SZERELEM

Nem tudom, tisztítják-e a postahivatalok lámpáit? Vagy az a sorsuk, hogy tejüveg burájuk alatt por, piszok és bogarak telepedjenek meg az idők végéig, elnyelve azt a kevéske fényt is, amit a negyvenes körte árasztana. A félhomály még barátságtalanabbá teszi a kopár, mocskos hivatali helyiséget. A sarokban ferde lapú, ütött-kopott, barna asztal, kiszáradt tintatartó, törött tollszár, tollhegy nélkül. Ha volna benne tollhegy, abban sem lenne sok köszönet - nem írna, csak kaparná, karmolná a papírt.

Az "értékküldemények, ajánlott, expresszlevelek felvétele" ablak mögött morgós vénkisasszony. Valahányszor egy levelet lebélyegez, hegyes orrát magasra felkapja, mint ivás közben a tyúk. Keze lassan és unottan mozog. Éjfélig tart a szolgálat. Ráér. A pénztárablak mögül újabb és újabb arcok néznek rá. Legtöbbjét ismeri is már, tudja, hogy a kék sapkás, szemüveges altiszt húsz-huszonöt ajánlott levelet hoz, megismeri a Schenker szállítóvállalat gyakornokát, egy nyurga, pattanásos fiatalembert, aki mindig jód- és kölnivízszagot áraszt. Ismeri az Orenstein és Koppel cég kövér altisztjét, aki mindig könyökkel tör magának jogtalan helyet a sorban. Üssék agyon egymást, legalább kevesebb átvennivaló marad.

Három év múlva nyugdíjba megyek, egye meg valamennyit a fene - gondolta a hegyes orrú postáskisasszony, és átvette a Schenker & Co. leveleit. A kézbesítőkönyvbe beleütötte a bélyegzőt. Az ócska festékpárnáról vászonszálak ragadtak a bélyegzőbe. Alig lehetett kivenni a dátumot - 1944. március 16. Annyi baj legyen. Egyik nap olyan, mint a másik - állapította meg mogorván. És fel sem nézve nyúlt a következő levélért.

Egy pillanat múlva vissza is dobta.

- Szabálytalan.

- De kérem szépen, énnekem így adta a főnök úr... azt mondta, fel tetszenek venni.

- Nem tetszünk. Nincs jól lepecsételve.

- Ne tartson fel mindenkit, mi lesz, gyerünk onnan. Vigye haza, és ragasztassa le újra a kétbalkezes főnökével - zúgott a nép. A sorban következő, magas, sovány, kiugró ádámcsutkás férfi még hozzá is fűzte: - Azt hiszi, a kisasszonynak olyan sok ideje van?

- Hogyan?... Most vissza a főnök úrhoz? Hát a főnök úrnak Budán van a lakása... és már fél nyolc... hát... én menjek?

- Nem, majd én megyek, vagy a váci püspök - mondta az ádámcsutkás. - Indulás, apuskám. - Azzal könyökével odább lökte a fiút, és maga nyújtotta ajánlott leveleit. A postáskisasszony fel se nézett.

- Szabálytalan.

- Hogyhogy szabálytalan?

- Úgy. Nincsenek jól leragasztva.

- Adjon bélyegszélet, majd leragasztom.

- Toronyórát lánccal ne adjak?

- Követelem, hogy vegye fel a leveleimet.

- Követelheti, ahhoz joga van.

- Mit tartja fel a sort? Mi is haza akarunk menni.

- Rosszul ragadnak a borítékok.

- Hadiboríték! Hitlerék lenyalták róla az enyvet - kurjantott valaki a sor vége tájáról.

- Ki pofázik itt? - kiabálta az ádámcsutkás. - Ki merészelte...

- Én merészeltem - mondta egy nyugodt férfihang.

Mindenki odanézett.

Katonaruhás férfi állt a sorban. Egyik szeme helyén fekete kötés. Egyik karja hiányzott.

- Na, mit bámulnak? Ilyet se láttak még? Szaladjanak rendőrért, honfitársaim. Nagy bajom nem lehet. Legfeljebb leszedik a másik karomat is. A jobbik úgyis ottmaradt a mázolóért.

A reménytelenül hosszú sor némán előrelépett egyet, fiatal lány állt a sorban. A magasabb húsz-huszonkét évesnek látszott, sötétkék szövetkosztüm volt rajta világoskék selyemblúzzal. Szőke haja rövidre vágva és a füle mögött simán hátrafésülve, két barna fésűvel megtűzve. A másik lány, valamivel fiatalabb nála, kövérkés, rózsás arcú, fekete szemű, fekete hajú, ballonkabátja alól kilátszott piros kockás szövetruhája.

A szőke lány a nagy, kerek faliórát nézte.

- Háromnegyed nyolc.

- Hát menj el. Én feladom a te postádat is.

- Tudod, hogy milyen Gerencsérné. Vadállat.

- Mit törődsz vele? Akassza fel magát. Az, ha lehetne, kitalálná, hogy éjszakára se menjünk haza. Na, add ide azokat a vacakokat, és szaladj. Odaérhetsz még?

- Még éppen... - felelte Ágnes. - Ha nagyon sietek... nyolckor kezdődik...

- Ővele mész?

- Tudod.

- No, add már ide a leveleket.

- Nagyon szépen köszönöm... ez a paksaméta megy Kecskemétre, ez Somosbányára... ez ajánlott expressz, itt van két értéklevél és ez a versenytárgyalási pályázat... szervusz, Gizikém.

- Mulass jól - kiáltotta a fekete kislány, de Ágnes nem is hallotta már. Az ajtóban beleütközött az ádámcsutkásba, aki rendőrrel jött visszafelé. "Milyen utolsó alak" - gondolta, amint a Vilmos császár úton a földalatti megállójához rohant.

Az utca koromsötét volt.

Ágnes irtózott az elsötétített utcáktól, a rádió légójelzéseitől. De valójában nem tudta elképzelni, hogy Pestre bombák hulljanak. Azt a nevezetes negyvenkettes légitámadást is átaludta, csak reggel hallotta, hogy Budán egy villát talált a bomba, és valaki meg is halt. A viccet is hallotta, úgy szólt, hogy hazaérkezik az orosz pilóta a légitámadás után. Hívatják az őrmesterhez, nagy veszekedés, micsoda disznóság, hogy két órával későbben érkezett haza, mint ahogy azt parancsba kiadták. "Kérem szépen, nem tehetek róla - mondja erre a pilóta -, meg kellett várnom, amíg Pesten elsötétítenek." Azt is széltében mesélték, hogy a gellérthegyi légelhárító ágyú mellett egyetlen teremtett lélek sem volt. Amikor már lepotyogott a bomba, akkor rohantak a tisztekért, akik ott boroztak a szemközti Mátyás-pincében. Ennek idestova két éve lesz, az emberek megszokták a sötét házakat, a fehérre meszelt járdaszéleket, hogy a rádió hirtelen, bizonytalan időre megszakítja adásait, és felbőgnek a szirénák - de nem hisznek komolyan a légiveszélyben.

Leszaladt a földalatti lépcsőjén. A villamoskocsi zsúfolva volt. Vidám, vihorászó férfiak és nők kapaszkodtak egymásba. A fönti villamosok sötétkékre mázolt ablakaikkal, reflektortalan orrukkal úgy döcögtek, mint lomha, csikorgó kísértetek. A földalatti világos volt, a nők elegánsak, a kocsiban kavargott a Chat Noir és a 4711-es szaga. Egy társaság hangosan franciául beszélgetett. Hitler-vicceket meséltek. Hitler nevét persze nem mondták ki, hanem úgy emlegették, hogy "le peintre". Az Operánál az utasok fele kiszállt, még ülőhely is lett volna, de Ágnes észre se vette. A kalauz mellett állt, kinézett a kocsi üvegajtaján, és az alagút sárgás-szürkés falát bámulta.

Egy héttel ezelőtt is hangversenyen voltak a Zeneakadémián. A Pastoralét hallgatták, és utána gyalog mentek hazáig a langyos tavaszi éjszakában. Tibor egész úton verseket szavalt, Tóth Árpádot, Babitsot, Juhász Gyulát... - "Milyen volt szőkesége, nem tudom már, de azt tudom, hogy szőkék a mezők... úgy érzem, Anna meleg szava szól át egy tavaszból, mely messze, mint az ég... leszálltam a kínoknak eleven - süket és forró sötétjébe, nem - három napra, de három hóra, három - évre, vagy évszázadra... míg az égi és ninivei hatalmak - engedik, hogy beszéljek, s meg ne haljak..." - Tibornak jókedve volt, a versek szünetében diáktörténeteket mesélt és olaszországi emlékeit. Azután azt javasolta, hogy csöngessenek be a bezárt Üllői úti házakba. Ő kicsit gyáva volt, de azért nevetett, és kimelegedve futottak el a felvert házaktól, és a szomszéd sarokról nevették a papucsban előcammogó házmestert, amint hunyorogva néz körül, majd éktelen káromkodással csukja be újra az ajtót. - Nem szabad - mondta Ágnes. - Miért nem szabad? - Mert gonoszság. - Az nem gonoszság, hogy háború van, amikor mi húszévesek vagyunk? Álljunk bosszút a társadalmon, ahol csak tudunk - felelte Tibor, és újra megnyomott egy csengőt.

Keresztülmentek a Nagyvárad téren. - Maga meghívott egyszer uzsonnára - szólalt meg hirtelen a fiú. - Mikor mehetek el? - Amikor akar - felelte, egészen elfulladva a váratlan örömtől. - Vasárnap délután jó lesz? - Nagyon jó.

Tibor vasárnap délután valóban eljött. Pontosan öt órakor lépett be a kapun.

A szomszédasszonyok már három óra óta kinn álltak a gangon, és lesték türelmesen, mikor érkezik Csaplár kisasszony udvarlója. Valóban olyan gazdag-e, mint ahogy Csaplárné hencegi? És ha olyan előkelő, nem talál magának különbet, mint ezt a lakatoslányt? - Lesz annak valami hibája. - Biztosan öreg.

- Vagy sánta - lódította egy vénasszony, aki reggeltől estig piszkos, piros virágos pongyolában ácsorgott a gangon.

De amikor Kemenes Tibor végigment az első emeleti folyosón, és becsöngetett Csaplárékhoz - elállt a lélegzetük. Legfeljebb huszonöt-huszonhat esztendős, nyúlánk, izmos, gesztenyehajú, kék szemű férfit láttak. Szürke öltönyt viselt, világoskék selyempuplin inget, sötétkék tisztaselyem nyakkendőt.

- Olyan, mint egy moziszínész - állapította meg elragadtatással a legidősebb Burkus lány.

- Te meg olyan vagy, mint egy szurtos boszorka! - ordított rá az anyja. - Nem tudod ilyenkor felvenni a rózsaszín ruhádat?

- Én nem tudom, mit eszik azon a Csaplár lányon - morogta Bedőné, akinek két kancsal lánykája is volt otthon. - Se mejje, se hátulja, semmije.

- Még nem vette el - károgta Marjainé. - Még egyáltalán nem vette el.

Az előszobában Ágnes várt rá. Ha ugyan előszobának nevezhető az a szűk kis hely, amelyiknek egy-egy fala alig volt nagyobb a belőle nyíló ajtónál. Még csak tisztességes ruhafogas sem volt, hanem négy egymás mellé vert kampós szög. Kettőn fiúholmik lógtak, a másik kettőt Ágnes szabaddá tette. - Erre - mutatott Ágnes a barna szobaajtóra, és amint a fiúval együtt belépett, mintha maga is először látna itt mindent. A két egymásba nyíló szoba - a nagyobbik, alkóvos, a szülők és a két fiú birodalma. A kis utcai szoba az övé. Mindig büszke volt rá, hogy saját szobája van barna politúros szekrénnyel, dívánnyal, virágállvánnyal, könyvespolccal. Csak az bosszantotta, hogy a sarokban ott a régimódi, fafedős Singer varrógép, annyiszor kérte a mamát, hogy vigye ki, vagy legalább ne azzal a szörnyű horgolt terítővel takarja le.

Karcsi, a bátyja, és Ferkó, az öcskös nem voltak otthon, az öreg Csaplárral kimentek a meccsre, A mama az alkóvban volt, az ágyterítőt igazgatta. Amikor észrevette a belépő férfit, gyors léptekkel elébe ment.

- Érezze magát itthon nálunk. Ágneske már sokat mesélt ám magáról. Hát mi csak így élünk, szegényesen. De tudja, lehetnénk mi jobban is. Az én apámnak negyven hold földje volt, meg vásárokra járt, lovat vett, eladott, de tudja, az öcsém nagy kártyás volt... különben bánja is maga ezt, nem énhozzám jött, hanem a lányomhoz, no, üljön csak le komótosan...

Tibor meghajolt, és az ajka már majdnem Csaplárné kezéhez ért, mikor meggondolta magát, és felegyenesedett. Csaplárné kiszaladt a konyhába, a nyitott ajtónál verte a habot, és közben olyan hangosan mesélt, hogy Ágnes rémületére a mondatfoszlányok a szobába hallatszottak. "...És milyen szerelmes... látták, milyen gyönyörű virágot hozott? De az Ágneském még gondolkozik, olyan fiatal..."

Ágnes milliószor elképzelte ezt az órát. Tibor belép az ajtón... ő azt mondja neki, hozta isten, bevezeti a szobába, kettesben maradnak... Tibor ránéz... És most tessék, itt van, itt ül a szobában, de nem őrá néz, hanem a falra. A kályha fölött fekete füstcsík van, pedig tavaly festették a lakást... dehogyis tavaly, harmadik éve lesz. Most a képet nézi. Az erdei tisztáson cigányok ebédet főznek. Ott lóg ez a kép a dívány fölött, amióta csak Ágnes az eszét tudja. Egy barátja sózta apára egyszer... De Tibor éppen csak egy pillantást szentel a képnek, feláll, a könyvespolchoz megy, kotorász. Lin Yu-tang: A bölcs mosoly. - Aha - mondja, és visszateszi a könyvet. Azután Heine-versek kerülnek a kezébe. Felcsapja a Tenger köszöntésénél, és hangosan szaval: - "Thalatta! Üdvöz légy, örökkévaló tenger! Légy üdvöz tízezerszer, ujjongó szívből, mint egykor üdvözölt tízezernyi görög szív..." A polc tetején madéra terítőcske. - Tavaly csináltam - mondja Ágnes. - Boldogan elsorolná, hogy tud sütni, főzni, varrni, kettős könyvelni, stoppolni, úszni, énekelni, csókolni, szerelmesen hozzásimulni.

Tibor meghökken. És gyorsan új könyv után nyúl.

A mama behozza a habos kávét és a kalácsot, üvegtálon körtebefőttet is hoz. - Ágnes sütötte, vegyen csak belőle bátran - kínálgatja a mama a mazsolás kalácsot. De a fiú nem kér, a kompótot meg se kóstolja. Pontosan hat órakor feláll, és elbúcsúzik. Ágnes még sokáig utánales az utcai ablakból. Látja, hogy a sarkon elfog egy üres taxit. Hová siet? Egyáltalán tud róla valamit? Mi van köztük? Csütörtök esti hangversenyek... és semmi, igazán semmi más. A mama döngő léptekkel jön a szobába. Ágnes is leszedhette volna a piszkos edényt, de most nincs kedve veszekedni. Tálcára rakja az üres csészéket, és elégedetten mondja: - Ez igen. Ilyen fiú való hozzád. Nem a Kari csámpás barátai. Ezen meglátszik, hogy nevelése van. A felöltője legalább ötszáz pengőbe került. Te is érettségizett lány vagy. Ilyen vőt szeretnék látni. - Sose fog ez engem feleségül venni! - kiáltja Ágnes, és kitör belőle a keserves sírás. - Még azt se mondta, hogy csütörtökön találkozunk, csak azt mondta, hogy viszontlátásra...

- Mussolini tér! - kiáltja a kalauz. Egy perc múlva nyolc. Futva igyekezett a lépcsőn felfelé, és szaladt a Körúton a Király utca felé. - Őrültség... minden csütörtökön eljön, minek mondta volna külön is?

A Zeneakadémia ruhatárában már csak egy-két ember lézeng. Gyorsan megigazította a haját, és körülnézett. Tibor sehol.

Odament az ajtóig, benézett, szemével kereste szokott helyüket. A hatodik sor szélén ott volt a két üres szék. A jegyszedő megismerte, bólintott, kérte a bérletet. - Még nem megyek be, várok. - Már jön a zenekar, két-három perc múlva kezdik. - Addig is - felelte, és visszament a ruhatárba. Csak nagy ritkán jött be valaki az ajtón, ilyenkor megrezzent, elvörösödött. Legalább telefonált volna. A zenekar már a helyén ült, a hegedűsök hangoltak. Mennyit nevettek Tiborral a maharadzsán, aki életében először volt európai operában, és az előadás után azt mondta, hogy neki az tetszett legjobban, amikor a legelején a zenészek karmester nélkül játszottak... Bánom is én, bemegyek egyedül - határozta el, és a helyére sietett.

A karmester már jött is. - Most bezárják az ajtókat, ha jönne is még, legalább az első tétel végéig kinn kellene állnia. De nem... valaki gyors léptekkel közeledik. Nem néz hátra azért sem, de érzi, hogy minden csepp vére az arcába szökik.

- Csaplár Ágnes kisasszony? - hall egy suttogó hangot.

Magas, fekete hajú, ismeretlen fiatalember áll mellette.

- Tibor kollégám elnézést kér, hogy ma nem tudott eljönni, telefonon fog jelentkezni. Nekem adta át a jegyét. Percz Tamás vagyok.

És már le is ült Tibor helyére.

A karmester meghajol. Pálcája már magasba lendül, és felzengenek Mozart játékos, derűs dallamai. Csak nem fogok bőgni - gondolta Ágnes, és csöndes mozdulattal nyitja a kézitáskáját. Zsebkendője helyett papírlapok zizzennek a keze alatt. Jóságos isten! Elfelejtette beletenni az adóigazolást a versenytárgyalási pályázat borítékjába! Mi lesz ebből, teremtő atyaisten. A hivatal reklamálni fogja...

És a szomszédok nagy megrökönyödésére a menüett halk muzsikája közben elkeseredetten fújja az orrát, és kövér könnycseppeket dörzsöl szét az arcán.

A Mezőgazdasági Gépgyár Részvénytársaság komoly, megbízható cég gyárépületekkel, öntödével, szerelőműhellyel, iparvasúttal és nyersanyagraktárral, központi irodával és bankfolyószámlával, igazgatósággal és tőzsdén jegyzett részvénnyel... így hát az ember első pillanatra el sem hinné, hogy keletkezését egy pohár sörnek köszönheti.

Tizenhét évvel ezelőtt, vagyis ezerkilencszázhuszonhétben, két fiatal mérnök rótta a Körút aszfaltját. Rekkenő augusztusi hőség volt. A két ifjú ember lassan bandukolt, elbágyadva a párás, mozdulatlan levegőtől.

- Te Géza, igyunk meg egy pohár sört.

- Nincs egy vasam se.

- Fizetem.

- Énnekem ugyan ne fizessen senki.

- És ha kölcsönadnám a húsz fillért?

- Mennyi kamatra?!

Hofhauser nevetett.

- Óriási vagy. Havi tíz százalék.

- Vagyis évi százhúsz százalék. Add ide a húsz fillért, és üljünk le. A kölcsönt egy évre kértem.

- Ameddig parancsolod.

Az Oktogon sarkán leültek a kávéház teraszára. Rőmer körmével kapargatta a színes, kockás terítőt.

- Ide figyelj, Andris. Elárulom a haditervemet, hogy lásd, biztos fedezete van a pénzednek. Egy éven belül megnősülök.

- Ejha. Nem fenékig méz a házasság.

- Most jó az árfolyamom. Ha még öt évig ennyit éhezem, nem adnak értem semmit.

- És kit veszel el?

- Az ördög öreganyját. Akárkit, akinek pénze van.

Hofhauser András elképedt. Nézte kollégáját, az évfolyam legtehetségesebb gépészmérnökét. Szöghajú, dióbarna szemű férfi volt Rőmer, magas, domború homlokkal, energikus, gyors mozdulatokkal.

- Két éve kész mérnök vagyok. Munka jóformán semmi. Havat lapátolni nem akarok, felakasztani nem fogom magam. Apám nem él, az anyám tejcsarnokos. Nemhogy engem nem tud segíteni, hanem még tőlem kér. Ha gazdagon nősülök, alapítok egy gyárat, van egy öntvényszabadalmam, de csak egy fél évig dolgozhattam rajta, amíg benn voltam a Hoffherben... ha gyáram lesz, azt fogom kipróbálni. Négy milliméter falvastagságú lemezeket fogok önteni... ehhez százezer pengő kell.

- Meggondoltad jól a nősülést?

- Nem szoktam tréfálni.

- Én tudok neked egy nőt.

- Van pénze?

- Ojjé.

- Honnan tudod?

- A nővérem.

Rőmernek elakadt a szívverése.

- Hozzám jönne?

- Talán... lehet... Gyere fel apámékhoz ma délután négyre. Beszélek az öreggel.

Délután négykor idősebb Hofhauser András fogadta Rőmer Géza mérnököt. A dolgozószobájában fogadta, konyakkal, feketével kínálta, hagyta, hogy a fiatalember lopva körülnézzen, felbecsülje a hatalmas íróasztalt, az egész padlót beborító perzsaszőnyeg, az ólomkristály vázák, festmények és könyvespolcok értékét. Csak akkor szólalt meg, amikor a fiatalember tekintete már hosszabb ideje a páncélszekrényen nyugodott.

- Ön tehát gyárat akar alapítani.

- Igen.

- Nos hát. Hadd halljam, milyen elképzelései vannak.

Estére Rőmer Géza körül kóválygott a szoba. Az öreg ott ült a nyakán, számoltatta, dolgoztatta, tervrajzokat készíttetett vele. Ez képes megcsináltatni velem az egész tervezetet, aztán kirúg - gondolta Rőmer, de csak tovább izzadt. Az izzadás képletesen értendő, két jókora ventillátor hűtötte a szobát, Hofhauser jeges limonádét és fagylaltot hozatott be, estefelé pedig jégbe hűtött ürmöst ittak. - Biztosan süket is a nő... de ha hozzám adják, elveszem.

Este tízkor Hofhauser betette az iratcsomót a páncélszekrénybe.

- Gyere át, fiam, a szalonba. Bemutatlak a családomnak.

Keresztülmentek egy hosszú könyvtárszobán. Rőmer csak egy villanásnyit látott mindenből, hatalmas sor lexikon tűnt a szemébe és egy bronzszobor, görög harcos pajzzsal, sisakkal. A magas, üvegajtós könyvszekrények sora végén a sarokban két kényelmes kárpitozott karosszék állt, közepén álló olvasólámpa, és egy kovácsoltvas, üvegtetejű asztalka, az asztalon a nagy újdonság, a detektoros rádió.

- Rokonod Rőmer Aladár professzor?

- Igenis, a nagybátyám... de nemigen tartjuk a rokonságot... mivelhogy ellenezték apám házasságát...

- Szóval akkor te... milyen vallású vagy?

- Kész vagyok áttérni a katolikus hitre.

- Úgy - mondta Hofhauser.

A szalon dohányszínű pamlagáról negyvenöt-ötven év körüli asszony emelkedett fel, és eléjük sietett.

- Engedd meg, szívem, hogy bemutassam Rőmer Géza mérnök urat, Andris fiunk barátját.

- Nagyon örülök - felelte az asszony, és amint csókra nyújtotta kezét, Rőmer orrát megcsapta a krémekben fürdő, bársonypuha bőr illata, a jólét illata. Az asszony sötétkék selyemruhájából is levendulaszag áradt. Rőmer most először eszmélt rá, hogy az ő anyjának savanyú tejfölszaga van.

- Foglaljon helyet - mutatott az asszony egy mély, puha kárpitú karosszékre, ő maga leült Rőmerrel szemközt a pamlagra. A falon nagy olajfestmény, talán kétszer háromméteres, virágos tájkép függött. Most jó lett volna érteni a képekhez és azt mondani, hogy: milyen szép ez a Rippl-Rónai, de hát csak nyelt, és arra gondolt, hogy ennek a csinos, telt, barna asszonynak mégsem lehet olyan csúnya lánya. És legfeljebb ha huszonnyolc, harmincéves...

- Andris fiamat ismered már... és Lilike, a lányom.

Rőmer fél fejjel hátranézett, és felugrott. Idősebb Hofhauser állt mellette és két gyereke. András fülig vörösen és lesütött szemmel. És a lány. Úristen... ez a lány? Torzszülött... idegesen rángatja a fejét, fél arca mintha béna volna, annyira nem rezdül együtt a másik arcával. És a lába... Rőmer úgy bámulta az ortopéd cipőket, mint a megbabonázott nyúl a vesztét hozó autó reflektorát.

Mindez egy pillanatig tartott csak. Rőmer az ortopéd cipőről a dús, magas perzsaszőnyegre nézett. Mélyen meghajolt, és azt mondta: "Rőmer Géza okleveles gépészmérnök vagyok. Van szerencsém megkérni a kezét."

A történet így száll legendaként gépírónőről gépírónőre a Mezőgazdasági Gépgyár Részvénytársaság irodájában. Csaplár Ágnesnek Gerencsérné mesélte el mindjárt aznap, amikor a vállalathoz belépett.

Gerencsérné, helyesebben a Gerencsérné a legrégibb bútordarab a vállalatnál. Sovány, csontos asszony lesimított, kontyba tűzött fekete hajjal, nagy, fekete csontkeretes pápaszemmel, mindig ugyanabban a zöldes-barnás sottis szoknyában, hozzá mindennap frissen mosott és vasalt s nyers színű ingblúzban. Gerencsérnét még Rózsás Malvinnak hívták, amikor tizenhét éves korában a Mezőgazdasági Gépgyár Részvénytársaság irodájába került. Fekete haját akkor még hosszú copfban viselte, és a sottis szoknya egészen új volt. Ő volt a vállalat első tisztviselője. A fiatal Rőmer igazgató vele tárgyalta meg, hogy milyen irodabútort vásároljanak, ő adta neki a Malvinnál sokkal szebben! hangzó Margit keresztnevet is. Margit gyorsírta a részvénytársaság alapszabályait és az alakuló közgyűlés jegyzőkönyvét. Ő gépelte a beadványt a céghivatalnak, amelyben a vállalat igazgatósága kéri a Mezőgazdasági Gépgyár Részvénytársaság bejegyzését. Margit rajzolta és rendelte meg a vállalat bélyegzőit a Vilmos császár úton a Geduldiger Hugó bélyegzőgyárnál. Ő mondott szakvéleményt a két Royal írógépről. A kereskedő egy óvatlan pillanatban félrehívta - és odasúgta, hogy harminc pengő jutalékot kap, ha az özönvíz előtti Underwoodot is megvásárolják. De Margit tiszta lelke felháborodott. Hogy ő, ő, ő valaha is félrevezesse Rőmer Géza igazgató urat, aki olyan zseniális, olyan szép, olyan jó, olyan kedves, akit ő egész életében csak imádni fog, úgy, amint azt Szomaházy regényeiben olvasta...

Mindössze öt szobából állt a központi iroda. Az erkélyes, négyszárnyas ablakú sarokszoba volt Rőmer Géza rezidenciája. Hatalmas bőrgarnitúrával, két méter hosszú, üveglappal védett íróasztallal, az íróasztalon márvány írókészlettel és bőrmappával. A tintatartó egy dühös márványoroszlán nyitott szája volt, és a papírvágó kés fogóján oroszlánkölykök hemperegtek.

Gerencsérné szobája, egy kétszer három méteres kis lyuk, redőnyös amerikai íróasztallal, a jobbik Royal írógéppel és egy plafonig érő rolós szekrénnyel felszerelve. Az asztal redőnye alatt pihentek a cégbélyegzők és egy ovális dátumbélyegző, amelyen Gerencsérné mindig újév reggelén megfelelően elérzékenyedve váltotta át az évek számát. Ezerkilencszázhuszonnyolc... Újév reggelén be kellett jönnie az irodába és boldog új esztendőt kívánni az igazgató uraknak. A tisztviselők korhelyleves és barackpálinka utáni állapotban, többnyire az iroda mosdójában borotválkoztak, mielőtt felsorakoztak a középső szobában. Weiss Gyuszi, a főkönyvelő, aki egész évben dohányszagú, szürke nadrágot és hosszú ujjas, szürke pulóvert viselt, amely alól mindig kibukkant a barna nadrágtartó, erre az alkalomra elegáns kék ruhába bújt, bozontos, fekete haját és nagy bajuszát tisztességesen rendbe szedte, és mély meghajlással nyújtotta át az igazgató uraknak a kék és piros tintával gyönyörűségesen megírt mérleget. A mérlegkimutatás csak jelképes volt, a könyvelés állandóan három-négy hónapos restanciában fulladozott, de a két igazgató teljes komolysággal vette át a papírlapot. Megköszönték a hű tisztviselői kar egész évi munkáját, felhívták figyelmüket arra, hogy a jövő esztendőben is hűségesen kell szolgálniuk a hazát és a céget, hogy szabad idejüket imádkozással és erkölcsös olvasmányokkal töltsék, és óvakodjanak a szakszervezettől. Ezután kiosztották a renumerációt. Rőmer lassan, ünnepélyesen két- és ötpengősökben számolta le, hogy többnek lássék. Utána az igazgatóság kibontott egy üveg bort, és koccintottak a tisztviselőkkel. A poharakat Gerencsérné mosta el, és behunyt szemmel ajkához emelte azt a poharat, amelyikből Rőmer ivott.

Csaplár Ágnes már nem ismerhette személyesen Rőmert, Hofhausert. Amikor ő ezerkilencszáznegyvenkettőben a vállalathoz került, a régiekből már csak Gerencsérné volt ott. Rőmer Géza és Hofhauser András még ezerkilencszázharminckilencben családostul kivándorolt Londonba arra a rövid időre, amíg az angolok elintézik Hitlert. Rőmer Géza igazgató régi szobájában karlsdorfi Karlsdorfer Armand őméltósága dolgozott. Nyugdíjas állami ember volt, vasúti mérnök, fiatal korában bejárta a Monarchiát, viaduktokat épített a Karsztokban, húsz évig lakott Fiuméban, de horvátul is, németül is, olaszul is csak annyit tanult meg, amennyi a vendéglőben kellett ahhoz, hogy egy pohár sört vagy egy adag rántott halat kapjon.

Karlsdorfer még az idősebb Hofhauser katonabajtársa volt és gyakori vendége is a Hofhauser háznak. Amikor aztán nyugdíjba került, kapott rajta, hogy a fiatal Rőmer meghívta a vállalathoz igazgatósági tagnak, mivelhogy "szükség van a szakértelmére és tapasztalataira".

Őméltósága minden délelőtt fél tízkor jött be az irodába. Kinyitotta íróasztala középső fiókját, és előszedett egy vastag, márványpapírral kötött könyvet. A könyvön szép kalligrafikus betűkkel ez áll: "Folyószámlaadósok névsora." Utána kinyitotta a jobb oldali fiókját, elővett belőle egy üveg lila színű Parker töltőtolltintát, megtöltötte óriási Mont Blanc-ját, és munkához látott. A folyószámlaadósok könyvének legközelebbi üres lapjára bejegyezte a soron következő Hitler-viccet. Negyvennégy március tizenötödikén éppen a kétszáznegyedik viccnél tartott. "Goebbels, a náci propaganda-miniszter meghal, feljut a mennyországba. Rettenetesen unatkozik. Egyszerre csak odaér egy csillaghoz, lenéz. Hát, uramfia, mit lát? Ragyogóan kivilágított terem, terített asztalok, az asztalokon jobbnál jobb étel, ital. Az asztal körül gyönyörű, meztelen nők, szól a zene... Odaint egy arkangyalt, kérdi, hogy mi az. - Az, excellenciás uram, a pokol. - Hogy lehet odajutni? - Nagyon egyszerű - feleli az arkangyal, azzal úgy fenéken rúgja Goebbelst, hogy már repül is a pokolba. Zuhan, zuhan, egyszerre csak, zutty, benn találja magát egy szurokkal teli katlan fenekén, körötte hétszer hetvenhét ördög táncol, vasvillákkal piszkálják, szítják a tüzet. - Hé, ördögök - kiabál Goebbels -, mi ez, hol vagyok?! - Hát ahová való vagy, a pokolban. - Hisz én láttam odafentről a poklot, a pokol gyönyörű volt, nagyszerű ételek, szép nők, én abba a pokolba akarok jutni. - Mire az ördögök röhögni kezdenek. - Az nem a pokol volt, amit te láttál, hanem a propagandaosztályunk."

A friss viccet gondosan leitatja, a könyvet visszateszi a középső fiókba, a töltőtolltintát visszateszi a jobb oldali polcra húsz másik teli üveg Parker tinta mellé. Sikerült lila színű amerikai töltőtolltintából olyan mennyiséget felkutatna, hogy a háború végéig elég lesz. A jobb oldalajtó gondos bezárása után a bal oldali fiókot húzza ki. Takaros tekercset szed elő, az asztalon gondosan kiteregeti, és tenyerével végigsimít rajta. Európa térképe. Egy furnírlemez szivarskatulyát is kiszed a bal oldali fiókból. A skatulya telis-teli vörös és fekete zászlókkal. A gombostű-zászlórudakat gondosan beleszurkálja a térképbe, mégpedig a Neue Zürcher Zeitung, a Magyar Nemzet és saját egyéni hadijelentései és elemzései alapján. - Úgy - mondja. - Tehát a német sógor szerint Orelnél áll harc. Na, hát ha Hitler barátunk Orelt mond, akkor Varsót kell gondolni. Gyerünk, foglaljuk el Varsót. Karlsdorfer zászlói már nemegyszer a Brandenburger Tor fölött lebegtek ugyanakkor, amikor a valóságban még a Donnál vagy a Dnyepernél folyt a harc, és a szövetséges hadaknak adta Párizst és Aachent.

Fél tizenkettőkor újra eltette a térképet, és most az aktatáskáját nyitotta ki. Először egy nagy, fehér asztalkendőt szedett elő. A damasztkendő sarkában fehér selyemmel hímzett, koronás címer és karlsdorfi Karlsdorfer Armand Jenő Ágostné, született gróf Festetich Ilona Mária monogramja. A grófi asztalkendőre kitett egy zsírpapír csomagot, amelyből tizenöt deka füstölt szalonna, egy darab fehér kenyér és egy vöröshagyma került elő. Őméltósága bicskával apróra vagdalta a szalonnát és a hagymát, és szapora egérrágással tüntette el. Étkezés után kinyitotta az ablakot, kölnivizes zsebkendőjével megtörülte a bajuszát, gondosan megnézte, hogy íróasztala zárva van-e, majd fogta a kalapját, és lement az Erzsébet térre sörözni. Fél kettőkor jött vissza, és kérte a postát. A postakönyvet Gerencsérné vitte be. Mély meghajlással teszi Őméltósága asztalára a vaskos, fekete kötésű könyvet.

- Mindet aláírjam?

- Igen, méltóztassék csak nyugodtan. A doktor úr már látta valamennyit.

- No jó, én nem bánom, Margit asszony, de ha lecsuknak, maga főzheti nekem a kosztot, hehe...

A Mont Blanc lila krikszkrakszokat szánt az őméltósága számára teljesen érthetetlen üzemi diszpozíciók, versenytárgyalási pályázatok, devizaengedély-kérések megfelelő rubrikáiba. Valóságos török császári tugrákat rajzol, mintha azt remélné, hogy baj esetén azt mondhatja: kérem, ezt nem én írtam alá, hanem II. Mohamed szultán.

A doktor úr, doktor Rőmer Aladár, nyugalmazott egyetemi tanár, jogtudós, Rőmer Géza nagybátyja, a Mezőgazdasági Gépgyár Részvénytársaság jogtanácsosa és ügyvezető igazgatója. Sovány emberke, olyan kopasz, mint egy futball-labda. A háta mögött Imperátornak csúfolják, mert pont olyan, mint III. Viktor Emánuel exkirály és császár, csak bajusza nincs.

Margit az aláírt leveleket beviszi a doktor úrhoz.

- A méltó holnap Somosbányára akar utazni - jelenti.

Rőmer doktor felnéz az irathalmazból, pápaszemét előbbre csúsztatja az orrán, és fölötte néz át.

- Biztosan szüksége van száz pengőre.

Margit tisztelettudóan vihog, de nem szól. Vihogni azt jelenti: nagyon szellemesnek találom, amit doktor úr mond, én is észrevettem, hogy Karlsdorfer úr őméltósága csal az útiszámláknál. Hangos megjegyzést tenni megengedhetetlen bizalmaskodás.

- Mindent aláírt? - kérdi a doktor úr.

- Mindent.

- A devizahalasztási kérelmet is?

- Alá.

- És mit szólt hozzá?

- Észre se vette.

Most a doktor úr mosolyodik el ugyanúgy.

- Jól van, Margitka. Hívja fel Kemenes Tibort, hogy átküldhetnek érte. A postát majd ebéd után átnézem. Nagyon éhes?

Ez a kérdés minden délben felhangzik. Azt jelenti: szeretném, ha nem menne akkor ebédelni, amikor a többiek, mert nem fontos, hogy más is tudjon a londoni levélről. És erre minden délben ugyanaz a válasz: "Diktáljon nyugodtan, doktor úr, majd én később ebédelek." És már veszi is a gyorsírófüzetét, néhány jellel odafirkálja az ismert címet: G Roemer A. Hofhauser Ltd., London, Hampstead Square 4. És nem mintha anélkül nem tudná, csupán a rend kedvéért mellé írja: Stockholmon át. De mielőtt írni kezdene, kimegy a középső szobába, megnézi, elmentek-e már ebédelni a többiek.

Pontosan kettőkor valóban üres a nagy szoba.

Öt íróasztal áll itt, kettő az ablaknál, három középen. Az egyik ablak menti íróasztal Két Miklósé. Két szemüveges, barna hajú, harminchat éves férfi, a Rőmer család távoli rokona. A gyakornokokat egy gyűrött levél miatt halálra kínozza, akik ezért már többször megállapították, hogy jó, hogy Két Miklósnak csak a neve kettő, mert egyet is nehéz kibírni belőle... Fekete, faragott íróasztalán töméntelen holmit tart, piros ceruzát, vonalzót, kartotékokat művészien elrendezve. A tintatartónak támasztva jókora névjegykarton áll, rajta domborított betűkkel: Két Miklós cégvezető, az eladási osztály vezetője.

A másik ablaknál modern, világos színű íróasztalnál Tatár György ül. Az ő íróasztalán sosem volt egyéb, mint egy szürke színű dosszié, rajta tussal, redisztollal húzott, nagy nyomtatott betűk: Tatár György anyagbeszerzési osztályvezető, Országmozgósítási Előadó, Légoltalmi Parancsnok.

Egy zöld posztóval bevont, rozoga íróasztalnál ült ifjú Palánkay Emil gyakornok.

Palánkay reggel, amint leült íróasztalához, elővette japán nyelvkönyvét, és lelkes tanulásba mélyedt. Szívéből hitte, hogy hamarosan megvalósul a magyar-japán határ, és akkor belőle legalábbis tokiói nagykövet lesz, ha nem külügyminiszter. Palánkay egyenruhát hordott, magatervezte leventeparancsnoki egyenruhát fekete szövetből, számos arany rojttal, csillaggal és stráffal és hajtókáján a győzelem V jelvényével. Mindehhez csizmát és Turul-sapkát viselt. Sőt egy ízben nyilas karszalaggal jelent meg, de a karszalagot Karlsdorfer és Rőmer egységes fellépésére kénytelen volt zsebre vágni. Derékszíjjal járt, a szíjat egészen szorosra húzta, az ember azt várta, hogy egyszerre csak leválik a felsőteste, olyan vékony dereka volt. A sovány ifjú csontos arcát millió pattanás és nagy, görbe orr csúfította. Orra valaha egyenes, szép metszésű római orr volt, de egy semmeringi síkiránduláson nekiesett egy fának, bal lába és orrcsontja törött el. Ötödik gimnazista kora óta hatalmas monográfián dolgozott, A magyarság a legnemesebb faj címmel. Ez a dolgozat hivatva volna bebizonyítani, hogy minden kultúrnemzet uralkodó rétege magyar eredetű. Az angol nyelvben már talált is erre bizonyítékot. Az angol "eleven" szó, amelyet ugyan az elkorcsosult albioni torok "ilevn"-nek ejt, kétségkívül magyar szó. Körülbelül ezer évvel ezelőtt, a kalandozások korában, száz magyar lovas felkerekedett, hogy meghódítsa Angliát. Súlyos és hősi harcok után százból tizenegyen jutottak oda elevenen. Ők lettek az angol királyi családok ősei, ezért őrzi emléküket az "eleven" szó, és ezért jelent ez a szó az ángliusok nyelvén "tizenegy"-et. Vagy ki tagadhatná, hogy a Tudor-ház tagjai, vagyis a Tudorok minden bizonnyal rokonságban állnak a magyar tudorokkal? Fő művén kívül Palánkay egy rövidebb tudományos munkán is dolgozott, amelynek egyelőre még csak a címe volt kész. A zsidó, a fajtiszta népek vérszívója. Első pont: Vajon embernek tekinthető-e a zsidó?

Egy tavaszi reggelen, amikor a kiment számlák könyvébe ügyesen belerejtette tudományos jegyzeteit, és éppen az előbb említett, nehéz témán dolgozott, Karlsdorfer őméltósága hívatta.

- Kérem, kedves Palánkay úr - mondta neki Karlsdorfer -, legyen olyan jó, fáradjon át a városházára, és adja át ezt a levelet vitéz lófő Hajtay Csaba úrnak.

Palánkay elfintorította az orrát, ő nem altiszt, hanem leventeparancsnok és egyetemi hallgató. De a tavaszi nap olyan szépen sütött, és százszor kellemesebb egyet lógni az Andrássy úton, mint itt ülni ebben a koszos irodában, hát szó nélkül átvette Karlsdorfertől a levelet.

Félóra múlva már vissza is jött dicstelenül. Vitéz lófő Hajtay Csaba mérhetetlenül felbőszült azon, hogy Palánkay nem szólította nemzetes úrnak. Kikapta a leventeparancsnok kezéből a levelet, őt magát pedig kidobta. Karlsdorfert pedig felhívta telefonon, és megkérte, hogy máskor ne ilyen nagy orrú, neveletlen zsidó kölyökkel küldje a leveleit. A vérig sértett Palánkay visszaült íróasztalához. Megadta műve első kérdésére a választ: a zsidók nem tekinthetők embereknek.

Palánkay íróasztala ócska ugyan, de jó nagy. A másik két gyakornok asztala viszont kicsi. Egyiknél Kern Gizi ül, a másiknál Csaplár Ágnes. A hatalmas iratszekrény is éppen Ágnes és Gizi íróasztala mögött van, akárki akármit keres, egyszerűen odatelepszik a két lány asztalához. Még a szomszédos könyvelési szobából is átjárnak ide iratokat keresni. A három könyvelő különösen ellenszenves népség. Őket nem érdekli a postázás, őket nem hívhatja be este kilenckor a doktor úr levelet diktálni. Ők csak szétdobálják az irattárat, és folyton árulkodnak, hogy ezt sem lehet megtalálni, azt sem látják a helyén. Egy idősebb van közöttük, Lusztig úr, aki mindig könyökvédőt hord. A másik két lány alig idősebbek Csaplár Ágnesnél. Dobrai Jolán és Dékány Anna.

Gerencsérné éppen csak kidugta orrát a doktor szobájából.

Az öt íróasztal gazdátlan volt. Csaplár Ágnes asztalára letett egy cédulát. "Hívja fel telefonon a szerelmét. Küldhetnek a devizakérésért." - És visszament a jogtanácsos szobájába. Nagy férfikarórája hangosan ketyegett. Fél három. Négyig megírja a londoni levelet, ötig hazaszalad, megebédel. Persze fél hatra nem lesz kész a postával, a gyakornokok majd megint morognak, hogy éjfélkor kell postára menniök. A mai fiatalok ilyenek. Randevú, mozi, hangverseny, csak dolgozni nem szeretnek. Amikor Gerencsérné gyakornok volt, sokszor tizenegy után indult a postára.

"Kedves Géza és Andris, mint legutóbb közöltem..."

"Dear Géza and Andris as I told you last time..." - írja mindjárt angolul Gerencsérné...

Így telik el egy nap a Mezőgazdasági Gépgyár irodájában, egyformán. Gerencsérné ablakán sűrű függöny, azt se látja, hogy odakinn napsütés van, vagy hóesés. Az utcán rikkancsok Dünkirchent kiabálják, aztán Párizst, aztán Tobrukot, Sztálingrádot, Voronyezst, Tatár-hágót...

Éjfél után kettőkor csengettek Két Miklós cégvezető lakásán.

- Behívó - mondta a feleségének.

Az asszony kábultan ült fel az ágyon. Vörösbarna haja csapzottan az arcába lógott, hunyorgott a lámpafénytől, és rémülten figyelt az előszobából beszűrődő zajokra.

Két átvette a postástól a fehér cédulát, aláírta a tértivevényt. A postás táskájában egész köteg behívócédula volt.

- Szép kis örömet szerez az embereknek - morogta Két, amikor visszaadta a ceruzát.

- Közben másvalaki meg az enyémet hozza - felelte a postás. - Úgyis megdöglünk, nem mindegy, hogy előbb vagy utóbb?

A cégvezetőt méregbe hozta az asszony ijedt tekintete.

- Mit bámulsz rajtam? Még nem a halálhíremet hozták. Van itthon konyak?

- Van.

- Fel fognak menteni? - kérdezte az asszony.

Két felelet helyett vállat vont. - Tatárt felmentették.

- Őt igen.

- Hát akkor téged ezerszer inkább.

A férfi nem felelt, hanem töltött a konyakból.

Kétné fejére húzta a paplant, és falnak fordult: vacogott a félelemtől. Hallotta, hogy férje kimegy a fürdőszobába, kinyitja a vízcsapot. Ilyenkor felöltözik? Várta, hogy Miklós visszajön, leül mellé, megmondja, mit tervez. Biztosan Tatárhoz akar elmenni. Könnyes szemét beledörgölte a paplan sarkába. Elaludt, nem is hallotta, amikor Két becsapta az előszobaajtót. Hajnali négy óra lehetett. Barátságtalan, hűvös reggel. Szürke volt az egész világ, a járdák, a házfalak, az ablakokat elsötétítő papírfüggönyök, szürke volt maga az ég is. Két szapora léptekkel ment végig a Veres Pálné utcán, az Eskü téren pedig befordult a híd felé. Lement a rakpartra, leült a legfelső lépcsőre, és nézte a Dunát. A víz is szürke volt, és szürke faágat sodort. Szürke volt az Erzsébet-híd karcsú íve, a Gellérthegy lomha tömbje is. Gyerekkorában látott egyszer egy könyvet, nagy, szürke fedele volt, a fedélen különös kép: gomolygó füst, földig lógó, szomorú felhők, egymásra borult, szürke emberek, ágaskodó, nyerítő lovak "Mi ez?" - kérdezte akkor megrettenve. "Háború" - felelte az apja.

Hideg van - gondolta Két, és nézte a vizet. A foga össze-összekoccant. Majd hirtelen egész testében remegni kezdett, görcsös rángások futottak végig kezén-lábán, gyomra megfájdult. - Félek - motyogta. - Nem akarok kimenni a frontra.

Tovább ült a kövön mozdulatlanul. Homlokát hideg, nyirkos verejték lepte el. Saját magát látta, amint ott fekszik a könyv fedőlapján agyagos földön, és fölötte lovak patái taposnak.

Német uszályhajó húzott felfelé a Dunán. Lassan, erőlködve húzta az apró gőzös. Jól meg lehet rakva Bácska gabonájával. Itt meg jegyre sincs kenyér.

A felső rakparton végigcsörömpölt az első villamos.

Kétet mintha az ébresztette volna fel, hirtelen felugrott.

Elmegy Tatárhoz. Könyörögni fog neki. Pénzt ígér. Akármit, csak mentsék fel. Ékszert ad neki: odaadja az érdi szőlőt... Mentsék fel. Tatár is apa, meg fogja érteni. Van kétezer pengőjük a bankban, odaadja. Tatár pénzért mindent megtesz.

Szinte futott vissza az Eskü térre, mintha minden azon múlnék, hogy hány perc alatt ér az Izabella utcába.

Tatár aludt még, amikor becsöngetett náluk. Az öregasszony nyitott ajtót, Tatár nyolcvanéves anyja, aki úgy félt a fiától, hogy bebújt a kamrába, amint az hazajött.

- Nem kell felébreszteni, majd megvárom - mondta Két, és bement az ebédlőbe. Régen nem járt Tatáréknál, és egészen meglepte, hogy most is ugyanazt a kellemetlen szagot érzi a szobában, mint másfél vagy két évvel ezelőtt. Talán a falaknak van ilyen szellőzetlen, rossz szaguk, avas zsír, égő gumi, por és penész keveréke. A szobában félhomály volt, az egyik roló le volt engedve. Két idegenül nézegette a szobát. Persze a bútor sem a régi. És mennyi szőnyeg. Havi hétszázból?

- Szervusz, Miklós.

Tatár jött ki a szomszéd szobából papucsban, hálóingben, borostásan, beesett arccal. Mindkét kezét kitárta vendége felé, és a "szervusz"-t furcsán, "szejvusz"-nak ejtette. Persze... nincs benn a műfogsora!

- Megbocsátasz egy pillanatra, máris felöltözöm.

- Hogyne... persze, csak parancsolj... én törtem be hozzád hajnalban.

Tatár kivonult a fürdőszobába.

Ennek nem lehet kétezer pengőt ígérni. Négyet se. Annyit lophat, amennyi belefér. Hogy mondta Rőmer doktornak, hogy ne bízza Tatárra az anyagbeszerzést, ő maga jól el tudja látni a könyvelési osztály vezetése mellett is, és ez a gengszter tízezreket fog zsebre vágni. A doktor erre csak felnézett a szemüvege fölé, elhúzta a száját. "Azt hiszed, csak a családnak szabad lopnia?" Még most is felforr a vére, ha eszébe jut. Szerencsére a míniumbeszerzést még lebonyolíthatta. Azon maradt a kétezer pengős takarékkönyv.

Tatár negyedóra múlva visszajött. Nem lehetett ráismerni. Megborotválva, megfésülve, kölnizve, hófehér fogsorral, teljesen felöltözve. Barna öltönyben, krémszínű selyemingben, sötétzöld tisztaselyem nyakkendővel.

- Reggeliztél már, Miklóskám?

Két csak a kezével intett, hogy nem kér semmit. Tatár csöngetett, és az öregasszony világoskék damasztabroszt hozott be.

- Csak egy reggelit, mama, de gyorsan.

Tatár az ebédlőszekrényhez ment, pálinkát és sós süteményt vett elő. Miközben töltött, megkérdezte:

- Behívtak?

- Be.

- Mikorra?

- Holnapra.

- No, igyunk. Egészségedre.

- Gyuri... mit csináljak?

- Mit csinálj? - álmélkodott Tatár, és felhajtotta az italt. - Bevonulsz, és azt csinálod, amit a többiek.

- Gyerekem van.

- Hát mit tehetek én?

- Amit akarsz... jóban vagy a katonai parancsnokkal.

- Hagyd ezeket a zöldségeket.

- Téged is felmentettek.

Tatár vállat vont.

Két érezte, hogy az arca verejtékes lesz.

- Értsd meg, Gyuri, minden áldozatra kész vagyok. Nem akarok megdögleni most, amikor úgyis vége... Itt vannak az oroszok a Kárpátoknál... Segíts rajtam, öregem. Ígérj pénzt a katonai parancsnoknak.

Tatár a kés nyelével kocogtatta a lágy tojás héját. Föl se nézett.

- Ez egyszer úgy tekintem, mintha nem hallottam volna hazaáruló kijelentéseidet.

Két fehér lett, mint a fal.

- Te akarsz eltekinteni valamitől? Te szeretnél fölébem kerekedni, te világ alja! Te, akiből én csináltam embert?!

Tatár nem felelt. Lassan, gondosan merítgette a kiskanalat a tojássárgájába.

- Így is jó - halkította a hangját Két. - Így is jó. De ha kenyértörésre kerül a sor, mégiscsak én vagyok a rokona a Rőmer családnak, nem te. Jó volna elfelejteni a régi dolgokat, mi?

- Azokkal a régi dolgokkal neked nincs sok hencegnivalód - felelte Tatár nagyon nyugodtan, de az arca pirosodni kezdett. - Loptam? Veled együtt loptam. Téged tisztára mosott a rokonság. De ez csak akkor volt. Most, ha valaki megdöglik kettőnk közül, az te leszel...

- Ez a hála... ez a hála, te gazember... Hát majd... felmentenek nélküled is... de aztán röpülni fogsz.

Nem is emlékezett rá, hogy került ki az ajtón. Hát persze hogy nem kellett volna idejönni. Tudhatta volna: Tatárnak csak öröm, ha őt behívják, rég várt öröm. Ha ugyan nem ő küldetett neki behívót.

Bement az első kávémérésbe, reggelit kért, de nem nyúlt hozzá. Az asztalon dobolt idegességében. A doktorral fog beszélni. Rőmer Gézára fog hivatkozni. Azt fogja mondani, hogy mielőtt kimentek Londonba, meghagyták, hogy őt az utolsó percig mentsék fel, és tartsák vissza a vállalatnál. A könyvelést nem lehet ilyen időkben másra bízni. Ezt a doktor is meg fogja érteni.

Gerencsérné csípőre tett kézzel állt a nagy szoba közepén, és szidta Kern Gizit és Csaplár Ágnest.

- Én már tizenhét éve vagyok tisztviselő, de ilyen gyalázatosságot el sem tudtam képzelni. Randevúja van, erre otthagyja a postát. És ha milliószor randevúja van. A kötelesség...

- Este fél hatig tart a munkaidő - mondta Ágnes dacosan.

- Először is ne vágjon az idősebb szavába, jó? És mi az, hogy fél hatig tart a munkaidő? Fél hatkor leteszem a malteroskanalat, ugye? Az orvos felvág egy hasat, letelt a munkaidő, nem varrja össze. A hajóskapitány félig ereszti le a horgonyt, a mozdonyfűtő leül a szénre, és malmozik, mert letelt a munkaidő.

- Kiadhatta volna korábban is a postát.

- Amikor én ilyen taknyos voltam, ki se mertem nyitni a számat a fölöttesem előtt. Maguk nem tisztelnek munkát, rangsort, tekintélyt, maguk rosszabbak, mint a bolsevikok. Jöjjön ide, Miklós, és hallgassa meg, milyen disznóságot csinált ez a két mákvirág.

- Bánom is én ezeket a hülyeségeket. Behívtak.

Gerencsérné összecsapta a kezét. Villámgyorsan végiggondolta, mit jelent számára Két bevonulása. Mindenekelőtt felszabadul nyolcszáz pengő zsidó fizetés, és akkor végre ő is remélhet vagy kétszáz pengő javítást. Továbbá Miklós undok fráter, egyszer bepanaszolta a doktornál, hogy udvariatlanul beszél a vevőkkel. De még mindig milliószor jobb Tatárnál. Márpedig ha Két bevonul, Tatárral nem lehet majd bírni.

Mindezt sebtiben eldöntötte, és ennek megfelelően sopánkodni kezdett.

- Behívták? Már senki sem marad itthon? Úgyis restancia van a könyvelésben, pont ilyenkor kell nekik valakit háborúba vinni.

- Hallgasson, Gerencsérné! - ordított felbőszülten Palánkay. - Hogy merészel így beszélni? Persze mi köze magának a mi harcunkhoz, mi köze magának az ezeréves határokhoz a Kárpát-Duna-Nagyhazához? Maga akkor örülne, ha a nyakunkra ülnének a bolsik.

- Lesz még maga kisebb fiú is, Palánkay - felelte Gerencsérné, és visszavonult saját szobájába.

Kern Gizi a postát bontotta, és közben potyogtak a könnyei.

- Hülye vagy, mit izgulsz úgy - súgta Ágnes. - Én követtem el a hibát, nem te. Gerencsérnének is megmondtam, a doktornak is szólok. Azt hiszed, olyan fontos volt az az adóigazolás? Az egész versenytárgyalás tiszta csalás. Hallottad, amikor Karlsdorfer mondta a doktornak, hogy elintézte az alispánnal, úgyis mi kapjuk meg a szállítást, csak a rend kedvéért kell árajánlatot küldeni... Te, igazán ne bőgj már. Ördögbe is, minek mentem el a hangversenyre. Tibor nem is volt ott.

- Ne-em?

- Nem - felelte Ágnes, és most az ő hangja fordult sírósra.

Két Miklós tenyerébe támasztotta állát. A szemközti házat nézte, a földszinti kocsma kopott cégtábláját. Az első betű nem látszott ide, csak annyi, hogy OR, SÖR, PÁLINKA, és ez most úgy idegesítette, hogy legszívesebben lerohant volna hozzáírni a hiányzó B betűt.

Rőmer Aladár doktor kilenc óra tájt jött be.

Keresztülment a nagy szobán, fejbólintással válaszolt a tisztviselők üdvözlésére.

- Jó reggelt. Mi újság?

- Behívtak.

Rőmer doktor már éppen a szobája ajtajában volt. Tatár a sarkában a reggeli postával.

- Hát gyere be, beszélünk a dologról - mondta Rőmer, és már ki is ment a szobából.

"Mit kell ezen beszélni? Adjon utasítást Tatárnak, hogy hívja fel a katonai parancsnokot, és kész..."

A doktornál nemcsak Tatárt találta. Gerencsérné is benn volt, és magából kikelve sorolta a gyakornokok szörnyű bűneit.

- Egyáltalán nem érdemesek arra, hogy ilyen hagy hírű cégnél dolgozhassanak.

A doktor a ceruzájával játszott.

- Jó. Majd jöjjön vissza később. Ülj le, Miklós. Meg kell beszélnünk, hogy ki vegye át a munkádat - mondta.

Vége. Szóval elengedik. Nyirkos lövészárokban fog feküdni, gránátot dobni, rohamra menni, lelőni embereket, akik neki sose vétettek, kötözőhelyen feküdni, vérezni, hörögni... szemben torkolattüzek világítják meg az éjszakát, hó esik, fáznak, dübörög a föld, bombák robbannak... az Isten nevére... mentsenek fel...

- Mi az, ide sem figyelsz? Kit ajánlasz magad helyett?

Két megint csak nem felelt. Senkit sem ajánl. Bánja is az irodát. Tőle felfordulhatnak. Tőle akár sose könyveljenek egy sort se.

- Nos? - türelmetlenkedett Rőmer.

Két felugrott:

- Doktor úr... mentsenek fel... ne engedjenek... nem akarok kimenni a frontra. Nem akarok megdögleni. Mi közöm nekem ehhez a háborúhoz? Kérem, utasítsa Tatárt...

Tatár arca hideg volt, mint a jég.

- Meg lehet győződve, Két kolléga úr, hogy megtennék önért mindent. De nem tűnhetünk fel olyan színben a katonai parancsnok úr előtt, mintha baráti alapon menne a dolog. Önről mindenki tudja, hogy rokona a Rőmer családnak. Így hát nyilvánvaló, hogy a doktor úr alá sem írhatná a kérést.

Rőmer doktor hálás mosollyal nyugtázta Tatár fejtegetését, és sajnálkozva tárta szét a karját.

- Mennyi volt a fizetésed, Miklós?

- Nyolcszáz pengő.

- A feleséged rendszeresen meg fogja kapni a fél fizetést. Nos, járj szerencsével, Miklós.

Kezét nyújtotta Kétnek, de az nem válaszolt. Elvörösödött, sarkon fordult, indult az ajtóhoz.

- Azonnal állj meg! - üvöltött rá a doktor. - Hogy mersz így viselkedni? Talán én csináltam a háborút? Én hívtalak be katonának? Ha nem adod át rendesen a dolgaidat, akkor ide többé be nem teszed a lábad.

Két megállt, mint egy kivert kutya.

- Mit akarnak tőlem?

- Jelölj ki valakit a könyvelési osztály vezetésére. Ha nem tudod a munkát senkinek átadni, új embert veszünk fel.

Más nem hiányzik. Akkor aztán tényleg keresheti a helyét, ha visszajön. Most először gondolt arra, hogy nem hal meg mindenki a háborúban, vissza is lehet jönni. Megfordult, visszaült a fotelbe, megpróbált gondolkozni.

- Na, mi lesz, Miklós?

- Van itt egy gyakornok. Mérlegmunkánál segített is a könyvelésben. Nagyon ügyes.

- Melyik az?

- Csaplár Ágnes.

- Csaplár? Az a szőke?

- Az.

- Hány éves? - kérdezte Rőmer.

- Húsz, huszonegy.

A doktor Tatárra nézett. Tatár elhúzta a száját. Egy ilyen taknyost főkönyvelőnek. De aztán hirtelen mást gondolt. Az csak jó, ha új ember nem tolja most ide a képét.

- Nos, mi a véleménye Csaplárról, Tatár cégvezető úr?

Tatárnak meglepetésében nyitva maradt a szája. "Cégvezető úr?" Nem tévedésből mondta Rőmer? Nem. A doktor mosolygott. Két halálsápadt lett.

- Köszönöm... nagyon nagy kitüntetés...

- No, majd a cégjegyzés után iszunk rá - felelte a doktor, és mosolygott. - Szóval mi a véleménye cégvezető úrnak?

- Jó lesz. Azt hiszem, nagyon jó lesz.

- Hívják be.

- Menj érte, Miklóskám - szól Tatár. - Én addig kikeresném a törzslapját.

A páncélszekrényből kiemelt egy sárga dossziét, amelyen kívül egyetlenegy, vörös betűkkel pingált szó volt: TITKOS.

Tatár gyorsan végiglapozta.

- Meg is van. Született ezerkilencszázhuszonkettőben Nové Zámkyban. Mi a fene, ez cseh? Nem. Apja pesti. Anyja odavalósi. Iskolai végzettsége kereskedelmi iskolai érettségi, vallása római katolikus. Apja, anyja katolikusok...

- A nagyszülőket is nézze meg. Az embert mindig érhetik meglepetések.

- Nézem, hogyne... - és Tatár szétdobált egy csomó házasságlevelet és keresztlevelet a foteleken.

- Persze még Karlsdorferrel is jóvá kell hagyatni - gondolkozott hangosan Rőmer.

- A méltó nem fog akadékoskodni. Különben is Csaplár az egyetlen, akit szível a tisztviselők közül, mert hozott neki négy üveg Parker tintát. Hopp, megvan a nagymama. Katolikusok mind.

- Az apja micsoda?

- Katolikus.

- Nem. A foglalkozása.

- Lakatos.

- Ajjaj. Szóval prolik.

- Prolik.

- Ezek a prolik mind kommunisták.

- Majd én kezelésbe veszem az új főkönyvelőt, nem lesz kommunista.

- Azért csak szóljon át a katonai parancsnokságra, cégvezető úr, hogy nézzék meg egy kicsit a környezetét.

Két jött vissza Csaplár Ágnessel.

Ágnes elfogódva lépett be, majdnem elbotlott a szőnyeg sarkán. Harmadik éve van a vállalatnál, de külön még sosem hívatta be a doktor. Elsején szoktak bejönni, de akkor Palánkay, Kern és ő, hárman együtt. Mert a fizetést mindig a doktor adja ki, és rangsor szerint kell érte bejönni. Először jön Két, a főkönyvelő, aztán Gerencsérné és Tatár, utána a három könyvelő, azután következnek ők, a három gyakornok, és legvégén Vargáné, a takarítónő. Karlsdorferhez viszont Rőmer megy be, helyébe viszi a pénzt. A doktor olyan lassan számolja le a fizetést, mintha szíve szakadna meg minden fillér után, és meg kell köszönni a pénzt.

- Foglaljon helyet, kedves Csaplár kisasszony.

Ágnes megzavarodva ült le a hatalmas bőrfotelbe. Szoknyáját esetlenül lejjebb húzta a térdén. Rőmer az íróasztal mögötti karosszéket egészen oldalra húzta az íróasztal sarkáig. De nem maradt ülve, hanem fel-alá járkált a szobában. Az igazgatói karosszéken egy vastagra tömött, kopott bőrpárna feküdt. A párna valamikor Hofhauser András igazgató tulajdona volt, és izgalmas történet fűződik hozzá.

A húszas évek végén dolgozott a vállalatnál egy gépírónő, Rékai Gizi nevezetű, nagyon szelíd, jóravaló, jó munkaerő. Egy napon megjelenik az irodában a rendőrség, keresik Rékai Gizit. És már viszik is, még csak azt sem engedik meg neki, hogy a kabátját felvegye. A többi rendőr nekiesik az irodának, feltúrnak mindent, azt sem mondják meg, hogy mit keresnek. Közben szidják a bolsikat, szidják a zsidókat kegyetlenül. A két igazgató tiltakozik, telefonálni akarnak a belügyminiszternek, de persze a telefonnál is rendőrök állnak. Kinyittatták a kasszát: semmi. Felfeszítették az íróasztalokat: semmi. Pincét, padlást átkutattak: semmi. Így telt el az egész délelőtt. Hofhauser igazgató úr magánkívül volt, azt mondta a vezetőjüknek, egy hadnagynak, hogy a takarítást megfizetteti a rendőrséggel. A hadnagy erre azt mondja, bocsánatot kérnek, de ez neki kötelessége volt, köszöni alássan, mindjárt alá is írják a jegyzőkönyvet. Ebben a pillanatban észrevette Hofhauser karosszékében a kerek párnát. Odaugrott, a párna egyik oldala friss cérnával volt bevarrva. Feltépi - mindenkiben meghűl a vér. Kihull belőle egy köteg röpcédula. "Ifjúmunkások, ne tűrjétek a kizsákmányolást!" Hofhauser igazgató úr majd elájult, hogy ő ezen ült, és nem vett észre semmit. Hát ilyesmire képesek a kommunisták. Befurakodnak egy tisztességes céghez, ráültetik a vezérigazgató urat a röpcédulákra... De azóta is, akit felvesznek a Mezőgazdasági Gépgyárba, annak alá kell írnia, hogy nem politizál, és nem lép szakszervezetbe...

Rőmer doktor, mintha csak megérezte volna, mire gondol Ágnes, egy pillanatra a bőrpárnára nézett. Hm. Ennek lakatos az apja.

- Hol érettségizett Csaplár kisasszony?

- Kereskedelmiben. A gróf Zichy Rafaelnében.

- Községi iskola az?

- Nem. Apácák tanítottak.

- Igen... hiszen ez kitűnő. Nagyon kitűnő, Csaplár kisasszony. Az igazgatóság nagyon meg van elégedve az ön munkájával. Komoly és megtisztelő feladatot bízunk önre. Két Miklós kollégánk bevonul, hogy... hogy a hazájáért... a hazánkért harcoljon. Egyelőre ideiglenesen önt nevezem ki a könyvelési osztály vezetőjének. Ön, ugyebár, ért a könyveléshez?

- Igen - mondta Ágnes, és gombócot érzett a torkában. - Igen, mindig jelesem volt könyvvitelből...

- Mennyi is az ön jelenlegi fizetése, kedves Csaplár kisasszony?

- Százharminc pengő - felelte Ágnes.

- Százharminc pengő... az, ugyebár, igen szép pénz ilyen fiatal korban. Én két koronával kezdtem, Csaplár kisasszony, bizony, két koronával, az apám ügyvédi irodájában... mi a megváltozott beosztásához természetesen a fizetését is felemeljük... Mégpedig kétszázötven pengőre.

A doktor kezet nyújtott. Ágnes elfulladt izgalmában.

- Nem lesz nagyon hülye ez a nő? - kérdezte Rőmer, amikor Ágnes mögött becsukódott az ajtó. - Na, mindegy. Cégvezető úr, legyen szíves, diktáljon le egy levelet, amelyben értesítik, hogy mától kezdve ő felelős a könyvelési osztály ügyeiért. Írassa alá a méltóval is. Bejött már?

- Még nincs itt. Lehet, hogy vadászni ment.

- Jó. Hát akkor legyen szíves, mutassa meg neki később. Ne sokat magyarázzon, írja alá, és kész.

- A méltóságos úr mindent aláír, amit elébe teszek - mondta Tatár, és elvigyorodott.

- Délben őméltóságával együtt átmegyünk hármasban a céghivatalba. Más, azt hiszem, nincs is... Ja, igen. Gerencsérné akart valamit jelenteni, kérem, küldje be.

Margit rettenetes sopánkodással vonult be. Bal kezével sima, fekete kontyát igazgatta, jobbjában iratcsomót lóbált.

- Kérem... Csaplár kisasszony ahelyett, hogy ott maradt volna a postán, rábízott mindent Kern Gizire. Kern nem ellenőrizte a borítékot...

A doktor könyökére támaszkodott, és jobb keze hüvelykujjával fájós zápfogát ütögette.

- Kern. Igen. Kernnek mennyi fizetése van?

- Száz pengő.

- Kétnél marad négy... Hogy állunk a zsidókkal?

- Az üzemirodában már csak ketten vannak, itt még négy.

- Kéttel és Kernnel együtt?

- Igen.

- Hát mondjunk fel Kernnek is. Írja meg, a szokott szöveget. A kényszerítő körülményekre való tekintettel, sajnálattal értesítjük...

- Igen is. És Csaplár?

- Mit akar Csaplárral?

- Jelentettem, hogy a postán tegnapelőtt este...

- Hagyja már a fenébe azt a postát. Csaplárt kineveztem főkönyvelőnek. Beszéljen vele udvariasan, mert mától kezdve a maga főnöke is.

- A... hogy... én... a... a...

Gerencsérné kijött a doktor szobájából. Azon gondolkozott, szóljon-e Kern Gizinek a felmondásról. Végül is úgy döntött, hogy nem szól, szegény ördög ráér hétfőn megtudni, amikor már Karlsdorfer aláírta.

Margit, aki nemcsak az elbocsátást, de a halálbüntetést is enyhének találná a kötelességmulasztásért, most mégis rosszkedvet, sőt bűntudatot érzett. Ha Csaplárt is, Kernt is behívatta volna a doktor, alaposan megmosta volna a fejüket, megmondta volna, hogy máskor hallgassanak Gerencsérné szavára, akitől csak szépet és jót tanulhatnak... De így...

Leült az írógéphez, és sóhajtozva fogalmazta a felmondólevelet.

Két bevezette Ágnest a könyvelésbe. Lusztig úr ijedten ugrott fel. Dobrai Jolán és Dékány Anna az ajtónak háttal állt, összebújva vihogott valamin, és nem vette észre Lusztig úr ijedt jelzéseit.

- No, mi az, Joli, miért nem könyvelnek?

Dobrai hátrafordult.

- Ne ijesztgessen, Miklóska, mert szörnyethalok. Tud franciául?

- Kicsit - felelte Két.

A két lány megint összevihogott.

- No, akkor fordítson nekünk. A képeket értjük... de a szöveget nem.

És letették az asztalra Marcel Prévost Lettres à Françoise mariée-ját.

- Ebben semmi olyan nincs, amit maguk gondolnak. Lelki tanácsok. Olyanformák, mint, mondjuk, Kölcsey Parainézise.

- Hihi. El tudom képzelni. Azért fordítson egy kicsit.

- No, hagyjanak békén. Most nincs kedvem.

- Kérem szépen, főkönyvelő úr, ez egész nap így megy - siránkozott Lusztig úr. - Joli kisasszony még mindig nem csinálta meg a folyószámlák lezárását. Kérem szépen, március közepe van, de nincs készen a negyvenhármas mérleg.

- Mindezt jelentse az utódomnak. Bemutatom az új főkönyvelőjüket.

Lusztig haptákba vágta magát.

- Nagyon örülök, Csaplár kisasszony. Biztosíthatom, hogy meg lesz velem elégedve. Én, kérem szépen, nagyon megbecsült könyvelő voltam a Hatvani Cukorgyárban, és még most is ott lehetnék, talán már mint osztályvezető, ha szegény feleségem nem betegszik meg, és nem kell Pestre hoznom. Az idén ünnepelném a huszonöt éves jubileumot de kérem szépen, van az embernek kedve manapság ünnepelni? Én nem így képzeltem el az életet, Ágnes kisasszony. Zeneakadémista voltam, kérem, hegedű tanszakos... Én nagyon örülök, hogyha itt rendet méltóztatik csinálni, mert én hiába mondom a kisasszonyoknak, hogy akár van háború, akár nincs háború, a könyvelésnek rendben kell lenni. Azt mondják, mit izgatja magát ez az öreg zsidó, úgyis ki lesz rúgva. Pedig, kérem szépen, az én feleségem őskeresztény, én árja-párja vagyok... Amikor feleségül vettem, jött az egész rokonság. Lajos, nem szégyelled magad...

- Légiriadó, légiriadó! - kiabált be Vargáné. - Tessék készülődni, Dunaföldváron már "vigyázz!" van.

- Kérem... ezer bocsánat, majd máskor elmesélem - ijedezett Lusztig úr, és villámgyorsan tömte a fémdobozokba a szerte fekvő kartonokat. - Segítsenek már, Jolika, Annuska, legalább a naplóíveket szedjük össze.

Az utcáról vad robaj hallatszott: az üzletek rolóit húzták le. Azután nyomasztó csend lett, az autók, villamosok megálltak. Egy távoli rádió harsogott. "Légiveszély, légiveszély, Budapest... Budapest." "Budapest, vigyázz! Budapest, vigyázz!" Az udvaron a házmesterné kétségbeesetten verte a kolompot, és már bőgtek is a szirénák.

Már harmadszor bőgött fel a sziréna. Odakinn a folyosón is csak a légóőrség járt. Mire leértek az óvóhelyre, éppen csukták a vasajtót - mindenki ott volt már. A boltíves, sötét pincében két sor pad állt a fal tövében. A padon egymás mellett kuporogtak a lakók. Ijedt arcuk zöldesszürkének látszott a rossz világításban. A sok hátizsák, pokróc pulóver, elemózsia még fojtóbbá tette a dohos levegőt. Raizné, a második emeleten lakó villanyszerelő felesége elkeseredetten kiabálta:

- Ha nem esik ránk a bomba, a büdösségtől fogunk ittmaradni. - Éppen dagasztás közben érte a riadó, csak annyi ideje volt, hogy edényruhát dobjon a tésztára. Így is nagy kérdés, hogy megkel-e az a szerencsétlen kalács. Az ember nagy keservesen szerez egy kis lisztet, cukrot, ebben a nyomorult világban, gürcöl vele, és tessék, még jó, ha csak a tészta pusztul el, és nem ők...

Tompa dörrenés hallatszott. Ijedt csend támadt egyre. Palánkay, aki az óvóhely legmélyebb zugában, a Tékozló fiú lábánál ült, hasfájósan összegörnyedt.

A Tékozló fiú megtérése című képet múlt héten az Actio catholica felhívására ragasztották ki, "hogy a megpróbáltatás óráiban bűnbánatot ébresszen a lelkekben". A kép alá kis, négyszögletes asztalkát állítottak, a házmesterné ajándékozott rá egy hímzett terítőt, a Mezőgazdasági Gépgyár tisztviselői vásároltak egy feszületet, és a lakók a rögtönzött oltárt gyertyával és virággal árasztották el. Még Raizné is hozott a múltkor hóvirágot, mondván, hogy ha nem is használ, de ártani nem árthat. Néhány öregasszony körültérdepelte az oltárt, és buzgón morzsolta a rózsafüzért.

Palánkay az óvóhelyre rohanásban csodálatos ügyesség tett szert. Amikor az első sziréna felzúgott, bevágta íróasztalát, hóna alá csapta a japán nyelvkönyvet, és hármasával ugrált a lépcsőn lefelé.

Második riasztáskor már ott állt a Tékozló fiú előtt, és miközben szembenézett a megtért bűnössel, elhatározta, ezentúl rendesen eljár a misére, és pénteken nem eszik húst.

Újra hatalmas dörrenés hallatszott. Vargáné, a ház légóparancsnoka a légoltalmi tanfolyamon tanultakhoz híven, biztatóan mondta:

- Nem kell félni... valahol becsaptak egy ajtót.

- Jó nagy ajtó lehetett - rebbent a földszinten lakó, vörös hajú szabócska szeme.

- Nem fognak ide bombát dobni, meglátják... eddig is volt légó úgy ijesztgetésül... de bombát nem dobnak... város közepére, lakónegyedre - mondta az öreg Kollár.

- Nem dobnak? Hát a robbanó babák, amik leviszik a gyerekek karját? - avatkozott bele a házmesterné.

- Mese az, anyuskám. Látta maga azokat a babákat?

- Piszkos bolsi, fogja be a száját, mert elvitetem.

Mindenki a Tékozló fiú előtt hadonászó Palánkayra nézett, csak a vörös szabó húzta be ijedten a nyakát.

- Igenis, dobálnak robbanó babát. Az ellenség terrortámadásokat intéz békés városok ellen. De mi nem félünk...

Bumm. Most sokkal közelebbről csattant valami.

Palánkay kimeresztette a szemét, egyet-kettőt némán tátogott, és leült.

A pincében nevetés harsan. Most igazán csak a vasajtó csapódott. A megfigyelők jöttek és jelentették, hogy a riadónak vége van. Ágnes a légiriadó alatt azon töprengett, hogy mit szól majd Tibor a kinevezéshez. És mikor fogja megtudni? Tibornak kellett volna jelentkeznie a csütörtöki hangverseny miatt is... Ha nem telefonál, úgy is jó.

Felmentek az irodába. Visszaült az íróasztalához, a fiókokból minden elintézendő iratot előszedett - ezeket a másik két gyakornokra testálja, ő holnap reggel már főkönyvelő.

Két Miklós asztalán megcsörrent a telefon.

Ágnes összerezzent, amikor Két beleszólt a kagylóba.

- Jó napot, Tibor. Behívtak. Csaplár kisasszony az új főkönyvelő. Ezentúl vele tárgyal. Igen, azonnal idehívom a telefonhoz.

- Kezét csókolom, Ágnes. Ugye, nem haragszik, hogy nem tudtam még felhívni a hangverseny miatt, de folyton légiriadók... - kezdte Tibor.

Milyen szépen hazudsz - gondolta Ágnes -, különben miért hazudna... lehet, hogy fel akart hívni - és gyorsan beleegyezett Tibor kérésébe. Iroda után, pontosan ötkor találkoznak az Operánál.

Tibor már várt rá.

Selyempapírba burkolt, selyemszalaggal csinosan átkötött csomagot szorongatott a kezében.

- Üdvözlöm az újdonsült főkönyvelőt - hajolt meg -, és fogadja hódolatom szerény jelét.

- Jézusom, csak nem lett sznob? Bókol a cím és a rang előtt?

- Csak az érdemet ismerem el. Hát, ha még az érdemhez a szépség is párosul.

Ágnes zavartan elpirult. Iskolás kora óta csúnyának és esetlennek tartotta magát. Osztálytársai, azok igen, azok szép lányok voltak. Hullámos, fekete hajú, villogó szemű lányok, az iskolai uniformis ellen lázadó, tiltott selyemharisnyát viselő lányok, akik az iskolakapun kilépve, zsebre vágták a kötelező Bocskai-sapkát, és ügyes mozdulattal púdert kentek az orrukra. És tízpercekben összebújva fiúügyekről beszéltek, és vihogtak. Barta Kati nyúlánk, fehér bőrű, gesztenyehajú lány, szerelmes leveleket mutogatott. Ágnes ilyenkor Karcsi barátaira gondolt, akikkel néha moziba, táncba vagy kirándulni megy a Nagyrétre, de akik sohasem mondanak neki olyan bókokat, mint amilyet Bartának vagy Horváthnak mondanak a fiúk. Soha senki sem mondta még neki, hogy szép. Azt már mondták, hogy kedves, okos, szorgalmas, de ez csak aláhúzta a gyötrelmes gondolatot: más lány szép, én csúnya vagyok.

Egy pillanatig gyanakvó ijedséggel nézte Tibort, mintha attól tartana, hogy csak tréfált vagy gúnyolódott, aztán, érezte, hogy arca kipirult, szeme felragyogott, járása lágyabb, ahogy elindult a férfi mellett. A napfény megcsillant szőke haján, és ahogy a meglazult fésűt igazgatta, ujja hegyén most bizsergett át először: akár a selyem...

- Szabad megnézni, mi van benne?

- Hogyne, persze. Majd kibontom.

A zizzenő papírból Thomas Mann-könyv bukkant elő. Az Elcserélt fejek.

- Olvasta?

- Nem. Nem olvastam.

- Öröme fog telni benne. Tudja, a hívőknek ott van a mennyország, böjtölnek és sanyargatják magukat, no meg embertársaikat, hogy oda jussanak. Az utópistáknak, szocialistáknak, forradalmároknak, náciknak ott vannak világboldogító eszméik. Vasárnap tyúkot akarnak főzetni minden francia fazékban, királyok helyett köztársasági elnököket akarnak a tróntermekbe rakni, közössé akarják tenni a szántóföldeket, a lakásokat és a nőket, elő akarják írni, hogy mit egyenek, mikor szórakozzanak, és miről álmodjanak az emberek, boldoggá akarják tenni a világot, és ennek érdekében kitalálják a messze hordó ágyút, a pallost, a guillotine-t, a koncentrációs tábort, a V-2-t és a totális háborút... No, ne féljen, Ágnes. Hiszen végül ott vagyunk mi, akik nem akarunk senkit bántani, csak élni szeretnénk és emlékezni arra, hogy Goethe és Beethoven is emberek voltak, nemcsak a náci ezredes urak. Nekünk nincs más menekülésünk, mint a kultúra, mint félrehúzódni és olvasni a Tonio Krögert, amíg a vihar átvonul... és az Elcserélt fejeket olvasni és a Csodálatos halászatot és zenét hallgatni. Erről jut eszembe, a csütörtöki elmaradt hangversenyért kárpótlásul nem volna kedve holnap eljönni velem és meghallgatni a Mesterdalnokokat?

Eddig sosem mentek karonfogva. Tibor most gyengéden megérintette Ágnes könyökét. A lány karján zsibbadás futott végig, csak bólintott beleegyezően.

Langyos, jókedvre derítő tavaszi szél fújt, hömpölygött a nép, bámész csoportok álltak a kirakatok előtt. Olyan jó volt összebújva menni. Ha nem lennének a járdaszélen fehér szegélyek, ha nem lennének papírcsíkok a kirakatokon, és nem látnánk ennyi katonát, el lehetne felejteni, hogy háború van.

- Jöjjön, üljünk be egy félórára - állt meg Tibor egy cukrászda előtt.

A belső terem legtávolabbi sarkába vezette, és két kényelmes karosszéket egymás mellé húzott.

- A háborúnak nemsokára vége lesz - szólalt meg Tibor, és jobbjával átfogta Ágnes derekát. - Meglátja, az angolok napokon belül partra szállnak az Adrián, és bevonulnak ide.

Ágnes csak a derekára simuló kart érezte, nem értette a szavakat. Bánja is ő, mit akarnak az angolok az Adrián.

De Tibor folytatta, egészen közel hajolva, mint egy szerelmi vallomást.

- Okosnak kell most lenni, Ágnes.

- Hogyan? - kérdezte a lány.

- Úgy, hogy ne csináljon rendet a könyvelésben.

A zongora előtti, alig egy négyzetméteres dobogóra - a közönség tapsvihara közepette - harminc-harmincöt éves nő lépett fel. Vállára hulló, fekete hajában egy fehér rózsa pompázott. Hófehér, földig érő muszlinruhát viselt mély, kerek kivágással. Az öltözet egyetlen dísze egy keskeny, fekete bársonyöv volt és egy még keskenyebb, fekete bársonyszalag, amelyet a művésznő nyaklánc helyett viselt, és amelyen legalább tíz centiméter hosszú, briliánsokkal ékes, nehéz aranykereszt lógott.

A dizőz megigazította a mikrofont, fehér muszlinkendőjével intett a zongoristának, és búgó, mély hangon énekelte a divatos slágert: "Csak egy nap a világ, csak egyetlenegy csók az életünk..."

Az asztaloknál a nők ábrándosan behunyták a szemüket, néhányan együtt dúdolták az énekesnővel: "...Ki tudja mi vár ránk, ki tudja holnap mire ébredünk..."

- A könyvelést nem szabad rendbe hoznia - suttogta újra Tibor.

- De miért?

- Két nem magyarázta el magának?

- Nem.

- Maga azt sem tudja, hogy hogyan vitték ki Rőmerék a vagyonukat?

- Nem tudom - súgta ugyanolyan halkan Ágnes.

Tibor egy pillanatig gondolkozott. Ha Imperátor jónak látta Ágnes kinevezését, nyugodtan elmondhatja neki.

Simogató tenyere végigszaladt Ágnes derekán, érezte, hogy megremeg a fiatal test.

- A stockholmi ügynökség, ahová hetenként négy vagon árut szállít a gyár, nem ügynökség, hanem szállítóvállalat. Amint megjönnek a vagonok, indítják tovább Rőmeréknek Londonba. Az áru ellenértékének hat hónapon belül itt kéne lennie... de nincs itt... ezért a gyár állandóan halasztást kér a Nemzeti Banktól a devizabeszolgáltatásra... A bankügyeket a mi bankunk intézi, és ott én vagyok a Mezőgazdasági Gépgyár referense, ott nem lesz baj... a könyvelés most a maga dolga lesz. Keverje úgy össze, hogy az Isten se ismerje ki magát a svéd szállítás körül... Legyen szigorú főnök. Kezdje ellenőrizni a folyószámlákat nyolcszáz évre visszamenőleg. Csináljon botrányt abból, hogy a ceruzahegyező árát rossz rovatba könyvelték. Csak az exportkimutatásokról feledkezzék meg. Revíziótól pedig ne féljen, Magyarországon hamis könyvelés miatt még nem ült senki, legfeljebb Imperátor lead az ellenőrnek néhány ezrest. Különben is magát csak most nevezték ki, semmiért nem felel... Iszik még egy feketét? Vagy konyakot?

- Nem, nem... így is kavarog velem a világ.

Tibor nevetett.

- Azt hitte, az iskolában jelest kapott könyvvitelből, és ezzel már érti is a világ minden titkát.

- És háború után mi lesz azzal a sok áruval? Visszahozzák?

- Rőmerék gyárat alapítottak Londonban. Ha kedvük tartja, hazajönnek, ha nem, kinn maradnak. Övék a pénz, az ő dolguk.

- De én most az ország szempontjából gondolom.

- No, ez érdekes. Mit gondol az ország szempontjából?

Ágnes zavarba jött.

- Úgy gondoltam... hazafiatlanság... az ország elszegényedik.

- Helyes. Hazafiatlanság. És mi a haza?

- A haza? Minden, ami körülvesz minket... az emberek, a táj... az ország.

- Milyen emberek?

- A szüleink... mindenki, akit szeretünk.

- Miért nem mondja el mindjárt a bájos versikét is hozzá, ahogy az iskolában tanulta: Tudjátok-e, mi a haza? Az a hajlék, hol születtünk... bárhová visz szerencsétek... ezt a hazát szeressétek...

- Nem ismerem ezt a verset - rázta a fejét Ágnes.

- Ne tréfáljon. Harmadik elemiben tanulták.

- Nem itt jártam elemibe.

- Hát?

- Csehszlovákiában. Ott is születtem.

- Óriási. Ezek szerint hol a hazája?

- Itt.

- Miért?

- Mert... mert a szüleim magyarok, mert az anyanyelvem magyar... mert itt jártam középiskolába... mert Budapestet szeretem...

- Remek. Most már csak arra kérem, legyen jó, állapítsa meg az én hazámat is: Budapesten születtem. Igen ám, de anyám osztrák, apám székely nemes. Apai nagyanyámtól tanultam magyarul, anyámtól németül és mademoiselle Dufriche-től franciául. Tizenkét éves koromig minden nyarat a csíki hegyekben töltöttem, és télen mégis Pestet szerettem, a műjégpályát, az ifjúsági előadásokat a Városiban, a Markó utcai gimnázium méltóságteljes, vörös téglás épületét, a fiúkat, akikkel időnként kékre-zöldre vertük egymást. Tizenkét éves koromban kerültem a bécsi nagymamához, és hamarosan ugyanúgy kószáltam a Ringen, mint itthon a Körúton. A Burg parkjában készültem érettségire, és első szerelmem egy szőke bécsi kislány volt, Lieslnek hívták, a vezetékneve nem jut eszembe.

Két évig Rómában tanultam, fél évig Firenzében festegettem. Ágnes, haza az egész föld. A határokat ma meghúzzák, és holnap eltapossák. Az örök emberit kell keresni. Carduccit úgy kell szeretni, mint Petőfit, a délolasz babérfát úgy, mint az alföldi akácvirágot... Gondolja, hogy Kolumbusz csak Izabella királynő Spanyolországáért fedezte fel Amerikát? Vagy Shakespeare-t kisajátíthatják az angolok? Koch, Edison egy nemzeté? Az ember élete nem egyéb, mint néhány évnyi sóvárgás a szépség után, és mégis, ez az értelmetlen, pici sors az egész emberiséggel közös.

Ágnes nem tudott felelni.

- Egyszóval... - kezdte Tibor, és a lányra nézett - vasárnap a Mesterdalnokokba megyünk. Ha megengedi, felmegyek magáért. Parancsol még valamit?

- Igen. Most kérek egy konyakot.

- Mire igyunk? - kérdezte Tibor, és második poharat nyújtott a lánynak. - A békére? Vagy a boldogságra? Vagy nem árulja el nekem?

A dizőz közkívánatra a dobogóra lépett, nem lehetett hallani a választ.

Idősebb Csaplár Károly minden szombaton a szokottnál valamivel későbben ment haza. Kettőkor ért véget a műszak, de háromtól ötig ülésezett a Jó Barátok Önsegélyező Egylete vezérkara. Az ülést a Jobb, mint otthon belső szobájában tartották, egy négyszer négyméteres, meszelt falú helyiségben, ahol három gyalult, terítetlen asztal, néhány rozoga szék és egy vaskályha volt minden bútorzat. A vaskályha csöve fölé fantasztikus képeket festett a füst és korom. Ha valaki figyelmesen megnézte volna, láthatta volna az Ezeregyéjszaka óriás szerecsenét, felismerhetett volna egy száguldó ménest és egy megszenesedett páfrányerdőt. Azonban nem nézte meg senki. Mint ahogy nem olvasta el a falra rajzszögezett, szigorú feliratokat sem, hogy például: "Ittas embereket nem szolgálunk ki", "Hitelt nem adok", "Kérjük a poharakat nem elvinni", "Köpködni tilos." Az egyetlen kép, amit, úgy látszik, szemügyre vett valaki - a kormányzóhelyettes gyászkeretes képe volt, mert grafitceruzával mellé írták a falra: "Lepotyogtál, részeg disznó."

Az Önsegélyező Egylet négytagú vezetősége előtt mindössze egy fél liter bor és egy üveg szódavíz szerénykedett. Az asztaltársaság utolsó ülését tartotta. A pénzt még hét közben visszafizették a tagoknak - épp hogy a betett tőkét tudták fizetni, kamatot nem kapott senki. Hát hogyne, amikor a tagok csak segélyt kérnek, segélyt kérnek, de nem tudják visszafizetni. Varga bevonult - a felesége kétszáz pengőt kért. Kovács nagyobbik fia elesett, most hozzáköltözött a menye három unokával - tessék, segítsünk rajta.

Az öreg Barna négyfelé töltötte az üveg alján sárgálló, maradék bort.

- No, ennek is vége. Ez lett a spórolt pénzből.

A sovány, kis bajuszos, ijedt szemű Molnár vállat vont.

- Jobb is, ha abbahagyjuk... az embert már azért is kikezdik, hogy kivel beszélget a kocsmában.

- Kimaradhattál volna hamarább, ha be vagy gyulladva...

- Nem azért mondtam.

- Mához egy évre megint élni fog a Jó Barátok - mondta Csaplár.

- Mához egy évre? Három hónapra! - és a társaság negyedik tagja, Beke András, szeplős, sovány fiú is felállt. - Egy hetet se adok rá, meglesz az invázió, jönnek a Tommyk, apuskám.

- No, ha te az angolokra vársz, akkor megfehéredik a vörös szakállad. Itt vannak a ruszkik a Kárpátoknál, átkelnek a hágókon...

- Amíg azok a Kárpátokat megmásszak...

- Hamarább, mint ahogy a barátaid a tengert átússzák.

- Alezánc, erről jönnek, arról jönnek, csak jöjjenek már, nem igaz? - szólt bele Molnár.

- Persze hogy nem igaz - nézett rá Barna. - Ha az oroszok jönnek be, akkor csinálunk itt mi még egyszer tizenkilencet. Emlékszel, Karcsi, de jó világ volt? Még egyetemre is jártunk.

- Mi? Egyetemre?

- Vöröskatonák voltunk, aztán kinn volt a hirdetmény, hogy ingyen van az egyetem... mentünk szolgálatból hazafelé, azt mondja Lajcsi, te Csaplár, nézzük meg, ha a burzsujoknak jó, nekünk is jó. Leültünk egy nagy terem végibe. Tenger sok fiatal volt ott, vöröskatonák is. Egy fiatalember előadott, de azt már nem tudnám, hogy mit.

- Hát másnap? - kérdezte Beke.

- Mit másnap?

- Mentek-e újra egyetemre?

- Az ám. Másnap utaztunk a frontra Salgótarjánt védeni. Akkor esett el Feri, a bátyám.

- Ronda dolog a háború - mondta Beke, és letette a poharat.

Csaplár éppen hogy utolérte a HÉV-et, ülőhely már nem volt. A peronon szorongva nézte a szürkülő tájat, a kopasz földeket. Rég volt, minek most emlegetni, hogy vöröskatona volt. Még az utolsó órában bajt hoz a fejére. Viharban jobb meghúzódni a fal tövén, pláne ha ötvenéves az ember, és három gyereke van...

Mire végre beérkezett a Soroksári úti végállomásra, sötét este lett. Csaplár éhes volt, mint a farkas, alig várta, hogy hazaérjen.

Az öreg, kétemeletes bérház udvarán gyerekek játszottak szirénásdit, vijjogva üvöltöztek, tárt karral repdestek, és kiabáltak, hogy légiveszély. Az első emeleti gangon népes asszonytábor gyülekezett, a kör közepén Csaplár meglátta a feleségét és a lányát.

- No, ha légiveszély van, akkor ma nincs vacsora - morogta Csaplár. Mert az asszonyok akkor szoktak kiszaladni a gangra, hogy figyelmeztessék egymást, amikor a rádió vészjóslóan rákezdte a "Bácska-Baja vigyázz!"-t.

- Jó, hogy jön, Csaplár úr - lelkendezett a házmesterné -, siessen csak, micsoda öröm érte!

Hitler megdöglött - villant át agyán -, azért ugrál az egész ház.

- Apus, a lányunkat kinevezték főkönyvelőnek.

- Micsoda? - kérdezte értetlenül.

- Ágit... behívatta a vezérigazgató... főkönyvelőt csináltak belőle.

Csaplár elsápadt.

- Azonnal gyertek be a gangról. Te is meg Ági is. Jó estét kívánunk - köszönt az asszonyok felé.

Csaplárné kicsit megszeppenve ment a férfi után.

- Adhatok vacsorát?

Az alkóvos szobában Ferkó, a hatodikos, leckéje fölött görnyedt, Karcsi, a nagyobbik fiú, a fiókos szekrényre állított tükör előtt az arcát szappanozta. Moziba készült a menyasszonyával.

- Nem kell vacsora. Semmi vacsora. Gyertek be.

Csaplárné a szoba közepéig jött az ura után, megállt az asztalnak támaszkodva.

- Mi baja van?

- Majd a lányod elmondja. Mi vagy te?

- Hallotta apus. Kineveztek főkönyvelőnek.

- És miért?

- Miért? - kiabálta közbe az asszony. - Mert jól tud könyvelni. Mert megbecsülik. Mert érettségizett. Mert viszi is majd valamire.

- Miért neveztek ki? - kérdezte Csaplár, és maga alá húzott egy magas támlájú széket.

- Hát... kineveztek... mert jól tudok könyvelni...

- No ugye. Ugye, mondom. De maga...

- Ide figyelj, kislányom. Holnap bemész az igazgatóhoz, azt mondod: köszönöm szépen, de én ezt nem tudom csinálni. Érted? Mert az oroszok itt vannak a Tatár-hágónál... te most ne keverőddz ezekkel. Amikor az urak nagyon osztogatják a rangot, akkor nem jó kérni belőle... bemész holnap reggel...

- Nem mész sehova, dehogyis mész. Az én életemet már elrontotta...

- Mit rontottam el? Mit csináltam veled?

Karcsi kezében megállt a borotva, fél arcán megszáradt a szappan. Feri letette a vonalzót, a tus elmázolódott, maszatos lett az egész mértanlecke.

- Odajöttél éjnek éjszakáján - kiabált az asszony -, egy csuromvíz voltál, se kabát, se sapka, a cipődön akkora lyuk, mint az öklöm... én meg a saját ágyamba dugtalak, tettelek, itattalak, rejtettelek, egy évig hallgattam, reszkettem miattad. Hány évig nem volt munkád? Ötig? Tízig? Más férfi bundát vett a feleségének meg aranyláncot, én meg nem tudtam megvenni két tojást, pedig három fillér volt darabja... Akkor nem volt ilyen nagy szád, akkor fűt-fát ígérgettél, hogy urat nevelünk a gyerekünkből, sose legyen szükségük más támaszára...

- Én sose mondtam, hogy urat nevelek a gyerekemből. Én ilyet sose mondtam.

- De tűrted! - kiabált az asszony. - Tűrted, hogy a polgáriból kereskedelmibe menjen. Tűrted, hogy a Feri gimnáziumba járjon, hogy a keresztanyjuk adja a pénzt, hogy a keresztanyjuk vegyen nekik iskolakönyvet... Miért nem akkor kiabáltad, hogy a gyereked csak kommunista iskolába mehet?

- Elég legyen - mondta Csaplár. Nem szólt hangosan, de az asszony összerezzent és elhallgatott.

- Ha valakinek elszámolnivalója van még, az csak én vagyok. Kapcarongya voltam mindenkinek. Bújtattál? Etettél? Hallgattál miattam? Nem dolgoztam én le ezerszeresen azt a darab kenyeret meg vöröshagymát, amit adtatok? Nem hánytam a ganét, nem csutakoltam a lovakat, nem húztam a vizet húszvödörszámra? Nem cserepeztem be a háztetőt, nem én meszeltem a magtárat, nem mentem kaszálni a béresekkel csak azért, hogy téged ne bántsanak? Nem kaptam munkát? Hát ki kapott akkor munkát Pesten, amikor hazajöttünk? Hát én tehetek arról, hogy a rohadt burzsujok ilyen világot csináltak itt, mi? Nem mentem el zsákot hordani? Nem lapátoltam havat? Nem jártam ki gyalog a pilisvörösvári bányába? Mit csináltam volna még?

- Semmit - mondta az asszony. Megtörülte könnyes szemét, és sarkon fordult. A szekrényhez ment, kivette a béleletlen szövetkabátját, zsebébe csúsztatta a barna kiserszényt.

- Ágnes, vedd a kabátodat, elmegyünk moziba. Te meg, ha éhes vagy, ott találod a konyhában a vacsorát.

- Én nem megyek - mondta Ágnes.

- Akkor elhívom Takácsnét - felelte az asszony, és felhúzta a vállát.

Csaplár még mindig az asztalnál állt.

- Akarom, hogy megtudják a gyermekeim - kiabálta -, vöröskatona voltam, kommunista voltam. És a burzsujoknak pusztulni kell, és hogy nálunk is és az egész világon kommunizmus lesz.

A hatodikos fiú, Feri, felállt. Halottsápadt volt. Odament az apjához.

- Apa... akkor te hazaáruló vagy.

- Úgy, kisfiam. Ezt tanultad a keresztanyád könyveiből? Eredj csak szépen, és jelents fel.

- Feri, fogd be a szádat - mordult rá a bátyja.

- Igen? - kérdezte a fiú, és megállt csípőre tett kézzel a bátyja előtt, úgy, ahogy Komáromi, a leventeoktató szokott állni. - Nem baj, Karcsi, csak védd te is a kommunistát. Feljelentelek téged is.

- Hülye - mondta Karcsi, és visszament a tükörhöz. Kezdheti újra a borotválkozást.

Feri fogta a leventesapkáját és a felöltőjét, levette az előszobafalra vert kampósszögről. Az asszony is elment, bevágta maga mögött az ajtót. Csaplár egy darabig fel-alá járkált a szobában, azután elment anélkül, hogy egy szót is szólt volna valamelyikükhöz.

Ágnes sóhajtott.

- Megyek, kivasalom holnapra a világoskék blúzomat.

- Apának volt igaza - mondta Karcsi csöndesen. - Apának volt igaza. Én már nyolc éve gürcölök abban a nyomorult bádogosműhelyben. Én tudom, milyenek a burzsujok...

A konyhaasztalon nem lehetett vasalni. Tele volt piszkos edénnyel. Csaplárné mérgében mindent otthagyott, úgy szaladt el. Ágnes fazekat tett a gázra. Leült a konyhaszékre, várta, hogy forrjon a víz. Nehéz volt a szíve. És különös, nem apjára, anyjára gondolt, hanem a saját életére és Tiborra.

Nem... nem, az lehetetlen - gondolta elakadó lélegzettel -, nem lehet, hogy az én életem is olyan legyen, az nem lehet, hogy huszonöt évi házasság után egyszerre csak odakiabáljuk egymásnak...

És minél többször ismételgette magában, hogy "nem lehet", annál mélyebb, annál áthidalhatatlanabb szakadékot látott maga és Tibor között. Kell ő Tibornak?

A víz már teljesen elforrt, a zománc pattogni kezdett, de Ágnes észre sem vette. Keze fejével dörzsölte a szemét. Arca, orra vörösre dagadt a sírástól. Szeretem... soha, soha senki mást nem fogok szeretni.

Zörögtek a konyhaajtón.

Elhúzta a függönyt, és rémülten hátrahőkölt. Tibor állt az ajtó előtt.

- Nem találja a kulcsot, Ágnes? - hallotta Tibor hangját. - Pedig nagyon sietek.

- Nyitom már - felelte, és elhúzta a reteszt.

- Csókolom - lépett be Tibor, és úgy tett, mintha nem látná sem a piszkos edényt, sem Ágnes maszatos, vörös orrát. - Búcsúzni jöttem.

- Bú... csúz...

- Behívtak. Néhány perc időm van csak. A Mesterdalnokokat meghallgatjuk háború után.

A lány nem szólt semmit. Odalépett Tiborhoz, vállára hajtotta fejét, és keservesen zokogni kezdett.

A fiú várt egy kis pityergést, de ekkora sírásra nem készült. Zavartan simogatta a lány haját.

- Nem biztos még, hogy odaveszek. Tudja, a napokban olvastam egy statisztikát a harmincéves háborúról. Az harminc évig tartott, és mégis akadt, aki túlélte. És én harminc év múlva is csak ötvenöt éves leszek! No... Nem akarom, hogy sírjon, mert ha sír, nem tudunk értelmes dolgokról beszélni.

- Miről akar beszélni?

- Hát... például arról, hogy nagyon hálás lennék, ha nekem adná a csavaros fedelű tintásüvegét, mert nekem nincs jól zárható tintásüvegem... Odaadja?

- Ó, hát persze...

- Hát... vigyázzon magára, Ágnes. Legyen jó kislány. És haragudjék a háborúra... a háború a legutolsó dolog a világon. Jó volna olyan világot csinálni, amelyikben minden ember szereti a másikat. Az öreg isten valamit elrontott, amikor az eget és a földet teremtette.

- Most ne beszéljen ilyen hangon az Istenről, amikor háborúba megy - szólt összeráncolt homlokkal Ágnes. Levette nyakáról a vékony aranyláncot, a keresztet megcsókolta, és Tibor nyakára akasztotta.

- Járjon szerencsével. - És keresztet vetett a fiú homlokára.

- Viszontlátásra, Ágnes - mondta Tibor, és még egyszer átölelte.

A Mezőgazdasági Gépgyár Részvénytársaság központi irodájának tisztviselői kara még ezerkilencszáznegyvenháromban vásárolt egy tehenet. A vásárlást Tatár javasolta, és az ő kérésére Rőmer azt is megengedte, hogy a tehén a somosi bányában a vállalat istállójában kapjon helyet. Gerencsérné papírral, ceruzával mindjárt kiszámította, hogy mennyi hasznot fog hajtani a derék állat. Mandula - régi gazdája állítása szerint - tizenöt liter tejet is megad naponta. Mondjuk, ennek a fele igaz, az hét és fél liter. Tizenegyen osztoznak rajta, vagyis mindenkire majdnem öt liter tej jut hetenként, illetve ennek megfelelő mennyiségű vaj, túró. Tessék csak elképzelni, mit jelent ez, amikor a februári jegyekre összesen öt deka vajat osztottak! A vételárat két részletben lehet befizetni, a tartása meg majdnem semmibe se kerül. Mert mit eszik egy ilyen tehén? Füvet legel. Néha kap egy kis marharépát...

A tizenegy leendő tehéntulajdonos boldogan aláírta a vételi szerződést.

Néhány nap múlva csomag érkezett az üzemből. Vagy negyven darab fénykép Manduláról. Az ajándékot Hajdók bányamérnök küldte, aki szenvedélyes fotográfus lévén, megörökítette Mandulát jobbról, balról, elölről, hátulról. Gerencsérné kijelentette, hogy ilyen egészséges tőgyű tehenet csak az állattenyésztési vásáron látott. Tatárnak az tetszett, hogy szép, bánatos tehénszeme van.

Egy hét múlva számlák érkeztek. Mandulának takarmányt kell venni. Manduláért legelőbért kell fizetni. Mandulának fejősajtár kell. A fejősajtárhoz fejőszék kell. Andrisnak, Mandula gondozójának új trikót kell venni, mert Mandula ideges, nem lehet piszkos ruhában közelíteni hozzá, mert elapad a teje.

Talán két hónap múlva jött az első szállítmány túró és vaj, Tatár úr azonnal kivonult az altiszti lakásba, és Vargánéval együtt hozzálátott a méréshez. Az ajtót belülről bezárták, nehogy bárki is beléphessen, és befolyásolja az igazságos osztást. Délben mindenki megkapta a maga adagját, elegáns zsírpapírba csomagolva. Körülbelül tíz deka túró, öt-hat deka vaj volt benne. Dobrai Jolán követelte, hogy mutassák meg Tatár, Két, Rőmer és Karlsdorfer csomagjait is, de ezeket már nem lehetett látni, mert Vargáné még délelőtt elvitte az urak lakására. - Örüljön annak, hogy kap - mondta Gerencsérné. - A tehénért ugyanannyit fizettem én is, mint a méltóságos urak! - kiabálta Jolán. - És a pofájukba vágom ezt a vajat! - Azzal lecsapta a csomagot Vargáék konyhaasztalára. A tisztviselők lesunyt fejjel elsomfordáltak. Tatár és Gerencsérné maradt utoljára. - Margit, kérem, ezt a csomagot is vigye el maga, magának gyereke van, és az ura kinn van a fronton. - Köszönöm szépen - mondta Gerencsérné, és szatyorjába tette Dobrai adagját.

Szombaton, március tizennyolcadikán este az üzemi teherautó megint hozott vagy háromkilónyi vajat. Az irodában már nem volt senki. Vargáné felhívta telefonon a cégvezető urat. "Vegye le a maga részét, Vargáné, a többit hozza át."

Otthon a cégvezető úr saját kezével három részre osztotta a vajat. Jó kilónyit levett magának, egy másik kilós adagot zsírpapírba csomagolt, cédulát tűzött rá: Dr. Rőmer Aladár igazgató úr számára. Egy félkilós csomagra pedig "Karlsdorfer vezérigazgató úr részére" jelzés került.

- Reggel hétkor kelts fel - mondta a feleségének -, én magam viszem át a csomagokat az igazgató uraknak.

Karlsdorfer őméltósága a Damjanich utca legvégén lakott az Aréna út sarkán. Rőmer doktor pár lépésnyire Tatáréktól a Köröndön. A Köröndöt az idő tájt Hitler térnek hívták, és egész Pest mulatott a viccen, hogy kötelességteljesítése miatt lecsukták a földalatti kalauzát. Ugyanis hangosan mondta be az állomásokat: Mussolini tér, Hitler tér, Állatkert...

Tatár otthonosan csöngetett a lépcsőházból nyíló, baloldali ajtón. A nagy ház egész első emeletét Rőmerék lakták. Jobb felől nyíltak Rőmer professzor szobái, a hatalmas, faburkolatú dolgozószoba, a könyvtárterem és lakószobái. A könyvtárteremben annak idején kollokváltatta is diákjaik. Egy Balázs Sanyi nevű joghallgató tragikus vizsgájának emlékét is ezek a hallgatag fóliánsok őrzik. Ez a Balázs Sanyi híres jó ivó, jó verekedő és rossz jogász volt. Amikor vagy nyolcadszor akadt el az első szigorlatnál, apja, egy tiszántúli, nyolcszáz holdas bérlő, megírta fiának, hogy nincs többé pénz. Vagy lerakja a vizsgákat két hónapon belül, vagy nézzen utána, miből él. Sanyi megrémült, fűnél, fánál érdeklődött, hogy melyik professzornak mi a bogara. Na, hát tanácsot kapott is eleget! Ha római jogból át akar menni, nagyon gondosan borotválkozzék, vágja le rendesen a körmeit, kösse be fehér papírba az indexét, öt perccel hamarább legyen a vizsgaterem előtt, és szólítsa méltóságos úrnak a professzort. Nemzetközi jogból, akármilyen kérdést kap, kezdje a trianoni szerződéssel, és tanulja meg békét aláíró államférfiak nevét és méltóságát. Kereskedelmi és vámjogból vágja be a bőráruk vámtételeit, mert a professzor papájának bőrgyára volt, és őméltósága maga is csak ennyit tud belőle. Rőmer professzorról jó tudni, hogy szenvedélyes vadász, trófeáit külön teremben őrzi. Délelőtt tízkor volt a vizsga. Hat megilletődött jogászt engedett be a szobalány a könyvtárszobába. Imperátor udvariasan köszöntötte a fiúkat, és helyet mutatott a kényelmes karosszékekben. Még cigarettával is megkínálta őket, megengedte, hogy nézegessék a könyveket - amint mondta -, hogy megbarátkozzanak a kínzókamrával. Balázs Sanyi buzgón lapozott egy művészettörténetet. Imperátor odalépett hozzá, és barátságosan megkérdezte, hogy érdekli-e a képzőművészet. "Na most" - gondolta Balázs, bizalmaskodó mosollyal fordult a professzorhoz. - Érdekel, méltóságos uram, de a vadászat milliószor jobban. Boldog lennék, ha láthatnám méltóságod agancsait...

Imperátor felordított, mint egy sebzett tigris.

- Letenni a könyveket! Felelés. Hogy hívják magát? Balázs úr? Igen. Hát halljuk, kérem, Horvát-Szlavóniát, milyen rendeletek kapcsolták az anyaországhoz? Mi? Aba Sámuel? Nem jó. Könyves Kálmán. Na, mit rendelt el Könyves Kálmán? Nem jó. Nem jó. Megbukott. Nemcsak most bukott meg. Jövőre is. Tíz év múlva is. Amíg én élek, ekkora tudatlanságra nem lesz diploma.

Félóra múlva az utcán állt a vert sereg.

- Te őrült, te ló - szidták Balázst -, hát hogy lehetett ilyet kérdezni?

- Nekem a Szlávik mondta... egy tízest adtam a tippért - tördelte a kezét Balázs. - Azt mondta, híres agancsgyűjteménye van...

- Van ám, a fején! Nem tudsz semmit, mert nem jársz be az egyetemre, te víziló. A kvesztúrán volt egy gépírónő, harminc évvel fiatalabb nála, a felesége... mindennap a fejére tűz egy agancsot.

Tatár kettőt csengetett. Fél percig sem kellett várni, már jött is a szobalány.

- Be se megyek, nem akarok zavarni.

- Dehogyisnem jön, kedves cégvezető úr - hallatszott belülről Rőmerné hangja, és egy pillanat múlva megjelent ő maga is. Telt, magas, negyven év körüli asszony, két fejjel magasabb a férgénél. A feltornyozott, szőkített haj, a földig érő, virágos matlasszé pongyola még magasabbnak és erősebbnek tüntette. Járása lágy, hangja meglepően mély volt. A pongyola a mell fölött nem volt jól összefogva, minden mozdulatnál előbukkant a rózsaszín csipke hálóing, és egy-egy villanásnyit látni engedett az ápolt, puha testből. A szőke hajfürtök alól kivillantak a briliánssal díszített fülbevalók, és a pongyola hosszú ujja fölött vastag arany karperecek fogták át Rőmerné csuklóját.

- Már megint haszontalan volt - mondta az asszony, és nevetett, amikor Tatár a tenyerét csókolta meg.

- Én? - kérdezte Tatár, és jobb kezét a szívére tette. - Mit követtem el?

- Cégvezető úr! Hát illik szegény kollégái elől elvenni a vajat?

- Isten bizony, mindenkinek ugyanennyi jutott - felelte széles vigyorral. - De ha mégsem... a méltóságos úr gyomra...

- Igen, képzelje, szegénykém csak azt a kis krumplipürét tudja enni... ha cégvezető úr nem szerezne nekünk egy kis borjúhúst, én nem is tudom, mi lenne...

- Amíg én élek, méltóságos asszonyom...

- Maga a világ legkedvesebb embere, cégvezető úr. Egy korty italt?

- Kezét csókolom.

- Whisky. A Kemenes fiú szerezte. Egészségére, újdonsült cégvezető úr!

Az asszony közel hajolt, és Tatáréhoz koccintotta poharát.

Szent Kleofás, akkora szakálla van, mint istenben boldogult Ferenc Józsefnek - gondolta Tatár, amint az asszony állára nézett. - Esedékes a kozmetikus.

- Kezét csókolom, szépséges asszonyom.

A telefon megcsörrent: - Ja... te vagy, szívem? Még nem kaptál reggelit? Ne egyél szalonnát, pintyőkém. Jó, majd Boriska beviszi. Még nem vagyok felöltözve. Mitől vagy ideges? Jó, átmegyek... Nem, nincs nálam senki.

- Nem haragszik, hogy letagadtam, de a férjem olyan túlzott, ha megtudná, hogy elfogadtam a vajat, talán agyonverne...

Karlsdorferék nem voltak otthon. A család kora reggeli misére járt a Regnumba. A szakácsnő vette el a csomagot, ki se bontotta, csak éppen lecsapta a jégszekrényre, mert megint szólt a telefon. Beszaladt a szalonba, tárva-nyitva hagyva a közbeeső ajtókat. Tatár hallotta az ingerült hangot: "Mondtam, hogy nincsenek itthon, majd csak tíz után."

- A szobalány nincs itthon, a házmesterek temetésre mentek, senki sincs, aki egy lépést segítsen nekem, és ez a bolond telefon folyton szól. Rőmer úrék már négyszer telefonáltak, a Gyuri méltóságos úr is, a méltóságos úr veje is... de ha odaégetek valamit, akkor hallgathatok...

- Na jó. Mondja csak meg, hogy itt voltam. Viszontlátásra.

- Viszontlátásra - mondta a szakácsnő, és bezárta az ajtót. A vajat mindjárt kettévágta, felét betette a jégszekrénybe, felét egy piros pettyes bögrébe. Jó lesz az unokának.

Az Aréna úton katonai teherautók száguldottak. Hiszen ezek német katonák. Mereven, feszesen, zöld rohamsisakban, szuronyos puskákkal. Öt, tíz, húsz, száz teherautó. És harckocsik dübörögnek utánuk, jobbról balról apró, csontszínű személyautók, azokon is német rendszám, azokban is német tisztek. Az emberek némelyike integet, nevetgél, mások érdeklődve vagy ijedten állnak.

Tatár lesietett a Nyugatiig. A pályaudvar előtt nagy tömeg. A pályaudvaron német őrség.

Tatár tíz perc múlva otthon volt. Felesége éppen ebédet főzött.

- Használtál már a vajból? - állított be köszönés helyett Tatár.

- Nem... miért? - kérdezte riadtan az asszony.

- Azonnal csomagold össze.

- Mindet?

- Mindet.

- De miért?

- Ne kérdezz olyan sokat - mordult rá. De amikor a csomag elkészült, mégiscsak megmondta: - Átviszem Palánkayékhoz. A németek megszállták Budapestet.

Karlsdorfer őméltósága tíz után jött haza a templomból. Rőmer már éppen nyolcadszor telefonálta, hogy ha lehet, jöjjön át hozzá.

Rőmer professzor már az előszobában várt rá, és idegesen nyargalt föl és alá, amíg Karlsdorfer a kabátját levette.

- No, csak nincs valami baj? - kérdezte őméltósága, és megdörzsölte a kezét. - Elfelejtettem kesztyűt húzni. Pedig még foga van az időnek.

Rőmer doktor csak bámult.

- Méltóságod még nem tudja?

- Ugyan már mit?

- A németek megszállták Budapestet.

- Ugyan már... ezt a rémhírt minden héten elmondják.

- Biztos értesülés... Éjfél óta vonulnak be a német csapatok.

- Először is miért szállnának meg minket a németek? Hiszen megkapnak így is mindent. A főhercegasszony mesélte, hogy Horthy még a múlt héten kinn járt a német főhadiszálláson. Hitler persze handabandázott, fenyegetőzött, ahogy már szokta, de a kormányzó megmondta neki: vagy megelégedtek az eddigi támogatással, vagy nem lesz semmi. Felgyújtjuk a gabonát, fegyveresen ellenállunk. Erre, kéremássan, Hitler is meggondolta magát.

Rőmer idegesen legyintett.

- Német őrség áll az Astoria előtt, németül jelentkezik a főkapitányság, lefoglalták a Népszava épületét...

- De, kéremássan, az oroszok elérték a Kárpátok hágóit... angol csapatok órákon belül partra szállhatnak Dalmáciában...

Rőmer behunyta a szemét kínjában.

- Itt van, kérem szépen, Raguza. Tizenötben szolgáltam ott. Csendes öböl, a régi várral szemközt Lokrum szigete. Ha itt észrevétlenül megvetik a lábukat, vagy, mondjuk, valamivel északabbra Spalatónál, és megindulnak Zágráb felé...

- Kérem, méltóságos uram, hívja fel a vejét, ha nekem nem hisz - ugrott fel Rőmer.

- He?... Mi?... - Karlsdorfert egészen kizökkentette stratégiai álmodozásából a doktor kitörése.

Rőmer ingerülten nézte, milyen lassú nyugalommal mozgatják Karlsdorfer ujjai a tárcsát.

- Halló... mi... Gyuri nincs otthon? Mi? Behívták a minisztériumba? Mi a fene? Vasárnap?

Most újra kattog a telefon tárcsája, de sokkal gyorsabban és egyenetlenebbül.

- Halló... nem értem... hangosabban... hé, Bardóczyval akarok beszélni... miii? ...tok meg az anyátok, büdös svábja!

Katt.

Rőmer felnéz.

Karlsdorfer hápog.

- Azt mondta a központ... szóval azt mondtam: hangosabban, erre valami sváb disznó azt mondja: wiederholen Sie... németül... a magyar belügyminisztériumban! Mindig a németért véreztünk el... mindig... mindig... Kérem, már Szapolyai János idejében...

Kopogtatnak. Rőmerné dugja be a fejét a szobába, Pamutot, a pincsit szorongatva a karjában.

- Bocsánatot kérek a zavarásért, de légiveszélyt mondott be a rádió.

- Jó, menj le a pincébe - mondta Rőmer.

- És te?

- Hagyj most békén, fiam. Viszontlátásra.

- De bogaram, még valami bajod esik. Kérem, méltóságos uram, beszélje rá...

- Kérlek, Olga.

Az asszony csókot dob, becsukja maga mögött az ajtót. Rőmer a rádióhoz lép, bekapcsolja. Most mondja éppen a "Budapest, vigyázz!"-t.

- Az kizárt dolog, kéremássan, hogy a német csak úgy bevonuljon - mondja Karlsdorfer, és fel-alá járkál a szobában. - A kormányzó mozgósítani fog... Százezer magyar katona van fegyverben, másik százezret lehet mozgósítani. Lehetetlen, hogy most feküdjünk le Hitlernek, a huszonharmadik órában... hisz nincs azoknak már erejük. Anna főhercegasszony mesélte...

Rőmer idegesen dobol az íróasztalon.

- Méltóságos uram, a nagypolitikát nem mi csináljuk. Ön mérnökember, én jogász vagyok. Nekünk a reális helyzettel kell számolnunk, ha meg akarjuk menteni az életünket és a vagyont. Szíves engedelmével ma reggel már elhozattam méltóságod íróasztalából...

És Karlsdorfer elé teszi az agyonpirosceruzázott Európa-térképet és a Hitler-viccekkel spékelt folyószámlakönyvet.

- Ó... igazán... köszönöm alássan. - És Karlsdorfer eszébe sem jut megkérdezni, kinek van még kulcsa az asztalához.

- Bizonyos preventív intézkedéseket kell hoznunk... nehogy szemet szúrjunk a német parancsnokságnak. Sajnos méltóságod elég nyíltan szokta szidni Hitlert.

- Már megbocsásson, doktor úr...

- Kérem szépen, én aztán igazán semmivel sem szeretem Hitlert jobban, mint ön. De vigyázni kell. Az irodában ott van Palánkay... Dobrai. Az ember ki van téve a feljelentésnek... Nem is beszélve arról, hogy a vállalat részvényeseinek egy része zsidó, és Londonban vannak... És a múlt héten utasítottuk vissza a német hadirendelést.

Karlsdorfer izzadni kezdett. A vezérigazgatói állás eddig lényegében nem volt egyéb, mint állami nyugdíjának kellemes kiegészítése, amiért cserébe naponta egy-két órán át leveleket kell aláírnia, és időnként be kell menni a minisztériumba egy-egy régi cimborához. Elbeszélgetni velük a rokonságról vagy jól sikerült vadászatról, és közben mellékesen megemlíteni, hogy "nézd már meg, kedves öcsém, valami anyagigénylést küldött a mérnökünk, ugyan üttess rá egy stemplit", vagy "nem tudom, mit akar megint a pénzügyigazgatóság. Szólj át nekik, Palikám, hogy ne járjanak folyton a nyakunkra". De hogy ebből baj is lehet!

A rádió váratlanul folytatja adását. De nem a rendes vasárnap délelőtti műsort sugározza, hanem bemondás nélkül indulókat játszik.

- Először is minden zsidó, félzsidó tisztviselőt elbocsátunk.

Karlsdorfer némán bólint. Bánja is ő.

- Palánkaynak felemeljük a fizetését.

- Annak a... különben emeljük fel.

- El kell vállalni a német gránáthüvely-rendelést.

- Gránátot? Hitlernek? - de Karlsdorfer tiltakozása nagyon bizonytalan.

- Én azt mondtam: vállaljuk. És nem azt, hogy szállítjuk.

Rőmer becsöngeti a szobalányt.

- A feleségem feljött az óvóhelyről?

- Fel.

- Kérem, hogy jöjjön át hozzám.

Az asszony egy pillanat múlva jön. Kisírt szemmel, dagadt arccal, megöregedve.

- Hallották? Megszálltak minket! A pincében mesélték, hogy tízezer embert letartóztattak. Istenem, istenem.

- Ne sírj most. Ülj le az írógéphez.

Rőmerné megdöbbenve nézi az urát. Azután tanácstalanul bámulja hosszú, lilára lakkozott körmeit. De azért leül, és írja engedelmesen.

"Lusztig Lajos úrnak, könyvelő, Budapest. Sajnálattal értesítjük..."

Karlsdorfer mozdulatlanul ül, két öklével a botját fogja, előrehajol, a bot végére támasztja az állát.

- Mindig a németért véreztünk el, mindig a német átok! - mondja Karlsdorfer, és sóhajtva adja vissza Rőmernek az aláírt levélpapírokat.

- Tudom, tudom - nevetett az orvos. - És eljön az az idő, amikor mérnökök lesznek a miniszterek, mérnökök a grófok, és mérnök lesz őszentsége, a római pápa. És aki nem tud megtervezni egy hidat, és nem tud csatornázni egy lakótelepet, az üttetik, veretik, a Szaturnuszra száműzetik.

- Cáfold meg - mondta Csuti, és fölállt. Ahogy föl-le sétált a kávéscsészével, olyan volt, mint egy kétméteres, kék szemű, duzzadt csecsemő. - Cáfold meg, ha tudod. Az emberiség jövője a technika. A repülőgép. Az atomenergia. Aki ezt nem hiszi, ugyanolyan bután akarja megállítani a fejlődést, mint a géprombolók. Nézzük a mezőgazdaságot: traktorok, traktorok, traktorok kellenek, öntözéses rendszer, ez jelenti a bő termést. Vagy nézzük a kultúrát, jóformán csak a nyomdatechnika tökéletesedésének a kérdése. A hangosfilm és a rádió többet jelent a kultúra fejlődése szempontjából, mint az elmúlt ezer évben minden együttvéve. De nézzük a te szakmádat. Tessék: egészségügy, orvostudomány, hosszú élet. Mi harcol jobban a tífusz és a vérhas ellen? A járványkórház vagy a csatornázás? És mit jelent az emberélet hosszúsága? Egyszerűen az évek számát? Nem. Azt jelenti, hogy mennyit látott, tapasztalt, egyszóval élt valaki a születés és a halál két dátuma között. Ha száz évvel ezelőtt Pestről Debrecenbe akartál menni, ez egy hét volt. Most gyorsvonaton négy óra. Rakétarepülőn húsz perc lesz...

A római birodalom nem tudott megküzdeni a sötétséggel. Leszállt az este, vége volt az életnek. Most a villany az éjszakát is nekünk adta... és nézd meg a szakmádat. El tudjátok ma képzelni a gyógyító munkát adrenalin, inzulin, sztrofantin, novocain nélkül? Vagy transzfúzió nélkül? Tessék, mit csinálnál, ha nem volna injekciós tűd?

- Adj még egy kávét - mondta a körorvos. - Amit mondasz, az érvényes a föld lakóinak egy százalékára. Mit, egy százalékára? Egy ezrelékére. A kínai kuli gramofonlemezen hallgatja Beethovent? A kínai kuli, jó vicc, itt a baracskai parasztot kérdezd meg, vagy menj át ide a szomszédba Martonvásárra. Te tudod, hogy itt járt maga Beethoven is valaha, de találj három parasztot, akinek a dédapja tudott is róla... És villany? Kívüled még hány ember házában van itt villany? És fürdőszoba? Ne nevettesd ki magad. A kultúra egészen egyszerűen nem kell a tömegeknek. Ha valaki ismeri itt a népet, hát én ismerem. A sebre tehéntrágyát raknak, és az egész szomszédság ott leskelődik az ablak alatt, amíg a beteg tüdejét kikopogtatom. És még el se mentem, már biztatják a családot, hogy meg ne csináltassa a receptet! Megkérded az öregasszonyt, hogy hány éves, nem tudja. Hányszor szült, nem tudja. De a csirkéit számon tartja. Könyvet nem látsz, legfeljebb egy kalendáriumot az ablakdeszkán, az is széttépdelve...

- Mert drága a könyv... mert drágán termelünk, mert nem használjuk fel az ország kincseit, mert megesz minket a német...

- Adj még egy kávét, ha van, és ne kezdd el... mert tudod, hogy ezen összeveszünk.

Csuti legyintett.

- Igazad van. Veled nem érdemes erről vitatkozni.

- Ezt nem értem benned - mondta az orvos ingerülten. - Berlini egyetemen tanultál, tele a lakásod német szakkönyvekkel, Beethovent isteníted, és közben szidod őket, mint a bokrot.

- Neked Beethoven és Hitler ugyanaz?

- Mindenesetre nyugat. Bástya a bolsevizmus ellen. Te nem voltál az orosz fronton, de én voltam. Sok mindent láttam ott, de csatornázott falvakat nem, és zenegépet sem láttam a parasztházakban.

- Engem nem érdekel a bolsevizmus, és nem óhajtok velük közös csajkából enni - mondta Csuti, és akarata ellenére is felemelte a hangját. - Én még nem beszéltem eleven bolsevikkal, és én azt szoktam csak elhinni, amit látok. De mondjuk, hogy neked van igazad, hogy a bolsevikok szörnyetegek és kulturálatlanok. De mi közünk hozzá? Hogy kerülünk mi a Donhoz? És a Dnyeperhez? Talán ők vették el Burgenlandot? Hát ők támadtak ránk, vagy mi támadtuk meg őket?...

- De van valami, amit orvosi nyelven úgy hívnak, hogy prevenció. Amikor fertőzött ivóvíz van valahol, akkor meg kell kezdeni a tífusz elleni védőoltást... és nálunk már nemcsak a víz fertőzött, már a levegő is.

Csuti idegesen babrálta a terítőt.

- És a nemzetiszocializmusotok jó?

- Ha a zsidó vagyonokat elkobozzák, és népjólétre fordítják...

- Akkor már csak az Esterházy-, Festetich-, Andrássy-, Migázy-, Zichy-birtokok maradnak, meg néhány százezer hold papi birtok... a nagybankok...

- Szóval szerinted ne csináljunk semmit, hanem üljünk a fenekünkön, várjuk meg, amíg kitör a kommunizmus.

- Nem - felelte Csuti nagyon komolyan. - Ipar kell, magyar ipar, alumíniumunk van, szenünk van, földgázunk és olajunk van, és olyan technikai hagyományaink, mint Eötvös torziós ingája, Kandó mozdonya, a Ganz-Jendrassik motor... olyan közgazdasági irodalmunk Tessedik Sámueltől Széchenyi Istvánig... Szembe kell szállni a német dömpinggel. Villanymozdonyokat gyártani... gazdaggá tenni a népet.

- No, jó éjszakát, főmérnök.

- Szép álmokat, főorvos.

- Azért átjövök holnap sakkozni.

- Ajánlom is - mosolygott Csuti.

- Majd csak megtérítlek.

- Vagy én téged.

- Az nehéz lesz - mondta az orvos. - Ha csak hozzám nem vágod a kulcsot.

Csuti Lóránt elnevette magát, és karját az orvos vállára téve, kísérte őt a kertkapuig.

- Ugyanez a kulcs volt - mondta, miközben a hatalmas zárat nyitotta. - Mindig a zsebemben tartom. - És mikor az orvos elment, egy kicsit ott állt még a kapuban, és úgy fogta a kulcsot, mint akkor, a harmincas évek elején, a párizsi világkiállításon. A megnyitás utáni napon történt, hogy egy amerikai mérnök megállt a halvány rózsaszínre zománcozott, gyönyörű öntöttvas kád előtt, és azt mondta, hogy gyenge a zománca, pattogni fog. Csutit elöntötte a vér, és még mielőtt bárki megakadályozhatta volna, hátralépett, és jó tízméternyi távolságból hatalmas kapukulcsát teljes erővel a kádba vágta. "Most menjenek oda, és nézzék meg, hol érte a zománcot a kulcs!" - kiabálta. Az amerikai nagyítóval kereste a repedést, de az ütésnek nyoma sem volt. Csuti mérnök egy hét múlva hazautazott, magával hozva a világkiállítás egyik nagydíját... - Régen volt - sóhajtott.

- Pajtás - füttyentett a kutyájának -, el ne csavarogj, öregem. Én bemegyek, lefekszem.

A szobában néhány percre kinyitotta az ablakot, a kávéscsészéket kivitte, előszedte az ágyneműt a rekamié fiókjából. Két óra felé járt már az idő, amikor eloltotta a villanyt.

Félálomban hallotta, hogy Pajtás rettenetesen vonít, és egyhangú, tompa morajlás hangzik a balatoni országút felől. Mintha hatalmas hadsereg vonulna, és tankok, ágyúk százai alatt nyögne, remegne a föld.

Somosbányatelep völgyben feküdt. Nyomorúságos kis telep volt. Nyolcvan évvel ezelőtt az Esterházyaktól vásárolta meg Hofhauser nagyapja a hegyoldalt, amikor rájött, hogy a sok ezer tonna bazalt megéri az egyetlen szükséges befektetést - egy hat kilométeres iparvasutat. A munkásokat együtt vették a földdel - aki eddig Esterházy-cseléd volt, most kőbányász lett.

A munkástelep legszéléről méltóságteljes kőkerítésre lehetett látni. Két kilométeren futó, irdatlan magas kőkerítés volt ez, a fák teteje is éppen csak keresztüllátszott rajta. Szelídgesztenyék és hársak sűrű sorai mögött látni nem, csak tudni lehetett a kastélyt. A tornyos, sokablakos épület a grófok nyári kastélya volt, de még huszonnégyben megvették ezt is Hofhauserék. Ide jártak ki nyaranta nevelőikkel a kis Hofhauser és Rőmer gyerekek, három kisfiú meg egy sovány lány. Az apjuk még teniszpályát is építtetett nekik és nagy játszóteret. Most már ötödik éve üres a kastély, a telepen azt mesélik, hogy az urak elutaztak valahová Londonba vagy Amerikába. A kastély kapuján mázsás lakat van. Azt is beszélték, hogy pénzt ástak el valahol a kertben. Az Ihos fiú be is ugrott egy éjszaka, hajnalig túrta a bokrok alját, de nem talált semmit. A bánya a gazdák nélkül is dolgozott, méghozzá teljes erővel. Nap mint nap beállnak a vagonok a tolatóra, és a katonai parancsnok ordít, hogy valamennyit színültig meg kell tölteni. Mert katonai parancsnok is van a nyakukon, egy Szűts nevű százados meg vagy kétszáz munkaszolgálatos is. A százados egyik héten idelenn van Somosbányán, másik héten Budapesten, mert a gyárnak is ő a parancsnoka. Amikor megérkezett, a kastélyban akarták elszállásolni, de félt ott egyedül. Így hát a mérnökék mentek át a kastélyba, az öreg Hajdók Géza a családjával. Szűts meg beköltözött a mérnöklakásba. A munkaszolgálatosok a volt istállókban laknak. - A hozzáértő munkásokat kivitték a frontra, ezt a sok szerencsétlent idehozták, és azt akarják, hogy még több bazaltkő legyen. A kocsmában azt is beszélték, hogy német rendelésre megy az egész. Krakkónál ebből csinálnak erődöt Hitlerek. Mások úgy tudták, hogy Krakkóban már régen benn vannak az oroszok.

Szűts századost vasárnapra virradóra ágyából verték ki. Füzessy Gábor százados, régi cimborája érkezett autóval.

Szűts betessékelte vendégét, és röstelkedve mutatott a szobában szanaszét heverő holmikra, a szék karjára dobott ruhára, piszkos csészékre.

- A család Pesten van, itt egészen egyedül élek, és fel kell írnom a kéménybe, ha valaki betéved hozzám. De azért egy üveg vodkám van, Pali sógorom hozta Kijevből.

- Hagyd most a fenébe a vodkát. Különben adjál... úgyis mindegy.

- Nézzék csak? Mi bajod van? Szerelem?

- Ma éjszaka bevonulnak a németek.

- Mi a fene - mondta Szűts, és leereszkedett az ágya szélére. - Biztos?

- Mondom.

- Ellenállunk?

- Nyavalyát. Szó nélkül átadjuk a kaszárnyákat. Csak a rezesbanda hiányzik a fogadáshoz.

- Hm. És mit gondolsz, mit jelent ez nekünk?

- Hát ezt volna jó tudni - mondta Füzessy, és kezében forgatta a vodkásüveget. - A ti üzemetek hogy áll?

- Sehogy - mondta Szűts -, van itt egy százéves asztmás bányamérnök, alig totyog már... pénz nincs, a zsidó nem invesztál a bányába egy vasat se... kézirostával válogatják a kavicsot.

- No és a gépgyár?

- Lógás, lógás, a prolik úgy vánszorognak a gépnél, mint a tetvek, a háború végét lesik. És nálatok?

- Nálunk? Tegnapig így volt. De ma aztán rendet csinálok. Erélyes fellépés, ha nem akarunk kikerülni a frontra. A németekkel nem jó viccelni. Hát adj már poharat, az istenért, üvegből igyam?

- Bocsáss meg, persze... Egészségünkre.

- Ha be akarsz jönni Pestre, vihetlek.

- Nem Pestre kéne mennem, hanem Baracskára.

Füzessy egyik szemét behunyva mustrálgatta a falakat díszítő festményeket.

- A sógorom küldte a frontról - mondta Szűts, és a cipőjét fűzte. - Ha az ember tudná, hogy jó helyre kerül, el is menne.

- No, azért okosabb, ha a sógorod van kinn, és nem te - nevetett Füzessy, és újra töltött a vodkából. - Csak tudnám, hogy kik vannak bevágódva a németeknél. Félek, hogy az én helyemre is pályáznak néhányan.

- Jó hely?

- No, hallod... hentesárugyárban lenni manapság.

Gyorsan megborotválkozott, és beült Füzessy mellé a kocsiba. Zavartalanul mentek le Budapestig, de a Kamaraerdő és Érd között vagy egy órát kellett állniok, olyan menetben jöttek a német ágyúk és teherautók a balatoni országúton.

- Tulajdonképpen ideje volt... nagyon elszemtelenedett ez a náció... Mondd, te tiszta magyar vagy?

- Az hát - felelte meglepetten Szűts.

- Semmi árja vér?

- Semmi.

- Mi tulajdonképpen szászok volnánk, még az apámat is Fütternek hívták. Hogy jutott eszébe ez a Füzessy, nem is szép név.

Szűts csak hallgatott. Az üzemben nagy disznóságok vannak... csak ki ne küldjék a frontra.

- Ez lesz az... itt tegyél le, légy szíves - kapott észbe, amikor meglátta az utcajelző táblát. - És köszönöm az értesítést.

Füzessy-Fütter tovarobogott. Szűts egy darabig utánanézett, aztán becsöngetett a házba.

Körül se nézhetett alaposabban, Csuti már jött is. Meglepődve, de udvariasan tessékelte látogatóját befelé.

A nappali szobában az asztalon rajzok és szakkönyvek tömege hevert. Az egyikben könyvjelző helyett egy szemüveg lapult. Vagy öt éve adta az orvos, de Csutit jobban bosszantotta a minduntalan bepárásodó, föl-le csúszkáló alkalmatosság, úgyhogy ha jó szándékkal elővette is, két perc múlva berakta valahová könyvjelzőnek.

- Tudja már? - kérdezte Szűts, amikor leült.

- Mit?

- A németek megszálltak minket.

Hogy a fenébe ne tudnám - akarta mondani, de csak a szeme villant.

- Ön ezt hivatalosan közli velem?

- Nem... dehogy... világért sem - mondta Szűts. - Még semmi hivatalos közlemény nincs. Csak mint magánember jöttem figyelmeztetni.

- Nagyon kedves. Teát óhajt, százados úr, vagy feketét?

- Talán egy teát kérek. Átkozott hideg van.

Tea és sütemény mellett ültek már vagy egy félórája anélkül, hogy a beszélgetés megindult volna. A mérnök néhányszor az íróasztala felé pislogott. Már hónapok óta azon dolgozik, hogy megállapítsa, a háború miatt behozhatatlan luxembourgi nyersvas helyett hogyan lehetne az ózdi és diósgyőri nyersvas keverésével előállítani a négymilliméteres lemezhez szükséges vasat... most lát egy megoldást a mangán redukálására, egyelőre a foszfortartalommal lesz baj.

Szűts feszengve várta, hogy a mérnök beszéljen. Más ember tele lenne kíváncsisággal, mit tud, százados úr, mit jelenthet ez - Csuti meg csak ül itt, a messzeségbe réved, egyszer feláll, az asztal sarkán egy papírlapra számokat ír fel, és visszaül, tovább rágcsálja a teasüteményt.

- Szereti a zenét? - kérdi Csuti. - Szép lemezeim vannak.

- Nem, köszönöm, csak hagyja, mérnök úr. Más ügyben jöttem.

- Kérem, parancsoljon. De egy teát még iszik?

- Köszönöm. Ide figyeljen... ön visszautasította a német hadvezetőség rendelését gránáthüvelyekre.

- Ez így van.

- Én pedig arra kérem, változtassa meg álláspontját, és vállalják el a gránáthüvelyeket.

Csuti a fejét rázta.

- A mi nyersvasunkból magasabb műveletekre berendezett gépparkunkkal isten ellen való vétek lenne gránáthüvelyeket préselni.

- És ha utasítom önt?

- Szóval mégis hivatalosan jött hozzám?

- Kérem... ne értsen félre. Mint jó barát, mint aki óvni akarja önt.

- Köszönöm. Mitől?

- Például... mondjuk, a behívástól.

Csuti vállat vont.

- Hiába vonogatja a vállát - vörösödött el Szűts. - Azt hiszi, a veseműtét egész életre szóló szabadságoslevél? Mást is kivittek a frontra egy vesével.

- Hány cukrot parancsol? - kérdezte Csuti. - Ami pedig a frontot illeti, ha mást elvisznek, engem is elvisznek, amint kifizetődik gépgyári vezető mérnököt zászlósi díszben és rangban frontra dobni.

- A vezető mérnökség sem örökös állás. Ha úgy akarom, én leválthatom önt mint olyan személyt, aki a totális háború érdekeit sérti.

- Úgy van - bólintott helyeslően Csuti.

- És én le is váltatom. Követelni fogom, hogy adja át a gyártási feljegyzéseket és a receptjeit, méghozzá holnap délig.

- Azt elviheti most is - felelte nyugodtan a mérnök, és a tálalószekrényről kenyérvágó kést vett fel, odaadta Szűtsnek.

- Mi ez?

- Vágja le a fejemet, százados úr. Benne van huszonöt év minden receptje, kísérlete és mérnöki tapasztalata.

- Az ilyen vicceket kikérem.

- Bocsásson meg, nem akartam megsérteni, ön vendég a házamban. Remélhetem, hogy itt marad ebédre?

- Á, dehogyis - mondta Szűts, és felugrott. - Ne higgye, hogy ezzel befejeztük.

Csuti látta, milyen dühösen gesztikulálva baktat vendége a Fő utcán a vasútállomás felé.

A mérnök megállt a kerítésnél, füttyentett a kutyájának. Bezárta a kaput, és kezében lóbálta a kulcsot.

- No, Pajtás, mit gondolsz, hajítsuk utána?

Zöld a kukorica Katyi, zöld a kukorica Katyi, sej, mikor harmatos a levele Katyi... Pajtás, pajtás jöszte velem, sarkantyúmat összeverem... zöld a kukorica Katyi, zöld a kukorica Katyi... - a rádió mindig indulókat játszik, és nem mond be semmit.

Külföld sem mond többet. Hiába csavargatja az ember a rádiót, London az inváziót ígérgeti, valahol az ötvenes rövidhullám táján spanyolul szólal meg egy ismeretlen állomás, jelenti, hogy a szovjet csapatok elérték a Kárpátokat... Morzejelek sikoltanak az űrben, talán egy földet ért ejtőernyős kér segítséget, vagy szlovák partizáncsoport hívja társait a Micsinyei-völgyben, vagy a frontok üzennek egymásnak, vagy talán egy süllyedő hajó... De itt Pesten nálunk mi van? A hétfői lapok nem írnak semmit. Az egyik divattudósítást közöl - milyen lesz a tavaszi divat?

Az emberek suttogni is alig mernek, de azért mindenki tudja, hogy a ferihegyi repülőtéren német zászló leng, hogy lefoglalták a Népszava helyiségét, hogy hajtóvadászat indult emberek tízezrei ellen, szedik a kommunistákat, munkásokat, írókat. Még az is összerezzen minden csengetésre, akinek - úgy gondolja - nem is kell félnie a náciktól.

Lucskos, szomorú idő van. Március tizenötödikén szinte nyár volt, most újra havas eső esik. A mozikon kinn a tábla: további intézkedésig nincs előadás. Tilos a gyűlések megtartása, tilos a tánc. Az éttermekben, a kocsmákban a söntés fölött német nyelvű Befehl. A villamoson sunyin nézik egymást az emberek. Karlsdorfer korán reggel felhívta telefonon Rőmert: igazán nagyon sajnálja, de náthás, ma nem tud bemenni. Rőmer elkékült a méregtől, tessék, gondolhatta volna, eddig tartott őméltósága bátorsága. Azután hirtelen ötlettel felhívta Tatárt, mielőtt bemegy az irodába, jöjjön át hozzá.

Palánkay teljes díszben jelent meg az irodában. Fekete szövetruhában, összes aranystráfokkal és rojtokkal, derékszíjjal, V jelvénnyel. Tatár hangos "Sieg! Heil!"-lel köszöntötte, majd Palánkay háta mögött gúnyos fintort vágott, hadd lássák a többiek, hogy csak bohócnak tekinti ezt az ütődött fasisztát.

Csaplár Ágnes mindjárt reggel átvitette íróasztalát a könyvelésbe. Lusztig úr, aki ma még a száját sem merte kinyitni, készségesen segített helyretologatni az íróasztalokat.

- Talán átadnám az én íróasztalomat Csaplár kisasszonynak, nekem az a kicsi is elég lesz. Mégis ön a főkönyvelő.

- Köszönöm - mondja Ágnes -, jó nekem a régi. Elférek rajta.

Dobrai és Dékány nem vesznek részt a rendezgetésben. Egymással szemben az ablak alatt van az íróasztaluk. Körülbástyázzák magukat alumínium kartondobozokkal, kiteszik az asztalra a fém könyvelőtáblákat, naplóíveket, de csak piszkálgatják az átírótollat, nem könyvelnek egy sort sem. Dékány Anna, magas, szép vonású, kék szemű, szőke lány, a haját koszorúba fonva hordja, krémszínű szövetblúzt visel. Ha ez a blúz csak egy pillanatra a festékes, indigós naplóívekhez érne! De nem ér hozzá. Dobrai Jolán majdnem ugyanolyan magas, de fekete szemű és fekete hajú, nagyon piros, kissé duzzadt ajakkal és hófehér bőrrel. Haja válláig hull. Palánkay mindig végighúzza rajta a tenyerét, ha bejön a könyvelésbe. "Ne szemtelenkedjünk, Emilio" - mondja ilyenkor Jolán, és vihog, de módfelett megsértődne, ha Palánkay legközelebb nem simogatná.

- Kérem szépen - mondja Lusztig úr -, ha meg méltóztatik engedni, bemutatom sorra, ki mit csinál...

- Köszönöm, majd a kisasszonyok maguk megmutatják - mondja Ágnes. - Joli kisasszony, mutassa meg a munkáját.

Dobrai föl se néz, úgy hajítja át a folyószámla-kivonatát. Ágnes belevörösödik, de nem szól.

Dékány hátradől a széken, kézitáskájából vastag aranyláncot húz elő. - Jolcsikám, mutattam már?

- Jaj de gyönyörű, honnan van? - kiáltja Dobrai, és odamegy Dékány mellé, nézik a láncot, mintha a fölöttesük ott se volna.

- Peti küldte.

- Ne mondd!

- Egy barátja jött hivatalos ügyben. Szombaton este, képzeld, anyuval kinn vagyunk a konyhában, egyszerre csak beállít egy zászlós... Meséli, hogy Peti bajuszt növesztett, és főhadnagy lett... És képzeld, partizánvadász... egész fényképalbumot küldött, micsoda képek! Van ott egy partizánlány, meztelenre vetkőztetve, ketten fogják, mert el akarta takarni az arcát, amikor fényképezték... te, olyan gyönyörű nőt még nem láttál... azt írta Peti, hogy veszedelmes partizán volt, férfiruhában járt, és tíz németet lőtt agyon. Amikor darabokra tépték, nem is jajgatott. Mint egy boszorkány. Egy német fiú levágta az egyik mellét, azt mondta, kicserezteti a bőrét dohányzacskónak.

- Pfuj... egy olyan zacskóban dohányt tartani!

- Miért? Az erszényed meg állatbőrből készült.

- Igaz...

Ágnes úgy érzi, meg kell kapaszkodnia az asztal szélében, úgy forog vele a szoba.

- Kérem, Joli, ez a kimutatás rossz - mondja végül.

- Igen? Akkor javítsa ki - feleli Dobrai, vállat vonva, és elmélyülten nézegette Dékány képeit.

- Peti barátja is mondta, hogy a legjobbkor szálltak meg minket a németek, mert nagyon sok disznóság van a fronton. A parasztok szökdösnek át a bolsikhoz. A zsidók úgy elpimaszodtak, hogy egy csomó munkásszázadot meg kellett tizedelni.

- Hát persze... nekem Kurt tegnap írta, hogy előremennek. A németek egész mások, nem nyavalyognak, hanem küzdenek.

- Dobrai és Dékány kisasszonyok, ha nem ülnek azonnal a helyükre, és nem könyvelnek, kérni fogom a leváltásukat - mondja Ágnes most már erélyesen.

- Ja, könyvelhetek éppen - feleli Dobrai, és lassú mozgással ül vissza a helyére, de azért útközben még mondja: - Sacy mesélte, hogy a Mátrában együtt nyaraltak Hitler-jugendekkel, csuda édes tizenkét-tizenhárom éves kisfiúkkal, akik reggelire csak üres kenyeret esznek, mert azt mondták, hogy a Führer sem eszik vajat.

- Akkor is ránk szólt volna, ha a bolsikat dicsérjük? - kérdi Dékány.

- Munkaidő van - csattan fel ingerülten Ágnes.

- És olyan fontos magának, hogy meglegyenek a zsidó kimutatásai?

- Hagyd - feleli Dobrai. - Meg kell hálálni a kinevezést. Új seprű...

- Mindenki jöjjön át a nagy szobába - szólt be Tatár.

- Mi lesz, Gyuri bácsi? - érdeklődött Dékány. - Cukrot kapunk?

De Tatár nem felelt, becsukta maga mögött az ajtót.

A nagy szobában a tisztviselők félkörével szemben megállt. Tatár délcegen kihúzta magát, és egy gépelt papírról olvasni kezdett.

"A Mezőgazdasági Gépgyár Részvénytársaság igazgatósága és tisztviselő kara, annak dokumentálására, hogy kész mindent megtenni a totális háború támogatása érdekében..."

Dobrai és Dékány könyökkel bökdösték egymást.

Lusztig úr fokozódó szorongással hallgatta a mesteri mondatokat, és meg sem lepődött, amikor a végén Tatár felolvasta az azonnali hatállyal elbocsátandók névsorát. Gerencsér Mihályné, Kern Gizella, Lusztig Lajos és a bevonult Két Miklós. Csak állt leszegett fejjel a szoba közepén, mint amikor nem vették fel a Zeneakadémiára, és azon gondolkozott, hogy ha most hazamegy, mit fog mondani.

Kern Gizi az íróasztalára borult, és sírt. Gerencsérné hangos jajgatásba és szitkozódásba kezdett:

- Én ezt nem fogadom el... nem veszem tudomásul... hol van Rőmer doktor úr? Ez az aláírás hamis... engem elküldeni? Engem, akit még Rőmer Géza igazgató úr vett el? Aki tizenhét évig hűségesen dolgoztam... kérem, én árja-párja vagyok, az én férjem zászlós, és kinn van a fronton, engem nem lehet kitenni, én megírom Londonba az igazgató uraknak, én megfizetek ezért... Semmi rendelkezés nincs arra, hogy el kell engem bocsátani. Bocsássák el a Rőmer doktort is, ő is zsidó, de a nagykutyáknak semmi bajuk sem lesz, de én nem hagyom magam...

És Margit, a hűséges, csodálatos főtisztviselő, úgy szidta magas igazgatóságot, mint egy túlórázó gyakornok.

Lusztig úr bement a könyvelésbe, leült a régi helyére, ép lassan összehajtogatta a könyökvédőket, a piros szövésű szalvétát, amiben az uzsonnáját hordta, ceruzái közül gondosan kiválogatta sajátjait és a vállalatéit. Azután hirtelen felugrott, marokra fogta a szebbnél szebb, tűhegyesre faragott ceruzát, és valamennyit teljes erejéből az asztalhoz csapta. A csavaros ceruzák bele, az üveghegyű átírótollak úgy pattogtak, mint apró gépfegyvergolyók...

Dobrai gúnyosan elmosolyodott. És amikor Lusztig úr köszönés nélkül kirohant, felállt, és szélesre tárta az ablakot.

- Mennyivel jobb lett a levegő - és összevihogott Dékánnyal.

Csaplár nem tudta, mit mondjon Kern Gizinek. Érezte, hogy most az lenne szép és hősies, ha azt mondaná, hogy én is itt hagyom ezt a nyomorult irodát, vagy hogy bemegyek Rőmerhez, megmondom, hogy téged ne küldjenek el - de csak hallgatott, és nézte tehetetlenül, mint csomagolja össze Gizi a cókmókját, egypár könyvet, az aktatáskáját, és közben fújja az orrát.

Rőmer doktor csak délben jött be.

Osztály, vi-i-gyázz!

A hatodikosok egy szempillantás alatt helyükre szaladtak, feszesen megálltak a padok mellett, ingüket egyetlen rántással megigazították, és vigyázzba merevedtek. Az iskolai csengő bántóan berregett. Karpinecz, a vigyázó, aki szerette önmagát levente-segédoktatónak nevezni, elordította magát: "Jobbra nézz!" A fiúk, mintha valaki megrántotta volna az állukat, egyszerre néztek az ablakra. Az ablaküvegen keresztül az iskolaudvaron búslakodó, poros gesztenyefán túlra, egy képzeletbeli pontra, amerre - a földrajztanár meghatározása szerint - a Keleti Arcvonal húzódik. Minden tanítási nap kezdetén így kellett állni és egy percig a hősökre gondolni, akik életük és vérük feláldozásával szembeszállnak a bolsevista rémmel.

Csaplár Ferkó a második pad szélén állt. Képzeletben látta a lángtorkú ágyúkat, a lomhán gördülő páncélkocsikat, az eget sebző rakétákat, a bomba vájta krátereket, a morajló, omló, dübörgő mezőkön füstben, tűzben, ködben rohamozó katonákat. Úgy érezte, ha puskát kaphatna a kezébe, egymaga feltartóztatna egy hadsereget. Úgy érezte, mintha mindazt, ami körülveszi őt - a tinta- és krétaszagú iskolatermet, a falon lógó térképeket, az iskolaudvar gesztenyefáit, az egész ismerős, szívéhez nőtt világot neki kellene megvédelmeznie az ismeretlen szörnyetegektől.

Ferkó ezen a reggelen a szokottnál is elmélyültebben gondolt a frontra. Két éjszaka álmatlan gyötrődése után most már döntött. A kommunistákat fel kell jelenteni. A kommunisták istentagadók, szétrombolják a családot, Szibériába viszik a férfiakat, kolhozt csinálnak, a kolhozokban csajkából esznek, senkinek sincs fizetése, és csak egy ruhajegyet és egy étkezési jegyet kap mindenki, és nincs iskola, nem nyomtatnak könyvet. - De hát apa szeret olvasni - viaskodott önmagával -, és milyen gyönyörű történeteket Kinizsiről, aki foga közé kapta a törököt, úgy táncolt vele... és az egri várról meg a Zobor-hegyről... De nem, nem lehet megalkudni, a kommunistát fel kell jelenteni, még akkor is, ha apa az, még akkor is, ha a szíve szakad belé.

Úgy elmerült gondolataiba, hogy nem vette észre, hogy a többiek leültek már, és hogy a fiúk jobbról is, balról is összesúgnak - hogy lehet az, hogy Boda tanár úr késik?

- Ülj le, Csaplár - súgta Német Imre, a padszomszédja, és megrántotta a kabátját. - És ne vágj ilyen gyászos arcot, az a piszok Karpinecz most arra utazik. Akinek rossz kedve van, azt felírja, és feljelenti.

- Mi... hogy... miért?

- Jóságos isten, hol élsz te? Hát feljelenti, hogy nem örül a német megszállásnak!

Boda István, az osztályfőnök, negyed kilenc után jött órára.

- Nézd, milyen sápadt a Boda... - súgta Német.

Az osztályfőnök megállt a katedra szélén. Végignézett a negyven hatodikoson. A fiúk csak álltak csodálkozva, hogy Boda nem kéri a vigyázót, hogy jelentsen, nem int, hogy énekeljék el a Hiszekegyet, de arra sem ad engedélyt, hogy leüljenek.

- Osztálylétszám negyven, nem hiányzik senki... második félév, kilencedik történelemóra - próbálkozott Karpinecz.

- Ja, igen, helyes... Milyen nap van ma, fiam?

- Ezerkilencszáznegyvennégy március huszonegyedike.

- Igen. És még?

- Hát... kedd.

- Igen. És még?

- A német megszállás második napja - rikkantott valaki.

Boda nem szólt rá, a padlót nézte.

Karpinecz egy pillanatra csodálkozva felhúzta a vállát, aztán eszébe jutott:

- Ma ötven esztendeje halt meg Kossuth Lajos.

- Igen - bólintott Boda. - Ma ötven éve halt meg Kossuth. Olvasd csak fel, fiam. - És géppel írt lapot nyújtott Karpinecznek.

- Elejétől olvassam?

- Elejétől.

Karpinecz reszelt egyet a torkán.

"Ezerkilencszáznegyvennégy március húsz, bizalmas. Tisztelt tanár úr, holnap az első tanítási órán emlékezzék meg a Keleti Arcvonalon küzdő bajtársakról, és beszéljen arról a történelmi sorsközösségről, amely évszázadok óta egybeforraszt bennünket a baráti német néppel. Ismertesse a tanulóifjúsággal azt az élethalálharcot, amelyet nagy szövetségesünk oldalán nyugat védőbástyájaként, elszántan, a keresztény civilizáció védelmében a végső győzelemig folytatunk. Egyben közlöm, hogy a tervbe vett Kossuth-ünnepséget nem tartjuk meg. Szily Kázmér igazgató."

- Köszönöm. Menj a helyedre.

Néhányan értelmetlenül bámulták a tanárt. Mások izgatottan lesték szomszédjuk arcát. Mi lesz ebből? Hogy lehet bizalmas utasítást felolvastatni?!

- Imához! - mondta Boda egészen halkan.

A jó hangú Barabás Jancsi már kezdte is a Hiszekegyet, de az osztályfőnök tiltakozóan emelte fel a kezét. És ő maga kezdte el kicsit rekedtes, mély hangon:

Csaplár Ferkó úgy érezte, mintha áramütés érné. Forróság öntötte el, és mégis borzongott. Maga sem értette, hogyan, de egyszerre csak a saját, mutáló hangját is kihallotta a kamasz fiúk harsány kórusából:

És azután elölről kezdték az éneket, újra, újra és újra, mindig csak ezt az egy szakaszt.

"Ha még egyszer azt üzeni... Mindnyájunknak el kell menni... Éljen a magyar szabadság... Éljen a haza!"

Nem vették egyszerre észre, mikor lépett be az igazgató. Itt-ott egy-egy fiú gyorsan abbahagyta az éneket, pisszegett, meglökte a szomszédját. Boda István még akkor is verte a taktust, amikor Vastagnyakú már mellette állt.

- Mi van itt? Énekóra?

- Nem. Történelem. A szabadságharcra emlékezünk - mondta a történelemtanár, és merően az igazgató szemébe nézett. - Vagy tilos újra a Kossuth-nóta?

- Óra után nálam jelentkezik - mondta rekedten az igazgató. - Most pedig halljam a leckét.

Délután négyre be kellett jönni újra, leventére. Komáromi mindjárt leparancsolta őket az udvarra, és a hideg, szeles, esős időben, kiskabátban felsorakoztatta őket.

- Hát majd meglátom, most hogy tudtok énekelni.

Karpinecz felemelte a karját, úgy nyújtózott, hogy majd kiesett a sorból.

- Mit akarsz?

- Tanár úrnak jelentem, hogy én nem énekeltem.

- Úgy.

- Én sem énekeltem - állt ki a sorból vitéz Bihary Csaba.

- Én sem énekeltem.

- Leventeoktató úr, kérem, én sem.

- Ez igen. Szóval az igazgató úr füle csengett. Szóval senki se énekelt.

- De. Én igen.

Német Imre lépett ki a sorból halálsápadtan.

- Igen? No, gyere ki.

A gyerekek megdermedtek. Imre úgy érezte, mintha kőből lenne minden tagja, alig bírta a lábát vonszolni.

- Na, mozogj, te szabadsághős. Ide állj! Énekelj! Mi lesz? Énekeld csak a nótádat...

Német Imre csak az oktató bajuszát látta. Behunyta a szemét, de azért rákezdte el-elcsukló hangon.

Komáromi ütése hatalmasan csattant a fiú arcán. Hirtelen összecsukló fogai beleszaladtak a nyelvébe. Éles, kínzó fájdalmat érzett, és a szája tele lett sós, meleg vérrel.

- Énekelj, na, énekelj csak!

Az osztály félájultan nézte. Csaplár Ferkó kirohant a sorból.

- Én is énekeltem!

Válasz helyett hatalmas pofon csattant. De most, mintha álomból ébredtek volna a fiúk, előrefutottak vagy tizenöten.

- Én is énekeltem.

- Énekeltetek? És még pofáztok? Hát ilyen nevelést kaptatok énnálam? Hát bolsikat neveltem, az anyátok szentjét! Na, várjatok csak. Karpinecz!

- Igenis.

- Vedd őket egy kicsit kezelésbe. Egész délután rendgyakorlat, ha mind beledöglik, akkor is.

- Feküdj! - ordította Karpinecz, és a gyerekek belevágódtak a lucskos, sáros homokba. Német Imre úgy érezte, sohasem tud már fölállni. - Békaugrás az iskolaudvar körül! Egy... kettő... három... feküdj, ugrás, kettő, három, feküdj, ugrás, kettő...

Sárosan, véresen, izzadtan lihegve ugráltak körbe-körbe egészen hatig. Csaplár Ferkó támogatta Német Imrét. Imre a sarkon visszanézett az iskolára, megrázta az öklét, és keserves sírásra fakadt. "Dögöljetek meg... most már azért is kommunista leszek."

Rőmer doktor éjszakánként kapkodva készítette a Hofhauser- és Rőmer-vagyon leltárát, és gombostűfej betűkkel írta a feljegyzést London számára. Sorolta a cég hatalmas gazdagságát, bérházakat és telkeket, gyárépületeket és svábhegyi villákat, iparvasutakat, szabadalmakat, sok ezer tonna bazaltot, sok száz tonna vasat, acélt, talpfát - és szőnyegeket, festményeket, bútorokat, régiségeket, porcelánokat, könyveket, értékpapírokat, családi ékszert.

Elmúlt egy hét, elmúlt tíz nap, és London még mindig nem válaszolt. Rőmer doktort nem ijesztették meg a vihar apróbb jelei. Be kellett jelenteni a zsidók telefonját? Bejelentette. Törlik az ügyvédi kamarából? Hát törlik. De a rendeletek makacs egymásutánja és tervszerűsége világosan mutatta, hogy még sokkal többről is szó lesz. Menekülni kell, amíg lehet, menekülni, amíg nem késő. Kétezer font sterlingben szabták meg a németek a két útlevél árát. Svájcon át is, Stockholmon át is elment a távirat. De London nem válaszolt. "Kétezer font az általunk megjelölt svájci bankszámlára" - ezt üzente a Gestapo-főnök, és hahotázott, amikor Rőmer közbenjáró ügyvédje egy fél kiló aranyat akart felajánlani.

- Ami itt van, az úgyis a mienk.

Lehetetlen, hogy ne küldjék a pénzt - gondolta Rőmer, és újra a vagyonkimutatást nézte. - Kétezer font sterlinget... hiszen amióta én vezetem a vállalatot, félmillió fontot vitettem ki...

Bim-bam, bim-bam...

Rőmer összerezzent. A nagy falióra kondult.

Éjfél van.

Visszaült a karosszékbe, és fázósan összekuporodott.

A vagyonleltár egy példányát magával viszi Svájcba, onnan eljuttatja Londonba. A másikat Karlsdorfernél hagyja, mentsen, amit tud.

Csak London válaszolna. Újra táviratozni fog a svéd vöröskereszt útján.

Hiszen még nem is lehet itt a válasz - nyugtatgatta önmagát. De amikor minden pillanat örökkévalóság ebben a pokolban, amikor minden pillanatban rátörhetik az ajtót...

Halk, kaparászó kopogás az ajtón.

Rőmer előrenyújtott nyakkal, megdermedve figyel.

Nem, semmi.

De most megint, egészen határozottan hallja, hogy valaki jár odakünn.

- Ki az? - kiáltja, és megrémül saját, szinte sikoltó hangjától.

- Csak én... Olga.

A felesége állt az ajtóban kócosan, pongyolában.

- Láttam, hogy még nem vagy a hálószobádban, ne haragudj, hogy megzavartalak.

- Nem, dehogyis, világért sem... gyere csak, drágám - mondta Rőmer, és hálásan elébe ment. Az asszony anyáskodva simogatta a pergamenszínű, ráncos arcot. Leült a hatalmas bőrfotel ölébe, és tűrte, hogy a férfi odabújjon hozzá.

- Agyondolgozod magad, drágám... mire való ez?

A doktor nem felelt, arcához szorította az asszony puha, meleg karját.

- Bogárkám, ugye, tudod, hogy mennyire szeretlek... - suttogta az asszony.

- Tudom... tudom, kedves.

- Ugye, tudod, hogy meghalnék nélküled?

- Ó, te gyerek vagy...

- Mondd, édesem, biztosan megkapjuk az útlevelet?

Rőmer nem válaszolt. Érdes, száraz tenyerével simogatta a felesége arcát.

- Pintyőkém... biztosan elküldik a londoniak a pénzt?

- Remélem... remélem, hogy elküldik.

- És ha nem? - A doktor elhallgatott.

Ha nem: akkor nincs tovább. Akkor következik a gettó, a deportálás, a haláltábor.

Az asszony erősen átölelte a férfi nyakát.

- Tudod, hogy szeretlek.

- Tudom, hogy szeretsz.

- Hogy te vagy nekem a legdrágább.

- Tudom - suttogta a férfi meghatottan.

- Nem fogsz félreérteni.

- Mit, mit mondasz, szívem?

- Nem fogod félremagyarázni - mondta az asszony -, én isten bizony, a te érdekedben mondom... mind a kettőnk érdekében...

- De mit, édesem?

- Ha elválnánk... csak formaságból persze... én őskeresztény vagyok... bújtatni tudnálak téged is a földvári villánkban... akárhol...

Imperátor behunyt szemmel ült a karosszékben, két karja szinte élettelenül lógott mellette.

- Haragszol, pintyőkém?

- Dehogy... dehogyis haragszom, drágám, hiszen igazad van.

Hát persze hogy igaza van. Ez a megoldás kell, és nem a londoniakban reménykedni. Majd pénz helyett egy bölcs távirat fog érkezni, hogy próbálja meg pengővel kifizetni a Gestapót. Mire kell ő Rőmer Gézának? Most már semmire. El kell válni Olgától, ez a megoldás. Hogy lehet, hogy ez neki nem jutott eszébe?

Nem jutott eszébe? Dehogyisnem. De elkergette magától a gondolatot. Együtt akart menekülni az asszonnyal, kis házat bérelni a Genfi-tó partján, ott élni kettesben, ott várni be a háború végét.

- De látom, hogy haragszol, én igazán...

- Nem... neked van igazad, Olga... nem volt jogom a te sorsodat a magam szerencsétlenségéhez kötni. Önző voltam... azt hittem, tíz év jogán... pedig neked mindig csak jót akartam, azért vállaltam mindent, hogy neked minden örömed, kényelmed meglegyen, nagyon szeretlek, Olga...

És a töpörödött öregember két tenyerével eltakarta az arcát.

Pár perc múlva felállt, átment a fürdőszobába. Amikor visszajött, nyugodt volt, de halálsápadt.

- Leírnád, szívem, az ügyvédi meghatalmazást?

Az asszony bólintott, leült a géphez. Nem merte bevallani, hogy ma délután már járt az ügyvédjüknél.

- Még mielőtt beadnánk, készítek egy ajándékozási szerződést. A könyvtáramat az egyetemnek adom. Minden más a tiéd.

- De nekem semmi sem kell!... - kiáltotta az asszony, és sűrű orrfúvás közben írta a leltárt, kilenc darab perzsaszőnyeg...

- S ha mégis megjönne Svájcba a pénz? - kérdezte halkan a doktor.

- Isten előtt mi sosem váltunk el.

- Köszönöm - suttogta Rőmer, és két tenyerébe fogva csókolta az asszony kezét.

Olga az írógép fölé hajolt, és csak nagy sokára mondta:

- El is felejtettem megmondani valamit, Pintyőkém.

- Nos?

- Délután találkoztam Tatárral... olyan kedves volt, annyira felajánlotta a segítségét... mondtam neki, hogy jó lenne, ha feljönne holnap délután a svábhegyi villába, tudod, azt a rengeteg ezüstholmit elásni...

- Megmondtad Tatárnak?

- De Pintyőkém, rosszul tettem? Te mondtad mindig, hogy Tatár hogy szeret téged, hogy milyen megbízható.

- Persze...

- És Tatár mindig figyelmes, udvarias... és sokkal okosabb is. Tudja, hogy hamarosan vége lesz a háborúnak, és jobban jár, ha tisztességesen viselkedik most.

- Persze...

- Különbeni is valakit úgyis magunkkal kellene vinnünk, mi ketten nem tudnánk elásni a bőröndöket...

- Persze...

- És Tatár azt is megígérte, hogy hoz egy vaskazettát az ékszerekhez...

- Persze...

- Pintyőkém, te nem is figyelsz rám.

- Hogyne figyelnék.

- Úgy beszéltem meg, hogy te vagy én háromkor felmegyünk a hegyre, de ő csak egy óra múlva jön utánunk... hogy ne lássanak meg együtt... és ha mindent biztonságba tettünk, mi megyünk el előbb, és ő csak egy óra múlva. Ugye, nem tettem rosszul?

- Nem... nagyon okosan tetted - mondta a doktor fásultan.

Az asszony a férje hamuszürke arcát nézte.

- Mégis... talán butaság volt... Tatárban bízni...

Mit tudom én, kiben lehet bízni - gondolta Rőmer. Hátha így jó, ahogy az asszony akarja. És mi történik, ha megérkezik Svájcba a pénz, és a Gestapo mégis azt mondja, hogy nincs útlevél. Vagy elviszik a határig, és ott agyonlövik őket?

- Feküdj le, szívem, fél kettő van.

És gyengéden megsimogatta a feleségét.

Rőmer doktor végre elment. A kertajtóból még egyszer gondterhelten visszanézett. Alkonyodott már, a hegy mögött lilás rózsaszínbe borult az ég. Rőmer megborzongott. Az értékek biztonságban vannak... De London nem felelt. És most, ahogy lefelé baktat a hegyről, egyre jobban hatalmába keríti a nyomasztó, szomorú érzés. Hetvenkét éves. Ha nem a bomba pusztítja el, vagy a német - megérheti-e akkor is a háború végét? Hetvenkét évet élni - hosszú idő. Az ő anyja huszonnyolc éves korában halt meg. Majdnem fél évszázaddal rövidebb ideig élt... És mit csinált ő ezalatt? Jog? Miféle jog, amit hitt, amit tanított? Hány boldog órája volt a hetvenkét évben? És ez a kínos visszatérő álom... folyton Kern Gizella felmondólevelét írja alá. Jóformán azt sem tudja, melyik lány volt az, szőke vagy barna?

Tatár cégvezető a kerítés mögül figyelte, hogy kanyarodik le az öreg a Rege utcán, hogyan totyog a Széchenyi-hegyi fogaskerekű-állomás felé. Azután lassan, lábujjhegyen utánaosont a kapuajtóig, belülről kulcsra zárta az ajtót, és a kapukulcsot zsebre vágta.

Senki sem járt a Rege úton, de ha járt volna is, az embermagas élő sövény eltakart mindent. Egyenesen a diófához sietett, jobbra, balra nézelődött a hatalmas kertben, megpróbált emlékezni, merre is vezette őt az öreg. De sötétedett már, felhős is volt az ég, a kert félhomályba borult. Tatár összevissza járt a fák között, megkerülte a teniszpályát, megállt a garázs előtt. Az lehetetlen, hogy ne találja meg. Most újra a diófához ment, lehajolt, a lábnyomokat figyelte, és akkor hirtelen eszébe jutott, hogy jobb kéz felé indultak el, ott volt még egy diófa... itt megálltak, itt mondta Rőmer, hogy a tízezer pengőt megkapja... azután erre mentek... igen, az ásóval még szántszándékkal rácsapott a fa gyökerére, hogy könnyebben rátaláljon, úgy van, itt frissen ásott a föld.

Könnyű szél járt a fák között. Megpendültek a száraz ágak, szinte emberi hangon susogtak. Tatár összerezzent, amikor a kazettán koppant az ásó. Villámgyorsan kiemelte a dobozt, erszényéből kivette a kulcsot, és felpattantotta a zárat. A dobozban vászonzacskó volt, mind a négy, oldalán bevarrva. Tatár zsebkésével felhasította. Aranyláncok, nehéz arany karkötők hullottak ki belőle. Ha egy maréknyi zsebre vág... ki tudja meg? A doktor? Örül, hogy el van ásva minden, dehogy jön ide kibontogatni. És háború után? Hol van még a háború után? És ha vége lesz, ki ma rád életben?

Rohamosan sötétedett, holdfény sem volt. A fák között újra végigfutott a szél. S túl a nagy hegyen komoran hallgatott az elsötétített város. Csak a fényszórók pásztázták az eget, mint valami ősi, titokzatos rovásírás, az ég fekete szövetén. Kinek írnak életet, kinek írnak halált?

Tatár gyors elhatározással betemette a gödröt. A kazettát magához vette. Csak a bőrönd maradt az üregben az ezüsttálcákkal, evőeszközökkel, ezüst ötpengősökkel teli bőrönd.

Semmi szükség sem volt az óvatosságra, mégsem az úton ment vissza, hanem keresztülgázolt a teniszpályán és a szúrós egresbokrok között.

A villában egyenesen a doktor dolgozószobájába ment, a sötétben tapogatózva, mert nem emlékezett rá, hogy el vannak-e sötétítve az ablakok. Az üres ékszerkazettát a könyvespolc alsó sorába tette. Az ékszert pedig zacskóstul saját zsebébe gyömöszölte. Szeretett volna cigarettára gyújtani. De csak leült az egyik fotelbe, keresztbe rakta lábait, és gondolkozott.

A szobának friss fű- és birsalmaillata volt, a fotel kényelmes, mély öle, a puha szőnyegek, a zsebét kitömő arany - a gazdagság itt van nála, körülötte, itt van, csak meg kell fogni.

Kora délután óta, amikor a fogaskerekűn felfelé jött, érzi ezt a rettenetes izgalmat. Szinte hihetetlen, hogy ő, aki már negyvenkét éves, és egész életét Budapesten élte, ma jött fel először a Svábhegyre. Elnézte a városi bundás férfiakat, az agyoncicomázott nőket, akik olyan természetes, magától értetődéssel terpeszkednek az üléseken, és ki sem néznek az alattuk elterülő tündérvilágra. Egymással beszélgetnek, ismerik egymást, külön kaszthoz tartoznak: ők a hegyi lakók. Szinte nem hitt a fülének, amikor őt is megszólította valaki. Városkútnál szállt fel, magas, orvostáskás férfi volt, barátságosan intett Tatárnak. Nini... Tatár úr... hát ön is itt lakik? - Nem, csak látogatóba megyek - mondta ő, és csak most ismerte meg az orvost. Barta doktor, ő mentette meg a kisfiát. Tüdőgyulladása volt Pistának, Barta éjszaka is átszaladt hozzá, nem is egyszer. És nem fogadott el semmit, mert éppen akkor volt ő állás nélkül. - És doktor úr hogy van? Barta legyint. Hogy lehet ma az ember... - És a Majestic felé mutat, ahol SS-ek állnak őrt. No persze, hiszen ha nem csalódik, Barta doktor zsidó!

A Rege úti villa - mintha a meséből lépett volna ki. Tatár elbűvölten nézte a zöld vaskerítést, a sűrűn ültetett fákat, a piros cseréptetős, emeletes villát, a hatalmas teraszt... itt lakni... egy ilyen villában lakni...

Feltápászkodott. Kinyújtott karral tapogatta a bútorokat. Egy alacsony szekrénykén valamit feldöntött. Bedugaszolt palack. Kihúzta a dugót. Beleszagolt.

Nagy kortyokban az üvegből itta a bort. A maradékot kiöntötte a szőnyegre. Érezte, hogy egy kevés a cipőjére freccsen, és megborzongott.

Lassan, gondosan zárta be a kertajtót, a gazda szemével próbálta még egyszer kivenni a ház sötétbe merült körvonalait. Itt fogunk lakni - gondolta, és még egyszer megrázta a kilincset. Akkor vette észre, hogy van valaki a közelében.

Nem látta, nem is hallotta, csak nyugtalan idegeivel fogta fel. Ha a doktor, megfojtom - érzett egyszerre vad elszántságot.

Nesztelen mozdulattal csúsztatta zsebébe a kulcsot, és a kerítéshez simulva figyelt. A másik sem mozdult. Most már a lélegzését is hallani lehetett, kissé lihegős szuszogós légzést. Ez nem a doktor.

A várakozás kínosan hosszúra nyúlt. Valamit kellene csinálni. Szólni, mozdulni, továbbmenni.

- Jó estét, cégvezető úr. Levegőzünk?

Tatár megrezzent. Palánkay állt mellette.

- Szép villa, mi? Kéne?

- Hogy kerül maga ide, Gauleiter?

- Ahogy maga, zsidóbérenc.

Tatár elvörösödött.

- Zsidóbérenc az öreganyád.

Palánkay gúnyosan hahotázott.

- De érzékeny lett, öregúr. Mit gondol, nem tudom, mit csinált itt a villában ma délután? Rőmerné aranyait ásta el, mi?

- Emil, megőrült.

- Lehet, majd én kiásom. Megtetszett nekem ez a vityilló. Holnap megszerzem magamnak.

- Ez a villa sajnos már nem eladó.

- Ejha. Csak nem pályázik rá?

- De igen. Nekem kell.

- Fussunk érte versenyt, aki meg tudja szerezni, azé. De figyelmeztetem, hogy akkor jobban teszi, ha nem járkál a svájci vöröskereszthez a Rőmerék londoni levelei ügyében.

- Kikérem magamnak...

- A felesége papáját is? Azt miért nem írta be az Országmozgósítási Nyilvántartásba, hogy a feleségénél bajok vannak, mi?

- Nem igaz...

- Tatár úr, ne akarjon két vasat tartani a tűzbe. Ha felcsap, mi ketten el tudnánk intézni egyet-mást.

- Óriási. Főnyilasságodnak még a mama törli az orrát.

- Hiába nevet. Magának cégjegyzési joga van. Nekem összeköttetéseim. Én szükség esetén még találhatok egy másik cégvezetőt... de magával jól meg tudnánk érteni egymást. No?

- Mit akar?

- Pillanatnyilag fel akarok költözni a Svábhegyre. Jó itt a levegő, és felcsíptem egy nőt, akivel otthon kipofozna a marnám. Ha tud egy másik villát, én lemondok erről... sőt bizonyos segítséget is tudok nyújtani.

Tatár gondolkozott.

- Várjon. Tudok én egy villát. Príma épület, gyönyörű kert...

- No, hát akkor maga megy oda, én jövök ide - mondta Palánkay.

- Nem... nem... én oda nem megyek. Ismerős - mondta Tatár szinte ijedten.

- Áh, ilyen érzékeny lélek? Ki a tulaj?

- Orvos... doktor Barta... úgy tudom, van benne zsidó vér... ma délután a fogaskerekűn hangosan szidta a németeket. Többen hallották.

- Ki hallotta? - kérdezte Palánkay.

- Például maga meg én - felelte Tatár.

- Ágnes! Jó napot!

Megrezzen. Első pillanatban nem is érti, hogy hozzá szólnak.

- Nem ismer meg?

Magas, fekete fiatalember állt előtte, karpaszományos őrmester. Honnan ismerné? De nagy, világoskék szeme valakire emlékeztet.

- Nem emlékszik? Hangversenyen voltunk együtt... Tibor jegyével.

Kitörő örömmel két kezét nyújtja a férfinak.

- Persze... úgy örülök, hogy látom.

Mert minden és mindenki jó, aki Tiborra emlékeztet, akivel Tiborról lehet beszélni. Percz Tamás azonban félreérti az örömet.

- Ágnes, nem is hiszi, mennyit gondoltam magára. Akkor alig beszéltünk néhány szót, de éreztem, hogy mi nagyon jó barátok lehetnénk. És különösen ma, hogy összetalálkoztunk... az utolsó napon.

- Utolsó napon?

- Ma délután érkeztünk Pestre, ma este mindenki hazamehetett, és reggel indul a zászlóaljunk a frontra. Tibor nem írta meg? Igaz, hogy hirtelen jött - adja meg mindjárt a választ önmagának, ahogy, látja Ágnes elszontyolodását. - Jobb is persze, jobb. Nincs szörnyűbb, mint a vonatnál búcsúzni.

Szótlanul mentek a Vörösmarty téren. Néptelen volt a Belváros, sötét, borús az ég.

- Nem fázik?

- Nem - felelte Ágnes, pedig egész testében remegett. - Miért lenne olyan szörnyű a vonathoz kimenni?

- Ó, én gyűlölöm a pályaudvarokat. Ha gazdag lennék, biztosan másképpen lenne. A gazdag ember utazik, amikor kedve tartja. Nyaralni megy, felül a trieszti gyorsra, hálókocsijegyet vált. Beül az étkezőkocsiba, négy hét múlva visszajön... vagy vasárnap leruccan Földvárra vagy Füredre... de én... tudja, nekem egészen mást jelent a vasút. A szegény ember nem utazik. A szegény embert elviszik. Sehol a világon nem sírnak annyit, mint a harmadosztályú várótermekben. Emlékszem, amikor az anyám nővére kivándorolt. Képzelje el, három kicsi gyerekkel nekivágni az óceánnak. A férje küldött hajójegyet Ausztráliából. Anyám, nagyanyám és én kísértük el őket a vonathoz. A nagyanyám akkor nyolcvanéves volt. Képzelje el azt a búcsúzást...

- Most olyan mindegy, hogy hány éves az, akitől búcsúzunk - felelte a lány. - Most az öregeknek jó, azok legalább már éltek.

- A fiataloknak jó, Ágnes. Azoknak, akik túl fogják élni.

- Mit?

- Ezt az egy évet.

- És akkor mi lesz?

Tamás vállat vont.

- Csak azt tudom megmondani, hogy mi nem lesz. Hitler nem lesz. Náci hadsereg nem lesz. Háború nem lesz. A többi rajtunk múlik.

- Maga... ebben az egyenruhában... így beszél?

- Remélem, nem akar feljelenteni. Könyörgöm, ne tegye, mert még büntetésből kiküldenek a frontra. De még a halálom előtt igyunk valamit.

- Szeszt nem iszom.

- Jó lesz a csokoládé is. Menjünk be egy cukrászdába.

A cukrászda tele volt német katonákkal.

- Nagyon berendezkedtél, német sógor - mondta Tamás, és mulatott azon, hogy Ágnes ijedten kapja meg a karját.

- Maga mindig ilyen gyáva?

- Nem... csak... csak nem szeretek fejjel menni a falnak.

- Hm. És mivel megy neki? Szépen megáll a tövében, várja, míg elmúlik a vihar.

- Hát mit csináljak?

- Mit csináljunk, Ágnes? Gyávának nem szabad lenni. Aki fél... elpusztul.

És közel hajolt Ágneshez, úgy suttogta.

- Nagyon szerettem egy kislányt, Anicskának hívták, szlovákiai. Itt bujkált hat éven át. Egy besztercebányai orvos kislánya volt. Tizenkét éves volt, amikor menekülnie kellett... éjszaka leúszott a Garamon. Egy vasutas ismerősük szöktette azután Pestig. Itt volt egy nagynénjénél. Tudja, mit dolgozott? Hamis munkakönyvvel a farkasréti temetőben sírokat ápolt. Hat évig bírta. De félt. Mindig félt. Mindig azt mondta, érzi, hogy nem kerülheti el a sorsát. A nővérét meggyilkolták, az anyját is. És egy héttel ezelőtt... Dél volt. Átment a Rákóczi út és a Körút kereszteződésénél. Nem figyelt a jelzésre, a tilosba lépett. A rendőr odament hozzá... Ő azt hitte... hogy felismerték... és mindent bevallott. A gyűjtőfogházban még egyszer beszéltem vele, mielőtt kitették a szlovák határra. Azt mondta, nem bírta tovább. Előbb vagy utóbb, de fel kellett adnia magát. Ágnes, képzelje el, hat évig bujkált!

- De az istenért, miért kellett bujkálnia?

Tamás meghökkenve nézte.

- Hol él maga, Ágnes? Nem tudja, mit csinálnak a nácik Csehszlovákiában? Mit műveltek Ukrajnában, Franciaországban? Nem tudja, hová viszik el a lányokat?

Ágnes nem felelt. A csokoládékávén úszó habot figyelte. Úgy lebegett, mint egy duzzadó vitorla. Milyen jó volna, ha óriássá nőne a fehér habvitorla, és útra kelhetne a csokoládé csónakon, menekülhetne valahová, ahol a fiatal fiúk nincsenek menetszázadban, és a cukrászdában összebújva, egészen másról beszélgetnek a párok.

- Mikor indulnak?

- Reggel nyolckor a Józsefvárosiból.

Az éjszaka gyötrelmek és kételyek között telt el. Mi lenne, ha kimenne a pályaudvarra? Egy pillanattal vonatindulás előtt lépne csak Tiborhoz, átölelné, megcsókolná.

Az irodába betelefonált, hogy a városházán van dolga, és kisietett a Józsefvárosiba.

A peronnál járőr igazoltatott katonákat, civileket.

Messze, nagyon messze a külső vágányon állt a szerelvény, néhány személykocsi és hosszú sor tehervagon. A vagonokon nincs virág. A katonák nem énekelnek. Német őrség jár fel és alá. A honvédek fel se pillantanak, ládákat, zsákokat raknak be. Hozzátartozó jóformán nincs is kinn, csak elöl a tiszti kocsiknál. Ágnes körülnéz, és egyszerre torkában érzi a szívét. Ott áll Tibor vadonatúj főhadnagyi egyenruhában. Nincs egyedül. Magas, ősz hajú férfi áll mellette és két nő. Kik lehetnek? Az idősebb talán az anyja? De a fiatalabb? És milyen csinos nő, zöldesszürke gyapjúkosztüm van rajta, zöld selyemturbán, zöld kígyóbőr cipő. És Tibor most átöleli és megcsókolja... Hát ezért nem írta meg neki, hogy mikor mennek. Istenem, miért is jött ide.

Visszalép a szürke betonoszlopok mögé, nehogy Tibor észrevehesse... meghalna a szégyentől, ha itt meglátná.

Nézi Tibort, észre se veszi, hogy az egyik vagonból leugrik egy sovány őrmester, és lelkendezve éppen feléje tart.

- Ágnes, hát mégis eljött?

Ágnes Tibort látja; hogy szorongatja a zöld kosztümös nő kezét.

- Beszélt Tiborral, Ágnes?

- Nem... nem... nem is akarok...

- Nem ismeri Tibor szüleit? - kérdi Tamás. - Az ott az édesanyja, a fiatalabbik, úgy látom az unokanővére... Idehívom Tibort.

- Köszönöm... igazán...

- És tőlem nem is búcsúzik el? - áll meg a fiú.

Ágnes mindkét kezét nyújtja.

- Jöjjön haza szerencsésen, Tamás.

- S ha nagyon szépen megkérem, megcsókolhatom?

Tamás két tenyerébe fogta a lány arcát, megsimogatta, és mindkét oldalon megcsókolta, mint egy búcsúzó fivér.

- Isten vele, Ágnes, vigyázzon magára... már küldöm is Tibort.

Tamás keresztülfut a síneken, istenem, milyen hosszú ez a fél perc is... most odaér, magyaráz. Tibor bólint, kutatva körülnéz, és már jön futólépésben keresztül a síneken. Ágnes is elindul tárt karokkal, Tibor messziről int, és mosolyog. És ebben a pillanatban...

A vonat váratlanul nagyot füttyent, és mozogni kezd. A katonák mindenfelől rohannak, felugrálnak a mozgó szerelvényre. Percz Tamás egyik kezével elkapja a feljáró rúdját, másik kezével zsebkendőt lobogtat. Tibor visszafordul, rohan lélekszakadva, most eltakarják Ágnes szeme elől. Egy fiatal katona vizet iszik, nyitva hagyja a vízcsapot, és kétségbeesett káromkodással veti magát a vonat után. A német őrség komoran nézi őket. A mikrofon bömböl, civilek azonnal hagyják el a pályaudvar területét, légiveszély van.

- Tibor! Tibor! - kiáltja Ágnes.

- El-kell-men-ni, el-kell-men-ni - válaszolják könyörtelenül a vonatkerekek.

Szirénák vijjognak, egy vasutas rákiált Ágnesre, hogy jöjjön utána. Egy raktárba rohannak, azon át egy kátrányoshordókkal teli, poros és sötét pincébe, ahol már vagy nyolcan-tízen szorongnak.

A föld reszketni és dübörögni kezd, ágyúk dörögnek, repülőgépek zúgnak, tompa robbanások hallatszanak. Az állomásépület előtt izgatott emberek mutogatnak dél felé. Sűrű füst száll Kispest, Pesterzsébet fölött. Budapestre lehullottak az első bombák.

Két Miklósné már negyedszer jött be a gépgyár irodájába. Rőmerrel akart beszélni a férje ügyében, de nem tudott. A doktor először igazgatósági értekezleten volt, másodszor kinn volt a gyártelepen, harmadszor meg egyenesen Tatár állta Kétné útját azzal, hogy a doktor úr Stockholmmal beszél telefonon, különben is kár idejárni, a dolog megtörtént, nem lehet segíteni rajta.

Most, negyedszer Kétné elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, megvárja Rőmert, visszavonatja a felmondást, és elkéri Miklós rendes havi fizetését. Már nyolc órakor beült Gerencsérné árván maradt szobájába, elővette a horgolását, és várt türelmesen.

Rőmer fél kilenc felé jött be, Tatár persze mindjárt a sarkában a postakönyvvel, és már messziről csóválta a fejét, amikor Kétnét megpillantotta.

- Parancsoljon, fáradjon be, asszonyom - és Rőmer udvariasan előreengedte Kétnét, de hellyel nem kínálta.

- Mivel szolgálhatok?

- Mivel szolgálhat? Kérem... ez mégiscsak hallatlan... kinn van a fronton... és a fizetését...

- Két úr megkapta a felmondási időre járó pénzt és a végkielégítést is.

- Ön azt ígérte neki...

- Meg kell értenie, hogy nekünk, hadiüzemi igazgatóságnak...

- Szóval nem ad pénzt?

- Sajnos igazán nem tehetem, az érvényben levő törvények...

- Itt vagyok a gyerekkel, teherben vagyok... nem tudok munkát kapni...

- Kérem - mondta Imperátor ünnepélyesen, két mutatóujját mellényébe dugta, és lábujjhegyre állt -, minthogy én a Rőmer- és Hofhauser-magánvagyonnak is Nemzeti Bank által kijelölt kezelője vagyok, módomban van önnek a magánvagyon terhére egyszeri segélyt, hangsúlyozottan egyszeri segélyt, mondjuk, háromszáz pengőt folyósítani...

- Háromszáz pengőt? Amikor tízezreket érő szőnyegeket lopott el? Hát csak tartsa meg a háromszáz pengőjét, vegyen rajta kötelet magának, szívtelen... vén...

Kétné be se fejezhette a mondatot. Elővette a zsebkendőjét, és hangos orrfúvással indult kifelé, amikor az ajtóban két civil ruhás férfiba ütközött. A két férfi nem köszönt, és nem tért ki az útjából. Egyenesen Rőmerhez léptek. Kétné visszafordult, és csak annyit látott, hogy az alacsonyabbik igazolványt mutat. Rőmer halálsápadt lesz, hosszú, csodálkozó pillantást vet Tatárra, azután szó nélkül a fogashoz megy, leveszi a kalapját, és elindul a két férfi között kifelé. Tatár ott maradt a szoba közepén arcán a meglepetésnek legkisebb rezdülése nélkül. Kétné Rőmert és a két férfit nem látta már sem a lépcsőn, sem az utcán.

Karlsdorfer szokása szerint tíz óra tájban jött be. Tatár cégvezető azonnal jelentette a megdöbbentő hírt - Rőmert ma délelőtt az irodából a Gestapo két civil nyomozója elvitte.

- Mi? Miért? Hogyan? Mikor?

- Nem mondtak azok egy szót se, méltóságos uram. Csak bejöttek, felmutatták az előállítási parancsot vagy mit, és a doktor úr elment velük.

Karlsdorfer gutaütötten ült a helyén.

Egyszer érezte magát ilyen rettenetesen, öt évvel ezelőtt, amikor Rőmer Gézáék, se szó, se beszéd, Londonba utaztak. Előző nap még vadászatról csevegtek a fiatal Rőmerrel. Határozottan emlékszik rá, hogy Rőmer Géza még azt is mesélte, hogy Somosbánya fölött az erdőben vaddisznóra lehet menni. És másnap nem jött be sem ő, sem Hofhauser András. Helyettük délfelé bekocogott az öreg Rőmer Aladár, akit eddig éppen hogy az igazgatósági ülésekről ismert, és mondta, hogy hosszabb, bizalmas beszélgetnivalója volna. Ezzel elővett egy paksamétát, kiteregette az asztalon, és elmagyarázta, hogy Rőmer Géza és Hofhauser András az éjszaka folyamán családostul elhagyták Magyarországot, és bizonytalan ideig nem is térnek vissza. A Nemzeti Bank a vagyonkezelést őrá, Rőmer doktorra bízta, ha őt valami baj érné, Karlsdorfer őméltósága a vagyonkezelő. Karlsdorfer levegő után kapkodott, nézte az iratokat, a két igazgató részletes és bonyolult utasításait, hogy hogyan kell a svéd exportot növelni, és mi történjék, ha Anglia és Magyarország között megszakadna a diplomáciai kapcsolat, vagy mi történjék, ha Svédország és Magyarország között is hadiállapot keletkezne... Tervek, statisztikák, amelyeket alig ért, de amelyekért mától kezdve ő a felelős.

Hát nem, ezekből az izgalmakból neki elég volt. Legyen vagyonkezelő Tatár, vagy akár őszentsége a pápa, vagy a walesi herceg. Majd összébb húzódik, megélnek a nyugdíjból, ahogy mások.

Felhívta a belügyminisztériumot, és Bardóczyt, a vejét kérte. Beszélni akar vele, méghozzá azonnal.

A Kárpátia sörözőben találkoztak, leültek a legcsendesebb zugba.

- Na, mi újság, papa?

- Fiam, én nem tudom tovább vezetni a Mezőgazdasági Gépgyárat.

- Miért, eddig vezette?

Karlsdorfer homlokán lüktetni kezdett egy ér, de türtőztette magát.

- Rőmert ma elvitték a barátaid, nem tudom, hová és miért.

- Akik elvitték, biztosan tudták, hogy miért...

- No de, édes fiam.

- Mit érdekli magát, hogy miért vitték el azt a zsidót? Most legalább maga lesz az úr, és szerez is valamit. Hat éve vezérigazgató, és ugyanabban a fényes fenekű nadrágban jár.

- De kedves fiam...

- Mit kedvesfiamozik? - kérdezte Bardóczy dühösen. - Más lejárja a lábát, hogy igazgatósági tag lehessen valahol, magának tálcán hordták, az ölébe rakták, a zsebébe tömködték a pénzt, és maga kiejti a kezéből... Tudja, mit kellett volna csinálnia? Régen rá kellett volna beszélnie Rőmert, hogy adja magához elrejteni a családi ékszert... régen vállalni kellett volna a német hadiszállítást, és rég pénzzé kellett volna tenni mindent és kivinni Svájcba... De maga csak ül, és levegő után kapkod... más embert az apósa már régen bedugta volna igazgatónak vagy főmérnöknek, nem mintha én arra reflektálnék, csak mondom... Én elvettem a maga lányát két dunyhahuzattal meg három törülközővel. De arra se számítson, hogy én fogom magát eltartani, nekem is megvan a magam gondja, és két fiam van...

- Nem kértem, hogy eltarts - sápadt el Karlsdorfer. - Tanácsot akartam kérni tőled, de már arra sincs szükségem.

Az asztal sarkára támasztott botja után nyúlt, kapaszkodva felállt, és kiment a vendéglőből.

Karlsdorfer az Andrássy úton átszállt a földalattira. Lenn a földalatti megállójában a Hitler-jugend zajos, bársonynadrágos hada várt a kocsira. Amikor a kocsi befutott, a Herrenvolk ifjú tagjai, vezetőjük teljes egyetértésével, két könyökkel törtek helyet maguknak. Lefoglaltak minden ülőhelyet, és hangos, pimasz megjegyzéseket tettek az utasokra, Budapestre és a gyáva magyarokra.

A Mussolini téren a kölykök úgy elálltak a bejáratot, hogy senki sem tudott felszállni. A kinn rekedt utasoknak szamárfület mutogattak. Egy kamasz fiú orrhangon rákezdte:

- Wovon stammt Ungarns Name?

Mire a kórus vihogva rákezdte: Ungarn-hungarn.

- Maul halten! - üvöltötte el magát Karlsdorfer.

A fiúk meghökkenve elhallgattak, vezetőjük kezével intett, hogy most már maradjanak nyugton. Nincs is semmi baj egészen a Bajza utcáig. Ott a Hitler-jugend zajos csapata leszáll, megint lökdösődnek és vihognak, és egyikük a peronról visszakiabál valamit Karlsdorfernek, valami minősíthetetlen gorombaságot.

Karlsdorfer lángvörös lesz. Eltolja útjából a meghökkent kalauzt, aki éppen az ajtót akarná becsukni. Kiugrik a kocsiból, és vékony sétapálcájával csépelni kezdi Hitler legifjabb katonáit. Csattannak a botütések a bársonynadrágokon és a meztelen lábszárakon. A kalauz csak áll kimeredt szemmel, megvárja, amíg Karlsdorfer visszaugrik a kocsiba, akkor zárja az ajtót, csenget, mehetnek tovább.

Homok János, huszonhárom éves formázó, mestere volt munkájának. Ahogy a szobrász előre tudja, hogy milyen lesz bronzból a lovas vagy fehér márványból a térdére könyöklő, gondolkozó férfi - úgy tudja Homok János, hogy milyen lesz készen az öntöttvas lendkerék, a turbina, a négy milliméter falvastagságú kád... amikor a formaszekrényben keményre döngöli a homokot, amikor lyukakat üt rajta, hogy a lehűlő vasból feltörhessen a gáz - az alkotásnak olyan öröme fogja el, mint amikor otthon Somosbányán a patakparton ő építette a legszebb agyagvárat, az ő kis korsója lett a legszebb valamennyi közül.

A nagy szerencse úgy érte, hogy amikor Rőmer Géza a sógorával teniszezett, a kerítésre kapaszkodó fiúk közül csak egy mert a hívó szóra közelebb jönni és labdaszedésre vállalkozni - Homok Jani.

Homok Jani nem akart pénzt elfogadni a labdaszedésért. Rőmer meglepődött.

- Hát mi kéne?

- Semmi.

- Miért?

- Mert nekem is jó volt.

- Mi volt jó?

- Hogy ilyen szép labdát kergethettem.

- Milyen labdád van?

- Semmilyen.

- Ki az apád?

- Nincs.

- Meghalt?

- Ha nincs, biztos meghalt. Én nem ismertem.

- Anyádnál élsz?

- Az sincs. Bátyámék tartanak.

- Ki a bátyád?

- Homok István kőfejtő.

- Hány éves vagy?

- Tizenhárom.

- Imádkozni szoktál?

- Minden este meg vasárnap a templomban is.

- Hm. Mi akarsz lenni?

A kisfiú vállat vont.

- Semmi se akarok. Kőfejtő leszek.

- De ha választhatnál.

- Akkor gyárba mennék.

- Miért gyárba?

- Mert ott gépek vannak - felelte a fiú, és felragyogott a szeme.

- Bátyád elengedne?

- El hát.

- No. Eljössz hozzám a gyárba.

Homok János már régen megfeledkezett a teniszező úr ígéretéről, amikor megjött az utasítás; a legközelebbi üzemi autóval hozzák fel Pestre a fiút minden holmijával együtt, formázó lesz a Mezőgazdasági Gépgyár öntödéjében. Szállásáról is gondoskodtak, Csizmás Lajos vasöntőnél fog lakni.

Az öreg Csizmás ötvenedik esztendeje felé közeledett már. Sovány, alacsony emberke volt, és ez okozta Janinak az első nagy csalódást. Ő a vasöntőket mesebeli óriásoknak képzelte, akik hatalmas kanállal öntik az izzó vasat mozdony formára, gép formára, autó formára. A másik csalódást Pest okozta. Nekik a tanító úr azt mesélte, hogy Budapesten szebbnél szebb, hatalmas házak, hidak, fényes üzletek vannak - pedig az utca, ahová őt az autó letette, semmivel se volt különb Somosbánya utcájánál. Léckerítéses udvarok közepén düledező téglaházak. A hosszú utcában ütött-kopott vegyeskereskedés, mellette fakó cégtáblájú kocsma. Az utca végén közös szivattyús kút, körötte örökké tócsa csillog. Esténként egyetlen gázlámpa világít. Csizmásék háza annyival különb, hogy kapuja nem a Meszes utcára nyílik, hanem befelé a gyárudvarra. Vizet sem a közös kútról hordanak, hanem a gyáriból. A villany is ég náluk. Homok Jani sokszor elnézte a fővezetékből lenyúló drótszálat, ami fénnyel táplálta a konyha égőjét. Úgy találta, hogy a lámpa nyitott száj, és fényt szopik a jóságos, hatalmas gyárból.

Amikor kora hajnalban kiállt a kerítéshez, és messziről látta a gyár felé özönlő népet, amikor elbődült a hat órát jelentő sziréna, büszkeség fogta el, hogy ő is ehhez a hatalmas hadsereghez tartozik. Az öntödében szerette a szigorú rendet, az egymásra állított formaszekrényeket, a szikrázó, lángszínű vasat, amely megszelídülve folyik be a forma nyitott torkán, és másnapra, harmadnapra kihűlve engedelmesen ölti magára az ember szabta alakot. De legjobban Csutit szerette, a főmérnököt, aki télben-nyárban, fagyban, szélben pontosan reggel hétkor belépett az öntöde ajtaján. Öt perccel előbb már megjelent Pajtás. Bozontos pofáját bedugta a vasajtón, egyet-kettőt vakkantott, mintha figyelmeztetne mindenkit, hogy jó lesz rendet csinálni, jön a gazda. És öt perccel később belépett Csuti. Fehér köpenyt viselt, mint valami orvosprofesszor, végigment az öntödén, mögötte négy-öt technikus, műszaki tisztviselő is fontoskodott. Megnézte a kemencét, megnézte, mit csinálnak az öntvénytisztítók, megállt egy-egy gödörnél, elnézte a formázók serénykedését, azután néhány szót váltott Csizmás bácsival, a mesterrel, és kiment. Kifelé menet megállt Homok Jani mellett. - No, barátom, nincs selejt? - Nincs - felelte Jani. - Tudtam - mondta Csuti, és ez a mindennapos "tudtam" mennybemenetel volt a fiatal Homok Janinak. Még akkor is úgy állt ott, katonásan, vigyázzban, amikor a főmérnök már réges-régen a gépműhelyben járt...

Azt persze Homok Jani sosem tudta meg, hogy hogyan került éppen a Csizmás családhoz. Annak idején Csuti Lóránt kapta meg Rőmer Géza utasítását, hogy helyezze el a fiút. Csuti istentelenül káromkodott. - Hát mi vagyok én, helyszerző vagyok, pesztonka vagyok, sose láttam azt a kölyköt, hová állítsam? Mondja, Csizmás - fordult a mellette álló öreg öntőhöz -, nem tudnának magukhoz venni egy tizenhárom éves fiút? A tartásért elengednénk a házbérüket. - Jó - kapott rajta Csizmás. - Rendben lesz. Majd elintézem az asszonnyal.

Csizmásnénak nem is volt semmi ellenvetése. Nyolc gyereket szült, de heten meghaltak. Csak a legkisebb, a Jani maradt meg, pedig amikor megszületett, alig volt két kiló, nem is sírt, csak nyöszörgött, erről remélték legkevésbé, hogy megmarad. Sovány, csendes, kicsike legény lett, akár az apja, szelíd, jólelkű gyerek, de szívós, makkegészséges. Hát csak jöjjön még egy fiú a házhoz, pláne hogy a huszonnégy pengős lakbérre se lesz gond, meg keres is majd valamit.

Ha Homok Jani is sápadt satnya gyerek lett volna, aki elhordja Csizmás Jani kinőtt ruháit - hogy a szívébe zárta volna őt Csizmásné! De vállas, hatalmas kölyök volt, tizennégy éves korára fölébe kerekedett a tizenhat éves nagy fiúknak. És csinosan festett rajta minden, a kinőtt, foltozott nadrág, az agyonmosott, színevesztett trikóing is. Vagy legalább ne hívták volna őt is Janinak! És milyen hamar megtalálta a helyét a gyárban. Mintha tőrt forgattak volna Csizmásné szívében, amikor műszak után az öregből csak úgy ömlött a dicséret. - Olyan formázó lesz ebből a kölyökből, hogy kiállításban mutogathatják. Ez a nagy kamasz már harmadik éve kínlódik, de mindig megreped a keze alatt a vas. Ez meg csak megfogja, gyömöszöl kettőt a homokon, és már jó, mert érzés van benne, édes fiam, a szíviben meg az ujjhegyiben van... - Gyertek vacsorázni, hányszor mondjam - kiált mérgesen az asszony, és úgy forgatja a tálat, hogy a leves sűrűjéből alig jut az idegen Janinak... Az öreg és Édesjani ebből nem vesz észre semmit. Édesjani különben is olyan magának való, álmodozó fiú. Ha hagynák, mindig könyvet bújna, és azon szenved mindig, hogy mi van a csillagokban. Hogy ő egyszer olvasta valamilyen könyvben, hogy a föld csak egy pici pont, és százmillió és százmillió ilyen föld forog, születik és pusztul, és jó volna azokat óriási távcsövön át figyelni, vizsgálni. De amikor a mostoha Janinak egyszer beszélni akart volna róla, hirtelen meggondolta magát, hogy hátha kineveti, vagy hátha az bűn, amit meg kellene gyónni.

Ahogy futottak az évek, Csizmásnét egyre jobban marta az idegen fiú iránti féltékeny harag, de említeni se merte volna az urának, hogy küldjék el. Kisjani úgy befészkelte magát, mintha itt ringatták volna. Hajnalban felkelt, vizet húzott, felaprította a fát, hogy ne kelljen "anyámnak" a szívbajos, nehéz mozgásával, dagadó lábával fáradnia. Ha elromlott egy zár - már faragta, reszelte, javította is, ha ünnepkor hazament a bátyjáékhoz Somosbányára, friss kaláccsal, tojással tért meg. És amikor negyvenkettőben a gyár fennállásának tizenöt éves jubileumán a városi és minisztériumbeli urak előtt be kellett mutatni a formázást, és Csuti a fiatal Homok Janihoz vezette a vendégeket, a kihozott fényképész már lobbantotta volna a magnéziumot - akkor Jani az öreg Csizmáshoz szaladt, és azt mondta:

- Itt van apám, tőle tanultam. - A száz pengő jutalmat is úgy tette le borítékban a konyhaasztalra. Édesjani nem kapott semmit...

Negyvenháromban hadiüzem lett a gyár. Csizmás Jani akkor már hatodik hónapja volt a fronton. Homok Janit is sorozták, de felmentették. Csizmásné most már ágynak esett. Öreg Csizmás és Kisjani főzte meg az ételt, ők takarítottak. Az asszony egész nap a falnak fordulva feküdt, sírt és imádkozott. Az ő egyetlen, drága gyereke talán ott fekszik valahol vérbe fagyva... ez az idegen meg itt éli világát...

Megjött Csizmás János honvéd negyvenhárom novemberében, de teremtő úristen, hogy jött meg! Olyan soványan, hogy a bőre szinte a csontjára száradt, és bal lábán üresen lógott a nadrág.

Homok Jani megtántorodott, amikor a hazatérőt meglátta. Hiába mondogatta magának, hogy "hiszen én nem tehetek róla". Ha ő nem kerül ide, tán Csizmást menti fel a gyár...

Még jó, hogy abban az időben sok volt a tizenhat órás műszak meg a vasárnapi munka. Homok Jani örült, hogy jóformán alig kell otthon lenni.

Január vége felé történt. Homok Jani kettőkor jött haza a munkából. Csizmásné nem volt otthon, vagy kenyérért állt sorba, vagy a templomot térdepelte. Csizmás, az öreg, délutános volt. A két Jani volt csak a konyhában, a rokkant újságot böngészett, Kisjani a cipőjére vert sarokvasat.

- Te öcskös, járnánk egyet? - kérdezte Csizmás Jani.

Végigmentek a fázó, hó alá bújt Meszes utcán, a rokkant fiú nehezen lépett, Homok Jani vállára támaszkodott, lihegett.

- Menjünk be a kocsmába.

Csizmás Jani nemigen ivott, Kisjani még annyira sem, de most letelepedtek a sarokba a falnak állított, támlátlan lócára, rákönyököltek a terítetlen asztalra, és kértek egy-egy féldecit. A szomszéd asztalnál három ismerős fiatalember ült, a Lapusik ikrek és Varró András, a gyári teherautó sofőrje, akit nemrég hozattak haza a frontról. Piros arccal, vastag, rekedtes hangon magyarázta hőstetteit.

- Megyek a teherautómon kora reggel. Méteres hó az utakon, azazhogy út sincs, mert arrafelé nem építenek utat, csak amit a kerék meg a ló tapos magának. Egyszerre kiugrik a semmiből kilenc partizán. Mindegyiken fehér köpeny. Mindegyiknél géppisztoly. De nem rendes emberek, hanem törökök, tatárok, ferde szeműek, copfosak, egymással nem beszéltek, hanem üvöltöttek egymásra, mint a farkasok. Én erre elkiáltom magam, Uramjézus, segíts... hát erre, mint az ördögök isten nevétől...

Varró körüljártatta a szemét a társaságon. Csizmás Jani ott könyökölt vele szemben.

- Na, mi az, nem hiszed? Nem hiszed, hogy eleven ördögök voltak? Én olyan partizánt is láttam, aki emberhúst evett.

- Én meg olyat, aki eleven birkát evett - felelte Csizmás Jani.

- Micsoda? Eleven birkát?

- Hát. Csak előbb levágta, és elkészítette tokánynak.

- Csak röhögjetek. Most nem tudom, hol hagytam abba... - mondta Varró mérgesen.

- Folytasd akárhol, egyre megy - felelte Édesjani. Felemelte a pálinkáspoharat, bólintott a többiek felé. És a két Jani felállt, lassan kiballagott a kocsmából. Varró legyintett.

- Nem akartam ezzel a nyomorékkal... Egyszóval ahogy elkiáltom az Úrjézus nevét...

Kinn földre borult már a kora téli este. Nehezen botorkáltak a hóban. Homok Jani bosszús volt. Ő bizony szívesen elhallgatta volna Varrót. Ha igaz a történet, ha nem, mégiscsak világot járt, háborút járt ember beszéli...

- Te Jankó, miket beszéltem én lázamban?

- Mit? Jaj, hát semmit.

- De mégis.

- Hogy a lábad fáj. Mindig a lábadat mondtad.

- Mást nem?

- Nem... nem tudok mást.

- Te... ide figyelj... én odaát voltam a partizánoknál.

- Jézusmária! Ők vágták le a lábadat?

- Fenét vágták. Akkor még megvolt mind a két lábam. Utána is még sokáig. Az áttörés után futottunk visszafelé, mint a bolondok. Ennivaló semmi. A németek összeszedték az autókat. Emlékszel Somorjai Bálintra? A gépműhelyből. Kicsit fölfelé kunkorodott az orra vége... hát azt szegényt is egy német lőtte le, amikor fel akart kapaszkodni a teherautóra. Gyalogoltunk egy hete, két hete, vakok voltunk már a hótól. Se egy ház, se egy faág, semmi, egyetlenegy fekete pont nincs, amin a szemed megpihenhetne, csak a varjúk keringenek a levegőben. Már nem vagy éhes, már nem fáj semmi, csak aludni szeretnél folyton, csak lefeküdni a hóba. Tisztnek még a hátát se láttuk, egy őrmester volt nálunk a rangidős, az hajtotta a népet, gyorsabban, gyorsabban, mert az erdőben partizánok vannak. A partizánoktól meg úgy féltünk, mint a tűztől. De két hét múlva már azt mondtam a komámnak, hogy bár már elfognának minket a partizánok, és ölnének meg, mert már az is jobb lenne. Hát bár minden kívánságom olyan gyorsan teljesülne, mint akkor ez. Délre hóvihart kaptunk. Megindult az egész hómező, nem láttuk a mellettünk állót sem, arcunk, szemünk, bőrünk tele jeges tüskékkel, azt sem tudjuk, előremegyünk-e, vagy hátra. Hát én nem is emlékszem, továbbmentem-e, vagy lefeküdtem a hóra. Csak arra ébredtem, hogy parasztházban vagyok kemence mellett, szalmán fekszem, körülöttem vagy hatan sürgölődnek, kezem, lábam dörzsölik, pálinkát adnak, teát adnak, kérdezgették, hogy ébredek-e. És ami a legfurcsább, van ott egy sovány, csontos képű fiú, magyarul kérdezget.

- Álmodtad te, Jani.

- Dehogy álmodtam. Dehogy álmodtam. Magyar hadifogoly apja volt még az első világháború után. Az magyarázta meg azt is, hogy partizánok kezén vagyok, és engem is kikérdezett, hogy mi vagyok itthon Magyarországon. Azt látták a zubbonyomon, hogy közkatona vagyok, hát nem bántottak. Száraz kapcát adtak, jóltartottak teával, kásával, káposztával. Azt is kérdezték, hogy tudom-e, miért jöttem a háborúba. Én persze csak a vállamat vontam rá, hát honnan tudnám, nem én üzentem hadat. Azt mondták, készüljek, mert kora hajnalban kivezetnek az erdőből, megmutatják, merre találom a mieinket. Hanem énnekem semmi kedvem se volt már visszamenni, megint a hómezőkön vándorolni. Kértem, könyörögtem. Fejüket csóválták, nem tehetik, nem lehet, próbáljak csak eljutni a hazámba, ne hagyjam a társaim között hazug hírüket költeni. Hajnalban még egyszer adtak levest és kenyeret, valami talyigafélébe lovat kötöttek, kimentünk az erdőszélre, mutatták, hogy merre menjek. Isten engem úgy segéljen, hogy sírva fakadtam.

- És aztán?

- Találkoztam egypár magamfajta rongyossal, vergődtünk tovább, mentünk, mentünk, mentünk. Ha valaki lefeküdt a hóba, hátra se néztünk már rá. Ha találtunk valamit, ettünk, ha egy romos házhoz, istállóhoz, karámhoz értünk, hát aludtunk, mentünk éjjel, mentünk nappal, egyszer aztán valahol a lengyel határon volt egy német láger, abba becsuktak minket, aztán továbbvittek, akkor énnekem már el volt üszkösödve a lábam, vittek tábori kórházba is, de emlékezni csak kettőre tudok, egy orvosra, aki lefűrészelte a lábamat, és egy magyar századosra, aki azt olvasta fel nekünk a lágerben, hogy aki otthon elmeséli, hogy hogyan pusztult oda a hadsereg, azt abban a szempillantásban agyonlövik.

Homok Jani szorongva nézte a bátyja arcát. Amíg ő gyönyörűséggel formázta a tapadós homokot, meleg ételt evett, és lányokat ölelt, a másik...

- Jani, kedves bátyám, haragszol rám?

Csizmás Jani csodálkozva emelte fel a szemét.

- Rád? Amiért nem hagytad el az öreg szüleimet? Jobb gyereke vagy anyámnak, mintha ő szült volna.

A villamos álmosan döcögött. A szemközti ülésen Tatár az aktatáskáját igazgatta.

- Hozott magával üres táskát, Ágnes?

- Nem - felelte Ágnes meglepetten.

- Látja, milyen könnyelmű. Szerencsére nálam van vagy öt üres szatyor. Egyet odaadhatok.

- Mire?

- Hazaviszünk egy kis marhahúst - felelte a cégvezető. - Vagy azt hitte, hogy szerelemből jövünk ki katonai parancsnokot beiktatni? - És Tatár mindjárt ki is halászott aktatáskájából egy színehagyott rongyszatyrot.

- Tegye a kézitáskájába.

A villamos elhagyta a város belső kerületeit. A bérházak itt szürkén, szinte fenyegetően sorakoztak. Meztelenek - gondolta Ágnes. Benn a Körút, Rákóczi út század végén épült, sivár bérházait barátságosabbá öltöztették a cifra üzletek, színes kirakatok. De erre nem volt semmi, még egy aprócska játszótér, pár bokros liget sem.

Azután a kőházak is elmaradtak. Deszkabódék, kátránypapírral fedett, ólnak is silány nyomortanyák. Persze az ember tudja, hogy van Mária Valéria-telep, Auguszta-telep; tudja, de valóban csak ilyenkor döbben rá.

Tatár bosszankodva nézte vadonatúj Schaffhausenjét.

- Tessék. Mindjárt három óra. És még jó félóra gyalogút a végállomástól. De én hiába beszélek Karlsdorfernek, hogy a központi iroda részére is kell egy személyautó.

- A villamos nem vezet a gyárig?

- Persze hogy nem. Nem fizetődik ki ilyen prolikörnyéken.

- Villanyt, vizet, ilyesmit nem szabadna ilyen szempont szerint építeni.

Tatár nagy szemeket meresztett.

- Szép kis gondolatai vannak, Csaplár kisasszony. Ha szabad érdeklődnöm, honnan szedi?

- Miért? Ez teljesen megfelel a Quadragesimo Anno szellemének.

- Hát az mi?

- Pápai enciklika a munkások és tőkések közti béke érdekében.

- Annak a pápának nem lesz jó vége, aki ilyeneket ír. Ingyenvillamos, ingyenvíz, ingyenkenyér, holnap már dolgozni se kell. Aztán osszuk szét a birtokokat, adjuk oda a pénzt, hogy többet ihassanak a kocsmában. Vasfegyelem, katonai őrség kell a gyárakba. Az ilyen lázító pápáknak pedig...

Nem szóltak többé egymáshoz egész úton.

A villamos-végállomástól sáros, agyagos földön kellett végigmenni rendetlen, elhagyott utcákon, amelyeknek végén úgy állt a gyár, mint egy taposni készülő óriás.

A gyárban két nagy újság is volt. Csutit behívták katonának, de zászlósi rangban mindjárt vissza is vezényelték az üzembe. Most nem volt szükség igazgatósági döntésre, és nem volt vita: parancsban kapta meg, hogy mit kell gyártani. A másik újság az volt, hogy új katonai parancsnok érkezett. Meller nevű ezredes.

Meller ötvenöt év körüli, csendes szavú, megnyerő külsejű ember volt. Tatárt és Ágnest kitüntető udvariassággal fogadta, szobájába tessékelte.

Tatár nem ült le. Feszesen megállt az ezredes előtt.

- Mint Országmozgósítási Előadó és az igazgatóság képviselője köszöntöm önt. A vezetés szelleme eddig rossz volt. Rőmer doktor liberális-zsidó-bolsevista magatartása és Karlsdorfer őméltósága gyengesége a munkafegyelem lazulásához vezetett. Az igazgatóság, megszabadulván a zsidó Rőmertől és ezzel legrosszabb elemétől, kész önt támogatni a legszigorúbb intézkedések végrehajtásában a totális háború érdekében.

- Köszönöm - mondta Meller ezredes, és nagyon bánatos lett. Neki a sógora szerezte ezt a katonai parancsnoki beosztást, egy nyugalmazott tábornok, akinek jó barátja az államtitkár. Úgy informálták, hogy zsíros helyecske, csendesen meg lehet húzódni a háború végéig, és valamicskét össze is gyűjthet. Meller ezredes egyébként doktor volt, állatorvos, annak idején így került a huszárezredhez. Katonai karrierjét annak köszönhette, hogy fiatal orvos főhadnagy korában egy hadgyakorlaton meggyógyította Ágost Mária Jenő főherceg kancáját. A háborútól és minden erőszakos és veszedelmes dologtól módfelett félt.

A gyárudvarra a vadszőlővel befutott irodaépületek elé néhány széket és egy asztalt állítottak.

Az új katonai parancsnok röviden beszélt. "Magyar testvéreim"-nek szólította a munkásokat. Kérte, hogy szívvel-lélekkel préseljék a gránáthüvelyeket, mert minden gránát messzebbre söpri a földünket elárasztani készülő bolsevista tengert, imádkozzunk és dolgozzunk, akkor nemsokára ismét Nagy-Magyarország felett leng Szűz Mária lobogója...

Tatár alig várta, hogy az ezredes leüljön. Ő is beszélt, sokkal hosszabban, és távolról sem ilyen vallásosan.

Ágnes az asztal szélére könyökölt, és nagy erőfeszítéssel igyekezett az állkapcsát újra és újra feszítő ásításokat lenyelni. A munkások ugyanilyen fáradtan és unottan hallgatták Tatár cégvezető úr harsogó körmondatait. Szorosan egymás mellett álltak, szinte egymáshoz nőve. Ágnesnek, nem tudni, miért, folyton a "Munkabér" című könyvelési karton jutott eszébe, ahol - nem úgy, mint a "Tisztviselő-fizetések"-en, ahol név szerinti felsorolás van - itt csak egy-egy sornyi szöveget könyvelnek minden héten a kifizetett összeg elé: "Létszám kilencszázhúsz", vagy "Létszám kilencszázharminc". Nos, itt áll előttem Létszám Kilencszázharminc úr, ezernyolcszázhatvan karja van, ezernyolcszázhatvan szeme van és kilencszázharminc szíve... Tatár most úgy kiabált, hogy nem lehetett másra figyelni. - Mert aki a mi totális háborúnk útjába áll, azt elsöpörjük, azt lecsukjuk, azt felkoncoljuk...

Az első sorban egy fiatal férfi elmosolyodott. Ágnes már az előbb észrevette, hogy a fiatalember nézi őt, gyorsan elkapta a tekintetét. De a barna szempár valakire emlékeztette, lopva újra felpillantott. A férfi még mindig őt nézte, sőt hamiskásan hunyorított. Szemtelen - gondolta, és újra az asztal sarkát nézte, de akkor hirtelen úgy érezte, hogy Tibor tekintetére hasonlít ez a mosolygás, hát fel kellett nézni. Aztán gyorsan elfordult, Tatárt nézte, aki úgy ordított és gesztikulált, mint egy ligeti kikiáltó.

- De mi nem az erőszakhoz folyamodunk. Az a világ már megszűnt, amikor a Rőmer doktorok liberális-zsidó-plutokrata kegyetlensége zsarnokoskodott. Mi a német hadvezetőség barátságát élvezzük, mi a derék és hazafias munkásságot barátunknak tekintjük. És örülök, hogy az igazgatóság nevében én közölhetem, a parancsnokság első ajándékaképpen ma délután a gyárban marhahúst osztunk. Egyelőre csak fél kiló marhahúst adhatunk családonként, de én, Tatár György cégvezető, ígérem önöknek, hogy a győzelem napján ezen a helyen ökörsütés lesz.

- Éljen a marhahús! - rikkantotta valaki, és a tömeg mozgolódni kezdett.

- Hol kapjuk azt a marhahúst? - kiáltotta az öreg Tormáné az öntvénytisztítóból. Meller jobbnak látta, ha befejezik az ünnepséget. Felállt, barátságosan bólintott, azután peckesen végigvonult az udvaron az irodájába.

A marhahúst a festékraktár előtt osztották. Két hentes nyakig véresen állt a hosszú asztalnál, és húscafatokat dobált a mérlegre. A skálára nem is néztek - dobták, elkapták, jöhet a következő. Két tisztviselőnő a névre szóló húsutalványokat osztotta, a harmadik az utalványt visszavette, és egy-egy csomagot adott érte.

Az asszonyok arcán ünnepélyes elfogódottság volt, még alig tudták elhinni, hogy húshoz jutnak, húshoz, méghozzá jegy nélkül, hajnali háromórás felkelés nélkül, és ilyen rengeteg húshoz, egy fél kilóhoz! Ha az ember jól beosztja, vékonyan szeleteli, ki is veri, mint a rántani való húst, hát rostélyost csinálhat belőle. De a legjobb lenne megdarálni, kenyérrel szaporítani, ha egy kis savanyú káposztát is kapnának a boltban... A férfiak azt számolták, hogy fog örülni az asszony, és hogy nem is kellett készpénzt adni érte, majd csak heti fizetéskor vonják le...

Tatár észrevette az öreg portás feleségét, akit az ifjabbak és erősebbek újra és újra hátranyomtak.

- No, ugye, Barna néni, hozok én néha jót is.

- Jaj, a cégvezető úr mindig csak jót hoz, az Isten áldja meg.

Tatár teli torokból kiabálta:

- Adják már ki Barna néni utalványát, ne hagyjanak egy öregasszonyt álldogálni.

Barna néni előretipegett, átvette a fél kiló húst, kibontotta, megszagolgatta, megtapogatta, azután jajgatni kezdett:

- Drága lelkem, jaj, hát cseréljék ki... mit adtak ide, csontot és bőrt...

- Mire cseréljük ki, nem mondaná meg? - kiabált a hentes.

- Ez is csont... ez is csak csont... - zúgolódtak most már többen is.

- A német parancsnokság ajándéka - mondta egy hirtelenszőke fiatalember.

- Nyavalyakórság ez, nem német - mondta a hentes -, mi vágtuk le ma délben.

- Akkor nem értem - felelte a szőke -, azt hittem, hogy csak a német ökör csontján nincs hús. Néhányan nevettek.

Tatár odaszólt a közelben álló Homok Janinak.

- Ki ez a jókedvű fickó?

- Melyik?

- Akinek az előbb annyira járt a szája.

- Nem tudom, melyiket gondolja, cégvezető úr.

- Eh - Tatár mérgesen legyintett. - Jani fiam - intett Homoknak -, furakodj csak előre. Mondd meg, hogy a központi tisztviselők húsadagját adják ki. Tizenöt kiló jár. Hozzátok be a főmérnök úr szobájába.

- Igenis - felelte készségesen Homok Jani, és áttörte magát az embertömegen.

Tatár vagy félórát várt Csuti szobájában, amikor Jani megjelent.

De jóságos isten, mit hozott! Nem egy szép, egybeszabott combrészt, hanem harminc darab félkilós csomagot egy hatalmas mészárosszatyorban.

- Tessék, cégvezető úr.

Letette a gyékényszatyrot, sarkon fordult, és kiment. Tatár meredten nézte a harminc csomag csont- és bőrcafatot.

- Gyere vissza! - kiabálta Homok Jani után. - Mit hoztál?

- Mindenkinek ilyen jutott, cégvezető úr. Morognak is érte.

- Morognak? Szóval ha kaptok valamit, akkor is morogtok? No, nem baj. Majd még beszélgetünk erről. Elmehetsz.

Két szatyorba és az aktatáskába beletömködte a húst.

Amikor az udvaron keresztülment, még tartott a tülekedés. Két asszony verekedett.

- Mint a barmok - morogta utálkozva a cégvezető. - Egy kissé szaporábban lépjen, Barna néni.

Az öregasszony lihegve cipelte a cégvezető úr után a tizenöt kiló húst.

Ifjabb Homok István kőfejtőt három esztendeje vitték ki a frontra, azóta egy napot sem volt otthon Somosbányán. Most is olyan váratlanul jött a dolog, hogy még most sem hisz a szerencséjének. Februárban még lefagyott kézzel-lábbal gyalogolt Kisinyov felé. Éjszaka megérkeztek valami aprócska faluba, féleszméletlenek voltak a fáradtságtól. Akkor történt, hogy Korbács megbolondult. Dékány Péter volt az igazi neve a századosnak, de mindenki csak úgy mondta, hogy a Korbács. Magasabb sarzsit már esztendeje nem látott az alakulat. Korbács tisztiszolgája már napok óta mesélte, hogy a százados úrnak elment az esze. Éjszaka ordítozik álmában. Azt kiabálja, hogy "jönnek, jönnek", meg "én nem voltam partizánvadász". Ezt ugyan ordíthatja, minden megnyúzott partizán mellett lefényképeztette magát.

Nappal ők is látták, hogy Korbács ott lovagol körülöttük, hol itt, hol ott bukkan fel, a szeme vörös, zavaros, mintha be lenne rúgva. Egyszer csak elkezdte a százados, hogy őneki szerezzenek autót. Csibuk főhadnagy kiállt az útra, és szerzett egyet. Sebesültszállító autó volt, idegen alakulaté. A sofőr nem akart megállni. Csibuk csak állt nyugodtan az út közepén a közelgő autó előtt, és belelőtt. Nem a gumikerékbe, mert az pótolhatatlan. A sofőrbe. A kocsi meg is állt. A vezetője, egy fiatal őrmester tíz percre rá meghalt. A kocsi belsejében se hordágy, se beteg. Rádiók és gramofonok voltak benne. Mindez hajnalban történt. A százados egy fészerben aludt. Csibuk bement. Megrúgta a legközelebb fekvőt. - Hé, állj fel! Hogy hívnak?

- Jelentem, Homok István tizedes.

- Tudsz autót vezetni?

Homok olyan kábult volt, hogy alig értette a kérdést, de azért rávágta, hogy parancsára, igenis.

- No, akkor lódulás.

Hát értett valamicskét a motorhoz, annyit, amennyit barátja, a kőbánya fúrógépének kezelője mutogatott neki. No meg amit csépléskor láthatott a gépen. Vagy itt a katonaságnál, ha néha odaülhetett a teherautók sofőrjei mellé. Most már isten segíts, valahogy majd csak lesz.

Maga értette legkevésbé, hogy mitől indult el, de hát ment. Ha ugrott néha a kocsi, hát a két tiszt azt mondta, hogy nyavalyás rosszak az utak. Azok nem láttak semmit, benn ültek a betegek helyén, és konzervhúst ettek. Nyíregyházáig vitte Korbácsot, akkor kapta a szabadságlevelet, Korbácsnál ott volt a század minden papírja, minden pecsétje, hogy miért, az az ő dolga, az Homok Istvánt nem érdekli. Neki jól jött ez a szabadság, tizennégy nap nagyon sok idő, itt vannak a ruszkik a Kárpátoknál, tizennégy nap alatt vége lehet az egész koszos háborúnak.

Nyíregyházától Pesten át vasúttal jött. A vonatban nem barátkozott senkivel, pedig sokan igen megnézték. Azt hiszik a népek, hogy a front akkora, mint odahaza a piactér, hogy ott mindenkivel találkozni lehet. Mutatják a fényképet, hogy az Isten megáldja, az én Gyuri fiamat nem látta-e, az én Janikámmal nem találkozott? És ha látta is - semmit se jelent az. Ő már két hete úton van, és a fronton mennyi idő kell a halálnak? A hadihelyzetről meg nem beszélhet, fene tudja, kiben mi lakik. Pedig de odamondaná annak a bajuszos hülyének ott a sarokban, aki olyan nagy hévvel magyarázza a lányoknak a csodafegyvert, hogy egy csodafegyver segíthet még mirajtunk, hosszú bot, rajta fehér kendő, aztán azt rázzuk meg, de minél gyorsabban.

A vasúttól még öt kilométert kell gyalogolni völgynek le, hegynek fel. Homok Istvánt nyugtalanság fogja el. Hiszen azt se tudja, mi vár rá otthon. Megvan-e a család? Jani tudja-e segíteni őket? Arra nem akar gondolni, hogy hátha a feleségével valami baj van. Nem, nem olyan asszony az.

Öt kilométert máskor meg se érez, de ebben az öt kilométerben benne van kétezer másik kilométer is.

Az iparvasút rakodójától nem messze kocsma. De ketten is rákiáltanak a karókerítés mögül egy adj' istent - hát meg kell állni. Ő hirtelenjében meg se ismeri őket, Bakos Feri tizennégy esztendős volt, Kecskés Jóska tán tizenöt, amikor ő bevonult - most kész férfiak. Rárohannak, kérdezik, a söntésből előbújik az Inas-Kovács, akinek ragadék neve elárulja, hogy benn szolgált az Esterházy-kastélyban, és bárha onnan már tíz esztendeje ide került az uradalmi bormérésbe, bennfentes, politikus hírében áll. Hárman vannak még az ivóban, Tomka, a bányafelvigyázó, és két vigécféle, azok föl se néznek, csak nyelik a féldeciket. Inas-Kovács Homok elé is odatolja a poharat. A győzelemre, vitéz úr. Homok ellöki a poharat. - Arra Ferencjóskát kell inni, hogy jobban szaladhassunk. Bakos Feri hangosan vihog. Homok István pedig észbe kap.

A szíve most még nehezebb, az ember csak bajt csinál saját magának.

Nem akar emberrel találkozni, úgy megy a kertek alatt végig a patakparton. A telep végén fordul vissza, meglátja messziről a házat. Kívülről nem változott, sötétkékre van festve a hosszú ház, zsindelyezve a tető. A kerítés sarkából kiugrik egy kutya, lompos, fekete szőrű, a farkát rázza veszettül, felugrik, csahol, nyelvét lógatja, nyalja a kezét, szaglássza, egészen bolond az örömtől.

- Bogárkám, Bogárkám, drága kutyám - és a meglett férfi majdnem elsírja magát. - Hazavártatok?

A kutya körül-körülszaladja, odadörgölődzik hozzá, nem bír az örömével.

Az udvar tiszta, de üres. Nem hápognak kacsák, nincs földön heverő szerszám, nincs disznó az ólban. Hat lakás van egymás mellett, hat barna ajtó, mindegyik előtt lóca, mindegyik előtt pár letűzött karó, a karókon tejesköcsögök, száradó gyerekholmik. És csönd van. A Ciborék ajtaja nyitva, hét-nyolc esztendős kislány játszik a küszöbön. Nem ismeri a gyereket, az sem őt. Úristen, hiszen a Ciboréknak négyéves volt a kislányuk, amikor ő elment...

- Hol van apád?

- Háborúban.

- Anyád?

- Bányában.

- Ki vigyáz rád?

- Magam. Meg Homok néni is.

- Ő itthon van? - kérdezte, és egyszerre csak akadozni érezte a szívét. - Ő nem jár el dolgozni?

- De máskor jár. Csak Istvánka nagyon beteg.

A konyhában senki. A tűzhely hideg. A szobaajtóból jön ki az asszony. Kiált valamit, aztán az ura vállára borul, és sír szívettépően.

- A gyerek?

A férfi meghökkenve áll az ágy mellett. Idegen kisfiú fekszik a dunyha alatt. Sápadt, sovány arcú, sötét hajú. De ahogy kinyitja a szemét, a láztól csillogó, dióbarna szem egyszerre átmelegíti Homok István szívét. Kikapja az ágyból a kábult, izzadt gyereket, öleli, szorongatja.

- Mi van veled, édes szerelmes virágom, mid fáj, kicsi fiam? - És fájlalja, hogy nem hozott neki valamit, mézeskalácsot vagy kis ostort, vehetett volna Nyíregyházán... A gyerek bágyadtan nézi az idegen katonát. Aztán fáradtan behunyja a szemét, és nyöszörög nehéz, ziháló lélegzettel.

- Be kellene vinni a kórházba - mondja az asszony, és ez az első szó az urához, amióta az megérkezett.

- Hát viszem.

- Mert az előbb itt volt a bába néni. Petróleumos ronggyal benyúlt a torkába, de nem használt. Be kéne vinni, mert fullad.

- Mondtam, hogy viszem.

Öt kilométer a vasút, de van-e ilyenkor vonat? Tizenhét kilométer a kórház. És fúj a szél, havas eső esik.

- Elkérem a főmérnök kocsiját.

- Ne bomolj!

- Három évig döglöttem a fronton, tán csak megérdemlek ennyit.

- Hallgass, István - rémüldözik az asszony.

De az emberből robban a keserűség.

Keresztülrohant a réten, egyenesen a főmérnöki lakásba. Az első kopogásra nem nyílt az ajtó, hát ököllel vágott rá kettőt. S hogy még így se jött senki, hát megrángatta emberül a kilincset.

Erre már kulcs fordult a zárban, s a félhomályos előszoba ajtaján át meglátott egy szikár férfit.

- Az autó miatt... - kezdte, de akkor vette észre, hogy nem a főmérnök előtt áll. Ijedten kapta magát vigyázzba.

- Százados úrnak alássan jelentem, Homok István tizedes.

Az nem mondott se bút, se bát. Állt, és szúrósan nézte.

- A főmérnök urat, Hajdók urat kerestem volna... hogy a kisfiam beteg, be kéne vinni a kórházba. Hogy az autóját volna szíves. Én el tudnám vezetni. Mert nagyon sürgős. Alig lélegzik.

Szűts százados csak állt.

- Mert azt hittem, hogy a főmérnök úr lakik itt. Nem tudtam...

- Mit nem tudtál, te koszos paraszt? Mi? Ferencjóskát inni a győzelemre, azt bezzeg tudtál.

Homok csak állt, a szeme tágra meredve.

- És mit mászkálsz a kertek alatt, mint a tolvaj? Mutasd csak az iratokat. Nem tudod, hogy ha valaki hazajön, annak az első minutumban kötelessége nálam jelentkezni?

Homok reszkető kezekkel kotorta elő a szabadságlevelet. A kabát gombja nem akart nyílni gémberedett ujja alatt.

- Nincs szabadságlevél, ugye, te disznó?

Kikapta az iratokat a tizedes kezéből, de csak a szélén fogta meg a katonakönyvet.

- Pfuj. Zsíros, mocskos. Ez aztán katona. Majd gondom lesz rád. Lódulj!

Az asszony az udvaron várta.

- Csomagold be a gyereket.

- Hogyan?

- A hátamra kötöm.

Amikor nekiindult a domboldalnak, úgy érezte, hogy nem bírja megmászni. A gyerek erőtlen karja alig fogta át a nyakát. És ott zihált, fuldokolt, nyöszörgött, hogy minden lélegzése belevágott a halántékába, dobhártyájába, szívébe.

Hát van értelme az egész keserves életnek? Ő ott volt három évig ezer halál között, kibírt mindent, amikor sebesült volt, még a komáját is kihozta a törmelék alól, csak akkor ájult el. És a gyerekét se tudná most megmenteni?

Vagy nem az Isten veri őt a kiontott emberéletekért? Hány embert talált el, hánynak volt otthon gyereke?

Megpróbált másra gondolni. Egyszer őt is az apja vitte a hátán doktorhoz, amikor a lábát törte. És úgy összeforrott a csontja, hogy meg se érzi, csak ha nagyon sokat gyalogolt, vagy ha időváltozás jön... De a kisgyerek fuldokló nyögése mintha válaszolna. "Ez most nagyobb baj, ez most nagyobb baj." A sáros úton meg-megcsúszik a lába. Sötét is van már. Még az állomásnál sincs. És hátha gyalog kell menni a városig.

Egyszerre valami furcsát érez. Olyan váratlan, hogy nem tudja, mi az. Körülnéz - de nem lát semmit. Hallgatózik, de semmi nesz. Ez az... ez az, a csend. A gyerek. Teremtő Isten... a gyerek... nem sípol a tüdeje... Lerántotta magáról a nyakába kötött kendőt, elkapta a gyereket, nézi, rázza, fölé hajol, Istvánka... kisfiam. A testen még az élet melege. De merev, a karja leesve, feje hátralóg.

Istvánka, Istvánka!... Az én gyermekem... Istvánka, jaj... Észre sem vette, hogy visszafordult. Most újra lefelé fut a bányatelep felé. A nagy berliner kendőt elhagyta valahol, most a kezével keresi, betakarná a gyereket. Akkor érti meg, hogy minek. Ő látott már halottat, nagyon sokat, véreset és megcsonkítottat, de ilyen retteneteset, mint ez a nyitva maradt szemű, vézna kisgyerek... Ilyen borzalmasat még soha. Egyszerre csak ott állt a bányamérnöki lakás előtt. Mögötte vagy tízen szaladtak már, asszonyok, gyerekek, a kiabálástól megrémülve. De ő nem vett észre semmit.

A mérnöklakás ajtaja kinyílik.

- Mi van itt? Megbolondultak?

Szűts állt a küszöbön. Egy mozdulattal felkattintotta a folyosó villanylámpáját. A tornácon éles világosság támadt, és a lámpa fénnyel szórta be az udvart is, ahol az asszonynép megszeppenve hátrálni kezdett.

- Takarodni.

A tornácon kényelmes kerti bútorok. Fonott nád karosszék, nyugágy, az asztalon színes terítő, mintha csak nyár lenne.

Nem szó, nem is kiáltás volt, csak hörgés. Csak annyit láttak, hogy Homok István a tornácra ugrik, leteszi a gyereket a hímzett asztalterítőre, és kiáltozik valamit. Érteni nem lehet.

Szűts arca bíborvörös lett.

- Levenni! Nem érted, te koszos? Levenni!

Az apa csak állt, nyögött, mint aki nincs eszénél.

Az asszonyok lélegzetüket is visszafojtották. De a csöndben is érezni lehetett, hogy ott vannak az udvaron. Hátrahúzódva a palánk tövébe, kihúzódva a fény félelmes köréből, de ott voltak, néma, gyűlölettől izzó szemmel nézték a századost.

- Levenni.

Ott álltak egymással szemközt kétlépésnyire.

- Levenni.

- Te nekem nem parancsolsz. Én három évig a fronton...

Délután kellett volna lefogatni - gondolta a százados, és elordította magát:

- Józsi! Az őrsre!

- Parancsára, indulok, százados úr.

Valamennyien hallották, hogy berúgja a motort.

- Levenni az asztalról.

- Nem - mondta Homok, és egész testében remegett. Egyik karjával odaszorította az aprócska testet az asztalhoz, mintha abban reménykednék, hogy a színes tulipánoktól, a villanyfénytől feléled.

- Nem?

Szűts egyetlen ugrással az asztal mögött termett. Öklével hatalmasat ütött Homok állába, és csizmáját magasra emelve, az asztal felé rúgott. A kis test lezuhant, magával rántva a színes terítőt, egy porcelán tányérkát, és gurult, gurult lefelé a három lépcsőn tompa zajjal, akár egy leejtett fadarab.

Az asszonyok csak annyit láttak, hogy Homok István a százados felé ugrik. Dörrenés, nem tudni, honnan jön, hiszen a százados kezét se emelte fel - és Homok István mégis hátrazuhan, le a terítőbe göngyölődön test mellé. Az ingén pengőnyi vérfolt.

Ihosné, Kálmányné, Horváth Kata rohantak hozzá, feltépték a mellén az inget, szólították, rázták. A tornácon hirtelen kialudt a fény, a lakás ajtaja becsapódott. És mintha az ajtócsapódás ébresztette volna fel az asszonyokat, egyszerre kezdtek jajveszékelni mind.

Homok Istvánné vacsorát főzött, ágyat húzott, úgy számolta, hogy tíz óra tájt hazaérkezik az ura. A lencsét kavarta éppen, amikor megütötte fülét a távoli jajgatás. Kiment a ház elé - de akkorra már jöttek érte. Ciborné kiabálta messziről, hogy baj van.

Le kéne venni a tűzről a lencsét, mert megkozmásodik, nem szereti István az elfőtt ételt - erre gondolt, amikor keresztülfutott a réten. S ahogy belépett a csendőrökkel teli udvarra, jajgató asszonyok közé, ahogy elnézte a földön fekvő két testet, csak bámult, bámult, a lencsefőzelékre gondolt minduntalan, és nem bírta felfogni, hogy se ura, se gyereke nincs.

- Csendet kérek, csendet kérek, hölgyeim és uraim, ha nem lesz csend, nem kapnak vacsorát - kiabált Dobrai Jolán, és megállt az ajtóban. A tágas úriszobában vágni lehetett a füstöt, egy üveg barackpálinka a szőnyegen feküdt, dugója nem volt, és a pálinka békésen folydogált belőle. Palánkay a gramofont nyúzta, és a vendégsereg egyhangú és állandó tiltakozása ellenére újra és újra feltette a Linguaphone angol nyelvtanfolyamának első leckéjét. "The Browns at home" - szólalt meg szigorúan egy londoni tanító bácsi. - Hagyd abba - üvöltött a kórus. "This is the Brown family" - folytatta rendíthetetlenül a lemez. Tatár egy tangóharmonikát fedezett fel a gyerekszobában, és lelkesen próbálgatta rajta a Lil-Marlent. Zsille Ödön doktor - akit egyszerűen Eödönnek becézett a társaság - egy bélyeggyűjteményt talált az íróasztalban, és a gyönyörtől egészen kipirulva lapozgatta az albumot.

- Szóval nem kell vacsora? - ordította Dobrai.

- De kell - harsant a kórus -, persze hogy kell.

- Akkor gyertek segíteni.

Tatár letette a harmonikát, Dékány Péter még egy jót húzott az üvegből, Eödön is nagy kelletlenül feltápászkodott, csak Szűts maradt, mozdulatlanul a karosszékbe süppedve, és a lemez sorolta fáradhatatlanul. "Mary is the daughter and Peter is the son of Mr. Brown... who are they? They are Mr. Brown's children..."

- Pfuj - mondta Szűts hangosan, és megrázkódott. Maga sem tudta, kinek mondta, az üveg aljából ivott utolsó csepp pálinkának, amelyikben egy dugódarabka úszott, vagy a délelőtti tárgyalásnak szólt ez. Behívatták a honvédelmibe, és barátságosan figyelmeztették, hogy ha fontos hadiszállítások idején ilyen összetűzéseket csinál a bányatelepen, akkor kiküldik a frontra. Őt felelősségre vonni egy koszos, lázító paraszt miatt, őt, amikor minden ősének pallosjoga volt...

A konyhából hangos nevetés hallatszott. A társaság gyönyörködve bámult mindent. A konyha is csodaszép volt, mint minden ebben a villában. Hófehér, beépített szekrények, villanytűzhely, jénai tálak, hibátlan zománcú edények és porcelánok tömege. Nahát, disznó szerencséje van Emilnek ezzel a villával.

A kamrában találtak vagy harminc tojást, egy tábla szalonnát, füstölt sonkát, rengeteg befőttesüveget. Mindegyiken szép rajzolt címkék és gondos, elemistaírással a gyümölcs neve. Körtebefőtt, őszibaracklekvár.

- Nézzétek, micsoda fürdőszoba - kiáltotta Dékány Anna -, mennyi csap, isten bizony, azt sem tudom, mit mire használnak.

- Szívesen megtanítom rá - kiáltotta Palánkay. Anna viháncolva továbbszalad, most a gyerekszobát túrták fel. Tatár hintalóra ült, Palánkay a villanyvonat sínjeit rakta a földre. Dékány Anna kijelentette, hogy ruhát varr a szőke hajas babának, akit egyébként azonnal elkereszteltek Erikának.

Milyen féktelen gyönyörűség az idegen szekrényekben turkálni! Húzogatni a fiókokat, itt egy doboz cigarettát találni, ott selyemszalaggal átkötött fényképeket, szétdobálni őket, kézről kézre adni. Egy ijedt képű, matrózruhás kisfiú, egy esküvői kép, azután két, szakállas öregember, vasárnapi turistafelvétel, és egy csomó dedikált fénykép. "Doktor bácsinak szeretettel Lacika." Tatár hirtelen megrezzen, belenyúl a fényképhalomba, egyet kiemel, és gyorsan zsebre vág.

Milyen nagyszerű mulatság felpróbálni az ismeretlen asszony pongyoláit, kiborítani a harisnyával teli fiókot. - Nahát, ilyen sok holmijuk volt, és stoppolt harisnyában járt, ó - fintorog Dékány Anna, és visszadobálja a harisnyákat, ahogy éppen esik, a fehérnemű közé. A zsebkendők fölött egy dobozban Atkinson levendulás üveg. Anna tenyerébe önt belőle.

Palánkay, a gavallér házigazda mindjárt neki is ajándékozza az egész üveget.

- Hogy milyen angyal vagy, Emilio.

A fényképezőgépet Tatár találja meg, film is van benne.

- Dob-ra-i, Dob-ra-i - üvölti a kórus. Jolán beszalad a konyhából, egyik kezében törlőruha, másikban a palacsintasütő. Mögötte rohan Dékány főhadnagy tojáshabos bajusszal, úgy kell beállniok a csoportképbe. De a legnagyobb szórakozás az orvosi rendelő. Anna és Joli kvarcolni akarnak, Palánkay éhesen tiltakozik: kiszakad a gyomra, vacsoráig nincs kvarc, gyerünk enni.

Dékány főhadnagy tányértornyot hoz be, és szétrakják a porcelán tányérkákat, még a rádióra is jut belőle: Dobrai nagy tál szalonnás rántottat és felszeletelt sonkát hoz, és vagy húsz üveg befőttet a kamrából. A gramofonlemezek tetejére teszik a teáskannát, a forró kanna alól Mozart C-dúr szimfóniája megrepedve kerül elő. Úgy kell Jupiternek, ha nem vigyázott magára.

- Mi van veled, Zoli, miért vagy úgy elanyátlanodva? - kérdi Palánkay Szűtstől, aki pálinkás üveggel a kezében az erkélyajtóhoz ül, és kibámul a kertre.

- Biztosan megijedt Csaplár kisasszony fenyegetésétől - mondja Dobrai.

- Mitől? - kérdi Szűts.

- Á, hát nagy cirkusz volt ma az irodában. Reggel megkaptuk az üzemi jelentést arról a lázítóról, akit te elintéztél... na, hogy hívják...

- Nem mindegy? - szólt közbe Anna.

- Jó... hát elolvasta szeretett főkönyvelőnőnk az üzemi jelentést, elkezdett sopánkodni... azt mondta, hogy lesz ennek még böjtje...

- Aha, majd ha bejönnek az oroszok, ugye?

- Én első nap megmondtam neked, hogy milyen jóféle, emlékszel, Jolán? Amikor a partizánfényképeket néztük.

Tatár letette kezéből a tányért, és a villával hadonászott.

- Amikor legutóbb kinn voltunk a gyárban, egész úton azt magyarázta, hogy a munkásnegyedekben is villanyt kell bevezetni, mert már Marx is megmondta.

- Az íróasztala tele van angol könyvekkel - mondta Palánkay.

- És ti erről most szóltok? - ugrott fel Szűts. - Meg vagytok őrülve? - és elővette a noteszét.

- Szóval Marx... és mi volt a fényképekkel?

- Néztük a fényképeket... valamit mondott - mondta Dobrai.

- Amit szokott, hogy a mieink kegyetlenkedtek a partizánokkal - szólt Palánkay.

- Na, ez el van intézve - mondta Szűts, és az íróasztalhoz ment. - Nincs egyetlenegy tisztességes gramofonlemez se ebben a házban? A nyavalya akar Chopint hallgatni. Gyuri, harmonikázz valamit.

Tatár nyakába akasztotta a gyerekharmonikát, és Dékány Anna vékony hangján mindjárt rá is kezdte: Távol a kaszárnyán, künn a kapunál, lámpa lángolt árván, most is ottan áll...

- Á, hagyjátok a fenébe ezeket a szomorúságos nótákat. Gyerünk, fiúk: Pogrom, pogrom, pogrom a faluban, falu végén szépen szól a géppuska...

Palánkay felvidulva ütötte lábával a taktust, Eödön pedig a bélyegalbum fedelét csapkodta: Hej, addig szóljon a géppuska, míg egy zsidó is lesz a faluba... tarara... pogrom, pogrom... Szűts felállt a fotelre, és onnan vezényelt.

Éjféltájban a szőnyeg tele volt üvegcseréppel, az utolsó csepp barackpálinkát is megitták már, és most tökrészegen a szekrényeket nyitogatták, újabb italt kerestek. Eödön egy óvatlan pillanatban kiszedte a bélyegalbum betétlapjait, és úgy, ahogy tudta, belegyűrte a bélyegeket orvosi táskájába. Összerezzent, amikor Palánkay rákiabált:

- Hé, Eödön, te orvos vagy... a rendelőből az alkoholt meg lehet inni?

- Persze hogy meg lehet inni - felelte helyette Szűts. - Gyerünk.

A rendelő lenn volt a földszinten, le kellett menni a lépcsőn és keresztül a nagy hallon.

Tatár ment elöl a harmonikával, utána libasorban a többiek.

- Elég volt - kiabálta Eödön. - Szervusztok, én hazamegyek.

- Dehogy mész haza - kiabált Palánkay -, te vezeted az expedíciót. Éljen Eödön, éljen Eödön. Ki a vezér?

- Eödön!

- Alkoholt nekünk, Eödön!

- Eödön, te igazán orvos vagy? - kérdezte Dobrai.

- Isten bizony.

- Tudsz fogat húzni?

- Isten bizony.

- Húzzál ki egy fogat.

- Hagyjatok békén - mondta Eödön, és leült a lépcsőre.

- Igenis, ha egy hölgy kívánja, húzzál fogat! - ordította Palánkay.

- Hol az a fog?

- Keresünk neked egy fogat.

- Egy zsidó fogát húzd ki! - kiabálta Palánkay.

- Keresünk neked egy zsidót! - lelkesedett Szűts.

- Nem akarok fogat húzni - mondta panaszosan Eödön, és nem mozdult a lépcsőfokról. - Semmi kedvem fogat húzni.

- Kapsz egy cvikipuszit, Eödönke - ígérte Dobrai.

- Idehozzuk neked a zsidót. Gyerünk, gyerünk a házmesterhez.

- A házmester nem zsidó - mondta Dobrai.

- De ott lakik nála a volt tulaj... Tejfogat akarsz húzni, vagy felnőttfogat?

- Amelyik kijön - motyogta Eödön, és tántorogva lépdelt Dobrai Jolán és Dékány Anna között. Aztán sírni kezdett.

- Ne húzzák ki a fogamat.

- Nem a tiedet húzzák, te fogod húzni, és utána mindjárt jön a puszi.

- Tőlem is - ígérte Dékány.

A társaság megállt a házmesterlakás előtt, Palánkay előrelépett és becsöngetett.

- Maradjatok egy kicsit csendben... nem hallani tőletek a csengőt.

- Na, mi lesz ott, Emilio, nem engednek be? - kiabálta Dobrai.

- Ha nem engednek, betörjük.

Palánkay újra csengetett, megint nem jött ki senki.

- Vagy alusznak, vagy nem hallják - énekelte Tatár, és nyúzta a harmonikát.

- Utánam, aki férfi - üvöltötte Emil. - Egy... kettő... három!

Tatár tust húzott, Dékány Peti és Szűts belökték az ajtót.

A kilincs minden erőszak nélkül engedett, nem volt kulcsra zárva.

A nyitott ajtóban azonban megrettenve hátrahőköltek. Szűts és Dékány zseblámpájának fényében látni lehetett egy vaságyat. A vaságyon harmincöt év körüli asszony feküdt, ölén három mozdulatlan kisgyerekkel. A lakásban fullasztó gázszag terjengett.

- Kifelé, kifelé - ordította Dékány Péter, teljesen kijózanodva. - Azonnal elzárni a főcsapot... ablakokat, ajtót kitárni.

Palánkay földbe gyökerezett lábbal állt.

- Nahát, példátlan disznóság... hogy pont az én villámban kellett nekik... és hol vannak ilyenkor azok a nyomorult házmesterek...

- Emilio... én nem maradok itt... félek - jajgatott Dobrai -, meglátod, szerencsétlenséget jelent.

- Nekik, de nem neked - mondta Szűts.

- Hát ez kell nekem, most telefonálhatok a mentőknek meg a rendőrségnek... különben itt büdösödnek a nyakamon.

- Majd én elvitetem őket a kórházi mentőkkel, apuskám...

- Eödön, te vagy a legjobb barát a világon - mondta Palánkay, és Zsille nyakába borult. - Te vagy a legjobb, a legdrágább... Ilyen barát...

- Na, most egészen a tied a villa - mondta Szűts irigyen.

- Mit álltok itt ilyen bánatosan? Jaj de szörnyű nagy eset, négy zsidóval kevesebb... no, cégvezető úr, miért nem húz valami frisset?

Tatár széthúzta a harmonikát, és négy ujjával belevágott a billentyűkbe. A hangszer torz, hörgő hangot hallatott. Tatár összeborzadt, és mintha tekeredő kígyót érezne a karján, eldobta a harmonikát messzire az orgonabokrok közé.

Gyönyörű június elejei nap volt. Az Andrássy út fái fürödtek a fényben: arany- és zöld színű volt az egész világ.

Az Operaház környékén mégis alig járt ember. És aki végigment is a fasorban, nemigen gyönyörködött a nyári színekben, hanem szaporázta a lépést. Csak a német katonák jártak hármas-négyes csoportokban, vihorászva és egyáltalán nem viszonozva a magyar katonatisztek és volksbundista járőrök hódoló üdvözletét.

Ágnes a városházáról sietett vissza az irodába.

Zaklatott és nyugtalan volt. Négy nappal ezelőtt behívták az apját - munkaszolgálatosnak. Az öreg Csaplár nem értette, méltatlankodott, katonaviselt ember ő, se nem kilencszázkettes "kimaradt évfolyam", se nem sánta, se nem zsidó. - Bement a katonai parancsnokságra, akkor tudta meg Biczótól, egy eléggé jóindulatú irodakezelőtől, hogy a behívó nem tévedés. Vagy százat munkaszolgálatra hívtak be a gyárból azok közül, akikről megorrontották, hogy valaha is közük volt tizenkilenchez, szociáldemokratákhoz, szakszervezethez, vagy csak akár otthon, poharazgatás közben azt mondta, hogy bizony, béke kellene...

Ágnes szeme végigfutott egy szemközt jövő aktatáskás férfin. A férfi szikár, szürke ruhás volt. Átnézett Ágnes feje fölött zavarodott és rémült tekintettel.

Ágnes akaratlanul hátratekintett.

Egy csukott, csontszínű autó állt a járda szélénél, határozottan emlékszik, hogy pár pillanattal ezelőtt még nem volt ott. A sofőr mellől két német katona ugrott ki, a kocsi végéből két puskás civil. Az egyik civil Ágnes mellé állt, a másik a férfihoz.

- Igazolványt.

Ágnes az aktatáskájába nyúl, nyugodtan adja át a hadiüzemi igazolványát.

- Anyja neve?

- Somody Mária.

- Született?

- Ezerkilencszázhuszonkettő, Érsekújvár.

- Most hol volt?

- A városházán.

- No, lóduljon gyorsan a dolgára, ne lopja a napot - mondja szemtelenül az idősebbik civil, vörösorrú, lenszőke férfi. Visszaadja Ágnesnek az igazolványt. A férfi még mindig nem igazolta magát.

- Mi lesz? - kérdi most tőle a vörösorrú. Ágnes érzi, hogy itt valami baj van, az esze azt mondja, hogy jó lesz továbbállni, de nem bír mozdulni.

A szürke ruhás férfi végre átadja az igazolványt. A civil belelapoz.

- Doktor Lénárt János vagyok, textilmérnök.

- Azt látom. Csak a sárga csillagot nem. Gyerünk.

- Kérem, fel van varrva a zakómra... tessék - és szétnyitja könnyű ballonkabátját.

- Jó, hogy nem a hasadra tetováltattad, büdös zsidó. Indíts.

- A munkahelyemre megyek...

A fiatalabbik civil, szénfekete hajú, kurta bajuszú, legfeljebb tizennyolc esztendős férfi, rettenetes pofont sóz le a mérnöknek. Ágnes látja, hogy a gyűrűsujján hatalmas pecsétgyűrű van, zöld nyilaskereszttel díszítve. A mérnök felnyög, arcához kap, orrából folyni kezd a vér. A két civil jobbról-balról belekarol, vezeti az autóhoz. A két német egyetlen mukk nélkül nézi a jelenetet, bólintanak, az autó már megy is tovább, a Jókai térnél megint fékez.

És az emberek továbbsietnek az utcán, mintha semmit se láttak volna...

- Ágnes!... Ágnes!... Á-áá-gnes! Nem hallod? Már háromszor kiáltottam...

Máriáss Teri, a könyvelés gyakornoka szaladt utána, lihegve, kifulladva.

- Te vagy az, Terikém? Mi a baj?

- Hát nagyon nagy... nagyon nagy... - mondja Teri, és alig bír beszélni. - Az istenért, vissza ne gyere az irodába. Keresnek.

- Kik?

- Németek.

- Engem?

- Hát... a katonai parancsnokságról... amikor Tatár telefonált...

- Terikém, nem értek egy szót se.

- Gyere valahová... ide a kapualjba, majd megmagyarázom.

Bemennek egy idegen bérházba. Az udvar közepén a házmesterné a követ mossa, és nem ügyel rájuk.

- Tatár valakivel telefonon beszélt, és bemondta a lakáscímedet. Azután Vargánéval átküldték egy levelet Meller ezredesnek... egy másolatát Dobrai elvitte a postára, láttam, Szűtsnek címezték... ide nézz, itt a karbonpapír, amivel a másolatot írták...

És Ágnes egyszerre meglátta a saját nevét. "Minden valószínűség szerint kommunista... apja tizenkilencben..."

- Jóságos isten. Teri, hiszen ez nem igaz... én ezt nem mondtam... sose beszéltem Marxról. Esküszöm neked, hogy sose volt a kezemben olyan könyv...

- Ne menj haza, biztosan már otthon is keresnek.

- De hát mit csináljak?

- Mondanám, hogy gyere hozzánk aludni, de mi benn lakunk az egyetemen...

- Nem... majd valahol... valahogyan.

- És ha tudok valami újat, ide teszek egy cédulát délután ebbe a kapualjba, nézd, e mögé a rács mögé.

- Köszönöm szépen... nagyon köszönöm.

Átöleli és megcsókolja Máriáss Terit, és nézi, amint sietős léptekkel bekanyarodik a Hajós utcába. Keresteti őt a katonai parancsnokság? És ha keresteti? Ha bemenne az irodába, mi baj érhetné?

Azután hirtelen eszébe jutott Rőmer doktor, Homok István, az agyonlőtt kőfejtő, a mérnök, akin nem volt sárga csillag... Dékány százados dohányzacskója... a képek... és ma reggel Tatár és Palánkay kérdései. Hát persze hogy csapda volt, előre kiszámított kérdések a hadihelyzetről... meg akarták fogni... és ő bolond fejjel vitatkozott velük. Nem, az irodába többé nem mehet vissza. De hová megy?

Az Andrássy út olyan elhagyott. Szinte futva igyekszik a Mussolini térig, ahol sűrűbb az embertömeg, ott úgy érzi, nagyobb biztonságban van. Levelezőlapot küld haza, "jól vagyok, ne aggódjátok, pár napra vidékre utaztam". Ez azért is fontos, hogy az otthoniakat se érje baj, ha őt keresik. És ma éjjel egy moziban fog aludni. Nagyszerű ötlet... most mindjárt jegyet vált az utolsó előadásra. Nem, nem jó... a moziban takarítanak... ha úgy tesz, mintha elaludt volna, felébresztik... Talán legokosabb lesz, ha bemegy egy idegen ház óvóhelyére... ha meg riadó van, mindjárt észreveszik az idegent, kikérdezik, hogy mit keres ott, kihez megy.

Feje megfájdult, éhes is volt, de most nem költhet a pénzéből. Mindössze negyven pengő volt nála. Még csak eladható holmija sincs, legfeljebb a karórája és az Elcserélt fejek, ami itt van az aktatáskájában.

Lacházára kellene utazni keresztanyáék tanyájára. Hát persze! Hány vakációt töltött már ott! Kimegy a szőlőbe, a présházban van egy vendégszoba. Érettségi előtt is két hétig ott volt, embert nem látott, csak a féllábú csőszt, Antal bácsit, aki mindig az első világháborúról mesél. Biztosan van délutáni vonat!

Csakhogy... csakhogy nála nincs más irat, csak a hadiüzemi igazolvány, és a hadiüzemi igazolványhoz utazási engedély is kell... a pályaudvarokon esetleg igazoltatás van. Mi lenne, ha kölcsönkérne valakitől iratokat... csak egy napra, és ajánlott levélben visszaküldené. De kitől? Volt egy nagyon rokonszenves fiatalasszony kolléganője... együtt tanultak három évig az Istituto Italiano olasz tanfolyamán. Társaságban is találkoztak azóta nemegyszer. Tibort is jól ismeri... Hátha megtenné? Biztosan megteszi. Csak messze lakik, a Fő utcában.

Most egyszerre gyorsan és határozottan lépked. Persze el kell menni a Fő utcába, és minden rendben lesz.

Az Alagútnál száll le az autóbuszról. Ostobaság volt. A Fő utca irgalmatlanul hosszú, csupa nagy ház, és minduntalan terek és templomok szakítják meg, különben is nem a huszonegy és nem a huszonhárom, sokkal feljebb van a Batthyány téren túl, de most már mindegy. Végre itt van, megismeri, régimódi, boltíves ház méteres falakkal, itt ugyan nem kell félni a légitámadástól. Az első emeleten nincs vaskorlátos folyosó, mint más bérházban, hanem üveggel fedett előtér van, és benne vagy száz cserép virág, muskátli, páfrány, filodendron, kaktusz.

Ágnes keze már a csengőn van, de csak nem tudja rászánni magát, hogy megnyomja. Kérni rettenetesen rossz érzés. Még akkor is, ha olyasmit kér, amihez jussa van. Emlékszik, egy osztálytársa kölcsönkérte a Yolland-szótárt. Harmincszor is nekilendült, hogy visszakéri, és a végén inkább veszni hagyta.

- Egy... kettő... három...

Már jön is valaki ajtót nyitni, fiatal, szőke, copfos, parasztruhás kislány, mosolygós, kerek képe van, ez most olyan jó.

- Kit tetszik keresni?

- Kőszeginé nagyságos asszonyt.

- Vendégek vannak nála.

- Legyen szíves kihívni, Csaplár Ágnes keresi.

A kislány bemegy. Ágnes a hallban vár. Milyen csinos ez a lakás! Magyaros, faragott bútorok a hallban, egyenes támlájú parasztszékek, a lócán buzsáki párnák, a falon korsók, tányérok, tulipános láda a sarokban, ha férjhez megy, ilyet szeretne.

- Nahát, ilyen kedves meglepetés, kerülj beljebb, drágám, csak a sógoromék vannak itt, Cseley Imrusék - harsogta Edit.

- Sietek... nem akarok bemenni... valamit meg kell beszélnem veled.

Edit csupa ékszer és selyem, a haja frissen dauerolva, jobbról-balról megcsókolja Ágnest.

- Ugyan, te mindig szaladsz... - és tolja Ágnest befelé, egy futó pillantást vetve csak vendége drapp vászonruhájára és olcsó szandáljára.

- De Editkém, négyszemközt akartam...

Edit már tárja is az ajtót, túl hangosan mutatja be vendégét:

- Csaplár Ágnes, kedves kis kolléganőm az Istituto Italiano tanfolyamáról. Magda, a húgom.

- Cseleyné - mondja Magda elég fagyosan, és nem mozdul a karosszékből. Férjét és sógorát nézi, akik éppen egy pillanatra hajolnak meg a jövevény felé, és már folytatják is a megkezdett történetet.

Edit közelebb tolja a süteményestálat Ágneshez.

- Szóval bejön hozzám a pofa - folytatja Cseley Imre, és egy porszemet szed le sötétszürke zakójáról -, bejön, azt mondja, emlékszik, főjegyző úr, együtt jártunk a hatodik bébe. Egy bizonyítvány kellene nekem, kérem, a családom élete múlik ezen. Mondom, kedves barátom, én nem emlékszem már a hatodik bére, különben is ába jártam, egyébként pedig az ilyen hamis bizonyítvány az én családom életébe kerül, és ugyebár, nekem olyan kedves az én családom, mint önnek az ön családja.

Mind nevetnek.

Edit a leghangosabb.

- Igazad van, Imre, az ember sose keveredjék. Itt a házban is botrány volt ma reggel. Képzeljétek, négy nappal ezelőtt beállított egy lány a házmesternéhez, hogy Csíkszeredáról jött, Takács Piroskának hívják. A házmesternének voltak is ott Takács nevű rokonai, azoknak van is Piroska nevű lányuk, akit kisgyerek kora óta nem láttak. Hát szívesen látják persze a rokont, etetik, itatják, kérdezgetik a családról, de ő azt hajtogatja, hogy nagyon fáradt, szeretne aludni. A házmesterné persze újságolja jobbra-balra, hogy megjött a kis rokon, és érdekes, az egész család barna, ez az egy kislány meg szőke lett... A házbeliek mindjárt mondták, hogy jó lesz vigyázni, én is figyelmeztettem, hogy nézze csak meg jól. A földszinten lakik a légóparancsnok is, az másnap reggel elővette a lányt, faggatta, erről-arról kérdezgette, hát kisült, hogy az unokahúg sose volt rokon, a csíkszeredai zsidó tanítónak a lánya, így szökött meg a gettó elől, azt mondta, Takács Piroskától kapta a keresztlevelet, de hát biztosan lopta, ezektől minden kitelik.

- Befogadják, aztán még meg is gyilkolhatja az embert.

- Ágikám, azt a mandulásat kóstold meg, nagyon finom.

- Nem, nem, köszönöm... igazán nagyon sietek.

- Sajnálom - mondja Edit, és feláll. - Mikor látlak?

Megint lenn áll a Fő utcán. Délután négy óra van, és tehetetlenebb és tanácstalanabb, mint volt. Legokosabb lenne felmenni a Gellérthegyre és levetni magát a szikláról.

Nem. Huszonkét éves, és joga van az élethez.

És megáll dacosan a Batthyány téren, nézi szemközt a Parlamentet, az áradó, rohanó Dunát. Nem fogja olcsón adni az életét. Itt van a táskájában Tibor ajándéka, az Elcserélt fejek. El akarja még olvasni. És meg akarja hallgatni a Mesterdalnokokat a háború után... és a Ponte Vecchión végig akar menni és a híd közepéről nézni az Arno ezüstjét.

Mi lenne, ha elmenne Meller ezredeshez? A lakásán csak nem tartóztatja le...

Meller a Ferenc József rakparton lakott ötemeletes bérházban, erkélyes, Dunára néző gyönyörű lakásban. Ágnes dobogó szívvel járt a ház előtt fel-alá. Megszámlálja a járda aszfaltján a repedéseket. Ha addig az üzletig páros... akkor felmegy. Páros. De előbb elmondja a Miatyánkot. Azután százig számol. Még megvárja a huszonegyedik szemközt jövőt. Huszonegyediknek egy SS-őrmester jön.

Fekete ruhás, csinos szobalány nyit ajtót, és bevezeti Ágnest az ezredes dolgozószobájába. Szép, modern diófa bútor... az íróasztalon földgömb, a falon mennyezetig érő könyvespolcok. Rengeteg állatorvosi tankönyv, németül, angolul is.

Meller jön. Csodálkozva, de udvariasan ülteti le vendégét.

- Keresett, ezredes úr - mondja Ágnes elszoruló torokkal.

- Igen... igen... Mondja, Csaplár kisasszony, maga május huszonegyedikén született?

- Igen. Ezerkilencszázhuszonkettő május huszonegyedikén.

Meller összehúzott szemmel nézi a lányt. Mintha az arcvonásai is kicsit emlékeztetnének rá. Már a múltkor észrevette. De nem... Ágnes fekete hajú volt, magasabb... és május huszonegyedikén született. Meller senkit sem szeretett úgy, mint a lányát. Tizenhat éves korában halt meg... ha élne, körülbelül annyi idős lenne, mint ez a lány. És ő is Ágnes volt. Szegény kicsi Ágnes.

Mit akarnak ettől a szerencsétlen lánytól? Azt mondta, hogy a háborút elvesztettük. Hát persze hogy elvesztettük. Azt mondta, hogy gyalázat volt lelőni azt a fiatal szabadságolt katonát a bányában... hát persze hogy gyalázat volt. És most ő fogassa le? A nyavalya törje ki az egész háborút.

- Ágnes kisasszony, magát feljelentették...

- Tudom.

- Meneküljön.

- T... tessék?

- Nem áll jól a szénája. Internálhatják, vagy átadják a Gestapónak. Nagyon könnyen megy most. Csak van valakije vidéken? Ismerőse? Üljön vonatra, és kész. Ma június negyedike van... nem adok egy hónapot, vége az egész cirkusznak. Ennyi időt kihúz valahol.

- De... hogyan tudok vidékre jutni a hadiüzemi igazolványommal?

- Hát ebben nem tudok segíteni magának, valami papírt egyedül kell szereznie vagy úgy utazni, hogy az állomáson ne igazoltassák. Egyet ígérek, hogy egy-két napig félreteszem az aktáját, nehogy köröztessék. No, isten segítse.

- El fogok menni Karlsdorferhez. Nála vannak az üzemi bélyegzők. Adjon írást, hogy hivatalos ügyben leküld Kiskunlacházára.

Újra villamoson ül. Az ötvenhármas átdöcög az Erzsébet-hídon. A nap most bukik alá a Rózsadomb mögött. Drága szép Erzsébet-híd, látlak-e még?

A Baross térnél átszáll a huszonhetesre. És már megint ott áll egy idegen ajtó előtt, megint csöngetni kell, megint kérni kell.

Karlsdorfer az előszobában van éppen, most jött haza a kaszinóból.

Kitörő örömmel üdvözli Ágnest.

- No, csakhogy megvan! Mondtam én, kérem alássan, mindjárt, hogy maga jelentkezni fog. De Tatár akkora hűhót csap mindenből. Hát jöjjön csak be, kedves, üljön le. Hol kószált egész nap?

Ágnes belépett Karlsdorfer szobájába. Hatalmas címer függött a tekintélyes íróasztal fölött - kék mezőben piros tigris, a szájában véres kard, körülötte arany félholdak és csillagok.

- Mondja, Ágnes, az Isten szent szerelméért, minek járt a szája?

- Tatár kezdte, hogy a háború...

- Nem a háború... valami bányász miatt szidta maga a parancsnokságot.

- Hát a Homok-ügy! Nem olvasta méltóságod az üzemi jelentést?

- Olvassa a nehézség. Tatár referált valamit... lelőttek egy lázítót. De mit avatkozik maga ilyenekbe? A németek disznók, a katonai parancsnok még nagyobb disznó, Tatár a legnagyobb, de az ember tanulja meg a száját befogni.

- Most már mindegy...

- Persze hogy mindegy. Reggel bemegy Meller ezredeshez, megmagyarázza, hogy nem úgy értette, bocsánatot kér... és ezzel el lesz intézve... elvégre az ezredes úriember, nem fogja megenni magát.

- El akarok menni Pestről keresztanyámékhoz Kiskunlacházára. Arra kérem, adjon nekem méltóságos úr megbízólevelet. Csak a pályaudvaron használom, azután megsemmisítem. Senki sem tudja meg.

- Hát hogy képzeli?... Hamis megbízást? Eljárt a szája, vállalja a következményeket. Tessék jelentkezni.

- De az isten szerelmére, csak nem képzeli, hogy jelentkezem. Letartóztatnak.

- Dehogy tartóztatnak le egy fiatal lányt... majd átszólok a Mellernek.

- Méltóztatik látni, mit csinálnak... Rőmer doktort elvitték, a munkásokra rálőnek...

- Menjen már, ne legyen olyan gyerek. Rőmer zsidó, az a bányász meg egy rongy paraszt... hogy hasonlítja magát azokhoz.

- Szóval nem kaphatok igazolást?

- Csodálom, hogy egyáltalán előállt ezzel a lehetetlenséggel. És elvárom, hogy reggel jelentkezik az irodában. Éppen elég kellemetlenséget okozott így is. Egész délelőtt kotorták, túrták az íróasztalokat, ha nem írom alá nekik, hogy Shaw Pygmalionja nem kommunista könyv, akkor azt is elviszik a fiókjából...

- Méltóságos uram... én... nem jelentkezem az irodában.

Karlsdorfer felugrott.

- Hallja, Ágnes, most már elég a tréfából! Én úriember módjára viselkedem, nem hívom fel a katonai parancsnokságot, hogy itt van, mert sajnálnám a kedves szüleit... én elvárom, hogy maga is úri módra viselkedjék. Nekem így is megvan a magam baja, múlt héten jelentett fel valami állat, hogy angol rádiót hallgatok... én nem fogok minden héten más kellemetlenség miatt szaladgálni a belügybe... megmondtam, hogy nem lesz semmi baja, de az én hivatalomból nem lehet megszökni, kérem...

Este fél hét, sötétedik már, és ott áll a Damjanich utca-Aréna út sarkán. Fáradt, éhes, a feje fáj.

Ismerősei névsorát ismételgeti. Egy pillanatra Kemenesékre gondol a Vérhalom téren. Nem... a világért sem, hiszen Tibor címét tudják az irodában... ott esetleg keresnék is... Karcsi barátai? Talán Jakab Laci? Nem jó, nem jó, egyik sem jó...

Nem is tudja, hogy jutott eszébe András Katalin, hiszen vagy hat éve nem is találkozott vele. Biztosan nem is laknak már ott a Vas utca-Sándor utca sarkán, abban az ütött-kopott szürke bérházban.

De csak ment, szinte álomban, a Vas utca felé.

András Katalinnal egy osztályba jártak, de csak második kereskedelmiig. Akkor András apja ólommérgezésben meghalt, mert nyomdász volt, ritkás bajuszú, szürkészöld arcszínű, sovány ember. A temetés után Kati nem is jött többé az iskolába. Ágnes egyszer még elment hozzájuk, emlékszik, nagyon hosszú, keskeny előszobából barna ajtók nyíltak. Kati elébe jött, sápadtan, soványan, fekete ruhában öregnek, felnőttnek tűnt, nagyon komolyan beszélt, mondta, elhatározták, hogy kalapvarrást fog tanulni, azzal hamar lehet keresni. - És mi lesz a verseiddel? - kérdezte Ágnes - mindig író akartál lenni. - Az csak olyan gyerekes butaság volt - felelte Kati.

És igen, még egy emléke van, András Katalinról. A könyv.

Csapláréknál az ágy alatt egy láda könyv volt. Jókaitól Az aranyember, régi Színházi Életek, Jack Londontól a Vadon szava, két mesekönyv, Petőfi versei és egy sereg furcsa című és szerzőjű kötet. - Könyvet sose vegyetek ki a ládából - mondta mindig az öreg Csaplár. - Ha kértek, én adok. Lehet, hogy ha az apja nem tiltotta volna meg, Ágnesnek eszébe se jutott volna a ládába belenyúlni. De úgy történt, hogy András Kati nála járt vendégségben. Ágnes akkor tizennégy éves volt, hencegett a könyvekkel. - Akarsz kölcsön? - Szabad? - Azt olvasom, amit akarok - lódította Ágnes. - Akarod ezt? - Jó, köszönöm. Másnap kora reggel Kati visszahozta a könyvet. - Te Ági, nézd csak. - Olvasd csak. - Alázd meg magad, Horthyné... - Jóságos isten. Ágnes kezéből kiesett a könyv. Alig merte megnézni a címét. Bölöni Györgyné: a Szenvedések könyve.

- Tedd gyorsan vissza - suttogta András Kati. - És szaladjunk az iskolába.

Észre se vette, odaért a Vas utcai házhoz. A kapualjban, most is ott lóg az ütött-kopott névtábla, rajta csámpás, rosszul olvasható kézírással a lakók nevei. De szerencsére a legfelső sorban így is gyorsan szemébe tűnik: III. em. 4. András.

A csengetésre alacsony, ősz hajú asszony nyitott ajtót.

- Nahát... a kis Csaplár! Hogy megnőttél, drágaságom! Nem is tudlak megölelni, csupa mosogatóvíz vagyok. Kata, Katikám, gyere, vendég van!

Kati kidugta borzas, szőke fejét a legszélső ajtón, és örömmel kiáltotta.

- Nahát, Ági... ez kedves tőled. A legjobbkor jöttél, ha szereted a sült krumplit...

Huszonnyolc év körüli fiatalember volt a szobában. Ágnes az első pillanatban azt hitte, hogy Kati bátyja. Még szerencse, hogy nem mondta ki, mert ugyanabban a pillanatban vette észre a sublódon András Jóska fekete keretes fényképét... A fiatalember felállt és bemutatkozott.

- Doktor Ács István vagyok.

- Szegény Jóska legjobb barátja volt - mondta Kati. - Emlékszel, ugye, Jóska bátyámra? Elesett szegény.

Kati kedves és figyelmes háziasszonyként sürgött vendégei között.

- Nem akarsz kezet mosni? Várj csak, hozok a konyhából meleg vizet. A fürdőkályha nálunk dísz: lyukas szegény, és a háború végéig aligha szerezhetünk másikat.

Kati szappant, tiszta törülközőt hozott, s amikor ketten maradtak a fürdőszobában, halkan mondta.

- Akármi a baj, Pista előtt nyugodtan beszélhetsz.

- Honnan tudod, hogy olyasmi miatt jöttem...

- Gondolom.

- Úgy szégyellem magam... évekig feléd se néztem.

- Nincs semmi baj, Ágnes. Én se felejtem el neked.

Ágnes megállt a törülközésben, úgy bámult.

- Mit?

- Nem emlékszel?

- Nem... igazán nem.

- Amikor apám beteg lett... mindennap a padomba tetted a zsíros kenyeredet.

- Én nem emlékszem, isten bizony, nem.

András Kati elpirult.

- A kilencórás tízpercben mindig hátramaradtál, és betetted a padomba. Nagyon kellett akkor... hazavittem...

- De én igazán nem emlékszem - mondta Ágnes bíborvörösen. - Én meg arra emlékszem, amikor visszaadtad a könyvet.

- Milyen könyvet? - és most Kati csodálkozott.

Négyesben ültek az asztalnál, és Ágnes elmondott mindent, Homok Istvánt, Tatárt, Editet, Meller ezredest, Karlsdorfert. És az ötletet is, hogy Lacházára utazik.

- Nem tudom, hogy jó lesz-e - mondta Ács -, vidéken még nehezebb.

- Jól ismerem a környéket.

Ács egy darabig hallgatott.

- A katonai parancsnokságon nem szabad jelentkeznie, mert a legszerencsésebb esetben is internálják. Csakhogy a bujkálás... nagyon veszélyes játék.

- Szóval először is hamis papírok kellenének - mondta Kati.

- Igen.

- Adjuk oda a Balázs Erzsi keresztlevelét.

- Helyes - bólintott Kati. A könyvespolchoz ment, leemelte Spengler Untergangjának második kötetét, és kivett belőle egy borítékot. Budapesti lakásbejelentő, keresztlevél és munkakönyv esett ki belőle. Balázs Erzsébet névre.

- Figyelmeztetnünk kell, hogy ezek nem valódi iratok.

- Hogyhogy nem valódiak?

- Ez a Balázs Erzsébet sosem élt. Tehát jó lesz azon a környéken nem járni, ahol ezt a házat ismerik.

Ágnes zavartan nézte az iratokat. Sejtelme sem volt róla, hogy vannak "igazi" és "hamis" papírok. Azt még kevésbé tudja, hogy milyen nehezen szerzett kincset kapott most, amikor belügyminiszteri rendeletre nem adnak ki születési bizonyítványokat, a közjegyzők semmiféle személyi okmányt nem hitelesítenek, és fotókópiát nem lehet szerezni semmiről harminc napnál rövidebb idő alatt...

- Olvasd el néhányszor nagyon figyelmesen az adatokat, és jól tedd el.

- És mit csináljak a saját irataimmal?

- Legokosabb megsemmisíteni. Háború után nem lesz nehéz újat kapni helyettük.

- Ma éjszaka velem alszol, jó? - mondta Kati.

Ágnes hálásan elmosolyodott. Itt semmit sem kell kérni.

- Ha éjszaka légitámadás volna - kezdte Kati.

- Akkor szépen fenn maradunk a lakásban, és istennek ajánljuk bűnös lelkünket - fejezte be a mondatot a doktor.

- Miért... maga is? - kérdezte meghökkenve Ágnes.

- Nem, én ebben a pillanatban törvényesen és biztonságban élek, kórházi orvos vagyok, holnap reggel hatkor szabályosan munkába megyek. De nem vagyok félős. A lakásom sincs innen messze, a szomszéd szobában lakom albérletben.

- Erzsébeten kibombázták - szólt magyarázóan Kati.

- Szívesen lennék főbérlő, de Kati nem akar feleségül jönni hozzám. De kedves vendégünket se untassuk családi gondjainkkal, hanem játsszunk valamit.

- Jó. Mit?

- Évfordulót - javasolta Ács.

- Azt hogyan kell? - kérdezte Ágnes.

- Nagyon egyszerű. Mondunk egy számot. Például hét. Utána mindenki elmondja, hogy mit csinál mához hét évre, vagyis ezerkilencszázötvenegy június negyedikén... De nem muszáj hetet mondani, lehet ötvenet is.

- Hogyisne, olyan évszámot mondjatok, amit még én is megélhetek - mondta Andrásné.

- Ágnes a vendég, mondjon ő egy számot.

- Tíz.

- Rendben van. Tehát figyelem, hölgyeim és uraim, az időkerék fordul, ezerkilencszázötvennégy június negyedike van, nyolc évvel a háború után.

- Tízzel - szólt bele Ágnes.

- Jó, ha nyolccal - mondta Ács.

- Csak nem gondolja, hogy még öt évig tarthat?

- Ne tessék elrontani az időgépet... tehát nyolc évvel a háború befejezése után mit csinál, András néni?

- Ülök a karosszékben, fiam, és sapkát horgolok az unokámnak.

- Melyiknek? - kérdezte Ács.

- Még csak egy unoka van - kiáltja Kati, nevet, és piros a füle hegyéig.

- Legalább kettő - mondja Ács doktor kérlelő hangon.

- Jó, kettő.

- És te, Ágnes?

- Előbb mondja meg Kati.

- Én? Én az íróasztalomnál ülök, és könyvet írok. De az is lehet, hogy éppen repülőgépen utazom...

- És én főzöm otthon a fiamnak a tejbegrízt.

- Megeshetik - mosolygott Kati.

- Én... én orvos leszek - mondta hirtelen Ágnes. - Nagy kórházban fogok dolgozni. Mindenkit meggyógyítok.

- És nem akarsz férjhez menni? - kérdi András néni.

Ágnesnek egyszerre nehéz lesz a szíve.

Milyen buta játék.

Tíz év múlva... talán sose lesz tíz év múlva...

Holnap mi lesz?

Tibor a fronton... ő maga egy idegen lány papírjaival holnap nekivág az ismeretlennek. Kit érdekel, hogy mi lesz ötvennégyben? Egy hét múlva mi lesz... él-e még egy évet?... Semmi kedve ehhez a játékhoz.

- Elfáradtál, Ágnes - mondja Kati. - Feküdjünk le.

Ács doktor feláll, jó éjszakát kíván.

- Hát akkor, kedves orvos kollegina, ezerkilencszázötvennégyben találkozunk.

A mama is kimegy, Kati lepedőt, dunyhahuzatot vesz ki a szekrényből. Fél tíz van. A villanyt eloltják, és kinyitják az ablakot. Csillagos az ég, és fényszórók szántják keresztül-kasul az eget. Ágnes kinéz az ablakon. Mit csinálhatnak otthon? Nagy lehet a rémület... talán azt hiszik, hogy elfogták... vagy hogy öngyilkos lett... és ha megkapják holnap a lapot, megnyugszanak-e? És Tibor... merre lehet most? Felnéz-e most a csillagokra? És mi lesz háború után? Hogyan is mondta Tibor?...

Jóságos ég! Tibor levelei az íróasztalában. Feltúrták a holmiját... A tábori lapokon Tibor neve és tábori száma... a kézírását is megismerhetik... a Hitler-karikatúra! A Hitlert gúnyoló vers... Tibor bajba kerülhet...

András Kati éppen a dunyha áthúzásával bajlódik, amikor látja, hogy Ágnes magára kapja a ballonkabátját, fogja az aktatáskáját, és izgatottan nézi az órát. Öt perccel múlt fél tíz.

- Kati, nagyon, nagyon köszönök mindent... de el kell mennem...

- Hová mész ilyenkor?

Fél, hogy Kati faggatni fogja. De Kati nem szól, csak átöleli.

- Vigyázz magadra.

- Köszönök mindent.

- Ha alkalmad van, segíts máson... most annyi ember van bajban.

- Viszontlátásra, Ágnes.

- Viszontlátásra, Kati, háború után.

Végigfut a Vas utcán, átszalad a Rákóczi úton, be a Nagydiófa utcába. Háromnegyed tízkor már ott áll az Opera előtt. Az épület csöndes és sötét. Milyen gyönyörű az Operaház... vajon fog-e valaha ott ülni a bíborszínű plüss karosszékekben és hallgatni a nürnbergi mesterdalnokok énekét?

Egy pillanatra kifújta magát, és már szaladt is tovább. A szűk mellékutcán alig jár ember. Csak észrevétlenül jusson be az irodába!

A lépcsőházban szerencsére koromsötét volt. Ágnes a falhoz simulva, nesztelenül surrant fel az első emeletre. Vargáék udvari szobájának ablakán egy fénycsík csillant a rosszul ragasztott elsötétítő papír mögül. Istenem, most jó, hogy főkönyvelő, és megkapta Két Miklós irodakulcsát.

A zár hatalmasat kattant. Ágnes figyel, nem mozdul, húszig számol. Sehol senki. Vargáék lakásából zene szűrődik ki. A rádióban kívánsághangverseny van. Vargáné hangosan dúdolja: - Minden elmúlik egyszer... minden a végéhez ér...

Most. Lassan kinyitja az ajtót, majd belülről is bezárja. A kulcsot zsebébe csúsztatja, és óvatos léptekkel lopakodik keresztül az előszobán. Mekkorákat reccsen ez az átkozott parkett! Ez az üvegajtó vezet Karlsdorfer szobájába... ez itt a könyvelés... Az ablakokon itt nincs légófüggöny, a hold besüt, a kartondobozok fémfedele kísértetiesen csillog. Az íróasztal fiókja nyitva. A felső fiókból elvitték a könyveket, a Tonio Krögert és Várkonyi Hildebrand filozófiai jegyzeteit, és elvitték Guy de Pourtalès Csodálatos halászatát, pedig csak félig olvasta... Reszkető kézzel húzza ki az alsó fiókot, és a léc mögé nyúl. Beleszúr szívébe az öröm.

Nincs, nincs semmi baj. Ott a latin nyelvkönyv. A szalag is sértetlen rajta. Drága, drága levelek! Minden földi kincse. Egy pillanatig arra gondol, hogy nem fogja megsemmisíteni őket, magával viszi. De lehetetlen. Minden tábori lapon címzés, aláírás.

De hogy jut le az utcára?

Amikor idejött, csak eddig gondolkozott. Besurranni kapuzárás előtt, magához venni a leveleket. És azután?

Reggel hatig éjszakai riasztóügyelet van - addig nem tud kijutni innen. Reggel hatkor már késő. Világos van, és Vargáné takarítani jön.

És mintegy záróakkord nyugtalan gondolataihoz, hatalmas zajjal most csukódott odalenn a kapu. Tíz óra van. Fogoly.

Nem tehet egyebet, itt kell megvárnia a hajnalt. Öt órakor, amikor Vargáné még biztosan nem jön takarítani, akkor kell kisurranni és a lépcsőházban elbújva megvárni a kapunyitást.

Óvatos léptekkel Karlsdorfer szobájába osont. Az egyik hatalmas bőrfotelbe kuporodott, és Tibor leveleit magához szorítva elaludt.

Ágnes régen nem gondolt a nagyanyjára.

És most újra látja a töpörödött, fehér hajú öregasszonyt, amint a lócán ül a konyhaajtó előtt. Düledező vityillóban lakik, az utca neve is olyan mulatságos: Törökszalasztó utca. Csöppnyi konyhájában akkora tűzhely van, hogy legfeljebb főzőcskét lehet rajta játszani. A fal mellett polc, asztal és mindig megvetett vaságy. A szobában kerek diófa asztal áll, kényelmes, pehelydunnás ágy, régimódi barna szekrény, a falon ingaóra és háziáldás. Az ablakon tüllfüggöny. A szobában kellemes hűvös van mindig, és diólevél és levendula szaga árad. A szobába nem szabad belépni, majd csak egyszer, akkor, ha Jani hazajön. Jani a legkisebb fiú, Ágnes nagybátyja negyvenegy óta kinn van a lövészárokban. Nemrég itthon volt egy katonabajtárs, azt mesélte, hogy él a fiú, megvan. A helyet is mondta, hol állnak. Valami Voronyezs...

De milyen furcsa - jut Ágnes eszébe -, hogy itt látom a nagymamát, hiszen őt tavaly eltemettük. Hideg, havas december, volt, karácsony előtt... vagy talán azért jött vissza, mert engem mindig szeretett?

És most megint látja az öregasszonyt. Unokát váró túrós bélés van az asztalán. De Karcsi és Ferkó elfutnak tőle. Mert nagymama mindig sír, és a régi időkről beszél... Csak Ágnes kuporodott nagymama lábához.

...Tudod, az apámat egyszer vérében hozták haza. Könyvkötő volt, vándorolt az országban. Bement az úriházakba, ott maradt hetekig is, amíg minden könyvüket bekötötte... Még írni, olvasni is tudott az apám, deákul is, németül is, soha össze nem keverte a könyveket. Egyszer a Migázy grófokhoz ment. A méltóságos úr kinn állt a verandán, a kutyáit tanította. Gyönyörű vadászkutyái voltak a gróf úrnak. Úgy mesélik, még Párizsban is nyertek egy kiállításon. Amikor a gróf úr meglátta az én apámat, csak úgy játékból azt mondta a kutyáinak - fogjátok meg! A kutyák hatalmas, izmos állatok voltak - mit gondolsz, a gróféknál a kutya is több húst evett, mint minálunk vasárnap az egész falu -, és rávetették magukat szegény dédapádra. Apám kiabált, jajgatott, a gróf úr nagyokat nevetett a tornácon. Csak amikor meglátta, hogy letépték az ingét, és vérzik, akkor füttyentett a kutyáinak. Apámat hazahozta két szolga, lefektették az ágyba. Úgy is maradt fekve majd egy esztendeig. De azért ne hidd, hogy a grófok olyan gonosz emberek voltak. Én tizenegy éves voltam, amikor felhívtak a kastélyba varrni. A toronyszobában varrtunk egész nap. Ha felnéztem, láttam az ablakon át a parkot. Ötven hold volt a park, akkora nagy föld, amin tíz család megélhetett volna - csak virág és bokor és virág. Hat kertésze volt a parknak, azoknak semmi más dolga, mint öntözni, nyesni, ápolni ezeket a különleges jószágokat. Volt ott egy magnóliabokor, olyan virágokat hozott, mint a kövirózsa, fehéres rózsaszínűt. Voltak ott olyan tulipánok, hogy a mesében se különbek! És ha azokat a ruhákat láttad volna, amiket a grófkisasszonyoknak varrtunk! Száz és száz vég selyem, halványkék, rózsaszín, hófehér, citromsárga, narancsvörös, ciklámenszín és az a sok tafota, bársony, brokát, könnyű szövet... Én gyöngyöztem reggeltől estig. Fehér ruhára fehér gyöngyöt varrtam, halványkékre halványkéket, néha már nem is láttam, csak az ujjam hegyével éreztem, hová kell öltenem. És nagyon kellett sietni a ruhákkal, mert a grófék a tengerhez utaztak. Még ebédre se mentünk le a cselédházba, hanem a komorna őnagysága felhozta nekünk tálcán az ételt. A legdrágább sült húst és salátákat és olyan süteményt, hogy a cukrászdában sem veszel olyat... Varrtam a gyöngyöket, és egyszerre csak észrevettem, hogy fekete foltok ugrálnak előttem, végigvágódtam a földön. Lefektettek egy díványra - maga a grófkisasszony, az Annabella, hozott nekem süteményt, és mondta, hogy amiért olyan szépen gyöngyöztem a ruháját, hoz nekem valamit a tengerről. Elmúlt a nyár, és azt hittem, egészen megfeledkezett az ígéretéről... jött az ősz is, egyszerre csak hívatnak a kastélyba. Megint ruhát kellett varrni a kisasszonyoknak. És amikor Annabella grófné meglátott engem, azt mondta: - Nem felejtettem ám el, amit ígértem - és azzal bement a lakosztályába, és visszajött, és hozta nekem ezt a képet... - és nagyanyja ilyenkor mindig felállt a lócáról, nehéz léptekkel becsoszogott a konyhába, és leemelte a falról a vaságy fölött lógó képet.

Rámázatlan kartonlap volt, színes, nyomtatott kép. A tenger.

Halványkék, felhőtlen égbolt, azúrkék, sima víztükör. Ég és víz találkozásánál hófehér hajó, és a végtelen kékségből rejtélyesen kinyúlik egy üde zöld pálmaág.

- A tenger - mondta ünnepélyesen az öregasszony. - Nézd... sehol sincs partja, a tenger végtelen, felér egészen a csillagokig. A tenger hatalmas. Ha egyszer megvadul, el fogja árasztani a földet. A tenger jóságos, narancsot és datolyát terem a partja, és fehér hajók siklanak fölötte. A hajók fedélzetén muzsika szól, és gyönyörű ruhában táncolnak az emberek. Csupa gróf és grófnő...

És Ágnes nagyanyja térdéhez kuporodva nézte a képet, és egyszerre csak mozdulni látta a rajzolt hullámokat, csapkodni, tajtékozni látta, morajlani hallotta a végtelen vizet. Szédült vágyat érzett felkerekedni, rohanni, eljutni a pálmafák közé, beülni a sziklás partra, nézni, nézni, átölelni a tengert...

- De szép lehet a tenger - suttogta az öregasszony, és visszaakasztotta a képet a salétrom virágozta falra.

Negyvenhárom telén halt meg a nagyanyja. Egy héttel hamarább, mint ahogy a postás elhozta a levelet Somody János közhonvéd "hősi haláláról". A holmit széthordta a rokonság. A képet eldobta valaki. És Ágnes most újra látja.

Tiborral állnak a parton. Tibor egyik karja átöleli őt szerelmesen, védelmezőn. Másik karja a távolba mutat a hófehér hajóra. - Elviszlek azzal... Most Tibor kezében két csiszolt pohárka csillan. Mire iszunk? A békére? A boldogságra? - Elmegy a hajó - kiáltott rémülten Ágnes -, elmegy a hajó! És valóban, láng és füst, vörös korom csapott fel a kéményből, rettenetes hullámok csapkodtak a tengeren, és a távolodó hajó kürtje felbőgött vérfagyasztóan, iszonyatosan... először... azután még egyszer.

Ágnes felriadt. Ezer sziréna félelmes koncertje zúgott odakünn, az égen ideges fénysugarak futkostak, ugató légvédelmi ágyúk lőtték magasba a halált, mintha millió szekér dübörögne az égen, úgy robogtak a félelmes madarak, ajtók-ablakok élőlényekként sírtak és reszkettek. A fénycsóvák és rakéták mind Ágnest világították meg, aki Tibor leveleit magához ölelte, térdre hullott, szemét eltakarta, és a fejét a karosszék ölébe rejtve, keservesen sírt félelmében.

Korán világosodott. Negyed ötkor már jól le tudta olvasni az óra számlapját. Fél ötkor óvatosan bezárta az íróasztalt, a leveleket táskájába tette, még egy pillantást vetett az irodára, majd elindult. Szinte centiméterről centiméterre kúszott az előszobaajtó felé. Túl korán nem akart kimenni, hogy minél rövidebb ideig kelljen a lépcsőházban rejtőznie. Odaállt a folyosóra nyíló előszobaajtó mögé, és az üvegen át megpróbált kilesni. A csiszolt üveg vastag volt, nem látott rajta semmit. Fülelni próbált, de az udvaron néma csend volt. Ki lehet a légóügyeletes? Úristen, ha éppen Vargáék... vagy akárki éppen erről az emeletről. Dobogó szívvel, lassan nyitotta az ajtó egyik szárnyán a hosszúkás üvegablakot, olyan lassan, hogy aki kívülről ránéz, észre ne vehesse az üvegtábla elmozdulását. Megint egy centiméterrel nagyobb a rés... még eggyel. A második emeleten állt a légóinspekciós, a fiatal Szvoboda fiú, és lebámult éppen ide. Nem mozdulni... nem szabad mozdulni - gondolta Ágnes kétségbeesetten, de érezte, hogy egész testében remeg, és görcsbe meredt ujjai jobbra-balra himbálják az ablaküveget. Két perc vagy két örökkévalóság telt így el? A Szvoboda fiú egyszerre csak megfordult, és kezét zsebre vágta, fütyörészve indult ellenőrző sétára körbe-körbe a folyosón.

Az óra háromnegyed ötöt mutatott. Vajon mikor lesz alkalmas perc a szökésre? És lesz-e egyáltalán?

Szvoboda Gyuszi most visszafelé sétált, megint nézelődött, majd bement a lakásukba. Egy sóhajtásnyi idő múlva megjelent ismét, karosszéket és könyvet hozott, lábát felrakta a rácsra, és olvasásba mélyedt. Ágnesnek éppen háttal.

- Miatyánkkivagyamennyekben... - suttogta Ágnes. Az üvegablakot becsukta, és lassan, óvatosan megfordította a kulcsot a zárban. A zár megint hangosan kattant. Lassan, nagyon óvatosan keskeny rést nyitott az ajtón. A Szvoboda fiú még mindig ugyanabban a tartásban olvasott. No, most! Akkora rést tárt az ajtón, hogy éppen kifért rajta, és amilyen halkan és gyorsan csak tudta, becsukta az ajtót. Két pillanatig meglapult a falnál, azután halkan, gyorsan surrant a lépcsőház felé.

A lépcsőházban egy lélek sem járt. De hátha valaki lejön? Munkába megy, vagy vonathoz. Legokosabb lesz lemenni, és a pinceajtóban bújni reggeli kapunyitásig.

Halk tolvajléptekkel osont le a földszintre. Körülkémlelt. Sehol senki. Mielőtt a pincelejáróhoz indult, kinézett a kapualjba. A kapuajtó nyitva volt. Tárva-nyitva, és nem őrizte senki.

Meggondolatlanul, kopogó léptekkel futott végig a kapubejárat boltíve alatt, olyan hihetetlen boldogság, hogy sikerült kiérnie. Az utcán nem járt ember. Csak az Andrássy út sarkán állt egy teherautó. Nagy ládákat raktak le róla. A reggeli fény, az éles, friss levegő elfeledtette egy percre az álmatlanságot, nyugtalanító gondjait.

Az Opera mögött a Lázár utca kihalt volt. Megállt egy kanálisnál, és az éjszaka apróra tépdesett leveleket marékszám dobálta bele. Az utolsó marékra egy pillanatra ráhajtotta az arcát, egy négyzetcentiméternyi levélfoszlányon kereste még a kedves, ismerős vonásokat... azután vége volt ennek is.

Ebben a pillanatban határozta el, hogy nem fog elutazni Budapestről.

Eszébe jutott a raktár.

Hogy erre, erre nem gondolt eddig!

Keresztanyáék üzeméhez tartozik, de nincs kinn a Váci úton, hanem idebenn van a város közepén. Valóságos elvarázsolt vár, tele kisebb-nagyobb helyiségekkel. Egyikben szövetek hevernek, másikban festékeshordók, harmadikban éles szagú cserzett bőrök, kész csizmák, nyergek... Ha keresztanya megengedné, hogy egy-két éjszakát ott eltöltsön! Mosdó is van, telefon is van, még ennivalót is kapna Juliska mamától. Ha egy éjszakát el tudott tölteni az irodában, és nem találta meg senki, milliószor nagyobb biztonságban volna ott! És a raktár nincs is messze, itt van a Károly körúton.

A sarki tejcsarnok most nyitott. Ágnesnél nem volt kenyérjegy. Egy csomag kekszet vett, és azt ropogtatta.

Csak akkor rezzent össze, amikor két komor fegyveres német katona trappolt el mellette.

Fel-le járkált az öreg Károly körúti bérház előtt, és akkor gondolt csak az újabb nehézségre. Hiszen keresztanya nem egyedül jár be a raktárba. Szembetalálkozhat Tományival, a nyilas raktárossal, vagy Marjaival, a könyvelővel. Óvatosan, nagyon óvatosan kell mozogni!

Lesétált a Múzeum körúton az egyetemig. A kertajtó nyitva volt, bement, megállt a Gólyavár előtt.

A kert teljes nyári pompájában állt, Ágnes nem tudott megválni tőle. Elsétált a Trefort utcáig és vissza, tízszer, százszor, míg végül az órájára nézett. Fél kilenc, indulni kell.

Visszament a Károly körút felé. A Rákóczi út sarkán a villamosmegállónál rikkancs állt, és teli torokkal ordítozott:

- Invázió! Invázió! Ma hajnalban Cherbourg-nál partra szálltak az amerikaiak...

Az emberek nem vettek újságot.

Mintegy véletlenül elmentek a kis rikkancs mellett, gyorsan beleolvastak a vastag betűs hírbe, de nem mertek vásárolni.

Ágnesnek is zsebében volt már a keze, hogy előkotorja a húsz fillért, amikor észbe kapott. Nem, most nem követ el őrültséget. Hogy odalépjen hozzá egy detektív, és azt mondja, hogy látta mosolyogni, biztosan örül az inváziónak...

Gyors léptekkel keresztülment a kocsiúton, de a szíve csak úgy vert az izgalomtól:

Partra szálltak, partra szálltak, partra szálltak... igaza lesz Tibornak... csak napok vagy csak órák, és vége lesz a háborúnak.

Újra ott állt a Károly körúti ház előtt. A raktárajtó tárva volt. Nyolc-tíz munkás járkált ki-be, s ládákat, nagy köteg bőröket cipeltek.

Egy lehetőség van - gondolta Ágnes -, besurranni a szállítómunkások után! A mosdó mellett van a kis kamra, amolyan lomtár, oda bebújni és figyelni, merre van keresztanya, és amikor nincs körülötte senki...

A raktár előterében ki-be mászkáltak számára teljesen ismeretlen emberek. Rá se néztek, amikor a mosdó melletti kamrába bement. Jól emlékezett. A pókhálós, poros kamrácskában szakadt zsákok, zacskók, háromoldalú, törött ládák, piszkos, üres üvegek hevertek. Évek óta nem is takaríthatott itt senki.

Egy zsákot a földre terített, és fáradtan ráült.

A szomszéd mosdóban folyik a vízcsap. Kopp-kopp-kopp, így pattannak a vízcseppek ötször, százszor, ezerszer, bele lehet őrülni. Csak ül a zsákon, könyökét felhúzott térdére támasztva, és vár. Szörnyűségesen éhes és szomjas. Elrág néhány szem kekszet - kétméternyire ott van a vízcsap, de most már nem akar átmenni. Kibírom azt a pár órát - határozza el.

Mi lesz, ha keresztanya ma be se jön, vagy ha nem tud vele négyszemközt beszélni? Akkor legokosabb, ha itt elbújva megvárja, amíg elmennek, utána felhívja telefonon keresztanyáék lakását, és megkéri, hogy este jöjjön vissza.

Háromnegyed négyet mutatott már az óra, amikor hirtelen kinyílt a mosdó ajtaja.

Valaki kinyitotta a vízcsapot odaát, prüszkölve mosdik, és közben jókedvűen fütyörész.

- Pista, várj! - kiáltja ki az előszobába. - Rám ne zárjátok valahogy az ajtót, semmi kedvem sem volna itt ragadni.

Egy pillanatig csend lesz. Utána megint lépések hallatszanak. Csörgés, nagy csattanás. Talán most zárták be a nagy ajtót? De csupa férfihang beszélt. Keresztanya, úgy látszik, nem volt itt.

Néhány percig várok még. - Meleg és félhomály van a kamrában, szemhéja elnehezedik, és kábult, nehéz álomba merül.

Hol vagyok?

Senki sem felel. Tagjai nehezek, törődöttek. A poros zsákok között olyan rossz a levegő. Csak nehezen tud visszaemlékezni. Persze tegnap bejött ide. Tegnap? Hiszen most nincs reggel.

Szeretné megnézni, hány óra van, tapogatózva feláll. Igen, itt ez az ajtó... megragadja a kilincset, átmegy a mosdóba, koromsötétség. A víz most is ugyanúgy csöpög: kopp-kopp.

Nehezen tájékozódik. Persze ez az előtér, innen nyílik a bőrraktár... innen a szőrmével teli szobák... itt az irodaajtó. Lassan oson tovább, az irodaajtó is nyitva van. És itt már lát is valamennyire, a hatalmas tejüveg ablakon át bevillan egy-egy autó reflektora és az eget kutató csóvák fénye. Este tíz óra van. A telefonhoz megy, felemeli a kagylót, és vár. Nincs vonal. Szeme lassan hozzászokik a homályhoz. Már látja a nagy iratszekrényt, a szomszédos szövetraktár széttolható üvegajtaját. A telefon még mindig süket. Tovább vár, most már türelmetlenebbül. Belefúj a kagylóba, tárcsázni próbál, megpöcögteti. Semmi nesz.

Feláll. Elhatározza, hogy később újra szerencsét próbál. A telefonkagylót leteszi az asztalra. Lopakodva, halkan benyit a szövetraktárba. A nagy teremnek hatalmas üvegablakai vannak, jól lehet látni. És milyen hatalmasnak, félelmesnek, idegennek tűnik a félhomályban. Érdekes, egészen másképp emlékezett rá. Körüljárja a jókora szobát, még mindig nem tudja, miért találja olyan különösnek. Megint autók reflektora villan. Ejha! Hiszen ez a raktár üres. Persze! Innen minden árut elszállítottak. Most már izgatottan siet át a szomszéd szobába. Emlékszik, itt mindig nyergek, kantárok, lószerszám, csizma volt. Itt is néhány üres polc, földön heverő szalma, csomagolópapír, semmi más. Még az asztalok sincsenek itt.

Óvatossággal alig törődve végigsiet helyiségről helyiségre. Nincsenek bőrök, nincsenek cserzőanyaggal teli hordók, nincsenek szőrmék. Semmi sincs. Vissza a telefonhoz! Süket, nincs benne vonal. Tizenegy óra. És a telefont alighanem kikapcsolták.

Most már rémület fogja el. Kisiet az előtérbe. Itt a mosdó ajtaja, itt van a nagy, rácsos ajtó, most már egészen tisztán látja a külső védőrácsot és rajta a hatalmas lakatokat. Visszamegy a telefonhoz. Még mindig nincs vonal. Most megfeledkezik minden más veszélyről, olyan irtózás fogja el attól, hogy acélhálóval, vaslakatokkal be van zárva egy üres raktárba.

Életében egyszer, egyetlenegyszer volt csak bezárva. Harmadik elemibe járt, és elkésett az iskolából. Tíz percet késett csak, és most késett el életében először. De a tanító bácsi nem ismert irgalmat. - Csaplár, ma tizenkettőtől kettőig bezárlak. A tízórás tízpercig még nem vette komolyan a büntetést. Csak délben, amikor kispajtásai öltözni kezdtek, és a tanító bácsi szigorúan odaszólt: Csaplár, te ne öltözz, te itt maradsz. Akkor megdöbbent, elsápadt, és nézte, mint öltöznek a többiek. "Ke-zi-csó-ko-lom" mondták a gyerekek, és indultak kifelé. A tanító bácsi is vette a kalapját meg a hosszú botot, és odaszólt: majd kettőkor kienged a pedellus bácsi.

- Nem maradok itt! - sikoltotta rémülten. - Tanító bácsi, nem maradok itt.

Kezét összekulcsolta, és egész testében remegni kezdett. Nem akart nyolcéves életéből két órát odaadni. Két óra szabadságot. Nem tudta elképzelni, hogy két rettenetes órán keresztül csak az ablaküvegen át nézhesse a házakat, az utcát, embereket.

Szemében annyi félelem és annyi iszonyat volt, hogy a tanító megdöbbent. - Most az egyszer elengedem a büntetést. Menj szépen haza. De el ne késs soha többé.

Azóta benne élt ez a félelem. Hol elfeledve, hol újra fellobbanva. Nem ütközött össze eddig soha semmiféle törvénnyel, és emlékszik, hogy amikor hittanórán a pokolról beszélt a tisztelendő bácsi, ő nem arra gondolt, hogy milyen rettenetes lehet az örök tűzben égni, hanem arra, hogy milyen rettenetes olyan helyen lenni, ahonnan nem lehet kijönni. Kamaszkorában önkínzó gyötrelemmel olvasott rabokról és börtönökről, Kufsteinről és If váráról, az Ördög-szigetről, Hugo Nyomorultakjából ezerszer elolvasta a gályarabok szenvedéseiről szóló részt, éjszakákon át zokogott Zola Igazsága felett, és elhatározta, hogy minden könyvet el fog olvasni arról a Las Casas atyáról, aki a rabszolgakereskedelem ellen küzdött. Úgy érezte, ha őt egyszer börtönbe vetnék, letérdelne a puszta földre, és fejét addig verné a kőfalba, amíg holtan esne össze.

És most - rab.

Ki tudja, mikor nyitják ki a raktár ajtaját. Talán nyugatra vittek mindent. Talán a háború végéig be se jön ide senki... a telefon nem szól... lejutni nem lehet, hacsak nem ugrik az emeletről az utcára.

Ragyogó napsütés vagy szélvihar van odakinn - itt mindegy. Nappal van vagy éjszaka: itt mindegy. Ha fél, ha menekülni szeretne: most már itt kell maradnia. Ha beteg, ha gránátszilánk éri, ha gyújtóbombák esnek a házra - nincs menekülés, itt kell maradnia.

Meddig bírja ki az ember ennivaló nélkül? Két hétig? Három hétig? És mi lesz azután? Dörömböljön most az ajtón, hogy a házmester vegye észre, és engedjék ki? És akkor hová menjen? Vagy várjon egy napig? Hátha mégis bejön keresztanya? Hátha holnap mégis lesz vonal a telefonban? Éjfél elmúlt, le kell feküdnie, és megpróbál elaludni.

Szövet- és szőrmehulladékot keresgélt a sötétben, ledobta egy sarokba, és ráfeküdt. A földön hanyatt fekve, nyitott szemmel nézte az ablakot. Rakéták és fénycsóvák tarkázták a félelmes eget odakinn. Úristen... az a játék az időgéppel csak tegnap este volt. Mi lesz tíz év múlva? Mi lesz holnap! Istenem, mi lesz holnap?

A mennyezeten négy repedés van. Egy nagy vonalból indul ki, azután elágazik. Olyan, mintha egy csontváz négy ujja volna.

A raktárban meglehetősen sötétek a reggelek. A fényt elnyeli az ablakok tejüvege meg a barna légópapírrácsok.

A telefon süket. A villanylámpákat is kipróbálta már: nem égnek. És ötödik napja senki sem lépett be a raktárba. Most már semmi kétség: a raktárat kiürítették. Lehet, hogy a háború végéig nem is fogják már használni.

Az első két nap tehetetlen kétségbeesésben telt el. Egyik pillanatban az ajtóhoz akart rohanni, dörömbölni, hogy engedjék ki - másikban arra gondolt, hogy keresve sem találhatott volna jobb búvóhelyet. Délelőtt is, úgy tíz óra tájban, éjszaka is, rendszerint tizenegy óra felé, felüvöltöttek a szirénák. Ilyenkor felülkerekedett a menekülési vágy, nyirkos, hideg lett a bőre, foga összeverődött a rémülettől, gyomra megfájdult. Azután felbúgott a "légiveszély elmúlt", az oldójel, és Ágnes folytatta felfedező útját a raktárban, üres kartondobozok, földre hajigált újságpapír, szőrmehulladék, deszkák között. Az egyik pulton kenyérdarab feküdt falatka szalonnával. Mohón felkapta, és megette. Még az első nap délutánján fedezte fel az előtérben a bádog légóvíztartályt alján ujjnyi, poshadt vízzel és a kötelező légó-élelmiszertartalékot. A nagyobbacska cukrosládában kötszer volt és az előírásos "minden személyre négynapi élelem". Belenézett a ládába, és elnevette magát. A csomagösszeállítás keresztanyára vallott. Romló lekvárok, néhány üveg paradicsom, két húskonzerv, egy zacskó nyers tarhonya és aszalt szilva. De ennivaló! Rengeteg ennivaló! Ebből hetekig meg lehet élni.

Akkor határozta el, hogy nem próbál innen kimenekülni. Hiszen rejtőzni akart, elbújni a vihar elől. És találhatott volna ennél különb rejtekhelyet?

Gyerekkorában legkedvesebb olvasmánya Robinson volt. Robinson eszméletre tér, körülnéz az ismeretlen vidéken, felkapaszkodik a sziklacsúcsra, és letekint. Tenger, végtelen, haragos tenger mindenfelé. Szigetre került. És ekkor Robinson felkiáltott: "Magam akartam így!"

A gyerekkori olvasmány átmelegíti Ágnes szívét. Itt áll az elhagyott szigeten, körös-körül tombol az orkán - de benne lesz erő, hogy kivárja itt a végét. - Magam akartam így! - mondja ki hangosan.

És elhatározza, hogy itt marad, berendezkedik. Hiszen csak néhány napról, legrosszabb esetben is egy-két hétről lehet szó.

Az első napok azzal teltek el, hogy felkutatta birodalmát. Ez a munka mulatságos volt és izgalmas. Újra és újra végig kellett járnia a raktár helyiségeit, amíg megjegyezte, hogy melyik ajtó hová nyílik. Az íróasztalban talált papírt, ceruzát, és elkészítette lakóhelyének térképét. A nagy, négyszögletes előtérből öt ajtó nyílik. A legnagyobb, vasráccsal védett, üveges ajtó folyosóra vezet. A folyosón nem lehet kilátni, mert az ajtóbetét tej üvegből van, különben is túl sűrű előtte a rács, és magán az üvegen nagy, festett betűk vannak. Innen belülről is ki lehet betűzni a tükörírást: özvegy Kincses Gáspárné, szül. Somody Julianna, Bőr, Textil, Szíj, Nyereg, Katonai Felszerelések. A folyosóajtóval szemközti falból nyílik az irodaajtó, ettől balra van a mosdó. A jobb oldalon pedig két ajtó van, az egyik a szőrmeraktárba, a másik a festékraktárba vezet. Az irodából az előtér megkerülésével is be lehet jutni a raktárhelyiségekbe. Maga a szőrmeraktár öt kisebb-nagyobb szobából áll. Most, bárha üresen áll a raktár, még mindig érezni a naftalin- és csersavszagot. A raktárhelyiségben üres polcok, pultok, magas állványok sorakoznak, az állványok közé kifeszített rúdon üres ruhaakasztók. A földön posztóhulladék, sok üres zsák és láda. Mindegyik szobából két-három ajtó is nyílik, ha valakit üldözőbe vesznek, könnyen találhat egérutat. De a legérdekesebb, hogy a polcok mögött a fal nem mindig egyenes. Három helyen is talált ablakmélyedésszerű üregre. A harmadik ilyen bemélyedés nem volt üres. Keskeny, fehér csomagolópapírba burkolt láda áll a falnál, ha valaki nem nézett nagyon figyelmesen a polc mögé, nem vehette észre. Vagy itt felejtette, vagy idedugta ezt a keresztanya. Szükség esetén egy ember is elrejtőzhet a falmélyedésben. Az üres pultokra papirost és zsákokat kell dobálni és bebújni mögé. De ki jönne be a raktárba és miért?

Három napig dolgozott a raktár "felfedezésén", lerajzolásán és munkaterv készítésén. Pontokba foglalva felírta legközelebbi teendőit: apró spárgadarabokból mentőköteleket fog fonni, hogy tűz, bombatalálat esetén le tudjon mászni az emeletről az utcára. Hálóhelyet is kell készítenie szőrme- és szövetdarabkákból. És mindenesetre kiépíti a rejtekhelyet is, zsákdarabokkal gondosan eltakarva.

Amíg munkatervét írta, posztódarabkákat varrta, amíg az aszalt gyümölcsből gondosan kiválogatta a hibásat - a bujkálás elveszítette ijesztő jellegét.

De harmadnapra a munka elkészült. És akkor jutott először eszébe, hogy mit is fog csinálni. Ha még három napig, ötig, tízig vagy még tovább itt kell maradnia. Olvasnivalója nincs több, csak az Elcserélt fejek, nincs senki, akihez egy szót is szólhatna.

A napok is kezdenek összekeveredni emlékezetében. Mikor is jött ide? Kedd volt? Vagy szerda? És hányat aludt azóta? Tegnapelőtt volt a nagy légitámadás? Naptárat kell készítenie, feljegyezni minden napot. A végtelenben, az időtlenben élni - tébolyító lenne. De mit fog itt csinálni? Eddig mindig rövidek voltak a napok, amikor az irodából hazaért, azt sem tudta, mihez kapjon. Tanuljon olaszul, olvasson egy kicsit, vagy a harisnyáit stoppolja meg?

Lekuporodott az ablak alá. A homályos üvegen át keveset látott az utcából, jönnek-mennek odalenn. Az élet éppen úgy tovább folyik, mintha ő ott járna közöttük. Ilyen lehet halál után? Az üzleteket reggel ugyanúgy kinyitják, az iskolákban a gyerekek nyelvtant és egyszeregyet tanulnak... senkinek sem hiányzik, senki sem emlegeti majd... És mire való volt mindaz, amit tanult? Mennyit kínlódott a gyökvonással... hogy kiverte a verejték, amikor Kepes feleltetni kezdett, és ő nem értette a példát... Mire való az élet? Igen, mi az értelme annak, hogy megszületett? És ha négyéves korában diftériában halt volna meg... vagy most pusztul el itt huszonkét éves korában? Egy pillanattal a halál után egészen mindegy.

Madách sorai jutnak eszébe. "Minden, mi él, egyenlő soká él, a százados fa s egynapos rovar. Eszmél, örül, szeret és elbukik, midőn nap számít s vágyait betölté... ne félj, betöltöd sorsodat te is..."

De mi a sorsom? Én arra vagyok kárhoztatva, hogy életen és halálon töprengjek itt? Hiszen ebbe bele fogok tébolyodni.

Nem - mást fogok csinálni. Felmondok magamban mindent, amit valaha tanultam. Toldi első énekét, a Szózatot, az Aranybulla pontjait, az être és az avoir ragozását... és emlékezni fogok mindenre, ami eddig történt velem... mintha csak Tibornak mesélném el. Nem akarom, hogy megörüljek a magánytól és a tétlenségtől. Szép, vidám versekre akarok emlékezni, Heine-dalokra és Csokonai szerelmes verseire. "A hatalmas szerelemnek - megemésztő tüze bánt, - te lehetsz írja sebemnek - gyönyörű kis tulipánt... a hatalmas szerelemnek..." - Elakadt, és elmosolyodott örömében, amikor eszébe jutott a harmadik sor: "Szemeid szép ragyogása, eleven hajnali tűz..."

Odakünn felbőgtek a szirénák.

És hullanak a napok a semmibe.

Reggel van, és este van, az utcán villamosok csörömpölnek, rikkancsok kiabálnak, de nem lehet megérteni egyetlen szót sem. Pedig hogy vágyódik már egyetlen hírre, egy szóra, valamire, ami elmondaná, hogy áll a front, meddig tart még a rabság. Az első napokban még külön fájt minden: mi van a szüleivel, mit gondolnak róla, sejtik-e, hogy bujkál valahol? Mi van Ferkóval és Karcsival... keresik-e az irodából? És mi van Tiborral, merre jár most Tibor? - De most már csak fojtó, nehéz szorítást érez a szívén, órákon át elül mozdulatlanul, észre sem veszi, hogy könny maszatolja az arcát.

A naptáron ma kihúzta a harmincadik napot.

Az aszalt szilva tegnap fogyott el.

Mi lesz, ha minden elfogy? Pedig alig eszik.

Reggel fél tíz van. Mint a veszélyt érző állat, úgy érzi a légitámadás közeledtét. Mindennap fogadkozik, hogy ma nem fog félni, ma igazán nem fog félni. Hiszen nem a várost bombázzák az amerikaiak, itt nincs semmi hadicélpont... És ha fél, ha nem fél, úgyis mindegy... Imádkozni próbál, de amíg gépiesen mormolja a Miatyánkot, füle távoli riasztást figyel, kolompolást, rádiójelzést, szirénát. És valóban, már hangzik is messziről, még csak zümmögve, mintha szúnyograj közeledne, azután egyre jobban, majd hirtelen csontot, velőt hasítva, üvöltve a sziréna. És már remegnek az ablaktáblák, már morajlik a föld, félelmes közelről hallani a repülőgépek berregését, Isten irgalmazz, irgalmazz...

Másfél óráig tart a támadás. Másfél órában kilencven perc van, a kilencven percben ötezernégyszáz másodperc. És minden másodpercben millió félelem. Hogy lehetett ezt kibírni? És hány ilyen támadás lesz még?

Jó volna egy kis vizet inni.

Légitámadás alatt nem mer lépkedni a raktárban. Olyankor csöndes a ház, mindenki az óvóhelyen van, csak a légóőrség járkál. Meghallanák a legkisebb zajt is. A feloldás után is várni kell néhány percig, amíg a házban újra megindul a rendes élet.

Milyen hőség van. Tavaly nyáron mindennap uszodába ment. Jaj de jó lehet úszni!

Lassan, lábujjhegyen megy ki a mosdóba.

A vízcsapból nem folyik víz.

Vár egy kicsit, csavargatja.

Mi ez?

Nincs víz.

Félóra múlva újra kimegy a mosdóba. Nincs víz.

Még soha életében nem volt ilyen szomjas. A szájpadlása olyan száraz, hogy nyelni se tud. És ha legalább a légótartályban lenne víz! Este sincs, éjszaka sincs.

Hány napig bírja ki az ember víz nélkül? Talán egy hétig.

Másnap eszik egy kanál lekvárt. Az édes, sűrű lekvártól még kínzóbb a szomjúság. Csak egy korty víz volna a légótartályban, akármilyen poshadt. Csak egy korty! És nem tud másra gondolni, csak a vízre. Egy forrásra emlékszik, frissen, ezüstösen csobogó, hűvös forrásra, a trencséni hegyoldalon, sűrű lombú erdőben fakadt forrásra. Egy öreg tót parasztasszony letérdelve ivott a forrásból, a víz végigfolyt az állán, sötétkék kendője volt az asszonynak, és amíg ivott, maga mellé tette botját és szamócával teli kosarát. Mesebeli kép volt... és ő - négy-öt esztendős gyerek - izgalomtól elfulladva szaladt az anyóhoz: néni, ne igyon a forrásból, mert őzikévé változik. És ha igazán őzikévé változna, ha farkassá változna, ha kővé meredne, ha meghalna egy pohár víztől, akkor nem inná meg?

Két napja nem ivott vizet.

Most már ötpercenként szaladt a vízcsaphoz. Lesi, nem hallja-e korogni a csöveket. Néha úgy képzeli, mintha csepp csillanna a vízcsapon, de nem. Nincs víz. Az irodából a mosdóba indul, amikor különös zajt hall.

Valami roppan. Hátrahőköl. Fülel. Semmi. Újra indulna. Most megint ugyanaz a zaj. Csak akkor eszmél rá, hogy mi ez. Valaki be akar jönni a raktárba. A külső rácson mozognak a lakatok. Ki lehet ez? Mi lesz most? Csak annyi ideje van, hogy gyorsan visszalépjen az irodába, és megáll szorosan az üvegajtó mögött. Talán ha gyorsan beállna a polc mögé... de meghallanák a lépteit, és nincs is ereje elmozdulni az ajtótól. Egészen odasimul a sarokba a falhoz, tenyerét kapaszkodó mozdulattal támasztja maga mögé, és vár. Az előtétben sötét van. A két belépő férfi a villanykapcsolót keresi. Ágnes szíve úgy ver, hogy attól fél, elájul. Az egyik férfit megismeri: a házmester. A másikat nem.

- Jaj, ki van kapcsolva a villany, parancsnok úr.

- Van gyufája?

- Megtalálom a légótartályt, no, itt is van.

A házmester anélkül, hogy körülnézett volna, a bádog mosófazékhoz ment, és belenyúlt.

- Üres.

- Gondoltam. Lehetetlen banda. Fel fogom jelenteni őket. És ha tűz üt ki? És ha még egy hétig nem lesz víz? Hadiüzem légóvíztartalék nélkül!

- De hiszen kiürítették a raktárat - mondta bizonytalanul a házmester, akinek évi költségvetésében jelentős tétel volt az a száz pengő, amit Kincseséktől minden újévkor kapott.

- Az ő nevükön van még a raktár vagy sem?

- Az ő nevükön van.

- Ugye, megmondtam. A tartályt pedig elkobozzuk - jelentette ki a zord parancsnok. - Hozza át a lakásomra.

- Teljesen üres a raktár? - érdeklődött a parancsnok, és néhány lépést tett az előtér belseje felé. Ágnes lélegzeni sem mert ijedtében.

- Üres, persze. Még egy szöget se hagytak itt. Itt voltam, amikor az ajtót lelakatolták.

- No jó, menjünk. De a fene tudja, mi lesz ezzel a büdös vízzel. Tudja-e, hogy már sört se lehet kapni?

A két férfi kifelé indult, a házmester húzta maga után a fazekat. Azután újra csukódott a rács, kattantak a lakatok. Ágnes egy darabig várt, nagyot sóhajtott, keresztet vetett, azután lassan, óvatosan kiment egészen a folyosóajtóig, arcát az üveglapra szorította, és megpróbált kilesni, mi lehet odakinn. Elmosódó zajok hallatszottak, egy kisfiú sírt, az anyja haragosan porolt vele. Valamit leejtettek - talán tányért -, nagyot csörrent. Egy kutya vonított mérgében. Élt odakünn a világ, de látni nem lehetett semmit.

Tehát másutt sincs víz... ami azt jelenti, hogy a vízműveket vagy a fővezetéket érte a bomba. Vagyis mindent el kell követnie a kormánynak, hogy sürgősen rendbe hozzák... hiszen állandó tűzveszély van. Igen, de mit jelent a "gyorsan"? Végeredményben a lakosságot egy-két hétig még forralt Duna-vízzel is el lehet látni, és amíg ásványvíz, bor, sör, szörpkészlet van és tej és friss gyümölcs... de én meddig bírom? Nem lett volna jobb, ha felfedeznek, ha átadnak a rendőrségnek mint hadiüzemi szökevényt... nem lett volna jobb akármi, mint ez az irtózatos lassú halál? Le fogok feküdni, mozdulatlanul fogok feküdni, talán úgy jobban bírom... De nem lehet, folyton oda kell mennem a vízcsaphoz, figyelnem kell, hogy nem jön-e víz. Hiszen lehet, hogy takarékoskodni fognak vele, hogy csak félórákra lesz, ha lesz. Mit csináljak, istenem, mit csináljak? Mi értelme volt ennek a harmincegy napnak, ha most szomjan kell veszni?

Visszament az irodába. Az íróasztal alatt őrizte összecsavarva a szőrméből, szövetdarabkákból összetákolt derékaljat. Azt kibontotta, leterítette a földre, és ráfeküdt. Forró, poros, fojtó volt a levegő. Ágnes hanyatt feküdt. A plafonon a csontkéz komoran, figyelmeztetően intett. Őrültség volt - gondolja Ágnes. Micsoda őrültség volt. Ha internálták volna, talán még az is jobb lett volna. Az internáló táborban enni adnak. Vizet adnak. És egyszer mégiscsak szabadon engedik. De itt? A háború végéig nem mozdulhat már. A hadiüzemi igazolvány lejárt. És mikor lesz vége a háborúnak? Volt már százéves háború is. Két évig halogatták az inváziót az amerikaiak meg az angolok. Ki tudja, talán vissza is verték őket. És az oroszok? Merre vannak? Talán őket is visszanyomták? De akkor miért van annyi légitámadás? Ha legalább a híreket hallhatná... Hírek? Minek kellenek már neki a hírek? Hiszen a halántéka lüktet, szédül, émelyeg, a torka ég, a szájpadlása kiszáradt, sírni tudna a szomjúságtól. Egy kis vizet, csak egy korty vizet...

...lehet, hogy a szomjúságtól megőrül az ember? Hogy a két férfi nem is volt itt, csak álmodta?

Tulajdonképpen nem szabadna várnia, amíg egészen elgyengül, és napokig kínlódni és haldokolni fog. Most, amíg ereje van, most kell meghalnia. Feltépi az ablakot, és leugrik az emeletről. Egy pillanatig még érezni fogja a mozgást, a napsütést, a levegőt. Egy pillanatig tárt karral repül, úgy, ahogy szállni vágyik Ikarosz minden utóda... és azután vége...

Tibor beszélt egy könyvről, nem is emlékszik már, mi volt a címe. Egy hídról szólt, szakadékok között rohanó folyón át ívelő hídról. Négy vagy öt ember megy át a hídon, és a híd leszakad. Ezekről az elpusztult emberekről szól a könyv, akiknek el kellett itt pusztulniok, mert nem volt már semmi céljuk, semmi vágyuk... Ágnes így képzelte gyerekkorában, minden ember addig él, ameddig dolga van a földön. A költők minden versüket megírják, azután halnak meg.

És az ő életének is valóban vége volna? Nem vágyik semmire?

Nézi a plafont, a csontujjakat. Nem, nem vágyik semmire.

Csuklóján hangosan ketyeg az óra. Ha sokáig behunyt szemmel hallgatja az ember, kábít, elálmosít. És Ágnes is elbágyad, már nem hallja az óraketyegést. Halk, fájdalmas dallam cseng a fülébe, nagyon ismerős, nagyon szomorú dallam. És egy emlék. A Károlyi-kert kedves fái között kényelmes széksorok, az emelvényen zenekar, Tibor előtt partitúra, és amint magyaráz, mutat, a kezük egymáshoz ér. A zenekar ezt a dallamot játssza. A Sors szimfónia második tételét.

Ó, annyi szépség van még a világon!

A végtelen Térben és végtelen Időben sehol és soha nem kezdheti újra az életét. A gyógyíthatatlan is élni akar. A vak és nyomorék is élni akar. Az életet szeretni kell és küzdeni érte. Most délután hat óra van. Egy óra múlva újra kimegy a mosdóba, talán akkorra már lesz víz.

Mozdulatlanul figyelte az óramutató járását. A lüktető másodpercek és lomha negyedórák végre leteltek. Hét óra volt. "Hetes, szerencsés." És lassan elindult a mosdóba. Minden lépésnél nagyot ugrott a szíve. Gyengeséget érzett, meg kellett kapaszkodnia. Torka, nyelve égett. Remegett a keze, amikor megcsavarta a vízcsapot.

Nem volt víz.

A RÉP - Repülőtér Építő Parancsnokság - elfoglalta az egész farkaspusztai birtokot. A nyugatra menekült grófnő lakosztályában két fiatal mérnök hadnagy lakott, akik legfőbb gyönyörűségüket abban lelték, hogy éjszakáról éjszakára a grófnő földig érő selyem hálóingébe öltöztették, csipkés párnáira fektették az éppen kapható lányokat.

A századirodát a boltíves ebédlőteremben rendezték be, és Percz Tamás karpaszományos őrmester, a jelentések, zsoldszámítások legfőbb ura, bordó kárpitú, kényelmes széken ült naphosszat, két görbe szarvú, bánatos szemű kitömött muflonfej alatt.

Kemenes Tibor főhadnagy szobája a vadászkastély emeletén volt. Tágas, kétablakos szoba nehéz plüssfüggönyökkel, régimódi bőrdívánnyal, két barna politúros szekrénnyel. A fehérre zománcozott mosdóállvány felett barna keretes háziáldás lógott, a széles ágy fölött pedig olajnyomat: az ifjú Lajos király holttestét megtalálják a Csele patakban.

Tibor a virágállványból kihajigálta a nyurga, halvány rózsaszín gladióluszokat és büszke tulipánokat, és helyébe könyveket rakott. A liliomok birodalmát Rabelais vaskos humora és Voltaire keserű szatírája foglalta el. Az éjjeliszekrény szép ezüst gyertyatartóját Kemenes főhadnagy a mosdóállvány alá hajította, és helyére légózseblámpákból kombinált olvasólámpát szerkesztett. Az éjjeliszekrényen Shaw Man and Supermanja hevert egy fél üveg gin társaságában. Tibor kardja pedig a mosdó fölött a háziáldással egy kampósszögön lógott. Köpenyét rendszerint a dívány fölött díszelgő, óriás szarvasagancsra akasztotta. Az ablakból a parkra lehetett látni. Dáliák, könnyű szirmú rózsák, kedves szegfűk tarkították a kertet, a nyárfák zöld ágai fürödtek az augusztusi fényben. És túl a fákon zöld szőnyegként feküdt a mező. A mező peremén bölcs mérnöki tervek szerint munkásszázadnak nevezett rabszolgahadak cementet hurcoltak, árkot ástak, és árkot temettek nyüzsögve és szaporán, anélkül, hogy a nagy igyekezetnek kézzelfogható eredménye támadt volna. Nyár eleje óta mindössze egy széles, kavicsos út készült el. Az volt a célja, hogy a repülőgépeket ezen az úton be lehessen gördíteni az erdőbe és ott ágakból, földből készült rejtekhelyeken őrizni. Az út messzire virított.

- Marhák - mondta Kemenes Tibor, és az ablakból nézte az élénksárga utat. - Még sehol repülőtér, sehol repülőgép, de már megcsinálták az egyetlen feltűnő dolgot, amit az ellenséges felderítők észrevehetnek. Úgy fel fognak robbantani minket, hogy a májunkat és a vakbelünket más-más sírba temetik.

- Annál is inkább, mert hétfőn reggel itt lesz egy Stuka-század.

- Honnan szeded?

Percz Tamás az asztalnál ült. Az üres kávéscsészével játszott, pörgette, és a fülénél fogva elkapta.

- Mesélik. A hír mindig negyvennyolc órával hamarább érkezik, mint a távmondat.

- No, majd meglátjuk - mondta Tibor.

- Tulajdonképpen itt az utolsó alkalom.

- Visszatértél állandó és legkedvesebb témádhoz. Tamás letette a csészét, és felállt.

- Én nem bírom ki itt tovább.

Bal tenyerével végigsimította a haját, és nagy léptekkel nekiindult, fel-le járkált a szobában.

- Tudod, mit csináltak ma a csendőrök? Kihajtották az erdőbe a munkaszolgálatosokat, felszólították őket, hogy minden holmijukat tegyék a hátizsákjukba. Odakinn a hátizsákokat letetették velük egy csomóba, majd őket magukat felsorakoztatták tízes oszlopban olyan szorosan egymás mellé, hogy moccanni, lélegezni se tudtak. A hátizsákokat a csendőrök kirámolták, inget, órát, pénzt, könyvet, harisnyát, gyógyszert "elkoboztak", azután megkezdték a testi motozást. Akinél húsz pengőnél többet találtak, azt kikötötték, akinél gyűrűt, ékszert, azt is, akinél ennivalót találtak, azt összeverték. És a mi szeretett tisztjeink, Lőkössy hadnagy úr és Pajor zászlós úr, csak álltak és nézték, a RÉP-parancsnok, az a vén marha, a Füleky őrnagy mossa kezeit, de... amint látom, téged se érdekel.

- Sajnálom, Tamás. Igazad van. De mit csináljak? Nekem semmi közöm a munkaszolgálatosokhoz. Tudod, hogy így is aláírok annyi kimenőt, amennyit csak lehet. A háborúban egyébként nem óhajtok részt venni. Nem én üzentem hadat, semmi közöm hozzá.

- De mégis elősegítjük.

- Ennél kevesebbet már igazán nem tehetnék Hitler érdekében. Ma egész nap John Tanner történetét olvastam, és gint ittam. Téged behoztalak az irodába, és legjobb tudomásom szerint te sem kapsz ott sérvet.

- De ellene... a háború ellen se teszünk semmit. Szégyen és gyalázat, hogy most az utolsó órában sem... A románok letették a fegyvert, és hadat üzentek a náciknak, az olaszok, a bolgárok, a lengyelek már mind Hitler ellen harcolnak. Szlovákia tele van partizánokkal, Franciaországban küzd a maquis... De itt ezen az ócska reptéren... itt semmit se lehet csinálni.

- És mit akarsz csinálni Pesten?

- Nem tudom. Csak ezt az uniformist ledobni.

- Én a magam részéről maradok. Szép kis szoba, jó levegő, jó koszt, olvasnivaló is akad. A lyányok se csúnyák errefelé. Erről jut eszembe, írni kellene a kis Csaplárnak. Hónapok óta nem válaszolt, úgy látszik, megharagudott valamiért. Írsz neki te is?

- Ha nincs ellene kifogásod.

- Nem a magántulajdonom, bárha azt hiszem, ő nagyon szeretné.

- Te, kopognak.

- Ki az? - fordult Tibor az ajtó felé.

- Alássan jelentem...

Sovány, bajuszos, cserzett bőrű parasztlegény állt az ajtóban. Lötyögő zubbonyát szoros derékszíj fogta össze, az öv fölött a blúz olyannak látszott, mintha felpumpálták volna.

- Na, mi van, Svejk?

Svejk, a tisztiszolga irodalmi nevét Tibortól kapta, különben Takács Szilveszternek hívták. Kemenes a nagykátai bevonulási központnál akadt rá, ahol már tisztiszolgai minőségben működött egy Ghiczy nevezetű tüzér főhadnagy mellett. - Utálom a pofáját - mondta Ghiczy -, lassú, és folyton ábrándozik. Azt hiszem, titokban könyveket olvas. - Add nekem - kérte Tibor. - A legnagyobb örömmel.

Svejk közömbösen vette tudomásul, hogy holnaptól kezdve más csizmát pucol. A könyveket illetőleg Ghiczy főhadnagy tévedett: Svejk nem olvasott. Viszont esténként hosszas eszmecserét folytatott a többi tisztiszolgával. - Nem való ez a Kemenes főhadnagy a hadseregbe. A Ghiczy főhadnagy úr, az igen. Az marha goromba jószág volt, de olyan katona! Az, ha elordította magát, még az ágyúgolyó is reszketett ijedtében. Olyan tüzér volt, hogy három kilométerről eltalálta a templomtornyon a varjút. Énnekem is azt mondta: Szerencséd van, a kutyaistenedet, hogy tüzér főhadnagyot szolgálhatsz, mert a tüzér olyan, mint a tüzes villám, reszket tőle a világ. A tüzér főhadnagy meg egymaga olyan hatalmas, mint az egész magasságos égzengés. - De ez a Kemenes úgy beszél, mint egy civil. Legyen szíves, adja ide. Még azt is éntőlem kérdezi, hogy a tölténytáskáját hová tette.

- Főhadnagy úrnak alássan jelentem - hadarta Svejk, majd a félmondat után megállt, és pislogott.

- No, mi baj?

- Nagy baj, főhadnagy úr. Az irodáról azt üzenik, hogy jönnek a Stukák, és meghagyták, hogy ma este nyolcig a főhadnagy úrnak tessék másutt lakást keresni.

- Micsoda? Megőrültek? Ki hagyta meg?

- Alássan jelentem, egy német őrmester volt itt.

- Miért nem dobtátok ki?

- Jelentem alássan, nem volt az irodán, aki kidobja, mert a Füleky őrnagy úr Pestre utazott, a Kemenes főhadnagy úr itt van, a Pajor zászlós úr és a Lőkössy hadnagy úr nem tudom, hol vannak.

- No, menj a fenébe, és ne zavarj.

- Igenis, jelentem alássan. De...

- Svejk!...

- De az az őrmester még mindig itt van az irodán, és neki válasz kell.

- Küldd a pokolba. Indulás.

- Majd én átmegyek, és elintézem - mondta Percz Tamás, és megigazította zubbonyát. Tíz perc múlva Tamás már jött is vissza.

- Öregem, itt tényleg baj van. Te vagy itt a láthatáron az egyetlen tiszt, intézkedj.

- Mi van?

- Itt a parancs. Ma este nyolcig át kell adni a vadászkastélyt. A RÉP-parancsnokság átengedte.

- Most este hat óra van. Hová menjünk?

- Mit tudom én. Az irodát átvihetjük a barakkba, Pajor beköltözhet a városba. Neked meg szerzünk szobát a gazdatisztnél.

- Hát menjen a német a gazdatisztékhez.

- Ha te lennél a Herrenvolk fia, te se mennél.

- És mit csinálhatnak, ha nem megyek?

- Sok mindentől függ. Ukrajnában ilyenkor fegyvert használtak.

- Nem szeretem a hadbíróságot. Általában nem szeretem az izgalmakat. Viszont kiköltözni sem óhajtok.

- Egy és háromnegyed óránk van. Jó lesz megcsinálni.

- Hagytak itt valami írást?

- Ott van a kezednél a parancs. Odatettem az asztalra.

Tibor átfutotta a gépírásos lapot. Nézte, nézte tágra meredt szemmel, azután éktelen hahotára fakadt.

- Megőrültél?

- Tomi, tudod, ki a stukások parancsnoka? Atyaisten! A Karli. A világ legszelídebb fiúja. Verseket írt, képzeld, verseket! Ide nézz!

Tibor levett a virágállvány-könyvtartóról egy Schiller-kötetet, és felütötte az első oldalon. Szép, kalligrafikus betűkkel, kék tintával ez állt benne: "Wo singen hörst, da lass dich ruhig nieder, - denn böse Menschen haben keine Lieder. - Dies, zur Erinnerung - dein ewiger Freund Karl Theimer. - Wien, 3. 6. 1937."

- Nahát - mondta Tamás. - És gondolod, hogy azonos?

- Millió az egyhez. A repülőtisztek fiatalok - Karli most huszonöt éves. Karl imádta a repülést. Nem olyan gyakori név. Karl Theimer... persze hogy a Karli.

- De a parancs parancs.

- Ugyan ne tréfálj. A stukások igényeltek szállást ennyi és ennyi főre, mire azok a vadmarhák ott Rimaszombaton vagy Pesten egyszerűen kiadják a parancsot, hogy mi költözzünk ki. Majd én Karlival elintézem.

- Tibor, ne csinálj őrültséget. Még ha a barátod is, most Stuka-százados. Változnak az emberek.

- Impavidum ferient ruinae. Leomolhat a világ, megváltózhat minden, csak Karli nem. Nála szilárdabb jellemet keveset ismertem. Hetedikesek voltunk, amikor megsértett egy fiút. Kijelentette, hogy hajlandó bármilyen elégtételt megadni. A fiú erre tréfából azt mondta, hogy három napig ne szóljon egy szót se. Utána bementünk kémiaórára, régen megfeledkeztünk az egészről. Karlit kihívják felelni... ki se nyitja a száját. A tanár ordít, meg van őrülve, Theimer? Beírja a szekundát. Hallgat. Hazafelé megyünk. Hallgat. Otthon a szülei ájuldoznak a rémülettől. Hallgat. Délután felmentünk hozzá. Ne hülyéskedj, Karli. Hallgat. Három napig állta, akárcsak a néma levente. Közben orvoshoz cipelték, egymás után szedte a szekundákat, nem törődött vele. Negyednap kémiaórán jelentkezett felelni. - Mi volt magával? - kérdezte a tanár. - Erre nem adhatok választ. - És Hitlert hogy utálta! Verekedett a nácikkal.

- Tibor, azt ajánlom, ne kezdj ki velük.

- Őrmester! Szerezzen szállást a gazdatisztnél egy német tiszt számára. Írja össze a vadászkastély üres szobáit, és a listát majd én átnyújtom a németeknek. Majd elférnek velünk a vadászkastélyban.

- Baj lesz. Hidd el.

- Leléphet, őrmester.

Tamás dühösen vállat vont, és kiment.

Kemenes Tibor az órájára nézett. Majd fél nyolckor lemegy az irodára. Milyen bolond ez a Tamás, hogy meg van ijedve. Ha tudnák, ki ez a Karl! Azok az átvitatkozott éjszakák a favoritengassei Theimer-lakás aprócska diákszobájában! Az öreg Theimer bácsi, aki mindig szemüvegben, papucsban, házikabátban ült az asztalnál, és órákat javított. Gretl, Karli tizenöt éves húga esténként Schubert-dalokat énekel, és a bátyja kíséri zongorán...

Még vázlatfüzetet is küldött Karinak Firenzéből. Karl elküldte kedvenc verseskönyvét, a Schiller-válogatottat. "Wo singen hörst..." nézegette újra az ismerős betűket. Az órára néz. Fél nyolc. Mielőtt lemegy az irodába, megigazítja az asztalterítőt. Meghívja Karlit egy pohár ginre.

Háromnegyed nyolckor Percz Tamás őrmester szabályszerűen jelentkezik. Átadja az üres szobák jegyzékét. Minden szoba rendben van, tiszta ágyneműkről gondoskodott. A vadászkastélyban két üres szoba van, a gazdatiszteknél kettő.

Nyolc óra előtt öt perccel teherautók állnak meg a kastély előtt a parkban. Négy német katona leugrik róla, és íróasztalokat, iratcsomókat kezdenek lefelé rámolni. Pontosan nyolc órakor megérkeznek személyautóikon a tisztek. Egy német őrmester jelent: a magyarok nem ürítették ki a kastélyt.

Karl Theimer százados és nyomában négy-öt tiszt sietnek fel a lépcsőn a magasföldszintre, az ebédlőterem felé.

- Karli - kiáltja Tibor, és felugrik, rohan a százados felé.

Karl Theimer arcán pirosság ömlik el. Megismerte, persze hogy megismerte ő is a barátját. Egyet lép előre. Azután megáll, szeme villan.

- Ön a rangidős tiszt?

Tibor ölelésre nyílt karja lehanyatlik.

- Harminc percet adok, harminc perc után a haditörvényszéknél beszélgetünk.

Sarkon fordult, a tisztek döngő léptekkel követték.

- Svejk! Hol vagy, te disznó! Rámolni! Vidd ki a holmimat a szobámból.

- Hová, főhadnagy úr?

- A kertbe, a repülőtérre, a hétszentséges úristen...

- Őrmester!

- Igenis!

- A munkaszolgálatosok tíz perc alatt vigyék ki az irodából ezt a sok szemetet. Égessék el, csináljanak vele, amit akarnak...

Svejk két közhonvéddel együtt targoncán tolta át Tibor holmiját a gazdatiszti lakásba. Tibor a parkban odament hozzájuk, a könyvcsomóból kihalászta Schiller válogatott költeményeit, megfogta, és bevágta a bokrok közé.

- A ménkű csapjon bele... őrmester, vegye át a parancsot... bemegyek a városba, és úgy leiszom magam, hogy... a ragya verné...

Svejk elragadtatva hallgatta a káromkodást.

- Micsoda katona a Kemenes főhadnagy úr! - magyarázta a cipekedő bakáknak. - Ha tüzér volna, három kilométerről találná el a varjút a templomtorony tetején...

Letelt a harminckettedik nap.

Ágnes minden órában megnézte a vízcsapot. Nehéz és fáradságos útnak tűnt a néhány métert megtenni. Torka, szájpadlása kiszáradt és égett, csak kínlódva és feljajdulva tudott nyelni, akárcsak mandulaműtét után. Szemét mintha izzó homokszemcsékkel szórták volna tele. Kezei remegtek, kapkodva, aprókat lélegzett, és minden lépés után félájulás fogta el. Már nem is remélte, hogy víz fog folyni a csapból. Odaért, megforgatta, majd csüggedten vánszorgott vissza fekvőhelyére.

Bűnös volt, azért kell így elpusztulnia?

Mióta nem gyónt? Nagyon régen. Az idén nagypénteken sem. És amikor gyónt - mit gyónt meg? Apró, bocsánatos bűnök. De az igazi bűnöket, a kételkedést, könyveket, amelyeket Tibortól kapott... és akkor... a nagyanyjával... Nem, azt a délutánt sohasem gyónta meg. És most itt a pokoli szomjúságnál is égetőbben emlékezni kell rá.

Érettségi után hazalátogatott a nagyanyjához. Jani nagybátyja akkor már kinn volt a fronton. Az öregasszony egyedül élt. Ő nem a nagyanyjánál szállt meg, hanem a nagynénjénél. Délelőtt érkezett, egész nap az unokatestvérekkel csavargott, és csak késő délután ment át a nagymamához. Az öregasszony azt sem tudta, hová legyen örömében. Friss fánkot sütött. A szobában terített, és evés után végignézte szekrénye minden fiókját, mit adhatna a kedvenc unokának. Szép háziszőttes: vidd el, jó törülköző lesz, ha férjhez mész. Vidd el a nagy abroszt is, én azsúroztam, és szegtem, belevarrtam a szívemet is, édes gyerekem. Még az ablakból is kivette az árva muskátlit, az is hadd legyen Ágnesé. Ágnes megette a fánkot, tűrte a véget nem érő simogatást, és szentül megígérte, hogy eljön másnap délben, eljön, okvetlenül itt ebédel a nagymamánál.

Másnap azonban az unokatestvérek nagy kirándulást terveztek a Berekbe a Nyitra-partra. - Megígértem a nagymamának, hogy odamegyek - ellenkezett Ágnes bizonytalanul. A nagynéni vállat vont. - Ugyan már, mit bújsz úgy abba a vénasszonyba. Talán olyan jól bánt apáddal? - Miért, mi volt apámmal? - kérdezte ő akkor elhűlve. Ancsi néni nagyot nézett. - Mi az, te nem tudod? Kiátkozta az anyádat, mert hozzáment. Egy slafrokot se adott vele, még egy lepedőt se... amikor ott laktatok nála, cselédnek tartotta, béresekkel dolgoztatta.

Nem, Ágnes addig sosem hallott otthon erről. Apja megkövetelte, hogy időről időre tisztességtudó levelet írjanak a nagymamának, aki szegény, beteg özvegyasszony. Az apját gyalázta? Anyját kitagadta? Neki ugyan ne süssön túrós bélest, fütyül rá.

Késő estig fürödtek a Nyitrában, csavarogtak a kiserdőben. Rohanni kellett, hogy elérje az esti vonatot.

Már megváltotta a vonatjegyet, amikor a váróteremben észrevette a nagyanyját. A millió ráncú, vértelen arcú kis öregasszony csöndesen üldögélt a sarokban, ölében két egymásra borított mélytányér kendővel átkötve. Sírni kezdett, amikor Ágnest meglátta. - Nagymama, ne haragudj - suttogta Ágnes elsápadva. - Dehogyis, drága kincsem... biztosan dolgod van... csak a túrós bélest hoztam el.

Zakatolva ment a vonat Pest felé. - Legközelebb... ha megint odautazom... jóváteszem. - De a legközelebb a nagyanyja temetése volt.

Bocsáss meg... bocsáss meg - gondolja Ágnes, és érzi, hogy fájó, égő szemét egy pillanatra hűsíti a könnycsepp.

Szeretne felállni, megnézni a vízcsapot, de semmi ereje sincs már. Fáradt félálom fogja el, és a kínzó emlékek helyett most újra Tibor arca jelenik meg. Újra, mindig újra és újra Tibor. És a földön fekve, szédülve most ezredszer átéli ismét ismeretségük egész történetét.

Pár hete dolgozott akkor a Mezőgazdasági Gépgyárnál, amikor először látta meg Tibort. Rőmer doktorhoz jött, átsietett a nagy szobán.

- Új kollégánk van - mondta Két, és Ágnesre mutatott, Tibor visszafordult az ajtóból: - Kemenes Tibor vagyok.

- Vigyázzon a szívére, kislány - mondta Két, amikor Tibor kiment. - Kemenes nagy hóhányó, sok lány sírt már miatta.

- Köszönöm, ne féltsen - mondta Ágnes elvörösödve -, én nem szoktam legények után sírni.

És egy hét sem telt el, egyetlen rövidke hét sem, amikor Milánóból érkezett egy olasz nyelvű levél.

- Ágnes, ugye, maga tud olaszul? - kérdezte Két.

- Tudok.

- Legyen szíves, fordítsa magyarra.

Ágnes leült az írógéphez, és mire az öreg Rőmer bejött az irodába, már a levélhez gemkapoccsal hozzáfűzve ott volt a fordítás is. Imperátor elégedetten bólintott. Az olasz leveleket eddig át kellett küldeni a bankba Kemeneshez, hogy legyen szíves, fordítsa le. Félnapi időveszteség. Ágnes arra is vállalkozott, hogy a válaszlevelet olaszra fordítsa. Büszkén és izgatottan írta az "abbiamo ricevuto l'onorata vostra di trentesimo passató"-t, élvezte Gerencsérné irigy elismerését. Palánkay japántanulásán kívül az irodában egyedül Gerencsérné konyított az idegen nyelvekhez. Délfelé megjelent Kemenes Tibor, devizaigényléseket hozott, és bement Rőmerhez. Kisvártatva Imperátor behívatta Ágnest.

- Készen van az olasz fordítással?

- Igen, de csak kézírással.

- Nem baj, hozza be. Tibor fiam, volnál szíves átnézni?

Ágnes lángvörös lett. Nemcsak azért, mert sértette a doktor bizalmatlansága, hanem azért, mert érezte, hogy ez a bizalmatlanság jogos.

- Eccellente - mondta Tibor, amikor végigolvasta. - Kitűnő. Hibátlan. Dante írt utoljára ilyen tiszta olaszsággal.

- Hát akkor gépelje le, kisasszony - mondta szíves mosollyal Imperátor -, ezentúl ön fogja megválaszolni az olasz leveleket.

- Boldogan - mondta Ágnes, és diadalmasan vonult vissza a nagy szobába.

Kemenes Tibor néhány perc múlva utánajött.

- Jóságos atyaisten, kedves Ágnes, miket írt maga össze? Tudja, kik beszélnek ilyen olaszsággal? A nápolyi szakácsnők, de azok közül is csak a görög anyanyelvűek. Hogy is volt a magyar szöveg? És mindenekelőtt ne írjon "Magát" a levélben, mert ez sértés, ha a félbolond Duce el is törölte az udvarias megszólítást, mi használjuk csak továbbra is a "Voi" helyett a "Lei"-t. Mussolini már régen nem lesz, de a Lei-t és a Loró-t még ezer évig használni fogják. És ne írjuk azt, hogy "abbiamo ascoltato", mert az egészen mást jelent, mint az "abbiamo sentito", igaz? Ha újra magára szakad a veszedelem, telefonáljon gyorsan, én átszaladok, segítek lefordítani.

Ágnes hálásan mosolygott.

- Igazán... milyen kedves... nem is tudom, miért segített rajtam.

Tibor nevetett.

- Szeretem az olasz nyelvet, és nem engedem kerékbe törni. És szeretem az olyan kedves kislányokat, akikkel okosabb dolgokról is lehet beszélni, mint a tavaszi divatbemutató vagy a tánc.

Hát így kezdődött minden. Ágnes szívdobogva leste a postát, és felragyogott az arca, mintha szerelmes levelet kapott volna, amikor meglátta Giacomo Bini e Fratello hosszúkás, kék borítékját és a milánói postabélyegzőt.

Néha nem Tibor jött át, hanem ő szaladt el a Nádor utcai bankba. Tibornak külön szobája volt a devizaosztályon, barátságos, kicsi szoba, nagy világtérképpel a falon, kis, kerek dohányzóasztallal, két kényelmes fotellel a sarokban. Ide kuporodtak, és a levélfordítás ürügyén itt beszélgettek versekről és vágyakról. S ha Ágnes semmiféle módon sem tudott napközben elszabadulni az irodából, ebédszünetben vagy munka után találkoztak egy félórára, s az olaszleckékből hosszú séták lettek, majd hangversenyek és álmatlan éjszakák. Hogyan is éltem, amikor még nem ismertem Tibort? - gondolta gyakran Ágnes.

Egyszer váratlanul találkoztak a Bank utca sarkán. Tibor a Nemzeti Bankból jött, Ágnes a Nemzeti Bankba igyekezett. Csak egy pillanatra álltak meg az utcán. Rózsaszín virággal terhesen bólogattak a vadgesztenyefák, felhőtlen, vidám kék volt az ég. Egy kisfiú jött a Vilmos császár úton, hét-nyolc esztendős, szőke, maszatos, szandálos legényke, és elmerülten rágta a körmét. Tibor megsimogatta a gyerek kobakját, és fejcsóválva rászólt: Öcsi, ne vedd az ujjadat a szádba. A kisfiú meghökkent, azután kikapta kezét a szájából, nadrágjába törülte összenyálazott ujját, és elszaladt. Egy pillanatig ott álltak még a májusi verőfényben, hangosan nevettek, kezet ráztak, és továbbindultak. És most ez a buta kis jelenet újjáéled. A gesztenyefák rózsaszín fürtjei, a napfény, a kisfiú... Tibor hangja itt van vele a lezárt raktárban, átragyog a gond és bánat ködén.

Szinte alvajáró módján állt fel, újra elindult a vízcsaphoz. Az emlék olyan mosolygós volt, hogy sehogy sem tudott visszatalálni az ébrenlét félelmeibe. Megcsavarta a csapot, és összerezzent. Sárgás, rozsdás víz tört elő fröcskölve, zubogva. Meleg, piszkos, rozsdás víz.

Víz.

- Soha többé nem kell oda visszamennem?

- Soha többé!

- Szabad vagyok?

- Szabad vagy.

- De hátha csak álmodom?

- Nem álmodod.

- Esküszöl?

- Esküszöm.

A tárt ablakon át a május milliárd fénye hull be. Tibor ölelő karját érzi, feje a férfi vállára hajlik.

- Olyan boldog vagyok - suttogja Ágnes.

- Olyan boldog vagyok - visszhangzott az üres teremben.

Hosszú, mély lélegzetet vett, meggémberedett lábát kinyújtotta. Szeme pár pillanatig vibrálva, hunyorogva kereste a félbemaradt álmot. Azután hirtelen felült.

Hatalmas táblaüvegen keresztül keskeny fénycsóvák kúsztak a polcokra és falakra. Kinn az éjszakában légitámadást várt a város.

- Századik - sóhajtotta maga elé, és mindkét kezét a szívére szorította. Századik éjszakáját tölti itt bezárva, elhagyatottan, századszor álmodja, hogy szabadon járhat újra, századszor riasztja fel a hirtelen leálló villamosok ijesztő csendje.

Ha előre tudta volna! Hogy nem egy-két hét, hanem hónapok múlnak el! Mindennap azzal a reménnyel ébredt, hogy "talán ma", és azzal aludt el, hogy "talán holnap". De minél több napot húzott át a naptáron, annál kuszább, érthetetlenebb lett a világ, annál kevésbé tudta elképzelni, hogy hogyan juthat ki innen valaha. Június elején jött ide, most szeptember közepe van. Forró nyári nap volt akkor - most szokatlanul hűvös az idő. Meleg ruhája, kabátja nincs, egész nap a magakészítette takaróba burkolózva ül. Életrendje is megváltozott. Az üres paradicsomos- és lekvárosüvegekben vizet tárol, és sokkal szigorúbban osztja be az élelemkészletet. Augusztus közepén már csak egy marék nyers tarhonya, néhány kanál lekvár vagy paradicsom volt a napi adag. Kétségbeejtően rossz, undorító a nyers tészta, beleragad a fogába, gombóccá dagad a torkában - de ha nem volt más. És augusztus végén már az volt a baj, hogy a tarhonya milyen gyorsan fogy. Tíz nappal ezelőtt elhatározta, hogy további adagcsökkentést hajt végre. Egy fél marék tarhonya és egy kanál lekvár lesz a napi adag. Így tovább fog tartani a készlet. De ez az adag éhhalál. Még akkor is, ha fekszik egész nap. Ekkor határozta el, hogy megnézi a titokzatos csomagot, amit ott talált meg az első napokban a polc mögött. Már régen szerette volna megnézni, hátha ennivaló van benne. De félt, hogy hátha visszajönnek a csomagért, és még jobban félt a csalódástól. Megint Robinson jut az eszébe, aki a zátonyra futott hajón egy aranytömböt talál, és belerúg. Mit csinálna, ha ékszer lenne a ládában? Ezüstnemű? Vagy gyapjúszövet? - Óvatosan bontotta a ládát. Először a külső csomagolópapírt hámozta le. Lassan, hogy ezzel a munkával is minél több teljék a végtelen időből. A láda be volt szegezve. Egyenként rozsdás kampósszeggel emelte ki a szegeket. Két napig tartott a láda tetejének leoperálása. Belül újabb papírréteg volt. A papír alatt apró csomagocskák, zacskók, dobozok. Ágnes izgatottan bontotta ki a legfelsőt. Szemes bors. A következőben vaníliarudak gondosan sztaniolpapírba és celofánba csavarva. Rengeteg. - De mit kezdjen vele? Egy darab kenyér, egy darab szalonna többet érne mindnél. Zsugori kincsek, kapri, majoránna, gyömbér - amit keresztanya alkalmasint eldugott és itt felejtett -, és ennyi kincs mellett kell éhen halnia.

Megkezdődik tehát a fél adagok korszaka.

Mozdulatlanul kell feküdni.

Egy hétig, két hétig, ameddig bírja.

Egyre nehezebb és egyre rosszabb az élet a raktárban. A hideg napokban jobban szenved az éhségtől is. Fáradt, gyenge. Mosakodni is sokkal nehezebb szappan nélkül a jéghideg vízben. Márpedig kínosan ügyelnie kellett a tisztaságra, hogy a poros raktárban, földön aludva bőrfertőzést ne szedjen össze.

És sokkal óvatosabb is lett. Mindennap növelte élni akarását. - Ha ennyit kibírtam, most már nem hagyom magam. A házmester és légóparancsnok látogatása óta reggel nyolctól szürkületig nem mozdul az iroda üvegajtajától, hanem figyel, hogy nem nyitja-e valaki a lakatokat. S ha gyanús mozgást lát, elbújik a polc mögé.

Az íróasztal alsó fiókjában kulcsokat talált, és kipróbálta a zárakban. Így talált megfelelő kulcsot az irodaajtóhoz is. Ha mozdulni látta a külső lakatot, gyorsan bezárta belülről az irodaajtót, és elbújt. Igaz, hogy az ajtót a legegyszerűbb tolvajkulccsal is villámgyorsan ki lehet nyitni, de a néhány pillanatnyi idő is hasznos lehet, több ideje marad elrendezni a rejtekhelyet takaró zsákokat.

Néhányszor jártak idegenek a raktárban. Egyszer a látogatók nem is jöttek beljebb az előtérnél. Ágnes órákon át állt a rejtekhelyen, és sohasem tudta meg, hogy csak a villanyóra állását ellenőrizték.

Máskor alig maradt annyi ideje, hogy eltűnjön; már döngtek is a kemény léptek. Razzia volt, rejtett árukészletek után kutattak. Egyszer pedig valaki a raktárhelyiséget akarta lefoglalni és kiigényelni. Ágnes hallotta a beszélgetést, és halálra dermedt a rémülettől. Aztán elmúlt ez az ijedelem is; napokon át várta, hogy visszajönnek-e, de nem jöttek.

Félt, izgatott volt, ha valaki bejött a raktárba, mégis várta, hogy jöjjenek. Emberi szót, emberi hangot hallani, egy-egy elejtett szóból hírt kapni a külvilágról, egy kicsi rést nyitni a valóság fényébe a bezártság sötétjéből. - Makóról menekült a sógorom - mondta valaki, és Ágnes dobogó szívvel számolt. Menekült? Tehát ott már front van. Makó pedig... hol is van? Szegedtől kicsit északkeletre, vonaton öt óra... tankon, istenem, talán holnapra itt lesznek. - Mit szól hozzá, megint nem adták ki a jegyre a kenyeret - én azt hiszem, nem is követtek el merényletet Hitler ellen, biztosan csak ürügy, hogy megint gyilkolhasson - ugyan, Galgóczy úr, kell is nekik ürügy. Biztosan öngyilkosságot kísérelt meg az a mázoló. Nem is csoda, már a határukon állnak a ruszkik. És Ágnes agya villámgyorsan dolgozik. Az oroszok a német határon, Hitler ellen merénylet... Még két nap a háború, most igazán nem lehet több, mint két nap. Milyen jó, hogy elbújt ide, vége minden bajnak, megúszta a háborút.

Lesi, hogy egyszer itt felejt valaki egy újságot vagy könyvet, valamit, legalább egy félig megfejtett keresztrejtvényt - csak betű legyen. De hasztalan remény.

És amikor nyolc-tíz nap is eltelik, és senki sem jön, Ágnes elhatározza, hogy maga teremt kapcsolatot a külvilággal. Megfigyelte, hogy a raktár néhány pontján a padlóra vagy a fűtőtestre szorított füllel néha beszédfoszlányt, zenét vagy rádióhíreket hall. A mosdóból például késő este jól lehet hallani a Donausender műsorát, a szomszédban lakó légóparancsnokék bőgetik a rádiójukat.

Látni szeretne. Egyik hajnalban az ablak sarkában féltenyérnyi helyen körmével lekaparja a légópapír rácsot, és dörzsöli, nyálazza az ablaküveget, amíg kiderül, hogy az ablaktábla nem tejüveg, nem homályos üveg, csak egyszerűen piszkos.

Mit jelent ez a háromujjnyi rés! Kora reggel odatapasztja szemét az üvegre. Látja a villamosokat, látja, amint felhúzzák az üzletek redőnyét, embereket lát, mozgást, életet. Megpróbál következtetni minden jelből. Ha sok teherautó tart Buda felé - futnak a németek. Ha csoportosulás van az újságos bódéja körül - talán valami nagyon fontos hír -, talán fegyverszünetet kértünk?

S a történelem így jut el Ágnes börtönébe:

Egy délelőtt, amikor a tizenegyes villamos a fordulóba ér, Ágnes egy férfikezet lát kinyúlni a peronról - a villamos már eltűnt a kanyarban -, az úttest teli fehér papírlapokkal. A járdáról fiatal fiúk szaladnak oda először; felkapják, olvassák, azután odamerészkednek az idősebbek is. Egy fiú zsebébe gyömöszöl néhányat, elszalad. Rendőrök jönnek, egy férfit közrefognak, a cédulákból a maradék néhányat összeszedik. Ágnes napokon át azt próbálja elképzelni, mi lehetett a röpcédulán. Ki lehetett a férfi, aki ezt meg merte kockáztatni világos nappal a Károly körút kellős közepén.

Egy délutáni kép: az Erzsébet tér felől hosszú menet jön, totyogós, nehezen mozgó öregemberek, hátukon, karjukon apró gyerekekkel, és befordulnak a Dohány utca sarkán. Csak amikor egészen közel értek, akkor vesz észre Ágnes néhány fegyveres kísérőt, és akkor látja meg rajtuk a sárga csillagot. - Kik ezek? Zsidók? Mit követtek el? Miért viszik őket? Mi van odakinn? - nem tud rá választ találni.

Ha két napig nincs légitámadás: jaj, talán visszaszorították a szövetségeseket.

Ha egy rossz motor dübörög az ablak alatt: megkezdődtek az utcai harcok.

Ha kiabálást hall, megdobban a szíve: talán... talán a háború végét, a békét éltetik az emberek.

Valódi eseményt csak egyszer hallott, régen, még augusztus huszonharmadikán, amikor a rikkancsok teli torokból ordították: Románia letette a fegyvert! Románia letette a fegyvert! - Akkor egész éjszaka nem aludt. Most már biztos, most már egészen biztos, hogy holnapra vége a háborúnak. Soha ilyen alkalom. - Románia letette a fegyvert, letesszük mi is. Milyen jó, hogy még nyár van, hogy élvezheti még a hosszú estéket, sétálhat, úszhat.

Azután eljött a másnap, harmadnap, újra vijjogtak a szirénák, újra morajlott a föld, német katonák masíroztak az utcán - nem változott semmi.

Mi baja lehet az embernek, ha béke van? Ha este hazajön munkából az apa, körülülhetik az asztalt, és nem hiányzik a fiú. Ha Tibor sincs messze, valahol lövészárokban, hanem csak a telefonkagylót kell felemelni, hogy beszélhessen vele. Ha éjszaka nyugodtan alhat, nem kell felriadnia minden neszre és rettegni, hogy mikor árasztja el otthonát tűz és vér.

Ó, ha még egyszer béke lesz! Ha még egyszer ki lehet tárni este az ablakokat akkor is, ha a szobában ég a villany! Ha újra fénylenek a kirakatok, és a Lánchíd ezer apró égője mint drága kettős gyöngysor fűzi egybe a folyam két partját! Ha még egyszer játsszák a Szigeten a Szentivánéji álomot, ha még egyszer úgy búcsúzhatunk a kedvestől, hogy viszontlátásra holnap... Úgy fogom őrizni a napokat... sohasem leszek rosszkedvű... örülni fogok minden órának... nem fogok elégedetlenkedni... csak béke legyen, csak megérjem a békét...

- Nézze, Marjay úr, tízezer pengőnk van, azt odaadjuk.

- Van magának több is, Spitz úr, csak nézze meg jól - felelte Marjay. - Régi üzletfelek vagyunk, tudom én, mijük van.

Spitz József megvakarta kopaszodó feje búbját, azután tömzsi karjait széttárva esküdözött.

- Úgy éljek én, mindenünk odavan. Először jöttek a Baross Szövetségtől, kiárusították az egész boltot. Azután behurcoltak minket a gettóba, ott kellett hagyni a házat, a raktárat, mit lehetett magunkkal vinni? És az a semmi is ott maradt, amikor a vagontól megmenekültünk. Tízezer pengő, Marjay úr, meg egy váltó ötezerről, fizetendő háború után.

Marjay megrázta a fejét.

- Csak készpénz, Spitz úr. Én nem akarom kihasználni a maguk szorult helyzetét, de gondolkozzék értelmesen.

- Egy hétről van szó. Az amerikaiak már Párizsban vannak...

- Párizsban, de nem Budapesten! Hagyjuk ezt a mesét, jó uram. Eltart ez a háború még egy évig is. Akkor mit csináljak magukkal? Rúgjam ki a raktárból?

- Úgy éljek én, ha egy hónap múlva nincs vége ennek a koszos háborúnak...

- Akkor nincs vége... Szóval hat ember élelmezése, kenyér, kolbász, naponta százötven pengő. És a kockázat, feketén vett kenyérjegyek... és ha valaki megles...

Spitz végignézett öt társán, akik a díványon ültek, és szívdobogva lesték a tárgyalás kimenetelét. Két asszony volt közöttük, egy sovány, bazedovos nyakú, kissé dülledt szemű, fekete, fiatal nő és egy idősebb, kövér, barna hajú asszony. Az idősebbik Spitz Józsefné, a fiatalabbik Komor Ivánné. Komorné mellett ült két fia, a tizenöt éves ikerfiúk, ifjú Komor Iván és Komor Csaba. Apjuk, sovány, szemüveges, ideges arcú, ötven év körüli férfi, a dívány sarkán ült.

- Iván, gyere ide egy kicsit - mondta Spitz. A két férfi az ablakmélyedésbe állt, és gondterhelten vitatkozott.

- Jöjjön csak, Marjay úr - szóltak végül.

A fekete bajuszos könyvelő fürgén odaugrott.

- Nézze, mondja meg kereken, mennyit akar.

- Húszezer pengőt.

- Annyi nincs.

- Tizenötezer készpénz és ötezer váltó - mondta Komor, aki úgy érezte, hogy idegei felmondják a szolgálatot. Spitz dühösen nézett rá. Marjay elkapta a tekintetét.

- Rendben van. Tessék itt kényelembe helyezkedni és várni rám. Átmegyek a nagyságos asszonyhoz a raktárkulcsokért. Ha valaki zörgetne, ne tessenek ajtót nyitni... csak ha én jövök, és hármat csöngetek. Különben az sem jó, más is csöngethet hármat... inkább elviszem a kulcsot.

Ez ellen semmit sem szólhatnak. Marjay elmegy, a kulcs kívülről fordul a zárban, és ott maradnak hatan az idegen lakásban. Egy percig nem tudnak megszólalni, olyan furcsa az állóóra ketyegése. Az ablak előtt madárkalitka van. A rács mögött szomorú kanári lapul. Csaba odamegy, unalmában azt nézegeti zsebre dugott kézzel.

- No, előleget kaptunk a rabságból - mondja Spitz József, és megpróbál nevetni. - Az ember negyven éven át tisztességgel méri a kabátszövetet, és egyszerre csak bujdosnia kell, mint valami zsiványnak... és még hálásak lehetünk, ha tizenötezer pengőért kapunk egy lyukat, ahol meghúzódhatunk, és egy darabka kenyeret...

- Józsi, ne beszélj olyan hangosan - mondja a felesége -, áthallatszik a szomszédba.

- Még suttogjak is? Mi vagyok? Gyilkos vagyok? Nincs talán magyar állampolgárságom? Nem fizettem meg az adómat? Mit akarnak tőlem? No, csak legyen egyszer vége ennek a cirkusznak!

Benyúlt a zsebébe, de hirtelen meggondolta magát, és Komorhoz fordult.

- Iván, nincs egy cigarettád?

- Dehogynem. Parancsolj.

- Majd szólunk Marjaynak, hogy hozzon cigarettát is.

Marjay megállt az egyemeletes, szürke ház előtt.

Becsöngetett, és türelmesen várt, amíg a konyhából előkerült Marika, özvegy Kincses Gáspárné nevelt lánya.

Jött is szaladva, nehezen nyitotta ki a kulcsra zárt tölgyfa ajtót. Kincsesné még nem volt otthon. Két fiával elment misére. Marika a konyhában ültette le Marjay urat, aki zavartan szorongatta jobbik kalapját, és jóformán mozdulni se mert, hogy könyökével le ne üssön egy lekvárosüveget vagy egy tejföllel teli bögrét, és össze ne kenje saját magát zsírral, liszttel.

Marika tizennégy esztendős, nyúlánk, fehér arcú kislány volt. Gesztenyeszínű haját két tömött copfban viselte. Kincsesné nem tűrte, hogy rövid hajú lányok szaladgáljanak a házban, ahol az idősebbik fiatalúr húszesztendős bölcsészhallgató, az ifjabbik pedig hetedik gimnazista.

Marjay úr feje jobbra-balra fordult, tűzhelytől az asztal felé, asztaltól a tűzhely felé aszerint, hogy Marika a tüzet rakta, a tésztát kavarta, a húst sütötte, vagy a zöldséget tisztította éppen. Meg kéne nősülni - gondolta Marjay úr. - Én harmincnyolc éves vagyok... szép fizetés, rendes lakás... kelengyét biztosan ad a lánynak, hiszen a megboldogult nővére gyereke... tán még valami pénzt is. Ilyen fiatal, és egyedül süt kenyeret, főz, takarít hat emberre, ha nem többre... vagy Kincsesné a saját fiának szánta? Nem olyan asszony az, nem engedi a fiait nősülni. Inkább papnak adná mind a kettőt.

- Mikor jön haza anyád, Marika?

- Várhat még rá. Délig eltérdepel a reumás lábával, mivelhogy jobb szeret még külön is imádkozni, mert a misén annyian vannak, nem biztos, hogy az Úristen kihallja a szavát...

- Milyen pogányságokat beszélsz.

- Ha nem volnának pogányok, nem lenne dicsőség jámbornak lenni.

- Ezt tanultad anyádtól?

- Nem, ezt magamtól tudom.

- Voltál misén?

- Az ám! És akkor maga főzi meg az ebédet? Könnyű úgy szeretni az Istent, hogy kipucolkodik, ünneplőt ránt, aztán hazajön a készre.

Odakint csikordult a kapukulcs, megjöttek a gazdák. Kincses Gáspárné jött elöl, magas, erős, szőke asszony, sötétkék szövetkabátban, magas szárú barna cipőben, kezében bőrkötésű imakönyvvel és rózsafüzérrel, mögötte jött a két fiú, a húszéves, szőke bajuszos Gáspár és a hetedikes Bálint zsinóros Bocskai-ruhában. Kincsesné csókra nyújtotta a kezét, először Marjaynak, azután a kislánynak.

- Marikám, hozz be likőröspoharakat - mondta, és tessékelte a vendégét a szobába. - Mi jót hozott, Marjay úr?

De még mielőtt a könyvelő rákezdhette volna, Kincsesné nagyot sóhajtott.

- Hogy milyen szépen prédikált az aranyszájú Kázmér atya. Gazsikám, melyik igével is kezdte?

Gazsi a Pesti Hírlapot olvasta, kelletlenül nézett fel, de azért udvariasan mondta: "Mert erőssége voltál a gyöngének..."

- Igen, igen - bólintott Kincsesné. - Ézsaiás könyvéből. Mert erőssége voltál a gyöngének, erőssége szegénynek szorongásában, a szélvész ellen oltalom... mikor az erőszakosok haragja olyan volt, mint kőfalrontó szélvész. Még a könnyem is kicsordult, ahogy mondta. És ostorcsapás volt minden szava a szívemen. Mennyi bűnt követek el mindennap...

- De nagyságos asszony - tiltakozott Marjay -, hiszen nagyságos asszony tisztább, mint az angyalok, fehérebb, mint a leesett hó.

- Ne káromolja Istent, Marjay úr. Mi lesz a poharakkal, Mari?

A kislány ijedten rezzent össze, éppen a nyitott sütőnél állt, a tepsiben sülő húst locsolta, a forró zsír a keze fejére cseppent.

Marjay köhécselt, nem tudta, hogyan kezdje főnökével a társalgást.

- A kis keresztlánya... nagyságos asszony... a Csaplár Ágika...

Kincsesné szemét elborította a könny.

- Semmi nyoma... semmi hír róla.

- Kommunista volt, és átszökött az oroszokhoz - mondta Gáspár, és lecsapta a Pesti Hírlapot. Kincsesné arca vérvörös lett.

- Fiam, ne ítélj, hogy ne ítéltessél...

- Eh, ne prézsmitáljon - mordult fel gorombán a fiú, és újra az újság után nyúlt. - Maga még a kommunistákat is a szoknyája alatt bújtatná.

Kincsesné összekulcsolta a kezét, és végtelen szelíden mondta:

- Bizony, fiam. Mindenkit, aki üldözést szenved. Aki kopogtat, annak nyittatik, aki éhes, annak kenyeret ad az Úr a jótékonykodók keze által.

Bálint, aki mindeddig szótlanul állt az asztalnál, és ujjával a horgolt terítőt babrálta, ingerülten kapta fel a fejét.

- Mama ezek szerint bűnösnek találja a szent inkvizíciót, az eretnekek megégetését? Mama talán még a kufárokat is megvédene Jézus urunkkal szemben?

- Fiam, ugyanaz a Jézus tanít arra is, hogy szeresd ellenségedet, ő tanítja, hogy aki téged megdob kővel...

- Ugyan, mama hagyjátok az örökös vitatkozást. Inkább mondd...

- Hogy mikor kapunk ebédet - vágott közbe Gazsi.

- Kettőkor.

- Akkor addig átmegyünk Járayékhoz.

- Jobb is szeretem, hogy a fiatalurak elmentek - kezdte Marjay -, olyasmiről akarnék szólni.

- No, miről van szó?

- Tetszik ismerni a Spitzéket Bajáról. Régi vevők.

- Persze.

- Megszöktek a deportálásból, most itt bujkálnak Pesten. Eddig sikerült nekik valakinél lakni, de most nincs hova menniök. A sógora is itt van a feleségével meg a két fiával.

- Mit tudnék velük csinálni?

- A városi raktár most úgyis üres, oda lehetne betenni őket.

- A raktárba? Ott se ágy, se semmi.

- Ó, nem kell oda ágy. Aki az életét menti, elalszik a csupasz földön is. Csak néhány napról volna szó... Ha nagyságos asszony a kulcsokat volna szíves odaadni.

- Természetesen. És mikor akarnának felmenni oda?

- Sötétedés után.

- Csak az isten szerelméért, nagyon vigyázzanak, nehogy valaki meglássa. És a házmesternek kulcsa van a raktárhoz... várjon, ne kérje vissza tőle, az gyanús lenne. Inkább adja oda Spitzéknek a festékraktár belső kulcsát is. Tartózkodjanak mindig a festékraktárban, és nagyon óvatosan járjanak ki a mosdóba, ne üssenek zajt... és...

- Meglesz minden, ne tessék félni - mondta Marjay, aki jobban szerette volna, ha a bujkálók már a raktárban vannak és a pénz a zsebében.

- És mit fognak enni ott a szerencsétlenek?

- Hát majd felviszek ezt-azt...

- Hat embernek? Ott főzni se tudnak.

- Egy-két napig megvan az ember még éhen is.

- Én nem bánom. Tessék, itt vannak a kulcsok. Marika majd becsomagol egy kis szalonnafélét. És vigyázzanak, drága Marjay úr, nehogy a fiaim, vagy isten ments, valaki idegen megsejtse.

- Semmi baj se lesz. Isten meg fogja áldani érte - mondta gyorsan Marjay, és zsebre vágta a kulcsokat.

Marjay hazaérkezve már a folyosón hallotta az elfojtott hangú, ingerült vitát.

Jóságos isten, ezeknek elment az eszük - gondolta, és remegett a keze az idegességtől, amíg a kulcsot megfordította a zárban.

Amikor a szobába lépett, egy pillanatra mindenki elhallgatott.

Valamennyien a dívány előtt álltak. A díványon a tizenöt esztendős Csaba ült bíborvörös arccal.

- Ezután egy szót se halljak - mondta Spitz a fiúnak, majd a belépő felé tárta a karját.

- Csakhogy megjött, jóságos megmentőnk.

- Mi folyik itt? - kérdezte Marjay dühösen. - Visszhangzik a lármától a lépcsőház. Így akarnak ordítozni a raktárban is?

- Én mondtam, hogy hallgattasd el a fiadat - fordult ingerülten Komorhoz.

- Biztosíthatlak, hogy hallgatni fog.

Komor Csaba a padlóra nézett, és konokul mondta:

- Én pedig nem vonom vissza, amit mondtam. Vagy magunkkal vihetjük Pistát is, vagy én se megyek.

- Azt szeretném én látni... te...

Csaba vállat vont, felállt, kezét zsebre dugta, és az ablakhoz ment.

- Muszáj magunkkal vinni, mert elárultam neki, hogy hol fognak minket elbújtatni.

- Megőrültél? Te gonosztevő!

Spitz arca szederjeskék lett a haragtól. Kezét ökölbe szorította, karját ütésre emelte, neki akart rontani az unokaöccsének.

- Én ütöm agyon - csattant fel Komor.

- Ne bántsd... jaj, mit csináltál, édes fiam - sírt fel Komorné.

- Lesznek szívesek talán nekem is elárulni, hogy mi folyik itt?

Csaba szembefordult Marjayval.

- Benedek István tizenhat éves fiú, unokatestvérem...

- Második unokatestvéred - kiabálta Spitz.

- Kérem, Spitz úr, ne olyan hangosan.

- Bocsásson meg. Teljesen kihozott a sodromból.

- ...és azonkívül a legjobb barátom. Ha őt nem bújtatja el, én se megyek.

- Ahogy parancsolják. Akár az egész bajai hitközséget - mondta Marjay. - Hat személy helyett hét személyre cipeljek ennivalót. Hat ember helyett hét fog hangosan beszélni, mosdót, vécét használni, mászkálni. Kérem, Kincsesné így sincs elragadtatva. Külön, háromszor is szólt, hogy maradjanak nagyon csendben, hogy ne dobogjanak a lábukkal...

- Úgyse tudod már értesíteni... innen egyenesen felmegyünk a raktárba - mondta fiának Komorné.

- Lenn vár a szomszéd kapualjban.

- Jóságos ég!

- Ti csak menjetek be a raktárba, én Pistával élek-halok.

- Tegyenek le még ötezer pengőt, és jöhet az a fickó - mondta Marjay.

- De az Isten áldja meg, honnan vegyünk? - kulcsolta össze a kezét Spitz. - Hiszen már tizenötezret odaadtunk.

- De abban nem volt benne a fiuk kedves barátja. Persze nekem mindegy, kifizetheti ő külön is a saját ellátását.

- Nem tud az fizetni... árva fiú, nálunk az üzletben volt kifutó... különben is odaadom neki az én ételadagomat - mondta Csaba.

- Igen. És majd éhen méltóztatik halni, és a hulláját én szállíthatom él. Nem is tudom, minek kezdtem magukkal. Én egy szegény kistisztviselő vagyok, sose volt semmi bajom a törvénnyel, erre idejönnek nekem. Mehetek könyörögni Kincsesnének, kosztot cipelhetek maguknak, és majd még elrontják ott nekem a vízcsapot, vagy eldugul a lefolyó, vagy este az elsötétítetlen ablaknál cigarettáznak, rám uszítják a nyilasokat meg a Gestapót... és még úgy viselkednek, mintha nekem ez valami fényes üzlet volna.

- Háború után megadjuk ezt az ötezret is.

- Hagyja a meséket, kedves uram. Az én szegény anyám, isten nyugosztalja, szülésznő volt. Ő tanított engem arra, hogy sokat ígér az ember, amikor bajban van, de mindjárt elfeledkezik róla, amint a veszély elmúlt. Amikor vajúdtak az asszonyok, jajgattak, kiabáltak, fogadkoztak. Drága jó Marjayné, az Isten is megáldja, segítsen rajtam, berliner kendőt veszek magának ajándékba, szép, fekete szövetruhát veszek magának... egy süvegcukrot hozok... aranyláncot kap tőlem... jaj, jaj, segítsen rajtam... Aztán meglett a gyerek, kérem, nem volt se aranylánc, se berliner kendő, se drága Marjayné.

- Kétezer pengőt adok - mondta Komor, és vasvillaszemeket meresztett a fiára. - Kétezer pengőt, és megmotozhat, kiforgathatja a zsebeimet, egy vassal sincs több.

Marjay gondolkozott.

- Hát... ha már árva fiúról van szó. Legyen.

Most, ha utólag visszagondol rá: mintha megörült volna. Kimérte a napi lekváradagját és fél marék tarhonyát. Lefeküdt a szőrmetakaróra, és az óráját nézte. Tizenegykor eheti meg az étel felét. Ötkor a másik felét. Mint mindennap.

Tíz óra előtt néhány perccel légitámadás kezdődött. A szokásos délelőtti támadás, elnémuló utca, azután félelmesen dübörgő repülőgépek, gépfegyverek ropogása, a légelhárító ágyú hörgő, köhögős igyekezete, bombarobbanás, ajtók, ablakok keserves nyikorgása. Ágnes dermedten kuporgott a fal tövében. Éhes volt. A gyomrát éles, kínos görcs szorította. Tudta, hogy néhány perc múlva a fájdalom megszűnik, és akkor órákig bírja még a koplalást, hogy a szúró fájdalom enyhülni fog.

De az éhség okozta görcs egyre hevesebbé vált. Összekuporodva ült, tenyerével a gyomrát szorította. Ebben a pillanatban éles csattanás hallatszott, mint amikor villám vág a háztetőbe. Utána éktelen dörömbölés, recsegés, téglák, gerendák, kődarabok zuhogása. Egy plafondarab lehullott. Az egyik kulcsra zárt ajtó magától kinyílt. És az ablaküvegnek semmi baja.

Valahol a közelben vágott le a bomba.

Ágnes egy percig mozdulatlanul ült. Tág pupillával bámulta a szétfreccsent vakolatdarabot. Azután nem érzett mást, csak újra a kínzó éhséget. Torkáig ért a maró fájdalom. Enni akart. Még nincs tizenegy óra - gondolta bátortalanul. Még várni kell. Mire? Hogy bevágjon ide a bomba, és még utoljára jól se lakhasson. Várni kell - de már tömte is magába a nyers tarhonyát, nyelte a lekvárt, nemcsak a kimért napi adagot, hanem a másfél tartalék üveget és a nyers tésztát is marékszámra. Nem érzett ízt, nem érezte, hogy jóllakott, nyelt, nyelt és nyelt kapkodva, kidülledő szemmel. A gyomrában az éhség okozta görcs nyomássá változott, fájt, feszült. És amikor elpusztított mindent, a földön ott maradtak az üres üvegek és az összelapult tarhonyászacskó - a rémület bénultságában nézte őket. Mit csinált? Mi lesz most?

Elaludt. Késő éjszaka ébredt.

Arra, hogy éhes.

Már nem a gyomra volt éhes, hanem minden tagja külön-külön.

Végigkutatta a raktárt - milliomodszor. Végigtapogatta a polcokat, kihúzta az íróasztalfiókokat, megtapintott és megszagolt mindent. Nyelve, ujja hegye, orra, bőre leste feszült idegekkel - mit lehet megenni.

Beleharapott egy vaníliarúdba. Szája megtelt átható, émelygően édes-csípős nyállal. Szinte részegen kotorta az apró fűszereszacskókat, szájába vette a babérlevelet, és megrágott egy szem feketeborsot, néhány szem babkávét, azután elerőtlenedve feküdt vissza a földre.

Minden élelmiszertartalék elfogyott. Ha vigyázott volna, ha beosztja, talán még egy-két hétig húzta volna. Nem mindegy? Akkorra sem lett volna vége a háborúnak. Ennek a háborúnak már sohasem lesz vége. Hiszen kibírtam a szomjúságot is - gondolta néha reménykedve. Szomjazni még veszélyesebb. De a vízszolgáltatás megindulhatott... kolbász és kenyér nem fog a kéményen leereszkedni, ez nem meseország.

Három napig tartott az észbontóan fájdalmas éhség.

Úgy érezte, mintha belső részei görcsösen összehúzódnának, és megtelnének savval. Keveset és csak negyedórákra aludt. És minden elalvás ugyanazt az álmot hozta: forró nyári este van, osztálytársaival kirándul a budai hegyekbe. Mielőtt hazaindulnak, a békés, csillagos ég alatt, zizegő, térdig érő fűben tábort vernek, és szalonnát sütnek lobogó tűznél. A nyárs végén hagyma pirul, a bevagdosott szalonnadarab alá nagy karéj fehér kenyeret tart, szájában összefut a nyál. Még nem sült meg a szalonna, de már harapná, és vágyó, vigyázatlan mozdulatától a nyárs belehull a tűzbe.

A negyedik napon megkezdődik a vízivás korszaka. Eszméletlen szomjúsággal veti magát a vízcsapra. Iszik, még le sem nyelte a kortyot, már kívánja a másikat. Bokája, lábszára duzzadni kezd, ha hozzányomja valamihez, szék lábához, ajtóhoz, vagy ha ujjával megnyomja a bőrét - mintha csak tésztát nyomna meg, mély lyuk támad rajta. És nehezen lélegzik, mintha szíve, tüdeje is megtelt volna vizenyővel. Szomjas, de egy idő múlva már lusta a mosdóig menni, ha már egyszer kinn van, alig bír visszavánszorogni.

A nap későn kel, kora délután már alkonyodik. A déli órák is köddel, szürke esőfelhővel terhesek. Egybefolyik a nappal és az éjszaka. Ágnes már azzal játszik, hogy már nem is él, hanem a pokol tornácán van, örök reménytelenségre és örök várakozásra kárhoztatva, és többé sosem érez se rosszat, se boldogságot, se gyönyört, se fájdalmat, nincs idő, nincs kezdet és nincs vég, és odakinn az utcán nem órák, hanem évezredek peregtek le közben.

Félelmei elmúltak, már nem rázkódik össze, ha felbőg a sziréna, nem remeg, ha dübörögni kezd az ég és föld. Elfelejti feljegyezni a napok múlását, nem gondolkozik azon, hogy hogyan lehet kiszabadulni innen. És az éhség sem fáj már. Félórányi ébrenlétek szakítják meg az eszméletlen napokat. De ezek az ébrenlétek már nem adnak annyi erőt, hogy felkeljen, mozogjon.

Most már a lakatokra sem ügyelt.

Talán harmadik vagy negyedik napja feküdt így, amikor kinyitották a raktár ajtaját.

A lábdobogás, ajtónyitogatás zaja magához térítette egy pillanatra.

Koromsötét volt, de nem gyújtottak gyufát a jövevények, alighanem gondoltak arra, hogy a raktár nincs elsötétítve.

Ágnes agyán egy pillanatra átvillant, hogy betörők jöhetnek, akik azt hiszik, hogy áruval teli a raktár, vagy nyilasok razziáznak. Ködösen emlékezett rá, hogy ilyenkor fel kell kelnie és elbújnia a falmélyedésben a polc mögé és maga elé rántani egy csomó zsákot. De nem bírt mozdulni. Közömbösen figyelte az egyre erősödő zajt. A mászkálás újra hallatszott, most már sokkal közelebbről.

Jobbról a festékraktár felől hallja most a hangokat.

Igen, itt vannak a szomszéd szobában. A festékraktár felé nyíló ajtó zárva van, és belülről bezárja mindig az előtérbe vezető irodaajtót. Milyen szerencse... De miért szerencse? Hátha éppen a bezárt ajtó lesz gyanús?

Most már mondatfoszlányokat is hallott. De milyen furcsa, miért beszélnek olyan halkan, szinte suttogva egymással? Talán nagyothalló lettem? Hiszen hetek óta nem hallok emberi hangot, csak bombarobbanást... lehet, hogy légnyomást kaptam?

De nem.

Most tisztán hallja, hogy valaki hangosan, egész hangosan azt mondta: És ez az ajtó hová nyílik? - mire többen pisszegni kezdtek. - Vigyázz, halkan. - Jaj, elfelejtettem. Egy másik hang: Pedig jó lesz nem elfeledkezni róla, kérem, én nem vállalok úgy felelősséget. És a festékraktárból ne tessék kimenni. A mosdót csak nagyon csendben, hajnalban tessék használni. Én mindennap fel fogok jönni, hogy hány órakor, azt nem tudom. Hozok maguknak ennivalót és újságot, de ha egyetlenegyszer kinn találom akármelyiküket napközben az előszobában vagy a raktár másik részében, akkor azonnal felmondom a szállást. Én, kérem, nem viszem vásárra a bőrömet. - Nem lesz semmi baj, drága Marjay úr - hangzott egy férfihang. - Legyen egészen nyugodt. - Egy csöppet sem vagyok nyugodt. Tessék mindent úgy csinálni, ahogy mondtam. Spitz úr, maga tartson itt rendet. Na, isten áldja magukat. - Reméljük, rövid ideig leszünk a vendégei. Majd egy női hang: Isten kezében vagyunk.

Ágnes figyel, nem is moccan.

Ezek is itt maradnak bezárva? Hányan lehetnek? Kik? Keresztanya tud róluk? Lehet, hogy keresztanya is be fog jönni?

Nem vagyok egyedül! Istenem, de jó, hogy nem vagyok egyedül! - ez a következő gondolata. Képzeletben már rohan az ajtóhoz, fordítja a kulcsot a zárban, az ismeretlen emberek nyakába borul, faggatja őket: mi van odakinn. Hol van a front? Meddig tart még? Nincs-e újságjuk? És kenyér! Egy falat kenyér! Hátha adnának egy falat kenyeret. Csak egy harapásnyit. És légitámadáskor odakuporodhat egy másik élő teremtmény mellé... emberarcokat láthat! Emberek a puszta szigeten!

Fel akar állni, de nem tud mozdulni. Úristen, mi ez? Mi történt vele?

Megpróbál felülni, de a feje egyre nehezebb, a padló jobbra-balra hintázik. Ki kellene nyitni minden ablakot, olyan meleg van itt - gondolja. Nem az ablakot, az ajtót... valamiért ki akartam nyitni az ajtót...

A festékraktárból még sokáig hallatszik a mászkálás, motoszkálás, suttogás és sóhajtozás. Ágnes már nem hallja.

Elsőnek Komor Csaba ébredt. Nem emlékezett rá, hol is van. Felült a félhomályos, tágas raktárhelyiségben. Körös-körül üres polcok, festékeshordók, ládák, a földre terített pokrócokon alszanak a szülei, öccse és Pista barátja. A festékraktár másik sarkában rendezték be tanyájukat Spitzék, a nagybátyjáék.

Csaba nyúlánk, világosbarna hajú, ábrándos, kék szemű, szemrevaló fiú volt egyenes, szép metszésű orral, keskeny szájjal, puha, lányos arcbőrrel. Az iskolában hétéves korában a karácsonyfaünnepélyen ő volt az angyal.

Hosszú, fehér hálóingben állt a fa alatt, és rázta az ezüstcsengőt. Ebben a pillanatban az egyik tanító hangosan odaszólt a másiknak: pont egy zsidót kellett kiválasztani angyalnak? - Ő nem értette, miről van szó, de apja, aki ott ült a második sorban a szülök között, elsápadt, és ráparancsolt, hogy azonnal jöjjön haza. A hálóingre húzták a télikabátját, és ő sírva fakadt keservében, nem akarta otthagyni a feldíszített karácsonyfát, a cukrot, csillagszórót. Ekkor találkozott először azzal az érzéssel, hogy ő zsidó. Igazságtalannak és nyomorúságnak érezte, hogy nem járhatott együtt hittanra az osztály nagyobbik részével, hogy megkülönböztetik, hogy az apja nem akarja gimnáziumba íratni. - Minek az, hiszen úgyse vesznek fel az egyetemre, vagy ha felvesznek, kivernek onnan. A szomszéd házban lakik egy soványka, sánta szabócska. Komor Csaba iskola után odalopódzik a szabóműhely ablakához, és órákon át lesi a sánta szabót, aki centiméterrel a nyakában, betegszürke arccal hajtja a varrógépet, és talán huszárkapitány lehetne, talán tornászbajnok, ha nem születik sántának.

Gyűlölte a sorsot, azt, hogy szépnek és csúnyának, épnek vagy sántának, magasnak vagy törpének születhetik az ember ugyanúgy, mint mohamedánnak, vagy őskereszténynek, vagy zsidónak. Az iskolában azzal tüntetett, hogy nem tanulta meg a hittant, és ezzel rémületbe ejtette vallásos anyját és tiszta kitűnő ikerfivérét.

Miért vagyok itt... milyen jogon bántanak? - gondolta, és szeretett volna öklével rontani a raktár ablakának, ordítani, segítségért kiáltani.

Spitz úr is ébren van.

Figyeli a többieket, de mivelhogy senki sem mozdul, lábujjhegyen felkel, a polchoz lopakodik, bicskájával levág a kenyérből és a kolbászból két-két szeletkét, egyiket a szájába tömi, másikat lassan odacsúsztatja félálomban mocorgó feleségének, és súgja: most, gyorsan edd meg.

Komor Csaba úgy tesz, mintha aludna.

Spitz József megnézi a karóráját. Negyed nyolc. Pedig még milyen sötét van. De nehezen fognak itt eltelni a napok.

Reggel nyolckor ébresztőt rendel.

Megkezdődik a veszekedés.

A fiúk nem akarnak még felkelni. Fáznak, és úgysincs semmi dolguk, miért ne alhatnának?

- Azért, mert valaki bejöhet a raktárba, és meglátja a pokrócokat.

- És ha eltesszük a pokrócokat, és minket lát meg, az jobb? - kérdezte ifjú Komor István, és tovább aludt.

Azután baj van a mosdóval.

Spitz bejön, bőszülten kiabál:

- Akkora víztócsa van a mosdó körül, mint az Atlanti-óceán. Csak a vak nem látja, hogy itt emberek bujkálnak.

- De Józsi bácsi, hogy mondhat ilyet, én úgy vigyáztam. És különben is folyton ijedezik. Ki jönne ide be?

- Ki jönne be? Mit tudom én. Millióan. Kincsesné, Marjay, a házmester, a Gestapo, a nyilasok, a csendőrök. Hát mit gondolsz, azért fizettem értetek annyi pénzt, azért...

- Józsi bácsi után is fel lehetne törülni a mosdót, és úgy prüszköl, csapkod mosdás közben, mint egy turbina...

- Magaddal törődj, ne engem oktass, te taknyos.

- Talán nem gorombáskodnál a fiammal.

- Fogd be a szád.

- Én vagyok itt a parancsnok.

Különben mindenre ez a válasz: én osztom az ennivalót, mert én vagyok a parancsnok. Elrendelem, hogy most mindenki imádkozzék, mert én vagyok a parancsnok.

Spitz úrnál van egy pakli kártya, és huszonegyest játszik sógorával gyufaszálba - beváltandó háború után. A három fiú kihasználja a viharszüneteket, és felfedező útra indul a raktárban. Vagy behúzódnak egy sarokba, és vitatkoznak.

A lezárt irodaajtó különösen izgatja őket. Csaba megpróbálja dróttal feszegetni a zárat, belesni a kulcslyukon.

- Ide figyeljetek, ma éjszaka nyöszörgést hallottam a másik szobából.

- Talán a saját horkolásodat hallottad.

- Ne hülyéskedj. Egész biztosan ott is bujkál valaki.

- Persze hogy bujkál. És a plafonon át élelmezik. De az is lehet, hogy nem élő ember, hanem hazajáró lélek.

- Azért én kinyitom az ajtót és megnézem.

És Csaba szöget vesz elő, feszíti a zárat. Spitz már néhány perce felháborodva szemlélte unokaöccse foglalatosságát.

- Azonnal takarodj attól az ajtótól. Nem megmondta Marjay úr, hogy semmihez sem szabad nyúlni? Még az hiányzik, hogy feltörjél egy ajtót. Vedd elő az imakönyvedet, és kérd az irgalmas Isten kegyelmét... ne vitatkozz, én vagyok a parancsnok.

- Mi lesz, mit csináltok ott még mindig? - kiabál Spitz egy félórával később.

- Imádkozunk, Józsi bácsi - felelik kórusban, és tovább ülnek összebújva festékeshordókon, és vitatkoznak.

- Ha megütik a jobb orcámat, nem fogom odatartani a balt. Sárga csillagot varrtak rám? Kivertek az iskolából, elkergettek engem, aki az osztály első tanulója voltam? Én büszke akarok lenni arra, amiért leköptek. Zsidónak születtem? Nem tagadom, nem titkolom, mert hiába is tagadnám, hiába is titkolnám, úgyis rájönnének. Zsidó vagyok? Igen. Hát aztán. Két fülem van, két szemem, orrom van, hajam van, ember vagyok, mint más. Az egyik magyar, a másik lengyel, a harmadik francia, én meg zsidó vagyok. És el akarok menni a hazámba, ahol azért nem üthet és nem csúfolhat senki. A kínait csúfolhatják New Yorkban, de próbálják meg Kantonban csúfolni azért, mert kínai.

- Csúfolják is - kiáltott közbe Pista. - Nem olvastad a Hotel Shanghait? Vagy Egon Erwin Kisch útinaplóját? A fehér bőrűek az urak, és a kínaiak a kulik.

- Nem mindenki.

- De tízezrével. És azok hová menjenek? Hiszen Kínában vannak.

- Ej, nem a kínaiakról van szó, és nem a gyarmati népekről. Rajtuk észre lehet venni a különbséget. De állíts engem oda egy keresztény osztálytársam mellé. Még csak horgas orrom és göndör, fekete hajam sincs, nem hordok kaftánt. Csak akkor tudják rólam, hogy zsidó vagyok, ha megnézik az öregapám születési bizonyítványát is. Én nem vagyok zsidó, magyarul beszélek, Petőfi verseit szeretem. Hiába akarom elképzelni Tel-Avivot, nekem idegen.

- De ha kirúgnak, ha azt mondják: menj. Vagy ha el sem engednek, hanem megölnek. Akkor is magyar vagy?

- Akkor is - felelte Csaba kivörösödve. - Vegyes házasságot fogok kötni.

- Az ám, hogy a feleséged majd odavágja, hogy büdös zsidó. Mi? És otthagy.

- Vállalom. Megéri. Az unokámban már csak negyed zsidó vér lesz. A dédunokámban...

- Mi az, Csaba úrfi, áttérsz a nürnbergi törvények alkalmazására?

- Te sem értesz meg? Csak nem Ivánnak adsz igazat?

- Nem is neked... hiába csinálsz akármit, te is meg a dédunokád is meg a dédunokád dédunokája, nem mosod le magadról. Heine csak eléggé németnek vallotta magát, és most mégis máglyán égették el a könyveit. Igaz, Pista? Az őshazába kell visszatérni.

- Az a bajotok, hogy egy problémát láttok az egész világból. Nemcsak zsidóüldözés van, és nemcsak az ellen kell harcolni, hanem általában minden fajüldözés ellen.

- Óriási vagy. Itt ülök a Károly körúton, egy raktárba bezárva, második napja nem ettem, minden pillanatban ránk szakadhat az egész istenség, és most harcoljak az üldözött kínaiakért.

- Nem érdemes veletek vitatkozni. Amíg lesznek uralkodó osztályok, akiknek érdekében áll egymásra uszítani zsidót, keresztényt, mohamedánt, magyart, szlovákot, németet, franciát, várost, falut, munkást, hivatalnokot, addig hiába mész Palesztinába, mert ott is agyoncsapnak, és hiába hamisítod meg a születési bizonyítványodat, mert akkor is agyoncsapnak.

- Ez nektek imádkozás, ti disznók? Ilyen dolgokon vitatkoztok? És akkor még csodálkoztok azon, hogy a mindenható Isten ilyen csapást zúdított ránk?

Két nap telik el a raktárban eseménytelenül. Estefelé beállít Marjay. Esti Újságot, kenyeret és szalonnát hoz. Elmondja szokásos figyelmeztetéseit: ne mozogjanak, ne beszéljenek, ne fröcsköljék szét a vizet a mosdóban. Imádkozzanak, hogy minél előbb kikerüljenek innen, mert ő először szállt szembe a törvénnyel, és azóta se éjjele, se nappala.

A harmadik napon azonban Marjay nem jött el. Negyednap sem. Sőt még az ötödik nap is hiába várták.

Vasárnap délután hóna alatt egy kétkilós kenyérrel, zsebében szalonnával, kockacukorral, egy kis üveg rummal óvatoskodott a Károly körút felé. Az alkonyodó utca tele volt veszedelemmel, az elsötétített házak között mély bombakráterek látottak torkukat, üvegtörmeléken, téglán, dróton, eltakarítatlan romon törhette kezét, lábát az ember. És az égen vadászgépek kergették egymást, tüzek villantak. Marjay agya rémülten hadakozott a veszedelmek egyéb lehetőségeivel. Ha az a nyilas ott az utcasarkon most elé állna. - Igazold magad! - és megkérdezné, hová viszi a kenyeret. - Haza. - Úgy. Haza. Szóval te egyedülálló legényember létedre ennyi kenyérjegyet szereztél. Kenyérjegycsaló vagy? - Nem... nem... egy ismerős családnak viszem. - Aha. Zsidókat bújtatsz! Tudod, mi jár ezért? És a nyilas sípba fúj, tábori csendőrök rohannak elő, megkötözik... két puskacsattanás...

Nem, ez már igazi puskalövés volt. Marjay dermedten húzódott a falhoz. Az úttesten csendőrökkel, nyilasokkal körülfogott zsidók vánszorogtak. Csupa nő. Tizenöt éves és hatvanéves, hátizsákkal és bőrönddel, néma, végtelen sorban. A lövések után egy barna sapkás nő megingott és lezuhant. Néhányan felsikítottak, de mentek tovább, átlépve, kikerülve a vérző testet.

Marjay hányingert érzett. Nem mert továbblépni a faltól. A csapat már régen bekanyarodott a Dohány utcába - ő csak bámult, mozdulatlanná dermedve, mintha őt is golyó érte volna.

Így történt, hogy három napig még csak gondolni se mert a raktárra.

A raktár foglyai nem tudták mire vélni Marjay elmaradását. Öt óra elmúlt. Ilyenkor már régen itt szokott lenni.

Spitz türelmetlenül dobolt az ujjával.

- Nem kellett volna odaadni neki előre a pénzt. Sejthettem volna. Egy hétig nem fog felénk nézni, vagy akár soha többé. Mi baja lehet neki, ha itt mi éhen halunk?

- Ugyan. Biztosan a légitámadás miatt nem jön.

- Tegnap nem is volt légitámadás.

- Talán valami baj érte.

- No, akkor jól nézünk ki.

Spitz fel-alá járkált a raktárban. Legszívesebben ököllel ment volna a világnak.

- Hogy én, az állat... minek jöttem ide... ebbe a ketrecbe... ebbe a siralomházba... ha még legalább egy cigarettám volna... de meg fogok tébolyodni. Itt éhen fogunk halni. Belénk vág a bomba. Én felakasztom magamat... védettséget kellett volna szerezni... ennyi pénzért pápai menlevelet kaptunk volna...

- Te mondtad, hogy ide jöjjünk.

- De miért mondtam? Mert te rákezdted, hogy a védettség nem ér semmit, hogy hiába garantálják a svájciak vagy a svédek, ha a németek nem garantálják.

- Lehet, hogy azért nem jön, mert vasárnap van.

- Persze. Vasárnap az Isten is megpihent. De erről szó sem volt a megállapodásunkban, hogy munkaszünetet is tart. Különben is nem vasárnap van ma, hanem már hétfő. Egy negyed kiló kétszersült van még hetünknek, semmi más.

Komor egy üres festékeskannán ült, szemüvegét törülgette, és vállat vont.

- Változtatni már nem tudunk rajta. Itt vagyunk, majd csak jön Marjay. Ha ma nem, hát holnap. Valahogy kibírjuk.

- És újság!... Megőrülök, nem tudom elképzelni, hol lehet a front. És láttad, hogy szombaton milyen buta képet vágott, amikor megkérdeztem, mi újság. Mit érdekli őt a háború? Nem ő ül itt.

- Egyetlen ember volt jó hozzánk, és azt szidod.

- Húszezer pengőért én is jó tudnék lenni. Egyébként azt is te akadályoztad meg, hogy Palesztinába vándoroljunk.

- Én?

- Hát persze. Ha nem vacakolsz annyit a setlendszövettel, hanem eladod egy tételben... Eh, hagyjuk...

Spitz átment a festékraktár másik végébe. Azután hirtelen meggondolta magát, visszament a sógorához.

- Te, én kimegyek innen.

- Mi?

- Én elmegyek. Megszerzem a svájci védettséget. Elmegyünk. Emberek közé, ahol kinyithatom az ajtót, ha akarom. Nem bírom ki itt. Megfulladok. Öngyilkos leszek. Ha elgondolom, hogy még egy éjszakát kell itt eltöltenem, vagy kettőt, vagy tízet. És légitámadások vannak...

- Pszt, figyelj csak...

- Mi ez?

- Nem hallod? Mintha jönne... valaki járkál.

- Nem hallok semmit.

- Dehogynem... csak nem az előtér felől... innen hallom a zajt, még kulcs is fordult.

Mindketten az iroda felé vezető, lezárt ajtóhoz mentek, és füleltek. De csend volt.

- Gyere ki az előszobába.

Az előtérben nem volt senki. A külső ajtó lakatjai is a helyükön. A mosdóban sem volt egyetlen lélek sem.

- Pedig volt itt valaki. Nézd csak. Vizes a mosdó.

Komor vállat vont.

- Reggel óta is vizes maradhatott.

- Dehogyis.

- Talán a házmester volt.

Spitz odament az irodaajtóhoz, és megrázta. De zárva volt az is.

- Eh, úgy látszik, csak az idegeim... mondom neked, hogy nem bírom. Ha Marjay jön, én kimegyek innen.

A Vadász utcában reménytelenül hosszú, sárga csillagos sor állt a svájci követség épülete előtt. Öregasszonyok, karjukon apró gyerekekkel, rongyosak és elegánsak, sírdogálók, ijedtek és elszántak ácsorogtak a szitáló esőben. Két nyilas suhanc állt a követség kapuja előtt karszalaggal és puskával. Tökmagot rágtak, nyelvükkel kikotorták a héjból a magot, a héjat pedig szájuk sarkából köpték a sorban álló emberek közé.

- Nézd, azt a görbeorrút. Ha volna egy jó bicskám, istók uccse, egyenesre faragnám.

- Dehogy faragnám. Szép az úgy. Attól zsidó a zsidó, hogy görbe orra van.

- Meg kancsal szeme.

- Csipás.

- Vörös a haja.

- Lúdtalpa van.

- Tetűhintája a füle mögött.

- Vért iszik.

- Azt. Keresztény fiúk vérét.

- Le köll puskázni őket.

- Ahányan csak vannak.

És a fiatalabbik lekapta válláról a puskát, és nagy gyönyörűséggel nézte, milyen rémülten hátrálnak a zsidók.

Spitz vagy századiknak állt a sorban. Néhányszor megpróbált előrejutni a jajgató, zsivajgó embertömegben, de irgalmatlanul visszalökdösték. És a sor csak nem fogyott. Az emberek riadtan figyelték az óramutató járását. Mindjárt vissza kell menni a csillagos házakba... és ha nem sikerül a védettséget megszerezni, jön a gettó, és isten tudja még, milyen szörnyűségek.

- Engedjenek be, engedjenek be - zajongtak, lökdösődtek a hátul állók, de a lázongás hulláma, amint előbbre jutott, úgy halt el. Akik a két nyilassal szemközt álltak, behúzott nyakkal, szótlanul, reszketve és reménykedve várták, hogy talán bejutnak.

Spitz előtt a sorban egy fiatalasszony sírt. - Tizedik napja próbálok bejutni, jóságos Isten, mi lesz velem, ha ma se sikerül. - Nem fog sikerülni - mondta egy borostás, egylábú férfi. - Nem fog sikerülni. - Ugyan ne féljenek - mondta Spitz, sokkal inkább önmagát, mintsem a körülállókat biztatva -, egészen biztosan bejutunk. A svájciak nem fogják tűrni... - A svájciak sokat bánják, mi lesz velünk. Több embert már nem tudnak megmenteni. Azt mondják, még a padláson is zsidók alszanak szalmazsákokon, akár a heringek - mondta a féllábú, de azért ő is csak állt rendíthetetlenül.

Ahogy közeledett az öt óra, mind nyugtalanabb és hangosabb lett a sor. - Bemegyek - sikoltozta a sor közepén egy magas, sovány nő, és csecsemőjét magához szorította.

- Ha keresztüllőnek, akkor is megpróbálom.

És a sor valóban megindult.

- No, hála istennek, ugye, mondtam - nézett körül diadalmasan Spitz. Ő tudta, hogy sikerülni fog, megérezte, amikor Marjayval vitatkozott. Marjay azt mondta, veszélyes vállalkozás, maradjanak nyugton most már, nem lehet a raktárból ki-be járni. De azért az orrán látszott, nem bánná, ha békén el tudna búcsúzni tőlük, annál is inkább, mert a pénz most már az övé... És a terv is olyan egyszerű: Spitz benn alszik a svájci követségen, vagy ha nem lehet, védett házban. És holnap reggel, védlevelekkel felszerelve, lakást keres a családnak... És ma egész éjszaka szegény megboldogult anyjáról álmodott, a mama vigyáz rájuk az égből, nem hagyja elveszni őket.

És Spitz József előrelépett a sorban.

Egyszerre a tömeg megtorpant. Akik eddig előrementek, most oldalt igyekeztek kitörni a sorból. Ettől a követség bejáratánál fegyveres nyilasok fogták körül az embereket, akik már csak egy-két méternyire álltak a mennyország kapujától. Egy tizenhárom éves kislányt puskatussal mellbe vágott egy nyilas suhanc, és a többiek is botokkal, bikacsökkel, puskaaggyal verték a rémült embereket.

Másodpercekig tartott, amíg a tömzsi, nehéz mozgású Spitz megértette, hogy itt nagy baj van. Megfordult, és hátra se nézve rohant a Bank utcán át a Vilmos császár útra. Nem emlékezett arra sem, milyen utcákon szaladt végig, csak egyszerre ott volt Marjay lakása előtt. Becsöngetett és várt. Várt öt percig, várt tíz percig, félórát. Most érezte, hogy milyen éhes és fáradt.

Tehetetlenül, kétségbeesetten állt az ajtó előtt. Hátha színházba ment Marjay? Furcsa, erre nem is gondolt, hogy vannak, akik most színházba járnak...

Itt áll egy idegen ház folyosóján, és nincs hová mennie. Volt otthona, most nincs, rokonai, barátai, ismerősei voltak, és most nincsenek. Senkije. Semmije sincs. Az egész világon semmije.

Maga se vette észre, hogy elindul visszafelé, a Károly körút felé, a raktár felé. Úgy ment fel a lépcsőn, mint a holdkóros. Megdöngette az ajtót. Le volt lakatolva. Leült a legfelső lépcsőfokra, és hangosan sírt. Isten küldi most rá a végzetet, Isten akarta, hogy elpusztuljon. Szabad-e, lehet-e Istennel szembeszállni?

Végtelen ideig ült a kövön.

Egy szúrós szemű, fekete bajuszos, "Légóparancsnok" karszalagos férfi rázta a vállát.

- Ki maga? Mit csinál itt, mi?

- Oda akarok bemenni - mondta Spitz, és a raktárra mutatott.

- Oda? Megőrült?

- Oda. Ott bujkál a családom - felelte.

- Maga megőrült.

- Nem én - mondta lassú, halk hangon. - Ott bujkálnak mind.

- Házmester! Halló, házmester, azonnal hozza fel a Kincses-raktár kulcsait - kiabált le a férfi a gangon át az udvarra -, és azonnal idehívni az őrjáratot.

Spitz bambán és közönyösen ült. Nem szólt, és nem tiltakozott, amikor karszalagos, fegyveres nyilasok fogták közre, és bekísérték a raktárba. Spitzné hallotta, amint a lakatot nyitják. Azt hitte, az ura Marjayval jött. Amikor a nyilasokat meglátta, felsikoltott, és végigvágódott a padlón.

- Hányan vannak itt? - kérdezte a légóparancsnok.

- Heten.

- Egy... kettő... három... hét... - számolta a légóparancsnok a sikoltozásra előkerült családtagokat. Egyik nyilas megrúgta a bezárt irodaajtót.

- Ennek hol a kulcsa, mi?

A házmester odalépett.

- Üres irodahelyiség, mindig zárva van. Áru sincs már itt, kérem.

- Na, maga jó alak, aki így vigyáz a házra, majd még magát is megnézzük.

- Na, gyerünk csak.

Komor Csaba két kézzel megkapaszkodott az ajtóban.

- Nem megyek.

Egy fiatal nyilas - tán még annyi idős sem lehetett, mint Csaba - rávágott.

Csaba mint a hörcsög ugrott a nyilasnak, és belerúgott a sípcsontjába. A fekete egyenruhás pártszolgálatos előrántotta a pisztolyát, és közvetlen közelről kétszer rálőtt a fiúra. Komorné eszelős ordítással borult a lezuhanó gyerekre. A szemüveges, sovány Komor Iván öklével csapott a légóparancsnokra.

Most már mind a négy nyilas, a légóparancsnok és a házmester, együtt rohant a jajgató, visító, foggal-körömmel védekező emberekre. A ház lakói kirohantak a gangra. Még egy pisztolylövés, azután a fegyveres nyilas járőr között megindult a sárga csillagos csoport, két eszméletlen, véres testet vonszolva magukkal.

A házmester hátramaradt, bezárta az ajtót. A lakatokat gondosan megnézte, jól tartanak-e.

Ágnes napok óta eszméletlen volt a gyengeségtől.

Ha néha, percekre magához tért, csodálkozott.

- Hm... milyen furcsát álmodtam... hogy itt emberek voltak...

Keserves munka volt most minden mozdulat. A mosdóba kimenni, a vízcsapot kinyitni, kicsit megmosni az arcát, óráknak tűnő, nehéz út után visszatérni az irodába, az ajtót belülről kulcsra zárni, a takarót a sötétben megigazítani. Borzong, reszket, vacog, fázik, melege van. Az ablak, a polcok szélsebesen forognak. Meg kellene kapaszkodni, de nincs mibe. A föld, a fekvőhelye zuhan a mélybe, ő is esik, érzi, hogy a feje van a legmélyebben...

Az órája megállt. A paradicsomosüvegben tárolt ivóvíz elfogyott. Csodálkozott, hogy repülőgépek berregnek a ház felett, és robbanásoktól remegnek a falak. Nem félt, nem szenvedett. Csak bámészkodott az ablakon beszűrődő fényeken és a mennyezet csontvázkezén.

A festékraktárból néha átszűrődő hangokat nem tudja kiszakítani az álmokból. Hallja a mondatokat, azután elfelejti, összekeveri, hozzáálmodik valamit.

...mindenféle fajüldözés... németek, franciák, magyarok, szlovákok...

Ő tizenkét éves, vendégségben van a nagybátyjánál Besztercebányán. A nagybácsi csodálatos történeteket tud a hegyekről, ahol barlangok vannak, és valamikor hősök küzdöttek a zsarnok várurak ellen. Tomi, Ágnes unokaöccse alig tud magyarul, szlovák fiú ő, szlovák iskolába is jár, másodikba. Az első napok igen mulatságosan telnek, kirándulnak a Micsinyei-völgybe, ahol a halványlila, fűszeres illatú vadszegfűből óriás bokrétát szednek... kimegy nagynénjével a piacra, és újfajta gyümölcsöket ízlel, "csucsorjetkát", "cservenyicát", este vacsorára friss gombát esznek tojással és hosszú szálban lecsavarható, különös ízű füstölt sajtot.

Ágnes ámulatba ejti ifjú unokaöccsét azzal, hogy elmondja, milyen a Városliget, milyen a Gellérthegy. Tomi az iskolakönyveit mutogatja. "Templum... anjel..."

- Hiszen ez magyarul van - mondja Ágnes -, nahát szép nyelv a tietek, elloptátok a templomot.

- Mi loptuk? Hát ki lop? Hogyan szerezte meg Árpád Szvatopluktól a földet? Csalással.

- Csalással? Miért voltatok olyan hülyék...

És már ugranak is egymásnak foggal, körömmel, orruk vérzik, kék-zöld foltokkal ékeskednek, sírnak, toporzékolnak - tolvaj tót - tolvaj magyar.

Este Ágnes térdel az egyik sarokban, Tamás a másikban, a nagybácsi pedig hosszú léptekkel járja a szobát, és két nyelven sopánkodik.

- Tamás, üsselek agyon? Ágnes, zavarjalak haza? Édes unokatestvérek vagytok, és meg tudnátok ölni egymást? Hát akkor hogy éljenek békén egész népek?

Egyszer arra riadt, hogy a kilincset rázzák.

- Be van ez zárva - hallott egy hangot. - Talán itt van valahol a kulcs. - Minek akarsz odamenni? - Csak hogy csináljak valamit. Nem tudom, meddig lehet kibírni ezt a semmittevést. Beleőrülök.

Éjszaka van. Férfihang suttog.

- Edd meg gyorsan, amíg alszanak.

Azután megint csönd van és sötétség.

Ágnes most már több mint egy hete nem evett. Ütőere hol ötvenes, hol százharmincas.

Ezen a napon is órák óta mozdulatlanul feküdt.

Amikor felébredt, bizonytalan vágy támadt benne, hogy feláll, odamegy a polc mögé rejtett vizesüveghez, és ha van még benne egy csöpp víz, megissza. Azután arra gondolt, hogy még egyszer átkutat mindent.

Valahol kell ennivalónak lenni egészen biztos, hiszen Isten csak nem hagyja éhen veszni? Talán nem nézte jól át a raktárt, talán még tarhonya is van.

Már látta is önmagát, amint feláll, kotorja a fiókok alján az iratokat, két levélpapír között talál egy szem kekszet vagy egy darabka csokoládét.

De nem mozdult.

Csak aludni kívánt.

Ekkor hallotta az első hangot.

Csontot, velőt hasító női sikoltás volt.

Azután még egy.

Lövések csattantak.

Kiabálás. Jajgatás. Dörömbölés. Újabb lövöldözés. És határozottan a festékraktár felől jön a zaj.

Mi történik itt?

Ó, hiszen ez csak egyetlenegy dolog lehet: utcai harcok vannak.

Kiverik a németeket! Kiverik a németeket!

Ágnes felélénkült. A kábultság mintha enyhült volna. Egyszerre erőre kapott, és kissé bizonytalan mozdulattal, de felült. Megkereste a földre dobott kulcsokat, meg-megbicsakló lábbal felállt, és odament a festékraktár ajtajához. A zaj odakint elhalt. Ágnes remegő kezéből kiesett a kulcs. Alig bírt újra lehajolni érte. Amikor a festékraktár ajtaja végre kinyílt, úgy érezte, mintha napok óta, megállás nélkül nehéz munkát végzett volna, mosott vagy fát vágott volna.

A festékraktárban nem volt senki.

De a földön két könyv hevert és néhány egymásra dobott pokróc. De hiszen itt mégis emberek jártak! Talán még itt is vannak! Hát mégsem álmodott!

Úristen! Ott a polcon... a polcon... kenyér!

Ágnes minden másról megfeledkezett.

Két karéj kenyér, egy darab kolbász és egy főtt tojás!

Eszébe se jutott, hogy kié lehet, ki hozta ide. Leült a polc elé a festékesládára, és két kézzel tépte, morzsolta a kenyeret. Úgy tömte a szájába, hogy szeme kidülledt, nyelt, fuldokolt, nyelt, és csak tömte, tömte magába az ételt. Nem is ízt érzett, hanem féktelen, dühös vágyat, még nyelni, még harapni, akár az egész világot.

Megfeledkezett a veszélyről, csak evett. Nem is hallotta, hogy szirénák zúgnak, nem hallotta a közeledő repülőgépeket sem.

Egy repülőgép körözött alacsonyan a házak fölött, és füstoszlop és láng csapott fel a szemközti házból. A következő pillanatban egy tüzes csíkot látott az égen. Mintha egy gyertya zuhant volna alá szélsebesen, lángjával lefelé. Azután hintázni kezdett a padló... jobbra, balra... balra, jobbra...

Ágnes megtántorodott, a hatalmas ablak csörömpölve aláhullott, füst és jeges levegő áradt be. Ágnes újabb reccsenést hallott. A festékraktár és az iroda között a közfal kidőlt, és az irodahelyiség utcára néző fala is leomlott. Mázsás faldarabok hullottak arra a helyre, ahol még egy órával azelőtt feküdt. A szőrmetakarót is betemették a romok. Csak az Elcserélt fejek maradt épségben és gyűretlenül.

Mi lesz itt velem? - gondolta Ágnes rémülten.

A polcon, újságpapírba burkolva, talált még ennivalót. Két szelet kenyér között egy darab szalonnát. Elteszem holnapra - gondolta, de már rágta is.

Amikor a kenyeret és szalonnát az utolsó morzsáig lenyelte, akkor fogta el ismét a kétségbeesés. Itt nem maradhat. Olyan hideg van, hogy éjszaka megfagyna.

És kik voltak itt, akik ennivalót hagytak? Bujkáltak? És már megszabadultak? Benn vannak a városban az oroszok? Vagy a nyilasok vitték el őket? És őt nem vették volna észre?

A polcra dobva újságpapírt talál. Megpróbálja a nagybetűket elolvasni, de olyan sötét van, hogy egyes szavakat is alig lát. "A nemzetvezető elrendeli." Kicsoda? Ki a nemzetvezető? "Szálasi Ferenc nemzetvezető ma délelőtt..." Szent isten, hát mi van odakinn? Hiszen Szálasi nyilasvezér. Hát nem Horthy az államfő?

Áll, áll a rommá lett menedékhelyen. Se élelme, se fekvőhelye.

Mi lenne, ha hazamenne?

Lehet, hogy Tatár, Palánkay és az egész gyár már régen kimentek Németországba. És ha nem; mindegy. Itt nem bír ki újabb huszonnégy órát sem. És most, hogy evett, érez is magában annyi erőt, hogy útnak induljon. Akárki hagyta itt ezt az ennivalót, Isten áldja meg érte.

Igen, ez az egyetlen megoldás. Haza kell jutni.

Délután hat-hét óra lehet, de már koromsötét minden odakinn is. Az utcán alig jár civil. Csak szürke köpenyes német katonák rohannak, katonai gépkocsik száguldoznak, és szüntelenül morajlik, reng a föld.

Lassan a beomlott falhoz kúszott. A tégla, törmelék meg-megcsúszott ügyetlen lába alatt, egy ablakkeretdarab megindult, lezuhant a kövezetre, és csattogva összetört. Fel se nézett senki.

Megpróbálta az első napokban font mentőkötelet használni. Rögzíteni. De nem volt semmi, a még meglevő oldalfal is meggörbült, úgy érezte, elég volna egy ujjal hozzáérni, és máris alázuhanna. A fűtőtesthez hozzáerősíthetné, de az messze van az ablaktól. Egy percig tanácstalanul nézte a kötelet, azután félredobta. Óvatosan kihajolt, lenézett a járdára. Meg kell próbálni négykézláb lemászni a törmelékdombon!

Most még meggondolhatja, nem volna-e jó mégis itt maradni, békésen végigfeküdni a padlón, elaludni a hideg éjszaka ölében...

De nem, nem. Lábai már megindultak, keze már ölelte a téglákat és vakolatdarabokat, testével szorosan a romokra simulva, óvatosan, lassan kúszott lefelé. Csak az Elcserélt fejeket, az egyetlen kincset, Tibor ajándékát vitte magával. A raktár már másfél-két méternyire, elérhetetlen magasságban volt fölötte. Eszébe jutott, hogy valamit mégis magával hozhatott volna, egy takarót a festékraktárból - de csak csúszott megállíthatatlanul lefelé, zihálva, szédülve, egy-egy percre egy helyben megkapaszkodva, azután megint gyorsabb mozgással. Öt perc telt talán el, és ott ült a földön a felszakított oldalú ház tövében. Ült szédelegve és elerőtlenedve, és megpróbált felállni.

Az első pillanatban azt hitte, talán megsebesült. De nem fájt semmije, és nem vérzett.

Újra megpróbált felállni.

Nem sikerült.

Hideg veríték öntötte el a rémülettől.

Tüdejébe élesen, fájdalmasan hatolt a szabad levegő, egész teste vacogott, mintha láz emésztené. Mi lesz, ha nem tud felállni?

Erre nem gondolhatott előre, hogy az éhség, a mozdulatlanság, a zárt levegő hónapjai után jártányi ereje sem lesz, hogy szíve fuldokolva dobog, lábai megcsuklanak, szédül, színes, fénylő karikák ugrálnak szeme előtt, és ott ül a havas, jeges szemétkupac alján, már félni is fáradtan.

Megint katonák szaladnak el mellette, segítségért kellene kiabálni, de torka száraz, és új rémület önti el: hátha megnémult. Igen, egész biztosan megnémult, hiszen négy hónapja egy szót sem beszélt senkivel. Kiáltani akar, vinnyogó, nyöszörgő hang szakad ki a torkán, kúszik egy fél métert a törmeléken, és a tehetetlenség haragjától sírni kezd. Hát nem pusztulhatott volna el ezerszer, tűzben, bombától találva? Ezért kellett megmenekülnie, hogy itt fagyjon meg, itt pusztuljon éhen, hogy itt találjanak rá a németek?

Végigfeküdt a téglatörmeléken, tárt szemmel nézte az utcát, de a süppedős, puha sötétség áthatolhatatlan volt. Egyetlen pici fénycsík, egyetlen aprócska csillag sem ragyogott az égen.

Lassan, észrevétlenül csillapultak a hideg okozta fájdalmak. Elbágyadt, tagjai egyre zsibbadtabbakká váltak. Szemhéja elnehezedett. Most meg fogok fagyni - gondolta - ...pedig még csak huszonkét éves vagyok.

Mindegy volt már, pillanatok vagy órák óta fekszik itt. A halál kezdete volt már, a végtelen idő kezdete.

És ebből a tompa, mindenbe belenyugvó csöndességből egyszerre rekedt férfihang tépte ki.

- Miért fekszik itt?

Ágnes szája hangtalanul mozdult. Azután kínlódva, kiszáradó torokkal mondta.

- Rosszul vagyok.

- Hol lakik?

De Ágnes már nem bírt felelni. Érezte, hogy a férfi erősen átkarolja, és teljes erővel húzza.

- Próbáljon lépni - suttogta a férfi, és Ágnes iszonyú erőfeszítéssel néha lépett egyet-egyet. Azután lába megint csak megbicsaklott, szinte eszméletlenül előrebukott. Az ismeretlen ember húzta, vitte, cipelte hihetetlenül messzire, talán az egész városon át. Tüzek vöröslöttek a távolban, zavaros és érthetetlen volt minden, talán ez sem valóság, hanem lázálom...

Azután kapualjban voltak, hosszú udvaron át cipelte őt a férfi, azután pincelépcsők következtek, szédítően mély csigalépcsők, fullasztó gyertya- és izzadságszag, majd végtelenbe vesző folyosók, füstösek, homályosak, elhagyottak.

A férfi egy pinceajtót tárt ki. Közönséges fáskamra volt ez, a földön szénkupac, oldalt felrakott fahasábok. - Várjon itt - mondta és eltűnt. Ágnes féleszméletlenségéből arra ébredt, hogy a férfi újra itt van, meleg folyadékkal itatja. Ágnes nehezen nyel, alig lélegzik. És a meleg italnak hihetetlenül jó, az otthon emlékét ébresztő íze van. Köszönetül csodálkozva, boldogan mondja:

- Kávé.

Ágnes szeme most már hozzászokott a sötétséghez. Már látja a pokrócot és a kenyérdarabot. Odafönn szakadatlanul tombol a harc, dörögnek az ágyúk, és egy-egy közeli becsapódás nyomán megreszketnek a pincefalak, pókhálós, poros vakolat hull alá, és magasba csap a felkavart szénpor, fullasztóvá, sűrű feketévé válik a levegő.

A pincefolyosón emberek járkálnak, behallatszik a beszélgetésük.

- Haza tud már menni? - kérdi a férfi. Ágnes igent int, és megmondja a címét.

- Elég messze van... nehéz lesz. Várjunk még két napig, amíg összeszedi magát.

- De most... inkább most...

Ágnes előtt felbukkan az ócska bérház... anyja a konyhában van, vacsorát főz, apa is hazajön a gyárból... a fiúk farkaséhesek, mi lesz vacsorára, anyu. És a szobája... a mama varrógépe a horgolt takaróval. Milyen szép az a takaró... Istenem, haza akarok jutni.

De a férfi komolyan, elgondolkozva nézi a lányt. Ágnes nem érti a kutató pillantást, ő nem tudhatja, hogy milyen vértelen, zöldessárga az arca, milyen árok fut a szeme alatt, nem tudja, hogy hosszúra nőtt, fodrászt rég nem látott haja, a nyári vászonruha, a nyakán a hirtelen fogyástól körbefutó ránc - szó nélkül is elárulja az elmúlt hónapokat.

- Nyugodtan hazamehet? Nem lesz bántódása?

Ágnes megrémült. Miért kérdi? Mit akar megtudni? Ki ez az ember?

- Csak azért kérdem, mert ha van valaki ismerőse, aki közelebb lakik, inkább oda menjen. Itt folyton razziáznak. Egy-két napra ugyan felmehet a szobámba is az első emeletre.

- Nem... köszönöm... vannak ismerőseim a Vas utcában.

Megint András Kati jutott eszébe. Hónapok óta most először.

- Rendben van. Elkísérem a Vas utcába.

A kis zseblámpa köröket rajzolt a lábuk elé. Ágnes nem akar máshová nézni, csak a pici, fényes körre, de idegeivel, ösztöneivel mindent lát maga körül, egy félig lecsúszott háztetőt, beomlott házat, a háztetők fölött nyugtalan fénysugarakat, az elmúlást rettegő őszi éjszakát. Istenem, ez a Rákóczi út! Sebesült házak, bezárt redőnyű üzletek, kihullott ablakok, letört cégtáblák - de a Rákóczi út! A sarkon a modern hatemeletes ház, a felső emeletén bomba ütött rést. Vajon jár-e még az óra? Ezen az órán nézte meg az időt, amikor a raktárba indult júniusban. Forró nyári délelőtt volt... ezer éve annak... Az Uránia alig sérült meg... itt látta Tiborral a Münchhausent.

Kapaszkodik az idegen férfiba, lihegve, kapkodva igyekszik lépést tartani vele. Pedig a férfi amúgy se megy gyorsan, és húszlépésenként megáll, pihenni engedi.

A Vas utca elején romhalmaz. Jaj, hogyha Andrásék házát is bomba találta! Ha nincsenek itthon... mi lesz akkor vele?

- Maga szépen felmegy, megkeresi ismerőseit. Én tizenöt percig várok a kapunál. Ha nem találja őket, visszajöhet velem.

- Honnan tudta, hogy erre gondolok?

- Nem tudtam, hogy mire gondol... különben az természetes, hogy most már nem hagyom sorsára.

- Ki maga?

- Én? Nem vette észre? A Mikulás bácsi.

- Komolyan mondja meg... - kérlelte.

- Őszi Bálint vagyok.

- Csaplár Ágnes.

- A gettóból szökött?

- Nem, nem. Hadiüzemből.

A kapunál Őszi kívül marad.

- Tizenöt percig várok magára, jó?

- Köszönöm.

Elindul a lépcsőház felé. Már az első lépcsőfokon van a lába, amikor visszafordul.

- Nos, mi baj?

- Fogadja el - kéri Ágnes, és odaadja az Elcserélt fejeket.

- Dehogyis.

- Ha örömet akar szerezni... nem tudom, szereti-e Thomas Mannt.

- Szeretem.

- Hát akkor?

- Ha semmi mást nem őrzött meg... egy takarót sem, egy kézitáskát sem, csak ezt a könyvet, akkor nyilván nincs is ennél kedvesebb holmija.

Ágnes elvörösödött.

- Ne váljon meg a könyvétől... majd ha egyszer, háború után találkozunk, és haza fog jönni az, aki magának ezt a könyvet adta, és boldog fiatalasszony lesz, akkor meghív engem vacsorára, jó?

"Csak várjon meg... csak felérjek tizenöt perc alatt" - lihegte az égig érő lépcsősor közepén. Ilyen magas ház nincs is talán több Budapesten. Budapesten? A New York-i felhőkarcolók között sem.

A barna ajtón a régi tábla: András. A csengő nem szól de a kopogásra sötétkék flanell háziruhában előkocog András néni. Kitárja a karját: - Ágika!

- András néni, kedves!

- No, no, ne sírj, lelkem, gyere csak be. Szűken vagyunk. A Pista szobáját aknatalálat érte, hál' istennek a pincében voltunk, amikor történt. Katikám nincs még itthon, minden percben várom. Csak légitámadást ne kapjunk közben. Krisztusom, hogy lefogytál. Csak teát tudok adni, szívem, vagy egy kis levest. Inkább levest, jó?

A régi, ismerős szag: naftalin, birsalma. A régi, kedves bútorok, a régimódi szekrény. A sublódon András Jóska fekete keretes fényképe. A polcon könyvek. Az Untergang des Abendlandes - amiből Kati kivette a hamis iratokat... Az ovális ebédlőasztal. Itt játszották az időgépet. Mi lesz tíz év múlva? Mi lesz egy óra múlva? De jó, hogy nem tudjuk előre.

András Kati bement a házmesterékhez.

- Kérem, tessék megmondani, ebben a házban laknak Csaplárék?

- Csaplárék? Minek keresi maga Csaplárékat?

Kati egy pillanatra meghökkent az asszony kutató szemétől.

- A lányuk tartozik nekem száz pengővel. Ruhát varrtam neki.

- Ja, akkor bottal ütheti a nyomukat. A kisasszonyt letartóztatták.

- Le... tartóztatták?

- De le ám. Nem jó fajta népségek voltak azok. Kommunisták.

- Ne tessék mondani.

- De bizony. Arra volt esze a kisasszonynak, ruhát varratni, flancolni, főkönyvelősködni, fiúkkal hazakísértetni magát. Mégis becsukták. Tíz évet kapott. Én ott voltam a tárgyaláson.

- Hát énnekem mindegy, hogy ki fizeti ki a káromat, csak valaki fizesse. A családja is itt lakik, nem?

- Csak lakott. Az apját még márciusban behívták, meg a bátyját is. Az öccse nemrég vonult be a leventékkel. Még az asszony volt a legrendesebb közöttük. Az megbetegedett, és valami rokonához költözött. Hová is mondta? Fülöpszállás vagy valami puszta... Kecskemét mellett.

- Szóval nincs senki a lakásban?

- Egy lélek sincs. Le van lakatolva.

András Kati megdöbbent. Azzal indult el reggel, hogy felkeresi Csaplárnét. Megmondja, hogy Ágnes náluk van. - És most nem talált senkit. Hogy mondja el ezt Ágnesnek?

A házmesterné látta a nagy elszontyolodást.

- Sajnálom magát, de hát mit csináljak? Más rokonukat én se ismerem. Most már csak a háború után térül meg a kára, ha megtérül.

- Hát köszönöm - mondta Kati, és hazaindult.

Ágnes még fekszik. Ács doktor nem engedi még felkelni. Fekszik és boldog, hogy ágyban aludhat, levest és kávét kap, és András néni olyan jó. De azért kimondhatatlanul várja Katit. Vajon otthon találta-e anyát? Biztosan mindjárt eljön. És megmondja, hogy hazamehet-e, hogy a szomszédok hogyan viselkednek, mit beszélnek róla.

Amikor Kati a hírt hozza, sírva fakadt a csalódástól.

Ács is, Kati is versenyt vigasztalják.

- Hiszen édesanyádnak jobb, hogy vidéken van. Ennivalóhoz jut, talán nincs annyi bombázás. Te itt maradsz nálunk. Hiszen már igazán csak órák kérdése...

Hol lehet anya? Kecskemét mellett? Biztosan keresztanyáék tanyáján.

Ács a térképet nézi.

- Tudja-e, Ágnes, hogy ott már benn vannak az oroszok.

Istenem... ott már benn vannak az oroszok.

Milyen lehet az?

Hogyan jön be egy hadsereg egy városba?

Apa mesélte, hogy amikor Ferenc Jóska csapatai bevonultak Belgrádba, két napig tartott a szabad rablás. A nőket az ágyból hurcolták el a férjük mellől, az üzletek lezárt redőnyét feltörték, csapra verték a pálinkáshordókat. Az utcán egybefolyt, bokáig ért a bor, petróleum, tinta, kölnivíz, olaj, sör, ecet és gyümölcslekvár.

A lakások ajtaját benyomták, szétdobálták a szekrényeket, cipőstül, ruhástul végigfeküdtek az ágyakon, ékszert, értéket zsebre dugtak, az ennivalót felfalták, és még jó, ha fizetésképpen nem gyújtották a gazdára a házat.

Mit hoz majd az oroszok bevonulása? Várja őket, reménykedik, hogy közelednek - és hátha erőszakoskodni fognak vele, hátha megölik, hátha ugyanúgy elhajtják szibériai kényszermunkára, ahogy a németek hurcolták magukkal az ukrán, cseh, francia lányokat?

És vajon elrendelik-e a kommunizmust? És milyen lehet a kommunizmus?

Milyen is lehet Oroszország? Alig tud róla valamit. Mulatságos: most jut eszébe, hogy földrajzból érettségi tétele volt Oroszország. Emlékszik, milyen nagyon megijedt, amikor ezt a tételt húzta.

- Oroszországról, a titokzatos földről nagyon keveset tudunk - kezdte a feleletét. Az elnök helyeslően és barátságosan bólintott, ő pedig bevezető mondatához híven valóban alig tudott néhány mondatot kinyögni. Transzszibériai vasútvonal... Omszk, Tomszk, Irkutszk, Csita, Vlagyivosztok... Azután Szentpétervár fontos tengeri kikötő a Néva torkolatánál... Nizsnyij Novgorod híres szőrmevásárairól...

- És még? - kérdezte szórakozottan az elnök. - Mit tud a jelölt Oroszország politikai viszonyairól? - Megölték a cárt... forradalom tört ki... a kommunisták nem hisznek Istenben.

Ennyi tökéletesen elég volt a jeles osztályzathoz.

Hogy lehet az, hogy nem akartam többet megtudni róla - gondolja most Ágnes elképedve -, hogy sohasem érdeklődtem az iránt, hogy milyen lehet ott az élet, hogy valójában milyen a kommunizmus, hogy mit akarnak tulajdonképpen? Hogy élhetek úgy, hogy nem tudok semmiről, ami körülöttem van? Tulajdonképpen mit gondolok a világról? Miben hiszek? Nem tudom.

Ágnes kutatva kereste emlékeit.

Először az anyjában hitt.

Anyja hatalmas és erős. Soha semmitől sem fél.

Titokzatos és nagy ház nagyanyáék háza. Ők szoba-konyhás lakásban laknak a kis udvarban. A konyhaajtó tornácra nyílik. Ő négyesztendős. Le akar menni a lépcsőn, de félelmes szörny állja útját: egy idegen kutya. Anyja odalép, rákiált a vicsorgó komondorra, és az megszelídülve ódalog tovább.

Este van. Sötét, puha az este, rátapad a susogó fákra, a háztetőkre, árnyék kúszik az asztal alá.

- Akartok cseresznyebefőttet? - kérdi az anyja, és veszi a kulcsokat, kilép a fényes szigetről, belemegy egymaga az éjszakába, hogy a messzi kamrából befőttet hozzon. Nem fél.

Azután: november délután van. A kis Ancsi, nagyanyáék szolgálólánya szaladva jön. És anya sírni kezd, kezét tördeli, arcán könnyek peregnek, ugyanolyan most, mint a gyerekek, amikor sírnak. Ágnes rémülten bújik hozzá. Anyukám, miért sírsz? Anyukám, miért sírsz?

- Nagyapádat elviszik... elviszik fekete ládában... eltemetik a földbe... - Hát ne engedd... ne engedd nagyapámat! - kiáltja ő, és két öklével ront az anyjának: miért engeded elvinni nagyapámat?

Azután valami egészen más jut Ágnes eszébe.

Gyerekkorában mindig azt képzelte, hogy ők valahogyan egészen másképp élnek, mint a többi család. Nagyanyáék kinn laktak a város szélén a Vágóhíd utca utolsó házában, pár lépésnyire a Nyitra-parttól. A többi gyerek csapatostul haladt a Komáromi utcán, vagy a Sugár úton, vagy a Fő téren át az Andódi utca felé. Ő, fekete lakk iskolatáskával a hátán, árván baktatott hazafelé. A többi gyerek énekel, tornászik, rajzol, ő mindenből fel van mentve. És hónapokon át mérik a lázát reggel, este, és ha az ezüst higanyszál megnyúlik a kis üvegcsövecskében, és fölágaskodik a piros pont fölé, akkor nem is engedik iskolába. Furcsa és jó dolog a betegség. Néha hullámzani kezd a párna, és a falon az ágya fölötti gobelinképen a kislány elindul, és megmeríti korsóját egy hűvös vizű kútban. Álmosító és hársfateaízű a betegség. És ha felgyógyulva iskolába megy, idegen és más az osztály. Kirándulásról beszélnek, amin ő nem volt ott, új játékot, éneket, verset tudnak, amit ő sosem hallott. Már mindenkinek van szívbéli barátja, de neki csak akkor jut egy-egy társ, amikor sírig hű barátok egy-két napig éppen haragban vannak. És mennyi baja volt a szlovák nyelvvel! Apja csak magyarul tudott, otthon mindig magyarul beszéltek. Második osztályos korában egymás után volt skarlátban, diftériában, tüdőgyulladásban. Hiányzott vagy egy fél esztendőt. A vizsgára úgy ment be, hogy szlovákul éppen csak olvasni tudott. A tanfelügyelő kedvesen kiszólította, kezébe nyomták a képes olvasókönyvet. Ágnes nézegette a képeket és buzgón olvasta; ovca, lavica, palica, bič, meč, koč, čakan, čepec, és mondta is, mit lát a képen, tojást, padot, pálcát... A tanfelügyelő elégedetten bólogatott. És amikor Ágnes az egyik rajznál elakadt, jó szívvel biztatta, hogy ne féljen, eddig minden kitűnően ment. De minél kedvesebben és főleg minél többet beszélt a tanfelügyelő, annál nagyobb lett Ágnes zavara és rémülete, mert a "pogyszem"-en kívül nem értett semmit. - De hát miért nem beszélsz? - fogyott el a vizsgáztató türelme. Akkor derült ki minden, hogy egy szót se tud, és azért akadt el, mert nem ismerte fel, hogy a rajz nyerget ábrázol. Amikor meglátta kiskönyvében az egyesek és kettesek között a négyest, ijedten összecsukta a bizonyítványt, és a hosszú Vágóhíd utcán sírt és imádkozott, hogy tűnjön el a rettenetes osztályzat, de bizony az csak ott maradt...

De én tudok valami mást - gondolta Ágnes keserűen, ha az iskolában csúfolták. Meséket tudott, amelyeket apjától hallott a hosszú betegségek alatt. Kurucokról, háborúkról, szegény emberekről.

Hogy lehet az, hogy a versek és dalok, a történetek apáról, aki egyszer, régen, még Ágnes születése előtt átúszta Komáromnál a Dunát, a könyvekkel teli láda az ágy alatt, egy-egy elejtett szó miért nem állt össze soha értelmes képpé? Hogy lehet az, hogy nem tudta, hogy az ő apjának valami köze volt ahhoz, ami itt tizenkilencben történt?

Tizedik évében volt, amikor apjától megtagadták odaát a munkavállalási engedélyt, amikor visszajöttek Budapestre. Tavasz volt akkor, negyedik elemibe járt. Ősszel ment polgáriba. Az első órán feladatot kaptak. Dolgozatot kellett írni arról, hogy "Miért szeretem Budapestet?"

Tíz percig keservesen rágta a tollat. Nagyszerű volt az, hogy itthon élhetnek, hogy magyar iskolába járhat. De a várost nem tudta szeretni. Félt a zajos, robogó villamostól, a harmadik emelet mélysége szédítette, a folyosó vasrácsainál úgy érezte, börtönben van. Az udvaron játszani tilos. A gyepre lépni tilos. Szaladgálni tilos. Kiabálni tilos... ó, hol vannak a Nyitra-parti füzesek, a kert, ahol októberben diót talált az avar között, ahol a kerítés tövében barlangot áshatott kincseinek. A berek fái, a kis udvaron a szép virágágyak, amelyekben kora tavasztól késő őszig gyöngyvirág, árvácska, szegfű, dália, krizantém váltotta egymást, a kert, a jó ízű barack- és körtefák, az egres- és ribiszkebokor szűrős ágai között a friss, savanykás gyümölcs.

A dolgozatfüzet fölött kinézett a poros iskolaudvarra. Körös-körül négy emelet magasságban zord, vörös téglás épületek. És Ágnes azt írta a dolgozat címéül: "Miért nem szeretem Budapestet?" Göndör Sándornak hívták az igazgatót, sörtehajú, bajuszos férfi volt. Elé tartotta a dolgozatfüzetét:

- Te írtad?

- Én.

- Ide figyelj, te piszkos kommunista, ha nem szereted Budapestet, ha cseh vagy, akkor menj vissza oda, ahol jobban érzed magad.

Azzal éktelen pofont kent le.

- Most takarodj vissza az osztályba, és úgy vigyázz, hogy legközelebb kicsapunk.

Év végén a bizonyítvány olyan tarka volt, amilyen csak lehetett. Magyarból - magyarból! - hármassal.

Másodikban új osztályfőnököt kaptak.

Az osztályfőnöknő magyart tanított.

- Margit néni vagyok - mutatkozott be az első órán. - Remélem, nagyon jó barátságban leszünk.

Felment a katedrára, és mesélt a hiú szarvasról, aki a tó vizében nézte magát, és gyönyörködött agancsában, sovány, csúnya lábát pedig ócsárolta. De amikor felhangzott a vadászok kürtje, és kutyák vették üldözőbe, a gyors lábak megmenthették volna, de ágas-bogas koronája beleakadt a fák ágaiba.

- Ki tudná szépen elmondani? - Ágnes jelentkezett. - Az erdő... - kezdte, és egyszerre csak látta az erdőt, ahol a hiú szarvas élt. A hegyoldalon égig érő fák nőttek, gazdag lombjaik között alig tud áttörni a napsugár. A cserjésben málna és szamóca érik, és eső után piros kalapos gombák ülnek a bokrok alján. A patakok hangos feleseléssel ugrálnak a szikláról, a fehér tajték fölött színes pillangók szállnak. - Az osztálytársak tátott szájjal figyelték. - Nagyon szép volt - mondta Margit néni: - Ugye, neked jelesed volt magyarból? - Nem. Hármasom. - A tanárnő egy pillanatra meghökkent, azután elmosolyodott. - Csak rajtad áll, hogy az idén jeles legyen.

Másodikban valóban tiszta kitűnő lett, és azután is mindig. Az első osztályos dac nyomtalanul eltűnt. Szíve lágy viasszá vált, formálhatták, véshettek bele. Történelemóra; a tanár a táblához áll, és gúlát rajzol. A társadalom helyes felépítése - magyarázza -, talapzat a munkások és parasztok. A keskenyedő közepe: hivatalnokok, tanítók, orvosok. A csúcs: az arisztokrácia, a tábornokok kara. Legtetején a bölcs és jóságos kormányzó. És a forradalom? A tanár most csúcsán álló gúlát rajzolt. A milliós tömegek kiütik az irányítást a maroknyi, vezetésre méltó ember kezéből, és egymást falják fel a hatalomért, vagyis az ilyen rendszer nem tartható fenn... - Ágnes felírta a jegyzetfüzetébe, megtanulta és hitte. - Közgazdaságtanóra: a termelésnek három tényezője van, a természet, a munka és a tőke. Felírta, megtanulta és hitte. Hitte, hogy amíg az újkor elején a spanyol hódítók kirabolták Dél-Amerikát, addig a tizenkilencedik század gyarmatosítása kultúrát vitt az elmaradott népeknek. És lelkesen gyűjtötte az ezüstpapírt, amit hittanórák elején szedett össze a tiszi, és boldog volt, hogy ezzel is hozzájárul a misszionáriusok munkájához, akik életük kockáztatásával térítik igaz keresztény hitre és örök üdvösségre Ázsia és Afrika pogányait.

Tizennégy éves volt, amikor Czikó Andrea nevű osztálytársnőjük nővére férjhez ment. A jólelkű testvér ígéretéhez híven, pontosan leírta húgocskájának a nászéjszakát. Andrea a levelet a tizenegy órás tízpercben felolvasta a lányoknak. Földrajzóra következett, és a sovány és ideges földrajztanár bármit mondott, az osztályt ellenállhatatlan nevetés rázta. "Hegy" - röhögés. "Völgy" - röhögés. "Bozót" - röhögés. "Folyó" - röhögés. Csaplár Ágnes zavartan ült a helyén. Eddig úgy élt, hogy azt hitte, őt nem érdekli a lányok sugdolózása, a "felnőtt titkok". Ő nem szerelmes, és nem is lesz szerelmes, ő orvos lesz, neki tanulnia kell, nincs ideje hiábavalóságokra. Azt nem hitte el, hogy a gyereket a gólya hozza, nem hitte el már ötéves korában sem. Csak éppen nem hitt helyette semmit, és nem gondolkozott rajta. És most, amikor Czikó levelét hallgatta, kiderült, hogy tulajdonképpen mindent tudott eddig is homályosan, össze nem függő, apró mozaikokban, de tudta vagy sejtette. - Amikor öt-hat éves lehetett, a szomszédból rettenetes jajgatást hallott, majd néhány óra múlva megtudta, hogy Csontos néniéknél kisbaba van. Egyszer, talán nyolcéves volt, amikor az iskolában egy kislány elmesélte, hogy anyjának a hasában gyerek van, és azt onnan a doktor bácsi ki fogja vágni. És most már arra is határozottan emlékezett, hogy még tizenkét éves se volt, amikor tornaóra előtt Novák Ecu odasúgta, hogy - te Csaplár, én tudom, hogy a fiúk a lányokkal... és elmondott valamit, amit ő nem hitt, amitől borzadt és utálkozott. És most Czikó Andrea jóvoltából a homályos, zűrzavaros részletekből egységes egész lett. A tudás percében hihetetlenné vált, hogy hogyan lehetett eddig vakon élni.

És vajon nem így volt ez minden mással is? Szép és megható jelenet, amit tizenkét éves korában olvasott a legendákban. Szent István király felébred, amikor a gyilkos a közelébe lopódzik, felül nyoszolyáján, és a gyilkos kiejti kezéből a tőrt, térdre hull: "Isten nem segít felkent királyok ellen..." Hitte? Nem hitte. Hiszen az Egyesült Államokat legnagyobb fiai fegyverrel szakították el az angol királyságtól. Isten Washington fegyverét segítette felkent királya ellen.

Hiszi-e még azt, hogy amiről nem tud, az nincs is? Hiszi-e még azt, hogy Oroszország olyan, mint amilyennek a tavaly látott Greta Garbo-film, a Ninocska mutatja, hiszi-e, amit a rádió naponta üvölt, és amit vérszínre festett, uszító plakátok hirdetnek? Nem hiszi. Csak annyit tud, hogy ukrán földön a Dékány Péterek és Szűts századosok széttépett partizánlányok testéről készített fényképeket mutogatnak, és szőnyeget, ikont, szamovárt, ékszert raboltak.

Kik a partizánok? A nép fiai, akik nem tűrik a fasiszta kegyetlenkedéseket. És kikből áll a hadsereg, amely kétezer kilométeren át űzi a világ legnagyobbnak hirdetett hadierejét, a náci hadsereget? A gúla aljából, munkásokból, parasztokból lett tábornokokból. A náci hadsereg három éven át csak győzött.

Hódított Afrikában, meghódította fél Európát, eljutott Moszkva alá, és eljutott Sztálingrád falaihoz. A győző hadsereg lelkes hadsereg. De honnan vett erőt az orosz hadsereg ahhoz, hogy felégetett, kirabolt falvakon, sok száz kilométereken át megszervezze az utánpótlást, megindítson egy olyan hatalmas ellentámadást, amilyenre még nem volt példa a történelemben. Az oroszok hódítani akarnak? Hát ki üzent hadat? Sztálin vagy Horthy?

Amit az iskolában tanultam: hazugság volt. Amit az újságban olvastam, hazugság volt. Amiben hittem, hazugság volt... De vajon megtudom-e valaha az igazságot?

András Kati kukkantott be a szobába. Halkan lépett, hátraszólt:

- Elaludt.

- Nem, nem alszom, Katikám. Csak elgondolkoztam.

- Hogy vagy?

- Jól. Igen jól. De mondd, Kati, te miben hiszel?

- Abban, hogy az emberek élhetnének békében is... De addig is anya kérdi, hogy ennél-e zsíros kenyeret.

EGYETLEN ALKALOM

Idősebb Palánkay Emil becsöngetett a villa kapuján. Gyönyörködve nézte a hatalmas park közepén az emeletes, csinos házat. A futószőlő levelei rozsdavörösen hajlongtak a szélben, egy ottfelejtett lila fürt hintázott, fürdött az apró szemű, sűrű esőben. A pirosra festett kerti pad, a lombját hullató diófa és az avarban megbújó, sötétbarna és fekete burok, a sápadt krizantémok és az esőtől fényes borostyán olyan volt, mint egy szép festmény, amelynek "Béke és elmúlás" lehetne a címe. - Jó ízlése van - dünnyögte az öreg Palánkay. - Hiába, ez az én szerelmetes fiam, akiben nekem kedvem telik.

Vagy tíz percet kellett várakoznia, amíg a teraszon megjelent egy emberi lény. Mégpedig csinos, nőnemű lény sötétkék szövetruhában, piros, eleven rózsával a hajában. Végigsietett a kavicsos kerti úton, és éppen az orrát dugta csak ki a rácsos ajtón.

- Kit tetszik keresni?

- Ifjú Palánkay Emilt.

- Miért?

- Majd személyesen megmondom neki.

- Tessék csak megmondani. Én a felesége vagyok.

- Úgy? Nagyon örvendek. Én az apja.

A fiatal nő a haja tövéig elvörösödött. Gyorsan kinyitotta a kaput, és zavartan mondta:

- Csak tréfából mondtam...

- Ha igaz, az se baj. Emilt nagykorúsítottuk. És maga igazán csinos.

Emil még ágyban feküdt. A lépések zaját hallotta, kikiabált.

- Mucikám, ki az isten mászkál itt?

- Atyád - hangzott komoran.

- Hát csak gyere be, öreg, vártalak.

- Vártál? - csodálkozott idősebb Palánkay, és belépett fia hálószobájába. - Amint látom, valóban megnősültél - mutatott a kettős rekamiéra.

- Papa, ne legyél ízléstelen - mondta Emil, és felült.

- Ott a cigaretta, ott a barackpálinka, és közöld, mennyit akarsz. Sok pénzem nincs.

Idősebb Palánkay jót húzott az üvegből, megtörülte a száját, és letelepedett fia ágya szélére.

- Mi az, hogy vártál?

- Olvastam a hadijelentéseket. Kivertek a ruszkik a birodalmadból. Te mindig rossz lóra teszel.

- Te mondtad, hogy vállaljam csak el a polgármesterséget.

- De azt nem jósoltam, hogy életfogytiglani állásod lesz. Melyik vonattal érkeztél?

- Vonattal? Azt hiszed, tudtam vonaton jönni? Emil fiam, az emberek lerugdalták egymást a teherautókról, mint a barmok. Az oroszok ágyúgolyói ott csaptak le körülöttünk. Hát ezt a háborút csúnyán elveszítettük.

- Megőrültél, papa? - kérdezte az ifjú Palánkay. - Azért, mert egy kicsit előbbre törtek most a bolsik? Mi is voltunk már Moszkva alatt.

- Hülye vagy, fiacskám? Nézd meg a térképet, és adj még abból a barackpálinkából.

- Vegyél - felelte Emil, és könyökére támaszkodott. Paplanáról kitépett irkalapok estek a földre, és nagy koppanással lepottyant a töltőtolla. Este dolgozott: a mozgósított leventék búcsúztatására írott beszédét javítgatta, és közben aludt el.

Az öreg Palánkay felszedte a papírokat, beleolvasott és vigyorgott.

- Jó. Majdnem olyan zöldségek vannak benne, mint a vitéz Béldy Alajos levente főatyaisten rádiószózataiban. Nem beszéd kell itt már, fiam, az kell, amit a németek a püspökladányi leventékkel csináltak. Ámbár már az se ér semmit.

- Mit csináltak?

- Amikor nyugatra indították a századot, szökni próbáltak, tizenhét éves kölykök. A németek ott helyben lepuffantották az elsőnek megfogott tizenötöt. A többi aztán ment is, mint a kezes bárány. A bárányokról jut eszembe, édes fiam, te is ott voltál tegnap este a Városiban?

- Ott.

- És futottál is ész nélkül, mi?

- Papa, lehet, hogy igazán elvesztettük a háborút?

- Nem lehet, fiam. Egészen biztos.

Palánkay a piros paplanbrokátot nézte. Neki is ma éjszaka jutott először eszébe, hogy hátha elveszthetik a háborút. Ezen eddig sosem gondolkozott. A hitleri hadsereg a világ legpompásabb hadserege. Modern, fegyelmezett, fanatikus. A Maginot-vonalat átlépte, mint ahogy egy siheder lépi át a vizesárkot. Belgium, Hollandia egy hétig sem állt ellen. Párizs napok alatt ott hevert a lábainál. Mennyi dicsőség! Rommel Tigrisei, Norvégia meghódítása és irgalmatlan bombazápor a büszke Albion városaira... és Japán győzelmei, a burmai bevonulás és az eleven torpedók. És az ukrán és orosz városnevek: Kijev, Minszk, Orjol... Igen, mindez olyan világos volt tegnapig, olyan buzgón írta lelkesítő beszédeit taktikai visszavonulásról, végső csapásra készülő erőgyűjtésről, a magyar faj hivatásáról és a Kárpát-Duna-Nagyhazáról. És tegnap este érezte először, hogy kételkedik. Az után a gyalázatos futás után a Tisza Kálmán téren. Mert nem is az volt olyan félelmes, hogy a kommunisták bombát dobtak be a nagygyűlésre. A kommunisták ott vannak mindenütt, amíg a háború tart, ez világos. Fel tudták robbantani a Gömbös-szobrot, lázítani tudják a katonákat, olyan hangulatot tudnak teremteni, hogy az a disznó, áruló Horthy kénytelen volt fegyverszünetet kérni. Ezt ő eddig is tudta. Az, ami félelmes volt: a nyilas testvérek viselkedése. Palánkay eddig csak bátornak látta, és bátornak hitte a nyilasokat. Amikor október tizenötödikén este a Rákóczi úton Szálasit éltették, amikor lakásokat foglaltak le, és rendbontó elemeket fegyverrel kísértek, amikor az egyetemen verekedtek, amikor lábakkal dobogtak, és kiáltoztak a Hűség Házában - Palánkay ilyenkor elképzelte, hogy nyilas légiók indulnak a frontra talpig fekete egyenruhában, zöld karszalaggal, és puszta öklükkel szétzúzzák a tankokat, tán még a repülőgépeket is lesöprik az égről. A szétszaladt nagygyűlés után hazajött. Az asztalon feküdt a megkezdett beszéde: Csak addig tartsatok ki... - Meddig? - kérdezte saját magától. Az a képtelen félelme támadt, hogy a német hadsereg legyengült. Hátha az oroszok megerősödtek? Hátha nem adják fel még egyszer Orjolt és Szevasztopolt. Hátha az angol és francia katonák komolyan veszik a Hitler-ellenes harcot. Hátha igaz, amit suttognak, hogy a brjanszki erdő és Ukrajna és Lengyelország és Kárpátalja és Franciaország, az egész megszállt Európa tele van partizánokkal, akik mind gyűlölik a nácikat, mint ahogy még itt is ezrével akadnak Csuti Lórántok és Karlsdorferek, akik nem segítik a harcot. Nem segítik? Legszívesebben a szövetséges németek ellen mennének... Mi lenne, ha elvesztenénk a háborút? - gondolta borzadva. Lehet-e, hogy mindez elmúljon, a gyönyörű svábhegyi villa, az, hogy akkor megy be és akkor nem megy be a hivatalba, amikor akar, hogy pénze van, és nője van. Elképzelhetetlen, hogy újra száz pengőért kelljen körmölnie, és rendesen le kelljen rakni azokat a kétségbeejtő jogi vizsgákat, azután beállni ügyvédbojtárnak valahová, a törvényszékre járni, csirkepöröket tárgyalni és zsebtolvajokat védeni... Megivott egy fél üveg barackpálinkát, és elaludt. És most arra ébredt, hogy itt áll az apja, mint egy lovaglócsizmás, bozontos, bajuszos vén kísértet, és kimondja azokat a keserves szavakat, amelyeket ő maga nem mert volna megfogalmazni.

- No, mi az, fiam, miért anyátlanodtál úgy el?

- Semmi. Bökd ki már, papa, hogy miért jöttél. Mi kell?

- Holnap utazom Klagenfurtba. És mint szerető atyád kérlek, hogy értékeidet bízd rám.

- Igen. Hogy Klagenfurt helyett Argentínába hajózz velük. Én nem vagyok a mama. Engem nem lehet három árvával otthagyni.

Az öreg nem zavartatta magát.

- Ha pénzed, ékszered van, add csak ide. Te pedig egy hónapon belül likvidálj mindent, és gyere utánam.

- Óriási. Likvidálom mammutvállalataimat. Eladom kétezer darab Rimamurányimat és a dollárkötvényeimet, jelzálogkölcsönt veszek fel bérházaimra. Mit likvidáljak? Ez a szerény villa minden tulajdonom, és ezt nehezen vihetem magammal.

- És a Mezőgazdasági Gépgyár?

- Ahol gyakornok vagyok.

- És hülye. Emil, mikor szerzel valamit, ha most nem?

- Mit csináljak, papa?

- Miért tetted el az üveget?

- Ne igyál annyit, papa. Elfelejted, mit akartál mondani.

- Nem felejtem el. Van-e valaki a kollégáid között, akiben megbízhatsz?

- Nincs.

- És olyan, aki pénzért kapható egyre-másra?

- Akármelyik.

- Például?

- Dékány Anna.

- Nem lány kell. És legalább cégvezető legyen.

- Van. Tatár cégvezető.

- Ide tudnád hívni?

- Majd telefonálok.

- Erről jut eszembe, miért nem vagy ma a hivatalban?

- Nem volt kedvem - mondta ifjabb Palánkay, és nyújtózkodva mászott ki az ágyból. Felemelte a telefonkagylót, tárcsázta a Mezőgazdasági Gépgyár számát.

- Halló, Tatár cégvezető úr? Mit csinál, öregúr? Nem érzem jól magam. Nincs kedvem bemenni. Át tud jönni egy kicsit? Mikor? Délután háromkor?

Idősebb Palánkay beleegyezően bólintott.

- Hát jó. Várom.

Tatár egész délelőtt azon gondolkozott, hogy mit akar tőle Palánkay. - Kísérteties... kísérteties - morogta. Napok óta azon törte a fejét, hogyan beszéljen az ifjú Palánkayval. Tatárnak ugyanis hatalmas terv fogant az agyában. Palánkaynak nagyszerű összeköttetései vannak a nyilas pártban, de még kiskorú. Tehát segíteni tud, de ellenfélnek nem ellenfél. Meg kell magyarázni neki, hogy Karlsdorfer nem alkalmas a Hofhauser-Rőmer-vagyon kezelésére, mert szabotál, mert hátráltatja a totális háború érdekeit. Karlsdorfer megbízását tehát a Nemzeti Bank vonja vissza, és ruházza őrá, mármint Tatár cégvezetőre. A vagyonkezelés egyben a részvénytöbbség fölötti korlátlan rendelkezést is jelenti. Ha megkapja, azonnal összehívják az igazgatósági ülést, azután a közgyűlést, és Karlsdorfer helyett őt teszik meg vezérigazgatóvá, Palánkay igazgató lesz, elrendelik a gyár nyugatra telepítését... ha a németek megnyerik a háborút, visszajönnek, ha elvesztik, akkor kijut Svájcba vagy Dél-Amerikába a pénzzel... Ráért volna kettőkor elindulni az irodából, de már déltájban olyan türelmetlenség fogta el, hogy vette a kalapját. Csak éppen Tóbiás úrnak szólt oda, hogy elmegy. Tóbiás úr nyugalmazott városi iktató volt, csúzos, fogatlan öregember, akit az elárvult irodába Kern-Csaplár-Két Miklós-Gerencsérné üres helyére, amolyan mindenes adminisztrátornak vettek fel.

- Ha Karlsdorfer őméltósága keresne - mondta Tatár már az ajtóból -, különben úgysem keres.

A könyvelésben is csend volt. Dékány Anna regényt olvasott, a kis Máriáss Teri rettenetes igyekezettel könyvelte a bonyolult számlákat, amelyekről külön kellett lekönyvelni az ezerkilencszázharmincnyolcas alapárakat és a háborús felárakat, és az alapár- és a felárkarton együttes összege soha és még véletlenül sem egyezett a számlák végösszegével... Dobrai Jolán már régen nem járt be. Mielőtt elutazott, azt hencegte, hogy Kurt eljött érte, Bécsbe utaznak, onnan tovább Nürnbergbe, mert Kurt szüleinek Nürnbergben van gyáruk és hat bérházuk. A hat bérházból hármat Kurtra íratnak. Ebből a történetből egy szó nem sok, de annyi sem volt igaz. Kurt sosem lakott Nürnbergben, szüleinek nem volt gyáruk, nem volt bérházuk, és ha lett volna, akkor se íratták volna Kurtra, mert a lehető legrosszabb viszonyban voltak. És - ráadásul - Kurt nem is jött el Dobraiért, mert egyrészt hadifogolytáborban ült, másrészt már régen elfelejtette Jolánt. Dobrai nem Bécsbe utazott, hanem Szombathelyre a nagynénjéhez.

Karlsdorfer is ritkán járt be. Déltájban egy-egy órára megjelent, végigment az üres íróasztalok mellett, szórakozottan meghallgatta Tatár referálását, bólogatott, azután visszament a szobájába, és elővette a Zürcher agyoncenzúrázott számát és az Európa-térképet, amelyet néhány heti habozás után visszahozott az irodába. De most még a hadijelentések is kevésbé érdekelték. - Hetek óta vihar előtti, nyomasztó légkörben élt a város. Az Erdélyből özönlő menekültek, akik soha életükben nem láttak szovjet katonát, de millió rémtörténetet tudtak róluk, az éjjel-nappal ismétlődő légitámadások, az újabb és újabb korosztályok mozgósítása, az élelmezési nehézségek, a főváros kapkodó kiürítése - félelmes volt, megbénított minden tervszerű munkát, és értelmetlenné, nevetségessé vált minden, máskor olyan fontos tevékenység. Könyvelnek? Hát könyveljenek. Nem könyvelnek? Ne könyveljenek. Küldtek bazaltmintát az államépítészeti hivatalnak? Küldtek. Nem küldtek? Hát nem küldtek. Unalmas és nevetséges volt Tatár cégvezető fontoskodása, a gyári diszpozíciók, utasítások, szállítási tervek. Kolozsvár, Arad a szovjet csapatok kezében van... talán még tíz nap, talán csak öt... A gépgyár anyag- és energiahiánnyal küzdött. Csuti rendszeresen beküldte a hiányjelentéseket, ezeket Tatár gondosan bevezette egy vaskos könyvbe. Csak az időt kihúzni - gondolta Karlsdorfer. Bejönnek a szövetséges csapatok, eltakarodnak ezek a vandálok, mégiscsak úriemberek veszik itt át a kormányzást... visszajönnek Rőmerék Londonból, kifizetik a végkielégítésemet, veszek építőanyagot, felépíttetem Gödön a gyümölcsösben azt a kis házat, oda kiköltözünk a feleségemmel, és megírom az emlékirataimat a montenegrói harcokról. Így elmélkedett nap mint nap Karlsdorfer a térkép fölött. Bekarikázta az aznapi hadijelentés szerint Nyíregyházát vagy Szegedet, azután fogta a botját, és átballagott a kaszinóba.

Tatárnak az Andrássy út sarkán jutott eszébe, hogy nem írta alá a postát. Annyi baj legyen. Ma mennek el azok a levelek, vagy holnap, vagy el se mennek... Taxiba akart ülni, de nem kapott. Bosszankodva ment az autóbuszmegállóhoz. Ez is Karlsdorfer elmebaja: nem engedi a somosi bányából Pestre hozni a személyautót. Éppen ideje volna ezt a vénséget a pokolba küldeni. Semmit sem csinál, de mindent megakadályoz. Újabb hadirendelést vállalni: nem írja alá. A Ganz-Jendrassikot eladni? Nem szabad. Az autó ott marad, ahol van, a gépek ott maradnak, ahol eddig is voltak. Tatárt különösen a Ganz-Jendrassik-ügy érintette érzékenyen. Húszezer pengő províziót kapott volna a Terrachemia tulajdonosától, ha sikerül őméltóságát rávenni az eladásra.

Palánkay kedélyes leereszkedéssel fogadta főnökét.

- Üdvözlöm, öregúr. Hadd mutassam be a papámat. Nemes, nemzetes, nevezetes, vitézlő idősebb palánkai Palánkay Emil, volt nagybirtokos, volt huszártiszt és volt polgármester. Papa, te meg ismerd meg Tatár cégvezető urat, jóságos és megértő atyamesteremet, aki egyszer se nevezett hülye nyilasnak, amióta mi kerültünk hatalomra.

Tatár zavartan hümmögött.

- Emil, ne szemtelenkedj a cégvezető úrral. Az én fiam nagyon éretlen és meggondolatlan.

- Apai örökség - felelte Emil.

- A gyárról akart beszélni? - kérdezte Tatár.

- Persze.

- És mit?

- Például megkérdezni a cégvezető urat, hogy hogy van megelégedve a vállalat jelenlegi vezetésével.

- Sehogy.

- Egyezik a véleményünk - felelte Emil, és hátradőlt a karosszékben. - Tökéletesen egyezik. A pártban már szóltak is a barátaim, hogy jó lenne, ha kicsit megnézegetném az ügyeket. Úgy is, mint hungarista pártmegbízott.

- Ó, igen, természetesen.

- Nomármost ön mint a vállalat vezetője adhatna néhány felvilágosítást.

- Kérem, Emil, kicsi porszem vagyok én - tiltakozott a cégvezető. - Ha maga ott lenne az igazgatósági ülésen, láthatná, hogy nincs szavam. Ki akarta a német hadiszállítást? Én. Karlsdorfer letorkolt. Ki akarta eladni a Ganz-Jendrassikot? Én. Karlsdorfer tiltakozott.

- Hm. Karlsdorfer nincs hozzánőve a vezérigazgatói székhez - mondta Emil.

Idősebb Palánkay az Egyedül Vagyunkot lapozgatta, és szemmel láthatóan nem figyelt a beszélgetésre.

Tatár egy percig hallgatott.

- Mit gondol, cégvezető úr, ha Karlsdorfer őméltósága lemondana, mit lehetne csinálni?

- Lemondana? Dehogy mondana le.

- Elképzelhetünk olyan körülményt, amikor valaki szívesen lemond a vezérigazgatóságról. Például ha tudja, hogy azzal a börtöntől menekül meg. Nem?

- Ha Karlsdorfer lemondana, mi lenne a következő lépés?

- Megfelelő vezérigazgatót keresni. Olyat, aki hajlandó a haditermelés érdekeit szem előtt tartva... aki jól ismeri a vállalat ügyeit... vagyis semmiképpen sem külső ember - mondta ifjabb Palánkay, és kutatva nézte a cégvezető arcát.

- Helyes - mondta Tatár, és kihúzta magát.

- Összeköttetései legyenek...

- Úgy van.

- Tartsa szem előtt a többi igazgatósági tag érdekeit is.

- Ez természetes - jelentette ki Tatár, és mosolygott. - Hát akkor, kedves Emil, ne játsszunk tovább zsákbamacskát. Helyeslem a terveit, és nagyon köszönöm a bizalmat.

- Számítottam magára, Gyuri bácsi - mondta Emil, és barátságosan megveregette a cégvezető vállát.

- Majd maga vigyáz a fiacskámra - tette le kezéből az újságot idősebb Palánkay. - Én sajnos nem lehetek mellette, de maga mint az igazgatóság egyik tagja...

- Mi leszek? - hökkent meg Tatár.

- Úgy gondoltam, igazgató - felelte Emil.

- No, ne tréfáljon. És ki lenne a vezérigazgató?

- Hát én - jelentette ki az ifjú Palánkay, és keresztbe tett lábbal, előrehajolva nézte a cégvezetőt.

- Maga? Hiszen maga kiskorú.

- Emil fiamat nagykorúsítottam - felelte Emil helyett az apja, és barátságosan mosolygott.

Tatár megpróbált villámgyorsan gondolkodni.

Palánkay szívbéli barátja Kemény Gábor őméltósága, a nyilas miniszter. Talán még Szálasi is a komája. Karlsdorfer tehetetlen lesz vele szemben. Úgy látszik, itt komoly erők mozognak. Egyetlen feladat megalkudni velük minél előnyösebben.

- Feketét? Konyakot? - érdeklődött a szeretetre méltó házigazda.

- Közölje az együttműködés feltételeit.

- Gentleman agreementet akarok, Gyuri bácsi. Elvégre úriemberek vagyunk.

- Éppen azért csak írjatok le mindent két példányban, drága fiaim - tanácsolta az öreg, és maga elé húzta a konyakosüveget.

- Vezérigazgató ifjabb Palánkay Emil. Ügyvezető igazgató Tatár György. Helyes?

- Jó - mondta kurtán Tatár.

- Azért ne legyen olyan zabos, öregúr. Eddig életének minden napján igazgatói székkel kínálták?... Igazgatósági tagok... várjunk... mondjuk, a papa... Csutit benn kell hagynunk. Kinek van még részvénye?

- Jelentéktelen - mondta Tatár. - Rőmerék néhány távoli rokonának. Azok úgysem tudnak eljönni a közgyűlésre, vagy deportálták őket, vagy a gettóban ülnek.

- Akkor vegyük be a barátomat, Zsille doktort. Legfeljebb ajándékozunk neki tíz részvényt. Az apja a Nemzeti Bank főügyésze, majd ő elintézi a vagyonkezelés-átruházást.

- Én vállalom a Hofhauser-Rőmer-vagyon kezelését - mondta gyorsan Tatár.

- Bolondnak néz, öregúr? A részvénytöbbség jobb, ha a vezérigazgató kezében van.

- Vegyük be a megállapodásba, hogy amint Klagenfurtba jutunk, az értékeket el kell osztani. Fele-fele...

- Azt nem - mondta Palánkay. - Fele az enyém, a másik fele egyenlő arányban felosztandó az igazgatósági tagok között.

- Mii? Hogy a magáé a fele, és még a kedves papája külön is kapjon egynyolcadot, a barátja is, és nekem mindössze egynyolcad jusson?

- Hm. Ez valóban nem helyes - mondta Emil. - Legyen magáé egynegyed, és a három másik igazgatósági tag osztozzék a fennmaradó negyeden.

- Egyharmad az enyém, vagy nem tárgyalok - ugrott fel Tatár. - Nélkülem nem megy semmire. Rőmer Aladár részvényei nálam vannak, szólok Csutinak, szólok Meller ezredesnek...

- Figyelmeztetem, kedves cégvezető úr, hogy nálam ezzel a hanggal nem sokra megy. Nekem valóban kényelmesebb, ha együtt dolgozunk, de én megvagyok maga nélkül is. De azt szeretném tudni, hogy maga mit csinál, ha én...

- Hagyja abba, Emil. Az értékek egyharmada az enyém.

- A negyede.

Tatár egy percig gondolkozott.

- Hát legyen a negyede. Viszont az öcsém is igazgatósági tag lesz.

- Jó, arról lehet beszélni - vont vállat Emil. - Menjünk tovább. Az új igazgatóság megválasztása után azonnal eladjuk a bérházakat és a nehezen szállítható berendezési tárgyakat.

- Az eladást én lebonyolítom - mondta Tatár -, tudok a házakra vevőt.

- Az eladást a vezérigazgató és ügyvezető igazgató együtt bonyolítja le - felelte Palánkay.

- Helyes.

- A könnyen mozgatható gépeket és készárukat az igazgatóság nyugatra irányítja, hogy ott biztonságban legyen. Mondjuk, idősebb Palánkay Emil igazgatósági tag klagenfurti címére.

- Helyes.

- A somosi bányában levő személyautó a vezérigazgató és az ügyvezető igazgató rendelkezésére áll, akik csakis együtt hagyhatják el Budapestet. Palánkay vezérigazgató vállalja, hogy a nyilaskeresztes párt útján a személyautót mentesítteti a bevonulástól.

- Mikor beszélünk Karlsdorferrel?

- Akár holnap - felelte Emil.

Idősebb Palánkay zsebre dugott kézzel állt az ebédlőszekrénynek támaszkodva.

- Ne csináljatok feleslegesen nagy lármát és feltűnést. Karlsdorfernek is lehetnek ütőkártyái. Ha ti rárohantok, vitatkoztok vele, fenyegetitek, akkor még fogja magát, és ő sétál Bécsbe vagy Berlinbe az értékekkel, és bottal üthetitek a nyomát, vagy egy óra múlva berohan a svéd követségre, elmondja, hogy Angliában élő megbízói érdeke veszélyben forog. A svédek tiltakoznak, és mire észhez tértek, már valaki más a vagyonkezelő.

- Hát mit csináljunk, papa?

- Kolumbusz tojása - ugrott fel Tatár. - Betesszük a hivatalos lapba Karlsdorfer lemondását... meghirdetjük a közgyűlést... elintézzük a Nemzeti Bank-megbízást. Méltó még véletlenül se olvas hivatalos lapot... akkor szólunk neki, amikor már nem tehet semmit, amikor rendelet, paragrafus, törvény, minden a mi igazunkat bizonyítja.

- És ki írja alá a hivatalos lapnak szóló hirdetményt? Maga egyedül nem jegyezheti a céget.

Tatár legyintett.

- Majd a másik nevet Parker-tintával írom oda.

Idősebb Palánkay elragadtatva tapsolt.

- Zseniális. Ezt a megoldást kerestem. Koccintsunk a tervünk sikerére!

- Most már ihatunk nyugodtan - mondta Emil. - Mára nem kell tiszta fej.

Tatár késő este indult haza. Ifjú Palánkay kiállt az erkélyre. Tapinthatóan sűrű volt a sötétség a hegyoldalon. Csak az ég világított félelmesen.

Ifjú Palánkay Emil az elsötétített várost nézte. És azon gondolkozott, hogy mi mindentől szabadul meg, ha innen kijut külföldre.

Az anyja és két kishúga jutott eszébe, akik rátapadnak, elkönyörgik a pénzét. Lici, a "feleség", aki már túlságosan berendezkedett itt. Az egyetemen a le nem tett kollokviumok légiója, az irodában az elintézetlen aktákkal teli, ronda íróasztal. Újrakezdeni az életet, itt hagyni mindent... pénzt szerezni, utazni...

- Emil, telefon.

Idősebb Palánkay jött ki az erkélyre.

- Kikiabálom a torkomat, mit ábrándozol itt. Telefonon keresnek.

- Ki?

- Mit tudom én. Egyébként rádiót hallgattam. Cegléden benn vannak az oroszok. Egy héten belül intézz el mindent, és gyere.

- Ne félj, nem fogják Pestet olyan könnyen megenni - mondta Emil, inkább önmagát biztatva, és felvette a kagylót.

- Halló. Ja, Sassváry? Szervusz, öregem. Mit akarsz?

- Ki az? - kérdezte az apja.

Ifjú Palánkay dühösen legyintett. Egy pillanatra tenyerével befogta a kagylót.

- Sötét csirkefogó. Körzeti leventeparancsnok.

- Mi újság? - szólt bele Emil a telefonba. - Mi? Kitüntetést kapok? Miféle kitüntetést? Hová? A frontra?

Palánkay dermedten engedte el a kagylót. A rövid zsinóron árván hintázott a kagyló, de még másfél méternyi távolságból is hallani lehetett a fáradhatatlan kiabálást.

- Zárd el a rádiót, papa! - rontott Emil a másik szobába.

- Mozgósították az erzsébeti leventéket, és érdemeim elismeréséül századparancsnok leszek, indulhatok a frontra. Majd ha megvesztem, megdögleni...

- Azt kérdem tőled, fiam, lehet-e nagyobb kitüntetés és dicsőség, mint véredet ontani a földért, a szelíd folyóért és gazdag rónákért...

- Mi van veled, papa? Megőrültél?

- Saját művedből idéztem, kedves fiam. Tíz percen belül tűnj el. Legokosabb, ha valamelyik barátodnál alszol.

- Jó éjszakát, papa. Szeretnék már a Wörthi-tó partján sétálni. Ha Lici hazajön... Mondd neki azt, hogy önként jelentkeztem a frontra, már elmentem, sőt délután ötkor hősi halált haltam. Ő pedig csomagolja össze a holmiját, és menjen vissza a mamájához.

- Ahogy tetszik, édes fiam. Én csak holnapig maradok itt. A kulcsaidat hol adjam le?

- Küldd be Zsille doktornak a Szent Katalin-kórházba.

- Viszontlátásra Klagenfurtban.

- Viszontlátásra, papa. A rum a tálalóban van, pénz az úriszobában az íróasztalon. Más érték nincs itt, felesleges a szekrények zárait feszegetni.

Palánkay futva igyekezett lefelé a hegyről. Feje fölött fénysávok kúsztak, messze, Csepelen túl fények villantak. Ágyútűz.

- Nem, nem akarok a frontra menni - morogta önmagának Palánkay, és hátborzongató rémület fogta el.

A belgyógyászat az első emeleten volt, a főorvos szobája a folyosó legvégén. A csinos, barna hajú, fiatal lány sebes léptekkel ment végig a szürke olajfestékkel mázolt, barátságtalan, szűk folyosón. Az egész épületben éter-, jód- és az ebéd utáni főzelékszag terjengett. Két nővér állt az egyik ablaknál, élénken beszélgettek, összekulcsolt kézzel, nagyokat bólogatva. Néha felfigyeltek a betegszobákból jövő, szakadatlan csengetésre, de nem mozdultak.

A fiatal lány megállt a viharvert "Főorvos" tábla előtt, és bekopogott.

- Tessék.

Negyven, negyvenöt év körüli férfi állt a szobában a mosdónál, és a kezét szappanozta. Fejét oldalt fordította, hogy szemügyre vehesse a belépőt.

- Nini! A kis Orlay!

- Tanár úr! Battonya főorvos úr! Milyen boldog vagyok.

- No, üljön le gyorsan.

- Nem zavarom tanár urat?

Battonya János elmosolyodott, és végigsimította borostás arcát.

- Sosem zavar, kedves Mária, csak éppen hazafelé készülődtem kilencvenhat órás nem alvás és nem borotválkozás után.

- De akkor...

- Maradjon csak, kedves. És árulja el, mi járatban van.

- Itt szeretnék dolgozni.

- Nos?

- Az abszolutóriumom megvan, de még csak gyerekgyógyászatból szigorlatoztam. Most szeretnék belgyógyászatot könyvezni.

- Ráérne tavasszal.

- Nem akarok hónapokat elveszíteni.

- Légitámadás éjjel-nappal. Maholnap az egész kórházat leköltöztethetjük a pincébe. Nincs vidéken rokona?

- De van. Kőszegen. Csakhogy én itt akarok maradni. Nem vándorolok nyugat felé.

Most már kimondta, hát kimondta. Battonya csak nem lett fasiszta?

- Szóval szeretné, ha felvennék a kórházba?

- Nagyon szeretném.

- Két belgyógyászatunk is van.

- Bocsásson meg... de nagyon szeretnék ön mellett dolgozni.

- Hiszen nem is tudta, hogy itt vagyok - mondta Battonya.

- Nem tudtam. De ha már így van...

- Miért lett orvos?

Orlay Máriát olyan hirtelen éri a kérdés, hogy válasz helyett nagyot néz.

- Igen, azt szeretném tudni, hogy miért lett éppen orvos.

- Gyógyítani akarok.

- Kiket?

- Mindenkit, akinek szüksége van rám.

- Nagy szavak ezek... komolyan így érzi?

- Így érzem - mondta végül.

- Emlékszik, Mária... kitűnőre kollokvált nálam... tudja még, miből felelt?

- Emlékszem... az anamnézisről... a beteg kikérdezéséről, arról, hogy a jó orvos nem a betegséget látja csak, hanem az embert.

- Igen. Meg kell mondanom magának, Mária, hogy most ez nagyon, nagyon nehéz. Mert vannak olyan betegeink, akiknek a tüdőgyulladása gyógyultnak látszik... idebenn. De ha kiírjuk őket, holnap meghalnak, érti? Mert manapság az egészségesek is meghalnak... gyerekek, nők, férfiak. Nekünk minden életet meg kell mentenünk. Az orvostudomány nem azért száll szembe a tüdővésszel és tífusszal, az orvos nem azért virraszt éjjel-nappal a beteg ágya mellett, hogy meggyógyítsa, és azután átadja a gyilkosoknak. Így csak a hóhérok dolgoznak.

- Igen - mondta halkan Orlay.

- De nehéz... nehéz kiválasztani, hogy kit mentsünk meg a haláltól. Kevés az ágy. Borzasztóan kevés. Az ápolás rossz. Az ellátás rossz. Amikor az egyetemen tanítjuk, hogy gyomorfekélynél tejet kell adnunk és májgyulladásnál cukrot. De ha nincs...

Battonya felállt, hosszú léptekkel fel-alá járkált az íróasztala előtt.

- Nem azért mondtam ezt, hogy megrémítsem, hanem hogy tudja, mibe vágta a fejszéjét. Ha akarja, lehet itt könnyebb élete is. Tízezer pengőket vághat zsebre. Udvaroltathat magának. Sétálgathat egész nap.

Orlay Mária arcát vérhullám öntötte el. Battonya elszégyellte magát...

- Igazán nem akartam megbántani. De tudja, annyi mindenkiben csalódunk mostanában. No, fogjunk kezet. Én most hazamegyek. Jöjjön. Beáta nővértől kérünk mindjárt egy köpenyt. Azaz, bocsánat, nem is kérdeztem, még a felvételi formaságok elintézése előtt be akar állni?

- Szeretnék.

- Helyettesem, Pajor adjunktus. Mindjárt bemutatom.

- Kérlek, Zsolt, bemutatom kedves tanítványomat, Orlay Mária szigorló orvost. Nálunk fog könyvezni. Kérlek, vedd pártfogásodba.

Pajor doktor szemügyre vette a kolleginát tükörfényes, barna cipőjétől, hernyóselyem harisnyájától karcsú csípőjéig és hullámos gesztenyeszínű hajáig, azután barátságosan bólintott.

- Nagyon örülök. Igazán örülök.

- Hát én itt is hagylak titeket - mondta a főorvos.

- Mikor jössz be?

- Holnap reggel. Jelentsd, kérlek, az ágynyilvántartónak az öt szabad helyet.

Battonya kezet nyújtott, és elment. Pajor ránevetett Orlayra.

- Nagyon megijesztette az öreg? Nem mindenki olyan harapós ám itt, mint a főnök. Én például nagyon gyengéd tudnék lenni magához.

- Volna szíves megmondani, adjunktus úr, hogy mi lesz a feladatom?

- Szóval nem kell a barátság?

- Örülnék, ha munkámmal megérdemelném bizalmát.

Pajor ceruzáját forgatta, és gúnyosan elhúzta a száját.

- Mondja, maga még lány?

- Nem vagyok férjnél.

- Ha szabad kérdeznem, hány éves?

- Parancsoljon, adjunktus úr, az indexem. Benne vannak a személyi adataim.

- Á, nagyon köszönöm. Huszonhárom éves. És májusiban született. A legszebb hónap. Csupa szép lány születik benne.

- Hazamenjek, vagy részt vehetek már a délutáni viziten?

- Azt már megtartottam. Tulajdonképpen megkérném egy szívességre. Nekem ma este néhány órára el kell mennem, ha átvenné tőlem az ügyeletet. Persze ha bármi problémája van, megtalál telefonon, megadom a számot. Vállalja?

- Kérem.

- Sok dolga nem lesz. Ha valakinek éjszaka fájdalomcsillapító kell, azt a nővérek elintézik, fel se keltik magát. Szépen bemegy az inspekciós szobába, lefekszik a díványra, és olvas. Vagy alszik. A portásnak pedig letelefonál, hogy dobjanak ki mindenkit, hely úgysincs.

- Kérem, Battonya főorvos úr öt üres ágyat mondott.

- Hajjajaj, hol van az már? A kettes ágyra Kovács alorvos úr felvett egy tüdőst, két ágy nekem kell, másik kettőt Bencze doktor igényelt. Pótágyacska sincs már, nézze, itt van egy régi Színházi Magazin is, itt az inspekciós szoba kulcsa, vonuljon be, és olvasson. Viszontlátásra.

Orlay nem ment az inspekciós szobába, hanem érdeklődve járta végig a kórtermeket. Sorra bemutatkozott a nővéreknek, akik sötétkék apácaszoknyában, fehér fityulával nesztelenül jártak a folyosón.

A kórház betegfelvevő irodája és az ágynyilvántartó a földszinten volt, alig néhány lépésnyire a portásfülkétől. Egy inspekciós tisztviselő unatkozott csak az irodában. El kell küldeni mindenkit még akkor is, ha vért hány, még akkor is, ha a lába van eltörve. A szülészeten nincs felvétel, az asszonyokat már be se tudják vinni a szülőszobába, ott fektetik le őket, ahol éppen lehet, a kórtermek előterében, irodában. És az a rengeteg sebesült. A mentők minden légitámadás után próbálkoznak, hozzák autószámra a nyomorultakat, jajgató embereket. De Zsille alorvos úr már kiadta az utasítást, senkit sem lehet felhozni a sebészetre.

A szemüveges tisztviselő hitetlenkedve riadt fel, amikor a házitelefon felberregett.

- Szabad ágy a belgyógyászaton? Orlay Mária doktornő az inspekciós? Igenis, felírom.

Éjfél előtt a szemüveges, öreg Beáta nővér kopogtatott az ajtón.

- Beteget hoztak.

Orlay Mária felugrott, és kisietett a folyosóra.

A vizsgálószoba díványán negyven-negyvenöt év körüli asszony feküdt. Arcán verejtékcseppek fénylettek. Szemét behunyta, csak néha nézett fel zavaros, riadt tekintettel. Foga összeverődött, vacogott, két tenyerét a hasára tapasztotta.

- Hol fáj? - kérdezte Orlay, és leült az asszony mellé. Igyekezett a has legkevésbé érzékeny részén kezdeni a tapintást, de akárhol ért a feszes, duzzadt bőrhöz, az asszony fájdalmasan feljajdult, és csuklani kezdett.

- Hogy hívják? - kérdezte Orlay, és óvatosan, gyengéden folytatta a vizsgálatot.

- Kovács Sándorné - felelte a beteg fel-felszisszenve, alig hallhatóan. - Negyvenöt éves vagyok... délután óta fáj... de mit csináljak, gondoltam, elmúlik... nem akartam bejönni, négy kisgyerekem van otthon, az uram a fronton... gyárba járok...

- Legyen egy kis türelemmel, mindjárt visszajövök.

Orlay Mária kiment a folyosóra a telefonhoz, és felhívta a Pajor adjunktus adta számot. Vékony, nevető női hang szólt a telefonba.

- Ja, Pubit? A kórházból keresik? Küldöm.

- Mit akarnak? - reccsent köszönés nélkül Pajor hangja.

- Kérem, adjunktus úr, felvettem egy nőbeteget. Hasi fájdalmak, lázas, csuklás, minden valószínűség szerint ileus.

- Jó. Majd reggel a vizitnél megnézem.

Azzal a másik oldalon letették a kagylót.

Mária dermedten állt a folyosón. Alighanem megszakadt a vonal. Újra, idegesen tárcsázott. Megint a női hang, de most már ingerülten:

- Mit zavarják folyton? Nem lehet egy szabad estéje?

De azért odajött Pajor a telefonhoz.

- Kérem... én azt hiszem, nem lehet reggelig várni.

- Mit fontoskodik, kérem? Miért olyan sürgős? Rokona? Adjon neki fájdalomcsillapítót. Jó éjszakát.

Orlay Mária lángvörösen tette le a kagylót.

Hirtelen megjelent előtte a mondat, amit a belgyógyászati diagnosztikából kétszer húzott alá a jegyzetében:

"Akut hasi bántalmaknál a beteg sorsa rendszerint azon az orvoson múlik, aki először látta."

Visszasietett a vizsgálóba.

Az asszony halottfehéren, összeszorított szájjal, fel-felvinnyogva feküdt. Szaporán, felületesen lélegzett, néha nyitott szájjal felhorkant, és tovább csuklott. Amikor Mária belépett, az ajtó csukódására felnézett kérdő, könyörgő tekintettel. Orlay még egyszer gondosan megtapintotta a hasat. Közvetlenül a colon descendens fölött volt a legfájdalmasabb pont, tágult, tömött rész.

A műtét nem várhat reggelig. A félórák is számítanak.

Felugrott, és újra a telefonhoz rohant. Mielőtt tárcsázott volna, megkérdezte a tálaló előtt álló éjszakás nővért, hogy hol van az inspekciós sebész.

A nővér vállat vont.

- Kilenc óra tájban át szoktak menni a doktor urak a Vidám Gödörbe vacsorázni. De ilyenkor már nincsenek ott.

- Az inspekcióst kérdeztem.

- Az is.

- És ha baj van?

- Reggelre itt lesznek - felelte a nővér csendes, alázatos hangon, de félrehúzódó száján és villanó szemén látszott, hogy nem ért egyet az inspekciózás ilyetén módjával.

Legfeljebb dühös lesz, akkor is intézkedni kell - gondolta Mária, és újra tárcsázta Pajor doktor számát.

- Hát kérem, ez hallatlan... ez a cirkusz... isten bizony, nem értem magát. Olyan sürgős? Hát operáltassa meg.

És a kagylót lecsapták.

- Kérem, Annunziata nővér, legyen szíves, azonnal nézze meg, hogy van-e itthon valaki a sebészek közül. Ha alszik is, keltsék fel a nevemben.

Annunziata nővér öregesen, nehéz léptekkel elcsoszogott. Mária bement a beteghez, és pulzusát számlálta az alatt a három végtelen perc alatt, amíg a nővérre várt.

Három perc múlva Annunziata nővér visszaérkezett.

- Zsille doktor úr a szobájában van.

- Melyik a szobája?

- Itt az emeleten a csapóajtón túl.

- Köszönöm, bemegyek hozzá.

Orlay Mária kopogására álmos, ingerült hang felelt.

- Ki az ördög már megint?

- Orlay Mária szigorló orvos, a belosztály inspekciósa.

- Mit akar?

- Ileusműtétet kell végezni.

- Jóságos isten, most? - méltatlankodott a hang.

- Sürgős.

Az ajtón keskeny rés nyílt, Zsille doktor kócosan, pizsamában megállt a küszöbön.

- Kérem, bocsásson meg, hogy felköltöttem, operálni kell.

- Nincs holnap szabad műtőasztal.

- Nem is holnap... most rögtön.

- Mo-ost? Éjszaka? No, ne tréfáljon. Először nem is én vagyok az inspekciós, tehát semmi közöm hozzá. Másodszor adok magának egy egész életre szóló jó tanácsot. Sohasem kell izgulni. A betegnek reggel nyolckor fájdul meg a hasa, de éjfélkor jön be vele a kórházba, mert akkor ér rá. A betegek szépen ki szokták bírni reggelig. Adjon neki szevenált.

- Kérem, alorvos úr, legalább nézze meg.

- Olyan szép?

- Negyvenöt éves munkásasszony, négy gyereke van.

- Mosónő volt az anyja és apját leütötte a hajókötél. Ha... ha... hapc... bocsánat...

Ödön az orrához kapott. Hatalmasat tüsszentett.

- Még megfázom. Én lefekszem. Feküdjön le maga is. És biztosíthatom, hogy a teremtő atyaistennek se nyitom ki még egyszer az ajtót.

Beáta nővér vizes kendővel törülgette az asszony arcát, mikor Orlay visszatért...

- Mi van?

A nővér legyintett. - Ha nem operálják, ennek a szegénynek reggelre vége.

Én megoperálom - gondolta Orlay Mária, és ajkát harapta idegességében.

- Mondanék én valamit, doktornő, kérem. Meg kellene nézni Ács doktor urat, hátha itt van. Igaz, hogy ő a szülészeten van, de nagyon rendes ember.

- Nézze meg, Beáta nővér.

Két perc sem telt el, és Beáta nővér magas, fiatal orvossal jött vissza. Ács István doktor éppen csak bemutatkozott, és máris a beteghez megy. Orlay figyeli gyors, biztos mozdulatait, ahogy a beteg asszonyt vizsgálja.

- Ileusra gyanakszom - mondja Mária.

- Bizony az. Itt a röntgentől sem lennénk sokkal okosabbak... ne is húzzuk vele az időt. Gyorsan vért levenni, és gyerünk a műtőbe. Beáta nővér, kérem, legyen szíves Ferit felkelteni, a kettes műtőt készítsék elő, és nézzék meg gondosan, hogy jók-e az ablakon az elsötétítő papírok. Még az hiányzik, hogy légitámadást kapjunk közben. Kérem, kollegina, magának is be kell mosakodnia, mert csak egy műtőslegényem van, különben ketten leszünk.

Feri, a műtőslegény, Vödrös bácsinak, a portásnak a fia.

Az öreg betotyog a portásfülke melletti lakószobába, felrázza a fiát. - Ács doktor úr hívat, sürgős műtét van. - Vödrös bácsi visszamegy a posztjára. Néhány pillanatig volt csak távol, de ez alatt a rövid idő alatt hozott oda ördög egy talpig feketébe öltözött, karszalagos nyilast.

- Megveszett maga? Hol mászkál? Nem tud a helyén maradni?

- Már itt is vagyok, kérem szépen, mit tetszik parancsolni?

- Zsille doktort keresem. Mondja, hogy Palánkay van itt.

- Méltóztassék helyet foglalni. Egy pillanat...

A házitelefon csöng, csöng, senki sem veszi fel. Vödrös bácsi újra próbálkozik, és közben magyaráz.

- Mert megesik, hogy nincs a szobájában... osztályon van... vagy nagyon mélyen alszik... vagy kihúzta a telefont... vagy hogy nincs is idehaza...

A telefon újra hasztalan csöng.

- Na, mi lesz.

- Nem tudom... nem veszi fel.

- Akkor felmegyek magam.

És már indul is. Léptei csattognak a folyosó kövén. A halványkék kórházi fény, az undorító jód-, éter- és vérszag felkavarja a gyomrát. Felsiet az első emeletre, a csapóajtónál balra fordul a sebészeti folyosóra. Palánkay megáll Zsille ajtaja előtt, és bekopog. Semmi válasz. Oldalt meglátja a csengőt, megnyomja. Nem jelentkezik senki. Ököllel megy az ajtónak. De erre a szomszéd szoba nyílik, és egy méltatlankodó apáca dugja ki a fejét.

- Tessék csöndben maradni. Mit akar itt?

- Zsille doktort keresem.

- Szíveskedjék talán reggel visszajönni, lehet, hogy bement a városba.

Palánkay nem felelt, hanem újra dörömbölt.

- Sajnos meg kell mondanom, hogy nincs férőhelyünk.

- Ne avatkozzék a dolgomba.

- A dörömbölést tessék abbahagyni, mert kivezettetjük. Itt betegek alszanak.

- Engem akar maga kivezettetni? No, próbálja meg.

- Ne tessék itt kiabálni.

- Eh! - Palánkay mérgesen legyintett. Úgy látszik, ez a hülye Eödön tényleg elcsavargott. Majd csak hazakerül.

Azzal letelepedett az egyik nádszékre, a másikra felrakta a lábát, és elaludt.

Nem hallotta, hogy a folyosón jönnek-mennek, hordágyat visznek. Ővele sem törődött senki. Csak amikor úgy óra tájban Orlay feljött a műtőből fáradtan, izgatottan, akkor vetett egy futó pillantást a karjára görnyedő, félig nyitott szájjal alvó Palánkayra.

- Zsille doktort várja - mondta az apáca Orlay kérdő pillantására válaszolva.

Palánkay reggel fél hétkor arra ébredt, hogy a dagadt Eödön áll előtte teljes orvosi díszben, és röhög.

- Hát te voltál az éjjeli látogató, te hólyag? Miért nem kiabáltad be a nevedet? Hát honnan tudjam? Nő volt nálam, te szerencsétlen, nem akartam felkelni. Azt hittem, megint operálni hívnak, vagy valami pénzes zsidó keres. Úgy küldik most hozzám az ilyen ügyfeleket, egyiket a másik után... Na, gyere be a szobámba. Mit iszol?

Palánkay rövid pillantást szentelt Eödön szobájának. A falon szőnyegek, az íróasztalon vázák és serlegek.

- Mintha birkózóbajnok lennél - mondta Palánkay, és beült egy karosszékbe.

- Hálás pácienseim szeretete.

- Eödön, mondd meg igaz lelkedre, hozzányúltál már beteghez?

- Csak a legvégső esetben. Ezért olyan hálásak - felelte Zsille, és nagyot nevetett saját mondásán. - Én mostanában kizárólag ágyak kiadásával foglalkozom. Kényelmes kórházi ágy, feje fölött láztáblával ötezer pengő, magas lázzal hatezer, műtéttel tízezer.

- És nekem mibe kerülne?

- Jóságos isten, csak nem akarsz befeküdni?

- De!

- Megőrültél?

- Nézd, öregem.

- Szóval behívót kaptál.

- Kérlek... nem egészen... kitüntetésképpen akarják, hogy vezényeljek egy leventeszázadot. Tudod, hogy szívvel-lélekkel szolgálom a totális háború ügyét...

- Te, ne dadogj úgy, mint egy berezelt zsidó. Átvetted a behívót?

- Nem... Sassváry... apámmal beszélt telefonon.

- Aha. Mikor történt ez?

- Tegnap este.

- Vakbeled, sérved, aranyered, mandulád van?

- Te, ne hülyéskedj.

- Várj. Legjobb a mandula. Azzal kihúzhatsz itt egy hetet. Van itt egy munkaszolgálatos gégész. Nyisd ki a szádat.

Palánkay ijedten tátotta ki a száját.

- Na, ezt kidobjuk. Mandula úgyse kell az embernek, Amerikában minden újszülöttnek azonnal kiszedik a vakbelét és a manduláját.

- Nem lehetne valami mást... tüdőgyulladást, ilyesmit?...

- A belgyógyászattal nem vagyok jóban. Pajorék külön kasszára dolgoznak. Várj, írok neked egy felvételi cédulát, szaladj le a földszint négybe. Addig beszólok a műtőbe.

- Nem lehetne... esetleg kivizsgálásra felvenni?

- Ha akarod, hogy az első razzia elvigyen.

- Te, nagyon fáj?

- Jóságos Isten. A múltkor itt volt egy baka, négy ujját vágta le baltával, hogy ne vigyék ki a frontra... itt kötöztük be, azután elvitték agyonlőni... te meg a vacak manduláidat félted. Tegnap bejött egy zsidó, textilüzlete volt a Sas utcában, húszezret ígért, ha kivesszük az egyik veséjét! Egészséges veséjét! Na, eredj már. Földszint négy, hármat kell kopogtatni.

A földszint négy ajtaja be volt zárva.

Kinn a folyosón se pad, se semmi.

Komor, rosszkedvű embertömeg sorakozott az ajtó előtt. Öregasszonyok, rongyos cipőben, síró gyerekek, sovány, vértelen arcú terhes asszonyok, akiknek előreugró hasa szinte már külön látszott élni, felkötött karú és vérző sebesültek. Álltak szó nélkül, de annál többet köhögtek, sóhajtoztak.

Palánkay nem állt be a sorba. Megzörgette a négyes ajtaját, és fütyörészve ment tovább, amikor érezte a rátapadó ellenséges tekinteteket.

Kívüle még egyvalaki nem állt a sorba. Fiatal, legfeljebb huszonöt éves őrmester, két sebesülési éremmel a mellén, szőke asszonykát támogatott. Az asszony teherben volt. Időnként nekidőlt a falnak, és eltakarta az arcát. Az őrmester ilyenkor odarohant a négyes ajtóhoz, ütötte, rúgta.

Az ajtótól talán egyméternyire a néhány négyzetcentiméteres tejüveg figyelőablak kinyílt, és egy sörtebajuszos, szemüveges, sovány, kopasz fejű tisztviselő kiszólt rajta:

- Tessék abbahagyni végre a cirkuszt. Nincs még ágyunk a szülészeten. Tessék várni tizenegyig, talán vizit után lesz.

- Akkor mondja meg a gyereknek, hogy várjon. Kétszer sebesültem, tizennégy hónapig rohadtam kinn a fronton, ennyi nem jár nekem? Vegyék fel az asszonyt, érti, vegyék fel, disznó gazemberek. Mire való a kórházi ágy? Ki fekszik rajta, ha a frontkatona feleségének nincs hely?

Az asszonyok karéjba gyűltek az egyre keservesebben kínlódó fiatalasszony körül.

Palánkay a száját rágta. Most jut eszébe, hogy Eödön úgy mondta, hogy hármat kell kopognia. De ha most bezörget, ezek agyonverik.

- Palánkay úr! - hallotta a nevét. A kisablakon kinyúlt a kopasz fej.

- Miért nem méltóztatott kopogni?... Zsille főorvos úr már telefonált.

Az őrmester megint odarohant. Bal öklét az ablakretesz alá tartotta, hogy be ne csukhassák.

- Vegyék fel a feleségemet... vissza kell indulnom a századomhoz... protekciósnak van hely...

Palánkay elkapta a kék színű beutalócédulát, és hátrább lépett. Abban a pillanatban a tisztviselő rácsapta a fel-le húzható ablakot az őrmester kezére. A fiatal katona arcát elöntötte a vér, jobb kezével előrántotta a bajonettjét, és keresztüldöfött az ablakon. Üvegcsörömpölés, a szemüveges tisztviselő vérfagyasztó ordítása, a vajúdó asszony jajgatása töltötte be a folyosót...

Eödön az emeleti folyosón várta.

- Mozogj, öregem. Húzd fel azt a pizsamát, és gyere a műtőbe.

Magas, harminc év körüli orvos állt a műtőben. Palánkay megdöbbenve látta, hogy fehér köpenyén sárga karszalagot visel. Ez akar hozzányúlni?

- Éhgyomorral van? - kérdezte Palánkaytól.

- Igen - felelte, és gombócot érzett a torkában.

- Oda ülj le - mondta Eödön.

A másik orvos lehajtotta a gégetükröt.

- Szerintem kár ezeket a mandulákat kidobni.

Eödön vállat vont.

- A betegnek fulladásos panaszai vannak. Egyébként is utasítom.

- Kérem - felelte az orvos, és leült Palánkayval szemben, a széket egész közel húzta a megremegő pácienshez.

Palánkay egyszerre rettenetesen rosszul érezte magát. Fázott, borzongott, émelygett, legszívesebben hangosan sírt volna.

Az orvos, mintha mindebből semmit sem vett volna észre, nyugodtan adta utasításait a műszereket adogató műtősnőnek és a Palánkay fejét szorító műtősnek. Palánkay éles szúrást érzett a torkában, a gyomra felfordult, levegő után kapkodott, nyelve megdagadt, szájpadlása mintha megbénult volna. Hosszú tűk és ollók csillantak az orvos kezében, erre rémülten lehunyta a szemét.

- Nyissa ki a szemét, és ne feszítse a száját.

Egy pillanatra felnézett. Az orvos hüvelykujját látta. A hüvelykujj rövidre vágott körme fölött megcsillant egy rubin vércsepp. Körbefutott a rózsaszín körömágy peremén, majd lecsöppent a bőrkötényre. Most egy második...

- Vér... az én vérem... a vérem folyik...

Amikor felébredt, a sebészet kettes számú különszobájában feküdt.

Eödön ott ült az asztalnál, egy szék karjára rakta a lábát, kekszet rágott, és a Brave New Worldöt olvasta. Derűsen nézett rá.

- No, te hős életben maradtál?

- Kérlek, én nem értem... - nyögte keservesen Palánkay.

- Ne beszélj, mert fáj a torkod. Az egyik mandulád kinn van, a másikat elteheted a jövő világháborúra. Olyan szabályos hisztériás rohamot kaptál, hogy az idegosztály tanársegéde dolgozatot fog írni rólad.

Palánkay kínosan nyelt.

- Itt maradhatsz, öregem, mint dilis, ameddig csak akarod. Mit vágsz ilyen pofát? Az élet szép, senki sem akar meghalni. Úgy viselkedtél, ahogy férfihoz méltó. Egyébként örökké hálás lehetsz nekem. Egy nyolcezer pengős pókot raktam ki miattad ebből az ágyból. Délután bejövök hozzád, behívom a szemészetről a kis Rónát, és kártyázunk. Viszontlátásra, tábornok.

Palánkay megigazította torkán a vizes törülközőt, nyöszörögve feljebb emelte a fejét. Eödön azt hiszi rólam, hogy gyáva vagyok... - gondolta álmos kábulatban. - Gyávaság, ha az ember megóvja magát nagyobb tettek érdekében? Ha megfordulna a hadiszerencse...

Kinn az utcán gyanúsan felbúgott valami. Mentőautó? Nem, ijesztőbb. A folyosón kiabálás: hordágyakat a súlyos betegeknek. Kolompolás. Jaj, istenem, csak nem légitámadás - rémült meg Palánkay. - Hol van itt az óvóhely... még itt hagynak, nem lehet kibírni ezt a háborút.

Meller ezredes behívatta Csutit.

A főmérnök néhány hónap alatt nagyon lefogyott. A zászlósegyenruha lötyögött rajta. A bőre sárgás volt és petyhüdt, szemhéja vizenyősen duzzadt.

Szabályosan jelentkezett a katonai parancsnok előtt.

- Üljön le, főmérnök úr - mondta Meller. Csuti meghajtotta a fejét, és leült a dohányzóasztal melletti karosszékbe.

Az ezredes nyújtotta a cigarettatárcáját.

- Köszönöm, nem dohányzom.

- Ön mostanában igen rossz bőrben van.

Csuti elhárító kézmozdulatot tett.

- Bolondság volt önt behívni. Több. Gyalázat. De erről nem tehetek. Szívem szerint már régen leszereltettem volna, de nincs rá mód.

- Mit óhajt tőlem az ezredes úr?

Meller a szájába harapott.

- Főmérnök úr, engem ma reggel behívattak a minisztériumba. Azt kérdezték, hogy lehet ekkora selejt. Hogy lehet az, hogy négy hónapja egy tisztességes vagon nem ment ki a B-16-os alkatrészből? Én persze nem tudtam rá válaszolni. Hogy a fenébe tudnék. Nem vagyok én műszaki ember. De azért egészen ostoba sem vagyok. Nézzen csak ide. Bekérettem az öntöde régi termelési jelentéseit. Ezerkilencszázharmincnyolc augusztusában három és fél százalék selejt, ezerkilencszázharminckilenc augusztus: három százalék selejt, ezerkilencszáznegyven augusztus: négy százalék selejt... ezerkilencszáznegyvennégy augusztus: huszonnyolc százalék selejt... szeptember: harmincnégy százalék selejt, október: huszonkilenc százalék selejt! Hát ilyen csoda nincs. Ezt magyarázza meg nekem!

- Megmondom önnek, ezredes úr. A gyakorlott munkásokat kivitték a frontra. A szén csapnivaló. Luxembourg-i nyersvas nincs. És egészen másfajta öntvényeket kell csinálnunk, mint azelőtt.

- De megengedem, hogy kétszer annyi lehet a selejt... a háromszorosa lehet! Az ötszöröse! De itt nyolcszor, tízszer akkora selejt van. A november első hetéről ne is beszéljünk! Negyvenhét százalék!

- Ha nem bíznak bennem, joguk van hadbíróság elé állítani. Vagy küldjenek a frontra.

- Főmérnök úr, én tudom, hogy nem maga... de a maga segítségét kérem... nézze, beszéljünk úgy, ahogy az ember az emberrel. Nekem családom van, ötvenhét éves vagyok, négy kisunokám van. Nem akarom a háború végét a Margit körúton tölteni. A frontra se vágyom. Ugyanakkor jól tudom, mint ön és mint minden józan ember, hogy ez a háború már elveszett... Makónál folynak a harcok...

- Kérem, ezredes úr, én nem politizálok.

- Az isten szerelméért, csak nem hiszi, hogy be akarom ugratni magát valamibe? Hát miért nem mer kimondani egy őszinte szót? Én olyan nyíltan beszéltem önnel.

- Biztosíthatom, ezredes úr, hogy azt mondom, amit érzek.

- A honvédelmiben ma azzal fenyegettek, hogy ha két héten belül nem szállítunk le tízezer hibátlan darabot, engem leváltanak, magát kidobják a frontra, a gépeket elszállítják, az egész gyárat nyugatra telepítik.

- Biztosítsa a műszaki feltételeket, akkor lesz B-16-os.

- Mik azok a feltételek?

- Holnap reggel átadom a legszükségesebb anyagok listáját és azoknak a névsorát, akiket okvetlenül vissza kell hozni a frontról.

- Rendben van. Látja, ez derék beszéd. Egy korty barackot csak iszik? Ja, bocsásson meg, persze a veséje miatt...

És az ezredes barátságosan szorongatta a zászlós kezét. Semmi baj. Reggelre elkészül a lista, azt beadja a minisztériumba, azt úgyse intézi el senki.

Csuti visszament a szobájába. A veséje fájt, émelygett, dühösen dobolt az ablakon. Tulajdonképpen mi köze neki az egészhez? Az ő gyára? Tőle készítsenek ágyúalkatrészt, rakétarepülőt, V-8-at, ami jólesik. Meddig fog még élni ezzel a beteg vesével? Két évig? Háromig? Legfeljebb ha tízig. És még családja sincs.

- De nem - mondta hangosan önmagának -, azért ott még nem tartok, hogy Hitlert segítsem. A fene egye meg őket ott, ahol vannak. És ha megnősülnék, és fiam lenne? Tényleg, miért nem nősülök meg?

Felvette a köpenyét, és kiment az autójához. A Topolino mellett ott állt Homok Jani.

- Nicsak, hát te mióta vársz rám?

- Régen, főmérnök úr.

- Mi baj?

- Főmérnök úr hallotta a rendeletet?

- Melyiket?

- A szomszéd konzervgyár már megkapta a parancsot. Kezdenek minket nyugatra telepíteni.

- No, öntödét bajos teherautókra rakni.

- Azt bajos. De a gépeket le lehet szerelni.

- Ez igaz.

- Arra gondoltunk, hogy el kéne ásni a csapágyakat meg a vídia késeket.

- Ki az a gondoltunk?

- Hát... gondoltuk.

Homok Jani elvörösödött.

- Aztán mi van neked abból, ha elássátok? A tied a gyár?

- Nem.

- Hát akkor mit bánod, hogy ki viszi a vídiát, hová viszi?

- Bánom. Mert ha nincs gyár, nincs kenyér.

Csuti az autónak támaszkodott. Fáradtan kérdezte:

- Hogy vettél magadnak annyi bátorságot, hogy hozzám gyere?

Homok Jani szótlanul vállat vont.

- Nem féltél, hogy feladlak a katonai parancsnoknak?

- Nem ad fel.

- Honnan tudod? - és a főmérnök arcán halvány mosoly futott át.

- Nem ad fel. Maga nem olyan.

- Nem olyan? Hát milyen?

Homok Jani sután elmosolyodott.

- Úgy gondolom, olyan... olyan, aki nemcsak azért önti a vasat, hogy vas legyen, hanem hogy az emberiségnek szolgáljon.

- Az emberiségnek szolgáljon - morogta Csuti. - Hát igen. A gránáthüvely mindenesetre jól szolgálja. - Aztán hirtelen felcsattant.

- Mi a fenének szóltál nekem erről az elásásról?

- Csak azért, hogy írná alá, főmérnök úr, ezt a pár raktárutalványt.

Egy pillanatig habozva tartotta kezében a cédulákat, de aztán elővette a töltőtollal, és szignálta valamennyit.

- Te Jani, miért volt megint annyi selejt a B-16-nál?

- Nem tudom, főmérnök úr. Mindent elkövettünk.

- Két hétig vigyázzatok egy kicsit jobban.

- Igenis, főmérnök úr.

Homok Jani zsebre vágta az utalványokat, köszönt, és visszasietett a gyárudvarra. Halász Pál, egy negyven év körüli formázó, megállította.

- Láttam ám, hogy nagyon beszélgettél a főmérnökkel.

- Hát. Beszélgettem.

- Mit akart?

- Jól letolt a selejt miatt. Megint te rontottad a legtöbbet.

- Én nem rontottam, hidd el. Valaki letört egy darabot a formaszekrényből.

- No, csak hagyd, jó formázó, aki nem nézi meg a mintát, amikor kezd. Majd legközelebb hallgasd te Csuti áldásait, ne az én fejemet mossa miattad.

Halász továbbment. Jani pedig hazasietett.

Csuti az elsötétített utcákon át robogott a Kamaraerdő felé. A város szomorúan, feketén maradt el mögötte.

Furcsa, sosem hittem volna, hogy szeretnek - gondolta a mérnök. És eszébe jutott, micsoda ellenkezés és gyűlölet fogadta, amikor évekkel ezelőtt elrendelte, hogy szereljenek bélyegzőórát a gyár kapujához. Az órán jelzőcsengő volt, és aszerint, hogy hogyan állították be, minden ötödik vagy nyolcadik vagy akár tizennegyedik bélyegzés után megszólalt a csengő. Akinél csengetett, annak be kellett mennie motozásra a portásfülkébe. Pár nap múlva elterjedt, hogy az órában mágnes van, és akinek a zsebében fémtárgy lapul - egy-egy elemelt szerszám vagy lemezdarab -, annál csenget. Egy Pákoli nevű segédmunkás fogadott a komájával egy liter borba, hogy ő majd kitudja, hogy van-e mágnes benne. Másnap tízen is izgatottan körülállták, amikor hazafelé menet bélyegzett. Megrántotta a fogantyút. Az óra csengetett. Pákoli elsápadt. "Mégis igaz lesz, amit erről a fránya másináról beszélnek. Itt van, magamhoz vettem a pléh cigarettadobozomat... nem megérezte?" - Röntgenszeme van, mint a Csutinak - mondta erre valaki. És attól kezdve az órát is úgy emlegették, hogy "a Csuti".

Az autó egyenletes, duruzsoló bugással futott az országúton. És a háború után nem is lesz rossz, hogy lesz vídiánk és csapágyunk. De legalább legyen annyi eszük, hogy olajos rongyba csomagolják, különben a földben tönkremegy...

A kedves, ismerős dunántúli dombok békésen aludtak a holdfényben. De messziről a háta mögül robbanások, ágyúdörgés zaját hozta a szél.

A fene egye meg Mellert, a német hadvezetőséget és a gránáthüvelyeket. Én nem fogom meghosszabbítani a háborút, nem én, még két másodperccel sem.

A körorvoslakás előtt önkéntelenül lassított, azután elkáromkodta magát. Épp egy hete, hogy az orvos Sopronba költözött, és önként jelentkezett német hadikórházba.

Visszakapcsolt a hármasba, és teljes erővel taposta a gázt.

Kemenes Tibor a vadászkastély átadása óta legfeljebb ha kétszer, messziről látta Theimer századost. Éppen ezért sóbálvánnyá vált meglepetésében, amikor kopogtattak szobája ajtaján, és a küszöbön Karl Theimer százados állt.

Theimer gondosan leverte cipőjéről a sarat, sapkáját kezében tartotta, zavartan mosolygott, és tenyerével törölgette arcáról az esőcseppeket.

- Grüss dich, Tibor.

Kemenes főhadnagy rádiót hallgatott éppen. Karl Theimer egy darabig várt, zavartan nézett körül az alacsony, gerendás szobában. Azután kínálás nélkül leült az asztalhoz. Theimeren most is századosi egyenruha volt, de megsoványodott, csontos arca, görnyedten előrehajló válla, mély, sötétkékkel árkolt szeme ezerszer inkább a régi Karlira emlékeztetett. Csak éppen megöregedett. Inkább hatvannak nézni, mint huszonötnek.

- Tibor... én hittem abban, amit csináltam - mondja Theimer százados olyan halkan, hogy Tibor inkább sejti, mint érti a szavakat. - Ne hidd, hogy pénzért vagy karrierért... én hittem a háborúban, hittem, hogy utána valami jó jön... én azt hittem, hogy igazunk van. És hogy megnyerjük a háborút.

Kemenes nem felelt. Karl Theimer szürke szemét nézte. Hány agyonbombázott falut, hány megölt kisgyermeket láthatott ez a szempár?

Theimer nem nézett vissza rá. Üres tekintettel az ablakot nézte, az üvegablakon túl az esős, rosszkedvű tájat. Azután lassan felállt, felvette az asztal sarkáról a sapkáját. A szája újra mozdul, de nem szól semmit. Megfordul, és anélkül, hogy kezet fogtak volna, megindul az ajtó felé.

Marasztalni kéne - gondolta Kemenes, de nem tudott szólni. - Különben... éntőlem menjen a pokolba. Talán egy kicsit többet ivott, azért jött rá a gyónhatnék.

De amikor Theimer becsukta maga mögött az ajtót, fojtó, szorító érzés ragadta meg a torkát, és a szorítás egyre fájdalmasabban húzódott lejjebb a szívére.

Vissza fog jönni - gondolta, és fel-le járkált a szobában. Megállt a rádiónál, csavargatott rajta, azután kézbe vett egy könyvet, és ledobta. - Mocskos náci lett belőle... Nem volt nála jobb barátom.

Félóra múlva kopogtattak.

Összerezzent, és túl hangosan mondta a "szabad"-ot.

Percz Tamás lépett be.

Izgatottan, csapzottan, sapka nélkül.,

- Tibor, tudod?

- Mit?

- A németek... a stukások kiürítették a repülőteret.

- Ne hülyéskedj. Mi nem kaptunk semmi parancsot.

- Azt most várhatod. Az oroszok itt vannak a Dunántúlon. Azt mondják, hogy Dunaföldvár alatt tíz helyen lépték át a Dunát. Óriási, mi? Mindenki azt várta, hogy Pestet keletről fogják támadni, erre bekerítik...

- Hát ezért...

- Mit mondasz?

- Semmi... csak... különben várj itt rám, öregem, én utánanézek, hogy mi igaz a kiürítésből.

Kemenes futólépésben ment végig a parkon. A kerítésen túl csúszós, agyagos volt a föld, és tócsákban állt meg rajta az esővíz. Tejszínű köd úszott a fák között, alig látott el a barakkokig.

Tamás igazat mondott, folyt a kiürítés.

Délután ötkor még építették a repülőtér beton kifutóját. Fél hatkor már megkapták a németek a parancsot a repülőtér kiürítésére és robbantására. A munkaszolgálatosokat összeterelték, még annyi időt sem kaptak, hogy hátizsákjaikat megtömjék, és hátukra vegyék. Gyalogszerrel útnak indították őket Fertőrákos felé. A stukások is percek alatt útra készen álltak. A repülőgépek felszálltak, csak a műszaki személyzet maradt ott előkészíteni és végrehajtani a repülőtér felrobbantását. Füleky őrnagy, a RÉP kirendeltség parancsnoka, nem volt az irodájában, még délben bement Székesfehérvárra a rokonaihoz. Lőkössy hadnagy kétségbeesetten próbált kapcsolatot teremteni a budapesti RÉP-pel.

A német műszakiak egyik csoportja csomagolt. Minden megmozgathatót és ellophatót ráraktak a teherautókra. Természetesen a RÉP autóit is igénybe vették. Bajor zászlós, egy ijedt képű, szőke fiú, tehetetlenül nézte őket. Kemenes fogadta Lőkössy ijedt jelentését.

- A németek megmondták, hogy egy órán belül el kell tűnni innen, mert robbantanak. Pest nem jelentkezik. Az őrnagy biztosan részegen döglik valahol...

- Be kell menni érte Fehérvárra.

- Nincs autónk. Különben is... azt is beszélik, hogy Szolgaegyházánál áttörtek az oroszok.

- Mi az, már te is elhiszed a rémhíreket? Légy szíves, szólj Bajornak, hogy kerítse elő Percz őrmestert, és szerezzen nekem egy motorbiciklit. Majd én bemegyek az őrnagyunkért. Te pedig próbáld felhívatni Pestet.

A telefonos tizedes buzgón tekergette a bedöglött készülék fogantyúját. Kemenes Tibor bement Füleky őrnagy szobájába, és hatalmas rántással feltépte az íróasztalfiókot. Néhány kimaradási engedély és szabadságlevél-blanketta hevert a fiókban, felmarkolta, és zsebébe gyömöszölte. A körbélyegzőt Lőkössy hadnagy íróasztaláról vette el, de a hosszúkás fejbélyegzőt nem találta. Lőkössy már jött is vissza.

- Motorbicikli van, de Percz őrmestert nem találjuk.

- És mi van a pesti telefonnal?

- Reménytelen. Nem jelentkezik.

- Este nyolcnál hamarább aligha tudunk visszatérni. Az iratokat csomagoltasd össze, és vitesd be a faluba a szállásodra. Mi is odajövünk majd.

- Megértettem - csapta össze a bokáját Lőkössy.

- Mindenesetre kiállítunk valamennyiünk számára a soproni kiegészítőhöz szóló menetlevelet. Ha éjfélig nem jönnénk vissza, induljatok el. Add ide a fejbélyegzőt, és adj menetlevélűrlapokat. És nézz utána, miért nem jön Percz őrmester.

Lőkössy készségesen engedelmeskedett.

Kemenes mindenekelőtt a zsebében levő üres blankettákat bélyegezte le, azután kiállította a menetleveleket.

Lőkössy visszajött. Percz Tamást félórával ezelőtt látták a gazdatiszti lakás felé menni, de nem jött még vissza.

- No, majd én utánanézek - állt fel Kemenes. - Úgyis be akartam még szaladni a szállásomra.

Tamás türelmetlenül járkál fel és alá.

- Csakhogy visszajöttél. Ugye, igaz?

- Több mint igaz. Szereztem egy motorbiciklit. Azonnal indulunk.

- Hova?

- Majd útközben megbeszéljük. Most rohanás.

- És a holmink?

- Több is veszett Mohácsnál. Legfeljebb a Candide-ot hozom magammal. Nem rossz az, ha az ember néhányszor elolvassa, hogy ez a világ a létező világok legjobbika.

A fehérvári országúton csak lépésben tudtak haladni. A sötét, bomba szaggatott, harckocsi feltörte úton végtelen menet jött szemközt. A motorbicikli városi lámpáján is sötétkék fényfogó volt, alig néhány négyzetméternyi területet világított meg lidérces, gyenge fénnyel. Tibor Tamás előrehajló válla fölött nézte a kísérteties képet. Mintha Goya-képek elevenedtek volna meg; sovány, kiálló arccsontú férfi védekezően emeli karját - s egy nyilas üti a puskatussal, a férfi megtántorodik, és fél térdre csuklik. Egy asszony megy, vállán négy-ötévesforma kisgyerekkel. Az asszonynak nincs arca, és nincs kora. Vonásait egyetlen torz rémület rajzolta, szája tátva, mintha kiáltani akarna, zilált haja a homlokába hull, két keze hátranyúl, a kisgyerek combját tartja. Úgy megy, némán ordítva és előregörnyedve, tágra meredt szemmel az ismeretlen halálba, mint egy félelmesen tökéletes szobor, a Rémület, A Gyerekéért Rettegő Anya szobra.

Fiatal leventefiúk menetelnek le-leragadó szemmel. Az egyik felnéz a szembejövő motorbiciklire nagy, égszínkék, csodálkozó szemmel, de nem tér ki a bicikli útjából, vánszorog tovább, mint az alvajáró. Nem lehet több tizenöt évesnél. Parasztszekér jön, zsákokkal teli, de a bakján német katonák. A kocsi oldalán tábla: Kovács Gergely, Szigetszentmiklós, Thököly út 8. Kovács Gergely gondosan festett névtáblája belezuhan az iszonyatos folyóba, ahol mindegy, hogy hogyan hívtak valakit tegnap. Kis Jánosnak, Nagy Erzsébetnek, édes fiamnak, feleségemnek, anyámnak - csak számok és névtelen csordák, jajgató és kifosztott ország vánszorog nyugat felé.

Borostás, gyulladt szemű, sárga karszalagos munkaszolgálatosok botorkálnak rendetlen, szélesre nyúló sorokban. Türelmetlen autók tülkölnek mögöttük, a sorok ilyenkor kettéválnak, és közöttük átsuhan egy-egy személyautó. Kemenes csak egy villanásnyit lát belőlük - asszonyok, prémbe csomagolt kisgyerekek, nagy bőröndök valamennyiben. A munkaszolgálatosok után egy századnyi magyar katona jön, előttük, mögöttük, köröttük autón és lovon tisztek, motoros tábori csendőrök. A századot egy fiatal, nagy bajuszos hadnagy vezeti. Tamás megáll az árok szélén, amíg továbbhaladnak. A bajuszos hadnagy éneket követel, és a kimerült bakák nótája vontatott és halk, mint a halottas ének. Azután német teherautók jönnek, tíz, húsz, ezer, ládákkal, zsákokkal, bútorokkal megrakva, gördülnek egymás után Bécs felé. Az autók mögött megint asszonyok és megint szekerek. És minden tízlépésnyire halottak fekszenek az úton.

Kemenes Tibor néha úgy érzi, hogy megrántja Tamás vállát, forduljanak ők is nyugat felé, menjenek akárhová, csak ne kelljen végignézni, egész úton szemközt jönni a bűn és a fájdalom menetével. És ne kellene folyton az asszonyt látnia, az asszonyt, aki úgy vitte a vállán a kisgyerekét, üvöltésre tátott szájjal...

Alig harminc kilométer az út, és ők már másfél órája mennek. Most gulya torlaszolja el az utat. Az állatok bőgnek félelmükben, nem akarnak továbbmenni. Három nyilas suhanc üti őket bottal, szíjjal. A gulya mögött autók tülkölnek. Messze, jobb kéz felől tüzek villannak, és morajlik a föld - légitámadás van. Most a közelben csattan egy puskalövés, ordítás - de nem látni semmit. Tamás motorbiciklije előtt még mindig egy tehén áll, szelíd, szomorú tekintettel bámulja a kerekeket, azután lemondóan bőg, és lassú, ráérős döcögéssel indul társai után. A tehenek után egy teherautó jön. Nyitott teherautó, rajta letakaratlan esztergapadok és az esztergapadok mellett egy zománcozott gyerekfürdőkád. Most vagy száz méteren üres az országút, de még meg sem nyugszik a szív, már előbukkan az újabb menet. Öreg házaspár húz egy kézikocsit, a kocsin két batyu ruha és egy zsírosbödön. Az asszony sírdogál, az ember szájában pipa lóg, de a pipa nem füstöl, és nem parázslik. Honnan menekülnek? Hová igyekeznek? Ki mondta, hogy hagyják el otthonukat? - A bicikli lámpája most rongyos kis csapatra szórja kerek fényét. Gyerekek.

Négy-öt esztendősek, esetlenül botladozók. Mindegyiken sárga csillag. Lehetnek vagy tizenöten. Csendőr hajtja őket szüntelen kiabálással. Egyikük-másikuk elpotyog, rémülten feláll, és a többi után fut, mint az ijedt kiscsirke. A csendőr csak egy-egy szemvillanással figyeli őket, unatkozva lépdel, és a Lil-Marlent fütyörészi. Az egyik kislánynak vállra hulló, szőke copfja van, szépen befonva. Talán még az anyja fésülte ma reggel. Karján egy barna szőrű játék mackót szorongat, és néma rémülettel totyog a koromsötét éjszakában.

Tibor behunyta a szemét. Az volt az érzése, hogy nem is a motorbicikli, hanem egész élete fut most a végtelen feketeségben, és semminek sincs értelme, annak sem, ha továbbmegy, annak sem, ha megállnak vagy hátrafordulnak.

Felsóhajtott, amikor a város szélét elérték.

- Innen hová? - kérdezte Tamás.

- Hát hóvá? Pestre.

- Nincs annyi benzin. Nem is tudom, hol szerezhetünk.

- Nem is biciklin megyünk tovább.

- Hát?

- Vonaton.

- Miii?

Tibor egészen előrehajolt, és úgy kiabálta.

- Vonaton. Van menetlevelünk.

Hajnalban indult egy német katonavonat Pest felé. A vonaton a Karsztokból az Alacsony-Tátrába irányított csapatok utaztak igen rossz lelkiállapotban. - Már megszoktuk a saját partizánjainkat Ljubljanában - mondta akasztófahumorral egy öreg SS-őrmester -, most ismerkedhetünk az idegenekkel.

- Azt hittem, szeretnek ismerkedni - mondta Kemenes Tibor -, hiszen még harminckilencben otthon maradhattak volna.

Az őrmester vigyorgott, azt hitte, barátságos tréfát mondanak neki.

Percz Tamás szerényen és csendesen ült a sarokban. Nem szerette, hogy Tibor ugratja a nácikat.

- Ha szerencsénk van, reggel hatra Pestre érünk - mondta barátságosan az SS-őrmester. - Nem mintha nekem sürgős lenne, az ember nem tudja, hol éri utol a halál.

Alighogy kimondta, a mozdony hatalmasat rántott a vonaton, és az egész szerelvény megállt. A német katonák, akik eddig zseblámpa fényénél kártyáztak, vagy egymás vállára dőlve aludtak, egyszerre, ugrottak talpra. - Alarm, Fliegeralarm! - ordítozták. Egy legfeljebb tizenhat-tizenhét éves közlegény sírógörcsöt kapott, a többiek ajtón, ablakon ugráltak kifelé.

A vasúti töltés két oldalán esővízzel teli árok húzódott. A németek csizmástul beleugráltak, nem törődtek pocsékká lett ruhájukkal. Az árok szélébe kapaszkodtak, fejüket karjuk alá rejtve.

Kemenes Tibor és Percz Tamás keresztülvergődtek árkon és víztócsákon, és beszaladtak a kukoricásba. A töretlen kukoricaszárról rothadó, vizes levelek lógtak aléltan, édeskés, undorító szaga volt a tájnak. A ködből rakéták fénye villant elő, azután lassan alászállt egy Sztálin-gyertya, fehér fénnyel árasztva el a tájat. Most mindent látni lehetett, az elhagyott vonatot, egy szekeret a vasúti híd alatt, a német katonák fel-felbukkanó fejét, egy sovány, tar jávorfát, a kukoricást és a kukoricáson túl egy templomtornyot. A bombázás úgy söpörte végig a tájat, mint az orkán. A repülőgépek berregését hatalmas dörej nyomta el, azután reszketni kezdett a föld, újra, újra, újra. Füst és láng csapott fel a vasúti hídról, a szekér egyszerűen eltűnt lovastul, gazdástul. Utána a mozdony vágódott szét, majd egy kelepelő géppuskasorozat, az árokból csontig, szívig hasító jajkiáltás. A rakéták fenn kialszanak, a repülőgépek zúgása elhal. Három percig tartott az egész, és a tájon halott emberek, halott lovak, halott fák maradtak.

- Élsz? - kérdezte suttogva Tamás.

- Nem visz el minket olyan könnyen az ördög.

- Most hogy jutunk tovább?

- Várjuk meg, amíg a német sógor összekaparja a csontjait?

- Dehogy várjuk. Ez a vonat úgysem megy tovább. A kukoricáson túl falu van. Oda gyalog eljuthatunk.

Átvágtak az átázott, hosszú kukoricaföldön, a szúrós szárak között. Bakancsukra súlyos, tapadós rögök akaszkodtak, alig bírták a lábukat emelni.

Reggel öt óra volt, mire elérték a falut.

Tibor összehúzott szemmel vizsgálgatta a házakat.

- Te Tamás. Kutya szerencsénk van, ha igaz. Ez a falu Baracska.

- Olyan nagy szerencse az? - érdeklődött Tamás, és megállt, egy fadarabbal levakargatta bakancsa talpáról a sarat.

- Mert lakik itt egy jó ismerősöm, Csuti mérnök, a Mezőgazdasági Gépgyár főmérnöke. Egy csésze teát kaphatunk nála, és meg is mosakodhatunk. Ő azt is tudni fogja, hogy mikor megy be Pestre rendes vonat.

- Hol lakik?

- Ez az, amit nem tudok. Emlékszem, zöldre festett kerítése van a villájának, és a kerítés előtt orgonabokrok.

- Hát csak keressük, futja a háborúból.

- Tudod, hol fogjuk megkérdezni. A csendőrőrsön.

- Nagy ember vagy - fejezte ki elismerését Tamás.

Csuti lakását tíz perc alatt meg is találták.

A következő tíz percben Csuti már főzte a teát vendégeinek. Tibor és Tamás ledobták a bakancsukat és vizes zubbonyukat, és mezítláb, alsónadrágban végigfeküdtek a díványon. Csak arra ébredtek, hogy a mérnök invitálja őket az asztalhoz:

- Jobb, ha forrón isszák a teát.

Tamás félálomban kijelentette, hogy inkább sose lásson meleg italt, de ő aludni fog. Tibor annál fürgébben ugrott fel, és örömmel telepedett az asztalhoz.

- Bejár még a gyárba? - kérdezte Csutit két harapás kenyér között.

- Hogyne, mindennap.

- Vonaton?

- Nem. A vonatközlekedésben nagy a zűrzavar. A Topolinómon járok.

- Mi újság Pesten?

- Attól függ, mire kíváncsi, Tibor.

Kemenes elnevette magát.

- Arra, hogy hogyan tud majd ott megélni egy magamfajta főhadnagy, aki nem egészen szabályszerű menetlevéllel érkezik.

- Csak nem szökött meg?

- De igen.

- Ne tréfáljon.

Kemenes vállat vont.

- Három megoldás között választhattam. Elmegyek nyugatra a németekkel, ott maradok a repülőtéren, és megvárom, amíg engem is felrobbantanak, vagy pedig visszamegyek Pestre.

- Pest nem nagyon barátságos most. Tudja-e, hogy a Margit-hidat felrobbantották a németek?

- Nem én - hökkent meg Tibor, és letette a teáscsészét.

- Szerencsére csak az egyik szárnyat. Háború után könnyen újjáépíthető... ha nem csinálnak több aljasságot. Nagy bajok vannak, Tibor. A nácik berendezkedtek az ostromra, nem fogják könnyen feladni a várost.

- Azt elhiszem, hogy szívesebben verekszenek Budapesten, mint Bécsben vagy Berlinben.

Csuti elgondolkozva hallgatott.

- És mit fog csinálni Pesten?

- Semmit. Kivárom a háború végét.

- Nem lesz könnyű. A nyilasok hajtóvadászatot rendeznek a katonaszökevényekre. A város tele van tábori csendőrrel. Olyan helyre ne menjen, ahol felismerhetik.

- Arra gondoltam, hogy haza nem mehetek.

- Felajánlhatom, hogy maradjon itt, de Baracska sem biztonságos hely. A balatoni út a németek fő közlekedési vonala, folyton itt eszi őket a fene.

- Köszönöm, úgysem maradnék. Mindenképpen bemegyek Pestre. Majd meghúzódom valahol.

- Persze... persze - mondta lassan, el-elgondolkozva a mérnök. - Nem tehet mást.

- Ezt olyan hangsúllyal mondja, mintha nem egészen értene egyet velem.

- Dehogynem. Abban, hogy nem hagyta vásárra vinni a bőrét, feltétlenül. Valami egészen más kínoz, Tibor. Mi régi ismerősök vagyunk, nem fog félreérteni. Tudja, hogy ellensége vagyok minden szélsőségnek. De most napok óta a kommunistákra gondolok. Tisztelem és csodálom őket. A Gömbös-szobor felrobbantása biztosan az ő munkájuk. És múlt héten a nyilas nagygyűlés a Városiban. Legalább kétezer nyilas volt ott. A Városi Színház környékét körülnyüzsögték, figyelték ott még magát Szálasit is. És mégis felrobbant a bomba, szétszaladt az egész gyűlés. El tudja képzelni ennek a morális hatását? És mindenütt ott vannak a kommunisták. Egyik nap odajött hozzám egy munkásom. Segítséget kért ahhoz, hogy csapágyakat eldughassanak. Kockáztatta a nyakát, hiszen nem tudhatta, nem adom-e át a katonai parancsnoknak. Ördög tudja, nem kommunista-e az is? Úgy vannak az egész országgal, mint én a szülőfalummal. Ismerek minden házat, minden udvart, szalmakazlat... mind hozzám húz, mind engem dajkált, engem óv.

- Nem ismerek magára, költő lett, filozófus és főleg kommunista.

- Nem, nem vagyok kommunista - tiltakozott komolyan Csuti -, nem mintha sértőnek érezném ezt a megfogalmazást. Tehetetlenségemnél fogva nem lehetnék az. Mert csak meditálok, hogy igen, vannak olyan órák, amikor nem lehet középen megállni, lépni kell ide vagy oda.

- Kár ezzel gyötörnie magát. A világ dolgait elvégzik nélkülünk is, akiknek kedvük tartja. Meghúzódni. Várni. Mert mit ér a legszentebb eszme győzelme, ha az ember fűbe harapott? A végtelen időben ez az egyetlen lehetőségünk volt megszületni. Szíveskedjék úgy gazdálkodni vele.

- Nem tudom elfogadni ezt az okoskodást, Tibor. Önző.

- Lehet. De ez az egyetlen őszinte álláspont, akárki akármit mond. Elhiszem, hogy a materialistáknak igazuk van. Az anyag valóságos, öröktől fogva van, és örökké lesz, akár észlelni tudom agyammal, e végtelen anyag parányi részecskéjével, akár nem. Fehérjék épülnek és bomlanak, atomok robbannak, és naprendszerek keletkeznek, de az én életem önmagába bezárt. Énnekem nem ad többet a világmindenség, mint amennyit érzékszerveimmel felfoghatok belőle. Ha négy-öt perccel halálom után agyvelőm bomlani kezd, én már többé nem észlelem a folyókat, az eget, a kenyér ízét és az ölelkezés gyönyörét. Nem fogok emlékezni arra, akit legjobban szerettem, nem fogom ismerni már a legkedvesebb verssoromat. Továbbra is lesz végtelen anyag, széthulló atomjaim ott lesznek az egészben, a végtelenben. De a tudatom, ami én vagyok, nem lesz. Azt nekem magamnak kell megvédenem, amíg csak lehet.

- Lecsurog a méz!

- Jaj, bocsánat, pedig drága kincs.

- A maga gondolkozása csak boldogtalanná teheti az embert.

- Nem... nem, én igazán boldog ember vagyok. Engem egy szép könyv, egy szép kép kielégít.

- De ha nincs az sem? Amikor háború van?

- A szépség emléke...

- És ha még emléke sincs? Ha véletlenül napszámosnak vagy urasági cselédnek a gyereke volna? Ha sohasem ismeri meg az Odüsszeiát, ha nem hall soha Leonardóról vagy Michelangelóról?

- Akkor a táj, a természeti szépségek, a színek...

- Táj? Ha bányavidéken születik... nem is Szibéria ólombányáira vagy Szicília kénbányáira gondolok. Tatabányára vagy Mecsekszabolcsra gondolok, ahol tizenegy, tizenkét éves gyerekek négy fillérekért robotolnak a szénosztályozóban. Járt már, Tibor, a mi bányavárosainkban? Füst, köd, korom, piszok, kövezetlen, sáros utcák... a bányákban nincsen gép, a biztosítóberendezések szörnyű állapotban vannak, a munkahelyek melegek, veszélyesek, nyomorúságosak... a gyerekek két elemit ha járnak.

A saját életemről beszéltem, és nem az életről általában - akarta mondani Tibor, de csak szisszent egyet, mert a mézes kenyértől belenyilallt a fogába.

Alighanem odvas az egyik.

- Tudja, Tibor, a boldogság ott kezdődik, hogy az ember ad valamit a társadalomnak - mondta Csuti, mintha csak kitalálta volna a ki nem mondott gondolatot. - És ha mérnök, hát ne csak azért öntse a vasat, mert azért fizetik, hanem szolgálja vele az embert...

- Szolgálja az embert? Ki tudja, mikor tesz jót az ember embertársának? Az én székelyföldi nagyanyám nagyon szerette, a puliszkát. Én soha nem állhattam. De nagyanyám mindennap megtömött vele, mert azt mondta, az jó.

- A robbanóanyag a bányában jó, ágyúgolyóban rossz. Az öntöttvas jó, ha kályhát és mozdonykereket csinálnak belőle, de ha gránáthüvelyt...

- Igen, ha gránáthüvelyt - morogta Csuti, és sóhajtott. - No, próbáljuk felébreszteni a barátját. Félóra múlva indulok. Bevihetem magukat a kocsimon. - Hová vigyem? A szüleihez?

- Van egy jó barátom a Szent Katalin-kórházban - felelte Tibor. - Ha ott letenne, megköszönnénk.