Egy reggel ágyúdörgésre riadt Nápoly.

Három ellenséges hadihajó maradt mindössze a nápolyi öbölben, megfigyelőállásban. Egyik éppen a Minerva volt, Caracciolo tengernagy régi hajója, amelyen most Thun gróf parancsnokolt.

A republikánus kormányhoz is eljutott annak a francia flottának a híre, amely váratlanul felbukkant a Földközi-tengeren; Eleonora Pimentel fennen hirdette a Parthenopéi Monitor-ban, hogy ez a flotta Nápoly megsegítésére jön.

Mint az egyenes lelkű, nemes szívű emberek általában, Caracciolo hátsó gondolat és fenntartás nélkül vállalta a respublika szolgálatát. Az angol hadihajók távozásán felbátorodva elhatározta, hogy megkísérli visszafoglalni a szigeteket, melyeket máris bitófák borítottak, Speciale keze munkája nyomán.

Egy szép, derült májusi napon kihajózott Caracciolo, s a baiai, valamint miliscolai erőd ütegeitől támogatva felvette a harcot az ellenséges hajókkal. Balszárnyát az angol hadihajók ellen küldte, ő maga régi hajójára, a Minervá-ra támadt.

Caracciolo tengernagy ellen ez volt később a legsúlyosabb vádpont: hogy megtámadott egy királyi lobogó alatt hajózó fregattot.

Sajnos, délnyugati szél kerekedett, s a köztársaság ágyúnaszádjai, kis hajói nehezen birkóztak az ellenszéllel. Caracciolo két ízben is megrohamozta közvetlen közelből a Minervá-t, de hiába, a fregatt mindig kisiklott a keze közül, mivel sokkal eredményesebben lavírozott, mint az ő hajója.

A balszárny kis híján elfoglalta Procidát, Simone, a volt castellammarei parancsnok vezetésével, aki, mint tudjuk, három kis hajót megmentett a köztársaságnak, s aki természetesen nem állt semminemű rokonságban a királyné pribékjével, a névazonosság ellenére. De a döntő pillanatban orkánná erősödött a szél, s a kis flottilla nem tehetett mást, visszafordult, s hazatért Nápolyba.

Az ütközet a nápolyiak szeme láttára zajlott le; ahány férfi, az mind ott tolongott a parton, a Posíllipótól s Pozzuolitól a Miseno-fokig, mialatt a nők a lapos háztetőkön szorongtak - ők nem mertek kimozdulni a városból. A hazatérő Caracciolót és embereit nagy ovációval, diadallal fogadták. Az angolok komoly károkat szenvedtek, nápolyi részen mindössze öt fő volt a veszteség - kész csoda, háromórás ütközet alatt! A nemzeti büszkeség, no meg a Parthenopéi Monitor jócskán eltúlozta e csetepaté jelentőségét. Igaz, azért is csaptak körülötte akkora hűhót, mert valóban roppant fontos volt a népnek bebizonyítani, hogy az angolokat meg lehet verni. Palermóba is eljutott az állítólagos győzelem híre. A királyné, ha lehet, még jobban meggyűlölte Caracciolót, és sietett őt a király előtt befeketíteni.

Caracciolo e pillanattól fogva lázadónak számított; hiszen rálőtt a királyi lobogóra!

Annál elégedettebb volt Caracciolóval a republikánus kormány. Köszönetet szavazott meg neki a győzelemért, továbbá ötven-ötven dukátot adományozott a harcban elesett tengerészek özvegyeinek, árváikat a haza oltalma alá helyezte, s elrendelte, hogy az elhunyt apa zsoldját folyósítsák továbbra is részükre.

Mi több: lakomát rendeztek a largo Castellón, amely ekkor a Nemzet tere nevet viselte, és meghívták rá az ütközet minden résztvevőjét.

A lakoma alatt gyűjtést indítottak a jelenlevők között újabb hadihajók építésének költségeire, s már másnap hozzákezdtek a munkához.

Luisa nem jelent meg egyetlen hazafias ünnepélyen, lakomán, összejövetelen sem. Fusco hercegnő fogadótermébe se járt el többé. Reggeltől estig otthon ült. Egyetlen vágya volt: hogy elfelejtsék.

Lelkiismeret-furdalás gyötörte. Mihelyt magára maradt, elkomorodott, sírva fakadt, mert rögtön eszébe jutott a feljelentés, amit neki tulajdonítanak, s következményei: a letartóztatás, meg az, hogy a halálos ítélet Damoklész kardjaként lebeg a férfi feje fölött, aki miatta rohant vesztébe.

A köztársaság, ereje végső megfeszítésével, a legodaadóbb hazafiakból újabb hadsereget toborzott a sanfedisták ellen, mint már említettük.

De a franciák távozásával súlyos csapás érte Nápolyt.

Ettore Carafát, Andria és Trani hősét, arra kényszerítette az ellenséges túlerő nyomása, hogy bezárkózzék Pescara várába. Pronio körülzárta Pescarát.

Fra Diavolo és Mammone megverte Bassettit, a volt royalista tisztet, akiből a köztársaság dandárparancsnokot csinált. Bassetti sebesülten került vissza Nápolyba.

Schipani jól-rosszul újjászervezett serege Cava, Castellammare és a környező falvak lakosságától súlyos vereséget szenvedett, és Torre del Grecón túl futott. Schipani ott szedte úgy-ahogy rendbe sorait.

Ami végül Manthonnet-t illeti, ő Ruffo ellen vonult, de nem jutott messzire. A falvak fellázadt lakossága rátámadt, s kis híján elvágta előle a visszavonulás útját is, úgyhogy kénytelen volt visszafordulni, még mielőtt elérte volna Terra di Barit.

Egyik vészhír a másik után futott be Salvatóhoz. Őrá és kalábriai ezredére bízták Nápoly védelmét s a rend fenntartását. Nehéz és hálátlan beosztás, de lehetővé tette, hogy Salvato naponta találkozzék Luisával, óvja, lelket öntsön bele, vigasztalja. Hősünk egyébként nem saját kérésére kapta a beosztást, hanem közismert határozottsága, bátorsága elismeréseképpen, és mert mindenki tudta: Michele, aki, mint a nép vezére, nagy hasznára, illetve kárára lehet a köztársaságnak, aszerint, hogy híven szolgálja, vagy árulója lesz, határtalan odaadással csügg Salvatón. Michele szerencsére nem ingott meg egyetlen pillanatra sem. Hálából lett republikánus, de meggyőződésből tartott ki elvei mellett.

Szent Januárius csodája évente kétszer szokott rendszeresen bekövetkezni, a rendkívüli alkalmakról nem szólva. Közeledett a csodatétel hivatalos időpontja, s egész Nápoly azon tanakodott, hű marad-e vajon Szent Januárius korábban kinyilvánított republikánus rokonszenveihez most, amikor a franciák magára hagyták, s a sanfedisták létében fenyegetik a köztársaságot. Szent Januárius társadalmi pozíciója forgott végeredményben kockán. Ha elárulja a hazafiakat, mint tette Rocca Romana, bizonyára kiengeszteli a királyt, s restauráció esetén is megmaradhat Nápoly védszentjének; ha ellenben kitart a köztársaság mellett, osztozni fog sorsában, vele áll vagy bukik. E találgatások egy időre háttérbe szorítottak minden egyebet, még a politikai nézeteltéréseket is.

Salvato vállára nehezedett a rend fenntartásának egész gondja. Ő megtette a szükséges katonai intézkedéseket, kalábriai ezredét, melynek megbízhatóságához nem fért kétség, felkészítette egy esetleges lázadás elfojtására, de eszébe sem jutott a szent döntését befolyásolni. Salvato fiatal volt, lángoló hazafi s az esztelenségig bátor katona - tán nem is bánta volna, ha alkalma nyílik leszámolni a reakció pártjával, amely nyilvánvalóan nem fért a bőrébe, s aktívabb volt, mint valaha.

Egy este Michele jelentette Salvatónak, hogy újabb összeesküvés jött létre, olyasféle, mint Backeréké, s az összeesküvők másnapra tűzték ki az ellenforradalmi lázadás kirobbantását. Michelének Assunta súgta meg a titkot, Assunta pedig apjától, az öreg Basso Tomeótól és két fivérétől tudta, amit tudott.

Salvato rögtön cselekvéshez látott. Megparancsolta Michelének, hogy szólítsa fegyverbe saját embereit, ötszáz lazzaronét elkért tőle, hogy kalábriai katonáival együtt ügyeljenek az előkelő városnegyedek rendjére, cserébe átengedett ezer kalábriait Michelének, hogy az ő lazzaronéival együtt őrködjenek az óváros nyugalmán, majd nyugodt lélekkel várta a reakció jelentkezését.

A reakció lapult. De hajnalra kelve több mint ezer házon ott vöröslött a baljós kereszt.

Hogyan került oda? mikor? - az sohasem derült ki. Ezeket a házakat csupán kifosztásra ítélték.

Három-négyszáz ház kapuján a vérszín kereszt fölött az i betű pontjához hasonló jel feketéllett.

E házak lakóit halálra szánták.

Nem lesz irgalom! - hirdette e jelek útján az ellenség, de Salvatóról lepergett a fenyegetés. Szilaj bátorsága mindig is arra ösztökélte, hogy az elé meredő akadályt megrohamozza, tekintet nélkül a kockázat nagyságára.

Salvato javaslatára a Direktórium elrendelte, hogy a lazzaronék kivételével minden fegyverbíró polgár köteles belépni a nemzetőrségbe. Az állami tisztviselők ugyancsak tartoznak felvétetni magukat a nemzetőrség lajstromára - hangsúlyozta a rendelet -, ők a kormány kenyerét eszik, nekik kell elsősorban bátorságra, hazafiságra példát adni. E kötelesség alól kizárólag a Direktórium tagjai és a miniszterek mentesültek, tekintettel más irányú elfoglaltságukra.

Salvatót teljhatalommal ruházták fel, s ő háromezer embert letartóztatott a lázadás elfojtása végett, köztük Ruffo kardinális egyik öccsét. A főbb vádlottakat - mintegy háromszáz embert - a Castelnuovo-, illetve a Tojáserőd börtönébe záratta Salvato, s elrendelte mindkét erőd aláaknázását, hogy ha úgy fordul, a foglyokkal egyetemben a levegőbe repítse. Egyidejűleg a nápolyiak értésére adta, hogy szándékában áll az egész várost lőporral aláaknázni. Hadd tudják meg a royalisták - gondolta -, hogy nem lovagi torna folyik itt, hanem kétségbeesett élethalálharc, s ha Ruffo kardinális mindennek ellenére megkísérelné visszafoglalni Nápolyt, rájuk is az a sors vár, mint a republikánusokra: a pusztulás.

Végezetül - ugyancsak Salvato kezdeményezésére, mert az ő heves lelke lángba borított mindent maga körül - a hazafias társaságok mind fegyvert ragadtak, kijelölték maguk közül a tiszteket, s megválasztották parancsnokuknak Joseph Writzet, egy derék svájci ezredest, aki valaha a királyi hadseregben szolgált, de talpig férfi volt, s becsületes, szavahihető ember.

Elérkezett a csodatétel napja. A királypártiak türelmetlenül várták e napot, a kishitű hazafiak páni rettegéssel.

Kell-e mondanunk, micsoda gyötrelmeket állt ki szegény Luisa szíve e mozgalmas napokban? Csak Salvatóban s Salvato által élt ő, s Salvato élete egyetlen hajszálon függött, gyilkosai szakadatlan fenték rá a kést, melytől egyszer már csodával határos módon megmenekült. De Salvato mindig azt felelte Luisa aggodalmaira:

- Nyugodj meg, drága Luisám, Nápolyban nincs a merészségnél jobb óvintézkedés.

Luisa hetek óta jóformán a lábát sem tette ki a házból. A csodatétel napján azonban már kora hajnalban ott térdepelt a Santa Chiara-templomban, az oltár előtt. Művelt, tanult asszony létére nem volt ő sem ment szülőföldje babonáitól: hitt Szent Januáriusban s a csodában.

Buzgón imádkozott a csodáért, azazhogy valójában Salvatóért.

Szent Januárius meghallgatta Luisa könyörgését. Mihelyt a Direktórium s a törvényhozó testület tagjai meg a többi, egyenruhás közhivatalnok bevonult a templomba, mihelyt a lovas s gyalogos nemzetőrök elfoglalták őrhelyüket a templom bejáratánál, megtörtént a csoda.

Szent Januárius tehát kitartott elvei mellett, maradt, mi volt: jakobinus.

Luisa hálatelt szívvel tért haza, s szilárdabban hitt Szent Januárius hatalmában, mint valaha.

Ruffo kardinálist legutóbb Altamurában hagytuk, ha ugyan emlékeznek még rá kedves olvasóink. Kétheti pihenő után, május 24-én indult onnan tovább, s Gravinát, Paggiót, Ursinót, Spinazzolát, Horatius szülővárosát, Venosát, valamint Melfit és Ascolit érintve érkezett Bovinóba.

Engedtessék meg annak, aki e sorokat írja, hogy kitérjen e helyt egy epizódra, mely saját családja történetét Nápoly történetéhez fűzi.

A kardinális Altamurában levelet kapott Dolomieu-től, a tudóstól, aki ekkor Brindisi várbörtönében raboskodott, Manscourt tábornokkal és Alexandre Dumas tábornokkal, édesapámmal együtt.

Hadd mondom el, hogyan kerültek fogságba.

Alexandre Dumas tábornok összekülönbözött Bonapartéval; ezt követően engedélyt kért és kapott a hazatérésre.

1799. március 9-én Dumas tábornok egy kis hajót bérelt, s két barátja, Manscourt tábornok, valamint Dolomieu társaságában elhajózott Alexandriából.

A Szép máltai nő, ez volt a hajó neve, kapitánya máltai nemzetiségű lévén, semleges lobogó alatt futott a hajó.

A kapitányt úgy hívták: Félix.

A hajó tatarozásra szorult. Abban állapodtak meg, hogy a munkálatok költségeit a bérlő fizeti. A szakértők hatvan Lajosaranyra becsülték a javítás költségeit, Félix kapitány száz aranyat vett fel e célra a tábornoktól. A javítás megtörtént, jelentette hamarosan, s a hajó kifutott a nyílt tengerre.

De a kapitány hazudott.

Alexandriától negyven tengeri mérföldre kiderült, hogy a hajó ereszt. Arról szó sem lehetett, hogy a kikötőbe visszatérjenek: erős ellenszél fújt. Nem volt más hátra, mint folytatni az utat, a lehető legnagyobb sebességgel, tehát minden vitorlát felvonva. De minél gyorsabban ment a hajó, annál nagyobb ellenállást kellett leküzdenie, s annál inkább rongálódott.

A harmadik napon már-már reménytelennek látszott a helyzet.

Tengerbe hányták mind a tíz ágyút, a hajó egész véderejét, valamint a Dumas tábornok tulajdonát képező kilenc arabs paripát, a hajó kávérakományát, s végül már az utasok poggyászát is.

A hajó merülése nőtt, a könnyítés ellenére. Időközben mégis előbbre jutottak, elérték a Tarantói-öböl bejáratát. Elhatározták, hogy a legközelebbi kikötőbe - Tarantóba - befutnak.

A tizedik napon feltűnt a szárazföld. Ideje volt: még egy nap a tengeren, s a hajó menthetetlenül elsüllyed.

Az utasok nem sejtették, hogy Nápoly háborúba keveredett Franciaországgal. Mióta Egyiptomba kerültek, nem kaptak hírt Európából.

Egy kis szigeten kötöttek ki, alig egy mérföldre Tarantótól. Dumas tábornok elküldte Félix kapitányt Taranto városparancsnokához, azzal, hogy számoljon be katasztrofális helyzetükről, s kérjen segítséget.

A kapitány kisvártatva visszatért. A tarantói városparancsnok szóbeli izenetét hozta: a franciák nyugodtan kiköthetnek.

A Szép máltai nő újabb félóra múltán beérkezett Taranto kikötőjébe.

Az utasok partra szálltak. Ott mindnyájukat megmotozták, egy szűk szobába zsúfolták, s végezetül tudomásukra hozták, hogy hadifoglyoknak tekintik őket.

Harmadnap külön szobát kapott a három legjelesebb fogoly: Manscourt tábornok, Dolomieu, a tudós, és Dumas tábornok.

Dolomieu ekkor levelet írt a maga és társai nevében Ruffo kardinálisnak. Panaszt tett az emberi jogok megsértése miatt, s elmondta, hogy ő és társai aljas árulás áldozatául estek.

A kardinális azt válaszolta, hogy nem látja célját azon vitázni, vajon joggal vagy jogtalanul tartja-e fogságban a nápolyi király Dolomieu-t, a két tábornokot és bajtársaikat, ellenben kénytelen közölni, hogy sem szárazon, sem tengeren nem biztosíthatja továbbjutásukat. Szárazföldön azért nem, mert egész Kalábria fellázadt a franciák ellen, s ő nem adhat akkora és oly elszánt kíséretet a foglyok mellé, hogy őket a felkoncoltatástól bizonyosan megóvja; tengeren azért nem, mert ahhoz az angolok beleegyezése szükséges. Egyebet nem tehet a foglyokért, mint hogy az ügyet jelenti a királynak s a királynénak.

Egy jó tanácsot adhat, fűzte hozzá Ruffo: Manscourt tábornok és Alexandre Dumas tábornok lépjen összeköttetésbe a nápolyi és itáliai francia hadseregek fővezéreivel, s kérjék kicseréltetésüket Boccheciampe ezredes ellenében, aki nemrég francia fogságba esett. Ő, Ruffo, előre is kijelentheti, hogy a nápolyi király szemében Boccheciampe úr egymaga többet nyom a latban, mint a Franciaországban vagy Itáliában raboskodó nápolyi tábornokok együttvéve.

A cseretárgyalások meg is indultak, de nemsokára híre jött, hogy Boccheciampe a fogságban belehalt súlyos sebeibe.

E hírre a tárgyalások megszakadtak.

Egy hónappal ezután Brindisibe szállították át a két tábornokot.

Dolomieu-t valamivel később, amikor Nápoly visszakerült a király hatalmába, egy nápolyi börtönbe vitték, ahol a legkíméletlenebb bánásmódnak vetették alá.

Egyszer valami enyhítést kért porkolábjától. A porkoláb ridegen elutasította a hírneves tudós kérését.

- Úgy vigyázz - mondta erre a tudós -, hogy érzem: ha továbbra is így bántok velem, nem sokáig bírom.

- Mit bánom én! - vont vállat a porkoláb. - Csak a csontjaival tartozom elszámolni.

Dolomieu a marengói csata után, Bonaparte ismételt közbenjárására, kiszabadult, de már csak meghalni tért haza Franciaországba.

Két nappal átszállíttatása után Dumas tábornok a brindisi vár börtönpriccsén hevert, amikor egy nagy csomag röpült be a nyitott ablakon, s a szoba közepére hullott.

A rab felugrott, felkapta a csomagot, előhúzta kését, s elvágta a zsineget. A csomagban két vaskos kötet volt: Tissot A falusi orvos című munkája.

A könyv első két lapja között egy cédulácskát talált a tábornok; ez volt rajta: A kalábriai hazafiak küldeménye. Lásd: a MÉREG címszót.

Dumas tábornok kikereste a megadott cikkelyt. Kétszer vastagon bekeretezték.

A tábornok megértette, hogy élete veszélyben forog. Gondosan elrejtette a könyvet, nehogy elkobozzák tőle, de annyiszor elolvasta a MÉREG címszót, hogy utóbb már könyv nélkül tudta, mi az ellenszere ennek vagy annak a méregnek, mellyel megpróbálhatják őt láb alól eltenni.

Emlékirataimban közöltem Dumas tábornok saját kezű beszámolóját fogsága történetéről. Kilencszer akarták megmérgezni, mire sikerült a francia kormánynak őt a regényünkben is szereplő Mack tábornok ellenében kicserélni; Dumas tábornok súlyos betegen tért haza Franciaországba - meghalni. A fogságban gyomorrákot kapott.

Ami Manscourt tábornokot illeti, ő a mérgezett dohánytól megőrült, s meghalt börtönében.

Ha kitértünk ez epizódra, mely a szorosan vett történettel alig függ össze, azért tettük, mivel érdekes színfolt a nagy körkép hátterében.

Ruffo kardinálist jó hír várta Spinazzolában. Az tudniillik, hogy Manfredoniában partra szállt négyszázötven orosz katona, Baillie kapitány vezetésével.

Az orosz különítmény tizenegy ágyút hozott magával.

A kardinális rögtön intézkedett, hogy a csapat semmiben ne szenvedjen hiányt, s I. Pál cár katonáihoz méltó fogadtatásban részesüljön. Mert akármilyen kis létszámú volt a csapat, végeredményben a nagy szövetséges birodalmat képviselte.

Május 29-én este Ruffo Melfibe ért. Itt megállt egy napra pihenni, és Szent Ferdinánd ünnepét megülni.

"A Gondviselés akaratából - írja Ruffo krónikása, aki hajlamos mindent a Gondviselésnek tulajdonítani, ami Ruffo kardinálissal egyáltalán történt -, a Gondviselés akaratából váratlanul megjelent az ünnepségen, annak fényét nagyban emelvén, Ahmed kapitány, a korfui Kádi bej küldötte, s meghozta az ottomán flotta főparancsnokának a levelét, melyben az tudatta, hogy parancsa van a nagyvezírtől a Szicíliai Kettős Királyság királyát, a Fényes Porta szövetségesét, minden rendelkezésére álló eszközzel támogatni. Ahmed kapitány azért jött, hogy megkérdezze: nem szállhatna-e partra Pugliában néhány ezer emberük, hogy az oroszokkal vállvetve vonuljanak a nápolyi hazafiak ellen."

A Gondviselés, nagy igyekezetében, túllőtt a célon. A kardinális igazán nem volt túlzottan aggályos lélek, római neveltetése felvértezte őt a köznapi előítéletek ellen, ám most mégis némi nyugtalansággal töltötte el a gondolat, hogy Jézus keresztje egy sorban menetel majd Mohamed félholdjával, az angol eretnekekről s az orosz szakadárokról nem is szólva.

Manfréd óta nem volt hasonló összefogásra példa. És, mint tudjuk, Manfréd csúfos véget ért.

Ruffo azt felelte a török követnek, hogy nagy hálára kötelezné őt a török segítség - Napolynál, ha a lázadó város továbbra is vonakodnék fejet hajtani uralkodója előtt, de mivel az adriai partokról hosszú és nehezen járható út vezet a szárazföldön át Nápolyba, jó lenne, ha a törökök a vízi utat választanák, s Korfuból tengeren közelítenék meg a nápolyi öblöt, ez alig néhány napos út, kivált májusban, lévén ez a hónap a földközi-tengeri hajózásra a legalkalmasabb. A török flotta útközben érinthetné Palermót, hogy további akcióit Nelson tengernaggyal és Ferdinánd királlyal összehangolja.

Továbbították a követhez a kardinális válaszát s ebédmeghívását. Az ebéd nem kis fejtörést okozott őeminenciájának. Ahmed kapitány és a kíséretében levő török tisztek nem ittak, helyesebben nem ihattak bort. A bíboros úgy gondolta a nehézséget áthidalni, hogy bor helyett pálinkát adat nekik, de a törökök még egyszerűbb megoldást találtak, mihelyt tudomásukra jutott a dolog: kijelentették, hogy mivel ők most a keresztényeket védik, legalább annyi joguk van bort inni, mint a keresztényeknek.

Mohamed parancsolatainak ilyetén megszegése, helyesebben szólva tanácsainak semmibevevése - mert Mohamed nem tiltja a borivást, csupán óva int tőle - nagyban hozzájárult a hangulat emeléséhez. A vendégkoszorú ismételten s lelkesen ürítette poharát Szelim szultán és Ferdinánd király egészségére.

Május 31-én hajnalban a sanfedista sereg felkerekedett Melfiből, és Ofantón át Ascoliba vonult, ahol őeminenciája kihallgatáson fogadta Baillie kapitányt, az oroszok ír származású parancsnokát. A négyszázötven orosz szerencsésen eljutott Montecalvellóba, nyomban tábort vertek, s a sánccal megerősített tábort elkeresztelték Szent Pál-erődnek.

A kardinális és Baillie kapitány megtanácskozta a teendőket. Úgy döntöttek, hogy Baillie haladéktalanul visszatér Montecalvellóba. Kalauzul vele megy Carbone ezredes, három gyalogos zászlóalj és egy kalábriai lovaskülönítmény élén. Rendkívüli élelmezésügyi biztosnak egy Apa nevezetű embert jelölt ki Ruffo, s erősen a lelkére kötötte, jól ügyeljen, nehogy Ferdinánd király szövetségesei bármiben szükséget lássanak. Baillie a maga részéről megígérte, hogy harminc orosz gránátost hagy hátra díszkíséretül a kardinális részére, akinek június 2-án kellett a tervek szerint Bovinóba érkeznie. Szavát be is váltotta.

A kardinális Bovino hercegének a palotájában szállt meg. Itt talált rá don Luis de Riseis báró, Pronio szárnysegéde.

Ruffo most kapott első ízben pontos képet az Abruzzókban kialakult hadi helyzetről.

Ekkor tudta meg, hogy a franciák, a nápolyi légióval karöltve, háromszoros győzelmet arattak San Severóban, Andriánál és Traninál, de egyszersmind azt is, hogy elvonultak Közép-Itáliába, miután Macdonaldot visszarendelték. Az Abruzzókban, Chieti és Teramo tartományokban harcoló royalista szabadcsapat-kapitányok Ruffo helytartó utasításait kérték. Don Luis de Riseis útján meg is kapták a kardinális parancsát. Zárják körül Pescarát, ahová Ruvo grófja bezárkózott; ha ezenfelül futja még valamire erejükből, küldjenek csapatokat Nápoly ellen, s hadmozdulataikat hangolják össze a sanfedista sereg haditervével.

A Terra di Lavoro mindenestül Mammone és fra Diavolo hatalmába került. Ferdinánd ezt írta Mammonénak: "Kedves tábornokom és barátom." A királyné pedig monogramos gyűrűt és egy hajtincset küldött ajándékba fra Diavolónak.

Láttuk, mekkora riadalmat keltett Palermóban a francia flotta feltűnése a Földközi-tengeren: beszédes bizonyítéka volt ennek a király kiáltványa.

E fejezetben a királyné néhány levelével ismertetjük meg kedves olvasóinkat. Ezáltal teljesebb képet kapnak nemcsak az udvar ijedelméről, de arról is, hogyan vélekedett az eseményekről Karolina.

Május 17.

Jelen levelemmel tudósítani kívánom Eminenciádat a legfrissebb jó és rossz hírekről. Hadd kezdem a szomorú újságokkal. A francia hajóraj április 25-én kifutott Brestből, áthaladt Gibraltáron, és június 5-én bejutott a Földközi-tengerre, kijátszva az angol flotta éberségét, melynek parancsnoka a fejébe vette, hogy a Direktórium Írországot készül megtámadni, s így a flottát abból az irányból várta, Gibraltárral pedig nem törődött. Tény, hogy a francia flotta átjutott a szoroson: harmincöt kisebb-nagyobb hadihajóból áll. Abban a hiszemben, azazhogy biztos tudatban, hogy a francia flotta nem játszhatja ki két angol hajóhad éberségét, és hogy a Gibraltári-szorost Bridgeport és Jervis tengernagyok gondosan őrzik, Nelson lord annyira felaprózta hajóraját, hogy végül saját hajóján kívül mindössze egy portugál hadihajót tartott ott Palermóban. Huszonkét vagy huszonhárom nagy francia hadihajó ellenében - kettő! Képzelheti, mennyire megijedtünk: rögtön futárokat küldtünk ki a szélrózsa minden irányába, hogy a lehető legtöbb hadihajót gyűjtsük össze Palermóban. Kénytelenek leszünk Nápoly és Málta blokádját teljesen vagy részben megszüntetni, mivel Nelsonnak minden erőt ide kell összpontosítania, hogy bennünket a bombázástól vagy egy partraszállási kísérlettől bizton megóvjon. De kezdem azt remélni, hogy a köztársasági flotta Toulonba ment, csapatokat behajózni, mert az azóta eltelt tizenegy nap alatt színét sem láttuk francia hajónak, St. Vincent gróf flottájának eszerint lesz ideje egyesülni Nelsonéval, márpedig a két flotta együtt könnyűszerrel ellenállna a franciának, sőt, meg is verné.

Ami engem illet, én azt hiszem, illetve képzelem, hogy a francia flotta Máltát készül felszabadítani, s onnan Egyiptomba siet majd, Bonapartéért. Akár így van, akár nem, ez a hír nagyon megrémített mindnyájunkat.

Az is megeshet, hogy a francia flotta útközben felszabadítja Nápolyt a blokád alól, s továbbvonul Konstantinápolyba, elterelő hadmozdulatot hajtván végre, az orosz és a török tervek összekuszálása céljából.

Végül fennáll még egy lehetőség: hogy a francia flotta célja áttörni a nápolyi blokádot, behajózni az ottani francia csapatokat meg néhány ezer fanatikus nápolyi republikánust, és megtámadni Szicíliát.

De mert mindezen hadműveletekhez idő kell, nekünk is lesz időnk Nelson hajóraját összegyűjteni, és St. Vincent gróf flottájával egyesíteni, mely esetben a mieink egyenlő erőt tudnak a franciákkal szembeállítani. Félő persze, hogy a cádizi flotta, mely felszabadult a blokád alól s ezáltal visszanyerte cselekvőképességét, csatlakozni talál az ellenséges haderőhöz. S az én véleményem igenis az, hogy a franciák e cél érdekében mindenre képesek. No mindegy, néhány nap alatt kiderül, reményeink igazolódnak-e, vagy aggályaink. Mindenesetre, ha ezt a flottát legyőzzük, a franciáknak végleg befellegzett, nem lévén több flottájuk. De ki tudja, mit meg nem érünk, ha e flotta ránk támad, mielőtt St. Vincent gróf egyesül Nelsonnal!

Lássuk most a jó híreket. Egy angol fregatt, mely e hó 5-én futott ki Livornóból, hozta a hírt, hogy a francia hadsereg öldöklő csatában megsemmisítő vereséget szenvedett Lodinál. A császári hadak ezután ellenállás nélkül bevonultak Milánóba, a nép üdvrivalgása közepette. A tömeg szidalmazta és bántalmazta a francia városparancsnokot. Szövetségeseink elfoglalták ezenkívül Ferrarát és Bolognát is, Bolognában az oroszok felkoncolták mindazokat, akik a visszavonulás idején az ártatlan nagyherceget és családját bántalmazták. 5-én reggel, a fregatt indulása pillanatában a császári hadsereg épp bevonulni készült Firenzébe, hogy a nagyherceget visszahelyezze trónjára. Ezenkívül egy osztrák hadoszlop Genovába tartott, egy másik Piemontéba, ahol a franciák bezárkóztak az erődökbe. S ennyi győzelem után ott van még szövetségeseinknek tartalékul a Strassoldo tábornok vezényelte, negyvenezer főnyi, ütőképes, eddig be nem vetett hadsereg - ez, remélem, untig elég lesz Itália felszabadítására.

Elrendeltem összefoglaló közlemény kiadását a hadieseményekről. Mihelyt kinyomták, küldöm Eminenciádnak. Csatolom két példányban a király kiáltványát szicíliai alattvalóihoz, melyet szétküldünk majd a tartományokba, de csakis oda, mivel nem óhajtjuk a fővárosban a szenvedélyeket túlságosan felszítani.

Kell-e mondanom, hogy alig várom Eminenciád leveleit? Biztosíthatom Eminenciádat, hogy minden újabb tette bámulatra késztet mélyenszántó gondolkodása s bölcs elvei iránt. De be kell vallanom, véleményét nem osztom maradéktalanul, amikor Eminenciád azt állítja, hogy legjobb szemet hunyni s feledni a fő gonosztevők vétkeit; különösen akkor nem, ha Eminenciád odáig megy, hogy jutalommal óhajtja őket megvásárolni. Az én véleményem más, de nem a bosszúvágy miatt - lelkem mentes e szenvedélytől -, s ha mégis úgy szólok, mintha bosszúra szomjaznék, azt éppen hogy a legteljesebb megvetés sugallja e gazfickók iránt, az, hogy semmibe veszem őket, mert nem méltóak arra, hogy megnyerjük vagy megvásároljuk őket ügyünknek, hanem csakis arra, hogy megszabadítsuk tőlük a társadalmat, melyet megrontanak. A kegyelem és megbocsátás szelleme, vagy éppenséggel a jutalmazás nem hálára s bűntudatra készteti a népet, ha az olyan romlott és önző, mint a miénk,[14] hanem ellenkezőleg, arra, hogy szánja-bánja, hogy nem százszor annyit vétkezett... Őszinte sajnálatomra azt kell tehát mondanom, nincs miért haboznunk, ahányan vannak, rászolgáltak a halálbüntetésre, és mindenki másnál inkább Caracciolo, Moliterno, Rocca Romana,[15] Frederici és a többi...

A többit ki kell toloncolnunk, miután szavukat vettük, hogy nem térnek soha vissza, s miután írásbeli kötelezvényt írattunk velük alá, miszerint életfogytiglani börtön és teljes vagyonelkobzás a büntetésük, ha valaha visszamerészkednek. A franciák erejét nem fogják növelni, mert nincs merszük, se erejük a harchoz; ugyanezen okból - gyávaságuk miatt - nem fogják bajainkat tetézni, mi pedig megszabadulunk ettől az ártalmas, velejéig romlott népségtől, amely úgyse állna soha őszinte szívvel a mi oldalunkra, és az államra nézve igazi jótétemény, ha megszabadul pár ezer csirkefogótól, mert ezáltal megtisztul, és Eminenciád hajtsa végre a tisztogatást, nem a feljelentők adatai, hanem a tények alapján, aszerint, hogy mit tettek a király és a haza ellenségeinek szolgálatában, hogy szövetséget kötöttek-e velük; hajtsa végre, mondom, tekintet nélkül rangra, nemre, a nemesség és a mezzo ceto köreiben, asszonyaikat is beleértve, nem számít származás, se semmi egyéb. Amerikába velük! Amerikába!... Vagy Franciaországba, ha az amerikai út túlságosan költséges.

S ha a banda egyik fele halott lesz, a másik száműzött, mi is megengedhetjük magunknak, hogy feledjük a bennünket ért sérelmeket. De először, de mindenekelőtt, de kezdetben elengedhetetlen a könyörtelen szigor, mert nem csupán árulás történt, nem új királyt választottak maguknak, hanem fittyet hánytak a vallás legszentebb parancsainak s legalapvetőbb kötelességeiknek. Úgy vélem tehát, hogy a könyörület végzetes lenne, mert ellenségeink gyengeségnek tekintenék, a nép ellenben, mely rendületlen maradt hűségében, igazságtalanságnak. Jövőbeni biztonságunk s nyugalmunk érdekében, ismétlem, gyökeresen meg kell tisztítanunk államunkat ettől a csőcseléktől, melynek eltávolítása nem növelné a franciák erejét, de fokozná tulajdon biztonságunkat. Ez szilárd meggyőződésem, olyannyira, hogy Eminenciád helyében kísérletet sem tennék Nápoly békés visszaszerzésére, hanem bevárnám, míg kellő erő áll rendelkezésemre, s akkor bevenném rohammal a várost, hogy rákényszerítsem a fenti elvek szerint folyó tisztogatást - újra meg újra csak ezt a szót ismétlem, mert egyedül ez fejezi ki pontosan gondolatomat -, lévén ez jövőbeni nyugalmunk egyetlen záloga. Ha Eminenciád erre ma még nem képes, megfelelő erő híján, inkább ne is próbáljunk fővárosunkba visszatérni, semhogy visszatértünkkor e mételyt még ott találjuk. Az egyesült osztrák-orosz sereg közeledik Nápolyhoz. Jobb szerettem volna, ha oroszaink előbb hozzánk látogatnak el, s együttes erővel foglaljuk vissza az országot. De úgy vélem, a segítséget mindenesetre el kell fogadnunk, jöjjön bárkitől. És bárhonnan jön is a segítség, a világért ne kegyelmezzünk Nápoly eleste után ezeknek az embereknek, mert ők az okai, egyes-egyedül ők, az országunkra zúdult csapásoknak...^[16]

Nézze el nekem Eminenciád, ha ismételten s nyomatékosan beszéltem a vétkesek megbüntetésének szükségességéről, de tudomására kívántam hozni e tárgyban érzéseimet s szándékaimat, nehogy utóbb azt mondhassa, nem tudott róluk. Végeredményben erősen remélem, hogy Eminenciád tudja, mit kell tennie, s azt teszi, amit kell.

Ne higgye Eminenciád, hogy gonosz, zsarnoki vagy bosszúálló természetű vagyok. A magam részéről hajlandó lennék a bűnösöknek megbocsátani, csakhogy meggyőződésem, hogy ez kárhozatos lenne az országra, az igazságos szigor ellenben üdvös.

Isten önnel. Nagyon szeretnék mielőbb hírt hallani Eminenciád felől, minél jobb híreket.

Őszinte hálával és nagyrabecsüléssel

hű és szerető barátnője
Karolina

A kardinális csakugyan jó hírekkel szolgált Karolinának. Ruffo folytatta előnyomulását Nápoly irányában, felvette az érintkezést az oroszokkal s a törökökkel. Nápoly visszafoglalása előbb vagy utóbb, de bekövetkezik, akármit tesznek is a hazafiak: ehhez kétség sem fért többé.

E hírek úgy megnövelték az udvar önbizalmát, hogy még a kalábriai herceg is nekibuzdult, s a tettek mezejére lépett. Felséges szülei Nelson gondjaira bízták a trónörököst, aki ily módon angol zászló alatt készült a respublikával megküzdeni.

A trónörököst, őszinte sajnálatára, váratlanul közbejött események meggátolták e fegyvertény végrehajtásában, mely pedig annyi dicsőséggel s népszerűséggel kecsegtette, mint a királyné alábbi leveléből láthatjuk.

Íme, a levél. Nem kevésbé érdekes és jellemző, mint az előző.

1799. jún. 14.

Eminenciád feltehetően Nápolyban veszi kézhez jelen levelemet, tehát annak utána, hogy országunkat visszafoglalta.

A végzet továbbra is ellenünk dolgozik: az angol flotta, mely elindult volt Nápolyba, tegnap kénytelen-kelletlen visszatért Palermóba. Amikor délelőtt tizenegy tájban a hajók elhagyták a kikötőt, gyönyörű volt az idő, kedvező a szél; délután négy órakor el is tűntek végleg a szemünk elől. A szél iránya nem változott, s szinte bizonyosra vehettük, hogy mára Procida magasságába érkeznek. Fájdalom, az történt, hogy Capri és a szigetek közt két tartalék hajóval találkoztak, s ezek jelentették a tengernagynak, hogy a francia flotta kifutott Toulonból, és Itália déli partjaihoz közeleg. Nelson haditanácsot hívott össze, kijelentette, hogy legfőbb kötelessége Szicília biztonságán őrködni, a szárazföldi csapatokat s a tüzérséget tehát azonnal partra teszi, és flottájával az ellenség elébe siet, hogy legyőzze. Így is határoztak. Nelson ma este hazatért Palermóba, hogy a csapatokat kihajózza, s nyomban ezután ismét tengerre szállt.

Képzelheti Eminenciád, mekkora volt csalódásunk! De nem, úgysem értheti, akármit mondanék. A hajóraj olyan szép volt, olyan tekintélyes és büszke, rakományával nagy hatást gyakorolhatott volna. Fiam tele lelkesedéssel, első hadjárata küszöbén! Egyszóval egészen kétségbe ejtett ez a balszerencse. Procidából érkezett 11-i és 12-i levelek arról tudósítanak, hogy a bomba hamarosan robban. Nemsokára meg kell adniok magukat, élelem- és vízhiány miatt. Egyebekben Eminenciádra bízom az ügyek irányítását. Én is csak azt kívánom, hogy minél kevesebb öldöklés, fosztogatás essék, mivel meggyőződésem, hogy a nápolyiak nem fognak védekezni. A lázadó osztályok gyávák, csak a nép bátor, s az a jó ügy oldalán áll. Azt hiszem, Eminenciád különösebb nehézség nélkül, sőt egyáltalán minden nehézség nélkül visszafoglalja majd Nápolyt. Egyedül a Sant'Elmo-erőd francia helyőrsége miatt fáj a fejem. Eminenciád helyében azt javasolnám parancsnokának, legfeljebb huszonnégy órai gondolkodási időt engedélyezve neki, hogy vagy még aznap megadja magát, mely esetben írásos menlevél vagy fegyveres kíséret oltalma alatt szabadon elvonulhat, s ötven-száz jakobinust felőlem magával is vihet, feltéve, hogy az erődöt lőszerrel, ágyúkkal együtt épségben átadja, vagy - ha ellenáll - nincs kegyelem, egész helyőrségével egyetemben felkoncoltatik. Ily módon kikapcsolhatnák a Sant'Elmót. De ha a parancsnok makacskodik, abban a pillanatban rohamra indulnék az oroszokkal, törökökkel meg néhány válogatott emberünkkel! Egy uncia arany a roham előtt, egy pedig utána! Ha ezt kilátásba helyezzük, hiszem, hogy félóra múltán miénk az erőd. De akkor aztán ki-ki kapja meg, ami jár neki, ostromlottak és ostromlók egyaránt. Ami a képviselőket s a választott tanácsnokokat illeti, Eminenciád lássa be, hogy őket csakis a királynak lehet joga kinevezni, miután a sediléket eltöröltük. Ez igazán a legkevesebb, amit árulásukért megérdemelnek, hiszen detronizálták a királyt, elkergették az általa kinevezett kormányzót, és engedélye nélkül magukra vállalták a felelősséget. De a legsürgősebb teendőnek mégis azt tartom, hogy rendet teremtsünk, meggátoljuk a fosztogatást, s a Sant'Elmo-erődöt egy becsületes, bátor és hű parancsnok kezére adjuk; hogy megszervezzük a hadsereget, megerősítsük a hadikikötőt, s késedelem nélkül számba vegyük tengeri haderőnket, tüzérségi állományunkat s a hadiraktárak készleteit, egyszóval, hogy némiképp egybehangoljuk a gépezet kerekeit. És ha az első pillanatok lelkesedését sikerülne arra kihasználnunk, hogy a népet rábírjuk a római állam megrohanására, ha Rómát visszaadhatnák pásztorának, s határainkat a hegyekig terjeszthetnők ki, az igazi mestervágás lenne, és teljes elégtétel a becsületünkön esett csorbáért.

Ha nem Eminenciádra várna e gigászi munka, hanem bárki másra, belehalnék az aggodalomba, de így, mivel ismerem Eminenciád tehetségének mértékét, mélységét, melyhez fogható nincs, hacsaknem buzgalma s tettrekészsége, tökéletesen nyugodt vagyok.

Vettem Eminenciád 4-éről Bovinóból, valamint 6-áról Arianóból kelt leveleit, azonkívül kezemben Actonhoz írt levele, s nem győzöm csodálni a bennük foglalt gondolatok mélységét, bölcsességét, s jóllehet Eminenciád egyes megállapításai ellentmondanak hosszú és keserves tapasztalatokra alapozott benső meggyőződésemnek, nemcsak gondolkodóba ejtett, de tetemesen növelte csodálatomat Eminenciád képességei iránt. Minél többet töprengek rajta, annál inkább hiszem, hogy Nápoly kormányzása mérhetetlen nehézségeket ró majd Eminenciádra, alighanem kénytelen lesz tudását, lángeszét, határozottságát latba vetni. A múlt látszólag azt bizonyítja, hogy a nápolyi nép engedelmes, a sok gyűlölködés, az egyéni bosszúvágy s a bűnösök rettegése a leleplezéstől mégis iszonyatos nehézségeket gördít majd a kormányzás útjába, de Eminenciád lángesze diadalmaskodni fog mindenen.

Hadd említem meg újra leghőbb kívánságomat: Eminenciád egyezkedjék a San't Elmóval és francia parancsnokával, miután elfoglalta Nápolyt. De lázadó jobbágyainkkal, úgy ügyeljen, nem tárgyalunk! A király, végtelen kegyelmében, majd megbocsát nekik, vagy enyhíti büntetésüket jó szíve sugallatára; de tárgyalni a lázadó bitangokkal, akik a végüket járják, s nem árthatnak nekünk többet, mint a csapdába esett patkány, azt nem, nem, soha! Ha az állam üdve úgy kívánja, én kész vagyok megbocsátani, de tárgyalni a gyáva söpredékkel, azt nem, soha!

Ez szerény véleményem, melynek megítélését, mint minden korábbi vélekedésemet is, Eminenciád bölcs belátására bízom.

Egyébiránt higgye meg Eminenciád, hogy tökéletesen átérzem, mi mindent köszönhetünk Kegyelmességednek, és a legmélyebb hálával viseltetem irányában; s ha véleményünk olykor eltér is, mivel Eminenciád hasznosnak hiszi a könyörületet, én pedig ártalmasnak, az a legkevésbé sem csorbítja nem szűnő hálámat a nekünk tett szolgálatokért; és az én szememben mind között a legnagyobb s legnehezebb szolgálat Nápoly újjászervezése lesz, ez teszi majd fel a koronát a titáni műre, melyet Eminenciád jelenleg végbevisz, illetve nagyrészt végbevitt.

Zárom levelemet, azzal a kéréssel, hogy Eminenciád legyen állandó híradással e perdöntő s válságos időkben; hiszen tudnia kell, milyen türelmetlenül lessük híreit.

S újfent kérem, higgyen örökös és mély hálámban

igaz és hű barátnője
Karolina

E két levél kiegészítéséül idekívánkozik a király levelének elemzése. Rosszul tettük, hogy Ferdinánd levelét regényünk előszavában leközöltük - itt volna a helye.

Olvasóink láthatják a levelek egybevetéséből, hogy a felséges házastársak, akik oly ritkán értettek bármiben is egyet, egy dologban mégiscsak maradéktalanul megegyeztek. Abban tudniillik, hogy mindketten el voltak szánva bosszúvágyukat a legmesszebbmenően kielégíteni, s nem adni senkinek, semmiféle jogcímen kegyelmet.

Másfelől az is kitűnik a levelek vizsgálatából - amit örömmel jegyzünk ide, a történelemírás tévedését kiigazítandó -, hogy a felséges pár utasítja Ruffo bíborost a legszigorúbb megtorlásra, válaszul a bíboros leveleire, melyekben ő könyörületre inti királyát.

Hadd idézzük tehát olvasóink emlékezetébe a király levelének bizonyos részleteit, azokat, amelyekben a vétkesek különféle kategóriáit sorolja elő, s a büntetést, melyekkel őket sújtani kívánja. De adjuk át a szót Ferdinándnak:

Halállal kell büntetni:

A nápolyi törvényhozó és végrehajtó bizottság, valamint az ideiglenes kormány minden tagját;

A köztársasági rendőri és katonai bizottság minden tagját;

Mindazokat, akik tisztséget viseltek a különféle községi önkormányzatokban, vagy általában hivatalt vállaltak a köztársaság vagy a franciák alatt;

Mindazokat, akik aláírásukkal támogatták azt a bizottságot, amelyet kormányzatom állítólagos pazarlásainak és hűtlen pénzkezelésének kivizsgálására küldtek ki;

Minden tisztet, aki az én szolgálatomból átlépett az úgynevezett köztársaság vagy a franciák szolgálatába. Magától értetődik, hogy ha valamely tisztem hadseregem vagy szövetségeseim elleni fegyveres harcban kerülne kézre, huszonnégy óra alatt minden teketória nélkül főbe kell lőni, valamint azokat a bárókat is, akik katonáimnak vagy a szövetséges katonáknak fegyveresen ellenállnak;

Mindazokat, akik köztársasági újságokat alapítottak, vagy felhívásokat s egyéb írásokat nyomattak ki, olyan munkákat például, melyek népemet lázadásra izgatják s az új kormány elveit terjesztik, mindenekelőtt egy Vincenzo Cuoco nevezetű egyént.

Azt óhajtom továbbá, hogy letartóztassanak egy bizonyos Luisa Molina San Felice nevezetű nőt, aki felfedte a royalista ellenforradalom tervét, melynek élén Backer és fia állt.

Le kell továbbá tartóztatni a város küldötteit s azokat a képviselőket, akik kiragadták a hatalmat helyettesem, Pignatelli tábornok kezéből, vagy ellenálltak rendelkezéseinek, s olyan rendszabályokat foganatosítottak, melyek ellentétben állnak az alattvalói hűséggel.

Azokat, akiket a bíróság kevésbé bűnösnek ítél, életfogytiglan száműzetem birodalmamból, vagyonukat pedig elkoboztatom.

Egyébként meg kell mondanom: rendkívül bölcsnek találtam Eminenciád megjegyzéseit a száműzetést illetően, de ha eltekintek is egyéb hátrányaitól, az a véleményem, hogy jobb végleg megszabadulni e viperáktól, mint keblünkön melengetni őket. Ha volna egy szárazföldi tartományaimtól nagyon messze eső szigetem, örömest elfogadnám javaslatát, hogy oda száműzzem őket, de szigeteim közel fekszenek a Kettős Királysághoz, s így ezeknek az embereknek módjuk nyílhatna összeesküvéseket szövögetni más gonosztevőkkel és elégedetlenekkel, akiket nem sikerült államainkból kiirtanunk. Egyébként azok a - Istennek hála - jelentékeny vereségek, amelyeket a franciák elszenvedtek, s remélem, ezután is elszenvednek, csakugyan lehetetlenné teszik, hogy a száműzöttek ártsanak nekünk. De jól meg kell fontolnunk, hova száműzzük őket s mi módon, hogy semmiféle veszélytől ne kelljen tartanunk: pillanatnyilag leginkább ez foglalkoztat...

Mihelyt visszafoglaltam Nápolyt, kiadom pótlólagos rendelkezéseimet, aszerint, hogy mit követelnek az események s az addig birtokomba jutott új értesülések. Utána majd, mint jó keresztény és népem szerető atyja, teljesítem azon kötelességemet, hogy a múltat eltemessem, s mindenkit általános és teljes bocsánatomban részesítsek... abban a reményben, hogy a vétkek oka nem a romlottság volt, hanem csakis a félelem s a kishitűség.

Nem tudjuk, tréfának szánta-e vajon Ferdinánd e Sullához, Octaviushoz, Tiberiushoz méltó proskripciós lista végére biggyesztett utolsó mondatát, vagy komolyan gondolta; ez utóbbi sem lehetetlen, tekintettel arra, ahogyan némely királyok a királyságot értelmezik.

Minden kétséget kizáróan komolyan gondolta viszont szegény, mit sem sejtő Luisa San Felice letartóztatását.

Mint mondottuk, Luisa igyekezett boldog lenni.

Fájdalom, nem ment könnyen.

Szerette Salvatót, jobban, mint valaha: a beteljesülés nemhogy csökkentené, rendszerint fokozni szokta a nők szerelmi szenvedélyét, különösen az olyan nőkét, mint Luisa.

Salvato testestül-lelkestül Luisáé volt. Kevés azt mondani: szerette. Vallásos rajongással csüggött rajta.

De szegény Luisa életének egét két felleg árnyékolta be.

Az egyikről gyakorta megfeledkezett Salvato oldalán, Salvato csókjai közepette. Ám mihelyt Salvato magára hagyta, eszébe jutott a férfi, aki félig apja, félig férje volt, s akitől szabályos időközönként gyengéd leveleket kapott, amelyek titkos, csakis az ő számára érzékelhető bánat nyomát viselték; hogy úgy van, inkább a szíve súgta meg neki, semmint az esze.

Luisa hasonlóképpen gyengéd levelekkel viszonozta férje leveleit. Pontosan úgy írt, amint érzett; engedelmes, szerető és tisztelő lánya maradt ő a lovagnak.

De az a másik felleg, a komor gyász fellege örökös árnyékba borította szegény Luisa életét. Az a gondolat gyötörte szüntelen, hogy ő okozta a két Backer letartóztatását, s ha kivégzik őket, ő lesz oka haláluknak is.

Két szerelmesünk meghittebb s állandóbb közelségben élt egyébként, mint valaha. Salvato minden szabad percét Luisa mellett töltötte.

Luisa hallgatott Michelére, s megbocsátotta Giovanninának különös viselkedését. Nálunk ez elképzelhetetlen lenne, de Itáliában bizalmasabb hang járja a cseléd s ura között.

Salvato és Luisa meghitt kapcsolata nem keltett különösebb feltűnést, az emberek egész figyelmét az eseményekkel zsúfolt jelen s a még súlyosabb eseményekkel terhes jövő kötötte le, az apró-cseprő magánügyek eltörpültek a közügy gondja mellett. Itáliában egyébként sem szokás ilyesmin fennakadni; az olaszoknak szavuk sincs a szeretőre, úgy mondják csak: barátnő.

Giovannina fecseghetett reggeltől estig, ha netán azzal akart Luisának ártani, hogy kifecsegte titkait: sokra nem ment vele. A komorna mogorva volt és hallgatag, de azóta mindig tisztelettudóan viselkedett.

Egyedül Michele őrizte meg régi gondtalan kedélyét. Sűrűn be-bekukkantott a házba, szétszórván szelleme röppentyűit. Mióta csakugyan ezredes lett - amit legvakmerőbb álmaiban sem mert remélni -, olykor felrémlett ugyan lelki szemei előtt egy fenyegetően himbálózó hurok képe, de az sem rontotta el a kedvét, ellenkezőleg, ilyenkor nagyot csapott jobb kezével a bal tenyerébe, s vidáman elkurjantotta magát: "Ej, egy életünk, egy halálunk!", amely kurjantást legfeljebb ketten érthették; ő meg a sátán, aki a kötél másik végét fogta.

Egy szép reggel, amint éppen Assuntától Luisához, vagyis a Marinelláról a Mergellinára tartott, jó délolasz szokás szerint ténferegve, el-elbámészkodva, egy pillanatra megállt a beccaio boltja előtt, csak úgy, különösebb cél nélkül. Vette észre, hogy jöttére a beszélgetők hirtelen másra fordították a szót, s mintha lopva jeleket váltottak volna: "Vigyázat, itt van Michele!"

Michele nem mutatta, hogy bármit észrevett volna, annál sokkal ravaszabb volt; de mert a kíváncsiság majd kifúrta az oldalát, rögtön elhatározta, hogy kifürkészi a többiek titkát. Pár szót váltott a beccaióval, aki mostanában megjátszotta a fanatikus republikánust, és mivel nem sikerült vele zöld ágra vergődnie, onnan egy Cristoforo nevű mészároshoz sietett. Cristoforo már csak azért is a beccaio esküdt ellensége volt, mert ugyanazt a mesterséget űzte, mint ő.

Lévén ráadásul szívvel-lélekkel hazafi, készséggel elárulta Michelének, hogy a Régi Vásártéren reggel óta nagy az izgalom. Mégpedig véleménye szerint azért, mert két ember idegen arany- meg ezüstpénzeket osztogat bizonyos, királypárti érzelmeikről közismert egyéneknek. A két ember egyikében Cristoforo ráismert Ruffo kardinális Coscia nevű volt szakácsára, aki e minőségben jó komája volt a Régi Vásártér árusainak.

- Komám, láttad-e saját szemeddel a pénzt, amit osztogattak? - kérdezte Michele.

- Látni láttam, de nem ismerem.

- Tudnál-e egy-két darabot szerezni?

- Mi sem könnyebb.

- No, ha szerzel, én tudok valakit, aki megmondja, honnan származik ez az újfajta pénz.

Michele a zsebébe nyúlt, előhalászott egy marék mindenféle aprópénzt, s Cristoforo markába nyomta. Cristoforo elloholt.

Tíz perc múltán egy ezüstpénzzel tért vissza. Olyasforma volt, mint a piaszter, csak laposabb. A pénzdarab egyik oldalán egy büszke tartású nő képe látszott - a keble csaknem fedetlen, a fején aprócska korona -, a másik oldalon egy kétfejű sas, egyik karmában az országalma, másikban a kormánypálca.

A pénz peremét idegen betűs felirat szegélyezte.

Michele összeszedte minden tudományát, de hiába, nem sikerült a felirat értelmét kihüvelyezni. Szégyenszemre meg kellett vallania, hogy nem ismeri ezeket a betűket.

Cristoforót megbízta, hogy tartsa nyitva a szemét, s ha valamit megtud, szóljon.

A mészáros kíváncsiságát legalább annyira felcsigázta az ügy, mint Micheléét, nyomban nekiállt hát tudakozódni, mialatt Michele a Toledo utcán s a Chiaia-hídon át a Mergellinára sietett.

Az Angri-palotánál megállt, s megkérdezte, otthon van-e Salvato. Körülbelül egy órával azelőtt távozott hazulról - hangzott a válasz.

Michele ebből könnyen kiszámította, hová ment Salvato. Nyilván a pálmás házba. Fusco hercegnő, Luisa bizalmas barátnője, egyszer s mindenkorra rendelkezésére bocsátotta palotájának azt a szobáját, ahol egykor sebesülten feküdt, s ahol élete legboldogabb s legnehezebb óráit átélte.

Fusco hercegnőhöz szabad bejárása volt a kor minden neves patriótájának. Salvato tehát az ő palotája kapuján lépett be, ha találkozott a hercegnővel, köszönt neki, ha nem, nem, s rögtön bevonult szobájába, mely afféle dolgozószobává vált.

Luisa a nyitott átjáróajtón át surrant be hozzá.

Michelének nem volt oka titkolódzni; ő a San Felice-ház kertkapuján csöngetett be. Giovannina kaput nyitott.

Mióta Michele lelkében felmerült a gyanú, hogy a komorna tejtestvére ellen áskálódik, alig állt vele szóba. Most is csak futólag köszöntötte, s benyitott a lakásba. Amióta ezredes lett, barátunk még otthonosabban mozgott Luisánál, mint régen. Sorra járta a szobákat, s mert egyikben sem találta Luisát, nyílegyenesen oda tartott, ahol fellelni vélte. Kopogott Salvato ajtaján, úgy, ahogy csak ő szokott kopogni. A szerelmespár ráismert a kopogásról, s máris felcsendült Luisa édes hangja:

- Bejöhetsz.

Michele belépett. Luisa és Salvato egymás mellett ült, Luisa feje Salvato vállán, Salvato karja Luisa derekán.

Luisa szeme könnyes volt. Salvato arca örömtől és büszkeségtől sugárzott.

Michele elmosolyodott. Salvato szakasztott úgy ült ott, mint egy ifjú férj, aki most tudta meg, hogy apa lesz.

De akár ez volt az oka Salvato büszkeségének, Luisa könnyeinek, akár más, az okot nyilván titkolni óhajtották, mert Michele láttán Luisa tiltón szája elé kapta az ujját.

Salvato előrehajolt, s kezet nyújtott barátunknak.

- Mi újság? - kérdezte.

- Közelebbit nem tudok, tábornok polgártárs, de nagy az izgalom.

- S ugyan miért?

- Pénzeső hullt, nem tudni, honnan.

- Pénzeső? Odaálltál-e legalább az eresz alá?

- Nem, de a kalapomban felfogtam egy cseppjét. Itt van, la. - S átnyújtotta az ezüstpénzt Salvatónak.

A fiatalember mindössze egy pillantást vetett rá, s azt mondta:

- Ni, egy rubel, II. Katalin képmásával.

Michele ettől nem lett okosabb.

- Egy rubel? - kérdezte. - Mi az?

- Az oroszok piasztere. II. Katalin volt a jelenlegi uralkodó, I. Pál anyja.

- Uralkodó? Hol uralkodik?

- Oroszországban.

- Már meg az oroszok is beleártják magukat? Persze, ígérgették őket korábban is nekünk. Hát megérkeztek?

- Úgy látszik - felelte Salvato.

Felállt, s Luisához fordult:

- Az ügy súlyos, drága Luisám. Mennem kell, azonnal ki kell derítenünk, milyen forrásból s kik által kerültek forgalomba a rubelek.

- Hát menj - bólintott Luisa a szelíd megadás kifejezésével, mely a szerencsétlen Backer-ügy óta szinte állandóan ott honolt arcán.

Azóta olyasféle érzés tartotta hatalmában, hogy ő nem önmagáé többé, hanem a végzet kiszemelt áldozata, mint a görög hitregebéli Iphigeneia, s mert szembeszállni nem bírt a Végzettel, megadta magát neki, mintegy abban a reményben, hogy tán ezzel kiengeszteli.

Salvato felcsatolta kardját, odalépett Luisához szokott derűs, magabízó mosolyával, melynek tovatűntén arca hideg lett s mozdulatlan, mint a márványkő, forrón magához ölelte remegő kedvesét, és így szólt:

- A viszontlátásra, szerelmem!

- A viszontlátásra. De mikor? - kérdezte Luisa.

- Ó, amint lehet. Nélküled nem élet az élet, különösen mióta a boldogító hírt megtudtam.

Luisa odabújt Salvatóhoz, fejét szemérmesen keblére rejtve, de Michele figyelmét így sem kerülte el, hogy kishúga arcát égő szégyenpír futja be.

Mert jaj, a hír, amit Salvato önző büszkeségében boldogítónak mondott, nem volt egyéb, mint hogy Luisa anyának érzi magát!

Hadd mondjuk el kedves olvasóinknak, milyen előzmények után s miképpen került orosz pénz a Régi Vásártérre.

Június 3-ára Arianóba ért a kardinális. Ariano városka az Appenninek legmagasabb pontján épült, úgy is nevezik: Puglia kilátója. Akkoriban nem vezetett errefelé más út, mint a Brindisiből Nápolyba vivő római consuli út, ugyanaz, melyen valaha Horatius utazott Maecenas társaságában. Arianótól Nápolyig nyaktörően meredek az út, postakocsi oda fel nem jutott akkoriban, hacsaknem ökrök vontatták. Másfelől kizárólag a hosszú és szűk bovinói völgyön lehet odajutni, mely, mondhatni, Kalábria Thermopüléje. A szoros mélyén zuhog a Cervaro vadul rohanó áradata, e hegyi patak mentén kapaszkodik az út fölfelé Arianótól a bovinói hídig. A hegyszorost lépten-nyomon sziklák torlaszolják el, errefelé könnyűszerrel útját állhatja száz ember egy egész hadseregnek. Itt kellett volna Schipaninak őrt állnia a parancs értelmében, s ha eszerint cselekszik, ahelyett, hogy botor haragjában Castelluccióra támad, alighanem itt ért volna véget, méghozzá dicstelen véget, Ruffo kardinális diadalmenete.

Ruffo maga csodálkozott a legjobban, amikor akadály nélkül eljutott Arianóba.

És már ott találta az oroszokat.

Megérkezése másnapján éppen szemlét tartott az orosz táborban, amikor két gyanús egyént hoztak elé. Az imént tartóztatták le őket, együtt érkeztek egy bérkocsin.

Mindketten azt állították, hogy gabonakereskedők, és Pugliába indultak, vásárló körútra.

A kardinális rögtön megkezdte kihallgatásukat. Amikor alaposabban szemügyre vette őket, feltűnt neki, hogy az egyik emberen se ijedelem, se zavar nem látszik, sőt, kedélyesen vigyorog rá, hirtelen felismerte benne volt szakácsát, Cosciát.

Coscia, nápolyi szokás szerint, sietett alázatosan kezet csókolni a kardinálisnak. Ruffo sejtette, hogy a két ember nem véletlenül vetődött az útjába, tehát elvezettette őket az orosz táborból egy magányos házba, ahol nyugodtan tárgyalhattak.

- Nápolyból jöttök? - kérdezte a kardinális.

- Onnan. Tegnap reggel indultunk - felelte Coscia.

- Mi hírt hoztatok?

- Hoztunk is hírt, ha kell, eminenciás uram, de még inkább vinnénk. Utasításokért jöttünk.

Kitűnt, hogy royalista bizottság küldte a két embert Ruffóhoz. Mindkét párt - a hazafiak csakúgy, mint a royalisták - azon tanakodott Nápolyban, igaz-e vajon, hogy az oroszok megérkeztek, mert ha igen, a sanfedista hadjárat sikere biztosnak tekinthető, lévén Oroszország lélekszámra Európa legnagyobb hatalma.

E tekintetben igazán könnyű volt a küldötteket megnyugtatni. A kardinális felsorakoztatta előttük az orosz csapatot, hangsúlyozva, hogy ez csak az előőrs, de a hadsereg is jön hamarosan utánuk.

A két utazó egy percig sem tamáskodott, mégis azt tették, amit Szent Tamás: láttak s tapintottak.

Ami a tapintanivalót illeti, hát az főképp egy zsák orosz pénz volt. A kardinális adta, a célból, hogy a Régi Vásártér környéki jó barátok között szétosztogassák.

Coscia mester lelkiismeretesen eleget tett megbízatásának, mint láttuk; még Salvatónak is jutott egy rubel.

Salvato rögtön felmérte a hír horderejét, és sietett valódiságát ellenőrizni.

Két óra sem telt belé, s kétséget kizáróan tudta: az oroszok máris egyesültek a kardinális seregével, a törökök hamarosan ugyanezt teszik.

Még az est leszállta előtt egész Nápoly e hírtől volt hangos.

De Salvatót ennél is vészterhesebb hírek várták az Angri-palotában.

Ettore Carafát, Andria és Trani hősét, akire egész Nápoly úgy tekintett, mint legvitézebb védelmezőjére, Pescarában körülzárta Pronio. Rá sem számíthat többé Nápoly.

Bassetti, akit Macdonald távozása előtt kinevezett a reguláris hadsereg parancsnokává, vereséget szenvedett fra Diavolótól és Mammonétól, és sebesülten tért vissza Nápolyba.

Schipanin rajtaütöttek a Sarno partján, s úgy megverték, hogy Torre del Grecóig meg sem állt, ahol is bezárkózott megmaradt száz emberével a kis Granatello-erődbe.

S végezetül Manthonnet, a hadügyminiszter, aki személyesen vezette csapatát Ruffo ellen, abban a reményben, hogy sikerül Ettore Carafával egyesülnie, a várt segítség híján Ruffo közelébe sem jutott, mivel a környék lakossága úgy felbuzdult Castelluccio példáján, hogy nekitámadt, s még Baia előtt visszavonulásra kényszerítette.

Végzetes hírek! Salvato rövid töprengésbe esett, de gyorsan határozott: lesietett a lépcsőn, ki az utcára, ott felugrott egy bérkocsiba, s a pálmás házba vitette magát.

Ezúttal nem Fusco hercegnő kapujához hajtatott. Fittyet hányva mindenféle óvatosságnak, egyenesen a kerti kiskapuhoz tartott, mely a szeptember 22-éről 23-ára virradó éjszakán végszóra megnyílt előtte. Becsengetett.

Giovannina nyitott ajtót. A fiatalember láttán önkéntelenül felsikoltott meglepetésében: Salvato a kapunál, ez még soha nem esett meg!

Salvato nem sokat törődött a komorna meglepetésével.

- Asszonyod itthon van? - kérdezte.

S mert a válasz késett - Giovannina megbűvölten, némán bámulta Salvatót -, ő szelíden félretolta a lányt, és megindult a feljáróhoz. Észre sem vette, hogy Giovannina megragadta s szenvedélyesen megszorította a kezét, vagy ha mégis, nyilván riadalmának tudta be. Nápoly mostani, vészes helyzetében a legbátrabb lelkeken is erőt vett a rémület, hogyne riadt volna meg Giovannina!

Luisa még mindig ott ült a szobában, ahol Salvato az imént hagyta. Amikor váratlanul felhangzottak Salvato léptei - s őszinte megdöbbenésére ellenkező irányból, mint amerről várta -, felpattant, az ajtóhoz sietett s kinyitotta. Salvato ott állt a küszöbön.

A fiatalember kézen fogta, s pár pillanatig szótlanul nézte, kimondhatatlanul gyengéd és leírhatatlanul szomorú mosollyal. Végül megszólalt:

- Mindennek vége! Ruffo kardinális egy hét múlva itt áll egész seregével Nápoly falai alatt. Most kell határoznunk, míg nem késő.

Luisa meglepetten, de nyugodtan pillantott Salvatóra.

- Mondd csak, figyelek.

- Az adott helyzetben három eshetőség között választhatunk - mondta Salvato.

- Éspedig?

- Az első lehetőség az, hogy lóra pattanunk, és száz legbátrabb kalábriai katonám élén áttörünk Capuáig. Capuát ma is francia helyőrség védi. Én a parancsnok oltalma alá helyezlek, s ha a vár megadásra kényszerül, ő bevéteti a kapitulációs feltételek közé a te szabadulásodat; tehát megmenekülsz, mert szerződés szavatolja biztonságodat.

- Te Capuában maradnál? - firtatta Luisa.

- Nem, Luisa, az én helyem itt van, én visszatérek Nápolyba. De mihelyt tehetem, utánad megyek.

- Mi a második lehetőség? - kérdezte a fiatalasszony.

- Beülsz az öreg Basso Tomeo és három fia bárkájába, Scipio síremlékénél, ő felhajózik veled a terracinai tengerpart mentén Ostiáig - teheti, a blokád megszűnt -, s onnan felevez a Tevere folyása ellenében Rómáig.

- Velem jössz?

- Nem.

- Akkor halljuk a harmadik eshetőséget!

- Itt maradunk, védjük Nápolyt, ahogy s amíg lehet, aztán történjen, aminek történnie kell.

- S mi lesz az?

- Ami egy rohammal bevett városban történni szokott, ahol egy gyáva, tehát könyörtelen és bosszúszomjas király parancsol.

- Megmenekülünk? Vagy együtt halunk meg?

- Valószínűleg meghalunk.

- Nohát: maradjunk.

- Ez az utolsó szavad, Luisa?

- Az, barátom.

- Estig gondolkozz rajta. Idejövök.

- Gyere, gyere, de este is csak azt fogom mondani, amit most: ha maradsz, én is maradok.

Salvato elővonta óráját.

- Három óra van - mondta. - Mennem kell.

- Itthagysz?

- A Sant'Elmo-erődben van dolgom.

- De hiszen a Sant'Elmo-erődnek is francia a parancsnoka. Miért nem bízol az ő oltalmára?

- Mert aljas fráternek tartom, ámbár csak felületesen ismerem.

- Az aljas ember olykor megteszi pénzért, amit az igazlelkű önfeláldozásból.

Salvato elmosolyodott.

- Éppen ezt akarom kipróbálni.

- Menj hát, barátom. Minden úgy lesz, ahogy te akarod, ha velem maradsz, ha veled maradhatok.

Salvato egy utolsó csókkal búcsút vett Luisától, majd egy oldalösvényen felsietett a hegyre, s eltűnt a San Martino-kolostor mögött.

Mejean ezredes fent kóválygott az erőd ormán, onnan leste a várost s környékét, mint ragadozó madár a zsákmányát. Messziről meglátta s felismerte Salvatót. Tudta róla hírből, hogy bámulatosan egyenes, becsületes jellem - vele szöges ellentétben. Lehet, hogy gyűlölte, de önkéntelenül tisztelte is érte.

Éppen csak annyi ideje maradt Salvato érkezéséig, hogy dolgozószobájába térjen. És mert ez a fajzat nem szereti a világosságot, a szobát sietve elfüggönyözte, s úgy helyezkedett el, háttal az ablaknak, hogy a félhomály jótékonyan elrejtse hunyorgó, sanda szemét.

Néhány pillanatra rá jelentették, hogy Salvato Palmieri dandártábornok várakozik kint.

- Vezessék be - szólt Mejean ezredes.

Salvato belépett, s bezárta maga mögött az ajtót.

Egy álló óra hosszat tanácskoztak.

Salvato komor arccal, lehorgasztott fejjel lépett ki Mejean szobájából.

Nekivágott a San Martino-kolostortól az Infrascatához vivő ereszkedőnek, a Studinál bérkocsiba szállt, s a királyi palotához hajtatott, ahol a Direktórium székelt.

Egyenruhája megnyitott előtte minden ajtót, akadálytalanul bejutott a tanácsterembe.

A Direktórium éppen ülésezett: Manthonnet beszámolóját hallgatta a hadi helyzetről.

A helyzet válságos volt, mint említettük.

A kardinális Arianóban táborozott, Nápolytól négy nap távolságra.

Sciarpa Nocerában, két nap távolságra.

Fra Diavolo Sessában s Teanóban, tehát ugyancsak két nap távolságra.

Ellenségek légiója fenekedett a köztársaságra: nápolyiak, szicíliaiak, angolok, rómaiak, toscanaiak, oroszok, portugálok, dalmáciaiak, albánok.

A beszámoló komor volt, a hallgatók arca még komorabb.

Salvato belépett. Minden szem felé fordult. Ő intett Manthonnet-nak - "folytassa csak" -, s állva hallgatta végig a beszámolót.

Amikor Manthonnet befejezte, az elnök Salvatóhoz fordult:

- Újabb hírek, kedves tábornok?

- Nem. Egy javaslattal jöttem.

Mindannyian ismerték a fiatalember páratlan bátorságát, rendíthetetlen hazafiságát. Rögtön szót kapott.

- Azok után, amiket Manthonnet tábornok elmondott, van-e nézetük szerint remény a győzelemre?

- Nagyon kevés.

- Kevés? S ugyan miben reménykednek? Halljuk.

Senki nem szólt.

- Tehát nincs remény - folytatta Salvato -, legföljebb ábrándok.

- S ön lát kiutat, tábornok?

- Igen, ha pontról pontra azt teszik, amit javasolok.

- Halljuk.

- Itt csupa derék, bátor ember ül, nemde? És mind kész életét adni a haza üdvéért?

- Mind, ahányan vagyunk! - kiáltották a Direktórium tagjai, felugorva.

- Nem kétlem - mondta Salvato, szokott nyugalmával. - De a hazáért meghalni vagy a hazát megmenteni - nem ugyanaz. A mi kötelességünk a hont megmenteni. Mert a hont megmenteni annyi, mint a köztársaságot megmenteni, s a köztársaságot megmenteni annyi, mint meggyökereztetni e balsors verte földön az értelmet, haladást, jogot, világosságot, szabadságot. Ferdinánd győzelme mindezt fél évszázadra, ha ugyan nem egy egész évszázadra semmivé tenné.

Néma csendben hallgatták végig Salvato hibátlan és cáfolhatatlan okfejtését.

Ő így folytatta:

- Amikor Macdonaldot visszarendelték Észak-Itáliába, s a francia csapatok kiürítették Nápolyt, ti ujjongtatok örömötökben, s azt kiáltoztátok: "Végre szabadok vagyunk!" Holott ekkor tettétek meg az első lépést vissza a rabság felé, csakhogy mindenkit elvakított a nemzeti gőg, a szűkkeblű hazafiság.

Szégyenpír lepte el a direktóriumi tagok homlokát. Manthonnet felhorkant:

- Mindig az idegenek!

Salvato vállat vont.

- Én törzsökös nápolyi vagyok, Manthonnet, sokkal inkább az, mint ön, hiszen az ön családja alig ötven éve települt át Szavojából Nápolyba, én viszont Moliséből származom, őseim Molise földjén éltek-haltak. Adná Isten, hogy én is ott haljak meg, ahol ők!

- Hallgassatok rá - szólt közbe egy hang -, maga a bölcsesség szól hozzátok ez ifjú szájából.

- Nem tudom, kit tekintenek mások idegennek, ellenben tudom, kit tekintek testvéremnek. Testvérem minden ember, nemzetiségre való tekintet nélkül, aki azt akarja, amit én: a nemzet függetlenségének kivívása által biztosítani fiai méltóságát. Legyen bár francia, orosz, török vagy tatár, ha fáklyát gyújt a sötétség éjjelében, ha a jelszava: Haladás! Szabadság! - nekem testvérem. És igenis idegenek a szememben tulajdon honfitársaim, a nápolyiak is, ha Ruffo lobogója alá állnak, Ferdinánd uralmáért harcolnak, s ismét nyakunkra akarják ültetni zsarnokainkat, a féleszű királyt és züllött élete párját.

- Folytasd, Salvato, beszélj! - buzdította az iménti hang.

- Nos, a szemetekbe mondom: meghalni tudtok az eszméért, győzni nem.

A gyülekezeten izgalom vett erőt. Manthonnet hirtelen szembefordult Salvatóval.

- Meghalni tudtok az eszméért - ismételte Salvato -, de győzni nem. Bizonyság rá, hogy Bassetti vereséget szenvedett, Schipani úgyszintén, sőt mi több, ön is vereséget szenvedett, Manthonnet.

Manthonnet lehorgasztotta a fejét.

- A franciák ellenben nemcsak meghalni tudnak, győzni is. Crotonéban harmincketten voltak; a harminckettőből tizenöt elesett, tizenegy megsebesült. Civita Castellanánál kilencezren voltak negyvenezer ellenében, és mégis győztek. Mert, mint mondottam, a franciák nemcsak meghalni tudnak, de győzni is.

Pisszenés sem hallatszott.

- A franciák nélkül odaveszünk mind egy szálig. Dicső halál lesz, fényes halál, mint Brutusé és Cassiusé Philippinél, de kétségbeesetten halunk majd meg, ajkunkon istenkáromlással vagy a szörnyű kiáltással: "Üres szó vagy, erény!" S ami a legszörnyűbb: velünk pusztul a köztársaság. A franciák segítségével ellenben győzni fogunk, s a köztársaság megmenekül.

- Egyszóval a franciák bátrabbak nálunk? - berzenkedett Manthonnet.

- Dehogy, dehogy, kedves tábornokom. Nincs ember, aki túltenne bátorság dolgában önön, rajtam vagy Cirillón, aki immár másodszor helyeselt nekem. S ha üt végpercünk, ha halnunk kell, remélem, ezt fényesen be is bizonyítjuk majd: úgy halunk meg, hogy soha senki szebben. De Kościuszko is bátor volt, s mégis azzal a borzasztó szóval esett el, hogy Finis Poloniae! - amit Lengyelország háromszori felosztása követett. Mi is egytől egyig történelmi jelentőségű szavakat mondanánk halálunk pillanatában, kétségkívül, s ön mondaná a legszebbet, Manthonnet, de ismétlem, jobb nem elbukni. Ha másért nem, hát azért, hogy fiainknak ne kelljen elölről kezdeniök a harcot.

- De hát honnan vegyük tulajdonképpen azokat a franciákat? - szólt közbe Cirillo.

- A Sant'Elmo-erődből jövök; most váltam el Mejean ezredestől - felelte Salvato.

- Ismeri azt az embert? - kérdezte Manthonnet.

- Igen. Aljas fráter - válaszolta Salvato, változatlan nyugalommal. - Ezért vezetett eredményre tárgyalásunk. Eladott nekem ezer francia katonát.

- Összesen ötszázötven embere van! - horkant fel Manthonnet.

- Az isten szerelmére, kedves Manthonnet, ne szakítson folyton félbe. Ha időt vehetnék pénzen, mint katonát, örömest vennék azt is. Mejean ezer embert adott el nekem.

- Tíz-tizenötezer embert így, megverten is, ki tudunk állítani - vetette közbe Manthonnet. - Komolyan állítja, hogy ezer francia katonával többre megy, mint tizenötezer nápolyival?

- Nem azt mondtam, hogy ezer franciával többre megyek, mint tizenötezer nápolyival, de igenis állítom, hogy tizenötezer nápolyival és ezer francia katonával vállalkozhatunk arra, amire harmincezer nápolyival sem.

- Ön rágalmaz bennünket, Salvato.

- Isten ments! De a tények - tények. Higgyék meg: ha Macknak csak ezer kipróbált, fegyelmezett, győzelemhez szokott katonája lett volna, mindössze ezer veteránja Eugen herceg vagy Szuvorov seregéből, nem szenvedtünk volna ilyen megalázó vereséget! Mert fél szívvel a nápolyiak oldalán álltam én is e csatában, bár ellenük harcoltam, s üldözésükre keltem, amikor megfutottak. Ezer francia, az egy négyszög, merő vasból, kedves Manthonnet, ezer francia: valóságos erőd, melyről visszapattan a tüzérség s a lovasság minden támadása; ezer francia - sorompó, melyen az ellenség nem tör át, bástyafal, melynek oltalmában a bátor, de fegyelmezetlen, újonc katona magára talál, helyére lel. Adjon a kezem alá tizenkétezer nápolyi katonát, az ezer francia mellé, s akármi legyek, ha egy héten belül ide nem hozom Ruffo bíborost, gúzsba kötve.

- És más nem is lehetne a parancsnoka a tizenkétezer nápolyi és ezer francia katonának, mint ön, Salvato?

- Vigyázzon, Manthonnet! Az irigység nemtelen érzés, ne tűrje, hogy a lelkébe férkőzzék!

Manthonnet nem állta a fiatalember nyugodt tekintetét. Lesütötte a szemét, majd felkelt helyéről, s kezet nyújtott Salvatónak.

- Bocsásson meg, kedves Salvato. Vereségem szégyenét nem hevertem még ki. Ha csakugyan kineveznők a sereg főparancsnokává, elfogadna alvezérének?

- Folytassa, Salvato - avatkozott közbe Cirillo.

- Valóban, csakis én lehetnék a parancsnok, s megmondom, miért: mert a győzelemnek feltétele, hogy legfőbb támasza s talpköve, az ezer francia, engem lásson a sereg élén, engem, akiről tudják, hogy Championnet tábornok szárnysegéde, s mi több: barátja voltam. Ha hírre, rangra vágynék, nem kértem volna szabadságot Macdonaldtól, hanem elvonultam volna a sereggel Észak-Itáliába, az igazi nagy ütközetek színterére, ahol három-négy év alatt bárkiből Desaix, Kléber, Bonaparte vagy Murat válhat, ahelyett, hogy egy félvad kalábriai banda vezéreként dicstelen hulljak el parasztok kezétől, akiket egy pap vezet.

- És mit kér a Sant'Elmo-erőd parancsnoka a francia katonákért? - kérdezte a Direktórium elnöke.

- Nevetségesen keveset, ahhoz képest, amit érnek. Igaz, a vérdíjat nem ők kapják, hanem Mejean. Ötszázezer frankot.

- Ötszázezer frankot? - hüledezett az elnök. - Honnan vegyük?

- Várjunk csak! - mondta Salvato, rendíthetetlen nyugalommal. - Nem ötszázezer frankra lesz szükségünk, hanem egymillióra.

- Annál rosszabb. Honnan vegyünk egymilliót, amikor legföljebb tízezer dukát van a kincstárban?

- Kijelölök név szerint tíz gazdag polgárt, adják őket kényre-kegyre a hatalmamba, s holnapra előteremtem a milliót. Ők maguk fogják idehozni.

- Salvato polgártárs - hördült fel a Direktórium elnöke -, olyasmire akar bennünket rávenni, amiért mi megvetésünkkel sújtjuk ellenségeinket.

- Salvato! - mormolta feddőn Cirillo.

- Türelem - felelte az. - Ismételten kértem a jelenlevőket, hogy hallgassanak végig, s lám, minduntalan félbeszakítanak!

- Nagyon igaz. Szánjuk-bánjuk - szólt Cirillo, s bocsánatkérően biccentett. - Beszéljen.

- Köztudomású, hogy Molise tartományban kiterjedt birtokaim, tanyáim, házaim vannak. Ingatlan vagyonom összértéke hozzávetőleg kétmillió. Én egész vagyonomat a nemzetnek adományozom. Ha Nápolyt megmentettük, ha Ruffót elfogtuk vagy megfutamítottuk, a nemzet elárverezteti majd javaimat, és visszafizeti a kölcsönt a tíz polgárnak, aki azt nekem, illetőleg a nemzetnek előlegezte.

A direktorok csodálattal tekintettek Salvatóra. Manthonnet átölelte.

- Az imént még arra kértelek, végy be alvezérednek, most csak arra: végy be seregedbe közkatonának! - kiáltotta.

- De ki vigyáz Nápoly rendjére s biztonságára, mialatt te a tizenötezer nápolyi és ezer francia katonáddal Ruffo ellen vonulsz? - kérdezte a Direktórium elnöke.

- Ez az egyetlen bökkenő! - felelte Salvato. - Nagy áldozat, szörnyű felelősség, de vállalnunk kell. Nincs más hátra: a hazafiak az erődökben keresnek menedéket, s körömszakadtáig védik a várakat s önmagukat.

- Hát a város! A város! - kiáltották a direktorok.

- A várost nyolc-tíz napra át kell engednünk a csőcseléknek.

- Az nyolc-tíz napi gyújtogatás, fosztogatás, vérontás! - döbbent meg az elnök.

- Majd visszatérünk győztesen, és a bűnösök lakolni fognak.

- Mit ér, ha meglakolnak? Fölépül-e attól egyetlen leégett ház, visszanyeri-e bárki semmivé lett vagyonát, új életre támadnak-é a halottak?

- Húsz év múltán híre-pora sem lesz a húsz leégett háznak, húsz semmivé lett vagyonnak, húsz áldozatnak. Mit számít mindez, ha győz a köztársaság! Mert ha elbukik, nem húsz, de száz meg száz ember bánja, nem hússzor: ezerszer sújt le Nápolyra az önkény, a balsors, a halál.

A direktorok összenéztek.

- Vonulj át a szomszéd szobába - fordult az elnök Salvatóhoz. - Szavazásra bocsátom a javaslatot.

- Én mellette vagyok, Salvato! - kiáltotta Cirillo.

- S én maradok, hogy tőlem telhetően kedvezően befolyásoljam a tanácskozás kimenetelét - szólt Manthonnet.

- Direktor polgártársak, gondoljatok Saint-Just mondására: "Ha a forradalom nem ás mélyre, tulajdon sírját ássa!" - szólt vissza mentében Salvato.

Kilépett az ajtón, s a szomszédos szobában várta a döntést, ahogy az elnök meghagyta neki.

Tíz perc múltán nyílt a tanácsterem ajtaja. Manthonnet kisietett, karon ragadta Salvatót.

- Gyere - mondta, s megindult vele a kijárat felé.

- Hová? - kérdezte Salvato.

- Meghalni.

Salvato javaslatát a direktorok négy az egy ellenében elutasították.

Az egyetlen igen szavazatot Cirillo adta le.

Ugyanaznap este parádés előadás zajlott a San Carlo Színházban. A Horatiusok és Curiatiusok-at adták, Cimarosa száz remekének egyikét. Ki gondolta volna e fényesen kivilágított terem, e ragyogó gálaruhákba öltözött nők s e fiatalemberek láttán, akik a ruhatárban hagyták s távozóban ismét magukhoz vették puskájukat, hogy Hannibál Róma kapui előtt jár!

A második felvonás közben felment a függöny, megjelent a színpadon a színház primadonnája, a hon nemtőjének öltözve, kezében gyászszín zászló, s felolvasta a legújabb híreket, melyekről mi az előző fejezetekben értesültünk. A hazafiaknak nem maradt más választásuk, mint győzni vagy meghalni, a kardinálist Nápoly falai alatt tönkreverni, vagy elesni e falak védelmében.

Iszonyú hírek! - s mégsem verték le a közönséget. Ahány hír, annyiszor hangzott fel válaszul a kiáltás: "Éljen a szabadság! Halál a zsarnokokra!"

Az utolsó és leggyászosabb hírre, Manthonnet vereségének és meghátrálásának hírére, lobot vetett a hazafias elszántság.

- A szabadsághimnuszt! A szabadsághimnuszt! - harsogta az egész terem.

A színésznő, aki e vészterhes hadijelentést felolvasta, beleegyezően bólintott, jeléül, hogy kész a nemzeti himnuszt elénekelni. De a közönség hirtelen felfedezte az egyik páholyban Eleonora Pimentelt, Monti, a himnusz szövegírója és Cimarosa, a megzenésítő társaságában.

- Eleonora Pimentelt! Halljuk Pimentelt! - kiáltották mind egy emberként.

A Parthenopéi Monitor szerkesztése hallatlanul népszerűvé tette a hős lelkű asszonyt.

Eleonora bókkal köszönte meg az ünneplést. De a sokaság nem érte be ennyivel; makacsul követelte, hogy Eleonora maga énekelje el a himnuszt.

Ő pillanatnyi vonakodás után, kénytelen-kelletlen engedett a közóhajnak.

Kisietett a páholyból, s rövid idő múltán a színpadon tűnt fel. A terem ujjongott, éljenzett, hurrázott, bravózott, tapsolt.

A színésznő odanyújtotta Eleonórának a gyászlobogót.

Ő nemet intett, s azt mondta rá:

- Ez a holtak zászlaja. Istennek hála, a köztársaság és a szabadság nem halt meg, amíg mi élünk s lélegzünk. Az élők zászlaját kérem!

Előhozták a háromszínű nápolyi lobogót.

Ő szenvedélyes mozdulattal a szívére szorította.

- Ó, szabadság szent lobogója, légy győzelmi zászlónk, vagy légy mindannyiunk szemfedője! - kiáltotta.

Szavait falrengető, tomboló éljenzés fogadta. A karmester beintett, felhangzottak a himnusz első akkordjai. Különös, mély és feszült csend támadt, s Eleonora Pimentel, mint a haza földre szállt jó szelleme, rázendített csodálatos, tiszta csengésű, átható alt hangján az első strófára, amely ekképpen kezdődik:

Népek, kik térden csúsztatok
a trónus lépcsején, ti árvák,
a zsarnok hull, felálljatok!
Tiporjátok meg koronáját![17]

Mire a parthenopéi Marseillaise utolsó szavai elhangzottak, utolsó akkordjai elhaltak, forrpontig emelkedett a terem hangulata. Csak annak lehet némi fogalma e légkörről, aki ismeri a nápolyi népet, s látta már, hogyan csap át bámulata, tetszése őrjöngésbe, hogyan hadonász eszeveszetten, kurjongat tagolatlanul, mert a szó kevés túláradó érzelmei kifejezésére.

Koszorúk, csokrok záporoztak a színpadra.

Eleonora felemelt két babérkoszorút, s az egyiket Monti, a másikat Cimarosa fejére illesztette.

Egyszerre egy pálmaág hullott a virághalom tetejébe, nem tudni honnan, merről.

Négyezer tenyér verődött tapsra, kétezer ember kiáltotta, ahogy a torkán kifért:

- A pálmát Eleonorának! Övé a pálma!

- A vértanúság pálmaága! - szólt ő látnoki szóval, mialatt felemelte s két keresztbe tett karjával szívére szorította a pálmaágat.

A lelkesedés nem ismert többé határt. A nézők felrohantak a színpadra, térdre borultak Eleonora előtt, kifogták a lovakat a bejárat előtt várakozó hintájából, s maguk vontatták haza, a zenekartól kísérve, mely éjjel egy óráig játszott egyfolytában Eleonora ablakai alatt.

Monti dalától volt hangos egész éjjel Nápoly.

Ám az izzó lelkesedés, mely ott a San Carlo zárt termében szinte a falakat látszott szétvetni, jéggé hűlt másnap a város tág térségein. Az est szenvedélye a terem légköréből, melegéből, fényeiből, zajaiból, delejes áramlataiból táplálkozott; e körülmények szűntén elsorvadt, elapadt.

Sebesülten, porlepetten, rendezetlen sorokban menekültek haza nap mint nap a város utolsó védői a Capuai kapun vagy a Carmine kapun át, s Nápolyt e látvány mélységes gyászba merítette. Mígnem egy szép napon döbbenet lett úrrá rajta, gyász helyett.

A kör napról napra szűkült Nápoly körül. Fojtogató gyűrűjébe fogta a vas s a tűz.

Minden irányból ádáz ellenség fenekedett a nápolyi hazafiakra, könyörtelen ellenfelek.

Északról fra Diavolo és Mammone.

Keletről Pronio.

Délkeletről Ruffo, de Cesare és Sciarpa.

Délről és nyugatról a brit flotta maradványai; s e flotta maga is feltűnhetett bármikor újra, hatalmasabban, mint valaha, négy orosz, öt portugál és három török hadihajóval megerősödve. Egyszóval Európa minden zsarnoka sorompóba állt s szövetkezett, hogy a szerencsétlen város torkára forrassza a kiáltást: "Éljen a szabadság!"

Ám a nápolyi hazafiak - meg kell adni! - a helyzet magaslatára emelkedtek. Június 5-én a Direktórium, a klasszikus római hagyományt követve, ünnepélyes keretek közt kitűzte a vörös zászlót, közhírré tette, hogy a haza végveszélyben van, és Nápoly minden polgárát harcba szólította a respublika védelmében. De senkit nem kényszerített akarata ellenére fegyverfogásra, hanem úgy rendelkezett, hogy azon polgárok, akik sem a nemzetőrség, sem más hazafias társaságok névjegyzékére nem vétették fel magukat, kötelesek adott jelre - az erődökből leadott három ágyúlövés elhangzása után - késedelem nélkül hazatérni, s házuk ajtaját, ablakát mindaddig zárva tartani, míg egy újabb jel - egyetlen ágyúlövés - fel nem hatalmazza őket a kapunyitásra. Mindazok, akik e három ágyúlövés elhangzása után fegyverrel a kézben az utcán találtatnak, holott nem tagjai a hazafias társaságoknak s nem nemzetőrök, a hon ellenségeinek tekintendők, mint ilyenek letartóztatandók és agyonlövetendők - mondta a Direktórium rendelete.

Nápoly négy erődjét, a Carmine-, a Castelnuovo-, a Sant'Elmo és a Tojáserődöt három hónapra elegendő készlettel látták el.

Sokan jelentkeztek önként a harcra, s kértek puskát, golyót. Elsőnek egy nagy hírű, ősz, öreg s csaknem vak ügyvéd, aki egykor, II. József itáliai körútja idején, a császár ciceronéja volt, mint a nápolyi régiségek alapos ismerője.

Két unokaöccse kísérte, két tizenkilenc-húsz éves fiatalember.

A fiatalok rögtön kaptak puskát, lőszert, hanem az ügyvédnek nem akartak fegyvert adni, mondván, hogy csaknem vak már az öregségtől.

- Olyan közel megyek majd az ellenséghez - felelte erre ő -, hogy nagy szégyen lenne rám, ha onnan se látnám.

A politikai gondokhoz egy nyomasztó szociális gond társult: az éhínség. A Direktórium úgy határozott, hogy házról házra járva segítséget visznek minden rászorulónak, ami nemcsak szerfelett emberséges rendszabály volt, de jó propaganda is a köztársaságnak.

Domenico Cirillo segélypénztárt alapított, s jó példával járván elöl, odaadta egész készpénzvagyonát - kétezer-valahány dukátot.

A Paganók, Conforték, Baffik, Nápoly legnemesebb szívű családjai siettek Cirillo példáját követni.

Utcánként kijelölték a legnépszerűbb polgárt, legtiszteletreméltóbb matrónát, s rájuk bízták a gyűjtést.

A szegények apja vagy anyja - így nevezték a gyűjtőket - házról házra járt; eljutott a legszerényebb viskókba, a legnyomorúságosabb putrikba is, el a padláslakásokba, s mindenüvé eljuttatta a haza ajándékát, a kenyér- s pénzadományt. A szakképzett munkásoknak jutott munka, a betegeknek segély és ápolás. Mindazok közül, akik a könyörület e nagy munkájából részt vállaltak, két hölgy tűnt ki leginkább buzgalmával: Pepoli s Cassano hercegnők.

Domenico Cirillo felkérte Luisa San Felicét, működjék ő is közre a gyűjtésben. Luisa elutasította a kérést, mondván, hogy tartózkodnia kell a nyilvános szerepléstől, mivel férje a trónörökös könyvtárosa.

Egyébként is megtette ő már a magáét, sőt annál is többet, amikor akaratlanul okozója lett a két Backer letartóztatásának.

Háromezer dukátot mégis felajánlott Salvato s a maga nevében Fusco hercegnőnek, aki rögtön beállt a gyűjtők sorába.

De a nyomor feneketlen volt: a polgárok áldozatkészsége ellenére hamarosan kiürült a pénztár.

A törvényhozó testületben valaki azzal a javaslattal állt elő, hogy a köztársaság minden rendű-rangú alkalmazottja mondjon le fizetése feléről a szűkölködők javára. Cirillo, aki egész készpénzvagyonát odaadta előbb már e jótékony célra, elsőül mondott le fizetése feléről. A testület többi tagja követte példáját. Nápoly minden negyede saját kirurgust és orvost kapott, aki a hozzáfordulókat ingyenes gyógykezelésben részesítette.

A nemzetőrségre hárult a rend fenntartásának feladata.

Macdonald távozása előtt ellátta a nápolyiakat zászlókkal és fegyverekkel. Fővezérré kinevezte Bassettit, aki, mint láttuk, csatát vesztett fra Diavolo és Mammone ellenében, és sebesülten tért vissza Nápolyba; helyettesként mellé rendelte Gennaro Ferrát, Cassano herceg öccsét, vezérkari segédtisztéül pedig Francesco Grimaldit.

A helyőrség parancsnoka Frederici tábornok lett, a Castelnuovo-erődé Massa lovag, a Tojáserődé L'Aurora ezredes.

Minden kerületben egy testőrosztag állomásozott, harminc lépésenként őrök posztoltak az utcákon.

Június 7-én Writz tábornok letartóztatta a királyi hadsereg volt tisztjeit, helyesebben szólva azokat a volt tiszteket, akik megtagadták a szolgálatot a köztársasági hadseregben.

Június 9-én este nyolc órakor eldördült a három riasztólövés. Mindazok, akik nem léptek be a nemzetőrségbe, sem egyéb hazafias társaságokba, késedelem nélkül hazatértek, s parancs szerint elreteszelték házuk ajtaját, ablakát.

A nemzetőrség s az önkéntesek ellenben sietve elfoglalták őrhelyeiket a Toledo utcán s a köztereken.

Hadügyminiszteri minőségében Manthonnet szemlét tartott a csapatok felett, Writz és Bassetti, a fővezér társaságában, aki gyorsan felépült aránylag könnyű sebéből. Bassetti rövid beszédet mondott: dicsérte katonái buzgalmát, s kijelentette, hogy nincs többé visszaút, vagy győznek, vagy meghalnak mind egy szálig. A három riasztólövést csak azért adták le, hogy lássák, hány emberre számíthatnak a végveszély pillanatában - mondta végezetül, és mindenkit hazaküldött.

Az éjszaka nyugodtan telt el. Másnap kora hajnalban eldördült az az ágyúlövés, mely Nápoly tudtára adta, hogy polgárai ismét szabadon közlekedhetnek a városban, amerre tetszik, s intézhetik ügyes-bajos dolgaikat.

31-én híre jött, hogy a kardinális Noláig jutott, azaz hét-nyolc mérföldre megközelítette Nápolyt.

A Castelnuovo-erőd egyik cellájában, melynek három sor ráccsal elzárt ablaka a tengerre nézett, két férfi hevert felöltözve priccsén - az egyik ötvenöt-hatvan esztendős, a másik huszonöt-harminc -, s mindketten szokatlan figyelemmel hallgatták a nápolyi halászok lassú, egyhangú danáját. Az őrszem gondtalanul sétált fel-alá a keskeny partsávon, mely az erőd meredeken a tengernek tartó aragóniai tornyait a vízparttól elválasztja. Parancsa volt rá, hogy a foglyokat meggátolja a szökésben, de nem arra, hogy a halászokat meggátolja az éneklésben.

Aligha a dallam szépsége bilincselte le a rabokat, ha mégannyira zenerajongók volnának is. A nápolyi nép végeláthatatlan rögtönzései sajnálatosan nélkülözik a zenei csínt, összhangzatot, ritmust.

De ha nem a dallam, akkor csakis az ének szövege kelthette fel a két férfi érdeklődését, ami abból is kitetszett, hogy a fiatalabb fogoly az első strófa hallatán hirtelen felpattant, jól megmarkolta az ablak rácsozatát, felhúzódzkodott az ablaknyílásig, és sóvár tekintetét úgy fúrta be az est homályába, mintha azt remélné, hogy a hold sápadt, pisla fényénél megláthatja az énekest.

- A hangjáról megismerem - szólt a fiatalabb férfi, az, aki az ablakon kilesett, s az énekre felfigyelt -, Spronio ő, a mi Sproniónk.

- Figyeld meg jól, mit mond, Andrea - szólt az öregebb férfi, erősen németes kiejtéssel. - Te jobban érted a nápolyi dialektust, mint én.

- Csitt, apám! - intette a fiatalember. - Itt állt meg, éppen az ablakunk alatt, mintha hálóját készülne kivetni. Bizonyára jó hírt hoz.

A két férfi elhallgatott, az álhalász új énekbe fogott.

Fordításunk híven tükrözi a szöveg értelmét, ha nem is versenghet vele egyszerűség dolgában.

A fiatalabb rab nem tévedett. Az, akit ő Sproniónak nevezett, csakugyan hírt hozott a foglyoknak.

Az első strófát csupán a figyelmük felkeltésére szánta.

Angyal szállott alá a földre,
felénk új szabadsággal int;
mint üveget, az ellen fürge
lándzsáját szilánkokra törte,
- ki addig él, meglátja mind!

- Ruffo kardinálisról beszél - szólt hátra a fiatalabb férfi, akihez eljutott már a hadjárat híre, de sejtelme sem volt róla, hogy áll jelenleg a kardinális szénája.

- Figyelj, Andrea, jól figyelj! - felelte az apa.

Az ének folytatódott:

Hatalmát nem ronthatja senki,
Crotone, Altamura ing
s ledől, bár még dacol, de jön, ki
a gonosz uralmát ledönti,
- ki addig él, meglátja mind!

- Hallod, apám, a kardinális elfoglalta Crotonét és Altamurát - lelkendezett Andrea.

Az énekes belekezdett a harmadik szakaszba:

Hogy hűtlen várát megdorgálja,
Nocerát tegnap hagyta itt,
és ott pihen meg éjszakára
a szép Nolában, híre járja,
- ki addig él, meglátja mind!

- Hallod, apám? - ujjongott a fiatalember. - Ruffo Nolában van.

- Hallom, fiam, hallom - szólt az aggastyán -, de hátha Nola messzebb van Nápolytól, mint Palermo Nolától?

Mintha feleletül szánná az öreg kétségeire, a kinti énekes most így dalolt:

Vállalkozását betetőzni
immár Nápoly felé tekint,
három nap, és rohammal ősi
Nápolyt lerontja és legyőzi,
- ki addig él, meglátja mind!

Még el sem hangzott egészen az utolsó sor, amikor a fiatalember elengedte a rácsot, s visszahuppant fekhelyére: a folyosót léptek zaja verte fel, s a léptek a zárka ajtajához közeledtek.

Apa és fiú egyetlen aggódó pillantást válthatott csupán a mennyezetre függesztett mécs sápadt fényénél.

A látogatás szokatlan időpontban érte őket, s mint tudjuk, a rabra ijesztően hat minden váratlan esemény.

Feltárult a zárka ajtaja. A foglyok tíz-tizenkét fegyverest pillantottak meg a folyosón.

- Keljenek fel, öltözzenek és kövessenek - szólt egy parancsoló hang.

- Ami a parancs első felét illeti, az máris teljesült - felelte vidáman Andrea -, legalább nem kell önöket megvárakoztatnunk.

Az aggastyán némán felállt. Furcsa, de úgy látszott: a két fogoly közül ő félti inkább az életét, holott sokkal több évet élt fiánál.

- Hová visznek? - kérdezte enyhén remegő hangon.

- A törvényszék elé - felelte a tiszt.

- Hm - csúszott ki Andrea száján -, ha így van, félek, későn érkezik.

A tiszt magára vette a megjegyzést.

- Kiről beszél? - kérdezte.

- Valakiről, akit ön nem ismer, s akit éppen azelőtt emlegettünk, hogy ön beszólt a zárkánkba.

A bíróság, mely elé a foglyokat vezették, egyenes utóda volt annak a másik bíróságnak, mely korábban felségsértési perekben ítélkezett, csakhogy nem a király, hanem a nemzet ellenségeit üldözte.

Elnöke egy híres ügyvéd volt, Vincenzo Lupo.

Tagjainak száma, az elnökkel együtt, öt. A Castelnuovo-erődben székelt, hogy a foglyokat ne kelljen az utcán át kísérni a Vicaria épületébe, ami zavargásokra vezethetett volna.

A foglyoknak mindössze két emeletnyi utat kellett megtenniök.

A második emeleten volt a tanácsterem.

A bíróság öt tagja, a közvádló, a törvényszéki írnok s a teremszolgák már a helyükön várakoztak.

Odakészítették a vádlottak padját is, helyesebben szólva két támlátlan széket.

E székektől jobbra-balra két karosszék állt, a hivatalból kijelölt védők részére.

Nápoly két legjobb jogászát rendelték ki hivatalból Backerék védőügyvédjéül, Mario Paganót és Francesco Confortit.

Simone és Andrea Backer roppant udvariasan üdvözölte a két jogtudóst. Bár mélyreható elvi ellentétek választották el őket védőiktől, azt el kellett ismerniök, hogy mindkettő a jog koronázatlan fejedelme.

- Simone Backer és Andrea Backer polgártársak - szólt az elnök -, félóra áll rendelkezésükre, tanácskozzanak ügyvédeikkel.

Andrea meghajolt.

- Uraim, fogadják őszinte köszönetünket azért, hogy védelmünkről gondoskodtak, sőt azt a legavatottabb kezekre bízták. Mégis úgy hiszem, felesleges itt az ügyvédi szó, annak alapján, ahogy a per lefolyását elképzelem. Ami természetesen a legkevésbé sem csorbítja hálámat az ügyvéd urak iránt, amiért voltak szívesek e reménytelen ügy védelmét elvállalni. Apám meg én váratlanul cseppentünk ide, nem volt alkalmunk a védekezés módját előre megbeszélni, az volna tehát a kérésem, engedjék meg, hogy egymással tanácskozzunk öt percet, ahelyett, hogy az ügyvédeinkkel tanácskoznánk félórát. Súlyos döntés előtt állunk, kötelességem kikérni apám véleményét.

- Tanácskozzanak bátran, Backer polgártárs.

A két ügyvéd távolabb vonult, a bírák hátat fordítottak a két Backernak, s egymás közt csevegtek, az írnok és a teremszolgák elhagyták a termet.

A két vádlott suttogva néhány szót váltott. A kért öt perc sem telt még le, amikor Andrea újfent a bírósághoz fordult.

- Elnök úr - mondta -, kezdhetjük.

Az elnök csengetett: "Helyre!" A bírák leültek, a teremszolgák s az írnok visszatértek a terembe, a védőügyvédek helyet foglaltak a vádlottak mellett.

Simone Backer állva maradt.

- Uraim - mondta -, Frankfurtból származom, mindmáig törve, akadozva beszélem az olasz nyelvet. A továbbiakban hallgatni fogok, de fiam, aki már itt született Nápolyban, beszél helyettem is. Egyazon ügyben kerültünk ide, egyforma ítéletnek nézünk elébe. Közös a bűnünk - ha ugyan bűn felkent királyunkat szolgálni -, nem különbözhet a büntetés sem. Beszélj, Andrea, amit te mondasz, a szívemből mondod, amit teszel, szívből helyeslem.

S az öreg leült.

Ekkor szólásra emelkedett Andrea. Egyszerűen beszélt, köntörfalazás nélkül:

- Apám neve Giacopo Simone Backer, az enyém Giovanni Andrea Backer. Ő ötvenkilenc esztendős, én huszonhét, mindketten a Medina utca 32. szám alatt lakunk, s Ferdinánd őfelsége bankárai vagyunk. Gyermekkoromtól fogva arra neveltek, hogy tiszteljem a királyt s a királyság intézményét. Mióta a királyság megdőlt, a király elmenekült, egyetlen vágy hajtott: helyreállítani a királyságot, visszahozni a királyt. Ezért szerveztünk összeesküvést a köztársaság megdöntésére. Tudtuk, hogy fejünkkel játszunk, de úgy hittük, kötelességünk vállalni e kockázatot. Valaki feljelentett, letartóztattak, börtönbe vetettek. Ma este elővezettek zárkánkból e törvényszék elé, hogy kihallgassanak bennünket. Ne is faggassanak tovább, uraim. Mindent elmondtam.

Mialatt a fiatalember beszélt, az elnök, a bírák, a közvádló, az írnok, a teremszolgák s a védők hökkenten bámulták, az aggastyán ellenben büszkén tekintett rá, és sűrűn bólogatott, egyetértése jeléül.

- Mit cselekszik, fiatalember? Hogy védjük így meg! - kiáltotta Mario Pagano.

- Nagy megtiszteltetés, ha ön véd valakit, Pagano úr, de én mégsem kérek belőle. A köztársaságnak példamutató önfeláldozásra van szüksége, a királyságnak meg példamutató hűségre. A két alapelv - a népjog s az isteni jog - birokra kelt egymással, s úgy lehet, évszázadokig tart, míg végül eldől; mindkét oldalnak szüksége van hősökre és mártírokra egyaránt.

- Lehetetlen, Andrea Backer polgártárs, hogy nincs mit felhoznia mentségére - erősködött Mario.

- Pedig nincs, uraim, semmi mentségem. Bűnös vagyok a szó legteljesebb értelmében, s egyebet védelmemre fel nem hozhatok, mint azt, hogy Ferdinánd király világéletében kegyes volt apámhoz, s mi hívei vagyunk mindhalálig.

- Mindhalálig - visszhangozta Simone Backer. Továbbra is helyeslően bólogatott, integetett fia szavaira.

- Andrea polgártárs - szólt az elnök -, ön eszerint eleve úgy jött ide, hogy bizonyosra vette: elítéljük, mi több, ezt szinte kívánatosnak tartja.

- Úgy jöttem ide, elnök polgártárs, mint aki tudja: ez az első lépés a vérpadhoz.

- Tehát maga is elismeri, hogy legjobb lelkiismeretünk szerint nem tehetünk egyebet: halálra kell ítélnünk?

- Összeesküvésünk sikere esetén mi is halálra szántuk önöket.

- Egyszóval a hazafiak tömeges lemészárlására készültek?

- Legalább százötvenet ítéltünk halálra.

- De e szörnytettet nyilván nem kettesben hajtották volna végre?

- Mellénk állt volna mindenki, akinek a szíve a királyért dobog - s ők többen vannak, mint sejtik, uraim!

- Nyilván hiába is kérdezem, de megkérdem: hajlandó elárulni a királyság e hű szolgáinak nevét?

- Akadt áruló a mi besúgásunkra, keressenek hát újabb árulókat a többiek besúgására. Ami bennünket illet, mi életünket adjuk az ügyért.

- Úgy van, úgy - bólogatott az aggastyán.

- Ezzel tehát végeztünk. Következik az ítélethozatal - mondta az elnök.

- Megbocsásson, elnök úr - szólt közbe Mario Pagano -, előbb igenis én következem szólásra.

Andrea meglepetten kapta fel a fejét.

- Hogyan védhetné meg azt, aki maga sem kér a védelemből, s tette méltó béreként fogadja a büntetést? - kérdezte az elnök.

- Nem a bűnöst készülök védeni, hanem a büntetést támadni - vágta rá Mario Pagano.

És bámulatos ékesszólással rögtön ki is fejtette, miben kell különböznie a szabad nép igazságszolgáltatásának az önkényuralkodó igazságszolgáltatásától. A zsarnok végső érve - mondta - az ágyú s a vérpad, a népek legfőbb célja a meggyőzés; akit az erőszak igázott le, az örökösen lázong ura ellen, akit a meggyőzés, az új eszmék ellenzőjéből előbb-utóbb azok apostolává lesz. Filangierire hivatkozott és Beccariára, e két nemrég elhunyt lángelmére, kik mindketten barbárnak és feleslegesnek tartották a halálbüntetést, s minden erejükkel, tehetségükkel harcoltak megszüntetéséért. Robespierre-t idézte, a genfi filozófus tanítványát, aki e két olasz jogtudós művein pallérozta elméjét, s aki a Törvényhozó Nemzetgyűlésben a halálbüntetés eltörlését javasolta. A bírák jó szívére apellált, s mellüknek szegezte a kérdést: vajon csorbította volna-é a francia forradalom nagyságát, ha kevesebb vért ont, s nem ragyogna-e tisztább fénnyel Robespierre neve, ha - javaslata elfogadtatásra találván - nem mint a halálbüntetés alkalmazója, hanem mint annak eltörlője vonul be a történelembe? Sorra vette a Parthenopéi Köztársaság négyhónapos fennállásának minden eseményét, s kimutatta, hogy eleddig egyetlen csepp vér nem szennyezte be, míg az ellene támadó reakció útját hullahalmok szegélyezik. Szabad-e az utolsó pillanatban fölös emberáldozattal megszentségteleníteni a szabadság makulátlan oltárát? Ahány példát a világtörténelem kínál, ami gondolatot nemes szíve sugallt, azt Pagano mind a bíróság elé tárta. Tette pedig ezt ragyogó tudománya és tehetsége egész erejével. Majd a beszéd végén kitárt karral odalépett Andreához, s testvéri felbuzdulásában felszólította, váltsanak csókot a megbékélés jeléül.

Andrea szívére ölelte Paganót.

- Uram - mondta neki -, félreismerne, aki azt hinné, hogy apám meg én egyének ellen harcoltunk; mi egy elv védelmére szövetkeztünk. Meggyőződésünk, hogy a népet egyedül a királyság boldogítja; önök úgy vélik, egyedül a köztársaság; de remélem, ha egykor odafentről s együtt szemléli majd lelkünk a nagy pör lefolyását, végleg feledjük, ön is, én is, hogy én izraelita voltam idelent, ön keresztény, én royalista, ön republikánus.

Azzal apjához fordult, belekarolt, s így szólt:

- Menjünk, apám, hadd tanácskozzanak az urak.

Mindketten elfoglalták helyüket az őrök sorfala közt, s távoztak a teremből, mielőtt Francesco Conforti a száját kinyithatta volna, hogy kartársa, Mario Pagano beszédéhez csatlakozzék.

A tanácskozás nem tartott sokáig: a bűn nyilvánvaló volt, a vádlottak egy árva szóval sem tagadták, nem is mentegették.

Öt perc múltán hívatták a letartóztatottakat, s kihirdették előttük a halálos ítéletet.

A végzetes szó hallatán az aggastyán kissé elsápadt, a fiatal Backer ellenben rámosolygott bíráira, s udvarias meghajlással üdvözölte őket.

- Minthogy a védekezésről eleve lemondtak, nyilván felesleges, hogy bírói minőségünkben megkérdezzük: kívánnak-e védelmükre, az utolsó szó jogán, valamit még felhozni - mondta az elnök. - De azt tán megkérdezhetjük mint polgártársaik, honfitársaik, embertársaik, akiket mélyen lesújt, hogy ily iszonyú ítéletet kellett önök ellen hozniok, nincs-e valamely óhajuk, kívánságuk?

- Apámnak csakugyan lenne egy utolsó, s hitemre, könnyen teljesíthető kérése, uraim.

- Backer polgártárs, hallgatjuk önt - mondta az elnök.

- Uraim - szólt az apa -, a Backer és Társa cég immár százötven éves múltra tekint vissza. Annak idején saját elhatározásából költözött Frankfurtból Nápolyba. 1652. május 5-e óta, mióta dédapám megalapította, soha nem került még sor perre a cég és ügyfelei között, nem volt rá példa, hogy a bankház valamely kötelezettségének napra pontosan eleget ne tett volna. Nos, két hónap telt el letartóztatásunk óta, s azóta a cég nélkülünk működik.

Az elnök intett, jelezvén, hogy a legnagyobb jóindulattal hallgatja az aggastyán szavait. S csakugyan, nem csupán ő, de bírótársai is mind az öregre függesztették tekintetüket. Csupán Andrea sütötte földre a szemét, s csapkodta szórakozottan egy pálcával a nadrágszárát; ő tudta, mit szándékozik kérni apja.

Az öreg így folytatta:

- Kérésem tehát a következő lenne.

- Halljuk - szólt közbe az elnök. Alig várta már, hogy megtudja, mit kér Simone Backer.

- Az esetre, ha a kivégzésünket holnapra tűzték volna ki, azt kérjük, én meg a fiam, hogy halasszák el holnaputánra, ajándékozzanak nekünk egy, egyetlenegy napot a leltár s a mérleg elkészítésére. Bár nehéz idők jártak a bankra, bár nagy szolgálatokat tettünk a királynak, és sok pénzt költöttünk ügyére, ha magunk végezhetjük el a felszámolás munkáját, a cég remélhetőleg több mint négymillió töblettel zár, s mert akaratunktól független ok kényszerít a felszámolásra, nem esik miatta folt üzleti becsületünkön. Olyan cégnél, ugyebár, mint a mienk, melynek évi forgalma eléri, sőt meghaladja a százmilliót, sok olyan dolog adódik, megértheti, elnök úr, amiről nem tudhat más, mint a cég tulajdonosai, bármennyire megbízunk is alkalmazottainkban. Példának okáért több mint ötszázezer frank becsületbeli tartozásunk van, olyan ügyfelek betétjei, akiknek nevét nem jegyezhettük fel, s nyugtát sem adtunk a pénzről. Mint látja, elnök úr, a kérés elutasítása nagy csorbát ütne a becsületünkön. Ezért merem remélni, hogy holnap hazatérhetünk fegyveres őrizet alatt, az egész napot a cég felszámolásának szentelhetjük, és majd csak holnapután lőnek főbe bennünket.

Ezeket mondta az aggastyán, egyszerűen, de nagy méltósággal. A jelenlevők lelkük mélyéig megrendültek. Conforti megragadta Simone Backer kezét, s forrón megszorította, mit sem törődve a kettejüket elválasztó elvi szakadékkal, Mario Pagano kicsorduló könnyeit törölgette, s egy cseppet sem restellte elérzékenyülését.

Az elnök röpke pillantást váltott csupán társaival, s máris kimondta a verdiktet, tisztelettudóan fejet hajtva az aggastyán előtt:

- Úgy lesz, amint kívánja, Backer polgártárs. Szívből sajnáljuk, hogy egyebet nem tehetünk önért.

- Egyebet nem is kérünk - felelte Simone Backer.

Majd szívélyesen, szinte barátian elköszönt a bíróságtól, belekarolt fiába, elfoglalta helyét őrei között, s visszatért zárkájába.

Odakint elhallgatott az álhalász éneke. Andrea Backer ismét felhúzódzkodott az ablaknyílásig, s kikémlelt rajta.

A tenger néma volt és kihalt.

Másnap reggel hét órakor belépett a zárkába a börtönőr. A fiatal Backer javában aludt, az öreg ellenben ébren volt. Nagy serényen számokat rótt ceruzájával egy darabka papírra, melyet a térdére fektetett.

Az őrség felsorakozva várta, hogy a foglyokat a Medina utcába kísérje.

Az öreg a fiára pillantott.

- Ej, ej, Andrea, kelj már fel - szólította. - Mindig is hétalvó voltál, gyermekem, éppen ideje, hogy megjavulj.

Andrea kinyitotta a szemét, és jó reggelt köszönt apjának.

- Úgy legyen, ámbár attól tartok, Isten nem sok időt hagyott rá.

- Gyerekkorodban anyád költögetett - folytatta az öreg mélabúsan. - Kétszer, háromszor is szólított, míg fölébredtél, de csak nem szántad rá magad akkor sem, hogy kibújj a takaró alól. Be sokszor mentem fel a szobádba, hogy erővel kitessékeljelek az ágyból!

- Ígérem, apám - mondta a fiatalember, miközben felkelt és öltözködéshez látott -, hogy holnapután reggel rögtön kiugrom az ágyból, mihelyt fölébresztenek.

Az öreg is feltápászkodott, s nagyot sóhajtott.

- Szegény anyád! Jó, hogy ezt nem érte meg!

Andrea apjához lépett, és némán, gyengéden megölelte.

Az öreg Simone búsan nézte a fiát.

- Ilyen fiatalon! - mormolta. - De mit tegyünk!

A két rab tíz perc alatt útra készen állt.

Andrea kopogott a zárka ajtaján. A börtönőr bedugta a fejét.

- Á, elkészültek? Jöjjenek, a kíséret már várja magukat.

Simonét és Andreát tíz-tizenkét katona fogta közre. Megindultak a bankház irányába, mely, mint mondottuk, a Medina utcában székelt.

A Castelnuovo-erődtől a Backer-ház csupán egy ugrás. A menet háborítatlanul s gyorsan célhoz ért, mindössze egy-két járókelő bámulta meg a rövid úton.

Nyolc óra sem volt még, a bankház ajtaját zárva találták. Az alkalmazottak zöme kilenc órakor kezdte meg a munkát.

Az őrparancsnok, egy őrmester, becsengetett. Backerék öreg inasa jött kaput nyitni. Nagyot kiáltott meglepetésében, s kis híján gazdája nyakába borult. Az öreg német inas nagyon régen szolgált a házban, gyerekfővel hozta őt magával Frankfurtból Backer.

- Hát megjött, drága gazdám? - lelkendezett az inas. - Micsoda boldogság szegény szemeimnek kegyelmedet újra látni! Mennyit sirattam, mióta elment.

- Jól van, jól, kedves Fritz. Idehaza minden rendben? - kérdezte Simone.

- Ha itthon a gazda, ha nem, itt egyformán rendnek kell lenni. Hál' istennek, mindenki tudja nálunk, mi a kötelessége. Kilenc órakor minden tisztviselő az asztala előtt ül, és teszi a dolgát, ahogy kell. Csak nekem van, sajna, túl sok szabad időm, pedig naponta kikefélem uram ruháit, hetente kétszer átszámolom a fehérneműt, minden vasárnap felhúzom az órákat, és csitítgatom Cézárt, ahogy bírom. Mióta kegyelmetek elmentek, szegény kutya alig eszik.

- Kerüljünk beljebb, apám - szólt Andrea. - Az urak türelmetlenkednek, és máris túl sok a bámészkodó körülöttünk.

- Menjünk - bólintott az öreg Backer.

Egy őrszem a kapuban maradt, kettő az előszobában, a többi a folyosón sorakozott fel. A földszintet egyébként rácsozat védte, mint ez bankházakban lenni szokott. A két fogoly tehát csupán börtönt cserélt azáltal, hogy hazatért.

Andrea Backer egyenesen a pénztárba ment. Mivel a pénztáros még nem érkezett meg, saját kulcsával nyitotta ki az ajtót. Simone Backer dolgozószobájába vonult: letartóztatása óta ide senki be nem tette a lábát.

A pénztár s a dolgozószoba ajtaját kívülről egy-egy katona vigyázta.

Idősebb Backer mély, elégedett sóhajjal foglalt helyet a karosszékben, mely immár harmincöt esztendeje szolgálta.

- Fritz, nyissa ki a tolóablakot.

Fritz engedelmeskedett: a rugóra járó falitábla, mely a dolgozószobát a pénztárral összekötötte, működésbe lépett. Apa és fiú ezután kedvére beszélgethettek, sőt, láthatták is egymást, anélkül, hogy a helyükről elmozdultak volna.

Az idősebb Backer jóformán el sem helyezkedett még, amikor egy hatalmas vizsla rontott be a szobába, elszakított láncát maga mögött vonszolva. Örömében oly vadul ugrott az öreg nyakába, mintha a torkát készülne átharapni.

Szegény pára megszimatolta gazdája jelenlétét, és sietett őt üdvözölni, mint tette az imént Fritz.

A két Backer nekiállt postát bontani. Az első segéd felnyitotta a közönséges leveleket, de felbontatlanul félrerakta mindazokat, amelyeken "bizalmas", "személyes" vagy más hasonló megjegyzés állt.

Levelet nem továbbíthattak a foglyoknak, minthogy tilos volt bárkivel érintkezniök; most ott találták rendben mindet az íróasztalukon.

A XIV. Lajos korabeli nagy állóóra elütötte a kilencet Simone Backer dolgozószobájában. Utolsó kondulására beállított, pontosan, mint mindig, a pénztáros.

Ő is német volt, akárcsak az inas, s Klagmann-nak hívták.

Nagy meghökkenésére a kapu előtt fegyveres őrszembe ütközött. A folyosón ismét csak katonákba botlott. Próbált tőlük kérdezősködni, de hasztalan, a katonákat hallgatásra kötelezte a fegyelem.

De mert a parancs úgy szólt, hogy a cég alkalmazottai szabadon járhatnak ki és be, Klagmann akadálytalanul eljutott a pénztárba.

Képzelhetni meglepetését, amikor ifjú gazdáját ott találta, s a tolóablakon keresztül megpillantotta az öreg Backert, rendes helyén, a dolgozószobában.

Minden olyan volt megint, mint régen, a kapu előtt s a folyosón posztoló őrszemektől eltekintve.

Andrea a ház urához illő tartózkodással, de szívélyesen fogadta a pénztáros örömteli üdvözletét, s az sietett az ablakon keresztül az apát is bókjaival elhalmozni.

- Hol a főkönyvelő? - kérdezte Andrea Klagmanntól.

A pénztáros elővonta zsebóráját.

- A pontos idő kilenc óra öt perc, Andrea úr. Le merném fogadni, hogy Sperling úr most fordult be a San Bartolomeo utcáról. Uraságod tudja, hogy mindig kilenc óra öt perc és kilenc óra hét perc között szokott érkezni.

S csakugyan: alig mondta ki, már behallatszott az előszobából a főkönyvelő hangja. Ő is a katonákat faggatta, eredménytelenül.

- Sperling! Sperling! - kiáltott ki Andrea az újonnan jöttnek. - Siessen, barátom, kár minden percért.

Sperling úgy meglepődött, hogy elakadt a szava. Sietve belépett a dolgozószobába.

- Kedves Sperling - szólt Simone Backer a főkönyvelő láttán, mialatt Klagmann ugrásra készen várta a pénztárban a bankár parancsait -, kedves Sperling, ugye, kérdeznem is felesleges, hogy naprakész-e a könyvelés?

- Természetesen, kedves gazdánk - felelte Sperling.

- Egyszóval van áttekintése a cég helyzetéről?

- Tegnap négy órakor csináltam mérleget.

- És mi az eredmény?

- Egymillió-százhetvenötezer dukát a tiszta vagyon.

- Hallod, Andrea? - szólt ki az apa a pénztárba.

- Hallom, apám, egymillió-százhetvenötezer dukát. Egyezik ez a pénztári állománnyal, Klagmann?

- Igenis, Andrea úr, tegnap ellenőriztük.

- S ma újra ellenőrizni fogjuk, ha nincs ellenére, barátom.

- Máris kezdhetjük, uram.

Sperling halkan társalgott Simone Backerral, mialatt a pénztári ellenőrzés eredményére vártak. Klagmann kinyitotta kulcsával a páncélszekrény hármas zárját - mindhárom bonyolult betű- és számkombinációra működött -, kivett belőle egy ugyancsak kulcsra járó tárcát, és Andrea elé helyezte.

- A tárca tartalma? - kérdezte a fiatalember.

- 635 412 dukát értékű rendelvény Londonra, Bécsre és Frankfurtra.

Andrea utánaszámolt. Minden egyezett.

- Apám - jelentette Andrea -, itt van egyszer 635 412 dukát értékű rendelvény.

Majd Klagmannhoz fordult:

- Mennyi a készpénz? - kérdezte.

- 425 604 dukát, Andrea úr.

- Hallod, apám? - kérdezte az ifjú Backer.

- Hallom, Andrea. Előttem a könyvelési egyenleg. Tartozásaink összege 1 455 612 dukát, követeléseinké 1 650 000 dukát, 1 065 087 dukátra rúgó egyéb künnlevőségeinket hozzászámítva 2 715 087 dukát. Ellenőrizd a pénztárkönyvben, van-e még tartozásunk és mennyi. Mialatt te Klagmann-nal dolgozol, én Sperlinggel ellenőrzöm a könyvviteli tételeket.

Nyílt a dolgozószoba ajtaja.

- Tálalva van - jelentette Fritz, pontosan a tizenegyedik óraütésre, mint rendesen.

- Éhes vagy, Andrea? - kérdezte az öreg Backer.

- Nem túlságosan, apám, de mert enni végeredményben kell, tán harapjunk mégis valamit.

A folyosón találkoztak, s mindketten az ebédlőbe vonultak. A két őrszem mindenütt a nyomukban.

Kilenc óra és negyed tíz között megjött a bank minden alkalmazottja, Sproniót kivéve.

Az alkalmazottak nem merészkedtek be a dolgozószobába, pénztárba a két foglyot üdvözölni, de most mind őket lesték, ki a saját hivatali szobája ajtajában, ki az ebédlő küszöbén.

Időközben híre terjedt, miért s milyen körülmények folytán került haza a két fogoly. Az arcukon mélységes bánat tükröződött. A cég legrégibb alkalmazottai elfordították a fejüket, s lopva könnyeiket törölgették.

Apa és fiú egy pillanatra megállt őket köszönteni, majd beléptek az ebédlőbe. A két őr követte őket, mivel a parancs úgy szólt, hogy a foglyokat egy percre se tévesszék szem elől, de csupán a küszöbig. A belső ajtónál megálltak.

A Backerokat terített asztal várta, régi szokás szerint. Fritz az öreg Simone széke mögött állt.

- Ha végeztünk a számolással, első dolgunk legyen a régi alkalmazottakról gondoskodni - szólt Simone Backer.

- Ó, ne aggódj, apám - felelte Andrea -, elég gazdagok vagyunk, hálánk kifejezésével nem kell fukarkodnunk.

Gyorsan s némán fogyasztották el a villásreggelit. Az étkezések végén Andrea rendesen apja egészségére ürítette poharát, egy régi német szokást felelevenítve.

- Fritz - szólt oda Andrea az öreg inasnak -, legyen szíves, hozzon fel a pincéből egy üveg tokaji aszút, az 1672-es évjáratból, az a legöregebb s legjobb borunk. Felköszöntőre készülök.

Simone csak nézte Andreát.

Fritz szó nélkül engedelmeskedett. Kisietett, s hamarosan megjelent a kért tokaji borral.

Andrea teletöltötte édesapja poharát s a magáét, majd egy harmadik poharat kért Fritztől, azt is teletöltötte, s odanyújtotta az inasnak.

- Barátom - mondta ünnepélyesen -, mert harmincévi szolgálat után nem cselédünk vagy immár, hanem barátunk, igyál velünk egy pohár óbort öreg gazdád egészségére, s arra, hogy az emberek és gyarló ítéleteik ellenére Isten adjon neki még sok-sok évet bőségben, tiszteletben, ha kell, hát az enyéim rovására.

- Miket beszélsz, mit teszel, fiam? - hördült fel az aggastyán.

- Amit fiúi kötelességem parancsol - felelte mosolyogva Andrea. - Az Úr meghallgatta Ábrahám könyörgését Izsákért, miért ne hallgathatná meg Izsák imáját Ábrahámért?

Simone remegő kézzel ajkához emelte a poharat, s három hajtásra kiitta.

Andrea szilárd kézzel ajkához emelte a magáét, s egyetlen hajtásra kiitta.

Fritz többször is nekifohászkodott, de hiába, a bor mindig cigányútra szaladt.

Andrea még egyszer teletöltötte apja és saját poharát borral, s e szavakkal nyújtotta át a két katonának:

- Igyatok ti is, mint én tettem, annak az egészségére, aki szíveteknek a legdrágább.

A két katona felhajtotta a bort, egy-egy nevet mormolva.

- Rajta, Andrea, munkára! - szólt az öreg.

Majd Fritzhez fordult.

- Tudd meg, mi van Spronióval, félek, baj érte.

A két fogoly visszatért irodájába, s dolgozott tovább.

- Ott tartottunk, nemde, apám, hogy mennyi az aktívánk? - kérdezte Andrea.

- Igen, és megállapítottuk, hogy pontosan 2 715 087 dukát.

- Nos, nézzük a passzívát. Különféle tartozásaink Londonban, Bécsben, Frankfurtban: l 125 412 dukát.

- Rendben, leírtam.

- 275 000 dukát jár San Felice lovag nejének.

A fiatalember szíve kegyetlenül elszorult, amikor e nevet kimondta.

Hangja elcsuklott. Válaszul nagyot sóhajtott az öreg is.

- Megvan - mondta aztán.

- 27 000 dukát jár még Ferdinánd őfelségének - akit Isten óvjon! -, Nelson kölcsönének a törlesztésére.

- Megvan - ismételte Simone.

- 28 200 dukát, név nélkül.

- Tudom, kié - szólt Simone. - Tarsia hercege bízta rám, amikor Vanni, a főügyész, perbe fogta. A herceg váratlanul elhunyt, annyi ideje sem volt, hogy családját ez összeg létezéséről értesítse. Írj pár sort a fiának, Andrea. Klagmann elviszi neki még ma a 28 200 dukátot.

Andrea engedelmesen tollért nyúlt. Míg írt, néma csend borult a szobára.

Az elkészült levelet Andrea e szavak kíséretében nyújtotta át Klagmann-nak:

- Vidd ezt el Tarsia hercegéhez, s mondd meg neki, hogy a pénzt a levél felmutatása ellenében bármikor felveheti.

- Mi van még hátra? - kérdezte Simone.

- Egyéb nincs, apám. Összesítsd a tételeket.

Simone elvégezte a műveletet. A Backer-cég össztartozása 1 455 612 dukátra rúgott, ami francia pénzre átszámítva 4 922 548 frank.

Az öreg Backer arcára kiült az elégedettség. A cég két fejének letartóztatása megriasztotta a hitelezőket, ki-ki sietett követelését behajtani. A bank több mint tizenhárom millió értékű kötelezvényt váltott be nem egészen két hónap alatt.

Minden más cég belebukott volna, s lám, a Backer-bankház alig érezte meg!

- Kedves Sperling - fordult Simone a főkönyvelőhöz -, legyen szíves sürgősen rendelvényeket kibocsátani cégünk adósai címére, tartozásaink fedezésére. Ha elkészültek, adja oda Andreának, ő majd aláírja, cégjegyzési jogánál fogva.

A főkönyvelő kiment, hogy az utasításnak eleget tegyen.

- Máris vigyem Tarsia hercegének a levelet? - kérdezte Klagmann.

- Igen, vigye, de siessen vissza. És útközben tudja meg, mi történt Spronióval.

Apa és fiú magára maradt, az apa a dolgozószobában, a fiú a pénztárban.

- Úgy gondolom, apám, helyes lenne egy körlevelet kibocsátani, melyben bejelentjük, hogy a cég felszámol - szólt Andrea.

- Számból vetted ki a szót, gyermekem. Fogalmazd meg a körlevelet, s én majd annyi példányban sokszorosíttatom, amennyi kell. Vagy tudod, mit? Nyomassuk ki. Akkor megtakarítod a többszöri aláírás fáradságát.

- Igazad van, apám, ami kevés időnk hátravan, azzal takarékoskodjunk.

S Andrea megírta a következő körlevelet:

A nápolyi Simone és Andrea Backer-cég tulajdonosai tisztelettel értesítik mindazokat, akikkel volt szerencséjük üzleti kapcsolatba kerülni, s különösen azokat, akiknek valaminő követelése áll fenn velük szemben, hogy a tulajdonosok halálraítéltetése miatt a cég megszűnik. Felszámolása holnap, folyó hó 13-án, a cégtulajdonosok kivégzése napján kezdődik, s attól számítva egy hónapra fejeződik be.

A cég minden hitelezőjét kielégítjük.

Andrea Backer felolvasta az elkészült fogalmazványt apjának, s megkérdezte, szükségesnek tart-e itt-ott törlést vagy kiegészítést.

- Nem hiányzik ide egyéb, csak az aláírás - felelte teljes lelki nyugalommal az apa.

Andrea Backer mint cégjegyző aláírta a kötelezvényt. Simone Backer csengetett. A csengetésre egy bankszolga jelentkezett.

- Menjen át a fiamhoz. Vegyen át tőle egy körlevélszöveget, és vigye nyomdába. Sürgősen ki kell nyomatni.

A két halálraítélt ismét magára maradt.

- Apám - szólt Andrea -, az egyenleg l 259 475 dukát többletet mutat. Mire fordítsuk a pénzt? Légy szíves parancsaidat közölni, s én végrehajtom.

- Barátom - válaszolta az apa -, úgy vélem, mindenekelőtt azokról kell gondoskodnunk, akik derekasan szolgáltak bennünket a jósorsban, s hívek maradtak hozzánk a balsorsban. Te mondtad az imént, hogy elég gazdagok vagyunk, nem kell hálánk kifejezésével fukarkodnunk; nos, hogy képzelted?

- Úgy, apám, hogy életfogytiglan biztosítanám minden alkalmazottunk részére rendes havi járandóságát.

- Én ennél többet szeretnék adni, Andrea. Összesen tizennyolc személy állt a szolgálatunkban mint cégünk alkalmazottai vagy házunk cselédei. Bérük s járandóságaik összege nem tesz ki többet tízezer dukátnál. Tízezer dukát kétszázezer dukát tőkehozadéka. Ha ezt a tiszta vagyonból levonjuk, marad l 059 475 dukát, ami roppant tekintélyes összeg. Én tehát amondó vagyok, hogy a cég felszámolása után, vagyis körülbelül egy hónap múlva kapja meg minden alkalmazottunk s cselédünk az illetményének megfelelő járadékot, de ne járadék formájában, hanem tőkésítve. Egyetértesz?

- Apám, te maga vagy a testet öltött jóság, s én a nyomodba se érek. Csupán egy megjegyzésem lenne: zavaros időket élünk, nem tudhatjuk, mit hoz a holnap. Megeshet például, hogy bankunkat egy lázadás során kifosztják, felgyújtják. A pénztár készpénzállománya négyszázezer dukát; fizessük ki még ma mindazoknak, akiket illet, a hagyatékot, amely halálunkkal amúgy is rájuk szállna. Ők áldanak majd bennünket, s imádkoznak értünk, s ez a legfőbb és legüdvösebb útravaló számunkra, akik maholnap megjelenünk az Úr ítélőszéke előtt.

- Úgy legyen. Készítsd el máris az írásbeli utasítást, hogy Klagmann még ma kifizethesse a kétszázezer dukátot, kinek-kinek amennyi jár. Ezenkívül mindenkinek kétszeres bért az utolsó hónapra, amelyet még a cég szolgálatában tölt.

- Az utasítás elkészült, apám.

- Nos, barátom, nyilván mindkettőnk szíve őriz még titkos, de annál szentebb kötelezettségekkel járó emlékeket; a tied többet, mint az enyém, hiszen te fiatalabb vagy nálam, s az én emlékeim nagy része kihamvadt már szívemből. A megmaradt l 059 475 dukátból elveszek százezret a magam céljaira, s neked átengedek kétszázezret; ez összeget ki-ki arra fordítja, amire akarja, s nem tartozik róla senkinek számot adni.

- Köszönöm, apám. Marad 759 475 dukát.

- Mit szólnál, ha Nápoly három emberbaráti intézményére, a Lelencházra, a Lazarétumra és az Albergo dei Poverire egyenként száz-százezer dukátot hagynánk?

- Rendben van, jó apám. Marad 459 475 dukát.

- Jogos várományosa frankfurti unokafivérünk, Moses Backer.

- Ő nálunk is gazdagabb, apám, s nyilván szégyellne ilyen áron jutni családi örökséghez.

- Mire szánnád hát ezt az összeget?

- Apám, nem szorulsz te az én tanácsomra bölcsesség, emberség dolgában. Nápoly hamarosan újból harcok színterévé válik, s mire Ruffo visszahódítja, mindkét részen sokan elesnek. Gyűlölöd ellenségeinket, apám?

- Senkit nem gyűlölök többé, fiam.

- A halál közelsége, úgy látszik, üdvös hatással van ránk - mondta halkan, mintegy magának, Andrea.

Majd fennhangon hozzátette:

- Mit szólnál, apám, ha a cég felszámolása után tisztán megmaradt összeget a polgárháború özvegyeinek s árváinak hagynók, pártállásra való tekintet nélkül?

Az aggastyán némán felállt helyéről, átment a dolgozószobából a pénztárba, s könnyezve szívére ölelte fiát.

- És kire bíznád az adományok kiosztását?

- Tudsz rá alkalmas személyt, apám?

- Nem. Hát te, fiam?

- Én tudok, apám. San Felice lovag feleségére gondoltam. Szent asszony ő.

- Az, aki bennünket feljelentett?

- Apám, sokat töprengtem, hosszú éjszakákon át vallattam szívemet és eszemet, hogy ráleljek e szörnyű rejtély nyitjára. Apám, hittel hiszem, hogy Luisa ártatlan.

- Úgy legyen - bólintott az apa. - Ha ártatlan, méltó rá, hogy őt jelöljed ki e feladatra; ha bűnös, ám nyerjen feloldozást. Én kész vagyok neki tiszta szívemből megbocsátani, mint te tetted.

Most a fiún volt a sor, apját forrón keblére ölelni.

- Végeztünk munkánkkal - szólt Simone Backer. - Könnyebben ment, mint hittem.

Két órával később az egész ház értesült Simone és Andrea Backer rendelkezéseiről. Ki-ki megkapta a fizetésének megfelelő tőkeösszeget s az utolsó hónap megkettőzött bérét, s a két elítélt visszatért börtönébe, ahonnan nemsokára elindultak végzetes útjukra: a vesztőhelyre, embertársaik hálájától, áldásától kísérve.

Az is kiderült hamarosan, mi történt Spronióval.

Az éjszaka legközepén eljöttek, hogy letartóztassák, de ő kiugrott az ablakon, s szerencsésen elmenekült, valószínűleg Nolába, a kardinális védőszárnyai alá.

Annak a napnak éjjelén, melyen a két Backer visszatért börtönébe, Salvato szállásán, az Angri-palota egyik szobájában asztala előtt ült, fejét bal tenyerébe hajtva, s az ő határozott, világos írásával, mely jellemének igazi tükörképe volt, a következőket vetette papírra:

Giuseppe fráternak, a Monte Cassinó-i kolostorban
1799. június 12.

Hőn szeretett apám!

Ütött a végső harc órája. Macdonald tábornok engedelmével Nápolyban maradtam, mivel úgy gondoltam, hogy nápolyi lévén, elsőrendű kötelességem szülőhazám védelme. Megteszem, ami erőmből telik, hogy hazámat megmentsem, s ha meg nem menthetem, hogy vele s érte haljak. Holtomban két drága név fog ajkamon lebegni, e kettőt áldom utolsó leheletemmel, ez lesz a szárnypár, mely lelkemet a mennyekbe röpíti: apám s Luisa neve.

Tudom, apám, hogy szeretete irántam határtalan, a magam részére mégsem kérek semmit, mindvégig azt teszem majd, amit a kötelesség parancsol. De ha meghalnék, ő magára marad, ó, hőn szeretett apám, s bár ártatlan ő és bűntelen, ki tudja, nem sújt-e le rá a királyi bosszú, mert akaratlanul okozója lett két ember letartóztatásának, akiket tegnap halálra ítéltek!

Ha győzünk, nincs mit tartania a király bosszújától. Ez esetben tekintse, apám, e levelet határtalan fiúi szeretetem s végtelen bizalmam bizonyítékának.

Ám ha legyőzetünk, s én nem lehetek többé Luisa segítségére, magának kell ezt helyettem megtennie, apám.

Akkor mondjon búcsút a szent hegy fönséges ormainak, s térjen vissza a földre. Apám arra tette fel az életét, hogy az embert a haláltól elperelje - mentse hát meg ezt az angyalt, kinek titkába beavattam, kinek erényeit oly lelkesülten festettem.

Nápolyban nincs megbízhatóbb segítőtárs a pénznél. Egy Moliséban tett utam alkalmával összeszedtem ötvenezer dukátot. Mindössze néhány százat költöttem el. A többit egy vaskazettába rejtettem, s elástam a Posíllipón, Vergilius síremlékének romjai közt, az örök babérfa tövében. Apám ott találja majd, ha szüksége lesz rá.

Annyi az ellenségünk, mint a pelyva, de mit tesz az! Hanem mindenfelől árulás környez, s az iszonyatos! A tudatlan népet úgy elvakították, elbutították a csuhások és a babona, hogy azokban látja legfőbb ellenségét, akik az ő szabadságáért harcolnak, s azokat imádja, akik az eddiginél is súlyosabb rabságra szánják.

Ó, apám, édesapám, nagy érdem Isten előtt az emberi testet megmenteni, mint mi tesszük, de még nagyobb, sokkalta nagyobb lesz annak az érdeme, aki az emberi lelket megvilágosítja, az emberi szellemet felemeli.

Isten velünk, apám. A népek sorsa az Úr kezében van, én az enyémet - ó, nem csupán a sorsomat, de az üdvösségemet is! - ezennel apám keze közé helyezem.

Szívből köszönti

szerető fia
Salvato

Ui. A mostani, nyugtalan időkben felesleges, sőt veszélyes lenne írásban válaszolni. Küldöncét letartóztathatják, a levelet elolvashatják. Helyette küldjön három szemet olvasófüzéréről, e levél vivője által. Számomra jelkép lesz az, hármas jelkép: a hité, mely bennem megfogyatkozott, a bizalomé, melyet apámba vetek, s a könyörületé, mely túlárad nemes szívében.

Salvato befejezte a levelet, megfordult, és Micheléért kiáltott.

Nyílt az ajtó. Michele megjelent a küszöbön.

- Találtál embert? - kérdezte Salvato.

- Nem új találmány ő. Három ízben megtette már az utat Rómába, hogy Championnet tábornoknak hírt vigyen Salvato úrról s levelet a köztársasági bizottmánytól.

- Egyszóval hazafi az illető?

- Az, s legfőbb szívfájdalma, hogy e megbízás eltávolítja őt Nápolytól éppen a végveszély óráiban - szólt a hírvivő, aki időközben szintén belépett a szobába.

- Menj csak, menj nyugodtan, szavamra, azzal is Nápolyt szolgálod.

- Azt teszem, amit parancsol. Tudom, kivel állok szemben, tudom, mit ér a szava.

- Íme, egy levél. Ezt elviszed Monte Cassinóba, ott Giuseppe frátert keresed, s átadod neki, de a tulajdon kezébe, hallod-e?

- Lesz rá válasz?

- Minthogy nem sejtjük, ki lesz Nápolyban az úr, mire te visszaérsz, a válasz előre megbeszélt jel lesz, abból én mindent megértek. Kialkudtad-e Michelétől a szolgálat bérét?

- Igen. Egy baráti kézfogást kérek, ha visszatértem.

- Lám, lám, vannak még bátor lelkek Nápolyban - szólt Salvato. - Eredj hát, fivérem, Isten vezéreljen utadon.

A küldönc távozott.

- Most pedig, Michele, Luisáról kell gondoskodnunk - mondta Salvato.

- Állok rendelkezésére, tábornokom - felelte Michele.

Salvato felcsatolta kardját, egy pár pisztolyt tűzött öve mellé, meghagyta kalábriai katonáinak, hogy éjfélkor felszerszámozott hátaslóval várják a Molo téren, majd nekivágott a Toledo utcának, s hamarosan a Mergellinára érkezett.

Amint a pálmás ház közelébe ért, furcsa hangok ütötték meg fülét: mintha valaki zsolozsmát kántálna, dallamtalan, szabálytalan zsolozsmát.

A ház tövében, az ebédlő ablaka alatt állt a különös dal énekese. Mozdulatlan, magas, sötét alakja úgy emelkedett ki a fal hátteréből, mintha nem is eleven ember lenne, hanem dombormű.

Michele rögtön felismerte az albán boszorkányt. Megint itt termett, lám, mint Luisa életének minden fordulópontján!

Figyelmeztetőn megragadta Salvato karját, hogy csendre intse. Nanno az utolsó versszaknál tartott, a két férfi ennyit hallott még a dalból:

A félénk fecskék messze szállnak,
ha észak szele nyögve rí,
bús gerle, mást te sem csinálhatsz,
hiszen a szárnyad
a tavasz útját ismeri!

- Siessen Luisához - súgta Salvatónak Michele. - Én itt tartom Nannót. Ha Luisa beszélni óhajt vele, csak szóljanak.

Salvatónak saját kulcsa volt a kertkapuhoz. A születő szerelem szemérmes, rendesen a titkolódzás leple alá rejtezik, de Luisa és Salvato szerelme túljutott ezen a fokozaton, mint említettük. A titok oszlóban volt, bár nem tűnt még egészen el: csakis baráti szemek láthattak át ritkuló szövedékén.

Salvato betette az ajtót, felsietett a lépcsőn, benyitott az ebédlőbe, s ott találta Luisát, az elfüggönyözött ablak mellett.

Nyilvánvalóan Nanno énekét hallgatta.

Salvato láttán Luisa ellépett az ablaktól, s bánatos mosollyal szerelmeséhez simult.

- Már messziről láttalak téged meg Michelét - mondta -, s közben Nanno énekére figyeltem.

- Én is - felelte Salvato -, de én csak az utolsó versszakot hallottam.

- Ó, mindegyik ugyanazt mondta, más-más formában. Három szakaszból állt a vers, s mind ugyanarra figyelmeztetett: hogy veszély fenyeget, meneküljek.

- Tett-e valaha Nanno olyat, amit a szemére hányhatsz?

- Soha! Éppen ellenkezőleg, beleértve legelső találkozásunkat is, amikor, mi tagadás, olyasmit jövendölt, amit akkoriban képtelenségnek tartottam.

- Most nem tartod képtelenségnek?

- Annyi hihetetlen dolog történt velem, barátom, mióta egymást megismertük, hogy úgy érzem: minden megeshet.

- Felhívjuk a boszorkányt? Neked nem ártott, velem meg egyenesen jót tett, hiszen ő helyezte az első kötést a sebre, mely könnyen halálomat okozhatta volna, s én fölépültem.

- Egyedül nem mertem volna felhívni, de ha te velem vagy, nem félek semmitől-senkitől.

- S ugyan miért ne mertél volna fölhívni? - csendült fel szemrehányóan egy hang, a boszorkány hangja, közvetlenül a szerelmesek háta mögött, úgyhogy összerezzentek ijedtükben. - Hát nem a jó szellemed voltam? Hát nem tettem meg eddig is mindent, hogy elhárítsam fejed felől a balvégzetet? Ha rám hallgattál volna, most békén élnél Palermóban, törvényes és természetes védelmeződ oldalán, s nem roskadoznál a súlyos vád terhe alatt, hogy feljelentettél két embert, akiket holnap kivégeznek! De még most sem késő, még van menekvés a végzet elől, amelyet megjövendöltem egykor, s amely felé vakon rohansz. Hallgass rám! Megmondottam: Isten a halandók tenyerébe írta végzetüket, azért, hogy tántoríthatatlan akarattal lebírják. Nem láttam a tenyeredet ama nap óta, melyen megjósoltam neked, hogy erőszakos halállal halsz. Vess most egy pillantást rá, s mondd meg, de igaz lelkedre: nem nőtt-e kétszeresére, nem erősödött-é fel a csillag alakú s akkor még alig látható jel, melyet megmutattam neked, s mely életed vonalát elmetszi?

Luisa a tenyerére pillantott. Rémülten sikoltott fel.

- Nézd meg te is, ifjú ember - fordult a boszorkány Salvatóhoz -, lásd: ha tüzes vassal égették volna bele a jelt, akkor sem lehetne tisztább s égőbb vörös. Ez a Gondviselés műve, mely általam küldi utolsó figyelmeztetését!

Salvato magához ölelte s az ablakhoz vonta Luisát, gyengéd erőszakkal kifeszítette a fiatalasszony görcsösen összezárt öklét, s halkan felkiáltott döbbenetében: az élet vonalát csakugyan egy öt ágra szétfutó, élénk rózsaszín csillag szelte ketté, akkorka, mint egy kisebb lencse.

- Nanno - mondta Salvato -, elismerem, hogy igaz barátunk voltál mindig. Én felajánlottam Luisának, amikor még szabadon mozoghattunk, hogy elviszem Capuába, Gaetába, vagy akár Rómába; de elkéstünk, sorsom ma egy Nápoly sorsával.

- Ezért jöttem - bólintott a boszorkány. - Mert amit te nem tehetsz meg többé, azt megtehetem én.

- Nem értem - ingatta a fejét Salvato.

- Pedig mi sem egyszerűbb. Fogom a fiatalasszonyt, s magammal viszem Északra, oda, ahol nem fenyegeti veszély.

- Hogy vinnéd?

Nanno széttárta hosszú köpenyét, s egy batyut vont elő:

- Egy maidai parasztasszony teljes öltözékét hoztam magammal. Ki ismerné fel albán viseletben San Felice lovag nejét? Én azt mondom majd, hogy a lányom. A vén Nannót ismeri egész Nápoly, az albán boszorkány lányával nem kezd ki se republikánus, se sanfedista.

Salvato Luisára nézett.

- Hallod, Luisa!

Michele eddig észrevétlen lapult az ajtó mögött, onnan hallgatta a beszélgetést. Most előlépett, Luisa lába elé borult, s azt mondta:

- Kérlek, könyörögve kérlek, Luisa, hallgass Nannóra! Amit megjósolt neked, nekem, az az utolsó szóig teljesült. Nekem azt jövendölte, hogy lazzarone létemre ezredes leszek, és megtörtént a hihetetlen: az lettem. A jóslat második és rosszabb fele még hátravan, de nyilván teljesülni fog az is. Neked azt jövendölte, hogy egy szép fiatalember az ablakaid alatt sebesül meg, s szóról szóra úgy történt; megjövendölte, hogy beleszeretsz, s te beleszerettél, megjövendölte, hogy szerelmesed okozza veszted, s az is úgy lesz, mert miatta nem akarsz menekülni! Luisa, hallgass Nannóra! A te becsületeden nem ejt foltot a szökés, te nem vagy férfi. Mi majd maradunk és harcolunk, mert azt kell tennünk. Ha mindketten túléljük, ketten megyünk utánad, ha csak az egyikünk éli túl, hát az az egy. Tudom, nem pótolnám Salvatót, ha az az egy én lennék, de ez nem valószínű, Salvatót semmiféle jóslat nem szánta halálra, én meg jóformán máris halál fia vagyok. Amikor a boszorkány azt mondta az imént neked, szegény Luisám, hogy nézd meg a tenyeredet, akaratlanul megnéztem én is a magamét. A csillag ott van, ahol nyolc hónappal ezelőtt, a jóslat napján volt, csak sokkal jobban látszik. Vedd gyorsan magadra a ruhát, drága kishúgom, tudod, milyen jól állt neked Assunta ünneplője!

- Jaj nekem! - sóhajtotta Luisa. - Be boldog voltam aznap este, Assunta ruhájában! És milyen régen volt, Teremtőm! Talán igaz sem volt!

- Édes húgocskám, az a boldog idő visszatérhet, visszatér még, ha marokra fogod a bátorságod, és itthagyod Salvatót.

- Soha, soha! - rebegte Luisa, Salvato nyakába borulva. - Vele élek, vele halok.

- Tudom, tudom - erősködött Michele. - Együtt élni, együtt halni, nincs ennél nagyszerűbb; de honnan veszed, hogy ha maradsz, vele élsz, vagy vele halsz? A vágy szól belőled, s a vágyból fakadt csalóka remény. De mondd csak, ha Nápolyban maradsz, idehaza maradsz?

- Szó sincs róla! - kiáltotta Salvato. - Magammal viszem a Castelnuovo-erődbe. Tudom, hogy a Sant'Elmo-erődben jobb helyen lenne, de azok után, ami köztem és Mejean között történt, óvakodok tőle.

- És mit tesz, Salvato úr, miután a Castelnuovóban elhelyezte Luisát?

- Kalábriai ezredem élére állok, és belevetem magam a harcba.

- No, ugye, Salvato úr, maga is belátja, hogy nem élne Luisa mellett, s meghalhat tőle távol is?

- Drága Luisám, gondold meg! Ez csakugyan könnyen megeshet. Michele igazat beszél.

- Mit számít, hogy mellettem halsz meg, vagy távol tőlem, Salvato? Tudod, hogy egy perccel sem élném túl a halálhíredet.

- De van-e jogod meghalni - kérdezte Salvato angolul -, mióta tudod, hogy nem egyedül halsz meg?

- Jaj, barátom, édes barátom! - sóhajtotta Luisa. Feje csüggedten hanyatlott Salvato keblére.

Giovannina jelent meg váratlanul az ajtóban. Ajka körül démoni mosoly játszott.

- Andrea Backer úr levelet küldött asszonyomnak - jelentette.

Luisa megtántorodott, mintha Backer kísértete tűnt volna fel előtte.

Salvato meglepetten nézte.

Michele félfordulatot tett, hogy szembekerüljön az ajtóval.

Klagmann lépett be, a pénztáros. Luisa jól ismerte őt, rendszerint ő hozta el az összeg kamatait, amelyet Luisa, helyesebben a lovag, a Backer-banknál letétbe helyezett.

Klagmann nem is egy, de két levelet hozott Luisának.

Úgy látszik, a levelek küldője megszabta elolvasásuk sorrendjét is, mert Klagmann előbb csak az egyiket nyújtotta át Luisának, jelezve, hogy ha elolvasta, jön majd a második.

Az első borítékból egy nyomtatvány került elő, a Backer-cég hitelezőihez intézett körlevél.

Luisa el-elcsukló hangon olvasta fel a gyászos irományt. Amikor e szavakhoz ért: a tulajdonosok halálraítéltetése miatt, végleg elnémult, s a papír kihullott reszkető kezéből.

Michele felszedte s fennhangon végigolvasta a körlevelet, mialatt Luisa szívet tépően zokogott Salvato vállán, aki őt forrón szívére ölelte.

Utána csend lett, fájdalmas, hosszan tartó csend.

A csendet végül is Klagmann törte meg.

- Asszonyom - mondta -, a felolvasott körlevelet cégünk minden ügyfele megkapta. Önnek külön levelet írt Andrea Backer úr, ez tartalmazza utolsó kívánságát.

Salvato lazított ölelésén, hogy Luisa átvehesse a levelet, jobban mondva végrendeletet. Luisa a levélért nyúlt, s átvette Klagmann kezéből, de nem törte fel a pecsétet, hanem úgy, amint volt, továbbadta Salvatónak.

- Olvasd!

Salvato első, ösztönös mozdulata az volt, hogy a felkínált levelet elhárítsa, de Luisa nem engedett.

- Hát nem látod, barátom, hogy erőm máris cserbenhagy?

Salvato feltörte a pecsétet. Ők ketten a kandalló mellett álltak, az iménti pózban: a kandalló párkányán egy karos gyertyatartóban gyertyák égtek. Ezek fényénél Salvato olvasta, amint következik:

Asszonyom!

Ha ismernék Kegyednél makulátlanabb teremtést, arra ruháznám e szent hivatalt, amelyet ezennel Kegyedre testálok, halálom pillanatában.

Cégünk minden tartozását kiegyenlítettük, a mérleg elkészült: tiszta vagyonunk mintegy négyszázezer dukátra tehető.

Ezen összeget apám és én, kik magunk is a polgárháború csatamezején esünk el, e háború áldozatainak megsegítésére szántuk, éspedig tekintet nélkül politikai hovatartozásukra, illetve arra, hogy melyik oldalon hulltak el.

A halottakért nem tehetünk semmit, legfeljebb imádkozhatunk értük. Mi, a halálba menendők, nem rájuk gondoltunk hát, amikor azt mondottuk: a háború áldozatai. Annál többet tehetünk azok özvegyeiért s árváiért, akik így vagy úgy halálukat lelték a harcban, melynek való mivoltát, őszinte fájdalmunkra, most ismertük csak fel, s mely testvérgyilkos harc. Az árva s az özvegy: ő a mi szemünkben az igazi áldozat.

Hogy e négyszázezer dukát elosztása a lehető leghelyesebben, legigazságosabban, legésszerűbben történjék, azért azt a Kegyed áldott kezére szeretnők bízni, Asszonyom. Híven hisszük: úgy fogja elosztani, ahogy azt jog és igazság megköveteli.

Bizalmunk s tiszteletünk e végső záloga tanúsítsa, Asszonyom, hogy azzal a meggyőződéssel szállunk sírba: korai s véres halálunk a véletlen műve, Kegyednek nem volt, nem lehetett benne része.

Remélem, e levél eljut még ma este kezeihez, s mi abban a vigasztaló tudatban halhatunk meg, hogy elvállalta a megbízatást, mely, ha célt ér, házunkra meghozza az ég áldását, haló porainkra a szegények hálaimáit.

Maradok, Asszonyom, mindhalálig, aki voltam: tántoríthatatlan s igaz tisztelője

Andrea Backer

Az elsővel ellentétben ez a második levél visszaadni látszott Luisa erejét. Mialatt Salvato meg-megremegő hangon, megindultságát nehezen palástolva, felolvasta a levelet, ő büszkén felszegte homlokát, mely az imént még földig hajolt a várt és rettegett átkok súlya alatt, s könnyáztatta arcán diadalmas mosoly fénylett fel.

Végül odalépett az asztalhoz, melyen toll, tinta, papiros hevert, s a következőket írta:

Éppen távozni készültem, elhagyni Nápolyt, amikor levelét megkaptam. Maradok, hogy teljesítsem a szent feladatot, amelyet rám ruházott.

Jól ítélt meg; s úgy mondom Önnek, ahogy Istenemnek mondanám, akinek színe előtt lelke maholnap megjelenik - s meglehet, nemsokára az enyém is -: ártatlan vagyok!

Isten velünk!

Hű barátnője e világon s a másikon, ahol, remélem, találkozunk egykor

Luisa

A fiatalasszony odanyújtotta Salvatónak a válaszlevelet. Salvato elmosolyodott, s olvasatlanul továbbadta Klagmann-nak.

Az távozott. Michele nyomon követte.

- Tehát elvégeztetett. Maradsz? - kérdezte Nanno.

- Maradok - felelte Luisa, hisz lelke mélyén egy vágya volt eddig is: alkalmas ürügyet találni, hogy Salvato javára dönthessen; most két kézzel ragadta meg az elítélt kínálta szalmaszálat, alig is tudva, mit tesz.

Nanno felemelte jobbját, s ünnepélyesen, mintha fogadalmat tenne, így szólt Salvatóhoz:

- Te légy a tanúm, te, aki jobban szereted e nőt az életednél, jobban a lelked üdvösségénél, hogy mindent megtettem a megmentésére, amit lehetett; légy rá tanúm, hogy feltártam előtte a veszélyt, amely fenyegeti, felszólítottam, hogy meneküljön előle, s megszegvén a végzet tilalmát, én, a jövő titkainak ismerője, felajánlottam tevőleges segítségemet. Bármit hoz rátok eztán a könyörtelen balsors, ne átkozzátok miatta az öreg Nannót, hanem mondjátok: megtette ő, ami erejéből tellett, hogy megmentsen.

Nesztelenül kilépett az ajtón, fekete köpenyébe burkolózva, s nyomban elnyelte az éji homály. Se Luisa, se Salvato nem merte tartóztatni.

Michele toppant be ismét, mielőtt Luisa és Salvato egyetlen szót válthatott volna.

- Luisa - mondta -, nyugodj meg. Backerék hamarosan megtudják, amit eddig senki; hogy ki volt feljelentőjük, kit átkozzanak miatta. Nekem már mindegy, így is, úgy is felakasztanak, legalább meggyóntam jó előre, ami a lelkemet nyomja.

A szerelmesek kérdőn bámultak Michelére.

De ő legyintett:

- Nincs most idő magyarázkodni, későre jár, s még sok a dolgunk.

- Igazad van - felelte Salvato. - Felkészültél, Luisa?

- Tizenegy órára kocsit rendeltem. Bizonyára itt vár már a kapu előtt.

- Itt van - bólintott Michele. - Láttam.

- Rendben van, Michele. Vitesd a kocsira a holmimat, azt a keveset, amire a Castelnuovo-erődben szükségem lehet. Minden együtt van már a poggyászomban. Azalatt én adok még néhány utasítást Giovanninának.

Luisa csengetett, de a lány nem jött elő.

Csengetett másodszor is, de csak nem nyílt az ajtó, melyen Giovanninának be kellett volna lépnie.

Felállt hát, s maga indult a komornáért. Talán elaludt Giovannina - gondolta.

Giovannina asztalán egy gyertya égett, a gyertya mellett lepecsételt, Luisához címzett levél hevert.

A borítékon Giovannina keze írása.

Luisa felbontotta a levelet.

Ez volt benne:

Signora!

Követtem volna bárhová, ha úgy dönt, hogy elutazik Nápolyból, nehogy nélkülöznie kelljen szolgálataimat.

De asszonyom Nápolyban marad, szerettei körében, s nincs többé szüksége rám.

Amúgy sem mernék egyedül lakni e házban az elkövetkezendő időkben, és semmi nem bírhatna rá, még odaadásom sem, amelyre asszonyom úgysem tart többé igényt, hogy bezárkózzam egy erődbe, és aztán se ki, se be. Tehát visszatérek szüleim fedele alá.

Asszonyom egyébként volt szíves ma reggel kiadni a béremet, s én ezt az adott körülmények között nem tekinthettem másnak, mint azonnali felmondásnak.

Távozom, signora. Mély hálával gondolok vissza irántam való jóságára, s úgy elbúsít a válás, hogy bár fájó szívvel, de úgy döntöttem: búcsúvétel nélkül távozom, mert ha elbúcsúznék, még sokkal jobban fájna a szívem.

Fogadja, asszonyom, örökké hű, engedelmes szolgálója legalázatosabb üdvözletét.

Giovannina

Luisa hátán a hideg futkározott, mialatt a levelet olvasta. A hűségnyilatkozatok, bizonykodások ellenére minden sorát valami furcsa, hideg gyűlölet itatta át; láthatatlan, de az ész s a szív számára egyaránt jól érzékelhető gyűlölet.

Salvato az ebédlőben maradt. Luisa visszatért hozzá, s átnyújtotta neki a levelet.

Salvato elolvasta, vállat vont, s azt morogta: - Vipera.

Michele lépett be ismét a szobába. A kocsi eltűnt a kapu elől, jelentette. Kerítsen-e helyette másikat?

Annak a kocsinak színét sem látják többé, nyilván Giovannina távozott rajta.

Nincs más hátra, Michele ugorjon el a Piedigrottához, a bérkocsiállomásra, s hozzon egy hintót.

- Barátom - fordult Luisa Salvatóhoz -, ha nincs ellenedre, arra használnám fel e néhány perces véletlen haladékot, hogy még egyszer, utoljára felkeressem Fusco hercegnőt, s megpróbáljam rábeszélni: osztozzon sorsomban, jöjjön velem az erődbe. Ha mégis másként dönt, az ő gondjaira bízom elárvult házamat.

- Menj, drága gyermekem - mondta Salvato, s homlokon csókolta Luisát, de igazán úgy, mintha apja lenne.

Luisa végigsietett a folyosón, kinyitotta az összekötő ajtót, s behatolt Fusco hercegnő fogadótermébe.

A hercegnő mindennapos vendégei, a republikánus párt legjobbjai ma is itt gyűltek össze.

Nyugodtan társalogtak, a fenyegető veszély, a baljós kilátások ellenére. Érezni lehetett, hogy ezek az emberek itt mind a haladás meggyőződéses hívei, önként léptek egykor a veszélyes útra, szilárdan eltökélték, hogy végigmennek rajta, s úgy fogadják curulisi székükön a halált, mint a régi Róma szenátorai.

Luisa szépsége, kelleme most sem tévesztett hatást; rögtön körülfogták. S mert a végveszély mindenkit súlyos döntés elé állított, ki-ki mohón faggatta szomszédját, mit tesz, mit tervez, abban a reményben, hogy az okosabb megoldást tud nála.

A hercegnő úgy döntött, hogy mindvégig Nápolyban marad. Egy parasztöltözéket tartott készenlétben; végveszély esetén álruhában menekül majd egyik bérlője tanyájára, akinek a felesége vállalta, hogy elrejti őt.

Luisa megkérte, viseljen gondot a házára, míg teheti, s elmondta, hogy Salvato egy szobát biztosított számára a Castelnuovo-erődben, melynek parancsnoka, Massa, Salvato jó barátja. Az ő oltalmára hagyja majd Salvato Luisát, ha a harc elszólítja oldaláról.

A Castelnuovo-erődbe készült menekülni a hazafiak többsége, minthogy egyikük sem bízott Mejean ezredesben, aki, mint tudjuk, ötszázezer frankért hajlandó volt Nápolyt megvédeni, s ötszázötvenezer frankért - akár halomra lőni.

Azt beszélték róla, hogy máris tárgyalásokba bocsátkozott a kardinálissal, ami különben nem volt igaz.

Luisa körülnézett a teremben. Eleonora Pimentelt kereste, akit mindig igen nagyra tartott, de Eleonora néhány pillanattal Luisa érkezése előtt eltávozott, a nyomdába kellett mennie.

Nicolino lépett oda, hogy Luisát üdvözölje, s elbüszkélkedjék gyönyörű huszárezredesi uniformisával, melyet másnap cafatokra szabdalt ellenségei kardja.

Cirillo megölelte, megcsókolta Luisát. Ő mostanában éjjel-nappal ülésezett, lévén a törvényhozó testület tagja. Minden jót kívánt a fiatalasszonynak, nem éppen sok boldogságot - arra az adott helyzetben nemigen volt kilátás -, hanem azt, hogy éljen sokáig jó egészségben, majd kezét áldólag Luisa fejére helyezte, s suttogva megáldotta.

Ezzel véget is ért a látogatás. Luisa utoljára megcsókolta Fusco hercegnőt; s a két barátnő szívéből egyszerre tört fel a zokogás.

- Ó, jaj! - sóhajtott Luisa, amint megérezte arcán barátnője könnyeit, melyek az övéivel egybevegyültek. - Nem látjuk egymást soha többé!

Fusco hercegnő fölnézett az égre, mintha azt mondaná: "Odafönt találkozunk!"

Az átjáróig kísérte Luisát.

Ott elváltak, hogy soha többé ne találkozzanak, amint ezt Luisa megsejtette.

Salvato már várta Luisát. Michele meghozta közben a kocsit. A két szerelmes kart karba öltve megindult, egyetlen szó nélkül, a boldogság szobája felé, búcsút venni, majd sorra kulcsra zárták az ajtókat, s a kulcsokat Michele gondjaira bízták. Salvato és Luisa beszállt a kocsiba, Michele, fényes egyenruhájával mit sem törődve, a bakra ült, s a kocsi megindult a Castelnuovo-erőd irányába.

Nem járt még nagyon későre az idő, de ahány kapu, ahány ablak előtt elhaladtak, az mind zárva volt. Páni félelem ülte meg a várost. Itt-ott egy-egy férfi bukkant elő a sötétből, odaosont valamelyik házhoz, rövid ideig a falnál álldogált, majd riadtan elfutott.

"Mit művelhetnek vajon?" Salvato nyugtalan lett, s kiszólt a hintó elülső ablakán Michelének, hogy próbáljon nyakon csípni legalább egyet az éjjeli versenyfutók közül, s derítse ki, miben sántikál.

A Caramanico-palotánál megint feltűnt egy árnyalak. Michele a mozgó kocsiról egyenesen a nyaka közé ugrott.

Az ember éppen egy kötélcsomót dobott be a pinceablakon.

- Ki vagy? - förmedt rá Michele.

- Háziszolga vagyok, itt a palotában.

- És mit művelsz?

- Láthatja. Az első emeleti lakó megbízott, hogy vegyek neki huszonöt öl kenderkötelet, s hozzam el még ma este. Idefele jövet a Régi Vásártéren elidőztem, iddogáltam, s mire a palotához értem, zárt kapu fogadott. Nem akartam a kapust felzörgetni, hát a pincébe dobtam a kötelet, holnap majd eljut ahhoz, akit illet.

Michele elengedte az ember gallérját, mivel úgy találta, hogy nem követett el semmi rosszat. Az rögtön nyaka közé szedte a lábát, s elfutott a strada della Pace irányába.

Michele meghökkent.

A jelenet többször ismétlődött a Caramanico-palotától a Castelnuovóig vivő úton, a Chiaia utcán s az Óriás-hegy lejtőjén. Michele kétszer is kísérletet tett rá, hogy elcsípjen egy-egy éjszakai tekergőt, s nyomára jöjjön titkos szándékának, de mind a kettő résen állt, s Michele hoppon maradt.

Végre megérkeztek a Castelnuovo bejárata elé. Salvato tudta a jelszót, a kapu megnyílt, a kocsi behajtott, át az aragóniai diadalív alatt, s a parancsnok lakosztályának ajtaja előtt állt meg.

Az éppen éjjeli ellenőrző körúton volt a bástyákon, de mintegy negyedóra múlva megérkezett.

Rögtön felvezette Salvatót és Luisát a kiszemelt szobába, mely Massa feleségének lakosztályával volt szomszédos. Luisa láthatóan az erőd legszebb, legkényelmesebb helyiségét kapta meg.

Éjfélt harangoztak: eljött a válás pillanata. Luisa elbúcsúzott tejtestvérétől és Salvatótól, s azok ketten máris indultak a mólóra, ugyanazon a kocsin, amelyen ideérkeztek.

A kalábriaiak már várták őket a két felkantározott lóval. Mind nyeregbe pattantak, végigkocogtak a strada Pilierón, a hadikikötő s az új kikötő mentén, a Marinellán, átkeltek a Maddalena-hídon, végre kiértek az országútra, ott megsarkantyúzták a lovakat, s vágtában indultak Portici felé.

Az utat a republikánus hadsereg előőrsei tartották megszállva. Első hadállásuk a Maddalena-hídnál volt, az utolsó az ellenséghez legközelebb eső Granatellóban, közbül, egyenlő távolságra, a többi. Mint említettük, Schipani volt a granatellói egység parancsnoka.

Az őrség mindenütt a posztján állt, Salvato meg-megállította lovát, leszállt, jelentést kért, és utasításokat adott.

Első ízben a Vigliana-erődnél.

Ez a kis erőd a Nápolyból Porticiba vezető út jobb oldalán, a tengerparton épült, s a Maddalena-híd bejáratát őrizte.

Salvatót nagy éljenzés fogadta. Az erődöt százötven kalábriai védte, az ő csapatából. Parancsnokuk egy Toscano nevezetű pap volt.

E kis erőd lévén Nápoly kulcsa, tudni való volt, hogy a sanfedisták ide összpontosítják majd egész erejüket. A republikánusok tehát csupa próbált embert küldtek a Viglianába.

Toscano megmutatta Salvatónak, mi minden előkészületet tett ő máris az ostromra. Úgy tervezte, hogy kényszerhelyzetben lőporral levegőbe röpíti az egész erődöt, a védőkkel egyetemben.

Nem titkolta ezt emberei előtt sem. Mind tudott a tervről, mind kész volt honáért e végső áldozatra. A kapu fölött ott lengett a zászló, rajta a felirat:

Salvato megölelte a derék papot, fölült lovára, s a katonák harsogó éljenzése közepette elvágtatott.

A portici republikánusokat nagy aggodalomban találta. E városka lakossága testestül-lelkestül a király pártján állt, mondhatni létérdekei fűzték a királyi családhoz. Ferdinándnak nyári palotája volt Porticiban, az őszi évadot rendesen ott töltötte; a kalábriai herceg a szomszédos Favorita-kastélyban nyaralt évről évre. A hazafiak nem bízhattak senkiben, lépten-nyomon árulásba, cselszövésbe botlottak. Inogni érezték lábuk alatt a földet, mintha rengene.

Salvato megérkezett Granatellóba.

Schipani gondtalanul - vagy igazabban szólva gondatlanul - aludni tért. Salvato fölkeltette, s nekiszegezte a kérdést: mit tud az ellenség szándékairól?

Schipani azt felelte, hogy másnapra várja a támadást. Azért is feküdt le jókor, hogy erőt gyűjtsön a harcra.

Pontosabb értesülései nincsenek? Mit jelentenek a kémek? - firtatta Salvato. A republikánus tábornok bevallotta, hogy nem küldött ki kémeket. Ő erre nem kapható - mondta -, a hadviselésnek ez a becstelen módja egyáltalán nincs ínyére.

Állított-e legalább őrséget a nolai útra, amerről a kardinális várható? - kérdezte Salvato. Mert ha nem, a Vezúv lejtőin beszivároghatnak a sanfedisták Resinába, Porticiba, s elvághatják a csapat visszavonulásának az útját.

Az a porticiak meg a resinaiak dolga, vigyázzanak ők - vélte Schipani. Ami őt illeti, ha a sanfedisták netán útját állnák, majd szétüt közöttük, hogy megemlegetik!

Salvato - mi mást is tehetett volna? - vállat vont rá. Ő, az ügyes stratéga, a Championnet-k s Macdonaldok tanítványa, mindenkinél jobban tudta, hogy így nem lehet hadat viselni, emberek életét kockára vetni. De azt is tudta, hogy a Schipani-féle vezetőknek tanácsot adni - falra hányt borsó. A népek jó szelleme őrködjék Nápoly felett!

Nézzük, mit tett ezalatt a kardinális. Ő bezzeg nem vette félvállról saját biztonságát, mint Schipani a magáét.

Éjféltájt, tehát abban az órában, amikor Salvato kihajtott a Castelnuovo-erőd kapuján, Ruffo kardinális a nolai püspök fogadótermében üldögélt egy asztal előtt, titkára, Sacchinelli, valamint szárnysegéde, Malaspina márki társaságában, és parancsokat osztogatott, illetve a futárok jelentését hallgatta.

Egyik küldönc a másikat érte, ékes bizonyságául annak, milyen eredményesen szervezte hírszolgálatát Ruffo, a muszájból lett hadvezér.

A kardinális saját kezűleg bontotta fel a leveleket, tekintet nélkül arra, ki küldte, s azonnal tollba mondta a választ Sacchinellinek vagy Malaspinának. Tollat ritkán fogott, hacsaknem szigorúan bizalmas ügyben írt, mert kezének ideges eredetű reszketése folytán nehezére esett az írás.

Mire mi belépünk a szobába, ahol Ruffo a hírhozókat fogadja, már kézhez vette Ludovici püspök értesítését arról, hogy Pane di Grano, a fegyencvezér, 12-én reggel érkezik Boscóba csapatával.

Most éppen Curtis márki levelét olvassa, melyből kitűnik, hogy Tschudi ezredes elindult Palermóból egy idegenlégió - négyszáz gránátos s háromszáz sorkatona - élén, lemosni a foltot, melyet Capua feladásával ejtett becsületén. Azóta bizonyára partra szállt már Sorrentóban, s ostrom alá fogta a szárazföldről Castellammarét; a Sea-Horse s a Minerva majd a tenger felől támogatja.

Ruffo átnyújtotta a levelet, felállt, odalépett egy másik asztalhoz, melyen egy nagyméretű térkép volt kiterítve, s fél kezével az asztal lapjára támaszkodva újabb parancsot mondott tollba Sacchinellinek:

Tschudi ezredes hagyja azonnal félbe Castellammare ostromát, vegye fel haladéktalanul az érintkezést Sciarpával és Pane di Granóval, s 13-án reggel, velük összehangoltan, támadja meg Schipani csapatát.

Tschudi és Sciarpa szemtől szembe támadjon, Pane di Grano kerüljön oldalra, s a Vezúv lávaútja mentén előrehatolva vágja el Schipani visszavonulási útját.

Tschudi és Sciarpa kényszerítse erőteljes támadással folytonos hátrálásra Schipanit, mivel másként megeshet, hogy a republikánus tábornok megpróbál Nápolyba visszavonulni arra a hírre, hogy a kardinális Nolába érkezett, s attól való féltében, hogy elvágjuk visszavonulása útját.

A Favoritánál a republikánus tábornok Ruffo kardinálisba ütközik majd, aki addigra megkerülte csapatával a Vezúvot. Ily módon Schipanit gyűrűbe fogjuk, s nem marad más választása, mint meghalni vagy megadni magát.

A bíboros három másolatot készíttetett a parancsról, mindhármat aláírta, és három futárral rögtön megküldte a címzetteknek.

Közvetlen ezután de Cesarét hívatta, mert egy újabb lehetőség ötlött eszébe - az ezredik -, ami meghiúsíthatná szépen kigondolt terveit.

Nem telt bele öt perc, s beállított az ifjú brigadéros, teljes hadifelszerelésben. A kardinális lázas tevékenysége átragadt egész környezetére.

- Bravó, hercegem! - üdvözölte őt vidáman Ruffo. Tréfából olykor még most is hercegnek titulálta de Cesarét. - Útra és harcra kész?

- Mint mindig, eminenciás uram - felelte a fiatalember.

- Akkor vegyen maga mellé négy zászlóalj sorkatonaságot, négy tábori ágyút, tíz kalábriai vadászszázadot meg egy lovassvadront, s a Vezúv északi, tehát a Madonna del Arcóra néző oldala mentén vonuljon be Resinába, lehetőleg még ma éjjel. A város lakosait értesítettem jövetelünkről, alig várják a pillanatot, amikor fellázadhatnak, s mellénk állhatnak.

Majd a márkihoz fordult:

- Malaspina, szíveskedjék a brigadérosnak írott parancsomat átadni, s a nevemben aláírni.

E pillanatban megjelent a kardinális káplánja, odalépett Ruffóhoz, s a fülébe súgta:

- Eminenciás uram, megérkezett Nápolyból Scipione Lamarra kapitány. A szomszédos szobában várja eminenciád parancsait.

- Végre! - sóhajtott fel megkönnyebbülten a kardinális. - Már attól tartottam, baj érte szegény fejét! Mondja meg neki, hogy rögtön megyek; addig is maradjon mellette.

A kardinális lehúzta pecsétgyűrűjét, s sorra lepecsételte az elküldésre váró parancsokat.

Scipione Lamarra, akit a kardinális olyan nehéz szívvel várt, azonos volt azzal a tiszttel, aki annak idején a királyné zászlaját elhozta Ruffónak. Őróla írta akkor Karolina, hogy ügyes, talpraesett ember.

Most egyenesen Nápolyból jött, ahová a kardinális küldte, azzal a megbízatással, hogy vegye fel az érintkezést a Backer-féle összeesküvés egyik vezetőjével, Gennaro Tansanóval.

Gennaro Tansano megjátszotta a nagy hazafit, elsőnek lépett be a különféle republikánus társaságokba, de csakis azzal a céllal, hogy folyamatosan értesüljön az ott hozott határozatokról. Minderről rendszeresen tudósította Ruffo kardinálist, akivel állandó kapcsolatban állt.

Ő őrizte a fegyverek egy részét is, melyeket a Backer-féle összeesküvés résztvevői szándékoztak felhasználni.

Alá tartoznak a Chiaia, a Piedigrotta, Pozzuoli s a környező negyedek lazzaronéi.

Ezért várta a kardinális, mint láttuk, türelmetlenül Tansano izenetét.

Ruffo átvonult dolgozószobájába, az álruhás, nemzetőrnek öltözött Lamarrához.

- Nos? - kérdezte a kardinális, mihelyt belépett.

- Nos, minden a legszebb rendjén megy, eminenciás uram. Tansano továbbra is kitűnő hazafinak számít, s gyanún fölül áll.

- Jó, jó, de mi van az utasításaimmal?

- Végrehajtottuk, eminenciás uram.

- Minden hazafi pincéjében ott a kötél?

- Ott van. Tansano sokért nem adta volna, ha megtudhatja: minek, de mert magam sem tudtam, nem világosíthattam föl. Ez egyébiránt mellékes is, a parancs eminenciádtól jött, mi tehát pontról pontra végrehajtottuk.

- Ez biztos?

- Saját szememmel láttam, amikor a lazzaronék bedobálták a köteleket a pinceablakokon.

- Tansano nem küldött részemre valamit?

- De igen, ezt a csomagot, viaszosvászon burkolatban.

- Adja ide.

Ruffo tollkésével elnyisszantotta a csomagot körülkötöző spárgát, s egy hatalmas zászlót húzott elő a borítóból. A zászlókép őt ábrázolta, amint térden állva könyörög Szent Antalhoz. A szent áldón nyújtja felé karját, s mindkét kezében kötelek tekeregnek.

- Ez az - bólintott elégedetten Ruffo. - Egy ember kellene még, aki szétkürtöli Nápolyban a csoda hírét.

"Ki lenne vajon a legalkalmasabb rá?" - töprengett magában pár pillanatig.

Hirtelen a homlokára csapott.

- Kéretem fra Pacificót - szólt ki az ajtónállónak.

Azonnal előkerítették fra Pacificót, s őeminenciája félórára bezárkózott vele a dolgozószobába.

Onnan egyenesen az istállóba tartott a fráter, előhozta Jakobinust, és nyomban nekivágott a Nápolyba vezető országútnak.

A kardinális visszatért a fogadószobába, még néhány parancsot elküldött ide meg oda, majd ruhástul ledőlt ágyára, miután meghagyta, hogy hajnalban költsék fel.

Pirkadatkor már újra talpon volt. Az éjszaka folyamán egy oltárt állítottak fel a sanfedista tábor kellős közepén, a Nola melletti réten, s Ruffo az oltárnál misét mondott, teljes bíbornoki ornátusban, Páduai Szent Antal tiszteletére. Őt szemelte ki Ruffo Nápoly új védszentjéül, Szent Januárius helyett, aki nem átallt két ízben csodát tenni a franciák kedvéért, miért is a király jakobinusnak titulálta, és megfosztotta őt főparancsnoki rangjától.

A kardinális sokáig válogatott, míg rátalált a szentre, akit méltónak ítélt arra, hogy az elcsapott Szent Januárius örökébe lépjen.

Hogy miért éppen Páduai Szent Antalra esett a választása, miért nem Nagy Szent Antalra, aki százszorta érdemesebb lett volna e megtiszteltetésre élete ismerői szemében? Talán mert attól tartott, hogy Nagy Szent Antal tekintélyén csorbát ejtett megkísértéseinek Callot által megörökített legendája, no meg a különös társ, akit maga mellé vett.

Ha ezért, ha másért, annyi bizonyos, hogy Ruffo a két Szent Antal közül az ezer esztendővel fiatalabbat választotta, s most a csata előtt az ő oltalmába ajánlotta a Szent Hit ügyét.

Mise után, úgy, amint volt, bíbornoki díszben, lóra szállt, s a fősereg élére állt.

A sanfedista hadsereg háromfelé oszlott.

Az egyik oszlop Capodichinón át a Capuai kapu ellen vonult.

A másik a Vezúvot kerülte meg, észak felől.

A harmadik ugyanezt tette déli irányból.

Tschudi, Pane di Grano és Sciarpa pedig már meg is támadta azóta Schipanit, ha a parancsot pontosan végrehajtották.

A Sant'Elmo-erőd tetején posztoló őrszem június 15-én megpillantotta a sanfedista hadsereget. Nagy porfelhőt kavarva közelgett az országúton.

Nyomban ezután eldördültek a Castelnuovo-erőd ágyúi. A harmadik lövésre elnéptelenedtek az utcák, s Théba vagy Pompeji csendje borult Nápolyra.

Eljött a vég! Iszonyú pillanat, fenséges pillanat ez akkor is, ha csupán egyetlen ember léte forog kockán - mennyivel iszonyúbb, mennyivel fenségesebb, ha a tét: egy egész város élete vagy halála.

Úgy látszik, jó előre elrendelték, hogy a három ágyúlövés másvalamire is jeladásul szolgáljon.

Mert mihelyt a harmadik lövés döreje elhalt, közeledő léptek zajára riadt fel a Castelnuovo két foglya, akiket két nappal azelőtt ítéltek halálra. Egy csapat fegyveres közelgett sietve a folyosón zárkájuk felé.

A foglyok némán összeölelkeztek. Tudták, ütött az utolsó órájuk.

Így találták őket, akik értük jöttek: egymás karjában, nyugodt, mosolygós arccal.

- Felkészültek, polgártársak? - kérdezte a fegyveresek parancsnoka, akinek a lelkére kötötték, hogy a lehető legudvariasabban bánjék a foglyokkal.

S ők egyszerre felelték: Andrea szóval is, Simone csak bólintással:

- Igen.

- Akkor hát kövessenek - mondta a tiszt.

A két elítélt egy utolsó pillantást vetett zárkájára - gyengéd, sajnálkozó pillantást, mint szokott az, aki a cellából egyenesen a halálba indul; s mert minden emberben él a kívánság, valami emléket hagyni maga után, Andrea egy szeggel belekarcolta a falba, a két ágy fölé apja és saját nevét.

Majd követte apját, aki máris elfoglalta helyét őrei között.

Az udvaron egy gyászruhás nő várta az elítélteket. Határozott léptekkel elébük ment. Andrea megremegett, s önkéntelenül felkiáltott:

- Luisa San Felice!

Luisa térdre borult előtte.

- Miért térdepel, asszonyom? Bocsánatkérésre semmi oka! - mondta Andrea. - Mindent tudunk, jelentkezett az igazi bűnös. De ismerje el: előbb vette kézhez az én levelemet, mint én Micheléét.

Luisa zokogott.

- Fivérem!

- Köszönöm! - ujjongott Andrea. - Apám, áldd meg leányodat!

Az aggastyán odalépett Luisához, és fejére tette a kezét.

- Úgy áldjon meg Isten, gyermekem, amint én megáldalak, s távolítsa el fejed felől a baj árnyékát is!

Luisa szinte a földig görnyedt, s újból felzokogott.

A fiatal Backer gyengéden ajkához emelte a fiatalasszony szabadon aláomló hajának egy szőke tincsét, s mohón megcsókolta.

- Polgártársak! - szólt halkan a tiszt.

- Megyünk már, uram - felelte Andrea.

A menet elindult. A léptek zajára Luisa felnézett, kitárta karját, és még egyre térdepelve, addig követte tekintetével az elítélteket, míg az aragóniai diadalív végleg el nem takarta őket szeme elől.

Az utolsó út mindig komor; ezúttal a szokottnál is komorabbá tette, hogy a gyászmenet kihalt, néma utcákon haladt végig. Pedig Nápoly legnépesebb negyedében jártak!

Itt-ott lopva kinyílt az osztag lépteinek dobajára egy-egy ajtó, ablak, s a nyíláson nagy félve kikémlelt valaki - rendesen asszony -, de a leskelődő gyorsan becsapta az ajtót, ablakot, gyorsabban, mint ahogy kinyitotta, amikor meglátta a fegyvereseket s köztük a két fegyvertelen férfit, mert tudta: az a kettő a halálba megy.

Így vonult végig a menet Nápolyon. Eljutottak a Régi Vásártérre, a rendes vesztőhelyre.

- Helyben vagyunk - súgta Andrea Backer.

Az öreg Backer szétnézett.

- Bizonyára - súgta vissza.

De a katonák mentek tovább.

- Hová visznek vajon? - kérdezte Simone németül.

- Úgy látszik, alkalmasabb helyet keresnek - felelte Andrea, ugyancsak németül. - Itt házak veszik körül a teret, a kivégzéshez puszta fal kell.

A Carmine-templom előtti kis térre érve Andrea Backer figyelmeztetően meglökte apját, s odaintett a plébános házával átellenes csupasz tűzfalra.

Ma e fal előtt hatalmas feszület áll.

- Ez lesz az - bólintott Simone.

A tiszt csakugyan arra indult.

A két elítélt megkettőzte lépteit. Kiváltak őreik közül, s a fal elé álltak.

- Ki akar elsőnek meghalni? - kérdezte a tiszt.

- Én! - kiáltotta Simone.

- Uram, parancsot kapott rá, hogy egymás után lövessen főbe minket? - kérdezte Andrea.

- Nem, polgártárs - rázta a fejét a tiszt -, erre nézve nincs utasításom.

- Nos, ha nincs ellenére, kérve kérjük, végezzen ki bennünket együtt és egyszerre.

- Igen, igen - kiáltották a katonák -, ennyit igazán megtehetünk a kedvükért!

- Uram, megteszem, amit tehetek, hogy utolsó pillanataikat megkönnyítsem - mondta a tiszt. Láthatóan nyomasztotta a keserves megbízatás.

- Beleegyeznek! - kiáltotta örömmel az öreg Backer.

- Igen, apám! - Andrea átölelte Simone nyakát. - Ne várassuk az urakat, ha már ilyen szívesek hozzánk!

- Van-e valami kívánságuk, megbízatásuk? - kérdezte a tiszt.

- Nincs - felelte egyszerre a két elítélt.

- Essünk hát mielőbb túl rajta, ha meg kell lennie - dünnyögte a tiszt. - De Krisztus hét sebére mondom, ocsmány egy munka!

A két elítélt ezalatt odaállt szorosan a fal mellé. Andrea még mindig átölelve tartotta apját.

- Így megfelel, uraim? - kérdezte a fiatal Backer.

A tiszt bólintott.

Aztán emberei felé fordult, s megkérdezte:

- A puskák rendben?

- Igenis.

- Akkor sorakozó! Igyekezzetek, hogy ne szenvedjenek. Egyebet úgysem tehetünk értük.

- Köszönöm, uram - szólt Andrea.

A többi gyorsan ment, gyorsabban, mint a gondolat.

Vezényszó harsant:

- Vigyázz! Célozz! Tűz!

Sortűz dörrent.

És elvégeztetett!

A polgárháború láza olykor kegyetlen tettekre ragadtatja a legjámborabb lelkeket, a legmagasztosabb ügyek védelmezőit is. A nápolyi republikánusok most követték el, párizsi elvbarátaik nyomdokaiba lépve, az első ilyen tettet, mert úgy hitték: meg kell fosztaniok katonáikat, polgáraikat a kegyelem minden reményétől, vérrel torlaszolván el előlük a királyi irgalom útját. Kár volt pedig ilyen kegyetlenségre vetemedniük, nem indokolta semmi!

A két Backert nem követte újabb áldozat, de a jóvátehetetlen megtörtént: folt esett a köztársaság makulátlan palástján.

Szinte ugyanabban a pillanatban, amikor a két Backer golyótól találva holtan rogyott össze, Bassetti átvette a capodichinói csapatok, Manthonnet a capodimonteiak és Writz a maddalenaiak vezényletét.

Az utcákon sehol egy lélek. Annál többen nyüzsögtek a bástyafalakon, a háztetőkön, s szabad szemmel vagy látcsővel igyekeztek nyomon követni mindazt, ami e hatalmas, Granetellótól Capodimontéig terjedő csatatéren zajlott.

A Torre dell'Annunziata és a Maddalena-híd között a tengeren felsorakozott Caracciolo admirális kicsiny flottája, vele szemközt a két hatalmas ellenséges hadihajó: a Thurn gróf irányította Minerva s a Sea-Horse, melyen régi ismerősünk, Ball kapitány parancsnokolt. Ő kísérte el annak idején Nelsont a királyné nevezetes estélyére, melyen a megjelent udvarhölgyek egy-egy sort költöttek, úgy, hogy a vers kezdőbetűi a Karolina nevet adják ki.

Az első puskalövések a kis granatellói erődnél dördültek el, az első füstgomoly onnan szállt az égre.

Tschudi és Sciarpa, úgy látszik, nem kapta meg a kardinális parancsát, vagy késedelmesen hajtotta végre, mert a megbeszélt találkán nem jelent meg más, mint Pane di Grano, ezer fegyencével. Pane di Grano vakmerően megkezdte az erőd ostromát egyedül, illetve mindössze a két fregatt támogatásával, mert azok rögtön tűz alá vették Pane di Granóék feltűnése pillanatában Granatellót.

Salvato ötszáz önkéntes jelentkező élén szuronyrohamra indult a zsiványbanda ellen, nekik rontott, szétkergette őket, megölt közülük vagy százat, s győztesen visszatért az erődbe. Vesztesége mindössze öt-hat fő volt, azokat is a hadihajók lövedékei találták el.

E kudarc híre Sommában érte utol a kardinálist.

De Cesare nagyobb szerencsével járt. Pontról pontra végrehajtotta a kardinális parancsát, éppen csak annyi módosítással, hogy Porticit támadta meg Resina helyett, mert útközben megtudta, hogy a védelem gyenge lábakon áll, s a lakosság a kardinálishoz húz. Portici fontosabb volt hadászatilag is Resinánál, jobban elzárta a Nápolyba vezető utat.

De Cesare jelentette a kardinálisnak győzelmét, s utasítást kért a továbbiakra nézve.

Ruffo ezer embert küldött de Cesare segítségére, s azt parancsolta neki, hogy erősítse meg hadállásait, és vágja el Schipani útját.

Bekövetkezett, amitől Salvato félt. A granatellói erőd tetejéről jól láthatta a tekintélyes számú csapatot, mely a Vezúvot megkerülve egyenesen Portici felé tartott. Nemsokára lövöldözés hallatszott, de hamarosan elült az is.

Ebből Salvato rögtön megértette, hogy az ellenség elvágta Schipani útját. Megpróbálta Schipanit rábírni, hogy késedelem nélkül vonuljon vissza Nápolyba, a Vigliana-erőd támogatásával törjön át az akadályokon, s ezerötszáz-kétezer emberével sorakozzék fel a Maddalena-híd védelmére.

De Schipani tájékozatlanságában továbbra is makacsul Sorrento felől várta az ellenséget.

Egyszerre heves ágyúzás hallatszott a Maddelena-híd irányából. A kardinális megtámadta Nápolyt.

Csak két napig állja Nápoly az ostromot, s a republikánusok javukra fordíthatják a kialakult helyzetet: ők szoríthatják Ruffót két tűz közé, nem Ruffo Schipanit, ha győzik erővel.

Csakhogy ehhez az kell, hogy akadjon egy bátor, elszánt és értelmes ember, aki átverekszi magát Nápolyba, s az ottani vezetőkkel a teendőket megérteti.

Átkozott helyzet! Salvato elmondhatta, amit egykor Dante: "Ha maradok, ki megy? Ha megyek, ki marad?"

Végül úgy döntött mégis, hogy megy. Schipani lelkére kötötte, hogy ki ne mozduljon a sáncai mögül, míg Nápolyból parancsot nem kap rá.

Aztán bárkára szállt, hű Micheléje társaságában, Michele ugyanis azzal érvelt, hogy ha a nyílt tengeren nem is, de Nápoly utcáin annál inkább hasznára lehet. Salvato egyenesen Caracciolo kis flottájához tartott, megkereste az admirálist, előadta neki tervét, elnyerte jóváhagyását, majd a kis flottilla mögött a Castelnuovóhoz evezett, s mialatt a hajók golyó- és gránátesővel árasztották el a tengert s a partot, ő kikötött az erőd mólója mellett.

Minden perc drága volt most. Barátaink megölelték egymást, s Michele máris futott a Régi Vásártérre, Salvato pedig a Castelnuovóba, a Direktórium pillanatnyi székhelyére.

Egyenesen oda, ahová a kötelesség szólította: a Direktórium üléstermébe. Röviden előadta tervét a direktoroknak. Azok jóváhagyták a tervet, s mert ismerték Schipani makacsságát, és tudták, mástól nem fogad el utasítást, mint közvetlen feletteseitől, Writztől, illetve Bassettitől, Salvatót a Maddalena-hídnál harcoló Writz után küldték.

Salvato egy pillanatra benézett Luisához. A fiatalasszony már-már alig élt, de szerelmese pillantásától feléledt, mint virág a napsugártól. Salvato megígérte, hogy meglátogatja, mielőtt a harctérre visszatér, majd lóra pattant - időközben elővezettek számára egy pihent paripát -, s elvágtatott a Maddalena-híd irányába.

A hídnál fékevesztett harc tombolt. A küzdő feleket egy folyócska választotta el egymástól, a kis Sebeto. A Granili hatalmas épületének ablaknyílásai ontották a tüzet a szemben állókra: kétszáz ember szállta meg az épületet.

A kardinális ott állt a csata sűrűjében, s a legnagyobb tűz közepette nyugodtan osztogatta parancsait. Bíbor ruhája messzire virított, de ő nem bánta. Hadd higgye a sereg minden katonája, hogy neki nem árthatnak a füle körül fütyörésző golyók, a ló lába előtt robbanó gránátok!

Ilyen vezér szeme láttára elesni fényes és dicső, arról nem is szólva, hogy a mennyország kapui sarkig tárulnak az elesettek lelke előtt - legalább így hitték ezt a sanfedisták, s hiába verték vissza százszor támadásukat a republikánusok, ők lankadatlan hévvel százegyedszer is újra rohamra mentek.

Writz tábornok ugyanúgy kitűnt a hazafiak közül, mint a kardinális övéi közül. A tábornok lóháton járta a csatateret, s elszánt ellenállásra buzdította a republikánusokat, míg Ruffo a royalistákat meg-megújuló támadásra.

Salvato messziről meglátta a vezért, s nyílegyenesen hozzá vágtatott. Ifjú tábornokunk láthatólag úgy megszokta a golyók süvítését, hogy fel se vette, mintha csak a szél fütyörészne a füle körül.

A republikánusok tömött sorai megnyíltak előtte. Nem mindenki ismerte ugyan Salvatót, de azt mind láthatták, hogy a fiatal tiszt magas rangot visel hadseregükben.

Végre összetalálkozott a két tábornok a golyók sűrűjében.

Salvato előadta Writznek a tervet. Az írásos parancs készen állt, Writz átfutotta s jóváhagyta. Már csak az aláírás volt hátra. Salvato leugrott a nyeregből, odaintett egy ismerős harcost - volt kalábriai ezrede egyik katonáját -, a ló gyeplőjét a katona kezébe nyomta, és besietett a legközelebbi házba, mely kötözőhelyül szolgált, hogy tollat, tintát kerítsen. A megmártott tollal visszatért Writzhez, és átnyújtotta neki.

Writz a nyeregkápára hajolt, hogy a parancsot aláírja.

Egy sanfedista kapitány meglátta, kikapta a puskát egy katonája kezéből, gondosan célzott és lőtt.

Salvato tompa zajt hallott, majd egy sóhajtást. Writz féloldalra billent, s ha fel nem fogja, a földre zuhan.

- Meghalt a tábornok! A tábornok halott! - zúgták a katonák.

- Csak sebesült! Sebesült! - kiáltotta Salvato. - Álljunk érte bosszút!

S máris fenn termett Writz lován.

- Rajta, menjünk neki az átkozott csürhéjének, meglátjátok, úgy szétszóródik, mint por a szélben!

Felnyargalt a hídra. Még a fejét se fordította hátra, hogy lássa: hányan követik. Mindössze három-négy lovas szegődött a nyomába.

Odaátról húsz lövés dördült egyszerre. Két kísérője holtan bukott le, lova összerogyott alatta, golyótól találva.

Salvato a földre zuhant, de szokott hidegvére most sem hagyta cserben: ügyesen elkerülte, hogy a ló magával rántsa. Terpeszállásban ért földet, két keze a pisztolytáskán, melyben szerencséjére ott lapultak a pisztolyok.

A sanfedisták rárontottak. A két elsőt leterítette egy-egy pisztolylövéssel, a használhatatlanná vált pisztolyokat elhajította, s máris ott villogott kezében a kard, melyet eddig a foga közt tartott. A harmadik támadót már azzal fogadta.

E pillanatban feldübörgött a föld, mintha rengene, a vágtázó lovak patái alatt. Nicolino meghallotta, hogy Salvato bajba került, ő jött rohanvást, huszárai élén, barátját megsegíteni vagy kiszabadítani.

A híd hirtelen megtelt lovasokkal. Ha Salvatót eddig az a veszély fenyegette, hogy sanfedista szuronyok nyársalják fel, hát most az, hogy republikánusok lovai tiporják halálra.

A huszárok közeledtére tágult körülötte támadói köre, s ő - hogy a lovak patáit elkerülje - egyetlen ugrással belevetette magát a híd korlátján át a folyócskába.

A híd felszabadult, az ellenség meghátrált. E kettős siker eloszlatta a nyomasztó hatást, amit a főparancsnok eleste keltett. Salvato átlábalt a Sebetón, s bántatlanul partot ért a republikánusok térfelén.

Writzet azóta a kötözőhelyre szállították. Salvato odasietett. Ha a tábornoknak van annyi ereje még, hogy a kezét felemelje, alá fogja írni a parancsot, s míg ki nem hunyt belőle az élet utolsó szikrája, ő a fővezér, parancsa ellen nincs apelláta.

Writz nem halt meg, de eszméletlen volt.

Salvato új parancsot írt, mert az első a tollal együtt kihullt a tábornok ernyedt kezéből, majd lova keresésére indult, előkerítette, a katonák lelkére kötötte, hogy védekezzenek keményen, s elvágtatott Capodichinóba, Bassettit megkeresni.

Negyedóra alatt Capodichinóba érkezett.

Bassettinek könnyebb dolga volt Capodichinónál, mint túlnan azoknak, akik a kardinálissal kerültek szembe.

Salvato félrevonta Bassettit, s aláíratta vele a Schipaninak szóló parancsot két példányban. Azért kettőben, hogy ha az egyik elkallódna, a másik okvetlenül eljusson rendeltetési helyére.

Beszámolt Bassettinek a Maddalena-hídnál történtekről, s addig el sem ment, míg Bassetti meg nem esküdött rá, hogy Capodichinót körömszakadtáig védi, s a maga részéről mindent megtesz a másnapi hadmozdulat sikeréért.

Salvato visszaindult a Castelnuovo-erődbe, a város túlsó végére. A strada Forián hatalmas csődület állta útját.

A tömeg közepén egy barát szónokolt. A fráter szamárháton ült, jobbjában hatalmas zászló lengett.

A zászlókép Ruffo kardinálist ábrázolta, térdeplő helyzetben, Páduai Szent Antal lábainál. A szent kinyújtott jobb kezében kötelek kígyóztak.

A szálas termetű barát ülő helyzetében is vállal magaslott ki a tömegből, mely szájtátva hallgatta fejtegetéseit a zászlókép jelentéséről.

Ruffo kardinálisnak álmában megjelent Szent Antal - magyarázta a barát -, felmutatott neki egy csomó kötelet, s azt mondta, hogy a hazafiak a következő, június 13-áról 14-ére virradó éjszakán szörnyű tettre készülnek: minden lazzaronét fel akarnak akasztani, csak a gyerekeket kímélik meg, hogy majd istentagadóvá neveljék. A Direktórium máris szétosztogatta e célra a köteleket a jakobinusok között.

Szent Antal szerencsére nem tűrhette, hogy az ő ünnepén - mert 13-a éppen az ő neve napja! - a gazok ilyen merényletre vetemedjenek, s mint e zászló mutatja - a barát meglengette a kibontott zászlót -, az Úr különös engedelmével eljött derék royalista híveit a veszélyre figyelmeztetni.

- Kutassátok át a jakobinusok házát - dörögte a barát. - Lámpavasra mindazokkal, akiknek a házában kötélre leltek.

A fráter két órával ezelőtt indult el a Régi Vásártérről a Bourbon-palota irányában. Százlépésenkint megállt, s több mint félezer lazzarone előtt el-elismételte szónoklatát. A tömeg zajlott, forrongott, átkozódott.

Salvato gyanútlanul továbbment volna - mit tudta ő, mire képes ezen a fertályon egy kapucinus szava, különösen, ha az a kapucinus, mint olvasóink nyilván rögtön kitalálták, éppen fra Pacifico, aki váratlanul felbukkant ismét Nápoly szegénynegyedeiben, hogy korábbi csorbítatlan népszerűségét újabbal tetézze; Salvato, ismételjük, gyanútlanul továbbment volna, ha nem kanyarodik be éppen akkor a San Giovanni a Carbonara utcáról egy másik csapat. E nyomorultak egy levágott, kötéllel koronázott emberfejet hurcoltak szuronyhegyre tűzve, körbe a városon.

Egy negyven-negyvenöt esztendős férfi vitte a szuronyt, ő haladt legelöl. A frissen levágott fejből szakadatlanul csepegett rá a vér. Fertelmes látványt nyújtott így, vérmocskosan, vörös Júdásszakállával, mereven halántékára tapadt, vértől csapzott hajával s az arcát kettészelő széles sebhellyel, mely fél szemére megvakította, s eredendő rútságát szinte az elviselhetetlenségig fokozta.

A mögötte jövők lemetélt combokat, karokat lóbáltak.

S e szörnyű emberhús-trófeák nagy "Éljen a király! Éljen szent hitünk!" üvöltözés közepette közeledtek Salvato felé.

Hősünk megkérdezte a körülötte állóktól, mit jelentsen ez a gyászos felvonulás, s azt a választ kapta, hogy fra Pacifico felhívása nyomán köteleket leltek egy mészáros pincéjében, mire a szegény ördögöt ott helyben megölték és feldarabolták, azzal a csatakiáltással, hogy: "Íme a hurok, amit nekünk szánt!" Húszfelé szabdalt törzsét a mészárszék kampóira aggatták fel, kötéllel koronázott fejét, két karját és combját pedig körülhurcolták a városon.

Az áldozat Cristoforo volt, az az ember, aki Michelének orosz pénzt szerzett.

Gyilkosa pedig a beccaio, a hat merénylő egyike, akik Salvatót a szeptember 22-éről 23-ára virradó éjszakán Pasquale de Simone vezetésével megtámadták; ez alkalommal történt, hogy hősünk kardja kioltotta a szeme világát. Arcról nem ismerte őt Salvato, de névről igen.

Mindezt egy polgár magyarázta el Salvatónak, aki a nagy lármára előmerészkedett háza küszöbére. Salvato agyát elöntötte a vér. Kivonta kardját, s nekirontott az emberevőknek.

A lazzaronék már-már futásnak eredtek, ám amikor rádöbbentek, hogy Salvato egyedül van, ők meg vagy százan, elszégyellték magukat, s dühödten rátámadtak a fiatal tisztre. Három-négy jól irányzott döfés földre terítette a legvakmerőbb támadókat, s Salvato talán meg is ússza ennyivel, ha a sebesültek jajkiáltásai meg a beccaio üvöltözése fel nem kelti a fra Pacificót kísérő csapat figyelmét, mely azzal foglalatoskodott éppen, hogy a fráter által kijelölt házakat átkutassa.

Vagy harminc ember sietett a beccaio bandájának segítségére.

S ekkor páratlan, sosem látott küzdelem kezdődött: egyetlen ember harca hatvan ellen. Mert Salvato ellenfeleinek száma mindent összevéve hatvanra szaporodott, igaz, szerencsére meglehetősen gyatra fegyverzetben. Salvato lova úgy szökellt ide-oda, mintha szárnya nőtt volna; tízszer is rést ütött támadói falán, tízszer is elmenekülhetett volna a strada dell'Orticellón, a grotta del Marsán vagy a vico dei Ruffin, de ő makacsul folytatta az egyenlőtlen tusát, s látni való volt: addig abba sem akarja hagyni, míg e vérszomjas horda aljas vezérét meg nem büntette. Hanem a beccaio mindig kisiklott a keze közül, mint angolna a hálóból; gyalogszerrel jóval könnyebben mozgott a tömegben, mint üldözője. Salvatónak egyszerre eszébe jutott a két pisztoly. Bal kezébe kapta kardját, elővonta a tasakból az egyik pisztolyt, és felhúzta a kakast. Ám hogy biztosabban célozzon, meg kellett állítania lovát. Vesztére tette! Abban a pillanatban, amint a fegyvert elsütötte, összerogyott alatta a ló: egy lazzarone az állat hasa alá lopakodott, s átvágta a horgasinát.

A pisztolylövés a levegőbe ment.

Salvatónak annyi ideje sem maradt, hogy a másik pisztolyt előkapja, tíz lazzarone vetette rá magát, ötven kés meredt felé.

De mielőtt bárki hozzáérhetett volna, előugrott a beccaio, s elkiáltotta magát:

- Élve fogjátok el! Élve!

Rögtön felismerte Salvatót. Hogy az is őt, azt a konok hajsza értette meg vele. S mert tapasztalatból tudta, milyen bátor Salvato, sejtette, hogy nyugodtan fogadná a halált, ha nyílt harcban érné utol.

Nem ilyen halált szánt ő Salvatónak!

- Minek élve elfogni? - kérdezték húszan is egyszerre.

- Mert francia, mert Championnet tábornok szárnysegéde, s mert az ő műve ez a vágás itt a képemen!

S az arcát kettészelő szörnyű forradásra mutatott.

- No és? Mihez kezdesz vele?

- Bosszút állok rajta! - kiáltotta a beccaio. - Lassú tűzön sütögetem, miszlikbe aprítom, elevenen szénné égetem!

Olyan közel hajolt Salvatóhoz, hogy fenyegetéseit egyenesen az arcába köpte. Salvato válaszra sem méltatta, ehelyett emberfeletti erőfeszítéssel lerázta magáról azt az öt-hat embert, akik jobbról-balról lefogták, nekiveselkedett, jól megforgatta feje fölött a kardot, s egyetlen hatalmas erejű csapással - de olyannal ám, hogy Roland is elbújhatott mellette! - kétfelé hasította volna a beccaiót, ha az fürgén a feje fölé nem kapja a szuronyt, melyre a szerencsétlen mészáros fejét feltűzte.

Lehet, hogy Salvato ereje vetekedett Rolandéval, de a kardot, fájdalom, nem a Durandal acéljából kovácsolták: úgy elpattant a penge, mintha üvegből lenne, amint a szurony vasának nekiszaladt. De mert előbb a beccaio kezét érte, s csak aztán a vasat, három ujját tőből levágta.

A beccaio nagyot bődült kínjában és dühében.

- A bal kezem oda, de sebaj, a jobb kezem ép, azzal akasztalak fel! - acsarkodott foglyára.

Salvatót a mészáros pincéjében talált kötelekkel gúzsba kötötték, s elhurcolták egy palotába, amelynek pincéjében köteleket találtak, s amelynek lakóit és bútorait éppen akkor hányták ki a lazzaronék az ablakon.

Négyet ütött a Vicaria toronyórája.

Antonio Toscano plébános pontban négy órakor beváltotta az ifjú tábornoknak tett ígéretét.

Június 13-a nevezetes volt Nápoly történelmében. Szinte óráról órára újabb fényes példáit kínálja az önfeláldozásnak, hősiességnek, újabb gyászos példáit a kegyetlenségnek. Kénytelenek vagyunk hát Salvatót e válságos pillanatban sorsára hagyni, hogy a harc állásáról beszámoljunk.

Writz tábornok halála után a hadsereg irányítása helyettesére szállt át, az óriás termetű, herkulesi erejű és oroszláni bátorságú Grimaldi tábornokra. A sanfedisták újra meg újra megrohamozták a hidat, a hegylakók mindent elsöprő lendületével, s közelharcban támadtak a republikánusokra. Ilyenkor kellett látni Grimaldit! Felkapott a földről egy puskát, megmarkolta a csövét, s a tusát bunkónak használva, ütötte-vágta az ellent, ahol érte; úgy járt kezében a szörnyű bunkó, mint a cséphadaró.

Ez idő tájt ért a hídhoz az a majdnem vak aggastyán, aki megfogadta, hogy ha puskát adnak a kezébe, olyan közel megy az ellenséghez, ahonnan el nem vétheti. Lodovico Serio két unokaöccse karján közelgett, ámbár türelmetlenségében inkább vonszolta őket, semmint támaszkodott rájuk. A Sebeto partján, alig húsz lépésre az ellenségtől megállt, elbúcsúzott kísérőitől, gondosan megtöltötte a puskát, célzott, lőtt, újra töltött s újra lőtt, több mint félórán keresztül, a harcedzett katona hidegvérével, vagy igazabbul szólva: annak a hazafinak a kétségbeesett nyugalmával, aki eltökélte, hogy egy perccel sem éli túl hona szabadságát. Végül elesett, s teste ott maradt, jeltelen, elfeledve, a parton szanaszét heverő hullák közt.

A kardinális arra a belátásra jutott, hogy a hidat hiába ostromolja, míg a Vigliana-erőd és Caracciolo kis flottája két irányból tűz alatt tartja seregét.

Első teendő tehát az erődöt elfoglalni, majd az erőd birtokában a kis flottát pozdorjává zúzni.

A Vigliana-erődöt százötven-kétszáz kalábriai védte, mint említettük, Antonio Toscano plébános vezénylete alatt.

Ruffo felsorakoztatta kalábriai katonáit, élükre az ugyancsak kalábriai születésű Rapini ezredest állította, s meghagyta nekik, hogy törik-szakad, foglalják el az erődöt.

Azért küldött éppen kalábriaiakat a kalábriai védők ellen, mert tudta: honfitársak között életre-halálra megy a harc. A testvérháborúnál nincs kegyetlenebb, engesztelhetetlenebb.

Mindkét ellenfél élve kerül ki olykor a párviadalból, ha nem egy föld szülöttei; ám Eteoklész és Polüneikész harcában nem akadt túlélő.

A kalábriaiakat vad düh szállta meg, mihelyt megpillantották az erőd kapuján a háromszínű zászlót s alatta a feliratot: "Bosszút! Győzelem vagy halál!" Fejszét, létrát ragadtak, s nekiestek a kis erődnek.

A kaput egykettőre betörték; néhányan a fal közvetlen közelébe nyomultak, s megpróbálták létráikat nekitámasztani. Ám a Vigliana-erőd - akár a frigyláda - halállal látszott sújtani a vakmerőt, aki kézzel illeti.

Háromszor mentek rohamra az ostromlók, háromszor vonultak vissza véres fejjel. Az erőd környékét hullák borították.

Rapini ezredes maga is megsebesült, s kénytelen volt segítséget kérni a kardinálistól.

A kardinális nyomban elküldött száz orosz katonát, két ágyúüteggel.

Az ütegeket felállították, s újabb két óra múltán tetemes rés tátongott az erőd falán.

Ekkor követet küldtek az erőd parancsnokához. Ha a védők megadják magukat, a kardinális megkíméli életüket - így szólt az üzenet.

- Olvasd el, mi van az erőd kapujára írva - felelte rá az öreg pap: - "Bosszút! Győzelem vagy halál!" Ha nem győzhetünk, meghalunk, de bosszút állunk.

Az ostromlók ismét rohamra indultak. Elöl a kalábriaiak, mögöttük az oroszok.

E katonák egytől egyig a Néva, Volga vagy a Don partján születtek, s lám: az uralkodói önkény, az őrült Pál cár szeszélye idevetette őket a Földközi-tenger környékére, meghalni oly fejedelmekért, akiknek soha hírét sem hallották.

A védők még két rohamot vertek vissza. Holttestek kövezték a réshez vivő utat.

Következett a harmadik és utolsó roham. A kalábriaiak eldobálták kilőtt puskáikat, kést rántottak, s behatoltak a várudvarra. Nyomukban az oroszok; akit a pikájuk elért, azt kíméletlenül felnyársalták.

Némán, testközelben folyt az öldöklő tusa. A küzdő párok úgy borultak össze, szoros ölelésben, mintha testvéri csókot készülnének váltani, míg egyikük holttá váltan földre nem rogyott.

Csakhogy a támadók egyre özönlöttek befelé, a falrésen, számuk nőttön-nőtt, a védők ellenben sorra elhulltak, s nem volt, aki az elesettek helyére lépjen.

Kétszázról hatvanra apadt máris a számuk, s a hatvannal négyszáz ostromló állt szemközt. A haláltól nem féltek, de kínzó gondolat volt úgy halni, hogy nem állhattak előbb bosszút ellenségeiken.

Ekkor előlépett az öreg pap - merő seb volt már a teste -, s fennszóval megkérdezte:

- Nem gondoltátok meg?

- Nem! Nem! - felelték rá mind egy emberként.

Antonio Toscano szempillantás alatt lenn termett a vár pincéjében, ahol a lőport őrizték, előhúzott egy pisztolyt, melyet e végső eshetőségre tartogatott, s közvetlen közelből belelőtt egy lőporos hordóba.

Iszonyatos volt a robbanás ereje! Mindenkit elsepert, győzőt s legyőzöttet, ostromlót s ostromlottat egyaránt.

Nápoly megremegett, mintha a föld indult volna meg alatta, az ég elsötétült a sűrűn szállongó portól, s egy óriási kör mentén kövek, gerendák, emberi testrészek zuhogtak alá a magasból, mintha a Vezúv tövében új kráter nyílt volna.

Kő kövön nem maradt az erődben. Egyetlen ember úszta meg ép bőrrel a katasztrófát, maga sem értette, hogyan: a légnyomás felkapta s a tengerbe hajította, ő szerencsésen kiúszott, s eljutott a Castelnuovo-erődbe, ahol hírül adta társai halálát s a pap önfeláldozását.

Fabiani: így hívták az egyetlen embert, aki életben maradt a spártai lelkű kalábriaiak közül.

Futótűzként járta be Nápolyt a hőstett híre, s mindenfelé osztatlan lelkesedést keltett.

A kardinális rögtön átlátta, hogyan aknázhatja ki legmesszebbmenően a fordulatot.

A Vigliana-erőd elnémult, nem volt többé akadálya, hogy közvetlenül a tengerparton állítsa fel nagy kaliberű ágyúit, s tűz alá vegye Caracciolo kis flottáját.

Az oroszoknak voltak tizenhatos ágyúik. Felállítottak gyorsan egy üteget a felrobbant vár helyén, az omladékokból védőgátat építettek elé, s délután öt óra tájban megkezdték a flottilla bombázását.

Caracciolo kénytelen volt a nyílt tengerre menekülni: az orosz ágyúgolyók közül egy is elegendő lett volna dereglyéit párosával a tenger fenekére küldeni.

Mióta a Vigliana-erőd elesett, védtelen maradt a parti sáv. A kardinális serege most ott nyomult előre. Mindkét pont, melynek birtoklásáért aznap csata folyt, sanfedista kézen volt már. Éjjelre az erőd romjai közt ütötte fel tanyáját Ruffo hada. Előőrsei a Maddalena-hídon túl cirkáltak.

Bassetti, mint mondottuk, Capodichinót védte, s ekkor még úgy tetszett: igaz republikánushoz illő lelkesedéssel, bár utóbb árulóvá lett ő is. Egyszerre nagy kiáltozást hallott a város felől: "Éljen szent hitünk! Éljen a király!" Fra Pacifico és a sanfedista lazzaronék tomboltak, garázdálkodtak Nápoly őrizetlen utcáin. Bassetti korábban értesült már Writz sebesüléséről és haláláról, attól félt hát, hogy ha továbbra is ott marad előretolt állásában, ellenségei végleg elvágják előle a visszavonulás útját. Szuronyt szegeztetett, utat tört a lazzaronék elárasztotta utcákon, s egész seregével megindult a Castelnuovo irányába.

Manthonnet Capodimonte dombjain leste egész nap, hasztalan, a támadókat, hét-nyolcszáz embere élén. Miután végignézte a Vigliana-erőd felrobbanását, Caracciolo flottillájának kényszerű megfutamodását, s megtudta, hogy Writz meghalt s Bassetti visszavonult, ő maga is ezt tette: a Vomerón át a Sant'Elmo-erődig hátrált. Mejean ezredes nem nyitotta meg előtte az erőd kapuit, mire ő bajtársaival együtt megszállta a San Martino-kolostort, a Sant'Elmo tőszomszédságában; félelmes erősség volt a kolostor, szinte az erőddel egyenrangú, nem emberkéz munkája, de fekvése folytán.

A kolostor tetejéről Manthonnet belátta egész Nápolyt. Mialatt a hazafiak vérüket ontották Nápoly védelmében a Maddalena-hídnál s végig a tengerpart mentén, Viglianától Porticiig, a város utcáin szabadon garázdálkodtak a lazzaronék.

Végsőkig ingerelte őket a koholt hír a hazafiak összeesküvéséről, mely, úgymond, egyenesen ellenük irányult, olyannyira, hogy ha Szent Antal - aki igazabb gondviselője, lám, a népnek Szent Januáriusnál - nem kegyeskedik személyesen ellátogatni a kardinálishoz, hogy őt a készülő veszedelemre figyelmeztesse, bizony mindnyájan nyomorultul végzik. Fra Pacifico bujtó szónoklatai megtették a magukét: a csőcselék kegyetlenebbül dúlt-öldökölt, mint valaha.

Salvatónak volt alkalma végignézni a lazzaronék néhány rémtettét, mialatt elfogatása helyéről áthurcolták a palotába, melyet a beccaio vesztőhelyéül kiszemelt.

Egy megvadult ló száguldott el előtte; farkára kötve egy hazafi. Nyomában széles vércsík maradt az utca kövezetén, s a szegletköveken húscafatok; rég elszállt a halálrakínzottból az élet, s még mindig nem szűnt kínzatása.

Odább egy másik hazafi keresztezte Salvato útját. Szemét kiszúrták, orrát-fülét levágták, anyaszült meztelenre vetkeztették, s ő támolyogva menekült karddal, szuronnyal felfegyverkezett üldözői elől, akik ocsmányul gyalázták, s szúrásokkal, döfésekkel nógatták.

Egy harmadiknak lefűrészelték a lábfejét, s korbácsütésekkel kényszerítették futni a vérző csonkokon, mint gólyalábakon. Ha elesett, addig verték, míg fel nem tápászkodott, újrakezdeni rémítő futását.

A palota kapuja előtt, ahová Salvatót behurcolták, egy máglya lángolt, melyen asszonyokat, csecsemőket égettek el elevenen e kannibálok, s versengve falták áldozataik félig sült húsát, ama Rinaldi plébánossal az élen, akiről más helyütt is szóltunk már.^[18]

A palota bútorait kihányták az ablakon, s azokból rakták a máglyát. De mert az utcát már-már teljesen eltorlaszolták a törmelékek, a földszinti helyiségeket nem dúlták annyira fel, mint az emeletieket. Az ebédlőben megmaradt vagy húsz szék meg egy állóóra, mely érzéketlenül járt tovább, mintha mi sem történt volna.

Salvato az órára pillantott: negyed ötöt mutatott.

Az emberek, akik idáig hozták, letették a nagy asztalra. Salvato az oldalára fordult, s úgy tett, mintha aludna. Eltökélte, hogy nem szól hóhéraihoz egy szót sem, megvetése jeléül, s mert tudta, úgyis kár a szóért.

A jelenlévők - egytől egyig a kínzások nagy szakértői - nyomban heves vitába bocsátkoztak, milyen halállal haljon Salvato.

Lassú tűzön elégetni? Elevenen megnyúzni? Miszlikbe aprítani? Salvato mindezt jajszó, nyögés nélkül elviselte volna.

Meggyilkolni, az semmi, a gyilkosság nem alázza meg az áldozatot, nem megbecstelenítő rá nézve a lazzaronék felfogása szerint.

A beccaio többre vágyott. Először is kijelentette, hogy mivel Salvato csúfította el a képét, s tette őt örök életére nyomorékká, ő a foglyot saját tulajdonának tekinti. Salvato az övé, csakis és kizárólag az ő jószága, holmija. Jogában áll tehát úgy megölni, ahogy neki tetszik.

Márpedig ő azt határozta, hogy falakasztja.

Az akasztás csúf halál, nevetséges halál. A vér megnemesíti az áldozatot, de az akasztottnak nem ontják vérét: szeme kidülled, nyelve dagadtan lóg ki ajkai közül, s ő maga groteszk táncot rop a kötélen. Így haljon Salvato, ne egy, de tízszeres halállal.

Salvato minden szót hallott, s kénytelen volt magában elismerni: ha a beccaio maga lenne a sátán, az elkárhozottak fejedelme, s ilyen minőségben a lelkében olvasna, akkor sem találhatta volna ki tévedhetetlenebbül, mi játszódik ott le.

Közmegegyezéssel úgy döntöttek, hogy Salvatót felakasztják.

Az asztal fölött, melyen Salvato feküdt, vaskampó állt ki a mennyezetből. Eredetileg egy csillárt tartott.

A csillár pozdorjává tört.

De a beccaiónak úgysem csillárra volt szüksége, céljának tökéletesen megfelelt az üres kampó.

Felkapott egy kötelet, s csonka bal kezével hurkot kötött rá.

Majd fellépett az asztalra, s onnan Salvato testére, mint valami zsámolyra. Salvato rezzenetlenül tűrte az ocsmány láb érintését, mintha csakugyan holt tárgy lenne.

A beccaio átbújtatta a kötelet a kampón.

Hirtelen mintegy új ötlettől kapatva, félbehagyta a munkát. A kötél egyik vége a földre esett, a másik, a hurkos vége fönnakadt.

- Hé, cimboráim, egy negyedórácskát várjatok, csak egy kis negyedórát! Ígérjétek meg, hogy negyedóra hosszat megtürtőztetitek magatokat, s cserébe ígérem, hogy mindnyájan pompásan elszórakoztok majd a jakobinus kutya halálán!

- Mit jelentsen ez? Miféle halálnemre gondol? - faggatták társai a beccaiót, de hasztalan. Szó nélkül kirontott a palotából, s futva megindult fölfelé a vico dei Sospiri dell'Abissón.

A vico dei Sospiri dell'Abisso, vagyis a Mélységből Feltörő Sóhajok utcája a strada Nuovát köti össze a Régi Vásártérrel, a kivégzések színterével.

Azért nevezték így, mert az elítéltek innen pillantották meg először a vérpadot, s nemigen akadt olyan, akit e látvány ne fakasztott volna szívből jövő mély sóhajra.

Az utca végén alacsony házikó állt; olyan alacsony, hogy láttára mindjárt az ötlött az ember eszébe: emelt fővel ide ugyan nem jut be senki! S úgy is volt valóban: a látogató kétrét görnyedve lépte át a küszöböt, így jutott le két lépcsőn a pinceszerű helyiségbe, ahol jelenleg két férfi tanakodott egy asztal mellett, melyen egy flaskó vezúvi bor állt s két pohár.

Az egyik férfira nemigen emlékezhetünk, hanem a másik régi ismerősünk: az öreg Basso Tomeo ő, a mergellinai halász, Assunta édesapja, s egyben apja annak a három fickónak, akik oly buzgón húzták a hálót a csodálatos halászat, vagyis a della Torre fivérek életének utolsó napján.

Arra is emlékeznek tán még olvasóink, miféle ijedelem bírta rá az öreg Tomeót, hogy a Mergellináról a Marinellára, a város túlsó végébe költözzék.

Történt pedig egyszer, hogy a legfiatalabb Tomeo fiú, Giovanni, mialatt azzal bajlódott, hogy a hálóját, akarom mondani apja hálóját bevonja, egy szép leányt pillantott meg a strada Nuova és a vico dei Sospiri dell'Abisso sarkán álló házikó ablakában, mely ablak jóformán az utca szintjével egy vonalban helyezkedett el, mivel a lakásba - mai építésznyelven szólva úgy is mondhatnók: szuterénbe - két lépcső vitt le. Giovanni meglátta, mint mondottuk, a szép lányt, s tüstént beleszeretett.

A leányt mintha Isten is halászfeleségnek szánta volna. A neve legalább erre vallott: Marina.

Giovanni a város túlsó végén lakott, így nem tudhatta, amit errefelé a Maddalena-hídtól a strada Pilieróig mindenki tudott: hogy ki az alacsony ajtajú ház gazdája s a tenger partján fakadt szép virágszál apja.

No, ha nem tudta addig, kiderült most első szóra, hogy a ház gazdája s a lány apja nem más, mint Donato mester, a nápolyi hóhér.

Délen s kivált a nápolyi nép körében korántsem övezi olyan általános ellenszenv a halálos ítéletek végrehajtóját, mint északon, de nem tagadjuk, minek is tagadnók, hogy ez az értesülés szerfelett elkedvetlenítette Giovannit.

Első gondolata az volt, hogy lemond a szép Marináról. A két fiatal eleddig nem jutott túl a kölcsönös mosolyokon, pillantásokon, a szakítás nem ütközött semmiféle nehézségbe. Nem kellett hozzá egyéb, mint hogy Giovanni kerülje ezentúl a ház környékét is, vagy ha mégis arra talál menni, hát fordítsa el a fejét.

Egy hétig közelébe se ment a Sóhajok utcájának, hanem a nyolcadik napon nem állta tovább, s elsétált az ablak alatt, ügyelve, hogy eközben szigorúan a tengert bámulja.

Sajnos, kicsit késve fordította el a fejét; a szeme sarkából akaratlan meglátta az ablakot s a szép Marinát, aki rendes szokása szerint az ablakban álldogált.

Futólag megpillantotta a fiatal lány arcát is, s úgy tetszett neki, hogy azt az arcot bánat felhőzi.

A bánat elcsúfítja a rút arcot, de a szép arcon épp ellenkező hatást tesz.

Marinát megszépítette a bánat.

Giovanni megállt, mintha gyökeret vert volna a lába. Hirtelen úgy rémlett neki, hogy valamit otthon felejtett. Valami fontosat, nélkülözhetetlent, de hogy mit, azt meg nem mondta volna, ha agyonütik, akkor sem. Sarkon fordult, mintegy magasabb rendű erőnek engedve, ám mivel a tervezett óvintézkedést fordulás közben még sokkal ügyetlenebbül hajtotta végre, mint az imént, hirtelen szembe találta magát azzal, akit látni sem akart többé.

Hosszan nézték egymást - s a szemek tömör, kifejező beszéde minden szónál többet mondott.

Nincs szándékunkban nyomon kísérni e szerelem további állomásait, bár szentül hisszük, hogy lebilincselő történetté kerekedne előadásunkban. Olvasóink érjék be azzal, hogy Marina szép volt és erényes, Giovanni percről percre szerelmesebb, s egy szép napon kénytelen-kelletlen rászánta magát, hogy apjának megvallja szerelmét, és a lehető legszívrehatóbb hangsúllyal kijelentse: örökre boldogtalan lesz, ha el nem nyerheti a szép Marina kezét.

Giovanni őszinte meglepetésére az öreg Basso Tomeo úgy nyilatkozott, hogy nincs kifogása a frigy ellen. Hja, nagy filozófus volt a mergellinai halász, tudta ő, miért egyezik bele fia s Marina házasságába; ugyanazért, amiért lányát kezdettől fogva tiltotta Michelétől.

Michele köztudomásúlag szegény volt, mint a templom egere, Donato mester erszényében ellenben nyilván csinos vagyonka lappang, mert neki igenis van becsületes mestersége - egy kicsit szokatlan ugyan, de annál jövedelmezőbb.

Az öreg halász megígérte fiának, hogy beszél Donato mesterrel.

Fel is kereste hamarosan, s előadta, mi járatban van.

Marina bájos lány volt, mint mondottuk, s a hóhérral szemben táplált társadalmi előítélet nem olyan általános Nápolyban, mint Párizsban, délen, mint északon; mindamellett a hóhér lánya Nápolyban sem kapós portéka. Donato mester tárt karokkal fogadta hát az öreg Basso Tomeót.

Basso Tomeo, becsületére legyen mondva, nem sokat kertelt, őszintén megvallotta, hogy a halászmesterségből egy ember úgy-ahogy megél, de egy egész családnak felkopik tőle az álla, következésképp ő egy fillér nem sok, annyival sem járulhat hozzá az esküvő költségeihez.

Nincs más hátra: Donato mesternek kell a fiatalok összeházasítását magára vállalnia. S teheti ezt annál könnyebben, mivel látni való, hogy itt forradalom készül, márpedig a tapasztalat azt bizonyítja, hogy nincs forradalom kivégzések nélkül. Donato mester vagyona eszerint örvendetes és rohamos gyarapodásnak néz elébe, hiszen ahány kivégzés, annyiszor tíz dukát - negyven frank - üti a markát, évi rendes, hatszáz dukátos - kétezer-négyszáz frankos - fizetésén felül.

Donato mester szavát adta, hogy háromszáz dukátot adományoz a fiataloknak készpénzben, Marina hozománya fejében, különös tekintettel ipara várható fellendülésére.

De mert úgy tervezte, hogy ezt az összeget nem a megtakarított pénzecskéjéből veszi el, hanem az eztán befolyó nyereségből, kikötötte, hogy a menyegzőt négy hónap múlva tartsák. Nyolc kivégzés - kéthetente egy -, ez igazán a legkevesebb, amit az ember a forradalomtól elvárhat! Ez szerényen számítva háromszázhúsz dukát, amiből húsz tisztán megmaradna a mesternek.

Igen ám, de mint láttuk, a nápolyi forradalom messzemenőleg kímélte az emberéletet, Donato mester őszinte bánatára. A köztársaság fennállásának egész ideje alatt nem került sor akasztásra. A mester keservesen csalódott számításaiban, s nem tehetvén egyebet, napról napra halogatta a menyegzőt, pontosabban szólva a pillanatot, amikor le kell majd szurkolnia a két fiatal létalapjául szolgáló hozományt.

Ezért tanakodott újfent Basso Tomeóval. Mert - minek is titkolnók tovább kedves olvasóink előtt - az az ismeretlen férfi, aki az öreg halásszal átellenben üldögél, aki a szűk és ívelt nyakú flaskót fel-felkapja, hogy társa poharát színültig töltse, nem más, mint Donato mester, Nápoly hóhéra.

- Hát nem, ebből én nem kérek! Tudja, Tomeo koma, amikor láttam, hogy köztársaság készül, sorra kérdeztem tanult ismerőseimet, mi tulajdonképpen a köztársaság; ők azt felelték, hogy olyan politikai rendszer, melyben a polgárok többsége levágja a kisebbség fejét, mire én azt mondtam magamnak: "Nem háromszáz dukátot fogsz te bezsebelni, de ezret, ötezret, tízezret, egy egész vagyont!"

- Csakugyan azt hihette volna az ember. Valaki mesélte nekem, hogy Franciaországban volt egy Marat nevezetű polgártárs, az az újságja minden számában háromszázezer fejet követelt. Mindet persze nem kapta meg, de jó néhányat igen.

- Minálunk meg már öt hónapja tart a forradalom, de sehol egy fia Marat. Bezzeg Cirillónk, Paganónk, Laubergünk, Manthonnet-nk van annyi, hogy több se kell! Csupa megátalkodott emberbarát, mind azt üvölti a szószékről: "Ne nyúljatok senkihez egy ujjal se! Tiszteljétek a tulajdont!"

- Kár erre több szót vesztegetni, komámuram - felelte Basso Tomeo vállvonogatva -, ilyet még az öregapám se látott. Sokra jutottak vele a hazafi urak, mondhatom. Eljátszották a szerencséjüket, el bizony.

- Addig, addig, hogy amikor láttam: Procidán, Ischián akasztanak, tiltakoztam. Elvégre ha bárhol akasztanak, az rám tartozik, vagy nem? És tudja, mit feleltek?

- Nem én.

- Azt, hogy a szigeteken nem a köztársaság számlájára akasztanak, hanem a királyéra, a király küldött Palermóból bírót, aki az ítéleteket meghozta, az angolok meg kerítettek hóhért, aki az elítélteket felakasztotta. Angol hóhér! Képzelem, mit művelt!

- Igazságtalanul mellőzték, komámuram.

- Egy reményem volt még. A Castelnuovo börtönében raboskodott két összeesküvő, azokat már a markomban éreztem: nemhogy tagadták volna bűnüket, de szinte kérkedtek vele.

- A két Backer?

- Ahogy mondja. Tegnapelőtt halálra ítélték őket. Mondom magamnak: "Ez is valami: húsz dukát meg a holmijuk." Gazdag emberek voltak, a cókmókot jó áron eladhattam volna. De nem! Tudja, mire vetemedtek?

- Főbe lőtték őket. Saját szememmel láttam a kivégzést.

- Főbe lőni! Ki hallott már ilyet! Nápolyban! Csak hogy húsz dukátot megtakarítsanak egy szegény ördög bőrére! Én mondom, komámuram, az a kormány, amelyik nem akasztat, hanem főbe lövet, nem húzza sokáig. Hehe, jól ellátják máris a lazzaronék a maga kedves patriótáinak a baját, mi?

- Még hogy az én kedves patriótáim? Nekem ugyan semmi közöm hozzájuk. Azt sem tudtam, mi fán terem a patrióta. Megkérdeztem fra Pacificót, az azt mondta rá: a patrióta, az jakobinus, erre megkérdeztem, mi a jakobinus, ő meg ráfelelte, hogy patrióta, vagyis olyan ember, akinek a lelkét sok bűn nyomja, s ezért elkárhozik. De mi lesz végtére is a mi szegény gyermekeinkkel?

- Mit akar tőlem, Tomeo apó? Pucérra csak nem vetkezhetem a kedvükért! Várjanak! Én is várok. Talán fordul a kocka, s ha a király visszatér, lesz kit akasztanom. - Donato mester kajánul mosolygott. - Még komámuram vejére is sor kerülhet.

- Michele nem vőm, hála istennek! Az akart volna lenni, de én nemet mondtam.

- Akart, míg szegény volt. De mióta gazdag, szót se ejtett többé házasságról.

- Hát ez szent igaz. A csirkefogó! Ha őt akasztja majd, Donato koma, jövök a kötelet húzni, s úgy segéljen, jön a három fiam is.

Mialatt Basso Tomeo a maga s három fia segítségét ajánlgatta nagy előzékenyen Donato mesternek, hirtelen felpattant a mester lakásául szolgáló pincehelyiség ajtaja, s a két koma előtt megjelent a beccaio, vérző kezét rázogatva.

Donato mester jól ismerte a beccaiót: szomszédok voltak. Nyomban beszólította Marina lányát, hogy még egy poharat hozasson a vendégnek.

Jött Marina, szépen, bájosan, mint egy jelenés. Kész csoda, hogy ez a pompás virágszál itt hajtott ki éppen, a temető árkában!

- Köszönöm - mondta a beccaio. - Nem ezért jöttem, arra sincs időm, hogy őfelsége egészségére felhajtsak egy pohár bort. Magáért jöttem, Donato mester, illetve azért, hogy egy lázadót felakasszon.

- Hogy egy lázadót felakasszak? - örvendezett Donato mester. - Készséggel.

- És nem akárkit ám, mester! Ha nem hiszi, kérdezze csak meg Pasquale da Simonét. Kettőnket bíztak meg jó múltkorában a fickó megölésével, s mi nagy ostobán elszalasztottuk.

- Á, á! - bólogatott Donato mester. - Ő viszont nem szalasztotta el az alkalmat, he? Mert gondolom, az ő keze munkája az a csinos kis vágás, aminek a nyomát máig viseli, kedves szomszéd.

- Mi több, az ujjaimat is ő metélte le - szólt a beccaio, előmutatva vérző, csonka kezét.

- Szomszéd uram - mondta Donato mester -, engedje meg, hogy legalább a kezét bekötözzem. Tudja, ugye, hogy a magamfajta ember mind konyít valamit a seborvosláshoz.

- Nem, Krisztus hét sebére mondom, nem! Majd ha ő meghalt, nem bánom, de amíg él, szó sem lehet róla! Vérzik a kezem? Hadd vérezzen. Menjünk szaporán, mester, mert várnak.

- Várnak? Maga könnyen beszél. De ki fizeti meg az én fáradságomat?

- Én.

- Most ezt mondja, mert az illető él. De mit mond azután, hogy felakasztottam?

- Itt a boltom egy lépésre. Útközben beugrunk, és előre kifizetem a tíz dukátot.

Donato mester csak hümmögött.

- Igaz, igaz, a törvényes kivégzések díja tíz dukát, de a törvényteleneké húsz. Nem is tudom, tanácsos-e egyáltalán vállalnom a dolgot.

- Gyere, megkapod a húsz dukátot, de ne sokat packázz, mert ha te nem vállalod, hát majd felkötöm én az ipsét saját kezűleg, s enyém marad a húsz dukát.

"Csakugyan nem nagy dolog egy embert felakasztani - gondolta Donato mester. - Elvégre sokan megteszik önerejükből!" S mert nem szerette volna azt a kis keresetet elszalasztani, gyorsan rávágta:

- Rendben van, megyek, nem kívánnám szomszéd uramat az elutasítással megbántani.

Azzal a szoba túlsó végébe indult, ahol egy szögön vastag kötélcsomó függött.

- Hová, hová? - kérdezte a beccaio.

- Láthatja: a szerszámaimért indultam.

- Kötélért? Kötél van ott, amennyi csak kell.

- De az nyers kötél. Márpedig a kötél annál jobban csúszik, minél többször használták, s minél jobban csúszik, annál könnyebb halála lesz a delikvensnek.

- Tréfálsz? - fortyant föl a beccaio. - Hát azt akarom én, hogy könnyű halála legyen a gazembernek? Nyers kötelet neki, az ördögbe, vadonatúj kötelet!

- Elvégre maga fizeti a számlát - mondta Donato mester, szokott baljós mosolyával -, a maga dolga! Viszontlátásra, Tomeo apó!

- Viszontlátásra, komámuram, és fel a fejjel! - felelte az öreg halász. - Úgy sejtem, megtört a jég, jobb idők jönnek ránk!

S magában hozzáfűzte:

- Törvényes kivégzés vagy se, egykutya! A fő, hogy megvan az első húsz dukát!

Mindhárman kiléptek az ajtón, a vico dei Sospiri dell'Abissóra, s a beccaio boltjába vonultak.

A beccaio a pénztárhoz ment, kivett húsz dukátot, s éppen át akarta adni Donato mesternek, amikor hirtelen jobbat gondolt:

- Itt van tíz dukát, mester, a többit kivégzés után fizetem.

- Miféle kivégzés után? - kérdezte a beccaio felesége, aki e pillanatban lépett ki a hátsó szobából.

- Ha bárki kérdi, mondd azt, hogy nem tudsz róla, vagy elfelejtetted.

Az asszony most vette csak észre, milyen állapotban van a férje keze.

- Jézusisten! - kiáltotta. - Hát ez mi?

- Semmi.

- Hogyhogy semmi? Három ujjadat levágják, s az neked semmi!

- Eh - legyintett a beccaio -, megszárad az, mihelyt szél éri. Jöjjön, mester.

Azzal kisietett a boltból. A hóhér követte.

Befordultak a Lavinago utcába. A beccaio előrement, hogy az utat mutassa, de olyan sebesen lépkedett, hogy Donato mester alig ért a nyomába.

Minden úgy volt a szobában, amikor a beccaio belépett, mint távozása előtt. A fogoly változatlanul az asztalon feküdt, a lazzaronék átkozták, püfölték, de ő mozdulatlanul, rezzenetlenül tűrte, mintha nem is élne.

Nagy lelkierő kellett a szidalmakat némán elviselni, s nem kisebb testi erő az ütéseket, sebeket eltűrni. A lazzaronék újra meg újra nekiestek Salvatónak, bántalmazták, gyalázták, mindent megpróbáltak, hogy a konok alvót felverjék álmából - de hasztalan.

Nagy ujjongás, éljenzés fogadta a szobába betoppanó két hóhért: a kecske- s az emberölőt. Il boia! Il boia! - kiáltották kórusban a lazzaronék.

Akármilyen keményen tartotta magát Salvato, e szóra összerezzent: most értette csak meg, minek köszönheti a kapott haladékot. A beccaio nem éri be azzal, hogy ellenfelét halva lássa, azt akarja, hogy nemtelen kéztől haljon.

De a következő pillanatban megnyugodott. "Nyilván gyorsabb lesz a halál és könnyebb, ha szakértő kéz köti nyakamra a hurkot" - gondolta.

Újra lehunyta szemét - az imént önkéntelenül felnyitotta -, s visszasüppedt előbbi mozdulatlanságába. Futó mozdulatát nem vette észre senki.

A beccaio odalépett az asztalhoz.

- Itt a maga embere, mester.

Donato mester szétnézett, alkalmas helyet keresett a rögtönzött bitónak. A beccaio a vaskampóra mutatott.

- Mindent előkészítettünk - mondta. - De ne siesd el, ráérsz.

Donato mester fellépett az asztalra, de nem vitte rá a lélek, hogy rálépjen a delikvens testére, mint az imént a beccaio tette; úgy látszik, nagyobb becsben tartotta azt a nyomorult kétlábú lényt, melyet közönségesen embernek nevezünk, s mely azzal kérkedik, hogy ő Isten hasonmására teremtetett.

Donato mester tehát széket emelt az asztalra, s arra hágott, hogy megnézze: tart-e a kampó, csúszik-e a hurok.

A kampó erősen állt a helyén, de a hurok sehogy se akart csúszni.

Donato mester vállat vont, elmorzsolt a foga közt egy csípős megjegyzést bizonyos minden lében kanál emberekről, akik folyton olyasmibe ártják magukat, amihez nem is konyítanak, majd megigazította a hurkot.

A beccaio tombolva sértegette a foglyot, ám az továbbra is némán és mozdulatlanul feküdt, mintha kővé vált volna.

Az óra hetet ütött.

- Számláld meg hátralevő perceidet - förmed rá a beccaio Salvatóra -, mert már csak percek vannak hátra az életedből.

Még nem ment le a nap, de Nápoly magas házaktól szegélyezett szűk utcáin jóval előbb beáll a szürkület.

Máris homály borult az ebédlőre. Márpedig a lazzaronék nem óhajtották a várva várt látványosság egyetlen részletét sem elszalasztani.

- Fáklyát! Fáklyát! - kiáltották.

Ahol öt-hat lazzarone akkoriban összeverődött, ott bizonyosan akadt legalább egy fáklya. "Gyújtogassatok!" - parancsolta Ruffo kardinális Szent Antal nevében, mert egy város nyugalmát semmi nem dúlja úgy fel, mint a tűzvész.

Az ebédlőben negyven-ötven lazzarone szorongott, került tehát rögtön fáklya, nem is egy, de hét.

Szempillantás alatt meggyújtották valamennyit. Az alkony bágyadt világát felváltotta a fáklyák gyászos, füstös fénye.

S e tűz lobogó fényében, mely a fáklyát tartó kéz mozgása szerint változtatta erejét, még rémesebbnek tetszett a jelenlevő latrok, gyilkosok arckifejezése.

Ezalatt elkészült a hurok; már csak a delikvens nyaka hiányzott belőle.

A hóhér fél térdre ereszkedett áldozata mellett, s szánalomból vagy kötelességtudásból megszólalt:

- Tudja-e, uram, hogy joga van papot kérni, s e kívánságát senki el nem utasíthatja?

Mióta Salvato a lazzaronék keze közé került, most hallott először emberséges szót, most találkozott először a részvét s a rokonszenv egy szikrájával. Szilárd elhatározása, hogy mindvégig néma marad, egyszeriben semmivé foszlott.

- Köszönöm, barátom - mondta melegen és szinte vidáman -, de katona vagyok, tehát bármikor kész meghalni, és becsületes ember, tehát bármikor kész megjelenni Isten színe előtt.

- Mennyi időt kér, hogy utolsó imáját elmondja? Megkapja, arról kezeskedem, mert ha nem, én ugyan fel nem akasztom.

- Volt időm bőven imádkozni, mióta itt fekszem az asztalon - felelte Salvato. - Miattam ne halogassa a dolgát, barátom, ha sürgős.

Donato mester ritkán tapasztalt páciensei részéről hasonló udvariasságot, s bár hóhér volt, vagy éppen mert az volt, szíve mélyéig meghatotta.

Zavartan vakargatta a fejét.

- Mi tagadás, sok ám az előítélet a mi mesterségünkkel, no meg azokkal szemben, akik e mesterséget gyakorolják. Egyes finomabb érzésű egyének még az érintésünktől is borzadnak. Saját kezűleg óhajtja kioldozni a nyakkendőjét s kihajtani az inge gallérját, uram, vagy én tegyem meg önnek e végső szolgálatot?

- Nincsenek előítéleteim - mondta Salvato. - Kegyelmedet nem tekintem senki emberfiánál alávalóbbnak, sőt, egyenesen hálás vagyok szolgálataiért. Ha szabad lenne a kezem, istenuccse, örömest kezet szorítanék kegyelmeddel halálom előtt.

- Krisztus hét sebére! Úgy legyen - szólt Donato mester, és rögtön nekiállt, hogy Salvato csuklóját feloldozza -, szép emlék lesz ez számomra halálom órájáig.

- Hát így szolgálod meg a fizetséget! - tajtékzott a beccaio, látván, hogy Salvato kész ugyanolyan nyugodtan fogadni a halált a hóhér, mint bárki más kezéből. - Ha így állunk, nincs rád szükségem!

Ellódította Donato mestert az emelvényről, azazhogy az asztalról, s maga állt a helyébe.

- Nyakkendőt levetni! Inget kihajtani! Még mit nem? - méltatlankodott a beccaio. - Hallott már valaki ilyet! Abból ugyan nem eszik! Nem kukoricázunk veled, szép öcsém, de nem ám! Nem kell pap? Nem kell imádság? Annál jobb! Legalább szaporábban végzünk.

Megragadta Salvato üstökét, s annál fogva felrántotta a fejét, hogy a hurkot a nyakára csúsztassa.

Salvato visszasüppedt iménti közönyébe. Legalábbis úgy látszott, az arcát jótékony homályba borító árnyék miatt. De figyelmes szemlélő észrevehette volna, hogy hősünk szeme résnyire nyílik, nyaka megfeszül, s kissé az ablak irányába fordul, annak jeléül, hogy valami zajt hall kintről, zajt, mely elkerülte a többiek figyelmét. Azok úgy elmerültek a gyűlöletes színjáték szemléletében, hogy se láttak, se hallottak.

Hirtelen vad ordítás harsant: "Riadó! Riadó!" - s két-három lazzarone rohant be az udvarból. Egyidejűleg puskaropogás hallatszott, pozdorjává tört az ablaktábla, s a beccaio iszonyút káromkodva rázuhant a fogolyra.

A teremben zavar támadt, öt-hat ember halálos lövést kapott, a beccaio súlyos sebet.

Majd az egyik nyitott ablakon át fegyveresek hatoltak be a terembe. Michele vezette őket, hangja túlharsogta a vad zsivajt:

- Jókor jöttünk, tábornokom? - kiáltotta, ahogy a torkán kifért. - Szóljon gyorsan, ha él, mert ha nem, a Madonnára esküszöm, innen senki élve ki nem jut!

- Nyugodj meg, Michele barátom - felelte Salvato szokott, kimért hangján, az izgalom legcsekélyebb jele nélkül. - Kutya bajom, élek.

Csakugyan úgy volt. A beccaio, amint rázuhant, akaratlanul saját testével védte meg Salvatót a golyóktól, melyek éjszakai harcokban vajmi könnyen célt tévesztenek: a barátot éppúgy eltalálhatják, mint az ellenséget, az áldozatot éppúgy, mint a gyilkost.

S Donato mester dicséretére legyen mondva, a derék ítéletvégrehajtó végképp meghazudtolta a hozzá fűzött várakozásokat: első dolga volt Salvatót villámgyorsan lerántani az asztalról s alája lökni. Majd nem kevésbé gyorsan, oly ügyességgel, amire csak hosszú-hosszú évek gyakorlata tesz képessé, feloldozta a fogoly kötelékeit, s minden eshetőségre egy kést nyomott a markába.

Salvato egyetlen ugrással a falnál termett, hátát nekivetette, s szilárdan eltökélte, hogy drágán adja az életét, ha a csetepaté túl sokáig elhúzódna, vagy ha a győzelem nem szegődne szabadítói pártjára.

Szeme lángolt, keze a magasba lendült, teste megfeszült, mint a prédára leső tigrisé. Így állt, ugrásra készen, amikor Michele kérdése s az ő megnyugtató válasza elhangzott.

De minden másként történt, mint várta. A küzdelem sorsa pillanatok alatt eldőlt. A lazzaronék hanyatt-homlok menekültek, akinél fáklya volt, eldobta vagy eloltotta, hogy könnyebben fusson. Öt perc múlva nem maradt a teremben más, mint néhány halott és sebesült. No meg természetesen Salvato, Donato mester, Michele, elválhatatlan társa és hadnagya, Pagliuccella, továbbá az a harminc-negyven ember, akit ők ketten nagy nehezen összeverbuváltak arra a hírre, hogy Salvato a beccaio foglya; hogy mi vár ezek után rá, azt Michele bárkinél jobban tudta.

A beccaio szerencsére elmulasztott őröket állítani a kapu elé. Hazafiak jajkiáltásaitól visszhangzott a város, azt hitte, máris a lazzaronék a helyzet urai. Michele akadálytalanul eljutott embereivel a házig, ahová Salvatót behurcolták.

Ott felkapaszkodott a bútorroncsok emeletmagas halmára, és bekémlelt a földszinti terem ablakán. A beccaio akkor vetette éppen Salvato nyakára a hurkot.

Itt azonnali beavatkozásra van szükség - vélte nagy bölcsen Michele. Megcélozta a beccaiót, lőtt.

- Salvato tábornokért, előre! - kiáltotta, és beugrott az ablakon.

Emberei követték példáját. Ki-ki kilőtte fegyverét, puskát vagy pisztolyt, ami éppen jutott neki, és ugrott maga is.

Michele benn termett az ebédlőben, felkapott a földről egy elhajított fáklyát, mely nagy lánggal égett tovább vízszintes helyzetében, egyetlen iramodással az asztal tetejére szökött, s erőteljesen megcsóválta feje fölött a fáklyát, hogy belevilágítson a szoba legtávolabbi zugaiba is.

Most tárult csak szeme elé a csatatér igazi képe. Lába előtt a beccaio feküdt hörögve, odább két-három hulla hevert, s négy-öt sebesült fetrengett vérében - egyik-másik kétségbeesetten próbált éppen feltápászkodni, hátát a falnak vetve. Salvato a túlsó falnál állt, jobb kezében kés, baljával meg egy embert védelmezett, akiben Michele nagy meglepetésére Donato mesterre ismert.

Michele találékony fickó volt, de e csoport láttán úgy érezte, megáll az esze. Hogy szabadult ki Salvato, akinek a nyakán pár pillanattal előbb még kötél volt, csuklóján béklyó? És honnan szerzett kést? Végül pedig miért védi a hóhért, aki nyilván azért jött, hogy őt felakassza?

Salvato két szóval megfelelt Michele kérdéseire, de csak azután, hogy forrón megölelte.

Pontos párja volt ez a jelenet annak a másiknak, mely a largo delle Pignén játszódott le; ott Michelét készültek éppen kivégezni, és Salvato mentette meg Michele életét, ezúttal Salvatót készültek felakasztani, és Michele mentette meg az ő életét.

- Ohó! - kurjantott Michele, miután Donato mester előadta, hogy s mint hívta el őt a beccaio a mulatságra, és mi célból. - Ne mondhassa senki, komám, hogy hiába fárasztottunk ide. Lesz itt akasztás mindjárt a javából, csak éppen nem egy derék embert, hős tisztet kötsz fel, hanem egy aljas gyilkost, ocsmány banditát.

- Michele ezredes - felelte Donato mester -, megteszem én, amire kér, elvégre a beccaiónak sem mondtam nemet, s megvallom, szívesebben akasztom fel a beccaiót, mint ezt a derék tisztet. Csakhogy én tisztességes ember vagyok, s mivel a beccaiótól tíz dukátot kaptam a fiatalember felakasztása díjául, úgy hiszem, nincs jogom megtartani a pénzt, ha nem a fiatalembert akasztom fel, hanem őt magát. Tanúm rá minden jelenlevő, hogy ezennel visszaadom neki a tíz dukátot, mielőtt egy ujjal is hozzáértem volna.

Azzal a zsebébe nyúlt, előhúzta a tíz dukátot, és leszámolta az asztalra, melyen a beccaio feküdt.

- Most pedig - fordult Salvatóhoz -, várom excellenciád parancsait.

Fogta a kötelet, melyet egy perccel előbb még Salvato nyakára készült vetni, s odalépett a beccaióhoz, hogy Salvato első intésére a nyakába vesse.

Salvato nyugodt pillantása végigfutott a jelenlevőkön, baráton s ellenségen.

- Csakugyan én parancsolok itt? - kérdezte. - S ti engedelmeskedtek a parancsaimnak?

- Senki nem vitatja el öntől e jogot, tábornokom, és senki nem merészelne parancsainak ellenszegülni - felelte Michele.

- No, ha így van, kísérj el embereiddel a Castelnuovo-erődbe; oda kell érnem, minél előbb s lehetőleg épségben, mert rendkívül fontos parancsot kell Schipaninak továbbítanom. Azalatt Donato mester...

- Kegyelem! - nyögte a beccaio, mert szentül hitte: most olvassák a fejére a halálos ítéletet. - Kegyelem! Szánom-bánom, amit tettem.

Salvato zavartalanul folytatta:

- Azalatt kegyelmed hazaszállítja ezt az embert, és gondoskodik róla, hogy sebét annak rendje-módja szerint bekötözzék. Hadd tanulja meg a nyomorult, hogy vannak emberek, akik harcolnak s csakis harc közben ölnek, és vannak, akik gyilkolnak és akasztanak. De mert ez utóbbiak gaztettei Isten ellen valók, félig gyilkolják csak meg áldozatukat, és egyáltalán nem jutnak oda, hogy fel is akasszák.

Tárcájából egy bankjegyet húzott elő.

- Fogja, Donato mester, itt egy százdukátos kötvény, kárpótlásul a húsz dukátért, amelytől miattam elesett.

Donato mester arcára kiült a mélabú, miközben a száz dukátot átvette. Nem annyira megható, mint inkább mulatságos volt őt így látni.

- Excellenciás uram, nem pénzt ígért nekem, hanem valami mást, arra az esetre, ha a keze szabad lesz.

- Igaz - bólintott Salvato -, azt ígértem, hogy kezet adok. S mert a becsületes ember szava szent: íme, itt a kezem.

Donato mester hálásan megragadta Salvato kezét, s buzgón csókot nyomott rá.

Salvato nyugodtan tűrte, arcán nyoma se látszott undornak vagy ellenszenvnek. Amikor Donato mester elengedte végre a kezét, odaszólt Michelének:

- Menjünk, minden perc drága. Mindenki töltse meg újra a puskáját, és induljunk a Castelnuovóba.

Felkerekedtek mind, Michele, Salvato és a köztársaságpárti lazzaronék, akik Michelének a fogoly kiszabadításában oly derekasan segítettek. A strada dei Tribunalin, a Porta Albán és a Mercatellón át kiértek a Toledo utcára, egy darabig azon haladtak, majd bekanyarodtak a strada di Sant'Anna dei Lombardira, onnan a Monteoliveto s végül a Medina utcára, ahonnan már egyenes út vezet a Castelnuovo bejáratához.

A Salvatót ért baleset híre eljutott időközben az erődbe, az ott egybegyűlt hazafiakhoz. Massa, az erőd parancsnoka, éppen azon volt, hogy sürgősen útnak indít egy száz emberből álló különítményt a tábornokot kiszabadítani, amikor Salvato megjelent az erőd kapujában, és bebocsáttatást kért.

"Szegény Luisa, hogy aggódhat, ha hozzá is eljutott letartóztatásom híre" - gondolta Salvato, de mert most is, mint mindig, a kötelesség volt számára az első, Michelét menesztette Luisához, s ő maga a direktorokhoz indult, hogy megtanácskozzák, mi módon juttathatnák el Schipanihoz a fővezér parancsát.

Benyitott a Direktórium üléstermébe. A jelenlevők eget verő üdvrivalgásban törtek ki Salvato láttán. Rég halottnak hitték, mióta híre jött, hogy elfogták, hiszen tudták, hogy a lazzaronék nem sokat teketóriáznak foglyaikkal.

Köré sereglettek, s szerencsekívánataikkal halmozták el, de ő közbevágott:

- Polgártársak, ne vesztegessük drága időnket. Itt van Bassetti parancsa, két példányban, olvassák el, s tegyenek meg mindent végrehajtása érdekében. Én azalatt gondoskodom majd küldöncről, ha nincs ellenükre.

Salvato roppant világosan, határozottan beszélt, mint szokott. Az effajta kérdésfeltevés nem tűr más feleletet, mint "igen" vagy "nem". Ezúttal természetesen igenlő volt a válasz. A direktorok egyetértettek a paranccsal, egyik példányát maguknál tartották arra az esetre, ha a másik nem jutna célhoz, s az első példányt átadták továbbítás céljából Salvatónak.

Ő azon nyomban elköszönt, lefutott a lépcsőn, s mert bizonyosra vette, hogy Michelét Luisánál találja, egyenesen az ő lakosztályába sietett. Tudta, hogy kedvese szívrepesve várja.

Luisa csakugyan a küszöbön leste jöttét.

- Salvato! - sikoltotta, amint a várva várt férfialakot feltűnni látta, s félig aléltan omlott karjai közé. Szeme lecsukódott, keble zihált. - Salvato! Salvato! - suttogta újra meg újra.

E szó, mely olaszul annyit tesz: megmentett, a fiatalasszony ajkán kettős értelmet nyert, s annyi gyengédséggel telítődött, hogy Salvato szíve beleremegett.

Erős karjai közé kapta Luisát, s bevitte a szobába, Michelét csakugyan ott találta.

Amint valamennyire magához tért Luisa, amint csillapult kissé szíve vad futása, annyira, hogy agya képes legyen újra felvenni gondolatai megszakadt fonalát, Salvato így szólt hozzá:

- Nemde megköszönted drága Michelénknek, amit értem tett? Neki köszönhetjük mindketten, hogy megértük a viszontlátás boldog pillanatát. Ha ő nincs, most nem eleven, érző testemet ölelnéd, mely érted lángol, érted él, s megremeg csókjaid alatt, hanem kihűlt, élettelen, érzéketlen tetememet, s hasztalan próbálnád megosztani vele a drága lángot, mely ha egyszer kilobbant, senki, de senki meg nem gyújtja többé.

Luisa elámult.

- Michele nem szólt semmit! A haszontalan! Annyit mondott csupán, hogy a sanfedisták elfogtak, de bátorságod és hidegvéred megint kihúzott a csávából.

- Tudd meg végre az igazat: tejtestvéred szörnyen hazudós. Balga fejjel ellenségeim keze közé futottam, s már-már felakasztottak, mint egy kutyát, amikor... De megálljunk! Jobb lesz, ha maga Michele mondja el a történetet, vezeklésül.

- Tábornok - vágta rá Michele -, úgy hiszem, mindennél előbbre való, hogy a sürgős parancsot Schipanihoz eljuttassuk: gondolom, fontos az ügy, ha nem sajnálta miatta az életét kockára tenni. Lent vár egy bárka indulásra készen, egyetlen szavába kerül, tábornok, s útjára bocsátom.

- Megbízol a bárka személyzetében?

- Amennyire az ember megbízhat másban. De a matrózok között ott van álruhában Pagliuccella is, s benne jobban bízom, mint saját magamban. Megyek, útnak indítom a bárkát a paranccsal. Ön azalatt majd elmeséli Luisának, hogy mentettem meg az életét, bizonyára sokkal szebben, jobban, mint én tenném.

Luisát Salvato karja közé tuszkolta, az ajtót gondosan rájuk zárta, és lesietett a lépcsőn, egy akkoriban divatos s roppant népszerű dalt dúdolva, a Vágyaim címűt, melynek első szakasza így hangzik:

Mért nem vagyok, jaj, otthontalan árva,
kordélyba fogott görnyedő gyerek!
Kiállanék palotád kapujába:
"Itt a vízhordó! Vizet tessenek!"
S te megkérdeznéd: "Ki az a gyerek lenn?
Portékádból, a vízből hozz fel egy
vödörrel!" - "Marie - szólnék -, te kegyetlen,
nem víz: szerelmem harmata pereg!"

 

Komoran ereszkedett alá az éj a hullákkal borított tengerpartra, a véráztatta utcákra.

Ruffo kardinális terve bevált; a kötelekről és Szent Antal megjelenéséről koholt mese polgárháborút támasztott Nápoly szívében.

A Maddalena-hídnál, a tengerparton, Porticiban, Resinában elhallgattak a fegyverek, de Nápoly utcáin állt a harc.

A hazafiak látták, hogy egyenként öldösik le őket saját házukban, ha ölbe tett kézzel tűrik; elhatározták hát, hogy drágán adják az életüket.

Ki-ki fegyvert fogott, és csatlakozott az első útjába akadt csoporthoz, s most minden utcasarkon vad lövöldözés folyt, ahol egy-egy ilyen önkéntes őrjárat lazzaronékkal akadt össze.

Messzire elhangzott a puskalövések zaja, egészen a Castelnuovóig, s minden egyes lövés, mint az élő lelkiismeret, arra intette Salvatót, hogy nem a legidőszerűbb cselekedet kedvesünket becézgetni, mialatt kint az utcákon féktelenül garázdálkodik a vérszomjas csőcselék.

S még egy gondolat bántotta: hogy két álló órán át tehetetlen játékszere volt harminc lazzaronénak, s mindeddig nem mosta le vérrel a rajta esett gyalázatot.

Michele kopogtatott, Salvato kapott az alkalmon, s kisietett a szobából.

Michele jelentette, hogy saját szemével látta a bárkát elindulni. Pagliuccella ült a kormánynál.

- Tudod-e, hol tanyázik Nicolino a huszárjaival? - kérdezte Salvato.

- Az Immacolatellánál.

- Hát a te embereid hol vannak?

- Itt a földszinten. Elrendeltem, hogy adjanak nekik enni-inni. Rosszul tettem?

- Dehogy, nagyon is jól tetted. Rászolgáltak a pihenőre. Hanem mondd csak, rábírhatnád-e őket, hogy ismét kövessenek a harcba?

- Követnek azok, azt hiszem, a poklok fenekére vagy akár a holdba is, feltéve, hogy szól hozzájuk néhány buzdító szót, tábornokom.

- Ezen ne múljék! Menjünk!

Salvato belépett Michele oldalán a terembe, ahol a lazzaronék ettek-ittak.

- Éljen Michele! Éljen Salvato tábornok! - kiáltották azok.

- Hányan lennétek vajon, fiaim - kérdezte Salvato -, ha mindnyájan itt lennétek?

- Hat-hétszázan.

- Hát a többi merre van?

- Isten tudja - felelte két lazzarone is egyszerre, ajkát biggyesztve.

- Lehetetlen őket előkeríteni?

- Nem lehetetlen, de nehéz, átkozottul nehéz.

- S ha két carlinót adnék minden emberért, akit előkeríttek, akkor is nehéz ügy?

- Nem, úgy mindjárt sokkal könnyebben menne.

- Lám, lám. Akkor hát adok foglalónak fejenként két dukátot, tízszer két carlinót, vagyis előre kifizetem, amennyi háromszáz emberért jár.

- Ez már döfi! Ez igen! Erőt, egészséget, tábornok!

Majd egy emberként:

- Állunk rendelkezésére, tábornok!

- Jól figyelj, Michele, s tedd pontosan azt, amit mondok.

- Legyen nyugodt, tábornok, egy szava sem vész kárba.

- Embereid gyűjtsék össze cimboráikat, ki-ki annyit, amennyit bír, s álljon kis csapata élére. Ha ez megtörtént, találkozzatok valahol a strada del Tendenón, s számoljátok össze, hányan vagytok. Ha négyszázan, oszoljatok négyfelé, ha hatszázan, hatfelé. Nápoly utcáin száz ember félelmetes erő, száz elszánt ember biztos győzelem. Amikor a Castel Capuano harangja tizenegyet kongat, megindultok errefelé, s akit útközben előtaláltok, azt mind a Toledo utca felé szorítjátok vissza. Közben adjatok le lövéseket, hogy jelezzétek, meddig jutottatok. Vállaljátok? Nem túl nehéz?

- Nem, igazán gyerekjáték. Indulhatunk?

- Még ne. Három önkéntes jelentkezőt kérek.

Három ember előrelépett.

- Mindhármatokra ugyanaz a feladat vár.

- Minek három ember, ha egy is megteszi?

- Mert kettőt elfoghatnak vagy megölhetnek útközben.

- Igazsága van - mondták a lazzaronék. A parancsnok nyílt és határozott beszéde percről percre növelte harckészségüket.

Halljátok tehát a feladatot: el kell jutnotok a San Martino-kolostorba, hogy mi úton-módon, az a ti dolgotok. A kolostort öt-hatszáz hazafi szállta meg, mivel Mejean nem fogadta be őket a Sant'Elmo-erődbe. Ti megmondjátok nekik, hogy tizenegy órára álljanak készenlétben.

- Megmondjuk.

- Mihelyt meghallják az első, feltehetően tőletek származó puskalövéseket, induljanak le a belvárosba. Ellenállástól nem kell tartaniok, arrafelé nincsenek lazzaronék. Idelent állják el a Toledo utcára nyíló kis sikátorok bejáratát, amerre a bajtársaitok által visszaszorított sanfedisták egérutat nyerhetnének. Így ellenségeink két tűz közé szorulnak a Toledo utcán. A többi az én dolgom.

- Afelől tehát nyugodtan alhatunk.

- Megértetted, Michele?

- Hogy a manóba ne!

- Megértettétek ti is?

- De meg ám!

- Akkor rajta!

Kinyittatták a kaput, leengedték a függőhidat. A strada del Molo táján kivált a csoportból az a három ember, akiket Salvato a San Martino-kolostorba küldött, majd az egész csapat kétfelé oszlott s eltűnt, az egyik a Medina utca, a másik a strada del Porto irányában.

Salvato egyedül indult el az Immacolatellához.

Michele értesülése ezúttal is helytállónak bizonyult, Nicolino és a huszárok az Immacolatella és a kis kikötő között táboroztak, ahol manapság a Vámház áll.

A tábor körül, a strada Piliero, a strada Nuova és a strada Olivare mentén lovas őrszemek cirkáltak.

Salvato megnevezte magát, az őrszem továbbengedte, s hamarosan ott állt Nicolino előtt.

Nicolino a földön aludt, feje alatt a lova nyerge, mellette egy kancsó meg egy vizespohár.

Ilyen ágyon hált, ilyen koszton élt, lám, e szibarita, aki egy évvel korábban a szemét le nem hunyta, ha selyemágyán a lepedő ráncot vetett, s akinek még az agara is ezüsttányérról evett.

Salvato felrázta. Mit akarnak már megint tőle? - kérdezte morcosan Nicolino.

Salvato megnevezte magát.

- Á, ön az, drága barátom. Másnak soha meg nem bocsátottam volna, hogy felköltött. Elragadó álmom volt. Álmomban, képzelje, Páris voltam, a szép pásztor, odaítéltem az almát, s javában iszogattam a nektárt, eszegettem az ambróziát Venus istennő társaságában. Az istennő úgy hasonlított San Clemente márkinéra, mint egyik vízcsepp a másikra. Ha netán hírt hall mostanában a márkiné felől, kérem, szóljon, de rögtön.

- Nem hallottam semmit. És hogy jut egyáltalán eszébe, hogy éppen én hallanék hírt a márkiné felől?

- Miért ne? Elvégre aznap is a márkiné levele lapult a zsebében, amikor meggyilkolták.

- Félre a tréfával, kedves barátom, komoly ügy hozott ide.

- Komoly vagyok, mint Szent Januárius püspök... Kívánhat ennél többet?

- Nem. Kaphatnék egy hátaslovat meg egy kardot?

- Hátaslovat? Inasom e pillanatban éppen a tengerparton sétálgat, a lovamat jártatja, meg egy tartalék lovat. Ami a kardot illeti, van három-négy súlyos sebesültünk, az övéket nyugodtan elviheti, nekik igazán nem hiányzik. A nyeregtáskában talál két pisztolyt is, élesre töltve. Pisztolyt elvégre mindig is én szoktam önnek szállítani, mint tudja. Használja őket olyan eredményesen, mint az előző kettőt, s egy zokszavam nem lesz.

- Nos, kedves barátom, miután mindezt szépen megbeszéltük, én felpattanok egyik lovára, felkötöm egyik embere kardját, s csapata felével megindulok fölfelé a Forián; ön ezalatt szintén megindul fölfelé, de a largo Castellón. A Toledo utca két végében megállunk, s éjféli harangszóra rohamra megyünk. Ne féljen, lesz dolgunk elég, csak győzzük.

- Nem nagyon értem, de annyi baj legyen. Ha ön rendezi, nyilván úgy megy majd minden, mint a karikacsapás. Bízom, tehát kaszabolok. Megegyeztünk.

Nicolino előhozatta a két lovat, Salvato kikölcsönözte az egyik sebesült kardját, mindketten nyeregbe pattantak, kétfelé osztották a huszárcsapatot, s ahogy megbeszélték, indultak a Toledo utca két végére, Salvato a strada Forián, Nicolino a largo Castellón át.

S most, mialatt két barátunk azon mesterkedik, hogy a sanfedista lazarronékat ne csak két tűz, de egyben két vas közé is kapja, mi átsétálunk a Maddalena-hídon, s belépünk egy festői külsejű kis házba, félúton a híd s a Granili között. A ház ma is megvan, jó karban, s arról nevezetes, hogy Ruffo kardinális lakhelye volt Nápoly ostroma alatt, pontosabban szólva: itt ütötte fel főhadiszállását a bíboros.

A ház puskalövésnyire volt csupán a republikánus előőrsöktől, de a sanfedista hadsereg nagyobb része itt táborozott a közelben, a Maddalena-hídon s a largo del Pontén. Előhadai már a via della Gabella táján jártak.

Az előhad főleg kalábriaiakból állt.

S a kalábriaiak veszett kedvükben voltak.

A nap nagy csatája, melynek legfőbb eseménye a Vigliana-erőd felrobbanása volt, nem végződött rájuk nézve vereséggel; mégsem mondhatták el magukról, hogy győztek. A csata erkölcsi győztese igenis az a sereg volt, amely hősi halált halt a vár védelmében, vesztese pedig az, amely négyszeri kísérletre sem vehette be a várat, s orosz ágyúk segítségéhez kellett folyamodnia, hogy a falon rést üttessen.

A Carmine-erőd ott állt alig százötven lépésre előttük, s ők úgy határoztak egymás közt, hogy elfoglalják feletteseik tudta nélkül. Harci kedvük átragadt a közelükben táborozó törökökre, azok is részt kértek a vállalkozásból. A kalábriaiak elfogadták a felkínált segítséget, s mindjárt felosztották egymás közt a szerepeket is.

A kalábriaiak elfoglalják a via della Gabella s az erőd közé eső házakat. Az utolsó ház felső emeletei magasabbra nyúlnak az erőd védőfalánál, innen puskavégre kaphatják a vár védőit; mihelyt azok a falakhoz próbálnak közeledni, sorra lelövöldözik őket. A törökök eközben megmásszák a falakat, egymás vállára hágva, foguk közt a jatagánnal.

Úgy is tettek, amint eltervezték. A város védőit holtra fárasztotta az egész napos harc, s mert azt gondolták, hogy a kardinális katonái ugyanúgy kimerültek, mint ők, nyugodt éjszakára számítottak. A kalábriaiak álmukban lepték meg az erődöt környező házakban elszállásolt republikánus előőrsöket, s percek alatt felkoncolták őket, majd az ötven legjobb kalábriai lövész elfoglalta leshelyét a Fiumicello előtt álló ház második és harmadik emeletén, valamint a háztetőn, a Carmine-erődtől alig harminc lépésre.

"Riadó!" - kiáltották az őrszemek, mihelyt az első kiáltás felhangzott, mihelyt az első kapu betört. A hazafiak kifutottak a bástyákra - úgy hitték, védi őket a csipkés oromzat -, de váratlanul sortűz dördült a hátuk mögött, s valóságos golyóeső zúdult rájuk.

Közben ott termett a vár alatt a török csapat, és nekilódult a falnak. A hazafiak nem háríthatták el támadásukat: aki a falig merészkedett, s kitette magát az ellenség tüzének, az halál fia volt.

A védők nem állták, nem is állhatták sokáig az egyenlőtlen harcot: a bástyát máris holttestek borították. Felfedeztek egy hátsó kaput, mely a Mercato térre nyílt, s azon elmenekültek, ki a Conciana utcán, a rakpart irányába, ki a San Giovanni utcán a város belsejébe.

Ruffót álmából riasztotta a nagy puskaropogás, s mert azt hitte, a republikánusok támadnak, mindenekelőtt riadót veretett, és futárokat küldött szét, megtudni, honnan jön a zaj. De megjelentek a diadalittas kalábriaiak, nyomukban a törökök, és jelentették, hogy elfoglalták az erődöt.

Ez igazán örvendetes újság volt. Az erőd ágyúit nyomban a Marinellára s a Régi Vásártérre irányították, e két irányból nem érhette többé támadás a sanfedista sereget. Megjött fra Pacifico is, éppen kapóra, miután kora reggel óta fel-alá hurcolászta Nápoly utcáin Ruffo zászlaját, s lángba borította az egész várost. Jó szolgálatai jutalmául a kardinális őt küldte ki, tizenkét kapucinusával együtt, az erőd ágyúit igazgatni.

Alighogy ezt elrendezte, jelentették, hogy elfogtak egy bárkát, mely Castelnuovótól a Granatello felé tartott.

A bárka gazdája írásbeli izenetet vitt, sikerült azt is elfogni.

Ruffo sürgősen visszatért szállására, s maga elé hozatta a hajósgazdát.

Az egy titkos jelmondattal felelt első kérdésére, melyet csupán a Ruffo család tagjai, belső cselédeik és szolgáik ismertek, s mely zavaros időkben mintegy menlevelükül szolgált.

- La Málaga es siempre Málaga.

Ezzel a jelszóval igazolta magát múltkorában Coscia, a kardinális volt szakácsa is, amikor az orosz tábor tőszomszédságában elfogták, s a kardinális elé hurcolták.

A hajósgazda azt állította, hogy bár könnyen elkerülhette volna a felfedeztetést, szándékosan partközelben haladt, hogy felfigyeljenek rá, s amikor üldözésére keltek, nem a Granatello irányába evezett, holott előbb ért volna oda, mint üldözői, hanem kifelé a nyílt tengerre, ahol a sanfedisták hatevezős bárkája hamarosan utolérte.

S ha nem a kardinálisnak akart volna kedvezni, ugyan mibe került volna a rábízott irományt széttépni, vagy egy ólomnehezékkel a tenger fenekére süllyeszteni?

Ő ehelyett megőrizte a levelet, s a sanfedista tiszt első szavára előadta.

A tiszt nem volt más, mint Scipione Lamarra, a futár, aki annak idején a királyné zászlaját elhozta a kardinálisnak. A kardinális hívatta Lamarrát, s ő pontról pontra megerősítette a hajós vallomását. Az enélkül is biztosra ment, a jelszót magától Campana hercegnőtől, Ruffo bíboros nővérétől tudta.

A titokba beavatta társait is, illetve közülük azokat, akiket megbízhatónak tartott, s akik, akárcsak ő, szükségből játszották eddig a nagy hazafit, de az első adandó alkalommal siettek átállni.

Michele ezredes, aki őt Granatellóba menesztette, úgy látszik, nem bízott meg benne, mert a nyakára küldte egyik emberét, nem kisebb embert, mint tulajdon hadnagyát, Pagliuccellát. Amikor a bárkát a sanfedisták elfogták, Pagliuccella a tengerbe esett vagy ugrott, tán cselből, vagy hogy ne kerüljön az ellenség kezére, s azóta nyoma veszett - jelentette a hajósgazda a kardinálisnak.

Ruffo az iratot kérte. Pagliuccella eltűnésének nem tulajdonított különösebb fontosságot.

Scipione Lamarra átnyújtotta a levelet.

A kardinális feltörte a pecsétet. Ezt olvasta:

Bassetti tábornok Schipani tábornoknak, Granatello[19]

Köztársaságunk üdvéért meg kell kísérelnünk kicsikarni a döntést, azaz egyetlen ütközetben megsemmisíteni a Maddalena-hídnál tömörült zsiványhadat.

Holnap, adott jelre, a Castelnuovo ágyúinak harmadik lövésére induljon egész seregével Nápolyba. Foglalja el rohammal Porticit, s hányja kardélre helyőrségét. A San Martino-, a Carmine-, a Castelnuovo- s a Tojáserőd republikánus védőserege közben kiront az erődökből, s három oldalról és frontálisan támadja az ellenséget, mialatt ön a hátába kerül és megsemmisíti. Önbe vetjük legfőbb reményünket.

Üdv és testvériség

Bassetti

- Nos, eminenciás uram - szólt a hajósgazda, látva, hogy a kardinális már másodszor olvassa végig a levelet, s még figyelmesebben, mint előbb -, a Málaga csakugyan mindig Málaga marad?

- Igen, fiam - felelte a kardinális. - Mindjárt bebizonyítom.

Azzal Malaspina márkihoz fordult:

- Márki, adasson a barátunknak ötven dukátot meg egy jó vacsorát. Megszolgálta, fontos híreket hozott.

Malaspina végrehajtotta a parancs első felét, azaz kifizette a hajósnak az ötven dukátot, majd hogy a második fele, a vacsora dolga is elintéződjék, emberét rábízta Carlo Cuccaróra, őeminenciája inasára.

Dolga végeztével visszatért a szobába. A kardinális sürgősen tollba mondott egy levelet, melyben de Cesarét, Portici védőjét figyelmeztette, hogy Schipani serege részéről támadás fenyegeti. Egyebekben tartsa magát az előző esti utasításokhoz - írta Ruffo. Két-háromszáz kalábriait s egy orosz századot rögtön útnak indított de Cesare megsegítésére, ezenkívül hátraküldött ezer embert a gyaloghadból, azzal a paranccsal, hogy észrevétlen közelítsék meg a Vezúvot, álljanak lesbe a hegyoldalban, Resinától Torre dell Annunziatáig, s a Vezúv nyugati lejtőjét sűrűn tarkító kisebb facsoportok, lávatömbök, magányos sziklák rejtekéből lőjék Schipani seregét.

De Cesare sürgősen elkészítette haditervét a parancs kézhezvétele után. Eszerint a Portici védősereg színleg meghátrál Schipani elől, s maga után csalja a városba. Ha besétál a csapdába, és megindul azon a mintegy három mérföld hosszú úton, mely a Favoritát Nápollyal összeköti, ő, de Cesare, majd két tűz közé fogja a csapatot, a sorrentói, castellammarei és cavai felkelők pedig hátba támadják, és pozdorjává zúzzák.

A kardinális azért rendelkezett így, mert igenis számított arra az eshetőségre, hogy a republikánusok két példányban küldték el a parancsot Schipaninak, s ő végre fogja hajtani, a második példány kézhezvétele után, az előírt hadmozdulatot.

Körültekintése ismét meghozta gyümölcsét. Mert a parancs, némi késéssel, csakugyan eljutott Schipanihoz - vesztére!

Nem esett, dehogy esett Pagliuccella a tengerbe, beleugrott ő, annak rendje-módja szerint.

A hajósgazda gyanús viselkedéséből megértette, hogy kedves ezredese, Michele, ezúttal kecskére bízta a káposztát, s mivel Pagliuccella úgy úszott, mint a hal, vagy mint ama híres-nevezetes Pesce Colas, akinek az arcképe ott díszeleg a nápolyi halpiacon, adott pillanatban fejest ugrott, víz alatt megindult a part felé, egy idő után felbukkant, de éppen csak annyi időre, míg lélegzetet vett, majd amikor látótávolon kívül tudta magát, a víz színén folytatta útját a móló irányában, annak az embernek a lelki nyugalmával, aki fogadásból három-négy ízben is leúszta már a Procida-Nápoly távot.

Igaz, ezúttal ruhástul cseppent a vízbe, s így úszni jóval bajosabb, mint meztelenül.

De azért csak elérte épségben a mólót, mindössze az út tartott valamivel tovább a rendesnél. Kiugrott a partra, megrázta magát, s máris indult a Castelnuovo-erődbe.

Hajnali egy órára járt az idő, amikor Pagliuccella belépett az erőd kapuján, egy gondolattal Salvato után. Salvato lova merő seb volt, őt magát legalább öt-hat késszúrás érte - szerencsére nem veszedelmes szúrások -, cserébe mindkét pisztolyának csöve üresen tátongott, s a kardja úgy elgörbült, hogy vissza se dughatta hüvelyébe, annak bizonyságául, hogy a kapott sebeket kamatostul adta vissza.

De sebet, mindent felejtett, amint a csuromvíz Pagliuccellát megpillantotta, s a történtekről értesült; egyetlen gondolata volt csupán: minél előbb helyreütni a csorbát, valami módon eljuttatni Schipanihoz a parancs másolatát!

Salvato számított efféle balesetre, azért is állította ki eleve két példányban a parancsot.

Most tehát egyenesen a direktorok üléstermébe sietett. A Direktórium megszakítás nélkül működött, mint említettük. Öt tagjából egyszerre legfeljebb kettő aludt, a másik három virrasztott, hogy bármely pillanatban határozatképes legyen a testület.

Salvato belépett a terembe, fürgén, mintha a fáradtságot hírből sem ismerné. Pagliuccella árnyékként követte. Salvato ruháját a szó szoros értelmében cafatokká szabdalták a lazzaronék kései, s itt-ott vérfolt ütött át a szöveten.

Röviden beszámolt az éjszaka eseményeiről. Elmondta, hogy a lázadást sikeresen vérbe fojtották, Nicolino, Michele meg ő. A Toledo utcán halomban hevernek a hullák. Úgy hiszi, ezek után garantálhatja, hogy Nápoly nyugalomban tölti az éjszaka hátralevő részét.

Michelét késszúrás érte a bal karján, jelenleg a sebét kötözik.

A seb szerencsére nem súlyos, holnapra harcképes lesz megint.

Michelét úgyszólván nélkülözhetetlenné tette az a körülmény, hogy a hazafias lazzaronék őt tekintették vezetőjüknek. A direktorok megkönnyebbülten hallották, hogy másnap számíthatnak Michele szolgálataira.

Pagliuccella mindeddig szerényen meghúzódott Salvato háta mögött. Most, hogy Salvato elhallgatott, rajta volt a beszéd sora.

Röviden elmondta ő is a magáét.

A direktorok csüggedten néztek össze.

Ha a Santa Lucia-i hajósoknak sikerül Michelét, a közülük való lazzaronét becsapni, honnan tudják, kiben bízhatnak ők, akik a legcsekélyebb befolyással sem bírnak a lazzaronékra, se rang, se cimboraság révén?

- Találnunk kell egy megbízható embert - mondta Salvato -, aki képes innen Granatellóig úszni.

- Az majdnem nyolc tengeri mérföld - szólt az egyik direktor.

- Lehetetlen - vélte a másik.

- Éjszaka van, de a tenger nyugodt. - Salvato az ablakhoz lépett, s kitekintett. - Ha nem akad más, én megpróbálom.

- Bocsánat, tábornokom - szólt Pagliuccella közelebb lépve -, önre itt szükség van. Megyek én.

- Mit mondasz? Te mennél? - szólt Salvato nevetve. - Hisz egyenesen onnan érkezel!

- Egy okkal több rá, hogy én menjek, ismerem már az utat.

A direktorok összenéztek.

- Nagy szolgálatot tennél hazádnak - mondta Salvato elkomolyodva -, ha csakugyan bírnád erővel.

- Arról kezeskedem - fogadkozott Pagliuccella.

- Akkor hát pihenj egy órácskát, s vágj neki Isten nevében.

- Nincs szükségem pihenőre - felelte a lazzarone -, meg egyébként sem tanácsos egy órát pihenéssel elvesztegetni. Június 14-e van, ilyenkor a legrövidebbek az éjszakák, három óra tájban már pirkad, kár minden percért. Adassa ide a levelet, tábornok, egy darabka viaszosvászonba varrva; majd a nyakamba akasztom, mint a Szűz Mária érmét; indulás előtt felhajtok egy pohár pálinkát, s ha patrónusom, Szent Antal, nem hagy végképp cserben a sanfedisták kedvéért, Schipani tábornok négy óra előtt kézhez veszi a levelet.

- Megteszi, ha mondja, meg ő - szólt közbe Michele, aki az imént benyitott, s meghallotta, mit ígért Pagliuccella.

Michele megjelenése felvillanyozta Pagliuccellát. A levelet bevarrták egy darabka viaszosvászonba, hogy a víztől megóvják, majd az egyik első emeleti ablakon kötélen leengedték a hírvivőt a tengerpartra, mivel mindenáron el kellett érni, hogy senki ne lássa őt a kapun kimenni. Pagliuccella földet ért, anyaszült meztelenre vetkezett, ingét, gatyáját a fejére kötötte, majd nesztelen belesiklott a vízbe.

Pagliuccella jól mondta: sürgősen indulnia kell, hogy elkerülje a kardinális csónakosainak figyelmét, s észrevétlen átjusson az angol hadihajók között.

Minden úgy történt, ahogyan eltervezték. Pagliuccella ugyan kénytelen-kelletlen partra úszott Porticinál - első útja mégis kimerítette -, de szerencséjére nem pitymallott még, gyalog folytatta útját, mindig a víz mentén, hogy az első gyanús jelre belevesse magát.

A hazafiak joggal számítottak Schipani bátorságára, de csakis arra számíthattak, egyébre nem.

Schipani gondjaiba vette a hírhozót. Étellel, itallal kínálta, tulajdon ágyába fektette, majd hozzálátott a kapott parancs végrehajtásához.

Pagliuccella nem titkolt el Schipani elől semmit, részletesen elmondta, hogyan folyt le az első, balsikerű vállalkozás, hogyan került a bárka a kardinális keze közé. Schipani ebből megérthette - annál is inkább, mert Pagliuccella szándékosan és ismételten hangsúlyozta -, hogy a kardinális ismeri a tervet, tudja, hogy ő Nápolyba szándékozik vonulni, tehát mindent megtesz majd, hogy ebben megakadályozza. De Schipani, mint a hasonló jellemű emberek általában, nem hitt a nehézségekben.

"Elfoglalom Porticit!" - jelentette ki magabiztosan, ahogy valamivel korábban azt mondta: "Elfoglalom Castellucciót!"

Hat órára teljes fegyverzetben, menetkészen felsorakozott ezernégyszáz-ezerötszáz főnyi kis csapata. Ő elvonult előttük, a középen megállt, fölhágott egy kis dombra, úgyhogy fejjel magasodott katonái fölé, s beszélni kezdett azzal a féktelen és magával ragadó ékesszólással, mely oly jól illett herkulesi erejéhez, oroszláni bátorságához. "Gondoljatok gyermekeitekre, asszonyaitokra, barátaitokra - mondta -, kiket most megvetés környez, gyalázat fenyeget, kik bosszúért kiáltanak, s tőletek várják, a ti bátor és áldozatkész harcotoktól, hogy szenvedéseiknek, elnyomatásuknak egyszer s mindenkorra véget vessen!" Befejezésül felolvasta nekik Bassetti levelét, s különös hangsúllyal azt a passzusát, melyben Bassetti, mit sem sejtve a Carmine-erőd elestéről, bejelentette a négy erőd védőinek kirohanását. "A hazafiak színe-virága, respublikánk szeme fénye jő tárt karokkal elénk, ellenségeink holttestén átgázolva!" - kiáltotta.

E pillanatban háromszoros ágyúdörgés hallatszott a Castelnuovo irányából, s gyorsan eloszló, könnyű füstfelleg jelent meg a déli torony, az erőd egyetlen tornya fölött, mely Schipaniék gyülekezőhelyéről látható volt.

A jeladás! "Éljen a köztársaság! Szabadság vagy halál!" - kiáltották válaszul a katonák.

Pagliuccella beállt a sorba. Ingben-gatyában volt - egyébiránt így járt ő hétköznap mindig, míg Michele hadnaggyá nem ütötte -, de a vállán puska. A dobok riadót vertek, a csapat megindult rohamlépésben előre.

Mint mondottuk, az ellenségnek parancsa volt Schipanit Portici utcájára beengedni. De utat tört volna ő magának alighanem akkor is, ha nem így szól a parancs; fékevesztett rohamának nem állhatott ellen senki emberfia.

A történelem krónikása jól teszi, ha olykor az ellenség följegyzéseiből meríti értesüléseit. Annak igazán nem áll érdekében dicsőíteni ellenfele bátorságát.

Halljuk tehát, mit mond Vincenzo Durante, de Cesare hadsegéde, a korzikai kalandor hadjáratát megörökítő könyvében Schipani fergeteges rohamáról:

"Döngő léptekkel, fenyegető arccal, dühödten közelgett e halálra szánt csapat vakmerő vezére, mint bőszen fújtató bika, hogy elrémült belé, aki látta."

De Schipanit, sajnos, éppen legfőbb erénye, a bátorság sodorta újra meg újra bajba. Ezúttal is fittyet hányt minden elővigyázatossági rendszabálynak, eszébe sem jutott felderítőket kiküldeni, holott elháríthatta volna az orvtámadás veszélyét, átjött Torre del Grecónál, át a Favoritánál, s úgy vonult végig Portici főutcáján, hogy észre sem vette: a házak kapuja, ablakai egytől egyig zárva.

Portici kicsiny város; tulajdonképpen egyetlen hosszúra nyúlt utcából áll. Az utca oly hirtelen fordul balra, a Favorita felől jövet, hogy a vándor száz lépésről egészen úgy látja, mintha a szemközti templom elzárná az utat, s nem is lenne másfelé kijárás, mint egy szűk sikátoron át, mely a templom s a jobb oldali házsor között húzódik. Hogy az utca igenis folytatódik bal kéz felől, azt a templom közvetlen közelében venni csak észre.

Itt, e zsákutcaszerű torkolatban várta de Cesare Schipanit.

A sikátor bejáratát két ágyú őrizte, csövük az utcára meredt, melyen a republikánusok közeledtek. A kanyarban egy faltól falig érő, hatalmas, lőrésekkel ellátott barikád torlaszolta el az utca folytatását - áthághatatlan akadály egymagában is, hát még ha fegyveresek védik!

De Cesare kétszáz emberrel a templomban rejtőzött, a sikátort a tüzéreken kívül még vagy háromszáz katona védte, a barikád mögött száz ember lapult, s végezetül mintegy ezer ember állt lesben kétfelől, az utca mentén sorakozó házakban.

Amikor az üldözésbe belefeledkezett Schipani mintegy száz lépésre ért de Cesaréék leshelyétől, eldördült a két ágyú, kartácsözönt zúdítva a republikánusokra, s mintegy adott jelre elszabadult a pokol.

Felpattant a templom ajtaja, s mialatt odabent, az ünnepi fényárban úszó szentélyben a pap az oltár előtt felmutatta az Úr testét, emitt lángot s halált okádott a kapu, mint a tűzhányó megnyílt öle.

Egyidejűleg kigyulladtak a házak ablakai, s a republikánus csapatra elölről, hátulról, kétfelől hullt a tüzes eső, mintha hirtelen tűzkatlanba zuhantak volna.

Egyetlen irányban próbálkozhattak a kitöréssel: a sikátoron át, melynek bejáratát a két ágyú védte. Háromszor indult Schipani csapatával rohamra, háromszor jutott karnyújtásra a cső végétől, de az utolsó pillanatban mindig megnyílt az ágyúk kartácsokádó torka, s halomra gyilkolta, meg-megtizedelte a támadókat.

Akkor végül kettéosztotta Schipani megmaradt nyolc-kilencszáz főnyi emberét, s ötszázat közülük útnak indított a tengerpart irányába, azzal a paranccsal, hogy kerüljenek az üteg hátába, s támadják amonnan, mialatt ő szemtől szembe támad.

De e harci feladat végrehajtását, szokott könnyelműségével, nem az ügy kipróbált s bátor híveire bízta, hanem vaktában kiszemelt emberekre. Schipani, a lánglelkű hazafi, szentül hitte, hogy minden ember úgy érez, ahogy ő. Az ötszáz ember végrehajtotta az előírt hadmozdulatot, de ahelyett, hogy hátba támadták volna a sanfedistákat, csatlakoztak hozzájuk, nagy "Éljen a király!" kiáltozással.

Schipani a kiáltást jeladásnak vélte, s negyedszer is rohamra indult. De minden eddiginél erősebb tűz fogadta: saját elpártolt ötszáz embere is ellene fordult. A maroknyi kis sereg megingott a rázúdult golyóözönben, mintha szédület fogta volna el, s mire a füst felszállt, híre-hamva sem volt ott csapatnak.

Legfeljebb százan élhették túl a rohamot, azok is szerteszét kóvályogtak a csatatéren. Schipaninak sikerült őket valahogy összeszedni; élükre állt, s mert előre nem volt többé útja, hátracsapott, mint sebzett vadkan a vadászra.

A sanfedisták utat nyitottak, tisztelettől vagy félelemtől lebéklyózva, de kétoldali pergőtűzben vonult vissza a város széléig.

Ezalatt elhullt ismét a csapat fele. Schipani harminc-negyven emberrel tért vissza Castellammaréba. Üldözői mindvégig a sarkában voltak. Két helyen - karján és combján - meg is sebesült.

Befutott egy kis utcába. Egy ház ajtaja nyitva állt, ő belépett. A ház gazdája, szerencsére, hazafi volt: rögtön felismerte a szökevényt, elrejtette, sebeit bekötözte, s más ruhába bújtatta.

Schipani nem akarta bajba sodorni nagylelkű elvbarátját, még aznap elbúcsúzott tőle, s amint besötétedett, kiszökött a hegyekbe.

Ott bujkált két vagy három napig, míg végül ellenségei ráakadtak, letartóztatták, s két másik hazafi, Spano és Battistessa társaságában Procidára szállították.

Tudjuk, ugye, ki volt Speciale? Az az ember, akiről még Troubridge is úgy nyilatkozott, hogy nála ocsmányabb férget nemigen látott életében. Ez a Speciale ítélkezett akkor Procidán.

Mondjunk e helyt búcsút Schipaninak, mint nemsokára könyvünk annyi más hősének, s ismerkedjünk meg közelebbről Specialéval. Minden jellemrajznál ékesebben szólnak rémtettei, hadd beszélünk hát el a sok közül egyet.

Spano katonatiszt volt a király alatt. A köztársaság előléptette tábornokká, s azzal bízta meg, hogy állja el de Cesare útját. Egy szép napon rajtaütött egy sanfedista különítmény, s foglyul ejtette.

Battistessa közrendű ember volt, három gyermek apja s Nápoly legbecsületesebb polgárainak egyike. Ruffo közeledtének hírére csöndben, minden hűhó nélkül puskát ragadott, beállt a sorba, s a hős lelkű emberek nyugodt bátorságával harcolt, míg el nem fogták.

Nem vétett ő soha senkinek.

Követte a hon hívó szavát - ez volt minden bűne. Ámbár hiszen ez is számíthat olykor bűnnek, melynek büntetése halál. És milyen halál! Majd meglátják, kedves olvasóim.

Ne csodálkozzanak, ha e sorok íróját elfogja az indulat, ha átkokra fakad, mihelyt a regény világából átlép a történelembe. Oly iszonyatos dolgokra bukkant, mióta arra adta fejét, hogy az 1799-es császári és királyi tömeggyilkosságok titkait feltárja, amihez foghatót lidércnyomásos álmaiban sem látott.

Speciale mindhárom foglyot halálra ítélte.

Kötél általi halálra, ami magában véve is iszonyú, mivel a bitó köztudomásúlag megbecsteleníti áldozatát.

De Battistessa halálát egy véletlen körülmény a vártnál is iszonyatosabbá tette.

Battistessa, Spano és Schipani teste huszonnégy óra hosszat függött a bitófán, majd az ischiai Santo Spirito-templomba került, közszemlére.

Amint a holttetemeket elhelyezték a halottas ágyon, Battistessa halkan felsóhajtott. A pap ámultan s borzadva látta, hogy az akasztott él, noha egy teljes napig szenvedett a kötélen.

Battistessa mellkasa fel-alá hullámzott, s tompa, szakadatlan hörgés jelezte: nem szállt el belőle teljesen az élet.

Lassacskán magához tért, s visszanyerte eszméletét.

Az embert felakasztották, huszonnégy órát töltött a halál markában, s élve kiállta, többé nincs joga rá a halálnak - vélte, aki csak látta. De senki nem mert Speciale megkérdezése nélkül cselekedni, még a pap sem.

Futárt küldtek Procidába.

Képzelhetjük, micsoda aggodalmakat állt ki ez idő alatt a szerencsétlen elítélt, aki, íme, visszatért sírjából, újra meglátta a napot, az eget, a természetet, eszméletre ébredt, lélegzett, emlékezett, azt sóhajtotta: "Gyermekeim!" - s remegve gondolta el, hogy mindez tán nem egyéb, mint egyike azon álmoknak a halálban, mitől - Hamlet szavával - visszadöbbenünk.

A feltámadt Lázár, amint Mártát üdvözli, Magdolnának hálálkodik, s Jézust dicsőíti - s akkor hirtelen koponyájára zuhan a sírkő!

Így érezte, így érezhette magát a szerencsétlen Battistessa, amikor azt kellett látnia, hogy a küldönc a hóhérral tér meg.

Speciale megparancsolta a hóhérnak, hogy az elítéltet vonszolja ki a templomból, mert a királyi bosszú ellen a templom sem menedék, s a kapu előtt, a lépcsőn ölje meg, ezúttal késsel, nehogy ismét életre támadjon.

E vérbíró nem érte be azzal, hogy halálra ítélt eleveneket: ő maga találta ki a kivégzés módját is, tetszése s kénye szerint. A törvény nem ismer ilyen kivégzési módot - de mit számított neki a törvény!

Parancsát szó szerint végrehajtották.

Ki meri tagadni, hogy a halottak - nagyhatalom? Többet tettek ők az élőknél is a koronás gazok elűzetéséért, kik nem átalltak ilyen vértanúkat a halálba küldeni!

De térjünk vissza Nápolyba.

Ott akkora volt a fejetlenség, hogy a Carmine-erőd ostromát túlélt védők közül egyetlenegynek nem jutott eszébe a Direktóriumnak jelenteni, hogy az erőd sanfedista kézre került.

A Castelnuovo parancsnoka gyanútlanul leadatta reggel hét órakor, a megbeszélt időpontban, a három ágyúlövést, jeladásul Schipaninak.

Schipani el is indult, s láttuk, mi végre jutott.

A három ágyúlövés régen elhangzott, mire az erődök parancsnokaihoz s a vezérkarhoz eljutott a Carmine-erőd elfoglalásának a híre. Az erőd ágyúi többé nem a Maddalena-hídra irányulnak - jelentették a hírhozók -, hanem a strada Nuovára és a Régi Vásártérre, nem védik a várost, de fenyegetik.

Mégis úgy határoztak, hogy mihelyt Schipani kis csapata túljutott Porticin, elterelő hadmozdulatként végrehajtják a Ruffo elleni támadást, vállalva a megnövekedett kockázatot.

Terv szerint a Castelnuovo-erőd adta volna le a riasztójelzést a többi erődnek s a San Martino-kolostornak. Az egész vezérkar ott szorongott az erőd tetején, köztük Salvato, s messzelátóval figyelték Porticit.

Látták, amint Granatellóból elindult egy porfelleg, mely olykor lángot lövellt a napfényben.

Schipani volt az és serege, útban a Favorita és Portici felé.

Látták, amint Portici hosszú utcája, melyet fentebb leírtunk, elnyelte a hazafiakat, majd ágyúdörgést hallottak, s a város fölé füstfelleg terült.

Két óra hosszat dörgött megállás nélkül az ágyú, épp csak annyi szünetet tartva két lövés közt, ameddig újratöltöttek; sűrű, egyre sűrűbb füstfelleg gomolygott a város fölött, s szállt az égre, mígnem elnémult minden, s eloszlott lassan a füst is. S az úton ismét portölcsér szaladt, de ellenkező irányban, mint három órával annak előtte.

Schipani volt az ismét, ő menekült harminc-negyven megmaradt emberével Castellammaréba.

Mindennek vége volt.

Csak Michele és Salvato tartott ki makacsul őrhelyén. Egymás közt sugdolóztak, mutogattak, s merőn figyeltek egy fekete pontot a tengerben, mely olykor alámerült, s láthatóan Nápolynak tartott.

Amikor a pontot már csak fél mérföld választotta el tőlük, mindketten látni vélték, hogy egy kéz emelkedik időnként a víz fölé, egy kéz, mely segélyt kérőn integet.

Mindkettejüknek úgy rémlett, jó ideje már, hogy az a pont a vízen: Pagliuccella feje, s a kéz láttán mindketten egyet gondoltak: Pagliuccella segítséget kér!

Lefutottak a partra, elővonták a bárkát, mely a Castelnuovo- s a Tojáserőd közt teljesített futárszolgálatot, beleugrottak, evezőt fogtak, s teljes erővel evezéshez láttak. Megkerülték a tornyot.

Ám a túloldalra érve hiába kémlelték a tengert, nem látták sehol a fejet.

De egy pillanat múltán felbukkant újra, tőlük alig huszonöt-harminc lépésre. Pagliuccella feje volt, kétségtelen.

Arca hamuszürke, szeme kidülledt, szája nyitva, mintha segítségért kiáltana.

Nyilván a végsőkig kimerült, s most fuldoklik.

- Evezzen tovább egyedül, tábornokom - kiáltotta Michele -, úszva előbb odaérek, mint evezve!

Egy pillanat alatt levetkőzött, s fejest ugrott a tengerbe.

Az ugrás lendülete egymaga elég volt a fele útra, mire a víz alól felmerült, már csak tíz-tizenkét méterre lehetett Pagliuccellától.

- Bátorság! - kiáltotta Michele.

Pagliuccella válaszra nyitotta száját, de vizet nyelt és elmerült.

Michele rögtön alábukott, s tíz-tizenkét másodpercre láthatatlanná vált.

Végre felhabzott s kettévált a víz, Michele felütötte a fejét. Látható erőfeszítést tett, hogy a felszínre jusson, de csak annyi ideje maradt, hogy nagyot kiáltson:

- Ide, tábornok! Segítség! Segítség!

S újra elnyelte a víz.

Salvato két csapással evezőhossznyira megközelítette, de abban a pillanatban, amikor kinyúlt a csónak pereme fölött, hogy Michele haját megragadja, Michele a mélybe merült, mintha örvény húzná le.

Salvato nem tehetett mást: várt.

Újra felhabzott a víz a bárka orra előtt. Salvato kihajolt, amennyire csak bírt, s galléron ragadta Michelét.

Térdét a bárkának feszítette, s addig tartotta víz fölé a lazzarone fejét, míg meg nem indult a lélegzése.

A lélegzettel visszatért Michelébe az élet.

Görcsösen belekapaszkodott a bárkába. A bárka oldalra billent.

Salvato villámgyorsan a másik oldalra nehezedett, ellensúlyul.

- Kapaszkodik belém - nyögte Michele -, kapaszkodik.

- Próbálj bemászni, vele együtt - mondta Salvato.

- Segítsen, tábornokom, nyújtsa ide a kezét, de vigyázzon, a súlyát valahogy át ne helyezze erre az oldalra!

Salvato a bárka bal peremére nehezedett, s átnyúlt a másik oldalra.

Michele megragadta Salvato kezét.

S ő hihetetlen erővel kirántotta Michelét a vízből.

Pagliuccella Michele derekát szorongatta, s jóformán teljesen megbénította.

- A kirelejzumát! - kiáltotta Michele, mialatt nagy kínnal átvetette egyik lábát a bárka peremén. - Hajszálon múlt, hogy rá nem cáfoltam a vén Nanno jóslatára, amit egyes-egyedül Pagliuccella barátomnak köszönhetnék! De úgy látszik, csakugyan nem fúl vízbe az, akit az istenek kötélre szántak. Mégis nagyon köszönöm, amit értem tett, tábornokom! Mi igazán egyebet se teszünk már, mint egymás életét mentegetjük. Jelenleg ön vezet egy fordulóval, s részemről a hála. No, foglalkozzunk egy kicsit a fickóval is!

Ezt természetesen Pagliuccellára értette. Pagliuccella eszméletlen volt, s kettős sebből vérzett: combját átjárta egy golyó, de csak izmot ért, csontot, úgy látszik, nem.

Salvato úgy vélte, hogy a legokosabb, ha szaporán visszaeveznek az erődbe, s Pagliuccellát, aki kétségtelenül él, egy orvos gondjaira bízzák.

Mire megérkeztek s a fal tövében kikötöttek, ott már várta őket valaki: Cirillo. Előző éjjel megjelent ő is a Castelnuovo-erődben, menedéket keresve.

Eleitől végig szemtanúja volt a tengeren zajló drámának, s most deus ex machina a színre lépett, a csomót megoldani.

Pagliuccellát meleg takarókba burkolták, kámforos pálinkával dörzsölgették, tüdejébe levegőt fújtak. Hamarosan magához is tért, s elbeszélte, hogy folyt le a gyilkos küzdelem, melyből csoda mód élve megmenekült.

Éppen befejezte a történetet, amelyből mindenki megérthette, hogy a nápolyi hazafiaknak nincs más választásuk ezentúl, mint az erődök fedezékéből utolsó leheletükig védekezni, s Cirillo éppen nekifogott a sebet bekötözni, melyről a sebesült mindeddig teljesen meg is feledkezett, a kiállt izgalmak s a hideg víz hatására, amikor híre jött, hogy fra Diavolo és Mammone megtámadta Capodichinóban Bassettit, az meghátrált, s most ért Nápolyba felbomlott seregével, sarkában az üldözésére kelt két rablóvezérrel.

Azóta az üldözők túljutottak a largo degli Studin, és valahol a largo di Santo Spirito táján járhatnak - jelentette a hírnök.

Salvato felkapott egy puskát, Michele egy másikat, s mindketten kirontottak az erődből. Két-három hazafi melléjük szegődött, a largo Castellón megint néhány. Michele lazzaronéi ott táboroztak a Medina utcán, ő az élükre állt, s futva megindult a strada dei Lombardin, hogy valahol a Mercatellón innen kikanyarodjék a Toledo utcára; Salvato pedig átvágott a San Carlón, hogy a San Ferdinando-templom túlfelén Bassetti katonái elé kerüljön, akik, mint a hírnök mondta, a Toledo utcán özönlenek befelé, s azt kiáltozzák utcahosszat: "Árulás! Árulás!" Közben két-három küldöncöt menesztett a San Martino-kolostorbeliekhez, azzal az üzenettel, hogy sürgősen jöjjenek le a dombról, s támogassák a manővert. Majd belevetette magát a Toledo utcán lármázó, kavargó, megzavarodott tömegbe.

Az emberár, mely Salvatót magával sodorta, egy darabig tétován hullámzott még ide-oda az utca két pontja között, ahol a fejvesztetten menekülő katonák megtorlódtak. De amint e szép ifjút meglátták, ki fedetlen fejjel, lobogó hajjal, vállán fegyverrel harcba hívta őket, édes anyanyelvükön szólva hozzájuk, fokról fokra szégyen váltotta fel lelkükben a páni ijedtséget; megálltak, s megkockáztattak végre egy pillantást hátrafelé.

A sanfedista lazzaronék már a largo degli Studi aljáig jutottak. Élükön ott feszített festői, díszes ruhájában fra Diavolo, s mellette Gaetano Mammone, a molnár, hajdan fehér és lisztporos, most vörös, vérmocskos gúnyájában.

A két hírhedt bandavezér, a Terra di Lavoro két réme láttán már-már újabb pánik fogta el a hazafiakat, de szerencsére Michele éppen akkor kanyarodott ki csapatával a Lombardi utcáról a Toledo utcára, s az Infrascata irányából dobszó harsant. Fra Diavolo és Mammone megijedt, úgy érezték, túlságosan messzire merészkedtek. Nyilván nem tudták, meddig jutott a kardinális, nem értesültek Schipani vereségéről sem, tehát sürgősen takarodót fúvattak.

De két-háromszáz emberük megszállta a Bourbon Múzeumot, s ott elsáncolta magát.

Kitűnő hadállás a múzeum, nagy könnyelműség a hazafiaktól, hogy megfeledkeztek róla. A sanfedisták innen kényelmesen tűz alá vehették az Infrascata meredélyét, a largo degli Studit, mely mintegy folytatása a Toledo utcának, s a largo delle Pignét, melyen keresztül bármikor kapcsolatot teremthettek a kardinális seregével.

Fra Diavolo és Mammone egyébiránt nem ment messzire. Az imbrecciata della Sanitànál megálltak, elfoglalták az utca jobb és bal oldalán álló házakat, s egy üteget állítottak fel a via della Calával egy vonalban.

Salvato és Michele nem kockáztathatta meg a Bourbon Múzeum ostromát. Az ellenség erős hadállást épített ki, embereiket pedig végsőkig elcsigázta a kétnapos harc. A largo di Santo Spiritón megálltak, a largo degli Studi s a palota kapujához vezető kis utca bejáratát eltorlaszolták, s a Santa Maria di Constantinopoli utcán százfőnyi őrséget hagytak hátra.

Salvato azt is elrendelte, hogy meg kell szállni a hasonnevű kolostort, mely egy dombon épült, s uralja a múzeumot, de a hat-hétszáz ember között nem akadt ötven, aki elég vakmerő lett volna vállalni e szentségtörő merénylet kockázatát, oly mélyen gyökereztek bizony vallási előítéletek még a hazafiak lelkében is.

Későre járt. Mindkét tábor holtra fáradt. S egyik sem tudta, hogy áll valójában a csata sorsa, miféle változást hoztak a nap harcai ostromlók s ostromlottak helyzetében. Közmegegyezéssel tüzet szüntettek, ki-ki rábízta magát az őrszemek éberségére, fegyverét szorongatva ledőlt, ahol éppen volt, a vértől iszamós, hullákkal borított kövezetre, s futó, de mély álomba merült, mintha máris a végső, örök álmot próbálgatná, amelyből nincs ébredés.

Salvato nem aludt. Vasból volt tán, hogy nem kellett neki se pihenés, se álom?

Mialatt társai alváshoz készülődtek - az egyik szalmazsákot kerített éjszakára, a másik valami matracot, egy szomszédos házból -, ő néhány szót súgott Michele fülébe - alighanem Luisáról -, s nekivágott a Toledo utcának, mert úgy gondolta, meg kell tudnia reggelig, hogy áll valójában a hadi helyzet. Egy darabig a királyi palota irányában haladt, melyet mostanában Nemzeti Palotának neveztek, majd a vico Santo Sepolcrónál letért a Toledo utcáról, és megindult felfelé a meredek kaptatón, mely a San Martino-kolostorhoz vezet.

Egy nápolyi szólásmondás szerint a világ legszebb panorámája a San Martinó-i apát ablakából nyílik, s csakugyan úgy is van valahogy: a város fölé kiugró erkélyről ellátni a baiai öböltől egészen Maddalonéig.

Az 1647-es lázadás, Masaniello rövid életű uralma után ide menekültek a megtorlás elől azok a festők, akik részt vettek a forradalomban, s mint a Halál Cimborái elnevezésű társaság tagjai, erős esküvéssel fogadták, hogy ott ütik a spanyolt, ahol érik: Salvatore Rosa, Aniello Falcone, Micco Spadaro és mások. A kolostor akkoriban menedékjogot élvezett. Az apát úgy gondolta, ha már befogadta a festőket, hadd vegye némi hasznukat, meghagyta hát nekik, hogy fessék ki a templomot s a kolostor termeit.

"És mi lesz a fizetség?" kérdezték a festők.

"Koszt, kvártély" - vágta rá az apát.

S amikor a festők zúgolódni kezdtek, ajtót mutatott nekik: "Menjetek Isten hírével - mondta -, ha azt hiszitek, másutt többet kaphattok."

Igen ám, de hogy mentek volna, amikor a kapun kívül a spanyolok lestek rájuk, s készen állt számukra a bitó? Munkához láttak, s a szükségből erényt csinálván, remekművekkel borították a San Martino falait.

De Salvato nem azért mászta meg a meredélyt, hogy e remekműveket megszemlélje - a háború komor géniusza elűzi a múzsákat, mint ezt Rubens mesteri festményén láthatjuk. Azért ment ő a kolostorba, hogy terepszemlét tartson, megnézze: hol, merre ömlött aznap a harcosok vére, s hol ontják majd vérüket másnap.

Salvatót nyomban bebocsátották a kolostorba, melyet öt-hatszáz hazafi szállt meg, miután Mejean ezredes ismételten megtagadta, hogy befogadja őket a Sant'Elmo-erődbe.

Ezúttal nem az apát parancsolt vendégeinek, hanem azok őneki s az egész kolostornak. A szerzetesek szolgai alázattal engedelmeskedtek a hazafiaknak, merő félelemből.

Salvatót egyenesen az apát szobájába vezették. Az apát ébren volt, s maga kalauzolta oda nagy előzékenyen Salvatót a híres ablakhoz, ahonnan egész Nápolyt látni, azaz a nápolyiak állítása szerint a paradicsomot.

Most ugyan inkább a pokolra emlékeztetett a látvány, semmint a paradicsomra.

Világosan kirajzolódtak a frontvonalak, a sanfedisták s a republikánusok állásai.

A sanfedisták a strada Nuován, a tengerpart mentén a Francesca utcáig hatoltak előre, ahol máris egy nagy kaliberű ágyúütegük állt, a kis kikötőre s a kereskedelmi kikötőre irányozva.

A jobbszárny - fra Diavolo és Mammone a Bourbon Múzeumban, tehát a Toledo utca tőszomszédságában hagyta előőrseit, mint mondottuk.

A fősereg a San Giovanni a Carbonarát, a Tribunali teret, a San Pietro és az Arena utcákat szállta meg, a Carmine-erődig.

A kardinális változatlanul a Maddalena-híd menti kis házban tanyázott.

A Nápolyt ostromló sanfedisták mintegy harmincöt-negyvenezren lehettek.

Ijesztő sokaság! Annál is inkább, mert e külső ellenség számíthatott a vele körülbelül megegyező számú belső ellenség támogatására.

A republikánusok mindent összevéve nem voltak többen öt-hatezernél.

Salvatónak elég volt egyetlen pillantást vetnie az elébe táruló hatalmas körképre, hogy felmérje: minthogy nem sikerült az ellenséget a városból rohammal kiszorítani, nagy könnyelműség lenne a Toledo utcán hagyni előretolt csapataikat, mivel az ellenség, belső szövetségeseire támaszkodva, bármikor elvághatja előlük a visszavonulás útját a három erődbe. Elhatározása máris megért. Odahívta Manthonnet-t, megmutatta neki a seregek kölcsönös helyzetét, a stratéga szemével nézve elmagyarázta az ebből fakadó veszélyeket, s meggyőzte őt igazáról.

Mindketten felkerekedtek, s a Direktóriumhoz siettek.

A Direktóriumot nagy vitában találták. Nemrég küldöncöt menesztettek Giraldon ezredeshez, Capua parancsnokához - azért hozzá, mert tudták: Mejeanhoz hiába is fordulnának -, és katonai segítséget kértek, hivatkozással a Francia s a Parthenopéi Köztársaságok között fennálló véd- és dacszövetségre.

Giraldon ezredes azt izente vissza, hogy neki nem áll módjában Nápolyig előrehatolni, de egy jó tanácsot adhat a hazafiaknak: fogják közre az öregeket, nőket, gyermekeket, szuronnyal törjenek át az ostromgyűrűn, jöjjenek Capuába, s ő becsületszavára fogadja, hogy Capuából bántatlanul eljuttatja őket Franciaországba.

Salvato végighallgatta a futár jelentését, s úgy nyilatkozott, hogy az ezredesnek igaza van - tán mert a tanácsot csakugyan ésszerűnek tartotta, vagy mert Luisáért érzett aggodalma fölébe kerekedett hazafias indulatainak. Tőle telhetően igyekezett a Direktóriumot a javaslat elfogadására bírni. Alátámasztásul felvázolta a két sereg kölcsönös helyzetét, s tanúul hívta Manthonnet-t, aki maga is belátta az imént, hogy a várost nem lehet megvédeni.

Manthonnet nem tagadta, hogy Nápoly védhetetlen, de kijelentette, hogy a nápolyi hazafiak kötelessége Nápollyal állni vagy bukni, s ő becsületbeli kötelességének tudja, hogy a város romjai alá temetkezzék, ha meg nem védheti.

Salvato szembeszállt Manthonnet véleményével. Nápoly legjobb, legnemesebb, legönzetlenebb polgárai egytől egyig a köztársaság mellé álltak - mondta -, a hazafiakat áldozatul dobni annyi, mint a forradalmat lefejezni. A nép ügyének, a haladás s a szabadság ügyének nincs más támasza, mint ők, mivel a nép ma még elvakult, tudatlan, s a hazafiak pusztulásával menthetetlenül visszasüllyed a régi rabszolgaságba, sötétségbe, ha ugyan nem annál is százszorta súlyosabba; ha viszont a hazafiak, Nápoly falain kívül bár, de tovább élnek, általuk s bennük fennmarad a szabadságeszme is, s tán kevésbé hatékonyan, de annál szívósabban munkál tovább, mert a száműzetés kitartásra ösztönöz, a balsors tiszteletet parancsol. Ám ha a reakció bárdja lesújt a Paganók, Cirillók, Confortiak, Ruvók fejére, ki tudja: nem válik-e e véres aratás nyomán ötven vagy száz évre meddővé a haza földje? Van-e joga néhány embernek - becsvágyból, mártíromságból - nagyjaitól megfosztani a hont?

A rosszul értelmezett nemzeti büszkeség eddig is sok bajt okozott már Nápolyban, mint láttuk: nemcsak az egyéneket ragadtatta hiábavaló véráldozatra, de egész testületeket is arra, hogy a hont feláldozzák önérzetük oltárán. A többség ezúttal is az áldozatra szavazott.

- Így is jó - mondta rá Salvato -, haljunk hát meg mindahányan.

- Haljunk meg mindahányan! - kiáltották egy emberként a jelenlévők, mint valaha a római szenátorok a gallok avagy Hannibál közeledtének a hírére.

- Haljunk meg, de úgy, hogy a lehető legtöbbet ártsunk ellenségeinknek - folytatta Salvato. - Az a hír járja, hogy egy francia flotta átjutott Gibraltáron, befutott Toulonba, s nemrég elindult ide, megmentésünkre. Nem hiszem, hogy így lenne, de elvégre nem lehetetlen. Igyekezzünk tehát az ostromot elnyújtani, amennyire lehet, s ennek érdekében korlátozzuk erőfeszítéseinket néhány jól megerősített pont védelmére.

- Egyetértek Salvato kollégámmal - szólt Manthonnet -, s mert ő köztünk a legjobb hadvezér, én a magam részéről rábíznám a szükséges hadműveletek irányítását.

A direktorok helyeslően bólintottak.

- Íme a javaslatom - mondta erre Salvato. - Vonjuk vissza csapatainkat az Immacolatellától a San Martino-kolostorig ívelő védelmi vonalra, mely magába foglalná a kereskedelmi kikötőt, a Vámházat, a strada del Molót, előretolt állásként a Medina utcát, majd a largo Castellón, a San Carión folytatódva, a Nemzeti Palotát, az Óriás lejtőjét, Pizzofalconéval egyetemben, s végül a Chiatamone utcát, a Vittoriáig, illetve a strada Santa Caterinát és a Giardinit a kolostorig. Ez a védővonal a Castelnuovóra, a Nemzeti Palotára, a Tojáserődre és a Sant'Elmo-erődre támaszkodna; a védőknek volna hová menekülniök végszükség esetén. E szűk területen egy hétig is állhatjuk az ostromot, ha nem tovább, feltéve persze, hogy nem férkőztek soraink közé árulók. S egy hét alatt sok minden történhet. Ideérhet, teszem, a francia flotta, vagy kedvezőbb kapitulációs feltételeket vívhatunk ki, hála erélyes védekezésünknek.

Bölcs terv volt. Rögtön elfogadták, s a végrehajtást Salvatóra bízták. Ő benézett egy pillanatra Luisához, hogy megnyugtassa, s máris sietett ki a csapatokhoz, visszavonni őket a megjelölt vonalra.

Ezalatt Mejean ezredes futára már úton volt Ruffóhoz. Végigkocogott a via del Cacciottolin, a strada Monte Miletón, az Infrascatán, a Bourbon Múzeum mögött, onnan letért a Carbonarára, s a Capuai kapun meg az Arenaccián át elérkezett a Maddalena-hídhoz, ahol is jelentkezett a kardinálisnál, mint a francia parancsnok megbízottja.

Hajnali három óra volt. A kardinális alig egy órája tért nyugovóra, de mert ő volt a királyi hatalom egyedüli letéteményese, minden főbenjáró ügyet eléje terjesztettek.

A futárt bevezették a kardinális szobájába.

Ruffo ruhástul hevert ágyán, mellette pedig, egy asztalkán, karnyújtásnyira, pisztolyai.

A futár egy papírlapot prezentált a kardinálisnak, igazolásul. Mai diplomáciai nyelven úgy mondanók: megbízólevelét.

A kardinális átfutotta.

- Egyszóval a Sant'Elmo-erőd parancsnokának a megbízásából jött, uram?

- Igenis, eminenciás uram. Eminenciád tán vette észre, hogy Mejean ezredes úr a mai napig szigorúan semleges maradt a Nápoly falai alatt zajló harcokban.

- Vettem észre, uram - bólintott a kardinális -, és meg kell mondanom, szerfelett meglepett a parancsnok úr semlegessége, különös tekintettel arra, hogy a nápolyi király hadban áll a franciákkal.

- A Sant'Elmo-erőd parancsnoka kapcsolatba kíván eminenciáddal lépni, mielőtt eldöntené, hogy melyik oldalra álljon.

- Velem kapcsolatba lépni? Mi célból?

- A Sant'Elmo-erőd parancsnokának nincsenek előítéletei; úgy cselekszik, ahogy jónak látja, dönteni is úgy fog, amint érdekei megkívánják.

- Ahá!

- Minden ember életében adódik egyszer alkalom szerencsét csinálni, tartja a szólásmondás. A Sant'Elmo-erőd parancsnoka hiszi, hogy számára most jött el ez a pillanat.

- És tőlem várja a szerencséjét?

- A parancsnok úgy véli, eminenciád elemi érdeke, hogy őt barátjának, ne ellenségének tudja, s ezért felajánlja általam barátságát.

- Barátságát?

- Azt.

- Csak úgy? Ingyen? Ellenszolgáltatás nélkül?

- Bátorkodtam már eminenciádnak említeni, hogy a parancsnok úgy érzi: eljött a pillanat, amikor megcsinálhatja a szerencséjét. De ne nyugtalankodjék eminenciád, a parancsnok nem nagyralátó: beéri ötszázezer frankkal.

- Példás szerénység, valóban - mondta a kardinális. - Sajnos, attól tartok, hogy a sanfedista sereg egész vagyona nem rúg többre ez összeg tizedrészénél. Egyébiránt győződjünk meg róla.

A kardinális megrázta a csengőt. Azon nyomban belépett inasa.

Ruffo környezetében mindenki fél szemmel aludt, mint ő maga.

- Kérdezze meg Sacchinellitől, mennyi pénzünk van.

Az inas meghajolt, s kisietett.

Egy pillanattal később visszatért.

- Tízezer-kétszázötven dukát - jelentette.

- No látja, negyvenezer frankunk van mindössze, kevesebb még, mint hittem.

- Mi tehát eminenciád végső válasza?

A kardinális felkönyökölt, s megvető tekintettel mérte végig a futárt.

- Ide hallgasson, uram: én tisztességes ember vagyok, amihez kétség nem fér, mert ha nem az lennék, hússzor ennyi pénz állna rendelkezésemre, tehát nem tárgyalok olyan csirkefogókkal, mint Mejean ezredes úr. Akkor is ezt mondanám, ha a zsebemben lenne a kért összeg. Hadat viselek a franciák s a nápolyiak ellen, de lőporral, vassal, ólommal, nem pedig arannyal. Ez végső válaszom. Vigye meg, uram, a Sant'Elmo-erőd parancsnokának, legmélyebb megvetésem kifejezésével egyetemben.

Azzal ajtót mutatott a futárnak, majd füle hallatára odaszólt az őrnek:

- Lappáliákért többé fel ne keltsetek! - és visszahanyatlott fekhelyére.

A futár visszatért a Sant'Elmo-erődbe, és átadta Mejean ezredesnek a kardinális üzenetét.

- Ezer ördög és pokol! - szitkozódott Mejean. - Ki hallott már ilyet! Hogy csupa tisztességes emberrel akadjon dolgom, a sanfedistáknál is, a republikánusoknál is! Nincs szerencsém, annyi szent!

Másnap, 15-én hajnalban arra ébredtek a sanfedisták, hogy a republikánus előőrsöknek nyoma veszett. Sürgősen felderítőket küldtek ki; azok előbb bátortalanul hatoltak előre, csapdától tartva, de utóbb vérszemet kaptak.

Salvato négy üteget állított fel az éjszaka folyamán:

Egyet a Chiatamone-palota sarkán, a hasonnevű utca védelmére, mely más oldalról a Tojáserőd ágyúinak ellenőrzése alatt állt;

a másodikat a Narbona utca és a San Ferdinando-templom között; ez elé hevenyészett sáncot rakatott még az éjjel;

a harmadikat a Medina utcán;

a negyediket pedig az Immacolatella s a kis kikötő - ma Vámház - között.

Amint a sanfedista felderítők kiértek a strada della Concezionéra, a Monteoliveto utcára, illetve a strada Nuovára, működésbe léptek az ágyúk, s a sanfedisták egykettőre belátták, hogy korai volt az öröm, a republikánusok nem adták fel a harcot.

A lövedékek elől a keresztutcákban kerestek menedéket, ahová nem ért el a republikánus ágyúk golyója, kartácstüze.

A város nagy része így is sanfedista kézen volt már.

Kedvükre fosztogathattak, gyújtogathattak, porig égethették a hazafiak házát, halomra gyilkolhatták, felkoncolhatták, megsüthették s felfalhatták e házak gazdáit.

A lazzaronék dühe - ha hiszik, ha nem! - elsőnek Szent Januárius ellen fordult.

A Régi Vásártéren, a súlyosan sebesült beccaio boltja előtt s az ő részvételével valóságos haditörvényszék ült össze, hogy Szent Januárius fölött ítélkezzék.

A tömeg megrohanta a templomot. A kanonokok próbáltak ellenállni, de félresöpörték, földre taposták valamennyit.

Betörték a sekrestye ajtaját: itt őrizték, mint tudjuk, a szent szobrát, a kíséretét alkotó szentek szobraival együtt. Nem sokat teketóriáztak a szenttel: valaki felkapta, kicipelte, s a Sant'Eligio utca sarkán egy szegletkőre rakta.

- Le Szent Januáriussal! Le vele! - üvöltötte a csőcselék.

A lazzaronék kis híján megkövezték a szentet.

De mialatt ők a templomban jártak, hogy a szent szobrát elhozzák, megjött a tetthelyre az az ember, akire a lazzaronék mindenki másnál jobban hallgattak: fra Pacifico.

Fra Pacifico végignézett matróz korában jó néhány hadbírósági tárgyalást a hajón. Tudta, hogy megy az ilyesmi, s igyekezett megfelelő keretek közé szorítani a lazzaronék önbíráskodását.

Hozatott öt bírói és két ügyvédi talárt a Vicaria ruhatárából, és megnyitotta a tárgyalást.

Az egyik ügyvédi talár a közvádlónak jutott, a másik a hivatalból kirendelt védőnek.

Szent Januáriust szabályosan kihallgatták.

Mindenekelőtt felvették adatait - név, keresztnév, életkor, cím, rang -, majd arról kezdték faggatni, miféle érdemek alapján jutott magas tisztségébe.

A szent helyett a védőügyvéd válaszolt, s valljuk meg, nagyobb buzgalommal, mint szoktak a hivatalból kirendelt védők. Felhozott mentségére mindent, amit felhozhatott: hősi halálát, atyai szeretetét Nápoly iránt, a vér csodáját és sok más csodatételét, beszélt a bénákról, akik eldobták mankóikat, arról az emberről, aki az ötödik emeletről lezuhant, s mégsem történt semmi baja, beszélt a hajókról, melyeket a szent vezérelt vissza viharban, hullámverésben a révbe, a Vezúvról, melyet lecsendesített, s végül a velletri győztes csatáról s az osztrákok megveretéséről ama fogadalom eredményeként, melyet III. Károly tett a toronyban.

Szent Januárius példás és egyértelmű magatartása, sajna, fölöttébb homályossá és kétértelművé vált attól a perctől fogva, hogy a franciák bevonultak Nápolyba. Súlyos, szinte menthetetlen bűnök terhelték: ismételten csodát tett a köztársaság érdekében, az elsőt pontosan a Championnet megjelölte órában, percben.

Championnet megfélemlítette - hangzott a szent nevében a védő válasza. Szárnysegéde és huszonöt huszárja egész idő alatt a sekrestyében tartózkodott, s halálos fenyegetéssel kényszerítette ki a csodát.

- S ettől inába szállt a bátorsága Szent Januáriusnak, aki valaha hősiesen elszenvedte a vértanúságot? - kérdezte gúnyosan az ügyész.

De a szent roppant önérzetesen visszavágott. Ő nem saját magát féltette, régóta a mennyek lakója ő, s nem ér fel hozzá földi veszedelem; nem magát féltette bizony, de kedves kanonokjait, a vértanúságtól, melyre lelkük nem készült föl; szegények, úgy elrémültek a francia tábornok megbízottjának töltött pisztolya láttán, hogy a szent nem állhatott ellen buzgó könyörgésüknek. Nincs az a hatalom, mely őt csodatételre bírhatta volna, ha úgy látja, hogy kedves kanonokjai készek a vértanúságra, de akaratuk ellenére nem kényszeríthette rájuk a keserű poharat.

Mondanunk sem kell, hogy az ügyész diadalmaskodott; sorra cáfolta ellenfele érveit, s végül teljes némaságra kárhoztatta.

Következett az ítélethozatal. Heves vita után a bíróság úgy döntött, hogy Szent Januáriust rangfosztásra és vízbe fojtásra ítéli.

Helyette Szent Antalt választották meg, közfelkiáltással, Nápoly patrónusává; mióta felfedte a kötél-összeesküvést, végleg elhódította Januáriustól a lazzaronék szívét.

Ha Franciaország detronizálhatta 1793-ban az Úristent, miért ne detronizálhatta volna Nápoly 1799-ben Szent Januáriust?

Kötelet dobtak Szent Januárius nyakába, körbehurcolták a régi negyed utcáin, majd a kardinális elé vitték, aki helybenhagyta az ítéletet, elcsapta a szentet a király főkapitánya tisztségéről, a király nevében zár alá vette kincstárát és minden javait, megerősítette Szent Antal kinevezését Nápoly patrónusává, s mi több, ott helyben megajándékozta a lazzaronékat egy hatalmas templomi zászlóval, melyen Szent Januárius futva menekül az őt korbáccsal üldöző Szent Antal elől, ékes bizonyságául annak, hogy Ruffo keze igenis benne volt az iménti komédia megszervezésében.

Szent Januárius, a szökevény, egyik kezében egy kötélköteget tartott, a másikban a nápolyi trikolórt.

Aki csak egy kicsit is ismeri a lazzaronékat, könnyen elképzelheti, micsoda örömujjongással, éljenezéssel fogadták az ajándékot. Újult erővel, megnőtt lelkesedéssel indultak ismét gyilkolni, fosztogatni.

Zászlótartóul kinevezték fra Pacificót. Ő állt a menet élére.

Mögötte azt a zászlót hozták, melyen a kardinális Szent Antal előtt térdepel, aki éppen felfedi előtte a kötél-összeesküvés titkát.

A két zászlótartó nyomában Donato mester baktatott. Szent Januáriust vonszolva: a halálraítélt - ha szent, ha halandó - a hóhér prédája.

Mögöttük tolongott a tömeg, sok ezer ember. Szedett-vedett fegyvereiket lóbálva üvöltöztek, őrjöngtek, betörték a házak kapuit, a bútorokat kihányták az ablakokon és felgyújtották. Amerre jártak, patakokban ömlött a vér.

Egyszerre, nem tudni, hogyan, elterjedt a hír, hogy a hazafiak testükre tetováltatták a szabadságfát. E balhiedelem - vagy ürügy? - gyalázatos és döbbenetes cselekedetre ösztönözte a csőcseléket. A hazafiakat, akiket az utcán találtak vagy otthonukból előhurcoltak, meztelenre vetkőztették, s korbáccsal hajszolták őket utca hosszat, míg bele nem fáradtak maguk is. Akkor egy puska- vagy pisztolygolyóval leterítették áldozatukat, ha ugyan nem a combjába eresztettek golyót, hogy tovább nyújtsák az élvezetet.

Pepoli és Cassano hercegnőket kivonszolták palotájukból, ollóval levagdosták róluk a ruhát, alsószoknyát, s a két tisztes, feddhetetlen életű matrónát anyaszült meztelen hurcolták utcáról utcára, térről térre, nem egyébért, csak azért, mert alamizsnát gyűjtöttek a szegényeknek, ami a lazzaronék szemében megbocsáthatatlan bűnnek számított. Végül mindkettőjüket a Castel Capuanóba kísérték, s a Vicaria tömlöcébe vetették.

De volt még egy harmadik asszony is, aki kiérdemelte a haza anyja címet: Fusco hercegnő, Luisa barátnője. Valaki elkiáltotta a nevét - nem tudni, ki, de a hagyomány szerint azoknak egyike, akikkel jót tett. Nyomban elhatározták, hogy érte mennek, s ugyanazzal a büntetéssel sújtják, mint Pepoli és Cassano hercegnőt. Igen ám, de a Mergellinára vivő út keresztezte a republikánus védelmi vonalat, a Vittoria tér s a Sant'Elmo-erőd között. A lazzaronék a Giardini felé kerültek, abban a hiszemben, hogy azt nem őrzi senki, de egyszerre heves puskatűz zúdult rájuk, úgyhogy hanyatt-homlok menekültek, tíz-tizenkét halottat, sebesültet hagyva hátra.

Ám ez a kudarc sem térítette el őket kitűzött céljuktól. Újfent nekivágtak az útnak, ezúttal a salita di San Nicola di Tolentino irányában. A San Carlo della Tartella utcán azonban újra feltartóztatták őket, s ismét több halottat, sebesültet vesztettek.

Nem tudták, merre lehetnek a republikánusok hadállásai, de azt megértették végre, hogy az ő katonai vonalukba ütköztek immár másodízben. Ekkor elhatározták, hogy megkerülik a San Martino-kolostort, melynek csúcsán jól láthatóan ott lengett a hazafiak zászlaja, mégpedig oly módon, hogy az Infrascatán s a San Gennaro Antiquano utcán át megmásszák a Vomerót, és onnan ereszkednek majd le a Chiaiára.

Errefelé nem állta senki útjukat. Néhányan lemaradtak a Piedigrottánál, hogy a Szűzanya oltára előtt egy imát elmondjanak, de a többség továbbvonult a Mergellinára, Fusco hercegnő palotájához.

Az Oroszlán-kútnál megálltak. A banda vezetője azt javasolta, hogy a házat csendben közelítsék meg, s kerítsék körül, biztonság okából. De valakinek eszébe jutott, hogy itt lakik az az elvetemült nőszemély is, aki mellett Fusco hercegnő elbújhat; aki nem átallotta elrejteni Championnet tábornok sebesült szárnysegédét, feljelenteni s a halálba küldeni a két Backert: Luisa San Felice.

- Halál rá! - üvöltötte a sokaság.

S minden óvintézkedésnek fittyet hányva megrohanták a pálmás házat, betörték a kertkaput, felcsörtettek a lépcsőn, s betódultak a lakásba.

A ház üresen állt, mint tudjuk.

Első mérgükben nekiestek a berendezésnek, az ablaküvegeket pozdorjává zúzták, a bútorokat kihányták; de hamarosan ráuntak a holt tárgyak rombolására.

- Kerítsük elő a hercegnőt! Fusco hercegnőt! Halál a haza anyjára! - harsogták. Egykettőre betörték a két házat összekötő ajtót, berontottak Fusco hercegnő lakásába.

A San Felice-házon első pillantásra látszott, hogy több napja lakatlan, Fusco hercegnő otthonáról ellenben lerítt, hogy pár perce még otthon tartózkodott a gazdája.

A gyönyörű ezüstneművel terített asztalon vacsoramaradékok, a hálószobában a földön halomba hányva a hercegnő ruhája, alsószoknyái - nyilván sebtében vetkezett, s álruhában menekült. Ha a lazzaronék nem vesztegetik drága idejüket arra, hogy Luisa lakását feldúlják, kifosszák, okvetlenül kézre kerítették volna a hercegnőt, akiért oly messziről idefáradtak, s vagy húszan megölették magukat - hiába.

A lazzaronék őrjöngtek dühükben. Karddal hasogatták a bútorokat, szétlőtték a tükröket, felgyújtották a kárpitokat.

Hirtelen kiáltás harsant a kertből, kiáltás, melyre a vér is megfagyott a lazzaronék ereiben:

- Éljen a köztársaság! Halál a zsarnokokra!

Vérszomjas üvöltés felelt a kiáltásra: végre akadt valaki, akin kitölthetik bosszújukat!

Egy pillanat alatt mind a kertben teremtek, ki az ajtón, ki az ablakon át.

A téglalap alakú, fallal kerített, szabályos, szép kertben mindössze néhány fa nőtt. A lazzaronék már a kezük között érezték a vakmerőt, aki az imént kiáltott: itt ugyan el nem bújik előlük!

A hátsó kertajtó, mely a Posíllipóra vezetett, tárva-nyitva állt. Feltehetően erre menekült Fusco hercegnő.

E feltételezés bizonyossággá vált, amikor a lazzaronék az ajtó tövében egy zsebkendőt találtak, hercegi monogrammal.

Eszerint nem járhat messze a hercegnő sem! A banda már-már a nyomába eredt, amikor felhangzott újra a kiáltás, még hetykébben, mint az imént:

"Éljen a köztársaság! Halál a zsarnokokra!"

Dühödten visszafordultak. Hol bujkál a fickó? A fák mögött nem rejtőzhet, ritkásan nőnek, és nem elég vastag a törzsük. A kiáltás egyébként is valahonnan fentről hallatszott, az első emelet magasságából.

Néhány gazfickó felrohant az emeletre, hármasával-négyesével véve a lépcsőfokokat. A többi azalatt a kertben várakozott.

- Ide vele! Dobjátok ki az ablakon! - kiáltották.

Örömest megtették volna e szívességet társaiknak a király derék bajnokai, csakhogy hiába tették tűvé az emeletet, hiába kutatták át a kandallókat, szekrényeket, de még az ágyak alját is, nem találtak senkit.

Harmadszor is felharsant a forradalmi kiáltás. Ezúttal nem fért hozzá kétség, pontosan az ácsorgók feje fölül, egy pompás, dús lombú, nagy árnyékú tölgyfa valamelyik ágáról szólt a hang.

Mind felpillantottak, mintegy vezényszóra, s a lombozatot fürkészték. Végre megpillantották a tettest: Fusco hercegnő papagája, Velasco és Nicolino tanítványa, ült a fa egyik ágán. Nyilván akkor repült ki a kertbe, amikor a lazzaronék megrohanták a házat, a felfordulás elől a fára menekült, s rémületében elrikkantotta a hazafias jelmondatot, amire két ifjú mestere oktatta.

Nagy meggondolatlanság volt szegény papagallótól jelenlétét és politikai véleményét felfedni, s éppen akkor, amikor leginkább titkolnia kellett volna. Mihelyt felfedezték, mihelyt megállapítást nyert, hogy ő a vétkes, puskacsövek tucatjai meredtek rá, sortűz dördült, s a papagáj, három golyótól találva, lefordult az ágról.

A lazzaronék némileg megvigasztalódtak. Mégsem térnek üres kézzel haza! A madár persze nem ember, de némely ember nem sokban különbözik a beszélő madártól.

Most jutott csak a társaság eszébe Szent Januárius. Donato mester azóta is kötélvégen hurcolta utánuk az elítéltet. A tenger közel volt, mind levonultak hát, bárkára szálltak, kieveztek a nyílt vízre, Donato többször megmártotta a szobrot a tenger vizében, majd társai üvöltözése, szitkai közepette elengedte a kötelet. Szent Januárius nyilván nem tartotta alkalmasnak a helyet s a pillanatot csodatételre, mert ahelyett, hogy diadalmasan a víz felszínére emelkedett volna, tehetetlenül elmerült, s mennyei dicsőség ide vagy oda: örökre elnyelte a mélység.

Luisa San Felice és Salvato a Castelnuovo-erőd bástyatornyából figyelte, kart karba öltve, mi megy végbe a pálmás házban s Fusco hercegnő otthonában.

Luisa nem tudta, kik a támadók, s mi a céljuk. Annak idején megpróbálta a hercegnőt rábeszélni, költözzön vele a Castelnuovo-erődbe, de a hercegnő, mint tudjuk, elhárította a hívást, mondván, hogy inkább otthon marad, s ott várja ki a végét; veszély esetén van hová menekülnie.

Ami a veszélyt illeti, az máris itt volt, a Mergellinán folyó kavarodásból ítélve, de Luisa remélte, hogy a hercegnőnek sikerült idejében elmenekülnie.

Hirtelen lövések hangzottak föl, s ő holtra vált rémületében. Nem sejthette, hogy a lövöldözés csupán egy papagájnak szól.

E pillanatban megérintette valaki Salvato vállát. Salvato megfordult, s nagyot kiáltott örömében: egy férfi állt mögötte, a hegyvidéki parasztok öltözetében: a hazafi, akit apjához küldött.

- Megtaláltad? - kérdezte mohón Salvato.

- Meg, excellenciás uram - felelte a küldönc.

- Mit mondtál neki?

- Semmit. Átadtam a levelet.

- Hát ő? Mit mondott?

- Semmit. Három szemet küld olvasójáról.

- Jól van. Mit tehetek az érdekedben?

- Adjon alkalmat rá, hogy a köztársaságot szolgáljam, s ha üt a vég, hogy érte haljak.

- Hogy hívnak?

- Nevem köznapi név, nem mondana önnek semmit. Igazság szerint még csak nápolyi sem vagyok, bár tíz éve élek immár az Abruzzókban. Amaz ismeretlen városnak vagyok honpolgára, mely egykor az emberiség fővárosa lesz.

Salvato csodálattal nézte.

- Akarsz velünk maradni? - kérdezte.

- Ez legfőbb óhajom s kötelességem - felelte a küldönc.

Salvato némán kezet nyújtott neki. Megértette, hogy ilyen embernek nem kínálhat más jutalmat.

A küldönc távozott, Salvato visszatért Luisa mellé.

- Jó hírt kaptál, Salvato, szerelmem, ragyog az arcod - mondta Luisa.

- Úgy van, ez az ember csakugyan örömhírt hozott.

- Miféle ember?

- Látod ezt? Három szem egy olvasófüzérről.

- Látom, de nem értem.

- E perctől fogva mindketten egy hű szív s erős akarat oltalma alatt állunk, s akármi ér, benne bízvást remélhetünk.

- Honnan e talizmán? Ki az, akiben ennyire bízol?

- Az küldte, aki úgy szeret engem, mint én téged: apám.

És Salvato, aki, mint emlékszünk, egy ízben hosszan beszélt már anyjáról Luisának, most elmondta születése hátborzongató történetét, szóról szóra úgy, ahogy a hat összeesküvőnek aznap éjjel, amikor Johanna királyné palotájában találkoztak.

Éppen befejezte az elbeszélést, amikor a Sea-Horse nevű angol fregatt manővere felkeltette figyelmét. E hajó parancsnoka Ball kapitány volt, mint említettük. A fregatt előbb még a katonai kikötővel szemközt horgonyzott, most megmozdult, s egy nagy félkört futott be a tengeren. Elhaladt a Castelnuovo- s a Tojáserőd előtt, majd a Mergellinának tartott, ahol a Vomerón át odaérkezett bosszúszomjas lazzaronék javában dúlták-fosztogatták a pálmás házat és Fusco hercegnő lakását.

Salvato messzelátón figyelte az angolokat. Úgy látta, négy nagy kaliberű ágyút tettek partra s állítottak fel egy magaslati ponton.

Két órával később heves ágyúzás hallatszott a Chiaia túlsó végéről, s a Tojáserőd falába golyók fúródtak.

A kardinális is megtudta, hogy a lazzaronék eljutottak a Vomerón át a Mergellinára, és erősítést küldött nekik: orosz és albán egységeket, továbbá Ball kapitány révén ágyúkat, melyeket az Infrascatán s a Vomerón át juttattak el rendeltetési helyükre.

Ezek az ágyúk lőtték most a Tojáserődöt.

A sanfedisták újabb hadállást építettek ki, s ezzel végleg bezárult a gyűrű a patrióták körül. Előrelátható volt, hogy a szinte hozzáférhetetlen üteg hamarosan súlyosan megrongálja a Tojáserőd falait.

Az ötödik vagy hatodik lövés után egy bárka vált el a kolosszus oldalától. Úgy tetszett, kötél fűzi a parthoz.

A bárkában egy hazafi közelgett. Megpillantotta Salvatót a Castelnuovo bástyatornyán, s mert látta, hogy magas rangú tiszttel van dolga, egy levelet mutatott fel.

Salvato megparancsolta, hogy nyissák meg a parti kaput.

Tíz perc sem telt bele, s a küldönc ott állt előtte a levéllel.

Salvato átfutotta a levelet, s mert fontosnak találta, visszakísérte Luisát szobájába, maga lesietett a várudvarra, hívatta Massát s a tisztikart, és felolvasta nekik a levelet, mely így hangzott:

Kedves Salvato!

Úgy vettem észre, nem kisebb érdeklődéssel leste a Mergellinán zajló drámát, mint én, csak sokkal kevésbé jó helyről.

A Pizzofalcone onnan nézve némiképp takarja a Chiaia folyót, nem tudom, nem gátolta-e önt abban, hogy a villában zajló eseményeket éppoly tisztán lássa, mint én. Mindenesetre beszámolok róluk.

Az angolok partra tettek négy ágyút: egy szakasz orosz tüzér tűzkész állapotba hozta az üteget, egy albán zászlóalj fedezete alatt.

Hallja, milyen szépen csicseregnek!

Ha csak huszonnégy óra hosszat csattognak még, nem tovább, jöhet egy új Józsua, fél tucat kürttel, s a Tojáserőd falai leomlanak.

Engem ugyan hidegen hagy ez a perspektíva, de a Tojáserődbe menekült asszonyok, gyerekek nem szemlélik hasonló sztoikus nyugalommal a dolgot, ők bizony sírnak, jajveszékelnek, ahányszor az erőd falait egy-egy golyó megremegteti.

Így fest nem éppen rózsás helyzetünk.

Bátorkodom tehát a következőket javasolni, e helyzet felszámolása céljából.

Ha az Úristen unatkozik, kinyitja az ég ablakát, s lenéz Nápolyra - tartják a lazzaronék.

Fogadni mernék, hogy az Úristen unatkozik, s unaloműzésből lenéz ma este ránk az ég egyik ablakából.

Iparkodjunk őt amúgy istenigazában elszórakoztatni, örvendeztessük meg oly látvánnyal, mely feltevésem szerint a legeslegkedvesebb szívének, nevezetesen azzal, amint egy csapat tisztességes ember ellazsnakol egy csürhét.

Mit szól hozzá?

Kétszáz huszárom itt van velem, s mind a kétszáz arról panaszkodik, hogy karja-lába elgémberedik a sok semmittevésben. Kinek-kinek megvan a maga karabélya, hozzá vagy egy tucat golyó, s égünk a vágytól, hogy mielőbb használatba vegyük ezt is, azt is.

Továbbítsa, kérem, javaslatomat Manthonnet-hoz, a San Martino-kolostorbeli hazafiakhoz. Ha egyetértenek, lőjenek fel egy rakétát; ez esetben pontban éjfélkor találkozunk a Vittoria téren, énekesmisézni.

S majd teszünk róla, hogy a mise méltó legyen a kardinálishoz.

Hű barátja

Nicolino

A levél utolsó sorainál kitört a taps.

A Castelnuovo parancsnoka maga akart a különítmény élére állni, maga akarta az éjjeli kiruccanást vezetni.

De Salvato figyelmeztette: a kötelesség s a közérdek egyaránt azt parancsolja, hogy itt maradjon őrhelyén, az erődben, s tárt kapukkal várja a menedéket kérő sebesült hazafiakat.

Massa meghajolt Salvato érvei előtt. A különítmény parancsnoka ezek után nem lehetett más, mint Salvato.

- Egy bátor ember kéne, Manthonnet-nak megvinni a levél másolatát - mondta az ifjú brigadéros.

- Vállalom - szólt egy hang.

S egy férfi furakodott át a tömegen; a genovai hazafi, aki Salvato levelét eljuttatta apjához.

- Szó sem lehet róla! - tiltakozott Salvato.

- De miért?

- Alig két órája érkezett ide, holtfáradt lehet.

- A két órából egyet átaludtam. Kipihentem magam.

Salvato nem tiltakozott tovább. Tudta, hogy a küldönc rendkívül bátor és értelmes ember. Lemásoltatta Nicolino levelét, s a másolatot átnyújtotta a genovainak, azzal az utasítással, hogy csakis magának Manthonnet-nak adhatja át.

A küldönc eltette a levelet, s útnak indult.

Végigment a vico della strada Nuován, a strada Monte di Dión, a strada Ponte Chiaián s a rampa del Petrigón eljutott a kolostorba.

A hazafiakat nagy izgalomban találta a Chiaia folyó irányából felhangzó ágyúzás miatt. Mihelyt megtudták, hogy a küszöbönálló vállalkozás célja az ott működő ágyúk elfoglalása, egyhangúlag úgy határoztak, hogy Manthonnet-val az élen részt vesznek benne, kétszáz emberüket küldik Salvato kétszáz kalábriai katonájának és Nicolino kétszáz huszárjának a segítségére.

Éppen végeztek a levél felolvasásával, amikor puskaropogás hallatszott a Giardini felől. Manthonnet elrendelte, hogy egy különítmény siessen rögtön a megtámadott republikánus őrség segítségére. De nem jutottak messzire, éppen csak a salita di San Nicola di Tolentinóig, mert közben megérkeztek a főhadiszállásra az első menekültek. A vico del Vasto irányából váratlanul rátört egy albán zászlóalj a Giardini kicsiny őrségére - jelentették a menekülők. Ellenállásra nem is gondolhattak, az albánok jóformán elsöpörték őket.

Az ellenség mindenkit felkoncolt, a hírhozók csupán gyors lábuknak köszönhették, hogy sikerült ép bőrrel menekülniök.

A különítmény visszatért a kolostorba.

A Giardini elvesztése súlyos csapás volt, annál is inkább, mert veszélyeztette az éjjeli vállalkozás sikerét. Az albánok elvágták a kolostorbelieket a Tojáserődtől. Áttörhetnének éppen az akadályon erővel, de a csatazaj riasztaná az ellenséget, holott a tervnek fontos eleme a meglepetés.

A Giardinit vissza kell foglalni bármi áron, vélte Manthonnet. De a genovai hazafi - az, aki a levelet hozta, s akiről Salvato úgy nyilatkozott, hogy rendkívül értelmes és bátor ember -, a genovai hazafi kijelentette: kezeskedik róla, hogy este tíz és tizenegy óra között a lazzaronék eltakarodnak a Toledo utcáról, szabad utat nyitva a hazafiaknak. Manthonnet megkérdezte, mi a terve, a genovai azt felelte, hajlandó elárulni, de csakis négyszemközt. A beszélgetés után Manthonnet felderült: úgy látszik, átragadt rá a küldönc bizalma terve sikerében.

Türelmetlenül várták az éjszakát.

Amint az Ave Maria utolsó hangjai elhaltak, egy rakéta szállt föl a levegőégbe a San Martino-kolostorból: izenet Salvatónak és Nicolinónak, hogy álljanak készen éjfélkor.

Este tíz órakor papírt, tollat kért a küldönc, s nekiállt levelet írni. Mindnyájan szívszorongva figyelték: rajta állt vagy bukott az éjjeli vállalkozás sikere, mely - ha Nicolinónak hinni lehet - Istent oly nagyon elszórakoztatja s megörvendezteti.

A küldönc pontot tett a levél végére, ledobta felsőkabátját, helyette mocskos, rongyos mellénybe bújt, háromszín kokárdáját vörös színűre cserélte, a levelet puskája csövébe dugta, s nagy kerülővel, mellékutcákon át elsietett a strada Foriára. A Bourbon Múzeum mellett kikanyarodott a Toledo utcára, mintha a Maddalena-híd irányából jönne, emberfeletti erőfeszítéssel utat tört magának a tömegben, s végül eljutott a főhadiszállásra.

Fra Diavolo és Mammone volt az itteni sanfedista csapat vezére, mint tudjuk.

Mindketten a Stigliani-palota földszintjén székeltek.

Mammone vacsorázott. Szokása szerint egy koponya állt előtte, egy halott vagy haldokló ellenfél teteméről frissen lefűrészelt koponya, melyen itt-ott velődarabkák éktelenkedtek.

Mogorván ült Mammone az asztal mellett s egyedül: senki nem kívánt tigrislakomáiban osztozni.

Fra Diavolo is éppen vacsoráját költötte a szomszéd szobában. Oldalán férfiruhában a szép Francesca, akinek a vőlegényét fra Diavolo megölte, s aki egy héttel később a gyilkos után szökött a hegyekbe.

A küldöncöt fra Diavolo elé vezették.

Katonásan tisztelgett, és jelentette, hogy sürgős levelet hozott fra Diavolónak.

A levelet csakugyan neki címezték, s állítólag a kardinálistól jött.

Ruffo azt parancsolta a levélben a hírhedt bandavezérnek, hogy haladéktalanul keresse őt fel Maddalena-híd menti táborában, annyi emberrel, ahányat csak nélkülözni bírnak. Az éjszaka folyamán nagyobb vállalkozást szándékoznak végrehajtani - írta őeminenciája -, s fra Diavolóra kívánja bízni a vezényletet, mivel őt tudja rá a legalkalmasabbnak.

Mammone vonuljon vissza ma éjjelre a Bourbon Múzeum mögé, és sáncolja el magát, tekintettel arra, hogy csapatának létszáma a felére csökken.

Ruffo saját kezűleg írta alá a parancsot: utóiratban szigorúan meghagyta fra Diavolónak, hogy percnyi késedelem nélkül engedelmeskedjék. Fra Diavolo felkelt az asztaltól; meg akarta tanácskozni a dolgot Mammonéval. A küldönc követte.

Mammone megtöltötte borral a koponyát, mely ivóserlegéül szolgált, azon véresen, hajasan odanyújtotta a küldöncnek, s felszólította, hogy igyék Ruffo kardinális egészségére - tán mert próbára akarta tenni, vagy mert valóban tisztelegni kívánt a kardinális előtt.

A küldönc átvette a koponyát a sorai molnár kezéből. "Éljen Ruffo kardinális!" - kiáltotta, s egyetlen hajtásra kiürítette a bort, az undor legcsekélyebb jele nélkül.

- Rendben van - mondta Mammone -, térj vissza őeminenciájához, s jelentsd, hogy engedelmeskedünk.

A küldönc megtörölte száját inge ujjával, helyrerántotta a puskát, és távozott.

Mammone megcsóválta a fejét.

- Gyanús nekem ez a küldönc - mondta.

- Fura kiejtéssel beszél, annyi szent - szólt fra Diavolo.

- Hívjuk vissza!

Mindketten a kapuhoz rohantak. A küldönc már a vico San Tommaso táján járt, de még nem fordult be a sarkon.

- Hé, barátom! - szólt utána Mammone.

A küldönc megfordult.

- Gyere csak vissza, egy kis beszédünk volna veled - folytatta a molnár.

A küldönc visszatért. Tökéletesen megjátszott közönnyel fellépett az első lépcsőfokra, s azt kérdezte:

- Mit parancsol, excellenciás uram?

- Csak azt, hogy mondd meg, hová való vagy.

- Basilicatai vagyok.

- Hazudsz! - förmedt rá egy matróz, aki véletlenül a közelben ácsorgott. - Genovai vagy, mint én, a kiejtésedről tudom.

Még végig sem mondta, amikor Mammone elővonta öve mellől pisztolyát, és rálőtt a szerencsétlen hazafira. Az holtan rogyott össze.

A golyó épp szíven találta.

- Áruló! Vegyétek le a koponyáját, és töltsétek meg a vérével - parancsolta Mammone embereinek.

- De nagyságos uram, van már egy koponya az asztalán - felelte az egyik ember, akinek sehogy sem fűlt a foga a piszkos munkához.

- Dobd ki a régit, és hozd be nekem az újat. Ezennel fogadom, hogy kétszer nem iszok többé ugyanabból a koponyából.

Így lelte halálát 1799 egyik legbátrabb bajnoka. Emléke maradt csak ránk, neve nem; e sorok írója mindent megtett, hogy nyomára jusson, de hasztalan: örökre elnyelte a feledés homálya.

Manthonnet várta-várta a küldöncöt, de az nem jött, s ő hamarosan rádöbbent - hiszen ismerte és jóváhagyta a tervet -, hogy a genovai küldönc fogoly vagy halott.

Manthonnet számolt ezzel az eshetőséggel. Máris készen állt nála a balul sikerült terv pótlására az újabb cselvetés.

Megparancsolta hat dobosának, hogy az Infrascata alján verjenek riadót, de olyan lendülettel, tűzzel, mintha húszezer főnyi sereg állna mögöttük.

S ne a nápolyi, hanem a francia riadót dobolják - tette még hozzá.

Fra Diavolo és Mammone nyilván azt hiszi majd a dobszó hallatán, hogy a Sant'Elmo-erőd parancsnoka elszánta magát a támadásra, s elébe sietnek.

Úgy is történt, ahogy Manthonnet elgondolta: fra Diavolo és Mammone lázas sietséggel fegyverbe állította seregét, mihelyt a dobpergés felhangzott.

E baljós zaj mintegy indokolni látszott a kardinális iménti parancsát.

Bizonyára azért hívatta Ruffo fra Diavolót, azért hagyta meg Mammonénak, hogy a Bourbon Múzeum mögött, pontosan az Infrascata alján elsáncolja magát, mert tudott a franciák támadó szándékáról.

- Ej, ej! - csóválta fra Diavolo a fejét. - Attól tartok, elsietted a dolgot, Mammone, gyorsabban járt a kezed, mint az eszed. Könnyen megeshet, hogy a kardinális azt kérdi majd tőled: "Káin, mit tettél öcséddel?"

- Kezdem azon - felelte Mammone -, hogy aki genovai, az nekem nem testvérem.

- Úgy? S ha nem a küldönc hazudott, hanem a genovai matróz?

- Istenem! Lesz egy új koponyaserlegem.

- Kinek a koponyájából?

- Hát a genovai csirkefogóéból!

Míg imigyen elcsevegtek, mindketten csatarendbe szólították embereiket, s rohamlépésben megindultak a Bourbon Múzeum felé. A Toledo utca felszabadult.

Manthonnet hallotta a lármát, látta a fáklyákat, melyek úgy imbolyogtak az emberfejek tengere felett, mint lidércfények a lápon, s merőn figyelte, hogyan vonul át a had a Monteoliveto teréről a largo degli Studira.

Itt a pillanat, most kell a strada Taverna Pentán és a vido Cariatin át szélsebesen a Toledo utcára leereszkedni! Manthonnet kétszáz embere hamarosan ott állt a Toledo utcán, ahol tíz perccel előbb még fra Diavolo és Mammone előőrsei táboroztak.

A republikánusok futva nekiindultak a largo Castellónak. A Santa Lucia túlfelén, a Pizzofalcone tövében volt a többiekkel találkájuk a Tojáserőd kapuja előtt.

A Tojáserőd volt ugyanis félúton, illetve lett volna, ha a Manthonnet vezette hazafiak a Giardinin és a Ponte di Chiaián át érkeztek volna.

De, mint láttuk, a Giardini elfoglalása mindent felforgatott.

Manthonnet csapatát a San Ferdinandón állomásozó őrség a sötétben sanfedista előőrsnek vélte, és rálőtt, mivel a csapat a Toledo utca irányából közelgett, amerről igazán nem várhatták.

Manthonnet néhány katonája viszonozta a tüzet, s már-már szabályos tűzharc fejlődött ki a két republikánus csapat között, amikor Manthonnet előlépett, s harsányan elkiáltotta magát:

- Éljen a köztársaság!

Lelkes éljen volt rá a válasz, a hazafiak, a barikád harcosai s a kolostorból érkezett csapat összeölelkeztek.

Veszteségük, szerencsére, mindössze három fő volt, egy halott és két sebesült, bár vagy ötven golyót elpufogtattak.

A barikád védői közül mintegy negyvenen kérték, hogy részt vehessenek az éjjeli vállalkozásban.

Csendben leereszkedtek az Óriás lejtőjén, s megindultak a Santa Lucián. Mintegy ötszáz lépésre a Tojáserődtől négy embert előreküldtek, nehogy az iméntihez hasonló félreértés essék. A barikád harcosai közül választották ki a négy embert, ők tudták az aznapi jelszót.

Nagyon is helyénvaló volt ez az óvintézkedés. Salvato és Michele már befutott kétszáz kalábriai, illetve száz lazzarone élén, a Castelnuovo irányából nem vártak többé senkit, súlyos bonyodalmak forrásává válhatott volna egy újabb, népes csapat feltűnése a Santa Lucia felől, ha nem járt volna előttük a négy ember. De így gyorsan tisztázódott a helyzet.

Éjfélre kongattak. Mindenki pontosan érkezett a találkára. Gyors számlálás eredményeként kiderült: csaknem hétszázan jöttek el, csupa állig felfegyverzett, halálra szánt ember. Megfogadták, hogy drágán megfizettetik a sanfedistákkal a genovai hazafi halálát. A republikánusok tudták, hogy a sanfedista hadseregben nincs jelszó, ők arról ismerik fel egymást, hogy a királyt éltetik.

Az első útjukba eső sanfedista őrs Santa Maria in Porticónál állomásozott.

A sanfedisták tudták, hogy a Giardini albán kézre került; cseppet sem lepődtek meg, amikor egy csapatot láttak közelegni, mely időről időre elkiáltotta magát: "Éljen a király!" Annál kevésbé, mert az imént lövöldözést hallottak a Toledo utca irányából.

Gyanútlanul tűrték, hogy a csapat megközelítse őket, abban a hiszemben, hogy jó barát érkezik, de keservesen meglakoltak hiszékenységükért: a republikánusok mindnyájukkal végeztek.

Némán hullottak el a sanfedisták a késszúrások alatt, csupán az utolsónak maradt annyi ideje, hogy puskáját kilője, s felkiáltson: "Riadó!"

Az ütegparancsnok öreg katona volt, sokkal elővigyázatosabb, mint az újonc sanfedisták. Mihelyt a lövés s a kiáltás felhangzott, ott termett az ágyúknál, tüzéreivel egyetemben, s elkiáltotta magát: "Állj, ki vagy!"

A republikánusok belátták, hogy a felfedeztetést nem kerülhetik el többé, tehát rohamra indultak, "Éljen a köztársaság!" csatakiáltással.

Elkeseredett harc kezdődött az ágyúkért. A kardinális legjobb harcosaira, a kalábriaiakra bízta az üteg védelmét. Nicolino, Manthonnet, Salvato a hősiesség csodáit vitte végbe, Michele igyekezett hozzájuk méltónak mutatkozni. Elesettek tetemei borították a véráztatta csatateret, mely két óra leforgása alatt kétszer is gazdát cserélt. Végül felülkerekedtek a republikánusok; elfoglalták az üteget, a tüzéreket megölték, s az ágyúk torkát beszegezték.

Az éjszakai kiruccanás sikerrel zárult. Pitymallatig még vagy egy óra volt hátra; Salvato azt javasolta, hogy üssenek rajta a Giardinit megszállva tartó albán zászlóaljon, mely elvágja az összeköttetést a San Martino-kolostor s a Tojáserőd között.

A javaslat lelkes helyeslésre talált.

A republikánusok kétfelé osztották csapatukat.

Az egyik, Salvato és Michele vezényletével, a via Pasqualén, a strada Santa Teresán s a Chiaián nyomult észrevétlen előre a strada Roccelláig, ott megállt, a Vasto-palota mögé rejtőzött és várt.

A másik, Nicolino és Manthonnet vezényletével, nekivágott a strada Santa Caterinának. A Chiaián tűzharcba bonyolódtak.

Salvatóék meghallották a lövöldözést, kirontottak a Vasto-palota kapuin, végigszáguldottak a parkon, átvetették magukat a Giardini kőfalán, s hátba támadták az albánokat.

Az albánok hősiesen védekeztek, mint igazi hegylakókhoz illik, de hiába: elszánt ellenfelekkel volt dolguk, a republikánusok erre az utolsó harcra tettek fel mindent.

Nem volt kegyelem: egyetlen albán nem élte túl az összecsapást.

A győzelemittas republikánusok ekkor hátat fordítottak a csatatérnek, melynek vértől iszamós földjén halomban hevertek albán és republikánus halottak, s a Toledo utcára vetették tekintetüket.

Mammone és fra Diavolo időközben ráébredt tévedésére. Megértették, hogy az Infrascatán pörgő dobok, a színlelt támadás csupán arra szolgált, hogy figyelmüket a valódi támadásról elvonja. Sietve visszatértek hát a Toledo utcára, korábbi állásaikba. Némi nyugtalansággal lesték a Giardini felől hallatszó harci lármát, de az jó félórája elült, s figyelmük lankadóban volt már, amikor hirtelen temérdek ember rontott elő a vico D'Afflitto s a vico della Carita között elterülő kis utcákból, neki egyenesen a sanfedista őrszemeknek, előőrsöknek, s könyörtelenül lekaszabolták, halomra lődözték, aki csak az útjukba került. Úgy hömpölygött át e sokaság a széles utcán, akár a lavina, pusztítón, halált osztón, mintegy háromszáz méteres sávon, majd hirtelen eltűnt a szemközti kis utcák torkolatában.

A hazafiak csapata a Toledo utcán túl, a largo Castellón s a Medina utcán gyülekezett. A három vezér öleléssel búcsúzott egymástól: nem tudhatták, viszontlátják-e még egymást valaha az életben.

- Szavamra! Nem tudom, kipislantott-e Isten az égi ablakon, de ha nem, hát magára vessen! - szólt Nicolino, mielőtt megmaradt százhatvan emberével visszavonult volna az erődbe. - Gyönyörű látványban lehetett volna része: olyan embereket láthatott volna, akik inkább szabadon halnak, semhogy szolgaként éljenek.

Salvato máris ott állt a Castelnuovo kapuja előtt. Massa, a várparancsnok, egész éjjel virrasztott, s aggódva figyelte a mind közelebbről felhangzó puskaropogást. Amint a republikánusok feltűntek a nap első sugarainál a largo Castellón s a Medina utcán, Massa kaput nyittatott, hogy mindnyájukat befogadja, ha vereséget szenvedtek volna.

De győztek, s ki-ki szabadon visszatérhetett kiindulópontjára, még Manthonnet is, hiszen helyreállt a megszakadt összeköttetés a Castelnuovo s a kolostor közt.

A kapu tágra nyílt torka elnyelte Salvatót, a kalábriaiakat, Michelét s háromnegyedére fogyatkozott csapatát.

Nicolino indult vissza a Tojáserődbe. Manthonnet a nyomába eredt, hogy visszatérjen hegyi fészkébe, a San Martino-kolostorba.

A republikánusok összesen mintegy kétszáz embert vesztettek, de több mint hétszáz sanfedistát öltek meg. Azok nem győztek hová lenni döbbenetükben. Ilyen szörnyű vereség, s éppen akkor, amikor már azt hitték: ölükbe hullt a végső győzelem!

A kardinális elszörnyedt. Most tudta csak meg, mire képes az ember, ha kétségbeesésbe kergetik. Ruffo egész éjjel hallotta a lövöldözés visszhangját, de nem tudta, honnan, kitől származik. Reggelre kelve értesült csak a vérontás méreteiről.

Rögtön lóra ült: személyesen kívánt meggyőződni a hírek valódiságáról. De Cesare, Malaspina, Lamarra és kétszáz legjobb lovasa kíséretében a Szent Januárius kapun át a strada Foriára ügetett, átvágott a largo delle Pignén, s végül kiért a Toledo utcára, a strada degli Studi torkolatánál.

Fra Diavolo és Mammone a largo di Santo Spiritón várta Ruffót. Komor képükről lerítt, hogy a jelentés nem túlozta a sanfedisták veszteségeinek nagyságát.

Idő hiányában még nem takaríthatták el a halottakat, s nem mosták fel a vért. A largo della Carita sarkán a kardinális lova hátrahőkölt, s megállt, mint a cövek: minden talpalatnyi helyet hullák borítottak az utcán.

A kardinális leszállt a nyeregből, bement a Monteoliveto-kolostorba, s de Cesarét meg Lamarrát elküldte felderítésre. El ne titkoljanak előle semmit - parancsolta nekik -, ha nem akarnak kegyvesztetté válni.

Mialatt folyt a felderítés, ő berendelte fra Diavolót és Mammonét jelentéstételre. De nem sokat tudtak, csak a Toledo utcán történt összecsapásról számolhattak be.

A sanfedista sereg egyes csapattestei között igen laza volt az összeköttetés, sokkal lazább, mint lenni szokott reguláris hadseregekben.

A két bandavezér elmesélte, hogy hajnali három óra tájban váratlanul s nem tudni honnan, ott termett s nekik esett egy egész légió ördög. Embereiket olyannyira készületlenül érte a támadás, hogy ellenállásra nem is gondolhattak. Hogy mi lett az összecsapás eredménye, azt a kardinális az imént saját szemével láthatta.

A republikánusok dolguk végeztével úgy eltűntek, mintha soha ott se lettek volna: hogy mégsem látomás volt a roham, hanem véres valóság, arra bizonyság a százötven holttest.

A kardinális homloka ráncokba szaladt.

Nemsokára megérkezett de Cesare és Lamarra.

Gyászos híreket hoztak.

Lamarra jelentette, hogy az albán zászlóalj, a sanfedista koalíció egyik legfőbb erőssége, mind egy szálig elesett.

De Cesare azzal a hírrel tért vissza, hogy a Chiaián felállított üteg tüzérei s védőőrsége - nyolc-kilenc ember híján - odaveszett. Az ágyúkat, a Sea-Horse ajándékát, a republikánusok beszegezték, úgyhogy jelenleg használhatatlanok, az orosz tüzérek ott estek el ágyúik mellett.

Előző éjjel - tehát azon az éjszakán, melyen az imént elbeszélt események lezajlottak - a kardinális levelet kapott a királynétól egy Salernóban partot ért küldönc útján. A levél 14-éről kelt; a királyné e levélben közölte a kardinálissal, hogy Nelson flottája, minekutána kifutott Palermóból, hogy a trónörököst Ischiában partra tegye, sietve visszatért Palermóba, hogy a trónörököst biztonságba helyezze, mivel Nelson riasztó hírt kapott: a francia flotta kifutott Toulonból.

Nem valószínű ugyan, hogy a francia flotta Nápolyba igyekszik, de nincs kizárva, s ha mégis idejön, Ruffo vállalkozása összeomlik.

És még egy veszedelem fenyegette Ruffót, ugyanaz, ami Crotonénál beütött. Crotonéban olyan méreteket öltött a fosztogatás, hogy a sanfedisták nagy többsége úgy érezte, kellőképpen meggazdagodott, s fegyverestül, málhástul, zsákmányostul kereket oldott.

Nos, fél Nápolyt máris kifosztották a lazzaronék; nem lenne csoda, ha a sanfedista sereg úgy ítélné, a másik fele nem éri meg a kockázatot, amit e harc folytatásával vállal.

A kardinális nem ringatta magát ábrándokba. Tudta, hogy serege sokkal inkább prédára leső hollók, keselyűk, farkasok gyülevész csordája, semmint eszmék, elvek győzelméért vívó férfiak hada.

Mindenekelőtt meg kellett tehát akadályozni a további fosztogatást, hogy azoknak is maradjon valami, akik száz mérföldről fáradtak ide a zsákmány reményében.

Ruffo villámgyorsan döntött, mint mindig: ez volt éppen rendkívüli tehetségének egyik legszembeszökőbb vonása. Pennát, tintát, papirost hozatott, s ott helyben papírra vetett egy kiáltványt, melyben megparancsolta a lazzaronéknak, hogy hagyjanak fel a fosztogatással, vérontással, s megígérte a republikánusoknak, hogy ha leteszik a fegyvert, nem esik bántódásuk, mivel őfelségének feltett szándéka a vétkeseket teljes és maradéktalan bűnbocsánatban részesíteni.

Ruffo amnesztia-ígéretét, ismerjük el, bajos összeegyeztetni a király s a királyné ismételt szigorú utasításaival a lázadók irányában követendő magatartás tárgyában, ha nem abból indulunk ki, hogy a kardinális arra akarta alteregói hatalmát felhasználni, hogy a hazafiakat megmentse a pusztulástól.

A továbbiakban egyébként bebizonyítjuk, hogy valóban ez volt a szándéka.

Ha valamelyik erőd kitűzi a fehér zászlót a megadás jeléül s elfogadja a felkínált kegyelmet, a kardinális nyomban beszünteti az erőd ostromát, és személyes jótállást vállal a tárgyalásra kiküldött tisztek bántatlanságáért - hangoztatta Ruffo kiáltványa.

A kiáltványt még aznap kinyomtatták és kiragasztották a város legkülönbözőbb pontjain: tereken, útkereszteződéseken, utcasarkokon. A San Martino-kolostorba, mivel az kívül esett a városon, Ruffo külön követet küldött, hogy az ott tartózkodó hazafiakhoz is eljusson az új rendelet híre. Scipione Lamarra vitte meg nekik a megegyezésre szóló felhívást: előtte egy katona haladt fehér zászlóval, mögötte egy trombitás.

A San Martino-kolostor védőit lázba hozta az előző éjjeli siker s nem remélt következménye, mert rögtön bizonyosra vették, hogy a kardinális békeajánlatát e győzelemnek köszönhetik. Azt felelték Lamarrának, hogy addig szóba sem állnak senkivel, míg a sanfedisták ki nem takarodnak Nápolyból, s készek utolsó leheletükig harcolni.

Salvato, akiben a született katona vitézsége államférfiúi bölcsességgel párosult, más véleményre jutott, mint Manthonnet. Nem utasította el a tárgyalás gondolatát, sőt felkereste a törvényhozó testületet, elébe terjesztette Ruffo békeajánlatát, őszintén feltárta a való helyzetet, s különösebb nehézség nélkül meggyőzte őket arról, hogy tárgyalásokba kell bocsátkozniok a kardinálissal. Tárgyalni kell, s ha lehet, megfelelő békeszerződést kötni: ez az egyetlen útja annak, hogy a kompromittált hazafiak életét megmentsék. Az erődök a törvényhozó testület alá tartoztak, tehát rögtön megüzenték Massának, a Castelnuovo parancsnokának és L'Aurorának, a Tojáserőd parancsnokának, hogy ha ők maguk nem kívánnak a kardinálissal tárgyalni, majd tárgyal vele a nevükben a törvényhozó testület.

Manthonnet-nak hiába is adtak volna hasonló utasítást: ő a kolostorban székelt, s nem függött senkitől.

A testület felszólította Massát, hogy kezdjen tárgyalásokat a Sant'Elmo parancsnokával. Nem arra akarták Mejeant rábírni, hogy alávesse magát a nápolyi erődökre kirótt feltételeknek - neki, mint a francia hadsereg tisztjének, jogában állt külön tárgyalni, olyan alapon, ahogy neki tetszett -, csak arra, hogy ha a két nápolyi erőd megadja magát, járuljon hozzá, s írja alá a békeszerződést. A törvényhozó testület úgy okoskodott - teljes joggal -, hogy Mejean aláírása záloga lehet a békeszerződés betartásának, mivel őt a sanfedisták ellenfélnek tekintik, a republikánusokat ellenben csak lázadóknak.

A kardinálisnak megüzenték, hogy ne törődjön a San Martino-kolostorbeliek elutasításával: ők a maguk részéről igenis elfogadják a felkínált amnesztiát.

Továbbá arra kérték, hogy jelölje meg a napot s az órát, amikor a két fél képviselői összeülhetnek a kapituláció feltételeit s módozatait megvitatni.

De még aznap - június 19-én - bekövetkezett az, aminek óhatatlanul be kellett következnie.

A kalábriaiak, lazzaronék, parasztok, fegyencek - egyszóval ez az egész vérre és zsákmányra éhes csürhe, mely csakis azért állt be a Sciarpák, Mammonék, fra Diavolók, Pane di Granók és a hasonszőrű rablóvezérek seregébe, hogy kedvére fosztogasson, gyilkoljon, fellázadt a kardinális rendelete ellen, mivel az egyszer s mindenkorra véget vetett volna a vérontásnak, gyújtogatásnak, s mintha mi sem történt volna, folyt tovább a dúlás, öldöklés.

A kardinális iszonyodva látta, mint csúszik ki kezéből a fegyver, mellyel idáig győzött.

Megparancsolta, hogy a börtönőrök ne fogadják be többé az odahurcolt foglyokat.

Megerősítette a városban fellelhető orosz, török, svájci egységeket - e csapatokra bizton számíthatott, seregére többé nem.

A nép, helyesebben szólva a várost fosztogató, gyújtogató, dúló zsiványok, gyilkosok, gonosztevők azzal feleltek a börtönök bezárására, hogy a foglyokat a helyszínen felkoncolták, ítélet nélkül felakasztották. Néhányan - a kevésbé vérszomjasak - átadták foglyaikat az ischiai királyi parancsnoknak, de ott a hazafiak Speciale kezére jutottak, aki tárgyalás, kihallgatás nélkül hozta ellenük sorra a halálos ítéleteket, ha ugyan nem dobatta őket - időkímélés céljából - egyenesen a tengerbe.

A hazafiak iszonyodva s izzó haraggal szemlélték a San Martino-kolostor, a Tojáserőd, a Castelnuovo magasából a városban, a kikötőben s a tengeren lejátszódó véres színjátékot.

Felháborodásukban már-már fegyvert ragadtak volna újra, amikor Mejean ezredes megüzente, hogy ha a vérontás nem szűnik, ő a republikánusok kezére adja azt az öt-hat túszt, akiket a Sant'Elmo-erődben őriz. Az ezredest nyilván a düh ösztökélte e lépésre azért, hogy sem a Direktóriummal, sem Ruffóval nem sikerült zöld ágra vergődnie.

A túszok között ott volt Micheroux lovagnak, a király hadnagyának az unokaöccse, továbbá a kardinálisnak egy unokatestvére.

Az üzenet eljutott őeminenciájához.

Ha a vérontás nem szűnik, minden legyilkolt hazafiért egy túszt dobnak le a Sant'Elmo-erőd bástyafokáról.

A kiélezett helyzet mindkét felet egyre könyörtelenebb hadviselésre ösztökélte. Kétség sem fért hozzá, hogy a halálra szánt republikánusok kétségbeesésükben beváltják a fenyegetést, s csakugyan véres megtorlást alkalmaznak.

A kardinális tudta: egy percet sem késlekedhet. Összehívta a különféle csapattestek, egységek vezetőit, könyörögve kérte, tartsák féken katonáikat, s fényes jutalommal kecsegtette őket siker esetére.

Altisztekből szerveztek őrjáratokat, s fenyegetéssel, ígéretekkel, pénzzel nagy nehezen gátat vetettek a vérontásnak. Nápoly fellélegzett.

Két napba tellett így is a rendteremtés.

Június 21-én érvénybe lépett a fegyverszünet, s végre békesség honolt a városban. A kolostor és az erődök védői elhatározták, hogy a halálra ítélt rómaiak példájára búcsúlakomát rendeznek.

S ha nem is Caesarhoz címezve, de bízvást elmondhatták volna a halálba induló gladiátorok ünnepélyes üdvözlő szavait: Morituri te salutant.

Gyászos ünnepség volt e lakoma, a köztársaság végtisztessége. A résztvevők úgyszólván saját halotti torukat ülték, úgy valahogy, mint egykor Capua szenátorai, kik a lakoma végén, mire a koszorúk elhervadtak s a lantok zenéje elhalt, utolsó fogásként a halált hozó méregpoharat adták kézről kézre.

A Palota téren - (ma: piazza di Plebiscito) - rendezték a lakomát. Akkoriban szűk kis tér volt ez, sokkal szűkebb, mint manapság.

Az asztalt egész hosszában zászlócskák díszítették. Fehéren libegtek a kis zászlók a szélben, hosszú rudak végén, s fekete betűkkel ez volt rájuk írva: "Szabadság vagy halál!"

A fehér zászlócskák alatt, a rudak közepén, három összekötözött lobogó lengett. Selymük csücske a vendégek homlokát simogatta.

Az első a trikolór volt, a szabadság lobogója.

A második vörös: a kiontott s kiontandó vér jelképe.

A harmadik fekete: a hon jelképe, mely gyászba borul majd, ha az elűzött zsarnok ismét nyakára ül.

A tér kellős közepén, a szabadságfa tövében állt a haza oltára.

A szertartás halotti misével kezdődött, a szabadság vértanúiért. Torre érsek, a törvényhozó testület tagja, elmondta a halotti imádságot, majd mindenki asztalhoz ült.

A vendégek keveset ettek, ittak, s szomorúan, csaknem némán ülték körül az asztalt.

Három ízben törte csupán meg az általános némaságot egy-egy pohárköszöntő "A szabadságra s a halálra!", az elnyomott népek e két legfőbb istenségére.

A sanfedisták jól láthatták az első vonalból a gyászlakomát, de nem érték fel ésszel magasztos bánatát.

Ruffo azonban pontosan felmérte, micsoda erő lappang e halálra szánt gyülekezet ünnepi nyugalma mögött, s félelmében vagy tán csodálattól indíttatva szilárdabban eltökélte, mint valaha, hogy kiegyezik a republikánusokkal.

A fegyverletétel főbb feltételeit, mint mondottuk, már június 19-én papírra vetették.

Június 20-án vitatták meg a részleteket, mialatt a városban javában dúlt a lázadás, s már-már úgy látszott: zátonyra viszi a béketárgyalásokat.

21-én délelőtt helyreállt a rend; délután négy órakor megkezdődött a hazafiak búcsúlakomája.

22-én reggel Mejean ezredes kimozdult Sant'Elmo várából, s egy royalista lovaskülönítmény védelme alatt felkereste a Direktóriumot.

Salvatót örömmel töltötték el a békekilátások. Nagyon féltette Luisát, mióta a pálmás házat feldúlták, s mióta általánosan elterjedt az a híresztelés, hogy a két Backert ő jelentette fel, ő küldte a halálba. Hősünk hírből sem ismerte a félelmet, ha róla volt szó, de ha Luisáról, félt-remegett, mint egy kisgyerek.

S egy ideje új remény ébredezett szívében. Luisát napról napra forróbban szerette; mióta magáénak mondhatta, százszorta jobban még, mint annak előtte. Fél Nápoly tudott immár kettejük viszonyáról; Luisa aligha kockáztathatja meg, hogy Nápolyban bevárja férjét, valószínűleg élni fog tehát a felkínált lehetőséggel - Ruffo szabad választást ígért a hazafiaknak, maradhatnak is, mehetnek is, ahogy tetszik -, s elmenekül nemcsak Nápolyból, de Itáliából is. Akkor pedig az övé lesz, örökre az övé, senki nem szakíthatja le többé Salvato szívéről, senki nem állhat többé kettejük közé.

A béketárgyalások Salvato vezetésével folytak, s ő többször is elmagyarázta Luisának a szerződés ötödik cikkelyét, melynek értelmében a szerződés védelme alatt álló személyek maguk dönthetik el: Nápolyban kívánnak-e maradni, vagy elhajóznak Toulonba.

Luisa ilyenkor nagyot sóhajtott, forrón megölelte szerelmesét, de egy szóval sem válaszolt.

Mert akármennyire szerette is Salvatót, nem bírt döntésre jutni, s egyelőre gondolni sem mert arra a pillanatra, amikor mérhetetlen szívfájdalmat kell majd férjének vagy Salvatónak okoznia.

Boldogan, ó, de milyen boldogan követte volna ő szívbéli szerelmét akár a világ végére is - ha szabadnak tudja magát. Örömest odahagyta volna érte barátait, Nápolyt, s a kis házat, békés, csendes, derűs gyermekkora színterét. De a boldogság tündökletes ábrándképére komor árnyék borult: az elkerülhetetlen lelkiismeret-furdalás.

Ha elmegy, sírig tartó fájdalomra, magányra kárhoztatja azt, aki apja volt apja helyett.

Haj, be találékonyan csábít is a bűnre a világmindenség lelke, a szerelem, e sodró erejű szenvedély, mely az embert dicső tettekre s iszonyú vétkekre ragadtatja; de jaj annak, aki enged a csábításnak: a bukást lelkiismeret-furdalás követi, s ő nem szegezhet vele szembe mást, mint sóhajait s könnyeit.

Luisa nem akart igennel felelni, és nem mert nemet mondani Salvato sürgető kérdésére.

Kiutat nem látott, de a lelke legmélyén élt a remény, hogy a Gondviselés tán csodát tesz a kedvéért; áltatta magát, mint szokták azok, akiket tulajdon tévedésük, vétkük rántott a bajba.

Eközben telt-múlt az idő, s mint mondottuk, június 22-én reggel Mejean ezredes elhagyta a Sant'Elmo-erődöt, royalista lovasság védelme alatt, hogy a Direktóriumhoz vonuljon tanácskozásra.

Mejean elvállalta, hogy közvetít a hazafiak s a kardinális között, mivel a Direktórium attól félt, hogy Ruffo elutasítja kikötéseit.

Emlékszünk, mit felelt Manthonnet Ruffónak: "Nem tárgyalunk, míg a sanfedisták ki nem takarodnak Nápolyból."

A Nemzeti Palotában székelő törvényhozó testület tudni kívánta, indokolja-e vajon az erődök állapota Manthonnet büszke kijelentését, s maga elé rendelte a Castelnuovo parancsnokát.

Oronzo Massa nevét többször is említettük már, de róla magáról nem beszéltünk, holott oly könyvben, mint ez, amelynek megírására vállalkoztunk, s amely mintegy a hazafiak mártirológiája, több illeti őt meg egysoros sírfeliratnál.

Massa nemesi családból származott. Kora ifjúságától fogva tüzértisztként szolgált. Amikor a kormányzat Emanuele de Deo, Vitagliano és Galiani kivégzésével rálépett a véres önkény útjára, Massa beadta lemondását; a köztársaság kikiáltása pillanatában jelentkezett közkatonának.

A köztársaság tábornokká ütötte.

Bátor és nemes lélek volt, amellett kiváló szónok.

Cirillo fogadta a törvényhozó testület nevében.

- Azért hívattunk ide, Oronzo Massa - mondta Cirillo -, hogy megtudjuk, meddig állhat ellen az erőd, mit követel városunk üdve. Tárd fel őszintén a valót, ne túlozd el se a jót, se a rosszat.

- Tárjam fel a valót, mondjátok? - felelte Massa. - Nos, őszinte leszek. A város elveszett; nem menthetjük meg akkor sem, ha minden egyes emberünk úgy harcol, mint maga Curtius. Ma még a miénk a Castelnuovo, de csakis azért, mert gyülevész hordával van dolgunk, tapasztalatlan katonákkal, akiket egy pap vezet. A tengeren, az öbölben, a kikötőben mindenütt az ellenség az úr. Tüzérsége ellenében nincs oltalom, az erőd teljesen ki van szolgáltatva ágyúinak. Fala máris erősen megrongálódott - ha nem a védelmét bízták volna rám, hanem az ostromát, két óra leforgása alatt bevenném.

- Ha rajtad állna, békét kötnél?

- Igen, feltéve, hogy olyan feltételekkel köthetünk békét, melyek összeférnek katonai és honpolgári becsületünkkel, amit egyébiránt kétlek.

- Miért nem hiszed, hogy tisztességes békét köthetünk? Hát nem ismered a Direktórium ajánlatát?

- Ismerem, s éppen ezért kétlem, hogy a kardinális elfogadja őket. Ellenségünk diadalmenetben vonult Nápolyig, elbizakodottá teszi a siker, ádázzá Ferdinánd gyávasága, Karolina gyűlölete, nem valószínű, hogy hajlandó lenne szavatolni a köztársaság vezetőinek életét és szabadságát. Ezért úgy vélem, legalább húsz honpolgárnak fel kell áldoznia magát a köz oltárán. S mert ez szent meggyőződésem, írjatok fel, kérlek, e listára, vagy inkább e lista első helyére.

Azzal a bámuló, együttérző pillantások kereszttüzében odalépett az elnöki asztalhoz, s nem remegő kézzel felírta egy üres papírlapra:

ORONZO MASSA - halál

Kitört a tapsvihar. A törvényhozók egy emberként kiáltották:

- Mind aláírjuk, mind!

A Tojáserőd parancsnoka, L'Aurora, ugyanúgy nyilatkozott, mint Massa: Nápolyt nem lehet megvédeni.

Hátra volt még Manthonnet. Ő mindig is nehezen hajlott a józan ész szavára, mivel páratlan bátorsága gyakran elvakította.

Az a határozat született, hogy Massa tábornok felkeresi a San Martino-kolostorbeli hazafiakat, megtanácskozza velük a dolgot, s ha sikerül velük megegyezésre jutnia, tudatja Mejean ezredessel, hogy a Direktórium kéreti.

Massa bebizonyította Manthonnet-nak, hogy a legokosabb, amit tehetnek, ha megkötik a békét a Direktórium feltételei alapján, sőt szükség esetén ennél kedvezőtlenebb feltételek alapján is; majd miután ez megtörtént, izenetet küldött, megállapodás szerint, Mejean ezredesnek, hogy a szerződéstervezet készen áll, viheti a kardinálishoz.

Ezért mozdult ki június 22-én Sant'Elmo várától az ezredes, ezért ereszkedett le a városba.

Egyenesen a Maddalena-hídhoz tartott, Ruffo szállására, bár őszintén megvallotta a Direktóriumnak, hogy a tárgyalás sikeréhez nem sok reményt fűz, a kardinális aligha fogadhatja el a kikötéseiket.

Az ezredest rögtön őeminenciája elé vezették, s ő átnyújtotta a megadás feltételeit tartalmazó okmányt, melyet előzőleg Massa és L'Aurora aláírt.

Ruffo már várta Mejeant. Nem egyedül: vele volt Micheroux lovag, továbbá az orosz csapatok parancsnoka, Baillie, a török csapatok parancsnoka, Ahmed, és Foote, angol parancsnok.

A kardinális átvette az okmányt, elolvasta, majd átvonult a szomszéd szobába, hogy Micheroux lovaggal és a szövetséges parancsnokokkal tanácskozzék.

Tíz perc múltán visszatért, fogta a tollat, s egyetlen szó ellenvetés nélkül alákanyarította a nevét L'Aurora neve alá.

Ugyanezt tették a többiek is: Foote parancsnok, Baillie parancsnok és Ahmed parancsnok.

Ruffo egyetlen kikötése az volt: hogy a szerződést 18-ról keltezzék, bár 22-én írták alá.

Mejean természetesen habozás nélkül elfogadta e kikötést, mely akkoriban rejtélyszámba ment, de előttünk napnál világosabb, a kor, valamint a király s a királyné leveleinek beható ismeretében, mióta 1860-ban betekintést nyerhettünk a királyi levéltárba.

Ruffo azért kívánta a dátum megváltoztatását, mert a királyné utolsó levele megtiltotta neki, hogy a lázadókkal bárminő jogcímen tárgyaljon.

Így azt hozhatja majd fel saját mentségére, hogy a levelet a szerződés aláírása után vette kézhez.

Lévén e helyt célunk egy tisztán történelmi kérdés megvilágítása, semmiképp el nem mellőzhetjük, hogy a tíz pontból álló szerződés teljes szövegét olvasóink elé ne tárjuk, mivel azt korábban soha nem hozták nyilvánosságra, illetve soha másként, mint megcsonkítva vagy eltorzítva.

Egy perről szólunk, iszonyú bűnökről, melyekben első fokon Ruffo kardinálist marasztalta el a történelem, helyesebben egy történetíró, aki elfogult vagy rosszul értesült bíróként ítélt; miért is az elítélt az utókorhoz föllebbez, Ferdinándot, Karolinát, Nelsont ültetvén a vádlottak padjára.

Íme, a kapituláció szövege:

1. cikkely: Jelen szerződés aláírása után a Castelnuovo-erőd és a Tojáserőd átadatik a szicíliai király őfelsége, valamint szövetségesei, az angol király, minden oroszok cárja és a török porta szultánja csapatainak, egész lőszer- és élelmiszerkészletével, tüzérségi felszerelésével, valamint a raktáraiban található mindennemű értékekkel egyetemben, melyek lajstromba vételét a két fél megbízottai közösen végzik.

2. cikkely: Az erődök mindaddig a várőrség birtokában maradnak, míg azon hajók, melyekről alább bővebben szólunk, s melyek az elutazni kívánó személyeket Toulonba szállítják, kifutásra készen nem állnak.

3. cikkely: A várak őrsége szabad elvonulást kap, tehát fegyverrel, teljes felszereléssel, dobszóra, töltött puskával, kibontott zászlókkal, két-két ágyúval vonul ki a tengerpartra, s csak ott teszi le a fegyvert.

4. cikkely: A két vár őrségéhez tartozó egyének személyét és ingó javait nem érheti bántás.

5. cikkely: Fent mondott személyek szabadon dönthetnek afelől, hogy Toulonba óhajtanak-e utazni, az e célra kijelölt futárhajókon, avagy Nápolyban maradnak, tudván, hogy sem őket, sem családjukat nem fenyegeti megtorlás.

6. cikkely: Jelen fegyverletételi szerződés kikötései az erődökben tartózkodó mindkét nembeli személyekre egyaránt érvényesek.

7. cikkely: A fentiekben kikötött kedvezmények vonatkoznak továbbá a reguláris hadsereg mindazon tagjaira, akiket az erődök körülzárását megelőző harcok során a szicíliai király őfelségének, valamint szövetségeseinek csapatai foglyul ejtettek.

8. cikkely: A salernói hercegérsek úr, Micheroux úr, Dillon úr és az avellinói püspök úr mindaddig a Sant'Elmo-erődben marad túszként, míg kivándorolt honfitársaink Toulonba nem érkeznek.

9. cikkely: Az erődökben őrzött túszok és államfoglyok a szerződés-aláírás pillanatában haladék nélkül szabadlábra helyeztetnek, az előző cikkelyekben megnevezett személyek kivételével.

10. cikkely: Jelen szerződés cikkelyei mindaddig nem lépnek érvénybe, míg a Sant'Elmo-erőd parancsnoka azokat aláírásával meg nem erősíti.

Kelt a Castelnuovóban, 1799. június 18-án.

Aláírták:

Massa, a Castelnuovo-erőd parancsnoka, L'Aurora, a Tojáserőd parancsnoka, Ruffo kardinális, a nápolyi királyság helytartója, Antonio Micheroux lovag, a szicíliai király őfelségének az orosz csapatokhoz kirendelt teljhatalmú nagykövete, E. T. Foote, ő brit királyi felsége hajóhadának parancsnoka, Ahmed, a török csapatok parancsnoka.

Az aláírások alatt a következő záradék olvasható:

A Sant'Elmo-erőd parancsnoka ezennel jóváhagyja a kapitulációs szerződést, azon haditanács határozatainak értelmében, mely messidor 3-án a Sant'Elmo-erődben tartatott, Massa tábornoknak, a Castelnuovo-erőd parancsnokának messidor 1-ről kelt levele tárgyában.

Kelt a Francia Köztársaság VII. évében, messidor 3-án (1799. június 22-én), a Sant'Elmo-erődben.

Mejean

Ruffót úgy fellelkesítette a siker, hogy még aznap, június 22-én, tehát a szerződés aláírásának a napján, részletesen beszámolt a királynak a történtekről. A levelet Foote kapitányra, a kapitulációs szerződés egyik aláírójára bízta azzal az utasítással, hogy azt őfelsége tulajdon kezébe adja.

Foote kapitány rögtön elindult Palermóba a Sea-Horse-on. Ball kapitányt Nelson néhány nappal előbb magához rendelte, azóta Foote-ra szállt át a Sea-Horse parancsnoksága.

A kardinális már másnap intézkedett, hogy a republikánus várőrséget Toulonba szállító hajók mielőbb előálljanak.

S ugyanaznap írt Ettore Carafának is: felszólította, hogy Civitella és Pescara várát adja át Proniónak, a nápolyi erődökre érvényes feltételek mellett.

S mert tartott tőle, hogy Ruvo grófja nem ad hitelt a szavának, vagy csapdának véli ajánlatát, megkérdezte a republikánusoktól, nem tartózkodik-e véletlenül valamelyik erődben Ettore Carafának egy barátja, olyasvalaki, akiben Carafa feltétlenül megbízik, mert ha igen, ő az illetőt megkérné a levél átadására s a gróf tájékoztatására.

Nicolino Caracciolo vállalta a követséget, átvette a kardinálistól a levelet, s indult Carafához.

Ugyanaznap Ruffo, mint királyi helytartó, rendeletet bocsátott ki, melyet még a nap folyamán kinyomtak és Nápoly-szerte kiragasztottak.

A rendelet bejelentette, hogy a háború véget ért, az ország nem oszlik többé pártokra, szemben álló csoportosulásokra, barátokra és ellenségekre, sanfedistákra és republikánusokra, népe ismét egy a testvériségben s az alattvalói hűségben királya iránt, aki mindnyájukra egyaránt árasztja atyai szeretetét.

A hazafiak úgy érezték, a biztos halál torkából menekültek meg, úgyhogy még azok is megkönnyebbülten lélegzettek fel, akik a száműzetést választották, mivel nem bíztak Ruffo szavában; ahhoz a sorshoz képest, amire lélekben már felkészültek, a száműzetés valóságos jótéteménynek tetszett.

S mialatt ők ujjongva vagy jajongva készültek a nagy útra, aszerint, hogy mi volt erősebb bennük: az életvágy vagy a honvágy, egy ifjú pár némán és búsan ölelte egymást a Castelnuovo egyik szobájában.

Salvato és Luisa.

Luisa még nem jutott döntésre, pedig másnap, június 24-én, végleg választania kell majd férje és szerelme, Nápoly és Franciaország között.

Egész este zokogás rázta, s nem bírt szólni.

Salvato sokáig, némán térdepelt előtte, végül gyengéden átölelte s szívére vonta kedvesét.

Éjfélt harangoztak.

Luisa felemelte könnyfátyolos, lázban égő tekintetét, és sorra számlálta az ütéseket. A tizenkettedik kondulásnál átölelte Salvato nyakát, s azt mondta:

- Nem! Nem bírom megtenni!

- Mit nem bírsz megtenni, Luisám, szerelmem?

- Elhagyni téged, Salvato! Nem, soha!

A fiatalember nagyot, megkönnyebbültet sóhajtott.

- Áldjon vagy verjen Isten, veled élek, veled halok.

S Luisa újból felzokogott.

- Figyelj ide - mondta Salvato -, nem muszáj nekünk Franciaországban maradnunk, oda viszlek, ahová menni akarsz.

- S mi lesz a rangoddal? A jövőddel?

- Jótettért jót várj, Luisám, szerelmem. Újra csak azt mondom: ha a világ végére kívánkoznál, hogy elmenekülj emlékeid elől, én megyek veled a világ végére. Ismerem angyalian tiszta szívedet, tudom jól, hogy egész életem, sírig tartó szerelmem sem feledtetheti veled soha, akit itthagysz.

- De nem mehetek így el, hűtlen szökevény, esküszegő asszony módjára! Írok neki, mindent, mindent elmondok neki. S ő megbocsát nekem, mert ő jó, oly nagy és nemes az ő szíve, igen, egyszer feloldoz majd bűnöm alól, s akkor elnémul tán lelkemben az önvád szava.

Salvato elengedte Luisát, odalépett az asztalhoz, papírt, tintát, tollat készített elő, majd visszatért kedveséhez, s homlokon csókolta:

- Magadra hagylak, te bűnös asszony, én szentem. Gyónd meg vétkeidet Istennek és neki. Ha valaki, hát te méltó vagy Isten bocsánatára, nem volt rá méltóbb ama bibliabéli asszony sem, kit Jézus Urunk köntösével fedett el.

- Hát elmégy! - riadt meg Luisa a gondolatra, hogy egyedül marad.

- Hadd buzogjon tisztán, zavartalanul a szó szűzi lelkedből, hű szívedből. Jelenlétem megzavarná e forrás kristálytiszta tükrét. Félóra múltán visszatérek, s nem válunk el többé soha, de soha.

Luisa csókra nyújtotta homlokát, Salvato megcsókolta s kisietett.

A fiatalasszony felállt, odalépett az asztalhoz, leült mellé, lassú, gépies mozdulatokkal, mint az alvajáró, s révedt tekintettel, mintha azt fürkészné, a messziség s a vakhomály ködén át hová sújt le a csapás, milyen mélyre hatol vajon a fájdalom pallosa.

Aztán szomorú mosoly ült ki ajkára, s fejét ingatva suttogta:

- Ó, szegény barátom! Hogy szenvedsz majd!

S még halkabban, szinte hangtalanul hozzátette:

- De nem jobban, mint én szenvedtem.

Fogta a tollat, bal tenyerébe hajtotta homlokát, és írni kezdett:

Hőn szeretett apám! Könyörületes szívű barátom!

Ó, miért is hagyott magamra, mikor én követni akartam! Miért is nem fordult vissza, amikor Önt elnyelte a vihar, s én a partról Ön után kiáltottam: "Hát nem érti? Szeretem őt!"

Akkor még nem lett volna késő, elmehettem volna Önnel - és megmenekülök.

De itthagyott - s én elvesztem.

A végzet így akarta.

Nem akarok mentegetőzni, nem kívánom fejére idézni saját szavait, Caramanico herceg halottas ágyánál a feszületre tett fogadalmát, amikor rábeszéltük - a herceg is, én is -, hogy vegyen el feleségül. Nem, amit tettem, arra nincs mentség - de én ismerem nemes szívét. A vétek lehet nagy, de nem nagyobb, mint az Ön szívének irgalma.

Távozom Nápolyból, mivel balvégzetem úgy hozta, hogy súlyosan kompromittálódtam politikailag. Osztozom a szerencsétlenek sorsában, kik száműzetésbe kényszerülnek, és - ó, én jóságos bírám! - akik között nincs nálam szerencsétlenebb. Utazom Franciaországba.

Önnek szenteltem utolsó itthoni pillanataimat, mint egykor majd életem utolsó perceit. Önre gondolok most, amikor hazámtól búcsúzom, s Önre gondolok majd akkor is, mikor az élettől búcsúzom.

Ön tán rálel e megmagyarázhatatlan rejtély nyitjára: szívem vétkezett, de lelkem makulátlan, ami bennem a legjobb, az az Öné volt s marad is örökké.

Hallgasson meg, barátom! Hallgasson végig türelemmel, atyám!

Menekülök Ön elől, de inkább a szégyen késztet rá, semmint szerelmem a férfi iránt, akit követek. Érte örömest odaadnám földi életemet, Önért mennyei üdvösségemet. Velem lesz Ön mindenütt, akármerre járok. S ha valami okból szüksége lenne szolgálatomra, hívjon, s én jövök, hogy térdre borulva esdekeljem bocsánatát.

S most hadd kérek Öntől valamit egy ártatlan teremtés részére, aki nem tudja még, hogy bűnben fogant, sőt, azt sem tudja, hogy él. Könnyen magára maradhat e világban. Apja katona, eleshet, anyja szerencsétlen, meghalhat, ígérje meg, hogy míg Ön él, gyermekem nem lesz árva.

Nem viszek magammal egy dukátot sem a Backeréknál letétbe helyezett pénzből. Ugye, mondanom se kell, hogy halálukban semmi részem, hogy kínvallatással sem húztak volna ki belőlem egyetlen szót sem, mely nekik árthatott. Ha meghalnék, juttasson e pénzből a gyermeknek, akit Önre hagyok, annyit, amennyit jónak lát.

Oly sokat beszéltem, imádott apám, hogy méltán hiheti: mindent elmondtam. De nem úgy van! Lelkem csordultig telve, agyam pattanásig. Mióta írok, szüntelenül magam előtt látom, újra átélem a sok jót, szépet, amit tizennyolc esztendő alatt kaptam, s úgy tárom Ön felé karom, mint Istenünk felé, akit imádunk, akit megbántunk, s akire lelkünk sóvárog. Ó, miért nem lehet itt, velem, miért van oly messze! Érzem, tudom, hogyha itt lenne, Önhöz állnék, fejemet szívére hajtanám, s akkor senki, de senki nem téphetne le többé onnan.

De Isten akarata ellen hiába is lázadnék. A világ szemében ezentúl nemcsak hűtlen hitves vagyok, de hűtlen alattvaló is; az én lelkemen szárad az Ön elveszett boldogsága, s mi több: foltot ejtettem alattvalói becsületén. De távozásom mindent jóvátesz, szökésem tisztára mossa Önt, hisz joggal elmondhatja rólam akárki: "Nem csoda, ha a hitszegő hitves hűtlen alattvalóként végezte!"

Isten Önnel, barátom, Isten Önnel, apám! Hogy mennyit szenvedtem, könnyen elképzelheti: elég saját szenvedéseire gondolnia. S az pusztán fájdalom volt - de engem a lelkiismeret is gyötör!

Isten Önnel, ha elfelejt, s nincs rám szüksége többé.

De ha valaha szüksége lenne rám - a viszontlátásra!

Bűnös leánya, aki rendületlenül bízik irgalmában.

Luisa

Luisa az utolsó szavakat vetette éppen papírra, amikor Salvato visszatért. Léptei zajára a fiatalasszony megfordult, s odanyújtotta a levelet, de Salvato elhárította: jól látta, hogy a papírt Luisa könnyei áztatták, s tudta, mit szenvedne kedvese, mialatt ő a levelet olvasná.

A fiatalasszonynak jólesett a gyengéd kímélet.

- Köszönöm, barátom - rebegte, majd összehajtotta, lepecsételte és megcímezte a levelet.

- De hogy juttatjuk el a lovagnak levelemet? Csak ő veheti kézhez és senki más, ugye tudod?

- Mi sem egyszerűbb - felelte Salvato. - Elkérem Massa menlevelét, s annak oltalma alatt magam viszem el a levelet a kardinálisnak; megértetem vele, milyen fontos, hogy a címzett biztosan megkapja, és megkérem, juttassa el Palermóba.

Luisa nehéz szívvel vált meg Salvatótól. Az ő jelenléte, szava elűzte a rémlátomásokat, melyek magányában gyötörték. De nem volt mit tenni; csakugyan életbevágóan fontos volt, hogy a levél eljusson San Felice lovaghoz.

Salvato ellovagolt. Massa nemcsak menlevelét kölcsönözte oda neki, de egy emberét is, aki fehér zászlóval haladt előtte. Baj nélkül eljutott a kardinális táborába.

Ruffo még nem feküdt le. Salvato bejelentette magát, s a kardinális rögtön fogadta.

Névről, hírből jól ismerte a kardinális Salvatót, tudta, milyen csodálatos hősiességgel harcolt az ostrom alatt. Lévén ő maga is bátor ember, nagyra tartotta mások bátorságát.

Salvato előadta kérését, s hozzátette: nemcsak azért jött személyesen, hogy a levelet biztos kézre adja, hanem azért is, hogy szemtől szembe lássa azt a rendkívüli férfiút, aki egymaga végbevitte a restauráció művét. Bár Salvato a maga részéről úgy gondolja: a restauráció sokat árt Nápolynak, azt kénytelen elismerni, hogy a kardinális mértéktartó volt a győzelem kiaknázásában, s nagylelkűen bánt a legyőzöttel.

Ruffo hiúságának láthatóan hízelgett a bók. Mialatt Salvato szavait hallgatta, futólag a levélre pillantott, s meglátta a címzést: San Felice lovagnak.

Akaratlanul összerezzent:

- Csak nem a lovag felesége írta a levelet? - kérdezte.

- De igen, eminenciás uram.

A kardinális gondterhelten járkált fel s alá.

Majd hirtelen megállt, és szembefordult Salvatóval:

- Szívén viseli ön e hölgy sorsát? - kérdezte, merőn Salvato szeme közé nézve.

Salvato nem leplezhette el megdöbbenését.

- Ó, nem kíváncsiságból kérdezem - sietett Ruffo megnyugtatni. - Egyébként is pap vagyok, a rám bízott titok szent és sérthetetlen, a gyónás szentsége védi.

- Szívemen viselem, eminenciás uram.

- Nos, Salvato úr, akkor hadd súgom meg önnek, mert igaz bámulója vagyok vitézségének, hogy az illető hölgy ellen súlyos vád merült fel, s ha történetesen nem az erődben tartózkodna, hanem a városban, tehát nem állna a fegyverletételi szerződés védelme alatt, sürgősen menedéket kéne keresnie a Tojáserődben vagy a Castelnuovóban, úgy tüntetvén fel a dolgot, mintha öt-hat nappal korábban érkezett volna oda.

- S ha a másik eset áll fönn, biztonságban tudhatja magát?

- Remélem, igen, a szerződés talán megvédi. De akármelyik eset áll is fönn, ügyeljen, uram, hogy a hölgy az első hajóval elutazzék, mivel fejére vonta egy nagyon hatalmas úr bosszúját, s az a halálát kívánja.

Salvato arcát halotti sápadtság lepte el.

- San Felice úrhölgy az ostrom első napja óta a Castelnuovóban tartózkodik, megszakítás nélkül, tehát a kapitulációs szerződés oltalma alatt áll, melyet Massa tábornok kötött eminenciáddal. Mégis szívből köszönöm, eminenciás uram, a figyelmeztetést, s higgye meg, jól eszembe véstem szavait.

Köszönt és indult volna, de a kardinális visszatartotta.

- Még egy szóra - mondta.

- Hallgatom, eminenciás uram - felelte Salvato.

Ruffo habozott. Látszott rajta, hogy nehéz harcot vív önmagával. Végül mégis megszólalt:

- Van önök közt valaki, akit nagyra becsülök, mert igen bátor és tehetséges férfi, s bár nem barátom, szeretném őt megmenteni.

- Őt is halálra ítélték? - kérdezte Salvato.

A kardinális bólintott.

- Akárcsak San Felice úrhölgyet - mondta.

Salvato érezte, hogy kiveri a hideg verejték.

- Ugyanaz a személy?

- Ugyanaz.

- Az a hatalmas úr, akiről eminenciád az imént említést tett?

- Azt mondtam: hatalmas? Rosszul mondtam. Mindenható.

- Várom, hogy eminenciád megnevezze a férfit, akit becsül s akit meg kíván menteni.

- Francesco Caracciolo.

- Mit mondjak neki?

- Mondjon, amit akar, én annyit közölhetek, hogy a tengernagy élete mindaddig nincs, illetve nem lesz biztonságban, míg át nem jut a határon.

- Köszönöm a figyelmeztetést az ő nevében, eminenciás uram - mondta Salvato. - Minden úgy történik majd, ahogy eminenciád kívánja.

- Ilyen titkokat nem bíz az ember akárkire, Salvato úr. Csakis azért nem kérem külön a titoktartását, mert tudom: tisztában van a dolog horderejével.

Salvato meghajolt.

- Kíván még valamit, eminenciás uram?

- Egy tanácsom lenne.

- Éspedig?

- Vigyázzon jobban magára, tábornok. Embereim látták harcolni, s még a legbátrabbak is azt állítják, hogy túlságosan vakmerő volt. A levél eljut San Felice lovaghoz, Salvato úr, arról kezeskedem.

A kihallgatás véget ért, Salvato elköszönt, s megindult vissza a Castelnuovo irányába, a fehér zászlót vivő katona nyomában.

A mólónál megszakította útját, bárkába szállt, és kivitette magát a katonai kikötőbe. Idemenekült a golyók elől Caracciolo kis flottillája.

A tengerészek rég szétszéledtek, csupán néhány ember maradt a hajókon, azok, akik utolsó percig ki szoktak tartani.

Salvato bárkája odaérkezett az ágyúnaszádhoz, melyen Caracciolo parancsnokolt a 13-i ütközetben.

Mindössze három embert talált a hajón.

Egyikük - a fedélzetmester - régi és hű embere volt a tengernagynak, minden hadjáratában részt vett.

Salvato őt hívatta.

Kérdéseire a fedélzetmester elmondta, hogy a tengernagy aznap reggel partra szállt, matróznak öltözve, mivel tapasztalta, hogy a kardinális nem óhajt vele tárgyalni, és tudta, hogy az erődök kapitulációs szerződése őt nem oltalmazza. Azt mondta partraszállása előtt, hogy miatta ne aggódjanak, van hová mennie addig is, míg az országból kiszökhet: egy régi embere, akinek a hűségéhez nem fér kétség, elbújtatja.

Salvato visszatért az erődbe, felment Luisa szobájába. Luisa az asztal mellett ült, fejét tenyerébe hajtva, mintha Salvato távozása óta meg se moccant volna.

Mint tudjuk, 24-ére tűzték ki az indulást. A hazafiak, akik jobbnak látták Nápoly helyett a száműzetést választani, aznap reggel szálltak volna, megbeszélés szerint, hajóra.

Előző éjszaka csakugyan összegyűjtötték a futárhajókat - felukkákat, halászbárkákat, egyárbocosokat -, s valamennyit ellátták a szükséges élelmiszerkészlettel. De a szél nyugatról fújt, a hajók nem futhattak ki a tengerre.

Hajnal óta ott szorongtak a menekülők a Castelnuovo bástyatornyain, és szívszorongva lesték, mikor fordul végre a szél, mikor szállhatnak tengerre. A tengerparton barátaik, rokonaik várták az indulást, s nagyban integettek, kendőket lobogtattak.

Válaszul száz kar intett, száz kendő libbent a tornyokon. Egyetlen kis csoport állt mozdulatlanul az integető sokaságban, bár egyikük aggódva fürkészte a rakparton nyüzsgő tömeget.

Hárman voltak: Luisa, Salvato és Michele.

Salvato és Luisa egymáshoz simult; a világ megszűnt számukra létezni, csak egymást látták, az alant zsibongó tömegről szinte tudomást sem vettek.

Annál izgatottabban leste a tömeget Michele. Anyját várta és Assuntát. Az öregasszonyt hamarosan felfedezte, de Assunta csak nem bukkant fel, pedig Michele sasszemét nem kerülte el semmi és senki az Immacolatella s a strada Piliero torkolata közötti szakaszon. Úgy látszik, apja és fivérei erővel otthon tartották, vagy tán attól félt szegényke, hogy a válás fölött érzett keserves fájdalma Michele láttán elviselhetetlenné fokozódna.

Hirtelen, mintegy vezényszóra, minden tekintet a tengerre szegeződött, Micheléét is beleértve.

Capri mögött, a látóhatár peremén, vitorlák tűntek fel. Sok-sok vitorla. S mert a szél épp arról fújt, e vitorlák szemlátomást nőttek, gyors iramban közeledtek.

A szerencsétlen menekülők mind azt hitték első pillanatban, hogy a francia-spanyol flotta jött segítségükre, s szinte bánták már, hogy elhamarkodottan békét kötöttek.

De senki nem mert e gondolatnak hangot adni, még kevésbé fennhangon javasolni, hogy a szerződést nyilvánítsák semmisnek, mert ha e gondolat megfordult is néhányuk fejében - a legtisztább lelkek sem mentek olykor tisztátalan indulatoktól -, siettek azt csírájában elfojtani. Némán bámulták mind a tengert.

De senki nem figyelte nagyobb izgalommal és aggodalommal a közelgő hajóhadat, mint Ruffo kardinális, háza tetőteraszáról.

Aznap reggel szárazföldi úton két levelet is kapott, egyet a királytól, egyet a királynétól. Alább közöljük e levelek néhány részletét, melyekből világosan kitűnik, hogy a kardinálisnak jó oka volt aggódva lesni a hajók közeledtét.

Palermo, 1799. június 20.

Eminentissime!

Még egy dologra nézve kérem okvetlenül válaszát, ami nagyon megfeküdte a gyomromat, bár megvallom, hihetetlennek tartom. Mifelénk az a hír járja, hogy Ön tárgyalásokba bocsátkozott az erődökkel, s olyan megállapodást kötött, melynek értelmében a lázadók mind szabad elvonulást kapnak és mehetnek Franciaországba, még Caracciolo és Manthonnet is. Én ebből persze egy szót sem hiszek, gondolhatja. Őrültség lenne most, amikor Isten végre letekintett ránk, e dühödt viperáknak megkegyelmezni, különösen Caracciolónak, aki tengerpartunk minden hajlatát, öblét úgy ismeri, mint a tenyerét. Hej, ha az a zsivány Thugut, esküdt ellenségünk, nem akadályozta volna meg, hogy a megígért tizenkétezer orosz katonát Itáliába irányítsák, most személyesen vonulhatnék be Nápolyba! Akkor azt tenném, amit akarok. De hiába, így Önre és derék parasztjainkra marad a nagy munka dicsőséges befejezése, s mástól továbbra sem várhatnak segedelmet, mint Istentől és az ő véghetetlen irgalmától.

B. Ferdinánd

Lássuk most a királyné levelét. Hű fordításban adjuk közre, miként a fentebb idézett levéltöredéket is.

Nem írtam mindennap Eminenciádnak, noha szívemnek ez lett volna leghőbb óhaja, mert nem akartam sokirányú és fáradságos munkája közepette leveleimmel terhelni, de ezennel ünnepélyesen kijelentem, hogy nagyon-nagyon hálás vagyok, amiért ismételten megpróbálta kegyelmi ígéretekkel, buzdítással megadásra késztetni a hazafiakat, de hiába, mert azok konokok, ami nagyon elszomorít, ha makacsságuk következményeire gondolok, de legalább Eminenciád is beláthatja, hogy kár az efféle emberektől megbánást várni.

Jelen levelemmel körülbelül egyidőben érkezik Nápolyba Nelson hajóhada, hogy feltétel nélküli megadásra szólítsa fel a republikánusokat. Azt beszélik, Caracciolo szökni készül. Ez nagyon-nagyon lesújtana, mert e bitang iszonyatos veszedelmeket hozhat felséges királyára. Ezért kifejezett kívánságom, hogy ez árulót ártalmatlanná tegyék.

Megértem, hogy Eminenciádat mélyen lesújtják a szörnyűségek, melyekről e hó 17-i levelében őfelségének beszámolt, de ami engem illet, amondó vagyok, máris túl sok fáradságot és könyörületet pazaroltunk a lázadókra, s minden további tárgyalás céltalan, felesleges és megalázó lenne. Tárgyaljunk, mondtam és mondom, a Sant'Elmo-erőddel, mert az francia kézen van, de ha a másik két erőd nem kapitulál Nelson első felszólítására, mégpedig feltétel nélkül, bevesszük erővel, és úgy bánunk el a védőkkel, amint érdemlik.

Első dolgunk legyen a hercegérseket a Monte Vergine-i kolostorba vagy valamelyik másikba bezárni, a fontos csak az, hogy egyházmegyéjén kívül essék a kiszemelt kolostor. Eminenciád lássa be: a hercegérsek nem lehet többé ama nyáj pásztora, melyet lázadó szellemű pásztorlevelekkel rossz útra vitt, s nem szolgáltathatja ki többé a szentségeket, melyekkel oly rútul visszaélt. Egyszóval nem maradhat meg Nápoly hercegérsekének, mert visszaélt tisztével, és méltatlannak bizonyult rá.

Sok püspök van még hasonló helyzetben, ne feledje Eminenciád. Ott van La Torre, Natale, Vico Equense, ott Rossini, hiába tartott Te Deumot, igenis el kell őt mozdítani, Tarantóban kiadott pásztorlevele miatt, amint még sok más közismert lázadót, például a három püspököt, akik egy szegény papot feljelentettek, pedig semmi rosszat nem tett, éppen csak a királyt éltette. Megannyi gyalázatos szerzetes, gonosz pap, még a franciákat is felháborította a magaviseletük, és én követelem megbüntetésüket, mert a vallás nagy hatással van a közvéleményre, és hogy bízzanak a népek az efféle papokban, állítólagos lelkipásztoraikban, ha azt kell látniuk, hogy azok fellázadnak tulajdon királyuk ellen. És gondolja el Eminenciád, milyen káros hatású lenne, ha a népek azt látnák, hogy ez áruló, lázadó, renegát papok folytathatják szent hivatásuk gyakorlását!

Most nem Nápolyról beszélek, mert Nápoly még nem a mienk. Iszonyú dolgokat mesélnek, akik onnan jönnek. Ez nagyon elszomorít, de hát mit tegyünk? Állandó aggodalomban élek, percről percre várom a hírt, hogy Nápoly újra a mienk, és helyreállt a rend. Akkor majd előállok elgondolásaimmal, azokat rendre alávetvén Eminenciád nagy tudásának, éles eszének és bölcsességének, mely tudást, észt, bölcsességet napról napra jobban bámulok, hiszen ez tette lehetővé a hihetetlent: hogy Eminenciád vállalja dicső küldetését, s pénz, valamint hadsereg nélkül visszahódítsa elveszett országunkat. Eztán még dicsőbb feladat háramlik Eminenciádra: az ország rendjét helyreállítani, s azt megingathatatlanul szilárd alapokra helyezni; és azon hála- és méltányosságérzettől eltelve, mivel hű népemnek tartozom, én egészen Eminenciád kipróbált szívére bízom, hogy mindazt átgondolván, ami e hat hónap alatt történt, szokott éleslátásával eldöntse, mit kell ezután tennie.

A Hamilton házaspár elkísérte Nelsont Nápolyba.

Tegnap találkoztam Eminenciád nővérével, valamint fivérével, Pepe Antonióval, aki a legjobb egészségnek örvend.

Hálám oly nagy Eminenciád iránt, higgye meg, hogy kiterjed hozzátartozóira is.

Egyebekben maradok, hálatelt szívvel, örökre igaz barátnője 1799. június 20-án.

Karolina

Előbb a két levél, most az angol flotta - a kardinális kezdett attól tartani, hogy ami a békeszerződést illeti, jócskán meggyűlhet még a baja Nelsonnal. A hazafiak, éppen ellenkezőleg, fellélegeztek, amikor a vezérhajó Nagy-Britannia zászlaját vonta fel árbocára, jeléül, hogy az abukiri győzőt hordozza; ők jobban bíztak az angol tengernagy, mint Ruffo becsületében, s örömmel nyugtázták, hogy ezentúl egy nagy nemzettel állnak szemben haramiák gyülevész hada helyett.

Nelson felvonatta a vörös angol lobogót, figyelmeztető ágyúlövést adatott le; ugyanabban a pillanatban elvált a hajó füstborította oldalától a parancsnoki csónak, és megindult a part felé.

Két tiszt ült benne, egy fedélzetmester és tíz evezős. Egyenesen a Maddalena-hídhoz tartottak. Ruffo ebből arra következtetett, hogy a két tiszt hozzá jön.

S lám csakugyan, a Marinellán kötöttek ki.

Ruffo látta, hogy a tisztek a rakparton álldogáló lazzaronékat faggatják. Nyilván az után érdeklődtek, hol találhatják a főparancsnokot - gondolta a kardinális, és elébük küldte titkárát, Sacchinellit, hogy a tiszteket hozzá kalauzolja.

Nem sokkal később jelentették a kardinálisnak, hogy Ball és Troubridge kapitány megérkezett. A két tiszt bevonult őeminenciája dolgozószobájába. Kimérten és ridegen viselkedtek, jó angol szokás szerint. A kardinális magas egyházi rangja a legkevésbé sem enyhítette modoruk érdességét, lévén Ball is, Troubridge is protestáns.

Az óra négyet ütött.

A rangidős tiszt, Troubridge, előlépett, a kardinális szintén tett egy lépést vendégei felé. Troubridge átnyújtott neki egy nagyalakú irományt, melyről hatalmas vörös pecsét csüngött alá, Anglia címerével.^[20]

A kardinális ugyanolyan kimérten viselkedett, mint vendége. Könnyed biccentéssel átvette az okmányt, feltörte a pecsétet, s olvasta, amint következik:

Ruffót nem érte váratlanul Nelson óvása, annál inkább a levél ellentmondást nem tűrő, arcátlan hangja.

Még egyszer átfutotta a levelet. Franciául írták, tehát a diplomácia nyelvén; s mi több, sir William nem érte be neve aláírásával, hanem összes címét-rangját felsorakoztatta, jelezvén, hogy amit Nelson véleményeként közöl, az egyben Nagy-Britannia állásfoglalása is.

A kardinális éppen végzett a levél másodszori átolvasásával, amikor Troubridge kapitány bókolt s megszólalt:

- El méltóztatott olvasni a levelet?

- El, uram, de megvallom: nem értem - felelte a kardinális.

- Eminenciád láthatta sir William leveléből, hogy Ball kapitány vagy én készségesen felelünk eminenciád bármely hozzánk intézett kérdésére, mivel tökéletesen ismerjük Nelson lord intencióit.

- Egyetlen kérdésem lenne, uram.

Troubridge meghajolt.

- Megfosztottak helytartói megbízatásomtól, s azt Nelson lordra ruházták?

- Erről nincs tudomásunk, ellenben tudjuk, hogy Nelson lord ő királyi felségeik parancsára cselekszik, hogy szándékait volt bátor e levélben eminenciáddal közölni, s hogy bonyodalmak esetén tizenkét csatahajó áll rendelkezésére.

- Egyebet nem izent Nelson lord önök által?

- De igen. Eminenciádtól választ kell kérnünk, mégpedig egyértelmű választ, a következő kérdésre: számíthat-e Nelson lord eminenciád együttműködésére az esetben, ha ismét fel kell vennie a harcot a lázadók ellen?

- Mindenekelőtt véssék eszükbe, uraim, hogy lázadók nincsenek többé, miután a volt lázadók megadták magukat; ha pedig nincsenek lázadók, nincs ki ellen harcolni.

- Nelson lord számított ilyesfajta diplomatikus válaszra. Így tenném fel tehát az ő nevében a kérdést: ha Nelson lord harcba bocsátkozik azokkal, akikkel eminenciád békét kötött, hajlandó-e őt eminenciád támogatni?

- Világos kérdésre világos válasz dukál, uraim. Sem én, sem embereim nem fogunk fegyvert azok ellen, akikkel békét kötöttem, sőt minden erőmmel azon leszek, hogy az általam aláírt szerződést tiszteletben tartassam.

A két tiszt összenézett. A válasz nem lepte meg őket; úgy látszott, egyenesen azért jöttek, hogy kicsikarják.

A kardinális agyát elöntötte a vér.

Egy pillanat múltán mégis arra a belátásra jutott, hogy e végsőkig kiélezett helyzetben kötelessége a félreértés árnyékát is elhárítani; személyesen kell Nelsonnal beszélnie.

- Számításba vette Nelson lord azt az eshetőséget is, hogy személyesen kívánnék tárgyalni vele? S ha igen, van önöknek felhatalmazásuk arra, uraim, hogy engem a lord hajójára kísérjenek? - kérdezte Ruffo.

- Nelson lord nem szólt erről, kardinális úr, de alapos okunk van feltételezni, hogy eminenciád látogatását a lord mindenkor megtiszteltetésnek tekinti, s örömmel fogadja.

- Ennyi előzékenységet el is vártam, uraim. Nos, ha úgy tetszik, indulhatunk.

És egy kézmozdulattal maga elé tessékelte a két tisztet.

- Csak eminenciád után - felelte Troubridge. - Parancsoljon előremenni, mi követjük.

A kardinális lesietett az udvari lépcsőn, ki a tengerpartra, s odaintette a csónakot.

A csónak partközelbe ért. Őeminenciája egyetlen iramodással benn termett, olyan könnyedén, hogy az egy fiatal embernek is becsületére vált volna, és leült a díszhelyre, a két tiszt közé.

Vezényszó harsant, tíz pár evező merült a vízbe, a csónak gyors iramban siklott előre a hullámzó víz felszínén.

Nelson a Fulminant fedélzetén állt, s megmaradt fél szemével a tengert kémlelte messzelátóján. Ruffót felismerte bíbor talárjáról; tiszteletére száz ágyúlövést adatott le.

A csónak odaért a díszlépcsőhöz. Ruffo láthatta, hogy a lépcső tetején maga Nelson várja.

Kölcsönös főhajtással üdvözölték egymást, közös nyelv híján.

Nelson egy szót sem tudott olaszul vagy franciául, a kardinális értett ugyan angolul, de beszélni nem tudott.

Nelson bevezette a kardinálist a parancsnoki fülkébe.

Ott ketten tartózkodtak már: sir William és Emma Lyonna.

"A Hamilton házaspár elkíséri Nelsont Nápolyba" - ötlött Ruffo eszébe a királyné levelének egyik zárómondata.

Hadd mondjuk el, hogy került a Hamilton házaspár a Fulminant fedélzetére.

Foote kapitány, akit a kardinális a kapitulációs szerződéssel Palermóba menesztett, a Lipari-szigetek táján összetalálkozott az angol flottával, a tengernagyi lobogóról felismerte Nelson hajóját, s egyenesen felé tartott.

Nelson is felismerte a Sea-Horse-ot, s megálljt vezényelt.

Foote kapitány csónakra szállt, s a Fulminant-ra vitette magát.

A Vanguard csúnyán megrongálódott, könnyelműség lett volna így tengerre bocsátani, vagy pláne egy ütközet viszontagságainak kitenni, Nelson tehát átköltözött a Fulminant-ra.

Foote a legkevésbé sem számított rá, hogy éppen a tengernaggyal hozza össze a vakvéletlen. A kapitulációs okmányt nem mutathatta be Nelsonnak, nem lévén nála másolat, de mivel azt maga is aláírta, s előzőleg tüzetesen tanulmányozta, sőt pontonként megvitatta, nemcsak a kapituláció tényéről számolhatott be a tengernagynak, hanem a szerződés tartalmáról is.

Nelson egyre komorabb arccal hallgatta Foote beszámolóját. Volt is rá oka! A királyné kedvéért s az ő kérésének engedve megszegte felettese, Keith lord parancsát: ahelyett, hogy a francia flotta elé sietett volna, megütközni vele, nagy sebbel-lobbal Nápolyba hajózott, hogy Ruffónak megvigye a szicíliai királyi felségek szigorú utasításait, miszerint a lázadókkal semmi szín alatt nem szabad tárgyalni; s erre most azt kell hallania, hogy hiába volt minden, későn érkezik: a szerződést két napja aláírták.

Ráadásul kénytelen volt újabb utasításokat kérni Palermóból, mivel erre a fordulatra nem számított senki. Meghagyta Foote-nak, hogy teljes sebességgel hajózzék Palermóba, ő maga pedig leállt, huszonnégy órára, egész flottájával.

Foote visszatért saját hajójára, s a Sea-Horse pár pillanat múltán folytatta útját, sebesen szelve a vizet, akár az az állat, melynek nevét viselte.

Még aznap este horgonyt vetett Palermo kikötőjében.

A királyné a Favoritában tartózkodott, egy mérföldre a magát "boldog"-nak nevező várostól.

Foote kapitány nyomban kocsira szállt, s a Favoritába hajtatott.

Az ég úgy borult a táj fölé, mint csillagokkal telehintett, azúrkék selyemkárpit. Ezüstös holdfényben fürdött a nyári palotába vivő kies völgyi út.

Foote kapitány jelentkezett a kapunál, jelentette, hogy Nápolyból jön, fontos híreket hozott, sürgős kihallgatást kér őfelségeiktől.

A királyné éppen a tengerparton sétált kebelbarátnőjével, lady Hamiltonnal, enyhülést keresvén az üde levegőn.

Csak a király volt otthon.

Foote tudta, hogy a házban Karolina az úr, éppen azon töprengett hát, nem kéne-e inkább a királyné után erednie, amikor szólították: a király értesült jöveteléről, s azt izeni, hogy várja a kapitányt.

A király izenete parancs, a kapitány engedelmeskedett.

- Á, ön az, Foote kapitány! - szólt Ferdinánd, a belépőt felismerve. - Úgy mondják, fontos híreket hoz Nápolyból. Jót vagy rosszat?

- Ha nem tévedek, jobbnál jobb híreket, sire. Jelenthetem, hogy a háború véget ért, s hogy két nap leforgása alatt az utolsó republikánus is elhagyja felséged országát, egy héten belül pedig az utolsó francia is.

- Hm, megálljunk csak! - vágott közbe a király. - Miket beszél? Hogy az utolsó francia is elhagyja országomat, ez derék dolog, minél messzebb tudhatjuk magunkat e veszett bestiáktól, annál jobb. De hogy értsem azt, hogy az utolsó hazafi is elhagyja Nápolyt? Hová tűnnek? A tenger nyeli el őket?

- Úgy valahogy. Toulonba vitorláznak.

- A nemjóját! Nekem ugyan édesmindegy, fő, hogy végleg megszabadulok tőlük, a többi mellékes! De figyelmeztetem, kapitány, a királyné nem veszi majd jó néven a dolgot. És hogy a csudába vitorlázhatnak ezek Toulonba, ahelyett, hogy Nápoly börtöneit töltenék meg?

- A kardinális kénytelen volt velük kiegyezni.

- A kardinális kiegyezett velük? Írásbeli parancsaink ellenére? Ejha! És milyen feltételekkel?

- Nálam a szerződésnek egy Ruffo kardinális által hitelesített másolata, sire.

- Adja csak oda a királynénak, kapitány, és engem hagyjon ki a játékból! Phű! Pokoli mulatságban lesz része annak, akit a királyné a keze közé kap, azok után, hogy ezt az irományt elolvasta.

- A kardinális bemutatta nekünk helytartói és alteregói megbízólevelét, mely őt teljhatalommal ruházza fel, s mi azt gondosan áttanulmányoztuk, mielőtt aláírtuk volna a kardinálissal együtt s egyidőben a kapitulációt.

- Egyszóval ön is aláírta?

- Mindhárman aláírtuk, felség. Én Nagy-Britannia, Baillie úr Oroszország és Ahmed bej a Porta képviseletében.

- És senkit nem vettek ki a szerződés hatálya alól?

- Senkit.

- Ördög-pokol! Caracciolót sem? Luisa San Felicét sem?

- Senkit.

- Kedves kapitány uram, én befogatok és elhajtatok Ficuzzába, másszon ki egyedül a csávából, ahogy tud. A történtek után közkegyelem! Ez példátlan! Mit szólnak kedvelt lazzaronéim, ha nem akasztunk fel legalább egy tucat republikánust a szórakoztatásukra? Azt mondják majd, hogy hálátlan vagyok.

- S ugyan ki akadályozná meg a bűnösök megbüntetését? - csattant fel hirtelen Karolina parancsoló hangja. Jelentették neki, hogy a királyhoz egy angol tiszt érkezett fontos hírekkel, mire kapta magát, átvonult a férje lakosztályába, észrevétlen belépett a szobába, és meghallotta Ferdinánd utóbbi kifakadását.

- Mélyen tisztelt szövetségeseink, asszonyom, minthogy kiegyeztek a lázadókkal, s amint hallom, szabad elvonulást garantáltak nekik.

- Ki merte ezt tenni? - A királyné fogát csikorgatta féktelen dühében.

- Ruffo kardinális, asszonyom, s vele egyetértésben mi - hangzott Foote kapitány nyugodt, magabiztos válasza.

- Ruffo kardinális! - kiáltotta a királyné, és szemrehányó pillantást vetett férjére, mintha azt mondaná: "Lám, mit tett az ön kreatúrája!"

- Őeminenciája általam kéri felségedet, hogy kegyeskedjék a szerződést tudomásul venni - folytatta a kapitány, és átnyújtotta a királynénak a kardinális levelét.

- Rendben van. Köszönjük a fáradságát, uram - mondta Karolina.

És hátat fordított a kapitánynak.

- Bocsánat, asszonyom - szólt Foote rendületlen nyugalommal -, de még nem végeztem el, amivel megbíztak.

- Végezzen hát, uram, minél gyorsabban. Tűkön állok, alig várom már, hogy e különös okmánnyal megismerkedjem.

- Két szóban elmondom, asszonyom. A Lipari-szigeteknél találkoztam Nelson tengernaggyal; beszámoltam neki a létrejött szerződésről; ő meghagyta, hogy kérjem felséged utasításait, s azokat haladéktalanul továbbítsam hozzá.

A királyné felfigyelt a "Nelson" névre, rögtön sarkon fordult, rámeredt Foote-ra, s zihálva, mohón itta be szavait.

- Ön találkozott a tengernaggyal? Nelson lord parancsaimat várja? Akkor még nincs minden veszve! Jöjjön velem, sire!

De hiába nézett kutatva körül, a király észrevétlen eliszkolt.

- Eh, nincs szükségem senki másra, tudom, mit kell tennem - vont vállat Karolina. - Egy órán belül kézhez veszi válaszunkat, kapitány - vetette oda Foote-nak, és kisietett a szobából.

Egy pillanat múltán dühödt csengetés hallatszott Karolina szobájából.

San Clemente márkiné volt aznap este szolgálatban. Riadtan futott be a királyné szobájába.

- Jó hírem van az ön számára, kedves márkiné - mondta epésen Karolina -, drága Nicolinóját mégsem akasztjuk fel.

Először történt, hogy a királyné udvarhölgye füle hallatára célzást tett e szerelmi ügyre.

A szúrás telibe talált, a márkiné levegő után kapkodott első meglepetésében, de nem olyan asszony volt ő, aki kitér a kihívás elől.

- Örülök neki, felség, magam miatt is, de még inkább felséged miatt - felelte. - Egy Caracciolo kivégzése, pláne felakasztása csúnya foltot ejt a koronán.

- Nem úgy, ha arcul ütötte királynőjét, s ezáltal közönséges bugrissá alacsonyodott;^[22] nem úgy, ha összeesküdött királya ellen, s ezáltal árulóvá aljasodott.

- Felséged hívatni kegyeskedett. Gondolom, nem azért, hogy történelmi eszmecserébe bonyolódjunk.

- Csakugyan nem - vágta rá a királyné. - Azért hívattam, hogy közöljem: máris szedheti a sátorfáját, ha netán személyesen óhajt szeretőjének gratulálni...

San Clemente márkiné némán igent bólintott.

- Továbbá azért - fűzte hozzá a királyné -, hogy sürgősen hívja ide lady Hamiltont.

A márkiné kilépett az ajtón, s odaszólt az inasnak, hogy hívja sürgősen lady Hamiltont.

Karolina tajtékozva rohant az ajtóhoz, feltépte, s azon az éles fejhangon, mely nála a legeszeveszettebb düh jele volt, kikiáltott:

- Hogy meri másnak továbbadni a parancsot, mely önnek szólt, márkiné?

- Felséged az imént kegyeskedett szolgálatából elbocsátani, tehát senkitől nem vagyok köteles többé parancsot elfogadni, még magától a királynétól sem.

S a márkiné kilibbent a folyosóra.

- Ó, az arcátlan! - fújt Karolina. - Megöl a méreg, ha nem állhatok bosszút.

Mire Emma Lyonna megérkezett, a királyné egy heverőn hánykolódott, s a párnát harapdálta dühében.

- Szent Isten!... Mi baja felségednek? Mi történt?

Emma hangjára a királyné hirtelen felpattant, s úgy vetette rá magát a szép angol nőre, mint párduc zsákmányára.

- Hogy mi a bajom, Emma? Ha nem segítesz, koronámat örökre elékteleníti a rajta esett gyalázat, s nincs más választásom: hazamegyek Bécsbe, szürke főhercegnőnek!

- Nagy Isten! És én milyen vidáman siettem felségedhez! Azt hallottam, hogy minden jóra fordult, Nápoly újra a miénk, s éppen írni készültem Londonba, hogy meghozassam a legeslegújabb, legeslegszebb báliruhákat a fényes ünnepségekre, melyeket felséged rendez majd visszatérésünk örömére!

- Fényes ünnepségek! Ha visszatérésünk alkalmából ünnepséget adnék, úgy kéne nevezni: a gyalázat ünnepe! Ünnepségek! Más bajom sincs! Ó, az a nyomorult bíboros!

- Hogyan, felséges asszonyom? - hökkent meg Emma. - Csak nem haragudott meg a kardinálisra?

- Ó, ha tudnád, mit tett ez az álnok pap!

- Olyat nem tehetett, ami megéri, hogy felséged tönkretegye miatta drága szépségét. Mi ez a vörös folt itt gyönyörű karján? Jaj, harapás nyoma, hadd törlöm le ajkaimmal onnan! Mit keresnek az égő könnyek gyönyörű szemében? Hadd szárítom fel leheletemmel! S e vérző sebek ajkain? Hadd itatom föl csókjaimmal! Ó, a gonosz királyné! Mindenkivel kegyes, csak magához kegyetlen.

Így beszélt lady Hamilton, miközben csókokkal hintette tele Karolina karját, szemét, száját.

A királyné keble vadul hullámzott, mintha a haragnál édesebb, bár nem kevésbé heves szenvedély dagasztaná.

Átölelte Emmát, magával rántotta a heverőre, s összevissza csókolta.

- Ó, csak te szeretsz engem, senki más! - lihegte.

- Jobban, mint bárki, higgye meg, királyi barátném! - zihálta Emma, már-már fuldokolva Karolina heves ölelésében.

- Bizonyítsd be, hogy igazán szeretsz - mondta a királyné.

- Drága felség, parancsoljon, s én engedelmeskedem; egyebet nem mondhatok.

- Tudod, mi az újság?

- Annyit tudok csupán, hogy a kardinális egy angol tiszt útján megküldte felségednek a kapitulációs szerződést.

- Oda nézz! - mutatott a királyné a szőnyegen szétszórt papírdarabkákra. - Ezt tettem a szerződésével! Hah! Tárgyalni merészelt a nyomorultakkal! Szabad elvonulást engedett nekik! Hajókat bocsátott a rendelkezésükre, hogy Toulonba meneküljenek! Mintha bizony a száműzetés méltó büntetése lenne gaztetteiknek! És mindezt azok után, hogy megírtam neki: nincs kegyelem! A királyné haragja e szavaknál ismét fellobbant.

- Még a szép Rocca Romanának sincs? - kérdezte Emma mosolyogva.

- Rocca Romana átpártolt hozzánk, s ezáltal jóvátette vétkét. De hagyjuk őt. Figyelj rám - szólt Karolina, magához szorítva Emmát -, benned van minden reményem.

- Ha igazán rajtam áll, én szép királyném - hízelkedett Emma, félresimítva Karolina hajfürtjeit -, semmi sincs veszve.

- Rajtad áll és Nelsonon - szólt a királyné.

Emma Lyonna rámosolygott. E mosoly többet mondott minden fogadkozásnál.

- Nelson nem írta még alá a szerződést - folytatta Karolina. - El kell érnünk, hogy megtagadja az okmány ratifikálását.

- De úgy tudom, Foote kapitány aláírta.

- Mit számít az? Nelson jelentse ki, hogy ő erre nem hatalmazta fel Foote kapitányt, a kapitánynak tehát nem volt joga megtenni, amit tett.

- Egyszóval? - kérdezte Emma.

- Egyszóval bírd rá Nelsont - mi az neked, te varázslónő! -, bírd rá Nelsont, hogy azt tegye a szerződéssel, amit én: tépje darabokra.

- Megpróbáljuk - szólt lady Hamilton csábos mosollyal. - De hol van jelenleg Nelson?

- A Lipari-szigeteknél várja Foote kapitány visszaérkeztét. Nohát, te magad fogod neki megvinni parancsaimat. Ugye, megörül majd neked? Ugye, eszébe sem juthat parancsaimat megtagadni, ha a te szádból hallja őket?

- És hogy szól felséged parancsa?

- A lázadókkal nem tárgyalunk, senkinek nem adunk kegyelmet. Gondold el! Hát elvonulhat bántatlanul az a Caracciolo, aki megsértett, aki elárult bennünket, teszem, Franciaországba, hogy melléjük álljon, ellenünk forduljon, s a franciákat elkalauzolja országunk valamely pontjára, melyet védtelennek tud? Kívánod-e te is ez ember halálát, mint én kívánom, mondd?

- Amit királyném kíván, azt kívánom én is.

- Nos, esküdj meg királynédnak, aki ismeri jó szívedet, esküdj, hogy nem hajlasz se kérésre, se könyörgésre. Esküdj, hogy ha az elítéltek anyja, húga, lánya mind térden csúszna is előtted, te azt feleled nekik, amit én felelnék: "Nem! Nem! Nem!"

- Esküszöm, drága királyném: könyörtelen leszek, mint ön.

- Jól van, ezt akartam hallani. Ó, drága ladym, ó, én kedvesem, neked köszönhetem majd koronám legfényesebb gyémántját: becsületemet, mert ha e gyalázatos szerződés fennmarad, esküszöm, soha be nem teszem többé a lábam a tulajdon fővárosomba!

- Eszerint mindent megbeszéltünk, egy csekélységtől eltekintve - nevetett Emma. - Sir William nem feszélyez különösebben, de nélküle mégsem vághatok neki a tengernek, s nem állíthatok be Nelsonhoz.

- Bízd csak rám. Odaadom neki a levelet, és megkérem, továbbítsa Nelsonnak.

- Hát nekem mit ad, felség?

- Mindenekelőtt egy csókot (s a királyné forró csókot nyomott Emma szájára), később bármit, amit kívánsz.

- Jól van. Visszatértemkor benyújtom a számlát - szólt elégedetten Emma, és felállt.

Majd szertartásos bókkal így folytatta:

- Felséged alázatos szolgálója várja királynője parancsait.

- Sietnünk kell, megígértem annak az angol fajankónak, hogy egy óra múltán indulhat válaszlevelemmel.

- Látom még felségedet?

- El sem engedlek magam mellől, míg hajóra nem szállsz.

A királyné csakugyan könnyűszerrel rábírta sir Williamot, hogy személyesen vigye meg Nelsonnak a választ, Foote kapitánynak pedig meghagyta, amikor az egy óra múltán jelentkezett nála, hogy vigye magával sir Williamot, aki az ő írásbeli parancsát továbbítja a tengernagyhoz.

Az igazi parancsot mégsem rá bízta, hanem Emmára, két csók között, azzal, hogy hasonlóképpen adja tovább Nelsonnak.

Karolina szavának állt: a kikötőig kísérte lady Hamiltont, s addig integetett utána, míg csak a hajót végleg el nem nyelte a messziség homálya.

Így került sir William Hamilton és Emma Lyonna a Fulminant fedélzetére.

A szép nagykövetné maradéktalanul eleget tett megbízatásának, mint ezt már a levélből is láthattuk, melyet Nelson sir Hamilton útján a kardinálishoz intézett.

A kardinális belépett az angol tengernagy kabinjába. Fürkésző pillantása végigsiklott az ott tartózkodó két személyen.

Sir William egy karosszékben ült, előtte asztal, azon toll, tinta, papiros, s egy papírlapon a széttépett szerződés darabkái.

Emma Lyonna egy kanapén hevert, s pávatoll legyezővel hűsítette magát.

Nelson belépett a kardinális nyomában, és hellyel kínálta Ruffót.

Sir William felállt Ruffo üdvözlésére, Emma Lyonna azonban csak kurtán biccentett.

A hajó legénysége sem fogadta udvariasabban Ruffót, mint lady Hamilton, a száz üdvlövés ellenére. Ha a kardinális ugyanolyan jól értette volna a matrózbeszédet, mint Pope és Milton nyelvét, bizonyára elégtételt kért volna a tengernagytól a ruhájára s papi hivatására tett durva megjegyzésekért, melyeket Nelson elengedett a füle mellett, s melyek között még enyhének számított a "Tengerbe a pápista rákjával!" felszólítás.

Ruffo félig katonás, félig papos modorban üdvözölte a házaspárt, majd a nagykövethez fordult:

- Örvendek, sir William, hogy itt találom; s nem csupán azért, mert azt remélem, hogy szíveskedik szavaimat Nelson lordnak tolmácsolni, hanem azért is, mert úgy vettem ki uraságod leveléből, hogy a szóban forgó kérdésben ön, valamint az ön által képviselt kormány is érdekelt.

Sir William meghajolt.

- Mondja el eminenciád élőszóval, amit levelemre felelni kíván, s én megtisztelő kötelességemnek tekintem, hogy eminenciád válaszát a lehető leghívebben tolmácsoljam.

- Ha mylord néhány nappal korábban érkezett volna a nápolyi öbölbe, s az előzmények behatóbb ismeretével bírna, nemcsak nem helytelenítené a békeszerződést, de maga is aláírta volna, mint én, s velem együtt a három szövetséges hatalom megbízottja. Ez a válaszom.

Sir William lefordította a választ Nelsonnak. Nelson kétkedő mosollyal, fejcsóválva hallgatta.

A mosoly, a mozdulat félreérthetetlen volt. Ruffo az ajkába harapott.

- Kénytelen vagyok azt hinni, hogy Nelson lord értesülései hiányosak vagy félrevezetőek. Bármelyik eset állna is fönn, kötelességem őt felvilágosítani - mondta.

- Világosítson fel bennünket, kardinális úr, világosítson föl. Nyilván nem esik nehezére, elvégre a szakmájába vágó feladat: másokat szó avagy példamutatás által felvilágosítani.

- Igyekszem - vágott vissza a kardinális finom mosollyal -, csakhogy, fájdalom, eretnek füleknek beszélek, ami - ismerje el, sir! - sokat ront esélyeimen.

Ezúttal sir Williamon volt a sor, az ajkát harapdálni.

- Beszéljen, eminenciás uram, hallgatjuk.

A kardinális belefogott a 13-i és 14-i események taglalásába. Franciául beszélt, mint eddig is. Leírta Schipani iszonyú csatáját, Toscano plébános és a kalábriaiak hősi ellenállását, akik inkább a levegőbe röpítették magukat, semhogy a várat feladják. Majd bámulatos hűséggel beszámolt minden egyes nap hadieseményeiről, 14-én kezdve s a 18-áról 19-ére virradó éjszakán lezajlott öldöklő kirohanáson végezve, melynek során a republikánusok elfoglalták és beszegezték a városban felállított lövegeket, az utolsó emberig lemészároltak egy egész albán zászlóaljat, holttetemekkel kövezték ki a Toledo utcát, s mindezt úgy, hogy ők maguk legfeljebb tizenkét embert vesztettek. E körülmények hatására kényszerült ő fegyvernyugvást javasolni, majd néhány napos fegyverszünetet kérni - magyarázta Ruffo. Szent meggyőződése volt ugyanis, hogy egy újabb vereség felbomlasztaná seregét, lévén a sanfedista had, mi tagadás, sokkal inkább zsákmányra éhes rablóbanda, semmint jóban-rosszban egyaránt helytálló, fegyelmezett hadsereg. Ráadásul úgy értesült a király leveléből, hogy egy francia-spanyol flotta tűnt fel a Földközi-tengeren, s félő volt, hogy ha e flotta Nápolyba talál jönni, egy csapásra semmivé lesz az is, amit addig elért. Ezért igyekezett ő az erődöket minél előbb hatalmába keríteni: a tengerpart védelmének biztosítása végett. Beszédét azzal a kijelentéssel zárta, hogy a szerződést mindkét fél jóhiszeműen és önszántából kötötte meg, azt tehát pontról pontra végre kell hajtani, megszegése súlyosan sértené a nemzetközi jogot.

Sir William lefordította a hosszúra nyúlt védőbeszédet. Annál a mondatnál tartott éppen, mely a kardinálisnak a francia flotta esetleges beavatkozása felett érzett aggodalmait ecsetelte, amikor Nelson a sértett hiúság hangján közbevágott.

- Hát nem tudta a kardinális úr, hogy én is itt vagyok? Csak nem gondolta komolyan, hogy eltűrném a francia flotta garázdálkodását, elnézném, hogy bevegye Nápolyt?

Ruffo feszült figyelemmel hallgatta Nelson szavait, olyannyira, hogy mielőtt sir William a száját kinyithatta volna, megértette, sőt, meg is felelt rá:

- Lordságod egyszer már elszalasztotta a francia flottát, s az bevette Máltát. Miért ne eshetett volna meg másodszor is ugyanez?

Nelson elvörösödött. Emma Lyonna némán és mozdulatlanul hevert fekhelyén, akár egy márványszobor; legyezőjét az imént leejtette, s most fél könyökére dőlve hallgatta a vitát. Szakasztott olyan volt így, mint a farnesei Hermaphrodita. A kardinális ránézett, s úgy rémlett neki, mintha e mozdulatlan maszk mögött egy másik arcot látna: a királyné haragos arcát.

- Mylord adósom a válasszal - szólt hidegen Ruffo. - Kérdését hallottam, válaszát nem.

- Hadd feleljek én őlordsága helyett - mondta sir William. - A király nem alkuszik lázadó alattvalóival.

- Lehet, hogy a király nem alkuszik lázadó alattvalóival, de mivel e lázadók megalkudtak királyukkal, igenis köteles tiszteletben tartani az egyezséget.

- Ez lehet Ruffo kardinális elve; de hitemre, nem Karolina királynéé. Ha a kardinális úr kételkedne szavunkban, mutassa meg neki, sir William, a ronggyá tépett szerződést. Lady Hamilton saját kezűleg szedegette össze darabkáit őfelsége hálószobájában, s ő hozta ide hajómra. Nem tudhatom, miféle utasításokat kapott őeminenciája mint királyi helytartó, de én mint az angol flotta vezénylő tengernagya, ezt kaptam - s ujjával a széttépett szerződésre mutatott.

Lady Hamilton alig észrevehetően biccentett, helyeslése jeléül. A kardinális előbbi sejtelme bizonyossággá vált: Emma Lyonna felséges barátnője képviseletében vesz részt a tárgyaláson.

S mert látta, hogy siet Nelson a helyeslést kiérdemelni, rádöbbent a valóságra: nem csupán Hamiltonnal kell megvívnia, aki egyébként sem tesz mást, mint a felesége véleményét visszhangozza, hanem azzal a kőszájjal is, mely a királyné nevében halált kiált, bár néma, mint a halál. Ruffo felállt, odalépett az asztalhoz, amely előtt Hamilton ült, és kisimította az egyik papírszeletkét, melyet Karolina ideges keze ronggyá gyűrt. Ha eleddig kétsége lett volna az iránt, csakugyan a szerződés egy darabkáját tartja-e kezében, most az is eloszlott volna: saját aláírását s pecsétjét láthatta viszont a papírrongyon.

- Mit felel erre, kardinális úr? - kérdezte gúnyos mosollyal az angol nagykövet.

- Azt, uram, hogy ha én lennék a király, előbb tépném össze tulajdon királyi palástomat, mint a szerződést, melyet az az ember kötött meg a nevemben, aki visszahódította országomat.

S megvető arckifejezéssel ledobta a papírdarabkát az asztalra.

- De remélem, belátja végre, hogy a szerződés nemcsak materiálisan semmisült meg, hanem morálisan is? - Sir Hamilton kezdte elveszteni a türelmét.

- Immorálisan, akarta mondani, uram!

Nelson elunta a hosszúra nyúlt vitát, annál is inkább, mert a szóváltást nem értette, legfeljebb a vitatkozók arckifejezéséből következtethetett tartalmára. Felállt s odaszólt sir Williamnak:

- Kár folytatni. Hagyjuk a csűrést-csavarást, ha továbbra is érvekkel hadakozunk, nyilván a kardinális győz a tengernagy felett. Kérdezze meg egyenesen őeminenciájától, kedves Hamilton, hányadán állunk, ragaszkodik-e a szerződéshez, vagy eláll tőle.

Sir William elismételte franciául Nelson szavait. Ruffo most is megértette félig-meddig, amit a tengernagy mondott, de tekintettel a kérdés horderejére, egészen meg akarta érteni, mielőtt felelt volna rá.

Sir William tehát elismételte franciául Nelson szavait, kellő nyomatékot vetve a végső kérdésre.

Mire befejezte, készen állt Ruffo válasza is:

- Bár a szövetséges hatalmak képviselői is közreműködtek a szerződés létrehozásában, melyet lordságod fel akar borítani, én itt csupán a magam nevében válaszolhatok a feltett kérdésre; e választ egyébként közöltem már Troubridge és Ball urakkal.

- S hogy hangzik e válasz? - kérdezte sir William.

- A békeszerződés betartását aláírásommal szavatoltam, vagy ami ugyanaz: a becsületemmel. Nem engedem bemocskolni sem egyiket, sem másikat. Ami tiszteletre méltó parancsnoktársaimat illeti, kik velem együtt aláírták a szerződést, én tolmácsolni fogom nekik Nelson lord intencióit, s ők legjobb belátásuk szerint eldöntik majd, mi a teendőjük. De mert ily természetű ügyeknél egyetlen elhibázott szó megváltoztathatja az egész mondat értelmét, Nelson lord lekötelezne, ha írásban adná ultimátumát.

Hamilton tolmácsolta a kardinális kérését.

- Milyen nyelven parancsolja eminenciád? - kérdezte Nelson.

- Angolul - felelte a kardinális. - Olvasni tudok e nyelven, Baillie kapitány úgyszintén, lévén ír származású. Egyébként is ragaszkodnom kell hozzá, hogy a tengernagy úr saját kezűleg írja, első szótól az utolsóig, tekintettel az ügy horderejére.

Nelson bólintott, jelezvén, hogy nincs ellene kifogása, majd az alábbi sorokat vetette papírra, a balkezes emberek jellegzetes, hátrafelé dőlt írásával. (Nápolyban tulajdon szemünkkel láttuk e becses okmányt, de sajnos, elmulasztottuk facsimiléjét elkészíttetni.)

Nelson lord, vezénylő tengernagy június 24-én befutott az angol flotta élén a nápolyi öbölbe, és megállapította, hogy a lázadókkal szerződés köttetett, mely szerződés, véleménye szerint, nem léphet érvénybe ő szicíliai királyi felségeik jóváhagyása híján.

H. Nelson

A nagykövet átvette Nelsontól a nyilatkozatot, hogy a kardinálisnak franciául felolvassa, de Ruffo köszönettel elhárította a segítséget, az írás után nyúlt, elolvasta, majd elköszönt.

- Egy utolsó kérésem lenne, mylord: vitessen partra.

- Eminenciád fáradjon föl a fedélzetre. A két tiszt, aki idekísérte, természetesen visszakíséri.

S a tengernagy a lépcsőhöz tessékelte Ruffót.

Ruffo felment a fedélzetre.

Nelson a díszlépcső tetején állt, míg Ruffo le nem ért a csónakba. Akkor hidegen elköszöntek egymástól, a csónak elvált a hajó oldalától, s megindult a part felé. De az ágyúk hallgattak, holott a szokás úgy kívánja, hogy a távozót ugyanannyi lövés búcsúztassa, ahány érkezésekor köszöntötte.

A tengernagy a távolodó csónakot figyelte. Egyszerre egy kis kéz nehezedett a vállára, s azt hallotta:

- Drága Horatióm...

Nelson összerezzent.

- Á, ön az, mylady.

- Én vagyok... Itt az az ember, akit hívattunk.

- Miféle ember?

- Scipione Lamarra kapitány.

- Hol van?

- Sir William szobájában.

- Caracciolóról hozott hírt? - kérdezte Nelson felvillanyozva.

- Nem tudom, de könnyen meglehet. Óvatosságból elrejtőzött, nehogy a kardinális felismerje. Mellette szolgál ugyanis mint szárnysegéde.

- Menjünk Lamarrához. Nos, mylady, kivívtam megelégedését?

- Bámulatos volt, Horatio, s én imádom önt.

Nelson megnyugodva, vidáman indult sir William lakosztálya felé.

Hamarosan megtudjuk, miről tárgyalt Nelson és Scipione Lamarra. Most szegődjünk inkább a kardinális nyomába. Ruffo a hazaút alatt szilárdabban eltökélte, mint valaha, hogy történjék bármi, ő igenis érvényt szerez a szerződésnek, ahogy ezt már Nelsonnak is megmondta.

Mihelyt hazaért a Maddalena-híd menti kis házba, Micheroux lovagot kérette, valamint Baillie-t és Ahmed kapitányt, a két szövetséges parancsnokot. Beszámolt a történtekről, elmondta, hogy Foote kapitány, útban Palermóba, véletlenül összetalálkozott Nelsonnal, hogy a visszaúton elkísérte őt sir William és Emma Lyonna is, aki meghozta a királyné válaszát: a széttépett szerződést. Végül tüzetesen elbeszélte Nelsonnal, sir Williammal és lady Hamiltonnal lezajlott összecsapását, és feltette a kérdést: vállalják-e társai a szégyenteljes szerepet, hozzájárulnak-e a békeszerződés felborításához, melyet mint teljhatalmú megbízottak, uralkodójuk képviseletében mindhárman aláírtak.

A három megbízott - Micheroux, a szicíliai király képviselője, Baillie, I. Pál cár képviselője, és Ahmed, Szelim szultán képviselője - felháborodottan utasította el e feltevést.

A kardinális erre beszólította titkárát, Sacchinellit, és a maga, valamint a másik három aláíró nevében tollba mondta az alábbi tiltakozást.

Mondanunk is felesleges, nemde, hogy erre az okmányra éppúgy II. Ferdinánd magánlevéltárában bukkantunk rá, a titkos királyi ügyiratok között, mint könyvünkben eddig s ezután közölt egyéb dokumentumokra is.

Így hangzik a szöveg, hű fordításban:

A nápolyi erődök kapitulációja szükséges, üdvös és méltó a Szicíliai Kettős Királyság királyához, valamint nagy hatalmú szövetségeseihez: Nagybritannia királyához, Minden Oroszok cárjához és a Fényes Török Porta szultánjához, mivel e szerződés által vált lehetővé a további véráldozat elkerülése, ez vetett véget a gyilkos polgárháborúnak, mely őfelsége és alattvalói között dúlt, s ennek eredményeként űzetett ki országunkból a közös ellenség.

Minthogy pedig a szerződést az erődök parancsnokai hit alatt kötötték fent mondott hatalmak képviselőivel, megszegése, vagy akár részleges csorbítása is undok merénylet lenne az adott szó szentsége ellen. Fent mondott hatalmak képviselői nyomatékosan kérik Nelson lordot a szerződés elismerésére, s egyben kijelentik, hogy megmásíthatatlan elhatározásuk azt pontról pontra végrehajtani; aki ebben meggátolná őket, annak fejére szálljon Isten és ember előtt a hitszegés bűne.

Ruffo és három társa aláírta az okmányt.

Micheroux, aki joggal félt a túszok ellen alkalmazandó megtorlástól, mivel egy rokona, Micheroux marsall, túszként ült a Sant'Elmo-erődben, felajánlotta, hogy személyesen viszi el a Fulminant-ra az óvást. De hasztalan volt minden igyekezete: Nelson kereken megtagadta, hogy akár szóban, akár írásban megerősítse Ferdinánd király nevében a szerződést. Egyébként csakugyan nem ismerhette a király szándékait: mint láttuk, Ferdinánd a kezdet kezdetén Ficuzzába menekült a királyné haragja elől.

Ruffo így is tudta, mihez tartsa magát; a király s a királyné levelei nem sok kétséget hagytak őfelségeik szándékai felől, s ha netán mégis, azt egyszer s mindenkorra eloszlatta a hallgatásba burkolódzott, hajthatatlan Emma Lyonna, a királyné titkait őrző szfinx magatartása.

A délelőtt szakadatlan futkározásban telt el, izenetek jöttek-mentek a Fulminant-ról a főhadiszállásra, a főhadiszállásról a Fulminant-ra. E hosszú és terméketlen eszmecserét Nelson részéről Troubridge és Ball, a kardinális részéről Micheroux közvetítette. Terméketlen eszmecsere, mondottuk, és joggal, mert Nelson és Hamilton egyre konokabbul ragaszkodott a szerződés érvénytelenítéséhez s a hadműveletek újbóli megindításához, a kardinális nem kevésbé makacsul a szerződés betartásához.

Ruffo végül arra az elhatározásra jutott, hogy saját kezűleg levelet ír a Castelnuovo-erőd parancsnokának, Massa tábornoknak, mivel mindenáron el akarta határolni magát a szerződésszegőktől.

A következőket írta:

Noha a szövetséges hatalmak képviselői szentnek és sérthetetlennek tekintik a köztünk létrejött szerződést az erődök átadásáról, Nelson ellentengernagy, az angol flotta parancsnoka, vonakodik azt elismerni; s mivel a hazafiaknak szabadságukban áll a szerződés 5. cikkelye értelmében a San Martino-kolostorbeli hazafiak példájára, kik nagy többségükben a szárazföldön vonultak el, e módot választani önnön megmentésükre, ezért a szárazföldi utat ajánlom és tanácsolom, megjegyezvén, hogy az öböl ugyan az angolok hatalmában van, de a szárazföldön nincsenek sem állásaik, sem csapataik, tehát nem is akadályozhatják meg az erődök védőinek szabad elvonulását.

Ruffo kardinális

A kardinális azt remélte, hogy ily módon megmentheti a republikánusokat. Sajnos, a hazafiak őbenne látták, elvakultságukban, legkegyetlenebb ellenségüket. Kelepcére gyanakodtak, s bár Salvato váltig bizonygatta, hogy el kell fogadni Ruffo ajánlatát, a túlnyomó többség az ajánlat elutasítására szavazott, s Massa a következő választ küldte Ruffónak, mindnyájuk nevében:

Szabadság                                                                                                          Egyenlőség

Massa tábornoktól, a tüzérség s a Castelnuovo-erőd parancsnokától.

1799. június 26.

Levelét s annak igazi mondanivalóját megértettük. Azon meggyőződéstől indíttatva, hogy a szerződés kötelező erővel bír mindazokra, kik azt ünnepélyesen megkötötték és aláírták, megingathatatlan szándékunk minden kikötését a legszigorúbban betartani. Történjék bármi, nem hagyjuk magunkat sem meglepni, sem megfélemlíteni; készek vagyunk újra vállalni a harcot, melynek önként vetettünk véget, amennyiben erőszakot próbálnak ellenünk alkalmazni. Mivel a kapitulációs szerződést a Sant'Elmo-erőd parancsnoka diktálta, fegyveres kíséretet kérünk megbízottunk számára, kit az Ön javaslatának megtárgyalása végett a francia parancsnokhoz menesztünk, aminek megtörténte után pontosabb válasszal szolgálhatunk.

Massa

A kardinális kétségbeesve tapasztalta, hogy félreértik szándékait. Rögtön elküldte a kért kíséretet de Cesare vezetésével, akinek a lelkére kötötte, hogy győzze meg a hazafiakat: sorsuk megpecsételtetett, ha nem fogadják meg tanácsát.

A hazafiak Salvatót küldték Mejeanhoz, meghányni-vetni, mi a teendő az előállt helyzetben.

Salvato ezúttal harmadszor került szembe Mejeannal.

Színét sem látta ama nap óta, amikor Mejean előrukkolt a javaslattal, hogy ötszázezer frankért vállalja Nápoly védelmét. Salvato nagylelkűen magára vette volna az összeg kifizetését, mint tán emlékeznek még, kedves olvasóink, de a Direktórium, hamis önérzetből, elutasította a javaslatot.

Mejean feledte a sértő visszautasítást, legalább ezt látszott bizonyítani buzgó részvétele a béketárgyalásokon. A szerződés minden pontját hosszan, alaposan megvitatta; a hazafiak az ő makacs türelmének tulajdonították, hogy olyan kedvező feltételeket sikerült kicsikarniok, amiről a legderűlátóbb lelkek sem álmodtak soha.

Mejean buzgalma önzetlennek tetszett - hiszen semmi sem vallott az ellenkezőjére -, s a hazafiak megújult bizalommal tekintettek az ezredesre.

Egyébként saját jól felfogott érdekük is azt parancsolta, hogy fenntartsák vele a barátságot. Mejeantól sok függött: a hazafiak üdve vagy pusztulása, aszerint, hogy melléjük áll, vagy szembefordul velük.

Arra a hírre, hogy Salvato jött a republikánusok nevében tárgyalni, Mejean mindenkit eltávolított szobájából. Jobb, ha tanúk nélkül beszélnek, Salvatótól kitelik, hogy célzást tesz múltkori ajánlatára.

Megkülönböztetett udvariassággal fogadta a fiatalembert. Minek köszönheti a rendkívüli megtiszteltetést? - kérdezte.

Salvato átnyújtotta a kardinális levelét, s a hazafiak nevében tanácsot kért az ezredestől. Okvetlen azt teszik majd, amit ő tanácsol - tette még hozzá.

Az ezredes kétszer is elolvasta a levelet, majd tollat fogott, s Ruffo aláírása után odabiggyesztette a híres Vergilius-idézetet:

Ami annyit tesz: Félek a görögöktől, ha ajándékot hoznak is.

Salvato elolvasta Mejean széljegyzetét, s azt mondta rá:

- Ezredes, véleményem szögesen ellentétes az önével. Ezt nyugodtan megvallhatom, mivel annak idején én voltam az egyetlen, aki Domenico Cirillóval kiálltam az ön javaslata mellett, s azt mondtam: adjuk meg a kért összeget, vagyis fejenként és emberenként ezer frankot.

- Fejenként ötszáz frankot, ezredes; megígértem, hogy további ötszáz katonát hozatok Capuából. Mint látja, jó hasznát vehették volna.

- Mindig is ezen a véleményen voltam, úgyannyira, hogy saját vagyonom terhére elvállaltam az ötszázezer frank kifizetését.

- Nocsak! Ön tehát milliomos, kedves tábornok?

- Igen, de sajnos vagyonom javarészt ingatlan, földbirtok. Szépszerivel vagy erővel kölcsönt kellett volna felvennünk rá, s a háború után visszafizetni.

- Miért csak a háború után? - gúnyolódott Mejean. - Róma bezzeg áruba bocsátotta és eladta a földeket, melyeken Hannibál táborozott, rendes értékük kétharmadáért.

- Ne feledje, ezredes, hogy nem a Fabius-kori Rómában vagyunk, hanem a Ferdinánd-kori Nápolyban.

- Ön tehát megtartotta szántóföldjeit, erdeit, szőleit, nyájait?

- Sajnos, igen.

- O, fortunatos nimium sua si bona norint, agricolas![23] - folytatta az ezredes az előbbi csúfondáros hangon.

- Mindazonáltal van annyi készpénzem, ezredes úr, hogy megkockáztathatom a kérdést: mennyit kérne bizonyos személyektől, akik, nem bízván Nelsonban, öntől kérnének menedéket, feltéve persze, hogy kezeskedik biztonságukért?

- Fejenként húszezer frankot. Sokallja, tábornok?

- Két személyért negyvenezret?

- Mondja meg, ha sokallja, tábornok, ne restellje. Talán megalkuszunk.

- Nem sokallom. Kész vagyok megkötni az üzletet két személy nevében, akik... Mert ugyebár, ez szabályos üzlet?

- Szabályos kétoldalú szerződés, üzleti nyelven szólva. Mi tagadás: kitűnő könyvelő vagyok, tábornok.

- Vettem észre, ezredes - nevetett Salvato.

- Szabályos kétoldalú szerződés tehát, mint voltam bátor említeni: ha az egyik szerződő fél eleget tesz vállalt kötelezettségeinek, ugyanerre kötelezi a másikat is; ha viszont elmulasztja, érvényét veszti a szerződés.

- Rendben van.

- Tehát nem sokallja az árat?

- Nem, az említett két személynek megér ennyit az élete.

- Ez esetben máris jöhetnek, tábornok, örömmel látom őket.

- Ideérkezésüktől számított huszonnégy órán belül kiegyenlítik tartozásukat.

- Negyvennyolc órát adok rá. Láthatja, tábornok: nem kicsinyeskedem.

- Áll az alku, ezredes.

- Viszontlátásra, tábornok.

Salvato visszatért a Castelnuovóba, a kíséret védelme alatt. A hazafiak, élükön Massával, ismét egybegyűltek, hogy e nagy horderejű ügyben végleg döntsenek. Salvato bemutatta Mejean Timeo Danaos-át. Vitára nem került sor, Mejean véleménye egybeesett a nagy többség véleményével. Salvato engedélyt kért, hogy de Cesarét visszakísérhesse, s a választ személyesen vihesse meg Ruffónak; saját szemével kívánt a tényállásról meggyőződni.

A kért engedélyt rögtön megkapta, és ellovagolt de Cesare oldalán. Ha két héttel korábban akadnak össze a csatatéren, miszlikbe aprítják egymást; most békésen kocogtak fej fej mellett, a tengerparton.

Húsz perc múltán ott álltak a Maddalena-hídnál, a kis ház ajtaja előtt, melyben Ruffo felütötte főhadiszállását.

De Cesare védőszárnyai alatt Salvato simán bejutott a kardinálishoz.

Ruffo azonnal ráismert, felkelt s elébe sietett.

- Örülök, hogy viszontlátom, tábornok - mondta.

- Részemről a szerencse, eminenciás uram, csak azt fájlalom, hogy elutasító választ kell hoznom.

Azzal átnyújtotta Ruffónak saját levelét, Mejean ezredes széljegyzetével.

Ruffo elolvasta. Vállat vont.

- A nyomorult!

- Eminenciád ismeri őt? - kérdezte Salvato.

- Felkínálta a Sant'Elmo-erődöt ötszázezer frankért. Én nemet mondtam.

- Ötszázezer frankért? Úgy látszik, ez a rögeszméje! - szólt nevetve Salvato.

- Á, önnek is volt vele dolga?

- Volt. Felajánlotta, hogy támogat bennünket ugyanezért az összegért.

- És?...

- Nemet mondtunk.

- Eh, hagyjuk a csirkefogókat, kár rájuk szót vesztegetni. Térjünk inkább vissza az ön barátaira. Szeretném meggyőzni őket arról, hogy igaz jóakarójuk vagyok.

- Őszinte sajnálatomra meg kell vallanom: nehéz dolga lesz eminenciádnak - mosolygott Salvato.

- Tán mégsem, ha ön vállalja, hogy szószólóm lesz, amit annál könnyebben megtehet, mert ugyanolyan őszintén szándékozom önnel beszélni, mint a múltkor tettem. Sőt, továbbmegyek. Akkor beértem a bizonykodással, most bizonyítani fogok.

- Én enélkül is hittem a szavának, kardinális úr.

- Mindegy! A tét nagy: fejünk és becsületünk, elkel hát a bizonyíték. Üljön ide mellém, tábornok, s figyeljen jól. Nem kis dolog, amit tenni szándékozom: hogy adott szavamat betarthassam, szembeszegülök, ha nem is királyom érdekével, mert hiszem, hogy azt így szolgálom a legjobban, de legalábbis parancsaival.

Salvato meghajolt, s a felhívásnak engedve leült Ruffo mellé.

A kardinális egy kulcsot vont elő a zsebéből, s kezét Salvato karjára téve, azt mondta:

- Nem én mutattam meg önnek az iratokat, melyeket mindjárt saját szemével láthat: ön tudomást szerzett róluk valamiképpen; hogyan s mint, arra találjon ki valami hihető mesét, ha jobbat nem tud, fogja rá Midasz király nádasára.

Kinyitotta az asztal fiókját, elővette sir William Hamilton levelét, s odanyújtotta Salvatónak.

- Olvassa el mindenekelőtt az angol nagykövet saját kezű levelét.

- Erről rájuk ismerek! - szólt Salvato, miután végzett a levél olvasásával. - Igazi pun eskü: "Vegyük számba ágyúinkat, s ha mi vagyunk az erősebbek, rúgjuk fel a szerződést." S ön mit tett?

- Hogy mit? Nem akarván e létfontosságú kérdést közönséges hajóskapitányokkal megtárgyalni, magam mentem el a Fulminant-ra. Ott több mint egyórás vitát folytattam Nelsonnal és sir Williammal, melynek során én kereken kijelentettem, hogy jottányit sem engedek abból, amit szent kötelességemnek tekintek. Íme, a vita egyetlen eredménye: egy ügyirat, mely, mint látja, első szótól az utolsóig Nelson lord kezétől származik.

S odamutatta Salvatónak azt az írást, mely e szavakkal kezdődik "Nelson lord, vezénylő tengernagy június 24-én", s azzal végződik, hogy "amely szerződés, véleménye szerint, nem tekinthető érvényesnek ő szicíliai királyi felségeik jóváhagyása híján".

Salvato visszaadta a papirost.

- Eminenciádnak igaza van, ez csakugyan fontos történelmi dokumentum.

- Nos, ezek után mit tehettem, mit tett volna ön az én helyemben? Nyilván azt, amit én; becsületes ember nem is cselekedhetett másként. Levelet írt volna, nemde, az ellenségnek, vagyis az erődparancsnokoknak, s tudatta volna velük a történteket? Íme, a levél. Ugye, félreérthetetlen? Ugye, ön sem írt volna mást az én helyemben? Olyan, amilyennek lennie kell: jó tanács, lojális ellenfél részéről.

- Kardinális úr, ha már úgy alakult, hogy engem választott ki tettei bírájául, hadd jelentem ki, hogy az ön magatartása mindvégig kifogástalan volt, Nelson lordé ellenben...

- Érthetetlen - vágott közbe Ruffo.

- Nem egészen ezt akartam mondani - mosolygott Salvato.

- De én azt mondom, érthetetlen, kedves tábornokom, mert csakugyan az, érthetetlen az ön számára, hiszen nem ismeri a tengernagyot - szólt Ruffo, a rá oly jellemző fesztelenséggel. Ez volt e rendkívüli ember egyik legvonzóbb tulajdonsága. - Számomra annál érthetőbb. Nos, hallgasson végig, filozófushoz, tehát oly emberhez illő türelemmel, aki szereti a bölcsességet, mert a bölcsesség nem más, mint az igazság ismerete, s én elárulom önnek, mi az igazság Nelson esetében. Kívánom neki, hogy az utókor ítélete ne legyen szigorúbb az enyémnél!

- Hallgatom, eminenciás uram, s mondanom sem kell: a legnagyobb figyelemmel.

A kardinális folytatta:

- Nelson nem udvari ember, mint én, nem is kiművelt emberfő, mint ön, kedves tábornokom. Egyetlen tudománya van égen és földön: a haditengerészet, abban viszont lángész. Nelson paraszt, vérbeli angol bulldog, faragatlan tengerész, egy szegény falusi plébános fia: hajón élte le egész életét, a világtól távol; Abukir előtt soha a lábát be nem tette egy palotába, soha nem látott királyt, soha nem hajtott térdet királyné előtt. S íme, ő, a sarki tengerek hajósa, aki jegesmedvékkel marakodott a jégbarlangok birtokáért, egy szép napon Nápolyba érkezett; a vakító napsütés elkápráztatta, szinte belevakult a gyémántok ragyogásába. Egy igazi királyné nyújtotta csókra a kezét, egy nagykövetné a száját - neki, egy polgárnő, Mistress Nisbet, férjének. De mit királyné, mit nagykövetné - rosszul mondtam, nem két nő -, két szirén! S ő testestül-lelkestül rabja lett az egyiknek, szolgája a másiknak. Szegény, szűk agyában tótágast állt a jó s a rossz fogalma, a népérdek semmivé lett a fejedelmek valódi vagy vélt érdeke előtt. Felcsapott az önkény apostolává, a királyság elszánt csatlósává. Látnia kellett volna őt tegnap a tanácskozáson, tábornok, ahol a királyságot az képviselte, akit a Prédikátor Idegen Asszonynak nevez: Venus Astarte, a leszboszi céda! Nelson egy pillanatra le nem vette a szemét - a fél szemét - róla, s a halál e női nagykövetének néma szája bosszúért kiáltott, gyűlöletet hörgött! Hitemre, szántam ez új Adamastort, ki önként egy nő lába elé helyezi tulajdon fejét. Ez a gyengéje egyébiránt megvolt a legtöbb nagy embernek, Héraklésztől Sámsonig, Sámsontól Marcus Antoniusig, s mindent összevéve Nelson mégiscsak nagy ember.

- Hogy mi mozgatja Nelsont, valójában mindegy is: annyi bizonyos, hogy ádáz ellenségünk - felelte Salvato. - S mit számít tenni eminenciád e nyers és észérvek számára hozzáférhetetlen erő semlegesítésére?

- Hogy mit, kedves tábornokom? Mindjárt meglátja.

Ruffo maga elé húzott egy ív papírt, pennáját megmártotta a kalamárisban, s írta, amint következik:

Ha Nelson lord nem hajlandó elismerni a szerződést, melyet Ruffo kardinális a nápolyi erődök parancsnokaival kötött, s melynek létrehozásában egy angol tiszt is közreműködött az angol király őfelsége képviseletében, rá háramlik a szerződésszegés egész felelőssége. A szerződésszegésnek elejét veendő, Fabrizio Ruffo kardinális ezúton értesíti Nelson lordot, hogy ha ez bekövetkezne, ő visszaállítja a szerződés megkötése előtti helyzetet, azaz visszavonja csapatait a kapituláció óta elfoglalt állásaikból, azokat az ellenségnek engedvén át, és egész seregével megerősített táborba vonul, rábízván az angolokra, hogy egyedül folytassák a harcot a végső győzelemig.

Végezetül aláírta az ultimátumot.

Majd felszólította Salvatót: olvassa el.

Salvato a levél olvasásába merült. Ruffo feszülten figyelte, a hatást lesve, s mihelyt Salvato végzett, lecsapott rá.

- Mit szól hozzá?

- Maga Richelieu bíboros sem írta volna meg különbül, maga Bayard lovag sem viselkedhetett volna bátrabban - felelte Salvato, és mélyen meghajolt Ruffo előtt.

A kardinális csengetett, inasa belépett.

- Hívassa Micheroux lovagot - rendelkezett Ruffo.

Micheroux lovag öt percen belül ott termett.

- Nos, kedves lovag úr - szólt Ruffo -, Nelson ultimátumot intézett hozzám, én ugyanazt teszem. Induljon tizedszer is a Fulminant-ra; ígérem, utoljára teszi meg az utat.

Micheroux átvette a lepecsételetlen levelet, Ruffo engedelmével elolvasta, köszönt és távozott.

- Kísérjen fel a háztetőre, tábornok - fordult ismét Salvatóhoz Ruffo -, pompás látványban lesz része.

Salvato követte a kardinálist. A kilátást ugyan unalomig ismerte, de mindjárt gondolta, hogy Ruffónak egyéb, nyomós oka lehet őt oda invitálni.

A háztetőről csakugyan messzire elláttak. Jobb felől a Marinella rakpart, a strada Nuova, a strada Piliero és a móló tárult szemük elé, bal felől Portici, Torre del Greco, Castellammare s a Campana-fok, szemközt a háttérben, Procida és Ischia csücske, s a két sziget közt Capri, a part közelében pedig, ahol a kardinális háza állt, az angol flotta, felvont zászlókkal; látszott, hogy a tüzérek égő kanóccal strázsálják ágyúikat.

Legelöl az óriási Fulminant, kilencven ágyújával, mint király alattvalói körében: sudár árbocai, melyek egyikén ott lengett a tengernagyi lobogó, messze a többi hajó árbocai fölé magasodtak.

Nagyszerű és ünnepélyes látványt nyújtott a hajóhad. De Salvato gyakorlott tekintetét nem kerülték el az apróbb részletek sem. Látta, hogy egy bárka fut ki a tengerpartról, s négy evezőstől hajtva gyorsan szeli a vizet.

Ez a bárka szállította Micheroux lovagot. Egyenesen a vezérhajónak tartott, s nem egész húsz perc múlva el is érte. Az összes hajók közül a Fulminant közelítette meg legjobban a Castelnuovót, jóval lőtávolon belül, nyilván azzal a céllal, hogy ha a harc újrakezdődne, rögtön tűz alá vehesse az erődöt.

A csónak megkerülte a hajó orrát. Beállt a jobb oldali lépcsőhöz.

A kardinális ekkor Salvatóhoz fordult:

- Ha a kilátás csakugyan megnyerte tetszését, tábornok, számoljon be társainak a látottakról, s bírja rá őket, ha teheti, ajánlatom elfogadására. Remélem, szavaiból a meggyőződés ereje szól majd.

Salvato meghajolt, s őszinte tisztelettel szorította meg a kardinális parolára nyújtott jobbját.

Éppen búcsúzni készült, amikor hirtelen a homlokára csapott:

- Ezer bocsánat! Eminenciád egy fontos ügyet bízott rám a múltkor, s én elfelejtettem róla számot adni.

- Mire gondol?

- Caracciolo tengernagy...

- Igaz, igaz! - kapott a szón Ruffo, látható izgalommal. Nyilvánvaló volt, hogy Caracciolo sorsa nem közömbös előtte. - Mondja csak, tábornok, roppantul érdekel.

- Caracciolo tengernagyot nem találtam sem a hajón, sem otthonában: aznap reggel matrózgúnyát öltött és eltűnt, mondván, hogy egyik emberénél biztos búvóhelyet talál.

- Bár úgy lenne! - sóhajtott Ruffo. - Ha a tengernagy ellenségei keze közé kerül, ütött utolsó órája. Jó lenne valahogy izenni neki. Kedves tábornok, ha volna rá módja...

- Nincs, eminenciás uram.

- Akkor hát Isten óvja Caracciolót!

Salvato elköszönt Ruffótól, és de Cesare kíséretében visszatért a Castelnuovóba, ahol társai már türelmetlenül várták.

Ruffo ultimátuma Nelson elevenébe talált. Tengerészgyalogsága nem volt számottevő, ha tehát a kardinális beváltja fenyegetését s visszavonja saját csapatait, ő nevetséges szájhős színében tűnik fel, hiszen jószerivel tehetetlen. Micheroux lovagnak csak annyit mondott, miután a kardinális levelét elolvasta, hogy "majd meggondolom", s visszaküldte anélkül, hogy érdemben választ tudott volna adni.

Nelson lángeszű hadvezér volt tengeri ütközetekben, de ettől az egy, valóban csodálatos képességétől eltekintve, minden más tekintetben korlátolt, középszerű ember, mint mondottuk. A "majd meggondolom" valójában annyit jelentett: "Majd tanácsot kérek Püthiámtól, Emmától, vagy a bölcs, mindentudó Hamiltontól."

Öt perc múlva együtt ült a tengernagy kabinjában a triumfeminaviratus.

Nelson már csak egyben reménykedett: hogy Micheroux, aki a francia nyelven írt ultimátumot angolra fordította, valahol elvétette a dolgát: félreértette vagy félreérthetően tolmácsolta a szöveget.

Ezért mindenekelőtt átnyújtotta sir Williamnak a levelet, azzal a kéréssel, hogy olvassa el és fordítsa le ismét az ő számára.

Micheroux azonban a legtöbb fordítóval ellentétben, hajszálpontosan adta vissza a levél értelmét. A Hamilton házaspár rádöbbent, hogy a helyzet valóban súlyos, a tengernagy aggodalmai a legkevésbé sem túlzottak.

A két férfi tekintete egyszerre, mintegy vezényszóra, lady Hamiltonra, a királyné titkainak letéteményesére irányult; Nelson és a kardinális kimondta az utolsó szót, a királynén volt tehát a sor.

Emma Lyonna elértette a néma kérdést.

- A szerződést meg kell semmisíteni, s a lázadókat fegyverrel megadásra kényszeríteni, ha önként nem hajlanak rá - mondta.

- Örömest engedelmeskednék - válaszolta Nelson -, de ha magamra maradok, csak önfeláldozásomról biztosíthatom a királynét, arról nem, hogy ez önfeláldozás elvezet a kitűzött célhoz.

- Mylord! Mylord! - Emma hangja szemrehányóan csengett.

- Mondják meg, mit tegyek, s én azt teszem - mondta Nelson.

Sir William gondolataiba merült. Komor arca lassacskán felderült: megtalálta a megoldást.

A mi dolgunk mindössze az, hogy elbeszéljük, miféle fortélyhoz folyamodott a tengernagy, a nagykövet s a kegyencnő, személyes bosszúvágytól ösztökélve vagy a királyi bosszúvágy kielégítésére. Az ítélet joga az utókoré.

Sir William előadta tervét, Emma helyeselte, Nelson ráállt, mire sir William a következő levelet intézte a kardinálishoz.

Fordítási hibától nem kell tartanunk: a levél francia nyelven íródott.

Alighanem a Micheroux távozását követő éjszakán vethették papírra, mert a következő napról kelt:

Kelt a Fulminant fedélzetén, a nápolyi öbölben.

Eminenciás uram!

Nelson lord felkérésére s az ő nevében kijelentem, hogy a lord eltökélt szándéka őrizkedni minden olyan cselekedettől, ami a fegyverszünetet, melyet Eminenciád a nápolyi erődökkel kötött, felboríthatná.

Tisztelettel stb.

W. Hamilton

A levelet Troubridge és Ball kapitány urak, Nelson állandó rendes követei juttatták el újfent a kardinálishoz.

Ruffo első érzése az öröm volt - lám, mégis ő győzött! -, de a rákövetkező pillanatban ismét felébredt gyanakvása. Hátha van a levélnek valamely rejtett értelme, buktatója, egyszóval: hátha csak kelepce az egész - gondolta, tehát rögtön a tisztekhez fordult, s megkérdezte, nem izent-e Nelson lord külön is valamit.

- De igen. Nelson lord felhatalmazott, hogy az ő nevében kijelentsük: maradéktalanul egyetért a nagykövet levelében foglaltakkal.

- Nem fűznének a levélhez írásbeli kommentárt, uraim? Ha csupán az én üdvöm forogna kockán, tökéletesen kielégítene a levél, de mert a tét a hazafiak sorsa, megnyugtatna, ha erre pár szóban kitérnének.

- Nelson lord nevében kijelenthetjük, hogy semmi módon nem fogja a lázadók hajóra szállását meggátolni.

A kardinális tudta, hogy nem lehet elég óvatos.

- Adják e kijelentést írásban, uraim, ha nincs ellenükre.

Ball habozás nélkül a toll után nyúlt, maga elé húzott egy árkus papírt, s ráírta:

Troubridge és Ball kapitányok kijelentik, Nelson lord felhatalmazása alapján, hogy a lord nem gördít akadályt a Castelnuovo- s a Tojáserőd várőrségéhez tartozó lázadók és más személyek behajózása elé.

Ez világos beszéd volt, helyesebben szólva, igazán világos beszédnek tetszett. A kardinális már csak arra kérte a tiszt urakat, szíveskedjenek e néhány sort aláírni.

Troubridge azonban kitért a kérés elől, mondván, hogy erre nincs felhatalmazása.

Ruffo erre felmutatta sir William június 24-i, tehát egy nappal előbb kelt levelét, melynek egyik mondata a két kapitányt Nelson teljhatalmú megbízottjaként emlegeti.

De Troubridge kitartott előbbi álláspontja mellett.

- Felhatalmazásunk kizárólag katonai ügyekre terjed ki, diplomáciai kérdésekre nem. Egyébként sincs semmi jelentősége az aláírásnak, minthogy a nyilatkozatot kézzel írtuk.

Ruffo nem erősködött tovább; hite szerint minden óvintézkedést megtett.

A nagykövet levele elvégre világosan kimondta, hogy a lord eltökélt szándéka őrizkedni minden olyan cselekedettől, ami a fegyverszünetet... felboríthatná; Troubridge és Ball kapitányok nyilatkozata leszögezte, hogy a lord nem gördít akadályt... a lázadók behajózása elé. A kardinális bízott e két okmány erejében, de a kétszeres biztosíték ellenére sem akarta a felelősséget egyedül viselni, tehát meghagyta Micheroux lovagnak, hogy vezesse el a két angol tisztet az erődök parancsnokaihoz, mutassa ott be a nagykövet legújabb levelét, valamint a nyilatkozatot, s ha a parancsnokok e két okmányt kielégítő biztosítéknak látják, állapodjanak meg közvetlenül a két angol kapitánnyal a szerződés végrehajtásának módozataiban.

Micheroux két óra múltán visszatért, és jelentette a kardinálisnak, hogy minden rendben: hála az égnek, a felek megegyeztek.

15. Karolina ekkor még nem tudta, hogy Rocca Romana újabb árulásával jóvátette a neki felrótt, előző pálfordulást. ^[VISSZA]

18. Nehogy bárki azt higgye, miszerint önkényesen találtuk ki e borzalmakat, hadd álljon itt néhány idézet a forrásmunkákból, melyekből a fenti részleteket merítettük:

"Egyebek közt - írja Bartolomeo Nardini Egy szemtanú emlékiratai, adalékul a nápolyi forradalmak történetéhez című munkájában -, egyebek közt azt eszelte ki a kardinális, hogy egy csomó hurkot készíttetett, majd valamennyit bedobatta a kiszemelt házak pincéibe, hogy koholmányának a valóság színezetét kölcsönözze. A fiatalabb korú férfiak, kik kénytelenségből valamennyien beléptek a nemzetőrségbe, álruhában próbáltak menekülni, nőnek vagy lazzaronénak öltözve, s a legnyomorúságosabb utcákban kerestek menedéket, mert úgy hitték, hogy ott biztonságban lehetnek. Ám ha egyikük-másikuk szerencsésen el is kerülte, hogy a nép menekülés közben felismerje, az sem talált sehol menedéket. Nagyon is jól tudta mindenki, hogy a ház sorsa, ahol ilyen vendégre lelnek, megpecsételtetett: nyomban kifosztja és felégeti a csőcselék. Nem nyitott ajtót fivér a fivérnek, feleség a férjnek, szülő gyermekének.

Akadt Nápolyban olyan, emberi mivoltából kivetkezett apa is, aki fiát saját kezűleg kiszolgáltatta a csőcselék dühének (holott a fiút nem kereste senki), csupán azért, hogy királyhűségének tanúbizonyságát adja, gyermeke véréből kovácsolván magának páncélt. A szerencsétlen szökevények a város csatornáiban húzódtak meg, mivel senki, de senki nem fogadta be őket; ott más szerencsétlenekre bukkantak, akik ugyanúgy bujkálni kényszerültek, mint ők, de éjjel az éhség felkergette őket a csatornából ennivalót szerezni. Kint lesben álltak a lazzaronék, rögtön lecsaptak rájuk, válogatott kínzások közepette megölték őket, aztán levagdosták a megcsonkított tetemek fejét, s elvitték Ruffo kardinálisnak."

"Az erődök s a város ostroma alatt - írja Cuoco, a krónikás, ugyanaz, akit a király Ruffóhoz intézett levelében név szerint a halálraítélendők közé sorol - a nápolyi nép hátborzongató s szinte megmagyarázhatatlan kegyetlenkedésekre vetemedett asszonyokkal szemben is. A köztereken máglyákat raktak, azon sütötték s falták a szerencsétlenek húsát, akiket elevenen vagy haldokolva vetettek a tűzre."

Nos gondolják meg, olvasóink: ezt Vincenzo Cuoco mondja, a nápolyi bírói testület egyik legtiszteletreméltóbb tagja, A nápolyi események rövid története című mű szerzője.

Cuoco szerencsésen elmenekült a bosszúért lihegő Ferdinánd elől, nem esett áldozatául sem a tömeges utcai gyilkosságoknak, sem a rákövetkező tömeges bírói gyilkosságoknak. Tíz évig élt száműzetésben, majd Bonaparte József királlyal visszatért hazájába, Murat alatt miniszter lett, s beleőrült a félelembe, amikor Murat bukása után Lipót herceg kölcsönkérte a Rövid történet-et.

Egy másik emlékező - az Életveszélyben című munka névtelen szerzője - elmondja, hogy asszonynak öltözve menekült egy ismerőséhez, aki befogadta. Az ő házában találkozott Rinaldi atyával. Rinaldi írástudatlan volt, mindenáron rá akarta őt venni, hogy írjon a nevében egy folyamodványt Ferdinándhoz, amelyben Rinaldi plébános esedezve kéri őfelségét, kegyeskedjék őt Capua parancsnokává kinevezni, ami őt hervadhatatlan érdemei folytán vitathatatlanul megilleti; s érdemeit elősorolván, egyebek közt megemlítette, hogy öt vagy hat ízben evett jakobinushúst, egy alkalommal például egy csecsemő vállát; a kisdedet egyenesen a lemészárolt anya melléről tépte le.

Egy egész könyvet megtöltene a hazafiak válogatott kínzásainak története. A lazzaronék merész képzeletét dicséri, hogy e kínzások egyike sem szerepel az inkvizíció műsorán vagy a rézbőrűek tortúráinak a lajstromán. ^[VISSZA]

19. Nem győzzük ismételni, hogy minden egyes levél vagy rendelet szövegét az eredeti, hiteles példányról másoltuk ide. ^[VISSZA]

20. Minthogy a soron következő néhány fejezet Nelsont súlyosan terhelő tényeket tár fel, hadd jegyezzük meg, hogy az idézett levelek egytől egyig történelmi dokumentumok. Szükség esetén bármikor felmutathatjuk az eredeti kéziratokat is, lévén valamennyi birtokunkban. ^[VISSZA]

22. Sergiani Caracciolo, Johanna királyné szeretője, arra vetemedett egy szerelmi csetepaté során, hogy arcul üsse királyi kedvesét; megtorlásul a koronán esett sérelemért hóhérbárd hasította ketté a merénylő fejét. ^[VISSZA]

23. Ó, boldog földművesek, ha tudnák, milyen jó dolguk van! (latin) ^[VISSZA]

---