Bevezetés

Amikor napjainkban valaki - például egy egyetemi hallgató - francia felsőfokú távképzést keres az interneten, kevéssé érdekli, hogy ki és mikor hozta azt létre, milyen buktatókon kellett keresztül menni oktatónak, képzésszervezőnek, minisztériumnak vagy éppen Európa legnagyobb távoktatási központjának, a CNED-nek (amely ma is mintegy 350.000 távhallgató tanulási munkáját irányítja!) ahhoz, hogy Ő, a távolban élve, például Magyarországon, franciaországi távtanulmányokat folytathasson.

Franciaországi ösztöndíjra pályázva azonban a Hallgatót is érdekelheti, milyen ennek a nagy országnak az iskolarendszere, miként folyik ott a felsőfokú képzés, milyenek a beiratkozás feltételei stb. Ennek okán egyetemünk hallgatóihoz is kívánok szólni jelen tanulmányomban.

Olvasóim többségét mindazonáltal az oktatók körében vélem megtalálni, akik növekvő érdeklődéssel fordulnak a felsőfokú felnőttképzés felé napjainkban Magyarországon is. Amikor Franciaországról írok, semmiképpen nem mintát, nem egy követendő modellt kívánok adni, "csak" egy másik országban, más múlt alapján működő mai rendszert szeretnék bemutatni. Tanulmányom címében jeleztem, hogy mondanivalómat az ezredfordulóra kívánom kifuttatni. Azt, hogy hogyan változik meg mindez a Bologna-i folyamat tükrében Franciaországban, csak néhány év múlva tudjuk majd meg. Addig, nézzük a múltat.

Az alig néhány éve működő francia intenetes képzések létrejöttéhez, Franciaországnak hosszú utat kellett megtennie. Ennek felvázolásához tanulmányom első részében igen vázlatosan ismertetem a francia oktatás szerkezetét, majd bemutatom az 1939 óta működő Országos Távoktatási Központot, a CNED-et. Ezt követően utalok Franciaország felsőfokú távoktatási kezdeményezéseire különös tekintettel az 1960-as évektől kezdődően, majd pedig azokra az új technológiákkal kapcsolatos eredményekre, amelyek a francia felsőoktatást az elmúlt kb. 20 évben mintegy átitatták. Ez utóbbihoz egy 2002-ben készült felmérést is segítségül hívok. A tanulmány további részében ismertetem annak a politikai döntésnek a folyamatát, amelynek keretében a francia kormány 2000-től bevezette a Campus Numériques projektet. Ezt a projektet bizonyos francia oktatáspolitikusok régi álmának is lehetne nevezni.

Kinek az álmairól és milyen álmokról is van szó? - kérdezheti a Tisztelt Olvasó. Franciaországi távoktatási kutatásaim során, már a '90-es évek elején több - belső - dokumentumban lapozgatva, rábukkantam egy "meg nem valósult" francia álomra. Miről is volt szó akkoriban?

Európában először Angliában szerveztek távegyetemet. A munkáspárt 1969-ben szavazta meg az Open University megalapítását. Az 1970-es évek elejétől jól működő angol Nyílt Egyetem, Európa első és máig modell-értékű távegyeteme, "szálka" volt bizonyos francia oktatáspolitikusok szemében, akik szintén szerettek volna valami hasonlót Franciaországban is. Mindazonáltal természetesen francia módra képzelték el: a CNED infrastruktúrájának nyilvánvaló felhasználásával és/de a felsőoktatás vezető szerepével!

Az ellenállás a francia felsőoktatás oldaláról volt erősebb és nem a CNED részéről. A két intézményrendszer közelítésének gondolata először az 1980-as évek végén merült fel igazán, de több későbbi elképzeléssel együtt még csak igazi publicitást sem kapott. A '80 évek vége - a kívülálló számára és utólag - teljességgel érthető, hiszen 1987-ben jött létre Európában az EADTU, ahová Franciaország is be akart lépni.

Miután Franciaországnak nem volt önálló távegyeteme, "jobb híján" az EADTU tagként fogadta el egyrészt az akkor már felsőoktatással is foglalkozó CNED-et, másrészt pedig az abban az évben megalakult FIED-et. A FIED-ről lásd később.

A francia felsőoktatás és a francia távoktatás összekapcsolására végül az ezredfordulón került sor.