András Kati a Drágám kalapszalonban dolgozott a Petőfi Sándor utcában. Amikor a bombázások komollyá váltak, vitéz Gálfay Guido alezredes írt a feleségének.

Gálfayné megmutatta a levelet Amália barátnőjének, és büszkén nevetett. Őt félteni! Őneki tanácsolni, hogy hagyja itt ezt az aranybányát! Hát persze hogy menni fog, idejekorán menni fog, de egy kalap arannyal!

A telefon már nem működött, amióta a házat két aknatalálat is érte, a próbaterem mennyezete beomlott, a hatalmas velencei tükör, divatlapok, bútorok odavesztek, de a vevők tódultak. Grófnők, bárónők, miniszteri tanácsosok és tábornokok feleségei a legnagyobb golyózáporban is eljöttek, vagy még inkább cselédeiket küldték el kérlelő, könyörgő levelekkel. Tucatjával rendelték a meleg sapkákat, kucsmákat, divatos turbánokat, muffokat - szükséges holmit a nyugati utazásra, fűtetlen vonatokhoz, hideg országutakhoz, légitámadás okozta kényszerrostokolásokhoz. Gálfayné vaskazettájában napról napra gyűltek a százpengősök kötegei, ékszerek, tört arany.

A műhely a régi, sötét és nyirkos földszinti helyiségből leköltözött egy szinttel mélyebbre. Először csak egy kiürített fáskamrába. Ide hordták le a varrógépeket, kalapformákat, vasalókat, drága tompokat, szőrmét, szövetet, selymet, itt görnyedtek hajnaltól éjfélig vibráló sárga fényű, meztelen villanykörte mellett. A rendelések negyedét se tudták teljesíteni. November közepén Gálfayné elhatározta, hogy bővíti az üzletet. A légótömbparancsnoknak és a házmesternek öt-ötezer pengőt adott. Cserébe megkapta a hatalmas ház Petőfi Sándor utcára nyíló frontja alatt az összes fáspincét. Ez ugyan azt jelentette, hogy negyven család tüzelőjét ki kellett hordani a pincefolyosó végébe, szerencsére a legtöbb pincében igen kevés tüzelő volt. Gálfayné a bővített üzletbe tucatjával vette fel a varrólányokat. Egyetlen apróhirdetésre hetvenen jelentkeztek. Fiatal lányok, öreg nők. Rengeteg igazolványt mutattak be, keresztlevelet, úti igazolványt, bejelentőt, kibombázott- és menekült-igazolványt, és bonyolult történeteket mondtak el erdélyi menekülésről, rokonokról, akikhez fel akartak költözni, de akiket nem találtak meg, légitámadásokról, lekésett vonatokról, elveszett bőröndről. És mindegyik hajlandó volt fillérekért elvállalni minden munkát, mindegyik azt kérte, hogy itt alhasson, és kaphasson egy tányér meleg ételt, mert fél a bombázástól, nem mer esténként hazajárni. - Vigyázz, ezek zsidók... egyszer még nagyon ráfizetsz - mondta a barátnője, Amália kisasszony. - Bánom is én, mi közöm a zsidókhoz - felelte Gálfayné. - Dolgozzanak, a többi az ő bajuk. - Majd rövid gondolkozás után hozzátette: - Az ember annyi bűnt követ el manapság... nem árt a Megváltóra és a kegyelemre is gondolni néha.

A zöld bőrkötéses noteszbe ezerkilencszáznegyvennégy november ötödikén Gálfayné "Vagyoni állapot" címszó alatt harmincnégyezer pengő készpénzt és száz gramm aranyat, november huszonnyolcadikán százhetvenötezer pengő készpénzt és ötszáz gramm aranyat jegyzett fel.

- Bolond volnék még abbahagyni... még legalább egy hónapig folytatom.

A pince végén szalmazsákok sorakoztak. Itt aludtak azok, akik "nem mertek hazamenni a bombázások miatt". Gálfayné akármilyen korán jött át a műhelybe, ezeket a lányokat már a varrógépnél találta. Valamelyikük kitalálta, hogy nemcsak kalapokat, hanem vízhatlan utazótáskákat is készíthetnének. Gálfayné megmutatta vevőinek az elkészült mintadarabokat: cipzáras ballon- és viaszosvászon szatyrot rejtett belső zsebekkel. Az első héten eladott belőle nyolcvan darabot. Kazettájában már kétszázezer pengő volt.

Gálfayné vérszemet kapott. Felkereste férje legjobb barátját, Mohaupt Karcsit - a nyilas főpolgármestert, és a kalapszalont hadiüzemmé nyilváníttatta. A varrólányok fényképes hadiüzemi igazolványt kaptak, hetenként kiutaltak két liter olajat, két kiló kukoricalisztet és négy kiló babot. Így hát most már az élelmezés se került Gálfayné pénzébe.

Eleinte a kalapokat a lányok szállították haza a méltóságos megrendelőknek. De amióta a tizenöt éves Terkát széjjeltépte egy akna, és vele pusztult egy ezerkétszáz pengős szőrmekucsma is, azóta Gálfayné kimondta, hogy a kalapokat itt a szalonban kell átvenni és kifizetni.

András Kati bejelentette, hogy tudna még egy varrólányt. Csaplár Ágnesnek hívják, Székelyudvarhelyről menekült. Kitűnően varr.

- Szóval zsidó - mondta Gálfayné.

- De méltóságos asszonyom, dehogyis zsidó. Nekem gyerekkori barátnőm.

- Különben mit bánom én, ha mohamedán is. Ha jól tud dolgozni, hozzad csak el.

Kora reggel indultak útnak Ágnessel. Ágnes már jól volt. Kicsit fáradtan, de biztosan lépkedett a lucskos, havas utcán Kati mellett. Hosszúra nőtt haját koszorúba fonta, és úgy tűzte meg, mint a kontyot. Sápadt volt és nagyon sovány.

A nyári vászonruha helyett Kati szoknyáját és pulóverjét viselte. Kabát helyett András néni horgolt kendőjét csavarta magára. A Rókus előtt villamosra ültek. Ágnes riadtan állt az ötvenhármas peronján. Folyton attól félt, hogy Palánkay vagy Dékány Anna száll fel, és rákiabál: na, megvagy, gyerünk csak a katonai parancsnokságra. De nem szállt fel ismerős. Rosszkedvű emberekkel volt teli a villamos. Egy asszony hangosan mesélte: bemegyek a postahivatalba, fel akarom adni az ajánlott levelet. Azt mondja a kisasszony: Kispestre már nem veszünk fel levelet...

- Na, hála istennek - mondta Kati, amikor leszálltak az Apponyi téren. - Most már jobb, ha nem találkozol ismerőssel.

- Jaj...

- Mi az? - kérdezte Kati.

- S... semmi... - felelte Ágnes. - Valamit otthon felejtettem.

- Nos? Mit?

- Nem... nem fontos... egy könyvet...

- Bele volt írva valami?

- Nem... semmi... csak nagyon kedves könyvem volt... úgy őriztem...

Beértek a házba. Hatalmas átjáróház volt, egyik kapuja a Petőfi Sándor utcára, a másik a Városház utcára nyílt. Keresztülmentek a keramit kockás udvaron, és Kati előrement, az utat mutatta a homályos, nyirkos pincében. A gőz és széngáz hamarább nyomra vezette őket, mint a szemük.

Amália kisasszony gyanakodva fogadta az újoncot.

- Szóval megbeszélték Gálfaynéval? És kalapkészítő a szakmája? Különösek ezek az erdélyi menekültek... erre nem gondolnak, hogy a szakmai bizonyítványukat is magukkal hozzák. No, nem baj, van itt úgyis egy székelyudvarhelyi lány. - Mária, küldjék csak ide Lajtos kisasszonyt.

Ágnes elsápadt, és Katira nézett.

Kati ingerülten fordult Amália kisasszonyhoz.

- Nem értem, mit akar Amália nagysád, amikor Gálfayné őméltóságával már megbeszéltük.

- Kérem, András kisasszony, ne vegye zokon, de Gálfayné helyettese én vagyok, és beláthatja, hogy ha a mi kedves főnöknőnk olyan könnyelmű, valakinek résen kell állnia. Nem rendezhetek itt be se zsidó menházat, se kommunista tanyát.

- Ágnes! Csaplár Ágnes - kiáltotta ebben a pillanatban egy ujjongó leányhang, és két kar fonódott Ágnes nyaka köré. - ...csakhogy látlak!...

- Gizi! Te vagy?

- Hát persze hogy én. Lajtos Gizella, testestől-lelkestől, mikor érkeztél? - és Kern Gizi úgy ölelgette Ágnest, hogy majd megfojtotta.

Amália kisasszony ecetté vált. Már két hete gyanakodott Kern Gizire. Esküdni mert volna, hogy most kisül minden, hogy Lajtos Gizi zsidó, hogy András Katalin is zsidó, hogy mindenki zsidó, és ő átadhatja őket a légóparancsnoknak. A légóparancsnok gyönyörű szál férfi, pontosan olyan, amilyennek Amália kisasszony negyven esztendeje az eszményi férfit álmodja. - Széles válla van, mély, fekete szeme, és rá se néz Amália kisasszonyra. De ha egyszer valami nagy hőstettet lehetne véghezvinni. Ó, ha a légóparancsnok szavára fel kellene rohanni a tetőre, vödörláncban adogatni a teli vizeskannákat és oltani az izzó gerendákat... ha sebesülteket kellene kikaparni a romok alól, ha maga a drága légóparancsnok, Czinege Valdemár is ott feküdne aléltan... de ha nincs más, legalább öt-hat zsidót találna, és odamehetne jelenteni, hogy hazafias kötelességből közli a légóparancsnok úrral... istenem, de szép lenne...

- Nagyon örülök, hogy ismerik egymást - mondta csalódottan. - Lajtos kisasszony. Magyarázzanak meg mindent, és adjanak munkát az új kisasszonynak. András kisasszony, ellenőrizze a vasalónőket.

Gizi a pince legtávolibb sarkába vezette Ágnest. Ott újra a nyakába borult, ölelte, csókolta.

- Ezt a szalmazsákot idehúzzuk neked, és idehozzuk Kati takaróját is. Van külön légólámpám, vizespoharam, csajkám, két lepedőm, az egyik a tied.

Ágnes tapogatózva mozgott a pici fáskamrában.

- Borzalmas? Mennyország. Én már voltam a pokolban is, Ágnes. Először a téglagyárban. Két nap, két éjjel álltunk egymáshoz préselve. Esett az eső. Nem ittunk, nem ettünk, ki sem léphettünk a sorból. Fegyveres nyilasok körös-körül. Leülni nem szabad. Volt, aki elájult. Volt, akinek a vizelete végigcsurgott a lábán, mert nem bírta már... Onnan megszöktem. Éjszaka. Minden mindegy volt, gondoltam, legfeljebb lelőnek... Egy hónapig mosogatólány voltam a Pajor-szanatóriumban. Újsághirdetésre jelentkeztem hamis papírokkal. Onnan tovább kellett állnom Gerencsérné miatt.

- Gerencsérné miatt? Hogy került oda?

- Én voltam az az állat, aki oda behoztam. Megesett rajta a szívem. Arra gondoltam, hogy a férje a fronton, ő ott áll a pici gyerekével... Éppen kerestek mosogatólányokat. A Pajor most német hadikórház, és persze nyilas parancsnokság alatt áll a magyar személyzete. Gerencsérné első nap kezem-lábam csókolta meg, úgy hálálkodott. Azt mondta, az éhhaláltól mentettem meg. Gerencsérné a saját nevén jelentkezett, csak a lánykori papírjain vakart ki egyet-mást. Második nap Gerencsérné már tündökölni kezdett. Új munkamódszert javasolt, hogy ne csak súroljuk az evőeszközt, hanem smirglizzük is. A munkavezetőnknek, egy Sárkány nevezetű undorító fráternek ez borzasztóan tetszett. Megdicsérte Gerencsérnét, és mi smirglizhettünk, hogy a nyelvünk lógott. Negyednapra Sárkány testvér megtette Gerencsérnét felügyelőnek. Attól kezdve minden edényt visszadobált, ordított, hogy szabotálunk, és zsidózott. Én megmondtam neki, hogy úgy bokán rúgom, hogy megsántul, mire azt mondta, hogy ha még egyszer kinyitom a számat, megmondja, hogy hamis papírokkal bujkálok, és különben is jó lesz, ha nem veszélyeztetem a totális háború érdekeit.

- Megáll az ész.

- Ha sokáig tart még a háború, Malvinkánk el fogja felejteni, hogy ki volt a nagypapája, és be fog lépni a nyilas pártba. Így aztán amint olvastam, hogy Gálfayné kalapszalonjába munkáslányokat keresnek, mindjárt jelentkeztem. Ehhez se értek, ahhoz se értek, teljesen mindegy nekem, hogy smirglizek, vagy kalapot varrok. Itt legalább alhatok is.

- És a szüleid?

Kern Gizi elsápadt, és szemét elfutotta a könny.

- Még júniusban elvitték az anyámat.

Ágnes nem tudta, mit feleljen.

- Mondd, Ági, jártál te már valaha Székelyudvarhelyen?

- Soha.

- És tudsz kalapot varrni?

- Dehogy tudok. Ha nagyon muszáj, megstoppolok egy harisnyát nyolc szállal és zsákvarrótűvel.

- Nyugodt lehetsz, a többség ugyanolyan művész, mint mi.

- Gizikém, mikor lesz vége ennek a szörnyűségnek?

- Soha, soha ebben a nyomorult életben.

Csaplár Ferkó lábát feltörte a bakancs. Véres hólyag volt a sarkán, lüktetett tőle az egész lába feje. Úgy vánszorgott barátja mögött, mint az alvajáró.

Két napja múlt, hogy megszöktek az alakulattól.

Élelmük már régen elfogyott, kabátjuk ott maradt a vagonban, amikor az állomást bombázták, és ők szanaszét futottak a mezőn. Jeges szél fújt, félelmes volt az ágyúk tüze és a bombák robbanása. De Német Imrével összebújva mégis elhatározták, hogy nem mennek vissza az állomásra, hanem kúszva elérik az erdőt. Lesz, ami lesz, őket nem viszik ki Németországba.

Hajnalra valóban benn voltak az erdőben. Ha nyár lett volna, csodálatos napokat tölthettek volna a tölgyekkel, szilfákkal teli hegyoldalon, madártojást, szedret, gombát kerestek volna, patakból ihattak volna, úgy élhettek volna, mint két kiránduló cserkész. Ferkó amúgy is szerette a kalandot, és mindig arra vágyott, hogy úgy élhessen egyszer, mint a Rejtelmes sziget vagy a Cserkészek a vadonban hősei. De most riasztó, ellenséges volt az erdő jeges, kopasz ágaival. Most nem volt vadméz az odúban, és nem találtak barlangot, ahol éjszakára tüzet rakhattak volna, melegedhettek volna, íjat, nyilat készíthettek volna, vadat ejthettek volna, és nyárson megsütötték volna... Vacogva ölelték át egymást. Tüzet kellene rakni - de nincs egy parányi védett hely a havas, jeges szélviharban, nincs egy száraz ág. És ha meggyulladna, még nagyobb baj támadna belőle, idecsalná a repülőgépeket a fény...

- Nem maradhatunk az erdőben - mondta Imre -, be kell mennünk a faluba és ennivalót kérni.

- De feljelentenek, és átadnak a csendőröknek.

- Hát nem mondjuk meg, hogy honnan szöktünk... azt mondjuk, hogy... mit mondjunk?

Tanácstalanul álltak.

- Nem a faluba kellene menni, hanem vissza a vasútállomásra és felülni az első vonatra.

- De nem itt, hanem a városban... itt nem is mernék jegyet kérni a pénztárnál.

- Melyik lehet a legközelebbi város?

Úgy nézték az eget, mint két hajótörött. A Göncölszekér fölöttük ragyogott - de hát Göncölszekér van Balassagyarmat fölött is, Pápa fölött is.

- Keletről jöttünk be az erdőbe, nyugat felé kell kijutnunk.

- Dehogy keletről jöttünk... délről...

- Csak már reggel lenne, majd kiokoskodnánk valamit.

Másnap egész nap halogatták a veszélyes utat, de este, szédülve az éhségtől és fáradtságtól, mégis nekiindultak a lejtős hegyoldalnak. Éjfélt ütött a toronyóra, amikor elérték a falut. Jaj milyen egyformák azok az ismeretlen házak. Ki tudja, ha kopogtatnak, jó helyre jutnak-e? Ha volna szalmakazal, de elbújnának... vagy másszanak fel egy padlásra? Megfagynának ott is... A kutyák letépik őket, ugatással verik fel a házat... S ha kopogtatnak, vajon nyitnak-e? Beengedik-e őket valahol?

- Mondj gyorsan egy számot.

- Öt.

Az ötödik házba bekopognak.

Szép, barátságos kőház volt. A háztetőn vakított a hó, mint a mesebeli mézeskalácsházon a porcukor. Csengő is volt a kapun, vidáman csilingelt. Kedves szavú szolgálólány nyitott ajtót. Betessékelte őket a konyhába azzal, hogy szól mindjárt a gazdának. Egy tál krumplilevest is elébük tett, kanalazzanak bátran...

A kemencepadka langyos volt még. Sárgás fényű petróleumlámpa rajzolt mesebeli sárkányokat a falra. Egy smaragdszemű macska nyújtózott a kemence tetején. Belülről is mesebeli ház. Jó volt lehúzni az átázott bakancsot, jó volt nyelni a meleg levest. Álmosító és lágy volt a világ, jólesett gondolatok nélkül belezuhanni.

Egymás vállára dőlve horkoltak, amikor két csendőr és két nyilas bejött. Az első percben nem is értették, mit akarnak tőlük. A kétnapos fáradtság és izgalom, az összekuszált álomfonalak szövedéke volt még erősebb. Csak akkor ébredeztek, amikor újra a hóban vánszorogtak mezítlábosan.

Az egyik csendőr szótlan méltósággal ment mögöttük, a másik: egy fiatal, pirospozsgás, hetyke bajuszú, filmszínészképű férfi puskatussal lökdöste őket, és teli szájjal gyalázkodott. Az alacsonyabbik nyilas tetőtől talpig fekete egyenruhában, kis mitugrász, ijesztően csúnya ember, bandzsa szemű és sárgás-ritkás fogú, katonai puskát tartott a kezében, és egész úton nem szólt egy árva szót sem, csak vigyorgott. Ez a vigyorgás félelmesebb volt, mint a csendőr szakadatlan káromkodása és lökdösése.

- Én még a kötelet is sajnálnám tőletek, piszkos bolsi ivadékok, úgy rúgnálak be titeket a Hernádba, hogy a beletek kijöjjön.

A fogda az iskolaépület egyetlen tanterme volt. A padokat kivitték, a földre szalmát szórtak. A piszkos szalmán feküdtek naphosszat az összefogdosott szökött katonák, leventék, ha éppen nem kergették ki őket súrolni vagy lapátolni. Most tele volt a szoba. Rongyos köpenybe burkolva, a földön feküdtek, aludtak, nyöszörögtek a rabok. Egy sovány, fiatal férfi az egyik ablakdeszka réséhez hajolva, szorgalmasan öltögetett valamit. Ferkó és Imre kezekre, lábakra taposott, amíg valahogy mozogni tudott a sötét helyiségben.

Egy kéz fogta meg Ferkó csuklóját a sötétben.

- Gyere, mellettem van hely. Fogd meg a barátod kezét is.

- Köszönöm.

- Nagyon éhes vagy?

- Levest ettünk az éjjel, de keveset...

- Van kockacukrom. Akartok?

És egy újságpapírból két szem kockacukrot halászott elő, és odaadta egyiket Német Imrének, a másikat Csaplár Ferkónak.

- Köszönöm szépen.

- Itt kaját nemigen adnak.

- Te mióta vagy itt?

- Harmadik napja.

- Miért?

- Hajjaj. Szöktem.

- Leventéből?

- Nem. Munkatáborból.

- Hány éves vagy?

- Tizenhat.

- Hogyan szöktél meg?

- Vittek minket Ausztria felé. Soprontól öt kilométerre bevittek egy drótkerítéses lágerbe. Katonák és nyilasok voltak az őreink, elvették a jó bakancsainkat, nem adtak enni, vertek minket. Egyik este nagy razzia volt. Egy fiú megszökött, de nem találták meg. Akkor elhatároztam, hogy megpróbálom én is.

Ferkó elszopogatta az ajándék kockacukrot, és bágyadtan ült a köpenyen, amit az idegen fiú megosztott vele.

- Aludnál?

- Nem. Mondd csak tovább - dünnyögte Ferkó félálomban.

- Nem este szöktem el... tudod, a hajnal biztosabb, akkor nem vigyáznak úgy. Szerencsére nem volt villanyáram a drótban.

A karszalagot letéptem a zubbonyomról. Kimentem az országútra. Ködös idő volt, az eső is szitáit. Megyek az országúton, egyszerre csak látom, hogy szembejön egy fegyveres német katona. Ha elfutok előle - utánam lő. Megpróbáljak oldalra az árokba húzódni? De már biztosan észrevett. Összeszedtem minden erőmet, mentem tovább nyugodtan. Az meg szintén jött nagy léptekkel velem szembe. Amikor közvetlen közelébe értem, úgy mentem, hogy ahogy mellé érek, a vállát véletlenül meglökjem. Azt mondtam: "Verzeihung", és mentem tovább. A német is morgott valamit, de eszébe se jutott igazoltatni, és továbbment.

Reggel hatkor értem Sopronba, egyenesen az állomásra. Vonatjegyet váltottam Győrbe. Megérkeztem Győrbe. Kimegyek a pályaudvarról, hát eláll a lélegzetem. A pályaudvarral szemközti nagy téren razzia van. Csendőrök, nyilasok fognak körül mindenkit. Itt már át nem juthatok ép bőrrel. Akkor gondoltam, hogy elmegyek Pannonhalmára. Mert az úgy volt, hogy mielőtt a századunkat Pestről elvitték, valamelyik gazdag fiú pápai védettséget vett az egész századnak. Nem értünk vele semmit, ugyanúgy elvittek minket, mint a többi századot. De a védlevél ott volt a zsebemben közönséges papíron, géppel sokszorosított levél, de rajta volt a pápai nunciatúra pecsétje és Angelo Rotta aláírása. Tiszta sor, a pápa meg fog védeni. Éjszaka ment is egy döcögő személyvonat Pannonhalmára. Csak arra emlékszem, hogy a dombtetőn van az apátság. Bementem egy hosszú, boltíves csarnokba, szembejött velem egy pap. Mondom: Dicsértessék. Azt mondja: Mindörökké. Én elővettem a védlevelet, odaadtam. Nem vette el tőlem, csak úgy messziről beleolvasott, bólintott, intett, hogy menjek utána. Átvitt egy kötözőhelyre, ott adtak szappant, meleg vizet, megfürödtem. Utána bekötözték a sebes nyakamat. Aztán megetettek egy tányér bablevessel. Aztán azt mondták, hogy most már menjek isten hírével. Könyörögtem, hadd maradjak itt. Fát vágok, súrolok, amit akarnak, ne hagyjanak elpusztulni. Azt mondták, a németek így is gyanakodnak rájuk, folyton razzia van, hát csak menjek, isten segítsen.

- Azután? - kérdezte Ferkó szorongva, mintha nem láthatná a történet végét.

- Csavarogtam mindenfelé. Aludtam kazalban, padláson, ettem, amit találtam, loptam, vagy adtak, három nappal ezelőtt elfogtak, megmondták, hogy hadbíróság elé állítanak, most itt vagyok, várom, mi lesz. Legfeljebb felakasztanak, annál rosszabb nincs. Azon meg túlesik az ember egy perc alatt.

Ferkó szorongva hallgatta. Szép biztatás. Vele ugyan mit fognak csinálni?

- És a többiek?

- Ott a sarokban az a fiatal, bajuszos, szakállas, az már két hónapja van itt, azt a plébánost meg Irsay Jánosnak hívják.

- Az meg hogy került ide?

- Prédikáció miatt. Ő maga mesélte nekem. Volt egy nővére, irgalmas nővér, Esztergomban, Immaculatának hívták. Az esztergomi kórházban dolgozott a szülészeten. Amikor a csendőrök összeszedték Esztergomban a zsidókat, bementek a kórházba is. Azt meséli Irsay, hogy iszonyatos, mit műveltek. Volt olyan asszony, akit a szülőágyról rángattak le, Immaculata nővér először megpróbált könyörögni a beteg asszonyokért. Amikor senki sem hallgatott rá, két csecsemőt eldugott. De megfogták, elhurcolták a zsidókkal együtt. Amikor Irsay megtudta, a vasárnapi prédikációban megátkozta azokat, akik aggastyánokat, asszonyokat és csecsemőket gyilkolnak. Feljelentették, elfogták, ide behozták, mindennap megverik és fenyegetik, hogy elevenen fogják megnyúzni, de ő nem is válaszol senkinek.

Ferkó megilletődve nézte az alvó embert.

Irsay arcán nyoma sem volt a kiállott szenvedésnek.

Derűsen aludt, mint egy gyerek vagy mint az olyan ember, akinek tiszta a lelkiismerete.

- Ki az, aki még mindig varr? - kérdezte suttogva Német Imre.

- Hát a Kolja. Az egy nagyszerű fickó. Orosz hadifogoly.

Imre és Ferkó egyszerre néztek oda, és tágra nyílt szemmel bámulták az orosz hadifoglyot. Ha az ember nem tudná - magyarnak nézné. Ugyanolyan az orra, szeme, füle.

- Miroszlávnak varr nadrágot. Kolja a legrendesebb fiú, akit valaha láttam. Ránézett Miroszlávra, látta, hogy csupa rongy a nadrágja, fogta a pokrócát, hozzámérte, hajtogatta, kiszabta, és most megvarrja.

- Hogyan szabta ki?

- Á, Koljának mindene van, egy ócska zsilettpengéje van, azzal szabta. Szálat húzott az anyagból, az a cérna, és van egy zsákvarró tűje, azzal varr. Amióta itt vagyok, azóta csinálja. Egy percre se hagyja abba, amíg csak egy kis világosság is beszűrődik. Azt mondta, még egy nap kell, és kész lesz.

- Tud magyarul?

- Nem, dehogy. Németül tud. És Miroszlávval lengyelül beszél.

- És ki az a Miroszláv?

- Jaj, hát az egészen izgalmas dolog - suttogta a sovány fiú. - Ilyet még nem hallottatok. Képzeljétek el, Miroszláv egy haláltáborban volt. Haláltáborban. Au... várj csak... Auschwitzban. Villanyáram a drótkerítésben, őrtornyok... még egy madár se tudott átrepülni. És Miroszláv megszökött a barátjával. Valami olyan munkahelyen dolgoztak, ahol gödröket ástak. Miroszláv kinézett magának egy gödröt, és napokon át ágakat, deszkát dobált bele. Amikor továbbmentek vagy egy kilométerrel, szóval amikor már attól a helytől messzebb folyt az az ásatás, vagy építkezés, vagy nem tudom, mi, akkor Miroszláv szerzett egy barátjával együtt a laboratóriumból petróleumot és étert. Este, amikor a csapatok bevonultak a barakkokba, ő a barátjával elbújt egy gödörben. Fadarabokkal befedték a helyet, és lelocsolták a deszkákat meg a gödör körül a földet petróleummal, éterrel. Amint a sorakozónál észrevették, hogy két ember hiányzik, meggyújtották a hatalmas reflektorokat, és elengedték a vérebeket. Az egész tábor, sok-sok ezer ember reszketett, hogy mi lesz a két szökevénnyel. Már volt olyan szerencsétlen, aki átjutott a villanyárammal teli dróthálón, de azt vagy az őrtoronyból lelőtték, vagy a kutyák elkapták. Egy éjszaka alatt mindenkit megfogtak. De Miroszláv és barátja nem mozdult a gödörből. A kutyák elrohantak fölöttük, de a petróleum és az éter szagán át nem érezték meg az emberszagot. A reflektorok hiába pásztázták végig a környéket, az őrtoronyból hiába figyeltek - sehol egy emberi lény a kerítésen kívül. Két éjszakán át égtek a reflektorok, akkor a nácik abbahagyták az üldözést - két nap alatt már túljuthattak a láger körzetén. Erre várt Miroszláv. Két napig álltak mozdulatlanul a gödörben étlen, szomjan, meggémberedve. És a harmadik éjszakán, amikor már nem keresték őket, akkor csúsztak át a rettenetes drótokon, és mocsarakban, erdőkben bujkáltak, partizánok rejtegették őket. Aztán ők is partizánok voltak, itt is harcoltak valahol Besztercebányánál... de elfogták őt, a barátját lelőtték, és most itt van. Valahová tovább akarják vinni, egészen magas haditörvényszék elé. De Miroszláv azt mondta, ő megszökik, még ha az Ördög-szigetre viszik is, ő nem hagyja magát megölni. Kolja is azt mondja, hogy ő se hagyja magát, mert már úgyis egy-két nap múlva itt lesznek az orosz csapatok, és kiszabadítanak minket.

Olyan képtelen volt mindez: gázzal megölt emberek, két napig állni egy gödörben, vérebek, a pannonhalmi apátság... és hogy ő is itt van, és haditörvényszék elé fog kerülni.

- Mi lesz velünk?

- Csak az időt kell húzni - mondta a sovány. - Ha nem ül össze a haditörvényszék, akkor úgyis megmenekülünk. Azt mondta Irsay, hogy neki egy csendőr megsúgta, hogy az ezredes, aki a haditörvényszék elnöke volt, elmenekült innen Szombathelyre, és minket odavisznek, ha lesz rá parancs, de ha nem jön meg a parancs, akkor lakodalom! Csak azokért kár, akiket szegényeket már elpusztítottak. Itt is volt két nagyon rendes fickó. Irsay mesélte, hogy apa és fia. Büntetőszázadból szöktek. Mind a kettőt agyonlőtték az udvaron. Mielőtt kivitték őket, szétosztották a holmijukat, még a kabátjukat is itt hagyták. Hogy is hívták őket, várj csak... Csaplár Károly... persze, idősebb és ifjabb Csaplár Károly.

Ferkó felordított.

Irsay, Kolja, egy vörös pattanásos fiatal fiú, egy bajuszos, idősebb parasztember, Miroszláv egyszerre ugrottak fel, és rohantak oda hozzá. Csaplár Ferkó eszméletlenül feküdt a földön.

- Hányadika van ma? - kérdezte Tamás, és két ököllel dörzsölte álmos szemét.

- Huszonkettedike. Ezerkilencszáznegyvennégy december huszonkettedike, péntek, szolgálatodra.

- Biztos?

- Mint a halál.

- Jó, akkor ma a páros igazolványt vesszük magunkhoz.

Tamás kibújt az ágyból. Mezítláb ment a fehér fiókos szekrényhez, és a legfelső fiókból néhány gombolyag színes pamut közül előhalászott egy bőrtáskát, és abból kivette a páros napokra szóló eltávozási engedélyt. Két-két eltávozást gyártottak ugyanis önmaguknak. Az egyik úgy hangzott, hogy szolgálatban minden elsején, harmadikán, ötödikén és így tovább - a másik szerint viszont másodikán, negyedikén voltak a laktanyában és a közbeeső napokon kimenőn.

- Kemenes úr, ez a magáé.

- Kösz.

Tibor zsebre vágta az övét, és gyorsan öltözni kezdett. Megszokta, hogy kapkodva húzza a cipőjét, villámgyorsan borotválkozzék, és csak akkor, amikor már kölnivizes tenyérrel csapkodta megnyúzott arcát, akkor nevette el magát, hogy az ördögbe is, mire ez a nagy kapkodás, hiszen az égvilágon semmi dolguk sincs.

Két hete múlt, hogy Ács Istvánt megkeresték a Szent Katalin-kórházban. Pista még csak nem is csodálkozott, amikor volt osztálytársai betoppantak. Azt azonban megmondta, hogy a kórházban nem maradhatnak. - Egyelőre költözzetek a lakásomra. Azután majd meglátjuk.

Ács István rendszerint félórákra szaladt csak haza a kórházból. Kati elárvult szobája is Kemenes Tibor és Percz Tamás rendelkezésére állt. Az első napokban Tibor főhadnagyi díszben, Tamás pedig őrmesteri ruhájában mászkált. A rendőrségen persze nem jelentették be magukat. Katonakönyvükön Tibor némi változást eszközölt. - Most használom fel először a képzőművészeti főiskolán szerzett műveltségemet - mondta elégedetten, amikor Kemenesből Kerekest, Percz Tamásból pedig Perczel Tamást varázsolt. A "kimaradási engedélyek" is természetesen erre a névre szóltak. - Nagyszerű igazolványaink vannak - mondta elégedetten -, feltéve ha az ember nem téveszti össze a páros napokat a páratlanokkal, és az éppen aznapra érvényes papírral igazolja magát. De legfőképpen akkor nagyszerűek, ha senki sem igazoltat minket.

Ha csak lehetett, ki sem léptek a lakásból.

Tibor egész nap az ágyon hasalt. Rádiót hallgatott, és olvasott. Ács könyvei odavesztek a bomba találta lakásban. Csak néhány szakkönyvet tudott megmenteni, egy anatómiai atlaszt és Burger Szülészeti műtéttanát. Ezeket lapozgatta Tibor végtelen érdeklődéssel, no meg Kati könyveit, egy százötven-kétszáz kötetből álló, meglehetősen vegyes gyűjteményt, amelyben meglelte Spitteler Imagóját és Mehring Marx-tanulmányát... Sőt a fehér lányszoba asztalán egy Thomas Mann-könyvet is talált. Tibor kézbe fogta, belelapozott. - Aha... az Elcserélt fejek... kedves könyv... - és visszatette az asztalra.

Percz Tamás nem tűrhette a semmittevést. Néhány nap alatt csonttá soványodott.

Ha csak szerét ejthette, András néninek segített.

Fát vágott, vizet hozott a földszintről, mert az emeleten, már egy hónapja nem volt víz. Sőt még a konyhakövet is felmosta.

Most reggel is, amint felöltözött, kisietett András nénihez. Az öregasszony a petróleumfőzőnél állt, és plantateát főzött.

- Gyere, fiacskám, itt a reggelitek.

- Nem fogadhatjuk el, igazán nem fogadhatjuk el...

- Örülj, hogy van még teánk.

Egy lábasban vízbe főtt dara volt, lekvárral elkeverve.

Tamás szájában összefutott a nyál.

- András néni csodálatos főztjének nem lehet ellenállni.

- Jaj, édes fiam... ez is főzés? Azt láttad volna, amikor béke volt... amikor szegény uram és fiam is élt még. A töltött káposztát nagyon szerették. Jaj, édes gyerekem... mintha a Jóska fiamat látnám, amikor rád nézek, az is ilyen derék volt, mindig törődött velem...

És András néni a konyhakredenc felé fordulva törülgette a szemét.

Hármasban megették a fejedelmi reggelit. Ma Tibor volt a soros, ami azt jelentette, hogy ő nyalhatta ki a grízes lábast. Határtalan eleganciával kezdte: kávéskanállal vakargatta a lekváros kásamaradványokat az edény oldaláról. Amikor már kanállal alig leszedhető, vékony réteg volt csak benne, az ujját is a lábasba dugta, és gyors, ügyes mozdulatokkal nyalogatta a maradékot.

- Csak nem maradtál éhes, főnök?

- Nem, csak a szemem ugrik ki.

- Akkor mindjárt megbeszéljük, hogy mit ebédelünk.

- Hm... hm... ma véletlenül és egész kivételesen bablevest. András néni, tessék csak készíteni a fazekat.

- Jaj, de jó, hogy itt vagytok - mondta erre András néni -, ha ti nem vidítanátok fel, igazán nem tudom, mit csinálnék...

- Kevesebbet mosogatna, András mama. Gyere, Tibor, menjünk bablevest vételezni.

A bablevest az Akácfa utcában mérték.

Okos ember volt, aki kitalálta, hogy az ostromlott városban, pergőtűzben, bombazáporban, omladozó falak, füstöt, lángot hullató ég alatt - nagyszerű üzlet bablevest főzni.

Minden délben előbújtak az éhes vendégek a föld alól: pincékből, rejtekodúkból - két lábon vánszorgó csontvázak. Fizettek az üres bablevesért akármit, nyolc pengőt, húsz pengőt, könyvet, karikagyűrűt, sálat, még a cipőjüket is levették volna... Néha katonák is betévedtek, nem sokat törődtek az ijedten hátrább húzódó, gyanús társasággal. A kifőzdében néha szárított hagymával, zsír nélkül készült pörköltet is árultak. Ebből csak kivételes személyek kaphattak - katonák és légókarszalaggal fontoskodó hatalmasságok. A pörkölt kicsit édeskés volt, és az Akácfa utca és dohány utca sarkáról eltűnt egy golyó találta ló teteme. Tíz napja fedezte fel Tibor ezt az étkezőhelyet. Azóta mindennap megtették a veszedelmes kirándulást.

- Ha lesz egyszer unokám, elmesélem neki, milyen hős voltam, hogy naponta elmentem az Akácfa utcába - suttogta Tibor, amikor a Rákóczi út sarkára értek. A Biró Dénes-féle vendéglő előtt német légvédelmi tüzérek hasaltak, és aggodalmas képpel néztek a Keleti pályaudvar felé. A pályaudvart repülőgépek bombázták. Két vadászgép egymásra támadt, és félelmetes sivítással, alig száz méter magasságban száguldott a Rákóczi út fölött, és géppuskájuk koszorúkat rajzolt a házfalakra éppen akkor, amikor Tibor és Tamás a kocsiúton futott át. A Rókus kápolnájából egy öreg honvéd nézte őket, és ijedten keresztet vetett.

- Ezt megúsztuk - morogta Tamás. - Úgy megfájdult a gyomrom, hogy még a bablevestől is elment a kedvem.

- Hős vitéz. És te szeretnél mindenáron partizán lenni és az Astoriát a levegőbe röpíteni.

- Az más... harcolni ellenük... és más megdögleni, mert egy hülye német vadászgép... hasalj!!!

A Stuka megint a Rókus fölött körözött. Percz Tamás hasra vágódás közben valamit elgurított a kezével. A valami csengeni kezdett. Tamás lassú, óvatos mozdulattal utánanyúlt, és elmosolyodott: pici játék harang volt, karácsonyfadísz.

- Tibor... két nap múlva itt a karácsony.

- Ha megérjük - morogta Tibor, és behunyta a szemét.

Most néhány nyugodt perc következett, felugrottak, és futólépésben szaladtak a Keszey-vendéglőig, és ott villámgyorsan be az Akácfa utcába.

A kifőzés helyén beomlott falat találtak. Az asztal, a tűzhely - sehol. Az akna leszakította a ház utcai frontját, a második emelettől le a földszintig. Az egyik első emeleti lakásban kettévágta az ebédlőasztalt, kettévágta a termetes ebédlőszekrényt, olyan pontosan, mintha léniával húzták volna meg az útját. Egy félig égett gerendáról egy gyerekkocsi lógott le. Két kereke a levegőben. A szél pörgette a kereket, de a kocsi mégsem esett le, csak hintázott lágyan a levegőben, mintha gyereket altatna benne egy asszony. A két fiatalember felnézett a házra.

- Kész a leves.

- Kész.

- Tudok egy viccet. Egy ember elment a fogorvoshoz fogat húzatni. Az orvos beletörte a gyökeret, négy darabban szedte ki, szegény pók már csillagokat látott, mire megszabadult a fogóktól. Hazafelé indult, az első keresztutcánál lelép a járdáról, és bumm, elüti egy autó... képzeld, ahelyett, hogy odafelé ütötte volna el.

- Hihihi - mondta mérgesen Tamás -, jaj, de jó vicc. Szóval minket is visszafelé kap el a golyó.

- Az az érzésem. Az embert előbb-utóbb eltalálja.

- Na, annyira nem sürgős.

Tibor a sarokról még vágyódva visszanézett, hátha csak tévedés volt, hátha a szomszéd házat bombázták le, de azután bánatosan legyintett.

- Semmi. Még egy lóhulla sincs. Kiszakad a gyomrom.

Egész délután snapszliztak. De a kártya hibás volt, a piros disznó hiányzott, azt egy kartonlappal helyettesítették, és az osztó köteles volt behunyt szemmel osztani. Később Tibor azt javasolta, hogy bújjanak ágyba, úgy kevésbé éhes az ember.

Este váratlanul hazajött Ács Pista. Egy zacskó szárított zöldséget hozott és egy másfél kilónyi májdarabot.

- A zöldséget kaptam, a máj nagyon egészséges.

- Szóval lómáj - mondta András néni.

- Csak szokás kérdése, hogy mit eszünk.

- Tudom, fiam, a ló a legtisztább állat... de énnekem elég volt a lóparízerből, amikor szegény uram munka nélkül volt... Jaj, istenem, öt deka krinolin jutott vacsorára az egész családnak...

- Vigyem vissza? - kérdezte Ács morc képpel.

- Dehogyis... dehogyis... azért nagyon jó, hogy hoztad, köszönöm, drága fiam.

- Ezt meg Kati küldi.

- Kati?

András néni ölelte, csókolta leendő vejét, úgy örült annak, hogy Karitól hozott valamit, hogy az ajándékot meg se nézte. Pedig az sem volt akármi - egy pohárra való olaj.

- Ott voltál nála?

- Ott bizony. Jól van. Azt üzeni, hogy Szilveszterre vége a háborúnak, hazajön, iszunk egy nagyot. Remélhetőleg működni fog a vízvezeték.

- Jaj, te. Kedvesem.

A konyhából áradt a petróleum, olaj és sülő máj szaga. Ács István, Kemenes Tibor és Percz Tamás áhítattal ülte körül az asztalt.

- Van valami híred, Pista?

- Van, Tamás! Két-három napon belül megkapod a címet.

- Hisz addig vége a háborúnak.

- Marad még neked is. Nagyon nagy bajok vannak. A németek mindent előkészítettek Budapest feláldozására. A hidakat aláaknázták. A város körül erődítenek.

- A pesti oldal védhetetlen.

- A budai is... halálra vannak ítélve, mégis folytatják a gazságaikat. Pusztuljunk velük mi is.

Tibor felállt, az ablakhoz ment, és ujjával idegesen dobolt a fatáblán.

Ács bosszúsan hallgatott el. Gimnazista kora óta ismerte és szerette Tibort. A vonzódás egy iránytűeltöréssel kezdődött. Második gimnazista korukban ők ketten voltak természetrajz-szertárosok. A természetrajzszertárból ajtó vezetett a fizikaszertárba. Egyik természetrajzóra előtt nyitva találták ezt az ajtót, átmentek, és játszani kezdtek a mérlegekkel, csigákkal, ingákkal. A hosszú, zöldre festett asztalon találták az iránytűt. Pompás iránytű volt, akárhogy forgatták, engedelmesen beállt a mutató, és a sarokban álló csontvázra mutatott. Ács szerint délre - Tibor szerint északra. - Mutasd. - Te mutasd. - Engedd el - és az iránytű már a földön volt - millió darabra törve. Ács Pista halálsápadt lett. Mibe kerülhet egy ilyen iránytű? Száz pengőbe, ezerbe? Elfeketedett előtte a világ. Vége mindennek. Az ösztöndíjnak, tandíjmentességnek, gimnáziumnak. Talán még a bútorukat is elviszik az iránytű fejében... Azt sem tudta, hogy vánszorog ki a szertárból. Az iránytű földi maradványait az asztal alá rúgták, a természetrajzi szertárból bevitték a tanterembe a spirituszban őrzött gyíkokat, aztán ült, ült, félájultan hallgatta a tanár úr előadását a jámbor gyíkokról és félelmes viperákról. Másnap nem ment iskolába, hideg rázta, negyvenfokos láza volt, reszketett, félrebeszélt. Az orvos a fejét csóválta. - Várni kell... mi lesz, tífusz vagy agyhártyagyulladás. Délután Kemenes Tibor feljött, ajándékba hozta a Rejtelmes szigetet, és megsúgta, hogy minden rendben van, ő már beszélt Csontos tanár úrral, és magára vállalta a törést. A zsebpénzéből ki is fizette. A tífusz fél óra alatt elmúlt. De ettől kezdve Ács István mindig adósnak érezte magát. Közeli barátság sosem támadt köztük, de mindig azok közé sorolta Tibort, akikhez vonzódott. Ha néha-néha összetalálkoztak, egyszer, egyetemi hallgató korában a perugiai nyári egyetemen, később itthon, néha az utcán, egyszer egy zeneakadémiai hangversenyen - Ács mindig úgy érezte, hogy valamit meg kell beszélnie Tiborral. Szeretett vitatkozni vele, élvezte Tibor mulatságos érveit. Tibor most megszökött a katonaságtól, tehát nyilvánvalóan szemben áll a háborúval, a fasizmussal. Tehát ha okos érvekkel meggyőzi...

Tibor visszajött az ablaktól, zsebébe nyúlt, és kivett egy papírlapot.

- Ja, igen. Tessék, Pista, hallgattam a rádiót.

- Köszönöm.

- Ma is hallgassam? Talán tudom fogni a Kossuthot.

- Nagyon jó volna.

- Meglesz, ezredes.

Ács elvette a papírt, elmosolyodott.

- Pedig nem tűröd a fegyelmet.

- A külsőt nem. De ha valamit vállalok, megcsinálom. Sportból.

- Nem is kérded, hogy mire kellenek ezek a hírek.

- Nem.

- Hagyjátok abba - mondta Tamás. - Úgyse mentek egymással semmire.

Ács a híreket olvasta. Hadijelentés: megkezdődött a főváros körülzárása, a partizánharcok az Alacsony-Tátrában, Csepel munkássága megtagadta a nácik kiürítési parancsát, Debrecenben összeült az országgyűlés...

Ács felcsillanó szemmel adta tovább Tamásnak.

- Nézd csak... ami pedig Tibor barátunkat illeti, ő is tudja már, hogy nekünk van igazunk, csak nem akarja beismerni.

Tibor szorgos munkába mélyedt, és nem felelt. Lehúzta a cipőjét, és azon fáradozott, hogy a zoknijának sarkát a talpa alá gyűrje, hogy ne látsszék ki a cipőből a lyuk. A rendes megjelenésre még mindig igen sokat adott. Végre sikerült felhúzni a cipőjét, és barátságosan vigyorgott Ácsra.

- Szavalj csak, doktor, nem zavarsz.

- Azt már tisztáztuk a múltkor, hogy vagy materialista az ember, vagy idealista. Harmadik út nincs.

- Aha.

- Azt is elismerted, hogy a dialektikus gondolkozás az egyedül helyes. Igaz?

- Igaz.

- Azt is elismerted, hogy gondolkozni nem lehet a gondolkozás szerve, vagyis az anyag nélkül.

- Elismerem - jelentette ki készségesen Tibor -, és hogy a materializmusnál maradjunk, jó lenne tudni, hogy elkészült-e már a máj.

- Öt perc! - kiáltott be a nyitott konyhaajtóból András néni.

- Nem, én most egészen komolyan beszélek, Pista. Mondjuk, hogy nektek van igazatok, sőt mi több: elhiszem, hogy nektek van igazatok, hogy a grófoktól el kell venni a földet; és szét kell osztani a parasztok között, és senki sem élhet abból, hogy ezer munkását nyúzza, de...

- Nos?

Tibor hallgatott, felhúzta a vállát.

- De technikailag nem tudjátok keresztülvinni.

- Hogyhogy?

- Mert ehhez angyalok kellenek, nem emberek.

Tamás a dívány sarkán ült, és türelmetlenül szólt közbe:

- Azt hiszem, egészen feleslegesen vitatkoztok. Most nem az a kérdés, hogy mi a dialektika, és mit kell csinálni a gyárosokkal, most háború van, a nácik fosztogatják a várost, aláaknázták a hidakat, géppuskát szerelnek a háztetőkre, és lőszert raktároznak az iskolákban, most csak egy kérdés van: kapcsolatot találni az ellenállással - a többire ráérünk háború után.

- De fontos. Az embernek tudnia kell, hogy hova tartozik - mondta Ács.

Tibor bólintott.

- Persze. Csakhogy... adva van egy derék ember. Szívvel-lélekkel kommunista. Olyan, amilyennek ti elképzelitek. Éjjel-nappal azon töri a fejét, hogy hogyan tegye boldoggá a világot. Közben hétszámra nem eszik, röpcédulákat osztogat, börtönbe viszik, kínozzák, bujkál, feketelistán van, nem nősülhet, mert nincs lakása, munkája, minden órában kockáztatja a nyakát. Az ilyen ember nyilván megérdemli, hogy ha szétvertük a fasizmust, megfelelő politikai szerepet kapjon. Mondjuk, képviselő legyen vagy alispán. Vagy legalábbis polgármester.

- Persze.

- Hát a mi barátunk először is szép lakást akar...

- Kérlek... az általános lakásviszonyoktól függően kiutalnak neki.

- Egy szobát, mi?

- Amennyi megilleti. Kettőt is. Hármat is.

- Vagy kitesz valakit egy svábhegyi villából, és odaköltözik. De jó. Ehhez is joga van. Miért ne? Reprezentálnia kell, vendéget fogadni, nem lakhat akárhogy.

- Csak akkora lakást fog elfogadni...

- Te tanítottál dialektikára. A környezet hatással van az emberre vagy sem?

- Persze hogy hatással van.

- És mi lesz a sok talpnyalóval? Hízelgővel? Burzsoá erkölcsben nevelkedett tisztviselővel? Munkásarisztokráciával? Jól fizetett magánmérnökkel, mi? Azok nem fognak hatni a te önzetlen barátaidra? Nem akar talán autón járni?

- Ha fontos és nehéz munkát végez, miért ne legyen autója?

- Persze hogy legyen. De majd a gyereket is autón fogja iskolába küldeni... és a feleségét autón viteti a piacra, mi az, hogy a feleségét? A sofőrrel vásároltat, vagy a szakácsnőt ülteti az autóba... és egy év múlva, két év múlva, tíz év múlva már nem fogja őt érdekelni, hogy javítani kellene a közúti közlekedést, mert már lázálmában sem fog emlékezni rá, milyen érzés zuhogó esőben, gyerekkel, csomaggal, villamosra várni...

- Én hiszek abban, hogy tízezrével vannak önzetlen férfiak és nők, akik nem a nép nyakán, hanem a népért akarnak vezetők lenni.

- Ámen. Én várok.

- Hogy élhetsz ilyen cinikusan?

- Köszönöm, a körülményekhez képest elég jól. Csak nem hiszem, hogy az emberek általában jobbak lennének nálam. Márpedig ha én egyszer miniszterelnök lennék, vagy tokiói követ, vagy rengeteg pénzem lenne, rengetegen értem, hogy saját repülőgépet tarthatnék, jachtot az Adrián és egy fél tucat szeretőt, akkor én is négy lakást tartanék magamnak, villám lenne a Rózsadombon és olyan nyaralóm a Balatonnál, hogy ventillátorok hajtanák mellőlem a legyeket a kertben, és hat kilométeres körzetben rendőrök állnának, hogy senki meg ne zavarja délutáni álmomat. Én azt hiszem, mindenki szívesebben eszik datolyát, mint fagyos krumplit, és szívesebben ölt szmokingot, mint rongyos gatyát, ha hozzájut. Márpedig nekem tök mindegy, hogy ki uralkodik fölöttem, feltéve ha engem békén hagy. Candide-dal tartok. Műveljük kertjeinket. Ezt különben már többször megmondtam neked.

András néni behozta az olajban sült májszeleteket. Kenyér nem volt hozzá.

A minisztérium előtt teherautók álltak, kék ruhás altisztek rakták fel az iratokkal teli ládákat. Bardóczy gondterhelten nézte a pakolást. Felszaladt a lépcsőn, végigment a folyosón, amely most sokkal nagyobbnak és sivárabbnak tűnt, amióta a hosszú szőnyeget felszedték, és a miniszter előszobájából is kihordták a virágállványokat és képeket.

- Ilike, a postámat - szólt ki a titkárságra.

Ja, persze nincs Ilike, és nincs posta. A hivatalos lap friss száma ott hevert a titkárnő asztalán, úgy látszik, ezt mégis behozta az altiszt. Bardóczy felvette, bicskával felvágta, és olvasni kezdte. Az erdélyi menekültekre, a vasúti korlátozásokra és a főváros teljes kiürítésére vonatkozó rendeletek. Az utolsó oldalon a vállalati hirdetmények között meglátta a Mezőgazdasági Gépgyár közgyűlésének meghirdetését. A közgyűlés tárgya: Karlsdorfer Armand vezérigazgató és vagyonkezelő lemondása, a megüresedett hely betöltése és az új igazgatóság megválasztása.

- Az én kedves apósom megveszett - mondta hangosan Bardóczy. A telefonhoz rohant, tárcsázta a Mezőgazdasági Gépgyár számát.

- Te vagy, Gyuri? - hallotta az apósa csodálkozó kérdését.

Karlsdorfer levegő után kapkodott, hápogott, amikor végre megértette, miről van szó. - Ezt is csak magával lehet megcsinálni, maga tehetetlen vén... - üvöltött Bardóczy.

Karlsdorfer lecsapta a kagylót, és öklével vágott a csengőre.

- Tatárt küldjék be, de azonnal. Hozza magával a hivatalos lapot.

Tatár fél pillanat alatt megalkotta haditervét.

Már őméltósága szobájának ajtajában lobogtatni kezdte a közlönyt, és mielőtt Karlsdorfer a száját kinyithatta volna, ő kezdett el felháborodva kiabálni.

- Látta, méltóságos uram? Látta, mi van a lapban? Megáll az ész, hogy miknek van kitéve az ember. Ez a taknyos nyilas kölyök, a Palánkay, képes méltóságod életére törni. Én azt ajánlanám, méltóztassék mindent hagyni a pokolba és elutazni pár hónapra akár Kőszegre, akár Szentgotthárdra, ahol biztonságban van.

Karlsdorfer szeme villámlott.

- Köszönöm a jó tanácsait, cégvezető úr. De a helyemen maradok. Nem utazom Kőszegre, és nem utazom sehova sem. Biztosíthatom: a gyár sem fog utazni. Egy U-szög sem. Egy törött samott-tégla sem. És a lemondásról és erről az egész disznó ügyről többé egy szót sem akarok hallani. Azonnal diktálja le Máriássnak a hivatalos lap közleményének cáfolatát. Addig is kérem a postát.

Tatár kirohant a postáért. Karlsdorfer felhívta a belügyminisztériumot, de a vejét már nem találta benn.

Bardóczy doktor, amint leszidta az apósát, mindjárt meg is bánta. Minek kellett az öreggel kezdeni? Ha ő a Mezőgazdasági Gépgyár vezérigazgatója, ha nem, mi haszna lehet belőle neki?

Vette a kalapját, és lesietett az utcára.

Keresztülment a Dísz téren, azután gyalog indult a lépcsőkön lefelé. Fiatal tisztviselő korában mindig megállt a lépcső felső fokán, és büszkén nézte a várost. Az én birodalmam - gondolta ilyenkor. Minden lehetek... főtanácsos, osztályfőnök... talán még államtitkár is... Most is megtorpant a lépcsősor tetején, most is kutatva nézett, de a város gomolygó, nehéz felhőkbe bújt, hideg volt, zord és ellenséges. A házak itt maradnak, a Duna itt marad, a Gellérthegy itt marad - gondolta Bardóczy. Csak én futok el innen. És mit viszek magammal? Mit? Milyen szerencse fia volt, amikor megkapta az Államépítészeti Hivatal főnökének, karlsdorfi Karlsdorfer Armand őméltósága lányának kezét. Milyen elegánsan éltek Karlsdorferék! A Damjanich utcai ház egész első emelete. Kilenc szoba, teli képpel, szőnyeggel, hatalmas ezüsttálakkal. És Gödön a Dunáig érő, óriás gyümölcsös, félkilós téli körtékkel, mézédes, rózsaszínű szőlőfürtökkel, fügefákkal, tyúktojásnyi dióval, valóságos földi paradicsom. És őméltósága összeköttetései - vadászatai József főherceg alcsúti birtokán... Karlsdorfer Ilonka ugyan három esztendővel idősebb Bardóczynál, de nem látszott annyinak. A minisztériumban elragadtatva gratuláltak a házassághoz. A tízezer pengő hozományt becsületesen kiadta az öreg Karlsdorfer, de veje nagyralátó álmai füstbe mentek. Amint férjhez ment egyetlen leányuk, a Damjanich utcai lakásban nem tartottak több házibált. Megszűnt a sok névnapi eszem-iszom, őméltósága a tízezer pengős kölcsönt nyögte, amit a gödi gyümölcsösre és a családi ékszerekre kapott. József főhercegnek se mutatta be a vejét, mert a fenséges úrral még abban az esztendőben összeveszett. Az történt ugyanis, hogy az alcsúti birtokon cserkésző Karlsdorfer őméltósága egy igen szép szarvasbakot talált lőni. Vadászat után várta, hogy a főherceg átküldeti az agancsot. Ehelyett a fenséges úr személyesen telefonált, és felháborodottan vonta felelősségre Karlsdorfert, hogy merészelte a legszebb szarvast lelőni a jelenlevő főhercegek és hercegek orra előtt. Karlsdorfer nyakán feszülni kezdett a gallér, piros lett, megizzadt a méregtől, azután belekiabálta a telefonba. Ha nem tetszik, legfeljebb máskor nem hív meg. - Nem is hívták. Elmaradoztak az előkelő barátok. Vasárnap délben csak a család ebédelt együtt. Bardóczy ki nem állhatta ezeket a kötelező ebédeket. Nem szerette az ételek ízét, a tejfölös, majorannás, babérleveles főzelékeket, ánizsos tésztákat, nem szerette a szárnyast. Bardóczy csak a paprikát, hagymát becsülte, egy tál sertéspörköltért vagy borsos tokányért odaadta volna anyósa minden kapros túrós lepényét. Nem szerette az ásványvízzel mocskolt bort. Nem szerette, legfőképpen nem szerette az öregúr végtelen okkupációs történeteit és politizálását. Csak azért is ellentmondott, és mire a feketét megitták, kirúgta maga alól a széket, és sértődötten elrohant.

Hát ezentúl legalább nem lesz vasárnapi ebéd az apósánál, nem lesz semmi az eddigi nyomorult életből. Elmegy innen, és megmutatja, hogy nem megy üres kézzel!

A Nemzeti Bank előtt a Szabadság téren német légelhárító ágyú állt, és egy szakasznyi csukaszürke, komoly náci katona. Mozdulatlan arccal figyelték a Budára igyekvő, hosszú teherautó-karavánt. Lehet, hogy Nemescsányiék is átköltöztek már?

De nem. A barátját még ott találta a régi dolgozószobájában.

Ha az ablakok előtt nem lettek volna homokzsákok, és a csipkefüggönyön át nem látszana az elsötétítő papírroletta - talán azt hinné az ember egy pillanatra, hogy béke van. A cigaretta, a gin, az erős feketekávé...

- Parancsolj, drága Gyurkám, mi jót hoztál?

- Hát, kérlek alássan... az apósom, tudod, Karlsdorfer Armand... a Mezőgazdasági Gépgyár vagyonkezelője volt. De lemondott. Tegnap mondott le. Benne is van a hivatalos lapban.

- Visszavonja?

Bardóczy vállat vont.

- Hogy visszavonná-e vagy sem, azt nem tudom, és nem hiszem. De jobb, hogy lemondott róla. Sajnálom, hogy ilyet kell mondani, mert az apósomról van szó. Nem érti meg az időket. És legfőképp nem érti azt, hogy ma a vezetés... Eh, egyszóval hiába magyaráztam neki, hogy ma nem lehet más célunk, mint mindent a totális háború szolgálatába állítani. Nem igaz?

- Dehogyisnem. Pontosan így van.

- Ez a gyakorlatban ma már csak azt jelentheti, hogy az értékeket nyugatra kell szállítani, mégpedig... úgy gondolom, feltétlenül olyan vagyongondnok ellenőrzése mellett, akinek a neve... a személye... politikai magatartása... nem eshet semmi kifogás alá.

- Igen... ez így van. Melyik vállalatról is van szó?

- A Mezőgazdasági Gépgyárról.

- Úgy. Hát nagyon kedves vagy, hogy figyelmeztettél. Nagyon gondosan megnézzük, hol találunk megbízható személyt. Tölthetek még?

Bardóczy közelebb tolta a poharát, de a keze úgy remegett, hogy gyűrűje a pohár falához koccant.

- Különben hogy vagytok otthon, Gyurikám?

- Köszönöm. Megvagyunk. Hála istennek - mondta Bardóczy elkedvetlenedve. És a víztiszta gint nézte. No, ezt alaposan ellőtte.

- Én a családomat előreküldtem Szentgotthárdra. És ti?

- Még nem tudom - mondta Bardóczy. - Nem tudom. Az ember olyan tanácstalan.

- Hát nem könnyű.

- Nem.

Bardóczy érezte, hogy most fel kell állnia, el kell köszönnie. Ő maga is ugyanúgy szokott ülni, hátradőlve, száját csücsörítve és szórakozottan a levegőbe nézni, ujjaival az asztalon dobolni és várni, hogy mikor megy már a pokolba a látogató. De hát ő még szóba sem hozhatta a maga dolgát.

- Kérlek szépen - mondta váratlanul Nemescsányi -, azon gondolkozom, hogy nem olyan könnyű most előkaparni valakit. Te, ugyebár, ismered azt a gyárat... ha esetleg te magad elvállalnád...

- Kérlek... hát hogyne... ha az állam érdekéről van szó - mondta gyorsan Bardóczy, és ő maga kapta fel a ginesüveget, és töltött mindkettőjüknek.

- Nagyon jó lenne - felelte Nemescsányi, és egyik szemét összehúzva figyelte az egyre izgatottabb Bardóczyt.

- Hát akkor...

- Két napon belül értesítlek. Azonnal magamra szignáltatom az aktát.

Bardóczy még le sem érhetett a lépcsőn, amikor Nemescsányi már magához kérette a Mezőgazdasági Gépgyár vagyonkezelési aktáit. Idősebb Zsille Ödön doktor, a jogi osztály helyettes vezetője maga hozta a dossziét.

- Hívattál, kérlek alássan.

- A Mezőgazdasági Gépgyár vagyonkezelője lemondott?

- Igen, kérlek alássan.

- És az új vagyonkezelő?

- Már megvan. Ifjú Palánkay Emil, teljesen megbízható, a vállalat belső ügyeit ismeri...

- Úgy. Akkor rendben is van... Légy szíves, hagyd nálam a dossziét.

- Kérlek, a vezérigazgató úr őméltósága várja...

- A vezérigazgató úr őméltóságával éppen az előbb beszéltem. Csak tizenkettőre jön be. Addig visszakapod.

- Kérlek szépen... de ha megmagyarázod, miért kell...

Nemescsányi összeráncolta a homlokát.

- Hozzám tartoznak a vagyonkezelési ügyek.

- De, ugyebár, sose szoktad... mindig a jogügyi osztály indítványozza... persze ha kívánod... éppen csak bátorkodtam megemlíteni...

Zsille aggodalmas sóhajtással tette le a dossziét. Nemescsányi a vagyonleltárt halászta ki a paksamétából, és amint az ügyész kilépett, olvasásba mélyedt. Bérházak... nem érdekes, gyárépületek, iparvasút, bazaltbánya... semmi érdekes, Mit akart ez a marha Bardóczy nyugatra vinni? Aha. Külföldi követelés. London... Stockholm... Róma... Bern... Bombay... nem is rossz fogás. És családi ékszerek.

Gyorsan tárcsázott.

- Pista? Bemehetek hozzád? Köszönöm.

Hóna alá kapta a dossziét, és átsietett az elnöki osztályra. Az elnök titkárságán a dohányzóasztalnál Zsille ült. Elsápadt, amikor a belépőt meglátta. Egy pillanatig farkasszemet néztek, azután Nemescsányi barátságosan rámosolygott a titkárnőre, és besétált a kitáruló, zöld párnás ajtón.

Vargáné kiejtette kezéből a levesesfazekat. A bableves hulláma átcsapott a fazék fülén, nagy, barna tócsát kenve a konyha kövére. Vargáné utána se kapott.

Csak állt, és tátott szájjal nézte az ajtó előtt teljes nyilas díszben álló Palánkay testvért.

- Hogy most itt igazgatósági gyűlést?

- Hát.

- Amióta nem tetszenek bejárni, nem is takarítottam.

- Majd most kitakarít.

- De nekem most nincs időm, Palánkay úr. Hát hogy gondolja, szombat délután van. És holnap szenteste lesz. És különben is az ember alig mer a lakásban maradni, annyi a légitámadás.

Palánkay ingerülten csapott a konyhaasztalra.

- Tíz percet adok magának. Fogja a seprűket, és lóduljon. Ha elfelejtené, hogy hadiüzemben dolgozik, majd eszébe juttatom.

Hm. Tegnap még gyakornok volt - és ma vezérigazgató lesz.

Palánkay megállt régi íróasztalánál, beletúrt az elintézetlen iratokba. A "beérkezett számlák könyve" szemrehányóan nézett rá. Palánkay elővette töltőtollal, és a "beérkezett áru neme, mennyisége, értéke, a szállító cég megnevezése" rovatok alá szép, nyomtatott betűkkel többször leírta: "Ifj. Palánkay Emil vezérigazgató, ifj. Palánkay Emil vezérigazgató." Éppen önarcképe megrajzolásához fogott, amikor Vargáné is megérkezett porronggyal és seprűvel. Palánkay csak most nézett körül.

- Hallja, Vargáné. Hol vannak a szőnyegek? És a függönyök?

Vargáné bíborvörössé vált.

- Biztonságba helyeztem őket, Palánkay úr... hogy a bomba... tetszik tudni...

- Úgy? Öt percen belül itt legyen a helyén minden. Ha egy rajzszögnek híja van, azonnal elvitetem magát.

Vargáné hangos jajgatás és szitkozódás közepette előkerített három szőnyeget a fáspincéből. A többit már régen átszállította a testvéréhez.

Pontosan három órakor léptek be a meghívottak: ifjabb és idősebb Zsille. És persze Tatár cégvezető úr az öccsével.

Idősebb Zsille kibontotta aktatáskáját.

- Itt van a jegyzőkönyv, fiúk. Ezt tudtam kiverekedni.

- De ha nincs kinevezés, akkor nincs harmincezer pengő jutalék sem - mondta Tatár.

- Hát szerezze meg maga, ha tudja. Ez a jegyzőkönyv pontosan annyit ér. Itt van öt hitelesített példányban. Tessék. A Nemzeti Bank a vagyongondnok kinevezését ezerkilencszáznegyvenötre halasztotta. Addig az ügyek intézésével az igazgatóságot egyetemleges joggal és egyetemleges felelősséggel felruházza.

- Hiszen ez nem is olyan rossz - figyelt fel Tatár.

- Rossz? Kitűnő. Vagy hagytam volna inkább, hogy Nemescsányi szerezze meg a megbízást? Tudják, kit akart vagyongondnoknak tenni? A saját fiát.

Az igazgatóság tagjai szörnyülködtek. Eödön szemérmesen nézte a padlót.

Tatár öccse, egy huszonnyolc éves férfi, Imperátor karosszékében ült, és nem szólt egy árva szót sem. Kicsit furcsán bámult maga elé, és félig nyitott szájjal lélegzett. Valahányszor bátyja közeledett hozzá, fejét elhúzta, és kezét védekezőn tette maga elé. - Törüld le a szádat - súgta ingerülten Tatár, mire az öcs rémülten kapta elő zsebkendőjét, és letörülte kicsorduló nyálát.

Eödön Emil fülébe súgta: - Nézd, hiszen ez...

- Tudom. Az apjuk vérbajos volt...

Vargáné behozott egy üveg vizet, és zöld plüss díványtakaróval borította le Rőmer íróasztalát.

Pontosan negyed négykor megérkezett Máriáss Teri is, akit Tatár cégvezető úr berendelt jegyzőkönyvet vezetni.

Tatár megnyomta az Imperátor íróasztalán levő villanycsengő gombját. A csengő nem szólt ugyan, és ha szólt volna, hangját akkor is a szomszéd szobában lehetett volna jobban hallani. De a pillanat így is olyan ünnepélyes volt, hogy valamennyien felálltak.

- Hungarista testvérek, tisztelt igazgatósági tagok, uraim! A Mezőgazdasági Gépgyár régi igazgatósága a zsidó-bolsevista-plutokrata áruló szellemmel fertőzte meg ezt a vállalatot. De mi...

- Zolika éhes - szólalt meg panaszosan az ifjabbik Tatár.

A cégvezető elsápadt. Eödön arcát gumilabdává fújta a kitörni készülő röhögés. A többiek tovább is komor méltósággal néztek Tatárra, aki egy kockacukrot halászott elő zsebéből, öccse kezébe nyomta, és közben alaposan megrántotta a szerencsétlen csuklóját.

- Átadom a szót ifjabb Palánkay Emil igazgatósági tag úrnak - szólt lemondóan, és leült. Közben egy pillanatra se vette le szemét öccséről, aki ismét meghunyászkodva és szótlanul ült.

Emil a hadihelyzet taglalásával kezdte beszédét. A japán harcosokat említette, akik életüket nem kímélik, amikor rohamra mennek, a hatalmas német szövetségesről, amely vissza fogja verni az ellenséget a Volgán túlra, a legújabb német csodafegyverekről, az "ugrik" tankról, amely az ellenséges árkokon egyszerűen átugrik, és a fagyasztó fegyverekről, amelyektől az ellenséges ágyúk, repülőgépek és maguk az ellenséges katonák is jéggé fagynak, és eltörnek.

Idősebb Zsille behunyta a szemét, és arra gondolt, hogy a harmincezer pengőt vagy még ma bevasalja ezeken a gazembereken, vagy bottal ütheti a nyomukat. Eödön leplezetlenül ásítozott. Tatár az öccsét nézte villámló szemmel.

Máriáss Teri gépiesen jegyzett, és közben izgatottan fülelt - alighanem megint légitámadás van. Tompa dörrenések hallatszanak, nem is nagyon távolból.

Palánkay már maga is hitte, amit mond.

- A mi igazgatóságunk hivatva van a vállalat termelését újra magasan a háború előtti színvonal fölé emelni. Új gépek, új gyárépületek, jólét fogja jellemezni az eljövendő korszakot. Most pedig kérem a tisztelt igazgatóságot, válasszunk magunk közül vezérigazgatót és ügyvezető igazgatót.

- Javaslom vezérigazgatónak ifjú Palánkay Emil urat - mondta Tatár. - Kiváló képességeit, rátermettségét valamennyien ismerjük.

- Ajánlom ügyvezető igazgatónak Tatár György cégvezető urat - állt fel ifjú Palánkay. - Mindannyian nagyra becsüljük szakértelmét, odaadását. Igazgatósági tagoknak dr. Zsille Ödön és Tatár... hogy hívják az öccsét?... Tatár... izé urat...

- Éljen, éljen! - lelkesült fel Eödön. - Mit kell aláírni?

- Azonnal legépelem a jegyzőkönyvet - mondta Máriáss Teri.

- Helyes. Csak siessen vele, fiam - mondta Palánkay vezérigazgató úr.

- Gyuri bácsi mindenre gondol - jelentette ki Tatár, belenyúlt aktatáskájába, és kihúzott két üveg pezsgőt. - Veuve Cliquot, valódi!

- Ejha!

Vargáné poharakat hozott be, és az urak a perc nagyságától meghatottan felhajtották az italt.

Emil és Tatár egy percre átment Gerencsérné elárvult szobájába.

- Emilio, adjuk nekik most oda a pénzt?

- Nyavalyát.

- Valamit azért kell adni.

- Mennyi a készpénz?

- Untig elég. Százezer pengő.

- Hát jó. Eödönnek és a maga öccsének adjunk öt-ötezer pengőt. Az öreg Zsillének tízet, mert különben botrányt rendez. És megmondjuk, hogy pillanatnyilag nincs több készpénz. Ha nem tetszik, pereljen be.

- No jó. Menjünk akkor vissza és...

- Várjon, öregúr. Az utazás.

- Azt majd megbeszéljük.

- Dehogy majd. Most rögtön. Az oroszok Esztergomnál állnak. Azt hiszi, megvárják, amíg mi az ügyeinket elintézzük? Én még ma éjjel leutazom Somosbányára az autóért. Maga ad nekem még a régi alapon mint cégvezető megbízást erre. Szükség esetén Árpád-sávos nyílt parancsot is tudunk vinni. Az autóval hétfőn reggelre itthon vagyok, bejövök az irodába, magamhoz veszem a kasszát, felmegyek magáért a hegyre, és utazunk.

- Hogy veszi magához a pénzt? Az egyik kasszakulcs Karlsdorfer őméltóságánál van, a másik nálam.

- Majd szépen ideadja.

- Karlsdorfer? Azt várhatja!

- Nem is ő. Maga.

- Dehogy adom. Hogy elvigye a pénzt, engem meg itt felejtsen.

- Drága Tatár úr, hát nem ismer?

- Dehogynem, Emilkém. Azért félek.

- És éntőlem elvárja, hogy magánál hagyjam a kasszakulcsot? Én vagyok a vezérigazgató. Nekem is kell biztosíték.

- Magánál lesz az autó. Tudja, milyen érték ma egy autó? Hogy jutnék ki másképp, ha nem azon?

Palánkay gondolkozott.

- No jó. Menjünk vissza az urakhoz.

Koromsötét volt, mire Teri elkészült a jegyzőkönyvekkel. Tatár és Palánkay magukhoz vettek egy-egy aláírt példányt, a többit bezárták a könyvelés egyik íróasztalába.

- Gyerünk már, nem szabad az utcán járni ilyenkor. Különben is veszélyes. Mit vacakolsz, Emil?

Mielőtt kiléptek az ajtón, az újdonsült vezérigazgató mindenkivel kezet rázott.

- Merre mész? - kérdezte Eödöntől a lépcsőházban.

- A kórházba.

- Elkísérnél a Nyugatiba?

Elbúcsúztak a többiektől, és kisiettek a Vilmos császár útra. Az Ulrich-vasüzlet előtt Emil megállt.

- Ne kísérj el, öregem, csak valamit akarok neked mondani. Nem akarsz velem jönni?

- Hova?

- Klagenfurtba.

Eödön füttyentett.

- Öregem!

- Nos?

- Két hete nem alszom... nem tudom, hogyan tudnék kilógni. Autóm nincs... pedig...

- Mit pedig?

- Volna egy kis útravalóm.

- Mi?

- A kórházban van rádium. Nem sok. De egy ezredmilligramm tudod, mit ér? Százmillió pengőt.

- Ne hülyéskedj.

- Pont most hülyéskedem! Igazán annyit ér.

- Nálad van az a rádium?

- Persze hogy nincs nálam. Ólomszobában, ólompáncélban, ólomkazettában őrzik. Csak éppen meg tudom szerezni.

- Hogyan?

- Egy nyílt parancs kellene a párttól. A többi az én dolgom.

- Menj be a Hűség Házába, és keresd Mostyena testvért. Mondd meg, hogy én küldtelek. Vagy várj, adok egypár sort.

Eödön szolgálatkészen kattintotta a légózseblámpáját. Palánkay előhalászta töltőtollal, és kivett a zsebéből egy kartondobozt. A dobozban száz darab névjegy volt "Ifjú palánkai Palánkay Emil Ágost Zsolt leventekörzeti parancsnok, a Mezőgazdasági Gépgyár részvénytársaság vezérigazgatója, a Hungarista Tanács elnöke."

A névjegy hátára néhány olvashatatlan szót firkált.

- Nesze. Vasárnapról hétfőre virradóra ott vagyok nálad. Valamivel éjfél után.

- Ne félj, nálam lesz a rádium.

- Milliárdosok leszünk.

- Meg lesz lepve a faterom. A jó öreg azt hiszi, hogy ha bejönnek a bolsik, akkor is ő lesz a Nemzeti Bank főügyésze.

- Ne feledd el: Mostyena testvér!

Eödön visszafelé indult a földalatti megállójához. Emil pedig futólépésben rohant a szuroksötét Berlini tér felé.

Karlsdorferné őméltósága a konyhában állt, és darálta a mákot. A szobalány még novemberben itt hagyta őket. Megismerkedett egy fiatal sofőrrel, aki Sopronba költözött gazdáival. Kétnapi ismeretség után megtartották az esküvőt - és Karlsdorferné itt állt szobalány nélkül. A szakácsnő nagy sírás-rívás közepette egy héttel ezelőtt ment el. Unokájával együtt vidéki rokonokhoz költözött, annyira félt a bombázástól.

A méltóságos asszony könnyei belefolytak a mákba. Az egész ház leköltözött a pincébe. Az óvóhelyre lecipelték az ágyakat és nagy bőröndökben a ruhaneműt. A jobb lakók pénzt adtak az öreg házmesternek, külön fáskamrát takaríttattak ki, szőnyeggel, takarókkal kibéleltették, rádiót, asztalt, székeket hordtak le. Mindenki lenn lakott már, csak ők nem, mert az öregúr ragaszkodott a karácsonyi családi vacsorához. Pulykasült persze nem lesz, de van még egy darab füstölt oldalas, azt megfőzte káposztával, és lesz mákos kalács és bor... De az ágyúk folyton dörögnek, és ki tudja, hogyan jönnek át Ilonkáék, amikor olyan rettenetes messzeségben laknak: Budán.

Karlsdorferné sóhajtozva dagasztotta a kalácsot. Hogy miért küldte a jóisten ezt a nagy megpróbáltatást a földre? Nem volt elég jámbor? Nem volt elég jótékony? Nem volt elég áldozatos? Lányával együtt még vöröskeresztes tanfolyamra is eljárt, és minden héten kétszer fél napot dolgozott a német hadikórházban. Micsoda keresztényi alázattal mosdatott félig eszméletlen férfiakat, zokszó nélkül végzett olyan munkát, amilyenre csak szentek és apácák vállalkoznak. És mindez kevés... úgy látszik, kevés... napok óta rettenetes álmok kínozzák. Tűz támadja meg a házat, közeli hozzátartozó erőszakos halállal fog elpusztulni... A jósnő legutóbb is vissza akarta dobni a százpengőst, azt mondta, nem akarja hangosan elmondani, mit lát a kártyában. De ő zokogva kérte, hogy mondja csak meg, akármi, ő kibír mindent, amit isten rámért. - Meneküljetek... meneküljetek... - suttogta akkor a Látó Asszony egészen magánkívül. - Ami itt van, veszedelem... halál... - De a férjének hiába beszél. Meg se merné mondani, hogy jósnőnél volt. Karlsdorfer egyre azt hajtogatja, hogy nincs hová menni, hogy itt kell élni, halni. Hiába magyarázta Bardóczy, hiába sírt, könyörgött Ilonka, hogy rendelje Pestre a vállalati autót, menjünk, nem és nem...

A kalács a sütőben sült, a káposzta főtt a gázon. Karlsdorferné felhívta telefonon a lánya lakását. A készülék csengett, csengett, de nem vette fel senki a kagylót.

- Hagyd már azt a telefont - idegeskedett Karlsdorfer -, úgyis tudják, hogy ide kell jönni, vagy elindultak már, vagy rossz ez a büdös telefon. Mert háború kell nekünk, nem tudtunk megmaradni a bőrünkben.

- Mi akartuk? Hát nem az oroszok vannak a város körül? - sírt az asszony.

Karlsdorfer mérgesen legyintett. Bement a szobájába, és bekapcsolta a rádiót. Addig csavargatott, amíg elkapta Londont. A szobában csak úgy harsogott a doboló szünetjel, és utána egy férfihang angolul elkezdte a híreket...

Pontosan nyolc órakor az asszony asztalt terített. A karácsonyfát a kerek dohányzóasztalra állították, alatta színes szalaggal gondosan átkötve az ajándékok, Ilonkának magakötötte gyapjúpulóver, Bardóczy doktornak erszény és bőrkesztyű, az unokáknak cukor, az öreg Karlsdorfernek egy üveg gin és egy pár vadonatúj csizma, a méltóságos asszonynak meleg posztópapucs.

Karlsdorfer némán ült az asztalfőn.

A falióra negyed kilencet ütött. Talán várjunk még egy kicsit? - akarta kérdezni az asszony, de nem mert megszólalni. Így hát sóhajtva kulcsolta össze a kezét, fáradt, öreges léptekkel kiment a konyhába, és behozta a káposztát. Máskor karácsony este már hatkor együtt vannak, hogy az éjféli mise előtt befejezhessék a vacsorát... Micsoda éjszaka van odakinn, hogy dörögnek az ágyúk... Istenem, csak nem érte őket baj útközben?

A tányéron csak szétkenték a drága káposztát. Egymásra is csak lopva néztek, sóhajtoztak, és csak akkor rezzentek össze, ha valahol a közelben csapódott be a bomba, vagy ha a lámpa hunyorogni kezdett, vagy ha az óra ütötte a negyedórákat, a feleket, azután kilencet, tízet...

- Valami baj érhette őket... - szólalt meg suttogva az asszony.

Karlsdorfer szeme vészjóslóan villant. Az asszony összekulcsolta a kezét.

- Lehet, hogy próbáltak telefonon hívni minket... Menjünk át a gyerekekhez.

Karlsdorfer felállt.

- Jó éjszakát, én lefekszem.

- Lefekszik? És itt hagy engem ilyen szörnyű rettegésben? A kis Jézus nevére kérem, az ártatlan kisded nevére kérem, legyen irgalom a szívében. Hátha bajban vannak, hátha holtan fekszenek, és maga már elítéli őket. Jöjjön, és nézzük meg, mit csinálnak, kérem magát, könyörgök...

- Vegye a kabátját - mondta Karlsdorfer, és felállt.

A béke éjszakáján torkolattüzek villantak csillagok helyett. Morajlott, dörgött minden. A Duna sötéten kavargott a mélyben, a hídon német katonák és csendőrök álltak. A két öreg szótlanul ballagott a sáros aszfalton. Az asszony csöndesen szipogott. Karlsdorfer gépiesen lépkedett.

Hegyoldalba vájt, hosszú lépcsősoron jutottak a Bardóczy-villához. Elhagyott, sötét volt a vidék. A csengő hangosan felsikoltott, és sokáig visszhangzott, de nem jött elő senki, Karlsdorfer újra hosszan csöngetett. A kertből kutyavonítás hallatszott, nagy sokára egy női hang csattant fel, de nem a Bardóczy-villából, hanem a szomszédból.

- Hiába csöngetnek... elutaztak...

- Mii? Hová utaztak?

Most már előkerült az asszony is. Őt nem lehetett látni, csak fel-felvillanó légózseblámpájának sárgás karikáját. A szomszéd házmesterné volt.

- Jézusom, Karlsdorfer őméltósága... hát még tegnap reggel utaztak... a minisztérium kocsiján... a bútoraikkal...

- Nem lehet! Az én gyerekem! Itt hagyott! El se búcsúzott tőlünk! Az nem lehet! Egyetlen lányom...

Karlsdorfer nem szólt egy szót sem a felesége jajgatására.

- Biztosan a Gyuri... az akart menni mindenáron... istenem... és így... állapotosan... ki tudja, hol alszanak... - sírt az asszony, és szapora tipegéssel próbálta Karlsdorfert utolérni, aki hosszú lábaival hatalmasakat lépve, lehorgasztott fejjel messze járt már, és csak a fasor sarkán állt meg, hogy a feleségét megvárja.

Karlsdorfer semmit sem érzett, sem haragot, sem mérget, csak fáradtságot és szégyent. Az ő lánya a németekkel tartson! Németországba meneküljön! Aki annyiszor szavalta gyerekkorában a Szózatot. "Itt élned, halnod kell."

Az asszony utolérte, belekarolt, és csendesen sírt.

Egy pillanatig szerette volna letépni magáról a síró, vergődő, karjába kapaszkodó asszonyt, azután hirtelen szánalom és tehetetlenség érzése fogta el. Mit is akar ő már? Hatvannyolc éves. Leülni a kandalló elé, olvasgatni a Zürchert, meginni a reggeli kávéját. Ennyi az egész.

- Ne sírjon - mondta gyengéden, és az asszony ettől még jobban rázendített.

Otthon csak hosszas dörömbölésre jött a házmester. Jajgatott, sopánkodott, hogy jutott eszükbe ilyen késő éjszaka elmenni! Hiszen civileknek nem is szabad az utcán járni! És úgy hullnak a bombák! Az egész ház lenn van az óvóhelyen.

- Leköltözünk a pincébe mi is - mondta Karlsdorferné -, segítsenek levinni az ágyneműt.

Karlsdorfer bement a dolgozószobájába. Leült az íróasztalához, két könyökét az asztalra támasztotta, fejét kezébe hajtotta, és mozdulatlanul ült. Szinte félálomban hallotta, hogy a szomszéd szobában járkálnak, beszélnek, fiókokat, szekrényajtókat nyitnak, bútort húznak odább. Mintha egy-két födémmel alább nagyobb biztonságban volnának. És ha tűz üt ki? Ha rájuk omlik a ház? Inkább a saját otthonában, mint patkány módra, nyirkos pincében fuldokolni...

- Jöjjön le a pincébe, szívem - hallja a felesége kérlelő hangját.

- Jó... kicsit később, maga csak menjen, majd utánamegyek.

- Úgy bombáznak.

- Jó, csak menjen.

Karlsdorfer eloltja a villanyt, és kitárja az erkélyajtót.

Még majd tüdőgyulladást kapok - gondolja, és ez most olyan mulatságosnak tűnik. Körös-körül tűztenger a látóhatár, és akkor valaki tüdőgyulladásban vagy végelgyengülésben is meghalhat!... Mi éghet? - gondolja, és még sohasem érezte ilyen tudatosan, hogy szereti ezt a várost. Úristen... ha a Belváros ég... vagy a Parlament... vagy ha a hidakat éri baj. Meller ezredes szerint a nácik aláaknázták a hidakat. Képesek rá, ezek mindenre képesek... ezek végigpusztították, végigrabolták, végiggyilkolták Európát... feldúlták Sztálingrádot, vagonokba rakták Párizs kincseit, istállót csináltak a Louvre-ból, kifosztották Firenzét, meggyalázták Rómát, koldussá tették Amszterdamot, eltörölték a földről Lidicét, Oradourt... ezeknek semmi a mi Lánchídunk. Istenem... talán ma ment át rajta utoljára.

- Gazember vagyok... mind gazemberek vagyunk! - kiáltott hangosan az öreg Karlsdorfer. - Odaadtam a lányomat egy fasiszta csirkefogónak, elment nyugatra az ősi ellenséghez. Mi nem tanulunk, de felejtünk.

A szomszéd szoba ajtaja megcsikordult, de Karlsdorfer nem vette észre. Az erkélyajtónak támaszkodva állt, fáradtan ahhoz is, hogy a kétlépésnyire levő karosszékhez menjen, és leüljön.

- Karlsdorfer, maga van itt?

- He... ki az? - riadt fel.

- Palánkay Emil - hangzott nyugodtan és fenyegetően.

- Mit akar itt? - kérdezte Karlsdorfer felháborodva.

- Mit mászkál éjszaka a lakásomra?

- A kulcsokért jöttem.

- Miféle kulcsokért?

- A páncélszekrény kulcsáért.

- Micsoda? Milyen jogon?

- Ha úgy tetszik: az erősebb jogán. Ne kényszerítsen rá, hogy fegyvert használjak.

- Takarodj innen, te nyilas disznó! Takarodj...

- Adja a kulcsot?

- Két nagy pofont, te szemtelen, nyálas...

Palánkay elsütötte a revolvert.

- Gaz... gazember...

Palánkay, most már nyugodtabban célozva, még egyszer lőtt. Az ágyúktól, gépfegyverek zajától hangos éjszakában szinte nem is hallatszott a lövés. Egy fél percig várt, azután közel merészkedett az öreghez. Karlsdorfer eszméletlenül feküdt a földön, de még lélegzett. Inge ragadós volt a vértől. Palánkay végigkutatta a zsebeit.

Az ördög vigye el ezt a marhát. Ha szépen odaadja, semmi baja sincs... Most kereshetek itt ítéletnapig, és a végén kisül, hogy másutt tartja a kulcsait, az nem lehet, ilyen kulcsot az ember magánál tart. Erszény, tárca, zsebkendő, cigaretta és végre kulcsok. Rengeteg kisebb-nagyobb kulcs. Palánkay a sötétben tapogatta őket. Ez talán pincekulcs... ez... ez Wertheim-kulcs.

Gyorsan zsebre vágta a kulcscsomót, és lábujjhegyen lopakodott kifelé az idegen lakásajtó és folyosó labirintusán. Öltem - gondolta. - Milyen furcsa. És milyen könnyű.

- Meg méltóztatott találni a méltóságos urat? - szólt rá a lépcsőház aljában a házmester.

- Mi? persze... igen... - mondta Palánkay, és futva ment ki a kapun. Az autó motorja lehűlt, négy-öt percig tartott, amíg nagy nehezen megindult. Palánkay üvölteni szeretett volna idegességében.

Kétné a csecsemőholmit is levitte a pincébe, és kétségbeesetten imádkozott, hogy történjék csoda, és hamarább legyen vége a háborúnak, mint ahogy a gyerek megérkezik. A szomszédasszonyok, akik maguk is attól féltek, hogy az óvóhelyen kell majd segédkezniök a szülésnél - váltig biztatták, hogy próbáljon kórházba jutni. - Nem mehetek - sírt ilyenkor Kétné. - Mit csináljak ezzel?

Ez - Két Gabi nem sokat értett a felnőttek bajából.

Októberben beíratták a negyedik elemibe, de nem kellett bejárni az iskolába, mert az elhanyagolt iskolaépületnek nem volt megfelelő óvóhelye. Lecke nem volt, felelés nem volt. Büntetés, sarokba állás, nyakleves, de még csak szidás sem járta mostanában. Gábor úrfi élvezte hát a felfordult világot, barátaival reggeltől estig légót játszott. Az óvóhelyen sem tudtak nyugton maradni. Mindent megnéztek, a sarokba állított lapátot, a homokkal teli ládát, a bádogvödröket, az ivóvízzel töltött hordót, és be nem állt a szájuk. Miért kell becsukni a vasajtót? Hogyan robban fel a bomba? Mire való a csákány?

December tizennyolcadikán érte az első találat a házat, tizenkilencedikére virradóra a második. Ettől a perctől fogva a gyerekek nem akartak háborúsdit játszani. Az óvóhelyen csendesen kuporogtak, és ijedt szemmel nézték a gyertyák ágaskodó lángját.

A bombatalálat utáni napon a ház lakói berendezkedtek az ostromra. Így például a fiatal lány, aki gondosan befüggönyözte az ablakot, mielőtt vetkőzéshez készülődve, blúzát kigombolta volna, most természetesnek találta, hogy öltözik, vetkőzik, mosdik a közös óvóhelyen, és hogy szalmazsákja két férfi vaságya között van. Féltett kincsek, függönyök, vázák, régi képek, faliórák, politúros bútorok, zongorák egyszerre semmit sem értek, de egy zacskó száraz bab megfizethetetlen értékké vált. Asszonyok, akik máskor hajnaltól éjfélig takarítottak, ablakot mostak, port törültek, fényessé kefélték a padlót, és a vendéggel nyolc helyen töröltettek cipőt - most közömbösen ültek az ágy szélén, nem vették észre, hogy a hófehér csipkepárnáikra hull a pókháló, és a dívány megfeketedett a szénportól. A kiváló háziasszonyok, akik remekeltek a rétesnyújtásban, tudtak csipkét verni és nyulat pácolni, most tisztelettel nézték azokat, akik a repedt, füstös tűzhelyen hulladék fával gyorsabban tudták megfőzni a zsírtalan sárgaborsót.

Kétné naphosszat a szalmazsákon ült. Törőnének, a szomszédasszonyának odaajándékozta az arany karkötőóráját azzal a kéréssel, hogy cserébe adjon Gabinak mindennap egy tányér főzeléket. Törőné becsületesen állta, amit ígért, sőt Kétnének is odahozott egy merőkanálnyi ételt. - Nekem nem kell, köszönöm. - Egyen csak, az istenért, nem lesz ereje megszülni a gyerekét. - Úgysem fogom elevenen megszülni... Nincs jogom... a gyerek nem tehet arról, hogy milyen korban jön a világra, de a szülő igen. Mi lesz itt? Háború... pusztulás... nem tudok neki tejet adni... Nem tudom felvinni a napfényre... nincs itthon az uram... nem akarom megszülni.

Egyik délben Gabi a Törő néni adta kukoricakását eszegette, amikor anyja végigvánszorgott a pincefolyosón.

- Anyu! - kiáltotta Gabi, és le akarta tenni a tányért.

- Maradj! - kiáltott rá az anyja.

Kétné a házmesterlakásba ment fel. A fiatal házmesternének volt ugyan egy hétéves kislánya, de most tanácstalanul és ijedten járkált Kétné körül. Hol keressenek orvost, bábát? Lehetett volna benne annyi becsület, hogy amikor rájöttek a fájások, elindult volna valahová... talán a Rókusba eljutott volna, talán... De ahogy Kétné verejtékes arcát nézte, elszégyellte magát.

A ház lakói persze hamarosan megtudták, hogy Kétné szül. Gabit körülvették, enni adtak neki, megsimogatták. Az asszonyok fel-felszaladtak a házmesterlakásba, ijedten suttogtak, és összenéztek, ha Gabi odafurakodott közéjük.

Gabi reszketve ólálkodott a pincefeljárónál. Néha úgy tetszett, mintha anya kiáltozását hallaná. Egyszer be akart menni a konyhába. A házmester néni kidugta a fejét, és rákiáltott: "Azonnal menj vissza a pincébe. Semmi keresnivalód nincs itt."

Végül is lement az óvóhelyre, lefeküdt a díványukra, és álomba sírta magát.

Hatalmas dörrenésre és kiáltozásra ébredt. Az óvóhelyen nehéz, fullasztó füst borított mindent. Asszonyok rikoltoztak, és anyák a gyereküket keresték a pokoli kavarodásban.

Gabit kézen fogta valaki, és húzta a vészátjárón át idegen udvarokba, ismeretlen pincefolyosókon. - Anyu... anyu!... - kiáltozta rémülten Gabi. - Anyukámhoz... hol van az anyukám... - Kisfiam, van Pesten rokonotok? - kérdezte tőle egy légókarszalagos férfi. - Hová mehetnél? - Ő nem értette. - Itt nem maradhatsz, kisfiam... anyukád... anyukád majd utánad fog menni... hová mehetnél éjszakára? Gabi sírt. - Tatár Gyuri bácsit ismerem, az Izabella utcában lakik. - Odatalálsz? - Oda.

Gabi egész világa egy háztömb volt eddig. A szomszéd sarok: az iskola. Két házzal errébb: a fűszeres. Szemközt: papírkereskedés. Ide mehetett egyedül. Máskor nagyobb utakra, ha látogatóba mentek, vagy apuka elé, az irodához, akkor anyja vezette kézen fogva. - Ne szaladj előre, Gabi. Fogd a kezemet, kisfiam. Vigyázz, elüthet az autó. - Most nem vezeti senki, nem óvja senki, sötét van, éjszaka van, és mint a rémmesében, megelevenednek, mozognak, zúgnak a házak, tüzet hány a sárkánytorkú ég. Gabi kezébe a házmesterek kislánya kapaszkodik, szőke, copfos, riadt hétéves. Ő is hiába kérdezte sírva, hogy hol az anyja, csak biztatták, hogy menjen Gabikával a Tatár bácsihoz, és majd utánaküldik a mamát.

Nem ismerték meg az utcákat. Az Apponyi téren hullahegy. A Rákóczi útnak sehol sincs vége. Nincs egy felnőtt, aki karjára venné, útbaigazítaná, kísérné őket. Katonai autók és tankok dörömbölnek az utcán. Csak véletlen, hogy késő este megtalálja Gabi a házat. De hiába a dörömbölés, a lakásból nem jön ki senki. A szomszédok szaladnak elő, körülállják, faggatják a síró gyerekeket. Jézus Mária, hiszen ez a Két Miklós kisfia... nahát, keresheti a Tatárt, fenn laknak azok a hegyen.

A két gyerek most olyan szívet tépően bőg, hogy a lakók nem tudják, mit kezdjenek velük. Az öreg házmesterné felrángatja a konyhában alvó, fél nap szabadságra hazajött katona fiát. - Sanyi, vidd fel ezeket a gyerekeket a motorodon a hegyre. - Sanyi majd eldől az álmosságtól, éjfélre vissza kell mennie a kaszárnyába, dehogy megy. De aztán morogva mégis rááll. Hajlandó letenni a gyerekeket a Rege utca sarkán, aztán isten velük, ő nem tudja megvárni, hogy Tatár otthon van-e, nincs-e.

- Otthon lesz az, hol lenne, csak vigye őket.

Gabi máskor a világ minden kincsét odaadta volna ilyen motorozásért. Most ijedten lapul a csöpp Zsóka mögött az oldalkocsiban, és remeg, valahányszor a csendőrök megállítják a motort, és igazoltatják a vezetőt. Márpedig lépten-nyomon megállítják, a Körúton, a hídon, de még a Svábhegyen is. És annyi a torlódó jármű, néha percekig állnak, és ilyenkor Sanyi káromkodik, szidja az anyja jó szívét és a saját ostobaságát, a gyerekeket, a háborút. A fogaskerekű Széchenyi-hegyi végállomásánál egy asszony ballag hátára kötött batyuval. Őt kéri meg a katona, hogy a két gyerekkel kopogjon be a Rege úti villába. És már tapossa is a gázt, mire az asszony tiltakozhatna, csak a két hangosan bömbölő gyerek áll a szeles, fagyos hegytetőn.

A Rőmer-villa ablakai gondosan el voltak sötétítve, az ablaküvegekre fekete papírt ragasztottak, és a külső zsalukat is behúzták - nem szivároghatott ki semmi fény.

Tatár a karácsonyfát díszítette.

Fenn állt a létra tetején, és a süteménykarikákat kötözte. A felesége a süteményesdobozt tartotta. Lábujjhegyre állt, karjait magasba nyújtotta, hogy férje minél kényelmesebben érje el a dobozt. Tatárt ingerelte a néma alázat, az asszony remegése és bánatos tekintete. Megőrülök... egyszer megfojtom - gondolta. Valahányszor távol volt az asszonytól, őrjöngött érte. Most, tavasszal, amikor a katonai parancsnok nagyon firtatgatta a személyi okmányokat, Tatár kimondatta a válást, visszazavarta a feleségét a nővéréhez, és az ujját sem mozgatta, amikor hallotta, hogy az asszonyt internálták. Aztán megint vágyódni kezdett utána, éjszakákon át róla álmodott, ügyvédet fogadott, kiszabadíttatta, és hamis papírokkal bújtatta itt a villában. És közben átkozta magát és a boszorkány zsidó lányt, aki megbabonázta, aki fiút szült neki, idegbeteg, intézetben ápolt, csodálatos szép kisfiút. És különösen az alázatát, a szolgálatkészségét, a félelmét gyűlölte. Ilyenkor úgy érezte, hogy mezítláb éjnek éjén tudná kiűzni, korbácsolni, szidni a fekete, göndör haját, a fajtáját... hű...

- Mit mászkálsz utánam? Nekem is van kezem. Tedd le az asztalra azt a vackot, és eredj a dolgodra.

Az asszony behúzta a nyakát, mint a korbáccsal ütött állat, gyorsan letette a dobozt, és lábujjhegyen kisurrant a szobából. - Ferdén áll ez a fa, vagy mi az ördög. Nem szép - morogta dühösen Tatár, és lemászott a létráról.

- Irén - kiabált a feleségének -, hol a pokolban vagy ilyenkor? Miért nem díszíted a fát? Mindent én csináljak?

Az asszony ijedten jött vissza. Tatár pedig kiment a szobából, és becsapta maga után az ajtót.

Átment az úriszobába, végigvágta magát a díványon. A plafont nézte, és nyitott szemmel gondolkozott. Már napok óta kellemetlen érzése van a levél miatt. Imperátor felesége juttatott el hozzá egy cédulát. Az óbudai téglagyárban van, könyörög, hogy segítsen rajta, mert továbbviszik. Tatárt nem az rendítette meg, hogy az asszonyt is lekapták, és Németországba fogják vinni, hanem az, hogy még itt van, ilyen közel, Óbudán. Ő már hónapok óta azt hitte, hogy a Rőmer-lakásban tartott házkutatás után Rőmernét legalábbis Németország vagy Ausztria legtúlsó végébe vitték, vagy fel is akasztották. És ha a téglagyárban van... Hátha svéd menlevelet tudott szerezni, hátha a londoniak közbelépnek, hátha megszökik, és feljön ide, és meglátja, hogy berendezkedett a villában... keresi az ékszereket... az utolsó pillanatban még útját állja... jó lesz holnap reggel búcsút venni ettől az elátkozott világtól.

- Gyuri, téged keresnek - szólt be a felesége.

- Mi... mit akarsz?

- A házmesterné van itt, azt mondja, hogy egy asszony keres.

Tatár halálsápadtan ugrott fel.

- Ne engedjétek fel... ne engedjetek fel senkit... nem ismerek senkit... mi közöm hozzá... zavarjátok el...

Az asszony vállat vont, és ijedt engedelmességgel ment a konyhába. A házmesterné a fejét csóválta. - Talán mégis felküldeném, személyesen jobban meg tudná magyarázni.

- Nem... ha az uram nem akarja... tudja, milyen...

A házmesterné megrántotta a vállát, és kikiabált:

- Menjen isten hírével.

Két Gabi és a kis Zsófi rémülten kapaszkodtak a kerítésbe. Az asszony már régen elment. Bekiabált, aztán sorsára bízta a gyerekeket. Mit csinált volna velük? Hajjaj, az ember nem veheti a szívére az egész világ baját...

A két kisgyerek értette is, nem is, amit kikiabáltak. Egy darabig még ott sírdogáltak a kerítés alatt éhesen, álmosan. Zsóka nagy hüppögések közben azt mondta:

- Nekem van egy nénim... Zsófi néni. Ott lakik a síneknél.

- Milyen sínéknél?

- Ahol megy a vonat. Az ablakból látni, ahogy füstöl a mozdony.

- Akkor az a Nyugati pályaudvar - mondta felvidulva Gabi.

- Az. Pályaudvar.

- Odamegyünk.

- Oda.

Zsóka le-lepotyogott, fáradtan leült egy kőre, Gabi húzta tovább. Ha meg Gabi támaszkodott egy fának, vagy ült le egy törmelékkupacra, a kislány sírta, hogy gyerünk már. Zsófi néni anya testvére, három gyereke van, enni is ad, a gyerekeknek játékuk is van, fakanál bábu és hintaló, de jó lesz odaérni.

Két civil ruhás, katonasapkás férfi magyarázta nekik az utat a Duna-part felé. No hiszen, ha már egyszer ott vannak a Duna-parton, csak át kell menni a hídon, onnan már semmi a Nyugatit megtalálni. Igen ám, mondja a másik civil, melyik hídon, hát a Margit-híd nincs. Persze, persze.

No, nem baj, van komp. Csak a hídig jussatok el, kiskomám, onnan már semmi.

Hajnal van már, a házfalak kilépnek a sötétből, de a romok így még félelmesebbeknek, az utak még végtelenebbeknek tűnnek. Hány ezer gyereklépés kell, amíg a Széna tértől a Pálffy térig ér egy kisfiú meg egy kislány!

A Duna-parton hosszú embersor kígyózik. Lassan, nehezen lépnek. Gabi örömmel felkiált: biztosan a komphoz mennek. És minden erejüket megfeszítve futnak ők ketten is a csoport után, Zsóka is szaporán szedi elgyötört lábát.

A csoport megáll. Kiabálás és jajgatás, mint valami torz, elnyújtott, gyászos ének. A két gyerek hátrahőköl, olyan különös és félelmes a hajnali kép. A Duna fölött köd terpeszkedik, ég, föld, víz egybeolvad. Lassan merészkednek most már közelebb. Az emberek vetkőznek a víz partján. Bolondok? Fürödni akarnak? Puskás emberek fogják körül a többieket, fekete egyenruhás, karszalagos nyilasok - láttak ilyet már ők is, nem is egyet.

- Hát miért nem megyünk? - mondja tétován a kislány.

- Menjünk.

Tizenöt-húsz méternyire lehetnek a csoporttól, amikor váratlan dolog történik. Két nyilas feléjük néz, odafut, és nyakuknál elkapja őket. - Meglógnátok? Mocskos zsidai.

- Bácsi... engedjen - üvölt Gabi tele torokkal. - Bácsi, én csak a kompra...

- Kuss.

Most már ott vannak ők is a tömegben. Öreg bácsik, nénik, gyerekek között. Körülöttük mindenki sír, és senki sem törődik velük. Gabi megrántja egy fiatal férfi kabátját.

- Bácsi...

Az csak nézi üres szemmel, mintha nem látná.

- Bácsi...

Megfogja Zsófi kezét, és kirontanak a sorból, kifelé a Pálffy tér felé, de két lépést sem tehetnek, pofonok taszítják vissza a sorba.

- Bácsi... én...

Azután nincs már semmi.

Ács kopogás nélkül rontott Battonya szobájába.

- Zsille nyílt parancsot hozott a nyilas párttól. A rádiumot akarja lefoglalni. Az igazgatósági épületet megszállták a testvérek. Csupa fegyveres taknyos... Zsille benn ült a dirinél, mutatta a parancsot.

- És a diri?

- Az a vén marha? Utasított, hogy azonnal hozzam át a rádiumoskazettát. Mondtam, hogy várjanak tíz percet, éppen kezelnek valakit... és iderohantam. A kazetta itt van a táskámban.

- Akkor, Pista... ahogy megbeszéltük. Lógás.

- Megszálltak minden kaput.

- Megpróbálsz elbújni a régi kazánházban?

- Lehetetlen... Zsille úgy ismeri az épületet, mint a tenyerét... másrészt... A lakásomon is kereshetnek.

- Hát úgyse mész haza. Tudod, hogy Sanyiéknál kell jelentkezned.

- Igen... de a lakásban...

- Azt mondtad, hogy a menyasszonyod elköltözött.

- Ő igen. De két katonaszökevény van a lakásomban.

- Hát azoknak végük... - mondta Battonya, és halálsápadt lett. - Hogy csinálhattál ilyen őrültséget... amikor mindennap számítani kellett erre?

- Most már mindegy... nem hagyhatom őket elpusztulni.

- Persze.

- Én valamin gondolkoztam... már régebben gondoltam erre, hogy ha menekülni kell... emlékszel a gégészeti kisműtőre? Arra valahol van egy befalazott átjáró... a kápolnához vezet. A kápolnán pedig ki lehet jutni az utcára.

- Nem a műtőből, hanem az előkészítő melletti fürdőszobából... a fürdőszoba ablakából ki lehet jutni egy világítóudvarra. Ott végződött a régi folyosó.

Mindketten összerezzentek, amikor az íróasztalon megcsörrent a telefon.

Battonya felvette a kagylót.

- Ács doktor? De igen, itt volt az előbb. Igen, igen. Két betegen lett volna rádiumkezelés, de azt mondta, hogy ma nem lehet megcsinálni. Egy perccel ezelőtt ment ki tőlem. Igen? Akkor valószínűleg önökhöz ment át. Szíveskedjenek egypár percig türelemmel lenni. Kérem, átszólhatok neki.

- Zsille türelmetlen - mondta Battonya, amikor a kagylót a helyére tette. - Már mindenütt keresnek téged.

- Most persze kérdés, hogy hogyan jutok el a kisműtőbe... végig a sebészeti folyosón... útközben százszor elkapnak.

Az ajtón zörögtek.

Battonya felugrott, és az ajtóhoz sietett. Ács elfehéredve húzódott a sarokba, és hátat fordított az ajtónak.

Beáta nővér állt a küszöbön.

- Főorvos úr, kérem... tessék jönni... kirángatják a betegeket az ágyból... mint az őrültek... tele van nyilasokkal a folyosó, a lépcsőfeljárat.

- Kedves Beáta nővér, szóljon Orlay doktornőnek, hogy azonnal jöjjön ide. Maga pedig legyen szíves egy betegszállító kocsit idetolni.

Beáta nővér kiment. Pár pillanat múlva Orlay Mária sietett be.

- Mária, kérem, nagyon gyorsan kérek egy ampulla apomorfint fecskendőben és vénatűket vérvételhez. Pista, ezt a pizsamát húzd fel a ruhádra.

Beáta nővér betolta a hordágyas betegszállító kocsit.

Ács István viaszfehéren feküdt a kocsira. Battonya másfél deci vért vett Máriától, és a vérrel teli poharat Ácsnak nyújtotta. "Idd meg." Elfordult, amíg Ács István az undortól meg-megránduló ádámcsutkával, behunyt szemmel itta a vért.

Rettenetes - gondolta a főorvos, és kínosan nyelt, mintha ő is a meleg vért inná. Rettenetes... és muszáj.

Lehajtotta a fejét, és a karóráját nézte. Tíz-tizenöt perc kell, amíg az apomorfin hat. Tíz-tizenöt perc! Örökkévalóság! Addig milliószor itt lehetnek.

Zsille Eödön ezalatt a kórházi főorvos szobájában ült, lábát keresztbe rakta, és csendes gyönyörűséggel nézte főnökét.

Vanczák Gedeonnak hívták a főorvost, Isten és Wolff Károly kegyelméből már tizenöt esztendeje ült a Szent Katalin-kórház igazgatói székében. A szoba azóta mit sem változott, csak az íróasztal kopott meg, és a falra Horthy képe helyett Szálasié került.

- No, mi lesz? - kérdezte Zsille szemtelenül. - Meddig várjak még?

- Hallotta, hogy intézkedtem... tíz percen belül itt lesz a rádium.

- És a levél?

- Nem kívánhatja komolyan...

Zsille vállat vont, és nem felelt. Vanczák orrán egy kövér izzadságcsepp bújt elő.

- Hát hogy adhatok én magának ilyen levelet... hát maga jött ide erőszakkal, édes fiam...

Eödön kinézett az ablakon. Őt nem érdekli tovább a vita.

- És minek magának az a levél, drága jó gyermekem? Ha kijut a rádiummal Bécsbe, a kutya se kérdi, hogy szerezte. Ha meg elkapják az oroszok, akkor pláne nem kérdik, hanem felakasztják...

Zsille még mindig nem szólt. Vanczák sóhajtott.

- Hát legyen.

Áttotyogott a szomszéd szobába, és diktálni kezdte a titkárnőjének a levelet: "Megbízom Zsille Ödön doktor urat, hogy a kórház rádiumkészletét..."

Eödön a házitelefonhoz ment.

- Röntgenlabor? Ács még mindig nincs ott? Kapcsolják a nőgyógyászatot. Nincs? Nem is látták? Központ... kapcsolják Battonyát. Nem felel a szobája? Az anyátok... hát meddig fogok várni... Kérem a portát. Kálmánffy testvér? Sanyikám, hányan vagytok az ajtónál? Nyolcan? Vegyél magadhoz két embert, és kutassátok végig a kórházat. Igen, igen, Ács István... hozzátok ide. És az ajtón egy lelket se engedtek ki. Mi? Ékszert a betegektől? Amit akartok.

Vanczák visszajött a levéllel. Szépen alá volt írva, pecsét is volt rajta.

- No, öregem, most elindul, és megkeresi Ács doktort. Kísérői itt várják az előszobában.

- De...

- Semmi de. Majd adok én magának, vén bitang. Szeretné, ha Ács jönne ide a páncélszoba kulcsával, mi? El akarják dugni előlem? Hát, ha egy félóra alatt nem keríti elő a barátját, akkor magát agyonlövetem.

- De kérem... kollégám...

- Indulás - felelte Eödön villámló szemmel.

A kórtermekben folyt a nyilas razzia. A felfegyverzett suhancok kirángattak az ágyból férfit, asszonyt, frissen operált beteget, tüdőgyulladásost, válogatás nélkül. A belgyógyászaton egy göndör hajú, krumpliorrú fiatalember vezette a nyilasokat. Megállt egy-egy ágynál. - Zsidó. - Itt aztán hiába volt minden, hiába mutatták a beteg keresztlevelét, bejelentőlapját. - Szagról megismerem - jelentette ki Mohai testvér. - Kikutatni a holmiját, és gyerünk. - Szétdobálták az éjjeliszekrényeket és a betegek bőröndjeit, a fél üveg cseresznyebefőttet, papucsot, pengős regényt és hálóingeket. Gyűrűt, karórát összeszedtek, és néhány mezítlábas, vacogó beteget összetereltek a folyosó végén.

A folyosókon a csapóajtóknál és a lépcsőházban két-két fegyveres nyilas állt. Éberen figyeltek minden ajtónyílásra, nem szökik-e valaki. Az első emeleten a belgyógyászati és sebészeti folyosó között is ácsorgott két nyilas őrszem. Egyikük vörös képű, lófogú fiatalember, akiről - mivelhogy fogai mindig kivillannak - sose lehetett tudni, mikor nyájas, mikor harapós. A másikon annál jobban meglátszott, hogy dühös. Egérképű, alacsony ember volt, nem fiatal már, de még negyvenen innen. - Mindig kihagynak - magyarázta a vörösképűnek. - Bemennek egy raktárba, te maradj kinn és vigyázz... lefoglalnak egy lakást, te csak állj a lépcsőházban. Hát mit gondolnak?

- Nézd csak! - mondta válasz helyett a lófogú.

A folyosó legvégéből a főorvosi szobából kitoltak egy betegszállító kocsit.

A kocsit egy idős, szemüveges nővér tolta, és mellette egy csinos, fiatal, fehér köpenyes orvosnő haladt. A kocsin behunyt szemmel, mozdulatlanul feküdt egy férfi. Amikor a betegszobák elé értek, a hordágyon fekvő férfi válla megrándult. A nővér megállt és várt. A férfi kínlódva oldalra fordította a fejét, és orrán, száján sugárban ömleni kezdett a vér. A fehér takaró, a folyosó köve, a doktornő köpenye, minden tele lett vérrel.

- Gyerünk tovább - kiáltotta Orlay Mária.

A két nyilas azonban elébük állt.

- Hé, mi lesz, hova mennek?

- Ne bámészkodjanak, hanem segítsenek - kiáltott Mária -, nyissák ki az ajtót!

A lófogú úgy meglepődött, hogy szó nélkül az ajtóhoz ment, és kitárta. A másik is csak nézte, hogy a kocsi végiggördül a sebészeti folyosón, és eltűnik az oldalfolyosón. Csak egy vékony vércsík jelzi az útját.

Még hintázott az üveges ajtó, amikor Vanczák igazgató főorvos három nyilas társaságában végigrohant a folyosón. Egyenesen Battonyához mentek.

Battonya szobájában már rend volt. A véres tűk, poharak rendben elmosva a szekrényben. Battonya az asztalnál ült, és mellkas-röntgenfelvételeket nézett. Bosszúsan nézett a belépőkre.

- Mi tetszik?

- Hol van Ács doktor? - kiáltotta már a küszöbről az igazgató főorvos.

- Tőlem régen elment.

- Hová?

Battonya vállat vont, és tovább nézte a röntgenképeket.

- Nem hagyhatja el a szobáját! - kiáltotta Kálmánffy testvér, a csoport vezetője.

- Bánom is én - felelte Battonya, és folytatta a munkát. Vanczák és két nyilas kiment, a harmadik a szobában maradt, leült a díványra, és puskáját két térde közé szorította.

Battonya érezte, hogy gyomra emelkedik az idegességtől, de nem nézett fel. Azt számolta, hogy Ács elérte-e már a régi folyosót.

Kálmánffy testvér benézett a betegszobákba, és az őrt álló nyilasokat faggatta. Nem engedtek-e át valakit igazoltatás nélkül? Nem, nem.

- Magához beszélek, hé - mondja Kálmánffy testvér, és megböki az igazgató főorvost -, törje azt a tökfejét, hová tűnt az az orvos.

Szenteste van, megígértem a feleségemnek, hogy korán hazamegyek... a csillagszórók a kabátzsebemben vannak. Ezeknek is karácsony este jut eszükbe itt disznóságot csinálni.

Vanczák egyetemista korában - harminc évvel ezelőtt! - négy éven át elnyerte az "évfolyam legbutább hallgatója" címét és az ezzel járó két pár virslit. Vizsgáiról legendák szálltak. Negyedéves korában még azt hitte, hogy az embernek két lépe van. De pályája alatt nem érezte soha olyan gondolkozásra képtelennek önmagát, mint most. Szaladt Kálmánffy testvér nyomában, emeletről fel, emeletről le. Ács doktort azonban elnyelte a föld.

Vagy nyolcszor rohantak végig az első emeleti folyosón, és vagy tizedszer válaszolta Kálmánffy testvér kérdésére a lófogú, hogy nem engedett át igazolás nélkül egy árva lelket sem.

- De valakit mégis - szólt közbe buzgón az egérképű nyilas -, egy férfit hordágyon kitoltak onnan abból a szobából - mutatott Battonya szobájára. - Valahová oda a folyosókanyarba.

- Kit?

- Mondom, hogy egy férfit.

- Igazoltatták?

- Nem, mert vért hányt.

- Vért hányjon az öregapád, te marha. Ha egyszer mindenkit igazoltatni kell... hová vitték?

- Arrafelé.

Kálmánffy és társai futólépésben siettek végig a folyosón.

A rövid, bal oldali folyosókönyökben egyetlenegy ajtó volt. Kálmánffy megrázta a kilincsét. Zárva volt.

Az egérképű nyilas buzgólkodott.

- Pedig ide bevittek egy embert, biztosan erre fordultak.

- Hát akkor nyisd ki az ajtót.

A nyilas ököllel verte a fehér ajtót.

- Hé! Kinyitni!

- A szemed káprázott, biztosan az emeletre vitték fel.

- Nem, egészen biztosan nem... ott vannak a nyomok.

A folyosó kövén vér csillogott. És egy vékonyan húzódó piros vonal - a gumikerék véres nyoma.

- Tessék... látni is... csak ide vitték.

- Nyomd be az ajtót.

Benn a régi műtőben az izgalomtól halálra váltan hallgatta a dörömbölést Orlay Mária és Beáta nővér.

Ács István már nem volt a műtőben.

Amikor a hordággyal szerencsésen bejutottak, Mária belülről bezárta az ajtót. Ács pedig a vérhányástól kimerülten és sápadtan felállt, megmosta az arcát. Azután egyetlen kézfogással elbúcsúzott a két nőtől, és kimászott a fürdőszoba ablakán a világítóudvarra. A fürdőszobaablak bezárult mögötte. Ő pedig megpróbált tájékozódni a lichthófban: sötét volt már, este hat óra lehetett, ha nem több.

Az oldalfalból vasajtó nyílt. Azazhogy - éppenséggel nem nyílt. Rozsdás, csikorgó, nehéz ajtó volt, a kilincs semmi rázásnak, nyomásnak nem engedett. Ács a zsebéből kulcsokat és szögeket vett elő, és idegesen próbálgatta a zárat. Beáta nővér szerint az ajtó sosem volt kulcsra zárva, tán nem is volt soha kulcs - hát akkor miért nem nyílik? Drága percek teltek el így - Mária és Beáta nővér nem hagyhatja el addig a műtőt, amíg ő nem jutott tovább, itt vannak mindhárman az egérfogóban.

Legjobb lenne, ha visszamennének ők ketten az osztályra, és itt hagynák őt magát...

Inkább idegeivel, mint fülével hallja, hogy dörömbölnek, kiabálnak odakinn. Most már nem bírja nyugodtan próbálgatni a zárat, teljes erővel nekifeszül, emeli, húzza, tépi a nehéz ajtót.

Közben Kálmánffy testvér és az egérképű változatlan erővel dörömbölt. Majd hirtelen az ajtórugdosás abbamaradt, és sokkal félelmesebb zaj hallatszott helyette: kulcs fordult a zárban. Bizonytalan kapargálás - idegen ajtókulcsokat próbálgatnak, azután egy csattanás, és az ajtó kinyílt.

Elsőnek az egérképű surrant be. Vanczák szerényen hátramaradt.

- Ők vitték - mutatott a két nőre az egérképű. Kálmánffy testvér elordította magát.

- Hol az a férfi, akit idehoztak?

Mária farkasszemet nézett vele.

- Miféle férfi?

- Ne tőlem kérdezd, én kérdeztelek, te...

Mária szeme megvillant.

- Velem ne ordítson, és ne használjon ilyen hangot.

- Miii?

- Jó kis nő - mondta az egyik nyilas, és elröhögte magát. - Nem ijed meg az árnyékától.

Kálmánffy elvörösödött.

- Kit hoztatok ide?

Mária is, Beáta nővér is hallgatott.

- Süketek vagytok?

- Egyszer már megmondtam.

Kálmánffy előreugrott, és hatalmasan arcul vágta az orvosnőt. Orlay úgy érezte, mintha a dobhártyája átszakadna, de még csak össze sem rándult az arca. A falnak támaszkodott, és némán szembenézett a felbőszült nyilassal, akin minden olyan valószínűtlenül nagy volt: vaskos lapátkeze, kiugró répaorra, duzzadt felső ajka, bozontos szemöldöke. Még a sapkája is egy számmal nagyobb volt, és a válla kivattázva. Csak a szeme volt apró, szaporán pislogó malacszem.

- Bújtattad a szeretődet, te disznó? Biztosan valami zsidót csempésztél ki! Ács doktort? Mi? Nos, nővér, a maga szeretője volt? Maga csalja meg a jegyesét? Mivelhogy magának Krisztus a vőlegénye...

Az egérfogú szolgálatkészen nevetett a parancsnoka tréfáján! Beáta nővér behunyta a szemét, és az ajka se rebbent.

- Mindent kikutatni. Megnézni, ajtó, ablak hová vezet.

A műtő és az előkészítő főbejárata a régi folyosóra vezetett valaha, ezeket az ajtókat már régen befalazták. Nem volt nehéz megtalálni az egyetlen külvilágba vezető utat - a fürdőszoba ablakát. Két nyilas bemászott a világítóudvarba, és kézigránátot, revolvert tartva készenlétben, zseblámpával világították meg a falakat.

Pár perc múlva a két nyilas visszatért. Egy féllábú hadirokkantat cipeltek magukkal, és alássan jelentették, hogy átjárófolyosót találtak a kápolnához, és ez a gyanús ember imádkozott a kápolnában.

- Ezt a férfit vitték? - kérdezte Kálmánffy az egérképűtől.

- Hasonlít rá - hangzott a bizonytalan válasz. - De mégsem... annak nem volt bajusza, és inkább szőke volt a haja, nem fekete.

A féllábú reszketve várta sorsát. Ájulnivalóan nehéz volt féllábon állni, pláne így, szíjjal felkötött egészséges bal lábbal és közben arra gondolni hogy minden igazolványa egy hamisított szabadságlevél.

- Ki volt még kívüled a kápolnában? - förmedt Kálmánffy a féllábúra.

- Voltak még... apácák... és egy-két katona...

- De innen a kórház felől ki ment be oda?

- Én nem néztem... én imádkoztam.

- No, majd mi közelebbről is meghallgatjuk azt az imádságot - mondta vészjóslóan Kálmánffy, aki egyre inkább érezte, hogy valami nagy ügyetlenséget követtek el, és Zsille nem fogja megdicsérni érte. - Gyerünk csak, gyerünk. És hozzátok csak azt a pofát is, akinek a szobája ott a folyosó végén van. Hogy hívják?

- Vanczák...

- Nem magát. Azt a...

- Jaj, igenis, doktor Battonya - mondta készségesen a kórházigazgató.

- Hát azt a Battonyát.

- Kérem, énrám itt semmi szükség nincs, én, ugyebár, szeretnék hazamenni a családomhoz... - próbálkozott Vanczák.

- Kuss.

Az igazgató főorvos elhallgatott, és lesunyt fejjel bandukolt a menettel saját hivatali szobája felé. Az igazgatói szobában Zsille járkált fel és alá. Szerette volna a haját kitépni.

Érthetetlen. Ilyen egyszerű terv, és ne sikerüljön. Hozta a nyílt parancsot, jelentkezett az igazgató főorvosnál, behívatták Ácsot, azonnal hozza ide a rádiumoskazettát. Közben a kapukat elállták, folyosófordulókban fegyveres pártszolgálatosok, telefonközpontnál nyilas őrség - innen egy lélek se távozhat. Még az udvart is figyelték, hogy a háztetőn ne lehessen lejutni. A kazánház bejáratát is elfoglalták. Hetven zsidót szedtek össze, százhárom szökött katonát... és Ács meg tudott lógni. Nem kétséges, hogy meglógott. Ha az épületben lenne, már százszor idehozták volna. Nem kellett volna Ácsot küldeni a rádiumért. Micsoda hülyeség volt! Vanczákkal együtt oda kellett volna menni, az a vacak levél várhatott volna. Persze most már mindegy.

Kálmánffy testvér betuszkolta a szobába a társaságot: Battonya Jánost, Orlayt, Beáta nővért és a féllábú hadirokkantat. Zavaros történetet adott elő. A bonyolult históriából Zsille csak annyit értett, hogy Ácsot nem találják, és helyette ezt a négy embert hozták, akik nyilvánvalóan tudják, hogy hová tűnt.

- Kössétek meg őket - mondta Zsille halk, nyugodt hangon. - És persze ezt is - mutatott Vanczákra.

Kálmánffy intett fekete ruhás társainak, akik spárgákkal és szíjakkal, gyakorlott mozdulatokkal kötözték össze az áldozatok kezét, lábát.

- Vegyétek le róluk a ruhát.

Szövet, vászon reccsent. Vanczák jajgatott, és könyökével bökdöste a szeplős képű, vigyorgó suhancot, aki úgy rántotta a nyakkendőjét, hogy majd megfojtotta. Eödön az asztal tetejére ült.

- Ütitek őket, amíg nem beszélnek - mondta egykedvűen. - Kálmánffy!

- Parancs!

- Női pártszolgálatos nincs?

- De van. A telefonnál. És az apácák között is...

- Hívd ide őket. A férfiakat ők kezeljék. Gyújtsd meg a villanyt.

A mennyezetről lelógó tejüveg burájú lámpa, az íróasztal lámpája és két, a titkárságról behozott állólámpa fényénél folyt az ördögi jelenet. Orlayt és Beáta nővért szíjjal ütötték. Meztelen vállukon és mellükön kékesvörös barázdákat hasított a korbács. A szíj néha az arcukba csapott, szájuk széle, orruk, halántékuk vérben és verítékben fürdött. Behunyták a szemüket, és hallgattak. Annál jobban üvöltöztek a nyilasok. Minden ütésnél szitkozódtak. A pártszolgálatos nők nem szíjjal ütöttek. Ők Battonya doktort, Vanczákot és a féllábút fogták közre. Visítoztak, körömmel marták az összekötözött áldozatok arcát - tépték a fülüket, orrukat, belemarkoltak a hajukba, hajuknál fogva rángatták őket. Eödön hol egyik, hol másik csoportra nézett. A verést, a felszakadó bőrt, a kitépett hajcsomókat, a visítást és káromkodást figyelte, és borzongott a gyönyörűségtől. A szája félig nyitva maradt, és nyál csurgott végig az állán, beleizzadt, és kimeredt a szeme, úgy nézte a tombolást, amit az ő hatalma és akarata szabadított ki. Mozdulatlanul is szinte együtt suhintott a korbáccsal, és rövidre nyírt körmei karmokká válva fúródtak az eleven húsba, és minden pillanatban feszülő vággyal várta, hogy jajgassanak, ordítsanak, kegyelemért könyörögjenek.

Megfeledkezett az időről, Ácsról, a rádiumról, mindenről. Megrázkódott, amikor a telefon megcsörrent.

- Mi van?

- Eödön? Azonnal gyere. Itt Palánkay.

- Á... ja... jövök - mondta Eödön elfúlva.

- Megvan a rádium?

Zsille egy ezredmásodpercig gondolkozott csak.

- Megvan.

- Akkor mozgás, öregem.

- Két perc múlva ott vagyok.

Zsille felugrott, ellökte az ajtóban álló puskás nyilast, és lerohant a lépcsőn, keresztül a kavicsos udvaron a főépületbe, a sebészetre. Szobájától egyetlen pillantással búcsúzott. Csak az aktatáskáját kapta fel, és beletette az íróasztalában őrzött ékszeresdobozt. Az íróasztal sarkán egy hatalmas ólomkristály váza állt. A kapkodó mozdulattól a váza megbillent, és a földre zuhant. Csengve-bongva tört porrá, úgy zengett, mint egy harang.

Milyen mocskos a fal - ez volt Eödön utolsó, csodálkozó gondolata, amikor végigszaladt a folyosón. Aztán elvigyorodott. Azokat ott reggelig verik... csak verjék... verjék agyon.

És ha az a hülye azt akarja, hogy mutassam meg neki a rádiumot? Majd megmondom, hogy éjszaka nem lehet, mert úgy fénylik, mint a Göncölszekér - gondolta, amikor a kapun kilépett.

De Palánkay nem kérdezett semmit. Idegesnek látszott, és sürgette Eödönt, ne vacakoljon annyit, bújjon be.

- Mit izgulsz úgy? - kérdezte Eödön, amikor már mellette ült, a sofőrülés mellett.

- Mit izgulok? Bicskén benn vannak az oroszok, azt.

- Átjutunk? - kérdezte Eödön szorongva.

- Jó vicc. Majd itt maradunk három kiló arannyal, negyedmillió pengővel és azzal a tíz deka rádiummal.

- Mit hülyéskedsz, tíz deka rádium nincs az egész világon sem - mondta ingerülten Eödön.

- Hát akkor tíz gramm, mit tudom én. Mennyit ér? Százmilliót?

- A fejünkkel törődj, hogy az mennyit ér.

Palánkay nem felelt, hanem harmadik sebességre kapcsolt. Furcsa: a rosszul világított úton folyton Karlsdorfer állt előtte.

Tatár nem tudott aludni.

Hajnali négykor felkelt, átment a másik szobába. Leült a karácsonyfa alá, megütögette az ágakat. A színes ezüstgolyók hintázni kezdtek, az angyalhaj szálai szétnyíltak, és megszólalt a játék harang. Gyertya, gyanta és édes cukorszaga volt a fának. Tatár feltárta a redőnyt, azt várta, hogy hófehér téli napsütés özönlik be majd. De kinn szürke és hallgatag volt minden. Visszaült a karosszékbe, megrázta újra az ágat. A harang csendült egyet, aztán koppanva lezuhant.

Fél nyolcra várta Palánkayt, de már hat órakor felöltözött, és kiment a villa kertjébe, azután le a Rege út sarkára, ahol megállapodásuk szerint megáll majd a kocsi. Az értékeket kabátja bélésébe varrta. Fél hét, háromnegyed hét, fél nyolc... Még százszor elmegy a kapuig és vissza, addigra itt lesz a kocsi. A kilencvenedik kört már nagyon lassan teszi, húzza az időt, de sehol senki.

Lassú, tömött hópelyhek szálltak alá, a hegy kihalt volt, a környék villáin minden ablakot kívülről ráillesztett fatábla, az óvóhelybejáratot pedig homokzsák védte.

Lentről a város felől állandó, tompa dörgés hallatszott, de látni nem lehetett semmit. Köd és hóesés takarta el a tűzvész fényeit.

Tatár kinyújtotta a tenyerét. Mire az ötvenedik hópehely ráesik, itt lesz. A hó rátapadt a kötött kesztyűre, nem ötven, de ötezer csillogó, könnyű pehelyben - az autó nem jött. Még egyszer ezer lépés, még száz hópehely - számlálni, azután még öt percig farkasszemet nézni az egykedvű óramutatóval - csak elodázni a rettegett felismerést. Palánkay nem is fog idejönni. - De hiszen az lehetetlen... a kulcs nálam van... és csak ketten együtt jegyezhetjük a céget...

Jóságos isten! Hiszen nem is itt beszéltük meg a találkozót! És most már emlékezett, határozottan emlékezett rá, abban állapodtak meg, hogy bemegy az irodába, ott találkoznak a ház előtt... hát persze... az autó nehezen kapaszkodna most fel a hegyre. Úristen, ki tudja, mióta vár rá Palánkay odalenn?

Lélekszakadva indult lefelé a hegyről. Az Olasz fasorban taxit persze nem talált. A villamosmegállónál türelmetlenül járt fel-alá vagy öt percig. Fiatal katona ment el mellette.

- A villamost várhatja, apuskám. Nincs.

- Hogyhogy nincs?

- Úgy, hogy nincs. Mától nem járnak a villamosok. Ha Pestre akar menni, legközelebbi út, ha lemegy a Pálffy téri komphoz.

Fél tíz volt, mire a Széll Kálmán térre tért, háromnegyed, mire a komphoz. A gőzösön már vagy kétszázan szorongtak. A hajóslegények csak vállukat vonogatták arra, hogy mikor indulnak. Hideg szél fújt a Duna felett, sírtak a Margit-híd vízre boruló roncsai. Utoljára látom - gondolta Tatár. Megpróbált a búcsúzásra gondolni, arra, hogy mit fog szólni a felesége és az anyja, ha megtudja, hogy elment, hogy pénzt kellett volna hagynia legalább a mamának, de mindennél élesebben, állandóan visszatért a legfőbb aggodalom: ott találja-e Palánkayt?

Késő délelőtt volt, amikor a Hajós utcán befordult. Örömében megdobbant a szíve: a kapu előtt állt az autó. Alaposan behavazva, mintha már órák óla rostokolna itt. Futólépésben tette meg az alig százméteres utat. Akkor látta, hogy az autó: roncs. Német katonai autó kiégett váza. A csalódástól úgy meghökkent, és olyan rémület fogta el, hogy alig bírt felvánszorogni a lépcsőn.

Meggémberedett kézzel kereste az ajtókulcsot, de belülről már nyitották is a zárat. Vargáné állt ott.

- Palánkay?

- Itt volt - felelte az asszony, és megütődve hátrált. Tatár arca zavarodott és ijesztő volt.

- Mikor?

- Még az éjszaka.

- Megbolondult? Hogyhogy éjszaka?

- De már kikérem magamnak ezt a hangot, cégvezető úr. Dehogy bolondultam meg. Késő este, talán valamivel éjfél előtt. Ketten voltak, azzal a másik úrral, tetszik tudni, azzal a dagadt barátjával, az Eödönnel.

Tatár félrelökte az asszonyt, és berontott. Tárva, nyitva volt minden. A kassza üres.

Odavánszorgott Imperátor karosszékéhez, és leült. Nem tudott gondolkozni. Megpróbálta, de nem tudta felfogni, hogy Emil itt hagyta. Miért is nem vett magához több pénzt tegnapelőtt, az igazgatósági gyűlés után? Rögtön vissza kellett volna jönni és elvinni a pénzt... ez a gazember. És még ő intézkedett a bányában, ő telefonált, hogy adják ki Palánkaynak az autót!

Mi lesz? Mi lesz? Bejönnek az oroszok, visszajönnek Rőmerék. Palánkay elmenekült, őt találják itt... a villa... az ékszerek... minden odavan. Őt fogják elkapni.

Menekülni kell innen. Vonatra ülni. Felkéredzkedni egy idegen autóra. Megfizetni, odaadja mindenét... Menekülni muszáj.

Felugrott, rohant ki az irodából a legközelebbi pályaudvar, a Nyugati felé. A Berlini téren alig járt civil. A pályaudvaron egyetlenegy mozdony sem állt. Csak rosszkedvű katonák jártak fel és alá. A külső raktáraknál talált egy vasutast. Belemarkolt a cigarettatárcájába, és úgy nyújtotta a vasutasnak.

- Mondja meg, az isten szerelméért, mikor megy a vonat Győrbe, Sopronba, Szombathelyre, akárhová.

A vasutas zsebre vágta a cigarettát, és félig elnyelt kaján mosollyal kérdezte:

- Bolond az úr, hogy utazni akar? Hát nem tudja?

- Mit?

- Vége. Nincs több vonat. Az oroszok gyűrűbe fogták Budapestet.

- Nem... nem lehet átmenni?

- Nem bizony.

- Mióta?

- Hajnal óta.

- Mi lesz velünk?

- Kinek mi a sorsa... az lesz vele.

Tatárt rázni kezdte a hideg.

- Nem lehet... nem lehet - motyogta eszelősen. Elindult a Szent István körúton vissza a komp felé. A Visegrádi utcánál hangosan elordította magát:

- Nem jutnak át! Ha van isten, nem jut át! Egy gombostű se... ne jussanak át ők se... senki... vége a világnak.

Doktor Szentmarjai Ambrus a teraszon állt, és nézte a kertet. A borostyánbokrokon túl egy árva krizantém dacolt a halállal, tépett szirommal, elhullott társai között egyedül. Szentmarjai keserűen sóhajtott.

- Passzív rezisztencia. Hát legyen passzív rezisztencia. Ida nénéd a szívemet rágja folyton, hogy menjünk svéd védett házba. Mondd, mi közöm nekem a svédekhez? Annyit tudok róluk, hogy a fővárosuk Stockholm, és a nyelvük valami se német, se angol keverék. Miért védene engem jobban Gusztáv Adolf törvénye, mint a miénk?

Kemenes Tibor válaszolni akart, de az öreg megragadta a vállát.

- Mert nézd, fiam, mi a jogi helyzet? Énnekem megvan az ezüst és az arany vitézségi érmem... az ellenforradalom idején érdemeim elismeréséül Signum Laudist kaptam... a legfőbb bíróság tagja voltam, és kivételezettségen kívül lakásmentességet kaptam. Nomármost a Szálasi-kormány eltörölte a személyi védettséget, de nem vonta vissza a lakásmentességet. Mi tehát a jogi helyzet? Abban a percben, amikor a lakásom ajtaján kilépek, nem érvényes rám a lakásmentesség, vagyis zsidónak vagyok tekintendő, köteles vagyok sárga csillagot viselni és minden korlátozó rendelkezésnek alávetni magamat... de amíg a házat el nem hagyom, a négyszázhetvenöt per ezerkilencszáznegyvennégy számú kormányzói rendelkezés értelmében védelemben részesülök. Édes fiam, Magyarország jogállam, és én hiszek a mi alkotmányos rendünkben. Maga Szálasi Ferenc is kénytelen volt esküt tenni az alkotmányra és felvenni a Nemzetvezető címet, vagyis kinyilatkoztatni azt a készségét, hogy a törvény és az alkotmány szellemében...

- Én azért azt tanácsolnám...

- Más nép története csupa gyilkosság... nézd meg az angol uralkodókat vagy a toryk és whigek vég nélküli marakodását, vagy az olaszokat, a guelfeket és a ghibellineket, nézd meg a Bourbonokat és a Valois-ház uralkodóit, gondolj a Szent Bertalan-éjszakára vagy a francia forradalomra... Nálunk a nemesség nem kívánta II. Endre vérét, hanem kiadta az Aranybullát, és a legnagyobb forradalmunk hogy ment végbe? Kiállt egy költő a Múzeum lépcsőjére, és esernyő alatt hallgatta a nép.

- És a pákozdi csata? És Isaszeg? Segesvár? Arad?

- Ezt nem a magyar akarta... hanem az osztrák császár és az orosz cár... Magyarország szavát Deák Ferenc mondta ki a Húsvéti cikkben... Eh, édes fiam, idegen mitőlünk az erőszak... Én nem mozdulok innen egy tapodtat sem. Ida nénéd rémeket lát, hogy a házmesterné feljelent minket... Hát jelentsen. A jog, édes fiam, az élet szilárd alapja... Gyere, hagyjuk a politikát, együnk valamit.

Tibor türelmetlen mozdulatot tett, azután vállat vont, és bement az öregúr után az ebédlőbe.

Ida néni három személyre terített. Altwien-porcelán, hófehér damasztabrosz, monogramos, nehéz ezüst étkészlet és üres babfőzelék volt az asztalon.

- Drágám, egy kis kenyerünk nem volna?

- Sajnos nincs egy falat sem.

- Annyi baj legyen. Így is pompás a főzelék. Drágám, maga utolérhetetlenül főz.

A csiszolt ólomkristály pohárból kútvizet ittak, azt is keveset, mert négy házzal odábbról vödörben kell hordani az ivóvizet, és mivelhogy Szentmarjaiék nem hagyhatják el a lakást, méregdrágán a szomszédoktól vásárolják.

Ebéd után Szentmarjai kezet csókolt feleségének. Tibor is megköszönte a kitűnő étéit, és szerény viszonzásul elszaladt egy kanna vízért a szomszédba, majd engedélyt kért Ambrus bácsitól, hogy valamit legépelhessen.

- Kérlek, parancsolj, fáradj csak be az irodába.

Na, hála istennek.

Rettenetesen lassan ment a gépelés az özönvíz előtti masinán. Három blankettát kellett kitöltenie. Egyet Krecsmár Lajos, másikat Perger Antal, harmadikat Kása Béla névre. Már majdnem elkészült a Krecsmár Lajosnak szóló igazolvánnyal, amikor az udvaron harsányan kolompoltak.

- Lejönni... mindenki jöjjön le.

Tibor megrémült. Tanácstalanul nézett körül. Menjen? Ne menjen? Ha itt kapják, nagy baj lehet. És mit csináljon a félig kitöltött igazolványokkal?

Ebben a pillanatban Szentmarjai nézett be az ajtón.

- Fiam, valamiért le kell menni. Gyere utánunk...

- Igen, máris jövök - és a nyilas pecsétes papírokat bedugta az írógép alá.

A kertben sorba álltak a lakók. Néhány ijedt képű férfi és gyereket csitítgató asszony. A házmesterlakás lejárata előtt a szőlővel futtatott fal tövében két pléhcsendőr és két civil ruhás, fegyveres nyilas állt.

- A férfiak szedjék elő a katonai igazolványaikat...

Most vagy soha - gondolta Tibor, és odalépett az egyik nyilashoz. - Legyen szíves, testvér, nézze meg az enyémet soron kívül, mert munkába kell mennem - és dugta az igazolványát az egyik nyilas orra alá. Robbanó Acélművek, Váci úti telep, Krecsmár Lajos, született 1919-ben.

- Na, menjen - mondta a nyilas.

Kemenes Tibor igyekezett tőle telhetőleg nyugodt léptekkel kifelé, amikor az egyik pléhcsendőr utánaszólt.

- Hé, jöjjön csak... mutassa azt az igazolványt...

Baj lesz - gondolta Tibor, és elsápadt.

- Hát maga nem itt lakik, barátocskám? Mit keresett ebben a házban?

Az igazolványok az írógép alatt - hűlt el Tiborban a vér. Odahajolt a csendőrhöz.

- Nőügyekről maga hangosan szokott beszélni?

- Na, majd meglátjuk. Álljon csak oda a falhoz.

A kopár virágágy közepén gipszangyalka állt, és üres szemével közömbösen nézte, amint a nyilasok és csendőrök két harminc év körüli férfit és a Szentmarjai házaspárt odaállítják Kemenes Tibor mellé.

- No, maguk tűnjenek el - intettek a többi lakónak -, maguk, öt díszvirág, velünk jönnek.

Egy nyilas, egy csendőr a sor előtt, egy nyilas, egy csendőr a kis csapat végén. Szentmarjai ment elöl, hangosan magyarázva és méltatlankodva. Szentmarjainé közvetlenül mögötte, hangosan sírva. Majd a két komor férfi, akiknek a szabadságlevele réges-régen lejárt, de sosem volt valódi... Kemenes Tibor úgy érezte, mintha mindez nem vele történne, hanem csak úgy látna az utcán öt embert, akik libasorban mennek, kicsit behúzott nyakkal, mert ködös, havas eső szemetel, és előttük, mögöttük fegyveres kísérők vészjósló képpel.

Nem ér semmi baj... megúszom... - ismételgette makacsul, és a cipője orrát nézte. Vékony jégkérgű tócsák fakadtak fel a talpa alatt.

Egy francia film kezdődött így: két cipőt látni, amint tapossa, gyúrja a sarat. Melyik is?

A Bajza utcai villasorból hamar kiértek az Andrássy útra.

Ha most agyonvernek, soha többé nem megyek moziba - jutott eszébe. A jeges tócsák tovább pattogtak a lépések alatt. Érdekes, nem emlékszem a málna ízére. És Rika? Rika sohasem tudja meg... - Mit nem tud meg? - kérdezte önmagától, és hangosan kimondta: Rika. A név most jobban fájt, mint az, hogy nyilasok és csendőrök viszik a jeges utcán. Sohasem volt távolibb ez az emlék, és sohasem látta még tisztábban és közelebbről Rika arcát.

Rika, Hofhauser Marika, az ifjú Hofhauser András lánya volt. Tibor akkor ismerkedett meg vele, amikor ezerkilencszázharminchétben, érettségi után hazajött Bécsből. Rőmer Géza mutatta be őket egymásnak. Rőmer Gézát és Kemenes Tibor apját régi, gimnazista barátság fűzte össze. És a gyártulajdonos, gazdag Rőmer gyakran gondolt irigykedve Kemenesre, akinek volt bátorsága szíve szerint nősülni, öt évig könyökölni egy mérnöki kinevezésért, és akinek két sikerült, talpraesett gyereke lett, a komoly, értelmes Éva, és a csinos, jókötésű Tibor. Tibort nagyon szerette, önkínzó és fájdalmas szeretettel, saját, ideges, beteges, talán föl se növő Géza fiával összehasonlítgatva. Amikor meghallotta, hogy Tibor kitűnő eredménnyel leérettségizett, sietve telefonált, és meghívta vasárnap délutánra a svábhegyi villába.

Hatalmas park közepén állt az emeletes, modern villa, tetőterasszal, garázzsal, a parkban teniszpályákkal és úszómedencével, szőlőlugassal és évszázados fákkal. A Hofhauser és Rőmer unokatestvérek ruhái, filmfelvevőgépük és külön tornatermük a villában, az elegáns és hangos társaság, az uzsonnára tálalt tejszín és jégbe hűtött ananász, mindez együtt kellemes bódulatba ringatta a frissen érett Kemenest, szédítette és kábította, akárcsak a gin, amellyel Rőmer Géza kínálta meg.

Rikát, a házikisasszonyt eleinte alig vette észre. Teniszeztek, filmeztek, tréfáltak, és a tizenöt éves Rika egyre izgatottabban és áhítatosabban nézte az ifjú Kemenest. Rika ötödik gimnazista volt, persze magántanuló. Haja most esett át a második átalakuláson, a gyerekkori copf és a tavalyi fiúsan rövid haj után most lágy és fénylő hullámokban omlik vállára. Könnyű, fehér ruhája még alig emelkedik a mellén, de a tükör előtt már számtalanszor kipróbálta, melyik fejtartásban a legcsinosabb, hogyan lehet a tekintete ábrándos vagy haragos, kíváncsi vagy hódító. Tudja, hogy szép, és tudja, hogy mit akarnak tőle a fiúk, akik csapatostul járnak a házukba. Ismeri a csókot, és tudja, hogy mit és meddig engedhet lovagjainak úgy, hogy "tiszta" maradjon. Szerelmes még sosem volt, nem érezte soha ezt a zavart, nyugtalan vágyat sem, amit akkor érzett, amikor Kemenes Tibort nézte, a világot járt, szellemes és jóképű fiatalembert. Amikor néhány pohárka gin után Tibor táncra kérte őt a teraszon, már mind a ketten szédültek egy kicsit. Vacsora után ő hívta Tibort, hogy járjanak egyet a kertben; a többi olyan hamar jött. Fogadkozás, hogy csak egymást fogják szeretni. A csókok az orgonabokrok között.

- Adj zálogot, hogy engem szeretsz, hogy eljössz értem - súgta a kislány, és Tibor gondolkozás nélkül levette ujjáról a nagy, arany pecsétgyűrűt, nagyanyja érettségi ajándékát, ráhúzta Rika ujjára. - Megsimogathatsz - suttogta a kislány. Tibor először nem értette. - Simogass meg... ahogy akarsz. - A tizennyolc éves Tibort egy harmincéves érett asszony milliószor jobban vonzotta akkortájt, mint a világ minden tizenöt éves kislánya, de élt az alkalommal. Keze kutatva simította a lágy, puha bőrt, tenyere markolt, ujja hegye siklott a fiatal testen.

- Ó, a nők! - sóhajtotta Kemenes Tibor most, hét év múlva a fagyos, nyirkos, kihalt Andrássy úton. A nők! Rika másnap már kora reggel elmesélte mindezt száz "isten bizony nem szólsz senkinek" törékeny pecsétje alatt a legjobb barátnőjének. A barátnő a mamájának, a mama persze kéjjel mondta vissza Rika mamájának. Óriási botrány, mit képzel a jöttment, koldus Kemenes kölyök? Ki az apja, mijük van? Csak nem emeli a szemét a mi lányunkra? Rőmer Géza titokban Tibornak tapsolt. Jól tette, ha tehette, ott simogat az ember, ahol hagyják. De azért ő is beleegyezett, hogy Tibor apjához küldje vissza Hofhauser a nagymama pecsétgyűrűjét. Az öreg Kemenes majdnem széttépte a fiát. Ideges, magas vérnyomású ember az öreg, arca félelmesen pirosodni kezdett, levegő után kapkodott. - Megőrültél? Mit csináltál? Tönkre akarsz tenni? Tudod, hogy milyen fontos üzleti kapcsolatban vagyok velük... Takarodj vissza a nagyanyádhoz.

Két nap múlva Tibor újra Bécsben volt. A kamaszos játék az orgonabokorban, a bőrében, ujjaiban vibráló emlék, az alig-alig domborodó, lányos formák izgatóvá váltak a távolságtól, a tilalomtól, az elérhetetlenségtől. Elfelejtette Rikát, persze hogy hamar elfelejtette. Csak időnként jutott eszébe egészen váratlanul. Kívánta, mert tudta, hogy lehetetlent kíván, akarta, mert sohasem volt és sohasem lehetett az övé, és néha álmodott róla, mert a valóság csak a kezdete és ígérete volt valaminek. Firenzében a Boboli-kertben, Rómában a szőke Tiberis partján, képtárban és a San Paolo oltárképeinél hirtelen eszébe jutott a karcsú test, és ujja hegyében remegni és feszülni kezdett az emlék. Rika, a nyári este, a hideg ananász, a fák... Rövid pillanatra, de eszébe jut.

Pici, szikrázó jégdarabkák pattognak a víztócsákon.

De messze van az a nyár...

Tibor sóhajt, és újra itt van a jelenben, ahol öten libasorban, csendőrök és nyilasok között baktattak a Hűség Háza félelmes épülettömbje felé.

A Csengery utcai kapunál az elöl haladó nyilas megállt.

A kapualjban egy fehérre festett konyhaasztal és két barna szék állt. Az egyiken nyilasegyenruhás, meglettebb korú férfi ült. Tökrészeg volt. Hátradőlt a széken, a szája félig tátva, és egy sor viplafog villant ki belőle. Puffadt, hájas arcán izzadságcseppek gyöngyöztek, szeme meredten bámult a belépő, tisztelgő nyilasra.

- Kik ezek? Zsidók?

Szentmarjai kilépett a sorból.

- Kérem szépen, doktor Szentmarjai Ambrus, nyugalmazott bíró, egyetemi tanár vagyok. A négyszázhetvenöt törve ezerkilencszáznegyvennégyes rendelkezés értelmében, mint ezüst és arany vitézségi éremmel rendelkező...

A kapu őre mindkét könyökével rátámaszkodott a konyhaasztalra, és zavaros tekintetét a jogászra emelte.

- ...annak ellenére, hogy az október huszonnegyedikén kelt...

- Zsidó vagy, vagy nem vagy zsidó?

- Kérem, éppen ezt a jogi kérdést bátorkodom...

- Na, lehúzni a nadrágját.

Szentmarjai a megrettenéstől halálsápadtra vált. A részeg kapus röhögött, nyála végigfolyt a fekete kabáton. A tábori csendőrök előreléptek. Szentmarjainé kétségbeesetten sikoltozott, és elvágódott a kapualjban. A sor végén álló nyilas is előrefurakodott, hogy ki ne maradjon a szórakozásból.

Mindez egy pillanatig tartott, vagy még addig sem.

Kemenes Tibor magasra lendítette a karját, és hangos "kitartás, éljen Szálasi"-val sarkon fordult. Tíz lépést remegő izmokkal, de nyugodt tempóban ment, azután egyre gyorsuló léptekkel keresztülsietett az Andrássy úton, be a mellékutcába, lélekszakadva, ahogy csak a lába bírta. Mögötte lövések hangzottak fel. Egy... kettő... négy... nyolc... Csuromvizesen ért ki a Rottenbiller utcába. És innen még jókora út a Gyulai Pál utcáig! Lihegve ült egy kőkupacra. Aknák, ágyúgolyók remegtették a földet. A harc még elég messze folyhatott - messze, vagy hat kilométernyire! -, de itt is meglepő dolgok történtek. Például anélkül, hogy találat érte volna, hatalmas szaltóval az úttestre esett egy harmadik emeleti ablak keretestül, függönyöstül, és pár pillanat múlva utánaugrott egy festmény.

- Na, gyerünk - biztatta önmagát Tibor, és feltápászkodott.

Karácsony óta nem laktak a Vas utcában.

A szentestén András néni ünnepi vacsorája - dupla adag lekváros gríz - jéghidegre hűlt, amikor Ács Pista hazaérkezett. Nem sokat magyarázott - szedjük, fiúk, a holminkat, és költözzünk. András mama költözzék le az óvóhelyre. Ha valaki keresne engem - katonai behívót kaptam, elmentem, azóta nem látott.

András néni szólni se mert, csak kezét tördelve járkált fel-alá. Csak búcsúzóul kérdezte meg, hogy - mikor látlak, édes fiam? - Legkésőbb egy órával a Vörös Hadsereg bevonulása után - felelte Ács, és átölelte leendő anyósát. Tibor és Tamás meg se kérdezték, hová mennek. Ács a Gyulai Pál utcába vitte őket egy földszinti szobába. Az ágyban párnák, takarók. A szekrény tetején néhány paradicsomosüveg és birsalmabefőtt. A fiókban férfizokni, kitört hegyű ceruza. Ki lakhatott itt? Ács semmire sem adott magyarázatot. Csak amikor kevés fehérneműjüket elhelyezték, az ablak légópapírját rendbe hozták, akkor tartott ünnepélyes beszédet. - Fiúk, ez az új birodalmunk. Tudom, Tomi, hogy nagyon elvágyódsz innen, de további utasításig itt kell rostokolnunk. Csak annyit járkáljunk, amennyi múlhatatlanul szükséges. Egyébként mindhárman gyári munkások vagyunk, a Robbanó Acélművek Váci úti telepén dolgozunk. A hadiüzemi igazolványaink itt vannak, ezeket Tibor lesz szíves hetenként valódi, maga rajzolta pecséttel értékesebbé tenni. Ha nyilaskeresztet is rajzolsz rá, annál jobb. Egyébként a lakásban törvényes rendőri bejelentővel tartózkodunk, aki nem hiszi, nézze meg. Tibor, te mától kezdve Krecsmár Lajos úr vagy.

Kemenes átvette a munkakönyvet, a hadiüzemi igazolványt és a bejelentőlapot. - De hiszen ezen nem Lajos van, hanem Lujza. - Hm... hm... nagy baj - mondta Ács fejcsóválva. - Akkor kénytelen leszel elővenni a festékesdobozodat és korrigálni.

Tamás is megnézte Perger Antal hadiüzemi igazolványát és a bejelentőlapot. - Te Pista, az enyémen meg Anna van Antal helyett. - Nem találjátok ki, miért? Mert a nők bejelentéséhez nem kell az előző lakás kijelentője, a férfiakéhoz kell. Tehát bejelentettünk három kislányt, csak éppen a visszakapott szelvényen fogjuk kijavítani a neveket. A rendőrség nyilvántart három nem katonaköteles fehércselédet, mi pedig megkaptuk a hamisítatlan körpecsétet a bejelentőszelvényünkre. Megértve?

Tibor néhány perc alatt Lajost varázsolt Lujzából, Antalt Annából és Bélát Bellából. Utána együttesen felkeresték a házmestert és a légóparancsnokot. Előadták, hogy Soroksáron laktak, de oda bevonultak az oroszok, és ők úgy döntöttek, hogy továbbra is szolgálni kívánják a totális háborút, amíg a felmentő seregek megérkeznek. A légóparancsnok gyanakodva nézte a bejelentőszelvényeket. Egy percre eltűnt, bement a szobába, és saját bejelentőszelvényét összehasonlította az új lakókéval. A pecsét hajszálpontosan egyezett. Még az R betű szárán a folt is ott volt. Hülyék. Ha a légóparancsnok került volna abba a szerencsés helyzetbe, hogy Soroksáron lakik, és az oroszok elfoglalják a községet, igazán nem törte volna magát, hogy bejöhessen az ostromlott városba a Robbanó Acélművekbe dolgozni és a levegőbe repülni. De hát ízlés dolga.

Most már csak arra kellett vigyázniuk, hogy reggel fél hatkor minél feltűnőbben kivonuljanak a házból, és utána minél észrevétlenebbül visszajussanak a szobájukba. Tizennyolc lakás volt a házban, tizennyolc gangra néző konyhaajtóval, és minden konyhaajtó mögött kíváncsi asszony.

- Már visszajött, Krecsmár úr? - És mit gyártanak abban a robbanógyárban? - Légitámadáskor nem jönnek le az óvóhelyre? - Érdekes, Kása úr, milyen intelligens arca van a maguk kollégájának, annak a Krecsmárnak, az ember inkább ügyvédnek nézné... - és így tovább. A légóparancsnok minden délután bejött, katonai irataikat kérte, kiképzésükről érdeklődött. Ács megunta. - Gyerekek, ez nem lesz jó. Holnaptól kezdve délutáni műszakon vagyunk. Délig alszunk, és egy órakor megyünk el hazulról.

Így valóban könnyebb volt. Délben megpróbáltak élelmet szerezni. Tamás volt a legügyesebb. Egyszer két kiló savanyú cukrot hozott. A Szentkirályi utca lakói a volt Stühmer-lerakatot fogták körül. Tamás is befurakodott a csődület kellős közepébe. Kisült, hogy az éjszaka a németek "biztonságba helyezték" a csokoládéraktárt. Alapos munkájuk nyomán eltűntek a kakaóval teli zsákok, cukrosládák. De a földön, a polcok mélyén feldúlva és széttaposva, így is töméntelen kincs maradt. A hetek óta tartó éhezéstől megvadult asszonyok zsebükbe tömködték az ostyaszeleteket és selyemcukrot. Tamás felkapott egy pléhdobozt, és csak otthon nézte meg, hogy mit vitt el. Savanyú cukor volt. Tibor rendszerint fel se kelt. Megette a Tamás hozta cukrot, lóhúst, sőt pudingport és Maggi kockát is, aztán nyakába húzta a takarót, és aludt.

Ács is keveset mozdult ki a szobából. Ha elment, az aktatáskáját mindig magával vitte. Rendszerint csak a Rákóczi út sarkáig merészkedett, körülnézett, milyen új plakátok, hirdetmények és parancsok vannak. Így tudta meg azt is, hogy a hadiüzemi igazolványaik nem érvényesek már, és újfajta blankettát kell kitölteni. Az űrlapokat - honnan, honnan nem - még aznap megszerezte. De ki kellett tölteni, méghozzá írógéppel. Tibor kijelentette, hogy bízzák csak rá, tud ő valakit, akinek írógépe is van, és megengedi, hogy írjon rajta. - De nem lesz kíváncsi rá, hogy mit akarsz leírni? Tibor nevetett. - A világ legjámborabb és legkorrektebb embere. Nem is tudja elképzelni, hogy valaki más nevet írjon alá egy cetlire, mint a sajátját.

Mindez tegnap este történt - mérhetetlenül régen.

Tibor befordult a Gyulai Pál utcán, és csak akkor jutott eszébe, hogy Tamás és Pista milyen izgatottan várhatják. És ugyanakkor döbbent arra is, hogy hiszen az igazolvány ott maradt Szentmarjai írógépe alatt.

Percz Tamás és Ács valóban már az ajtóban nekirontottak.

- Megvan?

- Nincs.

Ács egyre nyugtalanabbul hallgatta a beszámolót.

Az igazolványokat meg kell szerezni mindenáron.

Szükség is van rá, meg nem is maradhatnak Szentmarjaiék lakásában.

De ki mehet el érte?

Tibor semmi esetre sem mehet vissza. Sőt egyáltalán nem okos dolog, ha férfi megy érte.

Egyetlen lény van a világon, aki vállalkozni fog rá - Kati.

András Kati karácsony előtt látta a vőlegényét, azóta nem kapott róla semmi hírt. Pedig úgy várta, olyan nagyon várta. Hogy legalább egy percre odaszalad, ha mást nem, legalább egypár biztató szót hoz karácsonyi ajándékul. És Szilveszterkor sem jött el boldog újévet köszönteni. Csak nem érte valami baj? Elvitték volna nyugatra? Pista nem olyan fiú. Kimászik ő még a lelakatolt vagonból is, leugrik a száguldó gyorsvonatról is, és visszajön hozzá. Megsebesült volna? Vagy... ó, isten őrizz, még az ilyen gondolattól is!

Mi mindent szeretne Pistával megbeszélni! Először is a hírek. Az óvóhelyen azt beszélik, hogy a németek aláaknázták a hidakat. Valamennyit. A csipkeszép Erzsébet-hidat, a gyönyörű ívű, büszke Lánchidat, a Gellérthegyhez futó Ferenc József-hidat, drága kincseinket. Mesélik azt is, hogy minden pincébe lőszert fognak berakni, és minden háztetőre légelhárító ágyút. És benzinnel öntenek le, és meggyújtanak minden házat, mielőtt kitakarodnak. De ez csak nem lehet igaz - hol vennének annyi benzint? Azt is hallani, hogy minden hajnalban zsidókat és katonaszökevényeket hurcolnak a Duna-partra. Sorba állítják őket szembe a vízzel, és belepuffantják mindet a Dunába... Szilveszterkor meg az terjedt el, hogy az oroszok békeköveteket küldtek. Szabad elvonulás, fegyverszünet, a polgári lakosság megkímélése volt a feltétel. A németek ahelyett, hogy térden állva köszönték volna meg - lelőtték a parlamentereket. Ezt egy nyugalmazott tanár mesélte az óvóhelyen - és mivelhogy történelem volt valaha a szaktárgya -, mindjárt előadást is tartott a hadiszokásokról és arról, hogy még a hottentották sem ölik le a békeköveteket, sőt még a polinéziai emberevők sem, egyes-egyedül a nácik. De meg is lesz érte a fizetség. Huszonnégy órán belül nehéztüzérség fogja elpusztítani a várost úgy, hogy sóval lehet behinteni a nyomát. És még csak nem is szólhatunk egy szót sem. Ahol a parlamentereket megölték, ott senkit sem véd többé a nemzetközi jog...

Azóta eltelt már huszonnégy óra, nem is egyszer, és a házakat még nem rombolta le az oroszok nehéztüzérsége - de Katit és Ágnest mégis nagyon nyugtalanította a hír. A nácikról könnyen el lehet hinni, hogy megölik a békeköveteket. De Kati azt mondja, hogy az oroszok még akkor sem fognak bosszút állni a városon. Ágnes vitatkozik: már hogyne állnának bosszút. Ha a nyilasoknak nem fáj Budapest, miért fájna nekik?

És itt a kalapszalonban is annyi változás van! Karácsony éjszakáján Gálfayné eltűnt. Mikor utazott el - senki sem tudja. De eltűntek a ruhái is, magával vitte a pénzzel és ékszerrel teli kazettát, csak a félig kész kalapokat hagyta itt, a vasalódeszkákat és nehéz szénvasalókat, az ócska varrógépeket és a rémült varrólányokat. Amália kisasszony kaján örömmel közölte a hírt. Gálfayné nyugatra utazott, a hadiüzem megszűnt, itt tovább senki sem lakhat, mehetnek isten hírével. És mivelhogy a lányok se aznap, se másnap nem mutattak semmi hajlandóságot az elköltözésre, ő maga kereste fel a házparancsnokot.

A légóparancsnok éppen a fehérneműjét mosta egy ócska lavórban. Kelletlen udvariassággal fogadta Amália kisasszonyt.

- Nősülni kellene - mondta Amália őnagysága, és pajzánul mosolygott. - Nem férfimunka ez.

- Ó, hogyne, igen. Mit méltóztatik óhajtani?

Amália kisasszony leült a fáskamra egyetlen székére. A légóparancsnok összehúzott szemmel nézte, hogy a szék támlájára tett nadrágja hogyan gyűrődik.

- Kedves parancsnok úr... hazafias kötelességem... - és Amália mindkét kezét keblére szorítva, nagyot sóhajtott. A légóparancsnok erre se nézett fel, hanem buzgón dörzsölte a mosnivalót.

- Lehet, hogy nem mind zsidó... de a fele legalábbis az... én, ugyebár, csak a kötelességemet...

- Jó. Tessék még ma elhagyni a műhelyt és átköltözni a közös óvóhelyre. A többieket bízza rám.

A légóparancsnok még aznap megkereste András Katit.

Amikor a légóparancsnok elment, Kati kihirdette a műhelyben az ostromállapotot. Háromtagú üzemi parancsnokságot választottak. Aki a parancsnokságnak nem engedelmeskedik, azonnal elhagyja a műhelyt. Hadiüzem, igenis, ezentúl is lesz, csak éppen egy kissé szerényebben fog működni. A pincefolyosót a fáskamrák előtt eltorlaszolják. Akinek a papírjai nincsenek rendben, oda beköltözik, és ki nem dugja az orrát, amíg nincs vége a háborúnak. A néhány valódi kibombázott és igazi menekült próbál élelmet szerezni, vízért jár, és értesíti a többieket, hogy maradjanak csöndben, ha razzia van...

Czinege Waldemár - igazi nevén Barta Ferenc, a Fratelli Deisinger kávélerakat tisztviselője - májusban szökött meg a behívó elől. Hogy hogyan jutott eszébe a Czinege Waldemár név? Istenem, eszébe jutott. Megtetszett neki, és erre a névre állította ki a hamis kibombázási igazolványt, ennek alapján költözött be a Petőfi Sándor utcai házba. És anélkül, hogy megválasztották volna, felvette a légóparancsnoki karszalagot. Mivelhogy senki sem irigyelte tőle a sok lótás-futással és gonddal járó hivatalt, no meg mert bölcsen és igazságosan kergette szét a verekedő lakókat - senki sem kételkedett tiszte jogosságában. - Régen gyanította, hogy a kalaposműhely-hadiüzemben valami nincs rendjén, de esze ágában sem volt utánanézni.

- András kisasszony... én nem firtatom, hogy kinek szabályszerű a hadiüzemi igazolványa, kié nem... Csak az a kérésem, hogy vegyenek fel néhány olyan munkást is, akit én ajánlok.

Katinak tátva maradt a szája.

- Nagyon szívesen... de hát az élelmezés... hadiüzemi igazolvány...

Czinege Waldemár-Barta Ferenc elnevette magát.

- Ne bújócskázzunk. Maga meg akar menteni egy csomó zsidót meg politikait: én meg akarom menteni nyolc katonabajtársamat. Elbújtatják őket is, amennyi babot, krumplit tudok szerezni, odaadom maguknak. Nem kell nekik se hadiüzem-igazolvány, se semmi. Csak ebből a sok fáskamrából torlaszoljanak el vagy nyolcat, és ott rejtsék el az embereket arra a pár napra...

Így történt, hogy a műhely látható része három fáskamrára zsugorodott, ide zsúfolták be a varrógépeket, vasalóasztalokat, még két próbabábut is és négy fekvőhelyet. A rejtett részben pedig nyolc szökött katona és harminc más bujkáló várta türelmetlenül, hogy leteljék az a "néhány nap".

Azóta elmúlt a karácsony, elmúlt Szilveszter éje, itt az újév, és a front itt dühöng a házak között.

A bombázás, az éhség, szomjúság, a nyilas razziák és a német katonák parancsai - "sáncépítés" kőtörmelékből, ajtódeszkákból, felfordított villamosokból, üzletredőnyökből - tűzoltás és mentés - minden percnek megvan a maga félelmes szörnyűsége, de együttvéve mérhetetlenül egyformák a napok. Az éjszakák sosem akarnak virradni, és a nappalok nem tudnak elmúlni.

Újév után (a légóparancsnok tanácsára) öt munkásnő, akiket a ház lakói már régebbről ismertek, és akiknek igazolványán semmiféle razzia nem találhatott kivetnivalót, beköltözött a közös óvóhelyre. Ketten pedig a műhelyben őrködtek, hogy ha valami baj történik, intézkedjenek. Hogy baj esetén mit intézkedhetnek, azt persze nem tudták.

Ágnes iratai sem voltak éppen rendben. A székelyudvarhelyi menekülés meséjével annyian bujkáltak Budapesten, hogy szerény számítás szerint is a kis erdélyi városnak nem tizenöt, hanem ötszáztizenötezer lakosúnak kellett volna lennie. A kalapszalon hadiüzemi igazolványa is csak december ötödikén kelt... De Ágnes nem akart az eltorlaszolt pincerészbe költözni, a bezártság és tehetetlenség minden irtózata ott élt még minden idegében... Így is rabság... hiszen a pincéből nem mehetsz ki - magyarázta Kati. - Értsd meg... itt legalább járkálhatok, mozoghatok... de ott benn ugyanolyan, mint a raktárban volt.

Azon a délutánon, amikor Ács beállított a műhelybe, Ágnes a szabóasztal tetején ült két másik lány társaságában, és azon vitatkoztak dél óta, hogy mi illik jobban a spenóthoz, a vagdalt hús vagy a tükörtojás. Ágnes a húst pártolta, a másik két lány a tükörtojást. Mivel látták, hogy nem tudják meggyőzni egymást, áttértek a mákos tésztára. A mákos tészta mindennapi műsor volt. Mi jobb, mákos metélt, a krumplis tészta mákkal, a mákkal hintett szilvás gombóc, a mákos guba vagy a mákos beigli? Ács már a pincefolyosón hallotta a vitát, és köszönés helyett azzal lépett be, hogy főzzék meg a gombócot, süssék meg a beiglit, és ő majd készségesen eldönti a vitát... A lányok nevettek. Ők is szívesebben ennék, mint beszélnek róla, de amikor olyan jó még emlegetni is a beigli töltelékét: tejben főtt cukros mákot, egy kis baracklekvárral, reszelt citromhéjjal keverve...

- Hagyjátok abba, mert elájulok - kiáltotta az egyik lány, és olyan falfehér lett, hogy a lányok vizet hoztak neki, és megígérték, hogy ma már egy szót sem beszélnek ennivalóról.

Kati elsápadt örömében, amikor meghallotta, hogy Ács Pista itt van.

- Hogy lefogyott - döbbent meg Ács, amikor messziről meglátta. Az éhségtől - és ahogy Kati síró-nevető, izgalomtól csillogó szemét nézte, elszégyellte magát. - És az aggodalomtól... akárhogyan is, el kellett volna jönnöm karácsony óta.

- Katikám!

- Pista!

- No, ne sírj... nem tart már soká... meglátod, igazán nem tart soká...

- De megérjük-e?

- Szabad ilyet kérdezni?

Ács elhatározta, hogy egy-két percet beszélget csak Katival. Megkéri, hogy menjen el a Szentmarjai-lakásba, de saját magáról nem mond semmit. Katinak nem szabad megtudni, hogy ő is bujkál, hogy nem mehet vissza a kórházba, hogy rádiumoskazetta van nála. - Elmondja, hogy a mama jól van, és a frontokon nagyon biztató a helyzet, hogy Zuglóban benn vannak a Vörös Hadsereg egységei, hogy Csepel már szabad, hogy a Svábhegy is felszabadult, és most már csak órák kérdése, igazán csak órák kérdése minden...

Kati azt kérdi, hogy hallott-e a szovjet parlamenterekről? Igaz-e, hogy a németek megölték őket?

- Igaz.

- De hiszen akkor... minket nem véd a nemzetközi jog... akkor itt kő kövön nem marad.

- Sztálin nem engedi - súgja Pista egészen Kati füléhez hajolva. - Táviratozott a csapatoknak... megkímélik a várost.

Ács szeme, nyugodt mosolya az ő szívét is megtölti jókedvű bizakodással. Hát hogyan is érhetné őket baj, amikor úgy szeretik egymást, és olyan fiatalok... Tavasz jön, szabadok lesznek, májusban megtartják az esküvőjüket.

Ács szótlanul nézte Kati kipiruló arcát. Szerette volna magához szorítva tartani, védeni, simogatni, soha el nem engedni.

De hát meg kellett mondania, miért jött.

Kati ismerte a villát, ahol Szentmarjaiék laktak. A szomszéd lakásba többször is szállított kalapot. Most figyelmesen hallgatta, hogyan kell megkísérelnie a lakásba bejutni, hogyan kell befejezni a félig kitöltött nyomtatványokat. Ács egyre nyugtalanabbul magyarázott. Milyen egyszerűnek tűnt a terv, amíg ideért. De most, hogy Katit kell küldenie a veszélybe... Nem félt a bombázástól, nem félt akkor sem, amikor a kápolnához vezető folyosót kereste, nem félt, amikor Tamással és Tiborral át kellett költöznie. De most világosan látott minden bajt és rémséget, ami Katit fenyegetheti. A szakadatlan bombázás, a freccsenő repeszdarabok, a házakat megrázó légnyomás, az alacsonyan szálló repülőgépek géppuskasorozatai... az igazoltatások... részeg német katonák és nyilasok erőszakoskodása... és ott a lakásban... ha rajtakapják... Nem engedem... nem engedhetem.

- Pista... én nem tudok írógépen írni.

Ács az első pillanatban értelmetlenül bámult. Azután tomboló öröm fogta el. Hát, ha nem tud gépelni... akkor nem is mehet. Az igazolványt pontosan kell kitölteni.

- De Ágnest magammal hívom. Ő tud. És kettesben biztonságosabb...

Hogy miért volna kettesben biztonságosabb? Semmiért.

Kati kalaposdobozt vett a karjára, és Ágnessel kéz a kézben elindultak.

Ács leült az egyik varrógép melletti székre. Most érhettek fel az udvarra... most körülnéznek, várnak egy pillanatig, hogy nem jön-e repülőgép... jaj, csak várjanak még... azután óvatosan elindulnak a Városház utcai kapu felé. Most mennek át a Városház udvarán... istenem, hogy bombáznak... csak ne menjenek nagyon közel a falhoz... még megsérülhetnek a lehulló üvegcserepektől... kézigránát fekszik a lába előtt, jaj, bele ne rúgjon... és milyen sötétek az utcák... most megy át a széles Károly körúton... hogy bömbölnek az ágyúk... most átértek, nem, nincs semmi baj... nem lehet semmi baj... a Paulay Ede utcán befordulnak... megint jönnek a repülőgépek... nem lehet kibírni...

Megpróbált másra gondolni. Hány latin közmondásra emlékszem? Contra vim mortis, non est medicamen in hortis. Halál ellen nincs orvosság... No, tessék, jobb nem is juthatott volna eszébe!

Mennyivel nehezebb félteni, mint félni!

Időtlen idők óta gubbasztott a pincében. Már talán itt is kellene lenniök... nem, még nem lehetnek itt, hiszen le kell gépelniök az igazolványokat... az írógép zajt üt, nem... nem lett volna szabad elengedni őket, inkább magának kellett volna mennie vagy legalábbis ott menni mindenütt a nyomában, óvni a gyilkos golyóktól... istenem, hát nem borzasztó, hogy nem tudjuk a veszedelmektől megvédeni azt, akit a legjobban szeretünk?

Újra és újra végigjárta képzeletben az utat a Városház utcától a Benczúr utcai villáig, és a kalapdobozzal siető Katit kereste. De Kati nem jött, és Ács úgy érezte, el kell indulnia, meg kell keresnie, megnézni minden bombatölcsért, minden leomlott falat, megkérdezni minden halottól és minden eleventől, hogy látták-e őket?

Pedig Kati és Ágnes egy percet sem késett. Egymáshoz bújva, szaporán haladtak a mellékutcákon, jobbra, balra se nézve. Az a tudat, hogy fontos feladatot végeznek, elűzte a félelmet. Koromsötét volt, amikor a villát megtalálták. Az ágyúk nagyon közelről szóltak. A villa ablakai sötétek. Mindenki lenn van ilyenkor az óvóhelyen, még az az egy-két bátor is, aki napközben még fel-feljárt főzni vagy valami fontos munkát sietve elintézni. Az volt a haditerv, hogy együtt lopóznak fel az emeletre. Ha a lakásajtó nyitva van - márpedig valószínűleg nyitva lesz, mert nem szabad soha bezárni a lakást a tűzveszély miatt -, Ágnes óvatosan bemegy és beles, hogy üres-e. Kati ezalatt a lépcsőházban őrködik, és háromszor megkopogtatja az ajtót, ha valaki jön.

A Szentmarjai-lakás nyitva volt. A szobákból sem hallatszott hang. Ágnes lábujjhegyen tapogatózva ment vagy húsz lépést, azután a kapott utasítás szerint belépett a jobb kézről nyíló ajtón. Most már óvatosan a földre irányította a fényt, felkattintotta a kék körtéjű légózseblámpáját is. Az írógépet azonnal meglátta. A papírlapok ott voltak a gép alatt, nyilván Szentmarjaiék távozása óta senki sem volt a lakásban. A félig kitöltött űrlapok alatt egy kitépett irkalapot is talált. Ezen voltak ceruzaírással az adatok, amelyeket a blankettára kellett gépelnie. Gondosan a lámpához húzta a papírlapot, és majdnem felsikoltott. Az írás! A betűk! Millió közül megismerné: Tibor írása volt. Tibor talán itt járt ebben a szobában. Tibor... talán itt van a közelben... mikor látja... találkoznak-e még? Nem lehet ezt kibírni.

Gépelni kell gyorsan. Kati várja.

Amikor másodszor megnézte a papírt - idegennek tűnt az írás. Micsoda bolondság... hogy kerülne ide Tibor? Hiszen őt kivitték a frontra... még tavasszal hányszor megesett, hogy az utcán közeledett valaki, és Ágnes elfúlva állt meg: Tibor. Pedig nem Tibor volt, sőt nem is hasonlított rá. Hát persze. Más is írhatja így az r betűt vagy a t-t... De amikor a gépeléssel elkészült, a kis papírlapot Krecsmár Lajos gyári munkás adataival becsúsztatta a zsebébe.

Ács már örülni sem mert, amikor a két lány betoppant, csak szótlanul szorongatta a kezüket.

Az Ács doktor adta címet könnyen megtalálta. Utasítás szerint pontosan három órakor lépett be a kapun, de az első emelet négyes ajtó előtt meghökkenve megállt. Rosszul emlékezne? Csak nem ide küldték? Hiszen ez katonai parancsnokság.

Egy pillanatig állt csak, de az ajtó máris halkan nyílt. Fiatal zászlós állt az előszobában.

- Tamás? - kérdezte halkan.

- Igen.

- Vártunk. Kerülj beljebb. Orlay vagyok.

Hosszú, rideg előszobán vezette végig. Itt minden bútorzat két ócska lóca és egy ruhafogasállvány volt. A falakat plakátok díszítették: óvakodj a kémektől.

Az előszobából irodahelyiség nyílott, négy, zöld posztós íróasztallal, két írógéppel, rolós iratszekrénnyel és páncélszekrénnyel. Két fiatal gépírónő nézte végig kíváncsian Percz Tamást, amikor Kollár századoshoz bevezették. A beszélgetés rövid volt. A százados mintha már jól ismerte volna Tamás személyi adatait, alig kérdezett róluk valamit. - Milyen a katonai kiképzése? Részt vett-e harcban? - Azután barátságosan kezet ráztak. A zászlós intett Tamásnak, átvitte egy másik szobába, megmutatta, hol lesz az ágya, adott egy darab zsíros kenyeret és egy bögre meleg teát.

Még aznap alkonyatkor megkapta az első feladatot.

Öten mentek le a Kossuth Lajos térre, s az alkonyat szürkeségébe rejtőzve osontak végig a Kálmán utca felé.

- Berkó, te előresietsz a Hold utcáig. Tamás, te biztosítasz a Honvéd utca felől - mondta Orlay Miklós.

Tamás a ház sarkához lapulva figyelte az utcát. Elhagyott, halott volt minden. Eleven ember sehol. De a zöld köpenyes katonaholttestek felett, mint félelmes rémmesében hajlongtak, búgtak a házfalak és háztetők. Az aknák felszakították a házak oldalát, és ködarabok, szilánkok, üvegcserepek zápora verte az utcát.

Berkót már nem is látta. A másik három fiatalember óvatosan haladt előre. Négy megrakott német teherautó állt a Kálmán utca közepén. Egyetlen katona őrizte, már amennyire őrzésnek számít az, hogy a hátsó kocsinak támaszkodva, tenyerébe rejtett cigarettáját szívta.

Végtelenül hosszúnak tűnt az az idő, amíg a három ember megközelítette a teherautót. Milyen furcsa - gondolta Tamás -, hogy tegnap még nem is ismertem őket, és most közös életünk és halálunk. Egy kicsit sajnálta, hogy nem tarthatott velük. Úgy képzelte, hogy első akciójánál ő fogja kézigránáttal eltalálni a német kocsi hűtőjét.

Most sem érzett félelmet, inkább kíváncsian kémlelte az utcát.

Csendes volt minden. Lassan megfordult, hogy újra három társa után nézzen, és egyszerre elakadta szívverése. Az egyik Kálmán utcai házból hat-nyolc tagú, fegyveres SS-csoport bújt elő, és indult a teherautók irányába. Csak hátranézzenek, mielőtt a kézigránátot dobják - ez volt Tamás első gondolata. De ha nem néznek hátra... hiszen a hátuk mögött én biztosítok... De arra nem számíthattam, hogy nemcsak a Honvéd utcából jöhet valaki, hanem egy óvóhelyről eszi elő őket a fene.

Mindezt az önmagából kilépő Tamás gondolta végig. Ösztöne, izmai ezalatt már cselekedtek is. Övéből kirántotta az első kézigránátot, és a németek közé hajította. Mire az első robbant, már dobta a másodikat.

Csak annyit látott, hogy a Hold utca felé haladó nácik megfordulnak, valaki németül ordít, füst, dörrenés... a harmadik kézigránát után nyúlt, ebben a pillanatban hatalmas robaj... a teherautók, igen, onnan csap fel a láng... azután egy ütés a vállán, egész határozottan érzi, hogy egy erős kéz ütötte meg, elbotlik, a zubbonya ujja csupa vér. És szédül. A járda szélsebesen emelkedni kezd, a házak valahol messze vannak, elérhetetlen magasságban. A falhoz kell eljutni - erre gondol, nem tudja, miért. Oda abba a falmélyedésbe.

A falmélyedés egy óvóhely utcáról nyíló vészkijárata, egyméternyire lehetett Tamástól. Rettenetes ideig tart, amíg félig hason, félig egészséges oldalán odacsúszik. Egy kéz fekszik a havon, egy jéggé dermedt, leszakadt női kéz és egy könyv. Meg kellene nézni, milyen könyv - gondolja Tamás, de nem mozdul, és ha mozdulni tudna, akkor sem látná a betűket a homályban. Milyen gyorsan sötétedik, előbb még látta a havat. Lehet, hogy többé nem fog felkelni innen? Lehet, hogy itt fog meghalni? Nagy kínnal megmozdította a fejét. Hányszor ment végig a Honvéd utcán! Cserkészcsapatjuk itt volt a kereskedelmistákkal közösen az Alkotmány utcában. És a Markó utcai gimnázium! Itt csókolódzott először. Hazakísérte a kislányt. Karácsony este volt... Anicskának hívták a kislányt. Szőke, nagyon sovány, sápadt szlovák lány, akkor már harmadik éve bujkált Pesten... egy besztercebányai orvos kislánya... átúszott éjszaka a Garamon... ő akkor első éves bölcsészhallgató volt... nem volt pénze, de szeretett volna karácsonyra valami örömet szerezni. Esett a hó, ilyen fehér volt az utca, mint most... jég és hó borította az egész világot. Anicskán vékony átmeneti kabát volt. Összebújtak. A Szent István körúton bementek egy kis hangszerkereskedésbe. Hosszú, keskeny üzlethelyiség volt, félhomály... későre járt, félórával zárás előtt. Az egyetlen segéd már hazament, a tulajdonos, köpcös öregemberke, kék vászonköpenyben és házisapkával a fején a szétdobált szájharmonikákat és apró játékdobozokat rakosgatta vissza a polcra. Véget ért a karácsonyi vásár, ez mind megmarad jövőre. Háromnegyed ötkor egy elkésett társaság állított be, tánclemezeket kértek, és vitték válogatás nélkül, csak az egyiket tették fel a próbamasinára. "Fekete Péter öcsém, te kis ügyefogyott, ki a szerencse malac fülét sose fogod..." És ők tovább is ott maradtak az üzletben. Kettesben. Lemezeket kértek. Schubert Ave Máriáját, azután az Egmontot, és mert Anicska szerette, a Für Elise-t is. Meghallgatták Mozart menüettjét az Esz-dúr szimfóniából és a Haffner-szerenádot. A kereskedő kelletlenül és gyanakodva szedte elő a dobozokból a lemezeket. Sóhajtozott, többször kivette krumpli zsebóráját, nézegette, és fejét csóválta. A körútra vezető ajtón lehúzta a redőnyt, a lámpákat eloltotta, csak a próbafülkében égett egy negyvenes körte, hogyha az ügyeletes rendőr arra jár, észre ne vegye a záróratúllépést. Sokszor azon a ponton volt, hogy kidobja őket, hogy szólni fog: nagyon sajnálom, de tessék gyorsabban választani, zárnom kell, különben is úgyis tudom, hogy nem tetszenek vásárolni belőle, a népek cukrot, lisztet vásárolnak manapság, ha pénzük van, nem lemezt. - De nem szólt, hátha mégis elviszik az Esz-dúrt, ezekről a kopott egyetemistákról sose tudja az ember... ezek bejönnek ide hétszámra potyázni, aztán egyszer megbolondulnak, nem fizetik be a menzát, de megveszik ajándékba a lemezt...

Tamás úgy tette a lemezeket a korongra, mint ahogy csodálatos ékszert, selymet nyújt át a szerelmes férfi a nőnek. Anicska behunyt szemmel hallgatott. A próbafülke apró, támla nélküli székén, fejét Tamás mellére hajtva, és itta a melódiákat. Olyan ismerős volt a zene. Az Egmont; a Tátra bércei, partizánok fegyvereinek ropogása, szabad erdők és folyók... Mozart menüettjében az otthon, a fa vidám lángocskái a cserépkályhában, a játék, apa simogató keze, az elveszett boldogság... A kereskedő türelmetlenül topogott.

- Beethoven Kilencedik szimfóniáját kérem - mondta Tamás. Megadó sóhajtás. Azután ott van előttük kilenc darab lemez. Tamás felteszi őket sorra a lemezjátszóra, és a földkerekség legtökéletesebb dallamai zengenek, érzések, vágyak szakadatlan vihara, a kutató, kereső akkordoktól a beteljesülésig, az öröm himnuszáig.

- Köszönöm... majd legközelebb... visszajövünk - mondta Tamás, amikor elhangzott az utolsó taktus, és szinte futva mentek ki a szűk udvari kijáraton, idegen bérházkapun át, szívükben a lopott gyönyörűséggel. - Meglátod... igazán boldogok leszünk... béke lesz... szabad leszel... otthonod lesz, nem kell bujkálnod - suttogta a lánynak, és egymásba kapaszkodva mentek ugyanezen a havas tájon, talán éppen itt a Honvéd utcán, és hangosan énekelte: "Alle Menschen werden Brüder - wo dein sanfter Flügel weilt." Anicska... hol van már Anicska? Elhurcolták... Egyszer beszélt róla valakinek, egy lánynak. Milyen helyes lány volt az is. Csaplár Ágnes... merre lehet most? Az is el fogja őt felejteni. Végig fog menni a Honvéd utcán, talán Tiborral, talán mással, tél lesz, ilyen fehér tél, összebújnak, és sült gesztenyét esznek... Különös, hogy nem fáj semmi, csak szomjas. És nem lát. Ilyen késő van már? Haza kellene menni. De már nem lehet többé hazamenni. Amikor Bovaryné haldoklik, Flaubert leírja, amint a pap az utolsó kenetet adja. Megkeni olajjal a talpakat, amelyek többé sosem fognak futni... ezt a részt mindig újra és újra elolvasta, belesápadva a borzalomba... az ő talpai sem? Ő is megmerevedve, némán fog itt feküdni, mint ez a kődarab? El kellett volna szaladni a németek elől? Elbújni? Tiborral verseket olvasni? Tibor látni fogja a tavaszt, látni fogja a fákat... de nem, ezt az egyet sohasem fogja érezni, egy-egy kézigránát robban... és attól kevesebb fasiszta marad a világon... kevesebb veszély... kevesebb rom... fenyegeti Anicskát, Ágnest... a várost... a Duna-partot... mindent... ami szép... amiért érdemes élni... amiért érdemes halni...

Orlay Miklós zászlós csak késő este indulhatott Tamás keresésére. Kevés reménnyel kutatta a Kálmán utca, Honvéd utca sarkát. Éles, sötéthez edzett szeme is alig tudta megkülönböztetni a fagyos halmok között a téglát, gerendát, zseblámpájával világítva haladt a házak tövében, fülelt, hátha nyögést hall. De csak a bombák robbantak, és a légnyomástól zúgtak a házak... Úgy látszik, elmenekült - gondolta, amikor már harmadszor ment végig a Honvéd utcán. Akkor vette észre az óvóhelyablak mélyedésében a testet. Mozdulatlanul hanyatt feküdt, sápadtan. Sapkája leesett, hullámos haja a homlokába hullt. Szeme félig lehunyva. Orlay megfogta Tamás csuklóját, aztán kinyitotta a zubbonyát, és kezét a szívére tapasztotta. Letérdelt mellé, figyelmesen vizsgálta néhány percig.

Azután felállt, levette a sapkáját, és keresztet vetett.

Hajnalban egy zömök, bajuszos emberke a nagy, négyemeletes sarokház légóparancsnoka, vízért indult. Meglátta a holttestet a kapunál, és keserveset káromkodott. Ennek is itt jutott eszébe meghalni. Most kerítsen embereket, lapátot, temetni ebbe az istentelen fagyos földbe! Megfogta a hosszú fiút a lábánál fogva, és cipelte a merev, nehéz testet felrobbant gránátok repeszdarabjain, üvegcserépen, szétdarabolt, megfagyott lovakon, gödrökön át a szomszéd lakóház kapujába. Utána megtörölte izzadt nyakát, és valami bocsánatkérést motyogott a véres, összezúzódott, hallgató testhez.

Nehéz, szomorú felhők úsztak az égen. Az egyik meghasadt, és néhány maréknyi fehér hópehellyel betakarta Percz Tamás arcát és szívét.

Orlay Mária napok óta nem volt otthon. Csak üzent az apjának, hogy jól van, nincs semmi baja, és kéri, hogy ő is nagyon vigyázzon magára. Nem akarta, hogy az öreg meglássa a kék, zöld foltokat - a nyilasok ütéseinek nyomát. De ma délelőtt Miklós, a bátyja bejött a kórházba, és nagyon kérte, hogy szaladjon haza. - Csak nincs valami baj apával? - Nincs, dehogyis... csak tudod, én katona vagyok, nem tudok vele lenni, és ismered őt, sosem akar lemenni az óvóhelyre. - Orlay zászlós megcsókolta a húgát, és búcsúzás közben mondta még: azért vizsgáld is meg, ha hazamész.

A kórházban reménytelenül sok volt a munka. Mária akkor érezte, hogy szédül a fáradtságtól, amikor már az utcán járt. Futva igyekezett, repülőgépek keringtek fölötte, de nem állt meg, csak egy kicsit beljebb, a házfalhoz húzódott. Hiszen ha az ember tudná, hogy mi biztonságosabb ilyenkor!

Az előszobában apja kabátját látta a fogason. Mostanában, valahányszor hazajött, az öreget már otthon találta. Bevonul a dolgozószobájába, és ír. Néha éjfélig, néha hajnalig, nem lehet elmozdítani az íróasztalától. Talán a régi nagy tervén dolgozik: Tanulmány a serdülő gyermekek fogszuvasodásának megelőzése tárgyában. Négy évtizeden át figyelte, vizsgálta a romló tejfogakat, gyulladt ínyeket, a kamaszok girbegörbén növő állandó fogait. Statisztikát csinált a körzetébe tartozó iskolás gyerekek lakásviszonyairól, tápláltságáról, ápoltságáról, arról, hogy mennyi napfényhez, mennyi tejhez, friss gyümölcshöz jutnak a gyerekek. "A fogszuvasodás a legkínosabb fájdalom. És ha a szövődményeket nézzük - gennyes góc befolyását ízületre, fülre, szívre, vesére. Ha a rossz rágás következményeit nézzük, a gyomorbajokat, a hibás, érdes fogfelület okozta szájsérüléseket és daganatokat... a fogszuvasodás olyan népbetegség, hogy ha száz életem volna, mindet csatába vinném ellene."

Talán jobb is, hogy az öreg így belemerült a munkába - gondolta néha Mária, amikor aggódva beszólt a dolgozószobába, hogy feküdj már le, édesapám, vigyázz az egészségedre. Amikor anya meghalt, úgyis olyan összetörtté, olyan hirtelen megöregedetté vált. Hadd írja csak nagy művét. Azt is meg lehet szokni, hogy még vacsorához is úgy ül, elgondolkozva, néha egy-egy mondatot noteszába feljegyezve. De amíg ír, bal markával takargatja az írást. Mária mosolyog ezen a mozdulaton. Ő is mindig így irt, így rajzolgatott. Ha barátnői néha odajöttek hozzá, amikor fogalmazott, vagy vázlatfüzetébe néhány ceruzavonással rögzített valamit, ráterítette a tenyerét. "Majd ha készen leszek." - És a beszélgetésük se volt több, mint: - Mi újság, édesapám? - Semmi, fiam. - Sok dolgod van? - Meglehetősen. - Kérsz még egy csésze teát? - Hm? Köszönöm... adhatsz... vagy különben nem kell - és megint a ceruza és a jegyzetfüzet...

Mária megérti, mégis néha rosszul esik ez a szórakozottan odavetett néhány szó. Olyan jó lett volna ezekben a hetekben problémákat, érdekes eseteket megbeszélni apával, a tapasztalt orvossal, tanácsot, segítséget kérni...

No, mindegy.

Sietve fogasra akasztja a kabátját, és bekopog apja dolgozószobájába. Persze hogy itt az öreg, és nem az óvóhelyen.

- Ki az?

- Én vagyok, Mária.

Csodálkozva hallja, hogy kulccsal nyitja apja az ajtót.

- Jó... valóban te vagy az. Már attól féltem, hogy visszajönnek.

- Kik? - kérdezte Mária meghökkenve.

- Két csendőr, egy nyilas és egy német. Mindig azok jönnek.

- Hogyhogy mindig?

- Tegnap is. Tegnapelőtt is. Ma éjszaka is itt voltak. De Miklós nem hallotta, amikor ajtót nyitottam.

Mária értetlenül bámult.

- Most itthon aludt. De olyan, mint a medve. Semmire se ébred fel. Pedig rájuk kiabáltam, hogy menjenek el... menjenek el - mondta az öreg. Egyik kezével végigsimította hófehér haját, másikkal idegesen dobolt az asztalon.

- És mit akarnak?

- Semmit. Csak megállnak, rám merednek, az ujjúkkal megfenyegetnek, és elmennek.

Mária megdöbbenve bámulta az apját. Képzelődik? Üldözési mániája van? Vagy valóban járt itt valaki? Hiszen annyi érthetetlen és borzalmas dolog történik nap mint nap, hogy ezt is el lehet hinni. Mit csináljon?

Apja mintha megnyugodott volna attól, hogy lányának elmesélhette az ijesztő látogatásokat. Jókedvű lett, tréfált, beszélgetett vacsora alatt. Kérdezgette Máriát a kórházról, úgy, mint már nagyon régen nem. Sült krumplit vacsoráztak. Az öreg markába fogta a forró krumplit, és mesélgetni kezdett gyerekkoráról, a Vág-völgyi falucskáról, a hosszú téli estékről, krumplisütésről, térdig érő hóról.

- Jó éjszakát, kislányom, tegyük el magunkat holnapra - állt fel úgy tizenegy óra tájban. Megsimogatta Mária haját, és elindult a szobája felé. A dolgozószoba ajtajában hátrahőkölt.

- Itt vannak! Bejöttek! Átkozottak!

Mária kiejti a kezéből a tányérokat.

- Apa, mi van veled?

Az öreg orvos arca hamuszürke. Eltakarja az arcát, hangosan sír. - Apa, mi bajod van?

Gyengéden bekíséri apját a dolgozószobába, a díványra fekteti, betakarja, altatót ad neki. Orlay doktor görcsösen kapaszkodik a lánya karjába. Amikor elalszik, Mária gyengéden lefejti magáról az apja ujjait. Gondterhelten járkál fel és alá. Idegkimerültség? Bombázások? Túlfeszített munka?

Lelkiismeret-furdalást érez. Hány száz beteget vizsgált, gyógyított naponta, és azt nem vette észre, hogy az apjának valami baja van.

Leült apja íróasztalához, és elgondolkozva nézegette a jól ismert holmit. A szétszedhető koponyát, amivel gyerekkorában osztálytársait rémítgette, a festett üveg hamutartót, "Ricordo di Venezia". És meglátta a friss tintával teleírt lapokat. Szórakozottan belelapozott, először csak gépiesen futott szeme a sorokon, azután dermedten állt meg, amikor megértett belőle néhány mondatot. Előrehajolt, és izgatottan olvasta a feljegyzéseket.

"Ma délben újra eljöttek, hogy menjek át a Radetzky laktanyába. Itt két női hulláról kellett halottlevelet kiállítanom. Az egyik nő huszonnyolc-harmincéves, testén többszörös, véleményem szerint legalább huszonöt-harmincszoros erőszakos nemi közösülés nyomai... a bal oldalon az első és második borda között két késszúrás... a nyakon harapások. Aláírtam, hogy a halált szívszélhűdés okozta."

Mária irtózva lapozott tovább.

"Az egyik katona körülbelül huszonnégy esztendős, magyar közhonvéd. Ruhája letépve, nemi szerve megcsonkítva, mindkét szeme kivájva. Aláírtam, hogy a csonkítások következtében pusztult el. Az igazság azonban az, hogy a halál körülbelül négy-öt nappal a megcsonkítás előtt következett be. A hullán a bal halántékon befúródott és az agyalapnál távozott golyó nyomát találtam, a halált feltétlenül ez okozta. Megállapítottam azt is, hogy a hullát kétségkívül a frontvonalból hozták hátra, és itt csonkították meg nyilvánvalóan abból a célból, hogy az oroszokat megrágalmazzák a nemzetközi jog megsértésével, és az orosz csapatok elleni félelmet fokozzák, és gyűlöletet keltsenek a kedvetlenül és rosszul harcoló magyar csapatokban."

Majd egy másik oldalon:

"Tudom, hogy meg kellett volna tagadnom a látlelet aláírását. Péterffy alezredes agyonlövéssel fenyegetett, aláírtam, hogy a legfeljebb tizenhét éves levente fiú... az igazság az, hogy mindkét lábat később, valószínűleg hét-nyolc nappal a halál után fűrészelték..." "Péterffy megint azt kívánta... de nem a nevemet írtam alá, hanem annyit, »mendax«... hazug... és elrohantam... ha rájönnek... de nem lehet... a hulla fagyott volt és legalább egyhetes... tizenhét éves fiú... mind a két lába térdből..."

Az írás mind kuszább, mind zavarosabb. Mária kapkodva nézte, néha már azt hitte, hogy ő őrült meg. Hiszen ez... irtózatos.

- Megőrülök... megőrülök... megőrülök...

Mária felriadt a hangra.

Az apja felült a díványon. Zavarodott tekintettel nézte őt, és szüntelenül ismételgette: Megőrülök, megőrülök... Add ki a ruhámat... jönnek értem, nem mehetek mezítláb.

- Nem jön érted senki, apa. Nem engedek ide senkit.

- De jönnek. Bejönnek. Az ablakon... a kéményen... a kályhán. A halottak mindenütt be tudnak jönni.

És az öregember hangosan sírt, kezét tördelte, és a fejéhez kapkodott.

- Gyerünk el innen, apa... gyerünk be a kórházba... ott betegeket fogsz gyógyítani, és senki sem talál rád... - mondta Mária, és nem tudta visszafojtani kétségbeesett sírását.

Orlay boldogan nevetett, mint aki félelmes terhétől megszabadult.

- Gyerünk... most... most rögtön gyerünk.

Kapkodva vette a kabátját, de az előszobából visszafordult, berohant a dolgozószobájába, és felmarkolta az íróasztalról a naplófüzetet. Azután összecsuklott, ránézett a székre.

- Már... késő... már itt vannak értem... - Mária csak üggyel-bajjal bírta visszafektetni a díványra az eszméletlen embert.

Az ablakdeszka pattogni kezdett, félelmes koszorút vert egy gépfegyversorozat.

Órák alatt történt minden.

Dél lehetett, amikor a Mezőgazdasági Gépgyár épülettömbjeit megszállta a német katonaság. A gyárudvarra három hatalmas tank gördült, az irodákban szalmazsákokat tömtek, az igazgatósági épület ablakaiból géppuskák vigyázták a Meszes utcát. Az öntöde és a zománcozó kemencéiben vörösre vált a fehér színű tűz, hogy azután lassan kialudjon. A kalapács dübörgése elhallgatott, a daruk megálltak, a magkészítőben árván maradtak a félig tömködött formák.

Meller ezredes remegő hangon olvasta fel a parancsot. Holnap reggel hét órára minden tizenhat évét betöltött férfi munkabíró családtagjaival együtt háromnapi élelemmel ellátva, a gyár udvarán jelentkezni tartozik. Aki a parancsnak nem tesz eleget, a helyszínen felkoncoltatik.

Délután négy óra tájban hosszú szerelvény állt készenlétben. A gyári iparvágányra összetoltak minden fellelhető és elmozdítható tehervagont és csillét. Nyilasok és német katonák őrsége mellett vagy ötven munkás hozzálátott az esztergapadok, míniumoszsákok, formaszekrények felrakásához.

Csizmás Jani a kiürítési parancs hírére Homok Janival együtt minden könyvet átcipelt Bodza Gábrisékhoz, Bodzáék a Meszes utca túlsó végén laktak, hatan egy szoba-konyhás lakásban. Gábrisnak özvegy anyja, felesége és három kisfia volt. Ötéves, négyéves és kétéves legények, akik beteg nagyanyjukkal együtt kucorogtak a konyhai vaságyon. Csak orrocskájuk hegye és nagy, dióbarna szemük látszott ki a dunyha alól. Vékony, sápadt arcocskájuk, aggodalmas, felnőttes pillantásuk elárulta, hogy többet tudnak már éhségről és légitámadásról, mint Csipkerózsikáról és Hófehérkéről. Gábris nem volt otthon, felesége nyitott ajtót.

- Maguk mit csinálnak? - kérdezte aggodalmasan, köszönés helyett.

- Ne féljen, Annuska, most már csak igazán három nap az esztendő, talán annyi se. Az ördög se megy velük. Elbújunk.

- Hová?

- Padlásra, pincébe, Budába, Bécsbe, lyukas kemencébe.

- Hogy ilyenkor is mókázni tud.

- Hát. Nekem már csak egy lábamat kell féltenem a bombától. Hanem komolyan, a könyveket szeretnénk elásni.

- Vigyék le a pincébe, van ott annyi odvas deszka, dugják alá.

A könyvek még csak el tudnak bújni, de mi lesz az emberekkel?

A volt Kovácsevics-fűszerbolt borospincéje mögött van egy másik pince. Ott tartotta a vén zsugori Kovácsevics az olyan árut, amit nem volt szabad fináncnak látnia. Nem sokan tudtak róla, de mert hát egy-egy fiatalembert be szokott hívni az öreg, hogy segítsen zsákot emelni, hordót gurítani - híre járt a rejtekhelynek. Estére vagy tíz család és huszonöt-harminc katonaszökevény bújt oda.

Édesjani könyörögve kérte apját-anyját, hogy menjenek a többiekkel, de az öregebbik Csizmás leült a konyhaasztalhoz, a nyitott konyhaajtón át nézte a gyárudvart, a német autókat, a tehervagonok sorát, az irodaépület tetején a légelhárító ágyút, és nem mozdult. Ha meg kell halni, hát meghal az ismerős falak között a régi tűzhely mellett. De föld alá nem bújik, nem patkány ő, és nem vakondok, hanem ember. Csizmásné meg csak ott ült az ura mellett, a kezét szorongatta, és várta a sorsát.

Odakünn a gyárudvaron nehezen teltek a vagonok.

A munkáscsapat irányítója, Csuti Lóránt olyan kényelmesen mozgott, mintha kiránduláshoz tömné a hátizsákját. - Azt tessék csak újra csomagolni... micsoda dolog... így nem lehet lemezt felrakni... vigye csak vissza. - A német parancsnokság ötpercenként sürgette az indulást. Egy gyomorbajos képű százados galléron ragadta Csutit, és szidta kegyetlenül. Csutinak a szeme sem rebbent. Végighallgatta a német szidásáradatot, és sarkon fordult.

- Hova megy? Megőrült? Agyonlövetem!

- Én mérnök vagyok és nem zsákhordó - felelte Csuti ingerülten. - Önt lehet, hogy csak az érdekli, hogy mit rakunk a vagonba, de én azt is tudom, hogy ebből mi érkezik meg. Én hajlandó vagyok az esztergapadokat egymás hegyén-hátán is bedobáltatni, de az urak mind hallották, hogy én figyelmeztettem a százados urat, fele össze fog törni.

- Hát mozogjon, a keserves úristenit magának! - kiabálta a százados, aki ugyanolyan ízesen beszélte a magyar nyelvet, mint a budakeszi birodalmi német dialektust.

Csuti zászlós tisztelgett, visszament a vagonhoz, és egykedvűen utasítgatta a munkásokat, hogy hogyan rakják fel a marógépeket, kész zománcárut, öntvényeket, szecskavágót, csiszolókorongot. Egy fiatal munkásgyerek - Csuti úgy emlékezett rá, Kárpátinak hívják - homokzsákot cipelt, és azt rakta a vagonba. Csuti elment mellette, mire a fiú hátrafordult, és dühösen köpött. - Fel kéne kötni az ilyen mérnököt, odaadja ezeknek? - Csuti elvörösödött, de úgy ment tovább, mint aki nem hallott semmit.

Két vagonba németek rakodtak, nem gyári holmit, hanem edényt, bútort, ágyneműt, még játék babát is, amit csak a környék árván hagyott lakásaiból rabolhattak a derék szövetségesek.

Este nyolc óra lehetett, amikor a németek parancsot adtak a mozdony befűtésére. A mozdony vezetésére kijelölt német katona, egy szőke, pattanásos képű, hangos legény a mozdony közelében állt, és szerelmi kalandjait mesélte. Az előadást élénk mozdulatokkal kísérte. A körülállók szédelegtek a nevetéstől.

Az udvarban különben civil munkás már alig volt. A nyilasok is nagyrészt elszéledtek megnézni a lakásokat, mit hagytak meg a németek. A vonat mindkét oldalán hosszú sorban fegyveres német őrség állt. Ekkor történt valami hihetetlen dolog.

A vonat elindult, méghozzá magától. Anélkül, hogy valakit láttak volna felszállni rá. Elindult az indításnál egészen szokatlan sebességgel. A szürke éjszakában millió szikrát vetett, lángolt még a kémény is. Mielőtt bárki megértette volna, hogy fel kellene ugrani rá, megállítani - már régen kifutott a gyárudvarról, és sebesen haladt a Cegléd felé vezető sínen.

A szőke Erich mondat közepén hagyta abba a történetet, és lábát nyaka közé kapva rohant a parancsnokságra. Egy SS-főhadnagyot talált a főmérnöki irodában. A főhadnagy éppen telefonon beszélt. Dühösen intett, hogy menjen ki, várjon odakinn. Amikor jó tíz perc múlva végre visszahívta, és úgy-ahogy megértette a szellemek vezette vonat történetét, lilásvörös lett a méregtől. Haditörvényszéket, azonnali agyonlövést ígért a remegő mozdonyvezetőnek. Miért nem volt fenn a vonaton? És ha ilyen állat, és indulni hagyta a mozdonyát, miért nem ugrott fel rá? És ha már mindezt elkövette, miért nem jelentette gyorsabban, miért hagyta, hogy kiküldjék, és főleg most mire vár? Tíz gépfegyveres motorbiciklis katona vegye üldözőbe a tehervonatot.

A tehervonat a nyílt pályán állt alig négy-öt kilométerre a gyártól. - Gott sei Dank - nyögte a pattanásos Erich, és biztatta a kínlódó motort a jéggé fagyott, göröngyös, úttalan mezőn. Végigszáguldott a hosszú vonat mellett, és kidülledt a szeme a rémülettől. A vonat előtt nem volt mozdony. A vagonok megvoltak hiánytalanul. Még a tábla is ott volt valamennyin: a magyar nép ajándéka a hős német népnek. - De a mozdony se égen, se földön. Ilyen boszorkányságot még nem látott a világ.

A németek kiugráltak a motorbiciklikből, és körüljárták a vonatot. Alaposan és módszeresen néztek meg mindent. Benéztek a kerekek alá, felkapaszkodtak, és megnézték az esztergapadokat, gondosan átvizsgálták a síneket és a töltés két oldalán a kopár akácfákat. A mozdony nem volt sehol. Erichet úgy rázta a hideg, amikor a motorbiciklin visszaindult, mint annak idején Tobrukban a maláriarohamok.

Pedig a mozdony igazán nem volt olyan messze. Alig hat kilométerrel lejjebb volt a régi iparvasút elágazása, amely az ócskavastelepre vezetett. Az ócskavasat előrelátó és gondos kezek még hetekkel ezelőtt úgy rakták föl, hogy az iparvasút végállomásánál a sín fölött hatalmas alagutat képezzen. A mozdony ide futott be. Három fűtője villámgyorsan leugrott, és vasdarabokból torlaszt készített az alagút bejáratánál olyan magasan, hogy elrejtse teljesen a mozdonyt. Azalatt a féllábú mozdonyvezető gondosan kioltotta a tüzet. A szeneskocsiból előszedte az útravalót: takarókat, kétkilós kenyeret, egy darab szalonnát, pár hagymát és tizenkét kézigránátot. A négy ember szorosan egymás mellé bújva kuporodott a vezetőfülkében. Nemigen beszéltek. Minden érzékük, idegük az éjszakát leste: üldözik-e őket? Keresik-e már őket? És vajon ki tudják-e várni itt a csata végét? Bejönnek-e még ma éjjel az oroszok? Vagy legkésőbb holnap?

- Akárhogy is - szólalt meg Csuti Lóránt, mintha valamennyiük gondolatára egyszerre akart volna felelni -, ha csak egy esztergapad megmarad a rakományból, megérte...

- Csillag, oda nézz, Janikám, csillag... - szólalt meg Csizmás Jani álmélkodó, gyerekes örömmel. - De fényes csillag.

Homok Jani odanézett. Az ócskavaserdő sűrű ágai közt az ágyútűz és fényszóró szaggatta égen, éppen a fejük fölött, szelíden és békésen ragyogott egy csillag.

Január tizenhetedikén a pesti oldalon már csak néhány tucat belvárosi utca volt a náci csapatok kezén. Razziák félóránként söpörték végig a pincéket, és az óvóhelyről minden épkézláb embert az utcára hajtottak sáncot emelni. A háztetőkre légelhárító ágyúkat állítottak, a házak udvarára lőszert hordtak be. Erre még a miniszteri tanácsos urak se merték azt mondani, hogy jól teszik.

Czinege Waldemár gondba borultan járkált birodalmában. Az asszonyokat nézte, akik görnyedezve főzték a levest az óvóhely folyosóján. Ma még veszekedés se volt.

A légóparancsnok óvatosan körülnézett, mielőtt belépett volna a közös óvóhelyre. Amália őnagysága elől bujkált vagy negyedik napja. Amália ugyanis gyanút fogott. Hiába magyarázta neki Waldemár, hogy a kalaposműhelyben talált zsidókat irgalom nélkül átadta az őrjáratnak, hiába mutogatta, hogy ő maga rendelte el a folyosórész lezárását - hogy ott senki el ne bújhasson -, Amália nagysága negyedóránként utánajött. - Most jöjjön velem, kedves légóparancsnok úr, és hallgassuk együtt... ott emberek vannak.

Felhívom a háztetőre, és belerúgom a liftaknába - gondolta nekibúsulva Waldemár.

- Parancsnok úr - hallotta a sziszegő hangot a háta mögül. - Drága parancsnok úr... hazafias kötelességem... szeretnék önnel négyszemközt beszélni...

Czinege Waldemár megfordult, és megadóan sóhajtott.

- Boldogan, drága asszonyom, csak most tűzőrségi ellenőrzést végzek, és meg kell néznem a kötszercsomagok állagát... de talán egy óra múlva vagy inkább úgy tíz óra után készséggel rendelkezésére állok. Talán nem is itt, hanem ha felkeresne a fáskamrámban, ott nyugodtabban beszélhetünk.

- Boldogan - felelte Amália, és mélyen a légóparancsnok szemébe nézett. Waldemár kétségbeesetten elmosolyodott, Amália pedig feldúlt szívvel tért vissza az óvóhelyre. Nem kétséges, hogy Waldemár is szereti. Hogy kettesben akar lenni vele. Ez a tekintet... ez a mosoly... Amália nagysádnak eszébe jutottak Gálfayné csipkés selyem hálóingei. Istenem, kinek kell az most? Van vagy két tucat a szekrényben... most nincs is olyan nagy bombázás. Felmegy, és lehoz egyet magának.

Az emeleten nem járt senki, de a lakások ajtaja mindenütt tárva volt. A szekrények zárai feltörve, a fiókok, polcok széttúrva, a padlón kapcává tépett fehérnemű, a németek látogatásának nyomai.

Amália nagysád tapogatózva ment Gálfayné hálószobájába. A fehérneműs szekrényt itt is nyitva találta, de a polcon még akadt két épségben maradt csipke hálóing. A fehérneműs szekrénynek kellemes levendulaillata volt. Ha még egy üveg kölnivizet is találhatnék - gondolta Amália. Most hirtelen erősödött a lövöldözés. Bombák robbantak a közelben. Az ablakon át égő háztetőre látott, és a falon hintázni kezdtek a képek. Egye fene azt a kölnit, még eltalál a bomba - gondolta ijedten, és felkapva a két hálóinget, szaladt kifelé. A következő pillanatban kinn volt az utcán. Illetve... az utca jött be a lakásba; eltűntek a falak. Jobbról, balról, alulról, felülről, mindenhonnan. Amália kisasszony egy két négyzetméternyi, épségben maradt födémdarabon állt. Körös-körül ijesztő mélység. Se padló, se szoba, se folyosó, se lépcső, se semmi. Úgy állt rémülettől sóbálvánnyá dermedve, széttárt karján a lelógó hálóinggel, mint ásatásoknál váratlanul előkerült szobor. Körös-körül egyetlen eleven lény sincs. Odalenn iszonyú, sötét torkú üregek, odafönn fényszórók, aknák, tüzes csíkot rajzoló lövedékek. Amália kisasszony égnek emelte mindkét karját, és teli torokból üvöltött. - Segítsééééég... jaaaaj... segítsééééég! - Hangja körülbelül olyan erős volt, mint orkánban egy légy zümmögése.

András Kati egész este a közös óvóhely és a kalaposműhely közötti pincefolyosón mászkált. Nagyon félt. A műhelyt komoly veszély fenyegette.

Vagy kéttucatnyi morc képű SS-legény megszállta a házat. Végigkutatták a lakásokat, leütötték a bezárt kamrák ajtóiról a lakatot, italt, ennivalót kerestek, a falakat megütögették, nincs-e valahol üreg, elrejtett érték. És ott voltak mindenütt, padláson, mosókonyhában, udvaron, azután levonultak az óvóhelyre. Végignéztek mindent, végigtapostak az ágyakon, ruhával teli batyukon, zacskókban őrzött babon, kukoricán. Ládákat hurcoltak be. A közös óvóhely civil népe lassacskán kihúzódott a pincefolyosóra. Onnan nézték a fekvőhelyeikre telepedett, hallgatag német katonákat.

Az SS-csoport vezetője, egy szemüveges, fiatal, nagyon ideges hadnagy a pince útvesztőit rajzolta. Czinege Waldemár izzadva adta a felvilágosításokat. A Petőfi Sándor utca felé két kijárat van, itt középen egy sor udvarra néző ablak, az ablakok homokzsákkal védve... igen, itt ki lehet jutni a Városháza felé... erre a vészátjárókon a Kossuth Lajos utcába. - És itt? - kérdezte a német hadnagy, és a kalaposműhely irányába mutatott. Semmi. Ott nincs kijárat. Befalazott pince... sehova se vezet. Úúgy... Sehová? Mindenesetre áttöretjük.

András Kati halálra váltan rohant a műhelybe.

- Ágnes... valamit... azonnal meg kell menteni az embereket, kitalálni valamit... a németek idejönnek... falat akarnak törni... vészátjárót keresnek a Kristóf tér felé.

Ágnes lebújt az egyik varrógép mögé, félrehúzta a próbabábut, odább lökött néhány posztóhulladékkal teli ládát, és bebújt az "elfalazott" pincerészbe. Kati pedig nehéz szívvel ment vissza az óvóhelyre.

A kalaposműhely belső fele, ahol a nyolc katona és a harminc nő bujkált, csöndes volt és sötét. Egyetlenegy mécses égett. Az emberek a szalmán feküdtek. Volt, aki aludt. De a többiek is alig szóltak egymáshoz. Éhesek voltak, gyengék és piszkosak. A katonák képén hetes szakáll. A baj hírére azonban egy pillanat alatt talpra álltak. A megoldás is a katonáknak jutott eszébe. Ha a németeknek vészátjáró kell - csakis a pincefolyosón fognak haladni, a fáskamrákba -, ha van Isten az égben, és törődik néhány tucat nyomorulttal - legfeljebb ha be-bevilágítanak. A fahasábokat kell úgy felstószolni, hogy mögötte pisszenés és mukkanás nélkül el tudjanak bújni.

Pillanat alatt eltűnt a földről a szalma, a szerte heverő ruhadarabok, és a fáskamrákban olyan gyorsan emelkedtek a farakások, mint a trükkfilmekben. Volt abban valami különösen félelmes, hogy ha egyetlenegyüket is megtalálják - mindnek meg kell halnia, és volt abban valami nagyszerű, hogy ilyen sokan vannak, és hogy Budapest többi pincéjében is, ahol még folyik a harc, eleven testek húzódnak meg a falak tövében és a farakások mögött, katonák, hadiüzemi munkások, akik nem szolgálják a nácikat... - Csaplár kisasszony, jó lenne, ha körülnézne - mondja az egyik borostás katona. Ágnes visszamegy a torlaszhoz, megint négykézláb mászik át az ócska vaskályhából, ládából, varrógépből emelt sánc alatt, és körülkémlel. A műhelyben nincs senki. De a közös óvóhelyre vezető folyosón lárma van. Kati is ott áll a tömegben. Ágnes mellé furakodik, és egy pillantással tudtára adja, hogy figyelmeztetett mindenkit.

Az óvóhely folyosóján egy csapat levente volt.

Civil ruhában voltak, félcipőben, leventesapkával, piros-fehér-zöld karszalaggal. Amikor otthonról elindultak, bizonyosan volt közöttük pufók képű, huncut szemű, nevetős gyerek is - de most olyan egyformák voltak valamennyien - éhségtől előreugró pofacsonttal, szemükben a közelgő halál rémületével.

Elszontyolodva álldogáltak az idegen óvóhely folyosóján. Parancsnokuk, egy kuglifejű főhadnagy, hatalmas gyakorlatozást rendezett!

- Állj! Vigyázz! Hátra arc! Jobbra át! Balra át!

A poros pincefolyosón amúgy is fullasztó volt a levegő. A légnyomás szakadatlanul rázta a falakról a szénport, pókhálót és meszet. A fiúk még jobban felkavarták a port, amint kétségbeesett igyekezettel csapkodták talpukat a földhöz.

Kuglifejű végre megunta a vezénylést.

- Vigyázz! - ordította. Azután kihúzta köpcös termetét, nekivörösödve kiabálta:

- Leventék! Hazánk reménységei! Derék német szövetségeseink még a mai éjszakán bevetik a csodafegyvert! Itt a felmentő hadsereg! Az oroszok hanyatt-homlok menekülnek. Nekünk jutott az a megtisztelő feladat, hogy pontban éjfélkor az oroszok egynémely még közelben levő alakulata ellen harcba menjünk. Öt perc pihenőt adok, azalatt kérjetek ivóvizet, frissüljetek fel, hogy méltóképpen indulhassunk rohamra! Oszolj! - A leventék sorba álltak a vödör előtt, amelyből Czinege Waldemár jó szívvel mért minden csajkába. Az asszonyok megszánják a didergő, sovány fiúkat, van, aki egy tányér levest, van, aki egy falat kukoricakását ad a legközelebb állónak. Kuglifejű nem iszik velük. Nézi a felsorakozott leventéket, akik a pincefalnak támaszkodva, mohón eszik az ételmaradékot. Azután, amikor az öt perc letelt, sorakozót ordít. Az öreg Tóthné fogja a levesesfazekat, egy bögrébe önt a kisunokájának, a többit odaviszi a leventékhez. - Isten nevében, egyetek. - Négy-öt fiú rohan az ajándékért.

- Nem hallottad, hogy sorakozz? Süket vagy? - ordít Kuglifejű magánkívül. - Vissza!

A fiúk megtorpannak. De egy nagy orrú, fekete gyerek nem megy vissza a sorba. Úgy nyújtja karját a fazék után, mint aki kész itt ebben a minutumban meghalni egy korty levesért.

- Ha nem vagy süket, majd az leszel! - ordít a főhadnagy, odaugrik a fiúhoz, és hatalmas pofont mér le.

A leves... a drága leves... a pince éhes földje egy pillanat alatt szívta be. A fiú az arcához kap - halántékán keskeny vércsík fut végig.

- Te... koszos... még azt hiszik, hogy éheztek...

Az asszonyok mind a leventék köré tódulnak. Az SS-csoport tagjai, akik most rakattak újabb homokzsáktorlaszokat az óvóhely udvari ablakai fölé - most érkeznek vissza a pincébe, és érdeklődve állnak meg az óvóhely vasajtajánál. Egy német őrmester egészen a leventék csoportjáig jön előre, megáll a golyóbisfejű főhadnagy mellett, és csodálkozva nézi hol őt, hol a komor tekintettel felsorakozott asszonyokat.

Kuglifejűt elönti a vér. Ráordít az asszonyokra.

- Mi van itt? Tisztuljanak innen!

De az asszonyok nem mozdulnak. Dacosan, szótlanul állnak a fáskamrák léckerítése előtt, az átjárófolyosóban, imbolygó kísérteties gyertyalángnál. A fakó fényben még vértelenebbnek látszottak, a szemek még mélyebbnek, és sötétebbnek a szemgödrök és az éhség vonta ráncok. A fiatal fiúk megérezték, hogy a néma asszonyok most saját gyerekeiket védik, amikor nem akarják az éjszakába, a halálba engedni őket.

- Főhadnagy úr, az isten nevére, nekem özvegy édesanyám van Komáromban... az isten nevére, ne kergessen minket az utcára, hiszen még puskánk sincs.

- Van bicskátok, és magyarok vagytok!

- Főhadnagy úr!

- Indulás! Kifelé!

A leventék azonban nem mozdultak. Az SS-csoport parancsnoka, a szemüveges hadnagy alighanem megértette a helyzetet, mert elordította magát:

- Mars - és kirántotta a revolverét.

Kuglifejű kezében is pisztoly.

Az asszonyok egy lépést hátráltak ugyan, de el nem mentek az útból.

Ebben a pillanatban megdördültek az ágyúk, megrázták a házat, a pince faláról tízkilós darabok hullottak alá. A háztetőkre állított német légelhárítók szólaltak meg. És feleletül rá mindent elnyomó berregéssel mintha millió vadászgép és bombavető zúgna el a ház fölött. A háború elérkezett ide, itt, itt folyik a küzdelem ezért a házért. Csattog, dübörög, dong, reng odakinn minden. Kézifegyverek tüze felesel, kézigránátok robbannak. Mintha ég és föld akarna összeomlani, mintha láncát tépte volna minden fergeteg, mintha hegyek emelkednének az égig és zuhannának alá, mintha kínban és verejtékben óriást szülne a föld.

Az asszonyok és a töltött revolverek farkasszemet néznek.

Ekkor egy hatalmas dörrenésnél kialszanak a gyertyák a huzatos pincefolyosón, és ködbe, füstbe borul a légózseblámpák gyönge fénye.

A pillanatokig tartó sötétben és kavarodásban karok ragadnak meg néhány leventét. Mire a por úgy-ahogy leülepedik, mire valakinél gyufa lobban, mire az ijedten behunyt szemekből valamennyire kidörgölik a szénport - a leventék nincsenek sehol. Az asszonyok most is ott állnak a folyosón, gyereket szorítanak magukhoz, imádkoznak, vagy csak merőn néznek maguk elé. A kuglifejű főhadnagy is ott áll, de a revolvert most földnek szegezi. Egy patkány fut el a lába előtt, és eltűnik egy gödörben.

Czinege Waldemár, a légóparancsnok sincs sehol.

Az SS-hadnagy a kuglifejűre néz.

- Ez azután különös pince. Befalazott vészkijárat... köddé vált emberek. Na, majd megnézzük.

Odakünn az orkán most éri el tetőfokát.

Már nincs külön ágyúdörgés és bombarobbanás, külön gépfegyverkelepelés. Egyetlen félelmes dörgés rázza a világot.

Ágnes utolsónak mászik be a műhelyen át a farakások közé. Kati, a leventék, Waldemár ott kucorognak már a többi bujkáló között. Olyan kevés a hely, hogy csak szorosan egymáshoz simulva férnek el. Hallják egymás szaggatott, lihegő lélegzését, izgatott szívdobogását. A dörgés, dörömbölés, robaj olyan nagy, mintha az óriási tankok itt a fejük fölött az udvaron dübörögnének. A fahasábok mozogtak és roppantak a szakadatlan földrengésben, az egymáshoz bújó emberek érezték, mint önti el valamennyiüket a veríték. Torkuk kiszáradt, egymásba kapaszkodtak. Érezték, hogy az utolsó percek ezek.

Azután váratlan csönd lett.

Hirtelen támadt, mozdulatlan csönd.

Olyan hirtelen, hogy egy fiú felsírt a rémülettől.

Olyan váratlanul, hogy elakadt tőle a szív.

Mi ez?

Mit hoz?

Milyen új veszélyt?

Ágnes érezte, hogy keze, lába zsibbadni kezd, hogy szíve kővé válik, hogy mindjárt összeroskad. Mi ez? Csak nem igaz, amit a németek beszéltek... hogy visszaverték őket... hogy az oroszok feladják... hogy nem mentik ki a fasiszták karmaiból Budapestet. Mi ez a csönd? Mit rejt?

Így hallgat a sziklába vájt, feneketlen kutak tükre, így hallgat napkelte előtt az erdő, így hallgat a gyereke lélegzetét leső anya, így hallgat mindenki, amikor eldől élet és halál.

Azután megpendült, megkoppant valami.

Egyszer, kétszer, ötször, tízszer.

Pillanatig tartott, amíg ráeszméltek, mi ez.

Csákányok ütik a falat. A németek bontják a vészátjárót.

Az egymásba kapaszkodó emberek ölelése görcsösebbé vált. Még lélegzetüket is visszafojtották, és behunyták a szemüket.

A csákányütések hangosabbá váltak. Most nagy robajjal lezuhant valami - omló faldarabok.

Ágnes szeretett volna felkiáltani.

Hiszen ezt a falat nem innen bontják - hanem túlról.

De még mielőtt végiggondolhatta volna - hatalmas recsegéssel kitört a fáskamra deszkaajtaja. A farakás megingott, és az egy soron felrakott fadarabok kizuhantak a pincefolyosóra. Erős, reflektoros lámpák fénye világított rájuk. Úgy bújtak egymáshoz, mintha meztelenek lettek volna a rájuk hulló fényben.

A fénysugár kutatva pásztázta végig soraikat, azután kihunyt. A kitört átjáróajtóból halvány fény szűrődött be. Ágnes odanézett.

Az átjáróban egy katona állt.

Panyókára vetett köpenyben, szőrmesapkában, kezébe fogott golyószóróval, de egy csöppet sem félelmesen. Magas, szép termetű férfi volt, nagy, világoskék szemmel és a sapka alól kihulló, göndör, szőke hajjal. Arca kormos és poros volt, szeme alatt sötétkék árok, fehér foga kivillant, valamit mondott és mosolygott. Senki sem értette, mit mond. De a sapkáján a jel: meleg, piros, ötágú csillag.

Ágnes egyszerre megértette, hogy béke van.

Hogy él.

Minden ott volt a kék szempárban: gyerekek nevetése, tavaszi földnek illata, épülő, friss piros cseréptetős házak, mozdonyok száguldása, a Balaton türkiz tükre, iskolatermek szeptemberi festékszaga, szerelmes séták - minden. A béke és az élet.

A katona felemelte a karját, és a pincefeljáróra mutatott. Kicsit csodálkozva, hogy hát miért nem mennek fel. Hiszen szabad.

A pinceszínű, sovány emberek, vértelen arcú kisgyerekek tántorogva, kapaszkodva megindultak a pincéből fölfelé. Sírva, nevetve, magyarázva, megrészegedve állnak meg az udvaron, ahol a havas januári táj fölött most hajnalodik. Ágnes is futott a többiekkel. Levegő után kapkodva, megbotolva a törmelékkel teli udvaron. - Ágnes, Ágnes, gyere az utcára - hallotta Kati hangját, és egymás kezét fogva szaladtak ki a kapun.

Az utcán jöttek a vörös csillagos katonák.

Jöttek, jöttek és jöttek.

Áradtak a mellékutcákból, pincéken, romokon, átjáróházakon át, és a széles Károly körúton összefutottak egyetlen, végtelen zöld folyamban. Nem dobogtak a lábukkal, nem csattogtak, nem húzták magukat szálfaegyenesre, nem vágtak ki díszlépést, csak jöttek. A füstös, kormos, szürke ég alatt, a véres, havas törmelék borította utcán, a sebzett oldalú, ablaktalan házak tövében, éhségtől támolygó és örömtől síró, rongyos emberek között jöttek, jöttek és jöttek. Jöttek fehér hóköpenyekben és zöld zubbonyban, gyalogosan, terepszín tankon és apró tatár lovacskák vontatta szekereken, szénán és lőszeresládákon ültek, kenyeret majszolva és szótlanul, vállon átdobott golyószóróval, öregek és fiatalok, aprócskák és kétméteres kozákok, mosolygó szeműek és komorak, vállasak és suttyó legénykék, bepólyált fejű, felkötött karú sebesültek, vörös-sárga közlekedési zászlót lengető katonalányok és csizmás tábornokok. Mellükön sztálingrádi és szevasztopoli harcok kitüntetéseivel, huzalokat vonva és légelhárító ágyút forgatva, a feldúlt ukrán falucskákra emlékezve és békés hazatérésről álmodozva, jöttek, jöttek és jöttek.

Jöttek eleven, csodálatos hullámzásban, mintha megindult volna maga a föld, szélben hajladozó, zsenge tavaszi vetéssel, friss füves rétjeivel. Nem, nem is a föld. A tenger jött, fehér és zöld habot hányva, a tenger, minden élet szülőanyja, a tenger, a végtelen szabadság. Hatalmasan és lágyan, szótlanul és dübörögve, szelíden és győztesen, egyre, nőve, egyre áradva, minden bilincset elsöpörve.

VÍZVÁLASZTÓ

Kora reggel volt, amikor András Katitól a Rákóczi út sarkán elvált - és késő délután lett, mire keserves vánszorgással hazaért. Keze megszokott mozdulattal nyúl a villanykapcsolóhoz - de az előszoba sötét marad. Villany nincs.

És Ágnes ebben a hiábavaló mozdulatban érzi meg, hogy ami volt, elmúlt, minden elmúlt visszahozhatatlanul.

Kegyetlen, hideg a januári este. Az üvegtelen ablakon beront a szél. A kedves tüllfüggöny leszakítva, kormosan, piszkosan lóg, mint egy viharvert zászló.

"Itthon vagyok... itthon vagyok" - ismételgeti Ágnes, de nincs íze a szónak. A konyhában hideg a tűzhely, egy tálcán néhány szem krumpli kicsirázva, aszalódva, az egyik lehámozva, mellette ott a kés és néhány csonttá fagyott, összezsugorodott krumplihéj keskeny szalagja. A konyhaszekrényen gondosan letakarva egy fél üveg penészes lekvár... Ágnes légózseblámpája kutatva írja fényes köreit falra, kőre, bútorokra... Nem, ez nem az álmodott és vágyott otthon, ezek csak falak és halott bútorok. Hol van anya szép, simára fésült, alig őszülő hajával, hol van apa dörmögő nevetése, Karcsi borotválkozáshoz készülő, beszappanozott ábrázata, óvatos surranása, amint mögé kerül, és hirtelen mozdulattal bekeni Ágnes arcát is a habzó krémmel... Hol van Ferkó, örökké kormosan, olajosan, lombfűrészelésbe és fizikai kísérletekbe merülve... Hol, hol az otthon? Hol a cseresznyejáték, a minden júniusban megújuló ámulat, amikor anya cseresznyével teli tálat tesz az asztalra, és három marékkal kivesz belőle, egy marékkal Ágnesnek, eggyel Karcsinak, eggyel Ferkónak ad, és ők hárman kisgyerek módjára számlálják meg a szemeket, és újra és újra tombolva lelkesednek a csodán - a cseresznye mindegyik tányérban ugyanannyi. Ha negyvenhárom szem az egyikben, akkor negyvenhárom a másik kettőben is, ha harminchét, akkor harminchét, ha száz, akkor száz... "Hogyan csinálod, anya?" "Egyformán szeretlek mind a hármatokat" - feleli anya ilyenkor, és megpróbálják ők is utánacsinálni, de erre csak az anya ujjai készek.

Az ágyban jéggé fagyva a dunyha. A takarón faltörmelék, por, üvegszilánkok. Ágnes úgy-ahogy lerázza róla a szemetet, és éhesen, fázva ágyba bújik. Minden takarót magára húz, de tovább vacog, keze-lába zsibbad, és nem tud elaludni. Odakünn ismét dörögnek az ágyúk. A bekerített náci csapatok a Várból lövik a lakóházakat. A városháza hatalmas, sárga tömbje égig érő fáklyaként lángol, aknatalálat érte a Rókus-kórház kápolnáját, bomba söpörte el az egyik kórtermet és a szülőszobát. Néha megindul egy-egy kőfal, harsogva leomlik, por és sikoltás csap fel körülötte. "Mindenki lenn van az óvóhelyen... talán egyedül vagyok idefenn az egész házban" - gondolja Ágnes félálomban, és kusza bódulatban újra végigjárja a hazavezető utat. Tűzvész fénye vöröslik az éjszakában, és Ágnes úgy érzi, mintha ott botorkálna újra a Múzeum körúton, most érkezne ahhoz a romhalmazhoz, amit Kálvin térnek hívtak valaha. Keresi a régi szökőkutat, a Fenyves áruházat és a Vámház körút végén a Ferenc József-hidat. De nincs áruház, nincs szökőkút, nincs híd... És Ágnes most az ágyban fekve is úgy érzi, mintha tovább kellene vánszorognia a reménytelen, lerombolt Üllői úton felszedett kövezetből és autóroncsból készült barikádon át... Az Üllői út, istenem, az Üllői út! Eldobált puskák, döglött lovak. A lovak körül asszonyok és férfiak, bicskával, fűrésszel, konyhakéssel tépik, marcangolják a kékre fagyott döghúst. Tépik a szívós bőrt, kiráncigálják a beleket, szétverik a bordát, és közben dülledő szemmel, nagyokat nyelve legszívesebben nyersen falnák a húst...

A romhalmaz tetején batyukat, kosarakat cipelve, kézikocsikat, taligát vonszolva tántorognak az emberek. Mintha költözködne az egész város. És el-elbotlanak, leülnek a csupasz földre sírva és elerőtlenedve. Egy asszony lihegve kapaszkodik, azután tétovázva leteszi kincseit a hóba; egy fazekat vagy két hasáb fát, úgy megy tovább. Azután pár lépés után meggondolja magát, visszavánszorog, újra felemeli a fazekat.

A feldúlt, kiégett üzletekben százan is marakodnak minden fellelhetőn. Szétszedik a megmaradt polcokat, és elkapkodják az ecetet, légypapírt és sütőport...

Álmában most újra a Nagyvárad térre ér. Kimerülten ül egy kidőlt kőkerítésre. Harminc-harmincöt éves férfi közeledik. Kopott, kockás kabát van rajta és egy türkizszínű női sál. Markában befőttesüveget szorongat. Az üvegből párafelhő száll a magasba. Levest visz, meleg levest. Óvatosan, lassan lépdel, szinte lebegni látszik a törmelékdombok fölött. A tér sarkán, ott, ahol valaha villamosmegálló volt, egy asszony ül. Ül a csupasz földre dobott batyuján, és üres mellel szoptat. Az asszony felnéz. A levest hozó férfi szeme találkozik az asszonyéval. A férfi még jobban szorítja az üveget, még óvatosabban lép, de szemét nem tudja levenni a szoptató anya szénnel rajzolt szemgödréről, a kapaszkodó csecsemőkézről. Lehajol, odanyújtja az üveget az asszonynak, hogy igyék belőle...

Az utca, istenem, az utca.

A fűszerüzlet kirakatában egy torzonborz szakállú férfi ül. Mozdulatlanul ül, csak katonai kenyérzsákját himbálja a szél. Halott.

Ágnes felriad egy pillanatra. Éjszaka van még, és tompán, szünet nélkül dörögnek az ágyúk. "De itt fekszem... a régi ágyamban" - nyilall szívébe az öröm. A dunyha alatt testétől meleg már az ágy, barátságos kis fészek a háborús éjszakában. Újra elalszik, de az álom most sem irgalmas. Folytatni kell az utat az idegenné vált utcákon. A hirdetőoszlop hiányzik a sarokról, a gőzmosoda cégtábláját elsodorta a légnyomás. Gödör ásít az elárvult cipészműhely előtt, és egy romház kapujából bánatosan vánszorog elő egy girhes, sebesült ló. "Mindjárt otthon leszek, mindjárt otthon leszek" - biztatja magát. És valóban itt a ház, de nem ismeri meg. Az öreg, vaspántos kapu helyett gerendával támasztott deszkaalkotmány fogadja, az ablakok helyén fatáblák vagy ásító üregek, az utcai falon gépfegyvertalálatok koszorúi, hiányzó vakolat, a tetőről ijesztően lóg egy gerenda. A szorongó érzés - hogy vajon nem hever-e romokban a ház - elmúlik. De senki sem jön elé.

A lépcsőn a két Morvai fiúval találkozik, közönyösen bólintanak, és a Burkus lány is úgy mond jó estét, mintha tegnap látták volna egymást. Ágnes meghökken, és csak később érti meg, hogy senkinek sem fontos és rendkívüli az, hogy Csaplár Ágnes életben maradt, és hazajön. Mindenki a maga megmaradt bőrének örül, és a legközelebbi hozzátartozóiért reszket.

Reggelre elhallgat az ágyúdörgés.

Fény szűrődik be a zsalukon. Ágnes kiugrik az ágyból, kitárja a fatáblákat.

Kék az ég. Napfényes, felhőtlen, tiszta kék.

És a reggeli fényben megváltozik a világ.

Ágnes körüljárja a szobát. Meghatottan babrál a könyvespolcon, megsimogatja a mama varrógépét a horgolt terítővel, lapozgatja Ferkó iskolai füzeteit. A bútorok, apa szerszámosládája, a régi képek a falon... Hiszen hazajönnek majd, anya, apa, a két fivér. Milyen boldogan fognak élni!

Erőre kap, és kedvvel lát munkához. A pincében az egyik csapból jön a víz. Felkapja a vödröt, és beáll a sorba ő is. "Csak félig engedje" - tanácsolják neki a körötte állók. "Kevés a víz?" "Nem... csak nem bírja különben fölcipelni." Valóban, a fél vödör víz is nagyon nehéz, akárhogy vigyáz, ki-kiloccsan. De van mosdóvize, van ivóvize! A szomszédok adnak néhány szál gyufát, az udvaron a szemétkupacon fatörmeléket talál - megpróbál tüzet rakni. De a tűzhely nem melegszik, csak a füst borítja el a konyhát. A hideg, félig beomlott kéménynek nincs huzatja, és a tűzhely is ócska már. Amióta bevezették a gázt, talán egyszer sem használták, s annak már van vagy tíz éve. Az éléskamra üres. Egy kevés bab, talán félkilónyi liszt, a kis bődön alján ujjnyi zsír, néhány fej vöröshagyma - ezzel kezdheti a gazdálkodást. Keservesen megfőzi a rántott levest, és mindjárt ki is issza a kormos fazékból. Dél van, mire takarításhoz lát újra. Lapátra szedi a lehullott faldarabokat és a nagyja port, de mire elkészül, újabb légnyomás rázza meg a házat, és hull a vakolat, átszakad az ablakra ragasztott olajos papír.

Újra elfogja a csüggedés, az irtózás az egyedülléttől. Ki tudja, hátha hosszú hónapokig tartják még magukat Budán a németek, ki tudja, mikor kerülnek haza anyáék... Odakinn bombák robbannak, olyan félelmes az elhagyott, üres lakásban. Végül is nem bírja tovább, magára kapja a kabátját, és leszalad a lépcsőn ki az utcára. Mintha az utcán valami megoldódna, talán ennivalót talál, talán szembejön vele valaki, akit vár és keres.

De az utca olyan, mint tegnap volt.

Törmelékhalmaz és halottak. Füst és korom.

Az ég sem kék már. Lusta hófelhők ülnek alatta.

Menekülni kell innen.

Futni, menekülni, vissza se nézni.

Valahová, ahol napsütés van, és pálmafák virulnak. Ahol tengerek zúgnak, és boldogok az emberek.

Megy, megy, céltalanul bolyong a bombakráterek, kidőlt falak, szétlőtt kerítések között. Torz arcú halottak, riadt szemű, vánszorgó elevenek, éhség, szenvedés. És valahonnan, a Döbrentei tér irányából szakadatlan ágyúdörgés.

És ekkor látja meg a plakátot.

Egy romház falán fehér papírcsík.

Rajta sötétkék, nyomtatott betűk.

Nemrég ragaszthatták ki, mert nem fogta még se füst, se korom.

Olyan hihetetlen volt, olyan meglepő, hogy valakinek kedve és ereje van most plakátot fogalmazni és kinyomtatni, ragasztót keverni és gémberedett ujjakkal kitűzdelni a papírlapokat ide ahelyett, hogy tüzelőt gyűjtene saját magának a gerendahulladékok között, ahelyett, hogy verekedne egy falat lóhúsért, ahelyett, hogy vízért tülekedne. Ki az, aki rendet akar teremteni, utasítani, tanácsot adni, ki az, aki másokkal törődik most?

"Menj fel a pincéből... építsd fel otthonodat. Segíts a romok eltakarításában. Segíts megmenteni gyönyörű fővárosunkat a végső pusztulástól és az éhhaláltól. Magyar Kommunista Párt."

Hihetetlen volt és ugyanakkor természetesnek is tűnt, hogy a suttogva említett, titokzatos, föld alatt érlelődő erő egyszerre itt van, zászlaja alá hívja, munkára szólítja fel a fásult, rémült, tehetetlen embereket. "Segíts a romok eltakarításában!"

"Hiszen én is segítenék..." - gondolja Ágnes, és még mindig a plakátot olvassa. Azután hirtelen támad benne az elhatározás: "Odamegyek... megkérdem, mit kell csinálni."

Most, hogy célja van, erőre kap.

Maga is csodálkozik, hogy milyen hamar ért ki a Körútra, és milyen hamar ér az egyemeletes, ütött-kopott bérházhoz, ahol a kapura szegezett rajzlapon piros tintával írt betűk hirdetik, hogy ebben a házban van a kommunista párt.

Kérdezés nélkül ér fel az első emeletre. A lépcsőházból nagy terem nyílik. Néhány lóca, két íróasztal, a fal mellett ruhafogas a terem minden bútorzata. A két íróasztal ütött-kopott irodai holmi. Az egyiknél egy sovány, szemüveges nő ül, és hosszú papírlapra számokat ír. A másik íróasztalon egy ócska Remington írógép áll, mellette egy üres virágváza. Ennél az íróasztalnál fiatal férfi ül, és egy ujjal pötyögtetve gépel valamit. A teremben legalább százan nyüzsögnek. Mintha egy pályaudvar érkezési oldala volna: kis csoportok hangos kiáltozással üdvözlik az újonnan érkezőket. "Sanyi... Andris... csakhogy megvagytok..."

Ágnest nem üdvözli senki.

Egy darabig tanácstalanul ácsorog, szédíti a lárma és a mozgás, idegenül és elveszetten áll.

De az íróasztalnál ülő, sovány nő észreveszi, és barátságosan odaszól:

- Keres valakit?

- Nem... de... tulajdonképpen... - mondja Ágnes zavartan, és közelebb lép az íróasztalhoz.

- Bakos Lívia vagyok - nyújtja a kezét -, segíthetek valamit?

Ágnes elpirult zavarában. Az utcán olyan világos és egyszerű volt minden... De most nem tudná megmondani, hogy miért is jött ide. Még azt hiszik... hogy valami igazolványt akar, hogy nem volt nyilas... vagy hogy segélyért jött... mit mondjon?

- Én... tulajdonképpen semmit... csak olvastam a plakátot...

- Igen.

- Nem sokat tudok a politikáról... de abban igazatok van, hogy valamit kellene csinálni... különben elpusztulunk.

- Ezért jöttél?

- Ezért.

- Dolgozol valahol?

- A Mezőgazdasági Gépgyár főkönyvelője vagyok. De már hónapok óta nem voltam benn az irodában.

- Hány éves vagy?

- Huszonhárom leszek.

- Először is menj be a gyárba, nézd meg, hogy ott szükség van-e rád.

- Azután gyere el hozzánk a MADISZ-ba - szólt közbe Magyar Sanyi.

- Majd felírom neked a címet - mondta Bakos. - A MADISZ, a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség... A többit meglátod majd.

Újra az utcán. Éhes és fáradt. A reggeli lelkesedése lelohadt. No hiszen, romot akart takarítani, csákányt, lapátot emelni, amikor a lábát se bírja. Hány millió talicska rom, hány millió lapátnyi törmelék vár eltakarításra, hány milliószor kell a karnak megfeszülnie, a deréknak hajolnia, hány millió téglát kell újra felrakni, hány ablakot beüvegezni... Kiben lesz ennyi erő?

Nekitámaszkodik egy fának. A félig kidőlt fatörzsön apró, fehér cédulák, kitépett irkalapok, rajzszeggel, spárgával felerősítve. "Keresem nyolcéves kisfiamat, Pál Jánost. Aki látta..." "Figyelem! Az óbudai téglagyárból deportált Fried Anna szüleit keresi..." "Tüzér bajtársak! Ki látta apámat, Gere Lajos hadnagyot, aki részt vett a..."

Félelmesen sok név, kétségbeesett, odakapart betű.

Mekkora hit lehet abban a szívben, amelyik cédulát ragaszt véges-végig a Körút romos falaira és házaira, talán még Óbuda vályogutcáit és a Rózsadomb hallgatag kerítéseit is teleaggatja a síró és reménykedő kéréssel: "Aki látta... adjon hírt..."

Ágnes megtapogatta zsebében a cédulát.

"Reggel bemegyek az irodába."

Az Operánál befordult a keskeny mellékutcába.

A szél arcába vágta a havat és a rettenetes bűzt, égő rongy és gumi szagát. Egy négyemeletes ház pincéje és földszintje égett, a kormos lángok ki-kicsaptak. A ház körül csoportba verődtek az emberek, de senkinek sem jutott eszébe oltani. Félelmes volt. Szikrák kavarogtak a levegőben, a lángok megvilágították a mocskos, sovány arcokat. Egy asszony pár lépésnyire a tűztől a földön guggolt, és keresgélt a hókupacokban.

Ágnes szinte minden második lépésnél megállt. Zihálva, nehezen mászott a hóval borított törmelékkupacokon, gödrökön át. S egyszerre mégis az ismerős ház előtt állt. Hangosan dobogott a szíve, amikor befordult a kapun, és elindult az első emeletre. A lépcsőház hatalmas üvegablakának egy kockája épségben maradt. Merően bámult a kicsiny, világoskék üvegdarabra, és hirtelen azt képzelte, hogy reggel nyolc óra van, munkába siet, a kollégák már biztosan fenn vannak, és talán eljön Tibor is, itt fog állni előtte vidáman, szőkén...

Észre sem vette, mikor ért fel az emeletre. Megállt az iroda ajtaja előtt, kotorászva előszedte zsebéből az ajtókulcsot.

- Kit tetszik keresni? - kiabált fel valaki az udvarról.

Hátrafordult.

- Jézusmária... Csaplár kisasszony! - kiabálta meglepetten ugyanaz a hang, és Ágnes most ismerte fel Kovácsnét, a házmesternét. A házmesterné fogyott vagy húsz kilót, megőszült és megöregedett... és még valami különös volt rajta... persze... az egyik karján üresen lóg a ruha.

- Majd megkeresem Vargánét, és mindjárt küldöm - kiáltotta a házmesterné. - Lehet, hogy lenn van az óvóhelyen...

- Köszönöm! - kiáltott vissza Ágnes, és az irodaajtót nézte. A gépfegyvergolyók vagy ezer lyukat téptek rajta. Az ajtón egy fehér papírlap lógott egyetlen kis szögön, befelé fordulva. Ágnes tenyerével kisimította és elolvasta.

"Parancs. Az alkalmazottakat február elsejéig szabadságolom. Engedélyem nélkül addig senki sem léphet az irodába. Palánkay Emil vezérigazgató."

- M... micsoda? Palánkay? Ezek megőrültek...

Megfordította a kulcsot a zárban, és nem sokat hederítve Palánkay vezérigazgató úr parancsára, belépett.

Az előszobában koromsötét volt. A könyvelés szobájában is. A csomagolópapír védőcsíkjával beragasztott ablakok betörtek, dárda alakú üvegszilánkkal volt tele a padló, repeszdarabokkal, porral, korommal, téglatörmelékkel, vakolattal a bútorok. A rolók félig leesve lógtak. A villany persze nem égett. A törött ablakokon beáradt a fagyos hideg. Az íróasztal kulcsa olyan hideg volt, hogy szinte égette a kezét.

Türelmetlenül húzta ki a középső fiókot. Ismeretlen holmi volt benne.

- Ki ült itt? - kérdezte Ágnes.

Ebben a pillanatban, mintha csak azért jött volna, hogy neki válaszoljon, nyílt az ajtó, és egy férfi és egy nő lépett be rajta.

A nőt azonnal megismerte: Vargáné volt, az altiszt felesége.

Vargáné nem fogyott, nem hízott, de mégis volt rajta valami új. Ágnes csak percek múlva értette meg, hogy mi. A haja nem volt hullámosítva, hanem sima kontyban ült a fején. A kabátja ismerős kabát... Meglehetősen piszkos és kopott... Ágnes a gallért, azután a gombokat nézi. Vargáné vérvörös lesz. Ó, hiszen ez az ő kabátja! A tavaszi kabát, amit azért hozott be az irodába, hogy a légitámadások alatt levihesse a nyirkos pincébe. Jaj, de kellemetlen.

Vargáné tér előbb magához.

Csípőre teszi a kezét, és kiabálni kezd:

- Hogy jött ide be, Csaplár kisasszony? Nem tud olvasni? Kinn van a parancs, hogy február elsejéig ide nem léphet be senki. Én felelek itt mindenért... Mit mond majd a Palánkay vezérigazgató úr?

Ágnes az első pillanatban válaszolni sem tudott felháborodásában. Azután rákiabált Vargánéra:

- Főkönyvelő vagyok, jogom van a saját kulcsommal bármikor belépni. Örüljön, hogy nem kérdezem meg, hogy hova lett a tavaszi kabátom. Nem veszekedni jöttem be, hanem a kollégákat megkeresni és dolgozni. Ami pedig a taknyos nyilas Palánkay parancsait illeti, hát majd leszedem az ajtóról, és nem lesz ott.

Vargáné mindebből csak egy mondatot értett, azt, hogy "én sem keresem a tavaszi kabátomat" - és ez számára tökéletesen elég volt. Bánta is ő, hogy Ágnes az előszobaajtóhoz megy, letépi a vezérigazgatói parancsot, és gombóccá gyűrve, a szemétkupacra dobja.

- Jó napot, Csaplár kisasszony, üdvözlöm - szólalt meg most a férfi, aki Vargáné és Ágnes vitája alatt szerényen hátrahúzódott a sötét előszobába.

- Kérem, teljesen igaza van, hogy ha igyekszik helyreállítani a törvényes rendet. Nem leszünk hálátlanok, kérem...

"Jézusom! Az Imperátor!"

- Rőmer doktor úr, nahát! - kiáltja Ágnes, és megrázza a felé nyúló, múmiává aszalódott kezet.

Rőmer doktor, ha lehet, még kisebb, még soványabb, még ráncosabb, mint volt. Az egy szál ősz haj most is megvan a feje tetején. Szája állandóan rángatózik, és a szeméből szivárog a könny.

- Kérem, a Vargáné nem akart felengedni... hogy a nyilasok még visszajöhetnek, kérem, és akkor őt a Palánkay felakasztja... hogy a németek még itt vannak, kérem, Budán, és a légóparancsnok azt mondta, hogy bevetik a csodafegyvert. Hát kérem szépen, mit mondjon erre az ember? Én, kérem, úgy le vagyok gyengülve, hogy nem tudtam volna erőszakkal bejönni, és a kulcsom is elveszett, kérem. A lágerben mindent elvettek tőlem, a szemüvegemet is, a kulcsomat is, még szerencse, hogy Csaplár kisasszony nyitva hagyta az ajtót. Én, kérem, nem leszek hálátlan... - és Rőmer leült egy csupa kosz székre, sírt, mint egy gyerek.

- Én, kérem, isteni csoda folytán menekültem meg, azt egyszer könyvben kell megírni, kérem. De még azt sem tudom, hogy megvan-e a lakásom, kérem. És a feleségemről sem tudok semmit. De kedves Csaplár kisasszony, én nem is kívánok mást, csak a feleségemmel együtt lehessek. Én mezítláb is, kérem, egy szál ingben is, kenyéren és vízen is csak áldani fogom az Istent, hogy megszabadított. Én, kérem, egész életemben, ami kevés még hátravan belőle, csak hálálkodni tudok a szabadítóknak, kérem. Maga, Csaplár kisasszony, katolikus, maga nagyon jól tudja, hogy Isten nem hiába szabja meg, hogy ki éljen, és ki haljon. Ha én életben maradtam, akkor jótékonykodással és alázattal kell meghálálnom az égnek...

Rőmer egy pillanatra összekulcsolta a kezét, és az égre nézett; azután nagyot sóhajtott.

- Vargáné... én tavaly megkértem, hogy rejtsen el nekünk egyet-mást. Én azt mind magának ajándékozom. Énnekem nem kell a világon semmi. Én csak azt akarom, hogy mindenki boldogan éljen. Én felemelem a maga fizetését is a kétszeresére, és ezentúl az irodai tüzelőt használhatják az altiszti lakásban.

Vargáné fanyarul mosolygott. Az irodai tüzelőt emberemlékezet óta nemcsak használta, hanem időnként egy-egy zsák szén eladásából némi mellékkeresetre is szert tett.

Ágnes még mindig az íróasztalfiókját rámolta.

Néhány régi könyvelési feljegyzés, az üveghegyű átírótoll - különben csupa idegen holmi. Jegyzőkönyvek, egész paksaméta. Érdeklődés nélkül lökte odább, amikor az első sorokon megakadt a tekintete: "Jegyzőkönyv, amely felvétetett ezerkilencszáznegyvennégy december huszonegyedikén a Mezőgazdasági Gépgyár Hungarista Tanácsának üléséről. Jelen vannak Palánkay vezérigazgató, Tatár ügyvezető igazgató..."

Most már kíváncsian lapozta át. Rőmer néhány percre elaludt a karosszékben. Mostanában folyton elaludt, még járás közben is elszédült. Vargáné még mindig az előszobaajtóban állt. Azon gondolkozott, mi okosabb, ha lemegy a pincébe, és nem tud semmiről - ha Palánkay visszajön, ő nem is látta, amikor Rőmer és Csaplár az irodába jöttek. Vagy újra Rőmer lesz itt az igazgató - akkor sokkal célirányosabb volna visszakerülni a kegyeibe.

- Ó, de ostoba vagyok - csapott hirtelen a homlokára. - Hát majdnem elfelejtem. Csaplár kisasszonynak levele van.

- Levelem? - Ágnes meglepetésében szinte felsikolt.

- Kitől?

- Hát itt volt tegnap a Kemenes úr, a Kemenes Tibor, és ő írta.

Ágnes úgy csapja a jegyzőkönyvéket az asztalra, hogy Rőmer felriad tőle.

- Mi? Mi? Mi van?

De Ágnes nem felel, rohan a konyhába Vargáné után.

- Levél... drága Vargáné, hát miért nem mondta. Milyen volt? Nem fogyott le? Egészséges? Keze, lába megvan?

- Én ugyan nem néztem meg. Olyan, mint volt - jelenti ki Vargáné, és máris kihúzza a kredencfiókból Tibor pár soros üzenetét. "Ágnes, élek. Látni szeretném. Sógoroméknál lakom, doktor Vinczellérnél. Kérem, keressen fel. Tibor."

Tibor, drága, drága Tibor! Eljött, kereste, látni akarja.

Tibor, csak hogy él! Csakhogy hírt adott magáról! Még ma felkeresi... de nem, este volna, mire odaér. Holnap reggel, korán reggel odamegy. Tibor... nincs, nincs is ekkora boldogság a világon.

Amikor Ágnes visszamegy a szobába, Rőmer javában olvassa a jegyzőkönyveket. Vérvörös az izgalomtól.

- Látta, Csaplár kisasszony? Tud maga erről, hogy mi történt itt? Maga is itt volt ezen az ülésen?

- Nem, kérem, énnekem júniusban el kellett menekülnöm.

- Úgy? - kérdi Rőmer meglepetten. - Hát kérem, jöjjön csak, jöjjön és olvassa, mi van itt.

De Ágnest nem érdeklik most a jegyzőkönyvek. Mit bánja ő Tatár igazgató úr beszédét a totális háborúról. Tibor keze írását nézi, és hangosan sír a boldogságtól.

Rőmer feláll, hóna alá kapja a jegyzőkönyveket, és totyogva bemegy a régi szobájába. Aztán meggondolja magát. A jegyzőkönyvekből egy-egy példányt magához vesz, a többit visszateszi ugyanúgy, ahogy volt, az íróasztalfiókba.

- Jöjjön csak, Csaplár kisasszony, és maga is, Vargáné! - kiáltja. - Segítsenek felhúzni ezt a rolót.

"Hogyha ma elmennék... de nem lehet, sötétedés után nem lehet az utcán járni... ó, bárcsak már holnap reggel lenne..."

- Nem megy ez a roló - mondja Vargáné, és rángatja a hevedert. Mind a hárman megragadják a lelógó kötelet. Hatalmas robaj, a roló egészen leszakadt, és lezuhant az utcára. De a szobában világosság támadt.

A szobában csak kisebb károkat okoztak a lövedékek. Épségben maradt az íróasztal, a karosszék. Az íróasztal mögött a széken még a nevezetes bőrpárna is a helyén volt. A sarokban álló pénzszekrény is épségben volt. Csakhogy tárva-nyitva állt, üresen, a zárban benne volt a kulcs.

- Csaplár kisasszony, maga látta, hogy üresen találtam a kasszát - mondta az Imperátor. - Ezeket az iratokat pedig idehelyezzük. - Azzal a jegyzőkönyveket betette a hiányzó pénz és értékpapír helyére. Bezárta a kasszát, és zsebre tette a kulcsot. Az a tény, hogy Rőmer gyorsan és szakszerűen intézkedett a Wertheim-kasszánál, megváltoztatta Vargáné érzelmeit.

- Doktor úr - szólt szíves mosollyal. - Megkínálnám egy kis sült krumplival. Magát is, Csaplár kisasszony. Gyorsan elkészül.

- Köszönöm, én nem várok, így is késő lesz, mire hazaérek.

Rőmer leült a konyhában a fásládára, és ott várta csurgó nyállal, amíg Vargáné a tűzhely lapján néhány szeletekre vágott krumplit megsütött.

- Vargáné, maga nagyon jó asszony - mondta ellágyulva. - Magának én felemelem a fizetését. Én mindenkihez jó akarok lenni, mert énhozzám olyan kegyetlenek voltak az emberek. Én nem akarok senkit bántani, de a fasiszták pusztuljanak. Én az igazságért fogok harcolni, kedves Vargáné, és én áldom az Istent, hogy megmenekültem. Mert az élet a fontos. Egy szál ingben is, kenyéren és vízen is, de élni akar az ember.

"Várom, Tibor." "Várom, Tibor."

Holnap odamegy. Mindjárt reggel.

Nyolc órakor elindul... nem is nyolckor. Hétkor, hogy hamarább odaérjen. Legalább háromórai gyaloglás... vagy négy... akkor is tizenegyre ott van. De miért várna holnapig? Most kell elindulnia, talán ha az Aréna úton menne... Micsoda ostobaság, hajnalra érne oda. Haza kell menni és kivárni a végtelen éjszaka elmúlását.

Odakinn ágyúdörgés és német légitámadás. Már nem félt, napok óta nem félt a bombáktól, de ezen az éjszakán újra reszketett. Félelem kerítette hatalmába; szinte újra végigélte az elmúlt hónapok gyötrelmeit. Hol felriadt egy-egy hatalmas dörrenésre, hol belekábult egy-egy lidérces álomba. Újra a raktárban volt, és szomjazott, újra a kalaposműhelyben bujkált, és Amália nagysád faggatta arról, hogy hogyan kell kétmillió-százezerből köbgyököt vonni... azután a Benczúr utcában járt, ott, ahol felemelkedett a fa, megpörgött a levegőben, és vészjóslóan süvöltve belezuhant a szomszéd háztetőbe. Nem is fa volt, a pusztulás jelképe volt, a meginduló birnami erdő... Ágnes arra ébredt, hogy haja csapzott az izzadságtól, és hangosan sír. Az utolsó éjszakától félt, a viszontlátást elválasztó éjszakától, a sötéttől, az ismeretlentől. Gyerekkori félelmei éledtek újjá, félt, mint az ősember a haragvó és a boldogságot irigylő istenektől, kész lett volna mindent odaadni, csak hogy ezt a legkedvesebbet, a viszontlátást el ne vegyék tőle. Az utolsó percben golyó találta katona sorsától félt. Még sohasem érezte úgy, mi a háború, mi a bizonytalanság, mi a "nem szabad korán örülni", mint most, szívén Tibor levelével, virrasztva, lesve a hajnalt.

Reggel karikás szemmel ébredt. Az ágyúk hallgattak. Irgalmas téli napfény melengette a didergő várost. Ágnes olyan lassan vánszorgott a Nagyvárad térig, hogy maga is megrémült. Hiszen estig sem ér a Fasorba! Mit fog mondani Tibor? Átöleli, magához vonja? - ó, nincs mit mondani. Csak tartsa sokáig, ölelje, szorítsa, csak ne engedje el... Milyen lehet Tibor? Sovány? Sápadt? Egészséges? Megpróbálta elképzelni így is, úgy is. De Tibor mindig egyforma volt, mindig ugyanaz a Tibor, aki megdicsérte Imperátor előtt az olasz leveleket, akivel együtt hallgatta a Hetediket, akivel kéz a kézben jártak a rózsaszín virágú gesztenyefák alatt. Tibor, a mosolygó, gunyoros, kedves Tibor, a drága, drága Tibor, aki nem felejtette el, aki elment az irodába, kereste őt, üzent neki, látni akarja... Tibor...

Kimelegedett, fáradt sem volt, mire a Fasorba ért. Csak a szíve dobogott rendetlenül, és zihálva, kapkodva nyelte a füstös, kormos, hideg levegőt. Megnézte még egyszer a házszámot. Kívülről is tudta, de olyan kedvesek, olyan drágák Tibor betűi... "Sógorom, doktor Vinczellér." Nézte a rokkant villákat, feldúlt kerteket, benézett a felszakadt ajtókon és légnyomás kuszálta kerítésrácsokon. Titokban azt remélte, hogy nem kell sehová bekopogtatni. Tibor kinn lesz a kertben, várni fog rá. Tibor érzi, hogy most jön.

Számtáblát kevés házon talált, ott is csak letöredezettet, félig olvashatatlant. De most már végre tájékozódott. A Bajza utca sarkától néhány lépésnyire sérült kovácsoltvas kerítés mögött állt az egyemeletes villa. Nagy, félkör alakú terasszal, lehúzott, zöld zsalukkal. Egyik oldalát ugyan bomba ütötte - a ház sarkából faldarab hiányzott, és foghíjas volt a tetőn a cserép -, de a ház nagyobbik fele épnek és sértetlennek látszott, még a falra futó borostyán zöld foltjai is elő-előbukkantak a havas, törmelékes köveken. A kertben csupasz bokrok dideregtek. Ágnes megállt a kapuban, és várt. Várta, hogy megrebben a bokor, és előfut Tibor.

De nem. Csak a szél rázta az ágakat, és az irigy zsaluk mozdulatlanul aludtak.

Néhányszor körüljárta az épületet. Végül üres benzineskannák, szemétkupacok és fahasábok barikádja mögött felfedezett; néhány lefelé vezető lépcsőt, a lépcső végén viharvert barna ajtót. Megzörgette.

"Csak ő jönne... csak Tibor jönne... csak ő jönne, istenem, ha ő jönne..."

Komoly, szigorú, fekete ruhás hölgy dugta ki az orrát. Minden sima volt rajta: a hátrafésült, kontyba fogott haj, a díszítéstelen ruha, nyílt arca, egyenes, keskeny orra. "Nézze csak, Ágnes, ezt a szobrot egyetlen vonással vágta ki a mester az anyagból" - mondta volna rá Tibor.

- Kit keres, kérem?

- Tibort... Kemenes Tibort... Csaplár Ágnes vagyok.

- Tessék. Odavezetem.

Az ajtó kinyílt. A fekete ruhás nő nem vette észre Ágnes kézfogásra nyújtott ujjait. Vagy azért, mert a házvezetőnő nem parolázhat a gazdák vendégeivel, vagy pedig... és Ágnes meghökkenve nézett végig önmagán. Odakinn az utcán mindenki így járt: bakancsban, rongy- vagy éppen újságpapír kapcában, szvetterben, férfinadrágban. Egy félórával ezelőtt határozottan jól öltözöttnek érezte magát Karcsi jobbik szövetnadrágjában, de ez odakünn volt, itt, mintha más törvények parancsolnának...

Zavartan és a félhomályos lépcsőkön a kókuszszőnyeg sarkában megbotolva követte a fekete ruhás asszonyt. Hatalmas halion mentek keresztül. A lehúzott zsaluk résein át kevés fény szűrődött be, Ágnes így is jól látta a hatalmas cserép filodendronokat és a vászonhuzattal bevont, óriás karosszékeket. Az ablakokon fény csillant. Üveg? Atyaisten, üveg is van az ablakon.

A házvezetőnő az emeleti lépcsőhöz indult. Itt a kókuszszőnyeg felcsavarva feküdt a fal tövében, és a lépcsőfordulóban a virágállványok mellett homokzsákok álltak és egy bádog légóvíztartály.

Az egyik szobából zongorahangok szűrődtek ki. Ágnes, aki már eddig is úgy érezte, mintha álomban járna, megállt egy percre. A Kreutzer-szonátát játszotta valaki. Tibor?

- Arra tessék - szólalt meg, és kinyitott egy fehér szárnyas ajtót.

A következő pillanatban meglátta Tibort.

Tibor a zongoránál állt teljes épségben, simára borotválva, tiszta ingben és kedvenc kék nyakkendőjével.

Ágnes legszívesebben tárt karral futott volna hozzá, de annyi ereje is alig maradt, hogy megkapaszkodjék az ajtófélfában.

- Tibor! - és szemét elborította a könny.

- Nini, a kis Ágnes! Milyen kedves, hogy eljött - mondta Tibor őszinte örömmel, és az ajtóhoz sietett. Egy másodpercig gondolkozott, azután meghajolt, szertartásosan kezet csókolt, és egy futó pillanatra magához ölelte Ágnest. A következő pillanatban megfordult.

- Ágnes, szeretném bemutatni Évát, a nővéremet.

A Kreutzer-szonáta taktus közepén abbamaradt. Egy huszonöt-harminc év körüli nő állt fel, és lecsukta a zongorát.

- Éva édes, még nem ismered Csaplár Ágnest, a Mezőgazdasági Gépgyár kiváló főkönyvelőjét...

- Ó, dehogynem, hírből már nagyon jól. Isten hozott, drágám.

A két nő egyetlen pillantással végigmustrálta egymást. A nehéz selyempongyolát és az ormótlan férfibakancsot, a két barátságosan nyújtott tenyérben féltékenyen és ellenségesen csapott össze a meleg, párnás kéz a rövidre nyírt kör mű, csontos ujjakkal.

- Foglalj helyet, édesem. Teát? Kávét? Már csak azért is, hogy kettesben maradjatok - nevetett Éva, és eltűnt egy addig láthatatlan tapétaajtón.

Mély, ölelő karosszék, jólesik összekuporodni bennük. Alacsony, kerek asztal, rajta csipketerítő és ólomkristály váza. A falnál régimódi fiókos szekrény, "valamilyen korabeli, de milyen korabeli? Sosem fogom megkülönböztetni az empire-t, a barokkot és a biedermeiert". A fiókos szekrényen nagy állóóra, fehér porcelán nőalak az egyik oldalon, két pufók porcelán gyerek a másikon, és kosarukból sötétlila ibolyák domborodnak. Most megcsendül az óra, tiszta, messzi falusi harangszóra emlékeztet. Egy-kettő-három pendülés. Háromnegyed tizenegy van.

Az ablakon földig érő csipkefüggöny, a zongorán nyitott kotta, a Kreutzer-szonáta... A szoba krémszínű tapétáján különös alakú virágok fölött álombéli kék madarak szállnak... És itt ül Tibor... csak fel ne ébredjen... csak valóság maradjon... Itt van Tiborral...

Tibor leült a szemközti karosszékbe, és szótlanul nézte Ágnest. "Hogy lefogyott - gondolta Tibor -, milyen fiús így... és milyen szép hamvasszőke haja van... Meg kellene csókolni... végre egyszer igazi lányt csókolni, akinek akkor is hamvasszőke a haja, hogyha a fodrászok már másfél esztendeje nem kapnak is hajfestéket... és úgy látszik, sose festette a száját. Tulajdonképpen nem is gusztusos a rúzsos száj. Az ember hányingert kap a vendéglőben egy rúzsfoltos pohártól... milyen szép bőre van ennek a kislánynak, és hogy rejti a mellét a bő pulóver. Tulajdonképpen ilyen feleség kellene az embernek, már annak, aki nősülni akar... talán még szűz is..."

- Meg se csókoljuk egymást, Ágnes?

Valamit akart még mondani, becéző szót, de érezte, hogy szorító karjaira félszeg-meleg mozdulattal simul a lány karja. Az ormótlan férfiruhán és egymásra húzott szvettereken át is érezte, hogy Ágnes teste csupa lüktető remegés.

Ágnes behunyta a szemét. Szótlan volt, sápadt.

- Tibor...

Ágnes úgy érezte, minden múlt és minden eljövendő időknek értelme ott van ebben a csókban. Kárpótlás ez elmúlt hónapok szenvedéséért, szerelem, öröm, ígéret. Egy pillanatra megrázkódva érezte, hogy Tibor keze lecsúszik a válláról, és követelően nyúl a derekához, azután újra a karján és vállán érezte a fiú simogatását.

- Ne haragudjon, Ágnes.

És Tibor fehér batisztkendőt húz elő a zsebéből, gyengéden megtörli vele Ágnes vérző ajkát.

Ágnes nem bánná, ha Éva sose jönne be a szobába, ha Tibor meg se moccanna, csak ülnének, ülnének, ajkukon egymás ízével, álmosító, kábító boldogságban, ülnének a puha, meleg karosszékben. Az ibolyakoszorús óra megint muzsikálni kezd. Tizenegy apró harangkondulás... az ablakon földig érő csipke... a falon a kék madár... a zongorán a Kreutzer-szonáta... nem szabad elfelejteni.

Éva teát hoz és konzervtejet, egy tányéron almás lepényt. Tibort teljesen elfoglalja az evés.

Éva gúnyos csodálkozással nézi, és gyorsan tölteni kezdi a teát, amikor észreveszi Ágnes ajkát.

- Sietek - mondja Ágnes váratlanul és neveletlenül, mert Éva éppen a mondat közepén tartott. Azt mesélte, hogy férje, doktor Vinczellér Gyula ezredes autót küldött érte, de persze az utolsó pillanatban... mire csomagolni kezdte volna a bútorokat, Pest körül már dúlt az ostrom, és ő gyenge nő létére itt maradt millió félelemben egyedül. Anyáék Budán, már nem lehetett átmenni... Tiborról semmi hír... mert Tibi egész bolond, azért, mert haragban voltak Gyuszival, azért még idejöhetett volna... Gyuszi nem az az ember, aki a sógorát feljelenti, meg ha katonaszökevény, akkor sem. Magyar ember, ismeri a vendégszeretetet, és különben sem volt itthon. Nem is szabad most már ilyen hangon beszélni szegényről... bele kell nyugodni...

- Sietek - mondta újra Ágnes, és maga csodálkozott ezen legjobban. Hová siet? Ahelyett, hogy ülne még, és nézné Tibort...

Tibor gyorsan és udvariasan búcsúzott a kertajtóban.

- Bocsásson meg, hogy nem kísérem haza, Ágnes... de még harc van a városban, és nemigen mozdulok ki. De jelentkezni fogok okvetlenül... ha nem is egy-két napon belül, de hamarosan felkeresem... sokat fogunk beszélgetni... és hangversenyre is elmegyünk. Tudja, hogy tartozunk egymásnak a Mesterdalnokokkal! Vigyázzon magára... jelentkezni fogok... majd mindenről beszélünk.

Tibor sietve ment vissza a szobába, hangsúlyozottan gyorsan.

Éva újra a zongoránál ült, és ahogy öccse belépett, csúfondárosan pötyögtetni kezdte a Szentivánéji álom nászindulóját.

- Ízléstelen vagy - morogta bosszúsan Tibor.

- Trá-rá-ta rá-ram-tam-tam...

- Hagyd abba!

- Vigyázz, Tibi, elveszed feleségül!

- É... én?

- Elvehetne persze a váci püspök is, de ő cölibátust fogadott.

Tibor a könyvespolcon kotorászott.

- Ha zavarban vagy, mindig könyvbe bújsz. Emlékszel, a Rika-botrány után bement hozzád a papa, és te ijedtedben szakácskönyvet olvastál. Végy hat egész tojást...

- Hülye vagy...

- Erről jut eszembe, ez a kislány biztosan még főzni is tud. Jóllaktató és olcsó ételeket, paprikás krumplit, mákos nudlit. És milyen jó lába lehet, persze az a ronda bakancs... Meg kell mondanom, hogy sweetheartjaid gazdag sorában ez a kislány a legizgatóbb nő. Valódi szőke haja van.

- Befejezted?

- Mi van veled, hogy így megsavanyodtál? Csak nem vágott pofon? - kérdezte Éva, és vállat vont. Visszaült a zongorához, és fél szemmel az öccsére pislogott.

- Fogadjunk, hogy Ovidiust olvasol.

- Vesztettél - morogta Tibor, és belebújt a vaskos könyvbe. A Divina Commedia agyonforgatott lapjai már maguktól is a harmadik éneknél nyíltak, ott, ahol Tibor bármilyen lelkiállapotában is minden másról meg tudott feledkezni:

Rőmer Aladár doktor, hóna alatt egy fél pár rongyos női cipővel és egy zacskó sárgaborsóval, felbotorkált régi lakásához. Kulcsa nem volt, de nem is kellett, az ajtón nem volt zár, de ha lett volna, akkor sem ért volna sokat, mert az ajtóból vagy egy négyzetméternyi deszka hiányzott. Az előszobának csak két fala volt ép, és a dolgozószobából eltűnt a hatalmas, faragott íróasztal. Imperátor a könyvespolcához vánszorgott, leült a földre, és hangosan sírt. Nem fájt semmije, még csak az éhséget sem érezte kínzónak. A dolgok értelmetlensége és a maga tehetetlensége fojtogatja. Valami meghatározhatatlanra vágyik, meleg, puha ölelésre, talán egy frissen húzott ágyra, talán a felesége karjára; talán a régi karosszékre a kandalló előtt, egy kötet Goethe-versre és egy csésze teára. Valamire, amiért érdemes tovább élni. Olgáról semmit sem tud. Amikor elvitték, és fogva tartották a Rökk Szilárd utcai tanítóképzőből átalakított börtönben, minden lépésre, hangos rezzenésre azt várta, hogy az asszony jön érte. "Nem hagyhat itt... nem hagyhat itt..." - mormogta, beleszédülve az izgalomba. "Nem hagyhat itt... nem hagyhat itt." Házasságuk legboldogabb perceire gondolt, az asszony meleg, fehér testére, olyan vággyal, hogy azt hitte, megőrül. "Nem hagyhat itt" - és az ékszerekre gondolt, Olga fel-felsikoltó örömére és csókjaira, ahogy a Váci utcai selyemrongyokat üdvözölte. "Száztíz pengője volt, amikor elvettem... ötezer pengőt adtam neki ruhára az első héten..." "Nem, nem hagyhat itt...", és igyekezett elhessegetni a másik képet. Olgát, aki azon a rettenetes éjszakán azt akarta, hogy elváljanak. De most a feldúlt lakásban a szőnyegen kuporodva, kegyetlenül tiszta napfényben nem hiszi el, hogy Olga visszajön. Amikor őt elvitték, biztosan kimondták a válást. Olga talán újra férjhez ment, talán egy fasiszta katonatiszthez, és most fenn a hegyen éli világát a villában... vagy nyugatra ment, igen, ez a legvalószínűbb, ő is elment nyugatra, és most Németországban van, vagy Svájcban, és ő többé nem fogja látni.

Rőmer doktor vinnyogva sírt, már nem is voltak gondolatai, úgy sírt, mint a gyerek, aki már régen elfelejtette, hogy megütötte magát, vagy fél, vagy éhes, de azért tovább sír.

Nem hallotta, hogy valaki belép a szobába, csak akkor rázkódott össze, és nézett fel értelmetlen dermedéssel, amikor hangos sikoltással rontott felé egy félig csontváz, lógó hajú, pergamenbőrű, ismeretlen és mégis nagyon ismerős asszony.

- Olga! Olga!

- Mókusom!

Hagyta, hogy az asszony átölelve vezesse a lépcsőház másik oldalán a lakás egyetlen épségben maradt szobájába. Hagyta, hogy leültesse, didergő testére pokrócot csavarjon. Csak percek múlva tért annyira magához, hogy észrevegye felesége megöregedett, ráncos arcbőrét, fáradt mozdulatait, amint törött bútorok forgácsát hajigálja a tűzre. A nagy, beomlott oldalú cserépkandalló előtt töredezett lapu dobkályha állt, füstölve és kevés meleget adva. A kályhán egy fazékban felismerhetetlen lé főtt. Olga gyönyörű hálószobájában a nagy hármas ablak törött üvege hólyagpapírral volt megragasztva. A franciaágy fölött kifeszített spárgán egy női blúz és egy kombiné száradt. A velencei tükör előtt a földön ócska utazókosárban a tüzelő: székláb, gerendaforgács, léc. A kínlódó vaskályha csövét a kandallóba vezették, de a ki-kicsapó koromtól így is feketésbarna minták rajzolódtak a krémszínű falra...

Rőmer doktor félig nyitott szemmel bóbiskolt a karosszékben, megivott egy bögre rettenetes füvekből kotyvasztott, cukortalan, langyos teát, és csak órák múlva eszmélt rá, hogy felesége szakadatlanul mesél, mesél, mesél valamit, aminek elejét se hallotta, közepét se értette.

- Meg fogja verni az Isten! Megveri! Meg fogja verni a gyerekében! Minden napjában! Ha van Isten, megveri! Alighogy téged elhurcoltak, angyalom, elmentem hozzá, térdeltem elébe, úgy könyörögtem, hogy hozasson ki a börtönből. Odaadtam neki a nyakláncomat, odaadtam neki a briliánsomat... mindent odaadtam... vérszemet kapott, még kért... azt mondtam, nincs. Erre másnap házkutatást tartott a Gestapo... feltúrtak mindent... londoni leveleket kerestek... Tatár jelentett fel... más nem jelenthetett fel... átkozott legyen... írtam neki! Még júniusban a téglagyárból... hogy visznek, hogy segítsen, de nem segített... örült, hogy mi megdöglünk, örült, hogy elpusztulunk... hogy beülhet a vagyonba... betelepedhet a villába... a zsidó szeretőjével... ó, bocsáss meg... nem akartalak megbántani... de nekik mindent lehetett... verje meg az Isten... nem, nem... az Isten nem tud semmit... én magam fogom... ezzel a tíz körmömmel kaparom ki a szemét, mert tönkretett, mert halálba hajszolt... beteg vagyok... tüdőbajom van...

És Olga sírt az ágyra borulva, hangos, rikácsoló sírással. Rőmer doktor nem érzett mást, csak fáradtságot és azt, hogy jó itt ülni, pattog a tűz, még egy csésze meleg ital kellene, és le kellene feküdni az ágyba, igazi ágyba, betakarózni fülig, úgy, mint gyerekkorában, és aludni...

Tatár váratlanul lépett be.

Lehet, hogy kopogtatott is, de egyikük sem hallotta. Egyszerre csak benn volt a szobában, mint az Opera süllyesztőjéből felbukkant rém vagy mint a népmesékben a halál. "Hívtál, jöttem."

Sovány volt, de rendes öltönyt és rendes felöltőt viselt. Kalap helyett orosz szőrmekucsma volt a fején. Egyik kezében egy kendővel letakart kosarat tartott, másik kezében, magasra feltartva és előrenyújtva, mint egy hadilobogót, egy üveg cseresznyebefőttet. Egy percig némán állt a szoba közepén Imperátor és Olga dermedt tekintetének mozdulatlan sugarában. Azután, mintha tükör előtt számtalanszor gyakorolta volna a jelenetet, egyenesen az ágyhoz lépett. Az ágy előtti asztalkára óvatosan letette a kosarat és mellé a cseresznyebefőttet. A kosárról kissé lecsúszott a konyharuha, látni engedett egy piros zománcfazekat és egy darab négyszögletes kenyeret és egy, nem sejthetni, milyen hosszú szál kolbász csücskét. A doktor és Olga szeme sugara tapadva követte Tatár lépteit, mint a fénycsóvába fogott ellenséges bombavetőt a légelhárító reflektorai. De Tatár kitört a sugarakból. Váratlan mozdulattal fordult meg, testével éppen a kosarat takarta el egy pillanatra, széttárta karját, és megállt a doktor előtt.

- Csak hogy megértem ezt a napot! Csak hogy viszontlátom önöket! Hány álmatlan éjszakám, mennyi rettegés múlott el! Drága doktor úr! Csak hogy együtt vannak! Ha tudná, mit álltam ki önökért! Kétszer hallgatott ki a Gestapo! Ugye, én megmondtam önnek, hogy óvakodjék Palánkaytól! Ugye, hányszor figyelmeztettem! És Karlsdorfer, az az álnok! Ott volt nála a pénz! Százezer pengőért kiadta volna önöket a Gestapo, és ő nem akarta kifizetni! Jaj, drága doktor úr, csak hogy megvannak! Van Isten, most már tudom, hogy van Isten!

Rőmer doktor megbabonázva nézte a félrecsúszott kosártakaró edényruhát. A piros zománcfazék csodálatos ételek emlékét idézte a szájában. Forró húsleves zamatát érezte, orra megtelt a képzelt illatok gyönyörével, remegni kezdett az orrcimpája, és kínlódva, hatalmasakat nyelt. Azután eltűnt a húsleveslátomás cérnavékony metélt tésztás és színes petrezselymes, sárgarépás képe, hogy bableves furakodjék a helyébe, zsíros, sötétbarna lével és a tarka bab drága kavicsai közül kiemelkedő, óriási csülökszirttel... ó... ha bableves volna a fazékban...

Rőmer doktor aléltan hallgatta Tatár kerepelését.

- Bosszút állok az önök szenvedéseiért... bosszút, ha addig élek is! Felkutatom azt a gaz nyilast... törvény elé viszem! Kérem, doktor úr, bízzék bennem, higgye el, hogy egyetlen készséges hívük megmaradt! Kérem, mondja, hogy bízik bennem!

Rőmerné a franciaágy szélén ült, alig egyméternyire a kosártól. Az asszony a cseresznyebefőttet nézte. Megpróbált máshová is nézni, az urára, Tatárra, megpróbált figyelni arra, amit a cégvezető mond, de a szavak úgy hullottak dobhártyájára, mintha borsót pergettek volna rajta. Nem értette a szavakat, mért minden más szó értelmetlen volt most számára, csak az nem, hogy "maguké a cseresznyebefőtt".

- Mondja, hogy bízik bennem, doktor úr... életemnek nincs más értelme, mint hogy hűségesen szolgáljam a vállalatot...

- Kérem... kedves barátom... parancsoljon, foglaljon helyet... köszönöm... a... nagyon köszönöm a hűségét...

- Ó, kérem, én csak... a legelemibb emberi kötelesség. Ilyen szörnyű viharok után... és ha nem sérteném meg önöket... egy kevés élelmet... mi is nagyon nélkülözünk, de az édesanyám majd mindennap küld egy kis ennivalót... ha megengedi, nagyságos asszonyom... egy kis bableves... talán meleg is még... parancsoljanak... és holnap visszajövök, ha doktor úr adna meghatalmazást, hogy megkezdjem a munkát... az irodában a tisztviselőket összehívni... a vagyonleltárt elkészíteni... a nyilas bűnösök ellen a bűnvádi feljelentést megtenni... addig, amíg doktor úr kissé erőre kap... és ha megengedi, a sógorom egyik barátját... kitűnő kőműves... még ma átküldöm a lakást rendbe hozni...

Rőmerné lassan kibontotta a kosarat. Háttal állt a két férfinak, és lecsavarta a vékony zsineget a befőttesüveg pergamenpapírjáról. A régimódi pergamenkupak hangosan zizegett, Rőmerné tetten ért tolvajként rezzent össze, de azért két ujjal kikapott egy félig száraz, szalicilízű cseresznyeszemet, és a gyönyörtől félájultan vette a szájába. Azután felemelte a fedőt a fazékról. Felhő csapott a magasba, a füst, korom és doh legyőzötten enyészett el a bableves diadalmas szagában. - Elkészítettem a meghatalmazást, doktor úr - mondta lágyan Tatár. - Szívvel-lélekkel az öné vagyok... parancsoljon... van nálam töltőtoll.

Tatár a zsebébe nyúlt, és elsápadt. Keze félúton megállt. Ezt az őrültséget! Mindent előre kiszámított gondosan, mint aki hajót visz az óceánon, és a töltőtollról megfeledkezett. Arról tudniillik, hogy a testes arany Parker Rőmer doktoré volt.

A rémülete azonban csak egy ezredmásodpercig tartott.

Keze most már remegés nélkül folytatta útját, kiemelte zsebéből a töltőtollal.

- Talán öröme telik benne, drága doktor úr... én megőriztem önnek... tessék, annak jeléül, hogy mindennap visszavártam: a töltőtolla!

És a doktor remegő, csontsovány ujjai ismerősen markolták a drága, megszokott töltőtollal. Mintha ott ülne az irodában, mintha teljhatalmúan intézné megint a gépgyár ügyeit. Szinte kéjes érzés fogta el, amikor ott látta szokott aláírását a fehér gépelt lapon: Meghatalmazom Tatár cégvezető urat...

Tatár olyan gyorsan tűnt el, ahogy jött.

S jelenésnek, káprázatnak hitte volna az ember, ha nem maradt volna ott a valóság a piros kockás konyharuha, a teli fazék bableves, a kenyér, hagyma, házikolbász és cseresznyebefőtt alakjában s a kosár alján gondosan odakészítve két tányér, két kanál, két bögre és Rőmer doktor kezében a töltőtoll.

Rőmerné az egyik tányér levest odavitte a doktornak.

- Ne edd gyorsan... még megbetegszel.

A doktor úgy kapott utána, hogy a léből a keze fejére loccsant. Szólni akart, de csak nyelt, nyelt fulladásig, rágás nélkül a sűrű levesből.

- Visszahozta a töltőtollat...

Az asszony a befőttet nézte.

- Visszahozta a töltőtollat... pedig sohasem tudtam volna meg, hogy nála van...

- Palánkay sötét csirkefogó volt mindig - mondta Olga -, a szeme se állt jól annak a nyilasnak.

- Japánul tanult... japánul.

- Tatár mindig hozott vajat, amikor nem lehetett szerezni, akkor is.

- Tatár aranyat ér a vállalatnál.

- Hűséges.

- Hűséges - mondta a doktor.

- Az ilyen embert meg kell becsülni.

- Palánkayt felakasztatom...

- El fogja küldeni a sógorát.

- Milyen sógorát? - riadt fel Rőmer.

- Hát Tatár... a sógorát, valami kőművest. Egy kis befőttet adhatok, mókusom?

- Még egy kis babot, ha volna.

Olga megsimogatta Rőmer doktor múmiafejét.

- Vigyázni kell a gyomrodra, drágám. Fekélyed van.

- Még egy kicsit.

- Köveket fogsz érezni a gyomrodban - mondta az asszony, de kettéosztotta a levest -, húsz éve nem ettél babot.

- Új életet fogunk kezdeni, Olga - mondta a doktor meghatottan, amikor kenyérbéllel kitörölgette a fazék aljáról is az utolsó csepp levest. - Boldogan fogunk élni... - és az evéstől elbágyadva, hátradőlt a karosszékben.

Olga mosogatatlanul visszatette a fazekat és tányérokat a kosárba.

- Sürgősen táviratoznunk kell Londonba - mondta, és az urára nézett... De a doktor aludt a karosszékben vértelen arccal, leesett állal, mintha semmi élet sem volna benne. Az asszony megállt a velencei tükör előtt. Egy villanásnyira olyannak látta magát, mint egy évvel ezelőtt; teltnek, frissen daueroltnak, ápoltnak. Azután riadtan látta meg a ráncokat, sápadt szájszélét és lázasan zavaros szemét, petyhüdt nyakát, és borzongva érezte a délutáni izzadt hőemelkedés közeledtét. "Új életet kezdünk?" - nézett szembe saját tükörképével. Azután visszament a kisasztalhoz. Arcán maszatosan csurgott a könny, és mohón felfalta az egész üveg befőttet.

Csuti Lóránt főmérnök a felszabadulás első éjszakáját Csizmáséknál, Homok Jani ágyában aludta végig. A Topolino sérülten állt a gyárudvaron, nagy szerencse, hogy egyáltalán megmaradt. Baracska felé még nagy harcok vannak, ha jó volna is az autó, járható volna is az út - nincs, ahová mehetne.

Csutinak minden tagja átfagyott. Kereken huszonnégy órát töltöttek Csizmás Janival, Homok Janival és Bodza Gábrissal a mozdonyon. Félelmes volt az éjszaka, fényszórók hasították az eget. S az éles fénycsóvák innen is, túlról is mintha csak őket keresték volna. És az éjszakánál is rettenetesebb volt a másnap, a borús, szürke ég, a csönd, az őrjítő várakozás. Mi lesz, hát nem mozdul a front? Az ócskavastelep a senki földjén volt, alig kétszáz méternyire a szovjet állásoktól. Aknatalálat, bombatalálat fenyegette minden irányból. És a vagonok. "Otthon maradhattam volna Baracskán... szükségszerű volt-e, hogy itt vagyok, hogy belekeveredtem?" "Szükségszerű" - adta is meg önmagának a választ, és társait nézte, a féllábú Csizmás Janit, a vállas Homok Janit, a csontos arcú Bodza Gábrist. "Ők nem is töprengenek ezen... nem, nem töprengenek. Védik, mentik a Rőmer-vagyont. A Rőmer-vagyont! Isten tudja, mit. A hazát mindig azok védik a leghívebben, akiknek nincs belőle semmijük." Szótlanul kuporogtak egymás mellett a mozdonyon, nehogy a hang árulójuk lehessen. Kegyetlen szél süvített, félelmes fúgákat zengett a vasdarabokon. Homok Jani közelebb húzódott hozzá, és pokrócot csavart a mérnök térdére... Azután hirtelen megdördültek az ágyúk, és Csuti vasdarabokra felkapaszkodva, meglepve látta, hogy a szovjet ágyúk nem a gyárat lövik, hanem mögé céloznak, a lövedékeket keresztülröpítik felette. Néhány órával később a gyár felől gépfegyverkattogás hallatszott, tüzek villantak, rettenetes ordítozás - és alig két óra múlva megmozdult a front, a német tüzérség elhallgatott, és a mezőn, mintha a semmiből bukkantak volna elő, fehér hóköpenyes orosz gyalogság emelkedett fel, és a látóhatár szélén didergő, apró házacskák közül lomha, sötét tankok gördültek elő. Még fel sem ocsúdtak izgatott meglepetésükből, amikor néhány géppisztolyos szovjet katona körülfogta őket, és Csuti inkább kíváncsian, mint félve, engedelmesen bandukolt közöttük. A kihallgatás rövid volt. Egy magas főhadnagyhoz vitték be őket egy földszintes munkásházba. Néhány perces beszélgetés, személyi adatok. Csuti Lóránt? Bodza Gábor? Csizmás János... az apja vasöntő... majd adunk kísérőt önöknek, tessék visszamenni a gyárba. "Hová?" - kérdezte ő. A tolmács - kerek képű, fiatal legény, a moszkvai egyetemen a magyar nyelv és irodalom hallgatója - megismételte: "Az üzembe tessék visszamenni. A Meszes utca környéke már szabad."

"Hát ennyi az egész?" - gondolta Csuti, amikor újra a Meszes utcában volt a gyárkapunál, és az iparvágányra éppen akkor hozta vissza a megrakott vagonokat a hűséges mozdony. "Ennyi az egész?" Azután a gyárkerítés tövében megpillantott egy fiatal vöröskatonát. Szőke hajjal, bajuszt talán még sosem érzett arccal, csodálkozó, kék szemmel, óvatos, kúszó mozdulattal közeledett a kerítéshez. Oldaláról kissé lecsúszott a kenyérzsák, szája félig nyitva, mintha most mondott volna egy szót... de a szó nem hallatszott, a mozdulat nem folytatódott, a nyitott szem nem látott. A halántékon egy pici vércsepp... és soha senki sem fogja megtudni, mi volt az utolsó kimondott szó, a csodálkozó kék szem utolsó pillantása, egy húszéves fiú búcsúzó gondolata idegen országban egy rácsos gyárkerítés előtt. Csuti odament, tenyerével lecsukta a kék szempárt, és zsebkendőjét a kihűlt arcra terítette.

A gyárban már hírmondó sem volt a németekből. A harcnak is kevés nyoma maradt, csak az irodaház ablakai törtek össze, és a gépműhely előtt tátongott két hatalmas bombakráter.

És Csuti főmérnök most egészen másnak látta a gyárat, mint bármikor ezelőtt. A kihűlt kémények, elhagyott műhelyek, dermedten álló, mozdulatlan gépek, a csend olyan volt, mintha halott óriás volna maga az üzem is. "Jöjjön már be, főmérnök úr" - unszolta a féllábú Csizmás Jani. És Csuti rádöbbent, hogy huszonöt év alatt egyszer sem járt még egyetlen munkáslakásban sem, elképzelni sem tudta, hogyan élnek, miről beszélgetnek otthon, vannak-e könyveik. Most zavartan, kényelmetlen érzéssel ment a két Jani után. Örült, hogy az öreg Csizmás és a beteg asszony aludt már, és ők hármasban a konyhaasztalnál ették meg a rántott levest. Örült a meleg ételnek, és amikor Homok Jani nem sokkal az evés után azt mondta, hogy "ide feküdjön le, főmérnök úr, az én ágyamba, mi ketten Janival majd elalszunk a kamrában azon a vaságyon" - már csak erőtlenül szabadkozott. A zománcos tűzhely még árasztott is egy kis meleget, a rosszul csukódó ajtaján pici, piros csík látszott: még parázs volt a hamu között. A kis fénycsík derengő világosságot vetett a konyhára, az idegen alakú bútorok, a kiállott izgalmak, a távoli ágyúzás, a nehéz, kockás dunyha, a szokatlan derékalj tehette, hogy Csuti álmában rohamra ment, és sárkánykígyókkal küszködött.

Délután még, amikor kihallgatáson voltak az orosz parancsnokságon, bármennyire tagadta önmaga előtt is, hősnek érezte magát. Mintha négyük közül ő hozta volna a legnagyobb áldozatot a mozdonyért, a megmentett gépekért... és íme, ott a tolmácstól tudta meg, hogyan menekültek meg az olvasztókemencék és a zománcozó, miért nem röpült levegőbe a gyár. Ki gondolta volna az öreg Csizmásról? Olyan soványka, alacsony, kevés szavú ember volt mindig. Az az ember, akinek odaadhat egy bonyolultabb munkát. "No, Csizmás bácsi, ugye, nem lesz baj" - de akinek a válaszát már meg se várta, mert hiszen mi mást mondhatott volna neki, mint azt, hogy "meglesz, főmérnök úr..." És ez a Csizmás a hatvan évével, fájó ízületeivel megtette azt, amit senki más nem vállalt. Amikor a németek javában rendezkedtek, amikor a vonatosztag gépfegyverrel szedte a túszokat, a felelősöket a mozdony eltűnéséért, az öreg Csizmás átment az oroszokhoz. Igaz, hogy nem ment egyedül, és nem is ő találta ki a dolgot, de mit kezdett volna Bodza Jóska, ha Csizmás bácsi nem ment volna? Bodza Jóska nemrég szerelt le, géplakatos, öt évvel idősebb az öccsénél, Gábrisnál. Nőtlen legény, pedig a lányok bomolnak érte, mert mindig mókázik. Az öreg Csizmás csak arcról ismerte, két szót se váltott vele életében, csodálkozott is, hogy a legnagyobb felfordulás és veszedelem idején állított be. "Nincsenek itthon a fiaim." "Nem is hozzájuk jöttem." "Hát?" "Csizmás bácsi, emlékszik maga az én apámra, ugye?" "No, fiam - mondta az öreg Csizmás -, neked is a legjobbkor jut eszedbe az öregedről beszélgetni" - és kimutatott a tárt ajtón a távoli tűzvészek és villanó fényű bombák felé. "De hát ülj csak le, ha kedved tartja, én innen úgyse megyek egy tapodtat se." De Bodza Jóska nem ült le. "Maguk együtt voltak az apámmal tizenkilencben, együtt bújtak a csendőrök elől is... hát most az ő kedvéért jöjjön velem." "Hova, te?" - pedig nagyon jól tudta. "Át." "Át?" - kérdezte újra lehelethalkan az öreg. "Oda."

"Mindjárt visszajövök, mama" - mondta feleségének az öreg Csizmás. "Menj a Kovácsevicsék pincéjébe, odamegyek érted." Azzal elindult megfontolt, nehéz léptekkel az udvaron át az öntöde felé. Úgy ismerte a gyárat, hogy behunyt szemmel is megtalált volna mindent, a zománcozókemencéket, az iparvasút rakodóját, az öntödében minden gödröt, a lakatosműhelyben minden satut, a nehéz vasajtókat és a csúszós lépcsőket, ismerte a darukról lelógó, rozsdás láncokat és a pöfögő gőzgépeket és a pincék, gépházak, kazánok, csövek szövevényét.

Nem is ment gyorsan, csak úgy, mintha anyagért menne át a szomszéd üzembe vagy valamit megkérdezni.

Félóra múlva ismét kijutottak a napvilágra, jóval túl a Meszes utcán. Bodza tudott valami keveset szlovákul és húsz-harminc szót oroszul is. Ennyi elég volt ahhoz, hogy bejussanak egy szovjet tiszt elé, és előadják a kérést: kíméljék meg a gyárat, kíméljék meg nyolcszáz ember kenyerét, a gépeket, az öntőkemencéket. Ők vállalják, hogy bevezetik a gyár közepébe a szovjet katonákat. "De a kéziharc nagy véráldozatot kíván, ezt önök is tudják" - mondta a tiszt. "Kérem, várjanak rám."

Egy óra sem telt el, és már indultak visszafelé. Hallgatagon és óvatos léptekkel, újra pincén át, csatornán át.

Éjféltájban nem volt náci a gyárban. A ceglédi úton fogoly fritzek karavánja masírozott. Szőke, csillagos sapkás fiúkat temettek a fagyos földbe. De a gyár már szabad volt, a Meszes utca szabad volt. Épségben maradt az öntöde, a zománcozó, a gépműhely. Épségben maradt a Rőmer család vagyona. Vissza lehetett már hozni a vastelepen elrejtett mozdonyt és a mezőn veszteglő, megrakott vagonokat. Épségben maradt a néhány üzemi lakás is, a tűzhely, az ágy, amelyben Csuti főmérnök átalhatta az első éjszakát...

Csuti hajnalban ébredt, percekig nem értette, hogy hol van. A dereka fájt. "Csak nem a vesém?... Megfáztam?" - rémüldözött. Azután az jutott eszébe, hogy vége, legalábbis számára vége a háborúnak, és ettől elfelejtette minden más baját. Kiugrott az ágyból, és derékig meztelenül szaladt ki az udvarra, megmosdott a gyári kút jeges vizében. Gyorsan mozgott, csapkodta a vizet, és kimelegedett, felfrissült tőle. "Húsz évet fiatalodtam" - érezte minden tagjában, és fütyörészett mosdás közben.

Keresztül kellett mennie a gyárudvaron, újra látta a bombakrátereket, eldobált fegyvert, törmeléket, meg temetetlen katonákat. Elszomorító volt a kép, de Csuti csak a tenni akarást érezte. Megtervezi, megszervezi a romeltakarítást, a gyár megindítását. Szinte futva ment be az irodaépületbe. A szobája ajtaja tárva volt, iratai szétdobálva, két ablaktábla betörve, a székek feldöntve, az íróasztal tetején egy fel nem robbant kézigránát. Csuti felszedett egy ív papírt a földről, és állva, nagykabátban jegyezni kezdett.

Először: a munkások összehívása hólabdamódszerrel, mindenki három másikat értesít. Csizmás és Homok Jani kezdik.

Másodszor: a gyár üzembe állításának feltételeit megvizsgálni. Áramszolgáltatás ideiglenesen a Ganz-Jendrassikkal.

Harmadszor: gépek, szerszámok, nyersanyagok és félkészáruk azonnali leltározása.

Negyedszer: készáruleltár készítése.

Ötödször: a romeltakarítás megszervezése.

Hatodszor: lévén a Meszes utca környéke közvetlenül a front első vonala mögött, a munka megindításához szükséges esetleges hatósági engedélyek megszerzése.

Csuti ismételten átnézte a jegyzeteket. No persze, kell egy hetedik pont is: megrendeléseket szerezni. Bárha nem is kérdés, hogy répavágókat, ekéket, boronákat el tudnának adni a szomszéd községek parasztjainak. Persze sürgősen pénzt kell szerezni, munkabért fizetni.

Elhatározta, hogy még egy példányban leírja a tennivalókat, és Homok Janit szólítja fel, hogy szervezze meg a munkások összehívását. Akkor jutott először eszébe, hogy hátha a munkások nem fognak engedelmeskedni. Hátha azt fogják mondani, hogy... És Csuti lelkesedése egyszerre bizonytalan, szorongó érzéssé vált. Ő itt nekiáll a hideg, romos, üres irodában, terveket készít, rendszabályokat ír, elő, amihez nincs is joga, és a végrehajtás... nos, ahhoz pedig hatalma nincs.

Csuti a törött ablakhoz ment, a gyárudvart nézte. Közvetlenül az irodaépület ablakai alatt gyepes virágágyak és kavicsos utak. Két méterrel odább már rendetlenül széthányt téglák és vasdarabok. Az irodaépület oldala világossárgára festett, vadszőlővel befuttatott, barátságos fal. A műhelyek szürke és rosszkedvű, lomha óriások, de óriások. S Csutinak most eszébe jutott a bélyegzőóra körüli vihar. Az, hogy az órát a munkások Csutinak nevezték. Nem emlékezett ugyan rá, hogy ezen kívül lett volna még összetűzése a munkásokkal, de barátságos emléke sem volt egyetlenegy se. Hacsak az utolsó hetek eseményeit nem számítja. De az áruelrejtés, a mozdony megmentése kivételes állapot. Ha most megfordul minden, és az eddig lefojtott akarat parancsol majd, és az ő tettei megméretnek, vajon könnyűnek találtatnak-e?

De a gyárudvaron nem mozdult semmi.

Csuti zsebre vágta a jegyzeteit, és elgondolkozva ment ki az irodából. Céltalanul járkált az épületek között. A gépműhely előtt egy pillanatra megállt. Mintha odabentről zajt hallott volna. De nem. Csak a szél süvített a betört ablakokon át, és távolról morajlott az ágyúdörgés. Az öntödénél újra zajt hallott. De ez már nem lehetett tévedés. Csuti füle a harci lárma és szélvihar közül kiérezte a rég nem hallott muzsikát: itt valahol vasat vernek.

Belépett az öntödébe. A hideg kemencék, a homály, a törött formaszekrények, az álló, lelógó láncú daru szinte félelmes volt: Csuti elment az üzemiroda üvegkalickája előtt, megkerülte a formázóhomok-kupacokat. A földbe vájt lyukaknál négy ember dolgozott. Az öreg Csizmás, egy Papp István nevezetű formázó és két fiatal, akiknek Csuti a nevét se tudta. Amikor a mérnököt meglátták, megálltak és köszöntek. Ugyanúgy, mint bármikor máskor, de mégsem ugyanúgy. Csuti nem tudta volna megmondani, mi változott benne. A négy ember a formaszekrényeket válogatta, külön rakta a törötteket, külön a hibátlanokat. A letisztítatlan öntvényeket is kiszedték a földből, és egy halomba rakták. Hétköznapi jelenet volt, és Csuti mégis valami különöset érzett benne, valami egészen szokatlant. Hát persze. Ezek az emberek most nem kaptak utasítást erre a munkára. Nem mondta meg nekik senki, hogy ha megcsinálják, ennyi és ennyi órabért vagy darabbért kapnak érte. Nem állt művezető a nyakukon, nem ellenőrizte a munkájukat senki. Csöndben, magától értődően jöttek be, hogy a munkát elkezdjék. Igen... igen, pontosan úgy, mint a házigazdák.

Az öreg Csizmás a szótlan főmérnökhöz fordult, és kicsit magyarázóan mondta:

- Bejöttünk, főmérnök úr... mert hát... csak megmaradtunk, és valakinek el kell kezdeni a munkát.

- Megmaradtunk - mondta az öreg Papp István is, akinek soha még két szavát se hallotta Csuti. - Mert olyan a szegény ember, főmérnök úr, mint a kövirózsa, ha nincs víz, ha nincs só, azért csak megmarad, megkapaszkodik a sziklakőben is.

"Sempervivum" - jutott eszébe Csutinak a kövirózsa latin neve. "Sempervivum - örökké élő." És beleborzongott, úgy, mint amikor tizenkét éves korában egy torokfájós estén egyedül maradt otthon, és a gyönyörűségtől reszketve és borzongva olvasott Dugovics Titusz önfeláldozásáról.

A krumplival teli vagon a Körúton állt a mozi előtti villamosvágányon. Ütött-kopott vasúti kocsi volt, egyik oldalán deszkákkal foltozva az akna vágta rés. A krumplihegy tetején pokrócokba és kabátokba bugyolálva, összebújva, egymást melegítve gubbasztott a héttagú őrség. Este tolatták ide a vagont a Nyugatiról, de csak reggel kezdhetik a kiosztást, addig vigyázni kell a drága kincsre, mint a szemük világára.

Ágnes meggémberedett tagokkal figyeli az éjszakát.

Budapesten véget értek a harcok. De távoli fények villannak a budai oldal fölött, tompán dörögnek az ágyúk, az égen vijjogva és berregve repülőgépek rohannak. S a házak sötét ölében nyöszörögve alszanak az emberek. Ha alszanak.

Ágnes nézi a Körút kiégett házait, és azon töpreng, hogy mit csinálnak, mit gondolnak, mit éreznek az emberek. "Az emberiség" elvont dolog volt eddig előtte, és mint ahogy nem szoktunk azon gondolkozni, hogy a Duna hányféle vízcseppből keletkezik, és újul mindennap, és ha azt mondjuk, "igazság", nem gondoljuk végig a törvények, rendeletek, ítéletek millióit.

A címet és cédulát, amit a kerületi pártszervezetben adtak, a ruhája zsebében - helyesebben Karcsi nadrágjának zsebében őrizte, és napok múlva vette csak elő. A Tiborral való találkozás után napokig nem találta a helyét. Aludt, vagy éhesen, céltalanul kóborolt az utcán. Az irodába is bement, de ott minden ugyanolyan elhagyott és elhanyagolt volt, mint amikor először ott járt, csak éppen Palánkay vezérigazgató úr parancsa nem fityegett az ajtón. Kincsesékhez, a keresztanyjához is elment, sokórás gyaloglás után kimerülten és reményt vesztetten dörömbölt a bezárt, lelakatolt kapun. Dolgozni akart, és tehetetlen volt, barátot és ismerőst keresett, és egyedül volt, Katihoz is elszaladt egyszer, de csak András nénit találta otthon. "Ó, Ágneském, ők kora hajnaltól késő estig szaladgálnak... de te maradj egy kicsit nálam. Nézd, málét sütöttem..."

"Valamihez kezdek" - gondolta Ágnes, és hirtelen elhatározással elment megkeresni a MADISZ-t.

A MADISZ "kerületi székháza" egy félig romos, kétemeletes bérház földszintjén volt a néhai Turul Vadásztársaság összes termeiben.

Az összes helyiség: a volt étterem, a kártyaszoba, a biliárdszoba, a ruhatár és az iroda, amelynek ajtaján még most is lófő Ottházy Sebő tb. titkár neve díszlett.

Amikor Ágnes a tárt ajtón belépett a Turul Vadásztársaság előszobájába, vödrökkel és felmosórongyokkal buzgólkodó fiúkat és lányokat látott.

- Jó napot kívánok, a vezetőt keresem.

- Hosszút? Tessék, benn van a titkárságon.

Ágnes óvatosan keresztülvergődött a víztócsákon és törmelékkupacokon, majd udvariasan kopogtatott a "tb. titkár" ajtaján.

- Mássz be - harsogta valaki.

A titkári szoba közepén zöld posztós íróasztalnál magas, fekete hajú, fekete szemű fiatalember állt, és barátságosan intett a belépőnek:

- Gyere csak, nézd... ugye, jó lesz? - és rámutatott egy frissen üvegezett ablakkeretre. - Életemben először üvegeztem. Na?

- Ablak - mondta Ágnes áhítattal. - Üvegablak.

- Persze. Az ember nem is hinné, mennyivel jobb, mint a deszka. Átereszti a fényt... hőszigetelő... szép függönyt lehet horgolni elé... éltem már vagy három évtizedet, de csak most tanultam meg nagyra becsülni... Különben, kit keresel?

- A vezetőt... azt mondták...

- Tessék, parancsolj, én vagyok a titkár. Őszi Bálint a nevem.

- Őszi Bálint? Ezért volt olyan ismerős... hiszen mi már találkoztunk - kiáltott fel Ágnes.

- Ugyan, hol? - csodálkozott a fiatalember.

- Decemberben... kávét adott... elkísért a Vas utcába.

Őszi Bálint röstelkedő mozdulatot tett. - Nem emlékszem semmiféle kávéra, se Vas utcára, különben is annyi mindent csinált "akkor az ember... Az a fontos, hogy most itt vagy. Közénk állsz? - és vidáman csillant a szeme.

- Hát persze - felelte Ágnes is jókedvűen. Egyszerre megtetszett neki a MADISZ, ahol Őszi Bálint titkár felgyűrt pulóverben ablakot üvegez.

Erélyesen kopogtattak, és választ sem várva, már nyitotta is az ajtót - András Kati.

- Hát te?

- Hát te?

- Hogy kerülsz ide?

- Te hogy kerülsz ide?

- Kati a szervező titkárunk - mondta Őszi Bálint. - Nekem pedig iskolás kori barátnőm...

- Ágnes pedig új tagunk, most kért munkát.

- Mi a foglalkozásod? - kérdezte Őszi Bálint.

- Főkönyvelő vagyok.

- Óriási, úgysincs gazdasági szakemberünk. Majd te megszervezed az anyagellátást.

- És mit kell csinálnom?

- Például egy vagon krumplit szerezni.

- Egy vagon krumplit???

- Minden kerületben a MADISZ osztja ki a krumplit. Az ember elmegy az élelmezési kormánybiztos elvtárshoz, és kér kiosztásra egy vagon krumplit. A vagonban tízezer kiló van, úgy tudom, ezt nyolcezer pengőért kell kiárusítani. És nem kell mindent visszafizetni a kormánybiztosságnak, jutalmul pár száz pengő a mienk, megvan a pénz a helyiségek rendbe hozására, könyvtárra, tangóharmonikára, színdarabra, mit tudom én, mi mindenre. Nem egyszerű?

- De...

- Kapsz tőlünk egy levelet. Jó?

- Jó - felelte bizonytalanul Ágnes. - És hol találom a kormánybiztost?

- Próbáld meg megkérdezni a Tisza Kálmán téren, ott van az MKP központja, ott tudni fogják. A kormánybiztos is kommunista.

Ágnes zsebében a megbízólevéllel elindult a Tisza Kálmán térre. A Városi Színházzal majdnem szemben az egyik ütött-kopott háromemeletes bérházból egy csoport lépett ki. Sapkás, kucsmás, viharkabátos férfiak, meg-megálltak, vitatkoztak valamin a hideg szélben. Ágnes megszólította az egyiket.

- A kommunista pártból kellene valakivel beszélnem.

A férfi hátrafordult, kucsmáját feljebb tolta a füléről.

- Tessék.

- Ezt a levelet... meg kell keresnem a kormánybiztost.

- Várjon csak - felelte nyugodtan a férfi, és a levelet előrenyújtotta az embergyűrű közepébe. Vállas, szemüveges férfi állt a gyűrű közepén, belenézett a levélbe.

- Kié ez?

- Az enyém! - kiáltotta Ágnes, és a gyűrű most szétnyílt, úgyhogy jól láthatta a bőrkabátos, magas férfit.

- Egy vagon krumplit szeretne a MADISZ, az élelmezési kormánybiztossal kell beszélnem.

- Én vagyok az.

- Ó... és mikor fogadhatna, hogy elintézzük?

- Itt. Most. Tessék.

- Mit kell csinálnunk?

- Már rá is írtam a levélre. Ezzel elmennek a Nyugatiba. A vagont megkapják, a krumplit kiosztják, egészséggel elfogyasztják, és a pénzt leadják a kormánybiztosságon. Más probléma nincs?

- N... nincs...

- Hát akkor jó egészséget.

A férfiak nevettek, és folytatták a beszélgetést. Ágnes pedig hitetlenül nézte a saját levelükre írt vagonszámot. No, ha erre valaki ad egy vagon krumplit!

Ágnes, Magyar Sanyi és Csorba Jóska ment ki a pályaudvarra.

Az állomásfőnöknél éppen műszaki megbeszélés volt. Egy két méter hosszú szemüveges vasutastiszt felállt az ütött-kopott íróasztal mellől, azt mondta, tessék, ott a negyedik vágányon áll a 081.614-es vagon, az a maguké. A tolatást majd Sajtos bácsi elintézi. Ott találják, ni, arrafelé, ahol olyan sokan vannak... A pontos útbaigazítás után félóra alatt meg is találták Sajtos bácsit, aki azonnal intézkedett, és egy rozoga gőzmasina segítségével késő délutánra eljutott a krumplival teli vagon ide a Körút közepére. Csorba Jóska és Magyar Sanyi a vagonnál maradt vigyázni. Ágnes berontott a Madiszba.

- Gyerekek, megvan a krumpli!

Őszi Bálint éppen a takarítórészlegnél dolgozott. A jó hír hallatára lecsapta a padlósúroló kefét, és elragadtatva kiáltotta:

- Ugye, megmondtam, hogy eszményi GH-felelős leszel. Bátran kell megbízást adni az embereknek. A krumplit persze csak reggel tudjuk szétosztani, addig vigyázni kell rá. Vagy egy fél tucat derék ember kerestetik az őrségbe. Magam leszek az egyik.

- Én a második - felelte Ágnes.

- Itt van Berény, mindig serény! - jelentkezett egy vörös hajú, mulatságosan pisze orrú fiú, aki éppen egy vödör vizet hozott a súroláshoz.

- Csorba Jóska és Magyar Sanyi is.

- No, akkor még valakit... Kati, te is jönni akarsz? Pintér Miklós, az jó lesz. A többiek menjenek haza.

Hárman is erősködtek, hogy ők is jönnek, de Őszi Bálint aludni zavarta őket.

- Inkább gyertek ki kora reggel segédcsapatnak. Szükség lesz rátok.

Így kerültek ők össze, heten, a nyitott krumplisvagonban. Pokrócokat kerítettek, összebújtak, így is fáztak, és kicsit féltek is a távoli robbanásoktól és a berregő repülőgépektől, de azért jókedvűen beszélgettek, és nagyon büszkék voltak fontos feladatukra.

Ágnes kábult is volt, sok volt a mai nap élménye. Nem aludt el, de nem is volt egészen ébren, és társai vitatkozásából csak néha értette meg a mondatokat.

Olyan kevéssé ismeri még társait, hogy a hangjukat is eltéveszti. A legmélyebb, szinte dörmögő hangon Magyar Sanyi beszél. Róla mindössze annyit tud, hogy lakatossegéd volt egy kis műhelyben, negyvennégy októberében vitték katonának, megszökött, januárban Szolnoknál jelentkezett a demokratikus hadseregbe, de nem vették be, mert foltot találtak a tüdején. Csorba Jóska hangja vékony, szinte gyerekes, pedig már huszonöt éves. A többiek varázslónak becézik, mert keze alól megifjodva kerül ki a törött polc, rozoga szék. Csorba Jóska rajzolt táblát a faliújsághoz, ő meszelte ki az irodát. Különben mintaasztalos a MÁVAG-ban, szerelmes a szakmájába. Amikor a Nyugatiba mentek a krumpliért, egész úton a mintaasztalosmunkát dicsérte Ágnesnek. Hogy milyen csodálatos dolog megeleveníteni azt, ami a műszaki rajzon van, hogy milyen gyönyörű egy olyan öntőminta, kékre, rózsaszínre, okkersárgára befestve. Hogy milyen nagy öröm, amikor a darabokat összeilleszti, és minden kicsi rész milliméter pontosan a helyére kerül. A zsebéből elő is kotort egy faramuci szerkezetecskét. Kívülről sima, kocka alakú doboznak látszott. Csorba Jóska valamit megnyomott rajta, a doboz száz részre hullott szét. "Rakjátok össze" - biztatta Jóska Ágnest is, Magyar Sanyit is, de azok hiába próbálgatták, forgatták, nem sikerült. Jóska nevetett, pillanatok alatt egybeillesztette a fadarabkákat... Pintér Miklós szemüveges, barna hajú, fehér bőrű fiatalember, bölcsészhallgató. Két hete jár fel a Madiszba, mindenkit magáz, és mindenkinek üzletet ajánl. Töltőtollat hoz ennivalóért, Yolland-szótárt ad lisztért. Magyar Sanyinak karórát ajánlott, Sanyi méregbe jött, azt akarta, hogy Pintért tiltsák ki a Madiszból. Őszi Bálint hallani sem akart erről. "Pintért figyelmeztetni kell, hogy nem engedünk üzletezést. De kitiltani? Hiszen minden munkában részt vesz, értelmes, nevelhető fickó. Honnan akarsz pár nappal a fasiszták leverése után forradalmár fiatalságot előkeríteni? Pintér igazán nem a legrosszabb. A mi dolgunk és a mi felelősségünk, hogy ki lesz belőle." "Inkább legyen tíz tagja a Madisznak, de azok ne akármilyenek legyenek." "Nem. Tíz- és százezer tagja legyen a Madisznak, öregem, aki építeni akar, tanulni akar, aki békét akar, aki szembefordult a fasizmussal, annak mindnek itt a helye." "Na, edd meg a Pintéredet" - morogta Magyar Sanyi, és amennyire tőle telt, kerülte Pintér Miklóst. Berény Karcsit sem szerette, de ennek személyes oka volt. Berény ugyanis úgy került a Madiszba, hogy még január végén talált egy hordót egy Klauzál utcai ház udvarán, színültig tele lekvárral. A lekvár eredetileg a szomszédos konzervraktár tulajdona volt, de a raktárt és a házat bombatalálat érte, a lakók a tűzből, robbanásból kimenekültek, a hordó maradt. Berény a felfedezés első örömében barátjához, Sipos Kálmánhoz rohant. Sipos akkor már Madisz-tag volt, és jelentette Őszi Bálintnak a kincset. "Gondoltuk, minek nekünk ennyi lekvár, hadd jusson a Madisznak." Bálint Magyar Sanyit bízta meg, hogy menjen el, nézze meg a lekvárt.

Sanyi gondosan járt el. A szomszéd házak lakóit ismételten megkérdezte, mit tudnak a lekvár gazdáiról. Ezután szólt Berénynek, hogy várjon rá, elmegy kiskocsit szerezni. Magyar Sanyi a Thék Endre utcában lakott, jó órás gyaloglással ért csak haza. A kiskocsit azonban Magyar néni éppen kölcsönadta valakinek - lévén az embererővel vontatott targonca az egyetlen közlekedési és teherszállító eszköz ezekben a hónapokban Budapesten. Sanyi tehát nekivágott a városnak kiskocsit kölcsönkérni. Ahány barát, ahány ismerős csak lakott a Práter utcában és a Kálvária téren, oda mindhez bekopogtatott. Egyre jobban rohant, egyre több nyugtalansággal gondolt a lekvár hírére a Madiszba üveggel és csöbrökkel gyülekező, éhes gyerekekre és szegény Berényre, aki áll a hordó mellett, és várja őt. Csakhogy Berény nem várta. Talán ugyanabban a pillanatban, amikor Magyar Sanyi "Becsületszavamra, még ma este visszahozom"-ra kölcsönkapta keresztapjától a targoncát (a Boráros téren!) - Berény Karcsi úgy döntött, hogy nem vár tovább. Végül is minek a hordóhoz kiskocsi? Azért hordó a hordó, hogy guruljon. Amíg az ügyetlen Sanyi lihegve húzza valahol azt a vacak kiskocsit - ő elegánsan megérkezik a Madiszba, övé a dicsőség, ünneplés, elismerés. - Az első lépéseket siker koronázta. A hordó engedelmesen az oldalára dőlt, nagyot huppant, kicsit reccsent is, majd megindult egy buckán lefelé ki az utcára. Karcsi elégedetten taszigálta a hatalmas hordót. "Lehet benne vagy száz kiló" - gondolta. A többi villámgyorsan következett. Lehet, hogy a hordó az első oldalra döntéskor megrepedt már. Az is lehet, hogy akkor történt a baj, amikor a vasdarabokon gurult keresztül. Berény Karcsi csak annyit látott, hogy a hordó megáll, pedig minden fizikai törvény szerint tovább kellene mennie, mert a törmelékhalmaz lefelé lejt. Nagyot lökött hát rajta. A hordó valóban továbbgurult, Berény Karcsi talpa alól azonban kifutott a föld, kétségbeesetten a levegőbe kapott, majd hasra esett, bele egy óriási lekvárkupacba. Ugyanis a hordó abroncsai meglazultak, néhány donga szétesett, s a lekvár nagy része ott maradt a hullák, romok, repeszdarabok borította Klauzál utca közepén. Amikor Magyar Sanyi megérkezett a targoncával, a hordó már nem volt sehol - a környék lakói szétverték, és elvitték tüzelőnek. A lekvárt lábasokkal, merőkanállal felszedték. Csak Berény Karcsit hagyták ott, aki a testére ragadt lekváros ruhában úgy ült egy törött gerendán, mint maga a bánat. A Madiszig együtt vonszolták a kiskocsit. Magyar Sanyi egyetlen szemrehányó szót sem mondott, de az elkeseredett Berénynek egész úton járt a szája. "Mért várattál egész nap? Azt hiszed, kibírja az ember ebben a kutya hidegben. És éhes is voltam. Különben is hogy lehetett ilyen nehéz kocsit hozni, hiszen ebbe belegebedünk... miért nem hoztál mindjárt egy társzekeret." A Madisz előtt Sanyi megállt. "Berény, te menj haza mosakodni. Mit mondjak a többieknek, a legközelebbi lekvároshordó mikorra várható?" Berény vérvörös lett, és köszönés nélkül sarkon fordult... Másnap Berény bocsánatot kért, de hát barátság ebből már nem lesz. Most még a pokrócok alatt is úgy ülnek, hogy Berény és Pintér egymás mellett - Magyar Sanyi a vagon legtávolabbi végében.

- Először is meg kell alakítani a városrendezési bizottságot - mondja a szemüveges Pintér olyan hangon, mintha legalábbis építésügyi kormánybiztos volna. - Itt az alkalom, hogy Budapest elrontott építkezését helyrehozzuk. A rengeteg romház helyén széles utakat, tereket... a téglát, faanyagot fel lehet használni. Pesterzsébet lebombázott házsorai helyére modern, hatalmas palotákat... A Szabadság téren le kell bontani az ormótlan, üveglábú házat. Tudjátok azt, amelyik a Nemzeti Bankkal szemben van... és a Körúton a stílustalan századvégi bérkaszárnyák helyébe...

- A férfiak és nők egyenjogúsága elsősorban bérkérdés. Egyenlő munkáért egyenlő bért.

- Nem igaz. Az egyenjogúság a tantervvel kezdődik már az első elemiben. Amíg a lányoknál női kézimunka van, hímzés, azsúrozás, de amikor kikerülnek az iskolából, nem tudnak egy szöget beverni, hogyan legyenek jó műszerészek vagy éppen elektromérnökök? A fiúk pedig barkácsolnak, lombfűrészcinek, de nem tudnak harisnyát stoppolni, persze hogy aztán a feleségüktől fogják megkívánni.

- A cserkészfiúk is tudtak stoppolni és főzni...

- Legszívesebben a klasszikus építészeket követném. Ion és korinthoszi oszlopokat...

- Egyelőre jó, ha sima konyhákat és fürdőszobákat építhetünk korinthoszi oszlopok és reneszánsz paloták helyett - hallotta Ágnes Őszi Bálint komoly hangját. Ő maga a világért sem mert volna beleszólni a vitába, úgy tűnt, mintha mindazok, akik itt ültek körülötte, milliószor jobban kiismernék magukat a megváltozott világban, mint ő. Mindegyiknek kialakult terve, programja és véleménye volt.

- Én pilótának jelentkezem. A repülésé a jövő - hallotta Berény Karcsi lelkendező szavát. - Húsz év múlva eltűnnek a vasutak...

- Az ám, tíztonnás vagonok a levegőben. Nem szeretnék alattuk sétálni...

- A demokratikus köztársaság csak a keret. Attól függ, milyen tartalommal töltjük meg...

- Az embereket arra is meg kell tanítani, hogy jogaikkal élni tudjanak.

Hatalmas fény világította meg az eget, és valahol akkorát robbant a becsapódó bomba, hogy gurulni kezdett a krumplihegy.

- A várban a Mátyás-korabeli palotát kell újjáépíteni... s a pesti utcákon emléktáblákkal megjelölni minden történelmi nevezetességet. Márványtáblát a Pilvax-kávéházra, a kiskocsmákra, ahol Krúdy vacsorázott.

- És ide a mozi elé egy szobrot: itt őrizte a hős lelkű Pintér a krumplit. Nem?

- És majd ha elszállsz fölötte a repülőgéppel, akkor tisztelgő köröket írsz le.

- Törvénybe kell iktatni a nyolcórás munkaidőt...

- Először földreform. Másodszor az Alföld fásítása...

Ágnes mindebből már csak félszavakat hallott, feje előrecsuklott.

- Nem szabad elaludni - hallotta Őszi Bálint hangját. - Vigyázzatok, ne aludjatok el, megfagyhatunk. Inkább veszekedjetek tovább a nők egyenjogúságán és a rakétarepülésen.

De a vita egyre lanyhult.

Az őrség tagjai összebújtak, dörzsölték kezüket, lábukat, mégis úgy fáztak, hogy azt hitték, sosem virrad reggel. Hol egyikük, hol másikuk riadt arra, hogy a szomszédja rázza. "Vigyázz, ne aludj."

Köddel, havas esővel kezdődött az új nap.

Mire a derengésben a házak körvonalait kivehettek, már felébredtek a környék lakói is. Szatyrokkal, kosarakkal felszerelve jöttek az asszonyok, gyerekek, férfiak, öregek. Az egész környék tudta már, hogy krumplit osztanak. Rongyos, éhes csődület támadt, gyűltek, gyűltek, özönlöttek a romos pincékből.

Berény Karcsi aggodalmas képpel mustrálgatta az egyre szaporodó sokaságot.

- Mondd, Bálint, mikor tölthetjük meg a zacskókat?

- Miféle zacskókat? - csodálkozott Őszi.

- Húsz zacskót hoztunk... a legaktívabb Madisz-tagok számára.

- Nem értem.

- Hát hogy nekik ne kelljen a krumpliért sorba állni.

- Hogy képzeled? - csattant fel Őszi. - A krumplit a kerület lakói kapják, nem a Madisz-vezetők.

- Mi is a kerület lakói vagyunk. Azért, mert dolgozunk, még kaphatunk belőle mi is annyit, mint más.

- Ha marad.

- És ha nem marad?

- Akkor nem marad.

- Bálint, én mondtam Karcsinak, hogy szaladjon haza, és szedjen össze zacskókat, szatyrokat - szólt Csorba Jóska.

- Elég rosszul tetted.

- Ha nem dolgoznánk a Madiszban, ha nem fagyoskodnánk őrségben, akkor megkapnánk az öt kiló krumplit.

- Akkor meg.

- Szóval aki megszerzi a krumplit, aki dolgozik vele, az ne kapjon.

- Magadnak szerezted?

- Nem, de...

- Értsd meg, Jóska, a soronkívüliség korrupció.

- Ahogy gondoljátok - sóhajtott Berény Karcsi. - De minálunk otthon olyan botrány lesz... A mama jajgatott, veszekedett, hogy hová megyek éjszaka, amikor tilos kinn járkálni, és az utcán folyton "segítség, patruj"-t kiáltoznak. Csak azzal tudtam lecsillapítani, hogy krumplit hozok. Most hogyan állítsak be üres kézzel?

- Ha tetszik, fogj egy szatyort, és állj be a sorba, amikor te következel, te is kapsz, de akkor nem vehetsz részt a munkában. Pult alól nem mérünk ki semmit.

Berény Karcsi bánatosan morgott valamit, de nem mozdult.

Kati, Ágnes, Pintér Miklós, Magyar Sanyi kedvetlenül hallgatták a vitát. Hiszen igaza van Bálintnak, igaza van. De akármelyik naplopó, seftelő, batyuzó beállhat krumpliért, beállítja az egész pereputtyát, és összeszed húsz vagy harminc kilót is, ők meg ne vihessenek haza két szemet sem. Mert hogy nem fog maradni ebből a krumpliból egy deka sem, annyi szent. Csak körül kell nézni, hogy nő, dagad a tömeg.

- Rendben van, Bálint, de a rohammunkáscsoportnak vinni kell a krumpliból. Tizenketten mentek ki ma reggel az összekötő vasúti hídhoz. Nekik le kell mérnünk öt-öt kilót.

- Értsd meg, nem lehet itt méregetni, amint hozzányúltok a mázsához, meg kell kezdeni az osztást.

- Benned nincs semmi emberség - mondta ingerülten Csorba Jóska. - Miért nem lehet méregetni? Azért, mert titkár vagy, nem intézhetsz el mindent hatalmi szóval. Én azt javasolom, hogy még mielőtt megkezdenénk a kiosztást, igenis, töltsük meg a húsz zacskót krumplival, és a húsz csomagot tegyük külön zsákba.

- Ellenzem.

- Mellette szavazok - mondta komoran Magyar Sanyi.

- Én is - emelte fel a kezét Berény.

- Én is - szóltak a többiek. Ágnes csak két szem krumplira vágyott, két darabra, amit megsüthetne, és forrón megehetne, de erre a két szemre úgy áhítozott, hogy talán meghalna, ha nem jutna neki.

- Döntöttetek - mondta Őszi Bálint. - Könnyelműen, meggondolatlanul, de döntöttetek.

- Ej, ne papolj. Vállalom a felelősséget - mondta mérgesen Csorba Jóska. - Gyerünk azokkal a zacskókkal.

Szürkén, fátyolon át napfény csillant. Az eső elállt, lassan kivehetővé váltak az arcok. Ágnes a vagon peremébe kapaszkodott, úgy nézte a tömeget. Tágra nyílt, izzó szemek, keskeny, vértelen ajkak, az éhség és szenvedés eleven szobrai. Asszonyok apró gyerekeket öleltek magukhoz. Szótlanul, türelmesen álltak, tülekedés és zúgolódás nélkül. Olyan hihetetlen volt, hogy krumplit fognak osztani. Magyar Sanyi felállt a krumplihegy tetejére. Tenyeréből szócsövet formált, és harsányan kiáltotta:

- Figyelem, kedves barátaim! Mindenki készítse ki apróban a pénzt. Öt kiló krumplit kap érte. A pénzt tessék majd ebbe a ládába bedobni és utána sorrendbe a mázsához lépni. Egy kicsit várni kell még a kiosztással, mert még nincs elég világos.

- Elég világos van - hangzott innen is, onnan is.

- Egy negyedóra türelmet kérünk.

- Fázunk.

- Mit tolakszik...

- Furakodnak...

- Gyerünk, kezdjék már.

Az előbb még olyan nyugodt és fegyelmezett tábor megmozdult.

- Tessék sorjában... úgy, ahogy jöttek.

- Na, gyerünk.

A vagon tetején Berény Karcsi, Ágnes és Kati villámgyorsan mérték az öt kiló krumplikat a szatyrokba és zacskókba. A tömeg most már egészen közelről fogta körül a vagont. Nem lehetett látni, hol a sorelső, hol kezdődik, hol végződik a tömeg.

- Tessék valamilyen rendet tartani, az jöjjön előre, aki elsőnek jött - kiáltotta kétségbeesetten Magyar Sanyi.

- Kezdjék el... hajnal óta itt vagyunk.

- Máris kezdjük! - kiáltott Őszi Bálint. Leugrott a vagonról, kezébe vette a "kasszát", egy jókora fadobozt. Abban a pillanatban marékszámra hullott a dobozba az egy- és kétpengős.

- Kérem... kérem a krumplit... én dobtam a pénzt... én dobtam a pénzt.

A krumplihegyen Csorba Jóska lihegve és verejtékezve mérte az öt kilókat. Magyar Sanyi a vagon szélérc állt, felvette a kosarakat, szatyrokat, Berény Karcsi pedig leadta megtöltve. Kimelegedve, kapkodva dolgoztak. Ágnes, Kati és Pintér Miklós mindig ott erősítették a frontot, ahol a legnagyobb volt a baj. Hol Őszi Bálintnak segítettek pénzt szedni, hol Csorba Jóskának adogatták a krumplit, hogy gyorsabban menjen a mérés.

A rend így is felbomlott.

Ágnes riadtan vette észre, hogy az elégedetlen zúgás nő.

- A krumplit... odaadtam a pénzt - kiáltott egy asszony. - Igen, magának adtam oda... gyerünk a krumplival... én is fizettem már... én is...

- Ne dobálják a pénzt, tartsunk rendet.

- Az ott az enyém.

- Az nem a magáé.

- De igen, adja ide nekem, az az én szatyrom.

Kati felháborodva kiáltotta vissza. - Dehogy a magáé... hiszen ott van a teli szatyor a másik kezében.

Csorba Jóska megtörölte izzadt arcát, és dühösen szólt Pintérnek:

- Miért nem teszitek el az útból a Madisz-csomagokat? Még a végén elviszik.

Pintér élhetetlenül szemlélte a tumultust. Nem tudja, mit kezdjen ezekkel a zacskókkal. Egy pillanatig habozott, azután nagyszerű gondolata támadt. Behordja a szatyrokat a moziba, ott biztonságban lesznek, amíg az osztás folyik.

- Hátrább, álljanak kicsit hátrább, nem bírunk mozogni, nem bírunk pénzt szedni - kiabálta szakadatlanul Őszi Bálint. - Kérem, mindenkinek jut krumpli, tartsanak egy kis rendet.

De az asszonyoknak beszélhetett.

A vagonban a krumplihegy púpja egyre kisebb lett, és ugyanígy fogyott a hátrább állók türelme is. Mi lesz, ha nekik nem jut már? A férfinadrágot és orrukig érő fejkendőt viselő nők, visítozó kisgyerekek most már egészen a vagonig jöttek előre, nem hagytak annyi helyet sem, hogy az, aki szerencsésen megkapta már a krumplit, elvonulhasson a zsákmánnyal. Magyar Sanyi, Berény Karcsi széttárt karral próbálták hátrább tuszkolni az éhes embereket. Pillanatok alatt ellökték őket.

Csorba Jóska már azt hitte, leszakad a dereka, úgy kapkodott. Ágnes és Kati hajlongtak, elvették az üres szatyrokat, nyújtották a telit, már nem látták, kitől vették el, kinek adják, olyan melegük volt, mintha augusztus lett volna.

- Elfogyott a krumpli! - kiáltott megint valaki a tömeg közepén. Újabb lökdösés - és néhányan, a legfürgébbek, most már a vagon oldalán is felkapaszkodtak, felugráltak a mázsához, és észrevették a szemüveges Pintért, aki a vagon hátánál most mászott le egy zacskó krumplival, hogy bevigye a moziba.

- Hová viszi azt a krumplit? - kapták el a karját. Pintér felháborodottan kiabált.

- Eresszenek el, az a Madisz-vezetőké.

- Micsoda? Hát így vagyunk?

Egy torzonborz szakállú fiatalember teli torokból ordítozott.

- Emberek... látják... ezért fogy olyan gyorsan a krumpli... persze minden szentnek maga felé hajlik a keze.

- Nem igaz, összesen húsz csomagot...

- Feketézők, tolvajok...

- Ne vitatkozzatok, mindent kiosztani! - kiáltott fel kétségbeesetten Őszi.

- Aki közel van a tűzhöz, az zabál.

- Nincs pofázás, gyerünk.

Ágnes csak annyit látott, hogy minden oldalról emberek másznak fel a vagonba, lökdösik egymást, vödröket, szatyrokat tömnek tele, tapossák, szétrúgják a krumplit, azután felszedik a földről is, kapkodnak, kiáltoznak, zsebükbe tömködnek néhány darabot. A mázsát feldöntötték, senki sem mér, senki sem oszt már. Aki bírja, marja.

- A négy pengőket... a négy pengőket tessék oda a dobozba - kiáltotta kétségbeesetten Ágnes. - Kati, merre vagy?

Két óra alatt elfogyott a krumpli, de a vagonba még mindig fel-felmásztak az emberek, és diadalmas örömmel fedezték fel egy-egy fagyos fél krumplit is.

Magyar Sanyinak az orra vérzett. Kapott néhány pofont a dulakodásban. Berény Karcsi és Pintér, a széplélek nem volt sehol. Ők még a verekedés elején odábbálltak öt-öt kiló burgonyával a hónuk alatt.

- Számoljuk meg a pénzt - javasolta Őszi Bálint.

- Nagyon nagy bajok lesznek.

- Lesznek.

Megszámolták, újra számolták, százas kupacokba rakták a pengőket. Kétezer-nyolcszáz pengő hiányzott.

- No, ebből aztán megvehetjük a tangóharmonikát, meg csinálhatunk színpadot is a nagyteremben.

- Be kell fizetni a pénzt a kormánybiztosságra.

- Ha én nem erősködöm azokkal a szerencsétlen különcsomagokkal - mondta halálsápadtan Csorba Jóska.

- Most már mindegy.

- De... én megfizetem a kárt... van egy rádióm...

Őszi Bálint levette a karóráját, és bedobta a pénzesdobozba.

- Bálint, semmi esetre sem vagy felelős... hiszen te ellenezted.

- Mindenért mindannyian felelünk. De legelsősorban én.

Magyar Sanyi a zsebébe nyúlt. Kivette a disznóbőr erszényt, amit karácsonyra kapott egy kislánytól. Az erszényben nyolcvan pengő volt - pénzzel együtt bedobta a dobozba.

- Nekünk otthon háromszáz pengőnk van - mondta Kati. - Délután elhozom.

- Nekem is van pénzem, vagy négyszáz pengő - mondta Ágnes. - Hazaszaladok érte.

- Más kerület meggazdagodik a krumpliárusításon - sóhajtott mélabúsan Magyar Sanyi. - Nekünk az mindegy, krumpli, szilvalekvár, mi mindenképpen benne maradunk a lekvárban.

- Bálintnak volt igaza.

- Hagyjátok abba a siránkozást - mordult rájuk Bálint. - Van talán köztünk valaki, aki sajnálja az egynapi munkáját vagy a pénzét, ha arra gondol, hogy ma kétezer család krumplihoz jutott?

- Inkább veszekednél, Bálint - mondta András Kati.

Őszi Bálint felkapott két pokrócot, másik kezébe vette a piaci mérleget, és hosszú lépteivel előreindult.

Palánkay és Eödön karácsony óta bujkált egy Vérhalom úti villa pincéjében. Szakállasan, piszkosan, izzadtan. A ruha és fehérnemű le se került róluk azóta. Eödön néha megemberelte magát, és fellopódzott élelemért, de ahhoz már nem volt bátorsága, hogy főzzön is valamit az elárvult, elsötétített villában, körös-körül vészesen morajló ágyúzásban. Nyers tojást hozott le és konzervet konzervnyitó nélkül. Máskor egy darab szalonnát, de persze kenyérféle nem volt hozzá - vagy szerzett egy üveg savanyú uborkát, de addigra elfogyott a szalonna...

Palánkay evett vagy nem evett, ébren volt vagy aludt, alig tudott magáról. Néha megpróbálta újra átélni a kudarcba fulladt menekülés napját: nem sikerült. Igen... hajnalban volt Somosbányán, az öreg Hajdók mérnök nem akarta odaadni az autó slusszkulcsát... mire ő... azt hiszi, nem ütötte meg, csak meglökte az öreget... azután még valami történt... aha... Hajdók aláírást követelt, mire ő lecsapta a nyilas párt Árpád-sávos Parancsát... ezt nem kellett volna, bizony, nem kellett volna... azután a kulcs... és vissza Pestre, micsoda izgalom! Benzin... hogyan is szerezte a benzint?... Most már mindegy... késő este Karlsdorferéknél... hogy remegett a lába, amikor az autót indította... azután be az irodába... fogja be a pofáját, Vargáné, és csavarja össze a szőnyegeket... Tatár, fütyülök Tatárra... várjon, vagy ha nem tetszik, hát szaladjon utánam... Eödönre várni kellett persze a kórháznál. "Megvan a rádium?" "Meg." "Hol?" "Ebben a táskában." "Akkor gyerünk." Karácsony hajnala, szép téli hajnal... a Lánchídon mennek át, furcsa, elég kihalt a Lánchíd, és a rakparton nem jár a villamos. A Budaörsi úton a motor rángatni kezdett. Csak Fehérvárra érjenek, mindjárt utánanéz, mi a baj... de Fehérvár több mint hatvan kilométerre van... hogy záporoznak az aknák, atyaisten, hát még Klagenfurt milyen messze van, lehet, hogy nincs is a világon...

Határozottan emlékszik, Klagenfurt volt az utolsó gondolata, amikor a tábori csendőrök megállították. Ő először nem értette, mit akarnak. A nyílt parancsot mutogatta, még revolvert is rántott. A csendőr hadnagy vállat vont. Akkor sincs tovább. Ez már front. Szemben állnak az oroszok. Melyik út szabad? A tábori csendőrök nem válaszoltak. Ez nem. Itt már nincs átjárás. Kamaraerdő után megpróbáltak kijutni Budafok felé. Késő. Szemben már oroszok állnak. "Budapest gyűrűben van." "Körül vagyunk zárva" - mondta üvöltve egy fiatal zászlós, akit a közlekedési rend fenntartására állítottak a budafoki elágazáshoz. "Végünk" - és sírt izgalmában. Palánkay a félelemtől szinte eszméletlenül fordult be szűk mellékutcákon, elindult újra a balatoni út felé, azután visszafordult, befutott a Krisztináig, megkerülte a Várhegyet, "Talán Óbuda felé"... "Talán Hűvösvölgynél... vagy már sehol..." Eödön sem beszélt most már egy szót sem, csak dermedten figyelte az őrült rohanást. Az Istenhegyi útra akart menni, de kiderült, hogy a Széll Kálmán tér felé nem lehet visszafordulni, mert az Olasz Fasorban is benn vannak az oroszok, a Svábhegyen is benn vannak, mindenütt benn vannak. A rakparton futott végig rettenetes ágyútűzben és bombazáporban a Rózsadomb felé. "Az unokabátyámék a Vérhalom úton laknak" - mondta rekedten. Maga sem értette, hogy kerültek pillanatok alatt oda. A benzin közben kifogyott a tankból. A húszliteres tartalék kannát kapcsolta be, és felhozta a kocsit egyenesen a Vérhalom úti villához, beállította a nyitott garázsba. A villa sötét volt és elhagyott. "Ezeknek sikerült... ezeknek még sikerült" - mondta Palánkay, és egyenesen unokafivére szobájába ment, kinyitotta az íróasztal bal oldali ajtaját, kivett egy üveg gint, és a felét felhajtotta, azután végigfeküdt a díványon, és aludt mozdulatlan részegségben, mint a liszteszsák. Eödön, akárcsak egy kövér kísértet, szótlanul és falfehéren követte, megitta a gin másik felét, nem merte megkérdezni, hogy most mi lesz, nem merte végiggondolni, hogy mi vár rájuk, ha nem tudnak kijutni Budapestről. Egy percig arra gondolt, hogy sorsára hagyja a részeg Palánkayt, elviszi az autót, de hát úgyse tudja elvinni, meg azután hová vinné? Nem lehet kibújni a patkányfogóból... felhajtotta a maradék gint, beült egy mély fotelbe, lábát az íróasztalra rakta, és elaludt ő is.

Palánkay két napig aludt egyhuzamban. Szürke alkonyat volt, amikor felébredt. Lassanként eszmélt, fel-felnyitotta bedagadt szemét, és megpróbált emlékezni az elmúlt napokra, de csak homályos rémület élt benne: meg kell halni, meg kell halni, még mielőtt rátalálnak a bevonuló oroszok, mielőtt számon kérik a lelőtt Karlsdorfert, az autót, a villát, az ellopott szőnyegeket, a pénzt, a japán nyelvtanulást és az aranysujtásos leventeparancsnoki ruhát. Igen, öngyilkosnak kell lennie, ez hősi és dicsőséges. De a meghaláshoz erő kell, nagyon sok erő. Ha felmenne a villa emeleti teraszára vagy éppen a háztetőre, és miközben körös-körül az ágyúk dörögnek, a mélybe vetné magát. Nem, nem hiszi, hogy le tudna ugrani az emeletről... és felakasztani sem tudná magát, és nem tudná az ereit felvágni. Ha csak arra gondol, hogyan fröcskölne a vére, hogyan ömlene, hatalmas, meleg sugárban... még a gondolatára is elájul.

Eödön meglehetősen hamar visszanyerte lelki egyensúlyát. Ő döntött, hogy levonulnak a pincébe, levisznek pokrócot, légólámpát, lekvárt, mindent, amit sebtiben összekaphattak az elsötétített házban. Ő égette el a kályhában Palánkay levente-díszegyenruháját, és erőszakolta rá a civil ruhát, egy szürke kashanadrágot, egy kockás zakót, amit az idegen szekrényben talált.

"Ha a bolsik bejönnek, akkor énrajtam hátulgombolós játszónadrág is lehet" - mondta Palánkay.

Eödön éppen matracokat hurcolt a pincébe. Ledobta a földre a hatalmas batyut, és felháborodva kiabált.

- Mondd, te gyáva disznó, mit csináljak veled? Száz emberrel elmehettem volna Bécsbe, de én rád vártam, mert a barátom vagy. De te este helyett hajnalban jöttél, amikor már egy sóhajtás se tudott átjutni, és még bőgsz, mint egy vénasszony. Embereid meg magad, mert agyonváglak.

- Te is azért ordítasz, mert be vagy...

- Én? É-én? Énnekem már megvan a haditervem.

- Miféle haditerved?

- Majd megmondom, ha akarom.

Három napig tartott a harag, végül is Eödön megbékült, Emil pedig megnyugodott. Reggeltől estig két paplan között kuporgott, lekvárt kanalazott, kétszersültet rágott, és a légólámpa fényénél huszonegyezett Eödönnel. Eödön percek alatt több ezer dolláros kártyanyereséget írt jóvá önmagának.

- Eödön, mit csinálunk, ha bejönnek?

- Az attól függ, hogy mindjárt tarkón lőnek-e. Kérsz még lapot?

- Eh, hagyd most azt a vacak kártyát.

- Persze mert fuccs. Huszonkettőd van.

- Gondolod, hogy tarkón lőnek?

- Nem gondolok semmit. Adjak lapot?

Palánkay földhöz csapta a kártyát.

- Hát játssz egyedül. Én nem bírom.

- Megint kezded? - kérdezte Eödön, és kényelmesen szedte fel a lapokat.

Néhány nap múlva elcsöndesedett a front. Mintha sokkal távolabbról hallatszott volna a csatazaj. Palánkay órák alatt feléledt. "Eödön... érzed? Hallod? Nem lőnek minket... visszaverjük őket..."

Eödön legyintett.

- Nem vagy észnél.

- De... figyeld... nem lőnek már ránk.

- Persze mert bejöttek az oroszok.

- H... hogy... hogy?

- Túlment rajtunk a front. Különben én majd körülnézek.

Eödön kora hajnalban valóban fejmerészkedett a pincéből. Nagy pelyhekben hullt odakünn a hó, s odalenn a domb alján ködbe, füstbe burkolózva hallgatott a város. Sehol egy eleven lélek. Eödön bemerészkedett a villába. Minden úgy volt, mint hetekkel ezelőtt. Most az éléskamrában is nyugodtabban motozhatott. Talált négy doboz portugál szardíniát és egy egész doboz Vendégváró Dreher kekszet.

Palánkay úgy fogadta őt a pincében, mintha legalábbis holdrepülésből tért volna vissza.

- Mi van?

- Keksz és szardínia...

- Nem. Az oroszokkal...

- Semmi. A színüket se láttam. Tudod, mit? Fel kell venni egy vöröskeresztes szalagot, fogni az orvosi táskámat és körülnézni. Egy puskalövés sincs odakünn.

- Hát vedd fel - mondta Palánkay látható örömmel.

- Én? - kérdezte Eödön. - Mindig én? Hiszen most is én voltam fenn.

- De te vagy az orvos.

- Az nem látszik kívülről. Akinél az orvosi táska, az az orvos.

- Eödön, menj te.

- Hát húzzunk sorsot - mondta Eödön. - Adj ide húsz fillért. Fej vagy írás?

- Fej.

- Vesztettél. Gyerünk felvenni a karszalagot.

Palánkay felhúzta a fehér színű vöröskeresztes karszalagot, kezébe vette a táskát, és szédülve támolygott ki a pincéből. Vakította a hó, kábította a külső levegő, tanácstalanul botorkált végig a kerten. Nem a kapu irányába ment, hanem a bomba söpörte kerítésen át. Megállt, óvatosan nézegetett kifelé a hóesésbe, a köddel takart világba, ahol külsőleg semmi sem változott, mégis a levegő tele volt leírhatatlan és félelmes változásokkal.

Percekig tartott, amíg rászánta magát, hogy néhány méternyire a kerítésen kívülre merészkedjék. De itt sem várt rá semmi nevezetes. Még csak egy kóbor kutyát se látott.

"Miből gondolja Eödön, hogy benn vannak az oroszok? Hátha békét kötöttek, és elvonultak Pest alól? Be kellene kopogtatni a szomszéd villába és megkérdezni..." De a szomszéd villa messze volt, legalább négyszáz lépésnyire, jóval a kerten túl. Így hát Emil gyáván visszafordult.

- Sztoj!

Nem értette a szót, de a parancsoló hangtól ijedten megállt. A ködből kilépett egy hatalmas szál, szőke katona.

- Sztoj!

Emil állt földbe gyökerezve.

- Na, davaj - mondta a katona cseppet sem barátságtalanul, és megveregette Palánkay vállát.

Palánkay azt hitte, menten összecsuklik ijedtében.

- Davaj, davaj - mondta a fiatal katona, és előremutatott.

- Doktor... doktor - nyögte Palánkay.

- Doktor - bólintott helyeslően a katona. - Davaj, doktor - és most már türelmetlenebbül mutogatott előre. Vállánál megfogta, és húzni kezdte a falfehér Palánkayt.

"Itt a vég" - gondolta Palánkay, és hamuszürkére vált az arca. Itt van, amitől reszketett, a számonkérés, a tarkólövés, a szibériai ólombánya... de vajon csak úgy, minden ítélet nélkül? Vagy már figyelték őt, követték, vártak rá... kihallgatják... Palánkayban semmi akarat sem volt már. Gépiesen lépkedett, és közben arra gondolt, mi lenne, ha azt vallaná, hogy őt Zsille Ödönnek hívják, és orvos... De ha végiggondolja Eödön tetteinek sorát, semmivel sem kerülne kedvezőbb helyzetbe... nem, semmit sem fog mondani.

Féktelen haraggal gondolt Eödönre, aki most alszik vagy eszik a pincében, és őt küldte felderítő útra. Mindig annak a disznó Eödönnek van szerencséje.

- Na, davaj, davaj - sürgette újra a katona. Elengedte Emil karját, és egy-két lépéssel előrement utat taposni a hóban. Palánkay lassú, óvatos mozdulattal a kabátja belső zsebébe nyúlt, és ki akarta venni az irattárcáját. De a szőke katona mindig akkor nézett hátra, amikor reszkető ujjai már-már elérték a nyilas igazolványát. "El kell hajítanom az irataimat... meg kell szabadulni tőlük." Egy pillanatra megállt, hátat fordított, de az orosz katona is visszafordult, és felháborodva fogta meg Palánkay csuklóját.

- Na, doktor...

Vagy négy házzal odább betuszkolta egy villa kertkapuján, és harsányan elkiáltotta magát.

- Doktor!

Egy asszony szaladt ki a házból, kezét tördelve és jajgatva. Palánkay legnagyobb meglepetésére magyarul kiabált, és megragadta Emil úrfi vállát.

- Tessék jönni, drága doktor úr... tessék gyorsan...

Az orosz katona is bejött a kertbe. Palánkayt akkor verte ki igazán a veríték, amikor meglátta, hogy a villa teraszán még vagy tíz orosz katonatiszt áll, akik mind láthatóan rá vártak, körülfogták őt, és kísérik a jajgató asszonnyal befelé. "De jó, hogy a Pjotr megtalálta magát, doktor úr, segítsen, az istenért segítsen, mindjárt megfullad."

"Végem" - gondolta Palánkay, és tehetetlenül tűrte, hogy az asszony vonszolja, tuszkolja őt befelé.

A földszinti szobában egy kisfiú feküdt a díványon, hörögve és elkékülten. Palánkay félájultan nyitotta ki az orvosi táskát. "Ha nem volna rács az ablakon... mindegy, utánam lőnének... mi lesz ebből... jóságos isten, csak ebből húzz most ki..." A táskában egy megkövesedett lekváros zsemlét, két P. Howard-regényt egy fél pár fuszeklit és néhány faspatulát talált - vékony lemezből készült nyelvleszorítókat. "Megfullad... megfullad..." - sikoltozott az asszony. "Lesz, ami lesz" - gondolta Palánkay. "Ártani itt már nem árthatok" - és egy mozdulattal széthúzta a gyerek száját. Pillanatnyi habozás után az egyik falapocskát ledugta a kisfiú torkán. Odanézni nem mert, mert őt magát is ájulás környékezte, csak bizonytalan kotorászó mozdulatokat tett a gyerek torkában, néhányszor kihúzta és újra visszadugva a spatulát. A kisfiú váratlanul hatalmasat köhögött, és keserves sírással, vérző szájjal köpött ki egy kenyérdarabot. Pjotr, a szőke katona felnyalábolta Palánkayt, összecsókolta, és indiánüvöltéssel forgatta körül a szobán.

- Bravó doktor, harasó doktor! - és mindenáron azt akarta, hogy Emil most már az ő fájós fülét is gyógyítsa meg.

Az orosz tisztek körülfogták, pálinkával, cigarettával kínálták. "Eltűnni innen" - gondolta Palánkay még mindig remegve, és alig mert a vodkához nyúlni. Az asszony karjában tartotta a gyereket, és még mindig hangosan sírt izgalmában. Pjotr, aki most már úgy érezte, személyes ügye az idecipelt doktor megjutalmazása, dohányt, kolbászt és kenyeret hozott be, és az egészet az asztalon fekvő újságba csomagolva, átnyújtotta Palánkaynak.

Emil még akkor sem tért magához a rémülettől, amikor újra a havas kertek tövében járt. Beleharapott a kolbászba, de ízt sem érzett. Reszkettek a belső részei, folyton azt várta, hogy valaki utána fog rohanni, és elkapja... A ködben egy kőoszlopnak ment, azt hitte, hogy emberbe ütközött, aki őt akarja megragadni, és hangosan, hisztériásan felsikoltott. Percekig úgy maradt a kőre rogyva, vacogva és remegve. Alig talált vissza a villába.

Eödön már elképzelni sem tudta, hová lett.

- Azt hittem, meghaltál, elfogtak, agyonvertek... és miért vagy ilyen sápadt? Honnan hoztál ennyi falnivalót?

- Az oroszoktól - mondta Palánkay, és tovább vacogott.

- Az oroszoktól loptad? - kérdezte elismerő csodálkozással Eödön. - De azért adsz belőle? - és választ sem várva, kiszedte a papírból a kenyeret, kolbászt, gondosan kettévágva mindent. Akkor látta meg az újságot.

- Elhitték, hogy orvos vagyok - sóhajtott Palánkay, és lerogyott egy ládára.

Eödön azonban nem törődött vele, akárminek nézték a barátját. Felkapta az újságot, rohant vele a lépcsőre, ölébe terítette, és légózseblámpája világításánál féktelen izgalommal olvasni kezdett. "Budapest körzetében már nincsenek német csapatok..." Alig bírt tovább olvasni. "Rendelet a lakásokról... rendelet a közmunkáról, rendelet a napi öt deka kenyér biztosításáról"... rendelet, rendelet, rendelet... új, ismeretlen hatalom intézkedései. Eödön szorongva, önkínzó kíváncsisággal olvasott tovább.

Egyszerre csak felugrott. "Emil... olvasd csak" - akarta mondani, de félúton meggondolta magát, és visszaült a lépcsőre. Újra elolvasta a hírt, és villámgyorsan mérlegelte a helyzetét. Nem, nem viheti Emilt magával. Őneki, saját magának jóformán semmi bűne nincs... a rádium... de hiszen végül is nem hozta el... nyugatra sem ment... mit lehet tudni, mit csinált az a hülye Emil, autó, vállalati értékek, Karlsdorfer... Nem, Emilnek nem szól, de ő megy, ő azonnal megy... hát úgy látszik, még sincs elveszve minden. Norbert bácsi... mindig is tudták, hogy ő a család esze... És Eödönt mindig szerette... ha valaki most kihúzhatja a csávából, az csakis a bácsi.

Eödön gyönyörűségtől olvadozva olvasta újra a hírt, doktor Zsille Norbert kisgazdapárti államtitkár... Hogy mit csinál az államtitkár, ez már nem érdekelte. "Gratulálok" - ragadta meg saját bal kezét. "Köszönöm, köszönöm" - viszonozta is mindjárt udvariasan az üdvözlést.

Palánkaynak nem kellett semmit sem mondani. Aludt kolbászos kenyérrel a markában, tátott szájjal, horkolva, mélyen.

Eödön felhúzta a vöröskeresztes karszalagot. "Vincere, vincere, vincere..." - dúdolgatta az olasz fasiszta győzelmi indulót, és meglóbálta az orvosi táskát.

- Isten véled, te hű barát... hű-ű-ű ba-a-rát... - énekelte a lépcső tetejéről. - A ko-olbászt mind reád hagyom, mi-hind, re-ád ha-gyom...

"Remélem, Norbert bácsiékig nem csap belém az istennyila" - gondolta a kertkapuban, és búcsút intett az elhagyott villának.

Tatár a Rőmeréknél tett látogatása óta két fejjel megnőtt, tíz évvel fiatalodott. Kezét zsebre vágva és fütyörészve lépdelt a romos udvaron.

Az elmúlt hetek gyomorfájós rémülete, amikor gondosan kerülte a találkozást a ház lakóival, a karácsony éjszaka, amikor a rémülettől szinte bénán zárkózott be az Izabella utcai lakásba, és anyját azzal kergette le az óvóhelyre, hogy jelezzen minden veszélyt - hol van már mindez! A lidérces éjszakák és múlni nem akaró nappalok, amikor műfogsorát kiszedve, szakállát növesztve, minél öregebbnek akart látszani. A fantasztikus menekülési tervek, a remegés, hogy mi lesz, ha számon kérik Rőmerék feljelentését, a pünkösdi királyságot, mindent - ó, hol van már! Tatár - zsebében az igazgatói meghatalmazással - máris tagja a szociáldemokrata és a kisgazdapártnak is, és ennek alapján a városházán máris megkapta a kétnyelvű igazolványt arról, hogy fontos újjáépítési munkát végez, közmunkára igénybe nem vehető, szíveskedjenek őt a hatóságok mindenben támogatni...

"Nincs bedeszkázva a világ" - gondolta Tatár úr, aki most kellő szerénységgel ismét csak cégvezetőnek címeztette magát.

Tatár Vargánét elküldte Karlsdorfer őméltóságához megtudni, él-e, hal-e. Vargáné először azzal jött vissza, hogy Karlsdorfer súlyos sebesülten fekszik karácsony óta az óvóhelyen, mert Palánkay pisztollyal rálőtt. A cégvezető urat külön is emlegette, azt ígérte, hogy ha a keze közé kerül, menten megfojtja, mert a cégvezető úr biztatta fel azt a nyálas nyilas kölyköt, anélkül az sose mert volna szemtelenkedni és rátörni a méltóságos úrra.

Tatárt nem érdekelték Karlsdorfer érzelmei. Nem sokat számít, hogy dühös-e vagy sem. "Mi van a Karlsdorferék lakásával?" "Ó, azok cudarul vannak. A méltóságos úr dolgozószobája aknát kapott, odavesztek a könyvei, vadászfegyverei, pipagyűjteménye meg még valami haroldikai gyűjtemény is. És a pincében kell nekik lakni, amíg nem tudnak átköltözni valamerre. De ráadásul még a lánya is hozzájuk költözött, mert a vejét elfogták, és a lánya nem tudott eljutni Bécsig, mert gyereket szült..." "Jó, ne zagyváljon annyi mindent össze" - mondta Tatár, és magában tovább elmélkedett. "Ha Karlsdorfer sebesülten fekszik a pincében, akkor még meg is halhat, kár sokat törődni vele. Különben is majd Rőmer megmagyarázza neki, hogy én a vállalat érdekében kénytelen voltam Palánkaynak bizonyos látszatengedményeket tenni. Ha én nem politizáltam volna okosan, mi lenne a vállalattal?"

Nem, Tatár álmát csak egyetlen kérdés nyugtalanította. Mi történt Palánkayval? Ha kijutott Ausztriába, és nem jelentkezik többé, akkor minden bűnt a nyakába lehet varrni, akkor nincs tanú semmire. De vajon biztos lehet-e abban, hogy nem jelentkezik többé? Hátha elfogták valahol az oroszok... hátha nem is jutott ki Pestről, hanem itt bujkál. Palánkay sorsát meg kell tudni.

A cégvezető úr kigyalogolt Rákosligetre, ahonnan valaha elindult ifjú Palánkay Emil szédületes pályafutása. Hajnalban kelt útra, és csak délután találta meg a földszintes házat. A házban egyedül a Palánkay família nőtagjai laktak, idősebb Palánkay Emilné és lányai, a tizenhét éves Emma, a tizenöt éves Eszter, a tizenhárom éves Erzsébet és a tizenkét éves Valéria, négy csenevész, egyforma kék mintás flanellruhába öltözött, nagyon szőke kislány. Palánkayné fájdalmas zokogással fogadta a cégvezetőt.

- Nem tudok róla semmit... a világon semmit... elment, itt hagyott, az apja vére... Hogy könyörögtem magának, amikor Emilkét bevittem az irodába... hogy mondtam, hogy jó fiú, csak gyenge, vigyázzanak rá... Nem bántott az senkit. Mi volt az egész nyilasság? Csak az egyenruha miatt tette. Olyan hiú volt, úgy szerette a drágám a szép egyenruhát. Amikor hároméves volt, meglátta a nagybátyja ezredesi uniformisán az aranygombokat, mindjárt azt mondta, ha megnövök, nekem is olyan gombjaim lesznek.

- És most hol van a fiú? - szakította félbe Tatár a felhőszakadást.

- Én kérdem magától... én kérdeni magától, gazember, gyilkos... Maga emésztette el, maga csalta el...

"Szóval Rákosligeten nincs" - sóhajtotta Tatár, amikor visszafelé kutyagolt a szétbombázott utcák félelmesen nagy és mély kráterei között. "Majd tovább kutatjuk."

Magelhães világ körüli útjával ért fel még a budai átkelés, fegyverek ropogása közben a befagyott Dunán, amikor Tatár már átjutott a svábhegyi villához. A ház kihalt volt. A kertkapu most nem volt kulcsra zárva, de fogva tartotta a kilincset a rozsda. A havas kerti úton egyetlen lábnyom sem volt. Innen régen kiköltöztek a lakók. Tatár a pincébe is bemerészkedett. Sehol senki. Palánkay nyilván túl van árkon, bokron. "Hohó! Zsillét kellene megkeresni, Palánkay szívbéli barátját, a dagadt Eödönt! Hiszen őt még az igazgatóságba is beválasztatta."

A Szent Katalin-kórházban azonban senki sem tudott felvilágosítást adni Zsille Eödön doktor tartózkodási helyéről. Csak az öreg Vödrös bácsi, a portás emlékezett rá, hogy karácsony éjjelén itt volt egy autó egy sovány, fekete nyilassal, és azzal együtt Zsille doktor elutazott.

Igen, minden árra vall, hogy a cinkostárs többé nem kerül elő. Kár ezen annyit töprengeni. Az igazgatósági ülés jegyzőkönyveit okosan és szerencsésen megszerezte. Karlsdorfer sebe súlyos... Rőmerrel sem lesz semmi baj. A múlt lezárult, Tatár tiszta lappal kezdhet új életet.

Tatárt szenvedélyesen izgatta ez az új élet.

Csak a a kérdés, hogy milyen lehetőségek vonzzák. Politikai karrier? Nem, egyelőre nem. A küzdelem még nem dőlt el, nem fog még egyszer rossz lóra tenni... Pénzt kell és lehet most szerezni. Pénzt korlátlanul.

A józan esze azt súgta, hogy óvatosan és szerényen kell dolgozni, de az éléskamrában, a régi betömött kéményajtóban elrejtett kazettában gyűltek a zöld hasú dolláros bankjegyek és Napóleon-aranyak. Pár héttel ezelőtt még szabadulni szeretett volna a villa kertjében kiásott ékszertől, a lakására hordott perzsaszőnyegektől, a bűnjelektől. Most azért reszketett, hogy sikerüljön az összeharácsolt vagyont megtartani és szaporítani, eltüntetni, hogy rá ne ismerjen senki, és meg ne találják, ugyanakkor olyanná tenni, hogy élvezhesse a gazdagságát.

Eladott, cserélt, vásárolt, megrészegedve a sikertől, mint a kártyás, akinek órák óta jó lapja van. Valahányszor Rőmer doktort meglátogatta, egy percre szorongva gondolt arra, hogy mikor kérdezi meg a villát, az arannyal teli kazettát. De a doktort heteken át csak az érdekelte, hogy Tatár hozott-e ennivalót. "El kellene adni valamit... talán egy szőnyeget, hogy önöknek tudjak szalonnát venni" - mondta Tatár, és Rőmer újabb meghatalmazást adott a cégvezető úrnak, legjobb belátása szerint gazdálkodjék a vállalat és a család vagyonával. "Szenilis barom" - gondolta Tatár, miközben alázatosan hajlongott.

- Hogyne küldeném, doktor úr... üvegest is küldök, szobafestőt is... igen, és a tűzifát is...

- Az üzemről mi hír?

- Ott még harcok folynak, doktor úr - hazudta Tatár.

- És a svábhegyi villába is fel kell menni... menjen fel, drága cégvezető úr - mondta váratlanul a doktor. - És emlékszik a kazettára, amit elástunk...

- Hogyne... csak azt nem tudom, hogy hol... - felelte Tatár, és úgy érezte, mintha megállna a szíve.

- No, majd megerőlteti az agyát, és megtalálja - felelte a doktor, és most éles, gúnyos hangja egészen a régi Rőmer volt. De néhány pillanat múlva megint félig aludt, és azt kérdezte, hogy tudna-e Tatár egy kis baracklekvárt szerezni, mindegy, akármilyen keveset...

Rőmerné is rendszerint előkerült, ha Tatár hangját meghallotta, és ő is kísérte ki a cégvezetőt az előszobába. Tatárt a hideg rázta ezektől a búcsúpillanatoktól, amikor a félelmesen megcsúnyult, köhécselő öregasszony a régi hódító mosollyal nyújtotta kézcsókra a kezét, és bizalmaskodó pletykáival akarta a férfit még egy kicsit tartóztatni.

- Jött ám Londonból levél - súgta sziszegve. - Gézáék megszerezték az angol állampolgárságot... a vagyon sértetlen...

"Ejha... úgy látszik, az öregecske nekem mégsem mond el mindent" - hökkent meg Tatár. "Jobban kell rá vigyáznom."

A svábhegyi villába még aznap este felment.

Tatár titokban hetek óta azt remélte, hogy a villát bomba találta, vagy a németek befészkelték magukat, és kéziharcok dúltak a villa kertjében, vagy lefoglalta az orosz katonaság, és mindazt, ami hiányzik onnan, a háború rovására lehet írni. De a villa épségben állt, még egy faág sem tört le a kertben. Nem költözött be senki, és Tatárt most újra nyugtalan érzés kerítette hatalmába. Majdnem olyan rossz érzés, mint amikor még attól tartott, hogy Palánkay Pesten maradt, és jelentkezni fog.

Végigment a kerten, felment a hallba vezető, széles lépcsőn. Mindenütt csend, mindenütt zárt ajtók, lakatok. Amikor a széles üvegajtóhoz ért, az ajtó nesztelenül kitárult, és a félhomályos hallban a felesége állt, földig érő, halványkék pongyolában.

- Vártalak, Gyuri. Tudtam, hogy visszajössz.

"Hogy lehet az, hogy hónapokig eszembe se jutott ez az asszony... Hogy lehet az, hogy örültem volna, ha a halálhírét hallom? Hogy lehet az, hogy el tudom felejteni csak egy másodpercre is ezt a szerelmes boszorkányt..." - gondolta Tatár, amint a régi vággyal ölelte az asszonyt. A villában még karácsonyi hangulat volt. A hulló levelű régi fát ugyan friss fenyőággal cserélte az asszony - ki tudja, hányadszor cserélte azóta! Az ágakon angyalhaj és színes szaloncukor, alatta az ajándékok: konyak, kötött holmi. A szalonban a kandallóban ég a tűz. A fürdőszobában folyik a víz, és melegszik a kályha... az asztalon Tatár kedves ételei. Tündérvilág. Talán nem is igaz mindaz, ami odakünn van. Itt fog maradni, elbújik örökre...

"Rőmer doktor keresni fog... őrültséget csinálok... be kell menni az irodába" - gondolta erőtlenül, de maradt. Egy napig, öt napig, tíz napig semmittevésben, lehúzott redőnyök mögött, nem számolva, mikor van nappal, és mikor van éjszaka. Máskor már régen megcsömörlött volna tőle, de most hátborzongató jóslat volt, amikor az asszony hozzásimult: "Ne menj még, szeress még, érzem, hogy soha többé nem leszünk így együtt."

Egyik reggel az asszony motoszkálásra ébredt.

- Gyuri, mi az?

- Mi? - kérdezte Tatár félálomban.

- Valaki járkál itt.

- Dehogy járkál.

- Hallom... jól bezártad az ajtót este?

- Ki se nyitottam - felelte a férfi.

- Te... figyeld. Valaki most megy fel a lépcsőn.

- Egerek futkosnak.

- Én megnézem.

Az asszony pár perc múlva megnyugodva jött vissza.

- Senki.

Ebben a pillanatban valami csattant, mintha felborult volna egy szék.

- Talán egy kóbor kutya ugrott be az ablakon - mondta sápad tan Tatár. - Maradj itt, megnézem.

Óvatosan surrant fel az emeletre, benézett minden zugba, de nem látott senkit, és zajt se hallott.

- Le kell menni innen, tönkremennek az ember idegei, ha bezárkózik egy elhagyott házba...

Bement az úriszobába, és a bárszekrényből kivett egy üveg pálinkát. Kezében a palackkal és a pohárkával megfordult, hogy töltsön az italból. Azután tágra meredt szemmel állt meg.

Kétméternyire tőle a bőrfotelben Palánkay ült.

Tatár a szekrényig hátrált rémületében.

- Jó estét, Gyuri bácsi.

- Emil, te őrült gazember... hogy kerültél ide? - nyögte Tatár.

- Karácsonykor nem tudtam jönni, gondoltam, eljövök most, kimentem magam.

Tatár levegő után kapkodott.

- Nem tudtál eltűnni innen, te nyilas gazember... meg akarod várni, amíg felakasztanak?

- Csak maga mellé, Gyuri bácsi - mondta Palánkay, és vihogott.

- De hiszen te tökrészeg vagy!

- Nem vagyok én részeg, Gyuri bácsi... csak az élet, csak az élet olyan...

- Azonnal főzz feketekávét... tíz litert, egy akót, amennyit tudsz, de gyorsan - kiáltotta a feleségének. Négy csésze feketekávét itatott meg Palánkayval, kirángatta a fürdőszobába, hideg vízzel nyakon öntötte, és félóra múlva Palánkay józan volt.

Sápadtan, nyöszörögve ült a karosszékben, és hideglelősen motyogta:

- Gyuri bácsi, én olyan fiatal vagyok... én nem tudtam, hogy el fogjuk veszíteni a háborút... én azt hittem...

- Hagyd abba az óbégatást. Engem otthagytál karácsonykor... legalább te lennél most már valahol a pokolban.

- Gyuri bácsi, rejtsen el valahol... bújtasson el... csak egy-két hónapról van szó...

- Miféle egy-két hónapról?

- Hát ameddig ez tart... addigra visszajönnek a felmentő seregek...

- Száz évig ülhetsz egy ruhásszekrényben, ha arra vársz...

- Én nem bánom, meddig... de én nem megyek el innen. Azt hiszi, mert magának most rendben van a szénája... Ki jött fel hozzánk a villába tárgyalni? Ki utasított, hogy hozzam Pestre az autót?

- Utasított? Utasított, te gengszter? És hol az autó?

- Bedögölve a Rózsadombon. Gondolja, hogy ha jó lenne, itt volnék?...

- Biztosan tudom, hogy nem.

- Bújtasson el.

Legszívesebben rávetette volna magát Palánkayra, és megfojtotta vagy agyonverte volna. Miért ne? Senki se látta ide bejönni... a villa kertje olyan nagy...

Nincs más megoldás.

El kell tenni láb alól.

Tatár szeme izzani kezdett.

Palánkay megrezzent. Lassú macskamozdulattal felállt. Hátát a magas fotelnek támasztotta.

- Ha engem elkapnak, maga is lógni fog. Bújtasson el! Szerezzen nekem hamis iratokat, szerezzen valamilyen üzemi igazolványt... azt hiszi, mert maga kivágta magát... semmivel sincs több bűnöm, mint magának. Holnapra...

- Te, engem ne zsarolj!

- Pisztoly van nálam.

Tatár sápadtan hátrált.

- Pisztoly? Ugyanaz, amelyikkel Karlsdorferre lőttél?

- Honnan tudja? - kiáltott Palánkay szinte hisztériásan. Tatár észrevette, hogy csatát nyert.

- Karlsdorfer... nyomoztatni akar utánad. De én azt mondtam neki, hogy meghaltál.

- Karlsdorfer él? - kérdezte Palánkay, és hangosan vacogott.

- Köszöni, jól van. Máskor ne mellé célozz.

- Karlsdorfer él?

- Már mondtam egyszer. Szépen gyógyul a sebe. Él, és mindenre emlékszik, gauleiter úr. No, tedd csak le azt a pisztolyt.

- Nem... nem...

- Akkor csinálj, amit akarsz. Az első patrujig jutsz csak el.

- Gyuri bácsi, beszéljünk magyarul. Ha én lelövöm magát, nem megyek semmire, ugyanúgy menekülnöm kell. Ha maga megöl, az se nagy üzlet, mert az apám és Eödön mindent tud. De ha elbújtat...

- Először tedd le a pisztolyt.

- Megfelezzük. Odaadom magának a pisztolyt, de magamnál tartom a töltényeket.

Tatár ugrásra készen figyelte Palánkay mozdulatait, de az a csövet önmaga felé fordítva vette elő a pisztolyt, a tölténytárból kivette a golyókat, s az üres fegyvert letette az asztalra.

- Pestről el kell menned.

- Kétlépésnyire sem jutok...

- Hallgass végig, jó? Két lehetőség volna. Vagy keletre indulni, vagy nyugatra. Ha keletre indulsz, legfeljebb tízezer kilométert kell gyalogolnod, és megtalálod japán testvéreidet. De ha nyugatra akarsz menni, akkor mehetsz autón, vonaton egyenruhában.

Palánkay arca elsötétült.

- Nem tűröm, hogy gúnyolódjon.

- Ne ordíts, te őrült. Nem gúnyollak. De van egy mód, egyetlenegy mód arra, hogy észrevétlenül eljuss Ausztriába. Jelentkezz a demokratikus hadseregbe.

- Én, az antifasiszta hadseregbe? Én?

- Kivisznek Ausztriába. Útközben nem igazoltatnak, nem tartóztat fel senki. Visznek autón, vonaton ingyen. Ha pedig kiérsz egyszer Ausztriába...

- De fel sem vesznek.

- A saját neveden nem is... de megszerzem az iratokat.

Palánkay meggörnyedve ült a fotelben.

- És ha nem tudok megszökni?

Tatár türelmét vesztve ugrott fel.

- Akkor hősi halott leszel... szabadságharcos leszel... mit bánom én. Ha nem tetszik, takarodj innen, és várd meg, amíg az őrség elfog, és Karlsdorferrel szembesítenek. De nem... ha nem teszed azt, amit mondok, megöllek. Érted? Megfojtlak, és eláslak itt a kertben. A kutya se fog ugatni utánad. Akkor már jöhet az apád, az egész pereputtyod.

- Szerezze meg az iratokat... jelentkezem...

- Ma éjszaka itt alszol. Innen már csak velem együtt léphetsz ki holnap, amikor elkísérlek a laktanyába.

Tatár kiment, kívülről gondosan kulcsra zárta a szalon ajtaját. Átment a könyvtárszobába.

A Rőmer család levelei és irományai között egy keresztlevelet talált, ifjú Rőmer Géza keresztlevelét, aki ezerkilencszázhuszonnyolcban született. Hm. Tizenhét éves, túl fiatal. Palánkay már huszonegy. De olyan sovány, nyamvadt, nem látszik annyinak. A fiókban megtalálta ifjú Rőmer fedettuszoda-bérletét és harmadik gimnazista ellenőrzőkönyvét. Az uszodabérleten az elmosódott fénykép szinte hasonlított Palánkayra. Ezekkel nyugodtan jelentkezhetik.

Doktor Zsille Norbert iparügyi államtitkár, nemzetgyűlési képviselő kora reggel érkezett meg Debrecenből Budapestre. Felesége az első pillanatban meg se ismerte, olyan különös férjét civilben látnia. Meg azután az elmúlt esztendő, amióta nem látták egymást, tíz másikkal is felért. Zsille Norbert megöregedett. Haja megszürkült, szeme alatt millió szarkaláb, és járása is lassúbb, habár ugyanolyan katonás, mint ezelőtt. Az asszony, amióta megtudta, hogy férje repülőgépen átszökött a fronton, részt vett valamiféle diplomáciai tárgyalásban, és kisgazdapárti képviselőként érkezik haza, ellágyulva, szinte szerelmesen várta. Rendkívül butának tartotta férjét, amiért tábornok létére hónapokat töltött a fronton, s ha már odakünn volt is, Kijevből mindössze egy bundát hozott neki. "Nem élelmes, sajnos nem élelmes" - panaszolta legjobb barátnőjének, vitéz Csejtő Kázmér ezredes feleségének. "Néznéd meg, Jány Guszti mit küldött haza, ez még egy szőnyeget, egy karperecet se talált."

De most az asszony mindent megbocsátott. Kőművest fogadott, hetven gramm aranyért rendbe hozatta a hálószobát, valamelyik dédanya karikagyűrűjéből ablaküveg lett, és rendbe hozatta férje íróasztalát is.

Az egész környéket fellármázta, a házmester, a házmegbízott és a volt légóparancsnok napokon át demokratikus egyetértésben várta, hogy üdvözölhesse a ház büszkeségét: az államtitkár urat.

Az ünnepélyes fogadtatás azonban elmaradt, mert Zsille Norbert hajnali ötkor érkezett egy teherautó tetején, és minden cókmókját egy liszteszsákban hozta. A liszteszsákot egy debreceni városi hajdútól kapta kölcsön, aki kétszer is lelkére kötötte, hogy "de visszaküldje az úr, mert agyonver érte a feleségem, a legjobb zsákunk". A zsákot saját államtitkári vállán vitte fel az emeletre, és a zajra felébredő, ájuldozó feleségét futó csókkal üdvözölte. Fürdőt kért, és lefeküdt.

Amikor délután ötkor felébredt, felesége közölte, hogy a keresztfia már egy órája vár rá a dolgozószobájában.

- Az a csirkefogó Eödön? Jó, várjon még egy kicsit.

- Tegnap is itt volt. Tegnapelőtt is.

- Rendben van. Majd felöltözöm.

Zsille Norbertné visszament a dolgozószobába.

Barackpálinkát vett elő.

- Igyál, fiam. Norbert bácsi fáradt még, várnod kell rá.

- Ó, nem tesz semmit, Ida néném, boldogan várok.

- Olyan sok időd van, fiam? - kérdezte gyanakodva a néni.

- Dolgoznak a beosztottjaim - felelte elegánsan Eödön, és ivott a pálinkából.

- Hát mit szólsz a nagy változásokhoz, kisfiam?

- Hiszen éppen ahhoz akarok gratulálni. Hiába, államtitkárnak lenni nem kicsiség. Norbert bácsi igazán rászolgált.

- Köszönöm, köszönöm... de én az általános változásokat kérdezem, kisfiam.

- A mi munkánkban nincs változás, Ida néni. Operáljuk a lyukas gyomrokat, gyulladt vakbeleket.

- És nincs semmi kellemetlenséged?... Nincs semmi kellemetlenségük a régieknek, kisfiam?...

Eödön elhatározta, hogy a kellemetlen kérdéseknek elejét veszi.

- Meggyógyult már Ida néni derékfájása?

Ida néni szeme felcsillant.

- Jaj, dehogy gyógyult meg, drága lelkem. Nem néznéd meg? Itt, igen, itt... látod, ha felállok, belenyilall, ha leülök, belenyilall... tudod, tegnap, amikor felemeltem a kosarat a földről... nézd csak, mintha itt húzódott volna valami.

Amikor Eödön végre kettesben maradt a keresztapjával, és túlestek az első pohár pálinkán, az ifjabbik Zsille nagyot nyelt.

- Hát... megint elvesztettünk egy háborút.

Zsille Norbert szembefordult a keresztfiával.

- De csak az első játszmát... a nagyja még hátravan.

Eödön nem akarta megérteni.

- Befejeztük. Aláírtuk a fegyverszünetet.

- Ödön fiam, ne felejtsd el, hogy a Zsillék minden vagyonukat úgy szerezték, hogy olyan váltókat írtak alá, amilyeneket sohasem szándékoztak beváltani.

- De az ilyesmiért börtönbe lehet kerülni, Norbert bácsi.

- Hát lehet, édes fiam. De nem két krajcárba játszunk.

- Norbert bácsi... úgy értsem ezt?...

- Úgy - mondta Zsille államtitkár úr, és kemény, katonás léptekkel végigment a hosszú szobán. Megállt a könyvespolc előtt, szórakozottan babrálgatta egy tereptan fedőlapját.

- Fiam, tudod-e, mi a sündisznóállás?

- Hogyne. Modern stratégiai kifejezés, mint a villámháború vagy a rugalmas elszakadás.

- Ne gúnyolódj szent dolgokkal - mondta Zsille Norbert elvörösödve.

- Haragszik, keresztapám?

- Hát hogy a fenébe ne. Mit képzeltél, hogy a ruhámmal együtt a bőrömből is kibújtam? Hogy gyalázni engedem azt, amire az életemet feltettem?

Eödön tárt karral rohant a keresztapjához, aki meghökkenve igyekezett elhárítani a dagadt fiatalember csókjait és ölelését.

- Éreztem... éreztem, hogy nem paktálhatott le ezekkel.

- Ne ordíts úgy, a falnak is füle van. Most pedig mondd el, mi van veled.

Eödön belemarkolt az elébe tolt cigarettatárcába. Néha még eszébe jutott, hogy Norbert bácsi azért mégiscsak egy demokratikus párt bizalmából államtitkár... és hogy tulajdonképpen ő akart kérdezni Norbert bácsitól, amikor idejött, s ehelyett ő mond el mindent. A rosszul sikerült rádiumhistóriát, a megvert kórházigazgatót.

- Most azután nem tudom, mihez kezdjek - fejezte be.

Norbert bácsi bólintott.

- Meg fogjuk vizsgálni, hogy mit tegyünk. Először is tisztában kell lenned az általános politikai helyzettel. Az ellenséget nem szabad lebecsülni. Az ellenség kérlelhetetlen. A parasztnak kell a föld, és kész. Az uraktól el fogja venni.

Eödön türelmetlen mozdulatot tett.

- Ne integess nekem. Elveszi. Persze hogy elveszi. Erre várt. Az, hogy ide az orosz csapatok jöttek, önbizalmat ad nekik! Erkölcsi, sőt anyagi támogatást ad nekik.

- Hogyhogy anyagi?

- Úgy, hogy koldusbotra jutott az ország. Ha nem tudnád, évek óta, de különösen negyvennégyben egész gulyákat, méneseket, csordákat hajtottak ki Németországba...

- Te úgy beszélsz, mintha bolsi lennél...

- Te pedig úgy ugrálsz, mintha nem lenne józan eszed. Vagy akarod a tényeket hallani, vagy eredj a fenébe.

- Bocsáss meg... de engem a saját sorsom izgat... és egyébként is marxista agitációt...

Norbert bácsi végigmérte keresztfiát.

- A jezsuiták marxizmust is tanulnak. Nem azért, hogy kommunistákká legyenek, hanem azért, hogy tudják, mivel vitatkozzanak. Tehát ott tartottam, hogy az értékek nagy része nyugaton van. A földek bevetetlenek, a lakóházak romba dőltek. Közvetlen éhhalál fenyegette a városi lakosság százezreit. A szovjet kormány pedig máris élelmiszer-segítséget ajánlott fel. Tudod, mit jelent ez? A kommunisták sikerét. Mi az, te nem figyelsz ide?

- Dehogyisnem, Norbert bácsi. Csupa fül vagyok.

- A kommunisták programja villámgyorsan népszerű lesz. Tudod, mit akarnak? Azonnali földosztást. Hárommillió koldus paraszt földet kap - ez előbb-utóbb mind az ő emberük lesz. Vasutakat akarnak helyreállítani... lakást építeni. Itt mi frontálisan nem támadhatunk. Ott kell támadnunk, ahol gyengék.

- És hol gyengék? - kérdezte Eödön, és anélkül, hogy észrevette volna, suttogóra fogta a hangját.

- A hivatalokban. A közigazgatásban. Mi egy évezreden át tanultuk. Mi ismerünk minden paragrafust, mi tudjuk, hogyan kell versenytárgyalási szerződést készíteni és vasúti menetrendet. Mi tudjuk, hogyan kell állami költségvetést készíteni, ez a sok bugris paraszt a nevét is alig tudja leírni. Mi vagyunk a nélkülözhetetlen szakemberek. A hivatalokat tele fogják rakni prolikkal, mint tizenkilencben. Csak rajtunk áll, hogy ezek elbuknak-e még akkor is, ha égi angyalok.

- Énnekem semmi dolgom a közigazgatásban.

- De másutt meg te vagy a szakember...

- Norbert bácsi, te mondtad, hogy az ellenséget nem szabad lebecsülni... ne felejtsd el, hogy kommunisták nem csak a prolik között vannak. Nálunk a kórházban az orvosok között is volt egy fél tucat.

Zsille Norbert a kulcsaival játszott, leszedte a kulcskarikáról, azután újra visszahúzta őket.

- Persze hogy vannak az orvosok között olyanok, akik velük szimpatizálnak. És a tanítók között is, a mérnökök között is, a hivatalnokok között is. De minket ez nem érdekel, minket most csakis a mi sündisznóállásaink érdekelnek. Adva van egy városházi tisztviselő, aki nap mint nap buzgón és udvariasan végzi a teendőit. Adva van száz ilyen kiváló tisztviselő. Ezek mellett van egy, egyetlenegy valaki, aki összekeveri az aktákat, nem továbbítja a kérvényeket, rosszul számfejti az adóíveket, küldözgeti az ügyfeleket, bosszúságot és szaladgálást okoz nekik. Ez az egy több átkot zúdít a hivatalos apparátusra, mint amennyit a többi száz el tud hárítani. Állíts száz udvarias közlekedési rendőr közé egy gorombát, és két hónap múlva az egész környék utálni fogja a rendőrséget. Gondolj arra, hogy egy-egy orvos mit tehet! Gondolj arra, hogy hogyan politizálhat azzal, hogy bekötöz egy sebet, vagy nem kötöz, ad fájdalomcsillapítót, vagy nem ad, hogy meghal egy büdös proli vagy sem.

Zsille Norbert előrehajolt. Arca lángolt, lihegett az izgalomtól.

- Érted már? Ami nekik rossz, az nekünk jó. Érted a taktikát? Amit száz mérnök tíz évig épít, annak a felrobbantásához egy ember és egy másodperc elég. Mi most helyzeti előnyben vagyunk, és láthatatlanok vagyunk... Rothasztani, bomlasztani, meggyűlöltetni őket... Értsd meg, fiam, hogy ha a kórházban rosszul adott injekciótól megbénul egy gyerek karja, az már az ő rendszerük bűne lesz. Ha egy év múlva összeomlik a helyreállított tető, azt már az ő nyakukba varrják, akárki volt az a mérnök, aki építette. Ha a postán elvész egy csomag, ha egy gyár kigyullad... Ők most építeni fognak... hallottad volna azt a szép debreceni programot... építeni fognak úgy, hogy a nyelvük kilóghat... Mi pedig, édes fiam... No, erre igyunk.

Felemelték a pálinkáspoharat.

- Isten éltessen.

- És az én dolgom?

- Szombaton várlak a hivatalomban.

Eödön ragyogva távozott.

Ida néni alig várta, hogy becsapódjék mögötte az ajtó, szaladt a férjéhez

- Pénzt kért?

- Dehogy kért. Nincs szüksége rá.

- Hála istennek - sóhajtott megnyugodva Ida néni.

Két nap múlva Eödön a minisztériumban kereste fel Norbert bácsit.

Az államtitkár úr azonnal fogadta keresztfiát. Leültette, iratpaksamétát nyújtott át neki.

- Nézz csak bele.

Eödön izgatottan nyúlt az iratok után, és elolvasta az első lapot.

- Ez igen - füttyentett. - Nahát... Orlay apja... honnan tudtátok meg?

Norbert bácsi összehúzta a szemöldökét.

- Ne locsogj annyit. Holnap... várj csak... inkább a jövő hét közepén költözz vissza a kórházba.

- Nem lenne jobb, ha mégis máshová... esetleg inkább vidékre mennek... egyelőre...

Zsille Norbert nem felelt, szúrós szemmel nézte Eödönt.

- Csak azért mondom... mert ha valaki... a karácsonyi dolgok miatt esetleg...

- Láttad, mi van az aktákban. Költözz vissza. A többi nem a te dolgod.

- Csaplár kisasszony, levele van - szólt a házmesterné Ágnes után, amikor a lépcsőn felfelé szaladt. Ágnes szíve akkorát dobbant, hogy majd kiugrott a helyéből. Hír! Biztosan hír a szüleiről vagy Ferkóról, Karcsiról. De amint a borítékot feltépte, piros lett a csalódástól és megrökönyödéstől. A levél a Mezőgazdasági Gépgyár központi igazgatóságától jött, és azt - Tatár cégvezető úr írta alá "az igazgatóság megbízásából". Ágnes forgatta, nézegette a levelet, a dátumot kereste rajta. Minden rendben volt. Pecsét, aláírás. Semmi kétség, jelentkezni kell az irodában, ahol újra Tatár parancsolt. De ki bízta meg újra ezt a gazembert? Rőmer doktor? Vagy Karlsdorfer?

Másnap reggel bement az irodába.

A lépcsőház, az udvar, a folyosó pontosan olyan volt, mint hetekkel ezelőtt. Törmelék, rom, hókupacok, és ott, ahol már megolvadt a hó, sáros víztócsák az udvar közepén. Annál jobban megváltozott a Mezőgazdasági Gépgyár irodája. Az ajtón vadonatúj aranybetűs tábla hirdette, hogy itt van a Mezőgazdasági Gépgyár Részvénytársaság igazgatósága. Az ablakok valódi üveggel ékeskedtek, az ajtókilincs megjavítva. A kitakarított előszoba közepén az ügyfelek fogadására ismét ott állt a régi garnitúra: hajlított lábú, kerek asztal négy karosszékkel. A barna politúros asztalon petróleumlámpa égett.

Ágnes szívdobogást kapott, amikor régi kulcsa kinyitotta az előszobaajtó zárját. Végigsietett az előszobán, egyenesen a "könyvelés" feliratú szoba ajtajához, és benyitott. A szoba szinte olyan rendben várta, mint ahogy tavaly nyáron itt hagyta. Az ablak beüvegezve, a bútorok a helyükön, a padló gondosan söpörve. Igaz, hogy ha tüzetesebben megnézte, mindez csak a felületen volt így, mert a gyönyörűen rendbe rakott könyvelési kartonok fele hiányzott, a falon a Schenker & C. világtérképe mögött vakolatdarab hiányzott, az iratszekrény egyik lábát tégla helyettesítette - mégis rend volt itt, álomszép, váratlan rend. Íróasztalához ment.

Zöld borítékban levél várta. "Csaplár Ágnes tisztviselőnknek" címzéssel. Szóval nem "főkönyvelőnek". A levelet - persze ismét az "igazgatóság megbízásából" - Tatár írta. Ebben örömmel köszönti a romjából újjáépített és kitakarított irodában Csaplár kisasszonyt, a vállalat kedves tisztviselőjét. Örömének ad kifejezést, hogy a háborút szerencsésen átvészelte. Igaz ugyan, hogy Csaplár kisasszony főkönyvelői kinevezése összhangba hozható a német megszállással és azzal a kényszerhelyzettel, amelyben a vállalat akkor volt, továbbá igaz, hogy Csaplár kisasszony június közepétől a mai napig ismeretlen helyen tartózkodott, de ismerve régebbi demokratikus gondolkozását és családi körülményeit, annak a reménynek ad kifejezést, hogy Csaplár kisasszony nem volt nyugaton, és ezért vezető könyvelői állását megtarthatja. Kérik, hogy fényképét három napon belül hozza be, hogy a közmunkamentességi igazolványát megkapja. Háromhavi fizetését előre felveheti. További intézkedésig hetenként egyszer kell félnapi inspekciót tartani, mert az iroda fűtését még biztosítani nem tudják. Jó munkát kívánnak, és ő - mármint Tatár cégvezető - további legteljesebb jóindulatáról és támogatásáról biztosítja.

A nagyszoba felőli ajtó kilincsét lenyomták.

Kern Gizi állt az ajtóban. Sírva-nevetve rohant Ágneshez.

- Szervusz!

- Mégis megúsztuk!

- Ugye, nem remélted volna a kalapszalonban!

- Most mehetünk újra éjfélkor a postára!

- Bánom is én, csakhogy béke van.

- Ágnes, voltál már Rőmernél?

- Rőmer benn van?

- Hát persze, a vezérigazgatói szobában trónol. Menj csak be, ott van a nagy cirkusz.

- Gizi, te is kaptál levelet a vállalattól?

- Kaptam hát, mindenki kapott. Tudod, mit ír nekem az a piszok Tatár? Hogy igaz, hogy a zsidótörvény folytán munkaviszonyom ezerkilencszáznegyvennégy március tizenkilencedikén megszűnt, de javasolni fogja az igazgatóságnak, hogy méltányosságból helyezzenek vissza régi gyakornoki munkakörömbe...

- Óriási... én ököllel...

Kern Gizi elnevette magát.

- Senkinek se mész ököllel, mert csak te húznád a rövidebbet. Biztosan lesznek rendeletek, és szabályozzák a vitás dolgokat. Gyerünk be Rőmerhez.

Ágnes elfogódottságfélét érzett, amikor bekopogtatott a vezérigazgatói szobába.

- Csak tessék! - kiáltotta egy harsány hang. Ágnes alig ismert Tatár hangjára.

A sokablakos sarokszobában függöny volt az ablakon és szőnyeg a földön.

Ágnes elsőnek Rőmer doktort látta meg.

Imperátor nem is hasonlított arra a szakállas, rongyos, szánalmas alakra, akit alig néhány hete látott. Vadonatúj sötétkék öltöny volt rajta, frissen borotvált arcáról áradt a szappan-, púder- és kölnivízszag. Úgy terpeszkedett a bőrpárnás karosszékben, mint egy száműzetésből visszatért fejedelem, csupa jóindulatú mosolygás.

Rőmer jobbján Tatár állt, bizalmasan az igazgatóhoz hajolva.

- Nini, a kis Csaplár - hallott egy jókedvű kiáltást a dohányzóasztal felől. Ágnes arra nézett. A jobb oldali sarokban, a mély bőrfotelben Karlsdorfer ült, és mosolyogva integetett. Karlsdorfer is ünneplőben volt, kissé divatjamúlt, sötétszürke ruhában, magas, keményített fehér gallérral. Nagyon lefogyott.

- Ó, hogy örülök, hogy megmenekült... ugye, megmondtam én magának, nem kell mindjárt kétségbeesni. Tatár cégvezető úr megbeszélte a németekkel...

- Ez már nem tartozik ide, méltóságos uram - mondta nagyon nyugodtan, de egy gondolattal emeltebb hangon Rőmer doktor. - Üdvözlöm, Csaplár kisasszony, és kérem, hogy legyen továbbra is hűséges munkatársa a vállalatnak.

Ágnes meglátta a többieket, Gerencsérné fehér ingblúzban és a kimúlhatatlan sottis szoknyájában. Két Miklós, akin valami furcsa van: aha, bajuszt növesztett, Vargáné, a takarítónő, aki a sarokban áll, kosárral a karján, a kosárban újságpapírba burkolt csomagok. Mögötte egy sovány öregember, akit nem ismert, a másik karosszék mögött Máriáss Teri és Dékány Anna. Dékány haja frissen ondolálva, férfinadrágot és elegáns pulóvert visel. "Ezek azt hiszik, hogy semmi sem változott - gondolta Ágnes -, hogy most megint leülünk könyvelni, és Tatár parancsolgat, Gerencsérné tovább nyaggat, Imperátorhoz elsején be kell jönni a fizetésért, és meg kell köszönni az aprópénzt... De mi változott volna?" - erre nem tudott önmagának megfelelni. Csak a keserűség fojtogatta a torkát, utálta Imperátort, aki barátságosan mosolyog Tatárra, Karlsdorfert, aki összebújik Dékány Annával. Utálta az egészet, a szépen kitakarított irodát, azt, hogy Gerencsérné és Dékány, Tatár és Két nem fognak romot takarítani, az ujjuk hegyét sem fogják megmozdítani, hanem gépgyári igazolvánnyal a zsebükben batyuznak és feketéznek. Nem, itt nem mozdult tovább a világ.

Ágnes megállt a szoba közepén, nem vette észre Rőmer doktor nyújtott kezét.

- Jó napot kívánok mindenkinek - és egyenesen az ismeretlen idős férfihez lépett -, a kollégát nem ismerem még. Csaplár Ágnes vagyok.

- Kezét csókolom... Tóbiás...

- Ideiglenes kisegítő volt Lusztig úr helyén - szólalt meg Tatár, és megnyomta a "volt" szót.

- Kérem, nincs rendelkezés... és nem a konjunktúra miatt...

- Erről még beszélünk, öregem - mondta Tatár -, egyelőre nem érdekes. Majd meglátjuk. Egyébként csodálom, hogy Csaplár kisasszony mindeddig nem jelentkezett az irodában.

- Többször is itt voltam. Legelőször mindjárt a felszabadulás utáni napon... Rőmer doktor úrral is találkoztam - mondta Ágnes, és elpirult mérgében - minek védekezik. Tatár kérdő és csodálkozó pillantással mérte végig Rőmer doktort, aki zavart lett, mint egy rajtakapott diák, és a páncélszekrényre nézett. A páncélszekrényre, ahová Ágnes jelenlétében zárta be a jegyzőkönyvek egy példányát.

- Nem emlékszem, Csaplár kisasszony, hogy már találkoztunk volna. Örülök, hogy ép bőrrel megúszta a háborút - és újra kezet nyújtott.

"Mit jelentsen ez?" - gondolta Ágnes.

- Fényképet lesz szíves hozni a közmunkaigazolványhoz.

- Igen. Hozok.

Ágnes megfordult, és kezet szorított mindenkivel. Gerencsérné sírva fakadt.

- Maga nagyon haszontalan volt, Ágnes... nagyon rossz irattáros... de azért örülök, hogy látom.

Ágnes végül megkérdezte.

- Mikor kell bejönnöm inspekciózni?

Tatár megnézte a noteszát.

- Csütörtökön.

- Most elmehetek?

- Persze... tessék... - felelte Rőmer, és Karlsdorfer, hogy intézkedési jogát gyakorolja, hozzátette: - Hogyne, kérem alássan.

Gerencsérné nem állhatta meg:

- Csaplár kisasszony megőrizte régi jó szokását, és elsőnek távozik.

Ágnes az ajtóból visszafordult.

- Mert nincs időm a napot lopni. Rohammunkára megyek a Madiszba.

Rőmer, Tatár, Karlsdorfer, Gerencsérné egyszerre kapta fel a fejét.

Kern Gizi is felállt.

- Maga is a Madiszba megy? - kérdezte vékony, sipító hangon Gerencsérné.

- Ó, nem. Én a szakszervezetbe megyek - felelte Gizi, és udvariasan intett mindenkinek. - Viszontlátásra.

Együtt mentek Ágnessel az Operáig.

- Én úgysem maradok tisztviselő - mondta hirtelen Ágnes.

- Hát?

- Még nem tudom... de valami más... - és nem akarta hangosan kimondani, amit önmagában milliomodszor ismételgetett: Tibor felesége leszek, és orvos leszek... Tibor felesége leszek, és orvos leszek...

- Én szeretnék irodába járni - mondta Gizi -, persze nem ezt csinálni, amit eddig, hanem valami komolyat... mondjuk, könyvelni. Persze nem olyan könyvelésre gondolok, amilyen nálunk van, hogy reggeltől estig mindent keresgélni kell. Láttál már villanycentráléban vezénylőtermet? Van egy terem színes lámpákkal, onnan lehet irányítani a hatalmas erőművet. Ilyesmiről álmodom... organizációs szakember leszek, olyan könyvelési rendszert találok ki, hogy gyorsan és egyszerűen ellenőrizni lehessen mindent, néhány kartonból meg lehessen állapítani, hogy rentábilis-e a termelés... a statisztikai adatszolgáltatás néhány karton végösszegének lemásolása volna csak...

- Te, hiszen akkor sokkal kevesebb könyvelőre volna szükség. Magad alatt vágnád a fát - nevetett Ágnes.

- No, szervusz, Ágnes. Viszontlátásra csütörtökön...

Délelőtt tizenegyre járhatott. Ágnes bement a Madiszba.

A kapuban akkor gyülekezett éppen egy rohammunkásbrigád lapáttal, csákánnyal, fejszével felfegyverkezve. Ágnesnek csak egy elgörbült lapát jutott, azzal vonult le a Mária utcába.

A klinikák előtt az úttestet takarították.

A fiúk csákánnyal vágták a jéggé fagyott hóbuckákat, a lányok lapátolták a sorban álló kiskocsikra a törmeléket. Keserves lassúsággal haladt a munka. Kőbe, vasdarabba ütközött a csákány, és minden pillanatban félni kellett, hogy fel nem robbant gránátot vagy aknát ütnek meg. Ágnes mégis mindennél jobban szerette ezt a munkát. Nem nézett fel, nem pihent, fájó izmokkal, zihálva lapátolta a törmeléket. Kimelegedett, néha úgy ömlött arcáról a veríték, hogy elhomályosodott a szeme, de nem állt volna meg.

Ágnes megint a csillébe akart emelni egy lapát törmeléket, amikor észrevette a zománctáblát a szemét között. A zománctábla kissé lepattogzott, de még így is jól el lehetett olvasni rajta: "Mária utca." - "A Pál utcai fiúk birodalma" - gondolta Ágnes elmosolyodva. Gyerekkorában rajongott a Pál utcai fiúkért, akik úgy szerették a "grundot, az édes grundot" - Nemecsekért, aki meghalt egy kopár telekért. "Ha kellene, meghalnék én is ezért a városért" - érezte Ágnes, és olyan gyorsan folytatta a lapátolást, hogy Magyar Sanyi rákiáltott: "Mit csinálsz, egészen kifulladsz... még tüdőgyulladást kapsz a végén."

Kora délutánra a rohambrigád rendbe hozta a szemklinika előtti utat. Csorba Jóska hazaküldte a társaságot. - Ágnes, te merre mész?

- Vissza a Madiszba.

- Hol ebédelsz?

- Majd... otthon...

- Mikor?

- Este.

- Hányszor eszel te napjában?

- Eszem, mit törődsz vele.

- No, mégis.

- Reggel, este.

- Ki főz neked?

- Magam vagyok. A szüleimről nem tudok semmit.

- És mit főzöl, ha szabad érdeklődnöm?

- Hát... ami jön.

Jóska nem kérdezett többet. Zsebébe nyúlt, kivett egy kék színű jegytömböcskét, és leszakított róla hét lapot.

- Tessék, ebédjegy erre a hétre, és velem jössz.

- Milyen ebédjegy?

- Majd meglátod. Sanyi, vedd el Ágnestől a lapátot. Úgy, most gyere.

- De hova?

- Valahová, ahol enni adnak - nevetett Csorba. - Kerületi közmunkáskonyha, öt perc sétával odaérünk.

A konyha egy félig rom házban van felállítva. Amikor Ágnes belépett a földszinti helyiségbe - szinte elszédült a füstös melegtől, ételgőztől, emberi párától.

A teremben vagy százan szorongtak. Percek teltek el, amíg a zsibongó, nyüzsgő embertömegben valami tervszerű mozgást vett észre. A terem közepén hosszú, pléhtetejű asztal volt. Az asztal közepén egy csorba, valamikor világoskék-fehér pettyes papírmasé tálca hevert. Aki az ajtón belépett, egyenesen az asztalhoz ment, és a tálcára dobott egy világoskék papírszeletkét. Utána felvett egy bádogtányért és egy kanalat, és beállt a sorba. A sor szinte állni látszott, ahányan eljutottak a hatalmas kondérhoz, ugyanannyian csapódtak az emberkígyó végéhez is. Pedig a szakács gyorsan osztott. Két merőkanál paradicsomleves - minden kanálban két-három szál, szürkés színű tészta úszott -, és már jöhet a következő. A pléhtányér pillanat alatt átforrósodott, de a vértelen, csont és bőr kezeknek szinte jólesett az égető fájdalom. A teli tányérok gazdái lassú, óvatos léptekkel vitték a féltett kincset a hodály túlsó végébe. Nekitámaszkodtak a falnak, és ettek. Ágnes szinte megbabonázva figyelte ezt az evést. Volt, aki végtelen lassúsággal szürcsölte a levest, meg-megállt, nyelt, szaglászott minden kanál után. De a legtöbben rávetették magukat, valósággal habosra verték kapkodó mozdulatukkal a zsírtalan, cukortalan paradicsomot. Aki befejezte az evést, a vízcsaphoz ment. Gondosan elmosta az edényt, és a tányért, kanalat visszatette az asztalra. Új kezek nyúltak érte, a kék cédulák púppá dagadtak a tálcán.

Talán huszadszor fogyott el és telt meg újra a sor, és Ágnes még mindig ott állt a bedeszkázott ablak tövében, és lenyűgözve bámult. Az ebédjegyeket senki sem ellenőrizte. A szakács gépiesen töltött meg minden elébe tolt tányért. Ha akar, ötször, tízszer is kaphat valaki. Hát miért nem állnak be újra? Hiszen a híg levesből öt tányérral, tízzel is meg tudna enni az az ember, aki hajnal óta gyalogolt, romot hordott, ásott a hideg szélben.

- Ágnes, te már ettél?

Magyar Sanyi állt mellette, dörzsölte kékre fagyott kezét.

- Még nem.

- Csorba Jóska?

- Várj csak... elkeveredtünk...

- De hiszen ott integet. Gyere, együnk, amíg forró.

Letették a cédulát a tálcára, Sanyi odanyújtott neki is egy tányért, és előreengedte.

- Mindig elhatározom, hogy csak egy perccel három előtt jövök ebédelni, hogy annál tovább élvezhessem, hogy enni fogok... te Ágnes, úgy hírlik, jövő héten sütőtököt kap a konyha. Szereted a sült tököt?

- Szeretem - suttogta Ágnes áhítatosan. A leveseskondér most ott volt közvetlen közelében. Az étel szaga megtöltötte orrát, száját, éles szorítást érzett a gyomrában, és olyan éhség fogta el, hogy megtántorodott.

A szakács, aki maga még egy kanállal sem evett, és a merőkanalat már csak cikázó szikrának látta a piros paradicsom fölött, ijedten szólt rá.

- Kiönti... vigyázzon.

- Valami baj van? - lépett oda Csorba Jóska.

- Nem... nem... nagyon köszönöm - mondta kiszáradó torokkal. - Már semmi.

A paradicsomleves langyos, rég nem érzett ízekkel áradt szét a szájában. Szerette volna egyetlen korttyal kiinni, de zsibbadt keze, mintha csak idegen, bölcsebb akaratnak engedelmeskedett volna, lassan emelgette a kanalat. Az első, mohón nyelt csöppek után zavaros szégyenérzet fogta el - és bármennyire küzdött ellene, szemét egyszerre csak elborította a könny.

Csorba Jóska a tányérja fölött lopva ránézett.

- Egyél gyorsabban, kihűl - bökte meg gyengéden a lány karját.

Ágnes nem is hallotta.

Valahonnan, emlékei legmélyéből egy nagy, piros lábas bukkant most elébe. A lábasban púpozásig darás tészta. A lábas egy diófa asztal közepén van, az asztal körül lócák, a lócákon gyerekek, öt gyerek, hat gyerek, legalább nyolc gyerek. Meztelen lábukkal harangoznak - ő jól látja, mert a küszöbön ül, és nézi őket. Babusikné, a termetes szomszédasszony hívogatja.

- Ülj már ide, nézd csak. Neked is tettem tányért.

Ő menne, szájában összefut a nyál, gyomra kínosan korog, menne, de nem mer. "Ha még egyszer meglátom, hogy ételt koldulsz valahol! - hallja az anyja hangját. - Még azt hiszik rólunk a szomszédok..." "Mit hisznek? - gondolja ő akkor hétéves fejjel. - Hiszen igaz, hogy hétszámra rántott levesen élünk, és anya esténként azzal altat el, hogy hunyd be a szemed, mindjárt nem leszel olyan éhes... hát miért kell ezt tagadni? Miért nem ehet a dúsgazdag szomszédság ételeiből - Babusikék grízes tésztájából, Prohászkáék bableveséből, Csontosék paprikás krumplijából, vagy miért nem fogadhat el Ölveczkyéknél egy karéj zsíros kenyeret?" Emlékszik, Babusikné lehajolt hozzá, kék szélű, fehér zománcú tányéron nyújtotta a tésztát. Ő belemarkolt, ujjával tömte a szájába, mint egy éhes kis állat. És nyelt; fulladt, nyelt, fulladt, szipákolt mindaddig, amíg egyetlen szál tészta, egyetlen morzsányi zsíros, pirított dara volt a tányéron. A gyomrában már nehéz, ragacsos gombócot érzett, könnye szivárgott, és a könnycsepp százszínű szivárványán át nézte a mezítlábas, fekete klottszoknyás, kövér Babusiknét, aki bütykös lábával, dagadt, érdes kezével hatalmas és jóságos volt, akár az Isten. És szinte előtte áll most fiatalon meghalt, sovány nagynénje, Biri, aki egy vasárnap este bezörgetett hozzájuk. Ők, a három gyerek, már egymáshoz bújva kuporogtak a vackon. Anyja nem nyitott ajtót, csak kiszólt a madzaggal kötözött rigli engedte résen. "Én vagyok, eressz már be... ételt hoztam a gyerekeknek." "Nem kell... ettek" - hallotta az anyja hangját, de boldog reményeket keltve, mégiscsak kinyílt az ajtó is. "Hagyd a fenébe, úgyis tudom, hogy éhesek." "Mit fáj az tinektek, hogy a büdös kommunista családja zabál-e vagy sem." "Ne bolondulj, tudod, hogy én..." "Vidd vissza... hogy aztán röhögjetek, hogy hogyan vetették rá magukat a maradékra." "Mit marsz engem, tudod, hogy én sose bántottalak." "Eredj..." "Ha te éhen akarsz maradni, a te dolgod, de a gyerekeidtől nincs jogod elvonni." "Igaz is... igaz is..." - bújt össze a három gyerek, és szívszorongva lesték, hogy dől el a harc. "Fahajas rizs, nem volt más... keltsd fel a kölyköket, még meleg az étel." "Mire jutottam" - sírt fel az anyjuk, és kötényét kapta az arca elé. De ők egyszerre csak felugráltak, kézzel rohamozták a fél levesestálnyi rizst, és észre se vették, hogy Biri nénjük is hangos, keserves sírásra fakad.

És milyen volt a konyhakredenc! Egy fajansz csészealjon háromszor is kifőzött orosz tea száradt, egy sötétvörös, zománcos bögrében levesről leszedett ujjnyi faggyú. Mindent, mindent félretett az anyja. A krumplit sohasem főzte, hanem sütötte, hogy kárba ne vesszen a héj. "Edd meg az utolsó csöppig." "El ne dobd a kenyeret, megver az Isten." "Az ételt megbecsüljétek, gyerekeim..." Ha munkája volt Csaplárnak, ha telt is ennivalóra, az anya mintha örökké leendő éhínségekre készült volna.

És Ágnes, hátával a hideg falnak dőlve, vacogni kezdett.

Egész életének minden éhségét egyszerre érezte - a gyerekkor, az elhagyott raktár, az ostromlott város pincéje, sőt nem is csak a saját éhsége volt ez, az anyjáé, öccséé, talán az egész világé. És mintha mindezt ezzel a két kanálnyi, kihűlő paradicsomlevessel kellene csillapítania. A tányéron alig volt már valamennyi.

- Ki adta... kitől kaptunk itt enni?

Jóska egy pillanatig hallgatott. Azután elnevette magát.

- Érdekeseket tudsz kérdezni. Ha van étel, azt megfőzik... azután kiosztják.

Magyar Sanyi elkésett. Kati elnöki ceruzájával felháborodva kopogtatott néhányszor az asztalon, de Sanyi rá se hederített. Sarkig tárta az ajtót, sapkáját a kezében tartotta, hadonászott, lihegett, vérpiros volt az arca.

- Srácok... műegyetemista vagyok!

És leült az első székre, levert róla két frissen festett plakátot.

- Ezt hallgassátok meg, gyerekek. Csodálatos. Reggel a szomszédunkban mondta egy fiú, hogy lehet már iratkozni a bölcsészetre, és el is ment. De mit csináljak én az összehasonlító nyelvtudománnyal, amikor ekkora kiskoromtól gépészmérnök akartam lenni? Értitek? Gépészmérnök.

Gépészmérnök, annál szebb nincs. Gondoltam, ha van Pázmány Péter, akkor van már műegyetem is. Átkutyagoltam a hídon. Megyek a műegyetemhez. A vaskapu zárva. Sehol egy teremtett lélek. Körbejárok legalább ötvenszer. Magas kőkerítés. Én bizony megnézem, hogy mi van belül. Egyik helyen, ahol kicsit leborotválta a falat a bomba, fogtam magam, és bemásztam. Megyek, megyek, gödrök, romok, kidőlt falak, bedőlt falak, folyosók mindenfelé. De még csak egy eleven macskával sem találkoztam. És az ajtók mindenütt zárva. No de jó énnekem az ablak is. Az egyik alagsori ablak szélesen tárva van. Beugrottam. Az ablak alatt egy dívány volt, irgalmatlanul rossz, törött rugókkal, de arra jó volt, hogy nem ütöttem össze magamat. Sötét volt, alig láttam, hová kerültem. Balról egy ajtó nyílik, átmegyek rajta, folyosón vagyok. Rengeteg piszok, törmelék. A folyosó torkolatánál egy német ágyú. Benn a folyosón, úgy, ahogy mondom. Igazi ágyú. Benyitok egy nagy terembe. Katonaköpenyek, szalma, gépfegyvertöltény egész szalagokkal. A sarokban kapcák. Egy fél pár német bakancs. És sehol egy lélek. Megint továbbmegyek... Benyitok egy ajtón, és mit látok?

- Megint egy gépfegyvert - mondja Berény Karcsi.

- Nem. Izgalmasabbat.

- Egy tankot.

- Izgalmasabbat.

- Egy bombavetőt.

- Nem. Egy professzort!

- De igazán. Képzeljétek, a szobában ócska asztal, egyetlen szék, és a széken ül egy zöld vadászkabátos férfi, pápaszem az orrán, a feje sálba csavarva, mellette a földön egy rongyos hátizsák, előtte az asztalon egy ív papír és egy ceruza. A pápaszemes azt kérdi: mit keresek itt? Mondom, hogy beiratkozni jöttem. Erre feláll, megölel, azt mondja, kedves fiam, maga a negyedik, írja fel ide a nevét és a lakáscímét. Én meg írom, hogy Magyar Sándor, Budapest, Ferenc körút... Rám bámul, azt mondja: Pestről jött? Mondom, igen. "Édes fiam - aszongya -, maga az első, aki odaátról jött. Hát mondja csak meg a barátainak, hogy élünk, dolgozunk, megkezdjük a munkát, jöjjenek csak a diákok, lehet tanulni."

Azzal készen is volt a beiratkozás, de megsajnáltam a kis öreget, ott maradtam, segítettem neki. Kitakarítottunk egy termét. Holnap reggel átmegyek újra.

- Pénzt kért? - kérdezte Berény.

- Semmit. Ingyen írt be.

- Megyek. Holnap én is átmegyek - ugrott fel Szecsődi.

- Bolond, aki most nem tanul.

"Az egyetem" - hasított Ágnes szívébe, és nem tudta elhinni, hogy itt van az a perc, amire egész életében várt, itt van, előtte is szabad az út. Csak be kell menni, felíratni a nevét... De vajon igazán ennyi csak? Az irodai munkát, a Madiszt, az orvosi tanulmányokat nem lehet egyszerre ellátni. Ha az irodát otthagyná - miből élne? De ha most nem megy, akkor soha már. Most huszonhárom éves. Most még lehetne.

Beszélni kell Tiborral.

Most rögtön beszélni kell Tiborral, igen, okvetlenül beszélni kell, tanácsot kérni. Talán még benn találja a hivatalában.

Leszaladt az utcára.

Végigfutott a Múzeum körúton, átvágott az Erzsébet téren az égnek meredő, kiégett házóriások között. A Nádor utcai bank épülete előtt kifulladva megállt. Tulajdonképpen mit mondhat Tibor? Mi köze Tibornak ahhoz, hogy ő hogyan rendezi be az életét? Tibornak, aki hetek óta nem is jelentkezett, nem írt, nem jött, nem üzent.

Önmaga előtt is szégyellne bevallani, hogy azt várja Tibortól: "Iratkozzék csak nyugodtan be az egyetemre, Ágnes. Dolgozom én addig kettőnkért, amíg maga tanul." Igen, azt várja, hogy Tibor végre mondja ki: szeretlek, feleségül akarlak, egymáshoz tartozunk.

De hiszen Tibor úgysem fogja ezt mondani.

Semmit se fog mondani.

Elbátortalanodva sétált vissza az Erzsébet térig. A Tisza István utcán nyüzsgött a nép. A kiégett épületek tövében, a hiányzó kirakatok üregében aprócska üzletek nyíltak. Konyhaasztalokon és polcokon folyt az árusítás. A Körút, Rákóczi út vidékén pogácsa, kukoricamálé, pattogatott kukorica járta. Itt kölnivíz, ékszer, tört arany, amerikai Hershey csokoládé és Original Chewing Gum - valódi rágógumi, arany karóra, Lucky Strike és Camel cigaretta cserélt gazdát.

Ágnes kábultan bámészkodott a vásári forgatagban. Izgatottan hadonászó, meglepően jó húsban levő és jól öltözött férfiak, nők sürögtek, élvezték az áprilisi délután napsütését. Ágnes hetek óta nem látott mást a világból, csak talicskákat, romokat, gyűléseket és vitákat a Madiszban, hajnali rohammunkát. És hónapok óta nem evett egyebet egy-egy tányér levesnél vagy üres főzeléknél.

- Ágnes, mit keres erre?

Tibor jött sietős léptekkel a bank épülete felől.

Mosolygós volt, csinos és elegáns. Szürke zakója felső zsebéből hófehér batiszt zsebkendő kandikált ki. Ágnes máskor szerette ezt a díszzsebkendőt, most zavarta, ingerelte.

- Sétál?

És hogy Ágnes nem felelt erre, kérlelve megfogta a kezét.

- Igazán sokat gondoltam magára. De nincs telefon, nincs villamos, olyan nehezen mozdul az ember. De a találkozásunk örömérc igyunk meg egy feketét.

"Hol lehet feketét kapni? És mibe kerülhet?" - gondolta Ágnes.

- Nem. Én inkább sétálnék egyet a Duna-parton.

- Ahogy parancsolja.

A nyüzsgő belvárosi utca után olyan szomorú látvány volt a part halott hídjaival, a kiégett Várral, a roncsolt kövű rakparttal. "Mennyi erőfeszítés kell még, hogy itt élet legyen" - gondolta elszomorodva Ágnes.

- Londonból levelet kaptam - mondta hirtelen Tibor. - Az öreg Rőmer hazalátogat. Lehet, hogy újra átveszi a gyárat. Biztosan magának is szán valamit a jó munkájáért.

Ágnes elvörösödött.

- Nem vagyok kíváncsi az ajándékaira. Egyelőre csak azt tudom róla, hogy megszerezte az angol állampolgárságot, csak hogy itt leszereltethesse a zománcozót. Disznó alak.

Kemenes Tibor elnevette magát.

- Gyorsan és jól kitanították. Mondja, Ágnes, nem unta még meg azt a gyerekséget?

- Miféle gyerekséget? - és Ágnes hangja sokkal élesebb, mint szeretné.

- Jobbra át, balra át, lapáttal kivonulni, három nap alatt egy köbméter romot elkaparni, amikor háromszázharminchárommillió köbméter marad még.

- Úgy, hát akkor hagyjuk ott azt az egy köbmétert is, nem?

- Ne tréfáljon, Ágnes, hiszen nem gyerek már. A maga dolga lapátolni? Egypár hétig csinálta, isten neki. De maga egy komoly vállalat főkönyvelője cégvezetői ranggal, annyi jövedelme lehetne, mint a váci püspöknek. Ha bevágódik az öregnél, kijuthat Londonba, pláne hogy idegen nyelveken is beszél, csinos, fiatal. Jól férjhez mehet...

Ágnes arcából minden vér lefutott.

- Köszönöm a jó tanácsait. Másképpen fogom berendezni az életemet. Otthagyom az irodát, mert beiratkoztam az egyetemre az orvosi karra.

Észre sem vette, hogy hazudott, hogy múlt időben mondta: "beiratkoztam". Akaratlanul is határozottabbá, nyomatékosabbá vált így a döntése.

- Orvosi karra? Mi az ördögnek?

- Mert orvos leszek.

- Megáll az eszem - csapta össze a kezét Tibor. - Ágnes, maga óvodás. Magát el kéne fenekelni. Lemondana egy ilyen állásról, és elmegy hat évet koplalni, magolni azért, hogy végül lekerüljön segédorvosnak egy klinikára, vagy elkerüljön Piripócsra, és éjszaka felrángassák, mert István gazda nehéz zsákot emelt, és kijött a sérve... És végső soron nem hagyhatja a vállalatot sem faképnél. Tanították, foglalkoztak magával, főkönyvelővé nevezték ki, és amikor a londoniaknak szükségük lehet magára...

Ágnesnek kerekre nyílt a szeme.

Eszébe jutottak a ködös, novemberi esték, amikor Kern Gizivel a postán ácsorgott tízig, tizenegyig is. Gerencsérné és Két Miklós örökös nyaggatásai. Eszébe jutottak a végtelen kimutatások és az elsejei fizetésosztás, amikor be kellett menni Imperátorhoz és alázatosan megköszönni a százharminc pengőt.

- Énnekem nincs mit köszönnöm... köszönjék meg ők - és mérges könnyek homályosították el arcát.

Tibor felnevetett, és magához húzta a lányt.

- Ne pityeregjen, maga kis méregzsák. És énrám se haragudjék. Ágnes, összevissza beszéltem. De annyira elképedtem a maga romantikus tervein. Hát ennyire megváltozott? Emlékszik még, milyen bölcs életfilozófiánk volt? Megbújni egy sarokban, Thomas Mann Tonio Krögerét olvasni és hallgatni Vivaldi Concertóját.

- Nem... én már nem azt akarom... - kiáltotta Ágnes.

Tibor elfintorította az orrát. Reménytelen, szomorú volt az alkony. Szürke, kiégett falak; megannyi halálfej üres szemgödreként bámult rájuk. A hídroncsok fölött vérzett a felhő.

"Egy idegen férfival állok itt a parton - gondolta Ágnes. - Idegen férfival, aki nem ért meg, aki messze van... olyan elérhetetlenül messze... Nem, ez nem Tibor, nem az én Tiborom."

Tűrte, hogy Tibor átfogja a vállát, meginduljanak a Vigadó tér felé. Sötét, kihalt utcákon, gödrökön és buckákon bukdácsoltak végig. "Tibor, Tibor, Tibor" - ismételgette magában makacsul, de idegen, hideg volt a szó.

Azután megálltak a kapu előtt.

- Kezét csókolom, Ágnes.

- Isten vele.

- Jelentkezni fogok.

- Viszontlátásra.

Miért is remeg a keze, amikor Tibor búcsúzó ujjai átfogják?

Sokáig nem zörgette meg a kaput. A távolodó férfi után nézett. "Nagyon szerettem - és szinte felkiáltott a fájdalomtól. - Csak nem fogok sírni? Nem, én nem szoktam sírni."

"Mi baja lehet az embernek, ha béke van? - fél éve sincs, hogy ezt kérdezte önmagától. - Nos, hát mi bajom van? Eldöntöttem a sorsomat. Ha isten, ördög, ég, föld támad ellenem, én akkor is orvos leszek. Holnap reggel beiratkozom az egyetemre."

Úgy fordítja a kulcsot a zárban, mintha az ajtó lenne az első akadály most választott útján.

Belép az előszobába, és hátrahőköl.

A szobában gyertya ég. S az asztalnál anyja és Ferkó öccse ül.

- Anya! - sikoltja Ágnes. - Édesanyám!

Eltelt a március, eltelt az április, Kati egész napját a Madiszban töltötte, de semmi pénzkereső foglalkozáshoz nem látott még. A kalapszalonba a világért sem akart visszamenni.

- Utálom a kalapokat, utálok tompokat vasalni és filccsodákat varrni, és szívből remélem, hogy a nők előbb-utóbb fellázadnak, és nem lesznek hajlandók kolibrifészkeket, műpálmaleveleket, üvegcseresznyét és pávafarkat hordani a fejük búbján. A kalap csúnya és egészségtelen. Legszívesebben megszervezném a kalap- és sapkalázadást, és... és én szeretnék végre valami komoly dolgot tanulni. Például befejezni a középiskolát, tanárnak menni...

Ács csendesen hallgatta a mérges kitörést, azután elnevette magát.

- Katikám, nem sürget se török, se tatár, válassz szakmát, amilyet akarsz...

- De ez borzasztó. Április vége van már, és egy fillért se hozok a házhoz.

- Még egy hónapig eltartlak - jelentette ki Pista. - Egy hónap múlva azonban nem adok pénzt idegen nőnek. Vagy elmész dolgozni te is, vagy megtartjuk az esküvőt...

András néni sopánkodva csapta össze a kezét.

- Hát mondd, Pista, mi ütött ebbe a lányba... ahelyett, hogy ő siettetné a legjobban, csak húzza-halasztja az esküvőt.

- Mert már nem szeret - mondta Pista. - Nem szeret, de nem akarja bevallani, mert sajnál, hogy nincs másik lakásom.

Ács István hangosan nevetett, és Katira nézett. De Kati nem mosolygott vissza, vérvörös lett, a könnyei potyogtak, és kiszaladt a szobából. Egyenesen a konyhába, ott leült a fásládára, és sírt, sírt keservesen.

- Katikám, nem akartalak megbántani. Tréfáltam. Beteg vagy?

- Nem, nem. Talán csak fáradt vagyok.

- Akkor azonnal menj aludni. Holnap nem érek rá, de holnapután szabaddá teszem az egész délutánt, és addig keresünk és válogatunk, amíg találunk neked való munkát. Jó? Tessék, törüld meg a szemedet.

Kati félig nevetett már.

- Várj, a homlokodat is letörlöm. És májusban megesküszünk. Ekkora fehér orgonaág lesz a menyasszonyi csokrod. Jó?

- Jó.

- Hát akkor szép álmokat.

András néni sárgaborsót szemelgetett a nagyasztalon. Ács István mellé ült, és ő is tenyerére szedegette a száraz, kukacos katonaborsót.

- Jaj, drága fiam, ne oda dobd a szemetet...

- Hű, összekevertem.

- Nem baj, úgyse volt még sok kiválogatva. Te Pista, mi lehet Katival?

- Én nem tudom, édesanyám. Maga milyen volt menyasszony korában?

András néni nevetett.

- Azt hiszed, emlékszem? Van annak már száz esztendeje. Te, figyelj csak, ez a lány most is sír.

Elhallgattak, de a másik szobában csend volt.

Pedig Kati igazán sírt.

"Kár volt megpróbálni, nincs tehetségem, úgysincs tehetségem!" Őszi Bálint milyen kedves volt, behívatta, a lelkére beszélt, hogy menjen el, próbálja meg. Jaj, ha meg nem történtté tehetné a mai délutánt. És még Ágnest is magával cipelte. Ágnes szegény ugyanúgy izgult, mint ő. Félórát ácsorogtak a hosszú, barátságtalan szerkesztőségi folyosón, megilletődve hallgatták a fehér ajtók mögül kiszűrődő zajt: írógépzakatolást, telefoncsörgést, hangos diktálást. Néha elrohant mellettük egy-egy fiatalember, nedves újságoldalakat vagy gépelt papírlapokat lobogtatva. "Maguk kit várnak?" "Őszi Bálint rovatvezetőt." "Most diktál, tessék még várni." És amikor végre előkerült, nem a régi Madisz-titkár volt, akármilyen kedvesen beszélt is, hanem az újdonsült rovatvezető. "Kati, a főszerkesztő nincs ma benn, de a faliújságcikkeidet már megmutattam neki. Holnap személyesen bemutatlak, nekem most dolgom van, de Gyergyói elvtárs, a segédszerkesztő ad valami próbafeladatot." És Őszi Bálint már el is rohant, otthagyta őket árván a hivatalszolga íróasztala előtt. A nagy bajuszú altiszt folyóiratokat rakott egy százrekeszű szekrénybe, és nem sokat törődött velük. "Hogy tetszik itt neked?" - kérdezte Ágnes. "Nem tudom... én író akarok lenni, nem újságíró... az újságírónak azt mondják, ide menj, oda menj, erről írj... de hátha éppen ahhoz nincs kedve... milyen lesz akkor az az írás?" "Igen, de az újságírás mégiscsak szakma, abból meg lehet élni." "Pista mit szól hozzá?" - kérdezte később Ágnes. És Kati akkor vallotta be, hogy nem is beszélt róla kabalából, mert érzi, hogy úgyse fog sikerülni... de ha mégis megfelelne, és nyomtatásban lenne a neve, akkor mindjárt más. Pista is komolyan venné.

Sokáig álltak a szerkesztőségi folyosón, amíg egyszerre csak előjött Gyergyói, egy legfeljebb huszonöt éves, csizmás, sörtehajú parasztgyerek, és jó nyírségi kiejtéssel a szobájába invitálta őket. "Mind a ketten újságírók akarnak lenni?" "Nem, csak én." "Mert elkéne most jó néhány... Tessék, tinta, toll, kéziratpapír, írógép, ami tetszik. Írjon egy harmincsoros cikket, mondjuk... no... mondjuk arról, hogy megindult a termelés a gyárakban..." Azzal Gyergyói már ki is rohant a szobából. Ágnes az ablak melletti székre ült, és az újságokat nézte, ő maga pedig letelepedett Gyergyói íróasztalához, és rágta, rágta a tollat. "Újra termelnek a gépek" - írta fel a címet. Azután áthúzta, de nem jutott eszébe jobb, hát megint visszaírta. És egy sort, egy árva sort sem tudott hozzáírni. Félóra múlva Gyergyói visszajött, matatott az íróasztalán. "Csak bátran. Szépet írjon." És megint elrohant. "Ágnes, menjünk el... nem tudom megírni." "Ne tréfálj." "Isten bizony, nem megy. Egy mondatot nem tudok fogalmazni. Szökjünk meg, mielőtt Gyergyói visszajön." Köszönés nélkül jöttek el a szerkesztőségből. Kati órákig csavargott az utcán, mielőtt hazament. Törte a fejét, hátha mégis meg tudná írni a cikket. De nem, be kell látnia a teljes kudarcot. Ha Őszi Bálintot meglátja az utca egyik oldalán - át fog menni a másikra, nehogy a szeme közé kelljen nézni.

Arra ébredt, hogy az orra is dagadt a sírástól. Gyorsan megmosdott, bepúderezte az arcát, mire a reggelihez ültek, már nyoma sem látszott a bánatnak.

Délelőtt - mint mindennap - bement a Madiszba. Ilyenkor elhagyott volt a "kerületi székház". A fiatalok legtöbbje munkában volt - üzemben, iskolában, vagy ha nem volt kenyérkereső foglalkozása, akkor a rohambrigádokkal az utcán takarította a romokat. Kati leült az üres titkárságon, állát tenyerébe támasztva töprengett. "Túlságosan jó dolgom van, az a bajom. Ha nem akarok visszamenni kalapot varrni - rendben van. De nyelveket tanulhatnék, tanítónő lehetnék. Azt csinálhatnám, amit akarok... és még mindig jobb, ha most sül ki, hogy nem lennék jó újságíró, mintha két vagy három év múlva derülne ki. - Szabad..." - riadt fel egy félénk kopogtatásra.

Szőke, sápadt képű fiú nyitotta az ajtót. Olyan hosszú és halvány volt, mint egy mészbe mártott meszelő.

- A vezetőséget keresem.

- Tessék, én vagyok a szervező titkár.

- Az nem fiú?

- Sajnálom, hogy csalódik, de én vagyok az...

- Hát nem bánom - mondta sóhajtva a fiatalember -, azért csak elmondhatom a panaszt.

- Tessék beljebb kerülni.

A fiú közelebb jött. Ormótlan bakancsát megdörgölte a küszöbön, sapkáját levetette, és egyik kezéből a másikba rakta át.

- Tudniillik... engem megpofoztak...

- Ki pofozta meg?

- Hát a mester... mert tudniillik megint részeg volt...

- Miféle mester?

- A Kajdán Benő a Damjanich utcából. Nem tetszik ismerni? Cipész. Úri és női cipész.

- Nem ismerem, de csak üljön le.

- Itt ütött meg... itt a kék folt a fülemnél.

- Vadállat. Börtönbe kéne csukatni.

- Azt... azt kéne... tudniillik már két éve vagyok inas nála... az árvaházból vett ki. És aludni nem tudok nála, mert az egyik szoba romos lett, és ott van a bőrraktár, a másik szoba meg a mesteréknek kell, oda nem enged... a pincében szoktam aludni, de már senki sem alszik az óvóhelyen... ágynemű sincs, és félek egyedül. És enni sem ad, azt mondja, kolduljak, de hol kolduljak? És én iparos vagyok, nem koldus... Ha nekem volna apám, aki hazavinne... de kihez menjek én? Az ipartestületben a mester a vezető, azt próbálnám csak meg, ott panaszkodni...

- Miért nem hagyja ott? Miért nem hagyja ott azt a disznót?

- Mert a szerződést nem akarja felbontani, és ha megszököm, nem tudok máshová szerződni.

- Gyárba...

- De én jövőre már segéd lennék. Szeretem a mesterségemet. Szép szakma az, ha az ember érti... és sok cipő fog kelleni. Tetszik tudni, senkinek sincs most cipője.

- Tudom - sóhajtott Kati, és a szék alá húzta a lábát.

- Tegnap megint a pincében aludtam, és ma reggel megmondtam a mesternek, hogy adjon legalább egyszer egy nap levest, és adjon pokrócot takarónak, mert ha nem ad, én bepanaszolom a Madisznál. A mester italos volt egy kicsit, azt kérdezte, kinek mersz te panaszkodni? Mondom, a Madisznak. Úgy, és mi az istenség a Madisz? A Demokratikus Ifjúsági Szövetség. No, azt mondja, majd adok én neked demokráciát meg szövetséget... majd adok én neked annyit, hogy három hétig legyen mit panaszolnod. Azzal nekem esett, és addig tépte a fülemet, tetszett látni...

- Hogy hívják?

- Takács Pálnak - felelte a fiú.

- Még ma jelenteni fogom az ügyet a szociális bizottságunknak. Addig is tessék két ebédjegy mára és holnapra. És ma éjjel jöjjön hozzánk aludni. Hallatlan, hogy még négy hónappal a felszabadulás után is meg merjenek ütni egy tanoncot... a mesterét majd megtáncoltatjuk... A mosdóban talál szappant és törülközőt, mossa le a füléről a vért...

Takács Pál esetlenül meghajolt, és kiment a szobából.

Kati nem tudta folytatni a munkát. Folyton maga előtt látta a papírvékony bőr alatt éhesen feszülő pofacsontokat, a fiú vértelen kezét, a csámpás bakancsba és kapcába burkolt lábakat, a gondozatlan üstököt. És a csodaváró hangot, a hitet a Madisz mindent legyűrő erejében: "Megmondtam, hogy panaszra megyek a Madiszba."

Ezt a hitet nem szabad szétrombolni. Fel kell keresni Kajdán Benő urat.

Kati magára kapta a kabátját, és szélsebesen száguldott végig a Rákóczi úton és a Rottenbiller utcán. A házat könnyen megtalálta, de az üzlethelyiséget nem. Romok, leszakadt ablakkeretek, lógó gerendák. Tanácstalanul topogott. Egy férfi és egy nő jött ki a kapun. A nőn divatos pesti viselet volt, hosszú szövetnadrág, bakancs és kendő. A bakancs vadonatúj, barna turistacipő, a nadrág új és szépen vasalt, jó szövet, és a nő sötétkék, norvég mintás pulóvert viselt és tisztaselyem fejkendőt.

- Kajdán Benő cipészt keresem - mondta Kati.

- Menjen csak, drágám, az udvaron át - felelte barátságosan a nő. - Kicsit alkudni kell vele, de nagyon szépen dolgozik.

- Mennyiért csinál bakancsot? - kérdezte kíváncsian Kati, és azon gondolkozott, hogy a mamának csináltathatnának egy jó erős cipőt, ha nem is éppen Kajdán Benőnél.

- Nyolc grammért - felelte a nő.

Menjou-bajuszos férfi tessékelte beljebb modern bútorokkal berendezett lakószobába.

- Sajnos ez a fogadó, ez a lakás, ez minden. Láttam, hogy a kapuban Altorjay méltóságával méltóztatott beszélni. Hát kérem, nagy buli volt benne lenni az ellenállásban. Most kutya bajuk, hál' istennek - és cinkosan nevetett Katira. - Szolgálhatunk egy szép félcipővel? Vagy bakancsot inkább? Méltóztassék megnézni a divatlapokat. Különben köztünk maradjon, úgy volt benn az Altorjay az ellenállásban, ahogy én...

- Nem akarok cipőt csináltatni - mondta Kati sápadtan. - A tanonca ügyében jöttem.

- Úgy?

A mosoly eltűnt Kajdán Benő arcáról.

- És mit óhajt?

- Igaz, hogy ön megpofozta Takács Pál tanoncot?

- Mi köze hozzá?

- A Madiszból jöttem.

- Éntőlem jöhetett maga a kerületi atyaistentől is - mondta a férfi. - Semmi köze a tanoncomhoz. Ha akarom, agyonverem.

- A rendőrséghez fordulunk.

- Maguk fordulhatnak, akihez akarnak, de ide az a gazember be ne tegye a lábát többé, mert kitekerem a nyakát, megmondhatja neki.

- Nem is teszi. Majd mi szerzünk neki más helyet.

- Az. Két évig tanítottam azt a naplopó semmirekellőt, majd most átadom, mi?

- Igaz, hogy a tanonca a pincében alszik?

- Nem, majd idedugom az ágyba közém és a feleségem közé.

A Madiszban egy viharvert Underwood írógép állott a titkárságon. Az e betű hiányzott szegényről, a szóközbillentyű hol leragadt, hol tízet szaladt egy ütésre. Kati mindezt most észre sem vette. "Nyílt levél Kajdán Benő úrhoz, aki azt hiszi, hogy még ezerkilencszáznegyvenkettőt írunk" - kopogtak mérgesen Kati betűi.

- Szervusz, Kati, mit csinálsz?

Kati fel se nézett, észre sem vette, hogy Őszi Bálint már vagy tíz perce a háta mögött áll, és nézi az írást.

"És aki kezet mer emelni a jövő szakmunkásaira..."

- Annak megmutatjuk, hogy a mi öklünk erősebb. Igaz? - fejezte be a mondatot Őszi Bálint. - Na, egy-kettő, vedd ki a cikket a gépből, és add ide.

- Ez nem cikk, és nem adom oda. Ezt kitesszük a faliújságra, és elküldjük annak a disznónak.

- No, csak add ide.

- Minek neked?

Őszi Bálint széket húzott az asztalhoz, és leült.

- Miért szökött meg tegnap, kisasszony?

- Én nem akarok újságíró lenni.

- Aha. Hát arra a vacak félmondatra, amit Gyergyóinak írtál, nem is vennének fel.

Kati elvörösödött.

- Én mindig csak vacakokat tudnék írni. Én nem tudok megadott témára fogalmazni. Én vagy érzek valamit, vagy meg sem írom.

- Senki sem kíván tőled mást.

- De igen... ha beállok a laphoz, mindennap lesznek feladatok. Olyasmi, amihez nem értek, amit nem láttam, amit nem találok helyesnek, és meg kell írnom. Vagy ilyen általános témák. Írjál egy gyárról, írjál egy konferenciáról, felvonulásról akkor is, ha nincs hozzá kedvem vagy hangulatom. De az írói munka és a fogalmazás között éppen az a különbség, hogy iskolai dolgozatot bármilyen általam ismert témáról egy-két óra alatt meg tudok írni.

- Ez így is van. De az már nem véletlen, hogy mi készteti harcra az írót, és nem véletlen, hogy Petőfi és Mikszáth, Ady és Móricz Zsigmond, József Attila és Bálint György mit írt, miről írt, hogyan írt. Add csak ide ezt a Kajdán Benő-históriát. Miért jó ez?

- Mert... mert felháborított az igazságtalanság... mert tudom, hogy olyan világot teremtünk, ahol senki nem kínozhat többé inast, mert tudom, hogy hogyan élnek a tanoncok. Hajnalban kelnek, éheznek, a mesternének vizet hordanak, ezek a disznók pedig arannyal feketéznek.

- Tehát, amikor megláttad ezt a fiút, eszedbe jutott millió régebbi tapasztalatod és élményed is.

- Igaz.

- És mit gondolsz, Kati, ha újságíró volnál, olyan újságíró, aki szemtanúja lehet mindannak, ami most az országban történik. Nézz csak erre a térképre. Itt... itt mindenütt most földet osztanak. Tudod, milyen a földosztás? Vagy tudod-e, Kati, milyen érzés az, amikor sikerül kiemelni egy hídroncsot, és helyébe kerül az első új pillér? Tudod-e, milyen egy helyreállított romlakás? Egy újra elinduló mozdony? Tudod-e, mi van most nálunk? Új honfoglalás... koldusok, földhözragadt zsellérek, kubikosok, elfoglalják az országot, ezeréves per dől el... és te ennek lehetnél a krónikása.

- Ez így olyan szép...

- Nézd, Kati, ostobaság volt ilyen próbadolgozatot íratni veled... De mindegy. Mást ajánlok. Felveszünk. Járod az országot, és te jelented mindig, hogy mit láttál, és mit írsz.

- Őszi elvtárs, de... ne haragudj... valamit meg kell kérdeznem.

- Nos?

- Ha rosszat látok... ha azt látom, hogy valamiben hibázunk, ha egy kommunista nem jól dolgozik, én azt is meg akarom írni.

Őszi tágra meresztette a szemét.

- Hogy meg lehet-e írni? Elsősorban azt kell megírnod. Tanuld meg, Kati: bátran szembenézni a hibáinkkal, megbírálni és kijavítani azt kommunista erény. De ha hallgatnánk róluk, elhatalmasodnának, és fegyvert adnának az ellenség kezébe... Mondjuk, hogy egy ilyen Kajdán Benő-féle alak, akiről megírod, hogy feketézik, a tanoncát éhezteti és veri, bekerülne a kommunista pártba. Mi történnék, ha, mondjuk, ez az ember egy polgári párt tagja volna? Akkor a szerkesztősége elhallgattatná az újságírót, eltussolná a dolgot. Mi történne nálunk? Ha a cikk igazat mond: leközöljük. És mindenki megtudhatja belőle, hogy az MKP-tagság nem takaró, nem védőpajzsa semmi bűnnek. Hogy mi megtisztítjuk a sorainkat. Rontaná-e ilyen írás a párt tekintélyét?

- Nem, dehogyis.

- Ez hát a mi ars poeticánk. Csapj fel, húgom, katonának.

Kati beletette a kezét Őszi Bálint erős tenyerébe.

Ágnes nem tudott énekelni.

Egy csöppet se. Se jól, se rosszul.

Most is hallgatagon megy az éneklő tömegben.

Pedig énekel: minden muzsikál, dalol körülötte.

Az égbolt is tiszta kéken, szinte cseng, bong, akár a harang.

Az úttesten haladnak sűrű sorokban, zászlók és orgonacsokrok között. Táblákat visznek, lécből, keménypapírból eszkábált, vörös betűkkel festett táblát, és magasra emelik, hogy messzire lássék: "Felépítjük Budapestet!"

Az utca két oldalán helyreállított lámpaoszlopokra, újraültetett fák ágaira erősítve, hosszú, hosszú zsineg fut végig, a Mester utca sarkától a Baross utca felé. A spárgán színes papírzászlócskák lengenek, lobognak a szélben. Tegnap délután kötözgették a zászlókat, "eddig a fáig te díszíts... amaddig te". Sötétedett már, mire a színes zászlókat a maga néhány méteres területén felaggatta - és most hiába néz, nem tudná már megtalálni, melyik az az ötven-hatvan zászlócska, amelyet ő kötözött a kifeszített kötélre a sok száz, sok ezer színes zászló között.

Az utca, ó, az utca! Hányszor vágták a csákányt a fagyos romokba - hány talicska törmeléket hordtak el, hányszor hajoltak, hányszor törölték verejtékes arcukat, amíg ilyenné vált az utca: úttest van, járda van, és villamossínek vannak... a dugóhúzóvá csavarodott, agyontöredezett sínek helyén ezüstösen kúszó, csillogó, igazi villamossínek!

És a házak, ó, a házak! Már nem állnak úgy felnyílt oldalukkal, vakká deszkázott, légópapírral feketített ablaküregekkel, mint a fekélyeiket mutogató koldusok. Nem, a házak mára kitárták ablakaikat, és százféle módon mutatják meg, hogy élni akarnak. Itt egy építőállvány - ott már néhány sor frissen felhúzott tégla, amott már készül egy háztető - és ahol még építő kéz nem serénykedik, ott is legalább egy zászló, egy ablakpárkányra terített, piros takaró, egy csokor virág, egy kíváncsi, integető gyerek mondja el azt, amit az éjszaka festett táblák, az öklök és a szívek mondanak, az esküt: "Felépítjük Budapestet!"

Ágnes mellett nyurga, sovány fiú halad. "Sovány" - persze ez nem sokat mond, hiszen mindenki csont és bőr. De ez a fiú olyan sovány, hogy ha ránézel, semmi más nem tűnik fel rajta. Se az, hogy negyvenes lábán negyvenötös bakancs van, se az, hogy szürke szövetnadrágja két helyen is barna szövettel van foltozva. Csak az, hogy olyan sovány, hogy a világ minden ételével sem tudna jóllakni. "Nézd... nézd, Ágnes... nézd... a Mávagosok!"

Ágnes is arra nézett, de hát ő nem volt olyan magas, mint a szomszédja. Ágaskodott, a sor szélére húzódott. Akkor látta csak, hogy mennyien vannak már. Talán százan indultak el a Madisz kerületi otthonától, a Körút sarkán álltak be az "öregek" közé, a zászlót, virágot, "Föld-Kenyér-Szabadság" táblát hozó kommunisták és a kalapácsos embert emelő szociáldemokrata munkások menetébe. És előttük, mellettük, mögöttük a Soroksári útról, Mester utcából, Üllői útról áradt a tömeg. Alig totyogó, hetvenéves öregek lépdeltek fiaik és unokáik mellett, és sírtak örömükben: "Ezt is megértük... hát mégis megértük..." Néhány hónapos, ostromban, pincében született csecsemőiket hozták az asszonyok - hadd ragyogjon rájuk az első májusi nap. Nőtt, nőtt, nőtt, szakadatlanul nőtt a tömeg. Úgy dobbant a lábuk, mint a föld szíve dobogása, úgy harsogott a kiáltásuk, hogy dunyháját fülére húzta ijedten a volt csendőr alezredes úr és a bankigazgató. "Éljen a szabad május!" "Hurráá!" "Békét! Békét!" "Hurrááá!" "Föld, kenyér, szabadság!" "Hurrááá!" "Jönnek a csepeliek!" "Csepel hurrááá!"

- Ágnes! Csaplár Ágnes!

Először nem hallotta, amikor meg felfigyelt rá, hirtelenjében nem értette, kik kiabálhatják a nevét.

- Az üzemiek hívnak - mondja a sovány szomszéd. - Ott kiabálnak.

Ágnes most látja meg a Mezőgazdasági Gépgyár munkásainak csoportját. Elöl kék inges, vörös nyakkendős ifjúmunkások haladnak, hatalmas, furnérlemezből kivágott alakokat cipelnek, munkás- és parasztfigurát kézfogásra nyújtott karral. A központi iroda tisztviselői közül Gizit és Máriáss Terit látja meg. Ők integettek és kiáltoztak.

- Most gyere hozzánk egy kicsit.

És Ágnes keresztültör a zászlók, táblák, virágok erdején. Egy fiatal férfi állja az útját, kezét nyújtja, és ismerős mosollyal néz rá.

- Jó napot, Csaplár kisasszony. Nem emlékszik rám? Homok János vagyok.

- A... a formázó Homok Jani?

A Baross utcánál megtorpant az áradat.

- Alighanem a Mávagosok kerültek elénk, azért várunk - mondta Ágnes. - No, én megkeresem Giziéket.

- Ne menjen a kolléganőihez. Őket úgyis eleget látja. Legyen az én párom.

- Szívesen - mosolygott Ágnes. Körös-körül mindenki pihenőt tartott. A táblákat lejjebb engedték, a sorok meglazultak.

- Úgy látszik, állunk itt egy darabig.

- Baj? - kérdezte Homok Jani. - Nem jó itt?

- Dehogynem - nevetett Ágnes.

- Látja, ha a gyárból indult volna, akkor maga is kapott volna csomagot - mondta Homok Jani. - Most meg kell elégednie a felével. - És a kezében levő zacskóból kivette a sós kiflit és az ötdekányi sajtot. Testvériesen kettétörte.

- Világért sem veszem el.

- A világért ne is, csak a kedvemért...

- De ne együk még meg... inkább később. A Ligetben.

- Ha megígéri, hogy nem szökik meg, és egy pohár sört is megiszik velem.

- Sört? Már az ízére sem emlékszem. Igazán lesz?

- Ha csak Jaklyné meg nem itta az egész hordóval. Hajnal óta strázsálja a Ligetben. Mindenkinek jár egy pohárral. Sátra is lesz az üzemünknek, tegnap délután szervezte meg az übé. Szabó bácsi fog tangóharmonikázni, és én táncra kérem magát. Mit szeret táncolni?

- Mindent. És maga?

- Én? - kérdezte Jani. - Én ma olyan boldog vagyok, hogy legszívesebben toborzót járnék. Odahúznék minden legényt közénk a sorba. És jól megpörgetnék egy ilyen szép, szőke kislányt, mint maga. Azután egy akácfáról tépnék egy virágzó ágat, leülnék vele a fűbe, és a tenyerébe raknék minden virágkelyhet külön-külön, hogy hadd szívja ki belőle a mézet.

- Akácvirágot?

- Min mosolyog?

- Eszembe jutott, hogy gyerekkoromban sokszor szívogattuk belőle a virágport mi is. Négy akácfa állt a nagyanyáméknál az udvaron. Nagyon szerettük azokat a fákat, mert nagyanyám azt mesélte, hogy amikor tizennyolcban ott volt a front az utcában, akkor egy fecske fészket rakott az egyik akácfán, és nem is találta ágyúgolyó a házat. Nem halt meg senki. De még csak egy ablak se tört be.

- A mi falunkban is vannak akácfák, rózsaszín virágúak, fehér virágúak. Ilyenkor még a levegő is édes tőlük. Ha egyszer hazamennék a falumba, méhkasokat állítanék a kertbe, és lépes mézet adnék reggelire a fiamnak.

- Van fia?

- Majd lesz. Olyan szőke haja lesz, mint magának, és olyan sötét szeme, mint nekem.

- Nem szép az. Ha fiú, inkább legyen barna. A kislány legyen szőke.

- Én nem bánom - nevetett Homok Jani -, ahogy magának jobban tetszik.

Ágnes elvörösödött.

- Most egy kicsit odamegyek a lányokhoz - mondta gyorsan. Keresztülfurakodott a zászlóvivők sorfalán, de még akkor is érezte Homok Jani tekintetét.

Máriáss Teri tárt karral fogadta.

- Csakhogy itt vagy. Azt hittük, már ránk se nézel. Egyetemisták, udvarlók...

- Ti sem tudjátok, miért állunk ilyen régen?

- Nézzük meg.

Ágaskodtak, kérdezgették a köröttük állókat, amíg végre észrevették, hogy néhány méternyire tőlük az emberek lelkesen lengetik zászlóikat, és magas ívben virágot dobnak előre. Gizinek volt egy orgonacsokra, adott a virágból Ágnesnek és Terinek. Lábujjhegyre álltak mind a hárman és jókedvűen hajították ők is minél messzibbre. És mert a többiek is éljeneztek, hát lelkesen kiáltották ők is, hogy éljen. "Éljen a..." - és itt érthetetlen szó következett, azután egyre tisztábban, erőteljesebben, érthetővé vált. "Éljen a hatos! Hatos, hurráááá!"

A Baross utca sarkán most érkezett nagy nyikorgással, csengetéssel, csörömpöléssel az első hatos. Villamos! Újra villamos jár a Körúton! És a hónapok óta rossz cipőben és cipőtalp nélkül köveken, romokon, gödrökön tíz kilométereket gyalogló emberek legszívesebben vállukra vették volna a gyönyörűen újjáépített, frissen sárgára festett, üveggel ablakozott villamost, az annyiszor szidott és most olyan nagyon, nagyon kedves hatost. A kalauzok jókedvűen integettek a lépcsőkről, és egy kézzel kapaszkodva, másik kezükkel a virágcsokrokat kapták el. Hurrááá! Éljen a hatos! Hurráááá! Éljen a hatos! - harsogott véges-végig a Körúton, és ez pontosan úgy hangzott, mintha százezer torok azt kiáltotta volna: Hurrááá! Éljen az élet!

A villamos nagyon lassan, csilingelve követte a felvonulókat, a Mávag zenekara indulót játszott, és harsogott, harsogott az ének. "Vörös Csepel, vezesd a harcot, Váci út, felelj neki..."

Ágnes egyszerre csak azon kapta magát, hogy énekel.

Teli torokból, harsányan, boldogan.

Csorba Jóskát még májusban behívták a kerületi pártbizottságra. - Mik a terveid, elvtárs? - kérdezték tőle.

- Nincsenek különös terveim. A gyárban megkezdődött a termelés, tudjátok, hogy fontos cikkeket gyártunk, mozdonyalkatrészt. Később majd, egy-két év múlva talán tovább tanulok.

- Mi a szakmád?

- Mintaasztalos.

- Te mától kezdve itt dolgozol nálunk.

- Szívesen segítek... de nem értek én az íróasztali munkához... meg aztán úgy szeretem a szakmámat. Hadd maradjak én csak ott, elvtársak.

- A kommunista oda megy, ahol szükség van rá. Kik intéznék a kórházak, iskolák, hivatalok ügyes-bajos dolgait a kerületben, ha nem te?

- Kórház ügyeit? Én? Azt sem tudom, elvtársak, mi fán terem. Egyszer voltam egy kórházban röntgenen, küldözgettek ide-oda a törött lábammal... még a szagtól is felfordul a gyomrom, ha kórházba kell belépnem.

- No, majd megpróbálod, hátha megszokod.

Így lett Csorba József a Szent Katalin-kórház kommunista összekötője is.

Csorba Jóska megszokta, hogy amibe belekezd, azt igyekszik szegről-végről megismerni, és ha egyszer hozzáfog valamihez, azt véghez is viszi. "Csak néha baj lesz belőle - szokta mondani nevetve a Madiszban -, amikor kilencéves voltam, a tudományszomjammal szétvertem egy hídépítést." A történetet már mindenki ismerte a Madiszban, Berény Karcsi, Magyar Sanyi, Csaplár Ágnes. De azért már előre nevettek, és biztatták Jóskát, hogy halljuk, mesélje csak el. Csorba Jóska arca ilyenkor kigömbölyödött a nevetéstől. "Tudjátok, akkoriban tanultam a barátomtól tengerészcsomót kötni. Tudtam gyémántcsomót kötni, fékcsomót, angol gyémántcsomót, törökfej csomót, és módfelett büszke voltam a tudományomra. Csomóra kötöttem a nővérem iskolai kézimunkapamutját, anyám kötényén a korcot, csomóztam a ruhaszárító kötelet, minden kis hulladék spárgát. Még a szivárványt is csomóra kötöttem volna. A Duna partján laktunk egy Tolna megyei kisvárosban. A város szélén hídépítés folyt, a hídépítéstől északra vagy ötszáz méterrel fatelep volt, a Bartos és Társa fatelep, óriás farakásokkal, és szálfával, megrakott tutajokkal. A tutajokat a törvény és rend értelmében vaskötelekkel kellett volna kikötni és éjjel-nappal őriztetni, de Bartos és Társa takarékos cég volt, megelégedtek a rendes kötelekkel is, és ünnepeken az egyetlen telepőr, a sánta Kovács bácsi sem sok rablóban vagy gyújtogatóban tehetett volna kárt. Szép augusztusi vasárnap délután volt, elhagyottan állt a fatelep, elhagyottan állt az épülő híd. Minden kedvezett hatalmas tervemnek. Beszöktem a fatelepre, felmásztam egy tutajra, és megdobbant a szívem. A kötelek a legcsodálatosabb tengerészcsomókkal kapaszkodtak egymásba. Szilárdan tartó, bonyolult csomókkal, amelyeknek kioldásához férfias erő és ügyesség kellett. Úgy belemerültem a munkába, hogy az első reccsenést észre sem vettem. Nem vettem észre, hogy a lazuló, oldódó kötelek váratlanul megrándultak, csak azt láttam, hogy a part elszalad. Egy pillanat múlva már a vízben voltam. Csodával határosan nem a kötelek és tutajok alatt. Jól úsztam, de még el sem értem az alig néhány méternyire levő partot, amikor az elszabadult, fával teli, rohanó tutajok szétverték az épülő hidat. Ripityára tört minden; az állványok, a vastraverzek, félig kész pillérek... lélekszakadva rohantam a szőlőhegyre megszáradni. Késő este kerültem haza lázban, dideregve. Csak hónapok múlva mertem bevallani az apámnak, hogy a hídrobbantó földalatti bolsevik csoport, akikről nagybetűs címekkel írt az újság, és akiket hasztalan kergetett a csendőrség, én magam voltam. Ha jól meggondolom, belevehetnem az önéletrajzomba, mint kora gyermekkori fasisztaellenes tevékenységet."

Ahogy kilencéves korában tengerészcsomót kötni, olyan szenvedéllyel tanulta később a mintaasztalosságot Csorba Jóska. És most ugyanolyan makacsul akarta megismerni az újfajta és minden másnál bonyolultabb munkát, az emberekkel való bánást.

Itt van például doktor Amadé Jánosnak, a gégészet főorvosának fegyelmi ügye. A szakszervezeti fegyelmi bizottság néhány soros jegyzőkönyvet vett fel róla. "Doktor Amadé János gégész főorvos, ezerkilencszáznegyvenöt június hetedikén Pál Istvánné beteg, doktor Zsille Eödön orvos, Farbaky Gézáné kisegítő műtősnő, Bor István műtőszolga és Fekete Ágostné főnővér jelenlétében demokráciaellenes kijelentést tett, mondván, hogy a »kutya úristenit az ilyen sokat pofázó rendszernek«. Ezért doktor Amadé Jánost a fegyelmi bizottság azonnali elbocsátásra ítéli."

Amadé János doktor hatvanesztendős, párton kívüli, morgós öregember, aki rákiált a betegre operáció közben: "Mit hunyja be a szemét, nem eszem meg." Amadénak különben is volt már egy fegyelmi ügye - néhány héttel ezelőtt, amikor pofon vágott egy gyereket ahelyett, hogy elsősegélyben részesítette volna...

De Jóska többet tud az ügyről is, Amadé doktorról is, mint amennyit a jegyzőkönyvek elárulnak. Tudja, hogy a felszabadulás első napjaiban maga üvegezte be a műtőt, javította meg a villanyt, vízmelegítőt, műszereket. Hónapokon át úgy operált, hogy haza se ment. Lefeküdt az inspekciós díványra, aludt három-négy órát, és vissza a műtőbe. Az a múltkori fegyelmi ügy, nahát, az is inkább komédia volt. Úgy történt, hogy Amadé doktor a ki tudja, hányadik nehéz gégeműtét után felment az inspekciós szobába, és lefeküdt. Alig aludt el, amikor egy jajgató asszonyság orvost keresett, a négyéves kisfia babszemet dugott az orrába, vegyék ki. "Én nem keltem fel a főorvos urat" - mondta a nővér. "Várni? - üvöltött az asszony. - Hogy vérmérgezést kapjon? Még meddig várjon, amikor már tegnap dél óta benn a bab az orrában." A nővér most már igazán mérges lett. "Ha tegnap dél óta kibírta, akkor kibírja reggelig. Nem keltem fel a doktort!" "Ezt meri mondani egy anyának? Ezt meri mondani, hogy nem részesítik elsősegélyben? Én nem várok... én nem várhatok reggelig... hat órakor indul a motorbicikli Makóra!" A kisfiú, aki eddig csendesen szipogva álldogált a falnál, és a babbal kitömött orrát piszkálgatta, most éktelen óbégatásba kezdett. "Én is Makóra megyek... én is akarok szalonnát!" "Fogod be a szádat!" - kiabált vérvörösen a mama. "Én is megyek motorozni, én is hozok szalonnát Imrus bácsiéktól! - üvöltött most már megvadulva a csemete. - Én nem maradok itt!" "Látod, hogy nem jönnek segíteni rajtunk... látod, hogy a koszos doktoroknak minden előbbre való az emberéletnél... - ordított a mama. - Még a végén én is lekésem a motort!" Ebben a pillanatban kinyílt az inspekciós szoba ajtaja, és megjelent Amadé doktor szikár alakja. "Mi van itt?" "Segítség, meghal a gyerekem!" - sikoltozott az anya. "Hol az a gyerek?" "Itt." "Nem látom, hogy olyan nagy baja volna." "Tegnap délben babszemet dugott az orrába - magyarázta a nővér -, de az anyjának most sürgős, mert batyuzni akar menni Makóra. Én mondtam, hogy várjanak reggelig, nem hal meg a gyerek." "Én nem akarok meghalni, én Makóra akarok menni szalonnáért! - kiabálta torkaszakadtából a gyerek. - És ha nem engedsz el, leköplek!" - azzal az anyja elé ugrott, és ráköpött.

Amadé doktornak fejébe szállt a vére. Bal kezével elkapta a gyerek gallérját, jobb tenyerével úgy pofon vágta, hogy kiesett az orrából a babszem. Azután sarkon fordult, visszament a szobájába, és lefeküdt aludni. "Gyilkos, gyilkos" - jajveszékelt az asszony. "Örüljön, hogy kiesett a bab, és nem kési le a motorbiciklit" - mondta nevetve a nővér.

Hát ez volt a babszem-pofon-motorbicikli-ügy.

Csorba József mindezt nem aktából tudta meg. Még csak nem is a párttitkár felvilágosításaiból. A betegektől tudott meg mindent. Leült közéjük a laboratórium előtti padra.

Zsille doktor egy és más viselt dolgát is így tudta meg.

Zsille Eödön doktor még áprilisban visszaköltözött a kórházba. A régi szobájába hurcolkodott serlegei és vázái közé. A kommunista pártnapokon és a szakszervezeti napokon ugyan tiltakoztak néhányan Zsille visszatérte ellen, név szerint Ács István, a nőgyógyászat adjunktusa, Battonya doktor, a kettes belgyógyászat főorvosa, doktor Orlay Mária alorvosnő, Beáta nővér és Vödrös Ferenc - akiket állítólag karácsonykor üldözőbe vett, és véresre veretett. De senki más nem emlékszik ilyen ügyre. Zsillét sosem látták nyilasegyenruhában. Pajor doktor szerint demokratikus gondolkozású, jó kolléga volt mindig. Ezenfelül unokaöccse Zsille Norbert kisgazda államtitkárnak, az ellenállás egyik hősének. Olyan ember tehát, akivel nagyon szőrmentén kell bánni. Egy kicsit szereti ugyan a pénzt, de hát ki nem szereti? Persze arra figyelmeztetni kell, hogy az olyan kínos esetek, mint Bozók János gimnáziumi tanár aranyfogügye, lehetőleg ne ismétlődjenek... Az aranyfogak esetét Csorba Jóska a fogászat asszisztensnőjétől tudta meg:

Bozók János gimnáziumi tanár egy reggel kétségbeesetten dörömbölt a Szent Katalin-kórház felvételi irodájának ajtaján. Sovány, szemüveges, erősen kopaszodó férfi volt, latin és görög szakos tanár, aki Seneca és Livius Rómájában milliószor könnyebben igazodott volna el, mint egy ilyen tekintélyes és félelmes intézményben, mint a Szent Katalin-kórház. A tanár úr egyik karján egy hétévesforma kislány ült. A gyerek egyik karjával az apjába kapaszkodott, a másik karja kendővel volt felkötve. A felkötött karról le volt húzva minden ruha, és a kendőn át is látszott az alsókar nyílt törése. A kislány félig eszméletlen volt, nem sírt hangosan, de kínosan nyöszörgött. A tanár magához szorította a gyereket, és kétségbeesetten folytatta a dörömbölést.

- Ott hiába zörög, nincs benn senki - mondta egy idősebb ápolónő, aki a lépcsőház felől jött.

- Hogyhogy nincs senki?

- Nézze meg, mi van itt. A pincében szalmazsákokon is betegek feküsznek. Senkit sem tudunk felvenni.

- Nézze meg ezt a gyereket... nézze meg a karját... ráomlott a fal - kiáltott szinte sikoltva Bozók tanár úr. - Nyomorék lesz, sebfertőzést kap, meghal...

- Isten kezében vagyunk... különben ha van protekciója...

- De kérem szépen...

Az ápolónő vállat vont, és továbbment.

- Hol a kórházigazgató?

- Első emelet kettő... de oda aztán jó helyre megy...

- Hát akkor hová menjek?

Az ápolónő elgondolkozva nézte végig a kopott embert.

- Ha nincs pénze... akkor haza. De ha tud fizetni, akkor menjen fel Zsille főorvos úrhoz.

- Hol találom?

- Sebészeti folyosó, első emelet balra.

Eödön nem nagy lelkesedéssel fogadta az ügyfeleket. Fel sem állt az asztala mellől, hellyel sem kínálta őket. Nehéz ügy, tessék valahová máshová vinni a gyereket, nincs műtő, nem tudják benn tartani, nincs ennivaló, mit akarnak itt.

- Kérem szépen... mi megfizetnénk - mondta Bozók János -, de tetszik látni, milyen állapotban van szegényke.

Eödön vállat vont.

- Húsz gramm arany.

Bozók tanár úr kimeresztette a szemét. Húsz gramm arany? Hát honnan vegyek, kérem szépen, húsz gramm aranyat?

- De hát ez mégiscsak hallatlan - csattant fel Eödön -, mit gondol, hol van? Zsibvásáron? Ha tetszik, itt hagyja a gyereket, és gipszbe tesszük a karját, ha nem tetszik, elviszi.

- Az Isten nevére... nézze, hogy nyöszörög... nézze, alig él már.

- Ne kolduljon itt, hallja.

A tanár lehúzta a jegygyűrűjét.

- Kérem... a feleségem jegygyűrűjét is behozom... ez legalább tíz gramm... és ami még hiányzik... összeszedjük holnap reggelre.

- Jó. Akkor hozza vissza reggel a gyereket.

- Hogyan? Hát nem viszik be most a műtőbe?

- Mit képzel? Hitelbe? Mi ez, fűszerüzlet?

Bozók tanár úr könnyei potyogtak.

- De drága doktor úr... csak nem küld el így... az Isten nevére.

- Na, menjen innen, vagy kidobatom.

Bozók tanár úr kétségbeesetten szorongatta a gyereket.

Villámgyorsan leltárt készített földi vagyonáról. A hálószobában két ágy és tükrösszekrény. A dolgozószobájában magyar, görög és latin szótárak, Cicero beszédei és Kallimakhosz himnuszai, a falon a régi óra, egy Benczúr-kép... de arany nincs. Az asszony is odaadja a jegygyűrűjét... talán valamelyik kolléga tud kölcsönadni... de ha tud is, egy-két nap, amíg összeszedi.

Bozók egy pillanatig farkasszemet nézett Eödönnel. Azután hirtelen eszébe jutott valami. A híd! A felső fogsorában két aranykorona is van! Sarkon fordult, a gyerekkel együtt lélekszakadva rontott le a földszintre a szájsebészetre. Belökte az ajtót. A rendelőben elkapta az asszisztensnő kezét. "Kérem gyorsan, ezt húzza ki." Először nem értette sehogy, mit akar tőle a tanár. Amikor megértette, nem akarta a hidat levenni. "Hiszen még jó." De látta a gyereket, aki már alig eszmélt. Látta Bozók elszánt arcát. És a tanár különben is azt mondta: "Ha nem húzza ki... én kitöröm magam... nekem öt percen belül szükségem van az aranyra."

Csorba Jóska felkereste az igazgató főorvost.

Az igazgató főorvos leereszkedő mosollyal fogadta.

- Á... a kommunista testvérpárt megbízottja. Barátság, kedves elvtársam. Parancsoljon helyet foglalni.

Csorba Jóska felháborodva adta elő a Bozók-esetet.

Bertalan doktor elmosolyodott.

- Ennyi az egész, kedves elvtársam?

- Ennyi? Hát mekkora gazságok kellenek önnek?

- Gazság, gazság... nem használnék ilyen nagy szavakat, kedves elvtársam, még azt is meggondolnám, hogy szabálytalanságnak nevezzem-e. Nyilvánvalóan Zsille doktor nem köteles ingyen elvégezni a műtétet. Ha OTI-betegről van szó, nincs szabad orvosválasztás. Ha pedig valaki orvost választ, fizessen. És Zsille doktor egy szóval sem mondta, hogy töresse ki a fogát.

- De aranyat követelt...

- Ugyan, kedves elvtárs, mit tud maga pengőért vásárolni? Cipőtalp: arany. Liszt: dollár. Zsír: dollár. Húsféle: arany. Kabát: arany. Hát pont orvostól venné rossz néven? Pénzügyeket piszkáljunk akkor, amikor a koalíció magasabb szempontjaival kellene törődnünk? Mégis, egy kisgazda államtitkár unokaöccse.

- De még ha a kisgazda atyaisten lenne is... nyílt töréssel elsősegély jár... ez emberi és orvosi kötelesség.

- De kedves elvtársam, annyi orvos van a világon, miért éppen Zsille doktor lett volna köteles őt ellátni? Különben is bocsásson meg, de nekem néha az az érzésem, kedves Csorba elvtárs, mintha a kerületi kommunista párt nem volna teljesen jól informálva a valóságos helyzetről. Nem tarthatom véletlennek, hogy ön következetesen a szociáldemokrata párt érdekeit támadja. Ön védelembe vette a párton kívüli Amadé doktort, és az emberben óhatatlanul felmerül az az elképzelés, hogy a gyereket verő, demokráciaellenes kijelentést tevő Amadé doktort talán azért védi, mert mint pártonkívüli, esetleg önökhöz fog belépni. Ugyanakkor Zsille doktort, azt az embert vádolja, aki pártunk tagja.

- Eléggé csodálkozom, hogy az elvtársak felvették őt a szociáldemokrata pártba anélkül, hogy a karácsonyi ügyet megnyugtatóan kivizsgálták volna.

Bertalan főorvos olyan arcot vágott, mint aki mélységesen töpreng.

- Karácsonyi dolog... hm... várjunk csak...

Csorba József türelmetlenül legyint.

- Battonya főorvos bejelentése... és Ács István...

- Ó... de jó, hogy említi, kedves elvtárs... jaj de jó. Legalább most frissiben megbeszélhetjük a tennivalókat. Úgyis nagyon kényelmetlen volt nekem az ügy, lévén csupa kommunista párttagról szó. Parancsoljon, kérem, éppen most jöttek át az iratok a városházáról.

Csorba Jóska rosszat sejtve figyelte, mint derül fel Bertalan igazgató főorvos képe.

- Hát parancsoljon, elvtársam. Vizsgálat doktor Ács István ellen, aki abból a célból vette magához karácsonykor a rádiumot, hogy azzal nyugatra szökjön. A rádium megőrzésével Vanczák igazgató főorvos doktor Zsille Eödönt bízta meg. A megbízólevél eredetijéről készült fotókópiát mellékelten csatolom... Zsille doktor a lopást megakadályozni nem tudta, de terve végrehajtásában annyira késleltette Ács Istvánt, hogy ő már Budapestet nem tudta elhagyni, tehát a rádiumot a felszabadulás után kénytelen volt a kórházba visszahozni. Hogy tettét utólag mentse, tanúul állította maga mellé doktor Battonya Jánost, aki Zsillével régen rossz viszonyban van, és ezért készségesen állt Ács István mellé.

- De hiszen mindez képtelenség! - kiáltott fel elhűlve Csorba József. - Ácsot is, Battonyát is kitűnő embereknek ismerem. A legjobb orvosok, áldozatkészek...

- Hogyne, persze. Én is jó munkával próbálnám menteni magamat, ha annyi vaj volna a fejemen.

- Főorvos úr, ezt a vádat ki kell vizsgálni.

- Én is amondó vagyok. És szavahihetőbb tanúkat kell állítani, mint Orlay Máriát, aki Battonya szeretője.

Bertalan fél szemmel Csorba Jóskára pislogott.

- Orlay Mária szerint az apja az ostrom alatt meghalt, és egy tömegsírban van eltemetve. Én nem szeretem az ilyen jeltelen sírokat. Sokkal inkább elhiszem, hogy a papa Ausztriába hajózott. Én, kérem, a fegyelmi vizsgálatot megindítottam. A gyanúsítottakat felfüggesztetem, a többit meglátjuk. Remélem, nem fogják az igazság kiderítését megakadályozni csak azért, mert párttagjaikról van szó.

- Én nem hiszem el az Ács Istvánról szóló vádakat... és az a véleményem, hogy senki sem felelős azért, amit nem ő maga, hanem az apja, nagyapja, ükapja, nagynénje, sógora tett. De a vizsgálatot meg kell tartani. Az igazság kiderítésében magam is segíteni akarok. De pusztán vádaskodás alapján, bűnösség megállapítása nélkül senkit sem lehet felfüggeszteni, ez ellen tiltakozom, és ez ellen minden lépést meg fogok tenni. Viszontlátásra.

Jóska, amikor kiment Bertalantól, úgy érezte, mintha hínárban lépkedne, mintha sás és nád százféle szívós kúszó vízinövény fonódna köré, és minden szál bonyolult csomókra volna kötve. Hármas halászcsomók, hollandi csatok, törökfej csomók... és ha nem oldja ki, megfullad, elsüllyed.

"Ezek csak iratok... ezek még csak vádak... én nem olyannak ismerem őket... nem engedem. Itt valami nincsen rendjén. Az irat, az csak papír. Az embereket kell nézni, nemcsak kartonlapokat. Az embereket kell nézni, különben a gazemberek fognak felülkerekedni, és elhullanak az igazak."

- Várjunk csak. Mi van azzal a templomtoronnyal?

Gyergyói, a segédszerkesztő, az ajtóból fordult vissza, és szétnyitotta a kezében levő dossziét. - Jaj, nálam van az anyag. A jobboldali lapok ma reggel cáfolták meg. Azt írták, hogy hazudnak a kommunisták... hogy semmi közünk a pórpusztai templomtoronyhoz...

- Arra vagyok kíváncsi, hogy ki hozta nekünk a cikket.

- ...a megyei párttitkár adta az adatokat, amikor fenn járt. A háborúban sérült meg a templomtorony, és a falu kommunistái rohammunkában...

- Jó, köszönöm. Azonnal keressenek összeköttetést a megyebizottsággal. Pontos felvilágosítást kérünk. Addig nem írunk az ügyben semmit. Viszontlátásra.

Délután távirat érkezett a megyebizottságtól. Felháborodva utasítják vissza a minősíthetetlen rágalmakat. Akármit ír a reakció, a pórpusztai templomtornyot, igenis, Pórpuszta lelkes kommunistái építették fel. Kérik, hogy erélyes cikkben utasítsák vissza a támadást.

- No jó - mondja a főszerkesztő -, írjatok róla glosszát.

Gyergyói falusi gyerek, a szülei Szabolcs megyében laknak. Nemrég járt otthon, két hétig éjjel-nappal rohammunkán volt.

Az ő falujukban is a kommunisták hozták rendbe az iskolát, a templomot, de még a községházát is. És még azt merik írni ezek a disznók, hogy a kommunistáknak csak a szájuk járt! Epébe mártja hát a tollat. "Jó lesz, ha nem tagadják le a csillagot az égről és a tornyot a pórpusztai templomról."

Másnap megjelent a glossza.

Harmadnap megjelenik a válasz.

De micsoda válasz! Négy oldal tele nyilatkozattal.

Nyilatkozik a hentes, a borbélymester, de még a községi bábaasszony is. Egy szó sem igaz abból, amit a kommunisták mondanak. Legfeljebb csak annyi, hogy Pórpusztán van templomtorony.

Ennek már fele se tréfa.

A főszerkesztő dühösen hívja be a rovatvezetőket.

Hajnalban tessék leküldeni egy munkatársat Pórpusztára. Vigyen fényképezőgépet. Vegye le a tornyot elölről, hátulról, pappal, pap nélkül. Beszéljen mindenkivel, tudja meg töviről hegyire, hogy folyt az építkezés. Hozzon levelet a plébánostól. Négyoldalas, fényképes mellékletet csinálunk belőle.

Hm. De kit lehet leküldeni? Egy rossz dzsipje van a szerkesztőségnek. Az utak förtelmesen rosszak. Pórpuszta ménkű messze van, és estére vissza is kell jönni. Küldjük talán András Katit.

Hajnali négykor áll meg a kocsi Kati lakása előtt. Hat óra felé jár az idő, mire elérik a bombakráterekkel teli, agyontöredezett balatoni műutat. "Mikorra fog mindez begyógyulni?" - gondolja, és nézi a szántóföldeket. Hány akna bújik meg a fiatal vetésben! A Balaton-parton romos villák, gaz felverte, elhanyagolt kertek, szétrombolt kerítések, omló falak, bomba tépte fák.

Nyitott üzlet sehol. A vendéglőben nem lehet még egy pohár vizet sem kapni.

Az autó keservesen mászik. Az agyonragasztott gumik hol szöget, hol üvegcserepet szednek fel. Ilyenkor Kati bánatosan leült az út szélén egy kőre vagy a fűre, mert Kós elvtárs, a gépkocsivezető nem engedi, hogy segítsen.

- Megleszek egy pillanat alatt, ne búsuljon, elvtársnő. Nem rossz paripa ez, higgye el. Olyan motorja van, hogy felkapaszkodna a Himalája tetejére is, átmenne még a Szaharán is. Csak persze idő és türelem kell hozzá.

- Mikor érünk oda?

- Jaj, jósolni nem tudok. De akár odaérünk, akár nem, igazán nem csúnya dolog egy ilyen autókirándulás. Az ember moziban lát ilyet: egy fiú meg egy lány felülnek vasárnap az autóra... Méltóztassék parancsolni, már indulhatunk is.

És a kocsi valóban nekilendült, zavartalanul megy megint vagy harminc kilométert.

Dél van, perzsel a hőség, mozdulatlan, poros a levegő, átforrósodik a kerék, és még mindig a Balaton partján járnak. Kéken csillog a tó. De ki gondol ilyenkor fürdésre? A gépkocsivezető ingujjban ül, és piros kockás kendővel törli nyakáról az izzadságot. Délután kettőkor mégiscsak elérnek egy útágazáshoz, ahol tábla hirdeti, hogy innen Pórpuszta már csak hét kilométer. Igaz, hogy pokolian rossz földúton.

Szép, lágyan emelkedő dombok, frisszöld kukoricások vidítják erre a szemet. Kárpótlásul a gödrös, göröngyös, rázós útért.

És ami a legnagyszerűbb - a dombtetőről messze látszik a templomtorony.

Fejkendős öregasszony, ősz hajú, nagy bajuszú öregember igyekszik felfelé a domboldalon. Kati kéri a sofőrt, hogy álljanak meg.

- Merre tartanak, néném?

- Pórpusztára.

- Kapaszkodjanak csak fel, mi is oda igyekszünk.

Az öregek szótlanul ültek, hát Kati kezdi.

- Az volna Pórpuszta, amelyiknek a tornya idelátszik?

- Az, kedvesem, az.

- Odavalósiak?

- Oda, lelkem, oda.

- Akkor tán tudják is, néném, hogy mikor építették fel a kommunisták a templomtornyot?

- Nem volt azon mit építeni, lelkem, áll az már vagy hatszáz esztendeje.

- Nem is úgy gondolom, hanem a háborús károkat...

- Nemigen érte azt kár.

- A tornyát sem? - kérdi Kati meghökkenve.

- Tán egy kis vakolat lejött - mondja rá az ember.

- No meg festeni is kellett - jut az asszony eszébe.

- Hm - morogja András Kati megzavarodva. - De amit kellett, azt megjavították rajta a kommunisták?

- Kommunisták? Dehogyis. Nem csináltak azon semmit a kommunisták. A hivők hozták rendbe, meg a pap.

"Nahát, hogy én milyen ostoba vagyok, ahelyett, hogy... ezeket a reakciósok tanították ki" - dünnyögte Kati, és attól kezdve nem is kérdezett semmit. De valahogy nehezebb szívvel nézte a domboldalt. Pedig szép volt a vidék, dús lombú fák, élénkzöld fű, sok-sok virág. És a falu szélén négy ház is épül, csak úgy virul rajtuk a piros cserép.

Pórpuszta egyetlen utcájának közepén állott a templom. Itt a házaspár illendően megköszönte a fuvart, és leszállt.

- Megmutatnák még, merre lakik a kommunista párttitkár?

- Jaj, nem tudjuk, lelkem.

- Nem baj, majd rátalálunk.

A sofőr morgott.

- Enni kéne valamit. Szomjas is vagyok kegyetlenül.

- Amíg benn leszek a titkár elvtársnál, előszedheti az elemózsiát, Kós elvtárs. Legalább le is ülhetünk, talán meg is mosakodhatunk.

De hol lakik a párttitkár?

Akitől megkérdezték, mind a fejét csóválta, vállát vonta.

Késő délután mégiscsak akadt ember, aki útbaigazította őket. Boczó Péternek hívják a párttitkárt, ott lakik az utca legvégén.

Elhanyagolt baromfiudvart ölel a düledező kerítés. Két kisfiú kergeti az ijedten rebbenő tyúkokat. Az alacsony, zsindelytetős ház küszöbén Boczó elvtárs áll teljes életnagyságban. Kajla kalap a fején, inge kilóg a gatyából, öklét rázza, és szidja a két kisfiút.

Ahogy az autó megáll a poros utcán, Boczó Péter jön is kifelé. András Kati széles jókedvvel köszönti.

Boczó elvtárs nem örül úgy, mint ahogy az ember elvárná. Tarkójára tolja a kalapot, nekitámaszkodik a kapunak, eszébe se jut, hogy azt mondja: "Ha már idáig fáradtatok, üljetek le legalább a lócára." A sofőr gyakorlati ember. Vállat von, leül az árokpartra, előszedi a zsíros kenyeret, és eszik. Kati fáradtan áll az autó mellett, a mosoly ijedt kérdéssé vált az arcán.

- Aztán miért?... - kérdi Boczó Péter.

- Megtudakolni, hogy ki építette fel a templomtornyot.

- Mit kell azon tudakolni? Hát mi, kommonisták.

Katinak templomtorony esik le a szívéről. Hát akkor mégse lesz semmi baj. Veszi is elő a füzetet, ceruzát.

- Hányan építették, titkár elvtárs?

- Hárman.

- Hárman építettek fel egy egész templomtornyot?

- Nem a. Hetvenketten.

- Hát miért mondott hármat?

- Mert hárman építettük.

- Nem hetvenketten?

- De hetvenketten.

Katinak égnek állt a haja szála. Meddig tart még ez a "jó napot sógor - csónakot fódozok" beszélgetés?

- Értsünk szót, titkár elvtárs. Hányan építették a tornyot?

- Mondtam már: hetvenketten.

- És abból hány kommunista volt?

- Három.

- A többi hatvankilenc?

- Azok nem kommonisták.

- Hát akkor kik építették a templomtornyot?

- Hát a kommonisták.

- De értse meg... - mondta Kati, és majdnem sírt mérgében. - Ha hetvenkettőből csak három a kommunista, akkor nem a kommunisták építették fel.

- De bizony ők - felelte Boczó Péter, és szép, szabályos félköröket rajzolt lábujjával a porba. - Kommonisták építették, méghozzá ingyen.

- És a nem kommunisták hogyan építették?

- Hát azok is ingyen.

- Kós elvtárs, gyerünk, hagyja abba az evést. A plébániára megyünk.

A sofőr jólelkűen nyújtja a bicskát.

- Egyen előbb egy falatot maga is.

- Ej, kell is most nekem...

A plébános hatvan év körüli, lassú mozgású, ősz hajú ember. Betessékelte őket a rezedaillatú, hűvös szobába, és szíves mosollyal mutogatta az irományokat. - Tessék... itt az elszámolás. Pünkösdkor szólítottam fel adakozásra a híveket... következő héten meg is csinálták a javításokat, vakolni kellett, meszelni meg a sekrestyénél kicsit javítgatni a falat. Pénzt nem tudtunk adni munkadíj fejében, de összegyűlt hat zsák búza, pár száz tojás, vagy negyven kiló zsír... hát azt kiosztottuk.

- Mindenki elfogadta a búzát?

- Hát hogyne. Miért ne fogadták volna el?

- A kommunisták is?

- Persze... hogyne. Meg kell mondanom, rosszul esett a hivőknek, hogy három szem kommunista dolgozott az építésnél, és most mégis a maguk dicsőségére akarják fordítani.

Kati bíborvörös lett.

- Nagyon sajnálatos dolog. Annyi iskolát, templomot építünk újjá, nem volt szükség idegen tollakra... És ha kommunista vagy nem kommunista épít... ami épül, az egész hazának épül...

A pap nem felelt.

- Hát... köszönjük a szíves felvilágosítást - mondta Kati.

Újra ott ült az autóban. A kerekek még jobban szakadtak. A rossz út, a rossz rugó még jobban rázott. És ha visszanézett az országútról, még sokáig látta a templomtornyot, mint egy komor felkiáltójelet.

- Haza? - kérdezte Kos.

- Dehogyis haza... a megyeszékhelyre.

Késő éjszaka értek vissza Pestre. Az olvasószerkesztő már messziről kiabálta.

- Cikk?

- Nincs.

- Hogyhogy nincs? Fenntartottuk az oldalakat.

- Nincs. Nincs. - És András Kati olyan keservesen sírt, mint egy gyerek.

- Nyugodj meg, az istenért. Mi történt?

- Az történt, hogy Pórpusztán nem működött a pártszervezet. A megye ráparancsolt a járásra, hogy teremtsen rendet. A járástól kiment egy munkatárs, összeszedett három párttagot, az egyiket, Boczó Pétert mindjárt megválasztották titkárnak. Ennek a lelkére kötötte, hogy egy héten belül jelentsen eredményt. Éppen akkortájt hozták rendbe a templomtornyot... Boczó gondolta: itt van az alkalom... hogy jó pontot szerezzen... hát jelentette.

- A járás tovább jelentette a megyének - szólt a segédszerkesztő.

- Persze... a megye megörült, hogy egy ilyen rosszul dolgozó faluban is mozognak már... leadta nekünk a hírt. Amikor a cáfolat jött, leüzentek a járásnak, a járási bizottság behívatta Boczót. Boczó újra rámondta, hogy ők építették fel a tornyot... a járás megnyugodott. Ki gondolt arra, hogy Pestről valaki odautazik?...

Gyergyói fel-le járkált, fejét fogta, és hangosan nyögött.

- Megőrülök, megtébolyodom, megeszem a glosszámat... meghalok. Én nem megyek be az öreghez jelentést tenni. Én nem megyek be. Menjél be te, Kati.

- Nekem mindegy - felelte András Kati, és komoran bámulta a cipője orrát.

De azért nagyon komiszul érezte magát, amikor a főszerkesztő szobájába bekopogott. Királyok jutottak eszébe, akik a bajt jelentő hírnököt egykettőre lenyakaztatták. A főszerkesztő nem nyakaztatta le. Hellyel kínálta, szótlanul végighallgatta az akadozó jelentést.

Azután elgondolkozva forgatta a ceruzáját.

- Hát... meg kell írni.

- Igen... mit írjak meg?

A főszerkesztő csodálkozva rántott egyet a szemöldökén.

- Hogyhogy mit írjon meg? Azt, amit most nekem elmondott. Az igazat. Azt, hogy tévedtünk. Hogy a templomot hetvenketten építették, és abból három kommunista.

- De főszerkesztő elvtárs... Mit fognak rólunk mondani?

- És ha hallgatunk?

Kati nem tudott felelni.

A főszerkesztő barátságosan elmosolyodott. Azután nagyon komolyan mondta:

- Tegnap hibát követtünk el, mert nem ellenőriztünk valamit. De ha ma is hallgatunk, amikor tudjuk valamiről, hogy nem igaz, az már több, az már bűn... Nézze csak ezt a térképet a falon... mennyi híd, mennyi új vasútvonal... mi minden épült. És ennek az építésnek mi vagyunk a motorja. Ha nem mi építünk fel minden templomtornyot, de a mi lendületünk ezer Pórpusztát magával ragad, olyan nagy szégyen az, Kati?

Egy percig hallgattak.

- Igen - mondta lassan a szerkesztő -, meg kell írni. Ebben van az erőnk, de csak addig van erőnk, amíg a szavunkra építeni lehet, mint a kősziklára...

Csuti alig tudta türtőztetni magát.

Felkelt, az ablakhoz ment, egy darabig idegesen dobolt az üvegen, azután visszament az íróasztalához. Az íróasztal előtt a karosszékben egymás mellett ültek Imperátor, Karlsdorfer őméltósága és Tatár cégvezető úr.

Csuti nyelt egy nagyot, és igyekezett nagyon nyugodtan beszélni.

- Önöknek természetesen igazuk van. Én sem vagyok az anarchia híve. A vállalat az vállalat. Én nem vagyok sem főrészvényes, sem a Nemzeti Bank rendelte vállalatvezető, sem vezérigazgató. Én egyszerűen alkalmazott vagyok, ha igazgatósági tag is. Önök rendelkezhetnek a pénzzel, az áruval, minden értékkel. Én egy pillanatig sem reméltem, hogy meg fognak dicsérni az elmúlt hónapok munkájáért... de azt, hogy még szemrehányást is tesznek, azt kikérem magamnak. Helyesebben nem magamnak, mert azt, hogy a munkásaimat tolvaj bandának nevezzék, azokat az embereket, akik itt koszban, mocsokban, éhesen rendet csináltak...

- Szép kis rendet - vágott közbe Rőmer doktor. - Eladják a répadarálókat, és szétosztják az árát. És mindezt az ön legfelsőbb irányításával és beleegyezésével. És ön, az igazgatósági tag, a gyárvezető főmérnök nem tartja kötelességének, hogy jelentéstételre a központi irodába siessen, és további tevékenységére vonatkozólag utasításainkat kikérje - mondta paprikavörösen a doktor, és pofazacskója idegesen remegett, mint a trükkfilmeken a hörcsögé. - Ez, kérem, felforgatás... ez... ez bolsevizmus...

- Bizony, kérem alássan - szólalt meg Karlsdorfer, és sétapálcájával koppantott a padlón -, amikor, kérem, a boszniai okkupáció idején bevonultunk Cetinjébe...

- Ez egyáltalán nem tartozik ide - vágott közbe ingerülten Rőmer doktor -, bocsásson meg, méltóságos uram, de itt most egészen másról van szó.

- No persze, persze, kérem alássan.

- Főmérnök úr, lesz szíves tudomásul venni, hogy Londonból megérkeztek az első utasítások. A Ganz-Jendrassikot azonnal eladjuk, a kettes zománcozót munkába állítja, a félkész öntvényeket zománcozza, és az első vagont svéd diszpozícióra három héten belül útnak indítja. Bérmunkát nem vállal.

- Öngyilkosság...

- Még nem fejeztem be - vágott közbe Imperátor -, a gépműhely leáll.

- És a munkások? Mit csináljanak?

Imperátor vállat vont. - Nem vagyunk vöröskereszt. Azt alkalmazzuk, akire szükség van.

- A bérmunkára feltétlenül szükség van.

- Londoni utasítás.

- Lehetetlenség. És hogyan exportálhatunk, amikor itthon minden gramm vasra szükség van.

- Mi valamennyien alkalmazottak vagyunk, és kötelességünk engedelmeskedni.

- Akkor is, ha az engedelmesség a kártevéssel egyenlő?

- Ki ellen kártevés? Mi az, maga belépett a kommunista pártba?

- Ha történetesen beléptem volna, az sem tartozik senkire. Tudomásom szerint politikai szabadság van. Tudomásom szerint... - és Csuti hirtelen elhallgatott. "Tessék, már megint elvesztem a fejemet..."

Imperátor is meghökkent.

Londonból azt táviratozták, hogy "bírja Csutit jobb belátásra, de vigyázzon rá, mint egy falat kenyérre", és ő majdnem bekapja ezt a falat kenyeret.

- Bocsásson meg, főmérnök úr, az embernek romlanak az idegei. Ön is aludjék rá egyet, mi is. Hiszen mindannyian a vállalat érdekét akarjuk szolgálni, ha más-más elgondolásokkal is. Igaz?

- Kérem - mondta Csuti is lecsillapodva -, elnézést kérek én is, ha ingerülten beszéltem. De amit mondtam, fenntartom. A gépműhelyt leállítani, jól jövedelmező bérmunkát visszautasítani öngyilkosság. Bizonytalan devizakövetelésért itthon is életfontosságú árut kiszállítani öngyilkosság. A Ganz-Jendrassikot most, bizonytalan áramszolgáltatás idején eladni bűn. Ha önök ragaszkodnak ehhez, akkor legnagyobb sajnálatomra kénytelen vagyok állásomat rendelkezésükre bocsátani.

- Nincs túl sok munkalehetőség, főmérnök úr.

- Ez csak rám tartozik, igazgató úr.

- Kérem, jelenteni fogjuk Londonnak.

- Ahogy óhajtják.

Imperátor, Tatár és Karlsdorfer beült a bérkocsiba.

- Ez a Csuti mindenre képes - kezdte Tatár.

Imperátor nem felelt.

- Képes arra is, hogy bemenjen a kommunista pártba.

- Akkor bemegy - felelte ingerült vállrándítással Rőmer doktor.

Tatár egy darabig hallgatott, azután köhécselt néhányat.

A doktor ránézett.

- Mondott valamit, cégvezető úr?

- Nem... nem... azaz, azon gondolkoztam éppen, hogy én Csuti helyében nem ugrálnék. A munkások elmondhatnak róla egyet-mást az igazoló bizottságnak.

- Az igazoló bizottság sóhivatal, kedves Tatár úr - mondta felébredve Karlsdorfer. - Pár száz forint, és a zsebünkben van. Az igazoló bizottság a légynek se árt... az a Vidra doktor kifejezetten úriember.

Tatár átnézett Karlsdorfer feje fölött, és egyenesen Imperátorhoz fordult.

- Az igazoló bizottság persze nem tesz semmit, de éppenséggel tehetne.

- Majd erről még beszélünk - mondta Imperátor, és elfordult, azután váratlanul megkérdezte:

- Mondja, cégvezető úr, hogy hívják azt a nagyszájú csirkefogót?

- Melyiket?

- Azt az übéelnököt... azt a kis bajuszos mitugrászt...

- Halász. Halász Pál.

- Mit kért a múltkor?

- Nem tudom pontosan, valami anyagot. A sógorának van egy kis lakatosüzeme, de azt hiszem, ő is csendestárs ott a lopott csapágyakkal és késekkel.

- Jó - felelte kurtán a doktor, és újra elfordult. Az irodáig nem is szólt többé egy szót sem. Csak otthon a vezérigazgatói szoba ajtajában szólt újra hátra.

- Jöjjön csak be, cégvezető úr.

Tatár otthonosan telepedett a bőrfotelbe, és baráti mosollyal várta, hogy mit akar tőle az öreg. Rőmer doktor azonban nem mosolygott vissza.

- Lesz szíves, cégvezető úr, elmondani, hogy is volt az az igazgatósági ülés.

- Melyik, kérem? - kérdezte Tatár meghökkenve.

- A karácsonyi.

- Amint már elmondtam, december huszonnegyedikén délután felkeresett Palánkay. Pisztolyt fogott rám...

- Ne a mesét mondja, kérem. Azt mondja, ami történt.

A doktor hangja ingerült volt.

Tatár elvörösödött.

- Kérem... nem értem.

- Ne kívánja, hogy dokumentumokkal javítsam meg az emlékezőtehetségét.

Tatár arcán kiütött a veríték.

- Én az igazat mondtam önnek eddig is. Palánkay revolverrel kényszerített.

- Nem kényszerítette magát senki semmivel. Tessék, itt a kasszakulcs. Vegye csak ki azt a zöld dossziét. Tessék, csak tessék. Bontsa ki. Miért nem nyúl hozzá? Nem robban.

"Meggyújtok egy skatulya gyufát, és bedobom a papírok közé" - gondolta Tatár.

Romét doktor ugyanebben a pillanatban kissé gúnyos hangsúllyal közölte:

- Kiszedheti nyugodtan, nem kell úgy fogni, mint a hímes tojást. Van hitelesített fotókópiám minden darabról.

A dossziéban félelmes gondossággal rendbe rakva a karácsonyi igazgatósági ülés jegyzőkönyvei. A beszédek. Pénztárelszámolások. Külön borítékban. Hajdók mérnök jelentése az autóügyről. "Tatár cégvezető úr telefonon úgy rendelkezett..." Azután egy vonalas papírlapon Tatár félájultan látta meg saját keze írását: másolat Rőmer Aladár doktor viselt dolgairól, a Gestapónak írt levélről... atyaisten, honnan került ez elő? Persze a svábhegyi villa íróasztalából.

- Nos, mit szól ehhez?

- Hamisítvány... drága doktor úr, minden betű, minden sor, minden írás rágalom és hamisítvány... elhinné rólam?

- El. És kérem, hagyja abba a komédiázást. Ami volt, volt. Most úgy beszéltünk egymáshoz, mint az üzletemberekhez illik. Önre a cégnek szüksége van, és én minden kicsinyes bosszútól eltekintek.

- Biztosíthatom önt... sohasem tettem olyat, amiért...

A doktor, mintha nem is hallotta volna a közbeszólást, kopogott a ceruzájával az asztallapon.

- Utasításaim a következők. Ön belép a szociáldemokrata pártba.

- Tagja vagyok már.

Rőmer megütődve nézett fel.

- Ön szociáldemokrata?

Tatár arcáról egy futó pillanatra eltűnt az ijedtség. Elvigyorodott, és négy tagsági könyvet tett az asztalra, a szociáldemokrata, a kommunista, a kisgazda és a parasztpártét.

- Várom további utasításait.

- Kérem, cégvezető úr, az igazoló bizottságban ön fog részt venni a vállalat részéről.

- Kérem... igenis.

- Azt a Halászt, vagy Kalászt, vagy hogyhívjákot fel kell használni tanúvallomásra... Csutit vezető állásra alkalmatlannak kell ítélni.

- Igen... azaz nem értem.

Rőmer doktor szája szélén ravasz mosoly játszott.

- Nem érti? Ha Csutit állásvesztésre ítélik, akkor el kell bocsátani. Ha vezető állásra alkalmatlannak ítélik, akkor maga lesz a főnöke, és ő kénytelen a helyén maradni, mert másutt sem kaphat vezető mérnöki beosztást.

- Óriási.

Rőmer doktort nem érdekelte Tatár lelkendezése.

- Ön pedig még a mai napon beadja a feljelentést a népbíróságon Palánkay ellen.

Tatár elsápadt.

- Ne tréfáljon, doktor úr... ezt az ügyet szellőztetni... a népbíróságra vinni... Hiszen ez... ez...

A doktor gúnyosan rándított egyet a vállán.

- Törvény mondja ki, hogy minden állampolgár köteles jelenteni a fasiszta gaztetteket.

- De... de hát Palánkay megszökött... talán nem is él. Mire való...

- Bolygatni olyasmit, amiből esetleg cégvezető úrra is baj származhatik. Igaz?

- Csak a vállalat jó hírneve...

- Nna, ami a vállalat jó hírnevét illeti... Mondja csak, hol van Palánkay?

Tatár széttárta a karját.

- Honnan tudjam én azt, drága doktor úr?

- Na, próbálja csak megerőltetni az emlékezőtehetségét.

- Sejtelmem sincs róla.

- Mikor beszélt vele utoljára?

Tatár egy pillanatig habozott.

- Karácsonykor... itt az igazgatósági ülésen.

- Akkor parancsoljon, olvassa el.

Azzal a doktor benyúlt a tárcájába, és Tatár kezébe nyomott egy ceruzával írt, elmaszatolt levelet.

- Palánkay küldte nekem... a börtönből. Olvassa csak el, cégvezető úr, rendkívül tanulságos. És meggondolandó. Palánkay bevall mindent. Ellopta az autót, ellopta a pénzt, rálőtt Karlsdorferre, és a maga tanácsára beállt a demokratikus hadseregbe. Sajnos már a második napon felismerte őt egy pesterzsébeti fiú, akit levente korában Palánkay úr véresre veretett. És abban Palánkaynak teljesen igaza van, hogy húsz évvel fiatalabb önnél, és ha ön egy szóval is visszatartotta volna... ha nem ad lovat alája, ha nem megy ki hozzájuk tárgyalni a villába, ha nem segíti autóhoz...

- Akkor engem is ugyanúgy lelőtt volna, mint Karlsdorfert.

- Lehet, de nem biztos. Vagy gondolja, hogy akkor is magára lőtt volna, ha engem nem juttat, cégvezető úr, a Gestapo kezére? Vagy ha a feleségemet megpróbálta volna kihozni a téglagyárból?

- Én mindent megpróbáltam - dadogta Tatár lángvörösen. - Én szembeszálltam... kérem, mondja meg, mit akar tőlem... börtönbe juttatni, megölni...

- Nem, cégvezető úr. Magának a Palánkay-ügyből semmi baja sem lesz, ezt Karlsdorfer és én garantáljuk. De cserébe van néhány kívánságom, amelyeket meg kell tennie a vállalat érdekében.

- Ön parancsol, és én engedelmeskedem - mondta falfehéren Tatár.

Rőmer doktor fel-alá járkált a szobában.

- Az igazolási cirkuszt három nap alatt le kell bonyolítani. El kell készíteni a pontos vagyonleltárt, és külön listán a háborús veszteségeket feltüntetni. Egyidejűleg tegye meg, kérem, a feljelentést a tönkrement autó ügyében. Az ékszereskazetta ügyében... nos, az most nem érdekes.

- Igenis - mondta Tatár sápadtan.

- Köszönöm, most elmehet.

Az "igazolási cirkusz" valóban három nap alatt zajlott le.

"Zseniális ez a gazember, zseniális... helyes, hogy nem firtattam az ékszerek ügyét... legalábbis egyelőre nem. Erre a gazemberre szükségünk van. Azután majd kitöröm a nyakát" - morfondírozott Rőmer doktor, amíg a szomszéd szobában az igazoló bizottság ülésezett. Hangosan folyt a vita. A doktor hátradőlt a karosszékben, behunyta a szemét, és hallgatta.

Most Vidra doktor beszél, az igazoló bizottság elnöke. Alacsony, hordóformájú emberke cvikkerrel, kopasz fejbúbbal. Minisztériumi tisztviselő, négy kisgyereke van. Jámbor férfiú, aki nem akar összeveszni az igazgatóságokkal, ahol a tisztviselőket igazolja, mert a sovány napidíjon felül így jut egypár méter szövethez vagy egy liter olajhoz.

Most is csupa készség a hangja, amikor a bizottság tagjaival ismerteti Tatár cégvezető igazolási ügyét. Problémamentes kis ügy, félóra alatt végzünk vele, uraim. Tatár György negyvenhárom éves, nős, cégvezető, egész életében alkalmazott volt, nem politizált, fasiszta pártnak tagja nem volt, nyugaton nem volt, bejelentés ellene nincs, javasolom, hogy egyhangúan mondjuk ki igazoltnak.

- De van bejelentés - hallja most Rőmer doktor a másik férfihangot. Mély, kicsit rekedt hang, mérget lehet rá venni, hogy vagy a kommunista, vagy a szociáldemokrata bizottsági tag szólal meg. - Miféle bejelentés? - kérdezte Vidra doktor.

- Máriáss Teréz gépírónő karácsonykor a Hungarista Tanács igazgatósági jegyzőkönyveit gépelte. Ezek szerint a jegyzőkönyvek szedni Tatár cégvezető igazgatói állást vállalt a nyilas igazgatóságban. Öccsét is igazgatósági taggá választotta. Tessék behívni Máriáss Terézt.

- Hol vannak a jegyzőkönyvek? - kérdezte Vidra doktor.

Tatár csodálkozva bámul.

Valóban volt karácsonykor igazgatósági gyűlés, de ő olyan kis pont volt itt, ő nem látta, hogy mi történt a közgyűlés után az iratokkal.

- A jegyzőkönyveket betették az én íróasztalfiókomba. Egy példányt Palánkay Emil vett magához.

- Miért nem a kasszába tették? - hall Rőmer doktor egy sipító hangot. Alighanem a Polgári Demokrata Párt küldötte szólal fel, egy hetven év körüli jogász.

Most Tatár vág közbe.

- Mert a kasszakulcs nálam volt, és azt nem akartam átadni annak a fasiszta bandának.

- És most hol vannak a jegyzőkönyvek?

Tatár a vállát vonogatta.

- Kérem... a jegyzőkönyvek a felszabadulás napján még megvoltak - mondta Máriáss Teri. - Csaplár Ágnes mondta, hogy amikor Rőmer doktorral először találkozott itt...

"A fene egye meg ezt a Csaplárt, mit pofázik bele mindenbe - gondolta Rőmer dühösen. - Kirúgom a Máriással együtt."

- Szíveskedjenek behívni Rőmer doktor urat - hangzott most a másik szobából. És már nyílt is az ajtó.

Rőmer feltápászkodott, és átment az igazoló bizottság szobájába.

Két egymás mellé állított íróasztal mögött ült az igazoló bizottság. Velük szemben kényelmes karosszékekben a kihallgatott tisztviselők, most éppen Tatár, Máriáss Teri és Csaplár Ágnes. A sarokban kis gépíróasztalnál Gerencsérné a jegyzőkönyvet vezette.

Vidra doktor felugrott, és udvariasan üdvözölte Rőmert.

- Rőmer doktor úr, a vállalat ügyvezető igazgatója - mondta a bizottság tagjaihoz fordulva. De Rőmer nem üdvözölt senkit.

- Hívattak az urak. Tessék.

- Azt szeretnénk tudni, hogy ügyvezető igazgató úr tud-e a karácsonyi jegyzőkönyvekről.

- Hogyne. A felszabadulás utáni napon benn jártam az irodában. Magamhoz vettem azokat, bezártam a kasszába, majd amikor Tatár cégvezető úr elkészítette a Palánkay-ellenes feljelentést, odaadtam neki, hogy ezeket az iratokat is küldje át az ügyészségre. Palánkay ellen ugyanis éppen Tatár cégvezető úr erélyes sürgetésére megtettük a feljelentést. Megtettük már csak azért is, mert a demokrácia törvényei kimondják, hogy minden állampolgár köteles segítséget nyújtani a fasiszta bűntettek felfedésében.

Tatár a homlokára csapott.

- Hát persze! Egészen kiment a fejemből... persze hogy beküldtük.

- Szóval az eredeti jegyzőkönyvek ez idő szerint az ügyészségen vannak? - kérdezte a bizottság egyik tagja, egy szürke ruhás, ősz hajú, sovány arcú férfi.

- Ott, kérem.

- De egyetlen másolatuk talán itthon is akad belőle?

Vidra doktor felugrott.

- Hallották, uraim, hogy a jegyzőkönyvek az ügyészségen vannak. Mit érdekelhet az már minket tovább? Az iratokban semmi olyasmi nem lehet, ami a cégvezető urat kompromittálná, különben nyilvánvalóan nem terjesztette volna fel.

- Kompromittálná? - kérdezte Rőmer, és gúnyosan elmosolyodott. - Azt a férfit, aki a legnehezebb időkben helytállt? Aki kollégáit megvédte a fasiszta zaklatásoktól, zsidó feleségét bújtatta, kétszer tárgyalt a Gestapóval kiszabadításom érdekében... Azt az embert, aki karácsonykor Karlsdorfer vezérigazgató egyenes kérésére vállalta az ügyvezető igazgatói megbízást, a legnagyobb bombazáporban eljött az igazgatósági ülésre, és itt megfékezte a nyilas banditák garázdálkodását...

- De kérem, őt nem Karlsdorfer kérte fel! - kiáltott közbe Ágnes. - Karlsdorfer őméltósága határozottan tiltakozott...

- Honnan tudja ön? - ripakodott rá Vidra doktor. - Az előbb azt vallotta, hogy júniustól januárig a lezárt raktárban bujkált. Honnan tud olyanokat állítani, aminél nem volt itt?

- De kérem, Máriáss kisasszonytól tudom, a jegyzőkönyvekből láttam, azonkívül engem is Tatár jelentett fel... Karlsdorfer őméltósága mondta nekem.

- Jó, hogy Karlsdorfer őméltóságát említi, Csaplár kisasszony. Majdnem elfelejtettem átadni az uraknak Karlsdorfer Armand vezérigazgató úr levelét, akinek ma fontos ügyben Somosbányára kellett utaznia. Parancsoljanak.

Rőmer az asztalra tette a levelet. Vidra doktor homlokára tolta a szemüvegét, és állva olvasta fel a levelet. Ágnes és Máriáss Teri egymásra pislogva hallgatták. Karlsdorfer büntetőjogi felelőssége tudatában kijelenti, hogy Tatár cégvezető urat mindig a vállalat érdekeit szem előtt tartó, demokratikus embernek ismerte, akinek szociális érzéke annyira fejlett volt, hogy Somosbányán még tehenet is gondoztatott a tisztviselők tej- és vajellátása érdekében. Továbbá élete kockáztatásával szembeszállt Palánkayval, és inkább színleg vállalta a tagságot a hungarista üzemi tanács igazgatóságában, semminthogy tűrte volna a javak elherdálását.

- Amikor Csaplár Ágnes főkönyvelőnket az akkori rendszert sértő megjegyzései miatt a katonai parancsnokság el akarta fogatni, ő maga beszélt Meller ezredessel, hogy hagyja futni a fiatal lányt.

- Nem igaz! - kiáltott közbe Ágnes.

- Csaplár kisasszonyt rendreutasítom - mondta Vidra doktor. - Egyébként is mi jogon állítja ön Karlsdorfer igazgató úr vallomásáról, hogy az hamis.

- Mert tudom. Mert nekem Meller ezredes megmondta...

Vidra doktor lángvörös lett. - Ön tehát mérvadóbbnak tartja, amit a fasiszta katonai parancsnok, egy horthysta ezredes mond önnek. Még egyszer kérdezem: tudja-e ön bármivel hitelt érdemlően bizonyítani, hogy Tatár cégvezető úr népellenes, demokráciaellenes, antiszociális volt, hogy jobboldali pártnak tagja volt, nyugaton volt?...

- Bizonyítani nem, de...

- Akkor köszönöm, nincs több kérdésem. Uraim?

A bizottság tagjai hallgattak.

- Kérem, Gerencsérné nagyságos asszony, szíveskedjék írni: Tatár cégvezető urat a kettőszáznyolcvan törve ezerkilencszáznegyvenöt számú igazoló bizottság igazoltnak jelenti ki. És egyben Rőmer doktor úr javaslatára őt kérjük fel, hogy az igazoló bizottságban mint a vállalat részéről behívott tag vegyen részt. Köszönöm, önök egyelőre kifáradhatnak. Tatár cégvezető úr itt marad. Következik Csuti Lóránt főmérnök igazolása. Itt van már?

- Itt van - nézett ki Máriáss Teri. - A könyvelésben vár.

Csuti Lóránt már egy órája ült a könyvelés szobájában. Nem értette a dolgot, és bosszankodott. Déli tizenkettőkor kapta az értesítést, hogy délután jöjjön be a központba, és iratait hozza magával, mert igazoló bizottság elé kerül. Miért a központban? És miért nem tudtak hamarább szólni? Azt hiszik, hogy a főmérnök csak úgy otthagyhat csapot-papot? De legalább ne lett volna ma annyi probléma a kalapácsnál. És a helyreállított daru próbáját holnapra kellett halasztani. No, most már mindegy, legalább ezt is elintézte. "De itt legyen pontosan háromra" - ezt mondta Tatár kétszer is, és a végén őt várakoztatják.

- Csuti Lóránt főmérnök úr.

Csuti bement az igazoló bizottság szobájába. Csaplár Ágnes és Máriáss Teri ugyanakkor vérvörös arccal jött ki. Gizi letette az átírótollat, és becsukta az árunaplót.

- Mi volt, gyerekek?

- Tatárt simán igazolták.

- Mondtam. Most csuda jóban van a magas igazgatóság. Rőmer majd belebújik.

- Te Gizi, hidd el nekem, amikor az első napon az öreg aszalt szilvával találkoztam, itt esküdözött ezen a szent helyen, hogy kitöri Tatár nyakát, elmondta fasiszta gazembernek, gyilkosnak, mindennek.

- Hát aztán. Holló a hollónak... de ne félj, annál jobban kitörik majd Csuti nyakát.

- Csutiét? Gizikém, te lázas vagy. Csuti is igazgatósági tág, és Csutira igazán nem foghatnak semmit. Mindenki tudja, hogy milyen rendes volt, gépeket mentett meg.

- Majd meglátjuk a végén.

- Hány óra van, gyerekek? - kérdezte Máriáss Teri.

- Fél öt.

- Menjünk haza. Ma úgyis már csak a nagy emberekre kerül sor, minket majd az aljával igazolnak. Röhögnék, ha rólad kisütnék, hogy júniustól januárig nyugaton voltál, vagy rohamosztagos voltál, mert nem tudod az ellenkezőjét bizonyítani.

- Megeshetik.

- Szedd a holmidat.

A folyosóajtóban két férfiba ütköztek. - Kérem szépen, itt a Csuti főmérnök úr igazolása? - kérdezte az egyik.

- Tessék, arra menjenek be - mutatta Teri.

Másnap reggel Ágnes már az előszobából hallotta az ingerült hangokat. Benyitott a könyvelésbe, és a magas, ferde lapú könyvelőszekrénynek támaszkodva egy felháborodottan magyarázó fiatalembert látott. A fiatalember majdnem sírt mérgében.

- Maga szakszervezeti tag létére nem tudta megakadályozni?

Kern Gizi az asztalánál ült, vérpirosan védekezett.

- Nem mondaná meg, hogyan? Az igazolásban csak a behívott tag vehet részt.

- De nem mindegy az, hogy kit hív be a bizottság! Nem mindegy az, hogy ki ad felvilágosítást a többiekről! Maga szervezett dolgozó? Nem olvasta az igazolásokról szóló rendeletet? Nem tudják a legelemibb jogaikat megvédeni? Ilyen csirkefogó, mint a Tatár cégvezető, ilyen ember kerülhet az igazoló bizottságba?

- Azt hiszi, sokat kérdeztek minket, igaz, Ágnes?

- Mondhatom maguknak, hogy ha nem itt az igazgatóságon történt volna, akkor Csutival nem történhetett volna meg ez a disznóság. Most azután kereshetnek más főmérnököt.

- De hiszen nem ítélték állásvesztésre - mondta Gizi. - Vargáné mesélte, hogy Tatár késő este kiment hozzá Baracskára, és biztosította, hogy ha névleg eleget is kell tenni az igazoló bizottsági határozatnak, és ha megvonják is a főmérnöki címet, azért minden marad a régiben.

Ágnes nem értett semmit az egészből.

- Maradt ám a régiben. Csuti lemondott az állásról, és levelet írt a közlekedési miniszternek. A Csuti főmérnök apja kultúrmérnök volt, ő maga is egyetemista korában hónapokat töltött Törökországban az apjával hídépítéseknél. Most aztán jelentkezett hídépítéshez technikusnak, vagy aminek felveszik. Mi pedig itt állunk szakember nélkül, a gyárat szétszedik, elherdálják, leállítják, tönkreteszik. Eh, itt volt a nagy lehetőség, az igazoló bizottság, most kirakhatták volna a gazembereket az igazgatóságból, és erre kirakták a főmérnököt. Ezt elhenceghetik a szakszervezetben. Isten áldja magukat.

Homok Jani bólintott a két lány felé, és kirohant az ajtón.

- Homok Jani, ő az öntöde kommunista párttitkára - intett az ajtó felé Gizi. - Különben is igaza volt, akárhogy veszekedett. Tudod, milyen cirkuszt csináltak itt este Csutival? Az a kis nyeszlett, akivel találkoztunk, meg a másik, az a nyakigláb, azok jöttek a gyárból tanúskodni ellene. Elmondják, hogy hajcsár volt, goromba volt, a kutyájával járta az üzemeket, hogy aki nem dolgozott, arra ráugorjon az a dög... Tatár a szemét forgatta: "Borzasztó, borzasztó, ő ezt sose tudta Csuti főmérnök úrról. Csak egy esetre emlékszik, amikor Csuti beleegyezett a gránáthüvelygyártásba, és felelősségre vonta a munkásokat, hogy miért van annyi selejt." Mit szólsz ehhez a mocskos Tatárhoz? Úgy csinált, mintha menteni akarná Csutit, és még jobban belerántotta. Már az is disznóság volt, hogy Csutit itt igazolták, és nem a gyári tisztviselőkkel.

- Most mit csináljunk? - kérdezte Ágnes ijedten.

- Ebben a dologban már semmit. Üljünk le, könyveljünk, és szégyelljük magunkat. Én legalábbis nagyon szégyellem.

- Jó napot, Ágnes!

Ágnes felnézett, elpirult, és gyorsan becsapta a könyvet.

- Jaj, megzavartam?

- Nem, világért sem. Csak lapozgattam - felelte. Kezet nyújtott a fiúnak, és helyet mutatott maga mellett a padon. - Élvezem, hogy süt a nap, élvezem, hogy van egy óra szabad időm és főleg, hogy a Károlyi-kertben már helyreállítottak két igazi padot. No meg örülök annak is, hogy kedves könyveimnek irgalmazott a bomba és a szomszédság. Újraolvasom valamennyit.

Valóban nem olvasni akart. Azért ült ide az elhagyott padra, mert egyedül akart lenni, gondolkozni, megvívni fájó érzéseivel. A kínlódó, boldogságot kereső Tonio Kröger most olyan közel állt a szívéhez. "Talán nem is lettem volna jó orvos" - ezt ismételgette magában szakadatlanul. Mert azon a napon, amikor anya és Ferkó hazaérkezett, Ágnes hallgatva és pillanatok alatt mondott le újra álmairól. Még el sem múlt az első csókok öröme, az ölelések melegsége, a találkozás könnyei, az első átbeszélgetett éjszaka, amikor Ágnes elszoruló szívvel határozta el, hogy eltemeti, most már végleg és örökre eltemeti a vágyat. Ferkó hazaérkezése után három nappal már újra gimnáziumba járt, ami azt jelentette, hogy reggel hétkor felvette a legrosszabb nadrágját és a leventebakancsát, és elment romot takarítani az iskolába. Nagyon, nagyon ritkán tanult egy keveset egy zsírpecsétes, szamárfüles salátahalmazból. Madisz-jelvényt hordott, és állandóan tüntetett. "Hol voltál?" - kérdezte a mama késő délután beállító fiát. "Tüntettünk az új tanonctörvényért", "tüntettünk a reakciós miniszterek ellen", "tüntettünk a feketézők ellen" - közölte Ferkó, és bizonyságul rákezdte: "Nem állunk meg félúton... reakció pusztuljon." "Hagyd abba - mondta mérgesen a mama -, egészen megbolondultatok mind a ketten." "Miért, haragszol?" - kérdezte Ferkó méltatlankodva. "Inkább a leventékkel menetelnék még a fronton? És azt énekelném, hogy Horthy Miklós katonája vagyok?"

Ágnes elnézte Ferkót, amint rongyos papírszeletkéken oldja meg az algebrafeladatát, vagy francia rendhagyó igéket magol, és ilyenkor úgy érezte, régi, becsületbeli adósságát fizeti meg. Az "adósság" évekkel ezelőtt keletkezett. Ágnes negyedik kereskedelmibe járt, Ferkó második gimnáziumba. Kilenc pengő tandíjat fizetett Ágnes negyedévenként, tizenkettőt Ferkó. A tandíjfizetés napja gondokba borította a családot. Karcsi tanoncidő után segédlevéllel, de segédi munka nélkül lézengett, az öreg Csaplár két napokat dolgozott egy héten, s a "legmagasabb fokú tandíjkedvezmény" alapján fizetendő huszonegy pengő akkora pénz volt, olyan elképzelhetetlenül nagy pénz! Az iskolában az igazgatók kihirdették a polgármesteri hetedik ügyosztály vezetőjének határozatát: aki pedig harmadikáig nem fizeti be a tandíját, hazaküldendő az iskolából. Tizennégy pengőt gyűjtött össze Csaplárné a tandíjfizetés napjáig, belerakta Kincsesné ötpengős ajándékát, beleszámítva a horgolt függönyre a zálogházban kapott hat pengőt is. "Pénteken lesz fizetés... mondjátok meg az igazgatótoknak" - mondta Csaplár Károly. A két gyerek hallgatott, Ágnes sápadtan, Ferkó lángvörösen. Mindketten a másnapra gondoltak, amikor az osztályfőnök szokás szerint felolvassa a tandíjat még nem fizetettek névsorát. "Ha nincs pénze az apádnak, maradj otthon cselédnek" - teszi hozzá az osztályfőnök. És az utasításhoz híven azt is: "Most pedig vedd a kabátodat, és addig ne is gyere be, amíg a pénzt nem hozod." "Ha hazaküldenek, leugrom az emeletről" - gondolta sápadtan Ágnes. És Ferkó megszólalt: "Apa, Ágnes már érettségi előtt van, fizesse be ő a tandíjat. Én megmondom a dirinek, hogy várjon két napig. Ha hazaküld, legfeljebb nem kell benn maradni természetrajzórán. Úgyis utálom."

Másnap Ferkót valóban hazaküldték természetrajzóráról. Felelés közben jött be az osztályfőnök. Veszedelmes felelés volt, névsor eleje, és a lecke is nehéz volt: az ízeltlábúak. Csaplár Ferkó mégsem örült, hogy megúszta az órát. Elbújt a folyosón a sarokba, és ott sírt mérgesen, megalázva. Ágnes pedig megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor a fekete táblán a tandíjhátralékosok listáján nem volt ott a neve. Három nap múlva Ferkó befizette a tandíjat, és visszament az iskolába. Soha többé nem is beszéltek erről, de Ágnest égette és kínozta az emlék, amikor a vézna, tizenkét éves kisfiút lökte oda annak a megaláztatásnak, amit maga nem mert és nem bírt vállalni. "Hadd tanuljon" - gondolta ellágyulva, és órákig elnézte volna Ferkó gesztenyeszínű haját, kisfiús tarkóját, amint a könyv fölött görnyed. "Tanuljon gondtalanul, én el tudom tartani a családot."

Anya két nap alatt otthonná varázsolta a lakást, fejedelmi ebédeket főzött, marharépafőzeléket, bablevest, sárgaborsólevest és hozzá nyersen reszelt céklát, kukoricalisztből és melaszból süteményt sütött. Ágnes hazahozta a fizetését, a "kalóriát", néhány deci barna, rossz szagú olajat, egy zacskó babot, egy darab ládalekvárt. Mindez magától értetődően történt. Ágnes néha úgy érezte, le kell ülnie az anyja mellé, meg kell fogni a kezét és megkérdezni: mama, hogyan rendezzük be ezután az életet... mama, nekem úgy fáj a szívem... De a mama nem értette volna meg, hogy másképp is lehet, mint úgy, hogy ő vezeti a háztartást, Ferkó gimnáziumba megy, és Ágnes az irodában dolgozik, és közben várják, várják a hírt, hogy mikor jön haza apa és Karcsi... De a mamával különben sem lehetett beszélgetni úgy, ahogy szeretné. A mama sír, imádkozik, és a mama, istenem, ez olyan nehéz dolog. A mama mindig azt mondta, hogy azt akarja, hogy Ágnes legbizalmasabb barátnője ő legyen. Ágnes neki mindent nyugodtan elmondhat, és főleg mindent nyugodtan megkérdezhet. És Ágnes bármennyire küzdött is ez ellen, senkivel sem volt bizalmatlanabb és zárkózottabb, mint a mamával. Talán azért is, mert a mama nem szerette az embereket, és nem bízott bennük. Úgy ült a családon, mint a kotlóstyúk, elmart volna a háztól minden idegent. Lábtörlők és padlórongyok sokaságával bástyázta el a szobát, rászólt és görbén nézett Karcsi barátaira, akik piszkos lábbal akartak belépni. Ha apához feljött valaki beszélgetni vagy sakkozni, a mama ingerülten járkált fel-alá, edénnyel csörömpölt, a szekrényeket rámolta. A mama azt szerette, ha ők vannak csak otthon, a család, és befoghatja a gyerekeket borsóválogatásra vagy tüzelőaprításra, és beszélhet nekik a drágaságról, a szomszédokról, ahol piszkos a konyha.

A mama kétszer is bezárta az ajtót, és még háromszor is kiment megnézni, hogy tart-e a rigli. Ágnest mindez taszította és bosszantotta. Ő szeretett volna jó barátságban élni mindenkivel.

És a mamával már csak azért sem lehet úgy beszélni, mint barátnő a barátnővel, mert nem egyenrangú felek. A mama ismeri Ágnes testének minden porcikáját, és kisgyerek kora óta rendelkezett vele, fürdette, és ha beteg volt, ápolta. A mama nem tudott mesélni, csak kérdezni tudott, pedig Ágnes nem gyónni akart, hanem beszélgetni. Ágnes szerette az embereket, és hitt nekik. "Téged mindenki be fog csapni, kihasznál, rászed" - sopánkodott a mama, amikor Ágnes nem alkudozott az üzletben, első szóra kölcsönadott bármit, pénzt, könyvet, ennivalót. Ágnes szerette volna meghívni az osztálytársnőit. Egy Lampel Ica nevezetű lányhoz, isten tudja, miért, nagyon vonzódott. Ica sovány, szőkésbarna hajú, szemölcsös arcú, szemüveges, csúnya kislány volt. Neki egyszer Ágnes megsúgta, hogy az unalmas órákon, például amikor földrajzból Franciaország folyóit tanulták, akkor mindenféléről ábrándozik, például arról, hogy Balatonvilágoson, ahol egyszer már járt, és ahol olyan a Balaton, hogy kilométereket is bemehet az ember, és nem merül nyakig a vízbe, ott a parti fenyvesben építeni fog egyszer egy iskolát, amelyben a világ minden szegény gyereke tanulhatna. Száz nyelven folyna a tanítás, és mindenki választhatna, mi akar lenni: tanító, mérnök, lakatos, orvos, no persze, orvos. És minden tanárnőjük tanítana ott. Margit néni tanítaná a földrajzot és a magyart, Matild néni a történelmet... és mindenki megtanulna sportolni. Teniszpályák lennének, és reggeli torna helyett úszás a Balatonban... Lampel Ica kicsit hülyén hallgatta, vihorászott közben. "Mit szólsz hozzá?" - kérdezte Ágnes elfulladó izgalommal, de a másik már nem hallgatott rá, hanem diadalordítással elrohant. "Lányok, a Csaplárnak van egy uszodája a Balatonban..." Lampel Ica után újabb barátnők jöttek, néhány napig vagy néhány hétig tartó fellobbanások. Ezek a barátkozások nem hoztak kielégülést. Ágnes olyan valakit keresett, aki titkait megérti, akinek ugyanolyan vad és merész álmai vannak, aki titokban latinul tanul, és a nagy emberek életrajzát olvassa, azokét a nagy emberekét, akik szegényen, gyengén, betegen kezdték, de erősekké és hatalmasakká váltak, törhetetlen akarattal érték el céljaikat, orvosok, tudósok, világutazók lettek. De a kislányok csak susmogni szerettek fiúkról, ruháról, táncról, és Ágnes egyedül maradt. Ezért kellett Tibor olyan nagyon, vagy helyesebben ezért is. Ezért lett Tibor több az első csóknál, a kicsit fájó, kicsit édes, nagyon gyorsan elmúló első szerelemnél. A barátság soha nem ízlelt mézét is adta, a kijavított olasz leveleket, a hosszú beszélgetéseket, azt a tréfásan bizalmas, néha gúnyos, néha meleg hangot, amit nem ismernek a testvérek, nem ismernek a házastársak, csak a barátok, és amiből fiú és lány között kibomlik az első szerelem.

Úgy kellett volna valaki ezekben a nehéz napokban.

Katit már hetek óta nem látta, riportok után csavargott, sosem volt Budapesten.

Gizi kéznél volt - mindennap találkoztak az irodában -, egy este neki panaszolta el keservét. Gizi bólogatott, és másnap cédulát tett Ágnes íróasztalára. "A közgazdasági egyetemen be lehet iratkozni ma és holnap, Szerb utca 23." "Nem akarok én közgazdász lenni" - gondolta Ágnes csodálkozva és bosszúsan, és összegyűrte a cédulát. "Nem ilyen tanácsot kértem Gizitől."

Gizi egész délelőtt az iparügyiben volt, amikor előkerült, mindjárt megkérdezte:

- Megtaláltad a cédulát?

- Meg. De tudod, hogy engem nem érdekel.

- Gondold meg, Ágnes. Mégiscsak egyetemet végezhetnél. És a közgazdasági kar mellett az irodába is bejárhatnál. És négy év múlva diplomád lesz. Mehetsz a gazdaságtörténet-gazdaságföldrajz tanári szakra is... Rőmer beleegyezett, hogy a fontosabb órákra bemenjek, és kora reggel pótoljam ki a munkaórákat. Neked is megengedné.

"Lehet, hogy nem is lettem volna jó orvos" - erre gondolt Ágnes, amikor aláírta a felvételi kérvényt. "Nem is lettem volna jó orvos" - szorította össze az ajkát, amikor a közgazdaságtudományi kar dékánja elé járult, hogy az kézfogással avassa egyetemi polgárrá. "Nem is lettem volna jó orvos" - ez volt a válasz minden feltörő fájdalomra.

Most is ezt ismételgette, amíg a Tonio Krögert lapozgatta. El akarta olvasni újra, hogyan felejti el Tonio a nagy szenvedélyeket, Hans Hansent és Ingeborg Holmot... Tiborra akart gondolni fájdalmas vágyakozással, Tiborra, aki azóta nem jelentkezett...

A fiatalember felállt.

- De látom, hogy zavarom. Vagy még mindig haragszik rám?

- Maradjon, kérem... kedves... - és mert hirtelenében igazán nem tudta, hogy szólítsa, hát gyorsan hozzátette: - Kedves Jani. És ha már az irodai dolgokat említi, kérem, magának volt igaza, és ne haragudjék ránk.

- Ezt nem lehet úgysem haraggal vagy kedvességgel elintézni, Ágnes. Ezek elvi kérdések.

- Megint leckéztetni akar?

- Bocsásson meg, én igazán nem akartam leckéztetni sem most, sem máskor. Beszéljünk inkább...

- Nem, csak folytassa nyugodtan a veszekedést.

- Hogyan tehették ezt Csutival?

- Én tettem? - kérdezte Ágnes elfehéredve és sértődötten. - Én...

Azt akarta mondani: "Én megtettem mindent, én megmondtam az igazoló bizottságnak Tatárt" - de elharapta a szót, mert hiába tett meg mindent, ha ez lett a vége.

- Én nemcsak azért mondom, mert Csutit úgy szeretem, mintha az apám volna... de a gyárnak milyen érték... a kisujjában több van, mint annak az egész bandának a fejében... Tudja, mit akarnak csinálni a gyárral? Szétszedni, leszerelni, kirabolni... és egy ilyen remek mérnök... engedik, hogy két tanúvallomás alapján... ej, kár is erről beszélni - és Homok Jani mérgesen legyintett, cipője orrával kotorászta a földet. Attól félt, hogy sírva fakad mérgében.

Ágnes ijedt, alázatos hangja rezzentette fel.

- De hát mit tegyek? Olyan boldogan segítenék.

Homok Janit egyszerre határtalan gyengédség öntötte el.

Tessék. Itt van ez a Csaplár Ágnes, a legbecsületesebb az egész irodában, és ővele veszekszik. "Ha olyan nagy legény vagyok, miért nem Tatárnak mondom ezt, vagy Rőmer doktor úrnak..."

- Nem akartam bántani, Ágnes. Ne haragudjék.

Ágnes szemében megcsillant egy könnycsepp. Gyorsan és zavartan fordult el, zsebkendője csücskével megtörülte a szemét, és dühösen mondta.

- Tessék. Csak folytassa nyugodtan. Igazán nem bánt.

Megrémült, és haragudott önmagára. Sohasem sírt... és most napok óta mindenen sírva fakadna. Olyan nehéz a szíve, olyan jólesne most elbújni a bokrok közé és sírni.

Jani bűnbánóan hallgatott.

- Ágnes - kezdte végül -, Ágika... látja, milyen vagyok... pedig mindig arról álmodoztam, hogy ha egyszer itt ülnék kettesben magával, mi mindenről beszélgetnénk.

Ágnes meglepődve nézett fel.

- Rólam ábrándozott?

A délutáni nap a kertre, tűzött. A játszótéren még nem volt hinta, a tér közepén a régi virágágyak helyén légóvíztároló mélylett, odább széles homokdomb púposodon. Sírdomb? - De a fák, széles levelű, bölcs és nyugodt gesztenyefák, virágban állottak újra, és a rácson túl a képtár kertjében sietős készülődés folyt. Székeket hordtak, és kottaállványokat rendeztek a dobogón.

- Hangverseny lesz - mondta hirtelen Ágnes.

- Tudom, azért is jártam erre. Beethoven: Ötödik.

- Szereti a zenét?

- Sokszor statisztáltam az Operában a barátaimmal. Először csak a pénz miatt, azután már a zene is a fülemben maradt. De azért ne higgye, hogy értem, csak nagyon szeretem. De miért kérdi olyan csodálkozva?

Ágnes elpirult. Valóban csodálkozott; apa barátaira gondolt és Karcsiéra, akik elzárták a rádiót, ha Bachot és Mozartot játszottak, nekik a muzsika az indulónál kezdődött, és a "Lári-fári nem kell várni"-nál végződött. Ő, Ágnes, Tibortól tanulta meg, hogy hogyan kell élvezni az Appassionatát vagy az Üstdob szimfóniát, és a "magasabb rétegekhez" emelkedés egyik lépcsőjének érezte, hogy eljutott Haydnhoz és Beethovenhez.

- Nem csodálkozom... örülök.

"Miért örülök? Még nagyobb bakot lőttem" - gondolta, bosszúsan. De Jani mosolyogva nézett rá. És Ágnes szíve fájdalmasan remegni kezdett. Homok Jani tekintete most olyan volt, mint Tiboré, akkor egyszer, régen a gesztenyefák alatt... rózsaszín volt a gesztenyék fürtös virága... egy kisfiú jött az utcán szandálban, kócos, barna hajú, maszatos képű gyerek, és a körmét rágta...

- Hallgassuk meg a hangversenyt, Ágnes?

- Gondoltam rá... de... Homok Jani nevetett.

- Nekem sincs kétmillió-nyolcszázezer pengőm... ugyanannál a vállalatnál éhezünk mind a ketten... de ha nem is hívhatom meg a földszint ötödik sorába, majd felkapaszkodunk a kerítésre, jó?

Még vagy félóra hiányzott a hangverseny kezdetétől. A széksorok odabenn üresek voltak, de kívül a kertben már szaporodott a nép. A kerítés közelében kabáton, füvön, kövön százával ültek a türelmes zenebarátok. Szemüveges, komoly férfiak, fiatal lányok overallban, ballonkabátban, aktatáskával vagy lapáttal, cinkos-barátságosan nézve egymást, s várva a régen élvezett gyönyört. A kerítésnél is sokan álltak, a rácsnak támaszkodva biztosítottak maguknak jó előre helyet. Ágnes mindkét kezével a rácsba kapaszkodott, arcát a hideg vashoz nyomta, és nézte a képtár sárga falát, a templomtornyot, a fákat, a kedves, ismerős világot.

Látta saját magát fehér vászonruhában végigsétálni Tiborral a széksorok között, műsort és perecet vásárolni, tapsolni, behunyt szemmel hátradőlni... valaha... két évvel ezelőtt.

Homok Jani eltűnt mellőle, és csak nagy sokára tért vissza egy pohár vízzel.

- Megszomjazik itt a porban, melegben.

"Most mintha Karcsit látnám" - gondolta Ágnes, ahogy átvette Janitól a lapos alumínium poharat.

"Milyen szép - nézte Jani a lányt. - Milyen tiszta." Örült, hogy megtalálta a megfelelő jelzőt. A "tiszta" nemcsak Ágnes hamvasszőke, hullámos haját, friss és hibátlan arcbőrét, a poharat ölelő, keskeny ujjait, tárt tekintetét jelentette, nem is a kartonruha makulátlan fehér gallérját, a levendulás szappanszagot. Valami mást, ami összefüggött mindezzel, olyat, hogy nem mondana előtte egy vaskosabb szót, hogy szeretné megcsókolni, vagy szeretné meginni azt a korty vizet, amit Ágnes most a fűre loccsantott a pohár aljából.

Sokan álltak már a rács körül. Jani védelmezőn tárta a karját.

- Hallani fog innen?

- Persze, nagyon jól.

- Nem kellene leülnie?

- Köszönöm, nem fáradok el olyan hamar... a rácsra is támaszkodhatom.

Odabenn a nézőtér is zsúfolt volt már. Szebbnél szebb selyemruhákban, krémszínű, könnyű szövetkabátokban, frissen hullámosított hajjal és lila körmökkel ékes nők, vászon- és börberi ruhás férfiak karján... A férfiak kedélyesek, jóllakottak. Cukorkát és limonádét vásároltak. Egy pohár limonádé száz pengő. Ágnes figyelmesen nézi a széksorokat. Emberről emberre fut a tekintete. Kopasz és kövér tarkókat lát, nerckeppekbe burkolt hátakat. Fél önmagának bevallani, hogy Tibort keresi. S ha meglátná, vajon örülne-e? Hátha Tibor nem lenne egyedül... És milyen kényelmetlen volna, ha itt látná őt Tibor az ingyen élvezők között. De miért volna kényelmetlen? Mi nagyobb tisztesség... itt állni kinn vagy ott ülni azok között? "Ostobaság, milyen ostoba gondolataim vannak mindig, hiszen ha nagyon akarnám, össze tudnám szedni a jegy árát..." - de tudja, hogy nem ostobaság, hogy a rács egész kapcsolatuknak kegyetlen jelképe. Tiborral csakis ott benn ülhet - s itt a füvön a kerítésen kívül csak Tibor nélkül.

Jött a zenekar. A zenészek vászonruhában, ingujjban, ki így, ki úgy. De a karmester szmokingban, kifogástalanul vasalt, csak éppen kissé bő szmokingban jön fel a dobogóra. Hatalmas taps, kerítésen innen és túl, azután csend, lélegzetállító csend, a minden gyönyörnél nagyobb pillanat: az áhítatos várakozás pillanatáé.

A szél megáll, nem zizzennek a lombok, talán a felhők sem suhantak most tovább. Azután a karmesteri pálca lendül, fúvósok és vonósok muzsikája harsan.

"Így kopog a sors!"

Zúg, félelmesen tombol a sors és az ember küzdelme. Zúg az ember alkotta fenséges dallam, és magával sodorja a fák susogását, a harang kondulását, távoli gyereknevelést, egy kiáltást, a ziháló, nehéz lélegzeteket. Klarinétok és oboák, hegedűk és üstdobok vergődő és diadalmas csatazaját visszhangozzák a képtár falai. Ágnes már minden taktust ismert, a Sors dörömbölő, kegyetlen harsogását, és a küzdő ember halk panaszát, de sohasem hallotta még ilyennek a Szimfóniát. Mintha Beethoven soha másnak nem komponálta volna, csak nekik, a rácson túl kapaszkodó, pénztelen embereknek, a sovány egyetemistáknak és a havi fizetésből még a kenyeret kiváltani sem tudó kishivatalnokoknak, a rohammunkából csákánnyal, lapáttal ideálló tömegnek írta volna. Az iskolai fizikai kísérlet jutott eszébe, a két zongora, amelynek egyikén megütnek egy billentyűt, és a másik zongorán ugyanaz a húr rezegni kezd. Mintha valamennyiük szíve rezonálna: a tágult pupillák, az egyszerre száz érzést tükröző arcok, kissé nyitott, mosolygós és mégis remegő ajkak, csodálkozó és komoly szemek, figyelő és álmodó tekintetek, ölelni vágyó karok és ütni kész öklök. A sok gonddal épített hangversenytermek visszhangja helyett tornyok, fák, épülő háztetők, szívek és csontos, éhes testek sokszorozzák a kürtök és hegedűk dallamait, cintányérok és dobok dörömbölnek, mint az ágyúk, szellők futamai szállnak szelíden, mint a béke.

Így kopog a Sors.

A rácshoz legközelebb állók sorra fellépnek a kőpárkányra, úgy kapaszkodnak a kerítésbe. Így, a nyüzsgő, selyemruhás nézők feje fölön szabad a látás. Ágnes érzi, hogy János segítő mozdulata őt is magasba emeli, fellép a kőkerítésre. János védő, biztos mozdulattal karolja át, és fáradhatatlanul tartja, mintha el sem akarná engedni a negyedik tétel végéig.

Lehullanak a színek; a zöld falombokról, a képtár sárga faláról, színes ruhákról - szürke és fekete lesz minden az este ölelésében, mire a hangverseny véget ér. Lehull a nappal forrósága is. Borzongva a csendtől, összebújva kell elindulni hazafelé.

- Jövő héten a Hetedik lesz - mondja János, és ez meghívásnak hangzik. Ágnes nem felel. Csillagos, tiszta az este.

- Fázik, Ágnes?

- Nem.

- Ha megkérném... ne menjünk még haza. Egy kicsit sétálnánk a Duna-parton.

- Késő van... nem szabad ilyenkor az utcán járni.

- Egy kicsit.

Jólesik, hogy elmondhat valakinek mindent, azt, hogy Ferkónak le kell érettségiznie, hogy ő a maga sorsát eldöntötte, tovább tanul, beiratkozott az egyetemre...

Az "egyetem" úgy koppant János agyán, olyan kijózanítóan, hogy meg kellett állnia. Vágyait lehűlni érezte. "Nem futok olyan szekér után..."

- Tudom, hogy négy év... de mikor merjek az életemen változtatni, ha nem most, amikor huszonhárom éves vagyok. Nehéz... tudja, Jani, nagyon nehéz... minden reggel négykor kelek... tanulás... az egyetemi leckeórák... és az iroda... Még szerencse, hogy most minden olyan összekuszált az irodában is... elszaladok egy órára, meghallgatom a kémiát vagy közgazdaságtant, és visszamegyek az irodába... Madisz... igazoló bizottság... és anyám, öcsém az én fizetésemből él... persze vasárnap is késő éjszakáig tanulok... Nem akarok örökké a Mezőgazdaságinál maradni... csak addig, amíg az egyetemet befejeztem.

"Elmegy a gyárból... egyetemre jár" - ennyit értett mindebből Homok Jani. Nem, nem engedi. Maradjon csak Ágnes a gyárban, járjanak vasárnaponként kirándulni...

- Igaza van, Ágnes - mondta végül is csöndesen. - Ha megteheti... ha kedve van a tanuláshoz... azt cselekedje, ami boldoggá teszi. De én nagyon fogom sajnálni, ha elmegy, nagyon fog hiányozni.

- Hiszen találkozunk még - mondta Ágnes, akinek csordultig telt hálával a szíve, hogy íme, van ember a világon, aki megérti. - Sokszor találkozunk, s beszámolunk egymásnak mindenről.

- Jól teszi... joga van a tanuláshoz.

Éjfélre járt, mire Ágnes hazaért. Sokáig álltak a bezárt, bedeszkázott kapu előtt. "A házmesterek nem fognak ajtót nyitni... azt hiszik, betörők dörömbölnek - mondta Ágnes, és újra megzörgette a kaput. - No talán most mégis jön valaki."

- Aludjon jól, Ágnes.

- Viszontlátásra, Jani. Nem felejti el, jövő hétre megint hangversenyre hívott.

- Világért sem felejteném el - mondta Jani, de már szentül el is határozta, hogy nem megy el se jövő héten, se máskor.

Kemenes Tibor felszaladt a nővéréhez a fasori villába. Éva ebédelt éppen főtt csirkét vajas karottával. A még mindig valahol nyugaton levő férje fél ruhatárát csereberélte már el, így tarthatta régi fogyókúrás diétáját.

- Még mindig ezt az őrültséget csinálod? Hiszen olyan sovány vagy, mint egy gebe - mondta köszönés helyett Tibor.

- Eszel valamit?

- Á, dehogy. Nem azért jöttem. Gyere velem este hangversenyre. A Hetediket játsszák.

- Mi jut eszedbe?

- Van két hangversenyjegyem.

- Hogy te milyen gyengéd fivér vagy. Sajnos nem érek rá.

- Még mindig megvan az a feketéző pasasod?

- Tibor - mondta Éva méltatlankodva -, mi közöd hozzá?

- Semmi. Csak úgy kérdeztem. Hát, ha nem jössz, hívok valaki mást.

Éva unottan evett még egy falatot, azután ellökte a tányért.

- Összevesztél a lánnyal?

- Ó, de könnyen kitaláltad. Hát nem vesztünk össze.

- Melyik nőről is van szó?

- Mindegy, úgysem ismered. Húszéves, olyan magas, mint te, fekete, festi a haját, festi a száját, a körmét, mindenét. Beképzelt, utálatos kis bestia. Olyan buta, te, olyan buta, hogy az már üdülés. Elvittem egy cukrászdába. A zongorista a Kaiser-walzert játszotta. Kérdem, szereti-e Strausst. Azt mondja, inkább cherryt inna.

- Se non è vero...

- De igaz, isten bizony, igaz. Úgy szedtem ezt a nőt, mint ahogy az ember Aszpirint vagy Demalgont vesz be. Eltompul tőle az agy. Elhatároztam, hogy zeneileg kiművelem.

Éva hahotázott.

- Tibor fivérem a kultúra szolgálatában...

Tibor felállt, és tenyerét Éva szájára tapasztotta.

- Hagyd, hogy elmondjam. Ma reggel azt mondja nekem őnagysága, mert mellékesen nálunk dolgozik a bankban, hogy ő nem jön velem hangversenyre, mert Fürjes Sanyi a folyószámlaosztályról megkérte a kezét. Mondtam neki, nem baj, azért még elviszem.

Éva felnevetett.

- Nagylelkű vagy.

- Én is úgy éreztem. De a nő sírni kezdett. Azt mondta, hogy ő nem szereti Fürjest. Mondom: akkor ne menjen hozzá feleségül. Erre tovább bőg, azt mondja, de hozzámegy, mert én úgysem veszem el. Gondoltam, öntsünk tiszta vizet a pohárba, ünnepélyesen kijelentettem, hogy valóban nem veszem el, eszem ágában sincs. Nem nősülök, de ha nősülnék egyszer, akkor sem vennék el karcsú feketét, csak kövér szőkét, aki jól főz, és perzsául beszél.

- Jaj de szemtelen vagy.

- Nem vagyok szemtelen, csak nem értem, hogy ha egy lánnyal kétszer moziban voltam, vagy egyszer hazakísértem, miért akar mindjárt feleségül jönni hozzám. Olyan szép vagyok?

- Nem. Csak olyan rossz a statisztika.

- Hát jössz vagy nem jössz a hangversenyre?

- Nem mehetek. Csak van valakid, akit felhívhatsz?

- Tudod, az utolsó percben... nem nagyon illik. No, majd megpróbálom.

Ágnes nem volt az irodában. Máriáss Teri azt sem tudta megmondani, hogy mikor jön vissza. "Kérem, mondják meg, hogy Kemenes Tibor kereste."

"Megmondjuk."

Ágnes egész délelőtt szaladgált, az egyetemen, városházán, iparügyiben. Szeretett hivatalokba járni, akármilyen fárasztó volt is gyalogolni a törmelékes, gödrös utcákon. De nyár volt, szél cibálta a haját, napfény simogatta a bőrét. Meg azután jó dolog volt a hivatalokba járni, egy-egy előadóra, aláírásra várakozva elővenni az egyetemi jegyzeteket, a matematikafüzetbe parabolákat és hiperbolákat rajzolni, barátkozni a szögfüggvényekkel, történelemkönyvből megtudni, hogy mi volt a néma kereskedelem, hogyan alakultak ki az olasz városállamok. És néha ellopni egy-egy órát a délelőttből, beszaladni az egyetemre, meghallgatni a jogi vagy földrajzi előadást. "Mégiscsak egyetemista vagyok" - gondolta büszkén, és szerette a szürke, barátságtalan Szerb utcai épületet, a sötét folyosókat, a méltóságteljesen járkáló professzorokat. Ha a Madiszban összeakadt András Katival, nem győzött lelkesedni. "Ha tudnád, milyen érdekes a statisztika, a népszámlálás módszerei... és a filozófia, Platónt és Kantot olvassuk..." Kati összeráncolta a homlokát. "Gizi azt mesélte, hogy Saassy professzort most is méltóságos báró úrnak kell szólítani, és hogy még most is a negyvennégyes anyagot tanítja, a Habsburg-ház tagjainak közjogi méltóságait és a zsidótörvényeket. Igaz?" "Igaz - mondta Ágnes -, de a diákbizottság már tiltakozott, és ezekből a fejezetekből nem lesz vizsgatétel... és... és én most örülni akarok az egyetemnek." "Hát örülj - mondta Kati -, de azért ne vegyél be mindent."

Ágnes ma reggel is benn volt az egyetemen. Számvitelből zárthelyi dolgozatot kellett írni. Minden egyezett: a zárókimutatás és a mérleg is. Legszívesebben énekelt volna jókedvében, ahogy lefelé jött a lépcsőn. A városházára igyekezett, a Ferenciek terére kellett volna kimennie, de úgy húzta a Károlyi-kert, hogy inkább került egyet. A képtár udvarán már készen állt a dobogó az esti hangversenyre. "Jó lesz ma este" - állt meg a rácsnál, és elfogta az a meleg, nyugodt érzés, ami mindig elárasztotta, ha Homok Janira gondolt. "Biztosan keresett már telefonon... korán hazaszaladok átöltözni. A tisztaselyem blúzomat veszem fel." "Ha nevet... ha nevet, olyan, mint Tibor. Hátha itt lesz Tibor is?" "Semmi közöm Tiborhoz. Nem jött, nem írt, nem telefonált." "Jó, hogy van Jani, aki kedves és figyelmes, és törődik velem. Tibor mehet, akivel akar... nem ő az egyetlen férfi a világon."

Végigsietett a szűk Magyar utcán. Múlt csütörtökön erre mentek Janival. Milyen okos fiú, milyen sokat olvasott. "Tiborról sosem magyarázgatom magamnak, hogy ilyen sokat olvasott, olyan sokat olvasott. Tibort egyszerűen szeretem." "Lassan is megszerethet az ember valakit" - vitatkozott önmagával. "Észreveszi a jó tulajdonságait." "A szerelem nem iskolai érdemjegy, és nem hivatali minősítés. Nem a legjobb munkaerőket szeretik a legjobban." "A legnagyobb szerelmet is el lehet felejteni." "Úgy, mint Dante Beatricét, Petrarca Laurát, Balassi Júliát..." "A tisztaselyem blúzomat veszem fel... Tibor biztosan ott lesz egy másik nővel..."

Félórát időzött a városházán, azután visszasietett az irodába.

- Az üzemből kerestek telefonon? - kérdezte, amint belépett.

Máriáss Teri, Gizi és az öreg irattáros egyszerre nézett fel.

- Nem.

- Nem? - hökkent meg Ágnes. - Homok Janit gondolom... nem keresett?

- Nem - felelte Máriáss Teri. - De van egy másik telefonüzeneted. Hívd vissza Kemenes Tibort.

A Hetedik szimfónia maga a zengő öröm. Nem is a fülével hallja az ember. A bőrén fut végig, mint a szerelmes kéz simogatása.

"Ne múljon el! Ne múljon el! - lüktet Ágnesben minden ér. - Ne múljon el!" - sóhajtja kicserepesedő szájjal.

Ágnes elfelejti, hogy zsírtalan kukoricakását ebédelt, elfelejti, hogy holnap végig kell néznie a bérmunkaszámlát, mert a kimutatás nem egyezett, elfelejti, hogy rommá vált utcákon jött ide, elfelejti a hosszú hónapokat, amikor hiába várta Tibort, csak ez a perc van, csellók és kürtök diadalmas hangja, örülj, örülj a nyárnak.

- Szép volt? - kérdi Tibor.

- Nagyon szép volt... tudja, milyen volt? Mint a teplitzi hegyoldal... a fenyőfák és a patak. Gyerekkoromban ott töltöttem egy nyarat.

- Igazán? - kérdezte Tibor felcsillanó szemmel. - Tudja-e, hogy eltalálta? Beethoven a Hetediket a csehországi Teplitzen komponálta egy nyáron, amikor szerelmes volt...

"Pam... parapam... tara-ra-ra-ra-ra tára-ram, pam... parapam..." - dúdolgatta Tibor az utolsó tétel fő motívumát, és bal kezével lelkesen vezényelt hozzá. - Ó, ha az ember Beethoven-muzsikát hall, akkor el kell hinnie, hogy nemzedékek sorának semmi más célja nincs, mint hogy nemzzen és szüljön, és kitermeljen minden évezredben egy olyan zsenit, mint amilyen Beethoven volt. Gondolja el, mennyivel szegényebbek volnánk valamennyien Beethoven nélkül. Milliók születnek és halnak meg névtelenül, kis számkukacok, vasúti jegypénztárosok, rőfösök, bírók és ügyvédek, földművesek és fogorvosok, amíg eljön egy, a lángész, és egymaga továbbviszi a világot.

- De ha nem volnának számkukacok és fogorvosok, akkor kinek komponálnának? Hiába kottázta volna le Beethoven, ha nincs zenekar, amely tolmácsolni tudja, és millió fül, amelyik megérti.

- Lebilincselő érvelés, és veszedelmesen hasonlít Plehanov bácsi bölcselkedésére.

- Ki az?

- Ó, hát maga nem olvas marxista irodalmat?

- Nem... eddig még nemigen... csak egy-két dolgot. De maga honnan tud ilyesmit?

- Nézze, Ágnes, magának megmondom. Van nálunk a bankban egy altiszt. Nagyon értelmes, huszonöt éves fiú, egyébként két ujja ottmaradt Jány Gusztáv hősi hadjáratában, azért nem tudja folytatni a régi mesterségét, azt hiszem, műszerész volt. Szóval ez a fiú kérte, hogy adjak neki kölcsön egy német szótárt, mert tanul, le akar vizsgázni az ötödik gimnáziumból. Kérdem tőle, minek ez neki, hiszen enélkül is megválasztották valami főkommunistának. Azt mondja: nézze, Kemenes úr, ha maguknak jó volt, hogy iskolába járhattak, akkor megpróbálom, hátha nekem is jó. Ugyanez az én véleményem is. Ha a kommunisták még börtön és akasztófa árán is rejtegették a kommunista könyveket, akkor nem árt megtudni, mi van bennük. De ez borzasztó, hogy már mi is politizálni kezdünk ahelyett, hogy tovább beszélnénk a muzsikáról, fiatalságról, nyárról.

- Olyan ez a nyár, hogy mindenki politikáról beszél - mondta Ágnes. - Ha azt mondom: felépítjük a hidat, politika. Ha azt mondom: a kereskedők nem tartják nyitva boltjukat, az is politika...

- De ha azt mondom, nincs semmi más a világon, csak ezek a gesztenyefák és ez a dallam...

- Politika az is.

- No jó. Mesélek magának egy zenei történetet, egészen politikamenteset. Egy amerikai városba megérkezik a híres európai karmester, és koncertet ad. Beethoven Hetedik szimfóniáját játsszák, siker, taps, díszvacsora a gyárigazgatók klubjában. A pohárköszöntőt maga Mr. Smith mondja. "Uraim! - mondja, és magasra emeli borospoharát. - Köszöntjük körünkben a kiváló karmestert, és már most megmondjuk, hogy művészetétől és a bemutatott zeneműtől el voltunk ragadtatva. A mi városunknak hetvenezer lakosa van, sertésvágóhídja és gőzmalma, három fűrésztelepe, egy konzervgyára, tésztagyára és számos autószerelő műhelye. De én nem hiszem, hogy az egész városban akadna húsz, uraim, húsz olyan polgár, aki ezt a szimfóniát meg tudta volna komponálni..."

Ágnes nevetett.

Tibor egy szél letörte faágról csokorba kötött néhány levelet.

- Más virágom nincs most, de talán megelégszik ezzel.

- Köszönöm. Látja, a levelek széle már rozsdásodik. Jön az ősz.

- Ne gondoljunk még rá, Ágnes. Most még nyár van. Tudok egy vidám francia dalt a nyárról.

Kéz a kézben mentek hazáig. Ágnes nem szólt, hallgatta Tibor jókedvű dúdolását, magához szorította a vadgesztenyeleveleket.

Amikor a kapu előtt elbúcsúztak egymástól, csak akkor döbbent rá, hogy Tibor egy szót, egy árva szót sem kérdezett tőle egész este a munkájáról, a tanulásról, semmiről. Nem mondta, mikor jön, nem mondott semmit.

A lépcsőházban megcsapta a nyirkos, hűvös levegő. A házmesterné akkor gyújtott éppen villanyt. Az egész világ tele volt kukoricakásaszaggal.

Ágnes kollokviumra készült.

Számvitelből fél éjszakákon át készítette a folyószámlakivonatokat és zárókimutatásokat, gazdaságtörténetből magolta az újkori gyarmatbirodalmak kialakulását, bedagadt szemmel tanult, és úgy aludt el az asztalra borulva. Másnap persze álmos volt, szédelgett az irodában.

Most is arra eszmélt, hogy aludt a földrajzkönyvön. Megnézte az órát: fél kettő.

Vacogva bújt az ágyba, de az álma is fáradt, minden zajra, zörejre felriad.

Hajnaltájban mezítlábas lépteket hall.

Ágnes meglepetten ül fel.

- Ferkó, mit mászkálsz éjszaka?

- Beszélni akarok veled, gondoltam, már fönn vagy. Nappal úgyse érsz rá.

- Bújj ide, mert megfázol - mondja Ágnes, és odább húzódik a falhoz. Mind a ketten zavartan elnevetik magukat, hiszen Ferkó már nem kis kölyök, akit a hat évvel idősebb nénje dajkálhatott vagy elfenekelhetett, ha rossz fát tett a tűzre. Tizenhét éves múlt.

- Majd ideülök az ágy szélére, a nyári takarót ideadhatod. Nem iratkozom be a nyolcadikba.

- Megbolondultál? De még mennyire beiratkozol.

- Ne kiabálj, mert anya felébred, és ne jajgass. Te huszonhárom éves vagy, és tönkre fogsz menni ebben a hajszában, amíg én, a család egyetlen férfi tagja az iskolában nyaralok.

Ágnes csak egy fél mondatot értett az egészből.

- Hogyhogy egyetlen férfi? Apa és Karcsi...

Ferkó megszorította a nénje kezét, és nem szólt.

- Ferkó!

Csend.

- Ferkó... tudsz róluk valamit?

- Ne sírj, Ágnes, ezen már nem tudunk segíteni.

Úgy beszélt, mint a családfő, mint az egyetlen férfi a családban.

- Te most huszonhárom éves vagy, előbb-utóbb férjhez mész.

- Dehogy megyek - mondja Ágnes -, hogy lehet ezekben a percekben férjhez menésről beszélni.

De Ferkó makacsul folytatja a maga mondókáját.

- Férjhez fogsz menni, ez természetes, és én kettesben maradok a mamával. Nyolcadik gimnáziumba járni, az nem szakma. És különben is azt hiszed, ott a fejem? Ha tudnád... ha tudnád, Ágnes, miket láttam én már... engem nem érdekel a harmincéves háború, sem a tridenti zsinat.

- Érettségizned kell.

- Persze hogy leérettségizem. Beiratkozom a dolgozók iskolájába nyolcadikba, és nappal dolgozni akarok a gyárban. Apa művezetőjével beszéltem, felvesznek.

- Azt hiszed, olyan egyszerű dolgozni is, tanulni is.

- Látom rajtad, hogy nem. Azt hiszed, sokáig fogod bírni, hogy egyetemre jársz és hivatalba, és a Madiszba mész mindennap? Olyan vagy, mint egy zöld szilva. És mondd, Ágnes, minek jársz te közgazdasági egyetemre. Hát nem orvos akartál lenni?

- Hagyd ezt, Ferkó.

És a könnyek, amelyek már egy órája szorítják Ágnes torkát, most újra megerednek.

- Hagyd most... azt hiszed, fontos most mindez, ha apa és Karcsi...

- Ezt most kell megbeszélnünk, mert én holnap reggel beállok a gyárba. Miért nem iratkoztál te az orvosi egyetemre?

Ágnes nem felelt.

- Tudom én, ha nem mondod meg, akkor is. Mert akkor ott kellene hagynod a Mezőgazdasági Gépgyárat. Nem tudnál eltartani engem meg a mamát. Most huszonhárom éves vagy, ha most beiratkozol az orvosegyetemre, huszonkilenc éves korodban kész lehetnél. Akkor én még csak huszonhárom éves leszek, és kezdhetek egyetemre járni, ha éppen kedvem tartja, nem igaz? Még énbelőlem is lehet akármi.

- Ferkó... te nagyon jó testvér vagy, de erről már szó sem lehet. Nem engedhetem meg, hogy miattam...

- Miattad? - vágott a szavába Ferkó szinte mogorván. - Az ember mindent önmaga miatt tesz.

És Ferkó ugyanolyan halk léptekkel, ahogy jött - visszasurrant a másik szobába.

Ágnes napokig úgy járt, mintha vasabroncs szorítaná a szívét.

Apa és Karcsi... Nem tudott nevetni, nem tudott aludni, és csak csodálkozott azon, hogy anyja mindezt nem veszi észre. Vagy nagyon is tudja, csak nem beszél róla?

Ferkó ebédnél jelentette be anyjának a döntést.

- Otthagytam az iskolát... beálltam apáék műhelyébe.

Ágnes azt várta, hogy anyjuk tiltakozni fog, lehordja Ferkót, mi jut eszébe, milyen keservesen taníttatták, és most fogja magát, és itt hagyja a gimnáziumot.

De a mama semmit se szólt, csak bólogatott szomorúan, mint aki azt, mondja: "Olyan mindegy, édes gyerekeim, hogy tanul az ember, nem tanul az ember, csak végiggürcöli az életét, és egyedül marad."

Ágnesben forró részvét és megértés támadt az anyja iránt. Mit adott a mamának az élet? Tizenhét éves volt, amikor kitört az első világháború, huszonkét éves, amikor Karcsit világra hozta, huszonöt, amikor Ágnest. Pelenkát mosott, és megstoppolta a ronggyá szakadt harisnyákat, a semmiből is előteremtette minden délre a meleg ételt. Ágnes sosem látta őt felkelni vagy lefeküdni.

Lehet, hogy lánykorában a mama is szeretett volna barátnőkkel csavarogni és titkokról sugdolózni; lehet, hogy volt idő, amikor a mama is hitt az emberekben. Azután jött apa, aki vöröskatona volt, bújtatni kellett, jött a szegénység, jött az idő, amikor kitagadott volt a szülői házban. Azután megint háború. A mama, aki tavaly boldog volt, hogy Ágnest megbecsülik, főkönyvelő, hogy milyen elegáns udvarlója van... és most végleg nem érti a világot.

De a mama szinte szereti is ezt a vértanúságot. Szeret szenvedni. Emlékszik, egyszer, lehet ennek már vagy tizenöt éve - a mama nekiállt egy nap alatt nagytakarítani. Egy nap alatt csinált mindent, leporolta a falakat, súrolt, kimosta a függönyöket, terítőket. Estére összeesett, a lába megdagadt, a kezét kimarta a lúg. A mama sírt, panaszolta, hogy tönkremegy, belepusztul a munkába. Ágnes is szinte sírt, elkeseredésében. "Ki mondta neked, hogy ennyit csinálj meg egyszerre... te magad akartad... beoszthattad volna két napra." És dühös volt a mamára, aki sosem szólt apának vagy Karcsinak, hogy emeljék fel a teknőt, hanem ő maga cipelte, és azután jajgatva fájlalta a derekát. "De hiszen én is ilyen leszek - hökkent meg Ágnes. - Pontosan ilyen leszek. A jóságos testvér, aki lemond álmairól, hogy az öccse tanulhasson." "Nem ugyanaz. Ferkó fiatal gyerek, legalább egypár évig." "Pár évig? Meddig? Huszonnyolc éves koromig? Én már akkor vénlány leszek, és Ferkó még nem lesz kész ember." "Ha férjhez mennék is közben, azért segíthetném a családomat... a könyvszakértők, revizorok jól keresnek..." "De hiszen Ferkó otthagyta a gimnáziumot így is..." "De a mamának sokkal könnyebb, ha ketten keresünk..." "Nem igaz, hogy jóságból teszem, nem igaz, hogy az öcsémért teszem, gyávaságból teszem, tunyaságból teszem, nem merek viaskodni a sorssal, nem merem megmondani anyámnak, hogy otthagyom a biztos és jó állást, nem merem megtenni, mert babonásan hiszem, hogy ezzel elszakítanám az utolsó gyenge szálat Tibor között és köztem, nem merem, mert sajnálom, hogy odavész egy félévi tanulásom a közgazdasági egyetemen... mert nem is érdemlem meg, hogy orvos lehessek, nem is lenne belőlem jó orvos..."

Így futottak le napok és hetek, így következett el az első egyetemi vizsgák ideje.

Ágnesnek szerdán kellett kollokviumra jelentkeznie, de kíváncsiságból bement az előző csoport vizsgájára is. Betűrendben vizsgáztak, Antal János kezdte a sort az egész évfolyam derűjére.

Antal ugyanis három héttel ezelőtt magyarosította a nevét Weinbergerről. "Ha nem tagadod meg az apádat, most volna még egy heted a magolásra" - mondta kajánul Városmajori István, egy szentendrei sváb gyerek, aki ugyanakkor magyarosított, amikor Antal - csakhogy ő Bürgermeisterből lett Városmajori, és így jóval hátrább rukkolt a névsorban.

Antalról csurgott a verejték, nem találta meg a térképen a Dinári-Alpokat, nem tudta megmutatni a Szajna forrásvidékét, nem tudta elsorolni a nap bolygóit.

- Bakonyi úr.

Bakonyi úr nem tudta, mik a protuberanciák, nem tudta elmagyarázni az apály-dagály-változást.

- No, ez nem megy. Folytassa, Bálint úr.

Bálint urat úgy megdöbbentette két szomszédja csúfos elvérzése, hogy ki sem tudta nyitni a száját.

- Hát mi van magukkal? Hiszen én mindezt elmagyaráztam - méltatlankodott a professzor. - Nem olyasmit kérdezek, amiről még nem hallottak. Önkéntes jelentkezőt kérek. Az vizsgázik, aki tud. A többi hazamehet.

Mély csend.

- A tisztelt hallgatósághoz szólok, szeretett vendégeinkhez. Olyan is jelentkezhet kollokviumra, akit nem mára írtam ki. És a maiak közül is tűnjön el gyorsan, aki nem készült rendesen.

Két ijedt b betűs kisompolygott a teremből...

A professzor vállat vont.

- Nekem így is jó. Ha önök azért iratkoztak be az egyetemre, hogy az időt lopják, az állam pénzét lopják, a kedves szüleik verejtékes filléreit lopják... A kisasszonyok közül sem készült senki? Önt hogy hívják?

- Csaplár Ágnes.

- No?

- Mentsd meg a hazát... felelj - súgták öten is.

- Kollokválnék, professzor úr.

- Na, hát tessék - mondta megenyhülten a professzor. - Mi a kedvenc témája?

- Hű, a lányokkal kivételez a professzor úr - zúgta nekibátorodva a hallgatóság.

- A csillagászatföldrajzi rész.

- Igen? Szíveskedjék felrajzolni a naprendszerünket - mondta a professzor. Kissé hátradőlt a széken, könyökére támaszkodott, és úgy figyelte a bolygótávolságok arányait és a forgás irányát jelző, szaggatott vonalú ellipsziseket. A professzor, sovány, kopasz férfi, tavasszal került haza Párizsból. Húsz éve élt és tanított odakünn. És mint ahogy akkor itt tudta hagyni a szülői házat, a biztonságos, meleg, polgári fészket az álmokért, utazásért, tanulásért - úgy hagyta most ott a párizsi katedrát, hírnevet, szerződést, berendezett lakást azért, hogy hazajöhessen tanítani a félig romba dőlt egyetemen, hazajött három kisgyerekkel fűtetlen szobában lakni, inflációs pengőért dolgozni, hazajött, mert "most kellenek otthon az emberek". Most kollokváltatott itthon először. Új, öntudatos egyetemistákat várt, tanulni vágyó, lelkes hadat, akik előadásaitól lázba jönnek, akiket lenyűgöznek a világűr csodái, a világok keletkezése és elmúlása, a fényévekben kifejezett, felfoghatatlanul nagy távolság, a vonzás-taszítás, forgás-keringés bonyolultan egyszerű és érthetetlenül értelmes törvényei. Figyelő és értő lélekre várt, és ehelyett ezek a disznók...

Nem szólt közbe, nem adott fel kérdést, hagyta, hogy Ágnes beszéljen arról, amiről akar, spektrálanalízisről, az évszakok változásának okairól... A fekete tábla már megtelt fehér csillagokkal, akárcsak az augusztusi ég. No persze nem lehet csodákat kívánni. Kik mennek most az egyetemre? Azok, akiknek érettségijük volt, tehát sok köztük a régi, úri osztály gyereke. Négy-öt év kell hozzá, hogy az összetétel módosuljon. És azért vagyunk tanárok, hogy neveljük őket.

Ágnes a Tejút csillagképeiről beszélt, a Tejútról, ahová a mi naprendszerünk is tartozik. És szédítő, félelmes gondolat volt, hogy ott a táblán az a kis kör a nap, a pici pontok a bolygók, ezek egyikén él Csaplár Ágnes egyetemi hallgató néhány évnyi, néhány fordulónyi ideig - azután belekerül a földbe, nitrogénvegyületekké, vízzé, foszforrá, mésszé, nátriummá bomlik, fák gyökerei táplálkoznak belőle, aztán elkorhadnak a fák, kihűl a föld... ó, csak néhány pillanat az élet. Boldognak kellene lenni...

- Köszönöm, elég - mondta a professzor barátságosan -, kérem az indexét. A kollegina nagyszerűen érti az anyagot.

A kollégák kézszorítással fogadták, amikor visszaült a padba, és kézről kézre adták a leckekönyvet. Ez igen! Mindjárt más szemmel nézi a többi professzor is az első kitűnő után. Ha végig így megy...

De Ágnes nem viszonozta a mosolyt, nem értette, hogy meg kellene köszönni a professzor bizalmát. Megbabonázva nézte a táblát a magateremtette csillagokkal. Vajon boldoggá fogja-e tenni, ha történelemből és statisztikából is kitűnőre vizsgázik? Vagy ha minden szabad idejében a földrajzi szertárban ül, és kihallgatja az első éveseket csillagászati földrajzból és topográfiából?

Nem lehet félig tartozni valahová. Ahogy gyerekkorában is az kínozta, hogy az osztálytársai Budapesten születtek, ismerték a Ligetet, és "muzi"-nak hívták a Múzeumkertet, egyedül villamosoztak, és tudták, hogyan jut az ember a Nagyrétre - ő eltévedt az egyforma házóriások között, és szlovákosan félig ó-nak ejtette az a-t. Az irodában is a tisztviselők apja is tisztviselő volt, vagy tanárember, vagy kereskedő, csak az övé géplakatos... és Dobrai Jolán, Dékány Anna iroda után nem tanult olaszul, és nem magolta Cicero Catilina elleni beszédeit, hanem kifestette a száját, és táncolni ment... És most is itt az egyetemen száz diák közül nyolcvan igazi egyetemi hallgató, akinek minden gondja, hogy hogyan lehetne az egyetemi menzán is, a Nemzeti Segély konyhán is és a zsidó egyetemisták Joint-konyháján is megebédelni - lévén a három ebéd együtt is igen kevés -, használt ruhadarabokért szaladgál, albérleti szobát vagy akár csak kiadó ágyat keres, napközben az előadásokon ül, vagy a könyvtárban tanyázik, mert ott néha kölcsönkapja a különben beszerezhetetlen jegyzeteket. Egyszóval a többi fiú és lány éli a rendes diákéletét, és közben arról ábrándozik, hogy négy év múlva okleveles közgazda lesz, statisztikus, könyvvizsgáló, organizációs szakember... Ő pedig? Rohan az irodába, rohan a Madiszba, rohan az egyetemre, soha sincs igazán sehol, mintha azért volna mindez a rohanás, hogy rá ne ébredjen közben, hogy valójában sehol sincs igazi helye...

Addig nézi a táblát, a fekete táblán a fehér pontokat, amíg a szeme káprázni kezd, a bolygók megindulnak, szélsebesen fordulnak saját tengelyük körül, azután a földek és holdak keringeni kezdenek a nap körül.

"Orvos leszek." "Mégis... nem lehetek más... én orvos leszek" - mondja önmagának, és felugrik, vissza sem néz a megrökönyödött professzorra, a kollégákra, a földrajzteremre.

Az utcán úgy szalad, mintha félne, hogy valaki megrántja a vállát, és visszahívja. Keresztülfut a keskeny Szerb utcán, és az Egyetem téren egy pillanatra megáll a Tudományegyetem hatalmas központi épületének főbejárata előtt, és nagyot fohászkodik.

A quaestura az emeleten van. Néhány perc múlva vége a hivatalos időnek. Két tisztviselőnő van már csak a hosszú szobában. Öltöznek éppen. Az egyik a száját rúzsozza, egy pillanatra felnéz a zsebtükörből.

- Jöjjön holnap.

- Nagyon kérem... én most szeretném tudni, nagyon fontos.

A nő a faliórára néz, elhúzza a száját.

- No, gyorsan, mit akar?

- Szeretnék beiratkozni az orvosi karra.

- Adja be a kérvényét októberben, amikor az új tanév kezdődik.

- Most akarok átiratkozni.

- Hát azt meg hogy képzeli? - fordul hátra a másik nő, aki a mosdónál a kezét szappanozza...

- Nem akarok fél évet veszíteni.

- Reménytelen.

- Ki dönti el?

- Senki. Most nincs felvétel.

- De valaki csak van, aki meghallgat.

A fiatalabbik, aki még mindig a száját rúzsozta, odaszólt:

- Mit vitatkozol annyit? Menjen a dékánhoz, ha nem tetszik neki.

- Hol találom a dékánt?

- Üllői út huszonhat.

- Köszönöm - mondta Ágnes, és sarkon fordult.

- Te, ez még fogja magát, és elmegy a dékánhoz - mondta az idősebbik nő, és a törülközővel dörzsölte a karját.

- Hát aztán. Azt mondják, hogy demokrácia van.

Ágnes pedig rohan. Végigfut a Kecskeméti utcán, a Kálvin téren, át az Üllői útra.

A lépcsőház sötét és romos, de Ágnes úgy megy fel rajta, mint amikor keresztanyja kezét fogva bérmálásra indult... Az első emeleti fordulónál márványtábla. Ebben az épületben tanított Semmelweis. A lépcsőház törött ablakán át a klinikák vörös téglás épületére látni. "Orvos leszek."

Ha egy pillanatra megállna, elmenne a bátorsága a dékáni hivatal előtt. De nincs ideje megijedni. Lihegve, kipirultan kopogtat és benyit.

Aranykeretes pápaszem, fehér haj, fehér köpeny - igazi doktor bácsi néz fel a könyvekkel, iratokkal teli íróasztal mellől.

- Mi tetszik?

- A dékán urat keresem.

- Én vagyok.

Ágnes megáll összekulcsolt kézzel.

- Kérem, én orvos akarok lenni.

- Örvendek - feleli a fehér köpenyes férfi, és visszabújik a könyvei közé.

- Kérem, legyen a segítségemre... én be akarok iratkozni orvostanhallgatónak. Én meghalok, ha nem vesznek fel.

A dékán újra felnéz. - Miket beszél?

- Tessék az indexem, most jövök a kollokviumról. Én át akarok iratkozni. Vegyenek fel... kérem, könyörgök... dékán úr, vegyenek fel.

- Hiszen maga közgazdász, és most vizsgázott kitűnőre... és kereskedelmiben érettségizett... és különben is most a második félév kezdődik, hát mit képzel maga?

- Én orvos akarok lenni.

- Most meg sír! Hát bántottam én magát, kedves kisasszony? Üljön le, igyék egy pohár vizet, csináljon, amit akar. Ma mindenki megbolondult. Mostanáig vitatkoztam egy negyvenhét éves férfival. Az is ma akart meghalni, ha nem lehet orvos... Hát mit gondol? Egy félév a közgazdaságin, egy félév nálunk, egy félév a soproni kohómérnöki karon, nem?

- Kérem... én soha... én soha nem akartam más lenni... én otthagyok mindent, az állásomat a gépgyárban... nem bánom, ha félévet vesztek... októberre meglesz a különbözeti érettségim. Szabjon akármilyen feltételt... mindent vállalok, én nem akarok más lenni... és sohasem akartam más lenni.

A dékán megadással vette le a szemüvegét, és összecsukta a füzetet, amibe az előbb írt.

Helyet mutatott Ágnesnek a fogas mellett álló bőrfotelben, ő maga odahúzott egy széket.

- Nem kérdem, hogy miért akar orvos lenni, mert ebben a szobában már tízmilliószor elhangzott minden lehetséges válasz. Az élet és halál kérdése gyötri. A szenvedőkön akar segíteni. Közeli hozzátartozója rákban halt meg, és maga akarja megtalálni a rák ellenszerét. Már nyolcéves kora óta erre a pályára készül. Amikor más gyerek karikával vagy ugrókötéllel játszott, maga már akkor is a játék babáit kötözte, és a lázukat mérte. Igaz? Orvos akar lenni, mert fel akarja kutatni az örök élet titkát, meg akarja lelni a panacea magnát, orvos akar lenni, mert meg akar birkózni az agytumorral, vissza akarja adni a vakok látását. Orvos akar lenni, mert az a leggyönyörűbb hivatás a világon... én magam is azért választottam.

A dékán elhallgatott, egy pillanatra mosoly futott át az arcán, azután nagyon komolyan folytatta:

- Rendben van. Orvos akar lenni. Mondjuk, hogy eléri a célját. Hatévi keserves koplalás, gürcölés után megkapja a diplomáját. Azt hiszi, ez feltétlenül azt jelenti, hogy elegáns, fehér köpenyben, sztetoszkóppal a zsebében járkál fel és alá a klinika folyosóján, vagy a laboratóriumban mikroszkóp fölé hajol. Persze ez is lehet, kedves kisasszony, de az átlagorvosnak nem ez az élete. Tudja maga, mit csinál egész nap egy OTI-orvos? Annyi emeletet tesz meg, mint egy postás, annyi aktát ír, mint egy adóhivatalnok, annyi zavaros, sírós panaszt és képtelen hazudozást hallgat, mint egy válóperes bíró, és ezután kezdődik csak a munkája és a felelőssége. A betegek csak filmeken fekszenek hófehér ágyban, halvány mosollyal ajkukon. A betegek izzadt és kétes tisztaságú ágyneműben fekszenek, nyöszörögnek és véreset köpnek... Aztán jönnek az anyagi gondok. Ha élni akar... eh, éjszakánként felrángatják, és kihívják egy gyomorgörcshöz, ami már reggel óta tart. A tudományos álmok... hétszámra Amidazofent és karlsbadi sót ír fel, és a beteget a második mondatnál félbeszakítja. Erre vágyik?

"Én orvos akarok lenni" - gondolta makacsul Ágnes.

- Tudom. Maga nem lesz olyan, mint a többi. Maga hetvenéves korában is lelkiismeretes és lelkes orvos akar lenni és holtig tanulni, mint a jó pap. Hm? Maga most miből él?

- Főkönyvelő vagyok a Mezőgazdasági Gépgyárban.

- És ott akarja hagyni az állását?

- Ott.

- És ki fogja eltartani? A szülei?

- Csak az anyám él. Őt az öcsém fogja ellátni. Én meg saját magamat.

- Hogyan?

- Ahogy mások.

- Úgy. És ha egy év múlva majd nem bírja az éhezést? Akkor alászolgája, visszamegy könyvelni, és mások helyét foglalta el egy évig.

- Én végigjárom az egyetemet.

- És ha közben férjhez megy?

- Ha férjhez mennék is... sose mennék úgy férjhez, hogy emiatt abbahagynám...

- Nézze, kedves kisasszony, mondok én magának valamit. Ezerháromszáz hallgatót vettünk fel az első évre. Van köztük leszerelt honvéd, közlekedési rendőr, ápolónő, aki tizenöt éve dolgozik kórházban, de sosem álmodhatott volna a továbbtanulásról, és most egyszerre végez hat gimnáziumot és hat év egyetemet. Van ebben a csodálatos társaságban érettségizett és nem érettségizett, van köztük zsidó diák, aki a zsidótörvények és üldözések miatt évekig várt a felvételre. Van, kérem, nyugatról hazatért leventénk is egy rakás. Az ezerháromszázból sokat mondok, ha nyolcszáz eljut az első szigorlatig, és abból háromszáz szerez diplomát. Annyian vannak, hogy nem férnek el az előadótermekben, senki sem ismeri őket, úgy élnek, mint a jogon éltek ezelőtt a mezei hadak. Hát én nem bánom, szaporítsa a számukat maga is. Felveszem rendkívüli hallgatónak. Engedélyezem a keresztfélévet is. Álljon neki a tanulásnak. Májusban kell jelentkeznie az első szigorlatra. Ugyanakkor bemutatja nekem a matematika és latin különbözeti érettségiről szóló bizonyítványát, és leteszi az első félévi fejlődéstani kollokviumot. Ha letette a vizsgákat, megkapja a rendes leckekönyvet. Ha nem... akkor tegye el emlékbe a rendkívüli indexét, de elém ne kerüljön.

A dékán felállt, visszament az íróasztalához, és néhány sort írt egy cédulára.

- Ezzel jelentkezik a quaesturán az Egyetem téri főépületben. Viszontlátásra.

- Köszönöm szépen - mondta felragyogó szemmel Ágnes, és teljes erővel megszorította a dékán felé nyújtott kezét.