Olasz költők magyar hangon

Ahogyan a népmesék hőseinek hét próbát kellett kiállniuk, hétfejű sárkányt legyőzniük, úgy kellett e verskötet műfordítójának és összeállítójának, Baranyi Ferencnek ha nem is hét-, de kétféle nehézséggel: kétfajta bőség zavarával megküzdenie.

Az egyiket az olasz költészet kivételes gazdagsága, sokszínűsége, magasrendűsége jelentette: aki maga is megmászta már az olasz Parnasszus ormait, azt tudja csak igazán, hogy bármilyen sokat kalandozzék vagy kutasson ott a hódoló-hódító látogató, mindig úgy fogja érezni, hogy oly keveset ismert meg, térképezett föl, tett magáévá belőle. Baranyi Ferencet költői érzékenysége, intuíciója, (kon)zsenialitása mellett széles körű és alapos humán műveltsége és filológiai felkészültsége tette, adomány-, sőt inkább kegyelemszerűen, képessé arra, hogy "olaszos" műfordítóink között egyedülálló sokoldalúságában, s a sokféleségben egyként magas színvonalon tolmácsolja az olasz poézis javát. Sokhúrú hangszere a legnagyobb klasszikusokra "rezgett" a legfinomabban, a szó Gárdonyi-féle értelmében is: magára a művészi értékre inkább, mint a különböző műformákra, stílusokra, tartalmakra, üzenetekre. Így történhetett meg az a Carlyle emlegette "csoda", hogy középkori trubadúr és jelenkori modernista, ismeretlen "énekmondó" és a "költők legmagasabbja", szent szerzetes és kurtizán költőnő, az ellenreformáció korának magányos óriása és a felvilágosodás századának fényességei, zeneszerző és hadvezér, udvari poéta és "zsarnokölő" vátesz, "néptribun" és "hermetista", klasszicista és romantikus, népköltő és "poeta doctus", szerelmes és politikai, istenes és hazafias, tréfás és tragikus, "levia, gravia" költeményei - eposzénekek, dalok, himnuszok, szonettek, noktürnök, madrigálok, epigrammák, szabad versek - ugyanazon költői erővel és szépséggel szólalnak meg nála, általa magyarul, oly természetesen, mintha a mi nyelvünkön írták volna őket a mi klasszikusaink, habár alaposabb olvasással felfedezhetjük, hogy - Kölcseyvel szólva - egyazon "genie lángjegyét hordják homlokukon". Egy olyan, szinte minden igazán nagy pályatársával, elődjével rokon költő-egyéniségét, aki rácáfolt Benedetto Croce mondására, miszerint a műfordítások olyanok, mint a nők: a hűségesek csúnyák, a szépek hűtlenek, mert az ő tolmácsolásai - a Nyugatos "szép hűtlenek" hagyományától eltérően - szép-hűségesek, és nemcsak a formákhoz, a szavakhoz (ami magában is milyen nagy dolog!), hanem ahhoz is, amit Mazzini a művészet "magvának", a művész "hitének" nevezett.

Nehéz feladatot oldott meg sikeresen Baranyi Ferenc akkor is, amikor tágas és dús talián virágoskertjéből úgy válogatott össze egy impozáns csokorra valót, hogy benne legyen minden(ből), amit fordított, egyszersmind az az Egész is, amelyből, elhivatott kertészként, annyi virágot ültetett át a magyar televénybe. Ebből a versgyűjteményből tisztán kirajzolódnak az olasz költészet fő, legmagasabb hegyvonulatának kontúrjai, a kezdetektől a legjelenebb máig. Mint minden jól sikerült válogatásból, érződik belőle az is, ami már nem fért belé.

Baranyi Ferenc legújabb könyve nem "csak" egy páratlan nemzeti irodalom kincsestára, s nem is "csupán" egy kiváló költő lírájával egyenrangú műfordítói munkásságának talán - engedtessék meg ennyi elfogultság az italianistától, aki immáron kilenc Baranyi-fordításkötetet szerkesztett, lektorált, illetve vezetett be - a koronája, hanem (megint Kölcseyt idézve) egyik "kevélysége" a magyar italianisztika a kilencvenes évek közepe táján kezdődött nagyszerű megújhodásának, reneszánszának is.

Madarász Imre