - egy halott emelkedett ki övig a vízből, s bár halántékára tapadt haját algák borították, bár szakálla csapzottan keretezte fakózöld arcát, mindenki, aki látta, rögtön ráismert Caracciolo tengernagyra.

Tizenhárom napja aludta immár örök álmát a tengernagy a tenger fenekén, s most lám, mintha az "Éljen a király!" kiáltás verte volna fel, feljött, egyenesen azért, hogy a talpnyalók s gyávák torkára forrasztva a szót, bosszúért kiáltson.

A király első pillantásra felismerte a tengernagyot. De hiszen felismerte azt mindenki! Ezért állt meg mintegy elbűvölten, meredt tekintettel, elszörnyedve, ezért szakadt ki torkán a rémület kiáltása. És ezért eveztek olyan sietve arrébb a bárkák.

Ferdinánd szerette volna hinni, hogy amit lát, káprázat csupán, nem valóság, de hiába: a holttetem ott ringatózott a vízen, s a hullámlökéseket követve, előre-hátra hajlongott, mintha neki bókolna, aki az iszonyattól némán és dermedten nézte.

Lassan mégis oldódott a görcs, a király keze megremegett, eldobta a poharat, mely a folyosó padlóján darabokra tört, és arcát kezébe temetve, sápadtan, magánkívül, zihálva visszarohant az ebédlőbe.

- Mit akar tőlem? Miért jött vissza? - kiáltozta.

A vendégek riadtan ugráltak fel az asztal mellől, amint a király rémülettől eltorzult arcát megpillantották, hangját meghallották, s mert nyilvánvaló volt, hogy Ferdinánd a körbástyáról láthatta azt a valamit, ami ennyire megijesztette, mind odatódultak.

És akkor, mintha áramütés járta volna át szívüket, remegve tört fel minden ajkon egyszerre a kiáltás:

- Caracciolo tengernagy!

A király leroskadt egy székbe.

- Mit akar tőlem? Miért jött vissza? - jajdult fel újra.

- Hogy felséged bocsánatát kérje, amiért elárulta - vágta rá sir William, akit még a rémült király s a fenyegetően ágáló hulla látványa sem zökkentett ki udvaronci hidegvéréből.

- Nem! - kiáltotta a király. - Nem! Mást akar! Mást követel tőlem.

- Keresztényi temetést, sire - súgta Ferdinánd fülébe a Fulminant káplánja.

- Megkapja! - hörögte a király. - Megkapja!

Azzal lefutott a lépcsőn, ahogy rogyadozó lábaitól tellett, a hajó falának neki-nekitántorodva, és bezárkózott a szobájába.

- Harry, szálljon csónakba, és halássza ki azt a dögöt - parancsolta Nelson, de olyan hangon, mintha csak azt mondta volna: "Vonassa fel a derékvitorlát!", vagy "Csavartassa be az előtörzsvitorlát!"

Mintha villám csapott volna be, oly hirtelen szakadt vége Nelson estélyének - akárcsak Athália álmának.

Emma Lyonna eleinte igyekezett megőrizni nyugalmát a szörnyű jelenés láttán, amikor azonban egy délkeletről támadó hullámlökés a hullát közelebb sodorta a hajóhoz, Emma behátrált az ebédlőbe, s félig aléltan egy karosszékbe hanyatlott.

Ekkor adta ki Nelson Harrynak az iménti parancsot; a tengernagy bátorsága éppoly rendíthetetlen volt, amilyen engesztelhetetlen a gyűlölete.

Harry nyomban engedelmeskedett: pillanatok alatt vízre siklott egy csónak, benne termett hat evezős egy tiszt vezetésével, s végül maga Harry kapitány is.

Mint a madárraj, ha kánya csap le közé, úgy rebbentek szét a holttest mellől a csónakok. Elhallgatott a zene, kialudtak a fáklyák; némán siklottak a bárkák a vízen, minden evezőcsapásra szikraözönt támasztva.

Partra igyekezett valamennyi, azok is, melyeknek útját a hulla eltorlaszolta, csak éppen kerülővel; annál szaporábban jártak az evezők, minél nagyobb kört kellett a csónaknak megtennie.

A hajó vendégei felugráltak az asztal mellől, s a tatba futottak, hogy csónakosaikat hívják. Mind egy sarokba zsúfolódtak, a halottal ellenkező oldalon. A körbástyán egy lélek sem maradt az angol tiszteken kívül. A tisztek durván tréfálkoztak, s szólongatták a hullát, mely felé erőteljes evezőcsapásokkal közelgett Harry csónakja.

A csónak célba ért. Minthogy emberei vonakodtak a hullát kézzel illetni, Harry maga fohászkodott neki: megragadta a hulla haját, s megpróbálta kiemelni a vízből; de a haj a kezében maradt. A test olyan nehéz volt, mintha valami láthatatlan erő tartaná a tengerben.

Harry undorában elkáromkodta magát, megmosta kezét a tenger vizében, s megparancsolta két emberének, hogy a tetemet a nyakába vetett hurok segítségével emeljék be a csónakba.

Egy rántás - s a törzstől elvált fej beesett a bárkába, de csak a fej.

Harry toppantott.

- Hej, te ördög! De hiába incselkedsz, jönnöd kell, ha ízenként szedünk ki, akkor is! - mormogta a foga között.

A király azalatt fennhangon imádkozott a kabinjában, két kézzel kapaszkodott a káplán ruhájába, s egész testében rázta az ideges reszketés; Nelson repülősót tartott a szép Emma Lyonna orra alá, sir William igyekezett tudományosan megmagyarázni a jelenséget, a hajóstisztek egyre nekivadultabban élcelődtek, a csónakok pedig egyre-másra menekültek.

Harry kapitány parancsára a matrózok Caracciolo hóna alá kötötték a nyakáról leoldott kötelet, s nekiveselkedtek, de jóllehet a vízben lebegő test jelentékenyen veszít súlyából, négy ember egyesült erőfeszítésével is alig sikerült a törzset a csónak peremén átemelni.

- Hurrá, Harry! - kiáltották az angol tisztek, nagyokat hahotázva, tapsolva.

A csónak visszatért a Fulminant-ra, s az orrárboc tövében kikötött.

A tisztek kíváncsiságát felcsigázta a különös eset. Mind átvonultak a farbástyáról az orrbástyára, hogy a tetemet közelebbről szemügyre vegyék, mialatt a vendégek hanyatt-homlok menekültek a hajóról, azt sem nézve, a díszlépcsőn vagy a hátsó lépcsőn mennek-e. Menekültek a jelenés elől, melyet természetfölöttinek véltek, sokan még rontást hozónak is.

Sir William a fején találta a szöget, amikor azt magyarázta, hogy a vízbefúltak teste bizonyos idő után megtelik levegővel és vízzel, következésképpen óhatatlanul feljön a víz felszínére; de hogy a tengernagy teteme a lábára kötött két vasgolyó ellenére is megtette a hosszú utat a felszínig, halálra rémítvén a királyt, az csakugyan meghökkentő, rendkívüli, már-már csodával határos dolog volt.

Harry kapitány lemérte a két golyót; állítása szerint kétszázötven fontot nyomtak. Ezt az adatot, az előbbi részletekkel egyetemben, az ő jelentéséből idézzük.

Sürgősen hívatták a Minerva káplánját, aki Caracciolónak a halotti szentséget kiszolgáltatta, hogy a tanácsát kérjék: mi történjék a holttesttel.

- A király tud a dologról? - kérdezte a káplán.

- Ő látta meg elsőnek - hangzott a válasz.

- És mit mondott?

- Ijedtében megengedte, hogy a hullát annak rendje-módja szerint elhantolják.

- Azt kell tenni, amit a király parancsolt - mondta a pap.

- Rajta, fogjon hozzá, káplán úr.

A temetés gondját ezzel el is vetették, azazhogy a káplán nyakába varrták, s többet nem is törődtek Caracciolóval.

De a pap hamarosan nem várt segítséget kapott.

A tengernagy teste ott maradt a csónakban. Most is az a parasztgúnya volt rajta, amelyben elfogták, csak a mellényt vétették le vele a kivégzés előtt. A káplán odaült a csónak végébe, a halottakért szóló könyörgést olvasva egy mécses fényénél, bár e júliusi éj oly tiszta volt s derült, hogy bízvást beérhette volna a hold fényével is.

Hajnaltájban egy csónak indult el a partról. Két evezős hajtotta. Utasa, egy szálas termetű barát, a csónak legkeskenyebb pontján, az orrban állt, de olyan szilárdan, mintha maga is tengerész lett volna.

Az ügyeletes tiszt rögtön megállapította, hogy az újonnan érkezők a halottas csónakhoz igyekeznek, nem a hajóhoz, s mivel Nelson parancsa úgy szólt, hogy a temetés elé senki ne gördítsen akadályt, nem törődött többé a ladikkal; annál is kevésbé, mert hiszen mindössze egy barátot hozott, meg két halászt.

A két evezős csakugyan a halottas csónakhoz irányította a ladikot.

A barát néhány szót váltott a káplánnal, majd átugrott a csónakba, s pár pillanatig némán nézte a halottat, miközben nagy könnycseppek csordultak ki a szeméből.

Ezalatt a káplán átlábalt a ladikon, s felment még egyszer a Fulminant-ra. Meg akarta tudni, hogy szól Nelson legfrissebb parancsa.

Az pedig úgy hangzott, hogy mivel a király engedélyezte a holttest keresztényi eltemetését, felőle azt tesz a káplán a hullával, amit akar.

A káplán visszatért a baráthoz, az pedig karjára emelte a holttestet, s átrakta a saját csónakjára. A káplán követte.

A barát intésére a két evezős Caracciolo volt plébániaközsége, Santa Lucia felé irányította a csónakot, bár nem onnan jöttek, hanem a Piliero rakpartról.

A Santa Lucia kerület lakossága zömmel royalista érzelmű volt, de Caracciolót mindannyian bálványozták jótéteményeiért; a nápolyi tengerészet egyébként is innen toborozza a matrózok színe-virágát, s mindazok, akik valaha Caracciolo keze alatt szolgáltak, híven megőrizték őt emlékezetükben három erényért, mely az eszményi parancsnokot teszi: bátorságáért, jóságáért, igazságszeretetéért.

Caracciolóban mindhárom jó tulajdonság megvolt, mégpedig a legmagasabb fokon.

Mihelyt híre futott, hogy a tengernagy tetemét itt helyezik örök nyugalomra, régi bajtársai között - s ehhez elég volt a barátnak néhány szót váltania egy-két véletlenül útjába akadt halásszal -, felbolydult az egész környék: versengve kínálta fel ki-ki a házát a tetem felravatalozására, míg üt a temetés órája.

A barát választása egy kis házra esett: ennek közelében kötött ki a csónak.

Húszan ugrottak, hogy a holttestet kiemeljék, de a fráter ismét csak maga nyalábolta fel, s maga vitte át a rakparton drága terhét; majd miután a törzset egy ágyra helyezte, visszatért a csónakhoz a fejért, s azt is saját kezűleg vitte a törzs után.

Lepedőt kért szemfedőnek: öt perc múltán húsz asszony is tolongott körülötte, s mind azt kiáltotta:

- Vértanú volt ő, vegye az én lepedőmet, szerencsét hoz majd a házra.

A barát kiválasztotta a legeslegszebb, legfinomabb, legeslegújabb lepedőt, s mialatt a káplán fennhangon olvasta tovább imáit, mialatt az asszonyok térdre hulltak az ágy körül, melyen a tengernagy holtteste hevert, s a férfiak szorosan mögéjük sorakoztak, zsúfolásig megtöltvén a szobát, hogy még az utcára is jutott belőlük, a fráter áhítattal levetkeztette a holtat, a törzsre illesztette a fejet, s a lepedőt kétrét hajtva, belegöngyölte.

A szomszédos házból, melyben egy asztalos lakott, szorgos kopácsolás hallatszott: az asztalos sebtében ácsolta a koporsót.

Kilenc órára elkészült a koporsó. A barát belehelyezte a holtat, s a kerület asszonyai virágokkal borították: ki-ki hozott egy ágat a babérfáról, mely ott virít minden kertben, egy szálat a virágokból, melyek ott nyílnak minden ablakban.

Panaszosan kondult a kis Santa Lucia-templom harangja; papjai a templom küszöbén várták a gyászmenetet.

A koporsót lezárták, hat matróz a vállára emelte, mögötte felsorakozott Santa Lucia egész lakossága, élén a baráttal.

Az oltártól balra felszedték a templom egyik kövét, a sírhely készen állt; kezdődhetett a gyászszertartás.

S e szertelen nép, mely, úgy lehet, tapsolt örömében, amikor Caracciolót akasztották, most forró könnyeket ontott, hangosan sírt, zokogott koporsója fölött a szertartás egész ideje alatt.

A férfiak ököllel verték mellüket, az asszonyok tíz körömmel marcangolták arcukat.

Úgy gyászoltak, mintha országra szóló csapás, egyetemes katasztrófa sújtott volna le Nápolyra.

De csakis a városnak abban a szegletében, mely az Óriás lejtőjétől a Tojáserődig terjed; száz lépésre onnan változatlanul folyt a hazafiak öldöklése, égetése.

Így temették el Caracciolót, nem a családi kriptába, hanem e rögtönzött sírhelyre; a kőlapot visszahelyezték, és semmi sem mutatta többé, hogy Caracciolo tengernagy nyugszik alatta, a nápolyi szabadság bajnoka, Nelson áldozata.

A Santa Lucia-iak - nők, férfiak vegyest - estig ott imádkoztak a sírnál, a barát vezetésével.

Este felkerekedett a barát, fogta a babérhusángját, melyet ott hagyott volt annak a háznak a kapuja mögött, ahonnan a tengernagyot eltemették, felbaktatott az Óriás lejtőjén, végighaladt a Toledo utcán - a szegénynép tiszteletadásától kísérve -, végül belépett a Szent Efraim-kolostor kapuján, ahonnan egy negyedóra múltán előkerült, s szamarát terelgetve megindult a Maddalena-híd irányában.

Attól fogva, hogy túljutott a kardinális táborának előőrsein, egyre többen köszöntötték, s főleg sokkalta hangosabban és szívélyesebben, mint a városban: mire a kardinális kis házához érkezett, már mint régi ismerőst, tárt kapu várta.

A fráter odakötötte szamarát a kapun lógó vaskarikához, s maga felballagott a lépcsőn az első emeletre. A kardinális éppen a tengerre nyíló erkélyen hűsölt.

A barát lépteinek zajára megfordult:

- Á, te vagy az, fra Pacifico!

A barát nagyot sóhajtott.

- Én bizony, eminenciás uram.

- Örülök, hogy meglátogattál. Híven és bátran szolgáltad királyodat az egész hadjárat alatt. Van valami kívánságod? Ha hatalmamban áll, teljesítem. De figyelmeztetlek - tette hozzá Ruffo keserű mosollyal -, hatalmam vajmi csekély.

A barát fejét ingatta.

- Csakugyan kérni jöttem, de remélem, olyat, amit eminenciád bízvást megadhat.

- Halljuk hát.

- Két dolgot kérnék, eminenciás uram. Elsőbb is az obsitomat, mivel a hadjárat véget ért, másodszor azt, hogy mondja meg, merre visz az út Jeruzsálembe.

A kardinális nagyot nézett.

- Az obsitodat kéred? De hisz azt kivetted te már kérés nélkül, úgy látom - mondta.

- Csakugyan, visszatértem kolostoromba, de ott is eminenciád katonájának tekintettem magam.

Ruffo helyeslően bólintott.

- Ami a Jeruzsálembe vezető utat illeti, mi sem egyszerűbb, mint azt megmutatni. De hadd kérdem meg előbb, ha ugyan nem veszed tolakodásnak, hogy mit keresel a Szentföldön, kedves Pacifico fráter?

- El akarok zarándokolni a Mi Urunk sírjához, eminenciás uram.

- Kolostorod küld? Vagy önszántadból mégy, vezeklésképpen?

- Önszántamból megyek, bűneimet levezekelni.

A kardinális elgondolkodott.

- Nagy bűn nyomja a lelkedet? - kérdezte aztán.

- Attól félek! - felelte a fráter.

- Tudod-e, hogy az Anyaszentegyház rendkívüli hatalommal ruházott fel?

A barát megrázta a fejét.

- Nagy jó uram, úgy hiszem, Istennek kedvesebb az önként vállalt vezeklés, mint az, amelyet más ró ki az emberre.

- S hogy képzeled a dolgot?

- Gyalog megyek, alamizsnát koldulva.

- Hosszú és fárasztó az út.

- Bírom erővel.

- Veszélyes is.

- Annál jobb! Istenuccse, nem bánnám, ha útközben néha mást is fültövön kólinthatnék, nemcsak szegény Jakobinust.

- Olykor bizony meg kell majd kérned egy-egy kapitányt, hogy vegyen fel a hajójára, másként túl hosszúra nyúlna az út.

- Köztük is akad keresztény, s ha megmondom, hogy Krisztus urunk sírjához készülök, bizonyára nem tagadják meg tőlem e csekély szívességet.

- Ha kívánod, feljuttathatlak egy Beirutba vagy Accrába induló angol hajóra.

- Az angol eretnekektől Isten óvjon! - fakadt ki gyűlölettel fra Pacifico.

- Csakis azért gyűlölöd őket, mert eretnekek? - szegezte a kardinális a fráterra vesébe látó tekintetét.

Fra Pacifico az öklét rázta az angol flotta irányába:

- Ők gyilkolták meg az én kedves tengernagyomat.

- Ez az a nagy bűn, amiről beszéltél? Számukra kéred majd Isten bocsánatát a szent sírnál?

- Dehogy az ő számukra... magamnak.

- Magadnak? - kérdezte a kardinális döbbenten.

- Én is részese vagyok a bűnnek - felelte fra Pacifico.

- Te? Miért?

- Mert rossz ügyet szolgáltam.

A kardinális elmosolyodott.

- Egyszóval a király ügye rossz ügy?

- Nem lehet az jó ügy, eminenciás uram, mely a halálba küldte kedves tengernagyomat, aki maga volt az igazság, a becsület, a hűség.

A kardinális homloka elfelhősödött. Mélyet sóhajtott.

- Meg aztán az ég is csodát tett - folytatta komoran a fráter.

- Miféle csodát? - kérdezte a kardinális, bár már hallotta hírét a különös eseménynek, mely előző este úgy elrontotta a Fulminant vendégeinek kedvét.

- A vértanú teteme feljött a tenger mélységes fenekéről, ahol tizenhárom álló napja hevert már, hogy megöletését a király és Nelson lord szemére hányja. Ha jogosan végezték volna ki, az Úr bizonyára nem engedi ezt meg.

Ruffo némán lehorgasztotta a fejét.

Rövid tűnődés után azt mondta:

- Értem már. Azért kívánsz vezekelni, mert akaratlanul bár, de előmozdítottad a tengernagy megöletését?

- Azért, nagy jó uram. Esedezve kérem: mondja meg, melyik a legrövidebb út a Szentföldre.

- A legrövidebb út az lenne, ha Tarantóban hajóra szállnál, s Beirutig tengeren mennél, de te nem állsz szóba az angolokkal...

- Nem én, eminenciás uram.

- Nos, akkor másfelé kell menned... Adjam írásban az útvonalat?

- Olvasni nem tudok, de úgy az eszembe vésem, amit kell, eminenciás uram, hogy abban hiba nem lesz.

- Nos, innen Avellinóba mégy, Avellinóból tovább Beneventóba, Manfredoniába, ott felszállsz egy Szkutariba vagy Delvinóba készülő hajóra, s Pireuszt érintve Szalonikibe tartasz. Szalonikiben bizonyára találsz Szmirnába, Ciprusra vagy Beirutba igyekvő hajót, Beirutból pedig mindössze háromnapi járóföldre van Jeruzsálem. A ferencesek jeruzsálemi kolostorában megszállhatsz. De ha majd elmégy a szent sírhoz imádkozni, ne csak saját bűnöd bocsánatát kérd Istentől, könyörögj érettem is.

- Eminenciád is vétkezett? - kérdezte fra Pacifico hüledezve.

- Nagy az én vétkem, igen. Isten, ki a lelkünkben olvas, tán megbocsátja egyszer, de az utókor soha.

- Mi bűne lehet eminenciádnak?

- Visszaültettem egy ostoba, kegyetlen és esküszegő királyt a trónjára, ahonnan a Gondviselés egyszer már letaszította. Menj, fivérem, menj! És imádkozz mindkettőnkért!

Nem telt bele öt perc, s fra Pacifico már ott poroszkált szamara hátán az országúton, a szentföldi zarándoklat első stációja, Nola irányában.

Emlékszünk még, hogy azon a szent napon, melyen a király a nápolyi öbölbe érkezett, egy angol golyó lesodorta a Sant'Elmo-erőd csúcsán lengő trikolórt: helyébe a vár védői fehér zászlót tűztek ki.

E fehér zászló láttán a király úgy fellelkesült, hogy, mint tudjuk, rögtön megírta Palermóba a nagy újságot: huszonnégy órán belül várható a kapitulációs okmány aláírása.

A király korán örült. Az erőd kapitulációjára valamivel később került csak sor, amiről egyébként nem Mejean ezredes tehetett, ezt meg kell adni, hanem egyes-egyedül a király.

Ferdinándot úgy megrémítette 10-én este Caracciolo holttetemének váratlan felbukkanása, hogy másnapra kirázta a hideg, s estig az ágyat őrizte. Még a fedélzetre sem volt hajlandó felmenni. Mondták neki eleget, hogy a holttestet reggel tízkor elhantolták a Santa Lucia-templomban, engedélye szerint; de hiába, Ferdinánd csüggedten rázta a fejét, mintha azt mondta volna: "Ki tudja, mire nem képes még az a fickó!"

A Fulminant helyet változtatott az éjszaka folyamán: a Tojáserőd s a Castelnuovo között vetett horgonyt.

Erre a hírre a király hajlandónak mutatkozott végre kimozdulni kabinjából, de mielőtt a fedélzetre felmerészkedett volna, nagy óvatosan megtudakolta, nem mutatkozik-e ismét valami a tenger színén.

Az azúrkék víztükör azonban sima volt és üres.

A király fellélegzett.

A fedélzeten már várta Salandra herceg, a szicíliai király őfelsége hadainak fővezére, hogy jóváhagyás végett bemutassa Mejean ezredes kikötéseit.

Íme a szerződés:

"1. cikkely: A Sant'Elmo-erőd francia helyőrsége magát a szicíliai király és szövetségesei fogságába adván, nem harcol többé a francia respublikával hadban álló hatalmak ellen, hacsak a respublika szabályos csere útján ki nem váltja a fogságból.

2. cikkely: Az angol gránátosok a kapituláció napján birtokukba veszik az erődöt.

3. cikkely: A francia helyőrség az erődöt a szerződés aláírását követő napon hagyja el, teljes fegyverzetben és felszereléssel; a kapun kívül megáll, bevárja, míg az őt felváltó portugál, angol, orosz és nápolyi különítmény az erődöt birtokába veszi, s csak azután teszi le a fegyvert.

4. cikkely: A tisztek megtartják kardjukat.

5. cikkely: A helyőrség az angol hadiflotta hajóira száll, s ott tartózkodik mindaddig, míg az őt Franciaországba szállító hajók elő nem állnak.

6. cikkely: Ő szicíliai felsége alattvalói átadatnak a szövetségeseknek azon pillanatban, amint az angol gránátosok az erőd őrizetét átveszik.

7. cikkely: A francia zászló köré francia katonákból őrség állíttatik, esetleges megsemmisítését megakadályozandó. Ezen őrség mindaddig a helyén marad, míg az angol tiszt vezette angol őrség fel nem váltja; őfelsége zászlója csak ekkor kerülhet fel az erődre.

8. cikkely: Ki-ki megtartja személyes tulajdonát; mindaz, ami állami tulajdon, az erőddel együtt s egyidejűleg átadásra kerül, a zsákmányolt javakkal egyetemben.

9. cikkely: Az utazó- és járóképtelen betegek Nápolyban maradnak, francia kirurgusok felügyelete alatt, a francia kormány költségén, egészen végleges felgyógyulásukig, amikor is haladék nélkül hazabocsáttatnak Franciaországba."

Mejean ezredes aláírása már rajta volt a szerződésen, mely előző este készült el s akkorról kelt; csupán a király jóváhagyása volt még hátra.

A király elolvasta, jóváhagyta, s még aznap rákerültek a hiányzó aláírások: Salandra hercegé, Troubridge kapitányé és Baillie kapitányé.

Ruffo kardinális neve nem szerepel az okmányon, annak jeléül, hogy a kardinális végleg szakított a szövetségesekkel.

A szerződés 11-éről kelt, de, mint mondottuk, ténylegesen 12-én írták alá. A szövetségesek tehát 13-án jelentkeztek a Sant'Elmo-erőd kapujánál, a vár átvétele céljából.

Egy órával ennek előtte Mejean ezredes dolgozószobájába kérette Salvatót.

Salvato megjelent.

Udvariasan, de hidegen köszöntötték egymást. Mejean hellyel kínálta Salvatót, Salvato leült.

Az ezredes megállt saját karosszéke mögött, két kezét a szék támlájára nyugtatva.

- Tábornok úr - kezdte Mejean -, emlékszik még, mi történt köztünk, amikor legutóbb volt szerencsém önt e helyen fogadni?

- Emlékszem, ezredes: szerződést kötöttünk.

- Üzleti megállapodásunk részleteire is emlékszik?

- Abban állapodtunk meg, hogy személyenként húszezer frank lefizetése ellenében ön Franciaországba juttat bennünket, San Felice úrhölgyet és engem.

- Eleget tett ön e megállapodásnak?

- Csupán egy személyre vonatkozóan.

- Eleget tud tenni fennmaradt kötelezettségének?

- Nem.

- Mi tehát a teendő?

- Ez igazán egyszerű. Szívességet akkor sem fogadnék el öntől, ha felkínálná.

- Ez megkönnyíti a dolgomat. Negyvenezer frankot kellett volna kapnom két személy megmentéséért; húszezret kaptam, tehát egy személyt mentek meg. Ki legyen az?

- A gyengébbik, mert az nem tud magán segíteni.

- Ön azt reméli, hogy megmenekül?

- Igen.

- Ugyan hogy képzeli?

- Ön is látta a levélkét, melyet a kazettában találtunk a pénz hűlt helyén, s amely tudtomra adta, hogy van, aki őrködjék felettem.

- Remélem, nem kíván kellemetlen helyzetbe hozni, azaz rákényszeríteni, hogy kiszolgáltassam. A kapitulációs okmány hatodik cikkelye értelmében a szicíliai király őfelsége alattvalóit ki kell szolgáltatnom a szövetségeseknek.

- Nyugodjék meg: magam szolgáltatom ki magamat.

- Én végeztem - mondta Mejean, kurta fejbiccentéssel jelezve, hogy Salvato távozhat.

- Én viszont nem - szólt Salvato, változatlan nyugalommal.

- Beszéljen.

- Nemde, jogom van megkérdezni, mi módon szándékszik San Felice úrhölgyet megmenteni? Elvégre azért áldozom fel magamat, hogy ő megmeneküljön.

- Nagyon igaz. Joga van a lehető legrészletesebb felvilágosítást kérni.

- Halljuk tehát.

- A szerződés kilencedik cikkelye kimondja, hogy a járóképtelen betegek Nápolyban maradnak. Egyik markotányosnőnk súlyos beteg. Ő Nápolyban marad, San Felice úrhölgy felöltözik az ő ruhájába, a helyére áll, s én garantálom, hogy egyetlen hajszála sem görbül.

- Ezt akartam tudni, uram - szólt Salvato és felállt. - Most már csak egyet kérnék: küldesse fel minél előbb a hölgy szobájába az álöltözéket.

- Perceken belül ott lesz.

A két férfi elköszönt egymástól. Salvato távozott.

Luisa nagy aggodalomban várta. Tudta, hogy Salvato a kialkudott összeg felét bírta csupán megfizetni, s ismerte Mejean ezredes pénzsóvárságát.

Salvato mosolyogva lépett be Luisa szobájába.

- Nos? - kérdezte izgatottan Luisa.

- Nos, minden rendben.

- Beéri az ígéreteddel?

- Nem, kötelezvényt adtam neki. Te markotányosnőnek öltözve jutsz ki a Sant'Elmo-erődből, tehát a francia egyenruha védelme alatt állsz.

- És te?

- Nekem van még egy kis elintéznivalóm, merő formaság, pár percre válok csak meg tőled.

- Miféle elintéznivalód? - kérdezte Luisa aggódva.

- Igazolnom kell, hogy bár Molisében születtem, a francia hadsereg kötelékéhez tartozom. Mi sem egyszerűbb, hisz tudod: az Angri-palotában vannak a papírjaim.

- Magamra hagysz?

- Mindössze egy-két órára.

- Egy-két órára? Az előbb még azt mondtad: pár pillanatra.

- Pár pillanat vagy egy-két óra, egyre megy. A manóba! Jól vigyázzon az ember a nyelvére, ha veled beszél.

Luisa átölelte és forrón megcsókolta Salvatót.

- Te férfi vagy, erős, mint a tölgy - mondta -, én csak gyenge nádszál. Ha magamra hagysz, minden szellő földig hajlít. De így van ez már: a te szerelmed csupa önfeláldozás, az enyém csupa önzés.

Salvato a szívére szorította kedvesét. Acélidegzete egy pillanatra cserbenhagyta: úgy összerezzent, hogy Luisa döbbenten nézett az arcába.

Ám ekkor nyílt az ajtó, a megígért markotányosnő-ruhát hozták Luisának.

Salvato kapott az alkalmon, hogy más irányba terelje Luisa gondolatait. Nevetve mutogatta kedvesének a ruha egyes darabjait, és Luisa öltözéshez látott.

Derült arcáról lerítt, hogy iménti balsejtelme eloszlott. Elragadóan állt rajta a vörössel szegőzött kurta szoknya s a háromszín kokárdával díszített kalap.

Salvato nem győzte csodálni.

- Szeretlek, szeretlek, szeretlek - hajtogatta egyre-másra.

Luisa rámosolygott. Szebben beszélt e mosoly minden szónál.

Gyorsan, mint az álom, szállt el az utolsó óra.

Kint megperdült a dob. S e dobszó azt jelezte, hogy az angol gránátosok birtokukba veszik az erődöt.

Salvato akaratlanul megborzongott, s enyhe sápadtság lepte el arcát.

Kipillantott az udvarra: a helyőrség már felsorakozott.

- Mennünk kell - mondta Luisának -, legfőbb ideje, hogy beálljunk a sorba.

Lementek, de a küszöbön Salvato még megállt, nagyot sóhajtva egy búcsúpillantást vetett a szobára, és szívére ölelte Luisát.

Itt is boldog órákat éltek át ők ketten.

A szicíliai király őfelsége alattvalói átadatnak a szövetségeseknek: a kapitulációs szerződésnek ez a kitétele a Mejean őrizetére bízott túszokra vonatkozott. Az öt túsz külön csoportban várakozott az udvaron.

Mejean intett Salvatónak, hogy álljon közéjük, s Luisának, hogy lépjen be a sorba.

Közvetlen közelében tartotta Luisát, hogy szükség esetén nyomban védelmére kelhessen.

Szó, ami szó: Mejean ezredes aggályos gonddal ügyelt a megállapodás betartására.

Ismét megperdültek a dobok, s vezényszó harsant: indulj!

A sor meglódult, a túszok helyükre álltak.

A dobosok kikanyarodtak a kapun. Kint felsorakozva várta őket az egyesült angol, orosz, nápolyi egységekből álló őrsereg.

Elöl a három főparancsnok: Salandra herceg, Troubridge kapitány és Baillie kapitány.

Hajadonfőtt, kivont karddal, ahogy a katonai illem megköveteli.

- Állj! - harsant Mejean ezredes hangja, amint csapata elérte a szerződésben megjelölt helyet.

A csapat megállt, a túszok kiléptek a sorból.

A katonák lerakták a fegyvert, a tisztek visszadugták hüvelyébe kardjukat - úgy, ahogy azt a szerződés előírta.

Mejean ezredes ekkor a szövetséges tisztek elé lépett, s azt mondta.

- Uraim, a kapitulációs szerződés hatodik pontja értelmében van szerencsém ezennel átadni önöknek az erődben őrzött túszokat.

- Elismerjük, hogy az átadás megtörtént - felelte Salandra herceg.

Majd egy pillantást vetve a közelgő kis csoportra, meglepetten tette hozzá:

- Úgy tudtuk, öt túsz van az erődben, s lám, hatan közelegnek.

- A hatodik nem túsz, hanem ellenség - mondta Salvato.

S mialatt a három tiszt döbbenten nézte, Mejean ezredes ellenben nyugodtan visszadugta kardját hüvelyébe, és indult vissza a francia csapat élére, ő így folytatta, csengő hangon, büszkén:

- Salvato Palmieri vagyok, nápolyi állampolgár, de a francia hadsereg tábornoka.

Luisa, aki remegve figyelte a jelenetet, nem bírta tovább: felsikoltott.

- A vesztébe rohan - mondta halkan Mejean. - Minek is szólt? Nem kellett egyebet tennie, mint hallgatni.

- De ha ő a vesztébe rohan, én sem akarok megmenekülni! - kiáltotta Luisa. - Salvato! Én Salvatóm! Várj meg!

S félrelökve Mejean ezredest, aki igyekezett útját állni, Salvatóhoz futott, karjaiba vetette magát, s azt kiáltotta:

- Én pedig Luisa San Felice vagyok! Luisa San Felice! Egy a sorsunk! Életre-halálra egyek vagyunk!

- Hallják, uraim - mondta Salvato -, egyetlen kérésünk: ne válasszanak el bennünket egymástól arra a rövid időre, ami még hátravan.

Salandra herceg tanácsot kérően pillantott tiszttársaira.

Azok részvéttel figyelték a szerelmeseket.

- Mint tudják, uraim, a király szigorúan meghagyta, hogy San Felice úrhölgyet halálra kell ítéltetni - mondta a herceg.

- De azt nem tiltotta meg őfelsége, hogy szerelmesével együtt ítéljék halálra - válaszolta Troubridge.

- Nem.

- Akkor hát tegyük meg értük, amit tehetünk: teljesítsük kérésüket.

Salandra herceg intésére négy nápolyi katona lépett elő.

- Vezessétek a két foglyot a Castelnuovo-erődbe - rendelkezett a herceg. - A fejetekkel feleltek értük.

- Nem cserélhetné föl a hölgy álöltözékét a saját ruhájára? - kérdezte Salvato.

- Hol vannak a ruhái? - kérdezte a herceg.

- Itt a Sant'Elmo-erődben, a hölgy szobájában.

- Esküdjön meg, uram, hogy e kérés ürügyén nem próbál megszökni.

- Esküszöm, hogy San Felice úrhölgy egy negyedóra múlva ugyanitt jelentkezik, velem együtt.

- Megbízunk a becsületszavában. Menjenek!

Kölcsönös főhajtás után Salvato megindult Luisával vissza, az erődbe.

Luisa zokogva rogyott egy karosszékbe, amint a szobát viszontlátta, ahonnan csak az imént lépett ki szerelmese oldalán, szabad és boldog életet remélve, s ahová most fogolyként, halálraítéltként tért vissza.

Salvato letérdepelt elé.

- Luisa - mondta -, Isten a tanúm, hogy mindent megtettem megmentésedért, amit tehettem. Te nem akartál tőlem soha megválni, te mondtad: "Együtt élünk, együtt halunk!" S mi együtt éltünk és boldogok voltunk, néhány hónap alatt több boldogság jutott osztályrészünkül, mint embertársaink zömének egész élete folyamán. Most hagyna cserben a bátorságod, amikor eljött a próbatétel pillanata? Szegény gyermekem, túlbecsülted erődet? Többet vállaltál, mint amennyit elviselsz, drága lelkem?

Luisa felemelte a fejét Salvato kebléről, megrázta arcába hulló hosszú hajfürtjeit, s könnyein át kedvesére mosolygott.

- Bocsásd meg múló gyengeségemet, Salvato. Láthatod, nem félek a haláltól, hisz magam mentem elébe, amikor azt láttam, szerelmem, hogy becsaptál, hogy nélkülem készülsz meghalni. Ugye, nem tétováztam, nem fojtottam el a szívemből feltörő sikolyt?

- Drága Luisám!

- De amint e szobát viszontláttam, amint felidéztem a sok boldog órát, melyet itt töltöttünk, s aztán elgondoltam, hogy hamarosan elnyel a börtön, hogy úgy lehet, külön-külön, magányosan kell a halállal szembenéznünk, ó, igen, akkor majd megszakadt a szívem! De a hangod, ládd-e, felszárította könnyeimet, visszahozta ajkamra a mosolyt. Szeretni fogjuk egymást, míg utolsót nem dobban a szívünk, s amíg szeretjük egymást, boldogok leszünk. Ám jöjjön a halál! Ha a halál öröklét, számunkra a halál az örökké tartó szerelem.

- Ez a beszéd méltó hozzád, Luisa - szólt Salvato.

Felállt, átölelte Luisa derekát, könnyű csókkal illette ajkát, s azt mondta:

- Rajta, Róma lánya! Rajta, Arria! Megígértük, hogy negyedóra múlva visszatérünk, ne várassuk hát őket.

Luisa visszanyerte lelkierejét. Gyorsan ledobta magáról a markotányosnő-jelmezt, s felöltötte régi ruháit, majd levonult a lépcsőn, királynői méltósággal; léptén, mint Vergilius írta Aeneas anyjáról, meglátszott istennő volta. Salvato karján átvágott az udvaron, kilépett az erőd kapuján, s egyenesen a három szövetséges tiszt felé tartott.

- Uraim - kezdte utánozhatatlan bájjal, lágyan behízelgő hangon -, fogadják köszönetemet, amiért megengedték, hogy együtt maradjunk, s egyszersmind egy haldokló áldását, hiszen, mint mondották, eleve készen áll halálos ítéletem. S ha még azt is megengednék, hogy egy zárkába zárjanak, együtt induljunk a végső útra, s együtt lépjünk a vérpadra, nevüket áldva fogadnám a hóhérbárd csapását.

Salvato leoldotta kardját, s odakínálta Baillie-nak, majd Troubridge-nek, amikor pedig mindketten elhúzódtak, Salandra hercegnek.

- Átveszem a kardot, uram, mert egyebet nem tehetek - mondta a herceg -, de Isten a tanúm, hogy legszívesebben önnél hagynám. Többet mondok: én katona vagyok, nem zsandár, s minthogy önre nézve nincs külön utasításom...

Itt megállt, s tiszttársaira nézett: azok intettek, jelezvén, hogy teljesen rábízzák a döntést.

A félig elharapott mondat s a néma jelbeszéd világosan elárulta Salandra herceg szándékát. Salvato elébe vágott:

- Ha engem szabadon bocsátana, uram, magammal vihetném San Felice úrhölgyet is?

- Nem, uram, az lehetetlen, a király név szerint említette a hölgyet, őt kötelességem a törvény kezére adni. Szívem mélyéből kívánom, hogy felmentsék.

Salvato meghajolt.

- Amit ő megtett értem - mondta -, hogyne tenném meg én érte? Egy a sorsunk, együtt élünk, együtt halunk.

S Salvato csókkal illette a nő homlokát, akit e szavakkal örökre eljegyzett.

- Asszonyom - fordult Luisához Salandra herceg -, időközben kocsit hozattam, nem akarván önt annak a kellemetlenségnek kitenni, hogy négy katona között, gyalog vonuljon végig Nápolyon.

Luisa hálatelten biccentett.

A négy katona megindult, le a Petraio utcán. Luisa és Salvato gyalogszerrel a nyomukban. A Santa Maria Apparente közig így haladtak, ott egy csukott hintó várta őket, s a kocsi körül nagy csapat kíváncsi járókelő.

Egy bencés barát állt e sokaság első sorában.

Amikor Salvato elhaladt előtte, a barát fellebbentette az arcát fedő csuklyát.

Salvato összerezzent.

- Mi van veled? - kérdezte Luisa.

- Apám itt van! - súgta Salvato Luisa fülébe. - Még semmi sincs veszve!

Aki a Castelnuovo-erődben a Krokodilusverem elnevezésű zárkára kíváncsi, annak a kulcsár mindenekelőtt megmutatja az óriáshüllő csontvázát, melyről a zárka a nevét kapta, s melyet a hagyomány szerint ott találtak; majd betessékeli a látogatót az ajtón, mely fölött a csontváz elnyúlik, s egy másik, szűk ajtóhoz kalauzolja, ahonnan huszonkét lépcső vezet le egy harmadik, vasveretű, nehéz tölgyfa ajtóhoz. E mögött végre feltárul egy mély, sötét odú: a Krokodilusverem.

E sírgödör kellős közepén, melyet emberi kéz alkotott, avégett - ó, gyalázatos alkotás! -, hogy embertársait elevenen odatemesse, egy gránittömbbe ütközik a látogató. Fogantyújául egy vasrúd szolgál. Ez a gránittömb egy kút nyílását zárja le; az akna összeköttetésben áll a tengerrel. Vihar idején szilajon fel-felcsap a kútba a hullám, tajtékja kifröccsen a kő s a padló közötti hézagokon, a sós víz elárasztja az odút, s a rabot börtöne legtávolabbi zugába kergeti.

A pokol e kürtőjén át járt föl a tenger roppant öléből egykor az undok hüllő - tartja egy régi, hátborzongató legenda.

Majd mindig zsákmányra lelt, emberi zsákmányra: s jóllakottan merült vissza a mélybe.

Ide vetették a spanyolok a néphagyomány szerint ama Masaniello feleségét és négy gyermekét, aki a lazzaronék királya volt, aki Nápolyt szabaddá akarta tenni, s akit a hatalom szédülete Caligulává, Néróvá tett.

A nép felfalta Masaniellót, a férjet és apát, s a krokodilus, mely sok tekintetben hasonlatos a néphez, felfalta asszonyát s gyermekeit.

A Castelnuovo-erőd parancsnoka ezt a zárkát jelölte ki Salvatónak és Luisának.

A két szerelmes az ajtóból több foglyot pillantott meg a mennyezetre akasztott lámpás fényénél. Jöttükre elnémult a beszélgetés, s aggódó tekintetek fordultak feléjük. De a foglyok szeme megszokta már a zárka félhomályát, hamar felismerték az újonnan jötteket; valaki felkiáltott - hangjában öröm és részvét vegyült -, egy férfi Luisa lába elé vetette magát, egy nő a nyakába borult, Salvatót hárman is körülfogták, a kezét szorongatták; nemsokára mind ott álltak egy csomóban, összevissza beszéltek, kiáltoztak; maguk sem tudták volna megmondani, mi az erősebb: örömük vagy fájdalmuk a viszontlátás felett.

Michele volt a férfi, aki Luisa lábai elé vetette magát, Eleonora Pimentel a nő, aki a nyakába borult, s a három fogoly, aki Salvatót körülfogta: Domenico Cirillo, Manthonnet és Velasco.

- Jaj, szegény, drága húgocskám - kiáltotta Michele -, ki hitte volna, hogy Nanno, a boszorkány jövendölése az utolsó szóig beteljesül rajtunk?!

Luisa önkéntelenül megborzongott, s szomorú mosollyal, fejcsóválva megtapogatta karcsú, törékeny nyakát, mintha azt mondta volna: a bakónak, lám, nem lesz nehéz dolga.

De ó, jaj, e végső reményében is csalatkoznia kellett!

Még el sem ült a Salvato s Luisa keltette izgalom a zárkában, amikor újra nyílt az ajtó, s egy öles termetű férfi lépte át a Krokodilusverem balvégzetű küszöbét. A republikánus tábornokok egyenruháját viselte, mint Manthonnet.

- Az ördögbe! - harsogta, mialatt belépett. - Kedvem volna Jugurtával elmondani: "Kemencéid nem elég tüzesek, Róma!"

- Ettore Carafa! - kiáltották ketten, hárman is egyszerre.

- Domenico Cirillo! Velasco! Manthonnet! Salvato! Szó, ami szó, a társaság sokkal jobb itt, mint a Mamertinum-börtönben! Hölgyeim, alázatos szolgájuk! Lássuk csak! Signora Pimentel! Signora San Felice! De hisz itt együtt van, ami szívnek-szemnek kedves: tudomány, vitézség, költészet, szerelem, zene. Unatkozni nyilván nem fogunk.

- Alig hiszem, hogy hagynak rá időt - mondta Cirillo az ő szelíd, mélabús hangján.

- De hogy kerül ide, drága Ettorém? - kérdezte Manthonnet. - Eddig azt hittem, biztonságban csücsül Pescara falai mögött.

- Csakugyan így is volt - bólintott Ettore. - De ti kapituláltatok; Ruffo kardinális megküldte nekem a szerződés egy másolatát, s azt írta, kövessem példátokat; Pronio abbé ugyancsak írt, s a tietekkel azonos feltételeket kínált, vagyis megígérte, hogy nemcsak az életemet kíméli meg, de azt is megengedi, hogy elutazzam Franciaországba. Gondoltam, nem esik folt a becsületemen, ha azt teszem, mint ti, aláírtam a szerződést, és átadtam a várost, mint ti az erődöket. Másnap megjelent nálam lógó orral az abbé, s ötölt-hatolt, azt se tudta, hogy fogjon hozzá a mondókájához. Ami igaz, az igaz: hírei nem voltak kellemetesek. Levelet kapott a királytól, s ebben az állt, hogy nem volt joga velem kiegyezni, tehát sürgősen szolgáltasson ki őfelségének, mégpedig bilincsbe verve, másként a feje bánja. Pronio feje nem szép, de ő ragaszkodik hozzá, ergo bilincsbe vert, s Nápolyba küldött egy taligán, olyasfélén, amin a borjút szokás piacra vinni. A béklyót itt szedték csak le rólam, miután a Castelnuovo-erőd kapuja becsapódott mögöttem, s egyenest ebbe a zárkába vezettek. Elmondtam mindent, rajtatok a sor. Ti hogy kerültök ide?

Ki-ki elmondta saját történetét, Salvatót és Luisát is beleértve. Mi már ismerjük e történetet. Sőt, ismerjük Cirillo, Velasco, Manthonnet, Pimentel történetét is. Hajóra szálltak, a szerződés erejében bízva, és Nelson fogságra vetette őket.

- Most jut eszembe, van egy jó hírem is - mondta Ettore Carafa, miután a többiek befejezték. - Nicolino megmenekült.

Mind örömujjongásban törtek ki, s nyomban hallani akarták, hogyan is történt a dolog.

Mint emlékszünk, Ruffo kardinális figyelmeztette annak idején Salvatót, hogy Caracciolo tengernagy élete veszedelemben forog. Salvato Nicolinót bízta meg a tengernagy felkutatásával. Nicolino egy órával nagybátyja letartóztatása után érkezett a tanyára, s miután értesült a gazda árulásáról, sietve továbbállt: elment Ettore Carafához Pescarába.

Be is jutott a várba, s Ettore Carafa oldalán védte a várost az utolsó napig, amikor sor került a kapitulációra. Nicolino nem bízott túlságosan Pronio abbé szavában, tehát parasztruhát öltött, s a hegyekbe menekült. A hat összeesküvő közül, akikkel regényünk kezdetén Johanna királyné palotájában találkoztunk, csupán neki sikerült kisiklania a reakció markából.

A jó hír felvillanyozta a foglyokat, egyébként is örömmel töltötte el őket az általános gyász közepette, hogy együvé kerültek. Nyilván elítélni és kivégezni is együtt fogják őket. Hasonló öröm érte a girondistákat, s mint tudjuk, hasznukra is fordították.

Hozták a vacsorát és a szalmazsákokat az újonnan jötteknek. Evés közben Cirillo elmagyarázta három új társuknak a börtönélet rendjét, szokásait; ők már tizenharmadik napja raboskodtak a Castelnuovóban.

A börtönök zsúfolásig teltek: mint láttuk, a király maga is megvallotta egyik levelében, hogy a rabok száma nyolcezerre emelkedett.

Dante tolla kellene méltón leírni e poklot. Minden bugyrának megvoltak a maga külön ördögei, akik az elkárhozottak gyötrésén fáradoztak.

Az ő dolguk volt a láncot minél súlyosabbá tenni, a rabok szomját csigázni, koplalásukat minél hosszabbra nyújtani, őket a világosságtól megfosztani, étkeiket bemocskolni, egyszóval életüket keserves és szakadatlan gyötrelemmé változtatni, s közben ügyelni, hogy el ne dobhassák maguktól.

Kézenfekvő volt csakugyan a gondolat, hogy az öngyilkosság megváltásnak tetszik a szüntelen kínzatásnak kitett foglyok szemében, akikre amúgy is megbecstelenítő halál vár.

Éjjelente háromszor-négyszer megjelentek a porkolábok a zárkákban, s ellenőrzés ürügyén azokat is felverték álmukból, akik aludni bírtak.

Nemcsak kést, villát volt tilos a raboknak használni, de poharat is, azon a jogcímen, hogy egy üvegszilánkkal könnyű felvágni az ember ereit; lepedőt, törülközőt sem tarthattak, nehogy csíkokra szabdalják, s e csíkokból kötelet vagy létrát készítsenek.

Három kegyetlen gyötrőjük nevét feljegyezte a történelem.

Az elsőt Duecének hívták, svájci volt, s azzal mentegette gaztetteit, hogy népes családot kell eltartania.

A másik egy bizonyos Gambs volt, valami német ezredes: Mack alatt szolgált, s csúfosan megfutott, akárcsak fővezére.

És végül a harmadik: régi ismerősünk, Scipione Lamarra, a királyné zászlóvivője, akit Karolina oly melegen ajánlott a kardinális jóindulatába, s aki - magas pártfogója nagyobb dicsőségére - hitszegő módon elfogta s a Fulminant fedélzetére hurcolta Caracciolót.

Ám a rabok megfogadták, hogy nem szerzik meg hóhéraiknak azt az élvezetet, hogy őket szenvedni lássák. Ha nappal ütöttek rajtuk, folytatták a beszélgetést, mintha mi sem történt volna, legfeljebb felálltak vagy leültek látogatóik parancsára. Velasco vidámabbnál vidámabb dalokkal kísérte a motozást; ő kitűnő zenész volt, s engedélyt kapott rá, hogy gitárját behozza a börtönbe. Ha éjjel jött a porkoláb, ki-ki zokszó és panasz nélkül talpon termett - amit annál is könnyebben megtehettek, mert ruhástul dőltek le a puszta szalmazsákra.

Közben lázas sietséggel folyt a Monteoliveto-kolostor átalakítása törvényszékké. E kolostort 1411-ben alapította László király kegyence, Cuzella d'Origlia; itt lelt menedékre Tasso, itt pihent meg, félúton az őrület s a börtön között; itt pihentek meg a vádlottak is - félúton a börtön s a halál között.

Rövid volt a pihenő: a halál nem soká váratott magára.

Az állami junta a szicíliai törvények szellemében működött, vagyis a lázadó szicíliai bárók ellen alkalmazott ősi procedúrát elevenítette fel, Ruggiero egyik törvénye alapján, feledve, hogy Ruggiero korántsem óvta oly féltékenyen előjogait, mint Ferdinánd, eszébe sem jutott kinyilatkoztatni, hogy a király nem tárgyal lázadó alattvalóival, ellenkezőleg: egyezségre lépett Bari és Trani zendülő lakosaival, s a szerződést pontról pontra híven betartotta.

Szörnyű procedúra volt, s nagyon hasonló a sötét szobában lefolyt tárgyalásokhoz, amennyiben teljesen kiszolgáltatta a vádlottakat a bíróság önkényének. Itt bizonyítéknak számított a feljelentés, besúgás, s hiteles tanúnak a feljelentők, besúgók. Ha a bíró úgy látta jónak, akár a kínvallatást is a bosszú szolgálatába állíthatta, s tehette ezt annál könnyebben, mivel a vádlók s védők egyaránt a junta kinevezett tagjai, tehát a király emberei voltak. A vádlottak érdekét nem képviselte senki. Ráadásul a terhelő tanúk vallomása, bár titokban hangzott el, a vádlottak háta mögött, teljes súllyal esett a latba, mentő tanúk híján, mivel őket se titokban, se nyilvánosan ki nem hallgatták; ez a körülmény a vádlottat mindenestül kiszolgáltatta bírái kénye-kegyének. S nem volt apelláta az ítélet ellen, melyet pusztán saját belátására hagyatkozva hozott a bíróság, a királyi bosszú gyászos égisze alatt; nem volt mód az ítéletet felfüggeszteni, jogorvoslatért fellebbezni. A bitó ott állt a törvényszék kapujában, éjjel meghozták az ítéletet, reggel kihirdették, s egy napra rá végrehajtották. Huszonnégy óra a siralomházban - s jöhetett a vérpad.

S akiknek őfelsége netán megkegyelmezett, azok a favignanai büntetőtelepre kerültek - vagyis egy sírverembe.

Az utazó, aki keletről nyugatra hajózva érkezik Szicíliába, Marsala és Trapani között egy sziklazátonyt lát a tengerből kiemelkedni. Tetején kicsiny erőd. Baljós sziget ez - római nevén: Agusa -, mely már a pogány császárok idején is börtön volt. Csúcsáról kőbe vájt lépcső vezet le egy a tengerszint magasságában fekvő barlangba, ahol gyászos félhomály dereng, s ahová soha be nem hatol a napsugár. Mennyezetéről jeges víz hull alá, örökös eső, mely kivájja a legkeményebb gránitot, megöli a legerősebb embert is.

Ennyi tellett, lám, a nápolyi király kegyelmétől: ez az odú, ez a sírverem, ez a temető!

De folytassuk elbeszélésünket.

Szemtanúi lehettünk - aznap este, amikor a beccaio foglyul ejtette Salvatót, s nem volt rest a hóhért tulajdon barlangjában felkeresni, hogy foglyát felakasztassa -, mondom, szemtanúi lehettünk, mint számlálgatta Donato mester a busás jövedelmet, melyhez a sok kivégzés juttatja majd.

E reménybeli jövedelemre alapozta ígéretét, hogy lányának háromszáz dukát hozományt fizet ki azon a szent napon, melyen az öreg Basso Tomeo legidősebb fia, Giovanni, oltárhoz vezeti.

Donato mester úgy megörült hát, hogy nála jobban legfeljebb az öreg Basso Tomeo, amikor azt tapasztalta, hogy a hitszegés következményeként a börtönök megtelnek rabokkal, s magának a királynak szájából hallhatta ország-világ: a lázadóknak nincs kegyelem.

Nyolcezren raboskodtak máris a börtönökben, s ez a legszerényebb számítások szerint is négyezer kivégzés kilátásával kecsegtetett.

Négyezer kivégzés pedig, egyenként tíz dukátjával számolva, negyvenezer dukát, vagyis kétszázezer frank.

Donato mester és komaura, Basso Tomeo, a halász, ismét együtt üldögélt július első napjaiban, az asztal mellett; egy flaskó capri bort iszogattak, méghozzá elsőrendű, drága bort - tekintettel a tekintendőkre úgy gondolták, hogy megengedhetik maguknak ezt a fényűzést -, s az ujjukon számolgatták, mennyit hozhatnak a mester konyhájára, legrosszabb esetben is, a küszöbönálló kivégzések.

Legalább harminc-negyvenezer dukátot - állapították meg, nagy szívbéli megelégedéssel.

Donato mester megígérte, hogy ha csakugyan ilyen magas bevételre tesz szert, felemeli a hozományt hatszáz dukátra.

Éppen itt tartott, s tán további engedményekre is kaphatónak mutatkozott volna - mert módfelett felvidította a kilátás a bitók s vérpadok hosszú sorára, mely úgy nyúlt el a végtelenbe, mint a szfinxek útja Thébában -, amikor nyílt az ajtó, s egy törvényszolga alakja tűnt fel keretében, félig beleveszve a kinti homályba.

- Donato mester? - kérdezte a törvényszolga.

- Ide hozzám, hé, raportra! - tréfálkozott Donato mester, mert kissé fejébe szállt a bor meg a számvetés, és nem sejtette, kivel van dolga.

- De bizony kend jön mindjárt ide hozzám raportra, mert nem kend parancsol nekem, hanem én kendnek - válaszolta ellentmondást nem tűrő hangon a látogató.

- Hűha! - riadt meg az öreg Basso Tomeo, aki úgy látott a sötétben, mint a macska. - Ha nem csalódom, ezüstlánc csillog a vendég mellén, és feketében jár.

- Törvényszolga vagyok, a Vicariáról jöttem, a főügyész úr küldött - szólalt meg újra az iménti hang. - Ne soká várassa, mester, mert megadja az árát.

- Ugorjon, komauram, ugorjon - nógatta Basso Tomeo a mestert -, mert még baj lesz!

Azzal nekiállt egy tarantellát dúdolni, mely e költői sorral kezdődik: "Pulcinella disznaja, ihajla..."

- Máris megyek! - Donato mester fölugrott az asztal mellől, s futva indult az ajtó irányában. - Jól mondta, nagyságos úr, Guidobaldi őfőméltóságát nem illik váratni.

S úgy, amint volt, hajadonfőtt, a törvényszolga nyomába eredt.

A Vicaria a régi Castel Capuano. Azt a szerepet töltötte be a nápolyi forradalomban, mint a Conciergerie a franciában: az elítéltek utolsó stációja volt, az ítélet s a halál között.

Itt töltötték az elítéltek az utolsó huszonnégy órát, a siralomházban, ahogy a népnyelv mondja.

A siralomház, a börtön egyik melléképülete, Emanuele de Deo, Galiani és Vitagliano kivégzése óta üresen állt.

Guidobaldi főügyész kiszállt az épületet megszemlélni, s a szükséges javításokat elvégeztetni.

Kötelességszerűen ellenőriznie kellett a zárakat, reteszeket, a padlóhoz rögzített vaskarikákat, megállapítandó, hogy kellő biztonságot nyújtanak-e.

S ha már úgyis erre járt, hát elhívatta egy füst alatt a hóhért is.

Nápolyi tartózkodásunk idején kegyelettel elzarándokoltunk a siralomházba, ahol minden úgy áll még ma is, mint akkor, a nagy oltárkép kivételével, azt eltávolították.

A börtön kellős közepén helyezkedik el az épület; három vagy négy vasrács zárja el a külvilágtól.

Két lépcső vezet az úgynevezett kápolnához, vagyis ahhoz a helyiséghez, melyben az oltár áll. A kinti fény csupán egy keskeny, a padló magasságában vágott s kettős ráccsal elzárt nyíláson szüremlik be ide.

E teremből négy vagy öt lépcsőfok visz le a szomszédos helyiségbe.

Itt töltötték az elítéltek életük utolsó huszonnégy óráját.

A padlóba mélyesztett nagy vaskarikák mutatják máig a szalmazsákok helyét, melyeken a karikákhoz láncolt elítéltek álmatlanul vergődtek hajnalig.

Az egyik főfalat hatalmas freskó díszíti: Krisztus a keresztfán, lábainál - térdeplő helyzetben - Mária.

Szemből ajtó nyílik egy hátsó, fülkeszerű kis helyiségbe, melynek külön bejárata van az udvarról.

E bejáraton át jutottak a kis szobába a fehér csuklyás barátok, akiknek az a hivatásuk, hogy az elítélteket utolsó útjukra elkísérjék, bátorítsák s haláluk pillanatáig támogassák.

Biancóknak hívják e rend tagjait: vannak köztük felszentelt papok és laikus fráterek. A papok meggyóntatják, feloldozzák, megáldoztatják a halálba menőket, azaz kiszolgáltatják a halotti szentségeket, az utolsó kenet kivételével.

Az utolsó kenet csupán betegeknek jár ki; az elítélt nem beteg, ő halálos szerencsétlenség által múlik ki, következésképp nem részesülhet az utolsó kenet, vagyis a haláltusa szentségében.

A vezeklő barátok a fülkében felöltik a hosszú, fehér csuklyát, melyről a nevüket kapták: bianco. Attól fogva árnyként kísérik az elítéltet, s nem hagyják magára, míg teste a gödörbe nem kerül.

Tapodtat nem tágítanak mellőle a börtönből a vérpadig vivő úton, követik a vérpadra is, ahol a bianco az elítélt vállára teszi a kezét, hogy legyen elég ideje magába szállni; a hóhér mindaddig egy ujjal nem illetheti áldozatát, míg a bianco azt nem mondja, kezét elvonva:

- Ez az ember a tied.

Ide vezette a törvényszolga Donato mestert: a halálba vivő út utolsó stációjára.

Donato uram belépett a Vicaria kapuján, felballagott a bal oldali lépcsőn, mely a börtönhöz vezet, végigment egy hosszú folyosón, cellák kettős sora között, keresztülhatolt két vasrácson, megint megmászott egy lépcsőt, s egy harmadik vasrostélyon át eljutott a siralomházhoz.

Belépett. Az első szoba, vagyis a kápolna, üresen állt. A másodikban rábukkant a főügyészre: azzal volt éppen elfoglalva, hogy a biancók fülkéjébe vezető ajtóra két lakatot s három reteszt szereltessen, nagyobb biztonság okából.

Donato mester megállt a lépcső alján; illő tisztelettel várta, hogy a főügyész kegyeskedjék őt észrevenni, és megszólításával kitüntetni.

A főügyész kisvártatva hátrafordult, s konstatálta, hogy embere megjelent a hívásra.

- Á, Donato mester, maga az? - kérdezte.

- Igenis, excellenciás uram, s várom nagyságod parancsait! - felelte az ítéletvégrehajtó.

- Tudja-e, mester, hogy nagy munka vár magára?

- Tudom - felelte Donato mester csúf fintorral, amit ő mosolynak szánt.

- No, ezért tartottam szükségesnek, hogy még a munka megkezdése előtt megállapodjunk a fizetségben.

- Mi sem egyszerűbb, excellenciás uram - vélte Donato mester fölényes képpel. - Évi rendes fizetésem, ugyebár, hatszáz dukát, s ahhoz jön kivégzésenként tíz dukát külön jutalom.

- Még hogy egyszerű! A ménkűbe! De jól adja, mester! Szerintem egyáltalán nem egyszerű a kérdés.

- Hogyhogy? - Donato mester lelkében némi aggodalom ébredt.

- Mert ha, mondjuk, négyezer kivégzést veszek, az tíz dukátjával számolva kereken negyvenezer dukát, a rendes évi fizetéséről nem is beszélve; vagyis éppen kétszer annyi, amennyit az egész törvényszék fizetése kitesz, írnokostul, elnököstül, mindenestül.

- Igaz, igaz, de én egymagam annyit végzek, mint ők együttesen, s az én munkám nehezebb: ők csak kimondják az ítéletet, én ellenben végrehajtom - próbált ellenkezni Donato mester.

A főügyész éppen egy vaskarika szilárdságát próbálgatta, kétrét görnyedve. E szavakra felegyenesedett, pápaszemét homloka közepére csúsztatta, s az alól fürkészte Donato mestert.

- Á, á, hát így gondolja, Donato mester! Pedig van ám egy nagy különbség a bírák meg maga között, az nevezetesen, hogy a bírák elmozdíthatatlanok, magát ellenben el lehet csapni.

- Engem? Már miért csapnának el engem? Megtagadtam én valaha is a kötelességem teljesítését?

- Lanyhasággal vádolják, mester uram, az igaz ügy iránt.

- Hallatlan! Engem, aki a kisujjamat se mozdítottam az úgynevezett respublika alatt!

- No igen, mert a respublika volt olyan ostoba, hogy kendet parlagon hevertesse. Mindenesetre közölhetem, hogy nyolcvan feljelentés futott be mester uram ellen, és több mint ezerkétszáz kérvényező pályázik állására.

- Jaj, szentséges Szűzanyám, mit nem mond, excellenciás uram!

- S ezek beérnék az alapfizetéssel, nem kérnek sem emelést, sem külön jutalmakat.

- De nagy jó uram, gondolja meg, mi munka szakad a nyakamba!

- Annyi baj legyen, ültél eleget ölbe tett kézzel.

- Csak nem akar excellenciád tönkretenni egy szegény családapát?

- Tönkretenni? Miért akarnálak tönkretenni? Mi hasznom lenne belőle? Egyébiránt nem tönkrement ember az, akinek biztos állása és nyolcszáz dukát évi jövedelme van.

- Csak hatszáz - igazította ki Donato mester.

- A junta fejedelmi bőkezűségében kegyeskedett kétszáz kemény dukáttal megtoldani évi fizetésedet, tekintettel a körülményekre.

- De főügyész úr, méltóságod tudja, hogy ez nem méltányos.

- Méltányos vagy se - felelte Guidobaldi, mert unta már a vitát -, annyit mondhatok: ha nem tetszik, fel is út, le is...

- De gondolja meg, excellenciás uram...

- Egyszóval: nemet mondasz?

- Dehogy, dehogy! - szabadkozott rémülten Donato mester. - Mindössze annyit bátorkodnék megjegyezni, hogy hajadon lányom van, s mivel a magunkfajta nem olyan könnyen ad túl a lánygyerekén, szegény Marinám hozományát egyes-egyedül szeretett királyom visszatérésére alapoztam.

- Csinos legalább a lányod?

- A legszebb lány Nápolyban.

- Nem bánom, a junta hajlandó további áldozatot vállalni: minden kivégzésért adunk egy dukátot, a lányod hozományára. De személyesen jöjjön érte...

- Hová?

- Hozzám.

- Nagy megtiszteltetés, excellenciás uram, igen nagy, de hiába...

- Mit hiába?

- Tönkrement ember vagyok.

És Donato mester akkorát sóhajtott, hogy a kő is meglágyult volna, de nem a főügyész szíve! Majd elballagott haza, ahol ketten lesték jövetelét: Basso Tomeo meg Marina, az előbbi türelmetlenül, az utóbbi szívszorongva.

A hír, mely Donato mestert úgy lesújtotta, Marinának és Basso Tomeónak kedvezett, úgyhogy ezúttal is az következett be, ami szokott, a kiegyenlítődés filozófiai elve értelmében: egyesek örültek, mások sírtak.

Giovanni elől mindenesetre eltitkolták, hitvesi érzékenységét kímélendő, a hóhér s a főügyész között létrejött megállapodásnak azt a kikötését, miszerint Marina maga tartozik a jutalomért elmenni.^[26]

A király augusztus hatodikán déltájban hajózott el Nápolyból, azazhogy a Posíllipo-fokról, mert - mint mondottuk - a huszonnyolc nap alatt, melyet a nápolyi öbölben töltött, egyetlenegyszer sem mert partra szállni.

Mint Ruffóhoz intézett leveléből láthatjuk, szerencsésen meg is érkezett Palermóba, anélkül, hogy újabb kellemetlen találkozása esett volna vízi hullákkal.

Íme a király levele:

Palermo, 1799. augusztus 6-án.

Eminentissime!

Percnyi késedelem nélkül sietek tudatni Eminenciáddal, hogy megérkeztem Palermóba, a lehető legszerencsésebb hajóút után, mivel kedden reggel tizenegy órakor még a Posíllipo-foknál voltunk, s ma két órakor már horgonyt is vetettünk Palermo kikötőjében; mindvégig nagyszerű szelünk volt, a tenger tükörsima. Egész családomat jó egészségben láttam viszont: képzelheti, milyen fogadtatásban volt részem. Adjon hírt mielőbb, Eminentissime, jó hírt, ügyeink állásáról. Kérem, ügyeljen egészségére!

A régi szeretettel

B. Ferdinánd

A király nem akart Nápolyból dolgavégezetlen távozni, anélkül, hogy a juntát s a hóhért működni látta volna. Indulása előtt jó egynéhány nappal megkezdődtek a kivégzések: augusztus 6-ig éppen hét áldozat vérzett el a bosszú oltárán.

Jegyezzük ide a hét első vértanú nevét s a helyet, ahol megölték őket.

A Capuai kapu előtt kivégzettek:

július 6-án: Domenico Perla
július 7-én: Antonio Tramaglia
július 8-án: Giuseppe Lotella
július 13-án: Michelangelo Ciccone
július 14-én: Nicola Carlomagno

A Régi Vásártéren:

július 20-án: Andrea Vitagliano

A Carmine-erődben:

augusztus 3-án: Gaetano Rossi

Domenico Perla nevével csak a kivégzettek listáján találkoztam. Hiába kutattam utána, nem sikerült megtudnom, ki volt, s mi a bűne. Neve - lám, milyen hálátlan olykor a sors! - még Ottone Vanucci Az olasz szabadság vértanúi című könyvéből is kimaradt.

Tramagliáról, a második vértanúról, mindössze egy rövid bejegyzést találtunk: "Antonio Tramaglia, tiszt."

Giuseppe Lotella, a harmadik, szegény vendéglős volt, a Firenzei Színház szomszédságában.

A negyedik, Michelangelo Ciccone, régi ismerősünk. Ő volt az a hazafias érzelmű pap, ha még emlékszünk, akit Cirillo a haldokló pribékhez elhívatott. Michelangelo Ciccone nagy hírre tett szert azáltal, hogy a szabad ég alatt, liberális szellemben prédikált híveinek, mint talán már említettük is. Szószéket állíttatott a szabadságfák alá, s a feszületet magasra emelve, onnan szólt a néphez, a szabadság legelső vértanúja nevében, akit lám, maga is követett a vértanúhalálba. Beszélt a zsarnokság sötét rémtetteiről, a szabadság fényes diadalairól, s újra meg újra arról, ami szónoklatainak a veleje s visszatérő gondolata volt: hogy Krisztus és az apostolok egytől egyig szabadságot és egyenlőséget hirdettek.

Nicola Carlomagno, az ötödik vértanú, hadbiztos volt a respublika alatt. Amikor a bitó alá lépett, s már készítették nyakára a hurkot, ő egy végső pillantást vetett a bámész tömegre, mely vidáman zajgott-tülekedett a bitó körül, s azt kiáltotta:

- Ostoba nép! Ma örülsz halálomon, de eljön a nap, amikor keserves könnyeket fogsz sírni miatta, mert vérem visszahull majd fejetekre, s ha időnek előtte halnátok meg, hát fiaitokéra.

Andrea Vitagliano, a hatodik, szép, kedves, huszonnyolc esztendős fiatalember volt. Nem tévesztendő össze a szabadság másik, hasonló nevű vértanújával, aki négy évvel korábban Emanuele de Deóval és Galianival együtt halt meg a vérpadon.

Amikor Andrea kilépett börtöne kapuján, hogy a vesztőhelyre induljon, kevéske megmaradt pénzét e szavakkal nyomta a porkoláb markába:

- Légy jóindulattal társaim iránt. Ládd-e, emberek ők, s mert te magad is az vagy, egy szép napon még ugyanolyan balsorsra juthatsz, mint ők.

Mosolyogva indult a végzetes útra, mosolyogva lépett fel a vérpadra, s mosolyogva fogadta a halált.

Gaetano Rossi, a hetedik, tiszt volt: halála körülményeiről nem sikerült semmi közelebbit megtudnom, mivel a Carmine-erődben végezték ki.

Van ugyan egy könyvtár, ahol a kutató érdekes adatokra bukkanhatna azon áldozatok haláláról, akiket jelenleg az ismeretlenség homálya takar, nevezetesen a fehér vezeklőbarátok, a biancók irattára; mint mondottuk, ők kísérték az elítélteket a vérpadra. De mert ez a szerzetesrend lelkes híve az elűzött uralkodócsaládnak, minden felvilágosítást kereken megtagadtak tőlünk.

Miután elhullott az első hét áldozat - ki a hóhér bárdja alatt, ki a bitón -, Nápolyban két hétig szünetelt a vérengzés. Úgy lehet, a legújabb híreket lesték Nápoly urai Franciaországból.

Ügyeink nem a legrosszabbul álltak Itáliában. Mint említettük, a prairial 20-i fordulat Championnet-t az alpesi hadsereg élére állította, s ő egymás után aratta a fényesebbnél fényesebb győzelmeket. Márpedig a Championnet név ijesztően csengett a nápolyiak fülében: amilyen gyorsan egyszer már itt termett, Civita Castellanából, képes kétannyi idő alatt megint Nápolyban teremni Torinóból - gondolták fogvacogva.

S itt-ott felhangzott Bonaparte neve is.

A királyné is említette egy levelében, a Szicíliát fenyegető francia flottáról szólván. E levelet idéztük is, ha nem tévedünk, könyvünk egyik fejezetében. Karolina azt írta benne, hogy a flotta nyilván Egyiptomba megy, Bonapartéért. Karolina nem tévedett. A Direktórium igenis gondolt Bonaparte hazahívására, fivére, Joseph, már meg is írta a levelet, melyben az itáliai hadi helyzetet ecsetelte, s bátyját hazatérésre nógatta.

E levelet egy Barbaki nevű görög vitte el Bonaparténak akkori főhadiszállására, Accrába. Harmincezer frankot ígértek neki az esetre, ha eljuttatja Bonapartéhoz. Bonaparte 1799 májusában vette kézhez a levelet, mely a hazatérés gondolatát lelkébe plántálta, vagyis éppen az idő tájt, amikor a kardinális megkezdte ellenforradalmi hadjáratát.

E körülményeknek volt betudható a vérontás szüneteltetése, no meg annak a ténynek, hogy a király távozása némi befolyáshoz juttatta ismét a kardinálist. Ruffo addig is nehéz szívvel tűrte, hogy egyre-másra kivégezzék azokat, akiknek ő bántatlanságot ígért, közöttük a bátrak legbátrabbikát, a merész kapitányt, aki szemünk láttára mászta meg vállán az ostromlétrával, foga közt a karddal s a függetlenség lobogóját magasra emelve, ama város falát, mely családja hűbérbirtoka volt; Ettore Carafát, akit a kardinális maga szólított fel, saját kezűleg írt levéllel a megadásra.

Bakók s elítéltek e rövid fegyvernyugvása alatt a kardinális újfent levelet kapott a királytól. Íme a levél, úgy, amint Ferdinánd a maga gyermeteg szókimondásában megírta:

Kelt Palermóban, 1799. augusztus 10-én.

Eminentissime!

Levelének módfelett megörültem, kivált annak, amit a Nápolyban honoló nyugalomról, békéről ír. Helyeslem, hogy nem engedte meg fra Diavolónak, hogy Gaetába úgy vonuljon be, ahogy elképzelte; abban is egyetértek Eminenciáddal, hogy fra Diavolo közönséges zsivány, de mindazonáltal el kell ismernem nekünk tett jószolgálatait. Ezért továbbra is fel kell őt használnunk, óvakodva attól, hogy elkedvetlenítsük. Egyidejűleg meg kellene őt győznünk arról, hogy ha újabb érdemeket akar szerezni előttem, meg kell tanulnia önmagát fegyelmezni, s embereit féken tartani.

De térjünk át egyéb ügyeinkre.

Amikor Pronio bevette Pescarát, egy adjutánsát elküldte hozzám azzal a hírrel, hogy elfogta és szoros őrizet alatt tartja a hírhedt Ruvo grófot, akinek ő, hatáskörét túllépve, bántatlanságot ígért. Én visszaküldtem hozzá ugyanazt az embert, azzal a paranccsal, hogy Ruvo grófot kísértesse fejvesztés terhe mellett haladéktalanul Nápolyba. Eminenciád nézzen utána, végrehajtotta-e Pronio a parancsomat.

Egyebekben jó egészséget kíván szerető híve

B. Ferdinánd

Ugye, milyen különös levél? Egyik bekezdésében egy zsivány megjutalmazását sürgeti, a másikban az ország nagy fiának megbüntetését. Igazán nyomdafesték után kiált.

De még ennél is furcsább őfelsége utóirata:

Hazajövet egy sereg levelet kaptam Nápolyból, két újonnan érkezett hajó útján. Ezekből az derül ki, hogy a Régi Vásártér népe zúgolódik, mert abbamaradtak a kivégzések; erre nézve sem Eminenciádtól, sem a kormánytól nem kaptam jelentést, pedig ez Eminenciád kötelessége.

A junta tegye, amit kell, és ne gyártson ködös, semmitmondó jegyzőkönyveket. A vádirat elkészültét követő huszonnégy órán belül le kell folytatni a bizonyító eljárást; és könyörtelenül lesújtani, elsőül a főkolomposokra; akasszák fel valamennyit, minden teketória nélkül. Hétfőre újabb halálos ítéleteket ígértek nekem: remélem, nem halogatják. Ha kimutatjátok, hogy féltek, lőttek nektek.

Hogy tetszik kedves olvasóinknak ez a fordulat: "lőttek nektek"? Nem éppen királyi, ugye, de roppant kifejező.

E nyomatékos buzdításnak nem állhatott a kardinális ellen. Augusztus 10-én kapta a levelet, s még aznap továbbította az állami juntához.

Ettore Carafát név szerint említette a királyi levél, a junta úgy döntött hát, hogy vele és fogolytársaival kezdi.

Következésképp másnap, 11-én a déli szemle alkalmával a svájci Duece megjelent a zárkában, s megparancsolta a foglyoknak, hogy szalmazsákjukat tekerjék össze, s rakják egymásra a cella egyik sarkában.

- Aha, ma este sorra kerülünk - mondta Ettore Carafa Manthonnet-nak.

Salvato magához vonta és homlokon csókolta Luisát.

Luisa némán szerelmese vállára hajtotta fejét.

- Szegény asszony! - suttogta Eleonora. - Keserves annak meghalni, aki szeret.

Luisa megszorította Eleonora kezét.

- Végre megtudjuk, hányadán áll a nagy titok, melyről Szókratész óta vitázik az emberiség: van-e hát az embernek lelke - szólt Cirillo.

- Miért ne lenne? - vont vállat Velasco. - A gitáromnak is van lelke.

És néhány mélabús akkordot csalt elő hangszeréből.

- Van lelke, van, míg pengeted - viszonozta Manthonnet. - Ujjad életet lehel belé; de vond el kezedet, s a hangszer meghal, lelke elillan.

- Jaj annak, aki nem hisz a lélekben! - szólt Eleonora Pimentel, nagy, fekete, spanyol szemét az égre emelve. - Én hiszek!

- Kegyed költő - felelte Cirillo -, de én orvos vagyok.

Salvato a börtön egyik zugába vonta Luisát.

- Hallgass rám, szerelmem, most az egyszer beszéljünk komolyan a bennünket fenyegető veszedelemről. Ma este bíróság elé állítanak, ma éjjel halálra ítélnek, holnapután kivégeznek valamennyiünket.

Salvato érezte, hogy Luisa egész testében megremeg.

- Együtt halunk meg - felelte aztán, mély sóhajjal.

- Kincsem, szegénykém, ezt a szerelem mondatja veled, de egész lényed borzad a halál gondolatától.

- Barátom, hát el akarsz rémíteni, ahelyett, hogy bátorságot öntenél belém?

- Igen, mert szeretnélek rábírni, hogy ne halj meg.

- Arra akarsz rábírni, hogy ne haljak meg? Hát tőlem függ, hogy élek vagy halok?

- Elég egy szót, egyetlenegy szót kimondanod, s megmenekülsz a haláltól, legalábbis egyelőre.

- Hát te? Te is élni fogsz?

- Tudod, mit mondtam, amikor a barátcsuhába öltözött férfit megláttam: apám itt van. Semmi sincs még veszve.

- Tudom. Hiszed, hogy ő megment?

- Ó, az apai szív csodákra képes, ha gyermekének élete a tét, s az én apám páratlan eszű, bátor szívű, elszánt férfi. Nem egyszer, tízszer is kockára tenné saját életét, hogy az enyémet megmentse.

- Ha te megmenekülsz, megmenekülök én is.

- És ha elválasztanak tőled?

Luisa felsikoltott.

- Képesek ilyen embertelenségre? Elválaszthatnak tőled?

- Nem hagyhatunk ki semmit a számításból - felelte Salvato. - Megeshet, hogy apám nem tud mindkettőnket megmenteni.

- Akkor mentsen meg téged.

Salvato elmosolyodott, és csendesen felvonta a vállát.

- Tudod, hogy ez esetben visszautasítanám a segítségét, de...

- De... mit? Folytasd.

- De ha téged nem fenyegetne pillanatnyilag a kivégzés veszélye, jóllehet fogoly maradnál, százat mernék tenni az egyhez, hogy apám és én egyesült erővel kiszabadítunk.

- Barátom, az agyam majd szétpattan az erőlködéstől, de hiába, nem értem. Mondd ki egyenesen, mit akarsz, vagy belebolondulok.

- Nyugodj meg, hajolj ide a szívemre, és hallgass végig.

Luisa nagy szeme kérdőn tapadt Salvatóra.

- Figyelek - lehelte.

- Áldott állapotban vagy, Luisa.

Luisa ismét megremegett.

- Szegény, ártatlan kisdedem, mit vétettél vajon, hogy anyáddal együtt meg kell halnod?

- Nos, éppen arról volna szó, hogy ne haljon meg a gyermek; éljen, és ezáltal mentse meg anyját is.

- Nem értelek, Salvato. Mit tehetnék én ezért?

- A terhes nő szent és sérthetetlen: a törvény csakis akkor sújthat le az anyára, ha a gyermeket nem sújtja többé.

- Mit beszélsz?

- Az igazat. Várd be az ítélethirdetést, s ha a bíróság halálra ítélt - ami nagyon is valószínű a Ruffo kardinálistól hallottak alapján -, jelentsd be, hogy áldott állapotban vagy, s ez az egy szó héthónapi haladékot biztosít neked, nekünk.

Luisa elkomorult.

- S ezt te tanácsolod nekem, barátom, te, a becsület tántoríthatatlan bajnoka? Valljam meg nyilvánosan szégyenemet?

- Én azt tanácsolom, hogy élj! Bánom is én, milyen áron, de élj! Hallod?

Luisa folytatta, mintha nem is hallotta volna Salvato közbeszólását:

- Férjem köztudomásúlag hat hónapja távol van, s te azt akarod, hogy világgá kiáltsam - és éppen akkor, amikor ártatlanul elítélnek egy bűnért, amelyet nem követtem el: - "Hűtlen asszony vagyok, házasságtörő hitves!" Akkor már jobb a vérpadon meghalni, lásd be.

- Hát ő?

- Kicsoda?

- Ő, a mi gyermekünk! Van-e jogod halálra ítélni?

- Isten a tanúm, barátom, hogy ha megérnők, ha hallhatnám első sírását, amint vérző ölemből kiszakad, ha érezhetném leheletét, csókolhatnám pici száját, Isten a tanúm, hogy emelt fővel viselném anyaságom szégyenét; de te meghalsz holnap, én hét hónap múlva - mert csak elodáznám, el nem kerülném a halált -, szegény gyermekünk árván jönne a világra, mi több, élete végéig viselnie kellene születése bélyegét. Egy kegyetlen porkoláb az útfélre vetné, éhen halna, megfagyna, vagy a lovak patája tiporná halálra. Nem, Salvato, inkább múljon ki velünk együtt, s ha a lélek halhatatlan, mint Leonora hiszi, s én remélem, nem csupán bűneink terhét visszük magunkkal az Úr trónja elé, hanem ezt a kis angyalt is, aki kieszközli számunkra Isten bocsánatát.

- Luisa, Luisám! - kiáltotta Salvato. - Gondold meg!

- S hát ő, mit szól majd ő, aki olyan jó, olyan nemes, olyan nagylelkű, ha megtudja, ott a távolban, hogy őt megcsalni volt merszem, de arra már nem futotta, hogy bátran haljak! Földig hajoljon-e homloka a szégyen súlya alatt, ha köztudomásúvá válik, milyen áron váltottam meg életemet! Ó, e gondolatra máris oly erő szállt meg, mintha spártai lélek lakozna bennem; e percben mosolyogva lépnék a vérpadra, ha itt meredezne előttem!

Salvato térdre omlott Luisa előtt, s forró csókokkal borította el mindkét kezét.

- Megtettem, amit tennem kellett - mondta -, köszönöm neked, hogy te is megteszed, amit tenned kell.

Ettore Carafa nem tévedett. Este kilenckor súlyos léptek dobaja verte fel a zárkát, a lépcsőn fegyveres csapat közelgett. Nyílt az ajtó, valami csillogott a félhomályban: katonafegyverek csöve.

A fegyőrök beléptek. Hozták a bilincseket - gyászosan csörrent a padlón a lánc, amint ledobták.

Ruvo gróf nemes vére felforrt.

- Bilincsek! - kiáltotta fenyegetően. - Remélem, nem nekünk szánták!

- Ejnye, hát ki másnak hoztuk volna? - felelte csúfondárosan az egyik porkoláb.

Ettore megrázta az öklét, és vadul körülnézett: egy tárgyat keresett, amit fegyverül használhatna, s mert egyebet nem talált, már az akna nyílását elzáró sziklát méregette, hogy új Ajaxként azt kapja fel, amikor Cirillo közbelépett.

- Barátom - mondta -, a sebhely, amit a zsarnok bilincse tör a hazafi karján, a legdicsőbb minden sebek között, egyet kivéve: azt, amelyet az ellenség kardja üt rajtunk. Itt a karom, hol a bilincs?

S a nemes szívű aggastyán önként nyújtotta karját a porkolábnak.

Velasco, rendes szokása szerint, éppen egy vidám nápolyi dalt énekelt gitárkísérettel, amikor az ajtó kinyílt. Bevonultak a fegyőrök, előkerültek a bilincsek, de Velasco egyetlen pillanatra sem hagyta abba énekét.

Ettore Carafa hol Domenico Cirillóra nézett, hol a rendületlenül éneklő Velascóra.

- Szégyen reám, de úgy hiszem, van itt, aki túltesz rajtam bátorság dolgában.

S immár nyugodtan tűrte, hogy megbilincseljék.

Utána Manthonnet került sorra.

Majd Salvato lépett elő. Mialatt őt megbilincselték, Michele és Eleonora Pimentel támogatta Luisát, aki alig állt a lábán: ők ketten le nem vették a szemüket a fiatalasszonyról, mióta elvonult kedvesével tanácskozni.

Salvatóval végzett a porkoláb. Michele előlépett, és nagyot sóhajtott, inkább afeletti bánatában, hogy kishúgát kénytelen magára hagyni, semmint a megaláztatás miatt.

Velasco tisztán csengő hangon énekelt tovább.

Egy porkoláb mellé állt, ő intett, hogy hadd fejezze még be a megkezdett versszakot, majd amikor a végére ért, összetörte a hangszert, s nyújtotta a kezét.

A nők bilincsbe verésétől ezúttal eltekintettek.

A katonák első csoportja a lépcső tetején sorakozott fel, mögöttük kettesével a foglyok - a szűk lépcsőn másként nem fértek volna el -, s lent, a zárkában, a fegyveres kísérők második csoportja. Így vonultak fel az udvarba.

Ott az őrség kétfelől közrefogta a foglyokat.

Más katonák ezalatt sorfalat álltak, s égő fáklyákkal világították be a gyászmenet útját.

Így haladtak végig a Medina utcán, a lazzaronék átkaitól kísérve. A Backer-ház előtt különösen magasra csapott a szitkok áradata, mivel Luisát felismerték. Innen befordultak a Monteoliveto utcába, melynek legvégén a hasonló nevű téren állt a törvényszék, azazhogy a törvényszékké alakított kolostor épülete.

A bírák, igazabban szólva, hóhérok, a második emeleten székeltek.

Az emeleti refektóriumot átalakították tárgyalóteremmé.

Fekete posztóval vonták be a termet. Egyedüli díszéül néhány zászló szolgált, a nápolyi s a spanyol Bourbonok címerével ellátott zászlók, meg egy hatalmas feszület az elnök feje fölött; nem az igazság, hanem a fájdalom jelképe, mely mintha azért került volna ide, hogy bizonyítsa: az emberi igazságszolgáltatást öröktől fogva tévútra vitte a gyűlölet, az aljasság vagy a félelem.

A foglyokat felvezették egy sötét folyosóra, mely a tárgyalóterem fala mentén húzódott. Kihallatszott a termet zsúfolásig megtöltő sokaság fenyegető kiáltozása.

- Alja nép! - morogta Ettore Carafa. - Hát érdemes érte feláldoznunk magunkat?

- Nemcsak érte áldoztuk fel magunkat - felelte Cirillo -, hanem az egész emberiségért. A mártírok kiontott vére előbb-utóbb elmállasztja a trónokat.

Feltárták az ajtót, mely a vádlottaknak fenntartott emelvényre vezetett. Vakító fény, meleg levegő és kábító hangorkán csapott az arcukba.

Ettore Carafa ment elöl, de az ajtóban kihagyó lélegzettel torpant meg.

- Indulj rohamra, mint Andriánál - szólt rá Cirillo.

S a rettenthetetlen kapitány elsőnek lépte át a küszöböt.

Minden vádlottat meg-megújuló szitkozódás fogadott.

A két nő láttán még fokozódott a zsivaj.

Luisa kis híján összecsuklott: Salvato átölelte, úgy támogatta.

Majd végigfuttatta éber pillantását a termen.

Egy bencés rendi szerzetes álldogált az első sorban, a hallgatóságot a bíróságtól elválasztó korlátra támaszkodva.

Amikor Salvato pillantása súrolta, felemelte csuklyáját.

- Apám! - súgta Salvato halkan Luisa fülébe.

S Luisa úgy feléledt a remény illetésére, mint liliomszál a nap első sugarára.

A többi vádlottnak nem volt kit keresnie a teremben, ők a bíróságot vették szemügyre.

Heten voltak a bírák, az elnökkel együtt: félkör alakban helyezkedtek el, alighanem az athéni areopagosz emlékére.

A vádlottak meghatalmazottja és a védők - a törvényesség látszatát is megcsúfolva - háttal ültek a vádlottak emelvényének. Védenceikkel előzőleg sem léptek érintkezésbe.

Egyetlen tanácstag hiányzott: don Vincenzo Speciale, a királyi bíró.

Nyílt titok volt, hogy ő képviseli őfelsége akaratát, úgyannyira, hogy bár forma szerint egyszerű tagja volt csupán a tanácsnak, valójában ő vezette a tárgyalást az elnök helyett.

Egy ember tett túl rajta buzgalomban: Guidobaldi, a főügyész, ugyanaz, aki a hóhér fizetését lealkudta.

A vádlottak leültek.

A tömeg s a rengeteg fáklya miatt a terem levegője fojtó volt, jóllehet az ablakok tárva-nyitva voltak.

- Istenemre! Látszik, hogy a pokol tornácán vagyunk: az ember majd megfullad - mondta Ettore.

Guidobaldi heves mozdulattal felé fordult.

- Megfulladsz bizony, de meg ám, ha a hurok elszorítja a gigádat! - acsarkodott Ettoréra.

- Ej, uram, látszik, hogy nincs szerencséje ismerni. Aki olyan név viselője, mint én, azt nem felakasztani szokás, hanem a nyakát metélik el, s ez esetben nem kevesebb, hanem éppen több levegőhöz jut a szükségesnél.

E pillanatban moraj futott végig a termen: úgy tetszett, a rémület moraja. Nyílt a bírósági tanácskozóterem ajtaja, s belépett Speciale.

Ötvenöt-hatvan éves férfi volt, arca éles metszésű, gyér haja mereven hullt le halántéka mentén, fekete gombszeme élénk volt és gonosz, s oly merően tudott nézni vele, hogy szinte szúrt a tekintete; karvalyorra ráhajolt keskeny ajkára, erősen előugró állának hossza szinte az orráéval vetekedett.

Feje egyenesen ült nyakán, noha a tanácsnok hosszú, fekete talárját jól látható púp dagasztotta. Külseje nevetésre ingerelt volna, ha nem övezte volna általános rettegés.

- Régen megfigyeltem - mondta Cirillo fojtott hangon, de mégis elég hangosan, hogy odalent meghallják -, régen megfigyeltem, hogy a csúnya emberek gonoszak is, a torz testűek pedig még náluk is gonoszabbak. Íme az eleven bizonyíték - és ujjával Specialéra mutatott.

Speciale meghallotta, és hátrakapta a fejét, szögletes mozdulattal, mintha tengelyen járna, hogy megnézze, kitől ered a megjegyzés.

- Forduljon errébb, bíró úr - kiáltott oda neki Michele -, a púp eltakarja a kilátást!

S jóízű nevetésre fakadt afeletti örömében, hogy sikerült ilyen elmésen bekapcsolódnia az eszmecserébe.

Michele nevetése falrengető visszhangot vert a teremben.

Ha így megy tovább, a hallgatóság jól fog szórakozni a mai tárgyaláson.

Speciale holtra sápadt, de már a következő pillanatban élénk vörösség futotta be arcát, mintha gutaütés környékezné.

Egyetlen ugrással karosszékénél termett, és belevetette magát.

- Lássunk neki és csináljuk, de gyorsan! - mondta, hangosan csikorgatva a fogát dühében. - Ruvo grófon a sor. Neve, keresztneve, címei, életkora, foglalkozása?

- Nevem? - felelte a megszólított. - Ettore Carafa, Ruvo grófja, Andria hercege. Életkorom? Harminckét év. Foglalkozásom? Hazafi.

- Mit tett az úgynevezett respublika alatt?

- Kezdheti odább is. Kérdezze meg, mit tettem a monarchia alatt.

- Felesleges.

- Véleményem szerint nem az, tehát elmondom: összeesküdtem, s az a fertelmes Vanni, aki álmában sem gondolta volna, amikor tulajdon torkát elvágta, hogy jöhet utána rosszabb, bedugott a Sant'Elmo börtönébe. Onnan megszöktem, csatlakoztam a vitéz, nagy hírű Championnet tábornokhoz, s barátommal, Salvatóval, aki itt ül oldalamon, derekasan segítettünk neki Mack tábornok irháját kiporolni Civita Castellanánál.

- Tehát hazája ellen harcolt? - vetette közbe Speciale.

- Nem a hazám, hanem Ferdinánd ellen. Az én hazám Nápoly, s hogy Nápoly igenis úgy vélte, nem a hazám ellen harcoltam, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy felkért, harcoljak érte tábornoki rangban.

- Igent mondott?

- A legnagyobb örömmel.

- Uraim - mondta ekkor Speciale -, remélem, nem méltatják arra ezt az árulót, e renegátot, hogy megtanácskozzák a kiszabandó büntetést?

Ruvo felállt, azazhogy talpra ugrott.

- Hej, nyomorult! - kiáltotta oda Specialénak, láncát rázva. - Azért mersz sértegetni, mert bilincsbe vertetek! Ha kezem-lábam szabad lenne, bezzeg máshogy beszélnél.

- Büntetésed: halál - mondta Speciale. - S mert hercegi rangodnál fogva jogod van a fejvesztésre, fejed vétetik, de guillotine által.

- Ámen! - mondta rá Ettore, s a legnagyobb lelki nyugalommal leült, a bíróságnak hátat fordítva.

- Te következel, Cirillo - szólt Speciale. - Neved, életkorod, foglalkozásod?

- Domenico Cirillo - felelte nyugodt hangon a kérdezett. - Hatvanéves vagyok. A királyság alatt orvos voltam, a respublika alatt a nép képviselője.

- Hát ma, előttem mi vagy?

- Előtted, gyáva féreg? Hős vagyok.

- Halált rá! - hörögte Speciale.

- Halál - visszhangozta gyászosan a bírák kara.

- Tovább. Te jössz, hé, te, aki az úgynevezett respublika tábornoki egyenruháját viseled.

- Én? - kérdezte egyszerre Salvato és Manthonnet.

- Nem te, hanem az ott, aki hadügyminiszter volt. Gyorsan a neved...

Manthonnet félbeszakította:

- Gabriele Manthonnet, életkorom negyvenkét év.

- Mit műveltél a respublika alatt?

- Nagy dolgokat, de mégsem eleget, mert lám, kapituláltunk.

- Mit hozhatsz fel mentségedre?

- Kapituláltam.

- Nem elég.

- Sajnos úgy van, de egyebet nem felelhetek azoknak, akik lábbal tapodják a szerződések szent törvényét.

- Halálra!

- Halál! - zúgta a bíróság.

- Hát te, bolond Michele, te mit tettél a respublika alatt? - kérdezte Speciale.

- Megokosodtam.

- Mit hozhatsz fel mentségedre?

- Semmit. Kár a fáradságért.

- Miért?

- Mert Nanno, a boszorkány, rég megmondta, hogy ezredes leszek, és felakasztanak. Ezredes lettem, következik az akasztás. Akármit is beszélnék, azt el nem kerülhetem. Egyszóval miattam ne feszélyezzék magukat, énekeljék csak el kórusban a refrént: halál!

- Halál! - visszhangozta Speciale. - Maga következik - folytatta, Eleonorára mutatva.

Eleonora Pimentel felemelkedett. Szép volt, nyugodt és komoly, mint egy római matróna.

- Én? Nevem Eleonora Fonseca Pimentel, korom harminckét esztendő - mondta.

- Mit hozhat fel mentségére?

- Mentségemül semmit, terhemre annál többet, mivel manapság a hősöket vádolják, s a gyávákat jutalmazzák.

- Halljuk, ha kedve szottyant önmagát vádolni.

- Elsőként kiáltottam oda a nápolyiaknak: "Szabadok vagytok!" Egy újságot szerkesztettem, mely leleplezte a zsarnokok hitszegéseit, gyávaságait, bűneit. A San Carlo Színházban nyilvánosan elénekeltem Monti Szabadsághimnusz-át és...

- Elég az öndicséretből - vágott közbe Speciale. - A többit majd a vérpadra menet, útközben elmondja.

Eleonora leült, éppoly nyugodtan, ahogy az imént felállt.

- Rajtad a sor, gitáros ember! - fordult Speciale Velascóhoz. - Mert úgy hallottam, reggeltől estig a gitárt nyaggattad börtönödben.

- Az talán főbenjáró bűn?

- Nem, s ha egyebet nem tettél volna, most nem állnál itt, noha e léha időtöltésben csak egy semmittevő lelheti örömét. De mivel itt állsz, légy szíves, mondd meg a nevedet, keresztnevedet, korodat, foglalkozásodat.

- S ha nem leszek szíves megmondani?

- Sebaj, anélkül is a halálba küldelek.

- Úgy! - mondta rá Velasco. - Nohát én magamtól megyek, mielőtt küldenél.

Egyetlen párducugrással átvetette magát az emelvény korlátján, a terem közepén termett, és mielőtt bárki megakadályozhatta volna, mielőtt igazi szándékát kitalálhatták volna, láncát buzogányként lóbálva az ablakhoz rontott.

- Utat, utat! - kiáltotta.

Ijedten nyitottak neki utat. Ő felszökkent az ablakpárkányra, s ott megállt, de csupán egyetlen pillanatra. Az iszonyat kiáltása járta át a termet: Velasco levetette magát a mélybe. Közvetlenül ezután behallatszott a zuhanás zaja, s a súlyos test tompa csattanással földet ért.

Velasco megtette, amit ígért: a halálba ment, mielőtt Speciale küldhette volna. Szétloccsantotta saját fejét.

Kínos csend támadt hirtelen a lármás teremben. A bírákat, vádlottakat, hallgatókat egyaránt kiverte a hideg verejték. Luisa szerelmese karjai közé alélt.

- Berekesszük az ülést? - kérdezte a tanács elnöke.

- Ugyan miért? - vont vállat Speciale. - Úgyis halálra ítéltük volna, ő megölte magát, az ítélet végrehajtatott. Lépjen elő a francia uraság, és feleljen: hogy kerül ide?

- Azért állok itt, mert nápolyi vagyok, nem francia. Nevem Salvato Palmieri, korom: huszonhat év. Szeretem a szabadságot, gyűlölöm a zsarnokságot. A királyné meg akart öletni, saját pribékjét, Pasquale da Simonét uszította rám, én hat merénylőm közül kettőt megöltem, kettőt megsebesítettem. Többszörösen rászolgáltam a halálos ítéletre, mondják ki nyugodtan.

- Nosza, teljesítsük a derék hazafi kérését: ítéljük őt halálra! - élcelődött Speciale.

- Halál! - zúgták a bírák.

Luisát nem érte váratlanul az ítélet, mégsem nyomhatta el fájdalmas sóhaját.

A bencés szerzetes felemelte csuklyáját, és gyors pillantást váltott Salvatóval.

- No, még a signora van hátra, aztán végeztünk - mondta Speciale. - Rajta, adja elő szaporán a mondókáját, asszonyom, ámbár magunk is ismerjük, majdnem olyan jól, mint maga. Tehát: neve, keresztneve, életkora, foglalkozása. Aztán rátérünk a két Backer dolgára.

- Állj fel, Luisa, és támaszkodj rám - súgta Salvato.

Luisa felállt, Salvato karjára támaszkodva.

Oly fiatal volt, oly szende és szép, hogy a sokaságon a csodálat s a szánalom moraja futott át.

- Teremőr, intse csöndre a hallgatóságot! - parancsolta Speciale.

- Csendet! - kiáltotta a teremőr.

- Luisa Molina San Felice a nevem - kezdte a fiatalasszony lágy és kissé remegő hangon. - Huszonhárom éves vagyok, s bár ártatlan a bűnben, amellyel megvádoltak, örömest meghalok.

- Micsoda? - förmedt rá Speciale ingerülten, mert bosszantotta, hogy a hallgatóság nyíltan kimutatta rokonszenvét a vádlott iránt. - Azt meri állítani, asszonyom, hogy nem maga jelentette fel a két Backert?

- Hogyne merné, amikor itt áll az a személy, aki Backerékat feljelentette - szólt közbe Michele. - Tudniillik én magam volnék az, la. Én jártam Championnet tábornoknál, én adtam neki a tanácsot, hogy hallgassa ki Giovanninát. Szegény kishúgom, ő aztán igazán ártatlan mindebben! Nyugodtan haza is küldheti mindjárt, bíró úr, és imádkozhat hozzá, mert ő igazi szent, az bizony.

- Hallgass, Michele, hallgass - rebegte Luisa.

- Beszélj, Michele, mondj el mindent - biztatta Salvato.

- Beszélek én, miért ne? - mondta Michele. - Egykutya: így is, úgy is kimondták már fejemre a halálos ítéletet. Kétszer csak nem kötnek fel, s legalább kiadom, ami a begyemet nyomja. A becsületes embert jobban fojtogatja a hazugság, mint a kötél. Nos hát, mint mondtam: a piedigrottai Madonna, aki ott lakik kishúgom szomszédságában, nem tisztább, makulátlanabb őnála. Luisa igenis azért sietett haza Paestumból, hogy a szegény Backerékat óva intse, de mire odaértünk, már katonák kísérték a két Backert a Castelnuovóba; ifjabb Backer, a fiú, halála előtt meg is írta, hogy biztos tudomása van róla, miszerint nem a kishúgom küldte őt apjával együtt a halálba, hanem én. Addsza a levelet, húgocskám, addsza! Hadd olvassák el a bíró urak: nem olyan gonoszak ők, hogy elítéljenek, ha egyszer ártatlan vagy.

- Nincs nálam a levél, nem is tudom, hova tettem - szabódott Luisa.

- Itt van a zsebemben, Luisa, keresd elő és add oda - szólt izgatottan Salvato.

- Igazán azt akarod, Salvato? - suttogta Luisa.

S még halkabban hozzátette:

- És ha megkegyelmeznek?

- Adná az ég!

- És te?

- Nekem itt van az apám.

Luisa kivette Salvato zsebéből a levelet, és átnyújtotta a bírónak.

- Uraim - fordult Speciale a bírótársaihoz -, remélem, nem érdemesítik nagyobb figyelemre e levelet, mint amit megérdemel, még ha ifjabb Backer történetesen tulajdon kezével írta volna is. Tudják, ugye, hogy Andrea Backer e nő szeretője volt.

- Még hogy a szeretője! - kiáltotta magánkívül Salvato. - Nyomorult féreg, ne merd bemocskolni őt, a szeplőtelent!

- Szerelmes volt belém, akarta mondani, uram.

- Őrülten szerelmes, mert csakis egy őrültnek juthat eszébe egy összeesküvés titkát nőre bízni.

Salvato felpattant.

- Olvassa a levelet, de hangosan.

- Úgy van, hangosan, hangosan! - követelte a hallgatóság.

Speciale kénytelen-kelletlen engedett. Közkívánatra felolvasta a levelet, melyet mi már ismerünk, s melyben Andrea Backer, Luisába vetett bizalma jeléül s attól a meggyőződéstől vezettetve, hogy a fiatalasszonynak semmi része nem volt a royalista összeesküvés leleplezésében, őrá ruházta a polgárháború áldozataira hagyott négyszázezer dukát kiosztását.

A bírák összenéztek: a vád halomra dőlt, lehetetlen valakit oly cselekményért elítélniök, melyben őt az áldozat maga ártatlannak vallja, s melynek igazi tettese önként jelentkezett.

Márpedig a király határozott kívánsága volt, hogy e nőt elítéljék, sőt hogy halálra ítéljék.

Speciale, szerencsére, nem akadt fenn ilyen csekélységen.

- Rendben van - mondta -, a bíróság elejti ezt a vádpontot.

Bejelentését elégedett moraj fogadta.

- De van itt egy másik, nem kevésbé súlyos vádpont is - folytatta Speciale.

- Miféle vád? - kérdezte egyszerre Luisa és Salvato.

- Hogy menedéket adott egy férfinak, aki azért jött Nápolyba, hogy a kormány ellen összeesküvést szőjön; az illetőt hat hétig ápolta-rejtegette, s végül segédkezet nyújtott neki ahhoz, hogy a törvényes király csapatai ellen harcba szálljon.

Luisa nem felelt. Lehajtotta a fejét, s szerelmes pillantást vetett Salvatóra.

- Ezt jól kitalálta, mondhatom! - fortyant fel Michele. - Hát mi mást tehetett? Elnézte volna, hogy egy embertársa ott haljon meg a háza küszöbén? Hát nem az evangélium első parancsa, hogy segítsük felebarátainkat?

- Az árulók nem felebarátaink - szakította félbe Speciale.

Szerette volna minél előbb lezárni Luisa ügyét, mely máris nagyobb s általánosabb érdeklődést váltott ki, semmint kívánatos lett volna. Sietve Luisához fordult, s azt kérdezte:

- Beismeri tehát, hogy egy összeesküvőnek menedéket adott, hogy az illetőt rejtegette, ápolta és végül visszajuttatta a jakobinus franciákhoz?

- Beismerem - felelte Luisa.

- No, lám. Ez felségárulás, főbenjáró bűn, büntetése halál.

- Halál - visszhangozta tompán a bíróság.

A hallgatóság felzúdult; részvét s felháborodás zsivaja töltötte be a termet. Luisa San Felice a hallgatóság felé fordult, nyugodt arccal, kezét szívére szorítva, hogy megköszönje az együttérzést, de mintegy villámsújtottan megállt, tekintetét merőn egy pontra szegezve.

- Mi van veled? - kérdezte Salvato.

- Ott, ott, látod? - Luisa előrehajolt, de nem mutatta, merre, keze ernyedten csüggött alá. - Ő az, ő!

Salvato előrehajolt. Luisa tekintetét követve egy ötvenöt-hatvan esztendős, választékosan öltözött férfit pillantott meg a tömegben. Fekete ruháján ezüsttel hímzett máltai kereszt díszlett. Kimért léptekkel előrejött, a bíróság felé: a tömeg készséggel nyitott neki utat.

A férfi eljutott a korlátig, mely a hallgatóság sorait a bíróságtól elválasztotta, behatolt az elrekesztett teremrészbe, néhány lépéssel a bírák előtt termett, ott megállt, s míg azok csodálkozva nézték, megszólalt:

- Önök, uraim, kimondták e nő halálos ítéletét, de az ítéletet nem hajthatják végre.

- Ugyan miért nem? - kérdezte Speciale.

- Mert az elítélt nő áldott állapotban van - felelte a kérdezett.

- Honnan tudja ezt ön, uram?

- A férje vagyok, San Felice lovag.

A hallgatóság soraiból örömujjongás tört fel, a vádlottak padjáról a bámulat kiáltása. Speciale elsápadt, kisiklani érezvén kezei közül áldozatát. A bírák aggódva néztek össze.

- Luciano! Luciano! - rebegte Luisa, karját a lovag felé tárva. Nagy könnycseppek áztatták arcát: a meghatottság könnyei.

A lovag az emelvényhez lépett, a katonák önként félreálltak.

Ő ajkához emelte felesége kezét, s gyengéd csókot nyomott rá.

- Igazad volt, Luisa - súgta Salvato Luisának. - Férjed földre szállt angyal, nem vagyok rá méltó, hogy a saruját megoldjam.

- Az elítélteket vezessék a Vicaria börtönébe - harsant fel Speciale hangja -, ezt az asszonyt pedig a Castelnuovóba.

Ismét nyílt az ajtó, melyen az imént a vádlottak bevonultak, hogy most mint elítéltek lépjenek ki rajta. De Salvatónak sikerült még egy pillantást váltania apjával, mielőtt az emelvényt elhagyta volna.

Az elítélteket a Vicariára kísérték, Luisát a Castelnuovóba, ahogy Speciale megparancsolta.

Két szerelmesünk elbúcsúzott egymástól, s mert a katonákba több könyörület szorult, mint a bírákba, egy utolsó csókot is válthattak.

Salvato még egyszer elmondta kedvesének, hogy jó reménységgel tekint a jövő elébe, apjába vetett bizalma oly nagy, hogy a reményt a vérpad lépcsőin sem adná fel.

Luisa nem felelt, csak könnyezett.

A kapunál végleg el kellett válniok.

Az elítélteket végigkísérték a calata Trinità Maggiorén, a strada Trinitàn, a vico Stotón, s végül a strada dei Tribunalin, ahol a Vicaria épülete emelkedik.

Luisát épp az ellenkező irányba vezették: a strada Monteolivetón s a Medina utcán át a Castelnuovóba, ahol is külön szobába zárták, Ferenc trónörökös ajánlása folytán, melyet egy ismeretlen ember juttatott el az erődbe.

Meg sem kíséreljük hősnőnk lelkiállapotát leírni, ezt egészen olvasóink képzeletére bízzuk.

Az elítéltek ezalatt a Vicaria felé vonultak, mint mondottuk, a tárgyalás közönsége szinte a kapuig kísérte a menetet.

Kivéve San Felice lovagot s a szerzetest. Ők ketten futva indultak, fej fej mellett, a strada della Guercia és a hasonnevű köz sarkára.

A Vicaria kapuja reggeltől estig tárva-nyitva állt: tizenkét, tizennégy vagy tizenöt órára befogadta a törvényszékről ideérkező elítélteket, hogy tizenkét, tizennégy vagy tizenöt óra múltán visszaadja őket - a vérpadnak.

Katonáktól feketéllett az udvar. Este szalmazsákokat terítettek le számukra az árkádok alá, s ők mentéjükbe vagy köpenyükbe burkolódzva ruhástul ráheveredtek. Ez egyébként az évnek az az időszaka, amikor az éjszakák a legmelegebbek.

Az elítéltek éjjel két óra tájban értek a Vicariához. Egyenesen a siralomházba vezették őket.

Minden előkészület megtörtént fogadtatásukra: azt a termet, melyben az oltár állt, gyertyák világították meg, a másikat egy mennyezeti lámpás.

A földön sorba rakva hat szalmazsák.

Egy szakasz börtönőr sorakozott fel a szobában.

A katonák megálltak az ajtóban, előreszegzett puskákkal, hogy ha a láncok levétele alkalmával a foglyok netán lázadni próbálnának, azonnal közbelépjenek.

Ettől egyébiránt nem volt okuk tartani. Az elítéltek immár nem csupán kortársaik kíváncsi pillantásait érezték magukon, de az utókor pártatlanul ítélkező tekintetét is; nem tűrhették, hogy haláluk méltóságán csorbát ejtsen holmi dühkitörés - hiszen senki nem ellensége tulajdon hírnevének.

Nyugodt közönnyel tűrték, mintha nem is róluk lenne szó, hogy kezükről leoldják s lábukra helyezzék át a láncot, melyet a padló karikáihoz erősítettek.

A karika elég közel volt a szalmazsákhoz, s a lánc elég hosszú ahhoz, hogy az elítélt lefekhessék.

Állva éppen egy lépésre távolodhattak el fekhelyüktől.

Tíz perc alatt lezajlott a kettős művelet: a láncok áthelyezése. Előbb a porkolábok vonultak el, aztán a katonák is.

A vaspántos, sokreteszes ajtó bezárult mögöttük.

- Barátaim - szólt Cirillo, mihelyt elnémultak a kinti zajok -, hadd adjak nektek egy jó tanácsot, úgy is, mint orvos.

- Teringettét! - nevetett Ruvo gróf. - Soha jobbkor. Mert nagybeteg vagyok, érzem, olyan beteg, hogy délután három óránál nem húzom tovább.

- Tanácsot kínáltam, kedves grófom, nem panaceát - vágott vissza Cirillo.

- Ó, ez esetben visszaszívom a megjegyzést, vegye úgy, hogy nem mondtam semmit.

- Fogadjunk, hogy kitaláltam, milyen tanácsot készül adni, kedves Hippokratészünk - szólt közbe Salvato. - Nemde azt, hogy aludjunk?

- Azt bizony, az alvás erőt ad, s bár férfiak vagyunk, ama végső órára össze kell szednünk minden erőnket.

- Kedves Cirillo - szólt Manthonnet -, ön olyan előrelátó volt világéletében, hogy is nem gondolt rá, hogy felszerelkezzék holmi jóféle porral vagy egyéb szerrel, ami megóvna bennünket attól, hogy egy rossz kötélen nevetséges táncot ropjunk az ostoba nép örömére?

- Gondoltam rá, de amilyen önző vagyok, csak a magam részére, nem is gyanítva, hogy többedmagammal halok meg. Ez a gyűrű itt viselője halálát rejti, mint Hannibál gyűrűje.

- Már értem, miért tanácsolta, hogy aludjunk - mondta Carafa -, szépen álomra hajtotta volna a fejét velünk együtt, de olyan álomra, amelyből nincs ébredés.

- Tévedsz, Ettore. Eltökéltem, hogy veletek halok, ugyanolyan halállal, mint ti; de ha netán akadna köztünk, aki rosszul aludt, s a nagy utazás pillanatában gyengének érzi magát, legyen övé a gyűrű.

- A szentségit! De csábító! - fohászkodott Michele.

- Neked adjam? - kérdezte Cirillo. - Te, a nép gyermeke, csakugyan nem folyamodhatsz sem a tudomány, sem a filozófia vigaszához, mint mi többiek.

- Köszönöm, nem kérem, doktor! - rázta a fejét Michele. - Rajtam úgyse fogna a méreg.

- Miért ne?

- Mert a vén Nanno megjósolta, hogy felakasztanak, és hiába is kapálódznék ellene, el nem kerülhetem. Ajándékozza másnak a gyűrűt, doktor, olyasvalakinek, akinek szabadságában áll a halála fajtáját megválogatni.

- Én elfogadom, doktor - mondta Eleonora. - Remélem, nem fogom felhasználni; de nő vagyok, s a végső pillanatban tán gyengének bizonyulok. Ha úgy lenne, megbocsátják, ugye?

- Itt a gyűrű, de kár az aggodalomért, én kezeskedem magáért, Eleonora - szólt Cirillo.

Eleonora kinyújtotta a kezét.

- Mindenesetre adja a gyűrűt, doktor.

Az orvos túlságosan messze esett Eleonorától, közvetlenül nem adhatta át neki a gyűrűt, de odaadta a szomszédjának, az az övének, s így eljutott Eleonorához.

- Úgy mondják, amikor elhozták Kleopátrának egy kosár füge közé rejtve a nílusi viperát, ő megsimogatta a hüllőt, s így szólt: "Üdvöz légy, rusnya féreg! Én szépnek látlak, mert az én szememben te vagy a szabadság." Az vagy te is, drága gyűrű: a szabadság maga, s én testvéri csókkal illetlek.

Salvato nem vett részt a társalgásban, mint látjuk. Felhúzott térdekkel ült fekhelyén, könyökét térdére támasztva, s fejét tenyerébe hajtva.

Ettore Carafa aggódva nézte. Szalmazsákjáról éppen elérhette Salvatót.

- Alszol vagy ábrándozol? - kérdezte.

Salvato felemelte a fejét. Arca tökéletesen nyugodt volt, de kissé bánatos, lévén a mélabú arcának alapvonása.

- Sem ez, sem az - felelte -, gondolkodom.

- Min?

- Egy lelkiismereti kérdésen.

- Lám, lám! - nevetett Manthonnet. - Kár, hogy Ruffo kardinális nincs kéznél!

- Hozzá ugyan hiába fordulnék, e kérdést csakis a ti segítségetekkel oldhatom meg.

- A patvarba! - kiáltotta Ettore Carafa. - Nem gondoltam volna, amikor ide bezártak, hogy egy zsinaton kell részt vennem.

- Cirillo, mindnyájunk tanítómestere a filozófia, a tudomány s főként a becsület terén, azt mondta az imént: "Van nálam méreg, de csupán a magam számára, tehát nem fogom felhasználni."

- Odaadjam a gyűrűt? - kérdezte Eleonora gyorsan. - Nem is bánnám, ha elvenné, égeti a kezemet.

- Nem, köszönöm. Mindössze egy kérdést szeretnék feltenni. Kedves Cirillóm, nemde, ön úgy gondolta, hogy nem erkölcsös könnyű és békés halállal halnia, ha társaira kegyetlen és megbecstelenítő vég vár?

- Szó szerint így gondoltam. Együtt ítéltek halálra bennünket, tehát kötelességem a többiekkel együtt s egy halállal halni.

- S ha nem a halála nemét választhatná meg, hanem a halál helyett az életet választhatná?

- Azonos okokból az élet lehetőségét éppúgy elutasítanám, mint a másféle halálét.

- Mindenki úgy gondolkozik, mint Cirillo?

- Mindenki - felelte egyszerre a négy férfi.

Eleonora növekvő izgalommal figyelte Salvatót.

- De ha ezen az áron megmenthetnők egy másik lény, egy gyenge, ártatlan teremtés életét, aki csakis bennünk bízik, belénk veti minden reményét, s nélkülünk elpusztulna?

- Ó, akkor kötelességünk lenne élni a lehetőséggel! - kiáltotta hevesen Eleonora.

- Kegyedből a nő beszél, Eleonora.

- Hadd szóljunk hát mi, férfiak - avatkozott közbe Cirillo -, s hadd mondjuk el, mint Eleonora tette: Salvato, ez esetben kötelességünk élni a lehetőséggel.

- Ön is ezen a véleményen van, Ruvo? - kérdezte Salvato.

- Igen.

- Hát ön, Manthonnet?

- Én is.

- S te, Michele?

- Igen, igen, igen!

S Salvatóhoz hajolva még hozzátette:

- A Madonnára, Salvato úr, meneküljön, és mentse meg őt! Ó, ha igazán hihetném, hogy húgocskám nem hal meg, táncolva mennék a bitó alá, s kötéllel a nyakamon is azt kiáltoznám: éljen a Szűzanya!

- Jól van, megtudtam, amit tudni akartam, köszönöm.

Salvato szavai után csend borult a helyiségre.

A lámpa fel-felszikrázva lobbant még egyet-kettőt, majd lassan kialudt; kifogyott belőle az olaj.

Nemsokára fakó, szomorú fény kúszott be a vasrács résein: felvirradt a nap, az elítéltek életének utolsó napja.

- Lám, ez a halál jelképe: a lámpás kialszik, sötét éjszaka borul ránk, s aztán eljön a virradat.

- Csakugyan hiszi, Eleonora, hogy eljön az a virradat? - kérdezte Cirillo.

Reggel nyolckor nagy zajjal megnyílt az első helyiség, a kápolna ajtaja. Az elítéltek felriadtak, mármint azok, akiknek sikerült álomba szenderülni.

Egy szakasz börtönőr sorakozott fel az ajtóban. Vezetőjük nagy hangon elkiáltotta magát:

- Halotti misére!

- Minek ide mise? - mondta Manthonnet. - Azt hiszik, anélkül nem tudunk meghalni?

- Hóhéraink szeretnék a Jóistent lekenyerezni - vélte Ettore Carafa.

Cirillo is megszólalt:

- Az újtestamentumban sehol nem esik szó miséről, én a bibliához tartom magam.

- Úgy is jó. Csak azokat oldozzuk fel, akik részt kívánnak venni az istentiszteleten - rendelkezett az iménti hang.

- Oldozzanak fel - kérte Salvato.

Eleonora Pimentel és Michele csatlakozott Salvato kéréséhez.

Mindhármukat feloldozták.

Átmentek a szomszéd terembe. A pap már az oltárnál állt. Az ajtó előtt katonák posztoltak, a folyosón szuronyok hegye csillant, ami arra vallott, hogy a kirendelt osztag meglehetősen nagy létszámú; a szükséges óvintézkedések hiánytalanul megtörténtek.

Salvato csak azért oldoztatta fel magát, hogy egyetlen alkalmat se szalasszon el, amikor apja vagy apjának megbízottai kapcsolatba léphetnek vele a szökés érdekében.

Eleonora ábrándos lelkét vonzotta a vallás misztériuma, mivel nő volt és költő; ezért kívánt részt venni a misén.

Michele ellenben szentül hitte, hogy mise nélkül nincs üdvösség, lévén nápolyi és lazzarone.

Salvato a két helyiség közti átjáróajtónál álldogált. Fürkész tekintetét többször is körülhordta a termen, még a folyosóra is kilesett, de hasztalan, nem látott senkit, akiről feltételezhette volna, hogy az ő kedvéért jött ide.

Eleonora leült egy székre, s fejét a támlára hajtotta.

Michele az oltár lépcsőjére térdepelt.

Michele testesítette meg a feltétlen hitet, Eleonora a reményt, Salvato a kétséget.

Salvato szórakozottan hallgatta a misét, Eleonora áhítattal, Michele eksztázisban.

Elvégre hazafi és ezredes mindössze négy hónap óta volt, lazzarone viszont születése óta.

A mise végén a pap megkérdezte:

- Ki akar áldozni?

- Én! - kiáltotta Michele.

Eleonora némán meghajolt, Salvato tagadóan rázta a fejét.

Michele a pap mellé lépett, suttogva meggyónt, majd megáldozott.

Ennek végeztével mindhármukat visszakísérték a belső szobába, és máris hozták a reggelit.

- Hánykor lesz a kivégzés? - kérdezte Cirillo a felszolgáló börtönőröktől.

Az egyik porkoláb közelebb lépett.

- Azt hiszem, négy órakor, Cirillo úr - mondta.

- Á, te ismersz? - fordult felé a doktor.

- Igenis, doktor úr tavaly meggyógyította a feleségemet, amikor tüdőgyulladásba esett.

- Jól van a feleséged?

- Igenis, excellenciás uram.

És halkan, nagyot sóhajtva hozzáfűzte:

- Be örömest kívánnám a doktor úrnak, hogy sokáig éljen, olyan sokáig, mint fog a feleségem!

- Barátom - felelte Cirillo -, az ember élete véges; bár Isten nem olyan szigorú bíránk, mint Ferdinánd király őfelsége; Isten néha megkegyelmez, Ferdinánd király soha. Négy órakor lesz, azt mondtad?

- Azt hiszem - felelte a porkoláb -, de mert több elítélt is van, lehet, hogy egy órával előrehozzák a kezdést, hogy jusson mindenkire idő.

Cirillo elővonta zsebóráját.

- Fél tizenegy van.

Már-már visszasüllyesztette az órazsebbe, de félúton megállt a keze:

- Hohó, majd elfelejtettem felhúzni. Pedig igazán semmi ok rá, hogy ő megálljon, csak azért, mert a gazdája megáll.

S nyugodtan nekiállt az órát felhúzni.

- Óhajt-e még valaki szent vallásunk vigaszában részesülni? - kérdezte a pap a küszöbről.

- Nem - válaszolták Cirillo, Ettore Carafa és Manthonnet egyszerre.

- Ahogy kívánják - mondta a pap. - Ez elvégre kizárólag önökre tartozik - és Istenre.

- Úgy hiszen, atyám - szólt Cirillo -, helyesebb lenne azt mondani: Ferdinánd királyra - és Istenre.

Fél négy tájban nyílt a biancók fülkéjéhez vezető udvari ajtó - e fülkét vastag válaszfal és egy vaspántos, több lakattal, retesszel elzárt ajtó határolta el az elítéltek szobájától -, s léptek zaja, suttogás hallatszott odaátról.

Cirillo elővonta zsebóráját.

- Fél négy, derék porkolábunk nem csapott be - mondta.

Michele a szentáldozása óta elmerülten imádkozott.

- Michele! - szólt rá Salvato.

A lazzarone felrezzent, s Salvato intésére olyan közel hajolt hozzá, amennyire lánca engedte.

- Parancsol excellenciád? - kérdezte.

- Lehetőleg maradj a közelemben, s ha történne valami, használd ki az alkalmat.

Michele búsan rázta a fejét.

- Hiába, excellenciás uram, Nanno megmondta, hogy felakasztanak, és fel is fognak akasztani, annyi szent.

- Ej, ki tudja? - mondta rá Salvato.

E pillanatban feltárult a biancók fülkéjével átellenes, tehát a kápolnába vezető ajtó, s egy férfi állt meg a küszöbön. Odakintről behallatszott a földhöz koccanó puskatusok dobaja, amint a katonák pihenőállásba helyezkedtek.

Az újonnan jött külseje csalhatatlanul elárulta, hogy ő a hóhér.

Megszámolta az elítélteket.

- Összesen hat dukát jutalom! - mormogta, és nagyot sóhajtott. - És ha elgondolom, hogy tulajdonképpen hatvan dukát járna. De jobb róla nem is beszélni...

Időközben megjött Guidobaldi, a főügyész, oldalán egy törvényszolgával, aki a junta ítéletét hozta.

- Oldozzák fel az elítélteket! - rendelkezett a főügyész.

A porkolábok engedelmeskedtek.

- Térdre, bűnösök! Halljátok az ítéletet! - förmedt az elítéltekre Guidobaldi.

- Főügyész úr szíves engedelmével jobban szeretnénk állva meghallgatni - mondta Ettore Carafa, de olyan metsző gúnnyal, hogy a főügyész a fogát csikorgatta dühében.

- Felőlem hallgassátok térden, állva vagy ülve, a fő, hogy meghallgassátok, és hogy az ítéletet végrehajtsuk! Írnok, olvassa fel a végzést.

A végzés Domenico Cirillót, Gabriele Manthonnet-t, Salvato Palmierit, Michele il Pazzót és Eleonora Pimentelt kötél általi halálra, Ettore Carafát fejvesztésre ítélte.

- Helyes - mondta Ettore Carafa -, az ítélethez nem férhet szó.

- Akár végre is hajthatjuk? - kérdezte gúnyosan Guidobaldi.

- Amikor parancsolja. Én a magam részéről készen állok; feltételezem, hogy a barátaim úgyszintén.

- Készen állunk - felelték egy emberként az elítéltek.

- Egy dolgot még mondanom kell neked, Domenico Cirillo - szólt Guidobaldi kelletlenül. Láthatóan nem volt ínyére a közlés.

- Mit? - kérdezte Cirillo.

- Folyamodj kegyelemért a királyhoz. Te az orvosa voltál, talán megkegyelmez. Ha benyújtod a kérvényt, nekem mindenesetre el kell halasztanom az ítélet végrehajtását.

Minden szem Cirillóra szegeződött.

S ő nyugodt, mosolygós arccal azt felelte szelíd csengésű hangján:

- Kár a fáradságért: nem tűrhetem, hogy jó híremen folt essék. Elutasítom a menekülésnek ezt a gyalázatos módját. Együtt ítéltek el barátaimmal, s ők kedvesek szívemnek: együtt is akarok halni velük. A halál megnyugvás lesz számomra, a kisujjamat nem vagyok hajlandó mozdítani, hogy elkerüljem, hogy akár csak egy órával tovább nyújtsam maradásomat e világban, ahol a paráznaság, a hitszegés s az erkölcstelenség az úr.

Eleonora megragadta Cirillo kezét, megcsókolta, majd földhöz vágta az ópiumot tartalmazó üvegcsét, úgyhogy szilánkokra tört.

- Hát ez mi? - kérdezte Guidobaldi, a padlón szétömlő folyadékra mutatva.

- Méreg. Tíz perc alatt végleg kiragadott volna hatalmadból, nyomorult! - felelte Eleonora.

- És miért mondtál le önként a méregről?

- Mert úgy vélem, gyávaság Cirillót cserbenhagynom, ha ő nem hagyott cserben bennünket.

- Bravó, leányom! - kiáltotta Cirillo. - Nem azt mondom: "Méltó vagy hozzám", hanem inkább azt: "Méltó vagy önmagadhoz!"

- Forsan et haec olim meminisse juvabit!^[27] - felelte a költőnő, mosolyogva, ünnepélyesen, égre emelt tekintettel, kinyújtott karral.

Guidobaldi kezdte elveszteni a türelmét.

- Ejnye, hát sohase lesz vége? Van még valakinek valami kérése?

- Először is: senki nem kért semmit - szólt Ruvo grófja.

- Nem kért, nem kér, nem is fog kérni - mondta Manthonnet.

- Hacsak azt nem, hogy fejezzük be minél előbb a hazug könyörület komédiáját.

- Porkoláb, nyisson ajtót a biancóknak.

A fülke ajtaja feltárult. Bevonultak a vezeklőbarátok, földig érő, fehér kámzsájukban.

Tizenketten voltak, minden elítéltre kettő jutott.

Az ajtó bezárult mögöttük.

Salvato mellé odalépett egy vezeklőbarát, és kezet szorított vele a titkos szabadkőműves rítus szerint.

Salvatónak egy arcizma se rándult. Viszonozta a kézszorítást.

- Felkészült? - kérdezte a vezeklőbarát.

- Igen - felelte Salvato.

Hogy a kérdés s a felelet kettős értelmű, azt rajtuk kívül senki nem vette észre.

Salvato csupán a jelről tudta, hogy jó baráttal áll szemközt - a csuklya alól szóló hang ismeretlennek tetszett előtte.

Gyors pillantást váltott Michelével.

- Ne feledd, amit mondtam, Michele.

- A világért sem, excellenciás uram - felelte a lazzarone.

- Kit hívnak itt Michelének? - ütötte fel a fejét egy másik szerzetes.

- Engem - jelentkezett Michele felvillanyozva, abban a reményben, hogy örvendetes újságot hall.

A vezeklőbarát odament hozzá.

- Nemde, él az édesanyja?

- Bizony - sóhajtott nagyot Michele -, s ha bánkódom, leginkább őmiatta. Szegény asszony! De honnan tud róla, atyám?

- Egy szegény öregasszony állt elém, amikor a Vicaria kapuján készültem belépni.

"Nagy jó uram - mondta ő -, egy kérdésem lenne."

"Ugyan mi?" - kérdeztem én.

"Azt szeretném tudni, azok közül való-e, akik az elítélteket a vérpadra kísérik?"

"Igen."

"Nos, van az elítéltek között egy, akit úgy hívnak, Michele Marino, ámbár közönségesen csak Bolond Michelének nevezik."

"Az, aki az úgynevezett respublika alatt ezredes volt?" - kérdeztem erre én.

"Az, az - bólogatott ő -, az én szerencsétlen fiacskám."

"Nos?"

"Keresztényi cselekedet lenne, nagy jó uram, ha megmondaná neki, hogy amikor kilép a Vicaria kapuján, fordítsa balra a fejét. Én ott ülök majd a Csődbejutottak Kövén, hogy elbúcsúzzam tőle, s áldásomat adjam rá."

- Köszönöm - mondta Michele. - Tiszta szívből szeret engem az a szegény, jó asszony, annyi szent. Sok bánatot okoztam neki életemben; de ez a mai lesz az utolsó.

Lopva egy könnyet törölt ki a szeme sarkából, majd azt kérdezte:

- Megtisztelne-e azzal, atyám, hogy elkísér?

- Szíves örömest - felelte a bianco.

- Indulás, Michele, ne várass bennünket - türelmetlenkedett Salvato.

- Megyek, Salvato úr, máris megyek!

Beállt Salvato mögé.

Az elítéltek a hóhér vezetésével kivonultak a siralomházból, átmentek a kápolnán, ahol az imént misét mondtak nekik, és kiléptek a folyosóra.

Egyesével, meghatározott sorrendben vonultak - alighanem ezt szánták kivégzésük sorrendjének is.

Elöl Cirillo haladt, mögötte Manthonnet, aztán Salvato, Michele, Eleonora Pimentel s leghátul Ettore Carafa.

Az elítéltek oldalán kétfelől egy-egy bianco lépdelt.

A börtön kapuja az udvarra nyílt. Innen katonák sorfala közt haladtak a második, külső kapuig, mely a Vicaria térre torkollott.

A téren ember ember hátán.

Az elítéltek láttán rémítő zsivaj támadt.

- Halál a jakobinusokra! Halál!

Nyilvánvaló volt, hogy a katonák nélkül két lépést sem tehetnének az utcán, a tömeg ízekre szedné őket.

Az emberek kezében kés villogott, szemükben gyűlölet.

- Támaszkodjon a vállamra - mondta Salvatónak a jobbján lépkedő szerzetes, az, aki szabadkőművesként mutatkozott be.

- Nehogy összeessek, úgy gondolja? - mosolygott Salvato.

- Nem, de bizonyos utasításokat kell közölnöm.

Mintegy tizenöt lépést tehettek a kapu óta. A menet most ért el ahhoz az oszlophoz, mely a Csődbejutottak Köve fölé magasodik. A kő neve onnan ered, hogy a középkorban a tönkrejutottak erre ültek ki, csupasz fenékkel, csődöt kérni maguk ellen.

- Állj! - szólt a Michele balján haladó szerzetes.

A bianco korlátlan tekintélynek sőt hatalomnak örvend az efféle gyászmenetekben.

Donato mester azonnal megállt, s mögötte megtorpant az egész menet; szerzetesek, elítéltek, katonák.

- Fiatalember! Búcsúzz el anyádtól! - szólt Micheléhez a szerzetes, aki az imént megálljt parancsolt. - Asszony - fordult az anyókához -, áldd meg utolszor fiadat!

Az öregasszony lekászolódott a kőről, és szívére ölelte Michelét.

Pár pillanatig így álltak némán, egyikük sem bírt szólni.

A Salvato jobbján haladó szerzetes ezt az alkalmat ragadta meg, hogy gyorsan odasúgja:

- A Sant'Agostino alla Zecca utcán, a templommal szemközt, a menet útját csődület állja majd el. Fusson föl a templom lépcsein, dőljön neki a kapunak, és a sarkával döngesse meg.

- A bal felől haladó szerzetes is a mi emberünk?

- Nem. Tegyen úgy, mintha Michelét figyelné.

Salvato visszafordult, hogy megnézze, mit csinál Michele és édesanyja.

Michele éppen akkor kapta fel a fejét. Fürkészve nézett körül.

- Hát ő - kérdezte aztán -, ő nem jött el?

- Kicsoda?

- Assunta.

- Sír, zokog, a haját tépi az Annunziata-kolostorban, ahová apja és bátyjai bezárták. De még meg is esküdtek rá, hogy ha kiragadhatnak téged a katonák keze közül, a hóhér bottal ütheti a nyomod, mert ők ízekre szednek. Giovanni még meg is toldotta azzal, hogy "Egy dukátomba kerül, de megéri!"

- Mondja meg Assuntának, édesanyám, hogy haragudtam rá, amiért cserbenhagyott, de most, hogy tudom, nem ő tehetett róla, szívből megbocsátok!

- Búcsúzzatok - szólt a szerzetes.

Michele letérdepelt öreg édesanyja előtt. Az a fia fejére tette a kezét, s gondolatban megáldotta: csak gondolatban, mert a szegény asszonyt úgy elővette a sírás, hogy nem bírt szólni.

A szerzetes átkarolta az öregasszonyt, visszavezette a kőhöz, és leültette. Az öregasszony feje térdére csuklott, úgy ült ott, mintha elszállt volna belőle az élet.

- Menjünk - mondta Michele.

S önként visszalépett a sorba.

Szegény barátunk nem volt bölcs, mint Cirillo, sem költő, mint Eleonora Pimentel, nem volt merész röptű elme, mint Ruvo grófja, sem spártai jellem, mint Manthonnet; a nép egyszerű gyermeke volt ő, soha nem tudott érzelmeinek parancsolni, vagy azokat elleplezni.

Szilárd léptekkel, felszegett fejjel ment tovább, de az arca könnyekben fürdött.

A menet egy darabig a strada dei Tribunalin haladt, majd balra kanyarodott, a vico delle Litére, s a keresztezés után befordult a vico Sant'Agostino alla Zeccára.

Az utca bejáratánál egy ember álldogált, két bivaly vonta szekere mellett.

Salvatónak úgy rémlett, hogy a jobbján haladó szerzetes összenéz a szekeressel.

- Készüljön föl! - súgta Salvatónak a szerzetes.

- Mire?

- Amit az előbb mondtam.

Salvato hátranézett. A bivalyos ember a menet nyomába szegődött.

Valamivel a strada del Pendino előtt egy szekér torlaszolta el az utcát. Eltört az első tengelye.

A szekeres épp azzal bajlódott, hogy a lovait kifogja.

Négy-öt katona előresietett. "Utat! Utat!" - kiáltozták, s igyekeztek az utat csakugyan szabaddá tenni.

Az elítéltek a Sant'Agostino alla Zecca templommal egy vonalban álltak meg.

Hirtelen félelmes bőgés hallatszott, s a két bivaly, mintha megveszett volna, vérben forgó szemmel, lógó nyelvvel, orrlikaikon tüzet fújtatva nekirontott a menetnek, a szekér mennydörgésszerű robajjal csapódott ide-oda a kövezeten. A bősz bivalyok halomra tiporták, falhoz lapították az utcán bámészkodó tömeget s azt a néhány katonát, akik szuronnyal próbálták a bivalyokat észre téríteni.

Salvato megértette, hogy most kell cselekednie. Könyökével eltaszította a balján haladó biancót, fellökte a vele egy vonalban álló katonát, és mintha csak a bivalyok elől menekülne, harsány "Vigyázz, jön a bivaly!" kiáltással felszáguldott a templom lépcsőin, hátát nekivetette a kapunak, s a sarkával megdöngette.

A kapu megnyílt, s elnyelte Salvatót, mint egy ügyesen rendezett színpadi mesejátékban a süllyesztő, de olyan gyorsan, hogy jóformán nem lehetett szemmel követni.

Michele ment volna Salvato után, de egy vasmarok utánanyúlt s megállította. Assunta apjának, az öreg Basso Tomeónak a marka.

Négy állig felfegyverzett férfi várt Salvatóra a templomban.

Egyikük ölelésre tárta karját. Salvato ráborult:

- Apám! - kiáltotta.

- Most aztán rajta, gyerünk! Egy percet sem veszthetünk! - mondta Giuseppe Palmieri.

- Nem menthetnők meg társaimat is? - próbált ellenkezni Salvato.

- Ne is ábrándozz róla - csóválta a fejét az apa. - Gondolj Luisára!

- Igen, igen! Luisa! Mentsük meg Luisát! - kiáltotta Salvato.

Egyébként akkor sem állhatott volna tovább ellen, ha akart volna; a templom kapuját kívülről puskaagyak döngették, s Giuseppe Palmieri gigászi erővel ragadta fiát a templom másik kijárata felé, mely a Chiarettieri al Pendino utcára nyílik.

Itt két abruzzói paraszt négy lovat tartott készen, felszerszámozva, a négy férfi részére: a nyeregkápán keresztbe fektetve a karabély.

Giuseppe Palmieri nyeregbe vetette magát.

- Ez az én lovam, s ez itt a tied - mutatott a második lóra.

Mielőtt végigmondta volna, Salvato már fenn termett a nyeregben.

- Utánam! - kiáltotta Giuseppe Palmieri.

Vágtában megindult a largo dell'Elmón, majd végigszáguldott a vico Grandén s a strada Egiziaca a Forcellán.

Salvato mindenütt a nyomában; mögötte a két másik lovas.

Öt perc múltán kijutottak Nápolyból, a nolai kapun át, s nekivágtak a Santo Cormó-i országútnak, majd balra letértek egy a lápon átvezető ösvényre; Capodichino fölött visszakanyarodtak a Casoriába vivő országútra, és hajrá! Bal kéz felől elmaradt mögöttük Sant'Antonio, jobb kéz felől Acerra, s mialatt két társuktól lassan elszakadtak, elnyelte őket a caudiumi szoros.

Azon olvasóink kedvéért, akik mindenre magyarázatot követelnek, két szóban elmondhatjuk, mi is történt.

Giuseppe Palmieri hazalátogatott Molisébe, összeszedte tizenkét hű emberét, s felhozta őket Nápolyba.

Régi barátja, aki időközben belépett a biancók rendjébe, magára vállalta, hogy Salvatót értesíti a megmentése érdekében szőtt összeesküvésről; mint vezeklőbarát, könnyen bejutott az elítélthez, azon a jogcímen, hogy ő kíséri majd a vérpadra.

Giuseppe Palmieri egyik parasztja szekérrel eltorlaszolta az utcát.

A másik azalatt a szűk utca bejáratánál leste két bivaly vonta szekerével az elítélteket.

Amint a menet elvonult előtte, a paraszt égő taplódarabkát ejtett a bivalyok fülébe.

A bivalyok megvadultak, és bőgve, fújtatva, mindent és mindenkit összetiporva végigszáguldottak az utcán.

Nagy kavarodás támadt; Salvato élt az alkalommal, és megszökött.

A kavarodás nem ült el azután sem, hogy Salvato eltűnt.

Említettük, hogy Michele megpróbált a nyomába szegődni, de nyakon csípte Basso Tomeo, a vén halász, "aki megesküdött rá, hogy a hóhért megelőzve végez Michelével".

Ádáz harc tört ki, egyfelől a lazzaronék s a katonák között, minthogy a lazzaronék ízekre akarták szedni Michelét, aki nem átallt francia egyenruhába bújni, s ezáltal szégyent hozni tiszteletre méltó céhükre, másfelől a lazzaronék és Michele között, aki mindent egybevéve kívánatosabb halálnak tartotta az akasztást az agyonveretésnél.

Odasereglettek a katonai kíséret tagjai is, s az ő segítségükkel végre sikerült Michelét volt cimborái karmai közül kiszabadítani, de szánalmas állapotban.

A lazzaronék keze fürgén jár: két-három késszúrást is ejtettek Michelén e néhány perc alatt.

Szegény ördög járni se bírt többé, felrakták hát az utcát eltorlaszoló szekérre, s úgy vitték tovább.

Salvato szökését rögtön észrevették, hiszen, mint emlékszünk, a katonák hamarosan puskatussal döngették a templomajtót, gyors menekülésre késztetve a szökevényeket. A vastag tölgyfa ajtó azonban ellenállt az ütéseknek, az üldözők nem tehettek mást, megkerülték a templomot, sőt, az egész utcát, s mire egy negyedóra múltán a strada del Pendinón át a hátsó templomajtóhoz értek, Salvato rég kijutott Nápolyból, tehát nem fenyegette többé az elfogatás veszélye.

Salvatónak végleg nyoma veszett, Michelét felrakták a szekérre, a gyászmenet folytathatta útját a vesztőhelyre, vagyis a Régi Vásártérre.

Nagy kerülővel, a Francesca utcán s a rakparton haladtak végig, hogy a nép kedvére szórakozzék.

A lazzaronék közrefogták a menetet, és szeméremsértő taglejtésekkel, vad ordítozással, táncolva-énekelve kísérték. Ezt a dalt gajdolták, mióta Eleonora Pimentelt felismerték:

            La signora Dianora
Che cantava neoppa lo triato,
Ma alballa muzzo a lo mercato.

            Viva, viva lo papa sante,
Che a marmota i cannoncini
Per distruggiere i giacobini!

Viva la forca e maestro Donato!
Sant'Antonio sia lodato.

Ami annyit tesz, mint:

            Dianora, a nagyasszony
fenn kántált minap a szini deszkán,
piactéren táncol estig eztán.

            Éljen a szentatya, éljen,
muskétánkat tőle kaptuk, azzal,
végezzünk a jakobinusokkal.

Éljen a bitó s Donato mester,
Szent Antalt övezzük dicsérettel!

Így értek ki az elítéltek a rakpartra, a tömeg üvöltözése, átkai, szitkai, gúnykiáltásai közepette, így vonultak végig a strada Nuován s a vico dei Sospiri dell'Abissón, ahol szemükbe tűntek a Régi Vásártér kellős közepén felállított kivégző eszközök.

Öt bitó állt a téren meg egy vérpad.

Az egyik bitófa mintegy tízlábnyira a többi fölé magasodott.

Ezt szánták Eleonora Pimentelnek - aljas célzattal.

A nápolyi király messzemenően gondját viselte jó lazzaronéinak, mint látjuk.

A vico della Conciaria sarkán egy torz képű, sebhelyes fickó leste a menetet. Arcát hosszú forradás szelte ketté, fél szeme kifolyt, csonka jobb kezéről hiányoztak az ujjak, falábon bicegett. Alig vonszolta magát, azért is nem mehetett az elítéltek elé.

A beccaio egyenesen a betegágyból kelt fel arra a hírre, hogy Salvatót bíróság elé állították, elítélték, felakasztják: ezt az élvezetet semmi szín alatt nem akarta volna elszalasztani.

- Hol az a jakobinus? Hol az a nyomorult? Hol az a zsivány? - üvöltötte, s megpróbált átfurakodni a katonák sorfalán.

Michele ráismert a beccaióra a hangja után, s bár ő maga is kutya rossz bőrben volt, elnevette magát, félig felemelkedett, s gúnyosan visszaszólt:

- Ha csak azért fáradtál ide, beccaio, hogy Salvato tábornok akasztását végignézd, az ördögnek tartoztál egy úttal, mert megszökött.

- Megszökött? - tajtékzott a beccaio. - Megszökött? Lehetetlen!

- Kérdezd meg az urakat, mért lóg földig az orruk. De nincs még minden veszve: uccu, fuss utána. Amilyen jól szolgál a lábad, biztos utoléred.

A beccaio őrjöngött dühében: megint elmaradt a hőn várt bosszú.

A katonák ráförmedtek: "Utat!", és puskatussal jól oldalba taszították.

A menet továbbhaladt.

Pár pillanat múlva célhoz ért: megérkezett a bitók tövébe. Ott egy törvényszolga várta az elítélteket, hogy a halálos ítéletet felolvassa előttük.

A tömeg kedélyesen nevetgélt, átkozódott, szitkozódott, énekelt, mialatt az ítéletet felolvasták.

Most a hóhér lépett oda az elítéltek csoportjához.

Az akasztás sorrendjét elmulasztotta megszabni a bíróság.

Cirillo és Manthonnet önkéntelen egy lépést tett a hóhér felé.

- Hát most kit akasszak előbb? - kérdezte Donato mester.

Manthonnet lehajolt, felvett a földről két szalmaszálat, s odakínálta Cirillónak.

Cirillo húzta a hosszabbat.

- Nyertem - mondta Manthonnet.

S Donato mester kezére adta magát.

Már nyakán feszült a hurok, amikor búcsúzóul ezeket mondta:

- Ó, nép, bár ma átkozol bennünket, te lész egykor bosszúállónk, a miénk s mindazoké, akik a hazáért haltak!

Donato mester meglökte, a létra kicsúszott lába alól, s teste máris ott himbálódzott a semmiben.

Cirillo következett.

Fellépett a létrára, s beszélni készült, de a hóhér nem hagyta szóhoz jutni: egy lökés, és Cirillo teste is ott himbálódzott Manthonnet mellett.

Eleonora Pimentel megindult a hóhér felé.

- Nem te következel! - förmedt rá durván Donato mester.

Eleonora visszalépett. Michelét hozták a szekérről.

A bitó tövében Michele felkiáltott:

- Hadd menjek egyedül föl a létrán, barátaim, másként még azt hihetnék, hogy a félelem vette el erőmet, nem a sebeim.

S csakugyan felkapaszkodott saját erejéből a létra fokain, míg Donato mester rá nem szólt:

- Elég!

Akkor megállt. A kötelet már lent a nyakára vetették, Donato mester éppen csak a térdével billentette meg, s ő is kilendült az űrbe.

- Nanno... - mormolta még, de a folytatást - ha egyáltalán lett volna folytatás - torkára forrasztotta a hurok.

Ahány akasztás, annyi diadalordítás, annyi fülsiketítő éljen harsant a téren.

De hátra volt még az a kivégzés, amelyet a csőcselék minden eddiginél nagyobb izgalommal várt: Eleonora Pimentelé.

Ezúttal igazán ő következett: Donato mester előbb az akasztásokkal akart végezni, mielőtt áttért volna a nyaktilóra.

A törvényszolga súgott valamit Donato mesternek, a mester odalépett Eleonora elé.

A hős lelkű nő immár visszanyerte önuralmát, bár egy pillanatra elrémült a bitó látványától, mely magasabbra nyúlt a többinél; ó, nem a bátorsága hagyta cserben, csupán szemérme lázadt fel.

- Hölgyem - mondta a hóhér, sokkal udvariasabb hangot ütve meg, mint előbb -, megbíztak annak közlésével, hogy ha kegyelmet óhajt kérni, a kivégzést elhalasztjuk: bevárjuk, míg kérvénye eljut Ferdinánd királyhoz, aki határtalan könyörületességében talán hajlandó kegyelmet gyakorolni.

A vezeklőbarátok Eleonora köré sereglettek, úgy biztatták:

- Folyamodjék kegyelemért! Tegye meg!

Eleonora elmosolyodott, jólesett szívének a szerzetesek együttérzése.

- S ha nem kegyelemért könyörögnék, hanem más kegyet kérnék, azt is megadnák? - kérdezte.

- Talán igen - felelte Donato mester.

- Akkor kérek - egy nadrágot.

- Bravó! - kiáltotta Ettore Carafa. - Spárta lányához méltó a válasz!

A hóhér s a törvényszolga összenézett. Gyáva meghunyászkodást reméltek Eleonorától, mert csak nő, s kicsaltak belőle egy fenséges választ, mely azt bizonyította - hogy hősnő.

A törvényszolga intett.

Donato mester fertelmes mancsával megragadta Eleonora meztelen vállát, s a magas bitó felé vonszolta.

Eleonora még egyszer felmérte, a bitó alá érve, annak magasságát.

Majd visszafordult, s odakiáltott a nézőknek - az akasztófát szoros gyűrűbe fogta a tömeg:

- Az erkölcs nevében! Hát nincs itt egyetlen jóérzésű asszony, aki e gyalázattól megmentene?

Egy asszony odadobta neki széles, ezüst hajtűjét.

Eleonora felujjongott, kapta a tűt, s térdmagasságban összetűzte szoknyája hátát-elejét, így állítva elő azt, amit hiába kért az előbb: egy nadrágot.

Majd szilárd léptekkel felhágott a létrára. A Nápolyi Marseillaise első sorait szavalta fennhangon, azt a versszakot, melyet a San Carlo Színházban nyilvánosan elénekelt, azon az estén, amikor Nápoly értesült Altamura bukásáról.

Mielőtt a negyedik sor elhangzott volna, hősi lelke már úton volt az égbe.

Az öt akasztófából négyen ott függött a kiszemelt áldozat, csak egy maradt üresen: az, amelyiket Salvatónak szántak. Donato mester végzett aznapi penzumával, már ami az akasztást illeti: de hátra volt még a nyaktiló jelöltje: Ruvo gróf.

- Végre - szólt Ettore, látva, hogy a mester és segédei végeztek az utolsó áldozattal is -, remélem, rajtam van a sor?

- Ne félj, egyet se váratlak - mordult rá Donato mester.

- Á, á! S ha netán egy kegyet kérnék, megtagadnád?

- Ki tudja? Bökd csak ki.

- Azt kérem, hogy szemből fekhessek a nyaktiló alá. Látni akarom, hogy zuhan le a kés, mely torkomat elvágja.

Donato mester a törvényszolgára nézett; az vállat vont, nem lévén kifogása a kérés teljesítése ellen.

- Úgy lesz, ahogy kívánod.

Ettore Carafa könnyedén felfutott a vérpad lépcsőin az emelvényre, s önként lefeküdt a deszkára, hanyatt, arccal az égnek.

A hóhérsegédek megkötözték, nyakát a kés alá igazították.

S mert a hóhér, mintegy elszörnyedve áldozata féktelen bátorságán, egy pillanatig tétovázni látszott, mielőtt mozdult volna, hogy szörnyű tisztét tegye, az elítélt rákiáltott:

- Taglia dunque, per Dio! (Vágd már, az istenit!)

Mintegy parancsra lezuhant a kés, s Ettore Carafa feje a padra gurult.

De eleget bámultuk már e szörnyű mészárszéket, melyet közönségesen Nápolynak neveznek, fordítsuk tekintetünket másfelé, a királyság másik pontjára.

Három hónap telt el a fentebb leírt események óta. Nápoly ezalatt nagy változásokat ért meg. Elhajózott az angol flotta, Ruffo kardinális elbocsátotta hadseregét, lemondott kormányzói tisztéről, és egyszerű bíborosként elvonult Velencébe a konklávéra, hogy megválassza VI. Pius pápa utódát.

Fontos változás volt továbbá, hogy Statellát, Cassaro hercegét kinevezték alkirálynak, Malaspina márkit első titkárának.

Ferdinánd király restaurációja befejezett tény volt, jöhetett a jutalomosztás.

Nelsonért a legjobb akarattal sem tehettek többet, mint amennyit tettek; egyszer már megkapta V. Fülöp díszkardját s a Bronte hercege címet, hetvenötezer font évi jövedelemmel megtetézve.

Ruffo kardinális évi tizenötezer dukátos életjáradékot kapott Riccia herceg volt hűbérbirtoka, San Georgia la Malara jövedelméből, mely örökös híján a koronára szállt.

A kardinális bátyja, Baranello herceg, megkapta a beneventói Santa Sophia-apátságot, a birodalom egyik leggazdagabb apátságát.

Francesco Ruffo, a kardinális öccse, akit ő hadserege felügyelőjévé nevezett ki, s akit Nelson a palermói udvarba menesztett félig küldötti, félig túszi minőségben, háromezer dukátos életjáradékot kapott.

Micheroux tábornok előlépett táborszernaggyá, és fontos diplomáciai posztot ruháztak rá.

De Cesare, az ál-kalábriai herceg háromezer dukátos évjáradékot kapott és tábornoki rangot.

Fra Diavolo ezredesi rangot és a Cassano hercege címet.

Végezetül: Pronio, Mammone és Sciarpa szintén ezredesi rangot, báróságot, birtokot, évjáradékot és a Konstanzi Szent György érdemrendet.

Vadonatúj rendjelet kreáltak az új érdemek jutalmazására Szent Ferdinánd-rend néven s a következő felirattal: Fidei et Merito.

Nelson kapta meg elsőnek az új kitüntetést, mivel a Szent Januárius-rendet, a birodalom legnagyobb érdemrendjét, eretnek létére, nem kaphatta meg.

Végezetül, miután mindenkit megjutalmazott, önmagát is megjutalmazta Ferdinánd, gondolván, hogy ennyi igazán kijár neki.

Elhívatta Rómából Canovát, és megrendelte nála - szinte habozunk kimondani, mit, mert tán el sem hiszik, olyan furcsa ötlet! -, megrendelte nála tulajdon szobrát - Minerva képében.

Hatvan évig állt az óriás méretű, groteszk remekmű a Bourbon Múzeum lépcsőházának falifülkéjében, az első lépcsőfokok fölött, s tán máig is ott állna, ha el nem távolíttattam volna, amikor a szépművészetek tiszteletbeli direktorává kineveztek; nem mert Ferdinándot nevetséges alakban ábrázolta, hanem mert foltot ejtett Itália legnagyobb szobrászának művészbecsületén, mintegy tárgyi bizonyítékát szolgáltatva, milyen mélyre süllyedhet a lángész is, mert hiszen ha Canovában élt volna az önbecsülésnek csak egy szikrája, soha nem állt volna rá, hogy tehetségét pénzért hasonló torzszülemény megalkotására fecsérelje.

A nápolyi királyság határozottan szerencsés korszakát élte. Az a szép, szomorú főhercegnő, akivel a vezérgályán találkoztunk, s aki, mint említettük, akkoriban hozta a világra kisleányát - a későbbi Berry hercegnőt -, 1800. február-március havában ismét teherbe esett; s ámbár a fentebb elbeszélt viharos események könnyen ártalmára lehettek volna, állapotát könnyen viselte, és baj nélkül eljutott a kilencedik hónapig. Egyik napról a másikra beköszönthetett a gyermek, s Palermóban alig várták már, hogy az örvendetes eseményt, a királyi család új tagjának, szerencsés esetben egy kis hercegnek a születését az alkalomhoz illő, pompás mulatságok sorozatával megünnepeljék.

Egy másik asszony is gyermeket várt ugyanekkor - nem palotában, nem selyemben-bársonyban, hanem a börtön mélyén, szalmazsákon; s az ő számára végzetes, halálos csapás lesz a gyermek világra jövetele, mert nem élheti túl egyetlen nappal sem.

Luisa Molina San Felice volt ez a szerencsétlen asszony. Miután férje bejelentette a bíróságnak, hogy áldott állapotban van, amint ezt magunk is hallottuk, a bosszúért lihegő Ferdinánd király parancsára Palermóba hurcolták, s egy orvosbizottság elé állították. A bizottság hivatalosan konstatálta a terhességet.

A királyt, aki nem ismert könyörületet, az a gyanú bántotta, hogy összeesküvéssel van dolga, a könyörület összeesküvésével; elhívatta hát tulajdon kirurgusát, Antonio Viliarit, és szigorú büntetés terhe mellett meghagyta neki, hogy jelentse, hányadán áll a dolog.

Antonio Viliari konstatálta a terhességet, akárcsak orvostársai; észleleteit jelentette a királynak, és megesküdött a lelke üdvösségére, hogy igazat szól.

A király nem restellte apróra kifaggatni az orvost: tudni akarta, feltehetően mikori keletű a terhesség, hogy megállapíthassa, mikorra várható a szülés, mikor lehet az anyát hóhérkézre adni.

A halálos ítéletet, szerencsére, jó előre kimondták Luisa San Felice fejére: azon a szent napon, melyen a gyermek kiszakad testéből, megszűnik védettsége, s halogatás, késedelem nélkül kivégezhetik.

Ferdinánd tulajdon orvosát, Antonio Viliarit rendelte a rab nő mellé, és keményen ráparancsolt, hogy a szülés megtörténtét haladéktalanul jelentse, mégpedig személyesen és kizárólag neki magának, nehogy bosszútervét bárki keresztezhesse.

Mindössze néhány hét választotta el a hercegnő s az elítélt nő szülésének napját; az egyik fiúörökössel örvendezteti majd meg a trónt, a másik újabb áldozattal a hóhért. Kettejük közül a hercegné tartott előbbre.

San Felice lovag e körülményre alapozta utolsó reményét.

Miután teljesítette a könyörület parancsát, s a törvényszék előtt tett bejelentésével, a fogoly nő iránt tanúsított tiszteletével megmentette felesége életét és becsületét, visszatért Nápolyból Palermóba, s élte tovább megszokott életét ura, a kalábriai herceg oldalán, a szenátusi palotában.

Visszatérte után nem mert a trónörökös előtt mutatkozni, de a herceg maga hívatta, kegyesen csókra nyújtotta a kezét, s azt mondta:

- Kedves San Felice, ön engedélyt kért tőlem egy nápolyi útra, s én megadtam a kért engedélyt, anélkül, hogy egy szóval firtattam volna, mit keres Nápolyban. De mert különféle híresztelések kaptak lábra utazása célját illetően, s nem tudhatom, igazat beszél-e a fáma vagy rágalmaz, elvárom - nem mint a trón örököse, hanem mint igaz barátja -, hogy híven beszámoljon minden lépéséről. Mint tudja, igen nagyra tartom önt, s én lennék a legboldogabb, ha segítségére siethetnék, ámbár nem áltatom magam azzal, hogy tartozásomat ön iránt valaha is leróhatom.

A lovag térdet akart hajtani, de a trónörökös felemelte, s melegen szívére ölelte.

San Felice lovag ekkor beszélni kezdett. Elmondta, hogyan lépett barátságra Caramanico herceggel, milyen fogadalmat tett barátja halálos ágyánál, miért vette feleségül Luisát, egyszóval mindent elmondott, csak Luisa vallomását hallgatta el, úgyhogy a herceg magától értetődően a lovagot tartotta a születendő gyermek apjának. Befejezésül azt bizonygatta a lovag, hogy Luisa ártatlan, s könyörögve kérte a kalábriai herceget, eszközöljön ki számára kegyelmet.

Ferenc herceg elgondolkodott. Ismerte apja kegyetlen, bosszúálló jellemét; mi több, tudta, hogy Ferdinánd megesküdött Luisa vesztére, s esküjétől nehéz lesz eltántorítani.

De hirtelen ragyogó ötlete támadt.

- Várj itt - mondta a lovagnak. - Tekintettel az ügy horderejére, illő a hercegné véleményét kikérnem, annál is inkább, mert jó tanácsadóm ő nekem.

És elvonult felesége hálószobájába.

Öt perc múltán nyílt a szoba ajtaja, a trónörökös kidugta rajta a fejét, és beszólította a lovagot.

Abban a pillanatban, amikor a lovag mögött bezárult a hercegné hálószobájának az ajtaja, egy kis goelett - kétárbocos, könnyű járású halászhajó - tűnt fel a Monte Pellegrino alatt. Magas, hajlékony árbocai elárulták, hogy amerikai gyártmány. A goelett végigsiklott a parti erőd hosszú hullámtörő gátja mentén, melynek végén egy üteg állt, és befordult a kikötőöbölbe. Oly könnyedén forgolódott ide-oda a kikötőben horgonyzó angol hadihajók meg a világ minden tájáról idesereglett kereskedelmi hajók között, mint egy mai gőzhajó.

Végül megállapodott, s horgonyt vetett, alig fél kötélhossznyira a castellammarei erődtől, mely régóta csak várbörtönül szolgált.

Hogy a kis hajó arról a földrészről való, melyet Kolumbusz Kristóf fedezett fel, azt az is könnyűszerrel megállapíthatta volna, aki nem járatos az olyasféle jegyek felismerésében, amiről fentebb szóltunk, mivel főárboca csúcsán ott lengett az Amerikai Egyesült Államok csillagos lobogója, büszkén hirdetve, hogy e törékeny alkotmány neki mert vágni az Atlanti-óceánnak, és szerencsésen át is kelt rajta, nem egy tengerjáró nagy hajót, fregattot lepipálva.

Oldalán aranybetűkkel állt a neve: The Runner - A futó -, melyet eszerint nem tulajdonosa véletlen ötletének köszönhet, hanem nagyon is rászolgált.

Abban a pillanatban, amint a horgony megragadt, megjelent a Runner oldalán a kikötői őrszolgálat csónakja, s az óvatossági rendszabályok messzemenő betartásával megkezdte a hajó ellenőrzését.

- Hahó, figyelem! Honnan jöttök?

- Máltából.

- Egyhuzamban?

- Nem, Marsalánál kikötöttünk.

- Lássuk a hajólevelet.

A kapitány odanyújtotta a kért okmányt - ő felelt a kérdésekre is, olasz nyelven, de erős jenki akcentussal -, az egészségügyi szolgálat tisztviselője csipesszel elvette, elolvasta, s ugyanúgy, csipesszel, visszaadta.

- Rendben van - mondta aztán -, szálljon csónakba, uram, és jöjjön velünk.

A kapitány csónakba ült, négy evezős villámgyorsan utánaugrott, s a csónak megindult az egészségügyi járőrbárka nyomában a kikötőmedence átellenes végében álló épülethez, vagy ahogy a helybeliek nevezték: a Saluté-hoz.

Annak a napnak estéjén, melyen San Felice lovag mögött becsukódott a kalábriai hercegné hálószobájának az ajtaja, s melyen a Runner nevű goelett kapitánya a Saluté-hoz csónakázott, ismét együtt ült a királyi család a palota nagytermében, ahol egyszer már gyönyörködtünk Ferdinánd és Cardillo elnök klopipartijában, Emma Lyonnában, amint a fáraóasztal mellett vívta csatáját a bankárral, marékszám szórva az aranyat, s a királynéban, amint lányai társaságában zászlót hímzett, hogy utóbb a hű és ravasz Lamarrával elküldje Ruffo kardinálisnak.

Minden olyan volt most is, mint régen. A király klopit játszott, Cardillo elnök dühödten szaggatta ruhája gombjait, Emma Lyonna előtt halomba gyűlt az arany, miközben halkan csevegett Nelsonnal, aki mögötte álldogált, a szék támlájára könyökölve, s a királyné és a kis hercegnők megint csak zászlót hímeztek; ezúttal, igaz, nem a kardinálisnak szánt harci lobogót, hanem fogadalmi zászlót Szent Rozáliának, a gyengéd szűznek, mert őt szemelték ki, nevét bemocskolván, ingadozó trónjuk védszentjéül, mely trón megszilárdításáért patakokban ömlött még mindig a honfivér.

És mégis egészen más volt minden, mint aznap, amikor olvasóink először lépték át e terem küszöbét. Akkor országavesztett, száműzött király volt Ferdinánd, ma győztes hódító - Ruffo érdeméből. Mi sem háborította volna tehát fejedelmi arcvonásainak békéjét, mely fejedelmi arcvonásokat Canova akkortájt pattantott elő Minervaként - no nem éppen Jupiter fejéből, csupán egy pompás carrarai márványtömbből -, mondom, mi sem háborította volna e fejedelmi arcvonások békéjét, ha a párizsi Moniteur néhány frissen érkezett példánya nem vetett volna baljós árnyékot a szicíliai királyság újonnan felvirradt napjára.

Az oroszok vereséget szenvedtek Zürichnél Massénától, az angolok Alkmaarnál Brune-től. Az angolok hanyatt-homlok hajóra szálltak, Szuvorov alig menekülhetett a csatatérről, ahol tízezer katonája hevert holtan; az utolsó pillanatban sikerült hidat rögtönöznie a sebes Reuss folyó szakadékos partjai fölött két fenyőszálból és tisztjei bőrövéből, s miután átjutott a túlsó partra, a mélybe taszította a hidat.

Lesújtó hírek! Ferdinánd úgy vigasztalódott, hogy Nelson és Baillie bosszantására megeresztett néhány gúnyos megjegyzést az angolok elhajózásáról és Szuvorov futásáról. Ha valakitől, tőle igazán nem vehették rossz néven; hasonló helyzetben kíméletlenül kigúnyolta és kinevette önmagát is.

Nelson tehát hallgatott, és az ajkát harapdálta; Baillie amúgy sem vette nagyon a szívére I. Pál cár hadainak kudarcát, lévén ő ír, ráadásul francia származású ír.

Az itáliai hadihelyzeten ez egyébként sem változtatott, következésképp nem is érintette közvetlenül Ferdinándot. Ausztria győzött a stokachi csatában a német hadszíntéren, Magnanónál, Trebbiánál és Novinál az itáliai hadszíntéren, s e győzelmek eredményeként az Alpok lábáig nyomult előre, ahol máris a Var menti ősi francia határt fenyegette.

Mi több: Burckhard és Pronio, a király őfelsége két hadnagya, elfoglalta Rómát és a római állam területét; Garnier tábornok, a francia csapatok parancsnoka, kötelezte magát a közte, valamint Burckhard tábornok, a nápolyi csapatok parancsnoka, és Troubridge commodore, a brit csapatok parancsnoka között létrejött szerződés értelmében, hogy október 4-ig kiüríti a római állam területét, természetesen kikötve csapatai részére a szabad elvonulást.

Ferdinánd király szavajárásával: volt tehát bőven mit nyelni.

"Amit lenyelsz, véreddé válik, ha meg nem fúlsz rajta!" - idézte Ferdinánd a közismert olasz közmondást, hamisítatlan nápolyi nemtörődömséggel, azt se bánva, hogy visszafelé sülhet el.

Őfelsége tehát gyorsan túltette magát azon, ami Svájcban és Hollandiában történt; s mivel az Itáliában bekövetkezett, bekövetkező és bekövetkezendő események legmagasabb megelégedésével találkoztak, vidáman kártyázott tovább, és kedélyesen ugratta ellenfelét, Cardillót, valamint szövetségeseit, Nelsont és Baillie-t, amikor váratlanul megjelent Ferenc herceg, tisztelettel köszöntötte apját, anyját, majd körülnézett a teremben, megkereste Castelcicala herceget, odasietett hozzá, és halk hangon élénk beszélgetésbe fogott őkegyelmességével. Castelcicala herceget, aki Palermóban maradt a király mellett, nemrég külügyminiszterré léptették elő, hűsége jutalmául.

Pár perc múlva Castelcicala herceg sarkon fordult, s átvágott a termen. A királyné előtt megállt, és valamit súgott neki. Karolina felkapta a fejét.

- Hívja Nelsont, és jöjjön a kalábriai herceggel utánam a szomszéd szobába - parancsolta, s ő maga máris indult a megjelölt szobába.

Pár pillanat múltán megjelent ugyanott a kalábriai herceg Castelcicala herceggel, s egy percre rá Nelson, aki gondosan bezárta maga mögött a szoba ajtaját.

- Jöjjön, Francesco, és mesélje el, honnan veszi, amit Castelcicala az imént jelentett. Szép história!

- Asszonyom - szólt a trónörökös, mély meghajlással (anyját mindig is félelemmel vegyes tisztelettel kezelte, mert tudta, hogy Karolina nem szereti őt) -, asszonyom, egy bizalmi emberem két óra tájban véletlenül a rendőrségen járt. Ott hallotta, hogy ma befutott a kikötőbe egy kis amerikai hajó, e hajó Máltáról jövet a Bon-fok közelébe sodródott, ahol két francia hadihajóval találkozott, s az amerikai kapitány azt állítja, hogy jó oka van feltételezni, miszerint az egyik francia hajón Bonaparte tábornok utazott.

Nelson megkérte a külügyminisztert, fordítsa angolra, amit a trónörökös mond, látva, hogy a többiek feszült figyelemmel hallgatják szavait. Aztán vállat vont.

- S ön kísérletet sem tett rá, Francesco, hogy kiderítse, van-e alapja a híresztelésnek, mely, ha nem is nagyon hihető, számunkra igen fontos lehet? Ön igazán megbocsáthatatlanul hanyag és könnyelmű, Francesco.

A trónörökös ismét meghajolt.

- Nem engedhetem meg magamnak, asszonyom, hogy államtitkokat firtassak. Ki és mi vagyok én a kormányban? Senki, semmi. Mindenesetre elküldtem emberemet, aki a hírt hozta, az amerikai goelettre, azzal az utasítással, hogy ellenőrizze forrásánál a hírt, s ha úgy ítéli, hogy a kapitány információi félig-meddig is hitelt érdemelnek, hozza el őt ide, a palotába.

- És mi történt? - kérdezte türelmetlenül Karolina.

- A kapitány a vörös teremben vár, asszonyom.

- Castelcicala, menjen és kísérje ide azt az embert, de a folyosón jöjjenek, a nagytermet kerüljék el.

Castelcicala távozása után mély csend borult a szobára, a várakozás csendje. Nemsokára nyílt a külső ajtó, s egy ötven-ötvenöt éves férfi lépett be rajta, sosem látott egyenruhában.

- Hadd mutatom be Skinner kapitányt - szólt a mögötte belépő Castelcicala herceg.

Skinner kapitány jócskán túl járt már élte delelőjén, mint mondottuk. A közepesnél valamivel magasabb termetű, bámulatosan karcsú derekú férfiú arca komoly volt, de rokonszenves; alig szürkülő haját homlokából kifésülve viselte, mintha a szélvihar vetette volna hátra fürtjeit. Szakállt nem hordott, sűrű, hosszúra nőtt barkója ellenben makulátlanul fehér, finom patyolatból varrt inggallérjáig ért.

A királynét s a kalábriai herceget mély bókkal üdvözölte, Nelsont ezzel szemben meglehetősen kevés tisztelettel; nyilván nem tudta, vagy nem akarta tudni, kivel van dolga.

- Uram - szólította meg a királyné -, ön állítólag fontos híreket hoz; ezért fárasztottam ide a palotámba. Mindannyian égünk a vágytól, hogy híreivel részletesen megismerkedjünk. S hogy tudja, ki előtt beszél: én Mária Karolina királyné vagyok, ez itt Kalábria hercege, a fiam, ez külügyminiszterem, Castelcicala herceg, s ez az úr itt az én kedves barátom, támaszom, megmentőm, mylord Nelson, Bronte hercege s a Nílus bárója.

Skinner kapitány úgy nézett körül, mintha egy ötödik személyt keresne. E pillanatban nyílt a szoba ajtaja, és megjelent a király.

Láthatóan ő volt az a bizonyos ötödik személy, akit Skinner kapitány hiába keresett.

- Madonna! - kiáltotta Ferdinánd. - Tudja-e, kedves tanítónőm, miféle hírek terjengenek Palermóban?

- Még nem, uram, de mindjárt megtudom, mert ez az úriember, akitől a hírek erednek, elmondja nekünk.

- Lám, lám! - álmélkodott a király.

- Parancsára, felség. Várom, hogy felségeitek kegyeskedjenek kérdést intézni hozzám - szólt Skinner kapitány.

- Azt beszélik, uram, hogy ön Bonaparte tábornokról hoz hírt - mondta a királyné.

A jenki elmosolyodott.

- Valóban, felséges asszony; méghozzá a legbiztosabb forrásból, mert alig három napja személyesen találkoztam vele a tengeren.

- A tengeren? - csodálkozott Karolina.

- Mit mond az úr? - kérdezte Nelson.

Castelcicala angolra fordította a kapitány válaszát.

- Hol? - kérdezte Nelson.

- Szicília és a Bon-fok között - felelte kitűnő angolsággal a kapitány -, a Pantelleria-sziget szomszédságában.

- Tehát körülbelül az északi szélesség 37. fokán? - kérdezte Nelson.

- A kérdéses pont helyzete körülbelül így határozható meg: északi szélesség: 37 fok, déli hosszúság: 9 fok 20 perc.

Castelcicala herceg folyamatosan fordította a királynak a párbeszédet. A királyné és a kalábriai herceg nem szorult tolmácsra, mindketten beszéltek angolul.

- Lehetetlen - mondta Nelson. - Sir Sidney Smith őrzi az alexandriai kikötő bejáratát, ő nem tűrte volna, hogy két francia hadihajó hazaszökjék Franciaországba.

- Ugyan már! - vágta rá a király, aki minden alkalmat megragadott, hogy jól odamondogathasson Nelsonnak. - Ön is eltűrte, hogy az egész francia flotta Alexandriába szökjék!

- De csak azért, hogy Abukirnál pozdorjává zúzzam!

- Csak azért? - szólt gúnyosan a király. - Nosza, fusson hát a két hadihajó után, melyeket Skinner kapitány saját szemével látott, és zúzza őket pozdorjává.

- Elárulhatná nekünk, kapitány úr - avatkozott közbe a kalábriai herceg, s gyors bókot vágott ki felséges szülei előtt mintegy mentegetőzésképpen, amiért jelenlétükben szólni mer -, minek köszönhető, hogy éppen ott járt, s mi oka van feltételezni, hogy a két francia hajó egyike Bonaparte tábornokot szállította?

- Készséggel, fenség - felelte könnyed meghajlással a kapitány. - Máltából a Messinai-szoros felé tartottam. A Passero-foktól délre, a parttól egy mérföldnyire, északnyugati szél rohanta meg hajómat. E széltől vitetve a Marettimo-szigetekig hajóztunk, a szicíliai part oltalmában, s mert a szél nem ült el, onnan tovább, hátfelszéllel a Bon-fok felé.

- És ott? - kérdezte a trónörökös.

- Ott két hadihajó keresztezte utamat. Én megállapítottam, hogy francia hajók, ők megállapították, hogy amerikai vagyok. Figyelmeztető ágyúlövést adtak le, majd felvonták a trikolórt, miáltal felszólítottak, hogy vonjam fel én is a lobogómat. Az egyik hajó zászlójelekkel tudtomra adta, hogy menjek közelebb, s amikor hallótávolságon belül értem, egy tábornoki egyenruhába öltözött férfi odakiáltott:

"Hahó, látott-e angol hadihajókat, kapitány?"

"Nem, tábornok" - feleltem én.

"Merre jár Nelson tengernagy flottája?"

"Egy része Máltát őrzi, a másik a palermói kikötőben vesztegel."

"Ön hová tart?"

"Palermóba."

"No, ha találkozik a tengernaggyal, mondja meg neki, hogy Itáliában visszavágok Abukirért."

S a hadihajó folytatta útját.

"Sejti-e, kapitány, hogy ki volt az, aki önt kifaggatta? - kérdezte ekkor másodtisztem, aki ott állt mellettem, és végighallgatta a párbeszédet. - Én elárulhatom: Bonaparte tábornok."

Castelcicala lefordította Nelsonnak a kapitány történetét. A király, a királyné s a trónörökös aggódva nézett össze.

- Nem tudja véletlenül a hajók nevét? - kérdezte Nelson a kapitánytól.

- Annyira megközelítettem őket, hogy minden további nélkül leolvashattam a hajók nevét: az egyiket úgy hívták: Le Muiron, a másikat: Le Carrère.

- Jelent valamit ez a két név? - kérdezte a királyné németül a trónörököstől. - Én egyiket sem értem.

- Személynév mind a kettő - felelte Skinner kapitány németül. Ugyanolyan tisztán és hibátlanul beszélte ezt a nyelvet is, mint az előbbi kettőt.

- Ezek az ördöngös amerikaiak minden nyelven értenek - jegyezte meg a királyné franciául.

- Rávisz a szükség, felséges asszony - válaszolta Skinner kapitány, kitűnő franciasággal. - Kereskedőnép vagyunk, minden nyelvet ismernünk kell, amelyen megkérdezhetik egy bála gyapot árát.

- Halljuk, mit szól az újsághoz Nelson lord - mondta a király.

- Rossz hír, sire, de kár lenne túlságosan a szívünkre venni. Keith lord flottája résen áll Korzika és Szicília között, s mint felséged is tudja, a tenger meg a szél Anglia szövetségese.

- Köszönjük, uram, hogy volt szíves bennünket tájékoztatni - mondta a királyné. - Meddig szándékozik Palermóban maradni?

- Kedvtelésből járom a világot, felséges asszony. Úgy terveztem, hogy jövő hét végén indulok tovább, hacsak felséged nem kegyeskedik másként rendelkezni.

- Hol találhatjuk meg, kapitány, ha netán újabb felvilágosításra lenne szükségünk?

- A hajómon. A castellammarei erőd közvetlen közelében horgonyzunk, s mivel ez a hely éppen megfelel, ott is maradok, ha nincs ellene senkinek kifogása.

- Francesco - fordult a királyné fiához -, gondoskodjék róla, hogy a kapitányt ne zaklassák. Maradjon ott, ahol kikötött. Tudnunk kell, hol keressük szükség esetén.

A trónörökös bólintott.

- Véleménye szerint mi most a teendő, Nelson lord? - kérdezte Ferdinánd.

- Sire, térjen vissza nyugodtan klopi-partijához, mintha mi sem történt volna. Feltéve, hogy Bonaparte tábornok haza talál jutni - hát, istenem, egy emberrel több lesz Franciaországban.

- Ha ön hiányzik Abukirnál, mylord, ott is mindössze egy emberrel lett volna kevesebb - szólt Skinner kapitány -, de ha az az egy ember hiányzik, alighanem megmenekült volna a francia flotta.

E bóknak s egyszersmind fenyegetésnek beillő megjegyzéssel távozott a kapitány a palotából, miután illően elköszönt a fejedelmi személyektől, akiknek hívására ott megjelent.

A király megfogadta Nelson tanácsát. Visszatért a kártyaasztalhoz, ahol már türelmetlenül várta Cardillo elnök, és türelmesen, mint jól nevelt udvaronchoz illik, Ascoli herceg, valamint Circello márki.

Ők egy világért meg nem engedték volna maguknak, hogy az udvari etikett előírásait megszegve kérdést intézzenek a királyhoz; Cardillo elnök azonban korántsem tisztelte úgy az illemszabályokat, mint társai.

- No, sire, hát érdemes volt félbeszakítania a játszmát, s bennünket faképnél hagyni? - kérdezte.

- Szavamra, nem! - felelte a király. - Ha ugyan hihetek Nelson lordnak, Bonaparte elhajózott Egyiptomból, és észrevétlen átjutott Sidney Smith hajóhadán. Négy napja a Bon-fok táján járt. Át fog bújni Keith lord hálóján is, ahogy Sidney Smithén, és három hét múlva Párizsban lesz. Ön a soros, elnök, osszon - addig is, míg Bonaparte kiosztja az osztrákoknak a magukét!

Őfelségét őszinte elragadtatással töltötte el tulajdon szóvicce. Vidáman kártyázott tovább, mintha mi sem történt volna, mintha csakugyan kár lett volna a partit ilyen csekélység miatt félbeszakítania.

Emlékszünk, ugye, hogyan jutott a kalábriai herceg tudomására a hír, amit anyjának elújságolt.

Egy megbízható embere éppen a rendőrségen járt, ott hallotta félfüllel, miket mesélt Skinner kapitány a Salute igazgatójának.

Vajon véletlenül csúszott-e ki a kapitány száján a hír, vagy valami szándéka volt vele? Annak egyedül ő lenne a megmondhatója.

Az a megbízható ember, akit a kalábriai herceg emlegetett, nem volt más, mint San Felice lovag. Azért ment a rendőrségre, hogy a herceg ajánlólevele birtokában engedélyt kérjen a rendőrfőnöktől a szegény fogoly nő meglátogatására.

Az engedélyt megkapta, de titoktartás terhe mellett, mert a rendőrfőnököt a király személyesen utasította a legmesszebbmenő szigorra foglya iránt.

Így hát a lovag csak este tíz és tizenegy között, a sötétség leple alatt látogathatott el a börtönbe.

San Felice a rendőrségről hazatért szállására, a szenátusi palotába, ahol a trónörökös lakott, mint említettük, és beszámolt őfenségének arról, amit a rendőrségen hallott: hogy egy amerikai hajóskapitány állítólag találkozott a nyílt tengeren Bonaparte tábornokkal.

A kalábriai herceg politikus elme volt, rögtön felmérte az eset lehetséges következményeit. A hírt roppant fontosnak ítélte, s hogy valódiságát ellenőrizze, megkérte San Felice lovagot, lenne szíves haladéktalanul felkeresni az amerikai hajó kapitányát.

San Felice lovag mindig is készséggel fogadta a herceg utasításait, de aznap szinte fájlalta, hogy be kell érnie egy egyszerű parancs teljesítésével, s nem tehet többet a hercegért, aki elhalmozta őt kegyeivel.

A herceg meghagyta San Felicének, hogy hozza mindjárt magával a kapitányt, ha a hír igaznak bizonyul.

A lovag lesietett a kikötőbe; a látogatási engedélyt gondosan tárcájába rejtette, majd odaintett egy csónakot azok közül, melyek a kikötő belső forgalmát bonyolítják, s szokott nyájas modorában arra kérte a csónakosokat, vigyék őt az amerikai goelettre.

Egy hajó érkezése mindig esemény a kikötő életében, habár sűrűn ismétlődő s rendkívülinek éppen nem mondható esemény. A két csónakos habozás nélkül arra fordította a bárka orrát, mihelyt a lovag úti célját megnevezte, ahol a kis hajó ringatózott a vízen. A törékeny hajótest különös ellentétben állt a kecses ívben hajló árbocok szokatlan magasságával.

A hajót meglehetősen szigorúan őrizhették; a szolgálatos matróz rögtön előszólította a kapitányt, mihelyt a csónakot meglátta, illetve mihelyt megállapította, hogy az feléjük tart. A kapitány, aki körülbelül egy órája tért vissza a Saluté-ról, a hívásra fürgén fenn termett a fedélzeten, másodtisztje, egy huszonhat-huszonnyolc esztendős fiatalember kíséretében. Gyors pillantást vetettek a csónakra, majd néhány szót váltottak, meglepetést, sőt izgalmat eláruló taglejtésekkel, s a fiatalember eltűnt a hajóterembe vezető lépcsőn.

A kapitány egyedül maradt.

San Felice lovag illőnek gondolta a kapitány engedelmét kérni, mielőtt a fedélzetre lép. Alig kezdett azonban bele angolul mondókájába, amikor a kapitány a meglepetés kiáltásával kézen ragadta, s magával vonta a tatbástyául szolgáló, rézkorláttal körülvett kis emelvényre.

A lovag nem tudta mire vélni a különös, de ellenségesnek éppen nem mondható fogadtatást. Kérdőn pillantott az amerikaira.

Aki erre hibátlan olaszsággal a következőket mondta:

- Nagyon hálás vagyok önnek, hogy nem ismer fel, álöltözékem eszerint bevált, ámbár a barát szeme nem olyan éles, mint az ellenségé.

A lovag merőn nézte a kapitányt, de hiába kutatott emlékezetében, csak nem jött rá, hol látta vajon ezt a megnyerő, határozott arcot.

- Hadd elevenítsem fel életének azt a szomorú, de felemelő emlékét, uram - szólt ekkor az álamerikai -, mely kettőnket összefűz. Ott voltam a monteolivetói kolostorban, a tárgyaláson, amikor ön megmentette a felesége életét, követtem önt, és meg is szólítottam a törvényszék kapujában.

Akkor bencés csuhát viseltem.

San Felice hátrahőkölt.

- Ön tehát az ő apja? - mormolta sápadtan.

- Igen. Emlékszik még, mit mondott, amikor ezt megvallottam?

- Azt mondtam: "Tegyünk meg mindent az ő megmentésére."

- És ma mit mondana?

- Ugyanazt, tiszta szívemből.

- Nos, ezért jöttem ide - szólt az álamerikai.

- S én azt remélem, hogy ma este célt érek - felelte a lovag.

- Megtenné, hogy tudósít próbálkozása eredményéről?

- Szavamat adom rá.

- De hogy kerül ide, ha nem ismert fel?

- A trónörökös küldött. Az a hír járja, hogy ön nagy fontosságú híreket hozott, s a trónörökös utasított, hogy kísérjem el önt a királyhoz. Ha ugyan nem riad vissza attól, hogy őfelsége előtt megjelenjen.

- Nem riadok vissza semmitől, ami tervem kivitelét előmozdíthatja, sőt, nagyon is kedvemre van, hogy a rendőrség figyelmét ily módon elterelem idejövetelem valódi céljáról, bár nem hihetem, hogy e jelmez és maszk alatt felismerné Giuseppe frátert, a Monte Cassinó-i kolostor orvosát. S ha felismerné is Giuseppe frátert, a Monte Cassino orvos-szerzetesét, akkor sem gyaníthatná, mi hozott ide, Palermóba.

- Mondanék valamit.

- Halljuk.

- Mialatt ön a trónörökössel a palotában jár, mialatt a király kihallgatáson fogadja, én meglátogatom a foglyot, rendőrségi engedéllyel. Beavatom őt a tervbe, melyet ma gondoltunk ki hármasban, a trónörökös, a kalábriai hercegné és jómagam. Ha tervünk beválik - s hogy miben áll e terv, azt még ma este elárulom önnek -, a kisujját sem kell mozdítania: a szegény teremtés megmenekül, halálos ítéletét száműzetésre enyhítik. Isten adja, hogy úgy legyen: az ő számára a száműzetés maga a boldogság! Ha tervünk csütörtököt mond, Luisának nem marad más reménye, mint ön, annyi bizonyos. Ez esetben mondja majd meg, mit vár tőlem. Kapható vagyok bármire, amit jónak lát, az egyszerű imádságtól a cselekvő közreműködésig. Boldogságomat máris feláldoztam az ő boldogságáért, örömest feláldoznám érte életemet is, ha kell.

- Tudjuk, lovag, ön a testet öltött önfeláldozás.

- Azt teszem, ami a kötelességem; e városban hangzott el a fogadalom, amelyet ma beváltok. No mármost, ön körülbelül az idő tájt távozik a palotából, amikor én a börtönből; aki közülünk elsőnek végez, az megvárja a másikat a Quattro Canti téren.

- Rendben van.

- Úgy hát induljunk.

- Egy-két parancsot kell még kiadnom, aztán állok rendelkezésére.

Salvato - érthető tapintatból - elvonult, amint a lovagot közeledni látta; apja azonban pontosan tudta, mi dúlhat fia lelkében, s mielőtt a hajóról távozott volna, közölni akarta vele, aggodalmait eloszlatandó, amit a dolgok állásáról megtudott, s amit addig csak nagyon hozzávetőleg sejtettek mind a ketten.

Röviden azt, hogy minden rendben van: Luisa fogoly, de él, és nem kisebb személyiségek szövetkeztek megmentésére, mint a trónörökös, a kalábriai hercegné és San Felice lovag.

Lehetetlen, hogy ilyen pártfogókkal a háta mögött meg ne meneküljön.

S ha mégsem, hát itt van ő, Salvato, készen arra, hogy apja segítségével nyélbe üssön egy újabb vakmerő akciót, olyanfélét, mint az, amelynek ő az életét köszönheti.

Giuseppe Palmieri felment a fedélzetre. A lovag már a csónakban várta. Az álkapitány a látszat kedvéért elharsogott néhány angol vezényszót, majd maga is beszállt a lovag mellé.

Láttuk, mi történt a palotában, miféle híreket hozott a goelett kapitánya; lássuk most, mi történt ezalatt a börtönben, miféle tervet szőtt Luisa megmentésére a lovag két nagy hatalmú pártfogója, a trónörökös s a kalábriai hercegné.

Pontban tíz órakor a lovag bekopogott a vár kapuján.

A "vár" szó mutatja, hogy szegény Luisa nem közönséges börtönben sínylődött, hanem államfoglyok őrzésére rendeltetett várbörtönben.

A lovagot bevezették a börtön igazgatója - ez esetben katonai parancsnoka - elé.

A vérbeli katona többnyire mentes a civil börtönigazgatókra oly jellemző nemtelen indulatoktól, melyek őket a hatalom gyűlöletének készséges eszközévé teszik. A várbörtön ezredes-parancsnoka igen előzékenyen fogadta a lovagot; futólag megtekintette látogatási engedélyét, majd hívatta a főfoglárt, és megparancsolta, hogy vezesse a látogatót az engedélyen feltüntetett személy zárkájába.

Sőt ennél is tovább ment; látva, hogy az engedélyt a trónörökös kérésére bocsátották ki, és tudva, hogy San Felice lovag az udvartartás tagja, e szavakkal búcsúzott vendégétől:

- Kérem excellenciádat, szíveskedjék ő királyi fenségének legmélyebb hódolatomat tolmácsolni.

A lovagot kellemesen érintette a parancsnok előzékenysége, annál is inkább, mert nyersebb fogadtatástól tartott. Készséggel megígérte, hogy átadja az ezredes üdvözletét, még azt is hozzátette, hogy okvetlen elmondja őfenségének, milyen nagy becsnek örvend ajánlása a parancsnok előtt.

A főfoglár arra a belátásra jutott, a parancsnok előzékenységéből ítélve, hogy a lovag igen magas személyiség lehet, tehát sietett őt nagy hajbókolva, tüsténkedve felvezetni a keresett zárkába, mely a torony második emeletén helyezkedett el.

Minél közelebb értek a zárkához, annál inkább elszorult a lovag szíve. Mint tudjuk, a tárgyalás óta nem találkozott Luisával, s a közeli viszontlátás gondolatára gyengeség fogta el. Az ajtó elé értek; a porkoláb elővette a kulcsot, s már-már betolta a zárba, amikor a lovag megragadta a karját:

- Kegyelem, barátom, ne még! - suttogta.

A porkoláb keze megállt félúton. A lovag a falnál keresett támaszt; alig állt a lábán.

A börtönéjszaka magánya, csendje felajzza a rab érzékeit. Luisa felfigyelt a közelgő léptek neszére, s tisztán hallotta, hogy a kései látogatók éppen az ő ajtaja előtt álltak meg.

Szokatlan időpont volt ez látogatásra. Luisa nyugtalanul felpattant ágyáról, amelyre ruhástul leheveredett; s feszülten hallgatózva, védekezően maga elé nyújtott karral az ajtóig osont, abban a reményben, hogy egy újabb nesz elárulja, mi célból háborítják éjszakai nyugalmát.

Luisa tudta, hogy őrzőangyala, akit méhében hord, megóvja életét a szülés pillanatáig, de rettegve számlálta a hátralevő napokat. Terhessége hetedik hónapját taposta, annak is a vége felé járt.

Mialatt a lovag kint a falnak dőlt, s mindkét kezét görcsösen mellére szorította, hogy csillapítsa szíve vad dobbanásait, ő a fal túloldalán hallgatózott, riadtan, el-elfúló lélegzettel.

A lovag rádöbbent, hogy nem maradhat örökké így. Összeszedte maradék erejét, s a körülményekhez képest határozott hangon odaszólt a porkolábnak:

- Nyithatja, barátom.

Egy pillanatra úgy rémlett neki, mintha az ajtó túlfelén halkan felsikoltana valaki, de a sikolyt - ha ugyan az volt! - máris elnyomta a zárban megforduló kulcs csikorgása.

Az ajtó feltárult. A lovag lába gyökeret vert a küszöbön.

Két lépésre tőle, a zárka közepén, ott térdelt Luisa, összekulcsolt, keblére szorított kézzel, haján elömlött az ablaknyílás rostélyán belopódzó holdsugár fénye, szakasztott olyan volt így, mint Canova Bűnbánó Magdolná-ja.

Luisa felismerte az ajtón át férje hangját, s térden állva várta, mint a parázna asszony Krisztust.

A lovag felkiáltott, majd karjaiba kapta s fekhelyére vitte a félig eszméletlen asszonyt.

- Excellenciás uram, mire tizenegyet harangoznak... - szólt a porkoláb, mielőtt rájuk zárta kívülről az ajtót.

- Rendben van - vágta el a további szóáradatot San Felice.

A zárkát csupán az árva holdsugár világította meg, mely a rácson utat talált, s az éji bolygó mozgását követve egyre közelebb kúszott a hitvestársakhoz. Jobban mondva: az apához és lányához. Mert merőben apai volt a csók, mit Luciano Luisa sápadt homlokára nyomott, s Luisa remegő két karja igaz gyermeki szeretettel ölelte Lucianót.

Sokáig így maradtak, csendben, csak elfojtott zokogásuk hallatszott.

A lovag tudta, hogy Luisa nem csupán szégyenében zokog. Salvato halálos ítéletét a füle hallatára hirdették ki, kedvesét azóta sem látta, és nem is sejti, mi lett a sorsa.

De Luisa nem mert kérdezni, s a lovag nem mert - túlságig vitt tapintatból - a ki nem mondott kérdésre felelni.

Luisa felnyögött s összerándult: a gyermek heveset mozdult az anyaméhben, válaszul anyja lelki gyötrelmeire.

A lovag megérezte a moccanást, beleborzongott, de a hangja most is csakolyan nyájasan csengett, mint máskor:

- Nyugodj meg, ártatlan csöppség! Apád kiszabadult, él, és biztonságban van.

Luisa a lovag lábához omlott:

- Ó, Luciano, Luciano!

- De nem ezért jöttem - folytatta gyorsan a lovag -, hanem azért, hogy veled beszéljek s rólad, hőn szeretett leányom.

- Rólam?

- Bizony. Meg akarunk menteni, édes gyermekem.

Luisa kétkedőn ingatta a fejét.

- A király halálra szánt, tudom - sietett San Felice megfelelni a ki nem mondott kétségre -, de tán kegyelmet eszközölhetünk ki számodra.

- Kegyelmet! - visszhangozta Luisa. - Számomra kegyelmet?

S megint tagadóan rázta a fejét.

- De igen, ha mondom. Figyelj ide! A hercegné áldott állapotban van.

- Boldog anya! Ő nem várja rettegve a percet, melyben gyermekét szívére ölelheti! - jajdult fel Luisa.

S zokogva, kezét tördelve ágyára hanyatlott.

- Várj csak, várj, és imádkozz a hercegnéért, mert az a nap, melyen ő megszüli gyermekét, a te szabadulásod napja lesz - mondta a lovag.

Luisa felkapta a fejét, majd férje szívére bújt.

- Beszéljen, hallgatom - mondta.

- Mint tudod, régi szokás, hogy a trónörökös felesége három kegyet kérhet a királytól, ha fiúgyermeket szül; és soha nem kérte még hiába.

- Tudom, igen.

- Nos, a kalábriai hercegné egyetlen kegyet szándékozik kérni a három helyett: kegyelmet neked.

- És ha lánya születik? - kérdezte Luisa.

- Ej, lánya, lánya! Mi jut eszedbe! - intette le a lovag ingerülten. Ez a lehetőség soha meg se fordult a fejében. - Az lehetetlen! Isten nem engedheti!

- Isten igenis megengedte, hogy ártatlanul halálra ítéljenek - szólt fájdalmas mosollyal Luisa.

- De csak azért, hogy próbára tegyen! A földi élet csupa megpróbáltatás.

- Nincs más remény? - kérdezte Luisa.

- Jaj, hogy úgy van! - felelte San Felice. - De mindegy, itt a kérvény - s egy papírlapot húzott elő a zsebéből. - A kalábriai herceg maga fogalmazta, felesége tulajdon kezével írta, írd alá, s bízzunk Istenben.

- Se tollam, se tintám.

- Hoztam ezt is, azt is - felelte a lovag.

Zsebéből egy tintatartót húzott elő, meg egy tollat; a pennát megmártotta, Luisát feltámogatta, s az ablakhoz vezette, hogy a holdsugár halvány fényénél aláírassa vele a kérvényt.

Luisa aláírta.

- Úgy ni! - nézett körül a lovag. - Itt hagyom neked a tollat, tintát, hagyok papirost is. Majd csak elrejted valahová, s egyszer tán hasznát veszed.

- Ó, igen, igen, igen, barátom, adja csak! - ujjongott Luisa. - Milyen jó is ön! Mindenre gondol! De mi van, az istenért? Mit néz úgy?

A lovag merőn bámult ki az ablak dupla rácsán; a kikötőnek azt a kis darabkáját nézte, mely a nyíláson odalátszott.

Skinner kapitány goelettje ringatózott előtte a vízen, a torony lábától alig harminc-negyven méterre.

- Ez Isten ujja! - mormolta a lovag. - Ej, kezdem magam is hinni, hogy ő hivatott téged megmenteni.

A hajó fedélzetén egy ember sétált fel-alá, s időről időre sóváran méregette az erőd falát, mintha át akarná döfni tekintetével.

Kulcs csikordult, harang kondult: letelt az óra.

A lovag két keze közé fogta Luisa arcát, s a kis hajó felé fordította.

- Látod azt az embert? - kérdezte.

- Látom. Hát aztán?

- Luisa, ez ő.

- Kicsoda? - kérdezte a fiatalasszony, megborzongva.

- Az, aki majd megment téged, ha nekem nem sikerül. De megmentlek! Megmentlek! Megmentlek! - kiáltotta, miközben két tenyerébe fogta Luisa arcát, s szenvedélyes csókokkal borította szemét, homlokát.

Majd szinte futva távozott a zárkából. Az ajtó bezárult mögötte, de Luisa észre sem vette.

Egész lelke a szemébe költözött, s ez a szem mohón tapadt a goelett fedélzetén fel-alá sétáló férfialakra.

Ha az előbbi jelenet történetesen nappal játszódik le, a lovag bizonyára lerohant volna a lépcsőn, feledve porkolábot és minden egyebet, s egyre csak azt kiáltozta volna: "Megmentem! Megmentem!" De a folyosóra vaksötét borult - ide még a holdsugár sem hatolt be, mely Luisa zárkáját megvilágította -, a lovag kénytelen-kelletlen bevárta hát az őrt és kézilámpását.

A főfoglár ugyanúgy hajbókolt, tüsténkedett, míg a lovagot lekísérte, mint érkezésekor. A lovag aranyat húzott elő a zsebéből, mihelyt az udvarra leértek, s a pénzt a főfoglár markába nyomta.

De a porkoláb csak a fejét csóválta, és mélabúsan méregette markában a kapott pénzt.

- Tudom, kevés, nagyon kevés, barátom - szabadkozott San Felice -, de légy nyugodt, lesz rád gondom, feltéve, hogy kíméletesen bánsz szegény foglyoddal.

- Nem keveslem én, amit excellenciád adott, Isten ments! - felelte a porkoláb. - De ha excellenciád úgy akarja, csak egy szavába kerülne, s oly nagy jót tehet velem, amit én soha excellenciáddal.

- Mit tehetnék érted? - kérdezte San Felice.

- Van egy fiam, excellenciás uram; egy éve kérvényezem már, hogy vegyék ide foglárnak, de hiába. Ha sikerülne, rögtön őt bíznám meg a szóban forgó hölgy őrizetével, akiért én nem sokat tehetek, mivel én az egész börtönre ügyelek, nem egyes rabokra.

- Nagyon szívesen segítek - kapott a dolgon San Felice. Mindjárt átlátta, milyen hasznos adandó esetben egy ilyesféle, alacsony állású pártfogó. - Kitől függ a kinevezés?

- A rendőrfőnöktől.

- Próbálkoztál már nála?

- Igenis, excellenciás uram, de enélkül nem megy (s két ujját összedörzsölve mutatta, hogy mi nélkül), márpedig én szegény ördög vagyok.

- Rendben van. Írd csak meg a kérvényt, és küldd el hozzám.

A főfoglár egy kétrét hajtogatott papirost húzott elő a zsebéből:

- Excellenciás uram, megírtam, mialatt kegyelmességed a fogoly hölgynél időzött. Mindjárt gondoltam, hogy lesz kegyes elvállalni.

- Vállalom, barátom - mondta a lovag -, s ha mégsem nyernéd el, amit kérsz, az nem rajtam múlik. Ha valamikor is szükséged volna rám, gyere el bátran őfensége a kalábriai herceg rezidenciájára, és keresd ott San Felice lovagot.

Azzal zsebre vágta a kérvényt, elköszönt védencétől, kilépett a vár kapuján, és a Quattro Canti térre sietett, ahol, mint tudjuk, találkát beszélt meg az amerikai kapitánnyal.

A kapitány érkezett előbb; amint a lovagot meglátta, elébe ment.

Egyszerre szaladt ki szájukon a kérdés: mi újság?

Giuseppe Palmieri elmesélte, mi történt a királynál, és kijelentette: nagyon örül a szíves fogadtatásnak, s még inkább annak, hogy ezentúl nem kell attól félnie, hogy elküldik onnan, ahol lehorgonyzott, tudniillik az erőd közvetlen szomszédságából.

Viszonzásul a lovag beavatta a kapitányt tervébe; sőt hogy a helyzetről minél tisztább képet kapjon, betekintésre átnyújtotta neki a kalábriai herceg fogalmazta kérvényt is.

Giuseppe Palmieri odalépett egy Szűzanya-szoborhoz, mely előtt örökmécses égett, s annak fényénél átfutotta a kérvényt; ekkor látta, hogy nem a herceg kegyelmi kérvényét tartja a kezében, hanem a főfoglár folyamodványát; a lovag szórakozottságában összecserélte a két irományt.

Giuseppe Palmieri olyan ember volt, aki soha nem mulaszt el kiaknázni egyetlen körülményt sem, melyet célja szolgálatába állíthat. Mindenekelőtt emlékezetébe véste a leendő foglár címét - Tonino Monti, via della Salute, 7. szám -, s csak ezután adta vissza a folyamodványt, mondván:

- Összecserélt két írást, lovag.

San Felice a zsebéhez kapott, átkutatta, s csakugyan ott találta a hercegi iratot, melyet az imént átnyújtani vélt, s amely helyett a főfoglár kérvényét adta oda.

Giuseppe Palmieri ezt is végigolvasta, jóval nagyobb figyelemmel, mint az előbbit.

- Nem téveszthet hatást, ha Ferdinándnak van szíve - mondta végül -, de ezt a magam részéről kétlem.

S visszaadta a kegyelmi kérvényt San Felicének.

- Mikorra várható a hercegné szülése? - kérdezte aztán.

- Egyik pillanatról a másikra.

- Tehát várjunk - bólintott Giuseppe Palmieri. - De mi lesz, ha a király nem ad kegyelmet, vagy ha a hercegné leánygyermeket szül?

- Akkor elküldöm önnek e kérvényt, négyfelé hasítva, s ezt vegye felhívásnak a cselekvésre, minthogy mi ezzel eljátszottuk utolsó reményünket; ellenkező esetben egyetlen szó elég tudatni, amit tudnia kell, s ez az egy szó: "Megmenekült." De ugye, szavát adja, hogy addig nem próbálkozik?

- Szavamat adom. Hadd kérdezzem még meg, hol fekszik a fogoly zárkája?

A lovag lázas mozdulattal megragadta, s nem várt erővel megszorította a kapitány kezét.

- A fiatalság hatalmas az Úr színe előtt! A fogoly ablakából egyenesen a Runner-re látni.

S köpenyét arcára vonva elsietett.

Nagy igazságot mondott szegény lovag; az ifjú szívek mágneses ereje máris működésbe lépett, kibocsátván a légbe delejes áramait. Nem sokkal rá, hogy a lovag elhagyta Luisa zárkáját, miután megmutatta Luisának a férfit, aki félkötélhossznyira az erőd lábától fel-alá sétált a goelett fedélzetén, úgy rémlett Salvatónak - mert csakugyan Salvato járkált fel-alá a fedélzeten -, hogy a nevét hallja felcsendülni a légben, az esti szellő szárnyain.

Felkapta a fejét, de nem látott senkit, s azt hitte: káprázat játszott vele.

S íme, másodszor is felcsendült ugyanaz a hang.

Ekkor az ablaknyílásra fordult a tekintete, mely sötéten rajzolódott ki a szürke fal hátterében, s egy lobogó kendőt meg egy kis kezet vélt látni az ablakrácsok mögött.

"Luisa!" - tört fel szívéből a kiáltás, feleletül arra a másikra, mely a fogoly nő szívéből röppent el; s a lég hullámai remegve továbbították a szót.

A kendő kihullt odafönt a kis kézből, egy pillanatig lebegve tétovázott, majd a fal lábánál földet ért.

Salvato körülnézett, megbizonyosodni, nem látta-e meg őket valaki; miután meggyőződött róla, hogy ami történt, az kettejük titka, a fogoly nőé s az övé, még várt egy keveset, merő óvatosságból, majd anélkül, hogy bárkinek szólt volna, vízre bocsátotta a kisebbik csónakot, beleült, s a partra evezett, mintha csak éjjeli horgászatra készülne.

A börtönfalat mintegy tízméteres sáv választotta el a tengerparttól; ezen a szakaszon szerencséjére nem állt őrszem.

Salvato kikötött, egyetlen ugrással a falnál termett, felkapta a kendőt, s visszatért a csónakba.

Alighogy leült, egy őrjárat kimért léptei hangzottak föl. Salvato maradt, ahogy volt, nehogy gyanút keltsen, csak a kendőt dugta el sietve zubbonya alá, s olyan mozdulatot tett, mintha most vetné ki horgászzsinórját.

Az őrjárat elérte a torony lábát. Parancsnoka egy őrmester, kivált a sorból, s a csónakhoz ballagott.

- Mit keresel itt? - kérdezte Salvatotól, aki egyszerű matrózzubbonyt viselt.

Salvato úgy tett, mintha nem értené, megismételtette a kérdést, s csak azután felelte, erős angol akcentussal:

- Láthatja, horgászok.

Ámbár a szicíliaiak ki nem állhatják az angolokat, ekkortájt Nelsonra való tekintettel elnézőbb bánásmódra számíthattak Palermóban, mint egyéb nemzetek fiai.

- Itt tilos kikötni - mondta az őrmester. - Van elég hely a kikötőben, horgássz ott. Indulás kifelé, barátocskám.

Salvato megjátszott dühvel egy káromkodást morzsolt el a foga között, kirántotta a vízből horgászbotját - amilyen szerencséje volt, egy tintahalat talált a horgon -, és elevezett a goelett irányába.

- No végre, egy kis tinta, a sok sózott marhahús után - szólt az őrmester, miközben az őrjárat élére állt, láthatóan felvidulva saját elméncségén.

A következő pillanatban elnyelte egy bolthajlat; tüzetesen átvizsgálta sötét mélyeit, majd eltűnt, s folytatta körútját a vár fala mentén.

Salvato rég visszaérkezett a goelettre, fülkéjében ült, s a kendőt csókolgatta, melynek csücskét egy L, egy S meg egy F díszítette.

A kendő egyik sarkát csomóra kötötték, Salvato izgatottan kibontotta, s egy papírszeletet talált benne.

A papírra ez volt írva:

Felismertelek, látlak, szeretlek! Mióta elváltunk, ez volt első boldog pillanatom.

Istenem, bocsásd meg, ha csak azért reménykedem Benned, mert benne reménykedem!

A te Luisád

Salvato felment a fedélzetre; tekintete ismét az ablakra tapadt.

A sötét rácson ott fehérlett most is a kis kéz.

Salvato meglengette a kendőt, csókjaival halmozta el, s lám, az éji szél szárnyain ismét saját neve röpült felé.

De mert nagy elővigyázatlanság lett volna folytatni e jelváltást a holdfényes éjszakában, Salvato leült, és mozdulatlanul nézte az ablakot; most, hogy szeme megszokta a sötétséget, a kettős rács mögött jól kivehette a fehér alak körvonalait, bár a kis kéz visszahúzódott, s nem irányította többé óvatlanul rá a figyelmet.

Nem sokkal ezután evezőcsobogás hallatszott; a kikötőben horgonyzó hajók labirintusából előkanyarodott egy csónak, s a goelett hátsó lépcsőjéhez tartott.

Giuseppe Palmieri tért haza.

Salvato a nyakába borult.

- Örömhír, apám! Ott van ő, a rács mögött! Lásd, itt a kendője és a levele! - kiáltotta angolul.

Giuseppe Palmieri furcsán elmosolyodott, s azt mormolta:

- Szegény lovag! Igazat szóltál, a fiatalság hatalmas az Úr előtt!

Néhány nappal később a király fürjre vadászott hű Jupiterje társaságában a Bagheria vadaskertben, a tengerparttól nem messze emelkedő dombok északi lejtőjén.

Vele volt két kedvelt vadászcimborája, sir William Hamilton és Cardillo elnök, mindkettő mesterlövész, akárcsak a király maga.

A vadászat kitűnőnek ígérkezett; ilyenkor érkeznek vissza északról a fürjek.

Kétszer vonulnak évente a fürjek, mint ezt minden valamirevaló vadász tudja. Először április-május hó folyamán délről északnak, ilyenkor soványak és ízetlenek. Másodszor szeptember-október folyamán északról délnek, ilyenkor kövérek és nagyon ízletesek, különösen Szicíliában, ahol megpihennek, mielőtt Afrikába röpülnének.

Ferdinánd király fejedelmien érezte magát, mondanók, ha nem tudnók, hogy fejedelem létére nem volt csupa öröm az élete, miért is inkább úgy mondjuk: olyan jól érezte magát, amilyen jól csak egy vadász érezheti, aki dúskál a zsákmányban.

Ötven lövésre éppen ötven fürjet ejtett el, amin felbuzdulva kijelentette, hogy hajlandó bármibe lefogadni: száz lövésből egyet sem vét el.

Ekkor egy lovas tűnt fel a távolban. Megeresztett gyeplőszárral vágtatott arra, amerről a lövéseket hallotta. Mintegy ötszáz lépésre a vadászoktól megállította lovát, és felágaskodott a kengyelben, hogy utánanézzen, melyik hát a király a három vadász közül. S amint Ferdinándot felismerte, újfent vágtába csapott.

A lovast a kalábriai herceg küldte, azzal az üzenettel, hogy a hercegnét elővették a fájások, ő tehát arra kéri a királyt, kegyeskedjék hazatérni, hogy - az etikett előírásainak megfelelően - a szülésnél jelen legyen.

- Hm, azt mondod, csak most jött rá a fájás? - kérdezte a király.

- Igenis, felség.

- Ez esetben van még egy-két órám. Antonio Villari a hercegné mellett van?

- Igen, felség, s még két másik orvos.

- No ugye! Az égvilágon semmi hasznomat nem vennék ott, ezt magad is beláthatod. Nyughass, Jupiter! Lövünk még egypár fürjet, kutyám. Te pedig menj vissza Palermóba, és mondd meg a hercegnek, hogy hamarosan utánad megyek.

Azzal hátat fordított a küldöncnek, s visszasétált Jupiterhez. A derék eb rendületlenül állta a vadat, ahogy gazdája meghagyta neki, mintha kővé vált volna.

A fürj felrebbent, a király lelőtte.

- Ötvenegy, Cardillo!

Cardillo elnököt ette a méreg, ő még csak a harmincadik fürjnél tartott.

- Fékomadta! Nem nagy dolog olyan kutyával, mint felséged Jupiterje. Nem is értem, minek durrogtatja felséged a lőport, minek pazarolja itt az ólmot. Én puszta kézzel fognám a vadat, ha felségednek lennék.

A királyt kísérő lakáj ezalatt egy töltött puskát nyújtott át őfelségének, a kilőtt helyébe.

- Mit álldogálsz itt, hé, miért nem indulsz már! - szólt vissza a király a lovas küldöncnek.

- Azt várom, nincs-e felségednek más parancsolatja.

- Nohát, mondd meg a fiamnak, hogy én az ötvenegyedik fürjnél tartok, Cardillo elnök meg csak a harmincadiknál.

A küldönc elnyargalt, a vadászat folyt tovább.

A király huszonöt fürjet lőtt egy újabb óra leforgása alatt.

Éppen fegyvert cserélt, amikor vad vágtában visszatért a futár.

- Mi szél hozott megint? A hercegné túl van a szülésen? - kiáltott rá Ferdinánd.

- Nem, sire, ellenkezőleg, azt jöttem jelenteni, hogy a hercegné rosszul van.

- Mit tehetek én az érdekében?

- Felséged tudja, hogy az etikett szerint ilyen esetben a szülő nő mellett van a király helye. A hercegné állapota válságos.

- Mi újság? - kérdezte Cardillo.

- Úgy látszik, nem megy simán a dolog - felelte Ferdinánd.

- Egyszóval a vadászatnak befellegzett? Különben felséged mehet, ha akar, én maradok. Száz fürjig meg se állok.

- Á, tudom már mit tegyünk! - mondta Ferdinánd. - Eredj vissza Palermóba, és mondd, hogy én parancsolom: verjék félre a harangokat.

- És mit mondhatok ő királyi felségének?

- Mondd neki, hogy előbb ott leszek, mint te. Nem láttad a lovainkat?

- A Bagheria kerítésénél várnak, sire.

- Szólj a lovásznak, hogy jöjjön elénk.

A küldönc elvágtatott.

Negyedórával később megkondultak Palermo harangjai.

- Ez jót tesz neki! - szólt a király.

És nyugodtan vadászott tovább.

Kilencven fürjet lőtt már, s egyetlen lövése nem ment kárba.

- Fogad velem, Cardillo, hogy elmegyek százig, hibázás nélkül?

- Kár fogadni, sire.

- Miért?

- Mert itt jön újra a futár.

- Hogy az ördög! - fakadt ki Ferdinánd. - Vigyázz, Jupiter! Amíg a fickó ideér, leszedem a kilencvenegyediket.

A fürj felrebbent, a király lelőtte.

Mire megfordult, a küldönc már ott állt mögötte.

- No, használt neki a harangszó? - kérdezte Ferdinánd.

- Nem, sire, s az orvosok aggódnak.

- Hm, az orvosok aggódnak! - vakarta Ferdinánd a füle tövét. - Egyszóval súlyos a dolog?

- Nagyon súlyos, sire.

- Akkor csak az oltáriszentség segíthet!

- Kegyes engedelmével, sire, az orvosok azt állítják, hogy nem tanácsos tovább halogatni felséged hazatérését.

- Eh, nem tanácsos, nem tanácsos! - bosszankodott Ferdinánd. - Többet elvégre én sem tehetek, mint a Jóisten.

- Sire, a lovak megérkeztek.

- Azt magamtól is látom, fiam. No, menj csak, menj, és ha az oltáriszentség sem segít, megyek én is utánad.

S halkan hozzátette:

- Persze, csak az után, ha a századik fürjet elejtettem.

Nem telt bele negyedóra, s a századik fürj is a király lába elé hullt. Sir William nem sokkal maradt el Ferdinánd mögött, ő a nyolcvanhetedik fürjnél tartott. Cardillo elnököt majd felvetette a méreg: tíz fürjjel kevesebbet lőtt, mint sir William, és huszonhárommal kevesebbet, mint a király.

A harangzúgás nem szűnt, a szülés tehát még nem ért véget.

- Alla malora! - Ferdinánd keserveset sóhajtott. - Úgy látszik, nélkülem csak nem akaródzik neki megszülni. Induljunk! Milyen igaz is az a mondás, hogy amit egy nő a fejébe vesz, azt az Isten se másítja meg.

Felugrott lova nyergébe, s hátraszólt két társának:

- Ti folytathatjátok száz fürjig, én megyek Palermóba.

- Én felségeddel tartok - felelte sir William -, ez kötelességem, de egyébként sem hagyhatom felségedet ily fontos pillanatban magára.

- Menjenek Isten hírével - szólt Cardillo elnök -, én maradok.

A király megsarkantyúzta a lovát, sir William úgyszintén.

Beértek a városba. Egyszerre elnémultak a harangok.

- Úgy látszik, sikerült - szólt a király. - Már csak az a kérdés, fiú vagy lány?

Egy templom előtt vitt el útjuk. Az oltáriszentség kint állt a gyertyafényben úszó oltáron, a templomot zsúfolásig megtöltő tömeg buzgó imába merült.

Rakéták durrantak, röppentyűk szántották a levegőeget.

- Jó jel! Ezt már szeretem - szólt a király.

A távolban feltűnt ismét a lovas küldönc. "Éljen a király!" - kiáltozta, kalapját lengetve. Az emberek köré tódultak, vele futottak, a ló előtt, mögött: kész csoda volt, hogy senkit el nem gázolt.

- Kisherceg született, sire! Kisherceg! - kiáltotta messziről, amint a királyt meglátta.

- Lám - mondta Ferdinánd sir Williamnak -, jobban akkor sem sikerülhetett volna, ha ott lettem volna.

A tömeg ujjongása, éljenzése kísérte Ferdinándot a palotáig.

A palotában nagy volt az öröm, türelmetlenül lesték a király érkezését.

A kalábriai herceg s a hercegné szívügyének tekintette Luisa San Felice megmentését, nem Luisa miatt, akit alig ismertek, hanem a lovag miatt.

Szegény San Felice lovag se eleven nem volt, se holt, jobban remegett, mintha tulajdon élete forgott volna kockán. A hálószobával szomszédos fülkében imádkozott térdre borulva.

Ismerte a királyt, és tudta: nagy oka van félni, kevés remélni.

Az újdonsült anya sugárzott boldogságában. Ő biztos volt a dolgában: hogy is tagadhatna meg Ferdinánd bármit az ő gyönyörű gyermekétől, akit annyi gyötrelem árán hozott a világra? Az szentségtörés lenne.

Hiszen e kisded király lesz egykor! És a lehető legkedvezőbb előjel, ha az életbe az irgalom kapuján léphet be, e szót gőgicsélve: "Kegyelem!"

Minthogy a nagyapa késett, volt idő bőven a kisherceget tisztára mosdatni, és gyönyörű csipkeruhácskába felöltöztetni.

Haja szőke Habsburg-haj volt, kék szeme bámészan nézett, bár látni nem látott még, a bőre üde, mint a rózsa, és finom, mint a fehér selyem.

Anyja ágya mellett tartotta a bölcsőt, nem győzte ölelni-csókolni újszülött fiacskáját. Szegény Luisa folyamodványát odarejtette a királyi pelenkákat elfödő csipkeruhácska redői közé.

"Éljen a király!" - hangzott fel az utcáról a tömeg távoli, de gyorsan közeledő kiáltozása.

Ferenc herceg elsápadt. Úgy érezte, felségsértést készül elkövetni félve tisztelt apja ellen.

A hercegné szívében több bátorság lakozott.

- Ó, Francesco - mondta -, nem hagyhatjuk cserben azt a szegény teremtést!

San Felice meghallotta a hercegné szavait, benyitott, s fejét bedugta az ajtónyíláson.

- Ó, hercegem - jajdult fel szemrehányóan, sápadt, dúlt arcát a trónörökös felé fordítva.

- Megígértem, megtartom - mondta Ferenc herceg. - De a király lépteit hallom. Ne mutatkozz előtte, különben mindent elrontasz.

San Felice visszahúzódott. A király ugyanabban a pillanatban benyitott a másik ajtón.

- Lám, lám, túl vagyunk rajta. És Istennek hála, jól sikerült! Gratulálok, Francesco.

- Hát nekem nem gratulál, sire? - kérdezte az anya.

- Önnek majd csak az után, hogy a gyermeket megnéztem.

- Sire, ugye tudja, hogy három kegyet kérhetek, mivel fiúutóddal ajándékoztam meg az országot? - kérdezte a hercegné.

- Meg is kapja, ha a legény csakugyan legény a talpán.

- Ó, valóságos kis angyal!

A hercegné karjába kapta az újszülöttet, s odakínálta a királynak.

A király átvette, megnézte, majd a fiához fordult:

- Szavamra! Magam se csináltam volna jobban, pedig én aztán értek hozzá!

Csend támadt. A herceg s a hercegné a lélegzetét is visszafojtotta; elszorult szívvel lesték, észreveszi-e a király a folyamodványt.

- Nini! Mi van a fiú hóna alatt?

- Sire - rebegte Mária Klementina -, ha a trónörökös felesége fiút szül, rendesen három kérése teljesül. Én mindössze egyet kérnék.

Hangja reszketett, elfúlt, a király meghökkenve kapta fel a fejét.

- Mi az ördög, kedves lányom, hát ilyen nehezen teljesíthető az a kérés?

A gyermeket bal karja hajlatára fektette, jobbjával elővonta a papirost, s lassan széthajtotta, egyre fiát és menyét figyelve. Ferenc herceg elsápadt, Mária Klementina erőtlenül hátrahanyatlott.

Ferdinánd olvasáshoz látott, de már a legelső soroknál elsötétült az arca, s haragos ráncba szaladt a szemöldöke.

- Hát ha okosabbat nem tudtak kérni, tisztelt fiamuram és menyemasszony, ezt ugyan hiába kérik! - csattan fel a hangja, mielőtt az első oldal végére ért volna. - Azt a nőszemélyt halálra ítéltük, és meg is fog halni.

- Sire! - hebegte a herceg.

- Ha Isten maga akarná megmenteni, én akkor is azt mondanám: nem!

- Sire, e gyermekre kérem!

- Úgy? Nohát, fogja a fiát és vigye, de gyorsan! - üvöltötte a király. - Itt van, visszaadom.

Lecsapta az ágyra az újszülöttet.

- Soha! Soha! - kiáltotta, és kirontott a szobából.

Mária Klementina hercegné felnyögött; karjára kapta, úgy babusgatta a síró kisdedet.

- Jaj, én szegény, ártatlan csöppségem, ez bajt hoz rád... - mondta.

A trónörökös némán egy székre hanyatlott; úgy érezte, kiszállt tagjaiból minden erő.

A lovag belökte a fülke ajtaját. Sápadt volt, mint a halál. Némán lehajolt, hogy felvegye a kérvényt, mely az imént a földre hullott.

- Ó, drága barátom! Láthatod, nem rajtunk múlott - szólt a trónörökös, kezét a lovag felé tárva.

De San Felice, mintha vak lenne és süket: elfordult a hercegtől, megindult az ajtó felé, s azt mormogta, miközben négyfelé tépte a kérvényt:

- Szörnyeteg, valóságos szörnyeteg.

Ugyanabban az órában, percben, amikor a király dühöngve kirontott a hercegné szobájából, és San Felice lovag széttépte a kérvényt, Skinner kapitány egy szálas, jóképű, huszonnégy-huszonöt éves legénnyel tárgyalt kabinjában. A legény matróznak ajánlkozott a goelettre, s a bérösszegről alkudozott.

Ami az ajánlkozást illeti, annak egyébként története van. Skinner kapitány legügyesebb matróza, aki történetesen palermói származású volt, s a goeletten a fedélzetmester tisztét töltötte be, előző nap a városban járt, hogy a kapitány megbízásából matrózokat toborozzon a hajóra. A Salute utca 7. számú ház ajtaja előtt egy jóképű legény álldogált halászsipkában: izmos, karcsú lábszára kilátszott térdig feltűrt nadrágja alól.

A fedélzetmester odaplántálta magát a legény elé, rámeredt, s addig bámulta, míg az hamisítatlan szicíliai tájszólásban meg nem szólalt:

- Mit akarsz tőlem, hé?

- Semmit - felelte a fedélzetmester, hasonló tájszólásban. - Csak úgy elnézlek, s aszondom magamban: szégyen, gyalázat.

- Mi a szégyen, gyalázat?

- Hát csak az, hogy egy ilyen jól megtermett, erős fickó, mint te, akit az Isten is matróznak teremtett, rissz-rossz porkoláb akar lenni.

- Honnan tudod? - kérdezte a legény.

- Semmi közöd hozzá. Fő, hogy tudom.

A legény vállat vont.

- Mi egyebet tehetnék? A halásznak felkopik az álla, a porkolábmesterség ellenben naponta két carlinót hoz a konyhára.

A fedélzetmester ujjait pattogtatta, megvetése jeléül.

- Ugyan már, két carlino naponta! Szép kis fizetség, ilyen komisz munkáért! Én egy olyan hajón szolgálok, ahol a matrózinas keres napi két carlinót, a próbaidős matróz négyet, a rendes matrózok meg nyolcat.

- Te napi nyolc carlinót keresel? - kérdezte a halászlegény.

- Én? Tizenkettőt, öcsém, én fedélzetmester vagyok.

- A nemjóját! - álmélkodott a halászlegény. - Hát mivel kereskedik a kapitányotok, hogy ilyen bőkezűen fizetheti az embereit?

- Nem kereskedik az, csak utazgat erre-arra.

- Gazdag ember?

- Milliomos.

- Az ám a jó mesterség, ládd-e, többet ér, mint a matrózság nyolc carlinóért.

- No, ami azt illeti, a nyolc carlinós matróz is úr a két carlinós porkolábhoz képest.

- Hát nem mondom. De az apám a fejébe vette, hogy porkolábot csinál belőlem. Mindenáron azt akarja, hogy egyszer majd én lépjek a helyébe mint főporkoláb.

- Az mennyit hoz?

- Napi hat carlinót.

A fedélzetmester nagyot nevetett.

- Fényes jövőnek nézel elébe, mondhatom! Te csakugyan erre vágysz?

- Sajnos, nem nekem való pálya, de valamit csak kell csinálni - vont vállat a legény, vérbeli olasz nemtörődömséggel.

- Nem lehet jó mulatság az éjszaka kellős közepén felkelni, körbejárni a börtönfolyosókat, elnézni, hogy sírnak a szegény rabok.

- Eh, meg lehet azt szokni. Mindenütt akadnak síró emberek.

- Ahá, nyomon vagyok - szólt a fedélzetmester. - Szerelmes vagy, öcsém, azért nem akarsz Palermóból kimozdulni.

- Én, szerelmes? Két szeretőm volt mindössze, amióta élek, az első elhagyott egy angol tisztért, a második a Santa Rosalia kanonokjáért.

- Egyszóval: szabad vagy, mint a madár?

- Szabad vagyok, mint a madár. S mivel egyelőre nem lettem porkoláb, sőt, harmadik éve hasztalan várom a kinevezésemet, ha tudsz valahol egy jó állást, bökd ki.

- Jó állást? Ahogy vesszük. Matrózt keresek a hajónkra.

- Melyik a te hajód?

- A Runner.

- Aha, egyszóval az amerikai hajó legénységéhez tartozol?

- Van valami kifogásod az amerikaiak ellen?

- Eretnekek.

- Ez ugyanolyan jó keresztény, mint te vagy én.

- És azt állítod, hogy felvennének?

- Beszélek a kapitánnyal az érdekedben.

- És én is megkapom a nyolc carlinót naponta, mint a többi?

- Megkapod.

- Kosztot, kvártélyt is adnak?

- Adnak hát.

- Tűrhető a koszt?

- Reggelire kávé járja, meg egy pohárka rum, ebédre leves, csinos szelet marha- vagy ürüsült, ha sikerült valamit fogni, hal is, vacsorára makaróni.

- Ezt megnézném.

- Semmi akadálya. Most fél tizenkettő van, délre kész az ebéd, meghívlak rá.

- De mit szól hozzá a kapitány?

- A kapitány? Bánja is ő!

- Hitemre, nem mondok nemet. Egy darabka tőkehal van mindössze a háznál, az lett volna az ebédem.

- Piha! - szólt undorral a fedélzetmester. - Van egy kutyánk, annak se kéne.

- Szűzanyám! - mondta a legény. - Hány jó keresztényt tudok, aki örömest elmenne kutyának a hajótokra.

Kart karba öltve megindultak ketten a part mentén.

A Marinánál a rakodóparton egy csónak várta a fedélzetmestert. Egyetlen matróz állt mellette őrt, de a fedélzetmester sípjelére három másik matróz termett ott egy szempillantás alatt, és beugráltak a csónakba. Beszállt a fedélzetmester s a halászlegény is.

A fedélzetmester odaült a kormányhoz.

- Irány a Runner - adta ki az utasítást, tört angolsággal -, rajta, de szaporán!

A matrózok evezőikre hajoltak, s a törékeny alkotmány gyors iramban siklott tova a vízen.

Tíz perc múltán megérkeztek a Runner hátsó lépcsőjéhez.

A fedélzetmester igazat beszélt, sem a kapitány, sem a másodtiszt nem törődött az újonnan jöttel. Hamarosan asztalhoz ültek, s mert aznap a halászat is jól ütött ki, és egy provence-i születésű matróz pompás hallevest főzött, az ebéd még bőségesebbre sikerült, mint ahogy a fedélzetmester beharangozta.

A vendégre tagadhatatlanul kedvező benyomást tett a háromfogásos, pazar ebéd s mellé egy fél üveg kalábriai bor.

A csemegénél tartottak, amikor a kapitány megjelent a fedélzeten, másodtisztje kíséretében, és elsétált a hajócska orrába, az ebédezőkhöz.

Jöttére talpon termettek a matrózok, de a kapitány intett, hogy üljenek csak vissza.

- Engedelmével, kapitány úr - szólt ekkor a fedélzetmester -, egy nagy kérésem volna.

- Nagy kérésed? - mosolygott Skinner kapitány. - Mondd csak ki bátran, jó Giovannim.

- Nem is rólam van szó, kapitány, hanem egy honfitársamról, akit ma a városban felcsíptem, és meghívtam ebédre.

- Vagy úgy! És hol van az illető?

- Itt van la, kapitány.

- Mit akar?

- Nagy kegyet kér, kapitány.

- Éspedig?

- Hogy a kapitány úr egészségére üríthesse poharát!

- Örömest megengedem, hiszen én látom hasznát - szólt Skinner.

- Éljen a kapitány! - kiáltották egy emberként a matrózok.

Skinner fejbólintással köszönte meg az éljent.

- Hogy hívják a honfitársadat, Giovanni? - kérdezte aztán.

- Szavamra, el is feledtem - mondta Giovanni.

- Alázatos szolgájának, excellenciás uram - vágta rá a legény -, és sokért nem adnám, ha kegyelmességed azt felelné rá, hogy én meg gazdámnak hívhatom.

- Ejha, jól vág az eszed, fiam!

- Úgy hiszi, excellenciás uram?

- Nem hiszem, tudom.

- Pedig azóta, hogy kinőttem anyám szoknyája mellől, ez senkinek nem tűnt még fel.

- De csak van más neved is, fiam?

- Kettő is, excellenciás uram.

- Éspedig?

- Tonino meg Monti.

- Várjunk csak, várjunk - a kapitány úgy tett, mintha emlékezetében kutatna -, úgy rémlik, ismerem ezt a nevet.

A legény hitetlenkedve rázta a fejét.

- Kötve hiszem - dünnyögte.

- Aha, sejtem már... Úgy van, ez az. Nem a castellammarei várbörtön főfoglárjának a fia vagy?

- Hitemre, az vagyok. Varázsolni is tud excellenciád? Mert ezt máshogy ki nem találhatta!

- Varázsolni éppen nem tudok, de jó barátom az az ember, aki közbenjár porkolábi kineveztetésed érdekében. San Felice lovag barátja vagyok.

- Közbenjárni közbenjár, de úgyis hiába.

- Miből gondolod, hogy elutasítják? A lovag a kalábriai herceg könyvtárosa, s ami ennél is több, barátja.

- Igen, de egyben férje a fogoly nőnek, akit őfelsége a parancsnok különös gondjába ajánlott, akinek a napjai meg vannak számlálva. Ha a lovag csakugyan befolyásos ember lenne, elsőbb is a felesége számára eszközölt volna ki kegyelmet.

- Annál valószínűbb, hogy e csekély kérését örömmel teljesítik, mivel a másik, nagy fontosságú ügyben kénytelenek elutasítani.

- Isten ne adja, hogy excellenciádnak igaza legyen.

- Ugyan miért?

- Mert szívesebben szolgálnám a kapitány urat, mint Ferdinánd királyt.

Skinner elnevette magát.

- Pedig távol áll tőlem a szándék, hogy őfelségével konkurráljak, ezt kijelenthetem.

- Nem kell vele konkurrálnia, kapitány, lemondok én a porkolábságról, mielőtt kineveznek.

- Mondjon igent, kapitány, Tonino derék fiú. Halász, amióta az eszét tudja, jó tengerész válik majd belőle, ezért kezeskedem. Mindnyájunk nagy örömére szolgálna, ha a neve felkerülne a Runner legénységi lajstromára.

- Úgy van, úgy van! - kiáltották a matrózok.

- Kapitány - szólt Tonino kezét szívére szorítva -, esküszöm, nem bánja meg, ha megteszi, amire kérem.

- Ide figyelj, barátom - felelte a kapitány -, készséggel megteszem, hiszen derék legénynek látszol. De nem akarom, hogy azt mondják rám, kötéllel fogom az embereimet; nem akarom, hogy az a vád érjen: leitattalak, azért csaptál föl matrózomnak. Mulass csak kedvedre a cimboráiddal, ameddig jólesik, de ma este térj haza, aludj rá egyet, s ha holnap estig nem gondoltad meg, jelentkezz újra. Akkor majd megegyezünk.

- Éljen a kapitány! - kiáltotta Tonino.

- Éljen a kapitány! - visszhangozta az egész legénység.

- Nesztek négy piaszter, mehet mindenki, amerre kedve tartja, ehettek, ihattok, amíg a pénzből futja, de ma estére mind egy szálig itt legyetek a helyeteken, és senkin meg ne lássék a bor, amit a torkán leeresztett. No, menjetek.

- Hát a hajóval mi lesz, kapitány? - kérdezte Giovanni.

- Két embert rendelj ki őrségbe.

- Igen ám, de most majd azon kapunk hajba, ki maradjon itt, kapitány.

- Húzzatok sorsot, s a két áldozat egy-egy piasztert kap tőlem fájdalomdíjul.

Sorsot húztak; az a két matróz, aki a rövidebbet húzta, megkapta a piaszterét.

Kilenc órára mindenki hazakerült; rózsás kedvük volt, de kapatos egy sem akadt köztük.

A kapitány megszemlélte a legénységet, mint szokta, majd szobájába tért, miután egy intéssel, amit más nem érthetett, tudtára adta Giovanninak, hogy kövesse.

Tíz perc múltán ki-ki az igazak álmát aludta a hajón, az éjjeli őrség kivételével.

Giovanni lesurrant a kapitány szobájába. Skinner és a másodkapitány már türelmetlenül várta.

- Mi újság? - kérdezte Skinner.

- Kapitány, Monti a mi emberünk.

- Ez biztos?

- Olyan biztos, mintha a neve máris a lajstromon volna.

- Egyszóval, hiszed, hogy holnap...?

- Holnap délután hatkor aláírja a szerződést. Ne hívjanak Giovanni Capriolónak, ha nem úgy lesz.

- Isten adná! - dünnyögte a másodkapitány. - Félig nyert ügyünk volna máris!

S amint azt Giovanni megjósolta, s amint mi magunk is említettük e fejezet bevezető soraiban, másnap csakugyan megjelent a hajón Tonino Monti, s minekutána pro forma megalkudott a kapitánnyal a bér összegére nézve, mely összeget az ő kifejezett kívánságára a szerződésben is feltüntettek, leszerződött mint teljes jogú, nagykorú egyén, három évre matróznak a Runner-re, vállalván a szerződés esetleges megszegéséből ráháramló minden törvényes következményt; s végezetül kézhez vette, előlegként, háromhavi fizetését.

A Runner új matróza éppen a nevét kanyarította a szerződés alá, verejtékezve, de olvashatóan, amikor egy matróz lépett be a fülkébe, s egy vastag borítékot nyújtott át a kapitánynak. San Felice lovag küldte egy embere útján, akinek erősen a lelkére kötötte, hogy csakis Skinner kapitány kezébe adhatja a küldeményt.

Dél óta egész Palermót bejárta a hír, hogy a hercegnét szülési fájdalmak lepték meg. A goelett két tulajdonosát elég közelről érintette a kérdéses esemény ahhoz, hogy az elsők között legyenek, akik a dologról tudomást szereztek; a nagy harangzúgásból, később az oltáriszentség kiállításából értesültek az udvar aggodalmáról; végül a petárdák s a tűzijáték röppentyűi tudtukra adták, hogy bekövetkezett az örvendetes esemény, melynek kimenetelét mindaddig szorongva lesték, minthogy Luisa élete függött, függhetett tőle.

Skinner kapitány első pillantásra tudta, hogy a boríték a király - kedvező vagy kedvezőtlen - döntését tartalmazza.

Intett Salvatónak, Salvato átfutotta a Tonino előtt heverő szerződést, megnyugtatta Toninót, hogy rendben van, fogta a papírt és zsebre vágta.

Tonino boldogan felsietett a fedélzetre, immár a Runner legénységének teljes jogú tagjaként.

Salvato és apja egyszerre nyúlt a borítékért, amint magukra maradtak. Feltörték a pecsétet: a borítékból Luisa négyfelé tépett kegyelmi kérvénye hullt ki.

Mint tudjuk, ez egymagában is világos beszéd lett volna. Annyit tett: "A király nem kegyelmez."

De a boríték nemcsak az összetépett kérvényt tartalmazta. Két másik papírlap is volt benne.

Salvato széthajtotta az elsőt.

Ez volt rajta, a lovag keze írásával:

Éppen elküldeni készültem az eltépett kérvényt - mégpedig kommentár nélkül, hiszen megbeszélésünk szerint ez világosan jelezte volna, hogy a hercegné kudarcot vallott, s veszve minden reményünk -, amikor megkaptam a rendőrfőnöktől Tonino Monti kinevezését helyettes porkolábbá. Eszköze lehet e kinevezés az ő megmentésének? Nem tudom, s amilyen kába a fejem, hiába is törném; de önök találékony, erélyes emberek, vannak eszközeik a meneküléshez, melyekkel én nem rendelkezem, vannak segítőtársaik, én pedig magam vagyok, s nem is sejtem, hol lelhetnék alkalmas társakra. Gondolkozzanak, találjanak ki valamit, mindegy, mit, ne rettenjenek vissza az őrült vakmeréstől, a lehetetlentől sem, de mentsék meg őt!

Nekem nem marad más hátra, mint elsiratni.

Mellékelten küldöm Tonino Monti kinevezését.

Rettentő hír volt: de sem Salvato, sem apja nem bízott a király irgalmában. Nem érte őket váratlanul a csalódás, tehát nem is taglózta úgy le őket, mint San Felice lovagot.

Elszomorodtak, de nem estek kétségbe. Sőt, úgy érezték, hogy Tonino Monti kinevezése szinte ellensúlyozza a kudarcot, a széttépett kegyelmi kérvényt.

Eleve számoltak is e fordulattal, hiszen félig találomra, de megnyerték Toninót, mint láthattuk.

Pontos tervük nem volt, helyesebben mondva egyáltalán nem volt semmi tervük. Árgus szemmel, feszült figyelemmel, ugrásra készen lesték a kínálkozó alkalmat, hogy üstökön ragadják. Haloványan derengett csupán a remény a gondolatban: Toninót megnyerni; kineveztetésével mintha hirtelen fény gyúlt volna. Ennek hajnalvilágánál testet lehet tán adni a tervnek, mely mindeddig illékony volt, mint az álom.

Hét órakor kezdtek tanácskozni. Nyolcra, úgy látszik, határozatra jutottak, mert bejelentették a legénységnek, hogy a Runner másnap délután továbbindul.

Tonino engedélyt kapott rá, hogy még az este vagy másnap reggel hazamenjen apjától elbúcsúzni, de kereken kijelentette, hogy esze ágában sincs elbúcsúzni, hiszen annyira retteg apja dühétől, hogy ha az öregnek eszébe jutna ide utánajönni, hát ő nyomban elbújna előle a hajófenék legsötétebb zugába.

Salvato elégedett pillantást váltott apjával; Tonino félelme, úgy látszik, kapóra jött.

Hadd mondjuk el rendre-sorra, mi történt. Kommentárra nem lesz szükség, a tények magukért beszélnek.

Másnap délután, öt óra tájban a Runner legénysége megkezdte a horgony felszedését, borult, sötét ég alatt.

Vagy a legénység ügyetlenkedett, vagy a lánc volt gyenge, elég az hozzá, hogy a horgony felszedése közben elpattant egy láncszem, s a vasmacska lent maradt.

Nem nagy dolog, máskor is megesik. Ha a víz nem túlságosan mély, búvárokkal szokták felhozatni a fenékbe ragadt vasmacskát.

A goeletten zavartalanul folyt tovább az előkészület az indulásra a horgonyt ért baleset ellenére, de mert a víz mélysége nem volt több három ölnél, abban maradtak, hogy nyolc ember és Giovanni fedélzetmester hátramarad egy csónakkal, megkísérelni a horgony kiemelését. Visszatértükig a Runner a kikötőöböl bejáratánál cirkál három különböző színű lámpással az oldalán, hogy a csónak rátaláljon a vaksötét, holdtalan éjben.

Nyolc órára a Runner kievickélt a kikötőben veszteglő hajók tömkelegéből, s megkezdte sétáját a megbeszélt helyen, mialatt a nyolc matróz visszatért a horgonyt felszedni - előbb nem kezdhették, mert a vitorlafelvonás és lavírozás munkájánál szükség volt minden kézre.

Riccardo Monti, a castellammarei erőd főfoglára nyolc órakor kilépett a börtön kapuján, miután jelentette a parancsnoknak, hogy most vette éppen kézhez fia levelét, mely tudtára adja, hogy teljesült szíve hő vágya, fiát kinevezték helyettes porkolábnak, néhány formaságot kell elintézniük a rendőrségen, de kilenc és tíz óra között okvetlenül felveszik a szolgálatot immár kettesben.

Tonino nyilván bajtársai tanácsára írta a levelet, hogy apja figyelmét elterelje a goelett indulásáról, az esetre, ha valahogy a fülébe jutott volna, hogy fia matróznak szegődött.

Tonino egy kis kocsmában adott találkát az apjának, a piazza Marinán. Riccardo Monti gyanútlanul belépett az ivóba, és Tonino Monti után tudakozódott. Menjen végig a folyosón, a végében talál egy különtermet, ott iddogál Tonino Monti, három-négy cimborája társaságában - hangzott a válasz.

A főfoglár megkereste a kérdéses termet, ám amint belépett és tanácstalanul körülnézett, mert a fiát sehol sem látta, hirtelen megrohanta négy ember, kezét-lábát összekötözték, száját felpeckelték, őt magát az ágy alá dugták, s azzal biztatták, hogy holnap reggelig itt marad, akkor elengedik, és ha nem próbál szökni, a haja szála se görbül.

Ellenállásról szó sem lehetett; támadóinak csakis akkor kellett nyers erőszakot, sőt halálos fenyegetéseket alkalmazni, amikor leakasztották övéről a karikát, melyen a zárkák kulcsát őrizte.

A kulcscsomót rögtön továbbadták valakinek, aki a félig nyitott ajtó mögött várakozott.

Félórával később egy Toninóval egykorú s hozzá hasonló termetű fiatalember kopogtatott be az erőd ajtaján. A parancsnokkal kívánt beszélni, Riccardo Monti megbízásából.

A parancsnok utasítására bebocsátották a fiatalembert.

Az a következő mesével állt elő: Riccardo Montit megsebezte egy véletlenül felrobbant petárda, amikor keresztülvágott a Toledo utcán, az ünneplő sokadalmon. A sebesültet beszállították a kórházba.

A sebesült elhívatta őt, Tonino Montit, átadta neki a kulcsokat, s a lelkére kötötte, hogy haladéktalanul jelentkezzék a parancsnok úr őexcellenciájánál, mutassa be igazolásul kinevezési okmányát - a parancsnok úr már tud a dologról -, és helyettesítse apját arra a néhány napra, amíg felépül sebéből.

A parancsnok megvizsgálta a kinevezési okmányt: szabályszerű okirat volt. Hihetően hangzott a Riccardo Montit ért baleset meséje is; százával esnek efféle incidensek minden ünnepen; azt meg egyenesen a főfoglártól tudta, hogy a fiáért indult, s szándéka volt őt magával hozni a börtönbe; mindent elhitt hát, az utolsó szóig, felszólította az ál-Toninót, hogy tartsa magánál a kulcsokat, magyaráztassa el magának, mi a kötelessége, és lásson munkához.

Az új porkoláb gondosan zsebre rakta a kinevezési okmányt, visszaakasztotta övére a kulcscsomót, melyet a kihallgatás kezdetén kirakott volt a parancsnok asztalára, köszönt és távozott.

Egy inspektor körbevezette a fiatalembert a parancsnok utasítására a börtönfolyosókon, s egyenként megmutogatta a lakott zárkákat.

Kilenc zárkának volt lakója.

Luisa zárkája előtt megálltak; az inspektor elmagyarázta, hogy ez a fogoly különösen fontos, a szolgálatos porkoláb kötelessége ismételten ellenőrizni, hogy a fogoly nő él, és a helyén van-e, mégpedig napjában háromszor és éjjelente kétszer; első ízben este kilenc órakor, másodszor hajnali háromkor.

Aznap felülről jövő utasításra elrendelték az őrség megkettőztetését.

A zárkák után megtekintették az ügyeletes szobát. A szolgálatos porkoláb itt virrasztott egész éjjel. Nappal alhatott négy órát, pótlásul.

Szabad volt olykor a börtönfolyosókon sétálgatnia unaloműzésül, s hogy el ne nyomja az álom.

Fél tizenkettőkor elbúcsúzott egymástól az inspektor meg az új porkoláb. Az inspektor még egyszer elmondta, hogy legyen mindenekfelett pontos és éber, az új porkoláb fogadkozott, hogy ő igyekezni fog a hozzáfűzött reményeket nemcsak beváltani, de felül is múlni.

S csakugyan! Mihelyt magára maradt, rögtön figyelőállásba helyezkedett az ügyeletes szoba ajtajában, mely az első folyosó végén, az első számú lépcső alján helyezkedett el, de olyan éberen figyelt, fülelt, hogy aki így látja, annak el kellett volna ismernie: a fickó nem beszélt a levegőbe!

Így állt merőn és mozdulatlanul, míg az erődben el nem ült minden zaj.

Megkondult az éjféli harangszó.

A tizenkettedik ütésre egyszeriben megelevenedett az új porkoláb, aki úgy állt ott, mint a figyelem szobra; s mintha hirtelen elhatározásra jutott volna, megindult se nem gyorsan, se nem lassan föl a lépcsőn. Hogy ha valaki felfigyelne léptei zajára, s kérdést intézne hozzá, ő azt felelhesse: "Apám távollétében az én dolgom a börtönben felügyelni, azt teszem, ami a kötelességem."

De aludt minden jótét lélek: senki nem látta, senki nem hallotta, senki nem tartóztatta fel.

Felért a második emeletre, végigment a folyosón, majd visszatért, de ezúttal sokkal elővigyázatosabban lépkedett, lábujjhegyen, lélegzetét visszafojtva, s feszülten hallgatózva.

Luisa San Felice zárkája előtt hirtelen megállt.

Az ajtó kulcsát már a kezében tartotta.

Óvatosan beillesztette s elforgatta a kulcsot a zárban, de olyan lassan, hogy alig hallatszott a csikordulás. Az ajtó megnyílt előtte.

Sötét éjszaka volt; süvítve tört be a szél az ablak rácsai között; de látni nem lehetett a nyílást, kint éppoly sűrű volt a homály, mint idebenn.

A fiatalember egy lépést tett előre, elfúló lélegzettel.

De mert a foglyot nem látta, halkan elsuttogta a nevét:

- Luisa!

Nem is hang, fuvalom volt az, ami ráfelelte: "Salvato!", s a következő pillanatban Luisa karja ölelte, Luisa ajka forrt ajkára.

Kettős örömsóhaj szállt az égre, s ereikben egyszerre vetett lobot a csók lángja. A tárgyalás s az azt követő búcsú óta először pihent egymás karjában a két szerelmes.

Luisát nem érte váratlanul az éji látogatás, a nap folyamán Salvato jelbeszéddel tudtára adta, nehogy kiáltani találjon első ijedelmében. Kétség s remény közt várta mégis, hogy Salvato szólítsa, mielőtt felelni mert volna.

Némán és mozdulatlanul ölelték egymást, eggyé váltan s mintegy önkívületben.

Salvato tért elsőnek magához.

- Lássunk hozzá, drága Luisám, az idő sürget. Eljött a végső pillanat, mely sorsunkat megpecsételi. Megmondottam: "Várj türelemmel, és ne félj, együtt élünk, vagy együtt halunk." Te bíztál bennem, s én itt vagyok.

- Ó, igen, itt vagy. Nagy az Isten és jóságos! Mit tegyek? Hogyan lehetek segítségedre?

- Figyelj rám - felelte Salvato. - El kell reszelnem az ablakrácsot, az valamivel több, mint egyórai munka. Néhány perccel múlt éjfél, legalább négy óránk van virradatig. Ne kapkodjunk, de használjuk ki az időt, ez az egy éjszaka a mienk, holnapra kiderül a suskus.

- Megint csak azt kérdezem: mit tegyek én, mialatt te dolgozol?

- Az ajtót félig nyitva hagyjuk, s te a küszöbről lesed, nem fenyeget-e veszély. Ha gyanús neszt hallasz, azonnal figyelmeztetsz. Én kimegyek, és rád zárom az ajtót. Mihelyt kívül kerültem, gyanún felül állok, hiszen csak a kötelességemet teljesítem, körbejárom, ellenőrzés végett, a börtönt. Negyedóra múltán visszatérek ide, és befejezem a megkezdett munkát. Tehát: bátorság és hidegvér!

- Légy nyugodt, barátom, méltó leszek hozzád - felelte Luisa, s csaknem férfias eréllyel szorította meg Salvato kezét.

Salvato elővett a zsebéből két finom, de kemény acélreszelőt - azért kettőt, mert az egyik eltörhetett munka közben -, Luisa kiállt az ajtóba, amint azt Salvato meghagyta neki, hogy figyeljen, nem hall-e gyanús neszt a folyosó vagy a lépcső irányából.

Salvato munkához látott; biztos, nem remegő kézzel fogta a reszelőt - a félelemnek nem volt felette hatalma.

A finom acélreszelő szinte zajtalanul hatolt a vasba. Ámbár a szél süvöltése, a mennydörgés robaja akkor is elnyomta volna a reszelés zaját, ha jóval hangosabb. Vihar közelgett.

- Szép időnk van! - dünnyögte Salvato. Magában hálát adott a mennydörgésnek, mely cinkostársául szegődött.

S dolgozott rendületlenül.

Senki nem zavarta meg.

Egy óra leforgása alatt sikerült négy rácsot elfűrészelnie, amint azt előre megmondta. Az ablakon akkora nyílás tátongott, hogy két ember kifért rajta. Salvato feltűrte zubbonyát, s leoldotta a derekára csavart kötelet. Finoman sodrott erős kötél volt, elég hosszú ahhoz, hogy kényelmesen leérjen az ablakból a torony lábáig.

Egyik végére jó előre karikát erősítettek, nyilván abból a célból, hogy Salvato ráilleszthesse az elfűrészelt ablakrács egyik függélyes rúdjára, mely szilárdan állt a falban.

Salvato egyenlő közökben bogokat kötött a kötélre, hogy mászás közben legyen mire támasztania kezét, térdét.

Ennek utána kiment a folyosóra, még egyszer végigjárta, s a lépcsőnél megállt.

Ráhajolt a nehéz vaskorlátra, s úgy maradt egy pillanatig mozdulatlanul, lélegzet-visszafojtva. Szeme a sötétséget vallatta, füle a csendet.

- Sehol senki! - mormolta aztán, diadalittas mosollyal.

Gyors léptekkel visszament, belépett a zárkába, a kulcsot kiemelte a külső zárból, belülről bezárta az ajtót, három-négy szöget csúsztatott a kulcs mellé, hogy használhatatlanná tegye a zárat, felkapta Luisát, szívére szorította, "bátorság" - mondta, aztán a rácsra illesztette a vasgyűrűt, Luisa két kezét összekötözte, nehogy elgyengüljenek teste súlya alatt, majd felszólította Luisát, hogy ölelje át a nyakát.

Luisa most döbbent rá, merre készül szökni Salvato, s a szívverése is elállt arra a gondolatra, hogy nemsokára a semmiben fog lebegni, s úgy ereszkedik majd le harminc láb magasból, hogy a kedvese nyakában csüng, akit egy szál kötél tart.

De magába fojtotta rettegését. Letérdelt, az ég felé emelte kendővel összekötött két kezét, elsuttogott egy imát, majd felállt, s azt mondta:

- Mehetünk.

Villám cikázott végig az alacsonyan szálló, sötét fellegeken. Salvato megpillantotta a villám fényénél Luisa sápadt arcát, melyen nagy, kövér verejtékcseppek csillogtak.

- Ne félj a leszállástól! Baj nélkül földet érsz, arról kezeskedem - mondta Salvato, aki méltán bízott acélizmai erejében.

- Mondtam, barátom, hogy mehetünk - felelte Luisa. - Hiszek benned és Istenben.

- Akkor hát rajta, ne késlekedjünk.

Salvato kihajította a kötelet az ablakon, még egyszer meggyőződött róla, hogy jól odaerősítette-e, fejet hajtott, hogy Luisa a nyaka köré fonhassa karjai füzérét, felállt egy zsámolyra, melyet előre odakészített, Luisával a nyakában átbújt a résen, s mialatt a szegény nőt egész testében ideges reszketés rázta, ő két kézzel megragadta a kötelet, ügyes mozdulattal ráfonta lábait, s megindult lefelé, a mélybe.

Luisa alig fojthatta vissza sikolyát, amikor megérezte, hogy a levegőben lebeg, szabadon himbálódzik a tátongó mélység fölött, melyet oly sokszor remegve nézett zárkája ablakából. Szeme lecsukódott, szája Salvato száját kereste.

- Ne félj - súgta Salvato -, háromszor ekkora távolságra is futná erőmből.

S Luisa csakugyan tapasztalhatta, hogy lassú, kimért iramban ereszkednek lefele. Nagy erő és sok hidegvér kellett e bámulatos tornamutatványhoz. Ám a kötél közepe táján hirtelen megállt Salvato.

Luisa kinyitotta a szemét.

- Mi az? - kérdezte.

- Maradj csendben! - súgta Salvato.

Minden idegszálát megfeszítve hallgatózott egy pillanatig.

- Hallasz valamit? - kérdezte aztán, de olyan halkan, hogy Luisa inkább sejtette, semmint hallotta.

- Lépéseket, több ember lépését, úgy hiszem. - Mint elcsitult szellő utolsó fuvalma, oly elhalóan csengett Luisa hangja.

- Őrjárat közeleg - súgta Salvato. - Mindjárt ideér, nem kockáztathatjuk meg most a leszállást. Megvárjuk, míg elmegy, aztán leereszkedünk.

- Istenem, Istenem! Fogytán az erőm! - sóhajtotta Luisa.

- Sebaj, én győzöm erővel kettőnk helyett is! - felelte Salvato.

Mialatt e rövid párbeszéd lefolyt, érezhetően közelebb jutott az őrjárat. Luisa újra behunyta a szemét, de Salvato annál jobban kinyitotta a magáét, s a lámpás fényénél, melyet egy katona vitt az élen, kilenc emberalak körvonalait látta derengeni a vakhomályban. A vár fala mentén haladtak. Salvato nem nyugtalankodott. Az éj koromsötét volt s ők ketten elég nagy távolságra a földtől; az őrjárat nem vehette észre őket, hacsak egy villám el nem árulja hollétüket, s ami a legfőbb: Salvato tudta, hogy lesz elég ereje kivárni, míg az őrjárat odábbáll.

Az őrjárat csakugyan elhaladt a szökevények lába alatt, de megállt a torony tövében, Salvato nagy megdöbbenésére, aki egy pillanatra sem tévesztette szem elől. A katonák néhány szót váltottak egy őrszemmel, akit Salvato eddig nem vett észre, s akit most új őr váltott fel. Végre elvonult az őrjárat; hamarosan elnyelte a bolthajlat, de a lámpás gyenge visszfénye elárulta, hogy még nem jutott túl rajta.

Salvatót soha nem hagyta még cserben a bátorsága, de most megfagyott ereiben a vér. Hirtelen megértette, mi is történhetett. Ferenc herceg és Mária Klementina hercegnő kérvénye felszította a király gyűlöletét, s új rendeletet bocsátott ki a börtön őrizetének megszigorítására: ezért áll most őrszem a torony előtt.

Luisa érezte, hogy Salvato szíve görcsbe rándul. Szeme elnyílt, s rémülten tapadt kedvesére.

- Baj van?

- Semmi, semmi - felelte Salvato. - Isten megoltalmaz!

Ami azt illeti, Isten oltalma csakugyan elkelt volna; a torony alján fel-alá sétált az őrszem. Salvato erejéből futotta a leszállásra, de nem a felmászásra.

Fönt egyébként is a biztos halál várt rájuk, lent talán az élet.

Salvato nem tétovázott tovább. Bevárta, míg az őrszem eljutott egyhangú, kurtára szabott sétaútja legtávolabbi pontjára, háttal a menekülőknek, s ekkor villámgyorsan leereszkedett; de amint a lába földet ért, sarkon fordult az őrszem, és meglátta, hogy valami alaktalan tömeg mozog a sötétben.

- Állj, ki vagy! - kiáltotta.

Salvato nem felelt. Karjába kapta a rémülettől félájult Luisát, s futva indult a tengerpart irányába, ahol a csónak várta.

- Állj, ki vagy! - kiáltotta másodszor is az őrszem, és fegyverét lövésre emelte.

Salvato némán futott tovább, ahogy a lába bírta. Már felrémlettek a csónak körvonalai, már látta barátait, már hallotta apja hangját.

- Bátorság! - kiáltotta Salvatónak, s a matrózok azt: - Partra!

- Állj, ki vagy! - kiáltott harmadszor is az őrszem, ujját a ravaszra helyezve.

S mert választ most sem kapott, egy villám világánál, mely az eget hirtelen fénybe vonta, kapásból célzott és lőtt.

Luisa érezte, hogy Salvato megremeg, s a következő másodpercben elbukik, félelmes kiáltással, melyben több volt a düh, mint a fájdalom.

- Fegyverbe! - kiáltotta az őr, miután fegyverét kilőtte.

- Mentsétek meg! - kiáltotta Salvato elfúló hangon, utolsó leheletével.

Luisa félájultan s a fájdalomtól félőrülten hevert a földön, összekötözött kézzel, magatehetetlen, hiszen két karja még mindig Salvato nyakára fonódott, s mintha lidérces álmot látna, úgy nézte végig, hogyan ront egymásnak két dühödt ember-, azazhogy ördögcsapat, hogy dulakodnak, üvöltenek, gyilkolják egymást, s hogy tiporják őt halálra.

Öt perc múltán vége szakadt az ütközetnek. A küzdők hirtelen kétfelé váltak; a katonák elragadták és magukkal vonszolták a várba Luisát, aki alig élt már, a matrózok felkapták s a csónakra cipelték Salvatót és apját. Salvato halott volt, az őr golyója éppen a szívét járta át, apja eszméletlen, minthogy szörnyű ütés érte a fején.

Luisát úgy megviselte a rémületes éjszaka, hogy - jóllehet terhessége hetedik hónapjában járt csupán - szülési fájdalmak lepték meg, mihelyt a zárkába visszajutott, s még aznap, hajnalban, öt óra tájban világra hozta gyermekét - holtan.

A Gondviselés kegyelme - vagy bűnbánata? - megkímélte őt a legeslegszörnyűbb fájdalomtól: attól, hogy újszülött gyermekét erővel elragadják tőle.

Statella, Cassaro hercege, Nápoly alkirálya, a Fiorentini Színházban ült régi ismerősünk, Malaspina márki társaságában, egy héttel a fentebb elbeszélt események után. Hirtelen feltárult a páholy ajtaja. A folyosón egy törvényszolga állt vigyázzban, mögötte egy tengerésztiszt.

A tiszt kezében nagypecsétes írás.

- Nagyságos alkirály úr! - szólt a törvényszolga.

A tengerésztiszt néma meghajlással átnyújtotta a hercegnek a pecsétes írást.

- Ki küldi? - kérdezte a herceg.

- A Szicíliai Kettős Királyság felséges uralkodója - felelte a tiszt. - Tekintettel az ügy rendkívüli fontosságára, nyugtát kell kérnem az átadás megtörténtéről.

- Egyszóval Palermóból jön, uram? - kérdezte a herceg.

- Tegnapelőtt indultam a Sirená-n, excellenciád parancsára.

- Őfelségeik jó egészségnek örvendenek?

- Kitűnő egészségnek, herceg úr.

- Adjon egy nyugtát a nevemben, Malaspina.

A márki előhúzta levéltárcáját, és íráshoz látott.

- Excellenciás uram, kegyeskedjék a nyugtán az átadás helyét és időpontját is feltüntetni - kérte a tiszt.

Malaspina elámult.

- Ejha! Csakugyan fontos okmány lehet!

- Főbenjáró ügy, excellenciás uram.

A márki kiállította a nyugtát, úgy, amint azt a tiszt kérte, majd visszatért a páholyba.

A herceg éppen végzett az okmány elolvasásával, mire a márki mögött bezárult az ajtó.

- Nézze csak, Malaspina, ez magára tartozik - mondta a herceg.

És odanyújtotta neki a papirost.

Malaspina márki átvette, és belenézett. Ferdinánd szűkszavú, de iszonyú parancsát olvasta:

Itt küldöm Luisa San Felicét. Legkésőbb tizenkét órával a megérkezése után végre kell hajtani rajta az ítéletet.

Meggyónt, tehát a kegyelem állapotában van.

B. Ferdinánd

Malaspina rábámult Cassaro hercegére.

- Nem értem!

- Mit nem ért? Intézkedjék, kedvesem, ez önre tartozik.

S a herceg figyelme máris a színpadra fordult. A Titkos házasság-ot adták, a boldogtalan Cimarosa remekművét, aki röviddel azelőtt Velencében belehalt abbeli félelmébe, hogy Nápolyban felakasztják.

Malaspinának a szava is elállt meglepetésében. Igazán nem gondolta volna, hogy a kivégzések előkészítése az alkirály első titkárának a kötelessége.

Csakhogy a márki vérbeli udvaronc volt, mint mondottuk. Olykor lázongott, de végül mindig fejet hajtott. Ezúttal sem kellett több, mint hogy a herceg még egyszer hátraforduljon s rászóljon: "Hallotta, márki!", és Malaspina máris engedelmeskedett. Némán meghajolt, kisietett, a színház kapuja előtt kocsira szállt, s a Vicariára hajtatott.

Luisa San Felice alig egy órája érkezett oda, félholtan, összetörve, megsemmisülve. Egyenesen a kápolnával szomszédos helyiségbe kísérték, ahol Cirillo, Carafa, Pimentel, Manthonnet és Michele szenvedte volt egy hosszú éjszakán át a halálfélelem kínjait.

A királyi parancs végrehajtási utasítása egyetlen mondatból állt:

Statella, Cassaro hercege őexcellenciája a fejével felel e nő kivégzéséért.

Malaspina márki rádöbbent, hogy az alkirálynak jó oka volt rábízni az ügy elintézését.

A márki tétovázott olykor, mielőtt eltökélte magát, de amit eltökélt, azt derekasan végbevitte.

Visszaült a hintóba, s odakiáltott a kocsisnak:

- Vico dei Sospiri dell'Abisso!

Emlékszünk, ki lakott a Sóhajok utcájában: Donato mester, a nápolyi hóhér.

A kocsi a hóhér háza elé gördült. Malaspina márkit undor fogta el a gondolatra, hogy az átkos hajlék küszöbét átlépje.

- Hívd ki Donato mestert - mondta a kocsisnak -, beszédem van vele.

A kocsis leszállt a bakról, benyitott s bekiáltott:

- Donato mester! Jöjjön ki.

- Apám nincs Nápolyban - felelte bentről egy női hang.

- Hogyhogy nincs Nápolyban? Hát szabadságon van?

- Nem, excellenciás uram - felelte ugyanaz a hang, valamivel közelebbről. - Hivatása Salernóba szólította.

- Hogyhogy a hivatása? - kérdezte Malaspina. - Beszéljen világosabban, szép gyermekem.

A küszöbön ugyanis egy csinos fiatalasszony jelent meg, a fiatalasszony sarkában pedig egy férfi - a szeretője vagy a férje.

- Mi sem egyszerűbb, excellenciás uram - mondta a fiatalasszony, aki természetesen nem volt más, mint Marina. - Tegnap meghalt apám salernói kollégája. Salernóban négy halálos ítélet vár végrehajtásra; kettőt holnapra tűztek ki, kettőt holnaputánra. Apám ma délben elutazott, holnapután este várjuk vissza.

- Ki helyettesíti? - kérdezte a márki.

- Hát bizony senki, erre nézve nem kaptunk parancsot; úgy hírlik, a börtönök máris kiürültek. Még a segédeit is magával vitte, mert nem szeret olyan emberekkel dolgozni, akiknek a munkáját nem ismeri.

- Ez a legény nem helyettesíthetné Donato mestert szükség esetén? - kérdezte a márki, Giovannira mutatva.

Olvasóink nyilván rögtön kitalálták, hogy a fiatal férfiban Giovannit tisztelhetik, vagyis immár Marina hites urát, mert időközben teljesült szíve legfőbb vágya. Giovanni tagadólag rázta a fejét:

- Halász vagyok én, nem hóhér.

- Mit tegyünk? - kérdezte a márki. - Ha már nem segítenek, legalább adjanak tanácsot.

- Egyet mondhatunk: ez itt a mészárosok negyede, a mészárosok legtöbbje királypárti, tán akad köztük, aki elvállalja a munkát, ha megtudja, hogy egy jakobinust kell felkötni.

Mit volt mit tenni Malaspina márkinak, megfogadta a kapott tanácsot, s mert kocsival nem hajtathatott be a rakpart és a Régi Vásártér között ide-oda kanyargó sikátorok labirintusába, nekivágott gyalog, önkéntes hóhért keresni.

Bekopogott egymás után három derék mészároshoz is, de egyik sem vállalta a dolgot, pedig a márki végül már hetven piasztert ígért, és felmutatta a király parancsát is, miszerint az ítéletet tizenkét órán belül végre kell hajtani.

- Saját kezűleg mégsem végezhetem ki! - mormolta kétségbeesetten, amint a harmadik boltból kifelé ballagott. Egyszerre utánakiáltott a mészáros, ragyogó ötlettől kapatva:

- Excellenciás uram, azt hiszem, tudom már, ki az ön embere.

- Ó! Ha úgy lenne! - sóhajtott Malaspina.

- Van nekem egy szomszédom... Nem mészáros, csak kecskeölő, de ugye excellenciád nem ragaszkodik feltétlenül ahhoz, hogy az illető mészáros legyen?

- Én csak ahhoz ragaszkodom, hogy találjak valakit, aki, mint az imént mondta, "az én emberem".

- Nos, forduljon a beccaióhoz. Szegény ember sokat szenvedett a republikánusoktól, örömest bosszút áll rajtuk.

- Hol lakik a beccaio? - kérdezte a márki.

A mészáros hátraszólt:

- Gyere csak, Peppino, ugorj, és vezesd el őexcellenciáját a beccaióhoz.

Peppino a mészárszék egyik zugában aludt, egy halom száradó állatbőrön. A hívásra feltápászkodott, nagyot nyújtózott, s morogva bár, de engedelmeskedett. Legédesebb álmából verte fel a gazda.

- Gyerünk, fiú, egy piaszter üti a markod, ha szerencsével járunk - biztatta Malaspina.

- S ha az úr nem jár szerencsével? Engem így is, úgy is felzavartak - mondta a gyerek, az önzés logikájával.

- Ami igaz, az igaz - bólintott Malaspina márki. - Itt egy piaszter arra az esetre, ha kudarcot vallanánk; ha szerencsével járunk, kapsz még egy piasztert.

- Ez már beszéd! Erre méltóztassék, excellenciás uram.

- Messzire megyünk? - kérdezte a márki.

- Csak ide a szomszédba, excellenciás uram! Ott van átellenben a bolt, az utca túlfelén.

A fiú mutatta az utat, a márki követte.

Csakugyan mindössze az utcán kellett átvágniok. A beccaio boltját zárva találták, de a rosszul záródó ablaktáblák résein fény szűrődött ki.

- Hé, beccaio! - kiáltotta a fiú, és megverte a kaput.

- Mi kell? - kérdezte bentről egy rideg hang.

- Egy szövetruhás^[28] úr keresi.

De mert a beccaiót még ez a bámulatosan pontos felvilágosítás sem bírta ajtónyitásra, Malaspina maga is megszólalt:

- Nyiss ajtót, barátom, az alkirály első titkára vagyok, s az ő megbízásából jöttem hozzád.

E szavakra, mintegy varázsütésre, feltárult a ház ajtaja, s a márki egy torz, nyomorék, fertelmes alakot pillantott meg az el-ellobbanó mécses füstös fényénél, véres bőr- és csonthalmok közepette: a félszemű, csonka kezű, falábú beccaiót.

Úgy állt ott vérmocskos mészárszéke közepén, mint a rontás démona.

Malaspina márki nem volt éppen gyenge szívű, mégsem fojthatta el feltörő undorát.

A beccaio észrevette, rávicsorította a márkira a fogát, ami nála nevetésnek számított, s azt mondta:

- Szó, ami szó, nem vagyok éppen szemrevaló, excellenciás uram. De gondolom, nem a Bourbon Múzeum egyik szobrát jött megtekinteni.

- Azért jöttem, hogy a király hű szolgájával beszéljek, aki gyűlöli a jakobinusokat, és bosszút esküdött ellenük. Úgy mondták, itt találom, akit keresek, s én idejöttem.

- Jól mondták, akik mondták. Fáradjon beljebb, excellenciás uram.

A márki, undorát leküzdve, belépett a mocskos helyiségbe.

A fiú, aki idáig kísérte, a nyomába akart szegődni - elvégre nagy érdeke fűződött a tárgyalás kedvező kimeneteléhez -, de a beccaio ráemelte csonka jobb kezét:

- Ki innen, kölyök, semmi közöd a kettőnk dolgához!

S döngve becsapta az ajtót a fiú orra előtt.

A beccaio mintegy tíz percig tárgyalt csukott ajtó mögött Malaspina márkival. Tíz perc múlva távozott a márki.

A beccaio nagy hajbókolva az ajtóig kísérte.

Malaspina nem tett tán tíz lépést sem az utcán, amikor hirtelen előbukkant kis vezetője.

- Á, itt vagy megint, fiú? - kérdezte a márki.

- Itt bizony. Az urat vártam.

- S ugyan minek?

- Csak azért, hogy megtudjam, sikerrel járt-e?

- Igen. Hát aztán?

- Excellenciád megígérte, hogy ez esetben kapok még egy piasztert.

A márki zsebébe nyúlt.

- Itt a piasztered, vidd isten hírével.

És átnyújtott egy ezüstpénzt.

A gyerek elkapta, a markába szorította s néhányszor összeütögette a két pénzdarabot, mintha kasztanyettát csattogtatna.

- Köszönöm, excellenciás uram - mondta -, Isten éltesse soká méltóságodat.

A márki visszaült kocsijába, és megparancsolta a kocsisnak, hogy hajtson a Fiorentini Színházhoz.

Peppino felszökött egy sarokkőre, s a Szűzanya-kép előtt égő örökmécses világánál megvizsgálta az újonnan kapott pénzdarabot.

- Még ilyet! Dukátot adott piaszter helyett! Két carlinót lopott ki a zsebemből - háborgott Peppino. - Ezek a nagyurak mind gazemberek!

Mialatt Peppino imigyen dicsérgette Malaspina márkit, ő már úton volt a színház felé.

A színház kapuja előtt, helyesebben a kapu előtti kis térségen ott várakozott az alkirály hintaja; a herceg tehát még páholyában tartózkodik.

A márki fürgén kiszállt a bérkocsiból, a kocsis markába nyomta a viteldíjat, felsietett a lépcsőn, és bevezettette magát a herceg páholyába.

Az ajtónyílás zajára megfordult az alkirály.

- Á, megjött, Malaspina?

- Igen, hercegem.

- És mit végzett?

- Minden rendben. Holnap tíz órakor meglesz a kivégzés, amint ezt őfelsége megparancsolta.

- Köszönöm, márki - bólintott a herceg. - Foglaljon helyet. A második felvonás nagy kettősét ugyan már elszalasztotta, de a Pria che spunti l'aurorá-t szerencsére még meghallgathatja.

Sokért nem adnók, ha fátyolt boríthatnánk mindarra, ami még hátravan, ha ezzel az egyszerű sírfelirattal: "Itt nyugszik Luisa Molina San Felice, a vértanú", lezárhatnók hősnőnk kálváriáját; de tollunkat mindvégig a történelmi igazság vezérelte e hosszú elbeszélés során, s a történelem könyörtelen parancsa arra kényszerít, hogy végigjárjuk a szenvedések útját, ha erőnk fogytán háromszor roskadnánk is össze a kereszt terhe alatt, mint Mi Urunk Jézus.

Nem tódítjuk, nem halmozzuk a borzalmat, erre esküszünk. Nem teszünk hozzá semmit, pontosan úgy mondjuk el a tragédiát, ahogy az események egyik szemtanúja elbeszélhetné. Jaj, hogy a valóság túltesz minden képzeleten!

Ó, bosszúálló Isten! Legfőbb bíránk az utolsó ítélet napján! Michelangelo Istene! Te adj erőt végigjárni utunkat.

Mint az előző fejezetben említettük, a castellammarei börtön szerencsétlen nőfoglyát, alighogy a szülésből felépült, a Sirena korvetten Nápolyba szállították, és egyenesen a Vicaria börtönébe, annak is a siralomházába kísérték.

Nemhogy állni, ülni se volt már ereje; a szó szoros értelmében leroskadt egy szalmazsákra. Meg se láncolták. Minek? Porkolábjai tudták, hogy amilyen gyenge, alélt, félholt, úgysem szökhet előlük, miként az átlőtt szárnyú galamb sem a vadász elől.

Elszakadt mindkét kötelék, mely Luisát az élethez fűzte. Salvato meghalt érte, az ő karjaiban, s neki éreznie kellett, mint gyengül, mint esik el, mint száll el belőle az élet; és mintha a sors is arra intené, hogy nincs joga túlélni azt, aki őt úgy szerette, oltalmazója, a gyermek, a természet törvényét kijátszva, időnek előtte kiszakadt méhéből.

Könnyű lesz e szegény, meggyötört test börtönéből kiszabadítani az elkívánkozó lelket!

Van-e valami óhaja? - kérdezték porkolábjai, szánalomból vagy tán csak a halál szörnyű ceremóniáléját követve.

Luisa némán nemet intett: szó nem jött az ajkára.

Ferdinánd levelében azt írta, hogy a fogoly nő a kegyelem állapotában van, gyónnia nem kell. A börtön parancsnoka ennek megfelelően úgy rendelkezett, hogy papot csupán arra az időpontra hívassanak, amikor a rab elhagyja a börtönt, tehát másnap reggel nyolcra.

Tíz órára tűzték ki a kivégzést, de a szerencsétlen nőnek két helyen nyilvános bűnbánatot kellett tartania, a Backer-ház kapuja előtt s a téren, ahol a két Backert agyonlőtték, mivel azon a jogcímen ítélték halálra, hogy ő okozta a két Backer vesztét.

Ez más szempontból is roppant hasznos eljárás volt. Emlékszünk, ugye, Ferdinándnak arra a levelére, melyben azt írta Ruffónak, hogy nem csodálja, ha a Régi Vásártér népe zúgolódik, hiszen már egy egész hete nem került sor újabb kivégzésre? Nos, ekkortájt már egy hónapja használatlanul állt Nápolyban a bitó. Köztudomású volt, hogy a hóhérok keze munkája nyomán jóformán teljesen kiürültek a börtönök. Újabb kivégzésre nemigen számíthattak, pedig nincs annál hatásosabb eszköze a nép féken tartásának. Kapóra jött hát Luisa San Felice kivégzése, s igyekeztek azt minél fájdalmasabbá és minél látványosabbá tenni, hogy lecsendesítsék a Régi Vásártér környéki fenevadakat, akiket Ferdinánd emberhússal táplált, vérrel itatott hat álló hónapja.

Igaz, a véletlen is beleszólt, s kellemesnél kellemesebb meglepetésekkel szolgált őfelsége hőn szeretett népének, azáltal, hogy eltávolítván Donato mestert, a hivatásos hóhért, egy műkedvelő hóhért állított helyébe, a beccaiót.

Toll le nem írhatja, szó el nem mondhatja, mit állt ki a szerencsétlen asszony élete utolsó éjszakáján, egyedül, halott kedvese s halott gyermeke emlékével, a vérpad előszobájában, ahonnan oly sok vértanú indult előtte a halálba; a gyászos szalmazsákon, melyen tehetetlenül hevert kívül-belül összetört, csupa seb teste. A testi és szellemi végkimerülés szörnyű apátiájába merülten virrasztott; valahányszor a harang egy újabb óra elteltét jelezte, felrémült, s önkéntelenül számlálni kezdte a kondulásokat, melyek mindegyike tőrdöfésként járta át szívét, majd miután a harangszó utolsó rezdülése is elhalt a levegőben, feje visszacsuklott mellére, s ő maga visszasüppedt a halálos közöny állapotába.

Teltek az órák. Négyre, ötre, hatra kongatott a harang, s végül felvirradt a nap, Luisa életének utolsó napja.

Baljós novemberi nap volt, esős és sötét, a gyászos szertartáshoz éppen illő; olyan nap, amelyen érezni, hogy az év haldoklik.

A folyosókon vadul fütyült a szél, zuhogó eső verte az ablakokat.

Luisa érezte, hogy közeledik az indulás pillanata. Nagy nehezen feltérdelt, fejét a falnak támasztotta, s így, félig térdeplő helyzetben, imádkozni kezdett.

De nem jutott eszébe alkalmas fohász, jobban mondva nem tudott, nem is tudhatott helyzetére illő imát, hiszen nem láthatta előre sorsát. "Istenem, Istenem, Istenem" - mormolták gépiesen ajkai, ki-kihagyó szívverése ütemére.

Hét órakor megnyílt a biancók fülkéjének külső ajtaja. Luisa megborzongott, bár nem tudta, mit jelent e zörej, de hiszen bármely ismeretlen zaj úgy csengett szegény fülének, mintha a halál dörömbölne máris élete kapuján.

Fél nyolckor súlyos, egyenetlen lépések dobaja hangzott fel a kápolna irányából, majd nyílt a börtön ajtaja, s a küszöbön egy ocsmány, mesébe illően fertelmes alak jelent meg, amilyet csak lidérces álmaiban lát az ember.

A beccaio állt Luisa előtt, fél szemével, falábával, csonka fél kezével, forradásos arcával.

Övében, a kecskeölő kés mellett, széles bárd.

Hangosan felröhögött.

- Á, hát te vagy az, szépségem! Nem is sejtettem, hogy ilyen nagy szerencse ért. Tudtam, hogy te jelentetted fel szegény Backerékat, de nem tudtam, hogy annak az aljas Salvatónak a szeretője voltál!... Ő meghalt - tette hozzá, fogát csikorgatva -, meglopott attól az élvezettől, hogy együtt öljelek meg benneteket... Ámbár nagy gondot okozott volna, hogy melyikteken kezdjem!

Lebicegett a kápolnából a siralomházba vezető három-négy lépcsőn, s amint Luisa gyönyörű haját meglátta, mely szabadon omlott alá vállaira, azt mondta:

- Ezt le kell vágni. Kár, kár.

Megindult Luisa felé.

- Hé, ideje felkelni! - s kinyújtotta a kezét, hogy durván felrántsa a földről áldozatát.

De mielőtt odáig sántikált volna a falábával, nyílt a biancók fülkéjének ajtaja, s egy vezeklőbarát lépett a hóhér és az áldozat közé. Hosszú, fehér csuklyája tetőtől talpig eltakarta, csak két szeme csillant elő a kámzsa nyílásain. Nyújtott karral s e szókkal parancsolt megálljt a beccaiónak: - E nőt csak a vérpadon illetheted.

Luisa ajkáról egy sikoly röppent el, amint a barát hangját meghallotta. Úgy látszott, jobban megrázta e nyájas hang, mint a beccaio gúnyolódása, acsarkodása, tagjaiba hirtelen visszatért az erő, s önmaga számára is váratlanul talpra állt, a falnak támaszkodva.

- Ingben, mezítláb kell vezekelnie; le kell vágni a haját, hogy levághassam a fejét. Ki vágja le a haját? Ki vetkőzteti le? - mondta a beccaio.

- Én - felelte a barát, változatlanul nyájas, de ellentmondást nem tűrő hangon.

- Ó, igen, ön! - Luisa hangja elcsuklott, keze mintegy imára kulcsolódott.

- Hallottad, bakó? - szólt a vezeklőbarát. - Eredj innen, várj bennünket a kápolnában, itt semmi keresnivalód.

- Törvény adta jogom van e nőre! - kiáltotta a beccaio.

- Az életére, de nem a személyére. Te arra kaptál felhatalmazást az emberektől, hogy őt megöld, én arra Istenemtől, hogy vigasza s támasza legyek a halálban; ki-ki tegye, ami a kötelessége.

- Enyém a ruhája, enyém a pénze, enyém minden cókmókja. A haj egymagában megér vagy négy dukátot!

A vezeklőbarát előhúzta arannyal telt erszényét, s a kápolnába hajította, hogy a beccaiót távozásra kényszerítse.

- Itt van száz piaszter. Hallgass és takarodj.

A beccaio szennyes lelkében csatára kelt a kapzsiság a gyűlölettel; de egy pillanat múltán győzött a kapzsiság. Éktelenül káromkodva, átkozódva átvonult a kápolnába.

A vezeklőbarát bezárta, illetve résnyire betette mögötte az ajtót, hogy az elítéltet megóvja a kíváncsi pillantásoktól.

Más helyütt szóltunk már a biancók rendkívüli hatalmáról s arról, hogy az elítélt mindvégig az ő oltalmuk alatt állt, olyannyira, hogy a hóhér egy ujjal nem érhetett hozzá, míg a vezeklőbarát el nem vonta kezét az áldozat válláról, s azt nem mondta a bakónak: - E férfi (vagy: asszony) a tied.

A vezeklőbarát lassú léptekkel lejött a lépcsőn, kámzsája alól előhúzott egy ollót, s odamutatta Luisának.

- Ön vagy én?

- Ön, ön! Tegye meg! - esdekelt Luisa.

És fejet hajtott, hogy a barát eleget tehessen végső, gyászos kötelességének.

A vezeklőbarát elfojtott sóhajjal égnek emelte szemét; vászoncsuklyája résein nagy könnycseppek csillantak meg.

Majd végtelenül gyengéd, puha mozdulattal összefogta bal kezébe Luisa dús, szőke haját, jobbjával becsúsztatta az ollót keze és az elítélt nyaka közé, ügyelve, hogy a vas hozzá ne érjen, és óvatosan lenyisszantotta a hajzuhatagot; Luisa életének büszke díszét, halála akadályát.

- Kié legyen e haj? - kérdezte a vezeklőbarát.

- Kérem, könyörögve kérem, tartsa meg emlékül irántam való szeretetére! - rebegte Luisa.

A barát ajkához emelte a hajcsomót, s lopva, hogy Luisa ne lássa, csókot nyomott rá.

Luisa borzongva tapintotta meg lemeztelenült nyakát.

- Mi következik ezután? - kérdezte.

- Nyilvános vezeklésre ítéltettél, leányom, egy szál ingben, mezítláb.

- Ó, a fenevadak! - jajdult fel Luisa. Szemérme fellázadt e gondolat ellen.

A vezeklőbarát szó nélkül sarkon fordult, belépett a biancók öltözőfülkéjébe, melynek udvari ajtaja előtt egy őrszem járt fel-alá, leakasztott a szögről egy vezeklőkámzsát, levágta róla a fejrészt, s e szavakkal nyújtotta át Luisának:

- Fájdalom, ennél többet nem tehetek.

Luisa felsikoltott örömében; rögtön megértette, hogy ez a zárt köntös, mely nyaka tövétől lába hegyéig ér, s tökéletesen elfedi meztelenségét a szemérmetlen pillantások elől, nem is ing, hanem szemfödél, s a halál szentségét terjeszti oltalmazóan fölébe.

- Kimegyek - szólt a barát -, szólíts, ha elkészültél.

Tíz perc múltán felcsendült Luisa hangja: - Atyám!

A barát visszatért.

Luisa levetett ruhái egy zsámolyon hevertek. Ő maga mezítláb és ingben, helyesebben köntösben állt ott.

Egyik lábfeje kibújt a köntös széle alól. A barát pillantása szánakozóan pihent meg e keskeny, finom lábon: hogy bírja majd az utat Nápoly kövein a vérpadig?

- Isten akaratából fenékig kell ürítened, lányom, a keserű pohárt - mondta. - Bátorság, vértanú! Ez az út a mennybe vezet!

Odakínálta vállát az elítéltnek, az rátámaszkodott, s együtt lépdeltek föl a kápolna ajtajáig. A barát betaszította az ajtót:

- Itt vagyunk - mondta.

- Nem siették el! - acsarkodott a beccaio. - De persze ha az elítélt nő ilyen szemrevaló...

- Hallgass, nyomorult! - rivallt rá a barát. - Jogod van őt megölni, de nem gyalázni!

Lementek a lépcsőn, áthaladtak a három rácskapun, és kijutottak az udvarra.

Az udvaron tizenkét pap várta őket, zászlókat, feszületeket vivő ministránsgyerekekkel.

Rajtuk kívül huszonnégy bianco alkotta az elítélt kíséretét és nagy csapat szerzetes; ők az árkádok alatt kerestek védelmet a zuhogó eső elől.

Luisa úgy nézett körül, mintha keresne valamit.

- Mit kívánsz? - kérdezte a vezeklőbarát.

- Egy feszületet kérnék - felelte Luisa.

A barát előhúzott kámzsája redőiből egy fekete bársonyszalagra függesztett kis feszületet, s a szalagot Luisa nyakába akasztotta.

- Ó, én Üdvözítőm! - fohászkodott Luisa. - Mi az én szenvedésem a tiedhez képest? De én csak esendő nő vagyok, önts hát belém erőt!

Megcsókolta a feszületet, s ettől mintha új erőre kapott volna.

- Menjünk - mondta elszántan.

A menet felsorakozott. Legelöl a papok haladtak, halotti zsolozsmákat énekelve.

Mögöttük a beccaio lépkedett. Szörnyű volt látni kaján örömét, hallani vad nevetését; jobb kézzel a bárdot szorongatta, s időről időre úgy tett, mintha valakinek a fejét venné, baljával botra támaszkodott, hogy bicegését egyensúlyozza.

Mögötte Luisa jött; jobb kezét a barát vállán nyugtatta, baljával a feszületet nyomta ajkához.

Utána következett a huszonnégy bianco.

S a biancók mögött a legkülönfélébb rendű-rangú szerzetesek tarka csuhás csapata.

A menet kiért a Vicaria térre. A téren temérdek ember szorongott.

Ujjongás, káromkodás, átkozódás fogadta a menetet. De az áldozat oly szép volt, oly ifjú és oly szelíd, és annyi ellentmondó híresztelés kapott róla lábra, köztük nem egy rokonszenvet és részvétet keltő, hogy pár pillanat múltán elapadt a szitkok, fenyegetések árja, s csend támadt a téren.

A kínok útját pontosan kijelölték. A strada dei Tribunalin át a Toledo utcára tartottak. Emberek sűrű sorfala közt vonult a menet a Toledo utca végéig; mintha még a házak is emberfejekből épültek volna.

Az utca végén balra fordultak; átvágtak a San Carlo Színház előtt, megkerülték a largo Castellót, s végül bekanyarodtak a Medina utcára. Itt állt a Backer-ház, mint tudjuk.

A ház kapuját kápolnává alakították, egy papírvirágokkal, gyertyákkal díszített oltárféleség segítségével. A gyertyák lángját kioltotta a szél.

A menet megállt a kapu előtt, s félkörben rendeződött az elítélt körül.

Az ing csuromvizesen tapadt Luisa tagjaira. Dideregve hullott térdre.

- Imádkozzék! - förmedt rá durván egy pap.

- Ó, boldogságos mártírok, én fivéreim, imádkozzatok értem, vértanú társatokért.

Mintegy tíz percig vesztegelt a menet a Backer-ház előtt; aztán felkerekedett, s haladt tovább.

Csak éppen az ellenkező irányba, a strada del Molón és a strada Nuován végig, majd átvágott a Régi Vásártéren, bejutott az Óvárosba, s nem sokkal utóbb ott állt meg a tűzfallal szemközt, melynek tövében a két Backert agyonlőtték.

A rakpart hepehupás kövezete vérig sebezte a vértanú lábait, a tengeri szél megdermesztette tagjait. Ahányat lépett, annyiszor jajdult fel, de a papok kántálása elnyomta tompa jajszavát. Már-már összeesett; a vezeklőbarát átkarolta a derekát, úgy támogatta.

A fal előtt megismétlődött a Backer-háznál lezajlott jelenet.

Luisa letérdelt, jobban mondva térdre rogyott, s elmondta, jobban mondva elsuttogta ugyanazt az imát. Úgy elcsigázta a sok szenvedés: a nemrég átélt szülés, a hajóút a viharos tengeren s az utolsó nap fáradsága, gyötrelme, hogy erői végképp kimerültek; nyilvánvaló volt, hogy hacsak félakkora utat kellene is megtennie, mint amennyit megtett, nem jutna el élve a vérpadra.

De máris megérkezett!

Kálváriája utolsó stációja, a fal tövében térdepelve tisztán hallotta a Régi Vásárteret zsúfolásig megtöltő tömeg - húsz-harmincezer lazzarone - viharzúgáshoz hasonló moraját, azokról az ezrekről nem is beszélve, akik a térre torkolló, sok-sok kis köz és sikátor szövevényes érhálózatán át özönlöttek a nápolyi csőcselék e fórumára, mint zuhatagok a tóba. Úgy tetszett, teremtett lélek át nem jut az emberektől hemzsegő utcán, ám a kíváncsiság csodát tett: utat nyitott az áldozatnak.

Luisa behunyt szemmel haladt, vigasztalója vállára támaszkodva, félig általa vitetve, amikor egyszerre megremegni érezte derekán a barát karját. Akaratlanul felpillantott... És meglátta a vérpadot.

A kis Santa Croce-templom előtt állt, pontosan ott, ahol Corradinót lefejezték.

Egyszerű deszkadobogó volt a vérpad, három méter magas, közepén a tőke.

Se teteje nem volt, se korlátja, hogy a nézőket semmi ne zavarja a véres színjáték élvezetében.

Lépcső vezetett föl rá.

Ilyen helyen fényűzés a lépcső. Nem is az elítélt, hanem a beccaio kedvéért építették: a falábával csakugyan nem mászhatott létrát.

Tíz órára harangoztak a Santa Croce-templomban, amikor az elítélt a lépcső aljához ért; kísérői, a papok, biancók, szerzetesek körülállták a vérpadot.

- Bátorság! - szólt a vezeklőbarát. - Tíz perc még, és az én erőtlen karom helyett Isten erős karja oltalmaz. E vérpadtól rövidebb út visz az égbe, mint a tér kövezetétől a vérpadra.

Luisa összeszedte minden erejét, és felbotorkált a lépcsőkön. A beccaio megelőzte; amikor fertelmes és nevetséges figurája megjelent a vérpadon, a sokaság felhorkant.

Ameddig a szem ellátott, mindenütt fejek hullámzottak, szájak nyíltak kiáltásra, mohó szemek tüzeltek.

Egy keskeny résen odalátszott az emberektől feketéllő rakpart s azon túl a tenger.

A beccaio meglóbálta a bárdot, és bicegve közelebb lépett:

- Mi lesz? Elkészültünk végre?

- Én mondom meg, mikor jött el a pillanat - felelte a vezeklőbarát.

És az elítélt felé fordulva, határtalan gyengédséggel megkérdezte:

- Van valami kívánsága?

- A bocsánatát kérem! Bocsásson meg! - kiáltotta Luisa, és térdre hullt a barát előtt.

Az áldólag terjesztette kezét Luisa lehajtott feje fölé.

- Legyetek mindannyian tanúi - mondta messze hangzó szóval -, hogy a magam, embertársaim és Isten nevében megbocsátok e nőnek.

- Pap tán, hogy feloldozza? - kiáltotta a vérpad aljáról ugyanaz a rideg hang, mely a Backer-ház előtt Luisára rivallt.

- Nem vagyok pap, de szent jogom van rá: a férje vagyok!

Felsegítette a földről Luisát, hátravetette a csuklyát, s két karját ölelésre tárta. Mindannyian ráismertek San Felice lovagra, ámbár máskor oly nyájas arcán most a végső fájdalom kifejezése honolt.

Luisa zokogva omlott férje keblére.

Szem nem maradt szárazon a tömegben, pedig hát kérges szívű népség a nápolyi.

- Kegyelem! - harsant itt is, ott is a kiáltás. Igaz, gyéren.

Az emberség szava szólalt meg.

Luisa maga is úgy érezte, hogy ideje befejezni.

Kitépte magát férje karjaiból, tántorogva közelebb lépett a hóhérhoz. "Istenem! Legyen meg a te akaratod" - sóhajtotta, majd térdre rogyott, s fejét a tőkére hajtotta.

- Így megfelel, uram? - kérdezte.

- Igen - felelte nyersen a beccaio.

- Kérem, végezzen gyorsan.

A beccaio felemelte a bárdot. Halálos csend támadt...

S ekkor iszonyú dolog történt.

Talán a bárd volt túlságosan könnyű, vagy a beccaio keze remegett, elég az hozzá: az első csapás mély sebet ejtett az áldozat nyakán, de nem hatolt át a csigolyákon.

Luisa felsikoltott, és maga körül csapdosva felemelkedett. Karja a levegőt kaszálta, sebéből ömlött a vér.

A hóhér megragadta rövidre nyírt hajánál fogva, visszanyomta a tőkére, és lesújtott rá másodszor, harmadszor is, anélkül, hogy a fejet sikerült volna a törzsről leválasztania. A tömeg tombolt, átkozódott.

A harmadik csapás után Luisa kitépte magát a beccaio kezéből. A fájdalomtól félőrülten, Istent és embert segítségül híva már-már a tömeg közé vetette magát, amikor a beccaio eldobta a bárdot, előrántotta megszokott fegyverét, a mészároskést, derékon kapta a szegény vértanút, s a kést a kulcscsont fölött a nyakába döfte.

Sugárban szökött elő a vér; a kés ütőeret ért. Ezúttal halálos volt a seb.

Luisa felsóhajtott, kezét, szemét az égre emelte, és holtan rogyott össze.

San Felice lovag már akkor eszméletét vesztette, amikor a bárd először lecsapott.

Ez még a Régi Vásártér népének is sok volt, pedig hát elég kivégzést látott életében. A felbőszült tömeg megrohanta a vérpadot, s egyetlen szempillantás alatt földig rombolta; rárontott a beccaióra, s egyetlen szempillantás alatt ízekre szedte.

Majd máglyát rakott a vérpad deszkáiból, meggyújtotta és porrá égette a bakót, mialatt néhány ájtatos lélek a Carmine-templom főoltára tövében imádkozott az áldozat holtteteme körül.

San Felice lovagot eszméletlenül vitték el a térről s a biancók rendházába szállították.

A szerencsétlen Luisa San Felice kivégzése volt az utolsó kivégzés Nápolyban. Bonaparte tábornoknak csakugyan sikerült kijátszania Keith lord éberségét, amint azt Ferdinánd király jó előre megmondta; október 8-án, nem sokkal Skinner kapitánnyal való találkozása után, szerencsésen megérkezett Fréjusbe; egy hónapra rá, november 9-én végrehajtotta a brumaire 18-a néven ismert államcsínyt; június 14-én megnyerte a marengói ütközetet, békét kötött Ausztriával és a Szicíliai Kettős Királysággal, és szerződésileg kötelezte Ferdinándot, hogy a kivégzéseket leállítsa, a börtönöket megnyittassa, s a száműzötteket hazaengedje.

Több mint egy esztendőn át folyt patakokban a vér az ország közterein: a Bourbon-reakció áldozatainak számát, szerényen számítva is, négyezerre becsülték.

De az állami junta tévedett, ha azt hitte, hogy ítéletei megfellebbezhetetlenek. Áldozatai nem az emberi, hanem az isteni igazságszolgáltatáshoz fellebbeztek; Isten meghallgatta őket, és ítélt.

A nápolyi Bourbon-ház elvesztette trónját; az atyák vétkeiért a fiak lakoltak, harmad- és negyedíziglen, az Úr akarata szerint.

Mert övé a hatalom égen és földön.

Skinner kapitány, helyesebben Giuseppe fráter, eltemette Salvatót, és visszatért a Monte Cassinó-i kolostorba. A környék betegeinek nagy örömére, akik hiába keresték három-négy hónapon át kirurgusukat, esténként újra kivilágosodott a kolostor legfelső emeletének egyik cellaablaka, és pirkadatig ki se hunyt többé a fény.

A hitetlen barát, a vigasztalhatatlan apa virrasztott ott mécsese mellett, az istenkereső, aki nem lelte Istent.

1863. július 24-én, születésnapomon fogtam hozzá e regény írásához, s ma, 1865. február 25-én este tíz órakor tettem le a tollat.

Tizenkilenc havi fáradságos, szorgos munka után készen áll, íme a nápolyi hazafiak dicsőségének, a Bourbon-zsarnokság gyalázatának emlékműve.

Pártatlan, mint az igazság maga - legyen hát maradandó, mint az érc!

24. Nelson, lám, kisszerű, aljas intrikáknak nevezi a kardinális erőfeszítését annak érdekében, hogy a szerződést tiszteletben tartsa, és ostoba panaszoknak a hazafiak jogos tiltakozását! Ebből látszik, milyen kevésre tartotta ő a királyi becsületszót s az emberéletet. ^[VISSZA]

25. E fiatalembernek nem jutott ugyan szerep könyvünkben, hadd ejtsünk mégis futólag egy-két szót róla, annak illusztrálására, milyen feneketlenül lealjasodtak némely emberek e korban. A fiút lefejezték, alig tizenhat éves korában. S apja egy héttel később fényes vacsorát adott bírái tiszteletére. ^[VISSZA]

Guidobaldi első dolga volt a hóhérral megalkudni. Az alkalmanként tízdukátos jutalmat - ennyit követelt a hóhér a fiskustól, egy régebbi megállapodásra hivatkozva - tűrhetetlenül magas bérnek vélte, tekintettel az érintettek szokatlanul nagy számára. Nagy megtakarítást érhet el, gondolta, ha az esetenkénti jutalom helyett havi bért fizet a hóhérnak. Úgy számította, hogy a hóhérnak legalább tíz hónapon át mindennapos munkája lesz. ^[VISSZA]

28. A "szövetruhás" (vestito di panno) megjelölés annyit tett a múlt században a nápolyi nép nyelvén, mint előkelő, arisztokrata. ^[VISSZA]