A laboratórium a harmadik emeleten volt. A lépcsőn hordágyakon betegeket cipeltek. Az egyetlen lift éppen nem működött. Ágnes intett Istvánnak, hogy lassan menjen a lépcsőn, nehogy kifulladjon.

- Hogy hívják a kezelőorvosodat, Istvánkám?

- Nem tudom. Eddig mindig az iskolaorvosnál voltam, ha valami baj volt. Anyukám az üzemorvoshoz szokott menni a szerkesztőségben. Itt most voltunk először.

- No, mindegy - felelte Ágnes. - Egyébként előre figyelmeztetlek, hogy itt is vért fognak venni tőled.

- Igen.

- És ezzel, remélem, hogy a szurkálások hosszú időre befejeződnek.

- Én is remélem - sóhajtott meggyőződéssel az ifjú Ács.

A laboratórium előtt százával várakoztak az emberek. Nagykabátban. Férfiak, nők, síró gyerekek. Legtöbbjüknek nem is jutott hely a fehér padokon. Nem sétáltak. A falnak dőlve ácsorogtak. Az asszonyok nagy része pletykázással szórakozott. Hangosan nevettek, egymás szavába vágtak, orvosi tanácsokat osztogattak, sőt félig üres dobozokból gyógyszerrel is kínálgatták egymást, néhányan horgoltak vagy kötöttek, egypáran pedig ideges topogással várakoztak, karórájukat nézegették. "Ne kopogj!!!" - olvasta Ágnes a laboratórium ajtaján.

- Azért megpróbálom - határozott Ágnes, és megzörgette az ajtót. Semmi válasz.

- Ne kopogjon, mert ki fogják dobni - figyelmeztette egy fiatalember. - Ha maga tudná, hogy beszélnek itt a betegekkel.

Ágnes újra megzörgette az ajtót.

Az ajtó mellett egy kis, vasúti pénztárablakszerű rés kinyílt, és felháborodott hang rikácsolta:

- Ha nem tud olvasni, menjen vissza az elemibe.

Ágnes elvörösödött erre a gorombaságra. Egy percig azon gondolkozott, hogy nem is vár tovább, megkeresi a főorvost, de meggondolta.

Végeredményben a többi beteg is elfoglalt ember, legalább úgy siet, mint ő.

Körülbelül félóra múlva megint kinyílt a pénztárablak, a tömeg megmozdult, úgy rohant mindenki az ajtóhoz, mintha "hátulsó pár, előre fuss"-t vagy nemzetesdit játszottak volna. A pénztárablakban megjelent egy fehér fémtálca, a tálcán egy bakelit korong, azon sorszám és egy epruvetta. "Számot zsebbe, csövet a bal kézbe" - hangzott a katonás parancs. Az ablakhoz legközelebb álló beteg felkapta a kincseket, és eltűnt a kinyíló ajtó mögött. A fehér tálcán újabb bakelit korong és újabb kémcső. "Számot zsebbe, csövet a bal kézbe." A jelenet vagy tizenötször ismétlődött, tizenöt ember bement a laborba, az ablak becsukódott, és újabb várakozás következett. A szomszédasszonyok tovább pletykáztak, a gyerekek tovább nyafogtak, és a lépcsőházból újabb és újabb betegek érkeztek. Mintegy másfél órai várakozás után a harmadik ablaknyitáskor, Ágnesnek is sikerült zsákmányul ejtenie egy sorszámot és egy kémcsövet. Megfogta István vállát, és az ajtóhoz lépett, ahol egy szemüveges hústorony útjukat állta:

- Ki a beteg?

- A kisfiú.

- Akkor maga kinn marad.

- Vele kell mennem.

- Nem esszük meg.

- De kérem...

- Megmondtam, hogy maga kinn marad.

- Nem maradok - felelte Ágnes most már vérvörösen -, és hagyják abba ezt a kaszárnyahangot.

- Otthon parancsolgasson - mondta erre a kétméteres nő, és igyekezett Ágnes orra előtt bevágni az ajtót. Ágnes azonban mérgesen utat tört, és Istvánnal együtt bement a laboratóriumba.

Benn, az üvegekkel, vegyszerekkel, tűkkel, vérrel teli helyiségben újabb vezényszavak pattogtak.

- Kabátot fogasra, asztalnál leülni, inget bal karon feltűrni. Hé, ott mi lesz?

Ez Istvánnak szólt, aki megszeppenve állt Ágnes mellett.

- Vérvas-meghatározást kérünk - mondta Ágnes.

- Mit motyog?

Ágnes ajkába harapott.

- A kisfiúnak vérvas-meghatározást kérek.

- Tessék ugye, mondtam, hogy ne engedjék be a hozzátartozókat - mondta egy szikár, ideges nő. - Manci, maga nem elég erélyes.

A hústorony ijedten védekezett.

- Én megmondtam nekik...

A szikár nő Ágnesre mordult.

- Majd ahhoz veszek vért, ami a céduláján van.

- Nincs cédula. Kiegészítő vizsgálatot kérek.

- Ki maga? Az anyja?

- Nem, kérem. A kisfiú keresztanyja.

- Szeretem, amikor maszekben bejárnak ide.

- Kérem, a vezető orvos elvtárssal szeretnék beszélni.

- Nem ér rá.

Az asztaloknál abbamaradt a vérvétel. A feltűrt ingujjú betegek, a tűket, lándzsákat döfésre készen tartó laboránsok, a takarítónő, Mancika az ajtóban, mindenki érdeklődéssel figyelte a vitatkozókat.

A belső laboratórium ajtaja kinyílt, és egy ötven év körüli férfi lépett ki.

- Mi folyik itt, kérem? Odabenn fontos megbeszélést tartunk, itt pedig áll a munka?

- A kedves beteg nem tudja, mi a rend - sipította a szikár.

Ágnes a kilépő orvoshoz fordult.

- Jó napot kívánok. Csaplár Ágnes doktor vagyok. Vasmeghatározást kérnék a keresztfiamnak.

- Adja le a cédulát - mondta köszönés nélkül a fehérköpenyes, és sarkon fordult.

- Nagyon kérem, egy pillanatra figyeljen. Nincs cédulám, de...

- Ha nem tanulta meg a rendet, hogy csak a körzeti orvos... - mondta a férfi, és láthatólag nem is kívánt tovább foglalkozni az üggyel.

- Álljon meg - kiáltotta Ágnes elvörösödve. - Köszöntem magának, maga nem köszönt vissza. Bemutatkoztam, nem mutatkozott be. Kértem valamit, nem arra válaszolt.

A fehérköpenyes visszajött. Az arca szederjeslila volt. "Polycythaemia vera" - gondolta Ágnes. "De az is lehet, hogy csak nagyon dühös."

- Majd magától fogok táncot és illemet tanulni. Ötszázezer beteg áll kinn, és majd a jó modorral fogok itt foglalkozni!?...

A laboratórium külső ajtaján dörömböltek.

- Így nem lehet dolgozni... ez nem laboratórium... ez a bolondokháza - kiabálta a szikár nő. - Ha ez így megy...

- Kérem, uram, beszéljünk végre emberi hangon, mert igazán nem szeretnék az etikai bizottsághoz fordulni - mondja Ágnes, és remeg a gyomra. - Tessék végre meghallgatni, önök hibás leletet adtak ennek a kisfiúnak.

- Hogyhogy hibásat?

- Kétmillió vörös vérsejttel tévedtek.

- Kérem szépen, méltóztassék csak az etikai bizottsághoz fordulni. Mert ugyebár az orvosoknak etikai bizottságuk van. Az orvos ellen boldog-boldogtalan panaszt tehet. De a vízvezeték-szerelőknek nincs etikai bizottságuk. Nálunk négy hete folyik a csap, de én hiába megyek a házkezelőséghez, ott sincs etikai bizottság. És ugyebár a cipőboltban sincs etikai bizottság, ha nem kapok negyvenes barna cipőt. De ugyebár kórházban mindent szabad, kórházban mindent lehet. Nem tetszik az eredmény? Tessék, parancsoljon, olyan vendéglő ez, hogy mindent lehet rendelni. Vasmeghatározást? Akár Wassermannt is, foglaljon csak helyet a bájos kis fiúcska. Rossz a lelet, majd kijavítjuk. Olyat adunk, amilyet akar. Mert, ugye, a laboránsnak nem szabad tévednie. Az itt ül hajnaltól késő estig, szikrázik már a szeme, csillagokat lát, azt is beleszámolja. Mert ugyebár a vérsejtszámlálás nem automatizált munka, kérem szépen. Hiába vannak szputnyikok meg kibernetika, azokat a nyavalyás vörös vérsejteket akkor is csak úgy kell leszámolni, hogy egy, kettő, három, négy... És robotban csináljuk a vérképet, kérem. Egy hét alatt hatezret. És a legnagyobb disznóság, hogy a hatezerből ötezerötszáz normális. Potyára dolgoztatnak minket. Mert a belgyógyászok nem tudnak semmit, kérem. Mindent a laboratóriumra sóznak. Bemegy a beteg, fáj a hasa. Igen? Már írják a cédulákat a labornak: teljes vérkép, süllyedés, cukor, vizelet, májfunkciós próba... és röntgen és próbareggeli. Ők meg csak nézik a leleteket, mint az ultiban a piros disznót, és abból mondják ki nagy okosan, hogy mi a baj. És a betegeknek ez tetszik, kérem alássan. Beül a sok ráérős vénasszony, hajnaltól éjfélig, mindnek vizsgálat kell, mert ingyen van. Ezek a nyomorult laboránsok azokkal a vacak nem kalibrált pipettákkal gyárthatják a millió leletet. Hát persze hogy saccográfiával dolgozunk. Ránéz az ember, megsaccolja: ennyi lehet, és kész. Tízezerből kilencezer így is telitalálat. Meg lehetne tenni a lottón. Ha meg valami néha nem stimmel, legfeljebb...

- Kedves kolléga úr, hagyja végre ezt a hangot - mondta Ágnes nagyon csendesen.

A fehérköpenyes megütődve nézett rá.

- Miféle kolléga? Én is keresztmama vagyok?

- Nem, kérem. Hanem magam is orvos vagyok.

A lilásvörös arc, ha lehet, még vörösebbé vált.

- Már... már megbocsásson... de hát ezen kellett volna kezdeni, ugye... nem itt... azt hittem... tessék talán bejönni a szobámba. Nem itt... ugye... - és a hosszú asztal felé fordult, ahol a laboránsok hirtelen buzgó munkába kezdtek. - Gyerünk, kérem, miért állt le a vérvétel?

- Nem itt akartam tárgyalni önnel. Egyáltalán nem kívántam vitatkozni. Azt kértem, hogy korrigálják a téves leletet.

Ebben a pillanatban a laboratórium belső szobájának ajtaja zajtalanul kinyílt. Magas, őszülő hajú, szemüveges férfi lépett ki. Nem jött előre, csak csodálkozva és bosszúsan nézte a vitatkozókat, és futó pillantással a karóráját nézte.

- Máris leülhet oda a kisfiú - mondta a vörösképű, és igyekezett nagyon barátságos képet vágni. Az ajtóban álló orvos most felnézett, összecsapta a kezét, és felkiáltott:

- Nem hiszek a szememnek... de hiszen Ágnes... maga Csaplár Ágnes...

Ágnes megfordult. Bosszús volt és zavart, de azért udvariasan elmosolyodott.

- Nem ismer meg? - kérdezte a férfi. - Persze, olyan régen nem láttuk egymást... - azzal odament, meghajolt, és megcsókolta Ágnes kezét.

- De... dehogynem ismerem - mondta Ágnes, és villámgyorsan gondolkozott. Valahonnan neki is nagyon ismerős volt a férfi. De honnan? Kongresszus? Klinika?

A laboratóriumi főorvos zavarában hol egyikükre nézett, hol a másikra.

- Milyen véletlen... hiszen már mondtam a kedves kolleginának, hogy ne álljunk itt... kérem talán bemennénk a szobámba, parancsoljanak helyet foglalni... talán még be sem mutatkoztam, kezét csókolom, doktor Kolnai Gábor. - Kérlek, Gézám, te is, ha visszajönnél...

- Köszönöm, majd délután folytatjuk a megbeszélést - mondta erre az őszhajú. - Drága Ágnes, parancsoljon, jöjjön át hozzám, mi majd megcsináljuk azt a vizsgálatot. Adja csak ide azt a leletet.

Kolnai doktor arca megint szederjeslila volt.

- Majd mi kikorrigáljuk...

- Á, köszönöm, nem kell, majd én.

- Drága főorvos úr, a legnagyobb ritkaság, hogy nálunk reklamáció volna... mi a betegekkel a legnagyobb készséggel. Éppen most akartam megcsinálni a kontrollt, tisztára félreértés - motyogta Kolnai, és a folyosóig kísérte hármukat.

A folyosón az ősz hajú orvos levette szemüvegét, és elmosolyodott:

- Ágnes, drága, most vallja be az igazat, még mindig nem ismer meg, ugye?

- Hát... igaz... - felelte Ágnes, és röstelkedve elnevette magát.

- Persze megöregedtem, megőszültem. De maga... sőt, hogy egészen pontos legyek, mi valamikor tegeztük is egymást. Szabad még?

- Persze - mondta Ágnes, és még zavartabb lett.

- Semmit sem változtál. Nem lehet elhinni, hogy ekkora fiad van.

- Keresztfiam.

- Akkor... nem is vagy férjnél?

- Dehogynem. Tizenkét éve. És van saját fiam is. De most már igazán áruld el, hogy honnan ismerjük egymást?

- Azt hittem, ha leveszem a szemüvegemet...

- Hát persze. Tudom már. Géza! Poltavai Géza!

- Hát emlékszel? Együtt tettük le az első szigorlatot Pallaynál. Emlékszem, téged egy fél napig gyötört a jelesért. Énvelem meg mit művelt... a miatt a kávészínű Nemzeti Segély-zakó miatt.

- És attól kezdve Pallay kedvencének hívtunk. Géza, jaj de örülök neked.

István elárvultan állt a folyosón. Poltavai barátságosan kezet nyújtott neki:

- Szervusz, öcsém. Tessék, erre... Fáradjatok be a szobámba.

- Hogy lehet az, hogy tíz éve még véletlenül sem találkoztunk? - kérdezte Ágnes, amikor a modern mintás karosszékbe huppant.

- Körorvos voltam vidéken. Emlékszel, amikor elsőéves korunkban szűrővizsgálatot tartottunk Nógrádban? Oda mentem vissza.

- Persze hogy emlékszem - pirult el Ágnes. Azon a kiránduláson, a somosbányai erdőben csókolózott először Janival. - És te? Megnősültél?

- Nem. De ez hosszú történet. Tudniillik egy olasz fiatalemberrel motorbiciklin mentünk Sorrentóból Salernóba, és Amalfi közelében elhatároztam, hogy inkább nem nősülök. Egyszer nagyon szívesen elmesélném részletesebben is.

Ágnes belemarkolt István üstökébe.

- Pedig nem rossz ám az, ha az embernek fia van.

- Persze, persze. Nekem meg csak ez az otthonom. Ez a két színes karosszék, darabja ezerhétszáz forint a Kossuth Lajos utcai mintaboltban, ez a szalonom. Az a kórházi dívány a hálószobám, ezeken a polcokon van a könyvtáram, az ablakpárkányon az éléskamrám, ezen az asztalon vacsorázom és írom a disszertációmat. Várjatok egy pillanatra, kávét darálok. De előbb átszólok a laborba.

Poltavai felemelte a telefonkagylót.

- Editke? Vasmeghatározást kellene csinálni. Nagyon nagy hajrá van?

- Majd én leveszem a vért - mondta Ágnes.

- Jó, szóval meglesz... köszönöm.

Poltavai letette a kagylót.

- Azonnal megcsinálják. De a leletet csak holnap tudják odaadni. Diktáljam be neked telefonon? Vagy küldjem át?

- Dehogyis... dehogy fárasztlak... majd beugrom érte. Holnap este szabad vagyok.

Géza szeme felragyogott. Ágnest pedig kényelmetlen zavar fogta el. Úgy érezte, valami nagyon ostoba és nem helyénvaló dolgot mondott, amit meg kellene magyarázni, de ha magyarázni kezdené, akkor még sokkal kínosabb és megmagyarázhatatlanabb dolog válnék belőle.

Amikor Poltavaitól lejöttek, Ágnes az első telefonfülkéhez sietett, hogy felhívja Katit. Megnyugtatni, hogy minden a legnagyobb rendben van, a leletet holnap megkapják. Ezenkívül megmondta Katinak, hogy sétálnak egyet a kincset érő őszi napsütésben, és csak egy óra múlva lesznek a szerkesztőségben.

István a szomszédos papírüzlet kirakata előtt várt. Elmerülve nézte a bélyegalbumokat. Ágnes letette a telefonkagylót, és odament a keresztfiához.

- Szeretnél egypár bélyeget?

- Nem, köszönöm, már nem gyűjtök.

- Mit gyűjtesz?

- Semmit.

- Papírszalvétát?

- Á, dehogy.

- Tudod, mit? Nézd, ezt a repülőgép-modellt...

- Nem, nem, igazán nem kérem.

- De hát valamivel csak meg kell ünnepelni, hogy nincs semmi bajod?

- Köszönöm szépen, semmivel. És köszönöm szépen a vizsgálatokat.

- No, el tudom képzelni ezt a köszönetet - nevetett Ágnes. - Én a te helyedben már orrba bokszoltam volna a doktorokat. Gyalog menjünk, vagy üljünk buszra?

- Ahogy tetszik. Énnekem mindegy.

Ágnes összecsapta a kezét.

- Jóságos isten, te ilyen jól nevelt gyerek lettél? Jobban örülnék, ha nem azt mondanád folyton, ami illik, hanem amit gondolsz.

- Azt mondom, amit gondolok - felelte halkan István. Végigmentek a széles fasoron, szótlanul, kézen fogva. Ágnes érezte, hogy a kisfiú keze egyre jobban remeg az övében.

- Fáradt vagy?

- Nem, nem.

- Fáj valamid?

- Nem.

- Tudod, szokatlan nekem, hogy ilyen szótlan vagy. Ezelőtt mindent tőlem kérdeztél meg, igaz? Emlékszel, amikor azt kérdezted tőlem, hogy mit esznek nyáron a homoki viperák? És amikor bejöttél hozzám a laborba, és színeztük a Bunsen-lángot?

- Igen.

- Ma azért kértem el a kórházban a fél délelőttömet, hogy veled lehessek. Úgy képzeltem, leülünk egy cukrászdában, és beszélgetünk, ahogy jó barátokhoz illik. Vagy nem vagyunk már barátok?

- Nem tudom.

- Nem tudod?

- Nem.

Ágnes meghökkenve megállt. Most egyszerre megértette, hogy István tegnap este a vizsgálatok alatt nem azért remegett, mert félt, vagy szégyellte magát. Felemelte kezével a kisfiú állát, és maga felé fordította. A gyerek arca halálsápadt volt.

Ágnes szíve ólommá vált. Gyerekkorában érezte ezt, hogy milyen buta és milyen tökéletlen az ember öt érzékszerve. Milyen keveset tud felfogni vele a világból, és milyen keveset tud közölni a többi emberrel. Milyen kevés szeretetet, megbánást, fájdalmat, gyengédséget.

Megsimogatta István arcát, és szótlanul továbbindultak.

Ha István nem tizennégy éves kisfiú volna, és elmondhatná neki azt a reggelt, amikor Kisjani született. Hűvös, kora tavaszi reggel volt. Ő már hajnalban fájdalmakra ébredt, de nem akarta Janit felébreszteni. Csak amikor Jani megborotválkozott, és már a reggelizőasztalnál várta a teát, akkor szólt, hogy megkezdődött. "Akkor te most a klinikára mész, nem?" - kérdezte Jani, és nyugodtan kenegette a mézet a vajas kenyérre. "Mikor telefonáljak be? Délben? Addig úgysem lesz semmi." "Persze" - felelte Ágnes, és meghűlt benne a vér. Hiszen Janinak igaza van - ő még tökéletesen jól érzi magát. Be tud menni a klinikára, akár gyalog is. És minek jönne vele Jani? Úgyis azonnal elküldik. És olyan természetes, hogy ő, az orvos, az asszony ezt elintézi, a férfira csak annyi tartozik, hogy küldjön holnap egy csokor virágot. Lehet, hogy Jani csak azért mutatkozik ilyen nyugodtnak, hogy őt is nyugtassa. Vagy igazán nem tudja, hogy mi vár Ágnesre? Eszébe se jut, hogy meghalhat? Jani megitta a teát. "Neked nem szabad reggelizned?" - kérdezte kicsit csodálkozva. Azután elolvasta az újságból a vezércikket és a sportot, vette a kabátját és az aktatáskáját. "Sietnem kell, nyolckor értekezletem van, de te okvetlenül taxin menj" - mondta, és megcsókolta Ágnest. Ágnes sohasem érzett még ilyen magányt. Mintha egy elhagyott szigeten lett volna, kopár sziklák és tajtékos hullámverés között. Nehéz léptekkel bement a szobába, a kisbőröndbe berakta a pólyapárnát és a kis rékliket. Az ajtóból búcsúzva visszanézett, és akkor hirtelen ötlettel benyúlt az íróasztalfiókjába, megkereste István legújabb fényképét. A nyolcéves Ács István hintalovon ült, kivont karddal - és minden porcikája ragyogott a boldogságtól. - Hát persze, ez a nap csak egy nap - sóhajtott Ágnes. - Ez a nap is el fog múlni, és ott lesz a gyerek, az ölében fogja tartani, nevetni fog rá, ilyen kedves, életrevaló, vidám gyerek lesz.

Magával vitte a képet, nézte, és a kezében tartotta még akkor is, amikor a görcsös szorítástól már csak átizzadt, felismerhetetlen papírgombóc volt.

- Emlékszel, Istvánkám, pici korodban volt egy fényképed, hintalovon nyargalsz.

- Nem, nem emlékszem.

Megint mentek, percekig, szótlanul.

Valamit kellene kérdezni.

- Milyen az új lakásotok?

- Két szoba, fürdőszoba.

- Különszobád van?

- Igen.

- Milyen bútor van benne?

- Rekamié, íróasztal, könyvespolc és egy földgömb, amit Csizmás Jani bácsitól kaptam.

- Szereted a szobádat?

- Igen.

- Magad takarítod?

- Igen.

- Sok könyved van?

- Négyszázhetven kötet.

- Katalógust vezetsz róla?

- Igen.

- Moziba gyakran mész?

- Eléggé.

A gyerek hangja nem kelletlen, a válaszok mégis azok. És nem néz Ágnesre, a cipője orrát nézi, az avart rugdossa.

- Anyuval mész moziba?

- Inkább az iskolával.

- Anyuval mit szoktatok csinálni?

- Hát... semmit.

- Biztosan későn jár haza?

- Igen... nem tudom. Aszerint, hogy délelőttös vagy délutános.

Megint hallgatás. Most már a Kálvin téren járnak. Befordulnak a Múzeum körútra.

- Szeretsz múzeumba járni?

- Igen.

- Múzeumba anyuval mész?

- Néha igen.

- Olvasni szeretsz?

- Igen.

- Melyik a kedvenc könyved?

- A Robinson.

Ágnes nem mer többet kérdezni. Most mit kérdezzen? "Miért szereted a Robinsont?" Mire az lesz a válasz: "Mert egyedül lehet, és békén hagyják." Reggel még azt hitte, hogy István kisgyerek, akit bevihet a cukrászdába két krémesre, és aki majd kedvesen mesélget mindent. Azt is, hogy Csizmás Jani bácsi feljár-e Katihoz.

István elgondolkozva poroszkál Ágnes mellett. Ágnes gyengéden megsimogatja a gesztenyeszínű fejét.

- Nyiratkoznom kellene - mondja István. - Anyu haragszik, hogy ekkora a hajam.

- Akarsz most?

- Inkább... inkább majd máskor. - És ez az első mosoly a fiú arcán. - Úgy utálok hajat vágatni.

- És enni vagy inni? Nincs kedved leülni valahol?

- Nem, köszönöm.

Most már alig ötpercnyire vannak a szerkesztőségtől. A sarkon, konyhaasztalból és néhány bádogvödörből összerótt standon őszirózsát árulnak. István előkotorja az erszényét, és vásárol két csokorral.

- Tessék - nyújtja át az egyiket. - A másikat anyukámnak.

- Köszönöm szépen, igazán nagyon kedves vagy. - És Ágnes gyönyörködve nézi a halványlila, sűrű szirmokat.

- Nagyon szeretem a virágot.

- Én is. De nem így levágva, amikor már nem él.

- Cserepes virágotok van otthon?

- Igen, de csak muskátli.

- Ha akarod, tőlünk a kertből egypár cseréppel vihetsz tővel, földdel együtt. De legokosabb, ha megvárjuk, amíg Jani bácsi hazajön Olaszországból, ő pontosan meg tudja mondani, hogy mit érdemes szobában ápolni, mit nem.

- Köszönöm szépen.

- Értesz a virágokhoz?

- Egy kicsit - mondja István. - Csak annyit, amennyit az iskolában botanikából tanultunk.

- Érdekel a kertészkedés?

- Igen.

- Nem akarsz kertész lenni?

- Nem, nem.

- Agronómus?

- Nem.

- Inkább műegyetemre mennél?

- Majd meglátom... nem tudom...

- Hát mégis, a szíved szerint, mi lennél leginkább.

- Kalózkapitány.

Ez olyan meglepő és olyan gyerekes, hogy Ágnesből kitör a nevetés.

Akárcsak Kisjani. Hétfőn cukrász akar lenni, kedden kéményseprő, szerdán rabló.

- Én nem azt mondtam hogy mi akarok lenni, hanem azt, hogy mi szeretnék lenni - hangzik a mogorva válasz.

Ágnes megint meghökken.

- És miért szeretnél kalózkapitány lenni?

- Hogy ne szeressen engem senki.

- Anyád akkor is szeretne téged, ha kalózkapitány volnál. Még ha hét tenger ördöge volnál, akkor is.

- Butaság az egész, csak úgy mondtam - feleli a gyerek elvörösödve.

- Nincs ebben semmi. Én is játszottam ilyesmit tizenhárom éves koromban. Hol azt képzeltem magamról, hogy puszta szigeten vagyok, hol meg nagy hajón utaztam, és a tengeren viharba kerültünk, meg azt is elképzeltem, hogy oroszlánra vadászunk. De legtöbbször arról ábrándoztam, hogy orvos vagyok, és gyerekeket gyógyítok.

- Igen - mondta udvariasan István.

A Szabad Sajtó Szerkesztőségének egész földszintjét a levelezési osztály foglalta el. A szerkesztőségi szobákon kívül fogadószobák voltak itt, és a levelezési rovat tagjai másodnaponként személyesen beszélgettek az olvasókkal. Reggel kilenckor kezdődtek a fogadónapok, de reggel nyolckor már zsúfolásig megteltek a folyosók. Fiatalok, öregek, nők, úttörők és üzemi munkások, nagy kendős parasztasszonyok, lakáshivatali aktáktól duzzadt irattáskával, titkos drámaírók ezeroldalas kézirattal, perek, viták, levelek sokaságával vártak a munkatársakra. A portán osztották a sorszámot.

- Már a huszonnégyest is kiadtam - mondta a bajuszos portás, amikor Kati belépett a szerkesztőségbe.

Kati udvariasan üdvözölte a rá váró tömeget, besietett a szobájába, és még jóformán le sem vette a kabátját, amikor már nyitotta is az ajtót. Amíg az íróasztalfiókját kinyitotta, amíg a naptárán előrelapozott, amíg táskájából kivette a golyóstollat, az íróasztal előtti fotelben már ült is valaki, adatokat mondott, dátumokat, számokat, kérdezett valamit, Kati válaszolt, az előjegyzési naptárra megint felírt valamit, igen, viszontlátásra, jöhet a kettes sorszámú, tessék parancsolni, az ötös, a kilences...

Kati behunyta a szemét.

Szeretett volna egy pillanatnyi irgalmat kérni, csak egy lélegzetvételnyi csöndet. A szavakat már nem a fülével fogta fel, a halántékán kopogtak. Éles, jeges szúrással. Érezte már máskor is ezt a fájdalmat, de nem ilyen kínzón, nem ilyen kibírhatatlanul.

- Igen, azonnal - mondta, és védekezőn felemelte a kezét. Kinyitott egy füzetet, beleírt két értelmetlen szót, azután bágyadtan felnézett:

- Parancsoljon, figyelem.

Szemben vele, a bőrfotelban, sovány, harmincéves férfi ült. Kis szőke bajusza mulatságosan ugrált beszéd közben, izgatottan, nagyon is erős szájmozgással, hadarva beszélt:

- Akkor én azt mondtam az apósomnak: ide figyeljen, hiába okoskodik, a két gyerek fiúgyerek, az apjánál marad. Mert hiába akar kitúrni a házörökrészemből, azon a címen, hogy nekem nincs pesti lakásom. Amikor én a mogyoródi állami gazdaságba lementem agronómusnak, tetszik érteni...

- Nem. Még nem mondta a mogyoródi állami gazdaságot.

- Ja, igen, mert közben Gyopárszőllősről elmentem.

- Miért?

- Hiszen ezt magyarázom már álló órája, kérem szeretettel. Az apósom mindenütt a nyomomban. Megrágalmazott, hogy nem voltam megbízható. Azt a húszezer forintot, amit kártyán nyert, vagy legalábbis úgy mondja, de én tudom, hogy akkor is egy házrészt adott el. Mert nemcsak kulák, kérem, nemcsak teleküzér...

- Az előbb nem húszezer forintot mondott, hanem harmincat.

- Mindegy, kérem, nem az összeg a fontos. Jelezni akartam, hogy mindenre elszánt gazember. A lányát se szereti, az unokáit se szereti, csak a pénz...

- Azt mondta a Barnáné, ha még egyszer kirázza a porrongyot... Hát mikor rázzam ki? Én váltakozó műszakban dolgozom...

Kati riadtan mereszti a szemét. A fotelban már nem a szőke bajuszos ül, hanem egy kövér asszony, kendőben, karján piaci kosár, a kosárból répák és karalábék kandikálnak ki. Mikor jött be ez az asszony? És hol a szőke? Hogy is hívják? Hirlinger? Vagy Keiringer?

Talán bocsánatot kellene kérni egy percre, átmenni a büfébe, és meginni egy csésze feketét, különben elalszik. De hiszen az idegei éberek, és a szíve is olyan kapkodóan ver... Most megint... Nem emlékszik, mit válaszolt az asszonynak, mit ígért. A füzetében itt a bejegyzés: Forrás Pálné, Kertész utcai lakos, panasza: rongyrázás ügyben... És már egy idős férfi ül előtte.

Mikor ment el Forrásné? Mit ígért neki, mikor néz az ügye után? Mikor hívta be ezt a férfit?

- Negyven éve üzemorvos vagyok... és nyáron szívtrombózissal feküdtem a kettes belklinikán. Nem tudok naponta autóbuszon kijárni Zuglóba. A Gellérthegynél lakom, de hiába kérem az áthelyezésemet. Nem akarok még nyugdíjba menni, kérem, tudok dolgozni, többszörösen kitüntetett orvos vagyok... most is az influenzajárványnál...

Nem. Ez most már olyan, mint valami képtelen film. Az orvosnak ősz haja van és nagyon kék szeme. Térdén az orvosi táska. A felöltője nagyon jó szabású, de már néhány éves. Furcsa, az emberek azt hiszik, hogy aki orvos, annak mindjárt milliói vannak. Hja, kérem, könnyű neki - mondják. Mit kereshet egy nőorvos vagy egy jó fogorvos? Igen - és mit kereshet egy üzemorvos? Negyven éve dolgozik, és amikor a szívtrombózisa volt, csak a táppénzt kapta. Meg kéne kérdezni tőle, hogy mi az, amikor az ember markoló fájdalmat érez a bordái között, és mintha félálomba zuhanna... De már hiába kérdi, az orvos nincs itt. Egy fiatal nő ül a fotelban, legfeljebb húszéves. Nem. Még annyi sincs.

- Tizennyolc múltam... szabad itt rágyújtani? Megszoktam, igen. Ugye, milyen hülyeség? Jobb volna, ha egy ilyen fiatal nő nem dohányozna, és nem inna, de ezt még asszony koromban szoktam meg. Persze elvált asszony vagyok. Négy hónapig éltem az urammal. Á, én még most is szeretem, de ő kijelentette, hogy nem neki való a házasság. Strandon ismerkedtünk meg, odaült mellém, elkezdett simogatni, azt mondta, pont ilyen nő az esete, menjek el vele ebédelni. Azután ebéd közben...

- Csak nem ment el vele?

- De igen, elmentem. Tessék mondani, hogy én milyen hülye vagyok. Egy ilyen alakkal. Azt mondta, ő a válogatott csapatban bokszoló, de most éppen nincs nála száz forint, ha akarom, leüti a fizetőpincért, de még egyszerűbb, ha kifizetem én az ebédet, azután menjek be másnap az Annába...

- Hová?

- Az Annába, az eszpresszóba a Váci utcában, ott megadja, de nem volt ott, mit tetszik szólni, milyen szélhámos. Akkor én albérletben laktam a mamikánál, a Márton utcában, de az kidobott, mert a férjének tetszettem. Tetszik tudni, egy szobában aludtunk hárman, a mamika, a férje meg én...

- Albérletbe ment egy házaspárhoz, egy szobába?

- Ugye, tetszik látni, milyen hülyéket csinálok... egy ilyen féltékeny spinéhez... Azután, hogy a mamika este kizavart, nem tudtam hol aludni, elmentem a Pipacsba, gondoltam, az reggelig nyitva van, és erre, mit tetszik gondolni, hát nem ott volt a Sanyi, a vőlegényem?

- Az ki?

- Hát, akivel az uszodában megismerkedtem, a bokszoló... és azt mondta, menjek fel a lakására magnót hallgatni...

- Csak nem ment?

- Ugye, milyen hülye vagyok? Mentem.

Meg kellene mondani ennek az ostoba nőnek... mit? Úgyse hallgat semmire. Csak azt akarja, hogy a szerkesztőség szerezzen neki lakást. Mért nem megy haza Szombathelyre a szüleihez? De nem is tudja megmondani neki, mert már egy szemüveges, negyvenéves nő ül az ügyfelek részére odatett bőrfotelban, és sír, és a kezét tördeli:

- Azt mondtam a Szabónak, fiam, azonnal vedd elő az intőkönyvedet, és írd be... erre a Szabó megtagadta, erre leküldtem az igazgatóhoz, erre megijedt, az intőkönyvbe beírta, hogy óra alatt feleseltem és hazavitte. Másnap visszahozta az ellenőrzőt, áthúzva benne az intő, azzal, hogy a papám azt üzeni, hogy ne firkáljon, hanem menjen el hozzá, ha akar valamit. És azt is, hogy az én papám párttitkár Csepelen, egy szavába kerül, és maga röpülni fog...

- Azt mondtam az italboltban: érdekes, nincs egri leányka? Hát az a nyolc üveg ott a polcon micsoda? Azt felelik: el van adva. No, kérem a panaszkönyvet. Azt mondják: maga abba beleírhatja a Toldi szerelmét is, akkor is nekünk lesz igazunk. Hát, kérem, én négygyerekes családapa létemre, a lányom eljegyzésére...

- Igen... igen... igen... - mondja Kati, és szédül. Kinn az előszobában még megszámlálhatatlan panaszos. A fiókokban akták, a polcokon akták.

"Köszönöm" - mondják az emberek, felállnak, veszik a kabátjukat, kezet fognak, és jön a következő. Elfogódottan vagy ingerülten, megállnak az ajtóban, Kati int, parancsoljon, oda a fotelba...

- Én nem vagyok elfogult, kérem, de kihallgattam a földrajzot. A gyerek tud. De hát mi nem tudunk kolbászt küldeni karácsonykor az osztályfőnöknőnek...

- Azt mondták a házkezelőségen, apuskám, maga lejárhatja a lábát térdig, még valamivel feljebb is, március előtt akkor sincs kályha.

A telefon cseng, bocsánat, igen, mindjárt folytatjuk a kályhaügyet, halló, itt a Szabad Sajtó szerkesztősége, András Katalin, igen, tessék a Tarján-Bányai újítás ügyében? Igen, továbbítottam az újítási bizottsághoz. Nem mondhatok még semmit. Majd előjegyzem. Igen, hétfőre várom a választ.

- Pedig biztos tudomásom van róla, hogy a Perbeteiéknél szeptemberben megcsinálták a kályhát. De hát, kérem, énnekem fixem van és három kisgyerekem, én nem tudok ideadni egy százast, odaadni... márciusban mit csináljak a kályhával? Tűzzem a kalapom mellé?

- Igen, bocsánat egy pillanatra... Itt a levelezésből András Katalin - szól Kati ismét a telefonba. - Belpolitikai rovat? Nem értem, nagyon kattog a vonal... igen... szóval vasárnapra adjak összeállítást az "olvasóink írják" rovatba. Ne legyen csupa Patyolat-ügy... Jó, kikeresek valamit. Mennyi legyen? ötven sor... igen...

- Énnekem volna egy maszek kályhás ismerősöm, de hát azt nem vonhatom le a házbérből.

"Egy körzetnek van húszezer forintja kisebb javításokra, igényelnek kétszázezer forint árát, hogyan tegyen igazságot a házkezelőség?" - akarja kérdezni Kati, de ez már valami őrület, mintha körhintán ülne, forog a karosszék, nem is egy, legalább húsz karosszék kering a szobában, mindegyikben emberek ülnek, és kérnek és vitatkoznak és veszekednek, rémesen fáj a tarkója. Mintha a fejében egy írógép hengere lenne, és azon ütnének a kimondott szavak. A telefon, megint, bocsánat... egy pillanat, csöndet kérek, a telefon...

- Itt a Szabad Sajtó szerkesztősége, levelezés, András...

- Szervusz, Kati. Itt Ágnes. Most jöttünk a fiaddal a kórházból, minden rendben.

- Hogyan... rendben?

- Semmi komoly baj... ha megengeded, egy órát sétálnék Istvánnal, azután behozom hozzád a szerkesztőségbe. Jó?

- Köszönöm, nagyon jó.

A fotelban most egy középkorú nő ül.

- Valóságos rémregény... tessék kiküldeni egy újságírót Zebegénybe. Ilyet még úgyse láttak. Mert maradi ez a falu. Aki nem bennszülött, aki nem sógorom, komám, az ott meg nem állhat. Kinevezték az orvost, kérem, végre harminc év után csak hogy elvállalta valaki azt a nyomorult körzetet. Az orvos jó negyvenes lehet, a felesége olyan harmincöt éves forma. Két szép gyerekük is van, szépen élnek. Hát ezeket is nem kikezdték? Mert a tanácselnök rendbe hozatta az orvoslakást, mielőtt kiköltöztek, hát mindjárt azt mondták, hogy azért tette, mert az orvosné a szeretője. A tanácselnök azóta iszik, a vénasszonyok pletykáinak meg röhögnek, az ember, mármint az orvos, azt kérte, hogy helyezzék át a balassagyarmati kórházba, hát most kérdem én magától, azért, mert egypár vénasszony unalmában mindig a mások dunyhája alá leskelődik, azért én a csúzos lábammal megint Nagymarosra járjak kezelésre? Hatszázan írtuk alá, kérem, hogy ne engedjék el az orvost, de még az volna a legjobb, ha lapátra tennék, és kemencébe vetnék valahány pletykás vénasszonya van a világnak, hogy az embernek egy kis nyugsága legyen.

- Elmegyünk, megnézzük, kit keressünk ott?

- Akárki megmondja... no, várjon csak, lelkem. A Gondáékhoz be ne menjenek, mert azok haragszanak az orvosra... A Kincsesékhez se, mert az a tanácselnök feleségének a keresztlánya. A Bori Gáspárékhoz... várjon csak, azt ott találja, lelkem, ahogy a hegy tövében elmegy a forrásnál, azon a szép, füves réten...

Az íróasztal eltűnt, a fotel eltűnt, minden eltűnt. Jó szagú, füves rét lett a világ, valami távoli csobogást is hallott, az lesz biztosan a forrás... ott sötétzöld minden, azok már a fák, az ott az erdő... ott rettenetesen mély csönd van... csönd és sötétség... ott... még egy lépés, csak odáig kell menni, ott már végig lehet feküdni a füvön, és nem mozdulni, csak nézni a sötét fákat és az eget, és hallgatni a csöndet, örökre, időtlen időkig...

A zebegényi asszony rémülten ugrott fel. Kati felállt az íróasztala mögött, két lépést tett előre, és arcra bukott. Egy kancsó víz volt a kisasztalon, a nő ijedten felkapta, Kati hajára, arcára, nyakába öntötte, megrázta Kati vállát, de az nem segített. Kiszaladt az előszobába, ahol a várakozó ügyfelek közül egyszerre négyen is furakodtak volna helyette Kati szobájába.

- Ne menjenek be... ne menjenek be... mentőket kell hívni... elájult.

Tíz perc múlva szirénázva állt meg a mentőautó a szerkesztőségi panasziroda előtt.

- Mi történt itt? - kérdezte Tomka, az irodalmi rovat vezetője, aki néhány novellával a hóna alatt most jött be a szerkesztőségbe.

A portás sajnálkozva intett.

- A panaszfelvevőben kikészült az egyik munkatárs. Csoda?

- Hat dupla, két hab, vidd már, az istenért...

Gizike, a kiszolgálólány nem mozdult.

- Gizi, süket vagy? Hat dupla, mit bámészkodsz?

Eszti, a kávéfőzőnő bosszúsan felnézett. Az eszpresszó zsúfolva volt. A kis asztaloknál a szomszédos hivatalok tisztviselői reggeliztek. Diákok nézték át jegyzeteiket, és közben türelmetlenül sürgették a kávét. A közeli irodákból hivatalsegédek sorakoztak bögrékkel és termoszokkal a bárpult előtt, mindenki szalad, türelmetlenkedik, csak ez a Gizi ér rá mindig...

- Te, Eszti, oda nézz...

- Dehogy nézek. Vidd a kávékat.

- De igazán... nézd, mit csinál itt az a pacák a fogasnál.

Eszti felnézett egy pillanatra, és fennakadt a szeme.

A fogas melletti asztalnál idős férfi ült. Előtte pohárban a feketekávé. De nem iszik, hanem kinyitja orvostáskáját, kiszed egy epruvettát, a kávét óvatosan az üvegcsövecskébe tölti, az üvegcsét valami viaszfélével bedugaszolja, és visszateszi a táskába.

- Szaladj... szólj a vezetőnőnek - suttogja ijedten Eszti, és villámgyorsan gondolkozik, hogy mennyi zaccot és mennyi valódi friss kávét főzött az orvostáskás feketéjébe.

A főnöknő rémülten jön. Az orvostáskás már éppen a kalapját veszi, és az ajtónak tart.

- Uram, egy szóra - mondja a főnöknő, és elkapja a férfi karját.

- Velem kíván beszélni? - kérdi csodálkozva az orvostáskás. - Parancsoljon.

- Talán nem itt... az irodában...

- De miről van szó, kérem?

- Ön az előbb... ugye, rendelt egy duplát?

- Hogyne. Az öt forintot odatettem a tálcára.

- Nem is... világért sem... nem arról van szó. De ön, ugyebár, nem itta meg a kávét?

- Nem ittam meg.

- Ugyebár... ön... mintha beletöltötte volna egy üvegbe...

A vendég csodálkozva bámult:

- Nem értem a kérdést, asszonyom. A kávét kifizettem, azt csinálhatom vele, amit akarok.

- Kérem, mi a kávéba mindig beletesszük a törvényben előirt, szabályos...

- Nem vontam kétségbe.

Néhány vendég érdeklődve felnézett. Egy ifjú szerelmespár, akik eddig a sarokba bújva egymás orrát, fülét cibálták, most a vitatkozókra bámult.

Egy pattanásos diák ölébe ejtette a Szórakoztató geokémia című segédkönyvet.

- A vendégek idenéznek... nem akarok feltűnést, uram, ha befáradna velem...

- Nem tudom, miért.

- Nagyon kérem önt.

A férfi vállat vont.

- Nagyon sietek. De ha mindenáron óhajtja.

Az iroda szűk kis lyuk. Az egyetlen székkel az orvostáskás férfit kínálja a vezetőnő.

- Uram, ne tegyen engem tönkre... az ember téved, csúcsforgalom, kapkodás.

- Asszonyom, biztosíthatom, nem értem önt.

A főnöknő a táskájába nyúl, tárcájában keresgél, és háromszáz forintot vesz ki.

- Mi ez? - kérdi döbbenten az orvostáskás.

- Ne értsen félre... kérem... a lottón... igen... négy találatom volt a lottón, és megfogadtam, hogy az első kedves vendégnek - mondja a szőke, kövér főnöknő, és arcán izzadságcseppek barázdálják a púdert.

A férfi arca elkomorodik.

- Hát, asszonyom, én ezt kikérem magamnak. Az egész zavaros történet... én végleg nem értem a helyzetet.

A nő összekulcsolja a kezét.

- Uram, fogadja el...

- De miért?

- Ajándék, csak úgy.

- Mit kíván ezért tőlem?

- Semmit... semmit - nyöszörögte a nő összeomolva.

- Kértem én öntől ezt a pénzt?

- Nem, dehogyis... én ajándékba...

- No jó - felelte váratlanul a férfi, és zsebre tette a háromszáz forintot. - A viszontlátásra.

- Az epruvetta, uram, abban van a kávé.

A férfi kinyitotta az orvostáskát.

- Tényleg - mondta kedélyesen -, biztosan alaposan kihűlt.

Azzal kiszedte a dugót, egy hörpintésre kiitta a kávét, és összerázkódott.

- Brrr, de pocsék. No, mindegy. Erőt, egészséget.

Táskáját a hóna alá csapva, kisétált az eszpresszóból.

Nyugodt, nagy léptekkel ment az utca sarkáig, ott befordult az első keresztutcába, és egy kirakat előtt megállt. Zsebéből noteszt húzott elő, egy hosszú listán karikát rajzolt a "gyöngyvirág" szó mellé és odaírta: "három".

Figyelmesen és gondosan nézegette a noteszt.

- Talán a Kakukkfű - mondta félhangosan.

Ebben a pillanatban valaki megfogta a vállát, és valami egészen érthetetlen szöveget mormolt:

- Nani o site imasu ka?

"El kellene dobni ezt az átkozott noteszt" - gondolta dermedten, és érezte, hogy veríték üt ki a homlokán. A furcsa morgás megismétlődött.

- Nani o site imasu ka? - és egy csontos, sovány arc vigyorgott rá.

Az orvostáskás hátrált rémületében.

- Úr... úristen... Palánkay - kiáltotta.

- Miért ijedt meg tőlem olyan nagyon, drága cégvezetőm? Csak azt kérdeztem, hogy mit csinál? Ennyit sem ért japánul?

- Maga a legjobbkor tud mindig előkerülni - felelte kétségbeesve.

- Ugye? Látom az arcán a ragyogást.

- Tíz éve nem találkoztunk.

- És hiányoztam magának, mi? Hogy vagyunk, drága Tatár úr, megvan még a Mezőgazdasági Gépgyár?

- Megvan - felelte mogorván Tatár. - De most nincs időm társalogni.

- Persze. Yoku sonna ni hatarakimasu ne?

- Mondd, hülye vagy?

- Yoku sonna ni hatarakimasu ne? Azt kérdeztem, hogy keményen meg kell dolgozni azért a kis dohányért, mi? Most melyik eszpresszóba megy?

- Miért mennék eszpresszóba?

- Pénzt keresni. Reggel nyolc óta a negyedik helyre követem.

- Semmiféle negyedik hely.

- Ne fűzzük egymást, Gyuri bácsi. A Piros Rózsában láttam ma először. Azután átment az Aranyalmába. Nem volt más dolgom, maga után sétáltam. Onnan átkísértem az Árvácskába, és most a Gyöngyvirágban voltunk. Az négy. El vagyok szédülve magától. Lényegesen jobb, mint a Brixol.

Tatár levegő után kapkodott.

- Nem értem.

- Pedig ezt magyarul mondtam. Tudja, mit? Üljünk le egy eszpresszóban, és beszélgessünk egy kicsit.

- Nincs nekem semmi beszélnivalóm magával.

- Dehogy nincs - felelte szelíden Palánkay. - Kangaete oite kudasai.

- Megöllek, ha még egy japán...

- Érdekes, még mindig nem barátkozott meg vele? Egyébként csak azt mondtam, hogy gondolkozzék csak a dolgon...

Két utcával odább vadonatúj eszpresszót találtak. Neonfényes pulttal, kényelmetlenül modern karosszékekkel és feltűnően csinos, vörös hajú kávéfőzőnővel.

"Öt darab százast legombolhattam volna itt... de hogy lehet az, hogy reggel óta a sarkamban volt ez a csirkefogó?" - gondolta bánatosan Tatár.

- Két konyakot - rendelt Palánkay és hozzátette: - Későbbi viták elkerüléséért a maga vendége vagyok, Gyuri bácsi.

- Szemtelenebb vagy, mint voltál - felelte megadással Tatár. - És igazán nincs sok időm. Három perc alatt meséld el, hogy mit akarsz.

- Három perc se kell. Pénzt akarok.

- Tőlem? Te megőrültél?

- Ugyan. Annyi pénze úgy sincs, amennyi nekem kell.

- Ez az első okos mondatod - mondta Tatár, és felemelte a konyakospoharat.

- Arra gondoltam, hogy mi ketten zseniális üzletet csinálhatnánk.

Tatár nem felelt.

Fürkészve nézte Palánkayt.

Az elmúlt tíz évben nem sokat változott. Ugyanolyan sovány, izgatott mozgású, nagy ádámcsutkájú, villogó szemű férfi maradt, csak az egyenruha hiányzott róla.

- Azt hittem ötvenhatban, hogy megpucolsz.

- No, csakhogy eszébe jutott, hogy valamikor tegezett, drága Gyuri bátyám. Egyébként én magáról hittem, hogy meglépett.

- Pénzem nincs. Üzletet nem kötök veled. Akarsz még valamit?

- Jólesik régi barátokkal beszélgetni - mondta Palánkay, és megpróbált kényelmesen hátradőlni a furcsa formájú karosszékben.

- Vigyázz, kitöröd a nyakadat.

- Nem töröm. Erről jut eszembe, nem tudom, említettem-e, én most Brixolban dolgozom.

- Az mi?

- Valami légtisztító. Nem tudom közelebbről, milyen. Fehér por-e vagy fekete szénrudacska. Mindenesetre végigjárom a vendéglőket, eszpresszókat. Hónom alatt az aktatáska. Mondom, jó napot, jöttem a Brixolt cserélni. Jó napot, mondják - tessék. Mire én bemegyek a mellékhelyiségbe, öt perc múlva kijövök, azt mondom, itt tessék aláírni, és kérek tizenöt forintot.

- Zseniális.

- Strapás. Tizenöt forintokért talpalni. És bizonyos mérvű lebukási lehetőség is van. Nem nagy. Mert nincs a világon ember, aki tudná, hogy hol, kinek és mikor kell a mellékhelyiség légtisztító-dobozát cserélni, nem? És tizenöt forint reális összeg. Nem túl nagy pénz, de ha tízet megcsinálok egy nap... A maga dolga azzal az epruvettával...

- Mit akarsz tőlem?

- Társulni.

Tatár védekezőn felemelte a kezét.

- Ezzel az összetört görbe orroddal? Az első helyről kirúgnak, és hívják a rendőrt.

- Á, nem ebbe, Gyuri bácsi. Valami nagy-nagy üzletről álmodom.

- De nélkülem, fiam.

Palánkay az asztalra könyökölt, és merően Tatár szemébe nézett:

- Ide figyeljen... maga is nagyon szereti a pénzt. Irtó sok pénzt. Annyit, amennyit tisztességes ember csak lottón nyerhet vagy lophat. Hívjon meg még egy konyakra.

- Így is részeg vagy már.

- Nem vagyok részeg, Gyuri bácsi. Csak izgatott. Ma tudtam, hogy szerencsés napom lesz. Éreztem. Nem fogok egész életemben Brixolt cserélni.

- Megint leventeoktató akarsz lenni és japán főtolmács a nyilasoknál?

- Ne olyan hangosan. Egyébként is, akar a fene. Nem kívánok többé politikai karriert.

- Szép tőled.

Palánkay már valóban részeg volt.

- Ide figyeljen, Gyuri bácsi. Autót akarok. Villát. Annyi pénzt akarok, hogy minden este megihassak egy üveg francia konyakot. Annyi pénzt akarok, hogy megvehessek magamnak nőt, ruhát, társasutazást, mindent, ami hirtelen eszembe jut. Kisasszony, még két konyakot...

- Kedves Emil, most elsírtad a bánatodat. Törüld meg az orrodat, és eredj a pokolba. És ha utánam mászkálsz, szétverem az állkapcsodat. Rendben?

Palánkay már nem is hederített arra, amit Tatár mondott.

- Nézze, én ötvenhatban el akartam menni. Akkor azt mondta nekem az én drága atyám: "Emil, fiam, te hülye vagy. Én eleget voltam Svájcban és Franciaországban, mehettem volna Amerikába is, de én mondom neked, itt van az Amerika. Mert mit kell csinálni Svájcban? Gürcölni. Mit kell csinálni Franciaországban? Melózni, hogy a nyelved lóg. És még mindig koszos idegen maradsz. Ha támad egy jó ötleted, és vállalkozni szeretnél: hol a pénzed? Ingyen semmi sincs. Itthon meg: csak ötlet kell, és a pénz az öledbe hull. Itt, ha vállalkozol valamire, az állam fizeti. Ha pedig belebuksz: hát kezdesz valami mást. Itt volt például a plakát..."

- Hagyd abba, Emil, zúg a fejem...

Palánkay csak tiltakozó kézmozdulatot tett a közbeszólásra. A szeme véres volt, és hadarva beszélt:

- A plakát, az egy isteni buli volt. Képzelje el, Gyuri bácsi, a papám meg én találtuk ki az egészet. Ötezer plakátot nyomattunk egy nyomdászszövetkezetnél... Én rajzoltam a plakátot. Az volt rajta, hogy "Több termelés - szebb jövő". És egy gyerek, békegalambbal. Az ötezer plakátot szétküldtük utánvéttel. Ötezer címre. Utánvét huszonhárom forint negyven. Három forint negyven volt az önköltségünk, tisztán egy húszas maradt minden darabon. Az összesen százezer forint. A plakátokra feladónak azt írtuk: Dekorációs és Műsorellátó Grafikai Központ. Állami vállalatoknak küldtük. Gépgyárnak. Sertéshizlaldának. Tanítóképzőnek. Mindenki átvette. De a plakát elfogyott. A nyomdászszövetkezetet beolvasztották egy nagy nyomdába, és már nem dolgozik maszeknek. Kész. A papával se fogok több közös üzletet csinálni. Iszik. Csal az elszámolásnál. Nekem intelligens társ kell. Unom a Brixolt. Magának jó. Maga bemegy az eszpresszóba, elegánsan leül az asztalhoz, és úri módon kávét rendel. Én aktatáskával a hónom alatt egyenesen a mellékhelyiségbe... Élet ez? Nekem szenzációs ötleteim vannak...

- Kisasszony, fizetek. Hat konyak.

- Gyuri bácsi, magával akarok társulni.

- Ott van a dagadt barátod, az Eödön, miért nem társulsz vele?

- Á, hát azt felveti a pénz.

- Betör?

- Nem köti az orromra. Egyáltalán nem áll szóba a régi társaságával. Amikor ötvennégyben szabadult, összeköltözött a nagybátyjával, Zsille Norberttel.

- A volt államtitkárral?

- Azzal. Vettek együtt egy háromszoba-hallos öröklakást. Az a világon a legjobb buli.

- Egy öröklakás???

- Persze.

- Nahát, Emil fiam, te nemcsak részeg vagy, hanem állandó jelleggel hülye is. Mindent inkább vennék, mint öröklakást - mondta Tatár. - Az neked jó buli? Beszakad a plafon - a zsebedből kell javíttatni. Hullámzik a parkett, hiába szidod a Kiket meg a Fiket, itt te vagy a háziúr, te csináltathatod meg. Lerohad a lift, kiég a villany a lépcsőházban, vésik a falat, minden egy vagyon...

- De ha az embernek történetesen van vagyona? Akkor jó volna azt okosan és csendben elhelyezni, nem? És akinek öröklakása van, annak nincs többé múltja. Amíg a régi lakásában lakik, a házmester meg a szomszédok belenéznek a hasába is. Észrevesznek mindent: ha egy rohadt televíziót vesz, vagy két új szőnyeget a lakásba. Nem is beszélek az autóról, ami hetvenezer. Mindjárt elkezdik a jó lakók, hogy miből van a pénz, mit csináltál negyvennégyben meg ötvenben meg ötvenhatban, ki a szeretőd, hová jártál iskolába, jelenj meg a lakógyűlésen... Egy öröklakás nem hatezer forint és nem hetvenezer forint, egy öröklakás kétszázezer forint kápé és még havi nyolcszáz részlet, és még a kutya se törődik vele, hogy miből fizeted. És milyen klassz egy ilyen vadonatúj ház... Csupa nőorvos meg színész... kiteszik a táblát, doktor Zsille Ödön és doktor Zsille Norbert. Két személy lakhat három szoba hallt, személyzeti szobát, lakókonyhát, alkóvot, se lakbérpótlék, se isten... ki bánja?

- Emil, te nem is vagy olyan hülye, mint voltál.

- Ugye? És most van egy ötletem... nagy pénzhez lehet jutni. Gyuri bácsi, maga még lejár a somosi bányába?

- Mit törődsz vele?

- Látja, még mindig nem bízik bennem. Nézze, én ingyen odaadom a tervemet. Vegyen be felesbe vagy harmadba, ahogyan akar. Irtón le vagyok égve.

- Na, halljam.

- Várjon, nem tudom pontosan kívülről. Írásban dolgoztam ki a tervezetet.

- Nahát, ezt nem... elmebetegekkel nem... - ugrott fel Tatár.

- Mi baj?

- Ilyesmit leírsz? Hát csodálod, hogy csak Brixolig vitted? Azzal is le fogsz bukni.

- Nyugi, nyugi. Japánul van leírva.

Azzal Palánkay az aktatáskájába nyúlt. Kivette onnan a "Teach Yourself Books" JAPANESE című kötetét és egy vaskos irkát. Az irka első lapján a "RU" és "U" végzetű igék ragozása volt.

- Arról van szó, hogy a somosi bányából andezit- és bazaltkőmintákat kellene küldeni az alföldi téeszekbe - kezdte Palánkay a fordítást.

- És ezt te japánul írtad oda?

- E.

- Mit nyögsz?

- Nem nyögtem. Azt mondtam, hogy igen.

- Japánul?

- E.

"Nahát, én ezzel a marhával nem csinálok közös üzletet" - gondolta Tatár. De azért csak tovább ült csendes megadással, és hallgatta Palánkay szédületes terveit.

A délelőtti nagy vizit után Poltavai Géza behívatta szobájába a fiatalabbik laboránsát.

- Ferikém, sajnos nem lehet tovább halasztani a vérszérumot. Megérdeklődted a repülőjáratokat?

- A ködös idő miatt egészen bizonytalan. Ferihegyen azt mondták, hogy ha minden jól megy, a péntek reggeli bécsi gépnek lesz csatlakozása.

- A holnaputáninak?

- Igen.

- Hány órakor indul a gép?

- Nyolckor.

Géza a ceruzájával dobolt a naptáron.

- Számoljunk csak visszafelé. Ha nyolckor indul a gép, legkésőbb hétre kinn kell lenni a repülőtéren a vámkezelés miatt. Tehát innen a kórházból hatkor kell elindulni. A szérum elkészítése és csomagolása legalább másfél óra. Hajnali négy és fél öt között kell levenni a vért, és mindent előkészíteni a laborban.

- Igenis, meglesz.

- Mi van a termosszal?

- Megvettük.

- Szénsavhó?

- Holnap délután érte mehetek. Beteszem a mélyhűtőbe.

Kopogtattak. Lizike, az orvosírnok dugta be frissen dauerolt fejét.

- Nem zavarok? - kérdezte.

- Tessék - felelte kelletlenül Poltavai.

- Mi már úgyis végeztünk - ugrott fel Feri.

Géza azonban tiltakozón intett. - Nem, dehogy. Maradj csak nyugodtan, nincs semmi titkunk Lizikével.

Lizike fülig vörösödött.

- A főorvos úr kerüli, hogy velem kettesben maradjon - mondta epésen. - Nem akarja kockáztatni a jó hírét.

- Parancsoljon, mire van szükség? - kérdezte Géza.

Lizike megbántottan állt. Szemét makacsul a dohányzóasztalra függesztette.

Géza odanézett, és kényelmetlenül elnevette magát.

- Ó, istenem, milyen gyönyörű krizantémok, isten bizony, nem is vettem eddig észre.

Feri elnevette magát. - Még ha egy csokor árvácska lett volna. De ezt nem észrevenni? Legközelebb négy kókuszpálmát rakjanak a főorvos úr íróasztalára...

- Úgy értem, persze hogy észrevettem, de nem is gondolkoztam rajta.

- Boldog névnapot kíván a nőbizottság - mondta Lizike.

- Hálás köszönet. De... miért most? Február huszonötödikén van Géza-nap...

- Annamária nővér a névnapfelelős, ő mondta.

Géza felállt, meghajolt, és kezet nyújtott.

- Nagyon szépen köszönöm a figyelmet. Nem érdemeltem meg ugyan, de olyan zavarba ejtően szívesek...

- Ó... mindent, boldogan, főorvos úr - felelte Lizike, és nem akarta megérteni, hogy a kézfogás búcsú volt.

- Akkor mi talán folytatnánk, Ferikém - mondta Géza, még mindig állva.

- Igen - mondta gyorsan Lizike -, de van még néhány referálnivalóm.

- Talán, ha lenne szíves Wolff alorvos úrnak...

- Igen, de ami személyesen önt illeti; A kettes laborból felküldtek egy vérvas-meghatározást. Hová küldjem?

Géza elvörösödött. A boríték az ő nevére szólt, már az is disznóság, hogy Lizike megnézte, mi van benne.

- Köszönöm, sehová. Érte jönnek.

- Igen - felelte Lizike, és nem mozdult. - Még valami van. Főorvos úr, ugye, szereti Bartókot? Ha jól emlékszem, amikor Prágában a Károly-hídon sétáltunk, akkor mesélte nekem... nem, dehogy, amikor éjszaka sört ittunk, fenn a Hradzsinban, a Vikárkában...

- Szeretem Bartókot.

- A közönségszervező most szólt, van még két jegy a holnap esti zeneakadémiai koncertre. Ha netán el akarna menni, vagy ha esetleg csak az egyik jegy kellene... itt a kórházban szívesen megvenné valaki a másikat...

"Végy egy pohár szódavízhez egy milligramm ciánkálit, és itasd meg az orvosírnoknőddel" - gondolta Poltavai. Elvette Lizikétől a vérvas-meghatározást.

- A jegy nem kell, köszönöm - mondta, és közben tárcsázott.

- Gyönyörű koncert lesz - mondta Lizike. - Én is azon gondolkozom, hogy ne menjek-e el. Bartók zseniális hangszerelése, zenéjének ereje...

- Halló... Csaplár Ágnes doktornőt kérem - mondta Géza, és közben azt gondolta, "akkor a Moldvába kellett volna belerúgni. Sajnos a Károly-hídon sokan sétálnak, és tele van apostolokkal... és a visszautazásnál esetleg feltűnt volna valakinek, hogy az IBUSZ-turista csoportból hiányzik egy fő".

- Halló - mondta a vonal túlsó végén egy női hang. - Itt Csaplár Ágnes.

- Kezét csókolom, drága Ágnes. Készen van a lelet, és teljesen a maga megállapításait igazolja. Hatvan alatt van a festődési index, a hemoglobin vastartalma pedig nagyon alacsony. Alig az élettani határ fölött. Adjon vastablettákat a gyereknek. Persze kérdés, hogy milyen a vasfelszívódás.

- Éhgyomorra rendeltem, almával és C-vitaminnal kombinálva.

- Persze, nagyon helyes. De talán meg kéne nézni a gyerek gyomorsavát. Küldje be hozzám próbareggelire.

- Nem, nem, minek kínozzuk. Esetleg rendelek néhány csepp sósavat is az első tíz napra. Ha nincs lényeges javulás, akkor még mindig ráérünk.

- Kedves, ha egy orvos kínzásnak nevezi a vizsgálatokat.

- Csak a feleslegeseket.

- Erről egyszer szívesen vitatkoznék magával.

- Jó, majd alkalomadtán.

- Délután úgyis idejön... mit szólsz hozzá, megőrültem, magázlak, pedig...

- Észrevettem, de azt hittem, vissza akarod vonni a tegezést...

- Ó, istenem... szóval idejössz a leletért, nem? Vagy... várj csak, van egy óriási ötletem... korszakalkotó, bocsánat, egy tizedmásodperc türelmet. Lizike, legyen szíves. Holnap este lesz az a koncert?

- Igen.

- Hány órakor?

- Este fél nyolckor.

- Köszönöm. Hát, Ágnes drága, holnap estére tudnék két jegyet a Zeneakadémiára. Bartók... várj csak, mi is? Lizike!??...

- A Divertimento.

- Köszönöm. Bartók Divertimentója. Isteni lesz. Koncert után megiszunk egy feketét. Ne mondj nekem nemet, most, amikor szalma vagy. Hová mehetek érted? Találkozzunk a koncerten? Randevú a zeneakadémia ruhatárában, mint diákkorunkban. Jó? A leletet már most zsebre vágom.

Géza letette a kagylót.

- Parancsol még valamit, Lizike?

- Nem.

- De várjon, bocsánat. Mibe kerülnek a jegyek?

- Huszonnyolc forint darabja - felelte Lizike, és kiment, bevágta az ajtót.

Ágnes negyed hét helyett fél hatkor kelt, és mégis futnia kellett, hogy elérje a hetes fogast. Minden tovább tartott a szokottnál. Tovább fürdött, tovább fésülködött, negyedórát válogatott a harisnyás fiókban, és három ruhát is felpróbált, amíg sikerült a fekete bársonyruhánál kikötnie. Ezt a ruhát még tavaly szilveszterre csináltatta, azóta sem volt rajta, mert a vállkivágása egy gondolattal mélyebbre sikerült, mint ahogy szerette volna.

A gyerekszobában Csaplárné reggelihez terített. A család megszaporodott: most, hogy Katit a mentők kórházba vitték, Ágnes felhozta ide Istvánt.

Kisjani és István megmosakodva ült az asztalnál. Ágnes megcsókolta őket:

- Istvánkám, ma beszélek anyu kezelőorvosával, és megkérdem, mikor látogathatod meg. Jankó, legyél jó, fogadj szót nagymamának. Én ma nagyon későn jövök haza.

- Nem reggelizel? - kérdezte Csaplárné.

- Nem, köszönöm, majd eszem valamit benn a kórházban.

- Inspekciós vagy?

- Nem, nem... koncertre megyek - mondta Ágnes, és fülig vörösödött. A mama furcsán nézett rá.

"Úgy viselkedem, mint egy hülye iskolás lány" - gondolta Ágnes bosszúsan. "Elpirulok, ügyetlenkedem, a mama, isten tudja, miket gondol, pedig..."

A kórházban minden erejét meg kellett feszítenie, hogy ne legyen szórakozott vagy türelmetlen. A vizit egy órával tovább tartott, mint máskor. Végighallgatott minden kis panaszt, megnézett minden torkot, megtapintott minden májat. Két szem csalánkiütést is gondosan megszemlélt, hintőport, szuprasztint, szenet adott rá, és közben szakadatlanul azon izgult, hogy ma, kivételesen ma ne lázasodjon be délutánra senki, ne hozzanak a mentők sürgős beteget, ma elmehessen fél ötkor, mert szeretne venni egy pár új cipőt, azt a magas sarkú, kivágott feketét, amit tegnap este látott a mintabolt kirakatában...

Délután megvette a cipőt, sőt, a fodrászhoz is elszaladt.

- Jó napja van ma, doktornő - mondta a fodrász. - A szokottnál is szebb. Mosást parancsol?

- Azt hiszem, rám fér. Hangversenyre megyek.

- Lehetne kivételesen valami estélyi frizurát?

- Nem tudom...

- Bízza rám, doktornő... és a sógornőm isteni Chat Noirt küldött Párizsból. Ez nem made in Budapest. Eredeti. Szagolja meg.

- Köszönöm, de én mindig levendulát használok.

- Változtasson néha.

Fél hétkor ért vissza a kórházba. Az inspekciós kolléga szerencsére nem jelentett semmi rendkívülit. Áttelefonált az István-kórházba, megkérdezni, hogy van Kati, hazatelefonált, hogy otthon minden rendben van-e, azután villámgyorsan megfürdött és átöltözött. Az új cipő kitűnő volt. A bársonyruha is. Az új frizura is. Lefelé menet találkozott Baksay professzorral, a főnökkel. A professzor megemelte a kalapját, egy tizedpillanatra mintha csodálkozva nézte volna:

- Kezét csókolom, Ágnes, jó, hogy látom. Szeretnék néhány érdekes problémát megbeszélni magával.

- Most? - kérdezte Ágnes elakadó szívveréssel.

- Dehogyis, dehogyis... egyik délelőtt. János hazaérkezett már?

- Nem - felelte Ágnes, és rémülten érezte, hogy lángba borul az arca. - Még néhány hétig Olaszországban marad. Én... én... koncertre megyek.

- Jó mulatást, kezét csókolom.

"A világ legtisztességesebb dolga koncertre menni... ez még csak nem is eldugott budai cukrászda, ahol összebújva suttognak az emberek, nem is kiskocsma és nem mozi... ez... ez..." - védekezett Ágnes, és zavart lett és dühös. Jézusmária, hát egyáltalán hogy jut ilyesmi az eszébe? Nem tizenhat éves kislány ő. Önálló ember, orvos, férjes asszony, aki számtalanszor utazik, egyedül, kollégával, aki benn marad éjszakai inspekcióra a kórházban, aki kongresszusokon vesz részt, hát mi ez a gyerekes zavar?

Istenem, milyen régen nem volt a Zeneakadémián!

A ruhatárban ugyanaz a nyüzsgés, ugyanannyi fiatal fiú és lány, mint akkor, amikor csütörtök esténként itt találkozott Tiborral. Mintha a ruhatárosnő és a jegyszedő is ugyanaz volna. A nagy terem nyitott ajtaján át látja az orgonát, az orgona fölötti karzaton diákok ülnek. A régi színek, illatok, hangulatok. Ha lehunyja a szemét és újra kinyitja, talán húszéves lesz újra ő is, és sietős léptekkel, messziről integetve Tibor fog felfelé sietni a lépcsőn.

- Kezedet csókolom, Ágnes.

Géza áll az előcsarnokban. Virágot tart a kezében.

- Azt hiszem, butaságot csináltam... nem szorongathatod ezt a csokrot az egész koncert alatt...

- Tessék ideadni, főorvos úr - mondta a ruhatárosnő. - Én addig vízbe teszem.

- Köszönöm, az nagyszerű lesz. És egy számra tessék tenni a két kabátot.

Mire a ruhatári tolongásban végeztek, a közönség nagy része a helyén ült. A zenekar is bejött már. A jegyszedő sürgetve mutatta a helyet: jobbra, kérem, a hatodik sor, hetedik, nyolcadik szék.

- Hihetetlen - mondta Ágnes elhűlve.

- Parancsolsz?

- Képzeld, diák koromban, éveken át ide szólt a bérletem.

- Tedd meg lottón - nevetett Géza. - Ekkora véletlen, biztos ötös találat.

- Nagyon gyakran jársz ide? - kérdezte Ágnes.

- No, nem olyan nagyon. Miért?

- A ruhatárosnő jól ismer.

- Persze - mondta Géza -, mit gondolsz, honnan? Reumája van az öregasszonynak, a kórházban kezeljük a beteg lapockáját. Azon csodálkoztam, hogy így felöltözve is megismer, nemcsak fehér köpenyben.

- Én se láttalak még ilyen elegánsnak. A szigorlaton egy uraságoktól levetett, kávészínű zakó volt rajtad...

- Emlékszel, mit mondott Pallay? "Poltavai úr, a vizsga iránti tiszteletünket öltözködésünkkel is kifejezzük. Nem mondom azt, hogy csak jómódú emberek fia mehet orvosnak, elvégre..."

- Jenner, a himlőoltás feltalálója se volt se gróf, se egyetemi tanár - folytatta Ágnes.

- Emlékszel?

- Hát persze hogy emlékszem.

- És te... milyen gyönyörű vagy - mondta Géza.

- Koncertre hívtál, nem udvarlásra.

- Egy kicsit azért egybe lehetne kötni...

Ágnes nem felelt. Barátságosan Gézára nevetett, és elkérte a programot.

- A Divertimento az első szám - mondta Géza. - Szereted Bartókot?

- Nem tudom... nem fogod elhinni. Még sohasem voltam Bartók-hangversenyen.

- Ne tréfálj.

- Mikor lettem volna? A negyvenes években éppen hogy Mozarttal és Beethovennel ismerkedtem. Az ötvenes években nem játszották. Ötvennégyben született a kisfiam. Ha két hónapban egyszer moziba vagy színházba eljutok, az is csoda. Egyszer, nagy nehezen a kórházi közönségszervezőnél vettem két jegyet az operába. A Fából faragott királyfi ment és a Csodálatos mandarin. Janival hétre beszéltünk meg randevút az Operánál, fél hatkor behoztak egy urémiás beteget. Fél kilenc után értem az Operába, a jegyszedőnél várt az üzenet, hogy Jani hazament. Hazamentem én is...

- És nem hiányzott?

- Azt hiszem... nem is érteném. Néha kinyitom a rádiót, megpróbálok barátkozni a modern zenével. Idegesítő, disszonáns.

- Akkor te vagy nagyon boldog vagy, vagy nagyon boldogtalan.

- Nagyon boldog vagyok - felelte gyorsan Ágnes. Kézbe vette a műsorfüzetet, de bele se nézhetett, mert már jött is a karmester.

Taps. Azután csönd. Köhögést, zizegést, lélegzetet visszafojtó csönd, az a néhány pillanat, amit Ágnes talán a legjobban szeretett a hangversenyeken. Amikor a lélek olyan tárt, mint Danaé öle: aranyesőt vár, csodát vár, istent vár.

Azután a csöndben feljajdult az első hang.

Ez... ez "divertimento"? Ágnes meghökkenve figyelt. Hiszen ez nem játékos, vidám szórakozás. Ez nem hasonlít a mozarti könnyed divertimentóra, nem idézi a báltermek rizsporos, illatszeres, fényes-parkettes világát... ebben valami más van, valami egészen más, a hangok közeli ismerőst és mégis távoli világot idéznek, tisztát, mélyet, fájdalmasat, és mégis valami nagyon-nagyon könnyűt...

Ágnes behunyja a szemét, és egyszerre önmagát látja: kicsiny gyerek még, négy- vagy ötesztendős lehet. Egy székre tett párnán térdepel, könyökét az ablakpárkányra támasztja, orrát a hideg ablaküveghez nyomja. Mögötte a nagyanyja áll, és együtt nézik a kopár, fázós, téli kertet. Furcsa alkonyati fény van és szédítő, sűrű, kavargó hóesés.

"Szigorúan esik a hó..." - mondta akkor ő. "Talán szomorúan?" - kérdezte a nagyanyja. "Nem... nem... szigorúan..." - válaszolta makacsul. "Ne beszélj csacsiságokat, fiam. A hó eshet sűrűn, eshet nagy pelyhekben, eshet fehéren, szakadatlanul, kavarogva..." "De nem... én látom, hogy szigorúan esik a hó" - ismételgette Ágnes makacsul, és nagyanyja bosszúsan legyintett. "Ejnye, megint értelmetlenkedel." Ő pedig tovább térdelt a párnán, bámulta a szabálytalan kavargás konok törvényszerűségét, az ablakon megfagyó pelyheket, amelyek szikrázó csillagokká válnak, a mindent beborító puha fehérséget, és érezte, hogy mit jelent az, hogy a hó szigorúan esik, csak nem tudta elmondani. Évekkel később, Várnában, a mélytengeri akváriumban, amikor különös tengeri lények bonyolult, színes csipkékre, virágokra és igen, csillag formájú hópelyhekre emlékeztető csodáit bámulta, akkor, mintha egyetlen pillanatra felbukkant volna már a gyerekkor ősemlékeiből ez a kép: a sűrű hóesés, az ablak, a furcsa szófűzés értelme. De csak egy pillanatra, és már újra elmerült. És most, a hegedűk sírása pontosan és élesen idézi a régi képet. A hegyek közé bújt falut, a házak és kertek fölött a nehéz hófelhőket, a kavargó, sűrű hóesést, igen, a "szigorú" hóesést, a mindent fehérrel borító, és metsző hideg széllel mindent átjáró, fagyott csillagokat varázsló rendet, az igéző szépséget, az égre törő hegycsúcsokat, és az ablakokban virrasztó meleg fényeket, az élet és a halál titkát, a fájdalmakat és a vágyakat...

"Úristen - gondolta Ágnes -, meghaltam volna, és soha nem hallottam volna Bartók Divertimentóját."

Szeretett volna nagyon odafigyelni. Nem akart elveszíteni egyetlen taktust sem, de nem lehetett. Minden dallam képeket és emlékeket ütött meg a szívében, egymásra torlódó, gyors képeket, szinte belekábult, és szorító fájdalmat érzett.

"Csak azért van, mert olyan régen nem voltam koncerten" - próbálta megmagyarázni önmagának. "Az orgona ezüstszürke sípjai, a zenészek frakkja, az elegáns és szép nők, az áhítatosan figyelő arcok, a régi, bérleti hely... ezentúl gyakran kell hangversenyre járni... De hát ez nehéz. Jani nem bánja, ha egyedül megyek, de őt már nem érdekli. Furcsa módon nem érdekli. Annak idején szívesen eljött a Károlyi-kertbe. Vagy nem is jött olyan szívesen? Csak az ő kedvéért? Hogy együtt lehessenek?"

"Meghaltam volna úgy, hogy nem tudom, milyen csodálatos dallamok vannak a földön, és mi minden van még? Úristen... én már harmincnyolc éves vagyok... elmúlt a fiatalság... és mi minden van még?"

Szeretett volna felugorni, itt hagyni a vonók panaszos kiáltásait. "Elmúlik az élet... és én nem láttam a sienai dómot... nem voltam a Louvre-ban, nem olvastam Rilke verseit, nem fedeztem fel a rák szérumát, négy évtized eltelt az életemből... mi lett az álmaimból?"

"És mi lett belőlem? Mi lett a szerelemből?"

- Milyen jó napja van ma, doktornő - ezt mondta a fodrász. De a neonfényes, tükrös üzletben jól látta, hogy hajmosás előtt festékes pamacsot húznak végig a halántékán - eltüntetik az ősz szálakat.

A Divertimento két tétele között megint csend van.

Csak pillanatokig tartó, mély csend.

És most egy szomorú, régi, régi emlék:

Valami másra kellene gondolni, de nem lehet. Báránykák mennek a hegyoldalon, piszkos-homokszínű, végeláthatatlan nyáj, hullámzik tőlük a hegyoldal, sűrű, mozgó szőnyeg jön a mezőn, az erdő felől, csak a gyapjas, gömbölyű hátakat látni... gyerekkorában mindig megállt a kapu előtt, nézte, ahogy a Nyitra-parti legelőkről, a berekből hazajön a nyáj. Először a tehéncsorda jött, lomha, teli tőgyű tehenekkel - azok oldalra nézelődtek, bementek a gazdáik kapuján. A konda lesunyt fejjel, hangos röfögéssel és szapora szaladással jött, de a kondás hosszú pálcával noszogatta be egy-egy portára őket. Birkák ritkán jöttek a falun át. A birkákhoz hegyoldalt kellett mindig képzelni, szomorú furulyaszót, és ezt az iskolában tanult nótát: "Viszik a számadót... ballagnak utána..." - és ezen mindig eltűnődött. Kik terelik az embersorsot? Az ő élete is olyan lesz-e, mint ezeké a buta kis ünőké vagy visító malacoké? Szaladni a többivel egy kis fűért vagy moslékért, reggel felkelni, este lefeküdni, és egyszerre csak elfogyott az élet?

"Viszik a számadót... ballagnak utána... nagy kolompolással..."

Rémes, amikor az ember agyába beleragadt egy verssor. Akár a kullancs. Nem lehet kihúzni.

"Igen... én nagyon boldogtalan vagyok" - mondja önmagának Ágnes, és egyszerre tiszta lesz minden. Már nem hallja a verssort, csak a zenét hallja, és egyszerre érti benne a maga sorsát. "Én életemben egyszer, egyetlenegyszer voltam nagyon bátor, amikor otthagytam a biztos állást a Mezőgazdasági Gépgyárnál, otthagytam a kitűnőre sikerült szigorlatot, a közgazdasági egyetemet, amikor vállaltam éhezést, romeltakarítást, újabb hatévi tanulást azért, hogy orvos lehessek... és azt hittem, hogy egyszeri bátorsággal meg lehet váltani az életemet. Most orvos vagyok, és mégse vagyok orvos. Mert hivatalnok vagyok. Mert »beteganyagom« van, és »eseteim« vannak, és vasárnap nyugodtan elmegyek vadevezni, ha..."

"Gondold csak végig... gondold csak végig..." - követeli a zene. "Itt nincs mit végiggondolni... mert ezen nem lehet változtatni. Nekem fiam van." "Bocsánat... akkor nem avatkoztam bele" - válaszolja egy rosszkedvű taktus, és véget ért a második tétel.

Jani vállas, zömök, szép férfi, bár most, hogy reggeltől késő estig a tervezőirodában ül, hízni kezd. A vasárnapi vadevezések ugyan leviszik a hájat, de most már egyre kisebbek a túrák, és egyre több utána a sörözés. Géza idősebb Janinál, legalább négy-öt évvel, és milyen karcsú maradt. Persze említette is: reggelenként teniszezni jár. Lány korában, talán egy esztendeig teniszezett ő is a Márkus-pályán. Kora reggel, hivatal előtt, volt iskolatársakkal. De csak kocajáték volt, nem volt pénzük trénerre, és hol egyikük késett el, hol a másik, mert messze laktak, és teniszezés után meg rohanni kellett a hivatalba. De így is csodálatos volt, a fák reggeli fényben fürödtek, és jó volt fehér ruhában, kinyújtott karral futni a fényben, hallani, amint tompán koppan a labda a vörös salakon, és utána keményen pendül az ütőn. És jó volt másfél óra játék után a hűvös zuhany alá állni, a poros, izzadt trikót ledobni és élvezni a vizet, a tiszta fehérneműt, és utána rettenetes szomjasan megállni az Erzsébet téri tejes bódénál és meginni egy pohár hideg kakaót. Jani nem akar teniszezni. "Elég volt nekem a Rőmer kölyök után a labdát szedni" - mondja mogorván.

De hiszen... már réges-régen szól a zene. Egészen más ritmusa van most. Gyors és vidám. Mintha táncolnának a faluban. Luca-nap van, és jönnek a maskarák, énekkel, tánccal, gyerekeket ijesztgetni. De nem... ez más. Inkább falusi lakodalom. Milyen szilaj, milyen szertelen. Így szólt a zene a szomszédban a Csontos Marcsa lakodalmán. Ez megint nagyon régi emlék, sok gyerek között a kerítésnél áll, bámulja a szomszéd udvart, ahol lányok-legények eszeveszetten nótáznak és pörögnek. És - ezt nem tudná megmondani, látta-e, vagy úgy mesélték - a menyasszony egyszerre csak sírva fakadt, és azt mondta: "Beugrom én a kútba... beugrom én a kútba..."

És megint hullani kezd a hó. Szelíden, lassan, nagy, puha pelyhekben, először csak megsimogat mindent, azután meleg, vastag takaróval beborít, már nem marad semmi csupaszon, minden fehér, tiszta, ragyogó fehér megint... egy kápolna harangja cseng - vagy egy megpendülő hegedűhúr?... és esik a hó, szakadatlanul esik, szigorúan esik...

- Ugye, nagyon szép volt? - kérdi Géza.

- Géza... kérhetek tőled valamit? Menjünk el. Ez után nem akarok mást hallani.

- Tudod, hány óra van - kérdezte Géza, amikor kijöttek a Zeneakadémiáról. - Még háromnegyed kilenc sincs. Pólyás az idő. Hová menjünk?

- Kísérj el az ötös buszig, hazamegyek - mondta Ágnes.

- De ezt nem gondoltad komolyan?

- Hát?

A Körút sarkán álltak. Vizesen csillogott minden, az aszfalt, a színes neonfények.

"Géza, emlékezz az amalfi székesegyházra" - mondta önmagának Poltavai. - "Legfeljebb egy csésze feketét az Emkében... semmi zűr, semmi komplikáció..."

De hangosan azt mondta:

- Vacsorázzunk a Szigeten.

- Nem - mondta Ágnes nagyon határozottan. - Nem is szoktam ilyen későn enni...

- De igen. Ma kivételesen. Elvégre a névnapom van.

- Ó, nem is tudtam, gratulálok... de a névnapod? Géza-nap? Novemberben?

- Ilyenkor tartom. Ha eljönnél hozzám, meglátnád, mennyi krizantémot kaptam. Egy egész erdőt. Gyere, igyunk még egy pohár vermutot, együnk valamit... várj, elkapom ezt a taxit. Most már megállapodtunk, megyünk a Szigetre... kérlek, ne veszekedj a sofőr előtt, és ne tiltakozz, mert még azt fogja hinni, hogy régi házasok vagyunk.

Ágnes rossz közérzettel ült a taxiban. Ez már aztán nagy ostobaság. Jani külföldön van, ő pedig kettesben vacsorázik a nagyszállóban egy... kollégával? baráttal?... egy szinte vadidegen férfival...

Fény, meleg, pálmafák, zene.

Géza lesegíti a kabátot. Tenyere véletlenül Ágnes meztelen könyökéhez ér. Ez a mozdulat, ez a véletlen érintés villámként fut át Ágnes testén. Bőrének minden pórusában egy régi, régi nyári este emlékét idézi. A Károlyi-kertből, hangversenyről menték hazafelé, a Nagyvárad tér felé, Tiborral. Útközben Tibor csínytevő kedvében meg-megnyomta a bezárt Üllői úti házak kapuin a csengőt. Zrrr... zzzrrrr... berregtek a csengők, ők felnevettek, futva továbbálltak. "Nem, nem szabad... Tibor... ne tegyük" - mondta ő lihegve. "Nem szabad... ez komiszság... felébreszteni szegény öreg házmestereket, akik most hiába jönnek a kapuhoz." "Nem, Ágnes, ez nem komiszság" - mondta akkor Tibor váratlan-keserűn. "Tudja, mi a komiszság? Hogy háború van, hogy pusztítás van, hogy két fillért sem adhatunk az életünkért, most, amikor húszévesek vagyunk." Csöngettek és újra futottak, futottak a kihalt, háborús Üllői úton, elsötétített utcán, mészcsíkkal befestett járdaszéleken át, pásztázó légvédelmi fénycsóvák alatt, Tibor mellette futott, egészen közel, tenyerével egészen lazán érintve Ágnes meztelen könyökét, édes, hársfavirágszagú, félelmes éjszakában. A Nagyvárad tér előtt kifulladva megálltak, nevettek, és Tibor megcsókolta a száját.

- Megfelel ez az asztal, Ágnes, kedves?

- Igen, kitűnő - válaszolta szórakozottan.

Ez nem kórházi ebédlő, nem a zsúfolt, ételszagú, viaszosvászonnal terített asztalok sora. Négy pincér is sürög körülöttük. Géza valamit kérdez, igen, mit igyanak. Száraz Martinit? Vagy Cinzanót? Igen, édes Cinzanót, az nagyon jó lesz.

A pincér előételt ajánl. Hideg spárgát vinaigrette mártással. A spárga kora nyári étel, és drága is. A mama ritkán főz, akkor is legfeljebb spárgalevest. Az üzemi konyhán talán soha sincs. Honnan hozhatták ide? Szicíliából? Vagy melegházban termesztik? Vagy konzerv? Ha fegyverek helyett hűtőházakat gyártanának az emberek, és zöldséget és gyümölcsöt termesztenének.

- Rák nincs? - kérdezte Géza.

- De igen, szolgálhatunk - feleli a pincér.

- Mit szólnál hozzá, Ágnes, kedves?

- Köszönöm, inkább spárgát kérek - feleli Ágnes, és amikor a pincér továbbmegy, elneveti magát: - A rákkal nincs szerencsém... negyvenhétben egy diákkongresszuson Olaszországban voltam. A kongresszus megnyitó estjén tálaltak rákot, de nem tudtam, hogyan kell enni, inkább nem kértem belőle. A rákot mulasztottam el és az Uffizi-képtárat, mert a háború miatt még romos volt az épület, és be volt zárva.

- Az Uffizit együtt kell megnéznünk... az Uffizival még adósom a sors - mondta Géza, és felemelte a cinzanós poharat. - Erre iszunk, jó? - És közben érezte, hogy arcába fut a vér, és bosszúsan arra gondolt: "Hiszen én megőrültem, fecsegek, ígérgetek, udvarolok... persze ez az Uffizi véletlen volt, ez a sors volt, ez telitalálat volt."

Géza tizenhét éves korában járt Itáliában, még ezerkilencszázharmincháromban. A Friedrich malmos ötödikes fia mellett házitanítóskodott. Az iskola ajánlotta erre a fényes állásra. Egész nyáron együtt fog utazni a dagadt Jencikével, és közben előkészíti a pótvizsgára. A földrajztanár külön behívta őt a szertárba. "Megfogtad a szerencsédet, Poltavai" - mondta. "Ingyen utazhatsz, sőt még zsebpénzt is adnak hozzá. Úri ellátást, fiam. Nézd meg a térképen: Wörthi-tó, Klagenfurt, Velence. Gondolázni fogsz, fiam, és jókat enni. Teletömheted a hasadat osztrigával, Rómába mész, meglátod a Kolosszeumot, és elmész Firenzébe. Tudod, milyen képek vannak az Uffiziben? Rubens, Velazquez és Murillo. Mi, édes fiam, Kenesére megyünk a tisztviselőtelepre, a beteg feleségemmel és négy gyerekkel..." Jencike pattanásos, kövér, félhülye kamasz volt, rossz pajzsmirigyműködéssel és rossz neveléssel. Rengeteg bőröndje volt, és ezekre a bőröndökre Gézának kellett vigyáznia, ugyanúgy, mint a vasúti jegyekre, a pénzre, a menetrendre, a vonatcsatlakozásokra, a szállodai számlákra, Jencike hisztériás éhségrohamaira, nátháira és rendetlen emésztésére. A Friedrich gyerek moziba akart menni, de félóra múlva megunta, mert nem értette az idegen nyelvű feliratot, a múzeumok illemtudó látogatóit hangos énekszóval döbbentette meg, és Géza kérésére, parancsára, gyöngeségére és erélyére ugyanezt a választ adta: "A mamám fizeti a maga utazását is." Így jutottak el Firenzébe. Penzióban laktak a Via Nazionalén, közel a vasútállomáshoz, közel a dómhoz, a Palazzo Vecchióhoz, az ezüst Arnóhoz, a Medici-kápolnához, mindenhez. Géza reszketett izgalmában, amikor meglátta a Signoria tornyát, a tér jobb oldalán az árkádok alatt a szoborcsoportokat, ahol a szépség és a művészet úgy kínálta magát a gyönyörködőnek, mint pár száz méterrel odább a Mercato Nuovo portékái. Az Uffizi hosszú épülete előtt a pattanásos Jencike megmakacsolta magát. "Én ide nem megyek be." "És miért nem?" - kérdezte meghökkenve Géza. "Csak." "De hát ez a világ egyik legszebb képtára." "Nem vagyok rá kíváncsi" - vigyorgott a malmos-örökös. A hetedikes házitanító megzavarodva állt. "Nem bánom, várjon meg ott a szemközti kávéházban." "Nem én." "Hát?" "Maga se menjen be." "Megőrült?" "Ha bemegy, felmászom a Signoria tornyára és leugrom. Ha bemegy, öngyilkos leszek." "Jenci, elengedek három nap algebrát." "Fütyülök az engedélyeire. Nem megy be maga sem." Talán egy óra hosszat tartott ez az elmebeteg-vita. Turistacsoportok jártak körülöttük, apáca vezette leányiskolák mentek el mellettük. Jenci a hatalom kéjével nézte áldozatát. "Ez tényleg képes és leugrik" - gondolta Géza csüggedten. "Hogyan megyek én akkor haza?" Még aznap este felültek a római gyorsra, nem volt már idő átmenni a túlsó oldalra, a Palazzo Pittibe, a Boboli-kertbe, nem látta belül a Santa Crocét és nem volt Fiesoléban... Firenze még adósa maradt, Firenzébe egyszer még vissza kell menni.

A hideg spárga után sült csirkét ettek.

"Géza sokkal szebben eszik, mint Jani" - gondolta Ágnes. Nem tudná megmondani, hogy miért. Jani is szabályosan fogja a kést, villát, egyenes tartással és testhez szorított könyökkel ül. De Jani iskolás-fegyelmezetten eszik, mintha minden mozdulatot kétszer aláhúzna, és két felkiáltójelet tenne utána. Mintha azt mondaná, "tessék, megnézheted, hogyan tudok enni. Pedig otthon kanállal vakartam ki a lábast, ha ugyan volt mit kivakarni belőle. És most legalább úgy tudom, hogy milyen húshoz milyen bor illik, mint a herceg Eszterházy." Jani komolyan, pontosan, teljes figyelmével eszik, komoly munkával fejti le a csontról a húst, és mértani szabályossággal hámozza az őszibarackot. Géza könnyedén, természetesen eszik, csevegve, oda se figyelve.

- Mondd, Géza, mik a te szüleid? - kérdi hirtelen Ágnes.

- Nem tudom. Nem ismertem őket. Árvaházi gyerek voltam. Miért kérded?

- Semmi... csak úgy... És miről jutott eszedbe Firenze?

- Mert olyan szép, mint te vagy.

- Komolyan kérdeztem.

- Komolyan mondtam. Pincér, van szovjet pezsgőjük? Milyet parancsolsz, Ágnes?

- Géza, kedves...

- Édeset kérjünk? Jó? És sok gyümölcsöt.

A pincér elment.

- Nem kellett volna, be fogok csípni - mondta Ágnes halk szemrehányással.

- Baj?

- Azt hiszem, igen.

- Legfeljebb ma este nem fogunk okos dolgokról beszélni. Diák korunkban úgyis túl sok bölcs dologról beszéltünk. Emlékszel még, Ágnes?

- Annyit ittam már...

- Először is nekem mutattad meg a nagy tervezetedet, amit az egészségügyi miniszternek akartál küldeni a kötelező egészségkönyvről.

- Nem is volt még Egészségügyi Minisztérium.

- Hát akkor a népjóléti miniszternek.

- Te összetévesztesz engem valakivel.

- Dehogy tévesztelek - mondta Géza. - Egyébként, ha tudni akarod, nagyon épkézláb javaslat volt. Azt akartad, hogy minden újszülöttnek legyen egy egészségkönyve, mint ahogy most minden tizenhat éves embernek van személyi igazolványa. És ebbe a könyvbe élete során írjanak be minden fontosabb egészségi adatot. Mikor oltották, mi ellen, milyen szérummal, mikor volt tbc-szűrővizsgálaton, milyen szemüveget visel, írjanak be minden foghúzást, gyökérkezelést, fertőző betegséget, vércsoportját, mikor röntgenezték, milyen műtétje volt, milyen súlyosabb elváltozásai vannak, esetleg vérzékeny vagy cukorbeteg vagy allergiás valamire... Nem kell OTI-adminisztráció, ezerféle nyilvántartás, oltási lap, elvesző kartonok - ha valakit baleset ér, ha hirtelen rosszul lesz, az orvos előtt nagyjából ott az anamnézis.

- Valami dereng... de most igazán be vagyok csípve.

- A fogszuvasodással is akartál foglalkozni.

- Igen, azzal akartam.

- Iskolaorvos is akartál lenni. Folytatni akartad a Németh László tanulmányát a Medve utcai polgáriról.

- Akartam.

- Néptáplálkozástannal is akartál foglalkozni. Soós professzornál külön kollégiumot vettél fel.

- Igenis.

- És az a nagy munka, amit együtt akartunk csinálni? Az óvodások és kisiskolások "rossz" tulajdonságainak vizsgálata és gyógyítása munkaterápiával és gyógyszeres kezeléssel. Emlékszel, azt mondtad, ha egy kötekedő, vakmerő gyerekből hivatalnokot akarsz csinálni, az előbb-utóbb gyilkolni fog. De nevelj belőle matrózt, pilótát, küldd el Északi-sark-kutatónak, mélytengeri búvárnak vagy űrhajósnak - és csodákat fog tenni.

- Nem emlékszem.

- Dehogynem. Az egyetem kertjében sétáltunk. Groh professzorra vártunk, indexet akartunk aláíratni. A Gólyavár előtt járkáltunk fel-alá. Terveztünk... nem emlékszel?

- Nem tudom... lehet...

- Biztosan. Közben fel-felrémlett bennem, hogy ilyen csinos kislánnyal másról kellene beszélni, nem szigorlatról, munkaterápiáról, epehólyaggyulladásról és tonzilektómiáról. De erre igazán csak későn jöttem rá. Tudod, mikor? Ott, Nógrádban, amikor együtt voltunk. Emlékszel, milyen csoda szép reggel volt? Maracz elvtársra, a sofőrre sem? Tőle kérdeztem reggel, hogy merre vagy. Azt mondta, régen felkeltél, elsétáltál a patakhoz. Utánad szaladtam... emlékszel? Itt állt az autó, erre vezetett egy keskeny ösvény...

És Géza felvett az asztalról egy papírszalvétát. Egy autót rajzolt rá, fákat, két vonallal vízesést, egy nagy sziklát és a sziklán egy fiút és egy lányt.

- Szétnyitottam a bokrokat... ott ültetek a patakparton Homok Janival és csókolóztatok.

A telerajzolt szalvétát Ágnes elé tette. "Tibor" - érezte Ágnes szívszorító fájdalommal. Tibor rajzolt mindig mindent. A koncertbérletük hátára, újságszélre, noteszbe, gyümölcsös zacskóra. Sőt egyszer az irodában a Schenker & Co. szállítócég kartonjára rárajzolta Hitlert és Mussolinit, amint vajas kenyérnek nézik, és meg akarják enni Európát. Utána ott maradt Ágnessel az irodában, és bűnbánóan segített átmásolni a meggyalázott könyvelési kartont.

- Azt hittem, mosolyogni fogsz a rajzon - mondta Géza.

- Hiszen nevetek - felelte halkan Ágnes, és a szeme sarkán könny csillogott.

- Ha még egyszer húszéves volnék, Ágnes, egy szót sem beszélnék veled tudományról. Nem illik az hozzád.

- Köszönöm - mondta Ágnes, és most igazán mosolygott. A telerajzolt szalvétát kezébe vette, és összehajtogatta. - Az enyém?

- Boldoggá teszel - felelte Géza, és megcsókolta Ágnes kezét. - Ha újra húszéves volnék, fél éjszakákon át csavarognék veled a Szigeten, és csókolnálak, csókolnálak, magamhoz szorítanálak és...

A pincér megjelent a pezsgősvödörrel.

"Nem kéne inni" - gondolta Ágnes. - "Elég volt. Mi lesz ebből?"

"Gondolj Amalfira, öregem, gondolj az amalfi székesegyházra" - intette magát Géza. - "Minek marhaságokba belekeveredni?"

- Egészségedre... egészségedre...

Minden kábított. A terem langyos levegője, a pezsgő édes, csípős hűvössége, a gyümölcs-, étel-, virág-, parfümillatok keveredése és a zene, nyugtalan ritmusával, még a dizőz mély hangja is:

- Táncoljunk, Ágnes?

- Jó.

Megint ez az érintés a könyökén. Jani nem táncol. Jani csak az üzemi bálokon táncol. A párttitkár feleségével. Ez nem igaz - javítja ki magát Ágnes -, a személyzetis feleségével is táncol. A főmérnökével is. Ez sem egészen igaz - intette önmagát, és úgy érezte, hogy nagyon melege van. - Legutóbb az Anna-napi bálon Jani felkérte őt, és neki nem volt kedve. Tudniillik, igen, Jani nem táncol jól.

- Egyszer elviszlek Amalfiba. Tudod, mi van ott. A világ legszebb székesegyháza. Amalfi lenn van délen, Sorrentótól is délre, a salernói öbölben. Évszázadokon át a tenger ura volt büszke kikötőjével, nagy hajóhadával. Még ezerhatszázban is az amalfi tengeri kód szerint intézték a hajós-vitákat. És közelében van Paestum, a legszebb dór templomokkal...

- Jártál ott?

- Nem... majdnem... - mondta Géza.

Éjfél elmúlt. A pincér újabb pezsgősüveget tett a hűtőbe. Ágnes körül bizonytalan ködbe olvadt minden, a feje fájt, de ez inkább furcsa volt, mint kellemetlen.

Gézát a túl hangos dzsessz fárasztotta. A szakadatlan dobolásban erőszakosan berregett, zúgott egy motorbicikli. A motoron ketten ültek: Enrico és ő, és a félelmes szerpentin úton robogtak Amalfi felé. Harminchét őszén hihetetlen módon még egyszer járt Itáliában. Keresztrejtvényen nyerte az utazást. A hétnapos utazás reklám volt mindenkinek: az újságnak, amelyik a keresztrejtvény-versenyt kiírta, egy sose hallott nevű utazási irodának, egy olcsó délolasz fürdőhely legolcsóbb penziójának. Kölcsönkért bőrönddel és rengeteg bédekkerrel érkezett az álmok országába, lustálkodott a parti fövényen, naponta háromszor makarónit evett, és megbarátkozott Enricóval, az egyetlennel, akinek arcát meg tudta jegyezni a penziós megszámlálhatatlan gyerekei közül. Enrico az első naptól kezdve viharosan agitálta, hogy jöjjön vele motorbiciklin Amalfiba. "Közel van és gyönyörű." A térképek és a bédekkerek Enrico állításait látszottak igazolni. Így hát a negyedik napon Géza kötélnek állt. Felültek a rozoga német motorra, porban, izzó napsütésben útnak indultak a salernói öböl felé. Sós párát lehelt a tenger, érett dinnyék, virágzó narancsfák, vakítóan kék ég, píneák és pálmák, viskók és rongyos gyerekek és félelmes utak. Tenger, szikla, szakadék, kanyar, emelkedő, kanyar, szikla, szakadék, tenger, kanyar... Mentek és mentek és mentek, a tengerparti út olyan volt, mint a hímzett falvédők cakkozott széle. Kanyar, kanyar, kanyar, szédítő, álmosító, végtelen. Délelőtt indultak, délben érték el Nápolyt, késő délután Sorrentót. Tintaszínű este volt, amikor megérkeztek Amalfiba. Géza égő szemhéja magába zárta a képeket, a szamár vontatta bigákat, a gyümölcsárus kislányokat és a sovány asszonyokat, hátukon, fejükön gyerekkel és kosarakkal. Szédült az úttól, a tenger fölötti sziklákra épült valószínűtlen házaktól, a főutca nyüzsgésétől. Enrico motorja megállt, és a következő pillanatban férfiak és nők hada vette őket körül. Géza a hadaró beszédből csak annyit értett, hogy Enricónak Amalfiban számtalan rokona, barátja és ismerőse van, akik mind tépik, rángatják őket, hogy náluk és csakis náluk töltsék az éjszakát. Ez az erőszakos vendégszeretet, amiről nem értette, néhány lírájának vagy Enrico barátságának szól-e, váratlan irtózással töltötte el. Makacs és hisztériás lett, mint a pattanásos Friedrich gyerek az Uffizi előtt. Nem és nem akart itt aludni, ebben a furcsa, forró és izgalmas világban, villogó szemű asszonyok és talán maffiatag férfiak között, a sziklákkal viaskodó tenger fölött, nem kíváncsi a székesegyházra, sem a kalózkapitányok utódainak viskóira. "Menjünk... menjünk" - kiáltotta Enricónak. "Most menjünk." "De hiszen ide akartunk jönni... úgy marasztalnak" - magyarázta Enrico. "Menjünk" - kiáltotta Géza, és futásnak eredt. Futott, futott a kanyargós tengerparti úton, amerre Salerno mólójának fényei látszottak. Öt nap múlva újra Budapesten volt: a katonai behívója várta. És utána erőszak jött és szenvedés, végtelen menetelések, ziháló tüdővel, fuldokló indulók: Pajtás, pajtás, jöszte velem... Édes Erdély, itt vagyunk... szenvedés, nyomorúság, éhség és negyvenhatban a Nemzeti Segélytől kapott dohányszínű zakóban az első szigorlat az orvosegyetemen. Amalfi érthetetlen volt, most, több mint két évtized távolából is. Titkos jelzés volt, jóslatszerű, iszonyú tiltakozás. Ne oda menj, ahová visznek, ne ott maradj, ahol lefognak. Legyél erősebb, mint a sorsod, legyél erősebb...

Akkor, reggel, a pataknál oda kellett volna lépni. "Bocsánat, uram, hagyja abba a csókolózást. Ezt a lányt én szeretem."

- Éjfél elmúlt.

- Még pezsgőt?

- Nem. Nem - tiltakozik Ágnes. - Menjünk.

A portás taxit rendel. Géza bemondja a kórház címét.

Reggel négykor csöngött az ébresztőtelefon Géza szobájában. Egy pillanatig, egyetlen rövid pillanatig tartott csak Ágnes kábulata, amíg kapaszkodva kereste az emlékeket, és ráébredt, hogy hol van. Géza álmos volt, kócos és riadt. "Itt csengettek?" - kérdezte. Ágnesen akkor már cipő volt, és a Gézától kölcsön kapott fehér orvosi köpeny. "Persze... te mondtad, hogy ma reggel fél ötre a laborban kell lenned."

Szó nélkül, egyetlen tekintettel állapodtak meg, hogy Ágnes is átjön a laborba, és segít megcsinálni a szérumot. Mihez is kezdhetne máshoz hajnali négykor?

Langyos víz helyett jéghidegre állította a zuhanyt: egészen ki akart józanodni. De a csípős, éles zuhatagtól csak forróbb lett a bőre és izgatottabb a szívverése. "Szemérmetlenül boldog vagyok" - gondolta Ágnes, amikor Géza bolyhos fürdőköpenyébe bújt. "Vagy én változtam meg, vagy a világ körülöttem." Fogat mosott, és mintha először érezné a hűvös, mentolos ízt, úgy élvezte ajka és nyelve. Mély lélegzetet vett, és szeretett volna felkiáltani az örömtől: milyen jólesik a levegő.

A szobában Géza íróasztalán két könyv hevert egymásra dobva. Az egyiknek almazöld borítólapja volt, a másiknak fekete. És Ágnes szeme tágra nyílt a gyönyörűségtől: milyen szép egymáson ez a két szín.

Géza kávét főzött. Nagy pohár méregerői kávét ittak, és olcsó kekszet rágtak hozzá. "Milyen jó nyelni" - gondolta Ágnes csodálkozva. "Milyen jó a tenyeremen tartani a forró kávéspoharat. Milyen jó élni."

- Elmosom a feketéspoharakat, és előremegyek a laborba - mondta Ágnes.

- Hagyd csak. Majd elmossák. Gyere, feküdjünk vissza az ágyba.

- De Géza! Negyed öt múlt.

- Mindegy.

- Azt mondtad, a beteg...

Géza az íróasztalhoz ment. A középső fiókban keresgélt, füzetek és dossziék között. Legyintett.

- Ágnes, drágám, a betegnek már mindegy. Akár elküldöm a szérumot, akár nem küldöm, két napon belül meg fog halni.

- Nem értem... ezt nem értem - hökkent meg Ágnes.

- Tessék, itt a kórlapja. Tizenhat éves fiú, gimnáziumi tanuló. Idős szülők egyetlen gyereke. Menthetetlen. Tíz nappal ezelőtt hozták be. Eddig vérátömlesztéssel tartottuk életben. Tegnap délután már... különben, parancsolj.

- Igen - mondta Ágnes. Nézte a kórlapot, és nem értette. Hogyan... hát nem szűnt meg a halál?

Géza még mindig az íróasztalnál állt. Kezét fáradtan a homlokára tette.

- Tudod, szakmai szemmel nézve izgalmas eset. Érdekes eset. Nem szabad elmulasztani. Ki kell küldeni a vérszérumot Winspeare professzor intézetébe. A professzor rendkívül hálás is lesz érte. Esetleg tudományos közleményekben is megemlíti. Mondjuk lábjegyzetben: tizenhat éves férfibeteg, Budapest, Poltavai Géza doktor esete.

- És ha csoda történik? Ha kiküldöd a szérumot, és éjszaka jön a telefonválasz: azonnal adjon a betegnek három köbcenti...

- Nincs ilyen csoda.

- De ha mégis... tavaly még hogy pusztított a polio, és egyik percről a másikra a Salk és a Sabin...

- Nem, Ágnes, itt nincsen már csoda. Itt már csak egy haldokló fiú két deci véréről van szó. Kísérleti anyag. Hatmillió feljegyzés közül egy cédula. Ezer epruvetta között egy.

- De ezek nélkül a cédulák nélkül és ezek nélkül az epruvetták nélkül...

- Hát persze - kiáltotta Géza, és pizsamában és kócosan fel-alá járkált a szobában. - Hát persze, Mr. Poltavai esete Budapestről és tovaris Ivanov esete Moszkvából és Herr Horn esete Zürichből... ebből lesz az eredmény. De mikor lesz? Két év múlva? Húsz év múlva? És hogyan lehet ezt bevallani? Leülök annak a szerencsétlen gyereknek az ágya mellé. Halálverítékben úszik az arca, a vénája már alig tapintható. És én, ahelyett hogy hagynám békén elaludni, gumiszalaggal szorítom le a karját, dörzsölöm, ütögetem, szurkálom, hogy jöjjön még két deci vér. És közben rámosolygok, mintha még őérte tenném, mintha igazán őt akarnám gyógyítani, mert nem mondhatom neki, hogy, édes fiam, te már csak kísérlet vagy, adat vagy, hogy azért ráztunk fel hajnali négykor, mert nyolckor indul a repülőgép, és legközelebb csak kedden megy stockholmi járat, és addigra már te... És ott áll az ágya mellett az anyja. Tíz napja áll az ágya mellett. Nem tudom, mikor alszik, nem tudom, mikor eszik, ott áll, és nézi a fiát. És ha bemegyek a kórterembe, a kezemet akarja csókolni, és le akar térdepelni, hogy mentsem meg a fiát. Negyvenhárom éves volt, és császármetszéssel szülte ezt a fiút, se azelőtt, se azután nem lehetett másik... És megköszöni, hogy hajnali négykor is ott vagyok, és megköszöni, hogy vért veszek... még meg is köszöni... Ma egy hete is megköszönte... de akkor még más volt...

Géza dossziét vett ki az íróasztalfiókból.

- Ágnes, én nem tudok belenyugodni a tehetetlenségbe és a halálba. Nem tudok tárgylemezt és adatot látni egy ember sorsa helyett. Nézd meg ezeket a leveleket. Az Orion Gyár Igazgatóságának. Tisztelt elvtársak. Laboratóriumunk részére sürgősen szükséges... Azt hiszed, azt írtam, hogy kísérleti célokra? Akkor visszaigazolták volna jövő májusra, azzal, hogy nincs kapacitás. Hogy pillanatnyilag szűk a keresztmetszet. Vagy hogy forduljunk érdeklődésünkkel az Orvosi Felszerelések Gyárához. Nézd, mit írtam: életmentés céljára... És itt a válasz: Poltavai főorvosnak... brigádunk túlórában legyártotta. Életmentés. Szénsavgyár. Életmentés céljára, soron kívül legyártunk. Átvehető budafoki telepünkön azonnal. Nemzeti Bank, szérum kiküldéséhez engedély. Életmentés. Engedélyezve soron kívül. Érted ezt, Ágnes?

Ágnes nem tudott válaszolni. Kezében tartotta az üres kávéspoharakat, és nézte Gézát.

- Kinek mondjam meg, hogy nem remélek semmit? Ferinek, aki fél négykor már rendbe hozta a laboratóriumot? Minden készen van. Tűk, epruvetták, csomagolóláda, spárga, zárópecsét, indulhat a centrifuga... fél hatra kész a szérum. Ki kell tölteni a fuvarokmányokat. És mindent ráírni, piros festékkel, jól láthatóan: Törékeny. Sürgős. Romlandó. De ez nem elég hatásos. Ettől még az átrakásnál fél napot állhat valahol. Hatalmas betűkkel azt is rá kell írni: ÉLETMENTÉS. LIFE-SAVING. A taxiközpontnak nem elég azt mondani, hogy sürgős, repülőtérre. Azt kell mondani, hogy repülőtérre, életmentés. És öt perc múlva itt a kocsi. A sofőr harminc éve vezet, sose ment ötvennél többel az Üllői úton. Most rohan, mint az őrült, majdnem szétveri a kocsit. Mert mellette az ülésen a csomag: Életmentés. Mondjam meg neki, hogy szó sincs róla, kérem, csak nem akarom lekésni vele a repülőgépet... Tudod, milyen a hajnal a repülőtéren? Autóbuszokból ömlik az utastömeg. Aktatáskás ellenőr rohan a miskolci géphez, burmai küldöttséget búcsúztatnak zenekarral. Mindenkinek millió gondja van. De csak a varázsszó: Életmentés. A vámtiszt háromszor aláhúzza a csomagon a Life Savinget, és ő maga rohan a csomagfeladóba. Útközben a kezedet rázza, és azt mondja: - Hány éves? Tizenhat éves fiú - mondod te. - Ó, istenem - feleli -, szegény, talán még szerelmes se volt soha. Tudja, doktor elvtárs, volt nekem is egy fiam. Negyvennégyben, a bombázáskor... Persze ki mentette volna meg? Ki adott volna vért? Most milyen más. Minden SZTK-betegért... A megafon szólítja a zürichi gép másodpilótáját. Odajön a vámhoz, szalutál. Legyen nyugodt, főorvos elvtárs magam adom a svéd pilóta kezébe... én adom át... jó helyre teszem a gépben, hogyne... vérszérum... életmentés... Mindent megteszünk... És gépek berregnek, felzúgnak, felemelkednek, és eltűnnek a novemberi égen... Ágnes... és ott állunk, kifosztva, kétségbeesetten... viszik a vérszérumot... egy adatot egy kísérlethez... mire visszaérünk a taxival, talán már nem fog élni... de mire a repülőgép Stockholmban leszáll, biztosan nem fog élni.

- És ha igen? - kérdi Ágnes.

- Nem.

- Ha egy ezrelék valószínűség van...

- Nincs.

- Ha egy milliomod ezrelék valószínűség van...

- Nincs...

- De ha holnap... ha egy hónap múlva... egy másik tizenhat éves fiú élete ezen múlik...

- Ezen? Nem. Ezen legfeljebb egymilliomodnyit.

Ágnes az íróasztalra tette a kezét, az Orion Gyár brigádjának levelére, a kórlapokra.

- A középkorban az orvosok a temetőből loptak hullát, hogy boncolhassanak. Hol lenne az orvostudomány...

- Hát persze - mondta Géza sokkal higgadtabban. - De iszonyú, hogy az embernek mindig hazudnia kell. Kíméletből, taktikából, hiúságból, ravaszságból... hogy azt is be kell mocskolni, ami tiszta. Jobbnak kell látszani, erősebbnek... Az ember hazudik, ott is azt mondja, hogy életmentés, ahol azt kellene mondani, hogy menthetetlen...

Ágnes az íróasztalon álló naptárra nézett. November huszonhatodika van. "Úristen" - gondolta kihagyó lélegzettel. "Jani két hét múlva hazajön."

Doktor Zsille Eödön a rekamién feküdt, sonkás zsemlét evett, és szabad bal kezével egy japán törpe rádiót csavargatott.

A szomszéd szobából egyenletes, bár meglehetősen lassú írógépkopogás hallatszott.

"Szeretem, ha a rabszolgák dolgoznak" - gondolta Eödön elégedetten, és tánczenét keresett az éterben. Az erkélyajtó üvegén át egészen a Dunáig lehetett látni. Gyufaskatulyányi autók mozogtak a hidakon, aktatáskás hangyák szorgoskodtak a rakparton. Szürke és fázós volt az őszi utca, de idebenn pazarul működött a központi fűtés, és tavaszt varázsolt a négy fal négy különböző pasztellszíne, a kovácsoltvas virágállványokon a sok, virággal teli cserép és a világos színű, modern bútorok fölött a mennyezetre szórt neonfény.

A szomszéd szobában elhallgatott az írógép zaja, majd kis csend után udvarias kopogás hallatszott.

- Gyere csak be - kiáltotta Eödön.

Doktor Zsille Norbert szikár alakja jelent meg.

- Kérlek, öcsém, ha nem zavarlak.

- Parancsolj, parancsolj.

"Sovány, mint egy agár - gondolta Eödön, és a nagybátyjára nézett.

Egy pillanatig habozott: fel kéne állni, hellyel kínálni. Norbert bácsi nem mulasztaná el... Ámde Norbert bácsi egy udvarias ló.

- Megengeded, fiam, hogy leüljek?

- Hogyne, hogyne, természetesen.

"Ki fog pukkadni, mint egy túltöltött hurka" - gondolta Zsille Norbert rosszallóan. "Mindenben telhetetlen. Mert szegény apja is nők után járt, ahelyett hogy a fiával törődött volna, és időnként lekent volna néhány pofont. Ha énnekem fiam lett volna..."

- Új fejezet, mi, öregfiú? - kérdezte Eödön.

- Ha nem zavarlak meg a munkádban.

- Amennyiben munkának tekinted ezt - vigyorgott Eödön, és hatalmasat harapott a zsemléből. - Ebédeltél már?

- Délben csak két szendvics, fiam, egy teával. Egyszóval elkészültem egy újabb fejezettel. Ha akarod, átadom neked, de talán okosabb, ha magam olvasom fel. Gyatra a gépírás, még egyszer át kell másolnom.

Eödön bosszúsan morgott.

- Mondtam neked, hogy másoltasd Licivel.

- Nem, fiam. Én mindent magam gépelek. És téged is már néhányszor nagyobb óvatosságra intettelek. Elvégre közös lakásban élünk, sok veszélynek tehetjük ki egymást. Tudod, hogy járt szegény Félix.

Eödön ideges lett. Norbert bácsival az utóbbi időben nem lehet bírni. Folyton veszélyt szimatol. Amióta kebelbarátja, a félhülye Krempelsz Félix lebukott, még a kávédarálóban is detektívet lát.

- Krempelsznek nem volt gépírókisasszonya. Krempelsz nem normális - mondta Eödön. - Egy jogvégzett, hetvenéves ember azzal foglalkozzék, hogy két segédmunkással bejárja a budai villákat, és egy hamis tiszti orvosi parancsot mutogatva harminc forintokért kopaszra nyírja a gyümölcsfákat. Hát persze hogy a huszadik kertben fülön csípik.

- No, ez nem egészen így volt...

- De egészen így volt. A Krempelszné is így mesélte. Amit viszont te csinálsz, az törvényesen engedélyezett, szabályos, hivatalos, közérdekű...

- Azért ne ordíts úgy - mondta Norbert bácsi -, a falnak is füle van. Egyébként három napra le kell utaznom a Nyírségbe.

- Jó, majd csomagolok szódabikarbónát és eukarbont - mondta Eödön. - És ha lehet, káposztát ne falj.

- Nem lesz nagy evés. Hal- és békacombexport-szakemberek.

- Pfuj - mondta Eödön -, akkor inkább maradok a szakmámnál. Egyébként menj csak nyugodtan, csomagolj, én addig elolvasom remekművedet.

Zsille Norbert beleegyezően bólintott. Visszament saját lakosztályába, előszedte elegáns szekrénykofferjét, és csomagoláshoz látott. Megveregette a bőrönd oldalát, úgy, ahogy kedvenc paripákat szoktak veregetni. Tulajdonképpen ez a bőrönd volt karrierjének alapja. Ezerkilencszáznegyvenhétben, amikor pillanatok alatt megfosztották államtitkárságától, mandátumától és lecsukták - felesége, isten tudja, miért, felkapta ezt a koffert, és eldugta a sógoréknál a padláson. A kofferben Zsille Norbert szmokingja volt, egy elegáns, krémszínű szövetöltönye és egy vadászruhája. Ötvenhatban, amikor a sógorék disszidálni készültek, felmentek a padlásra kosárért, bőröndért, előkerült Norbert bácsi holmija, és isten tudja, miért, búcsúzóul visszahozták. Zsille Norbert albérletben lakott a Baross utcában, a felesége már évek óta nem élt, és ő maga a legváltozatosabb foglalkozásokat űzte. Egy ideig kocsikísérő volt a Tefunál. Hallatlan eleganciával ült a sofőr mellett, semmibe nem avatkozott bele, semmihez nem szólt hozzá. Tőle ellophatták az egész rakományt. El is lopták. Őt pedig kidobták a Tefutól. Akkor rövid ideig kisegített egy borbélynál. Fejet mosott, borostás képeket szappanozott, tüzelőt hordott fel a pincéből, és fertőtlenítő oldatba áztatta a fésűket és ecseteket.

A szekrénykoffer tartalmát először el akarta adni egy ószeresnek. De az ócska ruhák felvásárlója fitymálva forgatta a vadászöltönyt. Kinek kell ma ilyen maskara? Majd farsangkor szóljon újra... Zsille hiába magyarázta, hogy a naftalin golyócskák és szétporló levendulacsokrok épségbe megőrizték a szövetet, hogy ez a szmoking annak idején, testvérek között is... az üzletből nem lett semmi, viszont Zsille doktor jogvégzett fejében zseniális ötlet támadt. A ruhákat nem eladni kell, hanem viselni, csak megfelelő alkalmakat kell teremteni hozzá.

Így született meg első levele, amelyet egy külkereskedelmi vállalat szakszervezeti bizottságához intézett. Szerény hangú levél volt, teljes névaláírással.

"Elvtársak - hangzott a levél -, a szocialista Magyarország külkereskedelme megköveteli, hogy legjobb szakemberei utazzanak messzi országokba. És mit kell tudniok ezeknek a szakembereknek? Vajon elég az, ha ismerik az illető ország nyelvét? Földrajzát? Kultúráját? Igényeit? Export-import viszonyait? Vagy elég, ha ismerik az eladandó áru világpiaci árát, tüzetes leírását, szállítási módjait? Nem, ez mind nem elég. Olyan szakemberekre van szükségünk, akik minden helyzetben megfelelően tudnak viselkedni. A régi úri osztály gyermekei ezüstkanállal ették a pempőt, és alig lettek szobatiszták, amikor dajkájuk, francia kisasszonyuk, komornyikjuk, házitanítójuk és tánctanáruk megtanította őket késsel és villával bánni, helyesen öltözködni, kecsesen mozogni és viselkedni. A kulturált megjelenés, a társaságbeli jó modor nem lehet többé az úri osztály kiváltsága!!! A halhoz halkést, az előételhez villát a dolgozók kezébe! Két hónap alatt megtanítom a kulturált étkezésre a külkereskedelem kiküldötteit, frissen kinevezett vállalati igazgatókat, előléptetett és kiemelt szaktársaimat. Bankettek, ünnepi vacsorák előtt jutányos tanácsadás. Levélválaszt kér dr. Zsille Norbert jogtanácsos, Postafiók 100."

A levélre nem jött válasz.

Zsille doktor húsz más címre is elküldte. Mindössze egy vállalatvezető hívta meg: társasutazásra készült a menyasszonyával Prágába, és néhány különórát vett.

Zsille Norbert nem értette a kudarcot. Megmutatta a levélmásolatot testi-lelki jó barátjának, az öreg Krempelsznek, aki hangosan röhögött. "Erre a levélre vársz választ? Ez nem levél, ez könyörgés. Ez olyan, mint a Wilhelm Meister keservei." "Talán a Wertheré?" - mondta ő. "Mit? Nem értelek" - mondta Krempelsz. "Különben mindegy. Majd én átfogalmazom neked."

Az új levél így hangzott:

"......... (külkereskedelmi vállalat, tanács VB. hivatal) Vezetőjének.

Alulírott felhívom, hogy nyolc napon belül jelentse, vállalatánál (hivatalában, intézményénél) a következő három tervévben hány személyt szándékozik:

1. külföldre utaztatni

2. előléptetni

3. kitüntetésre előterjeszteni

4. külképviseleti vagy kormányfogadásra elküldeni.

Ezek közül hány fő végzett:

a) főiskolát

b) egyetemet

c) vagy ezzel egyenértékű szocialista etikett, protokoll, diplomataképző tanfolyamot.

A szocialista etikett (protokoll, diplomácia) tanfolyamot nem végzettek létszáma vállalatánál (hivatalánál, intézményénél) férfi... nő... összesen...

Felszólítom, hogy a tanfolyamot nem végzettek pontos névsorát, valamint személyenként huszonnégy forint jelentkezési költségtérítést hivatalom címére, Postafiók 100. annál is inkább küldje be, mert ellenkező esetben vállalata (hivatala, intézménye) a szeptemberben induló tanfolyamon nem jöhet számításba.

Budapest, a postabélyegző kelte.

Külügyi, Külkereskedelmi és Diplomáciai Etikett Tanfolyam Központi Igazgatósága, doktor Zsille."

Az eredmény félelmes volt. Jelentkeztek vállalatok és maszekok, szövetkezetek és állami gazdaságok, tanulmányútra induló agronómusok, műkedvelő színészcsoportok és újdonsült vállalatvezetők, iskolák, ifjúsági szervezetek, menyasszonyok és vőlegények. Jelentkeztek kultúrházak, lapok, a rádió és a televízió. Zsille tankönyvet írt, és helyszínen oktatott. Disznóöléskor "Ne szürcsöljük az orjalevest, és vágjuk szépen a májas hurkát" című brosúráját adták kézről kézre. Dőltek a meghívások disznótoros vacsorákra, sült csirke tanevésekre. Bérautón járt ki a vadásztársaságokhoz, hogy külföldi vadászvendégek érkezése előtt megtarthassa "népszokások és illemszabályok a szalonkavadászatnál" című előadását.

És erre ez a hülye Krempelsz lebukik. Most, amikor úgy érezte, hogy az élete egyenesbe futott, amikor megvették Eödönnel az öröklakást, amikor a kiadó megbízta a Szocialista etikett című kézikönyv megírásával, most... Nem, ő ide nem hív fel senkit, ne irigyeljék, ne lássák a szép bútort, a televíziót, Eödön Wartburgját a ház előtt. De Eödönnek a flanc kell, nem fér a bőrébe, a Pipacsba jár és a Jerevánba. Nem kell mutatni, hogy az embernek pénze van, nem kell költekezni, csendesen meg kell húzódni... az a Krempelsz, amilyen hülye, képes még valamit róla is mesélni a rendőrségen. Nem mintha nem lenne törvényes dolog... persze nem is olyan biztos, hogy törvényes dolog, mert például adót se fizet utána sehol...

Éppen elkészült a csomagolással, amikor Eödön benézett az ajtón. "Isteni a fejezet, Norbert bátyám. Remekmű. Különösen a »miről beszélgessünk kollégákkal társaságban« című rész tetszett nagyon. Azok a bölcs tanácsok! »Kérjük el kollégáink gyermekeinek fényképét. Kérdezzük meg, mi a véleményük az időjárásról, a nemzetközi helyzetről, a vidéki állatkertek szaporításáról, a szőlőpermetezésről, bármiről, a lényeges csak az, hogy őket hagyjuk beszélni, és ne mi beszéljünk, arról csevegjünk, ami őket érdekli, és ne arról, ami minket, mondjuk azt, hogy kedvenc futballcsapata jogtalanul kapott ki, és hülye volt a bíró...« Bravó, Norbert bácsi, ha nem olvastam volna húsz évvel ezelőtt Carnegie How to win friends című művét, azt mondanám, hogy egyenesen zseni vagy."

- Én nem olvastam - mondta mogorván Norbert, és kivette a dossziét Eödön kezéből.

- Nagy lelkek szédületes találkozása - felelte Eödön, és mélyen meghajolt. - Egyébként jó utat, sok hű tanítványt, és megbocsátasz, de hív a kötelesség, három óra van.

- Szervusz - mondta Zsille Norbert fagyosan.

Tíz perc múlva megszólalt az előszobacsengő. Eödönön akkor már fehér köpeny volt, zsebéből sztetoszkóp kandikált ki, és maga nyitott ajtót.

Fiatal asszony állt a folyosón sovány, kilenc-tíz éves kislánnyal. Eödön betessékelte őket, és helyet mutatott az íróasztallal szemben álló karosszékekben.

- Parancsoljon, asszonyom.

- Drága doktor úr, kétségbeejtő a helyzetem... A Fülekiné mondta, hogy jöjjek önhöz, tetszik tudni, a Füleki Pálné.

Eödön bizonytalan mozdulatot tett.

- Nem emlékszem.

- De drága doktor úr, akinek a kisfiát meggyógyította.

- Persze, de hát ugye, sok kis páciensem van.

- No, igen, arról van tudniillik szó, hogy a gyereknek az SZTK-ban...

Eödön felemelte a kezét.

- Kérem, ha a gyereket már kezelik...

- Doktor úr... nekem ez az egy szem kislányom van. Minden áldozatot... ugye, értheti a rémületemet. Tessék megnézni ezt a vérképet... kétmillió vörös vérsejt. Én leugrom az emeletről.

- Ugyan, ugyan, egy kis vérszegénység...

- Doktor úr, az isten nevére. Azt mondják, van valami külföldi gyógyszere...

- Kérem, ön SZTK-tag, ahol a gyereknek megadnak mindent.

- Dehogy adnak. Ezt adták.

- Ferroplex. Nagyon jó.

- Énnekem jogom van a gyerekemet privát orvoshoz vinni.

- Ez kétségtelen.

- Nekem a Fülekiné azt mondta, hogy ugyanez a baja volt az övének is, a Palikának, hogy három hét alatt meggyógyult...

- Tessék levetkőztetni a kislányt. De meg kell mondanom, hogy ezek az injekciók drágák.

- Doktor úr, én is dolgozom, az uram is, ez az egy szem gyerek...

Negyedórával később Eödön kis vaskazettájába csúsztatott három darab százast. A laboratóriumi leletet behajította a papírkosárba, a könyvespolcról levette Babits Eratóját, és a belső borítólapra beírta: Kálmán húsz, Manci húsz. "Mancinak különben tíz is elég lesz" - gondolta, és kijavította a számot.

Kisvártatva megint csengettek. Mama, kisfiával.

- Önt ajánlották, drága doktor úr... a gyerek ezt a leletet kapta az SZTK-ban...

- Tessék befáradni - mondta udvariasan Eödön.

A motorbicikli berregve rohant a tengerparton. Kanyar. Szakadék. Napfény. Por. Kanyar. Szakadék. Géza előrehajolt, napszemüvegén át is érezte az éles napsugarakat. Kanyar. Szakadék. Hőség. A nyakán veríték csurgott, de nem lehetett megállni. Bigák jöttek szembe, fekete hajú lányok ültek a kétkerekű kocsikon, kutyák ugráltak a porban a kerekek között. Rettenetes ideje rohant már a motorbicikli. Még egy kanyar, és azután elér Amalfiba.

Amalfiban vár rá Ágnes, így beszélték meg, egészen biztosan vár rá. De Amalfi nem volt sehol. Ez már a salernói móló. Biztosan túlszaladt rajta. Vissza kell fordulni. El kell jutni Amalfiba, mert Ágnes várja a kikötőben.

Kinyitotta a szemét. A nap halványan, vizesen derengett a novemberi reggelben. Hol van Ágnes? Hol van Amalfi?

De hiszen ez őrület.

Egyszer feküdt nála egy beteg. Sokévi távollét után, Amerikából hazalátogató bácsika. Hirtelen lett rosszul az öreg, nem tudták, mi van vele, Géza osztályára hozták be, a belgyógyászatra. Géza azonnal megállapította, hogy vakbélroham, átkísérte a sebészetre, ott volt a műtétnél is. Másnap a beteg megkérdezte tőle: "doktor úr, az altatásnál milyen nyelven számoltam?" "Angolul" - mondta Géza. "Ó, istenem, ó, istenem" - motyogta az öreg, és vigasztalhatatlan volt. "Mi baj?" - érdeklődött Géza. "Odakinn az a babona járja, hogy addig tartozik az ember az óhazához, amíg magyarul álmodik, amíg magyarul számol, ha egyedül van, és magyarul imádkozik, vagy káromkodik, ha bajba jut..."

Az álomnál kezdődik minden. A szerelem is?

Négy éjszaka telt el azóta. Négy éjszaka álmodja ugyanezt. Ágnes elérhetetlen álmában, és még elérhetetlenebb a valóságban.

Vagy azt az éjszakát is csak álmodta? Azt, hogy együtt voltak a koncerten, a Bartók-muzsika, az esős, novemberi este, a pezsgő a Szigeten? Álmodta azt is, hogy táncolnak, hogy átöleli? Álmodta az éjszakát is? Szeretett volna valami megfogható emléket. Ha csak egy rúzsfolt maradt volna a pohár szélén, ha néhány szőke hajszál tapadt volna a fésűjébe, egy itt felejtett zsebkendő vagy Ágnes bőrének melege a párnán. Olyan magától értetődően, olyan egymásra találtan ölelték át egymást, és olyan sután fejeződött be minden. A laborban elkészítették a szérumot, Feri elkészítette a csomagot, Ágnes töltötte ki a fuvarokmányokat. A taxi már a kórház előtt várt. "Kijössz velem a repülőtérre, Ágnes?" "Jó." Ferihegyen a nyüzsgés, vámolás, iratok, hangszórók. Szinte már nem is tudtak egymásra nézni, egymáshoz szólni. Autóbuszon jöttek be. Ágnes a karóráját nézte. "Most már sietnem kell a kórházba" - mondta, és kezet nyújtott. "Szervusz, Géza." Eltűnt, beleolvadt a novemberi ködbe. Talán nem is volt, talán csak képzelte, álmodta, mint a robogást a motorbiciklin, álmodta, hogy itt ült az ágy szélén, az ő fürdőköpenyében, és rágcsálta a kekszet. A nevetését is álmodta, a bőrét, a karját...

"Elég legyen" - mondta Géza hangosan és ingerülten. "Már láttam életemben nőt. Nem vagyok szerelmes. A józan eszem..."

Villámgyorsan felöltözött. Amikor a köpenyét felvette, a zsebébe nyúlt. Boríték volt a zsebében. Ács István vérvaslelete.

- Vonalat kérek - kapta fel a telefonkagylót, és viharsebesen tárcsázta a Szent Katalin-kórház számát. - Csaplár doktornőt...

Álmos telefonközpontok, csigalassú csoszogások, hát vegyék már fel azt a telefont, az ég szerelmére... Igen, belgyógyászat... viziten van, idehívjuk... Igen, itt Csaplár Ágnes...

Nem szabad telefonon hívni azt, akit szeretünk. Hogy torzít a drót. Milyen hideg. Gyorsan kellene fogalmazni, okosan, mindent, gyere át hozzám, Ágnes, hagyj ott csapot-papot, minden idegszálammal várlak, rólad álmodtam...

- Itt Poltavai Géza...

- Szervusz, jó reggelt. Tessék?

- Nálam maradt a lelet... a vasmeghatározás... mikor akarod?

- Köszönöm, hiszen már nem kell.

- Igen, persze. Kezedet csókolom...

Olyan volt a hangja, mintha nem emlékezne semmire. Tartózkodó. Hűvös. Elérhetetlen...

"Mi lenne, ha megmondanám a mamának, hogy megcsaltam Janit? Mit szólna? Elvörösödne vagy nevetne vagy sopánkodna? Nem hinné el." Ágnes az ötös buszon ült, ölében tömött aktatáska, körülötte zsúfolódó emberek. Behunyt szemmel ült a sarokban, és újra meg újra megidézte a furcsa estét, a zenét, a táncot a Szigeten. "Nem kellett volna inni." Persze, nem kellett volna pezsgőt inni, nem kellett volna végigosonni az elhagyott kórházfolyosón, nem kellett volna... Miért nem kellett volna? Szeretett volna bűntudatot érezni, de ehelyett csak hirtelen álmélkodást érzett. Igazán velem történt? Felmentem egy idegen férfihoz? Hát velem is megeshetett ilyesmi? Az ismerősök ugyanúgy köszönnek. Nem látszik rajta semmi? A munkáját is ugyanúgy végzi, a betegek...

Harmadik kereskedelmista korában egyszer beszekundázott történelemből. A kedvenc tantárgyából, a kedvenc tanáránál. Se azelőtt, se azután soha nem felelt jelesnél rosszabbra. Ez a rossz felelet érthetetlen rövidzárlat volt. Lehet, hogy azt az oldalt valóban felületesebben olvasta át. Az is lehet, hogy nem figyelt, amikor a tanár felszólította. Megállt a táblánál a térkép előtt. Elábrándozva kinézett az ablakon. Tavasz volt, az iskolaudvaron virágban állt néhány satnya orgonabokor. "Mátyás király háborúi..." - ismételte türelmetlenül a tanár. "Ágnes, maga se tudja?" Az osztály meghökkenve figyelt fel. Ő pedig kábultan állt a katedrán. Valamire emlékezett ugyan, Szabács várára és a Bécset ostromló fekete seregre, de jobb volt szótlanul állni, nézni az orgonákat. "Helyremehet" - mondta Halász tanár úr. Az osztály felszisszent. Elégtelen. Csaplárnak, történelemből???

Leült a helyére. Kábultan. Nem értette, hogy mi történt. Csak a következő órán, amikor az osztályfőnökük jött be, és első dolga az volt, hogy elképedve szóljon Ágnesnek: "Ágnes? Mi volt történelemórán? Nem ismerek magára."

Otthon elmesélte, de otthon nem hitték el. Karcsi nevetett, a mama vállat vont. "Dehogy kaptál négyest, álmodtad te azt."

Szeretett volna vitatkozni, De igenis, négyest kaptam. Miért ne felelhetnék én is rosszul? Miért ne dobhatnám egyszer félre a könyvet én is, miért ne csatangolhatnék egész délután a Duna-parton, miért ne élvezhetném a rossz tanulók felelőtlenségét, miért kell mindig kötelességtudónak lenni, mintaképnek, miért?...

Milyen reménytelen, buta kis lázadás egy szekunda a lélekölő, buta iskolarendszerben, a sok bemagolt hazugság ellen. És ez jut most eszébe újra meg újra. Ennyi volt az életében ez az éjszaka? Rossz felelet Mátyás hadjárataiból? Ha legalább őszintén bánná és szégyellne magát. Férjes asszony, gyereke van... jó, hogy nem tudja senki, hogy nem hinné el senki. Emlékezni sem szabad rá.

Az ötös busz megállójánál, a fogaskerekű végállomásával szemben van egy drogéria. Ágnes szája megtelik mentolos ízzel. Milyen jó szaga volt annak a fogkrémnek. Tíz perc idő van a fogas indulásáig. Gyorsan vásárol: két pipereszappant kérek, igen, lehet egy fogkrémet is, abból...

"Csak meg akartalak kímélni a cipeléstől..." - mondja félórával később, amikor a mamának odaadja a mosdószappant, VIM-et, papírszalvétát.

"Az mi?" - kérdi a mama a csomag aljára mutatva.

"Ó, semmi... magamnak vettem, tudod, jobban szeretem ezt a fogkrémet..."

A mama meghökkent csodálkozással nézi:

- Ágneském... évek óta ezt használod.

Csuti gondosan megnézte az olajszintet, a hűtővizet. Azután, fölös óvatosságból megnézte a cellákban a desztillált vizet is. Megszemlélte a kerékállást, néhányat kevert az olajteknőn, kipróbálta az indexet, a stoplámpát, feljegyezte a kilométeróra állását, az üzemanyagfogyasztást.

A benzinkút kezelőjétől kért egy Arezzo és vidéke térképet, aztán lemosta kezéről a benzint, port, olajat, és bement a bárba. Az eszpresszó tudniillik csak Pesten eszpresszó, szülőhazájában bárnak nevezik.

Homok Jani már ott volt. Üres teát ivott.

- Szervusz, Jani - mondta Csuti barátságosan, és felült a magas bárszékre. - Una pizza napoletana, per favore - intett a kiszolgálólánynak, és Janira nézett. - Kérjek neked is?

- Mit?

- Pizzát.

- Á, dehogy, köszönöm. Nem eszem meg azt a vacakot. Különben is, rossz a gyomrom.

Csuti vállat vont. Beleharapott a forró pizzába, a furcsa, olajban sült, paradicsommal, hallal, sajttal ízesített lángosfélébe, és élvezettel evett.

- Úgy lefogytál, hogy átférsz már a tű fokán. Éhen halsz - mondta teli szájjal. - Legalább panettonét egyél, az olyan, mint otthon a tejeskalács.

- Dehogy olyan. A fene látott ilyen országot, nem lehet itt semmit megenni.

- Ízlés dolga - nevetett Csuti. Neki rettenetesen ízlett az olasz konyhaművészet minden remeke. A sűrű zöldséglevesek, a minestronék, a mindenbe belereszelt parmezán, a roston sült csirke, a főtt zöldségek és a húsos tészták, spagettik, makarónik, raviolik százféle változata.

Csuti még egy lángost kért, hozzá megivott egy feketekávét, és közben a város térképét nézte.

- Most fél nyolc van. Ha nincs ellene kifogásod, kicsit körülnézünk. A domboldalon látható Petrarca szülőháza, az utca túlsó végén van a San Francesco-templom, amelyben Piero della Francesca világhírű freskóit őrizik. Ha tízkor továbbindulunk, Firenzében ebédelhetünk. Oké?

- Ahogy jónak látod.

Csuti kedvetlenül a szájába harapott. Már napok óta tartott közöttük ez a furcsa, ingerült feszültség, ez a kellemetlen, megmagyarázhatatlan és kimagyarázhatatlan ellenséges érzés. Jani minden szavával és mozdulatával hangsúlyozta, hogy Csuti a parancsnok, hogy ez nem kéjutazás, hogy neki mindegy, hogy ő nem élvez, ő hivatalos kötelességét teljesíti akkor is, amikor a viterbói Piazza San Pellegrino bűbájos tornyai, árkádjai, Rómeó és Júlia korabeli díszletházai között járnak, akkor is, amikor a kőbe meredt Pompeit bámulják, akkor is, amikor Siena sziénabarna sikátorain kapaszkodnak, és akkor is, ha megnézik Petrarca szülőházát.

Az autót a benzinkút melletti téren hagyták. Gyalog sétáltak keresztül a kis városon, a forgalmas modern részen, autók, színes kirakatok, mozihirdetések, kávé- és narancsszagú csemegeüzletek között.

Alig ötperces út után a régi városrészbe értek, ahol domboldalra kapaszkodtak, elkeskenyedtek az utcák, aszfalt helyett lépcsőkön és macskaköveken tapostak.

Csuti hármasával ugrotta a lépcsőket, Jani kicsit szuszogva követte.

A homályos, tömjénszagú templomban reggeli mise folyt. Csuti habozva állt meg az ajtóban, intett, hogy várni kell. A Piero della Francesca-festmények hátul vannak, az oltár mögött, oda most nem lehet felmenni.

Jani bizonytalan mozdulatot tett a szenteltvíztartó felé. Azon gondolkozott, hogy mi az illendőbb, beljebb lépni és térdet hajtani, vagy inkább odakinn, az utcán várja meg a mise végét - amikor egy fekete ruhás, nagyon fekete hajú fiatal pap megérintette a vállát.

- Turisták? - kérdezte angolul.

- Yes, we are - bólintott Csuti.

- Akkor méltóztassanak

Jani már hozzászokott ehhez. Rómában, a San Pietróban turistacsoportok tucatjai ácsorognak a Piéta vagy a pápai sírok előtt, bámulják a kupolát, nevetgélnek, topognak, beszélgetnek, és közben a gyóntatószékekben hivők térdepelnek, a mellékoltároknál mise folyik. A San Pietro vagy a San Paolo, vagy a sienai dóm inkább látványosság, inkább műemlék, múzeum, mint templom... de itt?

- Tessék, erre - kalauzolta őket a pap, és mintha nemzetközi vásáron lennének vagy egy néprajzi kiállításon, utat tört nekik egyenesen az oltár felé. Diákgyerekek térdeltek a kövön, mellettük iskolatáska. Kendős asszonyok piaci kosárral. A jobb oldali gyóntatószékből most lépett ki egy szikár öregasszony, kicsit imbolyogva indult az oltár elé, azután a lépcsőn letérdelt, és hangtalanul imádkozott. A gyóntatószékben kövér, szemüveges pap ült, nyújtózott, ásított, majd lustán intett a következő hívőnek. Néhány lépésnyire az oltártól Jani megpillantotta a pöttömnyi ministránsgyereket. "Alig nagyobb, mint az én Jani fiam" - gondolta, és rámosolygott a kisfiúra. De a gyerek komoly képpel cipelte a misekönyvet, és rá se nézett a turistákra, akik most az oltár mögé mentek, ahol a korhadó deszkák nagyokat reccsentek talpuk alatt.

- Eccola... here we are - mondta a fekete ruhás pap, kicsit hangosabban, mint ahogy illett volna -, ezek a híres freskók, ámde sajnos éppen restaurálás alatt vannak - és körülmutatott. A freskók valóban alig látszottak. A megvilágítás is rossz volt, és a félszobányi helyet létrák, deszkák, piszkos vödrök, földre öntött mész csúfította. Egy kőműveslegény állt a létra előtt, ő is erősítgette, hogy itt szorgalmas munka folyik, jöjjenek vissza, signori, egy év múlva, ragyogni fog minden. Csak sajnos a sok imádkozás miatt nem lehet olyan tempóban dolgozni, mint ahogy szeretnék.

- Jöjjenek velem - intett most újra kalauzuk. Csuti és Jani most vette észre, hogy a templom főhajójából baloldalt ajtó nyílik, az ajtó fölött négy nyelven nagybetűs felirat: Turistaszolgálat. Itt kaphatók a San Francesco Dóm Freskóinak Művészi Másolatai.

A pap már áldoztatott, amikor lefelé mentek. A diákok, kosaras, kendős asszonyok kifelé tódultak. Zsibongás, mozgás, zaj, járkálás, a hosszú nyelű persely szapora csengése töltötte be a templomot. És a zaj, zsibongás, járás-kelés kellős közepén egy virágokkal és gyertyákkal borított Mária-szobor előtt egy asszony feküdt a földön. Mintha nem is lett volna élő ember, szinte eggyé nőtt a márványpadlóval, rátapadt, belekövesedett. Gyászruha volt rajta, a fekete kendő beborította vállát, fejét. Úgy sírt, úgy imádkozott, egyetlen hang és mozdulat nélkül, hogy elsüllyedt körülötte a világ, ő maga szoborrá vált, jelképpé, az emberi fájdalommá és panasszá. Keresztülléptek rajta: észre se vette.

- Láttad? - kérdezte Jani, amikor kiértek az utcára.

- Láttam - bólintott Csuti.

- Ide kellene elhozni mindenkit... a kollégákat a minisztériumból, az egyetemistákat, a családomat, hogy lássák ezt a szörnyűséget. Ezt a kufárkodást. Ezt a világcsalást. Ezt a zsibvásárt.

- Én is elhoznék ide mindenkit, hogy lássa az iszonyú felelősséget - mondta csöndesen Csuti.

- Miféle felelősséget?

- Hogy mivel kell megküzdenie a felvilágosodott, modern embernek. Láttad azt az asszonyt. Ki tudja, kije halhatott meg. Az ura? A gyereke? Lett volna szíved odamenni hozzá, megrázni, és azt mondani: "Asszonyom, álljon fel, minek csókolja a puszta követ? Akihez vigasztalásért imádkozik: a maga puszta képzelete. Akit sirat, az elmúlt, elpusztult visszavonhatatlanul. Se égi mezőkön, se feltámadáskor, se tűzben, se vízben, se bűnben, sem erényben nem találkozhat vele többé."

Jani nem válaszolt. Csuti elgondolkozva nézte az utcát, a rohangászó gyerekeket, a zöldségüzletek roskadozó pultjait, a kerítéseken túl a ciprusokat.

- Pedig nincs visszaút. Beleharaptunk a tudás almájába. Meg kell tanulnunk elviselni, hogy az ember nem központ a világban. A kicsinységünk tudatát. A félelmes világmindenséget. Azt, hogy nincs több életünk, érted, hogy mindenki egyszer születik, és egyszer hal meg. Egyszer, és soha többé. Hogy akit eltemettek, az porrá válik, és öntudatlan része lesz az anyagnak. Hogy a bűnt nem tudod már jóvátenni, az elmulasztott örömet nem tudod már visszahozni, hogy akitől elbúcsúztál, az nem jön még egyszer vissza, hogy egyetlenegy élete van mindenkinek, nekem is, neked is, a harmadiknak, a negyediknek, az ezrediknek... és mindenkié ugyanolyan szent és ugyanolyan egyszeri, és tudomásul venni mindent, ami ebből következik...

- És mi következik ebből? - kérdezte Jani különösebb érdeklődés nélkül.

- A dialektika teljes győzelme. Például az, hogy a napóleoni háborúk idején több millió fiatal élet elpusztult. Ha ezek a katonák nem esnek el a háborúban, akkor sem élne ma már közülük senki. És mégis...

Csuti legyintett, a mondat közepén abbahagyta. Megállt egy zöldségesüzlet előtt, és vett az útra két banánt.

Kati lassanként látott a félhomályban. Valahonnan gyenge, kék fény áradt. A falon nagy, kerek óra ketyegett, és ez a halk, ritmikus zaj szédíteni kezdte. Gondolkozni próbált, hogy hol is van most, de megint csak azt érezte, hogy jó ez a sötétség, jó a párna, a fekvés, igen, és jók ezek a keserű ízű porok, a néhány kortynyi hűvös víz. Jó az, hogy senki sem mesél semmit, és nem kérdez semmit. Néha bejön valaki a szobába, egyszer mintha Ágnest látta volna. Szólni kellett volna, hogy Istvánt küldjék be. Hol lehet most az a szegény gyerek? Iskolában? Ki mossa ki az ingét? Ki ad neki ebédet? És mióta van ő itt? Egy éve? Vagy csak egy órája?

Furcsa, hogy nem érzi az időt, és nem tudja szétválasztani az emlékeit sem. Mintha minden nagyon régen történt volna, vagy mintha minden most, ebben a pillanatban történnék vele. Az álomképek torlódnak így, ilyen vad ritmusban, nem ismerve se időt, se távolságot.

Most például határozottan tudja, hogy ezerkilencszáznegyvenhét van. Kora ősz. István még nagyon pici, naponta négyszer kellene neki anyatej, de nem lehet, mert riportra kell menni. A Vas utcai csecsemővédőből hoz neki tápszert a mama. Rettenetesen sok riportra kell menni, nagy, régi házakban, csigalépcsőkön kell felmenni, emeletről emeletre. Már nagyon fáradt, de egy riportot meg kell csinálni, az OTI-betegeket pincében helyezik el... ízületi gyulladásos betegek fekszenek a vizes falnál, igenis, tessék felvinni őket az emeleti szobákba, tiszta, szép ágyakba, könnyű paplannal betakarni. Köröndy főorvos az asztalt veri. Őszi Bálint, igen, a barna arcú, meleg tekintetű, kedves Őszi Bálint most kiabálni kezd: "Neked a riport fontos - az ország ügye nem? Egy OTI-beteg fontos és nem az egész egészségügy? Igazság? Az az igazság, hogy te, András Katalin, túl nagy fontosságot tulajdonítasz a saját kis személyednek... nem fog megjelenni a riport, megmutatom, hogy nem fog megjelenni... áthelyezlek, áthelyezlek, elmész a riportrovattól, panaszokra, munkáslevelekre fogsz válaszolni, névtelenül, hogy alázatot tanulj."

A levelezésben nincs külön szobája, még külön íróasztala sem. Délelőtt, délután turnusokban váltják egymást. Neki Jeney Verával lesz közös íróasztala. Két fiókot kap, abban helyezi el az aktákat, a megválaszolandó leveleket, a kézitáskáját, szappant, törülközőt. Jeney fagyosan udvarias. "Kérlek, ne csinálj rendetlenséget, ne hagyd kinn a ceruzáidat, és az én fiókjaimba ne nyúlj" - ezt mondja üdvözlésül. A rovatvezető - huszonhárom-huszonnégy éves lehet legfeljebb - Bárkány Pál nevű fiatalember - táncteremnek beillő szobájába rendeli. Nem kínálja hellyel, sőt irataiból is alig néz fel.

- Ács Istvánné? - kérdi tőle.

- Igen.

- Mert azt, hogy András Katalin volt valamikor, azt itt el fogja felejteni - mondja Bárkány elvtárs keményen. - Ez nem riportrovat. Itt megszűnik a dicsőség, a naplopás és a könnyű munka. Itt dolgozni kell.

"Ezt a hangot... ezt a gyanúsítást" - kiált fel Kati. Valaki fehér köpenyben megáll az ágy mellett, gyengéden leszorítja a vállát. Egy pohár vizet ad és valami keserű port. De ez a keserű íz is megint jólesik, pedig olyan maró és undorító, mint az epe, de még mindig jobb... igen... most Bárkány arca megint itt vigyorog vele szemben. "Nem igaz - kiáltja Kati -, nem mondta nekem." "De mondtam - feleli Bárkány pimaszul -, azt mondtam, hogy tessék kimenni Csepelre, és jegyezni a szakszervezeti nap felszólalásait. Még egy utolsó kísérletet teszek, éjfélkor indul a kaposvári vonat, menjen le az alispánhoz, és az ottani panaszról készítsen részletes beszámolót."

István olyan pici, még szoptatni kellene, Andrásné a kezét tördeli. De menni kell, megköveteli a szerkesztőség fegyelme, és kell a kenyér is, az újságírónak nincs munkaideje, és nem válogathat. Egész éjszaka döcög a vonat, Dombóvárnál át kell szállni, hajnalra a melle kínosan feszül, Istvánka éhesen sír otthon, neki pedig a könnyei folynak a fájdalomtól. A megyeházán nincs egy lélek sem, átvánszorog az alispáni lakásba. Az alispán kedves barátsággal üdvözli, azután összecsapja a kezét. "Bolondot járattak magával, drága lelkem, tegnap délben beszéltem telefonon Bárkánnyal, megmondtam neki, hogy ma nincs nálunk panasznap, mert délben Pestre utazom, üljön be mellém a kocsiba, felviszem."

"Ki mondta neked, hogy Kaposvárra utazz? Te álmodsz! Lógsz, csavarogsz, a szerkesztőség pénzét költöd, megtagadod a munkát" - mondja Bárkány szemtelen vigyorral. "Te mondtad - kiáltja Kati -, itt, ebben a szobában, tegnap te utasítottál." "Ki hallotta? Van rá tanúd?" - kérdi Bárkány, és Kati körül elfeketedik a világ.

Istvánnak anyatej kell. Istvánnak cipőcske kell. Istvánnak kiskabát kell. A mamának ruha kell. A házbért ki kell fizetni. Kenyér kell. Élni kell. Hallgatni kell. Ágnes délután is benn van a kórházban. A Szent Katalin-kórházban dolgozik, ugyanott, ahol nem is olyan régen... nem is olyan régen? A történelem előtt, messzi, idegen korokban, talán egy idegen geológiai korban, amikor még boldog, forró ködök úsztak a föld fölött, és csenevész akácok helyett buja páfrányerdők borítottak be mindent... egyszer, egy kedves gesztenyehajú orvos is dolgozott. "Pista, drága Pista, szerelmem, drága egyetlenem" - rázza a sírás Katit, amíg felvánszorog a Szent Katalin-kórház lépcsőjén. Azután a fehér viaszosvászonnal borított díványon fekszik, Ágnes hallgatja a szívét. Gyógyszereket ír: kombetin injekciók, belloid. És baráti tanácsok: Katikám, ne vitatkozz Bárkánnyal, ne törődj semmivel. Élned kell, gyereked van.

Milyen iszonyúan kicsi ez az íróasztalfiók. Vagy a panaszos levél olyan sok? És évről évre nagyobb köteggel. Ezerkilencszáznegyvenkilenc, ezerkilencszázötven, ezerkilencszázötvenegy. Hosszú asztalnál ülnek a levelezési rovat tagjai. Az asztalfőn Bárkány. Heti rovatértekezlet. Jeney egész litániát énekel: új bölcsődét avattak Pásztón, megszervezik az üzemi ebédet kilenc textilgyárban, levelezőnk jelenti az EMAG-ból, hogy nagy földgömböt készítenek május elsejére... Most ő jön, a torka száraz, tisztelt értekezlet, kaptam egy levelet Sümegről, azt írja egy négyholdas juttatott-földes paraszt, hogy dologidőben elviszik a lovát a tanácstitkár meg a sógora, mert a bútorukat akarják fuvaroztatni... "A fene egye meg" - harsog most Bárkány szava. "Már megint a reakciósok védőangyala beszél..." "Itt a levél - kiáltja Kati -, az igazat... én az igazat..."

Mélység, sötét zuhanás. Messziről valaki tompán azt mondja: "Még mindig lázas." "Kapott nyugtatót?" "Kapott."

Egyszer látott egy ilyen francia filmet. Lépcsők, lépcsők, lépcsők. Körbefutnak, keskeny, kopott csigalépcsők. Azután paloták. Széles, nagy márványlépcsők. Mindegyiken fel kell menni. Gyárak, hatalmas, kormos üzemek. A gyárudvaron vashulladék, téglakupac. Sínek, végtelen kanyargós sínek. Kisvasút. Mozdonyok, tehervagonokkal. Daruk, targoncák. Fémes csikorgás. Minden zakatol. Hé, vigyázzon, nem látja a darut? Hé, vigyázzon, elkapja... Nagy kapcsolóterem. Vigyázzon, le ne lépjen a gumiszőnyegről, nagyfeszültség, életveszélyes. Présgépek. Kendős asszonyok ülnek előtte. Egy mozdulat a karral. Egy pedál. Egy mozdulat a karral. Textilgyár. Forognak az orsók. Száraz levegő. Zaj. Rettenetes zaj. Nem hallom, nem értem, mit mondanak. Fel kell jegyezni. Írni akarom. De nem értem. Iszonyú a zaj. Nem értem.

Hosszú folyosó. Nyomdafestékszag. Mogyorósi bácsi, az altiszt rohan a kefelevonatokkal. Homályos, hosszú szerkesztőségi folyosó. Őszi Bálint jön szembe. Őszi elvtárs... emlékezz rá... mi jó barátok voltunk. Kérlek, nem bírom már. Kérlek... Jó mély, puha karosszék. A régi rovatvezetői szoba. Mit iszol? Feketét? Semmit? Inkább egy pohár vizet. Nem bírom tovább. Rendesen dolgozom. Bántanak. Nem bírom a hajszát. Helyezzenek át. Helyezzenek vissza a riportrovatba. Nem bírom. Bárkány... tudod, mit csinál velem Bárkány?... Jaj... most megint Bárkány arca. "Reggel hatkor utazz Zagyvarékasra, gyáravatásra. Indulás autóbusszal a Tőzsde épülete elől."

Hideg, esős reggel. Álmos. Fáradt. A szíve kapkodva ver. A mama könyörög: "Ne utazz." Istvánnak kanyarója van. Csupa láz az a gyerek. Muszáj menni. Fegyelem. Reggel hat óra, zuhog az eső. A tőzsde előtt senki sincs. Se autóbusz, se emberek. Megrémül. Körbejárja az épületet. Fél hét. Senki. A tőzsdét csak kilenckor nyitják. Fél kilenc. Zuhog az eső. Láza lehet. Mennyi? Kilenckor végre odavánszorog a portáshoz. Kérem, küldöttség Zagyvarékasra,... gyáravatás. A portás a fejét rázza. Innen nem megy senki. Engedjék meg, hogy telefonáljak. Tessék. Szabad Sajtó? Bárkány? Igen... itt Ács Istvánné, András Katalin... itt állok reggel hat óta. Hogyhogy hol? Hát a tőzsde előtt. Ki mondta? Hát te küldtél. Nem? Megőrülök... tegnap mondtad... te... ne tedd le a kagylót... Őszi elvtárs... a Bárkány hazudik... hazudik... ő küldött oda... helyezzetek át más rovatba...

Zöld posztóval borított asztalnál öten ülnek. Valamit felolvasnak. Visszaminősítés. Kétszáz forinttal kevesebb fizetés. Még egy utolsó próba. Jeney gépeli a jegyzőkönyvet. Kelt Budapesten, ezerkilencszázötvenkettő... itt írd alá. Mit írjak alá? Hogy tudomásul veszem. Nem veszem tudomásul. Fellebbezek. Hazudtak. Mindenki hazudott. Bárkány csirkefogó. Őszi nem védett meg. Ó, te hülye, hogy védett volna meg? A legjobb barátok. Együtt isznak minden este, Bárkány meg ő. Minek panaszkodtál? Kiben lehet bízni? Senkiben. Itt írd alá.

Forró, milyen forró a párna. A vállára valami súlyos tárgy nehezedik. Egy férfi karja. A feje fáj, a gyomra émelyeg. A férfi karja megmozdult. A feje felemelkedik. Valamit kérdez. Jaj, igen, hány óra van. Nem tudom, elfelejtettem felhúzni a karórámat. Annyi baj legyen, majd bekapcsoljuk a rádiót. Vidám zene a munkába indulóknak. Sződd a selymet, elvtárs, selyemből lobogót... Miért húzódsz el, Katikám? Dehogy kell még felkelni. Ráérsz ma tízre menni, én vagyok a főnök. Ne bolondozz, nem vagy szűz lány. Nyolc éve, hogy meghalt az urad? És azóta senkivel, isten bizony? El se lehet hinni. Tudod, hogy nagyon szép vagy? El fogunk utazni. Kettesben. Ahová akarod. Megmutatom neked az ecsmiadzini kolostort. Tudod, hol van? Jereván mellett. Látni onnan az Ararát tetejét, ahol Noé bárkája fennakadt. És Londonban voltál-e már? Azt mondják, Dovernél olyan fehérek a sziklák, mint a kréta. És Indiába kellene utazni, repülőgépen. Hosszú selyemruhád lesz, zöld selyemből, ekkora gyémánttal összefogva, itt a melleden. Nagy repülőgépen utaztál már? Óriás gépen? Óceán fölött? Utazni kell, világot látni. Neked is, nekem is, mindenkinek. A középkorban a céhlegényeket vándorútra küldték. Kicsi a világ, testvér a világ, meg kell ismerni. Nem hiszed? Meglátod, hogy lehet. Nem írunk már ezerkilencszázötvenet. Láttad Bárkány arcát, amikor megmondták neki, hogy eredjen a pokolba? Meséld el még egyszer, mit csinált az a disznó... Reggel hatkor álltál a tőzsde előtt... esett az eső... Hogy ver a szíved. Egy évig fogom vezetni a rovatot. Egy évre vállaltam. December harmincegyedikén megüresedik a párizsi magyar intézetben a hely. Velem jössz. Párizsba. Milyen beosztást akarsz? Nem bánom, ha nevetsz, imádom, ha nevetsz, de igazán mondtam. Jó, most ne beszéljünk semmiről... most... ne beszéljünk semmiről...

Őszi Bálint rendkívüli értekezletet tart. Kati, menj be, Őszi hivat. Igen, Kati, én kérettelek, parancsolj helyet foglalni. Bizonyos félreértések voltak. Mit csinál a kisfiad? Harmadikba jár? Igen, igen, hogy múlik az idő. Akarsz visszakerülni hozzám, a riportrovatba? Nem? Miért nem? Emlékszel, milyen nagy visszhangja volt minden riportodnak. Bárkány csirkefogó volt, mindig tudtam. Iványi elvtárs vette át egy évre a levelezés vezetését. Iványi elvtárs egészen más. Iványi Balázs. Kérlek, Kati, ahogy gondolod.

Jeney Vera odaadja a töltőtollat. Nem értem... A kisfiadnak születésnapja van. Ó, igen, de mi jut eszedbe? Semmi, igazán. Hét éve ülünk közös íróasztalnál, nem? Ha szólnál egy szót az új főnöknél? Kinél? Iványinál? Nem is ismered? Ó, te kis ártatlan... majd megesz a szemével.

Nem, nem igaz. Az új főnök mindenkihez egyformán kedves.

Harmincan dolgoznak a rovatban. Levelezés, panaszfelvétel. Kérem, kollégák, mi még nem ismerjük egymást. Iványi Balázs vagyok, szeretnék mindannyiukkal külön-külön beszélgetni. A problémáikról. Igen. Az újságírómunka gerince... a valóság feltárása... megtisztelő feladat. Igazat írni. Igazat. Fiat justitia, pereat mundus? Nem, kérem. Fiat justitia, hogy megmaradjon a világ. Őszinték legyenek. Névsor szerint fáradjanak be hozzám.

Ez Bárkány szobája. Bárkány szobája volt. De a falon nincsenek képek. Az asztalon nincs szobor. Az új főnök az ajtóig elé jön. Tessék helyet foglalni. Megkínálhatom valamivel? Nem dohányzik? Miért olyan sápadt? Először talán az életéről. Vagy, ha megengedi, az illendőség is úgy kívánja: én Iványi Balázs vagyok, harmincéves, irodalom szakos tanár, én ismerem ám magát, kollégista koromban olvastam a riportjait. Minden nagyrabecsülésem... Át fogjuk szervezni a rovat munkáját. Engem a szociológia érdekel. Csak igazat kell írni... bátran, az igazat, azzal segítünk. Nincsenek irodalmi tervei? Igazán? Nekem is. Egy drámát szeretnék írni, korunk nagy drámáját. Szentesíti-e a cél az eszközöket? Kérem, meséljen mindenről... hogyan él?

Este hét óra. Igen, már zárom is a fiókot, csak el kellett intézni egy levelet. Hazamegyek, persze. Anyám vár otthon és a kisfiam. Szép tavaszi este van. Petőfi Kör? Hallottam róla, de nem voltam ott. Igen, hazasietek. Nincs telefonunk. Túlzsúfolt kerület, kábelhiány. Nem, nem kérek protekciót. Nem, nem akarom. Persze hogy hazakísérhet. Katika, miért nem nevez a keresztnevemen? Nem tetszik magának a Balázs? Elkeresztelhet, aminek akar. Sokkal többet kell sétálnia. Nem, nem engedem szabadságra, nem bírom ki, hogy két hétig ne lássam. Tudja mit? Holnap Szombathelyre utazom, érdekes tárgyalás, jöjjön velem.

Vagyóczkinak hívják, a bíró mindenáron rá akarja bizonyítani, hogy kulák. Rettenetesen meleg van a tárgyalóteremben. Fekete fejkendős parasztasszonyok ülnek a sorokban. Sírnak. Nem, ez nem az, ez egy másik. Itt is fojtó meleg van, de itt nem az öregember a vádlott. Rettenetesen sovány asszony. A nyaka duzzadt, a szeme sávos és dülledt, biztosan pajzsmirigytúltengése van. Kapkodva beszél. Postamesternő. Igen, postamesternő, kisközség, utolsó posta... munkaidő, nem, kérem, nincs munkaidő. A soproni postaigazgatóság küldötte a tanú, tüskés képű, tokás férfi, igen, azt mondja, egymunkaerős postán nem lehet munkaidő, kérem, miért nem szólt, hogy nem bírja, annyi jelentkezőt kapunk helyette, mint égen a csillag.

- No jó - mondja a bíró, fiatal, szemüveges ember, nagyon jól vasalt ing van rajta -, no jó, hát halljuk tovább a személyi adatait. - A vádlott feláll, liheg, harmincöt éves, négy gyereke van, a legnagyobbik tizenkét éves, kérem, kitűnő tanuló, könyvjutalmat kapott, úttörőtáborban van a Balatonnál. A terem morajlik: tessék, a gyerekét úttörőtáborba viszi a demokrácia, ő meg sikkaszt. - Csöndet, csöndet - mondja a bíró. - Kati szeretné látni a vádlott arcát, mert a hangját nehezen hallani. - Árva gyerek voltam, kérem, a nevelőanyám postamesternő volt, tőle örököltem a házat, abban van a posta most is, de most az államosítva van. Tizennégy évvel ezelőtt mentem férjhez, igen, ezerkilencszáznegyvenkettőben, a férjem is a postánál volt, jelenleg segédmunkás a szombathelyi moziban... fegyelmivel, igenis... - No - mondja a bíró -, ezt majd elmondja a főnöke, a tanú a postaigazgatóságtól. - A tüskehajú megint feláll. - Igen, el kellett bocsátani, kérem, mert gyanús levelezést folytatott a külfölddel. - Milyen gyanús levelezést? - Elfogták egy levelét, amiben bélyeget cserélt egy amszterdami tanítóval.

"Disznóság" - kiált fel Iványi Balázs. A bíró felnéz, elvörösödik, kollégiumi társa volt Iványinak, nem szól, csak kopog a ceruzával. A terem morajlik. - Kérem szépen - mondja a vádlott -, reggel nyolctól este hatig van nyitva hivatalosan a posta, de ez utolsó posta, ide bejönnek a tanyáról is szekérrel, ha este hétkor érkezik a csomag, akkor is muszáj átvenni, mert mit csináljanak vele? És telefon is van, ez határvidék, itt éjjel-nappal kezelni kell a telefont. Benn a postaszobában van egy dívány, azon szoktam, kérem, aludni, hogy ha éjszaka szól a telefon, ott legyek. A tésztát is ott gyúrom, kérem, konyharuhát terítek az íróasztalra. Ott mosom a gyerekek holmiját, négy gyerek, kérem, tizenkét éves a legidősebb. Szabadságon nem voltam, kérem, igen, nyolc éve nem voltam. - Persze hogy nem volt - mondja a bíró -, mert nem merte átadni a kasszát, mert hiánya volt, kérem, ugye? - Nem - azt mondja a vádlott -, akkor még nem volt hiányom, nekem csak az idén volt hiányom, megmondhatja a felügyelő úr a postától, és én kértem szabadságot, de nem tudtak helyettest adni. - A tüskefejű feláll, azt mondja, erre nem tud válaszolni, mert ez nem az ő hatásköre, de majd kiegészíti a jelentést levélben. - Nem kell - mondja a bíró. - A másik tanú kendős asszony, a helyi nőszövetség titkára. Azt mondja, a vádlott politikailag igen elmaradott, gyűlésre nem jár, de még moziba sem. Igaz, hogy mindig a postán van és a négy gyerek meg az a szerencsétlen férj, aki, amióta kitették a postáról, késő éjjel jár csak haza, amikor a mozit az utolsó előadás után kitakarította. És nem hiszi, hogy a vádlott sikkasztott volna, mert amikor egyszer a nőszövetség pénzt adott fel, és száz forinttal többet fizettek be a postán, azt a vádlott észrevette, este a kis Annácskával visszaküldte a pénzt. - Azt elhiszem - mondja a bíró -, volt esze, hogy száz forintot visszaküldjön. Különben is, ez nem tartozik ide, a vádlott, igenis, bevallott többrendbeli sikkasztást. Igaz, vádlott? - Igenis, kérem szépen, igaz. Egyszer, amikor a zsák lisztet vettem, mert olcsón ajánlotta a szomszéd, és négy gyerekhez, ha tésztát főzök, egyszerre kell egy kiló, nem is tetszene képzelni a tekintetes bíróság. És aztán meg karácsonykor, mert akkor vissza akartam tenni a liszt árát, de nem volt annyi pénzem, gondoltam, úgyis mindegy, inkább kivettem még a pénzt, vettem Annácskának cipőt, kabátot, egyformát Annácskának is, Veronkának is, meg ugyanúgy a két kis ikerfiúnak is cipőt, kabátot, mert egyformán szeretem őket. Az uramnak meleg alsóruhát, akkor még minden gyereknek egy tábla csokoládét, Annácskának, Verácskának hajas babát, Andriskának, Gabikának kis lovat, kocsival. Ezt vettem, kérem szépen, meg egy fenyőfát és két doboz csillagszórót. - Bűnösnek érzi magát? - Igen, hogyne. De az úttörőtáborba ne tessenek megírni, még négynapi nyaralása van ott az Annácskának.

Régimódi ez a szállodaszoba. Folyóvíz sincs benne. Lavór, nagy porcelán korsóval. Ki zöröghet ilyen késő éjszaka? Iványi? No, engedj be, Kati. Mit gondolsz, lelkem, miért hívtalak magammal? Nézd, poharat is hoztam a konyakhoz, egészségedre. Három évre ítélték azt a nyomorultat. Előre megfontolt szándékkal, fondorlatosan kitervelve, folytatólagos sikkasztás, okirathamisítás. Huszonnégy órás szolgálat, se vasárnap, se ünnepnap, se szabadság, se semmi. A gyerekeket is egy pénzeslevél és egy levéltávirat között szülte... No, igyál még. Micsoda regénytéma. Vagy inkább dráma, nem? Az a kövér, sörtehajú Pilátus a postaigazgatóságról mosta kezeit. Hány éves vagy, Kati? Harmincnégy? Nem igaz, sokkal fiatalabb vagy. Kislány vagy még. Láttad a férjét? Mit fog csinálni a négy gyerekkel három évig? Majd a rokonok szétviszik őket. Maradjunk még egy napot Szombathelyen? Minek? Mert a naphoz éjszaka is van...

A kórterem falán nagy, kerek óra ketyeg. Sötét van. Csak a homályos, kék fényű lámpa ég. Ágnes az idegosztály alorvosával lép a szobába.

- Alszik - mondja az alorvos. - Nézze, kollegina, most is csupa veríték.

- Ne ébresszük fel - mondja Ágnes, és a kórlapot nézi. - Holnap újra átjövök.

Most jó hűvös van a betegszobában, csend van, hűvös, virágillattal teli levegő. A nővér behozta a vacsorát. Azt hiszi, Kati alszik, hát nem szólt semmit, csak letette a tálcát.

Milyen jó volna nem enni, nem inni, nem mozdulni, csak feküdni. Így, mozdulatlan arccal, behunyt szemmel, és érezni az akácok szagát, mintha szél fújna. Hol is hozott a szél ilyen nehéz, mézzel teli akácillatot? A Balaton-parton... persze... milyen szép az este, milyen közel vannak a csillagok. A kirándulást a minisztérium rendezte, Homok Janiék minisztériuma, a kohó- és gépipari vagy a nehézipari? - nem is jut eszébe, hogyan hívják. Ágnes telefonált a szerkesztőségbe, Kati, gyere el okvetlenül, istenien fogunk szórakozni. Bárkány szerencsére nincs Pesten, négy napra Varsóba utazott. Sajnos csak négy napra. "Hétfőn itthon leszek" - ezzel búcsúzott a rovattól. - "És ne reménykedjetek, igaz, hogy sok a repülőszerencsétlenség, de én nem szoktam lezuhanni."... Szombaton nem lesz itthon, vasárnap nem lesz itthon... ezt a két napot talán el lehetne könyörögni a helyettestől. Persze azt tervezte, hogy Istvánnal és a mamával tölti a szabad idejét. "Gondolkozz, Kati" - mondja Ágnes. - "Nagyszerű társaság lesz, nagyon helyes fiúk, és rád fér a levegő is." A mama mintha Ágnessel beszélt volna össze. "Hát menj, persze hogy menj, úgy örülnék, ha akadna valakid." Istenem, a mama, hiszen igazat mond, jó volna, ha "akadna valaki", és már akadt volna, ha csak futó kaland kellene, nem társ kellene, egész életre szóló. Ha egyáltalán létezhetne valaki, aki pótolná Pistát.

Milyen szép ez a balatoni este. Kati, gyere táncolni, Kati, gyere, szalonnát sütni. Kati, gyere, a fiúk műsort adnak a tábortűznél... Ágnes milyen szép és milyen boldog... tegnap tette le az utolsó szigorlatát. Janival táncol egész este, összesimulnak... milyen szép pár, és milyen boldogok. Ágnes egyszer elmesélte, hogy amikor az esküvője után először ébredt az új otthonában, olyan érzése volt, mintha sose lakott volna másutt. Olyan ismerős volt minden, olyan természetesen nyúlt a villanykapcsoló után, annyira a helyén találta az ablakon a függönyt, a konyhaszekrény polcán a kávédarálót... Ha Pista élne... ha ketten nevelnék a fiukat, ha nem az ő vállán lenne a gond és a felelősség mindig és mindenért... "Kati, bemutatom neked a sógoromat, Csizmás Janit." "Sógorod?" - csodálkozik Kati. Most Ágnes csodálkozik. "Hogyan, hát nem mondtam, hogy Janinak van egy nevelt testvére?" A fiatalember meghajol: "Csizmás János vagyok." Hát persze, így már emlékszik. Ágnes valóban elmesélte egyszer, hogy Homok Jani árva fiú volt, Somosbányáról hozta fel a gyárába Rőmer igazgató. A gyár taníttatta, Csuti főmérnök pedig beszerezte kosztra, kvártélyra egy öreg munkáshoz, hát ezek voltak azok a Csizmásék. Csizmás Jani két évvel idősebb Homok Janinál, de fiatalabbnak látszik. Talán azért, mert szőke és sovány. Szól a zene: egy fiú harmonikázik. Jó lenne táncolni. De azt sem akarja, hogy ő táncolni menjen, mert egy tapodtat sem tágít mellőle. Különben így is jó, jólesik vele beszélgetni. Néha Kati maga is meglepődik: úgy beszélgetnek, mintha mindig is ismerték volna egymást. Pistáról soha, senkinek sem szokott mesélni, és most, mintha abroncs pattant volna le a szívéről. El tudja mondani, milyen nagyon szerették egymást, milyen nagyszerű ember, milyen kiváló orvos volt, és ő milyen nagyon, nagyon egyedül maradt. Csizmás Jani is formázónak készült, az apjától tanulta a mesterséget, ugyanúgy, mint Homok Jani. De nem érti, nem szereti, nem elég ügyes a keze. Most az üzemirodán dolgozik, anyagkönyvelő, de már nem sokáig, mert esti egyetemre jár, matematikát és geológiát hallgat. Csillagász akar lenni, amióta az eszét tudja, mindig csillagász.

Nagyon fekete fiú hajol meg Kati előtt: szénfekete, villogó szeme, pomádétól fénylő fekete haja, fekete bajusza van. "Szabad?" Kati Csizmás Janira néz - az meg nem szól, csak elvörösödik. "Nem táncolok, köszönöm" - mondja Kati. "Miért nem ment, Katika?" "Nem fontos." "Nem szeret táncolni?" "Ugyan, mondtam, hogy nem fontos." "Szóval szeret... és úszni is?" "Igen."

"Úszni, gyerekek, frissen felkelni, megyünk a Balatonba, úszunk egy nagyot..." Hová tűnt Csizmás Jani? Ágnes, nem láttátok? Azt mondta, reggel ő is kijön a strandra. Valami baja van? Vagy megbántottam valamivel? Nem, csak menjetek be a vízbe, én egy kicsit várok még itt a homokban, hátha mégis jön... Hogy hullámzik a Balaton... hogy zúg, dörög, ahogy a sziklákhoz csapódik. Ó, hiszen ez nem is a Balaton... persze hogy nem a Balaton... ez tenger. Hogy tűz a nap, és a fényben hogy szikráznak a házak a sziklák fölött. Furcsa hófehér falu ez, a falu szélén két régi, régi temető. Az egyikben bolgár sírok, a másikban törökök. Öreg anyókák fehérbe bugyolált fejjel, szemükig eltakart arccal járkálnak a sírok között. A fiatal török lányok divatos frizurát hordanak, táncolnak a klubban, és belépnek az ifjúsági szervezetbe... István, kisfiam, hány óra lehet? Tizenkettőkor jön a várnai hajó... Nagy fehér hajó úszik a láthatár szélén, most közeledik az öbölhöz, féloldalra dől a hullámokon. Megint nem érkezett senki. Kit vár? Mit vár? Mióta van itt? "Anyu, úgy ülsz a sziklán, mint Mikes Kelemen Rodostóban..." Rodostó is erre van valahol, persze délebbre, Burgasz után. Ez mind török birodalom volt, Istvánnak reggeltől estig erről kell mesélni. Az Egri csillagokat is olvasta már, mindenütt Jumurdzsákot keresi. És elbűvölten csavarog a szűk utcácskákban, bámulja a karcsú minaretet, a kis ablakok furcsa rácsait... Hogy haragszik a tenger, milyen nyugtalan. Kikötött a hajó. Nem jött vele senki. Dehogynem jött... csak úgy ontja a kirándulókat. És alighanem cseh turistacsoport lehet, látszik a szép pulóvereiken. Az újságot is ez a hajó hozza, bolgár és török nyelvű lapokat, nem ért belőlük semmit. És a posta is ezzel a hajóval jön. Hátha irt a mama. Nem igaz, nem is a mamától vár postát, Iványi Balázstól vár. Érthetetlen, hogy nem ír, és nem jön.

A szakszervezeti bizalmi bejött hozzá. "Kati, mikor voltál beutalással nyaralni?" "Egyszer... hét évvel ezelőtt." "Hol?" "Mátraházán, de csak négy napig, mert István pici volt, beteg, haza kellett hozni." "Ó, hát igazán miért nem szóltál, neked is járt volna" - mondja szemforgatóan Kiss Ilus. Szólni kellett volna? Miért? Az üdülési osztályon nincs kimutatás? És pont Ilusnak kellett volna szólni, akiről mindenki tudta, hogy Bárkány... Mindegy, ez igazán mindegy. Bárkány úr nincs már, és a komiszkodás és a rossz hang sincs már, és kezében a beutalás. Mi ez? Utalvány csereüdülésre? Nem Balaton? Jóságos isten, gyerekek, mit kaptam, csereüdülés a bolgár tengerpartra, gyerekkel együtt... Mama, hogy sírt a mama örömében. Ő se látott még soha tengert, és a nyolcéves unokája a tengerhez utazik. És Ágnes hogy örül. Milyen jót fog tenni neked a pihenés és a sós levegő. Négy hét? Né-égy hét? Amikor minden közönséges halandónak csak két heti szabadsága van? Kérj kétheti fizetés nélküli szabadságot a főnöködtől, megéri, ilyen alkalom nincs még egy.

Iványi Balázs jókedvűen vigyorog. Persze hogy kapsz szabadságot. Csak nem képzeled, hogy az én tudtom nélkül kaptad a csereutalványt? Az én beleegyezésem nélkül? Az én javaslatom nélkül? Ó, te kedves, ártatlan kislány. Velem fogsz találkozni Várnában, utánad utazom, majd táviratban értesítlek. A fiadat elküldjük kirándulni, ne vörösödj el, vagy elküldjük, addig koszorúzza meg a várnai csata emlékművét, vagy nézze meg a kikötőben a tengeri herkentyűket...

Istenem, én azt hittem, a szakszervezettől kaptam a jó munkámért. Hát persze hogy a jó munkádért, ha nem is a szakszervezettől...

Vissza kéne dobni a beutalást, én így nem megyek, én így nem megyek, én így nem megyek... a rovat tagjai jó nyaralást kívánnak, a háta mögött pedig mit mondhatnak... István a vödrét és kis lapátját csomagolja, a mama a nyári ruhákat igazítja... én nem megyek, mégse megyek...

Milyen hirtelen vált őszre az idő. Hogy csapkod, hogy bőg a tenger. Táncol a csónak a mólónál, kis híján szétzúzódott a sziklán. "Anyu, nézd, mennyi fügét találtam." "Kisfiam, nem szabad a fához nyúlni." "A földről szedtem, leverte a szél... milyen jó édes." A fák szinte földig hajolnak, a tenger átcsap a gáton, a hullám habot ver a levegőben, mint egy fehér csipkefüggöny... "Anyu, ilyen viharban is hazautazunk holnap?" "Hát persze. Félsz?" "Á, dehogy."

Várnáig megy a kis kirándulóhajó. Föl-le, föl-le táncolnak tízezer hullám hátán. "Anyu, te se félsz?" "Nem." "Semmitől se félsz?" "Nem. Nem kell félni semmitől."

Várnából Szófiába repülőgép megy. Szófiából Pestre megint csak repülőgép. "Anyu, mi volt ez a zuhanás?" "Semmi, kisfiam, légzsák." "Nézd, hogy billen a szárnya." "Fordulunk a hegyek fölött. Nemsokára látni fogod a Dunát." István elbűvölten bámulja a felhőket. Milyen szép gyerek lett, megnyúlt, megerősödött. Jót tett neki a nyár. Pedig habozott, hogy okos dolog-e elkérni az iskolából. "Holnap suliba mész, István." "Én is arra gondoltam. Képzeld, ha majd elmesélem a fiúknak a repülést..."

A stewardess ismerős, az újságíróklubban sokszor találkoztak már. Tálcát hoz. Mit adjak enni, Katika? Csirkét? Salátát? István, kérsz meleg tejet?" "Mi újság Pesten?" "Hát attól függ, mikor volt utoljára otthon." "Egy hónappal ezelőtt jöttünk el, szeptember közepén." "Úgy? Szóval még a Rajk-temetés előtt?" "Hogyhogy... hiszen őt, szegényt, eltemették hat évvel ezelőtt..." "De hát újra... a rehabilitáció..." A stewardess újságokat hoz, tessék... ez van most Pesten.

A repülőgép dobál, István, ne egyél sokat, rosszul leszel. Anyu, sápadt vagy, félsz? Nem, dehogyis, kisfiam, sohasem kell félni.

Bárkány szobája. Így nevezik még, de hol van már Bárkány? És hol van Iványi Balázs? "A Balázsod nagykutya lett" - fogadja Jeney. "Új rovatvezetőt kaptunk, Sótlan szaktársat." "Csak nem a neve Sótlan?" "Nem. A lénye. Mindentől meg van ijedve, ingadozik, mint egy középparaszt." "Hát mi van itthon?" "Kérdezd meg a Balázsodat, ő tudja."

Kati... téged keresnek, vedd fel a városi telefont... Igen, itt András Katalin... Tegnap érkeztem. Nem, nem haragszom. Hallottam, értem. Ma este? Nálad? Jó.

Jaj, milyen meleg van. Nem gondolta, hogy Balázs nem lesz egyedül. Ki ez a sok ismeretlen ember? Ennek a szőke, gyerekképű mérnöknek a nevét már hallottam. Kovácsi Előd, erőművezető. Balázs felugrik, elésiet. "Kati, nagyszerű, hogy eljöttél... bemutatom András Katit, a régi riportjait ismerjük..."

Mindenki udvariasan bólint, azután folyik tovább az izgatott, nyugtalan vita. Nem beszélgetés ez, nem vélemények összecsapása, hanem dühödt, kétségbeesett áradat. Balázs alig szólt közbe: feketét tölt a csészékbe, most egy üveg ürmöst bont. A dohányzóasztal körül többen ülnek, az a fiatal nő Kovács Előd felesége, ő is építész. Egy hosszú férfi az ablakban áll, dobol az ablakpárkányon, egy zömök, piros arcú fiatalember a könyvespolc előtt a Voltaire-sorozatot nézegeti, és dörmögve szól a vitába:

- Elfogadhatatlan és lehetetlen, hogy valakit ne vegyenek fel az egyetemre. Mellébeszélés. Az alkotmány kimondja a tanuláshoz való jogot. Mindent meg lehet oldani.

- Szakemberhiány van. Nálunk az építőiparban volt horthysta tisztek, diploma nélküli főépítésvezetők.

- A gazdasági élet nevetséges megkötöttségei. Százmillió forintos gép rozsdásodik az udvaron, mert nincs keret egy százforintos kerítésre.

- Az orvosegyetemen mit tanulnak az első két évben? Kémiát, fizikát. Klinikum csak harmadik évtől van. Tessék két esti évfolyamot nyitni... és rostavizsgát.

- Nyilvános külkereskedelmi mérleget.

- Félórás felvételi vizsga alapján eldönteni egy tizennyolc éves ember sorsát...

- Az eleminél kezdődik. Minden pedagógus tudja, hogy nem lehet kisgyerekeket délelőtt-délután tanítani.

- Tanteremhiány...

- Miért van tanteremhiány? Inkább a földalatti helyett...

Balázs néha ránéz, helyeslést vár, néha türelmetlenül közbeveti: no, hát miért nem mesélsz, Kati? Nem te mondtad azt... a tornatanárt is te mesélted, aki üti a gyerekeket.

Igen, ezt mondta, de most mégsem akar beszélni, nem tudja, miért, pedig érzi, hogy Balázs ezért hívta ide, ezt várja tőle. És igaz a tornatanár is, és igaz az is, hogy nincs tanterem, és lehetetlenség, hogy Istvánt egyszer reggel fél hétkor kell ébreszteni, és máskor délig alszik, és egyszer tizenkettőkor kap ebédet, egyszer háromkor, és nyolcéves létére van, hogy tíz után kerül ágyba... István... hol van István? Úristen, mama, hova ment István? Mikor ment le irkáért? A rádió előtt nagy tömeg van, lövöldöznek. Idehallatszik... Én leszaladok azért a gyerekért... Jaj, csakhogy itt vagy! Fel kell hívni telefonon a szerkesztőséget, majd lemegyek a trafikba. Mama, ki ne engedd Istvánt. Még a folyosóra se. Jeney? Te vagy a telefonnál? A városból. Menjek be? Ne? Mit csináljak? Hallgassam a rádiót??? Igen, Alexanders Ragtime Band... Alexanders Ragtime Band...

Október vége, és hogy süt a nap. Mégiscsak be kellene menni a szerkesztőségbe. A mama bekiabál a konyhából. Nem értem... Igen, megyek, nyitom az ajtót. Nahát... Balázs, Iványi Balázs... féltem... Mondd, mi van az utcán? Balázs nevet: semmi, legyél nyugodt. Tudod, mit hoztam? Tyúkot, két egész tyúkot. Az utcán osztogatják. Az égből pottyant. Isten bizony. András néni, tessék megfőzni levesnek, és tessék engem is meghívni. Balázs kedves, van egy jó barátnőm, orvos, a férje a gépipari minisztériumban... pici gyerekük van, lehet, hogy bajban vannak... vigyük el nekik az egyiket... Nem bánom, vigyük el... Mama, vigyázz Istvánra, egy tapodtat se menjen ki... semmi barátok, semmi partizánosdi... Nézd, Balázs, mennyi részeg ember van az utcán. Az ablakokban rádiók bömbölnek. Milyen furcsa a város... nehéz, félelmes... Nem laknak messze Ágnesék, az Üllői útnál... Mi volt ez? Puskaropogás? Nem félek, csak kérdeztem. Ágnesék, úgy látszik, nem hallják a csengetést, vagy nincsenek itthon... Dehogyis nincsenek, figyelj... valami nagy kiabálás... vitatkozás... Ágnes, no végre, szervusz. Nézd, ezt hoztuk. Jani, szervusz. Hadd mutassam be Iványi Balázst... Homok Jani vérvörös. Zihál, remeg az indulattól. "Mit akartok ti itt?" "Hogyhogy mit akarunk?" "Vendégségbe jöttek - mondja Ágnes -, tessék, kerüljetek beljebb." "Nemzeti ajándék" - mondja Balázs, és nyújtja a tyúkot. "Vidd innen... vidd innen... eredjetek a pokolba... olvastam a cikkedet, Iványi Balázs... te gazember... hátba támadtátok... nem kell tőletek semmi... eredjetek..." "Ágnes... nem értem... mi van veletek? Magyarázd meg neki." "Ne mondjam még egyszer." "Gyere... hát ez..." "Mi történt veletek? Bántottak?" "Ferkó... Ferkó, az öcsém..." - Ágnes sír. Balázs rohan lefelé a lépcsőn... emberek, barátok... hiszen ez őrület, ez pokol... ki üt? ki üt? mi van itt... Ágnes... Ágnes... Ágnes... Ágnes...

- Itt vagyok, Kati.

- Hol?

- Melletted állok. Itt... a kórházban. Rosszat álmodtál?

A kórteremben kék fények. A kék fények mögött fekete és bíbor árnyak. Valami szörnyű mélység. Kati keze rémülten keres partot, de nem tud megkapaszkodni semmiben.

"Ha adják, adják, ha nem adják, nem adják... ha adják, adják, ha nem adják..." - gondolta Csizmás Jani, és makacsul nézte az ajtót, ami mögött a bizottság ülésezett. Minden más eltűnt a szeme elől, az autóvezető kollégák izgatott csoportja, a színes plakátok a falon, amelyek mind a közlekedési szabályok betartására intettek, sőt eltűnt a kávéfőző pult előtt álló Bodza Gábris is.

- Hány cukorral iszod? - kiáltott oda Gábris.

- Tessék? Köszönöm... keserűn.

Gábris odahozta a feketét.

- No, idd meg, és ne izgulj annyira.

- Nem izgulok.

- Látom.

"Ha adják, adják, ha nem adják, hát nem, akkor se megyek a Dunának... ha páratlan szék van az asztaloknál, adják..."

Megszámlálta: tizennyolc szék volt. "Mindegy. Ha adják, adják..." Kiverte a veríték. Kell, hogy adják. Nem lehet, hogy ne adják. Most kell eldőlnie az életének, most kell folytatnia azt a furcsa balatoni kalandot, azt a félelmes éjszakát, erre várt, ez most a befejezés, a teljesség, mint a pont az i betűn.

- Már csak ketten vannak előtted - mondja Gábris.

- Tessék? Ja, igen, igen.

"Ha adják, hát adják... kell, hogy megadják, nem lehet, hogy elutasítsák..."

Hány éve lehet ennek a balatoni kalandnak? Nyolc? Vagy még több?. Persze, akkor még nem is járt egyetemre. Dehogyisnem. Esti egyetemre járt. Másodéves volt. Jani hívta a kirándulásra, helyesebben mondva Ágnes. Gyere, sógor, úgy élsz, mint egy mormota. Bemutatok neked egy nagyon helyes fiatalasszonyt. Egyéves házasok voltak, amikor meghalt az ura, Ács István doktor, jó kollégám és régi jó barátom. Kati a leghelyesebb kislány és a legjobb barát, akit valaha ismertem, okos, rendes, csinos. Gyere el, és udvarolj neki.

Autóbusszal mentek le a minisztérium földvári üdülőjébe. Este szalonnát sütöttek a parton, egy fiú harmonikázott. Később átmentek táncolni a szakszervezeti üdülőbe, a volt Kupa vezér szállodába. Kati igazán nagyon kedves fiatalasszony volt, jókedvű, barátságos, úgy tudtak beszélgetni, mintha mindig ismerték volna egymást. Egy kikent-kifent jampec táncra kérte Katit. Kati habozva ránézett. A tekintete csodálkozva kérdezte: "Hát neked ez miért nem jutott eszedbe? Miért nem kértél fel?" "Most, persze, most mindjárt meg kell mondani, hogy hadirokkant vagyok, nem táncolhatok, fél lábam van" - villant át az agyán, de olyan szép, olyan zavartalanul szép volt az az este. Nem akarta Kati szemében a felvillanó részvétet vagy megdöbbenést látni. Nem akarta most érezni, hogy ő kevesebb, mint más. Várt, hogy Kati menjen, de Kati rámosolygott, és nem mozdult. "Nem szeret táncolni, Katika?" - kérdezte akkor ő. "Szeretek, de nem fontos." "És úszni?" "Nagyon szeretek..." Akkor beszélték meg, hogy másnap kora reggel az egész társaság lemegy a strandra.

Késő éjszakáig sétáltak a parkban. Még sohasem mondott el ennyit önmagáról senkinek. Hogy mindig a csillagokról álmodott, hogy amióta csak az eszét tudja, az égi titkok vonzották a képzeletét, félelmes üstökösök és furcsa, földöntúli törvények. "Megmondom neki" - gondolta minden mondat után. De nem mondta meg. Kezet csókolt, jó éjszakát kívánt, és bement a szobájába.

A hold nagy ezüsttányérja a párnájára világított: nem tudott elaludni tőle. A másnap reggelre gondolt, a fényben szikrázó vízre, a homokban ugráló gyerekekre, a szálló színes labdákra. Katira gondolt, aki várni fog rá a vízparton... Nem... nem, nem akarja... Inkább levisz egy könyvet a partra, behúzódik egy fa alá, és messziről nézi az egészségeseket, a boldogokat, akik futkosnak, lubickolhatnak, ugrálhatnak, örülhetnek az életnek, a nyárnak.

És ahogy az ágyban felülve elképzelte a másnapot, a forró homokot, a világoskék eget, a meztelenül napozókat, a fürdőzőket - egyszerre kiszáradt a torka, és dühös, kétségbeesett lázadás fogta el. Hiszen tudja, hogy nem szabad panaszkodnia, hogy "ahhoz képest" ő még nagyon jól járt, ahhoz képest, hogy az az akna meg is ölhette volna, hogy sebesülten, az iszonyú menetelésben odaveszhetett volna. És műlábbal milyen jól jár, bot nélkül, jóformán nem is biceg. És a gyár legutóbb Türingiába is kiküldte, a legjobb szanatóriumba, a legjobb ortopéd szakorvosokhoz, itt készítették a műlábát. A vonaton, hasonló kórházi beutalással többen utaztak. Volt köztük egy Bács megyei parasztgyerek is, az azt mondta: "Ha ez az első világháborúban történt volna velem, én lettem volna a faluban a falábú koldus... most meg felvettek tanulni a kollégiumba."

Hát persze hogy nem szabad panaszkodni, elégedetlenkedni, káromolni a sorsot... de itt van a Balatonnál, úristen, a Balatonnál, ahol még sohasem volt. Kölyök korában a Dunában úszkált a gyári fiúkkal, a Kvassay-zsilip alatt, a Kis-Duna-ágban. Fürgén, jókedvűen ficánkoltak, mint a kis halak. Piszkos, olajos volt erre a víz, tilos a fürdés, de mit számított! És most itt van, a holdfényben ragyogó víztükör... Úristen, lehet, hogy elfelejtett úszni?

Meg kellene próbálni... meg kellene próbálni...

Meg fogja próbálni.

Fehérnemű helyett csak a trikó-fürdőnadrágot húzta fel, pillanatok alatt felöltözött, és kilopódzott az üdülőből. Meleg, csöndes volt az éjszaka. Az öbölben néhány rozoga csónak pihent. Evezőt először nem talált, csak amikor másodszor járta körül az épületet, akkor fedezte fel, hogy két pár is van a terasz mellett a falhoz támasztva. Levitte az evezőket a partra, egy csónak tartókötelét kibogozta. Maga is meglepődött, milyen könnyen szállt be a megingó csónakba, milyen könnyen lökte el magát a parttól, milyen lágyan, milyen könnyedén húzta a csónakot befelé a víz.

Csak csillagoknak látszottak már a parti fények, cirpelést, zenét, távoli éneket hozott a víz mindenfelől. Tiszta, jó szagú volt a levegő, valami csöndes, szívfájdító boldogság ölelte át a tájat. "Jó így" - gondolta, és egy pillanatra kész lett volna újra felemelni az evezőt, és kivinni a csónakot a partra. Mire való ez a játék? Játék? Vissza kell fordulni, visszaosonni az üdülőbe. És az ilyen buta vágyakat: táncolni, futni, autót vezetni, mély, hűvös vizekben úszni, boldog szerelemben ölelni... majd megteszik helyette az egészségesek. Neki ennyi a sorsa.

De nem az evezőkhöz nyúlt. Ideges mozdulatokkal ledobta magáról a vászoninget, a hosszúnadrágot, egy mozdulatnyi habozás után lekapcsolta a műlábat. Hát persze. Most nem lesz felállás a csónakban, gyönyörű ívű ugrás... mindegy. A csónak farához kúszott, lassan, óvatosan beleereszkedett a vízbe. A furcsa érzés, hogy bal lába már térdig vízben van és mégis szinte minden izma ellenáll, görcsben van, keze makacsul kapaszkodik, és nem akarja elengedni a csónak peremét, és furcsa, a tintaszínű, hatalmas víz, a magány.

Orrát, száját elérte a víz. A csónak elmozdult mellőle, bal lábával sután rúgta a vizet, és mégis, törzse szinte függőlegesen csúszott lefelé a mélybe. És ekkor karja meglendült, az úszás régen elfelejtett mozdulataival teste újra a víz fölé emelkedett, melle ráborult a vízre, a kedves, ismerős, simogató vízre, néha egyensúlyt veszítve, oldalra bukott, de egy pillanat múlva már újra biztosan és bátran, boldogan úszott a csónak felé. Mozdulatlan volt a tó tükre, csak a maga kavarta örvények gyűrűztek. Meleg pára úszott a levegőben, most szabadultak fel a nappal vízbe merült sugarai. És a part innen csodálatos volt. A holdfény megvilágította a jegenyéket, és a töltésen vonat robogott végig, millió piros szikrát szórva. "Tudok úszni... tudok úszni... úszom" - gondolta, és érezte a szíve verését. Belenyomta arcát a vízbe, ivott a fű-, moszat-, halízű tóból, üvölteni szeretett volna az örömtől: "Kipróbáltam... erősebb vagyok, mint a sors... erősebb... erősebb..."

- Doktor Csizmás János - szólt ki egy alhadnagy.

- Jani, nem hallod? Te jössz!!!!

Hol a Balaton? Az éjszaka? Csak a szívdobogás maradt meg a felriadástól. Bodza Gábris csodálkozva ránéz. Ennyire izgulni?

Együtt mennek be a bizottság szobájába.

- Jó napot kívánunk.

- Jó napot kívánunk. Melyikük Csizmás János?

- Én vagyok - mondja Jani, és boldog mosoly futott át az arcán. Nem vették észre a járásán. - A barátom és oktatóm, ha benn maradhatna.

- Kérem. Nincs itt semmi titok - mondta barátságosan az elnöklő rendőrtiszt. - Foglaljanak helyet.

- Önnek engedélyezték az autóvezetést, megfelelően átalakított kocsin.

- Igen - mondta Jani, és érezte, hogy remeg a hangja. - De én bármilyen autót tudok vezetni.

- Elvtárs, a közlekedés nem tréfa - mondta komolyan az elnöklő százados. - Ön ugyanúgy tudja ezt, mint mi. A biztonság...

- Csak annyit kérek önöktől, vizsgáztassanak le...

- Egyetlen rossz mozdulat, örök szemrehányás...

- Belátom, de kérem, vizsgáztassanak le.

Bodza Gábris, aki eddig egy szót sem szólt, most halkan azt mondta:

- A legjobb barátom. Tanítottam. Kifogástalanul vezet.

- De hát miért ez a makacskodás? - kérdezte egyáltalán nem barátságtalanul a százados. - A jobb lába hiányzik. Fék és gázpedál. Miért nem szereltet kézi gázadagolót?

- Kérem - mondta Jani kiszáradt torokkal -, Mereszjev, ugye, repülőgépet vezetett... Ez akarat kérdése is... és nekem életkérdés...

- Rendben van. Levizsgáztatjuk. Majd én megyek magukkal. Ha lelkére veszi - mondta fanyar mosollyal a százados. - Ugyanis három gyerekem van. Hát, kérem, melyik az a kocsi?

- Az a szürke Moszkvics - felelt Jani helyett Gábris, amikor az utcára kiértek.

- Tessék beülni.

A százados előreült Jani mellé. Gábris mögöttük. "Csak ne csináljon most semmi marhaságot, hiszen tud vezetni" - gondolta izgatottan. "Bár magam se értem ezt a makacsságot. És ha kézi gázadagolás volna? De nem akarja, az istennek sem."

- Indulhatunk.

Jani érezte, hogy tenyere átnedvesedik az izgalomtól. Mielőtt beindította a motort, gondosan megnézte, hogy a sebességváltó semlegesben van-e, a kuplungot is kinyomta. Szépen, egyenletesen, kevés gázzal járatta a motort. A századosra pillantott, azután gondosan körülnézett, kitette balra az indexet, lenyomta a kuplungot, betette az első sebességet, lassan felengedte a kuplungot, és nyugodtan adagolta a gázt. Index vissza. Újabb kuplungozás, második sebesség, kuplungot felengedni, több gáz, a kilométermutató már a húsz körül van, harmadik sebesség, az utca mozdul körülötte, az emberek, a házak, a fák, a járdák. "Most befordulunk jobbra" - mondja a százados, index jobbra, fék, kis ívben, öt kilométerrel... Valami soha nem ismert nyugalom... hiszen ez jól megy, ezt tudja. Milyen okos dolog volt, és még gyakorolni Gábrissal. Gyerek szalad át az úton. Gábris szíve elakad az ijedségtől. De semmi baj. Jani szabályos ívben a kisfiú mögé kerül, már mennek is tovább. "Most ide kell figyelni, most nem szabad másra gondolni" - érzi Jani. De megint a Balaton van előtte, az az éjszaka. És utána a reggel. Az ablakon át látta, amint a társaság reggelizni megy, azután kiránduló táskákkal, fürdőruhával, kosarakkal indulnak a partra. Katit is látta messziről. Azt is látta, hogy fürkészve körülnéz, mintha keresne valakit, várna valakit. Hát persze, őrá vár! Már szaladt volna, már ugrott volna. Jövök, Katika! De azután megint arra az egy pillanatra gondolt. Kati szemére, arra, hogy milyen ijedten fog ránézni. Nem fog szólni. Persze. Úgy fog viselkedni, mintha a legtermészetesebb volna, hogy... Nem mintha nem lehetne valakit szeretni, akinek nincs keze vagy lába. De nem így... Előbb ismerje meg, előbb szeresse meg... de nem az ismeretség kezdetén. Majd Pesten újra találkoznak, és amikor már nagyon jó barátok, vagy már Kati is szerelmes belé, akkor mondja meg... Nem most... nem most...

- Vigyázzunk a villamossíneknél - mondja a százados, de most már szinte olyan hangon, mintha egészen Janinak drukkolna.

- Igen, köszönöm - feleli Jani.

- Mire kell itt különösen vigyázni?

- Sínen sohasem kapcsolunk, nehogy leálljon a motor.

- Helyes.

Persze találkoztak Pesten is. Nem sokat, nem annyit, mint amennyiszer szerette volna. Kati folyton rohant, utazott, olyan nehéz élete volt, szegénynek. És neki is az esti egyetem. De most ezen túl van. Most már nem raktárkönyvelő. Most már csillagász, tudós, főbérleti lakással, részletre vett Moszkviccsal. Most meghívja vasárnap kirándulni. Most nagyon sokat lesznek együtt. Ágnes azt mondta, hogy Kati egyedül él. Nincs senkije, csak Istvánka. És Istvánnal ők nagyon jó barátok. Hogy örült tavaly karácsonykor annak a földgömbnek. Egyszer majd elmeséli Katinak, hogy miatta tanult meg autót vezetni. Egyszer, amikor már nagyon fogják szeretni egymást.

- Mit tud a Szabadság-hídról?

- A hídon megállni, előzni tilos.

- Jól van, kérem. Visszamehetünk.

Hogy került a Szabadság-hidra? Merre mentek? Csak a reflexei dolgoztak, a gondolata, a vágyai, a tudata... Ez most a Kálvin téri körforgalom, az Üllői úton bemegyünk jobbra... a Körúton a lámpa piros, meg kell állni. Jól van, a motor nem állt le...

Gábris legszívesebben tapsolt volna örömében.

- Itt vagyunk - mondja a százados. Jani szabályosan indexel, és megáll a járda mellett.

- Meggyőzött - mondja a százados, és barátságosan kezet ráz. - Tessék bemenni a közlekedésrendészetre a jogosítványért.

Most megint Gábris ül a volánnál.

- Hova? - kérdi Janitól.

- Gábriskám... egy ismerősöm lakik itt a Tűzoltó utcában. Ha egy percre megállhatnánk a kapunál.

- Semmi akadálya - mondja Gábris.

A csúnya, szürke bérháznál Jani kiszáll. Felmegy az emeletre. Zörög, csönget, vár..

Nagy sokára a szomszédasszony dugja ki a fejét.

- Ott hiába tetszik csöngetni. Ácsnét két héttel ezelőtt kórházba vitték.

Délután ezer színe volt Portofinónak. Szikrázó ezüst és arany volt a hullámok tajtéka a napsütötte tengeren, vakító fehérek a házak, pirosak, zöldek, narancsszínűek a hófehér hajók vitorlái, rubinpirosak, lilák, almazöldek, citromsárgák a gyerekek trikói, a gyümölcsárusok pultjain a paradicsomok, szőlők, narancs- és banánhegyek. Egy darab itt maradt a nyárból. Latina és Umbria dombjai már sárgultak, Firenzében zuhogott az eső, zavarosan kavargott az Arno. De itt, a Riviérán, a nyájas Tirrén-tenger marasztalni tudta a színt, a meleget, a gazdagságot.

Csuti kitárta a szoba ablakát.

- Gyere, Jani, ilyet még nem láttál.

A szállodaszoba ablaka az öbölre nyílt. Karéjban keskeny, emeletes házak sorakoztak, erkélyeiken száradó fehérnemű és száradó halászháló. Az öbölben a luxusjachtok és kirándulóhajók között öblös halászbárkák. Mindez díszlet: Portofino nem halászfalu. Az öreg, marcona képű tengeri medvék nem járnak ki a viharos tengerekre, hanem "Venite, signori, venite, il mare é calmo... non é pericoloso" hívogatással turistákat visznek motoros bárkáikon, negyedórás körséta kétszáz líra, félóra háromszáz líra, Rapallóig vagy Santa Margheritáig csak ezerötszáz líra, venite, signori, mare calmo... A házak földszintjén, az árkádok mélyén nem sózott halat árulnak, hanem gyöngyöt, képeslapot, tengeri kagylókkal és csigákkal díszített emléktárgyakat, olcsó játékot és drága selymet, és félhomályos, raktárnak vélt helyiségekben elegáns, zenés bárok vannak, ahol forró feketét, jégbe hűtött Martinit vagy jeges, citromos Coca-Colát lehet inni és hozzá kristálytálacskában sózott pattogatott kukoricát és olajbogyót tálalnak. Az öblön túl, a sziklák között a "dolce vita" boldog ezreinek villái épültek, itt van a windsori herceg nyaralóhelye is, külön stranddal és motorcsónak-kikötővel. Minden beleillik ebbe a képbe, a tenger, a pálmafák, az alkonyat, a felső téren a benzinkút, a halászhálók és az étteremben a televízió, képernyőjén a népszerű Mike Bongiornóval, a Maupassant-emléktábla a sziklafalban, és a sziklán az egymáshoz simuló szerelmespár. Barna hajú, fehér szoknyás, kétpántnyi szandálba bújtatott lábú lány, zömök, fekete fiú. A fiú mandolint penget, a lány énekel, méghozzá angolul, ugyanazt a slágert, amit a zongorista odalenn a bárban:

- Ilyen giccset csak az Úristen festhet... nálunk a Képzőművészeti Alap visszadobná...

Jani is az ablakhoz ment.

Elbűvölve nézte a millió színben fürdő tájat.

- Gyönyörű.

- Pedig neked nem tetszik Olaszország.

- Azt nem mondtam...

- Oda nézz... most köt ki egy motoros... persze hogy az öreg Rőmer. Perc pontos az öreg... gyere, gyerünk elébe.

Rőmer Géza úgy örült, mint egy gyerek. Ölelte, csókolta Csutit, szorongatta Jani kezét.

- Minek mentetek szállodába... nálam fogtok lakni. Hogyhogy csak egy napra? Ne tegyétek velem. Két hete nem alszom, amióta tudom, hogy jöttök. Bemutatom Beppót, a kertészünket és motorcsónak-kezelőnket. És ha úgy tetszik, indulhatunk is.

A motorcsónak óvatosan keresett utat a zsúfolt öbölben. Megkerülte az éppen kikötőfélben levő rapallói kirándulóhajót, elhúzott egy motoros mellett, amelynek fedélzetében hangos amerikai család ült, öt szőke gyerekkel és két vizslával - azután nagy félkört írva elhagyta az öböl tengerbe nyúló szirtjét, és szélsebesen száguldott a nyílt vízen, magas sziklapart tövében.

Néhány perc múlva a motorcsónak kikötött, sziklába vájt kőlépcsők tövében. A lépcsőfokok rácsos vaskerítéshez vezettek. Rőmer előresietett, kulcsot halászott elő a zsebéből, és kitárta a kaput:

- Parancsoljatok, ez a mi házacskánk.

A "házacska" emeletes villa volt, halványzöld falakkal, lapos tetővel, tucatnyi óriási ablakkal, hatalmas kert közepén. A sziklateraszokra hordott földön ezer színű virágok nyíltak, nehéz illatú, bujaszirmú, pompás virágok, liliomok, rózsák, káprázatos holland tulipánok.

- Muskátli is van - mondta Rőmer Géza.

A vacsorát a verandán tálalták.

Jani fáradt volt és álmos. Sok volt a mai élmény. Délelőtt a genovai kikötőt nézték meg. Genova izgalmas volt és megható. Kolumbus szobra és az irtózatos forgalom, az óriási tankhajók, indonéz tengerészek, hindu, japán, amerikai utasok, óceánjárók és iskolavitorlások, zaj, zsivajgás, csempészett bőrkabát és tranzisztoros rádió - árusok, pénzváltók, nők földig érő selyemköntösben, férfiak turbánban és fezben, sikátorok a hegyoldalban, vendéglő-teraszok, messziről érezhető olaj- és paradicsomosmakaróni-szaggal, lusta macskák és hangos wurlitzerek, hófehér, modern felhőkarcolók, széles sétányok, elegáns üzletek, ifjúkori kalandos olvasmányok emléke, hőség - azután a száguldás a nervi országúton, millió autó, autóbusz és motorbicikli között és most ez a furcsa, álomszerű este. Sós, tengeri levegő, nehéz virágillat, a hullámok szakadatlan, álmosító zenéje - Jani egyre inkább úgy érezte, mintha nehéz bort ivott volna, és most mázsás súlyok húznák agyát, kezét, lábát, szédítő, részeg álomba. Kényelmes műanyag párnás, színes karosszékek álltak a teraszon a hosszú asztal körül, itt tálaltatta Rőmer a vacsorát. Hármukon kívül a két Rőmer unoka is helyet foglalt az asztalnál, a kilencéves George és a nyolcéves Andrew, szikár, mogorva angol nevelőnőjükkel. A gyerekek jól nevelten bemutatkoztak, jól nevelten és unottan foglaltak helyet az asztalnál, különösebb lelkesedés nélkül és igen illedelmesen ettek mindenből, osztrigából és roston sült csirkéből, salátából és sajtból. Bor helyett ásványvizet és ananászlét ittak, a kérdésekre udvariasan és szabatosan válaszoltak. Igen, Londonban tanulnak. Igen, szeretik az angol nyelvet. Igen, úsznak mindennap. Igen, repülőgépen fognak hazautazni. Igen, minden héten írnak papának és mamának. Igen, tudják, hogy Mr. Csuti Budapesten él. Igen, tudják, hogy thank you az magyarul keszenem. A gyümölcs után felálltak, meghajoltak, és illedelmesen jó éjszakát kívántak mindenkinek. A szikkadt nevelőnő savószínű, bazedovos tekintetével kormányozta őket, a száját egész este csak akkor nyitotta ki, ha evett.

"Milyen szép gyerekek" - akarta mondani Csuti, de meggondolta magát. A "milyen okosak"-ra se járt a nyelve. "Milyen jól neveltek" - mondta ki végül.

- Igen - mondta Rőmer -, Miss Shepherd idomítja szegényeket.

- Még vakációban is? - kérdezte Jani.

- Most nincs vakáció. Magántanulók. Karácsony előtt kell bemenniük Londonba vizsgázni.

- És a te vakációd, meddig tart? - kérdezte Csuti.

- Az enyém? - Rőmer egyszerre húsz évet öregedett.

- Én mindig itt élek. Nyugdíjban. Vakációban. Száműzetésben. Ahogy parancsoljátok. Csak karácsonykor járok haza. Már tudniillik Londonba.

- És a gyár?

- Well. A gyár. Amikor Géza fiam nagykorú lett, megkapta a részvénytöbbséget. A menyem hozománya egy szerszámgépgyár volt. A két limited egyesült. Műanyagból gyártanak mindent: fogaskereket és fürdőkádat. Jól. Okosan. Korszerűen. Az én technológiai tudásomat eláshatom. Kit érdekel, hogy mennyi mangán van a nyersvasban? Négy milliméteres falvastagság? Már az se érdekes, ha három millimétereset tudnék önteni. Az az izgalmas, hogy hogy lehet hőállóvá tenni és zománcozni a műanyagot. Ehhez pedig én nem értek. Végkielégítés, villa a Tirrén-tengeren, műkertben holland tulipán és muskátli. A névnapomra Budapestről hozattak az unokáim tíz kötet Jókai-regényt. Mit kívánhatok még az élettől?

Elhallgattak, kicsit meghökkenve. A terasz, a virágok, a kék öböl egyszerre rémségessé vált. If várává, Robinson szigetévé.

- No, igyunk, urak - mondta Géza. - És sajnálom, hogy nem tudtam, hogy ilyen rövid időre jöttök. Van ugyanis egy állandó feketekávé utáni társaságom. Le kellett volna mondanom. De nagyon kíváncsiak voltak rátok, és nagyon örültek... kilenc óra után átjönnek. Remélem, nem zavarnak.

- Félek, hogy nem tudok jól angolul.

- Homok úr kitűnően beszél angolul - mondta Géza. - Ami pedig aggodalmát illeti: ugyanúgy tudnak magyarul, mint mi hárman.

A vendégek pontosan kilenckor megérkeztek. Két férfi szállt ki egy motorcsónakból. Sietős léptekkel jöttek át a kerten, és már a terasz lépcsőjéről barátságosan integettek.

- Szervusztok, urak.

- Úristen - mondta Homok Jani -, hiszen ez Két Miklós.

- Én hát - mondta nevetve a zömökebb, nagyon jól szabott, világosszürke öltönyt viselő férfi, és előresietett. A másik, nagyon barna bőrű, előreugró állú, szikár férfi ideges, gyors mozgással jött utána. Elegáns, krémszínű szövetöltönye Londonban vagy Párizsban készülhetett - mégis úgy mozgott benne, mintha német tiszti uniformis lett volna rajta.

- Jó estét, uraim, Bardóczy György vagyok.

- Csuti Lóránt.

- Homok János.

- De fiúk, mit mutatkoztok be. Csupa régi ismerős.

- Nem emlékszem - csodálkozott Csuti.

- Dehogynem - mondta Rőmer. - Bardóczy doktor úr Karlsdorfer őméltósága veje.

- Így már igen. Persze - válaszolta Csuti kelletlenül. Jani pedig bosszús és ideges lett. Nem kellett volna idejönni, nem kellett volna, nem kellett volna... Nápolyban kapták meg Rőmer meghívását. Hosszú, szívélyes levelet. Csuti ragyogott, mint egy vakációra induló kisdiák. Nahát, tizenhárom évvel ezelőtt láttam utoljára Gézát, amikor húszméteres Hudsonon jött ki utánam a Tiszához, a hídépítéshez. Fél napig könyörgött, hogy menjek vele Londonba, majdnem sírt... Húszéves barátság, nem kis idő! "Megvárlak Bolognában, vagy előreutazom Pestre" - javasolta Jani. "Dehogy utazol... a meghívás kettőnknek szól, és legfeljebb negyvennyolc órás kitérő az egész." "Mit keresek én ott?" "Géza nagyszerű ember és kiváló mérnök. Tőle mindig tanulhatsz."

Tessék. Most itt van, tanulhat.

- Remélem, holnap este én láthatom vendégül az urakat - mondta Bardóczy, és a tejszínes kanna után nyúlt. - Olyan brazil kávét kaptam...

- És olyan whiskyje van - tette hozzá Két. - A White Horse elbújhat mögötte. Seven Stars az igazi whisky, Seven Stars a holnap világmárkája, már csak azért is, mert Mr. Bardóczynak ezer font ára részvénye van.

- Szóval szeszgyártással foglalkozik? - kérdezte Jani.

- Pfuj, Mr. Homok. Üzletről beszélni? Foglalkozásról? Még szerencse, hogy Mr. Kingsley nem hallotta - idétlenkedett Két.

Jani elvörösödött.

- Miklós, te kezdted - mondta Géza dühösen. - Ami pedig, kedves Jani, Kingsleyt illeti, el kell mondanom, hogy ez a kedves úriember Miklósnak és Györgynek üzlettársa, és minden víkendjét velünk tölti. Szombat, vasárnap este négyesben bridzsezünk, ha Kingsley nincs itt, akkor ulti járja.

- Sajnálom, hogy megzavartam a játékukat - mondta hidegen Jani.

Kínos csönd támadt.

- No, ne haragudjatok - vigyorgott Két. - Jani, én vagyok az öregebb, szervusz, és tartsd közelebb a poharadat. Mr. Kingsley egyébként egy ló. Négy éve ismerjük, együtt bridzsezünk, együtt vacsorázunk, még soha annyit se mondott el magáról, hogy van-e felesége. Bejön, meghajol, kijelenti, hogy szép idő van, remélhetőleg holnap is szép idő lesz, és azzal keverni kezdi a kártyát. A kék hátú csomagot, mert úri helyen abból osztanak először. A nyakkendőjét akkor se venné le, ha hetvenfokos meleg volna, és megütné a guta. Egyébként jó fiú.

- Úri jó modorát legfeljebb akkor veszti el, amikor a jutalékon osztoztok - nevetett Rőmer Géza.

- Business is business. Az üzlet nem vöröskereszt - mondta Bardóczy, és Seven Stars részvényei ellenére a White Horse üvegéből ivott, méghozzá jócskán. - Erről jut eszembe, Lóránt, nem érdekelne egy-két jó mezőgazdasági gép?

- Dehogynem - mondta Csuti.

- Hagyd... nem kell - tiltakozott Két Miklós.

- Miért ne kellene? - nevetett kellemetlen, részeg nevetéssel Bardóczy. - Jó nekünk a forint is, ha dollárban fizetik.

Megint kínos csend volt.

- Jani, maga unatkozik, és főleg nem iszik - nézett rá Géza. - Whisky? Gin?

- Azon gondolkozom, hogyan tudják a műanyagkádat használni. A műanyagok eléggé rosszul tűrik a forró vizet.

- Csak az elvet ismerem, a technológiát nem. Három réteg kerül egymásra. Műanyag, alumínium fólia, zománc.

- Nem tudom elképzelni - mondta Csuti. - Ez túl drága megoldás. Pedig a jövő itt van: műanyag, kombinálva fémmel, zománccal, üveggel, mindennel... építőiparban, gépiparban, bútorgyártásban, mindenütt. Te, Géza, gyere haza...

- Egyelőre pesztonka vagyok és száműzött.

- Egész tűrhető körülmények között, direktor uram - vigyorgott Bardóczy.

- Igen - felelte Rőmer, és a tengert nézte. Minden tintakék volt.

- Komolyan érdekelné egy-két jó gép? - kérdezte újra Bardóczy, Csutihoz fordulva.

- A legkomolyabban.

Bardóczy vajszínű bőrtáskájából kivett egy dossziét. A paksamétában, fényképalbumszerűen egybefűzve pauszpapíron rajzok voltak.

- Nézni szabad, kérdezni szabad, rajzolni nem - nyújtotta át Csutinak.

- Gyere, Jani, nézd te is.

Jani nem tagadhatta: a rajzok érdekesek voltak. Kis traktorok, amelyek könnyen mozognak a keskeny dűlőutakon is, tökéletesen elegendők arra, hogy egy répa- vagy kukoricakapáló gépet húzzanak. Ügyes, dömperszerű kocsimegoldások, répa- és krumpliszedő gépek mögé, villanydarálók, keltetőgépek, fejőgépek, palántázók.

- Ezt a lucernaaprítót érdemes megnézni - hajolt oda Bardóczy is. - A szabadalom ára hetvenezer angol font. De megéri. A lekaszált lucernát pillanatok alatt töri, szárítja, préseli, fehérje- és vitaminveszteség nélkül készíti a takarmányt. A gyártása szériában rendkívül olcsó. Minden ötszáz holdas gazdaságnak megéri, hogy vegyen belőle. Nézze csak meg az állatorvosi szakvéleményeket is.

- Tényleg kitűnő - mondta Csuti.

- Jó mérnök vagy, de rossz vevő - nevetett Géza. - Ha ócsárolod, olcsóbban adják.

- Egy pezetával sem - mondta Bardóczy. - Fix prix.

- Én ezt a gépet valahonnan ismerem - mondta Jani. - Határozottan emlékszem rá.

- Most jön, uram, az ógörög mesével - szólt közbe idegesen Két. - Figyelmeztetem, hogy eszébe ne jusson engedély nélkül gyártani Magyarországon. Hiába fogja rózsaszínre festeni zöld helyett a pótkereket, ennek a gépnek a prototípusa világszabadalom. Ha ennek az ötletét ellopják...

- Mr. Két, figyelmeztetem, hogy ugyanezt a szöveget Mr. Kingsley, a gentleman nem így mondta volna - röhögött Bardóczy.

- De ez lett volna az értelme...

- Mr. Homoknak egyébként igaza lehet - mosolygott barátságosan Bardóczy. - Ez a gép ugyanis hazánkfia találmánya.

- Dehogy magyar, maga már részegen összevissza beszél. A szabadalom tulajdonosa az AGROMACHINES LTD., a szabadalmakat bejegyeztette Herbert Mitchell és William Edgar Forks - szólt szigorúan Két, és szúrós szemmel nézte Bardóczyt.

Bardóczy azonban már tökrészeg volt.

- A Mitchell? A Mitchell, aki három schillingért kölcsönadja az iratait? És Mr. Forks, a fajangol? Tudja, ki az? Forbáthnak hívják, adjunktus volt a műegyetemen, most angolosított, fél éve sincs, Forbáth Pistáról William Forksra. Az Edgart úgy lopta hozzá. Akár csak a rajzokat.

- Bardóczy úr, ön...

- Miklóskám, mit izgulsz? És ha tudják az urak? Elvégre barátok vagyunk. Magyarok vagyunk. Ti itt, mi ott, illetve...

"Én ezt a rajzot ismerem - gondolta újra Homok Jani. - Ismerem. És Forbáth... Forbáth... Forbáth adjunktus... óóóó..."

Rőmer Géza csöngetett.

- Kávét kérünk - mondta olaszul a besiető inasnak.

"Én ezt a rajzot ismerem" - gondolta újra Jani, és görcsösen fogta az albumot. Forbáth... hát persze. Szentséges ég. Az ő osztálya mindig Forbáthnak küldte át véleményezésre a benyújtott újításokat. Az első veszekedésük Ágnessel... a fene egye meg azt a lucernaszárító gépet. Értekezletről jött haza. Ágnes már otthon volt. Azzal fogadta, hogy Bodza Gábris benn járt nála a kórházban. Gábris, a kedves jó cimbora, akivel együtt inaskodtak az öntödében, együtt mázolták éjszaka a gyárkerítésre a jelszavakat, együtt mentették a nyilasok elől a gépeket és a mozdonyt, együtt takarították a romokat... Gábris... hogy lehet ezt jóvátenni? Ötször is kereste őt Bodza Gábris a minisztériumban. Először persze fogadta. Feketével kínálta, cigarettával. Gábris dühös volt, elpanaszolta, hogy négy hónapja nem kapott választ a találmányára. Ő meg büszke volt, hogy milyen operatívan intézkedhet... telefonált, azonnal kéri a referenset, mi van a Bodza-féle aktával? Kérem, Homok elvtárs, már kiadtuk szakvéleményezésre a műegyetemre. De azonnal megsürgetjük, tessék érdeklődni két hét múlva. Két hét múlva megint fogadta Gábrist. Úgy várta, hogy az asztalán ott volt a referens előző napi feljegyzése. Még nincs végleges értékelés, mert valami problémát talált a szakértő. "Mi a fenét talált, amit eddig nem tudott?" - kérdezte Gábris mérgesen. "És te meg mit dőlsz be nekik. Bürokrata lettél te is?" Ő nevetett, de a szívébe ment a fullánk. Miért bürokrata? Mert nem dobálja az állam pénzét? Mert nincs sógor-komaság? Együtt ittunk, együtt voltunk melósok, együtt jártunk üzemi bálba... ezért higgyem el, hogy jó találmány? Ha valakinek ezt meg kellene értenie, az Bodza Gábris. De nem értette meg, panaszt jelentett be a miniszternél, és neki, Homok Jánosnak mosakodnia kellett a minisztérium kollégiuma előtt. Hogy ő nem fektette el a Bodza-féle találmányt. Azután harmadszor is jött Gábris, akkor ő véletlenül házon kívül volt. Azután, igen, hát kiadta a titkárnőnek, hogy ha ilyen ügyben keresik, nem fogadhat senkit, tessék a szakreferenshez menni. Bodza Gábris se kivétel. És Gábris Ágneshez ment, a kórházba, panaszkodni, hogy ő fafejű lett, meg begyepesedett, meg nem lát az orrán túlra meg a hatalom... Micsoda hatalom? Hát nem a munkásosztály hatalmát, Bodza Gábris hatalmát képviseli ő? Te engem ne taníts, ha te orvos vagy, én meg mérnök vagyok, képezd magad ideológiailag... az a bajod, humánus nyavalygás, kispolgári... jóságos ég... milyen hideggé és keménnyé vált Ágnes arca... és most megvehetik Gábris találmányát Mr. Forkstól és a többi csirkefogótól hetvenezer fontért. És mennyi más találmányt? Mennyit még?

Az inas körbeviszi a kávéskannát.

- Tejszínt, cukrot?

- Nem kell.

- Ha az a Forbáth-Forks magyar állampolgár - mondja Csuti.

- Ne féljen, nem az - vigyorog Bardóczy. - És ha az volna? Bizonyítson. Mindent ő maga talált fel, ezzel a Mitchell-lel. Mérnök. Kitűnő szakember. Maguknál a műegyetemen volt. A saját munkáit hozta magával. Bolond lett volna otthagyni. Vagy már éppen kinn tervezte. No, ugye, megér hetvenezret?

- Tejszínt parancsoljatok... és hagyjátok az üzleti tárgyalásokat holnapra - mondta idegesen Rőmer.

- Mikor jött ki ide ez a Forbáth? - kérdezte Jani.

- No, mikor? Hármat lehet találgatni - röhögött Bardóczy. - Amikor Miklós meg én. A nagy szezonban.

"Ez nem lesz jó" - gondolta Csuti, és gyorsan Rőmerhez fordult.

- Rikáról nem meséltél semmit.

- Jól van. Nagy fiai vannak.

- Persze ő hozzáment Kemeneshez, igaz?

- Rövid néhány hónapra. Tibor igazán nem férjnek való.

- És a gyerekek?

- Rika második házasságából születtek.

- És Tiborral mi van? A gyárban dolgozik még?

- Dehogy dolgozik. Férj korában a propagandaosztályt vezette, azután azt is átadta Mr. MacLambnek, az új férjnek. Ő maga rövid ideig New Yorkban próbált szerencsét, azután úgy tudom, Kaliforniában is járt, most pedig vagy három éve Párizsban telepedett le.

- Ott, hát. Találkoztam vele - szólt közbe Két. - A Rue de l'École-ban van hatszobás lakása, titkára és komornyikja. Állítólag a Moulin Rouge egyik szólótáncosnője veronált vett be miatta.

Bardóczy nevetett.

- Hülyék a nők.

- Mert nem téged szeretnek, mi? Don Juan Tibérió tapos a női szíveken. Lóránt, emlékszel arra a kis szőkére, aki Pesten majdnem utánahalt?

- Sajnálom, nem ismertem Tibor sweetheartjait.

- Fenét nem ismerted. Ott dolgozott az irodában, az Ágnes, no... Csaplár Ágnes.

Csuti elvörösödött. Jani halálsápadt lett.

Két Miklós ebből semmit sem vett észre. Kedélyesen fordult Janihoz.

- Maga persze ezt nem tudja, mert nem a központi irodában dolgozott. Emlékszel, Lóránt? Tiszta röhej volt, hogy szaladt az az eszelős kis csirke a Kemenes fiú után. A Tibornak csak egyet kellett volna füttyentenie, és már felvihette volna a lakására. De kellett is a Kemenesnek az a nyeszlett kis... még egy éjszakára sem.

"Hallgass, te hülye... nahát, ez kellett csak, úristen" - hűlt meg Csutiban a vér.

Jani felugrott.

Az arca vértelen volt, az ember azt hitte volna, hogy mindjárt összeesik.

- Kikérem ezt a mocskos hangot... így ne merjen senki beszélni a feleségemről. Ágnes körme feketéje is tisztább, mint az urak beszéde. És ha valakinek még volna valami mondanivalója...

"Szent Bonifác... persze... a felesége" - szikrázott át Két Miklós agyán.

Rőmer Géza egyikről a másikra bámult. Kemenes Tibor annak idején mesélt valamit... ezt a fatális véletlent. Hogy ez a hülye Két miket tud összelocsogni. Rosszabb ezer vénasszonynál.

- Ne haragudj, drága öcsém... ez az ízléstelenség... én kérek tőled bocsánatot.

- Állok rendelkezésükre az uraknak - ugrott fel Bardóczy.

- Marha - legyintett Csuti mérgesen.

- Bocsásson meg... bocsásson meg, kérem... nem gondoltam... csak vicc volt, eszem ágában sem volt... férfitársaság... összevissza fecseg az ember... ha sejtettem volna.

Jani még mindig állt. Most Csutihoz fordult.

- Maradsz még?

- Nem... nem... persze hogy nem.

A motorcsónak nagy félkört írt a sziklafal körül, és berregve fúrta a hullámokat. A kikötő most is tele volt csónakokkal. A bárokból kékes és vöröses fény áradt, a hold aranyszálakat szőtt, és egymáshoz kötözte a hullámokat. A kék öbölben a szurokfekete sziklán még mindig ott ült a két szerelmes. Vagy másik két szerelmes? A fiú mandolint pengetett, a lány énekelt:

A motorcsónak a kikötőhídhoz simult.

- Rettenetesen sajnálom - mondta Csuti.

A szívvizsgáló a folyosó végén volt. A szűk kis szoba a folyosóról nyílt, nem volt külön öltözője, nem volt előtere sem. Csak egy dívány, az EKG-berendezés, egy ruhafogas és egy kis asztal fért el benne. A Szent Katalin-kórház százéves épülete nem ekkora betegforgalomra épült, és nem ilyen vizsgáló berendezésekre. A várakozó betegek a folyosó padjain ültek, és hallgathatták Teréz nővér harsogását. "Na, mi lesz?" - pattogott Teréz nővér hangja az ajtó mögött. "Meghaltunk? Ne fűzögesse a cipőjét, csak a harisnyáját tűrje le. Gyorsan, gyorsan, és ne remegjen. Ez talán csak nem fáj? Nem ért magyarul? Nem tudja, mi az, hogy lazán feküdni?"

Ágnes először úgy tett, mintha nem hallaná. Elsietett az ajtó előtt, udvariasan válaszolt az ismerős betegek üdvözlésére, és továbbment. De amikor harmadszor is arra járt, és harmadszor is ugyanezt az ordítozást hallotta, előkotorta zsebéből a minden ajtót nyitó kórházi kulcsát, és belépett a vizsgálóba.

Teréz nővér paprikavörösen nézett hátra.

- Ja, a doktornő az?

Ágnes intett, jöjjön ki egy pillanatra a folyosóra. Ott az ablakig hívta, és halkan azt kérdezte:

- Kérem... hogyan beszél maga a betegekkel?

- Hogyan beszélek? - kérdezte Teréz nővér hangosan és élesen.

- Megengedhetetlenül.

- Az udvariasság nincs benne a fizetésben.

- De benne van - felelte Ágnes nyugodtan. - A betegnek nemcsak a kezelés és az ápolás jár, hanem a kulturált és barátságos hang is.

- Főleg a magánbetegeknek, mi?

- Miféle magánbetegeknek? - fagyott meg Ágnesben a vér.

- Például az a nő is, akinek éppen az EKG-ját csinálom. A doktornő cédulájával jött.

Ágnes arca megkeményedett.

- Teréz nővér éppen olyan jól tudja, mint én, hogy ezek a betegek...

- Én nem bánom - mondta Teréz nővér -, ha a doktornőnek sok a szabad ideje, csak csinálja, de hogy én bejelentem az igazgatóságon, hogy ezért túlóra jár nekem.

- Túlóra? Hivatalos időben?

- Én ezen nem vitatkozom a doktornővel. Én már felajánlottam, hogy átmegyek más osztályra.

- Az lesz a leghelyesebb - mondta Ágnes. - Addig is, akármilyen nehezére esik is, bánjon a betegekkel udvariasan, mert ezt a hangot nem tűröm.

Teréz nővér visszakacsázott a szívvizsgálóba, Ágnes pedig bosszúsan ment át az ambulanciára. Való igaz, nagyon sok dolga volt neki is, Teréz nővérnek is, mindenkinek, és egyre több lesz. A gyógyult betegek nagy részét ugyanis, például a szívbetegeket, vesebetegeket időről időre kontrollra hívta be. Külön dobozban kartonokat helyezett el, még a Mezőgazdasági Gépgyárban tanult könyvelői módszerrel: kék kartont kaptak a gyógyult szív- és érrendszeri betegek, rózsaszínű kartont a vesebajosok, a gyógyult máj- és epebajosoknak világossárga karton járt. Nyolc-tíz hónaponként sorra került minden beteg. Ágnes néhány udvarias sort írt egy receptlapra. "Tanácsadásra szívesen látom." Tíz közül kilenc biztosan el is jött.

Amikor évekkel ezelőtt Ágnes megszervezte a gyógyult betegek rendszeres ellenőrzését, a szakszervezeti bizottság külön dicséretben részesítette. Cikket írtak róla a november hetediki ünnepi faliújságban, volt, aki lelkesen azt javasolta, hogy csináljanak belőle mozgalmat. De egyrészt már annyiféle "gyógyíts jobban" mozgalom volt akkortájt, másrészt hamarosan kisült, hogy a meghívott betegek igazán eljönnek, és ez rengeteg munkával, gonddal és ügyintézéssel jár - a buzgalom lanyhulni kezdett. Nem készült róla több faliújságcikk, nem említették az értekezleteken, de volt, élt, csinálni kellett, és Ágnes csinálta is. És most ez a fajta gyanúsítás, hogy ezek a betegek "magánbetegek". "Á, nem kell törődni vele" - gondolta Ágnes, de sírni tudott volna mérgében.

A beteg kilépett a szívvizsgálóból, kezében tartotta az előhívott filmet. Középkorú, barna hajú, nehéz mozgású nő volt. Amikor meglátta Ágnest, messziről köszönt. Ágnes hirtelen nem ismerte meg.

Az asszony meghökkent.

- Ugye, megöregedtem, doktornő. Megőszültem. És meghíztam. Már egy hónapja megkaptam a kedves lapját, azóta gondolkoztam... nehezen szántam rá magamat.

- Tessék, fáradjon be - mondta Ágnes, és előreengedte az asszonyt. Persze most már tudta, ki ez: Varga Ferencné. Nyolc évvel ezelőtt volt benn, gyermekágyi lázból eredő carditisszel. Azóta félévenként látta, de ilyen rossz állapotban még egyszer sem. "Járás és beszéd közben fullad, a bőrszíne rossz" - figyelte Ágnes, amíg beléptek a vizsgálóba. "A tekintete fáradt és elgyötört. No, majd meglátjuk."

Ágnes megvizsgálta a beteget, intett, hogy újra öltözzön fel, és foglaljon helyet az íróasztal mellett a karosszékben.

- Mi a panasza?

- Lihegek. Rettenetesen hízom, tessék nézni, lepattan a gomb a harisnyakötőmről. És mindig csak aludni szeretnék. A hasam feszül.

- Azonkívül szapora a pulzusa, szédül, ha lehajol. Ezeket tudom. Más panaszra gondoltam. Valami nagy szomorúság érte?

- Nem, á, dehogy...

- Mit csinál Ferike?

- Köszönöm, nagyon jól van. Másodikba jár.

- A férje?

- Jól van, ő is, köszönöm.

- Mióta ilyen viharosak a panaszai?

- Magam sem tudom.

- Fél évvel ezelőtt, amikor nálam járt, nagyon meg voltunk elégedve, emlékszik? Nem volt ödémás sem, most meg ide nézzen...

- Igen, én is érzem.

- Miért nem jött hozzám hamarább?

- Nem is tudom, nem jutottam hozzá.

- Állásban van?

- Igen... illetve most nem... bedolgozom csak egy szövetkezetbe.

- Milyen munkát végez?

- Á, nem. Az semmi. Kendőkre pöttyeket festek.

- Nem volt influenzája mostanában?

- Nem.

- Nem tartja meg az étrendi előírásokat?

- De igen. Dehogynem.

"Nem értem" - gondolta Ágnes. "Hét évig semmi probléma nem volt. De mi válthatta ki?" A belgyógyászokat gyakran ugratják a kollégák: kérdeznek, tapogatnak, de a legegyszerűbb dolgokra nem jönnek rá. Hát tessék: két hónapig a kórházban kezelte, utána legalább tizenötször ellenőrizte, a legkisebb visszaesést azonnal észlelte, néhány strofantin injekcióval rendbe hozta... és most egyszerre. Persze itt nem elég száz dolgot tudni vagy ezret, az a bizonyos belgyógyász-intuíció is kell. Nemhiába járja az a vicc, hogy Amerikában feltalálták a belgyógyászati diagnosztikai gépet, a betegről csak hétmillió adatot kell bediktálni, és a gép máris forog, kattog, húsz másodperc alatt kiszámítja, hogy a beteg nyolcadik hónapos terhes. A vicc csak az, hogy ezt a beteg hétmillió adat nélkül, egyszerű kérdezésre is bemondta volna. Érdekes, miért jut most eszébe ez a buta tréfa. Mert... mert amióta az asszonyt meglátta, tulajdonképpen ez a kérdés van a nyelvén, de ezt nem lehet megkérdezni, mert emlékszik arra a keserves sírásra, amikor az asszony a pólyás Ferikével elhagyta a kórházat, és közölték vele, hogy testvérke pedig nem lehet... Pedig itt millió az egyhez, hogy ez a dekompenzáció oka.

Mégis meg kell kérdezni.

A beteg elvörösödött. Nem, nem, szó sincs róla. Nem.

Ágnes gondolkozott.

- Akkor valami más rendellenesség lehet. Mindenesetre adok egy cédulát szakorvosi vizsgálatra.

Az asszony elsápadt.

- Nem, nem akarom. Megmondom őszintén: negyedik hónapban vagyok. Meg akarom tartani a gyereket. Meg akarom tartani mindenáron.

- Természetesen... nem is javasolnék én se mást. És sok szerencsét kívánok hozzá. Most már nyugodjék meg, kérem. Hiszen kezdhette volna ezzel is, nem? Kíván egy pohár vizet?

Az asszony hisztériásan sírt. Ágnes lefektette, nyugtatta. Hiszen rendbe hozzák a szívét, azonnal megírja a sürgősségi javaslatot, és felveszik a kórházba néhány hétre.

- Nem, nem akarok kórházba menni, nem akarom - kiáltotta az asszony magánkívül. - Akkor nem volt semmi értelme az egésznek, akkor kár volt az egészért... nekem most otthon kell lennem, nehogy az a másik nő...

A belgyógyász-szaklapban nemrég volt egy cikk, egy elkeseredett körzeti orvos tollából. Nincs idő gyógyításra - írta a kolléga -, a betegek panaszirodának néznek minket. Becsurog az eső, mert nem jöttek a KIK-től megcsinálni a plafont, nagyszájú a társbérlő, iszik a férj - és ezt mind végig kell hallgatni, a kezünkben remeg a sztetoszkóp és az injekciós tű az idegességtől, még hatvan beteg vár, és beszélnek, és olyan panaszokra várnak gyógyítást, ami a tanácsra és az adóhivatalra tartozik. Persze ez igaz, de ki tudná megmondani, hol kezdődik és hol végződik az orvos hivatása? Ha egy anya nem tud szoptatni, akkor a csecsemőtápszer-beszerzés fontosabb a csecsemőnek, mint hogy megmérjék a lázát. És ha a gyógyult tbc-s nyirkos lakása helyett nem tud száraz szobát adni a lakáshivatal... És ha Varga Ferencnét most minden további nyugtatás és meghallgatás nélkül elküldené, és egyszerűen kezébe nyomna egy Isolanid-receptet?

- Szeretője van - mondta az asszony, és megint sírva fakadt. - Tudom, érzem, hogy van valakije. Hát persze, nem vagyok én már szép. Negyvenhárom éves vagyok, a fiatalságom elmúlt. De nem voltam jó anya? Nem voltam becsületes feleség? Ezt érdemlem, hogy mire megöregszem, megrokkanok...

- Képzelődik. Ez a nyugtalanság az állapotával jár.

- Ó, istenem, drága doktornő, hogy én képzelődöm? Mit szólna maga ahhoz, ha az ura hónapszámra későn járna haza, nem mesélne semmiről, ha kérdem, mi baja, vállat von, azt mondja, semmi. Eléteszem a vacsorát, azt se tudja, mit eszik. Hát persze, kell is neki az én főztöm? Ki tudja, merre járt egész délután, kivel volt, hol volt? Amíg nem voltam szívbeteg, addig együtt jártunk sétálni, kirándulni, mi nemcsak házastársak voltunk, mi jó barátok is voltunk... És én nem is csodálom, ha más nő kell neki. Kérem, egy olyan munkahelyen annyi szép fiatal lány, annyi kísértés. És úgy imádja a gyerekeket, és ugye, nekünk úgy volt, hogy nem lehet több, csak ez az egy. De most már a Ferikével is sokkal kevesebbet törődik. Kérem, amíg kisebb volt a gyerek, játszott vele, lombfűrészből kis állatokat vágott neki, oroszlánt, tigrist meg kiselefántot, egész kis állatkertet csinált furnérlemezből, és vízfestékkel kifestette. Most semmi. Ha hazajön, azt kérdi, lefeküdt már a gyerek? Jól van. És leül a rádióhoz, de látszik, hogy a gondolatai nincsenek ott. Ez nem élet, doktornő, ez nem élet. Ha a lelkemet kiteszem, ha a kedvenc ételét főzöm, ha nagytakarítást csinálok, semmi. Egy jó szó nincs. És egyszer fél kilenckor jön haza, egyszer tizenegykor, pedig fél ötig van a munkaideje. A fizetését se borítékkal adja át, se szalaggal, mint azelőtt... Én nem értek az olyan asszonyi praktikákhoz, hogy kozmetikus meg új frizura meg hisztériás jelenetek, én nem fogok leskelődni az uram után, én nem megyek be a munkahelyére panaszkodni, én a szomszédasszonyok előtt is takarom a szégyenemet. Ha kérdik, hol jár olyan későn az uram, azt mondom, hogy vidéken van kiküldetésben meg túlórázik... De én ebbe belehalok. A gyerek is látja a rosszkedvet. Képzelje el, még vasárnap se jönne velünk sétálni. Vagy délig alszik, vagy felöltözik és elmegy. És az én uram, aki olyan figyelmes volt, hogy se egy névnap, se házassági évforduló el nem múlt volna egy szál virág nélkül, most elfelejtette a kisfiunk születésnapját... Én nem tudom, mitévő legyek, doktornő... én azt határoztam el... hogy talán ha még egy gyerekünk volna, talán észbe kapna. Hiszen nem rossz ember. Talán ha egy kislányunk születne. Amikor a Ferikém pici volt, még pelenkázni is segített. Fürdette is. Úgy örült neki. Talán, ha megint lesz egy pólyás a háznál...

- Rendben van, nem lesz semmi baj - mondta Ágnes. - Szép, egészséges kislánya lesz, rendbe jön a szíve, és rendbe jön a házassága. De az utasításokat tessék nagyon komolyan venni.

- Mindent, mindent, drága doktornő.

- Először is megnézem a kartont, hogy nincs-e változás a személyi adatokban.

- De nem kell befeküdni.

- Nem, nem. Az ura, ugye, szakoktató az iparitanuló-iskolában?

- Igen.

- A lakáscímük?

- A régi.

- Felírok egy sorozat kombetin-injekciót. Most átfárad a nőgyógyászatra. Holnap délelőtt pedig nálam jelentkezik. Jó?

- Köszönöm, doktornő.

Az asszony nehéz, fáradt járással ment ki. Ágnes a noteszába felírta a férj munkahelyének címét. Persze volt sok igazság a kolléga mérges-panaszos cikkében. Ez az ügy is... sokkal inkább a rádió lányok-asszonyok rovatára vagy egy hetilap lelki tanácsadójára tartozik.

Jani mérges volna, ha tudná, hogy ilyen ügyekbe avatkozik. Janival ilyesmiről különben sem lehet beszélni. "Mit csinálsz ekkora gondot ebből a sok kispolgári nyavalygásból" - mondta valaha régen, házasságuk első idejében, amikor még egyáltalán beszélgettek ilyesmiről. "Az emberek jajgatnak, panaszkodnak, pletykáinak, mint a vénasszonyok, túlságosan komolyan veszik a maguk apró ügyeit, és nem látják a fától az erdőt." Ő ilyenkor vitatkozott Janival. Úgy érezte, és úgy érzi, ebben a rettenetesen sok panaszkodásban valami egészen új és nagyszerű dolog van. Nehéz szavakkal megfogalmazni, de érzi, világosan és határozottan. A múltkor ezen kerekedett vita a fodrászüzletben. Kevés ideje volt, beszaladt a belvárosi fodrászszalonba, és ott várni kellett. Rettenetesen sokat. Könyvet vett elő, olvasott, letette, az óráját nézte, topogott. Hiába minden. Tucatjával várakoztak a nők, fiatalok, öregek, szépek, csúnyák. Két-, három-, sőt tízforintos borravalókat adtak a fodrászlányoknak, még olyan nő is akadt, aki cukrászsüteményt, feketekávét hozott a segédeknek, csak hogy gyorsabb, kedvesebb kiszolgálást kapjon. És folyt a divatcsevegés, pulóverek és nylonholmik árusítása csomagból, külföldi lakk és párizsi csecsebecsék cserélgetése. Ágnes felállt. "Hová megy, doktornő?" - kérdezte Marika, az egyik fodrászsegéd, aki Ágnes haját szokta mosni. "Megmondom őszintén... nem rokonszenves itt nekem az egész... a vevőkör se. És mindig órákat kell várni." "Ugyan - nevetett Marika -, azt tetszik hinni, hogy nincs mindenütt ugyanígy? A mamám Csepelen dolgozik..." öt perc múlva már vitatkozott az egész fodrászszalon. János, a legidősebb segéd, aki maszek volt valaha, Pannika, az üzletvezető, az érettségizett tanulólányok és a vendégek a burák alatt. Az egyik vendég eladó a szomszéd közértben, a másik tisztviselő a városházán, a harmadik orvos a Rókusban, az a csinos barna nő tanítónő, aki másodhetenként jár ide, amikor délelőttös az osztálya, és az a gyönyörű, vörös hajú nő takarítónő a külker-minisztériumban. Hát persze. Amikor Ágnes ifjú tisztviselő volt a Mezőgazdasági Gépgyárban, vagy amíg egyetemre járt, otthon, maga mosta a haját, és kényelmetlen villanydrótcsavarókra tekerte esténként. A csavarok éjszaka felkarmolták a bőrét, nyomták a fejét, húzott, égett a fejbőre reggelre. És Dobray Jolán és Dékány Anna és Gerencsérné, a mama, keresztanya, mindenki egyedül mosta, bodorította a haját, csak egészen kivételes alkalmakkor ültek be egy fodrászszalonba a József körúton vagy a Nagymező utcában. Most Teréz nővér is fodrászhoz jár, a professzor felesége is és a villamoskalauznő is. Mindenki ugyanúgy igényli a csinos frizurát, a hibátlan nylonharisnyát, a kifogástalan cipőt, ebédhez egy szelet húst, az üzemi mosdóban a szappant és a tiszta törülközőt, a hűtőszekrényt és a televíziót, mint azt, hogy törődjenek a lakásproblémáival, hallgassák meg a kívánságait, panaszait és a véleményét a világról. Az emberi öntudat ébredésének, a "minden ember egyenlő" felismerésének, túlvilágvárás helyett a földi boldogság akarásának egyik fajtája ez. Hiába fuldoklik millió dossziéja között a lakáshivatal előadója, hiába sopánkodik Teréz nővér, hiába ír tiltakozó cikket a körzeti orvos - mindez a viharosan formálódó élet jelensége, mint a láz vagy a szívdobogás.

Ágnes sóhajtott, és felhívta telefonon a lakást.

- Csókolom, mama.

- Szervusz, fiam.

- Megkérnélek...

- Hogy Kisjanit hozzam el az óvodából, mert te későn jössz. Igen?

- Igen - felelte Ágnes.

- Inspekció?

- Igen - mondta Ágnes. Azután a noteszban még egyszer megnézte az iskola pontos címét, ahol Varga Ferenc tanít.

A Rózsaszál kisvendéglő néhány száz méternyire volt a HÉV-megállótól. Ágnes már félórája ült egy sarokasztalhoz húzódva, de még mindig nem szokta meg a füstös, nehéz homályt, és a gyomra még mindig keveredett a zsírszaggal, pálinkaszaggal ázott, gőzölgő kabátok és izzadó testek párájával teli levegőtől. A terítő is piszkos volt, a kézzel írott, szinte olvashatatlan étlap pörköltet és bécsiszeletet ígért.

- Nem eszem semmit - mondta Ágnes a valahonnan nagy sokára előkecmergő pincérnek. - Feketekávét kérek.

- Rossz a gép - mondta álmosan a pincér. - Mást tessék.

- Tea?

- Az nincs. Tessék talán forralt bort.

- Nem, köszönöm. Gyümölcslé van?

- Csak málnaszörp.

- Jó, kérek málnaszörpöt.

A málnaszörppel teli pohárnak már fél méterről kadarkaszaga volt. Ágnes bele se kóstolt, félretolta, és bámulta a kisvendéglőnek átkeresztelt kültelki kocsmát. A söntéspultnak támaszkodva férfiak és nők ittak. Egyik féldecit a másik után. Ha legalább ettek volna közben valamit: olajos halat vagy salátafélét vagy perecet. Vagy ha legalább értelmesen beszélgettek volna, vagy nevetgéltek volna. De semmi értelmes dolgot nem csináltak, az orruk alatt motyogtak, vagy rekedten kiáltoztak, ténferegtek az asztalok között, azután visszamentek a pénztárhoz, váltottak egy blokkot, megint nekitámaszkodtak a pultnak, és felhajtották a következő adagot.

Egy borostás férfi minden asztalnak nekiment, és közben azt mondta: "Én nem álltam a maga útjába, hé", vagy azt, hogy "Úristenem, de szenvedek". És ebből a csoszogásból, motyogásból, kiáltozásból sűrű és kibírhatatlan zaj támadt.

Ágnes viszolyogva bámulta a mocskos abroszt, a piszkos, töredezett padlót. Ismeretlen és idegen volt számára ez a világ. És meghökkentő, hogy tulajdonképpen milyen kicsiny kis részét ismeri ő a világnak. Még az orvostudománynak is. Még a betegekről és a betegségekről is. Az életnek csak kicsiny, csiszolt és tisztára mosdatott felülete jut elé, mint ahhoz a sebészprofesszorhoz, aki csak a fehérbe bugyolált, borotvált, előkészített beteget látja, és lehet, hogy maga is elájulna, ha egyszer az utcáról hoznák elé a roncsolt, véres sebesültet. Pedig a valódi világ sokkal inkább pálinkával itatott, ordító sebesült, mint érzéstelenített, megnyugtatott, fegyelmezett lény... És milyennek fogja látni Kisjani a világot? Normafa úti villa, óvoda a Szabadság-hegyen. Tavaly nyáron hajókirándulásra vitték a gyereket. Visegrádra. A fedélzeten egy ember hegedült. Kisjani nem nézte a vizet, a hidakat, a nyugágyakban pihenő embereket. Egész úton a hegedülő embert leste, és elragadtatva kiáltotta: "Nézzétek... élő rádió..." Akkor ezen nevettek. De nevetni fog azon is, ha Kisjani nagyszerűen fogja javítani otthon a villanycsengőt, szétszereli a tévét, de nem fog tudni játszani a vízparton egy marék kaviccsal, nem tud gyönyörködni a felhőkben, a villámokban?...

"És mit tudok a szerelemről?" - kérdezte Ágnes önmagától. Semmit. A Gézával történtekre egyszerűen nem akart gondolni. Álom volt csak, őrület volt, nem tud magának számot adni róla, nem akar gondolkozni rajta, nem akarja folytatni. Géza többször jelentkezett, kedvesen, udvariasan, barátságosan. Hívta színházba is, engedélyt kért rá, hogy meglátogassa. Ő valami hideg rémülettel tiltakozott, nem, nem, most nem ér rá, majd talán a jövő héten. Néha úgy érezte, ezt sem teheti, találkozni kellene Gézával, és megmondani, hogy ne képzelje róla... Mit ne képzeljen róla?... És megmondani, hogy semmi kedve sincs otthagyni az urát, a gyerekét, az otthonát és semmi kedve sincs mellékutcákban bujkálni - de ehhez minek még egyszer találkozni? Nem kell elfogadni a hívást, nincs több randevú, az az egyszer volt, sohasem volt, el kell felejteni, le kell tagadni, önmaga előtt is, az álmai előtt is.

Kellemetlen volt itt ülni és várni, de ha már megbeszélte, nem megy el dolgavégezetlenül. Késő is van. Az első meglepetés ugyanis akkor érte, amikor bement az iparitanuló-iskolába, és kereste Varga Ferencet. Az igazgatói irodában egy öreg, hosszú fogú nő ütögetett egy még öregebb, zörgő írógépet, és barátságtalanul kérdezte, hogy minek keresi Vargát.

- Beszélnem kell a tanár úrral.

- Először is nem tanár, hanem szakoktató. Másodszor, kérem, már egy fél éve nincs nálunk.

- Hanem, hol van? - - Hivatalosan keresi?

- Nem. Magánügyben.

- Akkor nem adhatok felvilágosítást.

Elképedve fordult ki az irodából. Varga nem is dolgozik itt. És a felesége... nahát, ez cifra dolog lesz. Egy kerek fejű gyerek jött szembe a lépcsőn. Attól is megkérdezte, nem tudja-e, hol van most Varga szakoktató úr?

- Nem ismerem, minket nem tanított - mondta a gyerek, és továbbszaladt.

Az egyik takarítónőtől tudta meg, hogy Vargának valami "csúnya ügye" volt. Hogy kitették-e, áthelyezték-e, vagy maga ment el, nem tudja, csak azt tudja, hogy Cinkota mellett dolgozik, valami gyárépítésen. Egyszer meg is adta a tanár úr a címét meg a telefonszámot, hogy ha keresik, vagy postája jön... Tessék csak várni, majd elhozom én a portás nénitől a cédulát.

Így jutott ki Ágnes az építkezésig, így találta meg az egyik betonozó brigádban Varga Ferencet, és csak annyi időt tudtak beszélni, hogy még félóra a műszak, azután találkozhatnak a közeli Rózsaszál kisvendéglő nevezetű kocsmában.

Poros, meszes, izzadt, fáradt férfi félszegen állt meg az asztalnál.

- Kezét csókolom, doktornő... ha jól értettem, Csaplár doktornő, aki a féleségemet kezelte.

- Igen.

- Csak nincs valami baj az asszonnyal? - kérdi riadtan.

Ágnes szeretne biztatón mosolyogni.

- Foglaljon csak helyet.

- Bocsánat, hogy így piszkosan... majd azután megyek az öltözőbe, most nem akartam megvárakoztatni. Feketét parancsol?

- Köszönöm, itt a málnaszörp. Én se akarom feltartani, és nem akarom kerülgetni a forró kását. A felesége kisbabát vár. És bizony nem jó a szíve.

Varga Ferenc Ágnesre bámult, az arcát kiverte a veríték, a kezét kétségbeesetten összecsapta.

- De hiszen nem lehet... azt mondták...

- Majd áthúzzuk rajta valahogy.

- Ha valami baja lesz... nem élem túl. Mit csináljak, drága doktornő, mit csináljak?

- Legyen gyengéd a feleségéhez, törődjön vele. Menjen haza olyan korán, amilyen korán tud. Menjenek el egy kicsit sétálni. Ön itt oktató az építkezésen, nem?

- Nem - mondta Varga. - Doktornő, én elmondok önnek mindent. Adjon tanácsot, segítsen. Az iskolából fél évvel ezelőtt kitettek. Összerúgtuk a patkót az igazgatóval. Nézze, gyakori mese: az igazgató berendelte a gyerekeket, és gyakorlati oktatás címén felépíttette velük a víkendházát. Tiltakoztam, panaszt tettem, kisült, hogy a főnök, akihez a feljegyzést beküldtem, nemcsak hogy tudott róla, hanem ugyanúgy benne volt a disznóságban. Képzelheti, doktornő, mi lett ebből. Fegyelmi. Hogy én rágalmaztam. Lejárattam az igazgató tekintélyét. Kérem, fél évig tartott a cirkusz. Ha otthon elmondhattam volna, ha megbeszélhettem volna a feleségemmel. De tetszik tudni, szívbeteg, szegény, kímélni kell. Így is mindig ijedezik. Ha öt percet késik a gyerek az iskolából - már a szívén a borogatás, már rémeket lát, már azt képzeli, hogy villamos alá került, hogy verekedett a pajtásaival, és beverték a fejét... Hát én nem szóltam semmit. Fegyelmi tárgyalás. Izgalom. Fellebbezés. Felmentem a kollégáimhoz, ott írtam meg a fellebbezést. Ügyvéddel beszéltem. A szakszervezeti bizalmival. Szerencsémre a párttitkárunk nagyon rendes, mellém állt. Így kaptam itt munkát. De a mai napig nem tud szegény arról se, hogy Cinkotára járok. A rendes szürke ruhámban jövök el hazulról, abban, amiben tanítani jártam. Egy ismerősnél öltözöm át. Reggel, este. Tessék elképzelni ezt. És futok hazáig, hogy minél hamarább otthon legyek. Néha olyan ideges vagyok és olyan fáradt, hogy nem hallom, ha szólnak hozzám.

- Olyan nehéz itt a munkája?

- Nem, kérem. Jó szakmunkás vagyok. Az izgalmak. Most foglalkozik a beadványommal magasabb fokon a minisztérium. Nem mindegy nekem, hogy igazságot szolgáltatnak-e...

- A felesége látta, hogy valami baja van. De nem értette.

- Panaszkodott rám?

- Dehogyis. Azt mondta, hogy nagyon szereti magát, és boldog, hogy még egy kicsi gyerekük lesz.

- Ó, istenem. Tudja, én meg néha olyan ingerült voltam szegényhez... Mondjam el neki a bajomat, doktornő?

- Ne egyszerre. És jó lenne, ha vinne neki egy szál virágot. Valamilyen címen. Névnap, születésnap, évforduló, találjon ki valamit. De a gyerekről ne tudjon semmit, várja meg, hogy ő szóljon. Jó?

Varga elment.

- Egy málnaszörp - mondta Ágnes a pincérnek, és letette a két forintot. Kilépett a homályos melegből a havas esős, hűvös estébe. Fázni kezdett. Nem a teste borzongott, az idegei, a gondolatai. A lucskos, tömött HÉV nagyokat rázott, a sivár Kerepesi úton esőben ázó teherautók döcögtek.

Diákfiúk, diáklányok utaztak a HÉV-en, nevetgéltek, sugdolóztak. "Szeretném látni őket húsz év múlva" - gondolta Ágnes. "Ki kinek lesz a párja? Boldogok lesznek-e akkor is?"

Szeme egy csinos, gesztenyehajú fiúra tévedt. "Ilyen volt Tibor" - gondolta, és érezte, hogy vérhullám fut az arcába. Egyszerre úgy megtelt vággyal, hogy majdnem sírva fakadt. Valami elérhetetlenre és megnevezhetetlenre vágyott, az elmúlt fiatalságra, egy baráti szóra, egypercnyi májusra, egy simogató tenyérre, egy kedves dallamra vagy egyetlen jó ízre, vagy egy kedves, szemet pihentető színre. A két könyv jutott eszébe Géza íróasztalán, a fekete és az almazöld borítólappal, azután a bolyhos fehér fürdőköpeny.

- Ne álmodozzunk, öreglány - mondta egy kedélyes hang, és Ágnes érezte, hogy kosarakkal és bőröndökkel lökdösődnek, préselődnek mellette. - Végállomás.

Géza befejezte a vizitet.

Bement a szobájába, és elővette a disszertációját. A chorea minor - népszerű nevén vitustánc - diagnosztikájával és újabb terápiájával, különösen a visszaeső betegek problémáival foglalkozott. Sokéves anyaga már együtt volt, most a rendszerezés, következtetések, a tapasztalatok megfogalmazása volt a feladata.

Szórakozottan olvasta át az előző napok munkáját.

"Meg kéne mutatni Ágnesnek... egyáltalán, beszélni kellene Ágnessel."

Feltárcsázta a Szent Katalin-kórház számát. A belgyógyászaton egy nővér jelentkezett. Közölte, hogy Csaplár doktornő már jó húsz perce elment.

- Hazament?

- Nem hiszem, mert hazaszólt a lakására, hogy valami más dolga van.

Géza letette a kagylót, és újra elővette a disszertációt. De csak firkált az üres papírlapokon, egy csónakot, benne egy fiút és egy lányt, egy erdőt, benne egy fiút és egy lányt, egy szobát, benne egy fiút és egy lányt.

"Á, nem kell úgy élnem, mint egy trappista szerzetesnek. Csak dolgozom, dolgozom, egészen belezöldülök. Sétálok egyet a hegyen."

Két pillanat alatt magára kapta a felöltőjét, és száguldott lefelé a lépcsőn.

"Ha valami más dolga is van, mondjuk, bevásárlás... nem, amiatt nem szól külön haza... talán egy betegét kell megnéznie... ha elkapom ezt a hatos buszt, akkor én érek oda hamarább."

A Tanács körúton átszállt a hatosról egy ötösre. Hideg, novemberi eső esett, lucskos, hóval kevert szomorú eső - Géza észre se vette. A Malinovszkij fasorban leszállt az autóbuszról, és besietett a fogaskerekű végállomására.

Hat óra se volt még, és már koromsötét. Ostoba találmány a tél. A Szabadság-hegy állomáson leszállt és körülnézett. Minden csupa sár és víz. Most hová? Járkáljon az esőben? Vagy csengessen be a Normafa úti házba? Hívás nélkül?

Alaposan megnézte a fogaskerekűből leszállókat. Nem, Ágnes nincsen köztük. Felsétál pár száz méternyit az Eötvös úton, és a következő fogassal lemegy.

Jó levegő van erre még ilyenkor is. A kórházi szobában tavaszig maradhat. Itt kellene valahol lakást szerezni. Ha a könyvet kiadják, belemegy egy társasház-építésbe. Lehetetlen, hogy egy negyvenkét éves embernek, komoly orvosnak ne legyen otthona. A múltkor benn járt nála egy orvostanhallgató, engedélyt kért, hogy vakációban az osztályán dolgozhasson. Két mondat után nem kisül, hogy egy volt osztálytársának a fia!

Jön a következő fogaskerekű. Ágnes sehol.

Még egyet, még egyetlenegyet megvár.

Azt kéne ilyen esőben egy órára ideküldeni, aki ezt a kabátot vízhatlannak adta el. Persze neki se kötelező itt ácsorognia, és ha meggondolja, nincs is semmi értelme. Először is, lehet, hogy Ágnes csak egy óra múlva jön haza. Vagy éjfélkor. Talán színházba ment, vagy moziba ment. Vagy haza se jön éjszakára. Lehet, hogy visszament a kórházba inspekciózni. Vagy... akármit csinál, nem tartozik neki elszámolással. Nevetséges, most már a harmadik fogast várta meg. Mint egy megkergült gimnazista. Ágnes családban él, férje van, gyereke van. Milyen jogon tör be az életébe? A telefonválaszok, a randevúkérések visszautasítása nem adtak eléggé világos választ? És igazán szereti Ágnest? Nemcsak a romantikus diákemlék, nem hirtelen fellángolás volt? Hiszen alig ismerik egymást. Akkor az egyetemen is ritkán találkoztak. És azóta is tizenkét év telt el.

Még ezt az egyet, ezt az utolsót, és azután le kell menni a városba.

Újra felment az Eötvös úton, azután le, a Diana úti iskoláig. A fogaskerekű bejött, és újra elment.

No, még ezt a legeslegutolsót.

Alig hitt a szemének, amikor a következőről Ágnes valóban leszállt. Fáradtnak látszott és szomorúnak. Ernyő sem volt nála, nylonkendőt kötött a fejére, megvárta, amíg a fogas továbbment, azután megfordult, és elindult a Normafa út felé.

- Ágnes!

- Ó, istenem.

- Véletlenül erre jártam - mondta Géza. Ágnes a csuromvizes kabátot nézte.

- Véletlenül?

- Hát... mondjuk. Hat óra óta várok rád.

- Jézusmária, kész tüdőgyulladás. Gyere, itt lakunk két lépésnyire. Megiszol egy forró teát.

- Ezt bárkivel megtennéd. Ebben nincs semmi. Ez csak olyan vöröskereszt, ugye? - kérdezte Géza. - Bemutathatsz a mamádnak is: kollégám, doktor Poltavai.

- Pontosan így van.

- Tudod, mit? Akkor inkább álljunk az esőben. Mert én nem így akarlak. Egészen akarlak, örökre akarlak - mondta Géza, és érezte, hogy már nincs semmi megfontoltság, semmi kontroll, semmi akarat, csak végtelen vágyakozás a szívében. - Azért vártam rád, mert neked mondom meg legelőször, Winspeare professzor áprilisban előadást tart Párizsban, egy belgyógyász kongresszuson. Meghívott. Veled akarok menni. Mindenhová veled akarok menni.

"Nem szabad... nem akarom... semmi értelme sincs" - akarta mondani Ágnes. Nem értette Géza szavait. A halántéka dobolt, a szíve izgatottan vert. "Ez nem én vagyok, megőrültem, álmodom" - gondolta, és közben álltak és áztak a süppedő sárban, zuhogó esőben, és csókolództak.

Fél kilenc elmúlt, amikor Ágnes belépett a lakásba. Csöndesen zárta be az előszobaajtót, nem akart a mamával találkozni. De Csaplárné így is meghallotta, elébe sietett.

- Szervusz, fiam. Kisjani éppen most aludt el. Ne is menj be hozzá, ne zavard fel.

- Igen, mama. És István?

- A te szobádba küldtem leckét írni, hogy a kicsit ne zavarja a fény. Kérsz vacsorát?

- Nagyon köszönöm, igen. És te mit ettél?

Csaplárné csodálkozva nézett rá.

- Amit máskor, gyerekem. Kávét.

- Hogyhogy, amit máskor?

- Mindig kávét szoktam vacsorázni.

- Mióta, mama?

Csaplárné arcán furcsa mosoly fut át. Szégyenkező és meglepett.

- Amióta fájnak a fogaim. Évek óta.

Ágnes nem kap levegőt a meghökkenéstől.

- Sose mondtad, édesanyám, hogy a fogaid fájnak.

- Sose törődj vele. Majd kihúzatom az OTI-ban. Csak valahogy nem tudtam eddig sorját keríteni. Mit melegítsek vacsorára? A déli főzelékből jó lesz?

- Igen, nagyon jó.

- Behozom.

- Nem, nem. Nagyon jó lesz a konyhában, mindjárt utánad megyek. Csak megnézem előbb Istvánt.

- A posta ott van a hallban, a nagyasztalon.

Képeslapok Janitól. Viterbo, Portofino, Velence. Tizedike táján Jani itthon lesz. Talán előbb is. Hogy szalad az idő. Négy hét múlva karácsony. Lassan meg kell venni a fát is. Jó szagú, formás ezüstfenyőt szeretne, mennyezetig érőt, rengeteg szaloncukorral, csupa fehérrel vagy csupa rózsaszínűvel, sok-sok csillagszóróval. Gyerekkorában mindig szerette volna, ha sokkal több csillagszóró ragyogott volna a fán. Talán Kati is kijön addigra a kórházból. De hát Katit kínos lenne meghívni. Valószínűleg el se fogadná. Istvánnak és Kisjaninak korcsolyacipőt vesz. A mamának... tulajdonképpen a mamának egyszer valami egész buta, kedves dolgot kellene venni. Egy játék mackót. Vagy egy divatos nyakláncot. Hiszen ha meggondolja, a mama igazán nem öreg még. Hatvanhárom éves. Úristen, a mama... Tizennyolc éves korában férjhez ment, és szült és szoptatott, és éhezett és reszketett a gyerekeiért, és összesen negyvenhat éves volt, amikor egyedül maradt, özvegyen maradt. Milyen kiszolgáltatott és milyen makacs. Hogy elbújik a gyerekszobába, ha Jani hazaérkezik. És ha vendégek vannak? Behozza a kávét, és máris eltűnik. Azt se tudja, van-e a mamának társasága? Ki volna? Kincsesékhez elmegy minden szent évben egyszer. Abból is milyen patália lett. Hogy ne vigye Kisjanit abba a reakciós társaságba. És honnan tanult meg Kisjani keresztet vetni? Minek cipeli templomba? És a többi veszekedés. A mama miért olyan maradi? Minek főz be paradicsomot? Jó a konzerv is. De ő kirángatja a cihákat az ágyból, száz üveget mos a kádban, paradicsomlében úszik a lakás. A keze fáj. Nagy üvegekben meggyet erjeszt, meggybort főz. Senki se szereti, rásavanyodik, de pancsol vele. És nem akar mosógépet. És nem mondta meg, hogy a foga fáj.

És Kisjani? Alig van vele is. Nem Ágnes eteti, nem ő füröszti, nem ő válaszol örökös kérdéseire. Jövőre iskolás lesz... és István. Egy hónapja van náluk. Alig beszélt vele. Akkor beszélnek néhány szót, ha beviszi Katihoz a kórházba, látogatni.

No, legalább Istvánhoz beszalad egy percre.

István a nagy íróasztal mögött ült.

Hihetetlen, hogy mekkorát tud nőni egy hónap alatt egy ilyen kamasz. Az arca is megnyúlt egy kicsit, a hangja pedig vastagodik.

- Csókolom. Zavarok?

- Nem, dehogy. Maradj csak, Istvánkám. Én se akarlak zavarni. Sok leckéd van még?

- Hát... elég.

- Nincs semmi baj az iskolában?

- Á, dehogy. Ma is ötöst kaptam.

- Ne mondd. Miből?

- Rajzból és fogalmazásból.

- Itt van a fogalmazásod?

- Igen.

- Megmutatnád?

- Hát... - mondta zavartan István. - Inkább a rajzot mutatnám meg.

- Mutasd meg mind a kettőt.

István zavartan kotort a táskában. És közben kérdezte:

- Anyuval nem beszéltél?

- De. Mondok egy nagyon jó hírt. Karácsony előtt lehet, hogy otthon lesz. No, most lássam azt az irkát.

Ágnes leült István mellé, és kiterítette az asztalra a füzetet. Közben megsimogatta a barna üstököt.

- Megint hajvágás lesz, Pista.

- Majd mielőtt anyu hazajön.

- No, jó.

"A család este. Fogalmazás. Vázlat: 1. A család tagjainak jellemzése, apa, anya, testvérek. 2. A család vacsora előtt. Terítés, házimunka. 3. Az apa hazaérkezik. 4. A család vacsorázik. 5. A család vacsora után. Beszámoló az eltelt napról."

Ezután két üres sor van a füzetben, és következik a kidolgozás.

"Az én édesapám igen jó ember. Egész nap fárad értünk. Édesanyám félnapos állásban van, és ezenkívül a háztartást vezeti. Három kis testvérem van, egy fiú és két lány. Nagyon szeretjük egymást. Öcsém, Ákos, jó barátom. Egy évvel fiatalabb nálam, de birkózásban majdnem olyan erős. Reggel az egész családnak ő keni meg a vajas kenyeret. Vasárnap délelőtt együtt tisztítjuk az egész család cipőit. Két kishúgom, Ibi és Lilike ikrek, még csak tízévesek, de már tudnak sütni, főzni. Azonkívül tudnak villanyt szerelni is. Ha például valami elromlik a lakásban, nem hívunk szerelőt, mert mi, gyerekek, mindent meg tudunk javítani.

Édesapám minden este hétkor hazaérkezik. Édesanyámnak kezet csókol, minket megcsókol és átölel. Mire ő hazaérkezik, mi már befejeztük a leckét, és segítünk a terítésben és a vacsorakészítésben. Játszunk, apukám keresztrejtvényt fejt. Azután kezet mosunk, és leülünk az asztalhoz. Mindenkinek nagyon ízlik az étel, mert édesanyám nagyon jól főz. És különösen a főzeléket szeretjük, mert az jó és egészséges.

Vacsora után édesapám mesél. Mi is elmondjuk, mi volt az iskolában, berakjuk a táskánkat, még egyszer megnézzük, rendben van-e a holnapi leckénk. Ibit és Lilit apukám vagy anyukám kihallgatja a leckéből, de Ákost és engem már nem kell. Fél tízkor jó éjszakát kívánunk egymásnak, és amikor már lefeküdtünk, szüleim bejönnek a szobánkba, betakargatnak minket, és megcsókolnak, és lábujjhegyen mennek ki a szobából..."

A dolgozat alatt az érdemjegyek: fogalmazás ötös, helyesírás ötös, külalak ötös.

- István - mondta Ágnes meghökkenve -, de hiszen ebből egy szó sem igaz. Ezt a tanár úr nem tudja?

- De igen - mondta István. - De a mi osztályunkban nem lehet megírni az igazat.

- ?????

István vállat vont.

- A Svéd Gyuri apukája például Kanadába disszidált egy nénivel... a Sóki Feri anyukája kiküldetésben van Párizsban egy évre, de addig nem költözhet az apukájához, mert annak az új felesége nem engedi be, úgyhogy kiadták egész évre egy ismerőshöz. A Lénárt Gabinak a papája iszik, már voltak a rendőrségen is.

- Honnan tudod?

- Mindenki tudja.

- És ők se erről írtak?

- Nem - mondta István. - A tanár úr mondta, hogy ezt a dolgozatot muszáj megíratni minden iskolában, mert ez központi téma, a minisztériumból küldték... azért adta meg a vázlatot is, hogy könnyebben menjen. És még két ilyen dolgozat lesz. Egy olyan, hogy "A család reggel" és egy olyan, hogy "Mit csinálunk vasárnap". Azt mondta a tanár úr, hogy aki akarja, az írja meg az igazat, és aki akarja, az írja meg, hogy hogyan szeretné...

- És te három testvért szeretnél?

- Ez jutott eszembe - felelte István.

Ágnes felállt, visszaadta a füzetet.

- Folytasd a leckédet, Istvánkám. Vacsoráztál már?

- Köszönöm, igen.

Ágnes kiment a konyhába. Étvágytalanul ette a kelkáposzta-főzeléket. Kisjani jövőre iskolába megy. Dolgozatot fog írni. A család este... mit fog írni? Úristen.

HALLGATNI ARANY

Doktor Zsille Norbert, a szocialista etikett és kulturált viselkedés professzora a rekamién feküdt. Már harmadik napja gyengélkedett, egy berettyóújfalui disznótor lázas gyomorrontását heverte ki. Elbágyadva a láztól, az üres teáktól és azoktól a rettenetes kotyvalékoktól, amiket Eödön fiúi szeretettel és orvosi szigorral belediktált, egész nap pihent, és közben vad szenvedélyének hódolt: hallgatódzott.

Zsille Norbert sohasem fogta meg kézzel a csirkecsontot, nem törte össze a krumplit a mártásban, nem maradt ülve, ha nő lépett a szobába. De ez az egy, ez kicsi gyerekkora óta gyengéje volt. Már otthon a zsillepusztai házban óriási pofonokat kapott, amikor papa, marna, nagymama tetten érte egy-egy csúnyább leskelődésen. A katonaiskolában, ahol tanulmányait végezte, ő leste ki a tanári konferenciák titkait, ő tudta elsőnek, hogy éjszakai riadó készül, ő szállított pletykákat a tisztek magánéletéről, ő tudta, hogy melyik kadét melyik kislánynak küld titokban leveleket, majd később, aktív tiszt korában minden pletykát tudott az eladó lányokról, különösen azok vagyoni helyzetéről. "Hallgatni arany - hallgatózni gyémánt" - gondolta elégedetten, amikor egy-egy érdekes hírt vagy pletykát megtudott. Ennek köszönhette negyvennégyben, hogy idejekorán otthagyta a hitleri szövetséget, hogy negyvenötben államtitkár lett. Persze nemcsak jelentős ügyeket hallgatott ki. Mindig és mindenütt odafigyelt minden beszédfoszlányra. Eszpresszóban, villamoson, szerelmes félmondatokat, intrikákat, politikai viccek felét, ismeretlenekről szóló közléseket, bármit gyönyörűséggel fogadott.

Az új öröklakás ebből a szempontból is tökéletes volt. A vékony, rosszul szigetelt falak, a hangot vezető fűtőtestek... Norbert csak feküdt a rekamién, és mindenről tudott. Simonék válnak, Tolnai nem adta meg a százast, Homonnaiék tévét vásároltak. De a legegyszerűbb, legkényelmesebb és legérdekesebb volt Eödön tárgyalásait hallgatni. Nem mintha bármi hasznot remélt volna belőle, vagy pláne bármit felhasznált volna belőle öccse ellen. Szó se róla. Csak éppen kíváncsi volt. Sportból, szenvedélyből. Most is látogató volt éppen Eödönnél. Túlságosan halkan és óvatosan beszélt, és ismételten megkérdezte:

- Nyugodtan mondhatom? Nincs itthon senki?

- Mondtam, hogy nincs. Egyébként nem hívtalak, és nem kértelek rá, hogy beszélj. Te akartad...

Ki lehet ez? Norbert szerette volna, ha füle megnyúlik, és rátapad a kulcslyukra.

- Szédületes ötlet.

- Unom már világmegváltó terveidet.

- Nem a világot akarom megváltani, pénzt akarok szerezni.

- Hagyj ki belőle, Emilkém, jó?

Emil... persze, Palánkay van nála!

- Nem tudom elképzelni, mivel keresel ennyit - hallotta Zsille Palánkay izgatott hangját. - Nem hiszem el, hogy nem érdekel a pénz. Csak nem akarod bedumálni nekem, hogy a fizetésedből élsz. Hol dolgozol? Röntgen szakrendelésen, nem? A filmet lopod?

- Hülye - mondta Eödön halkan és megvetéssel. - Egyébként ha ezért jöttél, akkor a tanácskozást befejeztük.

- Nem... nem. Kérlek, a tervem a következő. Az ország valamennyi termelőszövetkezetével közöljük, hogy az elkövetkező öt évben közvetlenül a bányától rendelhetik az útépítéshez és gazdasági épületek emeléséhez szükséges bazaltkockát és kavicsot. Érted?

- Nem. De nem fontos.

- Fontos. Most van egy kőközpont a minisztériumban, és a szerencsétlen paliknak onnan kell igényelni a követ, és a bányák először a központi raktárba visznek fel mindent, és ott osztják el újra, rémesen komplikált és nehéz, és mindenki unja már. Mi viszont, a bánya, tudunk szállítani...

- Ki ez a mi? És honnan tudunk szállítani?

- Nem fontos. A fontos, hogy ezt írjuk nekik a körlevélben. És közöljük, hogy egyúttal feladtunk címükre utánvéttel kétféle kőmintát. Amennyiben a kő minősége megfelel, nyolc napon belül közöljék, hogy milyen határidőre, milyen mennyiségre van szükségük. A megrendeléskor beküldendő a kő árának tíz százaléka. És kész.

- Mi kész?

- Az üzlet. Kapnak egy válaszlevelet, hogy a tizenöt tonna kockakövet vagy zúzalékot vagy istennyilát szállításra előjegyeztük. Ha öt év múlva nem kapják meg, akkor ne várjanak rá tovább.

- És a kőminták?

- Az már meg van szervezve. Tatár küldi Somosbányáról. Csak egy irodahelyiség kell és egy csekkszámla. Bélyegző már van, üzleti papír már van. Minden van.

- És akkor minek jöttél hozzám?

- Hogy add kölcsön a kis szobádat azokra az órákra, amikor te a rendelőben vagy.

Eödön kedvetlen morgást hallatott.

Norbert viszont egyre nagyobb izgalommal fülelt. De hiszen ez a Palánkay zseni! Ha valaki tudja, hát ő, Zsille Norbert azután tudja, hogy milyen építőanyag- és kőéhség van az alföldi falvakban! Hogy milyen nehezen kapnak kavicsot vagy pláne kockakövet a bekötő utak építéséhez! Kő kell mindenhez, az istállókhoz, magtárakhoz, a tsz-tagok házépítéseihez... Aranybánya! Micsoda ötlet! Ez a marha Eödön... egy ilyet elszalasztani. És büntetőjogilag is semmi. Ők kiadják egy fiatalembernek albérletbe az egyik szobát, kérem, bíró úr, honnan az ördögből tudtam volna, hogy milyen üzletekkel foglalkozik. Nem vagyok köteles az albérlőm szobájában az iratok között turkálni. De ez is marhaság. Az életben nem fog lebukni. Kifizet egy tsz a kőmintákért pár száz forintot. Eltelik három év, négy év, öt év, már régen más az elnök, más a könyvelő, már régen nem találják a régi bizonylatokat. Ki tartja nyilván, hogy egyszer már befizettek valamit azért a kőért...

A gyomorfájásról is elfeledkezett, magára kapta a felöltőjét, és csendesen kiosont a lakásból. Az első emelet lépcsőfordulójában leste, mikor jön ki a lakásból Palánkay. Meglehetősen lógó orral jött. Tudta, hogy Eödön nem szívesen társul vele, de mégis meg kellett próbálni. Tatár rágta a fülét. Kezdjenek el végre dolgozni. Somosbányán már megszervezett mindent, de az iratokat, elszámolásokat mégis őrizni kell valahol. Palánkay évek óta kinn lakott Irhás-árokban, az isten háta mögött egy villában. Telefonja sem volt. És különben ott nagyon hamar feltűnne, ha Tatár rendszeresen eljárogatna hozzá. Palánkayt viszont az Izabella utcában ismerték túlságosan is jól, ott, ahol Tatár lakott. Irodahelyiséget igényelni? Hát lehet, lehet, de túlságosan kockázatos... Maradt volna Eödön, de hát ha egyszer nem állt kötélnek. "Egy-két hónapra kellett volna az egész" - gondolta Palánkay bánatosan. - "Két hónap múlva úgyis tűzbe került volna az egész irattár. Addig beszedhettünk volna százezer forintot. Százezret? Simán egy félmilliót."

- Palánkay úr - mondta valaki halkan a háta mögött.

Palánkay megrettenve összerázkódott, azután továbbsietett, mintha nem neki szóltak volna.

- Zsille Norbert vagyok, ne rohanjon előlem - mondta most ismét a hang. - Különben is, idős korom ellenére jól futok. Sokat sportoltam.

- Tessék, uram - állt meg Palánkay.

- Katonaember vagyok, uram, az ajánlatom egyszerű és katonás. Teljesítem a feltételeket. Csekkszámlám van. Az öröklakás egyik fele az enyém. Az üzlet rendelkezésére áll. Haszonrészesedés egyharmad.

- Egyharmad? Az irodahasználatért? - tért vissza Palánkay arcába a vér. - Nem lesz sok egy kicsit?

- Nem - felelte Zsille. - Először is, mert nem fognak másutt irodát találni rá. Legalábbis nem valami könnyen. Másodszor azért, mert azé a legnagyobb kockázat, aki a helyiséget adja. Harmadszor, mert már tudok a dologról. Vékonyak a falak. Vagy a sors akarta így. Ki tudja?

- Rendben van - mondta Palánkay. - Igyunk meg rá egy konyakot.

- Helyes - bólintott Zsille Norbert.

- Eödön nem fog tiltakozni?

- Eödön nem fog semmit sem tudni. Délelőtt nyolctól kettőig nincs otthon.

Eödön magabiztossága csak addig tartott, amíg Palánkay nála volt. Amint becsukta Palánkay mögött az ajtót, gondterhelten simított végig a homlokán. Nem hitt baljós jelekben, és nem volt babonás. De valahányszor megjelent Emil, valami kellemetlenség érte. A pokolba ezzel a hülyével. Ezerszer megmondta neki, hogy nem társul, nem csinálnak együtt semmit. Ő köztiszteletben álló orvos, semmi szüksége nincs a nyilas múltjára és a nyilas barátaira. De Karvasnak már itt kellene lennie. Karvassal se kellett volna kezdeni. Túl buta, és nagyon megjött az étvágya. Pedig olyan egyszerű, olyan világos, olyan veszélytelen volt eddig a munka. Karvas mindennap két leletben "tévedett", egynél a délelőtti rendelésen, egynél a délutánin. Kétmillió vörös vérsejt. Vagy tizenötezer fehér vérsejt. Patakiné, a házmesterné délben kettőkor és este nyolckor átsétált a rendelőbe, és várt a labor előtt. Karvas kijött, kiosztotta a leleteket, és annál a bizonyos leletnél Patakinéra nézett. Ennyi volt a dolga. Utána Patakiné odasomfordált a beteg gyerek mamájához, beszédbe elegyedett vele. Mire a mama visszatért volna a lelettel a gyerekgyógyászatra, Patakiné már elmondta, hogy az ő kisfiának is ugyanez a baja volt, hogy az SZTK-ban spórolnak, nem adnak mást, csak szenteltvizet, de hála istennek, a Zsille doktor úr megmentette a kicsinyét, áldani is fogja még a lába nyomát is. Tíz mama közül nyolc eljött. Három hét múlva a gyerekgyógyászat rendszerint kontrollra küldte a gyereket: és csodák csodája, a vörösvérsejt-szám normális, a fehér vérsejtek száma normális... Zsille doktor tudós hírét pedig most már a hálás mamák növelték.

Le lehet ezen bukni? Soha.

És erre megjelenik Ács Istvánné, megjelenik Csaplár Ágnes, megjelenik Poltavai Géza, panasz, veszekedés. Még szerencse, hogy Kolnai, a laboratórium főorvosa olyan ostoba, mint hat pár huszárcsizma. De Poltavai Géza nem buta, és Poltavai bekérette a laboratórium naplóját. Tulajdonképpen nem volt hozzá joga, marhák, hogy odaadták, Poltavai a belgyógyászat főorvosa, nem isten, nem párttitkár, nem felettes hatóság. Ki tudja, mit fog kiokoskodni belőle? Mert az a Karvas, az a ló, az az állat magánszámlára is dolgozott, saját magának is. Amikor látta, hogy Eödönhöz ömlenek a betegek, egyszerre nem elégedett meg azzal, hogy neki minden lelet után egy húszas jár. Patakiné mellé beállított még egy nőt, aki az ő lakására, a Práter utcába küldte fel a betegeket. Ki tudja, hányat. Még elképzelni is rémes, mi lesz, ha valaki elkezdi piszkálni, hogy lehet az, hogy az egyik laboránsnál minden háromszázadik gyerek vészes vérszegény, a másiknál minden kétszázötvenedik, és a Karvasnál minden ötödik vagy minden hatodik...

Abba kéne hagyni, valami mást kellene kitalálni.

De hát ki gondolt volna erre. Ács István! Hátborzongató. Negyvennégyben kisiklott a karmai közül. Hogy akkor nem tudta elfogatni és agyonverni. És most a sírból jön vissza!

Eödön a bárszekrényhez ment. Kivett egy üveg gint, és úgy, az üvegből nagyot húzott.

Poltavai eddig még nem tett semmit. Legalábbis Karvas nem tud róla. A naplót visszaküldte, megjegyzés nélkül. Persze attól még küldhetett bejelentést az igazgató főorvosnak. Nem küldhetett. Rózsát, az igazgató főorvos titkárnőjét Karvas már megfőzte egy doboz csokoládéval... De hogy mit tud, vagy mit szándékozik tenni Poltavai? Vagy nem kell törődni az egésszel, és nem kell rémeket látni... Folytatni az üzletet kicsit óvatosabban.

Eödön újra húzott a ginből.

Nem. Aki bármit tud, aki bármit gyanít, aki bármit megszimatol, annak vesznie kell. Ezt a Poltavait nem lehet pénzzel elintézni. Ha Karvasnak és Karvas adatainak hinni lehet, ez a Poltavai egy megszállott hülye. Orvosetika. Kommunista erkölcs. Ennek nem lehet pénzt adni. Nem mintha sok volna neki, hanem mert ez olyan.

Eödön kirángatta a fiókjából a dossziét, amiben Karvas bizalmas információját őrizte.

"Poltavai Géza, ezerkilencszáztizennyolcban született, szülei ismeretlenek, nevét a lelencházban adták. Tanulmányait az orvosegyetemen ezerkilencszáznegyvenöt után folytatta, ezerkilencszázötvenben végzett kitűnő eredménnyel. Önként vidékre ment orvosnak, Nógrád megyébe. Apcon, Jobbágyiban, Somosbányán volt. Lakása nincs, ideiglenesen munkahelyén, a központi kórházban lakik. Nőtlen.

Vagyona nincs. Feltűnően sokat utazik. Minden szabadságán társasutazáson vesz részt.

Lizike, az orvosírnok szerelmes belé. Poltavai nem viszonozza.

Udvarias, de hamar méregbe hozható. Keveset szórakozik.

Az utóbbi időben nagyon gyakran felhívta Csaplár Ágnes doktort."

Egy külön cédulán egy telefonbeszélgetés szövege.

Egy másikon a betegek névsora, akik Poltavai Géza osztályán fekszenek. Ha csak egy ismerős akadna közöttük! Ha csak egytől pénzt kérne valamiért.

Lehetetlen, hogy egy ember sose kövessen el hibát, bűnt, disznóságot. Lehetetlen, hogy egy ember sebezhetetlen legyen.

A magánpraxisért nem vonhatnak felelősségre - szaladtak vissza Eödön gondolatai a maga problémájához. - A magánpraxis törvényes és szabályos. Már tudniillik szabályos volna, ha az adót befizettem volna. De ha könyvet vezettem volna, akkor a háromszáz forintokat kellett volna beírni. Háromszáz forintot pedig mégse lehet. Ha viszont kevesebbet írok be, abból pontosan akkora zűr lehet, mintha egyáltalán nem írtam be... Ej, kitöröm ennek a pasasnak a nyakát két perc alatt, még mielőtt egyet nyikkanhatna... Azután leépítem ezt a hülye Karvast, és kezdek valami mást.

Váratlanul szólalt meg az előszobacsengő.

Karvas, a kövér laboráns állt az ajtóban.

- Csak hogy. Jó, hogy nem éjfélkor jött - mondta Eödön ingerülten. - No, lépjen már be, az istenért, minél kevesebben látják a folyosón, annál jobb.

- Rém nehéz volt magát megtalálni, ezek a modern házak, ezek az egyforma kapualjak.

- Üljön le, és referáljon. Gint?

- Igen. Hű, de szépen lakik. Micsoda képek! Eredeti?

- Persze. Eredeti Gauguinokat és Picassókat tartok a falon. Mint a Szépművészeti Múzeum. Most pedig halljam, de gyorsan.

- Egyelőre semmi vész. Osztályértekezleten Kolnai azt mondta, hogy sok a hibás lelet, pontosabb munkát kérnek.

- Kérni szabad.

- Igen. És kalibrálni kell a pipettákat, csak hitelesen szabad mérni.

- Jó. Majd meglátjuk.

- És a jövő év első negyedében kapunk majd egy automata vérsejtszámláló gépet.

- Ettől nem kell szívbajt kapni. Először is a jövőre csak jövőre van, másodszor a gép úgyse fog megjönni, harmadszor úgyis rossz lesz. Mi van még?

- Rengeteg anyag Poltavairól. Egy hamis betegállományba vétel. Valószínűleg pénzért.

- Nocsak.

- És egy másik, még súlyosabb. Egy menthetetlen beteg vérsavóját állami pénzen, hamis jelentéssel kiküldte egy nyugati professzornak, aki most hálából meghívta Párizsba.

- Biztos?

- Mint hogy itt ülök.

- Honnan szerezte az adatokat?

- Feritől, a laboránstól. Ezzel különben vigyázni kell, mert nagyon szereti Poltavait. Tisztán hülyeségből mondta el.

- Az már nekem édes mindegy, hogy miből mondta.

- Az ügyre vonatkozó egész levelezés benn van Poltavai íróasztalában. Lizike hozzá tudna férni, de az a kerge tyúk...

- Tudom. Azt bízza rám. Mit iszik? Gin? Konyak? Whisky? Amit akar, és amennyit akar.

Eödön maga is ivott, méghozzá jócskán. Kábultan nézte Karvast. Egész rendes gyerek ez. És nem is olyan buta.

Egy injekció háromszáz forint. Okos dolog ez. És csak egészségeseket szabad kezelni. Abból nem lehet baj. Ha az ember gyors és tettre kész, semmiből sem lehet baj.

Kati már jobban volt. Igaz, sápadt volt még és erőtlen, és valamit fogyott s a háromhetes fekvés alatt. De a fejfájása elmúlt, elmúlt tagjaiból is az ólmos fáradtság.

István másodnaponként bejött hozzá, virágot hozott, és megilletődve ült az anyja ágya mellett. Rendszerint szatyort is cipelt Csaplár néni ajándékaival: levessel, sonkával, madártejjel, almával megtömve. Az ételt kirakta az ablakpárkányra vagy az éjjeliszekrényre, leült, és szótlanul, megilletődve nézte az anyját.

Kati tréfálni próbált. Megkérdezte, mi van az iskolában. Verekszenek-e Kisjanival? De István gondterhelten és elárvultan bámult. Mintha kérdezni akart volna valamit vagy bevallani valamit. De ha Kati azt kérdezte, kisfiam, valami bajod van? - csak rázta a fejét, azután megsimogatta az anyja haját, kezet csókolt, és elsietett.

Kati Ágnest várta. Tudta, hogy Ágnes gyakran elkíséri Istvánt a kórházig, azt is tudta, hogy naponta többször is áttelefonál, beszél az orvosokkal, főnővérrel, azt is tudta, hogy többször itt volt, amíg ő féleszméletlenségben feküdt. De amióta jobban van, Ágnes érthetetlen módon nem jött be hozzá. Érthetetlen módon... vagy nagyon is érthetően.

Egyáltalán Kati el se tudja képzelni, hogy lehet tisztázni azt a kínos, négy évvel ezelőtti találkozásukat. Egyáltalán milyen ostoba ötlet volt Iványi Balázzsal átmenni Ágneshez. De ha már átment... Jani megmagyarázhatatlan durvasága. Persze ki tudja, milyen kellemetlensége volt Janinak a minisztériumban. És ki tudja, miket írt össze Iványi Balázs azokban a hetekben, amikor ő Bulgáriában volt. Talán személy szerint Janit is megtámadta... Ha most elkezdik ezen a vitát Ágnessel... De hát mégiscsak tisztázni kell. Miért marták el tőle Csizmás Janit? Egészen biztosan Homok Jani akarta így, hogy a nevelt testvére ne járjon vele. Nem mintha szerelmes volna Csizmás Janiba. Istenem. Szerelem... már réges-régen elfelejtette, milyen is az. De Csizmás Jani legalább jó barát volt, olyan volt, mint egy jó fivér. Akkor, aznap is áttelefonált. És utána nem jelentkezett. Egyszer, tavaly karácsonykor küldött Istvánnak vízfestéket meg egy földgömböt. Hogy örült István. István... Megnőtt, szinte férfi már. Férfi? Dehogyis férfi. Most gyerek igazán. Most kellene apa a háznál. Okos, meggondolt, felnőtt férfi, segítő társ, támasz. "Olyan fáradt vagyok" - gondolta Kati, és megint érezte, hogy sziklák rakódnak rá, a fejére, vállára. "Olyan fáradt vagyok." Milyen kegyeden tud lenni az élet. Egyéves asszonyfejjel, egynapos csecsemővel özvegyen maradni. Egyedül dönteni mindenről, arról is, hogy telik-e ebben a hónapban Istvánnak egy pár cipőre, arról is, hogy mit mondjon Bárkánynak holnap a rovatértekezleten. Hazamenni a lakásba, elmenni hazulról tizennégy éven keresztül úgy, hogy nem öleli meg senki, hogy nem segíti le a válláról a kabátot, nem veszi ki kezéből a vödör szenet vagy a zöldséggel teli kosarat senki, hogy nem érez simogatást a haján, és nem érez csókot, hogy a kisfia szemében ő minden és mindenki, az erő, a hatalom, az okosság, az apa, az anya, a védelem, a kenyérkereső és a tanácsadó egy személyben, amikor olyan erőtlen, olyan fáradt, olyan tehetetlen...

"Meg kellene látogatni Katit" - gondolta Ágnes is már vagy hússzor, de tolta, halogatta. Most már nem lehet úgy bemenni hozzá, hogy csak lábujjhegyen beoson a félig elsötétített szobába, egy szál virágot vagy süteményt tesz az ágya mellé, és int a nővérnek, hogy ne zavarják fel, mert alszik. Most már úgy kellene bemenni hozzá, hogy legyen idejük Beszélgetni komolyan, becsületesen, összekötözni a barátságuk elszakadt szálát, megmagyarázni, bocsánatot kérni... De hát hogy lehet ezt megmagyarázni? Amikor Jani olyan goromba volt, oda kellett volna állni elé és megvédeni Katit. Az asztalra kellett volna csapni, azt kellett volna mondani, hogy ezt a hangot pedig nem tűröm, tudod-e, hogy András Kati mit kockáztatott értem negyvennégyben? Tudod-e, hogy nála tisztább embert, nála becsületesebb harcost nem ismerek... Ez a lakás a kettőnk lakása, ez a lakás a kettőnk otthona, te nem utasíthatod ki az én barátomat, aki hozzám jött... De hát, úristen... hol volt ész, logika, megfontolás abban az órában? Jani korán reggel elment a minisztériumba, és délelőtt tízkor már otthon volt. Feldúltan és kétségbeesve jött haza. Akkor még nem itt laktak a Normafa úton, hanem lenn a Nagyvárad tér közelében. Janiéknál a minisztérium folyosóján veszekedés volt. Az iratszekrényeket feltörték, kartonokat, szakszervezeti könyveket égettek. Jani hazatelefonált, hogy Ágnes a gyerekkel ki ne mozduljon hazulról, ő is mindjárt hazajön. Az utcán lövöldözés volt. A mama akkor még nem lakott velük. Ferkóval lakott a régi házban, de majdnem mindennap átjött, és a bölcsődéből is rendszerint ő hozta haza a kétéves Kisjanit. Aznap is átjött Ferkóval együtt. Jani akkor már talán egy órája otthon volt, a minisztériumot hívta újra telefonon, hátha valakit benn talál, hátha valami értelmeset lehetne csinálni. Arra már nem emlékszik pontosan, hogy kezdődött a szóváltás Jani és Ferkó között. Talán nem is volt benn a szobában, mamával és Kisjanival kinn volt a konyhában, krumplipürét főztek a kicsinek. Csak a nagy kiabálás riasztotta fel őket. Kisjani ijedtében felsírt, kinn az utcán csattogás, részeg ordítozás, lövöldözés, Jani és Ferkó, az a két dühös kakas meg a szoba közepén majdnem egymás nyakának esett. "Egyetemista fiatalúr, osztályáruló - kiabálta Jani. - Fáj, ugye, hogy a képedbe vágják az igazságot." "A te igazságod, te gyalázatos. Az apádat, fivéredet megölték a nyilasok, az apád egész életében becsületes munkás volt, tizenkilences, vörös katona, te meg ahelyett, hogy becsülnéd a társadalmunk..." "Mit becsüljek meg? Azt, hogy hülyék? Egy órát vitatkoztam a felvételi bizottsággal. Azt mondtam, de hát értsék meg, kérem, négy éve dolgozom a műszergyárban röntgenberendezéseken. Nekem most orvosi diploma kell, nem tudok különben igazán hasznosat... nagy operációs berendezéseket akarok szerkeszteni, művesét, vastüdőt... de hát én beszélhettem, mintha a falnak kiabáltam volna. A végén meghozták a döntést, hogy mivel én kitüntetéssel érett munkásszármazású vagyok, hát énnekem az építészmérnöki karon van a helyem..." "A közösség jobban tudja..." "Ki a közösség? Azok a vén marhák? Azoknak én nem ember voltam, csak statisztikai szám... kitűnő rendű munkásfiú." "És ha statisztikai szám vagy, akkor az vagy, ott a helyed, ahová a munkásosztály..." "Az ilyen fafejű, mint te, az beszélt elvont fogalmakkal. Az ilyenek miatt van lövöldözés az utcán, de nem... nem értitek meg, lejáratjátok a munkáshatalmat..." "Ezt mered mondani, te utolsó bitang, te ellenforradalmár..." Ő addig csak állt rémülten, földbe gyökerezett lábbal, de most odarohant, az ütésre emelt kezek közé állt. "Jani, ez nem igaz... Jani, mit beszélsz. Te tudod legjobban Ferkóról, hogy ez nem igaz."

De Jani már szinte eszét vesztette. Rábámult Ágnesre. - Hát persze hogy te is így beszélsz! - kiáltotta halálsápadtan. - Hát ki mástól tanulta volna ezt a hangot. Nem is a gyárban a munkástársaitól, nem is a röntgengyárban. Az ilyen individualista kispolgári nyavalygást. Az emberi szenvedést meg azt, hogy vége a világnak, ha egy injekciós tűnek egy ezred milliméterrel vastagabb a hegye, és megfájdul szegény beteg oldala, ha beledöfik. De az nem fáj, ha milliós értékek elpusztulnak, ha kommunistákat vernek agyon a kapitalista börtönökben, ha könyveket égetnek az utcán. De az fáj a fiatalúrnak, hogy nincstelen munkás gyerekéből csak építészmérnök-hallgató lehet, ha csak ingyen taníttatja az állam, ha csak társadalmi ösztöndíjat kap, ha csak állami állásba sétálhat a diploma után, ha csak főmérnök lehet belőle ebben az országban, vagy miniszter. Milyen igazságtalanság, Csaplár Ferenc munkás orvos akart lenni, és szegényt csak a műegyetemre vették fel. Erről írjon cikket az a híres barátnőd, a Katika. De tudom, hogy honnan ez a hang nálunk. Mert ide írók meg újságírók járnak tisztességes emberek helyett.

"No, ebből a kioktatásból nekem elég volt - mondta akkor nagyon halkan és nagyon nyugodtan Ferkó. - Nekem ebből elég volt, és engem ma láttatok utoljára." Csaplárné felsikoltott. "Hová mész? Mit akarsz csinálni?" "Az én életem az enyém - mondta Ferkó keményen. - Hogy mi a jó, és mi a rossz, azt nem kérdem mástól, azt az én lelkiismeretem dönti el. Isten áldja, édesanyám. Szervusz, Ágnes." És mielőtt felocsúdhattak volna, Ferkó felkapta, magához szorította Kisjanit, összevissza csókolta, és kiment az ajtón. "Ferkó!" - kiáltotta Ágnes, és utánaeredt volna. "Ferkó!" De Jani egyetlen szó nélkül megragadta a karját. Keményen. Vasszorítással. Csak a mama rohant Ferkó után, sikoltva és kezét tördelve. "Hová mehet? Mit akar csinálni?" - állt meg Ágnes szívverése. Fegyvert szerez? Vagy átszökik a határon? Jani még mindig nem engedte el a karját. Most érezte, hogy milyen erő van a szorításában. Mintha csak a vaskondért fogná az öntőkemence előtt. Mintha izzó bilincs lett volna a karján az ura szorítása. Rabság, megváltozhatatlan sors. Beszélni kellene Ferkóval, utolérni, megnyugtatni, megkérdezni, hogy mi fáj, megmondani, hogy szereti, hogy megérti őt...

Ebben a pillanatban dörömböltek, azután csengettek, azután megint csengettek, majd a be nem zárt előszobaajtón belépett András Kati Iványi Balázzsal. Iványi Balázs kezében az ajándék csirke. A többire már csak nagyon homályosan tud emlékezni. Jani kiabált, gorombáskodott, Kati és Iványi sarkon fordultak. Előtte összefutott minden. Kati, Ferkó, mama... az egész világ.

Mégiscsak el kell menni Katihoz. Most, ma délután, amikor nincs látogatóidő, amikor Katinál nincs senki.

Egy szál virágot vett csak, a melegházban nőtt, piros szegfűt, azt vitte Katinak. Amíg a kopár kerten ment keresztül az István-kórház pavilonjai között, megpróbálta elképzelni a beszélgetést. Istvánról mondjon valamit? Vagy kezdje ott, hogy "nagyon sajnálom, hogy akkor..." Vagy: "Van köztünk egy elintézetlen ügy, beszéljünk róla nyíltan." Vagy azt kellene mondani: "Nekem is nagyon nehéz volt... nem értettem egyet Janival." Talán azt, hogy: "Iványi nekem se volt rokonszenves." Nem. Kár is ezen gondolkozni. Mondjon el Kati mindent, ami a szívén fekszik. És Kati beteg még. Nem azért megy be hozzá, hogy fölöslegesen felizgassa, vagy hogy újra összevesszenek.

Gondosan lábat töröl az ajtó elé kitett vasrácson, lenyomja a kilincset, és még jóformán be se lépett a folyosóra, amikor köszönést hall.

- Szervusz, Ágnes.

- Kati! Hát te nem fekszel? Jaj de örülök.

- Képzeld, azt mondta Horner doktor, hogy nyugodtan járkálhatok már. Ha nem esik az eső, akár a kertben.

- Lefogytál.

- Á, most már jó. Ágnes, drága, köszönöm, hogy Istvánnal...

- Ugyan.

- Képzelem, mennyi zavart okozott nálatok.

- Semennyit. Olyan jó az a gyerek, mint egy angyal. Különben most beszéltem vele telefonon. Holnap bejön hozzád. Azt üzeni, hogy ötöst kapott fizikából.

- Nagyszerű. És Kisjani?

- Kösz. Ő is jól van. Ő küldi neked ezt a virágot.

Kati kinyújtja a kezét a virág felé, elmosolyodik, aztán elborítja szemét a könny.

- No, Kati - mondja Ágnes, de az ő hangja is elfullad. És egyszerre tárják ki karjukat, átölelik és megcsókolják egymást.

- Nem vagy fáradt? Nem akarsz lefeküdni? - kérdi Ágnes.

- Nem, nem. Üljünk le ide a padra. A szobában négyen vannak. Itt nyugodtabban beszélgethetünk.

A virág elhervadt Kati kezében. Horner doktor kétszer is végigment a folyosón, és fejcsóválva intett Kati felé, hogy azért már sok lesz a fennjárkálásból. Az ügyeletes nővér már a vacsorát is széthordta, de Ágnes és Kati még mindig rengeteg mindent akart elmesélni egymásnak. Kezet fogtak, elbúcsúztak, azután megint leültek egymás mellé, nem tudtak a megtalált barátsággal betelni.

Portofinótól Velencéig szinte megállás nélkül jöttek, a Genova-Milánó-Velence autósztrádán. Csutinak fájt a szíve Bolognáért. Szerette volna viszontlátni az ezerárkádos, öreg várost, a régi egyetemet, a ferde tornyot, ami nem olyan szép és főleg nem olyan híres, mint a pisai, de tövében valaha, nagyon régen Csuti Lóránt mérnökhallgató sétálgatott egy nagyon csinos olasz kislánnyal.

Bologna ezúttal kimaradt. De Velencét nem szabad kihagyni. Ha csak fél nap idejük van is, akkor sem. Velence Csuti szemében sohasem volt egyetlen város vagy turistanevezetesség. Velence jelkép volt, a múlandóság és örökkévalóság, a szépség és hiábavalóság, az emberi erőfeszítés, emberi nagyság és emberi törpeség jelképe egyszerre. Gyakran álmodott Velencéről, a végtelen tengerről és a sötét sikátorokról, a lagúnák halszagáról és a fekete gondolákról, amelyek násznépet és koporsót egyaránt szállítanak. A dózsepalota szabálytalan ablaksoráról, a Szent Márk-templom hivalkodó gazdagságáról, a tér árkádsoráról és világhírű üzleteiről, az ékszerekről és a Sóhajok Hídja kettős börtönfolyosójáról, a félelmes velencei hajóhadról, amelyből már csak az évről évre megtartott karneváli felvonulás maradt a Canale Grandén... Velence, a tengerre épült meseváros korhadó gerendáival mintha emlékmű volna: az Ember nevetséges és siratni való küzdelme az idővel és az elemekkel. Elmúltak a dózsék és a rettegett Tízek, de makacs szépségükben megmaradtak a kövek, amiket névtelen kőművesek hordtak a palotákhoz, elmúltak a hatalmasok, és elmúlnak mindenütt a hatalmasok, a zsarnokok, a basák, a kényurak, és megmarad, romjaiból is újraépül az egyszerű emberek keze nyoma. Akár tengerre épített város, akár lávaömlés után kiásott falu, sivatagban teremtett oázis, viharverte világítótorony, barlang falára festett bölény... Velence szép és csúnya, gazdag és nyomorult, csendes paloták és zajos gőzhajók, sápadt munkások a muranói üveggyárban és hangos, nyüzsgő fényképező turisták a Rialtón. Velence megmarkolja a szívet, és nem ereszti el.

A Moszkvics egyenletesen futott az autósztrádán. Ráállt a középső sávra. A sebességmutató a hetven körül járt. Mellettük, a bal oldali előző sávon Mercedesek, Lanciák, Fiatok rohantak el. Csuti fél szemmel néha Janira pillantott. Udvariasan, de alig beszéltek egymással.

"Az ördögbe is, nagyon szívére vette azt a hülyeséget Portofinóban. Ilyen tapintatlanság. És ha szerelmes volt is Ágnes Kemenesbe? Fiatal lány volt, és Tibor jóképű fiú."

Janis valóban rosszkedvű és szótlan volt, de nem a Kemenes-pletyka bántotta. Ez legfeljebb hozzátartozott a rossz közérzetéhez. Unta és értelmetlennek találta ezt a fárasztó utazást. Repülőgéppel már régen otthon lehetett volna. De minek lett volna otthon? Hogy kikerestethesse a Bodza Gábris-ügy öt évvel ezelőtti aktáit? Amit ezek szerint úgyse találnak meg. Valamennyi Forbáth-Forks útitáskájába került. Erről beszéljen Csutival? Vagy kérdezze meg, hogy hogyan képzelték az intézetük átszervezését? Mi lesz az ő munkaköre? Csuti eddig erről egy szót sem szólt. Egyáltalán hogyan tud majd együttműködni Csutival?

Az autósztrádán figyelmeztető táblák. Vigyázat, 3000 méter múlva letérés Padova felé... 2000 méter múlva, 1500 méter múlva. Ferrarában meg kellett volna állni megnézni a várat a híres felvonóhíddal. Padovában is lenne mit nézni. Mindenhol. Ki tudja, jár-e még valaha erre? - gondolja Csuti, de csak annyit mond:

- Velencében ebédelhetünk. Estére Triesztben vagyunk. Holnap már nem is emlékszünk Olaszországra.

Padova jelzőtáblái is elmúltak... az autósztráda eszpresszói és benzinkútjai is. Mestre közeledik és a szabadság-hídnak, "Ponte della libertá"-nak nevezett, nyolc kilométeres töltés, a szárazföldről be a tengerbe, és a töltésen két párhuzamosan futó út, a vasúti sínek és a széles, modern autóút villanyrendőreivel, trolibuszaival, iszonyú autóforgalmával. Az út végén párában, ködben, álomszerűen: Velence.

A Ponte della Liberta akkora térbe torkollik, mint Pesten a Köztársaság tér. Ez a Piazzale Roma. Körös-körül tízemeletes garázsóriások, a tér maga egyetlen autóparkolóhely ezer és ezer kocsival. Autóparkőrök irányítanak, mutatják az autódzsungelben a tenyérnyi szabad helyet, megőrzési jegyet adnak, hordárok rohannak elő. Parancsolnak gondolát? Szállodába megyünk, uraim?

- Nem. Csak perceink vannak Velencében. Rövid séta, és már továbbmegyünk.

A tér mögött a garázsépületek tövében már mindenütt víz. Hidak, lagúnák, keskeny járdák, a vízen színes motorosok és fekete gondolák, lusta bárkák, tejeskannákkal és zöldséggel, a házak előtt csónakkikötők. A furcsa város Janit is bűvöletbe ejti. Először jár itt, és mindenre ráismer: moziból, televízióból, képekről.

- Olasz utunk utolsó ebédjét valami nagyon elegáns helyen kellene elfogyasztani, a Szent Márk térnél a Daniellinél vagy a Lidón az Excelsiorban - mondja Csuti. - De anyagi helyzetünk...

A zsebükben már csak néhány százlírás csörög. Persze ha az ember tíz napidíjból húsz napig utazik!

A Fenice Színház közelében pici és sötét utcában diákokkal és hivatalnokokkal zsúfolt kisvendéglőben ülnek le.

Csuti makarónit rendel, utána főtt marhahúst spenóttal. Jani megint elhúzza az orrát.

- Már a szagoktól is keveredik a gyomrom.

- Igaza van, enni csak otthon lehet - szólal meg mellettük váratlanul magyarul egy hang. - Nekem szerencsém van, én egy hét múlva bécsi szeletet eszem a Hungáriában.

- Én három nap múlva marhapörköltet - feleli Jani. Csuti is felnéz.

- Örülök, hogy Jani rokon leiekre talált. Jó napot kívánunk.

- Jó napot - és a szomszéd asztalnál feláll egy nagyon jól öltözött, napszemüveges fiatalember. - Ha megengedik, áthozom a tányéromat.

- Csak tessék.

A fiatalember udvariasan meghajol, érthetetlen nevet mormog, áthoz egy tányér húsos makarónit és egy kancsó vörös bort.

- Tölthetek?

- Köszönöm - bólint Jani.

- Nem iszom, kocsit vezetek - hárítja el Csuti.

- Ojjé, Mit számít ezeknél?

- Magamnál számít.

- Tarvisio felé mennek?

- Triesztnek - válaszol Csuti.

- Családi látogatás?

- Nem. Hivatalos - mondja Jani.

- Igen? Egészségükre. Magam is hivatalosan vagyok itt. Tanulmányúton. Írói tanulmányút. És önök?

- Mérnökök vagyunk - feleli Csuti.

- Én még nem döntöttem, hogy merre megyek haza. Lehet, hogy Klagenfurtnak. Mindenesetre átszaladok holnap Veronába. Van még öt napom, kell még innen-onnan egy kis couleur locale.

- Csak nem akarja átírni a Rómeó és Júliát? - érdeklődik Csuti, és művészi gonddal csavarja a villára a makarónit.

- Ki tudja? Még sor kerülhet rá. Jó maguknak, hogy autóval mászkálnak. Nekem circolarém van. Tudják, mi az? Harmincnapos körutazási jegy. Nahát, megdolgoztattam az olasz államvasutakat. Tudják, hol voltam? Nápolyban, Brindisiben, Bariban, Firenzében, Rómában. Óriási strapa volt, de azt hiszem, megérte. Olyan regényeket és drámákat írok ebből az útból...

- Regényeket és drámákat? - kérdezte Csuti, és elnevette magát. - Egy egyhónapos útból? Bátor ember maga.

A fiatalember vállat vont.

Elfordult Csutitól, Janinak töltött újra a borból, és Janihoz beszélt:

- Szem kérdése, mérnök elvtársak. Rómában együtt voltam egy olasz íróval. A pasas egyszerűen pléhre esett attól, hogy mindent tudtam. Vergiliust idézni és Franz Kafkát, és ismertem Dürrenmattot és olvastam Salinger könyvét, a Catcher in the Rye-t. Mi odahaza ismerjük a nyugati kultúrát, de ők semmit se tudnak rólunk. Mi tudjuk, milyen a kapitalizmus és az imperializmus, de nekik halvány gőzük sincs arról, ami az úgynevezett vasfüggöny mögött van. Egy ilyen hapsinak hiába mondanám, hogy gyere el hozzánk egy évre. Csak nézni tud, de látni nem. De azt figyeljék meg, hogy miket vettem észre. Várjanak csak.

A fiatalember tömzsi blokkot húzott elő az aktatáskájából.

- Csak címszavak. Látszólag semmi. Válasszák ki, amelyik tetszik.

Jani találomra bökött a legfelső sorra.

- Igen, igen. Wonder Tours. Hát kérem szépen, a Nápoly és Capri között közlekedő kirándulóhajón egy sovány fiatalember szervezte a turistákat. Öt nyelven beszélt, felajánlotta, hogy megmutatja Caprit, elvisz motorcsónakon a Kék Barlangba, elvisz Axel Munthe villájába, majd ebédet szervíroztat Anacapri legelegánsabb vendéglőjében, és idejekorán autóbusszal visszahoz mindenkit a kikötőbe. Megmondta az árat, azután visszajött, és mondott kétszáz lírával kevesebbet, azután újra visszajött, meg újra visszajött, féláron megegyeztünk. Egész nap szervezett, szaladgált, elvitt valóban mindannyiunkat mindenhová, bevitt az elegáns étterembe is, majd itt eltűnt. Hamarább kaptam be az ebédet, mint a többiek. Rém keveset adtak enni, de nagyon elegánsan: egy falat főtt csirkét valami főtt uborkával. Megettem, kisétáltam a szálloda elé. Ott látom egy sarokban az idegenvezetőnket karján a Wonder Tours-szalaggal, stanicliból evett egy darab kenyeret olajbogyóval... Egy ebédet nem kapott a vállalatától.

- Nálunk meg az üzemi konyhán az egyik a kelkáposztafőzeléket hagyja ott, a másik a lekváros buktát. Nem tudják megbecsülni az emberek a jó dolgukat - mondta Homok Jani.

- Este beszéltem ezzel a fiatalemberrel. Mondta, hogy nincs fix fizetése, egy bizonyos minimumot kell leadnia a vállalatnak csónakokért, autóbuszért, ebédért, a különbözet az övé. Van úgy, hogy ingyen dolgozik. Vagy nézzék, kérem, ezt a másik címszót. Nápolyi villamos. A turista, aki jachton vagy autójából látja Nápolyt, aki csak a hegyoldal modern, vadonatúj utcasorait látja, meg a banánhegyeket, az nem látott semmit. A nápolyi bidon viliét kell megnézni, a ládákból, bádogból épített barakknegyedet, a barlanglakásokat és ezeken a nyomortanyákon a televíziós antennákat. De nehogy azt higgyék, hogy a tévéantenna a jólét jele. A nápolyi városi tanács elrendelte, hogy az új lakásokból először a barlanglakók és bádogkunyhólakók kaphatnak. Ezért a kiköltözők helyébe, még mielőtt a hatóság a kunyhót leromboltatná, más családok költöznek. És miután az ilyen kunyhó átadását a törvény szigorúan bünteti, nem a sufnit, a barakkot, a barlangodút fizeti meg a beköltöző - hanem a benne levő televíziót.

- Ez tényleg érdekes - mondta Csuti is.

- Még mindig sokallja a könyveket? - kérdezte fél vállról a fiatalember, és gúnyosan mosolygott. - Önök biztosan nagyszerűen értenek a teherautók szerkezetéhez és a hidak statikájához, és hasra méltóztatnak esni a milánói felhőkarcoló és a római Eur városnegyed előtt. De azt tudják-e, hogy a nápolyi nyugdíjasnak nem hozza kézhez a postás bácsi huszonötödikén a nyugdíját, hanem hosszú sorokban állnak korán reggeltől késő délutánig a kifizetőhelyeknél. Vagy azt tudják-e, hogy a Vezúv tövében Pompeji mellett egy kis parasztkunyhóból gyerekek szaladtak ki, köpködtek felém, és öklüket rázva azt kiabálták: "Americano, americano!"

Homok Jani növekvő rokonszenvvel nézte a fiatalembert. Úgy érezte, egész útja alatt most végre egyszer szíve szerint beszélget. És milyen ismerős ez a fiatalember! A hangja, a vonásai. Talán televízióban látta már?

A fiatalember intett a pincérnek. Franciául szólította, és még egy korsó vörös bort kért.

- Ön nem tud olaszul? - kérdezte meglepve Csuti.

- Nem.

- Hm. Honnan tudja akkor, hogy Nápolyban a sor nyugdíjért állt? Hátha mozijegyért?

A fiatalember elvörösödött.

Csuti maga is kicsit elszégyellte magát. Hiszen amit új ismerősük mondott, valóban hozzátartozott a valódi képhez, és nem volt se sértőbb, se elfogultabb, mint akármelyik neorealista film. Csak a hangjában, a kioktató, pökhendi hangjában...

"Lehet, hogy mérnöki korlátoltság nálam - gondolta Csuti -, de ha én író volnék, én abba a motorba nyúlnék bele, amit igazán értek, ami az enyém, azt javítanám, azt akarnám, hogy jobban rohanjon... bár a fene tudja. Goethe nem írt silányat az olaszországi utazásról, Egon Erwin Kisch, Mark Twain, Maugham, Hemingway... lehet, hogy neki van igaza..."

- Nem, a második pohárra én hívom meg - mondta Jani a fiatalembernek -, azt hiszem, különben jóval idősebb vagyok nálad. Szervusz. Szervusz.

A fiatalember felemelte a poharat.

- De a legnagyobb témát Brindisiből hoztam. Nem is Brindisiből, csak egy olyasfajta délolasz városkából. Kikötő. Fehéren izzó sziklák. Kiégett, poros vidék. A házak is fehérek. A kaktuszok porlepett levelei is. A posta fenn van a domboldalon. Sivár kis postahivatal, telefonközpont, minden együtt. Harmincöt év körüli nő. Négy kisgyereke van. Az ura vérbosszú miatt börtönben. A nő egyedül dolgozik. A gyerekek kicsik. A postán nincs több alkalmazott. A környékről, elhagyott tanyákról ide hoznak be mindent. Pénzt. Gyümölccsel teli kosarakat. Hallal teli ládákat. Korán reggel bezörgetnek. Ebédszünetben is. Este meg kell várni a Bariból érkező hajót. Éjszaka felriasztja a telefon. Mindig szolgálat. Éjjel-nappal. Megállás nélkül. A gyerek beteg. Nincs pénz orvosságra. A faluban hetenként új film megy a moziban. Egyszer se jut el oda. A fizetés kicsi. Az ura börtönben. Csomagot kellene küldeni. Oda kellene utazni meglátogatni. Nyári szabadság nincs. Semmi sincs. Csak robot. A gyerekeknek ruha kellene. És ez a nő egyszer nem bírja tovább. Sikkaszt. Cipőt vesz a legnagyobb gyereknek. Nem jönnek rá. Újra sikkaszt. Jön a karácsony. Akkor fog kiszabadulni a férj... És akkor megőrül. Ruhát vesz mind a négy gyereknek. És karácsonyfát. Csillagszórót. Várja a férjet. És akkor jönnek a carabinierik... A postaigazgatóság mossa kezeit... ilyen a szolgálat.

- Óriási - mondta Homok Jani: - Tudja, milyen óriási.

- A postásnőt mindenki szereti. Az asszonyok megsiratják, amikor elviszik...

Csuti bólintott.

- Emlékszel, Jani? Nápolyban mi is láttunk halottfáradt asszonyokat. Éjszaka, amikor az állomástéren sétáltunk. Leszálltak a villamosról sápadtan, alig tántorogtak. Az egyiket megkérdeztem, kisült, hogy a kikötőben az önkiszolgáló étteremben mosogat megállás nélkül, szakadásig.

- Drámát fogok írni a postamesternőről. Esetleg filmet. Tíz évre való élményem van...

- Remélem, Pesten is találkozunk - mondta barátságosan Jani. - Homok János mérnök vagyok, a Normafa úton...

- Iványi Balázs...

Jani elvörösödött.

- Hát akkor mégse tévedtem... folyton az motoszkált a fejemben, hogy mi már láttuk egymást, hogy mi már találkoztunk, hogy nekem otthon volt már szerencs... illetve hogy te már nálunk... illetve tulajdonképpen elnézést is kell kérnem, egy olyan lehetetlen lelkiállapotban, teljes félreértés, amikor András Katival nálunk...

A fiatalember csodálkozó szemmel mérte végig Janit, és nagyon határozottan felelte:

- Összetévesztesz valakivel. Mi még sohasem találkoztunk.

- De kérlek, biztosan, hát nem lehet tévedés...

- A leghatározottabban tudom, hogy még nem volt szerencsénk.

"Nem értem" - mondta Jani akkor is, amikor Csutival újra az utcára léptek.

Még egyszer visszamentek a Szent Márk térig, még egyszer megnézték a harangtornyot, a bazilikát, a Dózse-palotát, a lustán sétáló galambokat, azután a legközelebbi vaporettóval visszasiettek a Piazzale Romára.

Nyugodt, sűrű, higanyszerű volt a tenger, könnyű párába burkolózott Velence, ahogy a tenger szemérmes menyasszonyához illik.

- Addio, addio - nézett vissza még egyszer a lagúnákra Csuti. - Mehetünk, Jani? - és begyújtotta a motort.

Már a Ponte della Libertán futottak, amikor Csuti meglepetten füttyentett.

- Valamit nem értek ennek az Iványinak a történetében. Olaszországban, úgy tudom, minden városban külön intézmény a posta és a telefonközpont. Te is láttad, amikor hazatelefonáltunk.

Jani vállat vont, és nem felelt.

Estére szétszaladtak a felhők, szétkergette valamennyit a csípős, viharos, december eleji szél.

Kegyetlen hideg lett, de ragyogóan tiszta égbolt. Csillagászoknak való.

Csizmás Jani bekopogtatott a szomszéd szobába. Kollégáját komoly munkában találta: kolbászos rántottat sütött éppen.

- Gyere, és vacsorázz velem - mondta barátságosan.

- Nem akarsz kijönni észlelésre? Gyönyörű az idő.

- Dehogynem. Szívesen. Mondd, megtalált téged az a kisfiú?

- Milyen kisfiú?

- Nem szóltak a portán? Délután keresett téged egy srác. Olyan úttörőforma. Mondta, hogy éjszaka visszajön.

- Biztosan valamelyik iskola csillagászszakköre akarja tiszteletét tenni - nevetett Jani. - Hadd jöjjenek.

- Csak ide a szobába ne hozd fel, mert egy életre kiábrándul a csillagászaiból.

- Miért, azt hiszed, hogy bennem nem hűlt meg a vér, amikor először megláttam a szobádat? - mondta Jani. - Valami misztikusát és fenségeset vártam, amikor az öreg bekalauzolt hozzád.

- És találtál hétszáz poros könyvet, nyolcmillió aktát, egy díványt, egy petróleumfőzőt, egy polcot tányérokkal és evőeszközökkel, két méter kolbászt, egy üveg mézet és három üveg cseresznyebefőttet.

- És egy rózsaszínű bársonymackót az íróasztalodon.

- És ne felejtsd el a kávéfőzőmet. Iszol egy kávét?

- Ha adsz, iszom - mondta Jani. - Azóta egyébként az én szobám is pont ilyen.

- Az enyémbe a jövő héten még ablakfüggönyök és csipketerítők is kerülnek.

- Hogyhogy? - csodálkozott Jani.

- Nősülök. Azt mondják, az asszonyok ilyenekkel szokták tönkretenni az otthont.

- És nem költözöl le a városba?

- Nem mondta Péter. - Anninak van ugyan lakása, de ott csak esős, borús napokon leszünk, amikor nincs megfigyelés. Szép, mínusz húszfokos téli éjszakákon majd feljön hozzám, felhúzza a halinacsizmát, és kijön a távcsőhöz. Vagy van szerelem, vagy nincs. Hány cukorral?

- Kettővel.

- És te mikor nősülsz, pajtás?

- Majd megnézem, mit írnak róla a csillagok. Megitták a kávét.

- Leszólok a portára, hogyha keresnének - kezdte Jani, de ebben a pillanatban halk kopogás hallatszott az ajtón.

- Tessék.

Az ajtóban hidegtől kicsípett arccal, levetett sapkával Ács István állt. - Jó estét kívánok. Csókolom, Jani bácsi.

- Szervusz. Ez derék. Hallom, hogy délután kerestél.

- Igen.

- Emlékeztetni akarsz a régi ígéretemre? Mutassam meg neked a távcsövet?

István az idegen férfira nézett. - I... gen - mondta bizonytalanul.

- Hát akkor a legjobbkor jöttél, koma. Indulhatunk. De nem akarsz előtte egy meleg teát?

- Köszönöm, nem.

Keresztülmentek a fagyos, hosszú kerten. Jani gondosan figyelte, nem szállingózik-e a hó.

- Hóban nem lehet észlelni? - kérdezte István.

- Nem szabad olyankor kinyitni a kupolát. Tönkremenne a távcső - magyarázta a másik csillagász.

- Anyukád még kórházban van? - kérdezte Jani útközben halkan Istvántól.

- Igen.

- Írtam neki.

- Tudom.

- Szabad már látogatni?

- I... gen...

- Te egyedül vagy otthon?

- Nem. Itt vagyok fenn a hegyen Ágnes néninél.

Persze. Itt a Normafa úton. Azért tudott ma feljönni a gyerek.

A kupolában Jani bekapcsolta a villanyórát. Zümmögő hang hallatszott, motorok, gépek indultak meg.

- Gyere, István, te is kapsz védőruhát.

- Védőruhát? Minek?

- Hogy meg ne fagyj. Nem lesz kicsi ez a csizma?

István nevetett. Az ormótlan halinacsizma hónaljig ért. Csizmás Jani és Újfalussy Péter, a másik csillagász is halinaruhát vett magára, a vattaruhában, meleg sapkában olyanok voltak, mint a sarkutazók. Jani kinyitotta a kupolát. A földóraszerkezet kattogva járni kezdett pontosan a föld forgásának sebességével.

- Ha akarod, én megyek be a galvanométerhez - mondta Péter.

- Nagyon jó. Legalább meg tudom mutatni a távcsövet Istvánnak. - Menj nyugodtan, én beállítom.

- Az Orion-ködöt folytatjuk?

- Helyes. De előbb Istvánnak megmutatok egy bolygót. Az ábécén kell kezdeni, hátha csillagász lesz.

- Meg ne őrülj, fiam - mondta Péter. - Tudod, mit csinál egy csillagász?

- Nézi az eget a távcsővel.

- Ritkán. És főleg dermesztő hidegben. A szép, romantikus nyári éjszakák, a távcsővel felfedezett üstökösök, az izgalmas vadászat az égbolton, az már költészet és a múlt századok világa. A modern csillagász reggeltől estig táblázatokat készít, matematikai képletekkel dolgozik, papíron oldja meg, hogy itt és itt kell még lennie egy kis bolygónak vagy egy messzi csillagnak, azután ráállítja a masinákat, távcsövet, fényképezőgépet, és másnap megtalálja a fénylő, pici pontot ott, ahol előző nap kiszámította... És azokban az órákban, amikor szótlan és lélekegyedül virraszt a távcsőnél, és mondjuk, az Orion-ködöt vizsgálja, akkor sem az a legfontosabb feladata, hogy ő maga lásson, mert az emberi szem tökéletlen műszer, káprázik, kifárad. A lényeges, hogy a műszerek jól dolgozzanak, a fényképezőgép jól legyen beállítva. És ez az egész távcső és csillagvizsgáló berendezés néhány évtized múlva már múzeumi tárgy lesz, a tudomány gyerekkorának kedves emléke, mert a mi korunk a rádióteleszkópok kora és a szputnyikok kora. Az észlelésben a föld légköre akadályoz minket. A megbízható észlelésekhez műholdakon és a valódi holdon kell berendezkednünk.

- Egyelőre örülnék, ha műhold helyett Piszkés-tetőre kerülnék - mondta Csizmás Jani. - És légy szíves, ne vedd el a tömegek kedvét a csillagászattól.

- Szervusztok, megyek a galvanométerhez. Öcsi, válassz kényelmesebb szakmát.

- Egy szót se higgy neki, István, csak ugrat - nevetett Jani, amikor átment a műszerszobába. - Megőrül a csillagászatért. Nagyszerű szakember, Leningrádban tanult. Már több kisbolygót is felfedezett.

- Csak nem Pulkovóban?

- De igen. Hallottál róla?

- Anyu mondta, hogy milyen híres csillagvizsgáló van ott.

"Hogy hasonlít ez a gyerek az anyjára" - gondolta Jani. És barátságosan megfogta István vállát:

- Foglalj helyet ott, igen, látod, milyen kényelmes szék? Egészen hátra lehet dőlni benne, akár feküdni is a távcső alatt. Most beállítok neked valamit.

- A csillagászok az egyetemen földrajzszakon tanulnak?

- Nem. A legtöbb fizikus vagy matematikus. A csillagászat tárgyköre nagyon megváltozott. Bonyolult számítások, földtani, biológiai egybevetések. Nagyon sok tudás kell hozzá, nagyon sok türelem és főleg bátorság.

- Biztosan farkasok meg medvék is vannak Piszkés-tetőn - mondta István. Jani nem értette.

- Úgy gondolom, hogy Jani bácsi arra a Piszkés-tetőre akar menni, és ott éjszaka egyedül van, és farkasok jöhetnek...

- Nem ahhoz kell bátorság - mosolyodott el Jani. - Piszkés-tető a Mátrában van, új akadémiai csillagvizsgáló épül ott. A csillagokhoz kell bátorság. Ahhoz, hogy ne érezze magát az ember olyan végtelenül kicsinek és elveszettnek. Most nézz bele. Mit látsz?

- Fényes ködöt... fényes, de olyan elmosódó...

- A Marsot látod most.

- A Marsot? - mondta István kérdőn és megilletődve.

- Igazán?

- Igazán. Mégpedig most nem is a legkedvezőbb állásban. Legközelebb ezerkilencszázhetvenegyben lesz a Mars földközelben. Akkor majd nézd meg újra.

István mozdulatlanul ült, bámulta a vöröses fényű ködgömböt, a föld égi testvérét, a hadisten nevét viselő bolygót.

- Képzeld el, István, hogy hányan keresték már előtted az égbolton a Marsot. Képzeld el, hogy milyen babonás félelemmel nézte az eget az ősember. És milyen kíváncsian a tudás megszállottjai és mártírjai, vértanúk, hajósok, hősök, csillagászok. A babilóniai agyagtáblákon már említenek csillagászokat. A Yukatan-félsziget ősi indiánjainak naptárkövei és csillagászati megfigyelőállomásai voltak. És Kínának és Egyiptomnak! És akiket már név szerint jól ismerünk, Tycho Brahe, Kopernikus, Regiomontanus, Galilei és annyian. És gondolj arra, hogy ebben a pillanatban is a világ ezer és ezer teleszkópjánál sok ezer kutató ül, fiatalok, öregek, órákon át, végtelenül türelmesen. Kiválasztanak egy parányi részt a végtelen égbolton, és feljegyzik, amit észlelnek. Látod, milyen élő, milyen lüktető, gomolygó kép van előtted? Lassan a régi csillagászat szavai is elavulnak. Nincs "világűr", csak "világmindenség", anyag, energia, mozgás, a földön nem ismert halmazállapotok, bolygók és csillagok, öregek és most születők, kihűlő törpecsillagok és fellobbanó, szétrobbanó világok, csak ámulunk, és próbálunk belesni az égbolt résein. A mi naprendszerünk valahol a galaktikánk peremén van, és a mi hatalmas Tejút-rendszerünk is talán csak perifériális része egy szupergalaxisnak, és a szupergalaxisok... ki tudja még? Ködök imbolyognak, sugarak záporoznak, és talán milliárd fényévre tőlünk értelmes lények hajolnak távcsöveik fölé, és keresik, keresik a mi parányi világunkat. Egy felvillanó és kihunyó szikra óriási titkokat rejteget. Sugarakat, fényeket, fellobbanásokat keresünk a mindenségben, ember nem látta titkokat, érteni szeretnénk a létezésünket, nem akarunk belenyugodni abba, hogy létezésünk céltalan, értelmetlen, vak véletlen.

István nem tudott szólni. A ködgolyót nézte, amely halványabb, bizonytalanabb volt, mint amilyennek az iskolai oktatófilmen vagy képeken látta a Marsot. De izgalmasabb volt így: valódi és mégis egészen valószínűtlen.

- Most beállítom az Orion-ködöt. Az Orion-köd még a mi Tejút-rendszerünkhöz tartozik. Ezer fényévre van tőlünk. Ezer évig tart, amíg a fénye ideér hozzánk... Képzeld el, hogy...

- Amikor a tatárjárás volt, ez a fénysugár már több mint kétszáz éve utazott - mondta István.

- És azok a csillagok, amelyek a Tejúton túl vannak... millió és millió fényévre tőlünk. Még ember se élt a földön, csak tengerek voltak és páfrányerdők... De mondd csak, tulajdonképpen hány órára kell hazaérned? - jutott hirtelen Jani eszébe. - Vagy egész éjszakára elengedtek?

- Igen, persze, ameddig csak akarok - mondta István, és vérvörös lett. Az igazság az, hogy senki se engedte el, nem is kért engedélyt senkitől. Megvárta, amíg mindenki elaludt, és úgy szökött ki. Maga se tudta volna megmagyarázni önmagának ezt az éjszakai kirándulást. Azt sem, hogy miért nem vallotta volna be Ágnesnek világért sem, hogy Csizmás Janihoz megy. Jani sokszor hívta már, ígérte, hogy megmutatja a csillagvizsgálót, a műszereket, de István érezte, hogy ez a barátság nem annyira neki szól, mint az anyjának. Tavaly karácsonykor is nagyon örült a földgömbnek, a festékkészletnek, örült Csizmás Jani nagy ritka látogatásainak is, de gyanakodott is. Néha kívánta, hogy Jani a barátja legyen, de csak az ő barátja, ne kelljen cserébe adni anyut, ne kelljen megosztozniok Kati szeretetén. Zavaros, önkínzó kamaszjáték volt; elhatározta ma délután, hogy eljön Csizmás Janihoz, megmondja, hogy anyu karácsonykor kijön a kórházból. Biztosan örülne anyu, ha Jani bácsi betoppanna... De Jani túl erős volt, túlságosan vonzó, túlságosan veszedelmes, István szívében megint a féltékenység kerekedett felül.

- Hazamennék, Jani bácsi - mondta hirtelen.

- Ahogy gondolod. Az orrodon látom, hogy elálmosodtál.

- Hát akkor... csókolom... - és vetni kezdte a vattaruhát.

- Várj csak, várj. Bemelegítem a Moszkvicsot, hazaviszlek,

- Dehogyis, dehogyis... tíz perc alatt hazaszaladok.

- Csak nem képzeled, hogy éjjel egykor egyedül fogsz a hegyen mászkálni? A villa kapujánál leteszlek, és kész...

- Köszönöm.

A kocsi elindult, István érdeklődve és meglepetten nézte.

- Nincs kézi gázadagoló?

- Nincs - felelte Jani, és hirtelen melege lett.

- Akkor te nagyon klassz vagy - mondta István elragadtatva. - Tisztára, mint a Mereszjev.

- Szóval te tudtad... ti tudtátok, hogy én... hogy nekem...

- Persze. A háborúban.

- Anyukád?

- Ő is.

Jani fékezett.

- Már itt is vagyunk. És tudod, mit? örök barátság. És amikor csak akarsz, gyere át hozzám.

A Moszkvics továbbment. István megállt a kertkapuban, és jeges rémület hasított a szívébe. A Normafa úti ház ablakai világosak voltak. Csaplár néni szobája is, Ágnesé is... Itt meleg fogadtatás készül...

Kétszer is körüljárta a házat, amíg rászánta magát, hogy felmenjen a teraszra, és lenyomja az előszobaajtó kilincsét. Ebben a pillanatban az előszobában is villany gyulladt, és az öreg Csaplár néni hálóinges alakja jelent meg az ajtóban.

- Ágnes, hiszen itt ez a gyerek!

István szeretett volna köddé válni, kiszaladni, elrepülni az éjszakában. De csak állt földbe gyökerezett lábbal.

- Csókolom - mondta halkan:

- István - hallotta Ágnes rémült hangját -, hol voltál?

Állt, nem felelt.

- Először is kenj le neki két pofont - mondta Csaplár néni félig sírva. - Ilyet tenni, Jézusom, ilyet tenni. És csupa sár, csupa agyag a cipőd, ruhád.

István szótlan-konokul állt.

- Gyere, István - mondta Ágnes -, vedd le a kabátodat.

István engedelmesen letette a sáros felöltőt, és indult Ágnes után.

- Nem fáztál meg? - kérdezte Ágnes nagyon barátságosan.

- Nem.

- Miért nem ülsz le?

István leült az íróasztalhoz, ahol a leckéit szokta csinálni, és szorongva várta a szemrehányást.

- Hol voltál, kisfiam?

- Nem mondhatom meg.

- István, én nem akarok kíváncsiskodni, nem akarom a titkaidat tudni. De te tizenhárom éves kisfiú vagy, és az édesanyád rám bízott. Felelős vagyok érted. Mégse szokás éjfélkor eltűnni a lakásból, nem gondolod? A kertben sétáltál?

"Igen" - akarta mondani István, de nem jött a nyelvére hazugság. Leszegte a fejét. Hallgatott.

- Keresztanya - mondta végül -, úttörő becsületszavamat adom, hogy semmi rosszat nem csináltam.

- Arra csak ne add. Azt nem találod elég rossznak, ha egy gyerek rémületbe ejti a házat? A mentőkhöz telefonáltunk. Most akartuk felhívni a rendőrséget.

István még mindig ugyanolyan lehorgasztott fejjel ült. A rendőrség szóra nem lett se pirosabb, se ijedtebb.

- Sajnálom... ne haragudj. Azt hittem, ugyanúgy vissza tudok mászni, nem veszitek észre. De gondoltam, ha elkéredzkedem, nem engedtél volna el.

- Nyertél - mondta Ágnes. - Éjszaka talán mégis itthon az ágyban a helyed. És most még egyszer kérdem, kisfiam, nagyon komolyan, hogy miért keltél fel, és hová mentél.

- Kérlek, igazán kérlek... semmi rosszat nem tettem. Hát nem hiszed el nekem?

Most Ágnes hallgatott gondterhelten.

- Egyszerűen megáll az eszem - mondta végül. - Képzeld el, István, hogy te vagy a felnőtt, és én vagyok a gyerek. Te vigyázol rám, és én egyszer csak eltűnök. Éjszaka. Mit képzelnél rólam? Belenyugodnál abba, hogy nem válaszolok semmire? Megpofoznál? Vagy sarokba térdeltetnél? Vagy a fülemet húznád? Vagy egyszerűen vállalnád értem a felelősséget?

- Teérted vállalnám.

Hm.

- Rendben van, István. Nézz a szemembe. Jó. Tartsd meg a titkodat. Nem kérsz egy forró teát?

- Köszönöm, nem.

- Akkor feküdj le. Jó éjszakát.

Ágnes is bement a hálószobába. Nyugtalanul hánykolódott, nem tudott elaludni. Micsoda ostoba dolog. Csak nincs ez a gyerek valamilyen bandában? Idősebb fiúk között? Betörnek valahol? De hiszen ez borzasztó felelősség. Mégse faggathat reggelig egy gyereket. Hátha bánkódott az anyja után. Rosszul érzi itt magát? Talán kószált a kertben, nem tudott aludni... Vagy hazaszökött a lakásukba... De mi lesz, ha valami rosszat csinált? Ha a rendőrség keresi? Ugyan... ezt a becsületes, tiszta kisfiút. De hány ilyen esetről olvas az ember. A szülőt beidézik a bíróságra, és a papa, mama ott esik össze, amikor megtudja, hogy a drágalátos, gondosan nevelt csemete zsebpénzkiegészítés céljából éjszakánként lopni jár... És még jó, ha csak lopni.

Nem, nem tud így elaludni.

Magára kapta a pongyolát, és átment Istvánhoz.

István riadtan felült.

- Ki az?

- Nem alszol, Istvánkám?

- Nem tudok.

Ágnes nem szólt, villanyt se gyújtott. Leült István mellé. Kezével megkereste a gyerek arcát, és megsimogatta. Tenyere érezte, hogy István arca forró és nedves.

- Fáj valamid? Rossz neked nálunk?

- Hadd fogjam a kezedet... hadd fogjam. Nem csináltam semmi rosszat, igazán... hidd el, kérlek, hidd el.

Lizike levakarhatatlan.

Pletykázik, beszél, kimegy, visszajön. Most is már az ajtóban van.

- Nem is kérdeztem még, főorvos úr. Az idén karácsonykor is a Mátrába megy?

- Igen. Valószínűleg - feleli kelletlenül Géza.

- A Sós doktor úr kocsijával?

- Nem. Autóbuszon.

- Kár. Mert engem is elvihettek volna.

- Sajnálom.

- Tudniillik Mátraszentimrén lakik a gyóntatóatyám, minden karácsonykor felkeresem az öreget. De ugye, nem árul el senkinek?

- Mit?

- Hogy elmegyek a gyóntatóatyámhoz.

- Magánügye.

- Igen, de a legtöbb ember nem érti meg. A lelki életre szükség van.

- Persze.

- Jólesik beszélgetni olyan emberrel, akivel bizalmasak lehetünk.

- Igen, hogyne.

- Magának is, főorvos úr?

- Tessék?

- Magának, Géza... nem esik jól?

- Ez, ha megengedi, az én magánügyem. Van még valami óhaja?

- Most semmi.

- Akkor hát... viszontlátásra.

- Viszontlátásra, maga goromba ember. A meghívást elfogadom.

"Milyen meghívást? - gondolta Géza dermedten. - Mit mondtam ennek a szörnyű nőnek? Tudomásom szerint semmit."

Dolgozni kellene. Vagy sétálni. Vagy lemenni és vacsorázni valamit. És főleg megint igazoló jelentést írni a Rehák-ügyben. Hogy megint ki piszkálta elő ezt a régen lezárt dolgot, az külön rejtély.

Talán egy éve, éppen akkor, amikor őt Pestre helyezték, sokat mond, ha három hete dolgozhatott itt a kórházban, amikor megkérték, hogy néhány napig helyettesítsen egy beteg kollégát a reumaosztályon. Bejött egy beteg. Hőemelkedéses volt. A lábát fájlalta. A bokáján ödémát észlelt. Ez volt az a híres Rehák. Azt kérte, hogy három napra írja ki őt betegnek, mert nem bír a lábára lépni. Azonnal átküldte a beteget vérsüllyedésre. A beteg visszahozta a cédulát: süllyedés huszonnégy. Hőemelkedés, ödéma, gyulladásos folyamat. Természetesen azonnal betegállományba helyezte. Lelkére kötötte, hogy feküdnie kell, gyógyszert rendelt, és felírta a noteszébe, hogy - lévén ezen a szerencsétlen napon éppen péntek - hétfő reggel átszalad a beteghez, és megnézi. Ha közben valami rosszabbodás vagy panasz volna, csak tessék telefonálni...

Rehák el is ment, de nem haza, hanem a Keleti pályaudvarra, ott felült a vonatra, és elutazott a sógorához lakodalomba, ahonnan csak kedden került elő tökrészegen. A műhelyből feljelentés ment Poltavai Géza orvos ellen az etikai bizottsághoz, amiért - nyilván megvesztegetve - betegnek írta ki Rehákot. Rehák ugyanis péntek reggel háromnapos szabadságot kért a gyárban. Ezt tekintettel a hóvégi hajrára nem adták meg neki. Rehák káromkodott, elmondta mindennek a főmérnököt, a művezetőjét, az igazgatót, az üzemi bizottságot, az egész istenséget, ahol akkora a rendetlenség, hogy tizedikéig áll a meló, mert nincs nyersanyag, huszadikáig áll a meló, mert hibás a nyersanyag, aztán az utolsó dekádban gyerünk, hajrá, magyarok, se keresztelő, se lakodalom, se éjszaka, se vasárnap. Hát, ha őt nem engedik el lagziba a sógorkához, majd elengedi őt az SZTK, megvan neki arra a módja. Meg is volt: húszéves hol kezelt, hol nem kezelt reumás bántalmak, gennyes mandula - ezzel minden jóhiszemű orvos mindig megadta a betegállományt. Azt persze, hogy a beteg nem a szalicilt szedi otthon, és nem a fájós lábát borogatja... hát ezt már a szegény doktorok csak a fegyelmin észlelhették.

Tíz tárgyalás, vizsgálat, jelentés, igazoló jegyzőkönyv készült eddig a Rehák-ügyben. Géza külön jelentést írt az egészségügyi minisztériumnak is. Megemlítette, hogy még medikus korában hallott arról, hogy egy fiatal orvosjelölt, Csaplár Ágnes javasolta az egészségkönyv bevezetését. "Ugye, ha Rehák Imre beteglap helyett a kötelező egészségkönyvét mutatta volna fel, amiben már benne lett volna, hogy évtizedek óta ismétlődő és elhanyagolt bántalmakról van szó, és nem - amint a beteg állította - váratlanul fellépett, heveny fájdalomról és vizenyőről, akkor ilyen jóhiszemű tévedés nem történhetett volna. Ám - tette hozzá Géza - még ha tudta volna is, hogy esküvő, vagy disznótor vagy gyári veszekedés van a háttérben, ő orvosi esküjéhez híven lázas, ödémás beteget mindenképpen betegállományba helyezett volna..."

Legutóbb fél évvel ezelőtt kért a tanács egészségügyi osztálya pótlólagos jelentést. És ma újra bekérette Gézát az igazgató főorvos. "Gézám, ne haragudj, én se értem... a gyár nevében valaki ismételten panaszt tett." "Most mit csináljak?" "Írd meg tizenegyedszer, amit már tízszer leírtál, és vigye el őket az ördög."

Lassanként engem fog elvinni az ördög - gondolta Géza, és leült az íróasztalhoz. Fütyülni kellene az egész Rehák-ügyre. Ez tudja elvenni a jókedvét?

Dehogy ez veszi el.

Ágnes hiányzik.

Fel kellene hívni telefonon. A lakás számát tudja, de persze nem hívhatja fel. Az anyjával lakik együtt, a kisfiával. Esetleg a mama venné fel a kagylót. Vagy Ágnes nem volna egyedül a szobában. A kórházban sem hívhatja fel. Illetve felhívhatja, de mit mondhat neki? Szervusz, hogy vagy, jó reggelt, mikor láthatlak. Kis gimnazista korában voltak ilyen gondjai. Hogy hogyan lehet kicsempészni egy szerelmes levelet az intézetből.

Fel fogja hívni telefonon.

Csak egy percre zavarlak. Rettenetesen fontos. Szeretlek. El akarlak venni feleségül.

Vagy ha, mondjuk, a mama jön a telefonhoz.

Kezét csókolom. Ágnessel szeretnék beszélni, de elintézhetem önnel is, családi ügy. Orvos vagyok, tavasszal felveszek OTP-kölcsönt, és belevágok egy társasházépítésbe. Két szoba hall. Ha ön is oda akar költözni hozzánk, akkor három. Negyvenkét éves vagyok. Rettenetesen egyedül vagyok. Tessék nyugodtan hozzánk költözni, nagyon jó viszonyban leszek a kedves mamával. Ágnest ugyanis imádom. És nekem nem is volt mamám.

Most este nyolc óra. Igenis, telefonálni fog. Azért találták fel a telefont, hogy a dolgozó tömegek használják. Hogy távoli kedvesek hallhassák egymás hangját. Tárcsázni fog, és azt fogja mondani, hogy szeretlek, látni akarlak, kérlek szépen, találkozzunk egy félórára, igyunk meg egy kávét a Vörös Csillagban, vagy ha tetszik, akkor sétáljunk a hegyen, és a Széchenyi-emlékműnél csókolóddzunk.

Ha most bejönne hozzám egy kedves betegem - fűzte tovább a gondolatait Géza -, és elmondaná, hogy este nyolckor egyedül, miközben íróasztalán hatmillió elintézetlen levél és jelentés van, arról ábrándozik, hogy hogyan fog telefonon csókolódzni hívni egy családanyát, akkor brómkeveréket írnék fel, sportot és hideg zuhanyt. Környezetváltozást. Súlyosabb esetben néhány heti intézeti kezelést.

Lement a kórházi büfébe. Marika, a büfés már takarított. A székek az asztalok tetején, a pultról már leszedve minden étel.

- Elnéztem az órát - védekezett Géza. - Már nem is zavarok.

- Magának, főorvos úr, bármikor szívesen. Mit enne?

- Ami van.

- Tejföl.

- Nagyon jó.

Nem engedte, hogy Marika leszedje a székeket. Az ablakpárkánynak dőlt, úgy ette a kenyeret, tejfölt.

- Rossz bőrben van, főorvos úr.

- Gondolja?

- Látom. Miért nem vigyáz magára? Csak nem szerelmes?

Érezte, hogy elvörösödik. Két hónappal ezelőtt még vidáman válaszolt volna az évődésre. Talán udvarolt volna is Marikának.

- Mondja, Marika, hogyan kérte meg magát az ura?

- Attól függ, melyik.

- Amennyiben?

- Van első, és van második. Az első virággal jött vasárnap délelőtt. Alig szólt, mint a főtt rák. A másik azt mondta, mit hagyod magad ütni attól a részeges hülyétől. Add be a válást, aztán megesküszünk. Gyerek se volt. Miért ne mentem volna? Csak azért, mert a pap összekötözte a kezünket? Azzal éljen az ember, aki szeret, nem?

- Dehogynem.

Letett a pultra egy tízforintost. Marika vizes kézzel adta vissza az aprót, közben Géza kezére nézett:

- Magának még nem is volt jegygyűrűje?

- Nem volt.

- Legényember... nahát. Magáé a világ.

"Az enyém - gondolta Géza. - Csak nem tudom, mit kezdjek vele."

Amióta él, ilyen rossz estéje még nem volt. Minden, amit eddig szeretett, aminek eddig örült, egyszerre semmit sem ért Benézett még egyszer a betegszobákba - bennlakó lévén, gyakran vállalta az inspekciót, vagy pár órára pihenni engedte az ügyeletes orvost. Most fárasztotta, türelmetlenné tette a sok apró panaszkodás. Mozihoz már késő van, a rádióműsor nem érdekelte, olvasni nem akart, dolgozni nem akart. A sebészeti ügyeleten rendszerint nagy kaszinózás folyt, de oda se kívánt átmenni. A boldog, szabad, függetlenség érzése kibírhatatlan magányérzéssé vált. Emberek után vágyott, és senki után se vágyott. Csak Ágnest kívánta, Ágnest akarta látni, Ágnessel akart beszélni.

De hiszen ez őrület! És ez így lesz most már holnap és holnapután és mindig?

Visszament a szobájába, és lefeküdt.

Éjjel kettőkor felébredt. Hirtelen, riadtan ült fel. Valamit elfelejtett. Az igazoló jelentést megírni a Rehák-ügyben. Dehogy azt. Fel kell hívni Ágnest.

Csöng a telefon. Ágnes felriad. A hangja elfullad. "Ki az? Géza? Mi baj van?" "Nagyon nagy baj... meghalok, ha nem láthatlak." Mit mondana erre Ágnes? Iderohanna éjszaka? Leülne ide mellé? Vagy ő menne érte helikopteren. Szállnának a város fölött, elbújnának a felhőkben. Hátha Ágnest is veri az ura. Részeg és veri. És Ágnes csak nem szól. Ebben az esetben kötelessége kiszabadítani. Na, aludjunk, holnap dolgozni kell, hagyjuk ezeket az ostobaságokat.

Hajnalban négykor megint felriadt. Most valaki szólította. Határozottan hallotta Ágnes hangját. "Géza, kedves." Így mondta. Fel kell hívni Ágnest telefonon. Megkérdezni, nincs-e kedve feljönni karácsonykor a Mátrába. Két napra. Egy napra. Akármilyen kevés időre. Bocsánatot kérek a hajnali zavarásért, de most rögtön meg akarom váltani az autóbuszjegyeket... Vagy azt mondani, hogy azért hívtalak kora hajnalban, hogy megkérdezzem, nincs-e kedved munkaidő előtt eljönni az uszodába. A Lukácsba vagy a Gellértbe. Nagyon egészséges.

Forgolódott a párnán. Szomjas volt, arra gondolt, hogy felkel, és iszik egy pohár vizet. De azután a feje nagyon nehéz lett, nem bírta felemelni a párnáról.

Olyan mélyen aludt, hogy a telefon csengésére ébredt fel.

"Ágnes" - ez volt az első gondolata.

- Csak nem aludtál, Géza... fél nyolc lesz... Hogyhogy ki? Feri vagyok a laboratóriumból. Sürgős ügyben szeretnék beszaladni hozzád.

- Gyere csak.

Villámgyorsan öltözni kezdett.

Kopogtattak.

Feri, a laboráns mentegetődzött:

- Nem zavartalak volna...

- Tessék. De nem haragszol, ha közben borotválkozom.

- Ugyanis... tegnap behívatott az igazgató főorvos. Egy órán keresztül kérdezősködött rólad.

- Ne izgulj. Tudom. Igazoló jelentést kértek tőlem a Rehák-ügyben.

- Nem a Rehák-ügyben. Azt hiszem, én követtem el valami butaságot a múltkor. Ez a Karvas, az ambuláns laboratóriumból kérdezte tőlem annak a szegény srácnak a vérszérumügyét. Tudod, amit Winspeare-nek kiküldtünk.

- Nem volt benne semmi titok.

- De mégis, olyan furcsa. A diri folyton olyanokat kérdezett, hogy milyen számláról fizettük a szénsavhavat, meg honnan ismered te ezt a Winspeare-t, meg hogyan számoltad el a laboratóriumi túlórákat. Nem értem, mi baja van vele?

- Túl sok szabad ideje van. Mindenesetre köszönöm, hogy szóltál.

Hol vagytok, magyar Respighik, hogy megénekeljétek Újbánya kútjait? Hol vagytok, Carduccik, hogy ódát írjatok alapításának tiszteletére, megemlékezvén a dombról, amelyen "...la vergine tacita sale dietro il pontefice..."

Nem. Újbánya nem Róma. Legendás alapítóit nem táplálta bőtejű anyafarkas, nincsenek évezredes romjai, nem volt lealázott tartományok ura és császárok városa. Még alapítója se volt, aki ünnepélyes kapavágás után kihirdette volna: itt város lesz. A vasútállomás előtt a tizenkilences hősök szobrát nem Michelangelo készítette, nem is Bernini. A Fő utcán a Bányászmúzeum korántsem olyan szép, mint Diocletianus termái. De van. Értsétek meg, emberek: van. Újbányán, ezen az isten háta mögötti falun, ezen a húsz évvel ezelőtt még pár házból álló, elmaradt telepen villany van és emeletes házak, és Tanácsköztársaság-emlékszobor és áruház rádióval, televízióval. És a tetőkön tízezer tévéantenna. És szökőkutak vannak, emberek, szökőkutak!

"Én láttam Róma kútjait - gondolta Homok Jani. - Láttam a Termini előtt a Piazza della Repubblicán a bűvös Esedrát ezer karcsú vízsugarával. Láttam a Piazza Navona tritonjait és a tér közepén a nagy kútnál a kőpálmát, a kőelefántot és a hatalmás obeliszket. Igen, pénzt dobtam a Trevi kútba, és megálltam a Piazza Farnesén, hogy megcsodáljam a lágyan kivilágított szökőkutakat. Csodálatosak Róma kútjai, büszke, gazdag, hatalmas kutak fényűző tereken, fényűző bulvárokon, fényűző üzletsorok között, legendák, emberi szenvedések és ember alkotta mesék kútjai... de Újbánya..."

És Homok Jani állt az öreg vasútállomás előtti téren. A szökőkutak téli álmukat aludtak, medencéjükben vastagon állt a hó, párkányukról jégcsapok lógtak. De Jani szeme előtt tavaszi szivárványban csillogó vízzuhatag táncolt, látta a gyerek játszótér színes padjait, a gyerekkocsit ringató anyákat, homokosvödröket, pöttyös labdákat szorongató csemetéket.

A maga gyerekkora jutott eszébe, amikor apjával két óra gyaloglás után ért ide a térre. De akkor nem volt itt pad, nem volt szobor, nem volt szökőkút, csak kormos, régi vasúti épületek, füstöt, dübörgést árasztó gőzmozdonyok, fáradt és kopott bányászok, csáléra álló bódék, rozzant viskók. "És nem látjátok... ezt nem látjátok!" - szerette volna odakiabálni a motorbiciklin elhúzó, ifjú bányászoknak, annak a termetes asszonynak, aki most lépett ki az új áruházból, és odaszólt a mellette baktató férfinak: "Odáig hozza csak, lelkem, a csomagot, a taxiállomásig." Mert taxiállomás is van itt, és eszpresszó és két mozi. És a lányokon magas sarkú cipő. És nincs éhes gyerek, és nincs rongyos gyerek, és nincs sápadt gyerek. Mert egész Európában sehol sem olyan alacsony a gyermekhalandóság, mint Újbányán. És a környéken már mutatóban sincs tébécé. Harminc év alatt húsz évvel emelkedett az átlagos életkor. És szökőkút van Újbányán, gyémántragyogású szökőkút. És nyáron a pici gyerekek világoskék és rózsaszín ruhácskáikban odatipegnek a kúthoz, tenyerüket a gyémántpor alá tartják, és hangosan nevetnek.

"Nem értik... nem tudják, honnan emelkedtünk fel" - gondolta Jani újra, és attól félt, hogy sírva fakad mérgében és örömében. Körüljárta az állomásteret, az ismerős és ismeretlen utcákat, nézte a karácsony előtti sürgést, a függönyöket az ablakokon és a kiakasztott, gyerekszemek elől elrejtett fenyőfát az új házak erkélyein.

Somosbányára a múltban csak a "nagy vonattal" lehetett átmenni. Van ugyan egy százéves bányászvonat, de az a kőbányához nem megy, csak a szénbányákhoz, a Karancs meg a Nyerges tövébe visz. Diákgyerekek jöttek a főutcán tömött sorban, ezeken is mindegyiken jó ruha, jó cipő. Homok Jani odaszólt az egyiknek, nem tudja-e, mikor indul valami alkalmatosság Somosbányára.

- Nem vagyunk idevalósiak, országjárók vagyunk - feleli a gyerek.

Országjárók. Az apátoknak ilyen korukban még ebédre se volt pénze, ti meg biztosan keveslitek az országjárást - gondolta Jani, és elfordult a kirándulóktól.

- Somosbányára félóránként megy MÁVAUT busz - szólalt meg mellette egy készséges hang. Úttörősapkás legényke volt, ilyen lesz Kisjani is három-négy esztendő múlva.

- Köszönöm, öcsi. Az Állomás térről?

- Nem. A Szabadság térről. Arra megyek én is, megmutatom a bácsinak.

"Otthon vagyok" - gondolta Jani boldogan, és hatalmasakat lélegzett. A levegőnek is jó íze volt itt, a hegyekből, fenyvesekből, Somosbánya felől fújt a szél.

Dombnak vitt fel az út színes házak, suhanó autók között. Itt a sarkon, ahol a régi csendőrlaktanya állt, ötemeletes palota. Földszintjén takarékpénztár, emeletén nagy betűs felirat: Bányásztanuló-intézet.

- Ez meg mióta van itt? - kérdezte Jani a pöttömnyi kalauztól.

- Ez? Mindig itt volt.

"Mindig?" - gondolta Jani, és a gyerekre bámult. Hát persze. Tízéves lehet a fiatalember. Ennek, ami öt éve van, az már örök idők óta volt. Ami húsz évvel ezelőtt volt, az meg történelem előtti kor.

- Itt a busz, bácsi, kérem.

- De előbb meghálálom a szívességedet egy krémessel, jó?

- Köszönöm szépen, ebéd előtt nem szabad süteményt ennem.

Hű, a nagyhercegi mindenedet - ámult el Jani. És hangosan megkérdezte:

- Egy szép fényes forintot azért elfogadnál?

- Köszönöm, nem. Úgyis erre jöttem...

- Akkor köszönöm szépen. Azután kit tisztelhetek uraságodban?

A kisfiú elnevette magát, meghajolt:

- Laczó András vagyok.

- Laczó? Csak nem vagy somosbányai?

- Édesapám testvérei laknak Somoson. Mi itt Újbányán.

- Édesapád mit dolgozik?

- Üvegfúvó a gyárban.

A somosbányai busz valóban megérkezett. Szép, kényelmes Ikarus busz. Rengeteg nép szállt ki belőle. Persze jön a karácsony, akinek pénze van még, bejön, és inkább itt vásárolja el. A sor legvégén két ember nagy üggyel-bajjal emelt le két jókora zsákot.

A szigorú kalauzkislány Janinak intett.

- Nincs még felszállás. Majd tíz perc múlva. Addig éppen megfőzik az elvtárs dupláját a presszóban. Vagy segítsen ezeknek a jó embereknek átvinni a csomagot a postára. Megvárom, ne féljen.

- Maga a világ legédesebb kislánya, Esztike. Olyan nászajándékot kap tőlem, ha férjhez megy...

- Jól van, Gyuri bácsi, nem azért...

- A főpostára? - kérdezte Jani, és fel akarta kapni az egyik zsákot. De a zsák pocsékul nehéz volt, hátrahőkölt:

- Hallják, mi van ebben a zsákban? Kőszikla?

- Olyasmi - felelte az idősebbik férfi, és megfogta a zsák másik végét. - Csak ide, drága kartársam, a szemközti házhoz. Nézze, milyen vadonatúj postahivatal nyílt itt.

- Az ám... és milyen modern - nézte Jani, amikor a téren átértek a zsákkal.

- Az ember nem is hitte volna. Postahivatal az postahivatal. Kopott asztal, csorba toll, morgós emberek... ez meg egész kis tündérpalota. Csupa áramvonal, szép neon, gyors, kedves kiszolgálás. Karácsonyra adta a Jézuska. Tegnapelőtt nyílt csak.

A másik férfi is átért a zsákkal.

- Hová tegyem, Tatár úr?

- Csak ide a sarokba. Majd mindjárt feladom. Várjon, itt a harminc forintja. Karácsony utáni napon jövök újra. Isten áldja.

Az idős férfi ott maradt a két zsákkal. Aktatáskájából egy köteg címkét vett elő, és bontogatni kezdte az egyik zsák száját. Azután hirtelen Janira nézett. Ismerős volt az arc, de hát az ember annyi mindenkivel találkozik. Abbahagyta a zsák bontogatását, és barátságosan javasolta:

- Küldjön haza innen képeslapot. Nagyon szép fényképek vannak a szökőkutakról. Azután siessen vissza, mert négy perc múlva megy az autóbusz.

- Kitűnő ötlet - örült Jani. Az ablakhoz ment, és egy nagyon barátságos, szemüveges tisztviselőtől vásárolt egy képeslapot. Visszament az asztalhoz, és nagy betűkkel megcímezte: "Ifjú Homok János óvodásnak, Budapest." Felbélyegezte. Bedobta a gyűjtőládába, és futott, hogy elérje még az autóbuszt.

"Édes eszem, ünnepellek, hogy nem bontottam ki előtte a zsákot - morogta Tatár. - Mit mászkál ez az alak Somosbányán? Kije van neki ott? Mit akar? Különben..."

A zsákból ötven egyforma csomagot vett ki, valamennyire címkét ragasztott, és valamennyit feladta utánvéttel.

Ez nem igaz. Ez lidérc, ez álom, ez átok, ez istenverése, ez az izgatott vita, ez a szózuhatag. Jani döbbenten ült a szoba közepén. Körötte a régi barátok, bányásztársak: Babka Pál, Jakli Vince, Inas-Kovács Feri. Az asztalnál Ilon néni, Homok Istvánné, aki az előbb még friss tejet hozott neki, meg hagymás rántottat nagy porcelán tányéron, és aki már szaladt is, hogy felhúzza az ünneplő huzatot a dunyhára, merthogy "dehogy eresztlek el éjszakára, drága Janikám, édes egy gyerekem, dehogy eresztlek". Az előbb még minden kérdés szelíd volt és otthonos. Ahogy az előszobában levette a vizes felöltőjét - mert Ilon néni már réges-rég nem a sötétkék falú cselédházban lakik, hanem kétszobás, előszobás, fürdőszobás házban - tessék elképzelni, Somosbányán fürdőszoba, és villany és államkölcsön az építéshez, és a szobában modern bútor! - szóval ahogy átlépte az előszobát, ahogy kioldódott az ölelő karokból, már záporoztak a kérdések. Hogy, ugyan lelkem, hát Ágneske hol maradt? És Kisjani? Mekkorát nőtt a lelkem? És mit hoz neki a Jézuska? Egészséges? És mit csinálnak az öreg Csizmásék? Tiszteltetem őket, ha beszélsz velük. És bizony, fiam, elviszed ezt a szakajtó friss tojást, kell az az ünnepre. És húsvétra ide gyertek az asszonyoddal, eleget mászkáltatok külországokban. És ugyan már, dehogy mész vissza, fiam, az éjszakai vonattal, holnap is nap lesz, dehogy engedünk el...

Jó volt Ilon néni köténye mellett ülni, öreg, ráncos kezét megsimogatni és nézni a lakásban az újat: a könyvespolcot, a rádiót. Jó volt hallgatni és a kérdésekre lehetőleg nem felelni. Nem, nem akart semmit magyarázni. Hogy tegnapelőtt érkezett csak haza Olaszországból, de már ide kellett rohannia, lélegzeni, kimenekülni fullasztó gondjaiból, az otthontalan otthonból, a zűrzavaros, átszervezett munkahelyről. Csak ide Somosbányára, csak itt van otthon a fenyőfák között, az ismerős kertek alatt és az új bányászházak között. Csizmásékhoz is el akart menni az ünnep előtt. De nem volt ereje hozzá. Csizmás néni egyre a szívbaját panaszolja, meg a reumáját, meg hogy nehéz az öregség, édes fiam. Az öreg Csizmás a nyugdíjon siránkozik, hogy annyi évi szolgálat után, ugyan nézd már meg, édes fiam, miért csak hétszáz forint jár nekem. Már annyiszor utánanézett, a nyugdíjintézetben is benn volt. Hát csak azért, mert az utolsó esztendőkben a sérvoperációja miatt csak könnyű munkán volt az öreg, azután, ugye, a nyugdíjba az utolsó öt esztendő számít, nincs itt kivétel, meg kell ezt érteni. Meg álmodott-e valaha arról egy formázó a Mezőgazdasági Gépgyárban, hogy nyugdíja lesz, hogy nem teszik ki a gyári lakásból akkor se, amikor már nem dolgozik? Meg van egypár csirkéjük is a ház körül, megszavazták nekik az ingyenvillanyt is, megbecsülik a negyvenévi tisztességes munkájukat, tavaly a szakszervezet nyaralni is vitte őket. És hétszáz forint nem kis pénz, be lehet azt szépen osztani. Ha betegek, az orvos is ingyen van. És mennyit bír el az állam? Minden öreget el kell látni, és hát azért tőlük is csak jön ajándék, meg Édesjani is segíti őket... Nem, nem volt kedve kimenni a Meszes utcába, inkább feladott egy szép karácsonyi csomagot, meleg pulóvert Csizmásnénak, meleg alsót, olasz cigarettát az öregnek, meg egypár narancsot is... Őszintén szólva, leginkább azért nem szaladt ki hozzájuk, mert a szomszéd utcában laknak Bodza Gábrisék. Oda majd egyszer külön elmegy, persze hogy elmegy, okvetlenül elmegy, de nem most. Most annyi a gondja, azt se tudja, a feje hol áll. Most csak Somosbányára vágyott, egy kis szeretetre, egy kis pihenésre. Két nap múlva karácsony, szép, fehér karácsony. Csak ülne a kuckóban, mint gyerekkorában, nézné a hópelyheket, várna valami világot megváltó csodára...

- Mit csinál Ágneske? Mondd meg neki, édes fiam, hogy köszönöm az orvosságot, nagyon használt, újév után ha felmegyek, bemegyek hozzá a kórházba.

- Megmondom - felelte ő, és hogy ne kelljen már folyton Ágnesről meg a pestiekről beszélni, hát gyorsan rákérdezte:

- És maguk, Ilon néném? Megvan szépen, amint látom...

- Hát most már csak megvolnék, Janikám, hogy ez a mintakészítés megyen, hála az úristennek. Ez most hoz hetenként egy-kétszáz forintot, mert a Tatár cégvezető úr olyan drága jó lélek, az csak nem hagy el minket. De az őszön már nagyon rossz helyzetben voltunk, fel is zúdultak itt az emberek a rendelet miatt...

- Milyen rendelet miatt? - kérdezte Jani gyanútlanul.

- Hát az ereszvényi bányát becsukták, nem művelik tovább, hogy deficites vagy mi...

- Persze, persze, tudom már, ez erre is vonatkozott. Arról van szó, Ilon néni, kedves, hogy nem rentábilisak ezek a kis bányák, nem fizetődik ki.

- Mi nem fizetődik ki, édes fiam?

- Maga a munkabér. Drágán termel. Nem lehet gépekkel dolgozni, kicsi a telep, vékony a kőér, nem érdemes invesztálni.

- Ezt mondod te?

- Hát.

Ilon néni összecsapta a kezét:

- És mi legyen az öregekkel? Mert, ugye, a fiatalok elhelyezkedtek másutt, bejárnak Újbányára az üveggyárba, meg elmentek szenet fejteni a Karancsba. De az öregek már nem tudnak új szakmát tanulni.

- Ilon néni, kedves, itt nincs mit tenni. Ha egy mázsa követ Badacsonyban tíz fillérért lehet kitermelni, Somosbányán meg száz forintért, akkor az ország érdeke...

- Jól van, fiam, de mi lesz az öreg kőfejtőkkel? Azok nem tudnak átröpülni a gépekhez Badacsonyba meg Zalahalápba, de még Apcra se. Azoknak itt a kis házuk, a kertjük, az életük.

- Ilon néni, kedves, globálisan, országos méretben...

- Ezt mondták a Jakli fiúnak is, ezt a globálisat, mert felment ám Pestre, keresett téged a hivatalban, de nem voltál idehaza. A Jakli Vince nagyon belevaló fiú, ő a párttitkár.

- Nem tudtam volna semmit se csinálni, Ilon néni.

- Te, ide figyelj, nem akárki ám a Jakli Vince. Az apját negyvennégyben úgy verték agyon a csendőrök. Az én uramat meg...

- Tudom, persze...

- Ezek az emberek megszenvedtek, fiam, a demokráciáért. Ezt nem lehet ám csak úgy, globálisan...

Jani meghökkent.

- De hát az öregek mind kapnak nyugdíjat.

- De nem akarnak ám nyugdíjat, amíg a karjukat bírják. Dolgozni akarnak. A Csekő Józsi bácsi olyan riccer, hogy megnézheted, Zalahalápon van-e mása.

- Értse meg, Ilon néném, nem kell már a kézi kővágó. Gépek kellenek.

- És akinek az a mestersége? Az már meghalhat?

Jóságos isten. Mint egy szemináriumi füzet. Parasztlázadások, géprombolások, az újtól való irtózás. Hát persze hogy áldozatokat követel a gépesítés. Megrázkódtatásokkal jár. Ez harc, és a harcnak vannak halottai és sebesültjei. Foglalkozások elmúlnak. Ha villany van, akkor nemcsak gyertyaöntő nem kell, de gázlámpagyújtogató se. Amikor előregyártott elemekkel fél házakat állítanak fel, nem kellenek kőművesek. Az utolsó bábát Csongrád megyében nemrég képezték át gyermekgondozóvá, mert minden asszony a kórházban szül. És nincs szükség vízimolnárokra, és a patikusok nagy része se kotyvasztgat reggeltől estig, mert a receptek nyolcvan százaléka gyári készítmény. És nem otthon kötik a harisnyát, és nem otthon köpülik a vajat, mert vaj- és sajtüzemek vannak, és nem kellenek a kis pékműhelyek, mert kenyérgyárban készül a kenyér, és ennélfogva nem lesz kemencetapasztó a faluban, és lassanként nem lesz kályhás a városban, mert távfűtött városok lesznek... Hát ez az élet, a haladás.

- Kétszáz emberről van szó, Janikám, azok is emberek ám. Még szerencse, hogy most télre, a legnehezebb időben jött ez a mintakészítés. Négy forintot kapunk darabjáért, nem nagy pénz, de könnyű munka. A férfiak kihozzák a követ a bányából, mi, asszonyok, válogatjuk, a Tatár úr három-négy naponként jön, és átveszi.

- Az ám. Ez a mintakészítés. Miféle mintakészítés?

- Majd áthívom, Janikám, a Jakli gyereket, ő elmondja pontosabban...

Hát tessék, most itt vannak mind: Babka Pali, Jakli Vince, Csekő, az egész tisztelt társaság, és olyan elvakultan vitatkoznak vele, mintha ő tehetne arról, hogy a somosi kőér olyan sovány, és olyan vakok, mintha arról volna szó, hogy van egy egészen pici világmindenség, és van egy egészen nagy és fontos Somosbánya...

Jóképű gyerek ez a Jakli Vince. Megnőtt, megemberesedett. Ha az utcán találkoznak, meg se ismerte volna.

- Egyszóval hiába kerestelek, János bátyám. Az az előadó meg nem akar a fülére hallani.

- No, Vince, nem szeretem a destruktív hangot.

Vince elpirult.

- Én meg azt nem szeretem, ha a nadrágba bújt bányászok elfelejtik, hogy nem a hivatal tartja el a bányászt meg a parasztot, hanem...

- Öntudatod, az van.

- Igazságom is - mondta keményen Vince. - Nem mentünk üres kézzel. Tervezetet vittünk fel a főigazgatóságnak. Együtt dolgoztuk ki, a pártszervezet vezetősége, a Korniss mérnök meg az üzemvezetőség. Igaz, hogy drágán termelünk, de jó és nagyon szép követ. Építkezéshez, díszítéshez fel lehet azt használni. Meg aztán ellátjuk a környéket. Magas az önköltség, de kicsi a fuvardíj. És amíg ez a kétszáz gyakorlott szakember él... ha már felépítettük a szép kis házakat, villanyt, iskolát, hát ne adjunk nekik vándorbotot. Ezt határoztuk.

- Kik határozták?

- Hát mi. Aztán vártuk a választ. De az nem jött. Biztos odakerült valami fiók aljába tízórai alá.

- Kicsi ez a bánya, Vince, nem lehet itt invesztálni.

- Majd mi továbbvisszük a panaszunkat a minisztertanácsig. Addig meg megélünk valahogy a mintakészítéssel.

- No jó, hogy mondod. Miféle dolog ez a mintakészítés?

- Harmadnaponként kijár ide a Tatár úr a központból.

- Milyen központból?

Jakli Vince meghökkent.

- Ő tudja, nem én. Bélyegzője van, hivatalos papirosa van. Pénze is van, mert eddig rendesen kiadta a bért mindenkinek.

- És mit csinál a kövekkel?

- Az már ugyan az ő dolga, nem a mienk.

- Az üzemvezetőség mit szól hozzá?

- Hisz nincs itt már üzemvezetőség. Ahogy jött a rendelet, a Korniss mérnök úr beszüntette a termelést. Ami volt még vagon, azt kiküldtük, mindenkivel leszámoltak. Hát ezért jött olyan jól éppen télen, amikor a legtöbb a gond...

- Honnan szeditek a követ?

- Hát ahol van. Hasítjuk a sziklából, meg összegyűjtjük a meddőhányóról.

- Ki engedte meg?

- Jézus isten, hát ott hever a földön. Aki arra megy, felemelheti.

- Te Vince, te is tudod, hogy emögött valami nem tiszta dolog van.

- Mi volna nem tiszta?

- Maszek kőbányát nyitottatok, mi? Na, én holnap hazamegyek, aztán kitisztázom, hogy mi ez.

Ilon néni odaállt Jani elé, és rákiáltott:

- Mit csinálsz te holnap, hallod? Hát mit ártod bele magad, ha segíteni nem tudsz? Mit fáj neked, hogy összeszedjük azt a haszontalan bazaltkavicsot, ami már a magas minisztériumodnak se köll? Tudsz helyette kenyeret adni a Csekő Józsi bácsinak? Vagy a Jaklinénak, vagy nekem? Ha köll valakinek, és megfizeti, hát hadd vigye. Ez egyszerre fontos ügy neked, országos ügy neked, de a kőfejtők dolga nem? Hát ide jutottál te is?

Jani csak hüledezett.

- De hiszen, Ilon néném, én semmit se mondtam. Nem akarok én maguknak ártani, az ég szent szerelméért. De itt valami szélhámosság van, itt valaki visszaél a maguk jóhiszeműségével. Ki tudja, mire hordják el a követ.

- Mire? Azt a fél mázsát? Talán kutyaólat építeni - mondta Babka Pál. - Ha megéri neki kockánként a négy forintot.

Amilyen harsogva jöttek, olyan csöndesen párologtak el a vendégek. A bor ott maradt a poharakban, a székek kuszán szétlökve az asztal körül. Ilon néni kihordta a poharakat, helyreállította a bútort.

- Jó éjszakát, kedves fiam.

- Jó éjszakát, Ilon néném.

Eloltották a villanyt.

Az egyik az egyik szobában hánykolódott, a másik a másikban.

Jani négy nappal ezelőtt érkezett haza Olaszországból. A négy napból kettőt Somosbányán töltött. A déli vonattal jött vissza Pestre. Kétméteres fenyőfát cipelt. A fenyőfa díszítésre készen Jani dolgozószobájában állt, és mellette az íróasztalon sorakoztak az olaszországi ajándékok is. Játék, színes ceruza Kisjaninak, Ágnesnek és a mamának pulóver. Ó, ha egy kis színes kavicsot hozott volna...

- Kérsz még levest, Ágnes?

- Nem. Köszönöm.

- Te se eszel, Jani se eszik, mi van veletek? - elégedetlenkedik a mama. De nincs válasz. Szótlanul ülnek az asztalnál, a tányért nézik.

"Ha egy pici kagylóhéjat hozott volna... egy kavicsot, amit a tengerparton szedett fel - gondolta Ágnes, amíg a levest kanalazta. - Ez a tizenharmadik karácsonyunk együtt... mi volna, ha most azt mondaná Jani: nézd, Ágnes, amikor a tengerparton álltam, felszedtem ezt a kis kavicsot..."

- Az ember csak főz, igyekszik... Jankó, nem szabad a tányéron hagyni a répát... egy cseppet se, tessék megenni...

Csizmás Jani ma bejött a kórházba. Karácsony előtt úgyis csupa kapkodás minden. Az orvosok, nővérek futnának már vonathoz, HÉV-hez, piacra, áruházba, bevásárolni. Csak a szerencsétlen ügyeletesek lődörögnek a folyosókon, és a betegek nyögnek, panaszkodnak, lázasodnak, mintha közönséges hétköznap volna... "Tudom, hogy zavarlak, de ne haragudj, muszáj beszélnem veled - mondta Csizmás Jani -, olyan boldog vagyok. Leülök a folyosóra, megvárom, amíg elkészülsz, és utána elviszlek kocsival, ahová akarod, bevásárolni vagy haza."

Gézának még tegnap megvette az ajándékot, egy pici pamutkutyácskát, inkább tréfa volt, mint ajándék, és néhány sorral el is küldte. A mamának akart még ajándékot venni, valami nagyon kedveset és ötleteset, a végén persze a szokásos ajándék lett belőle: fekete kézitáska és két pár harisnya... Csizmás Jani hűségesen kísérte, a zsúfolt áruházban segített kiváltani a blokkot, és közben összevissza vásárolt mindent Katinak és Istvánnak. "Képzeld, meghívott, náluk vacsorázom ma este. Mondd, elég szép ez az aktatáska? Vagy vegyek valami mást?"

Jani az asztalkendővel játszik. Beszélni kellene. De miről? Csizmás Janit és András Katit jobb, ha nem említi. A kórházról sincs mit mondani. Jankó kanalával verdesi az üres tányért. Rá kellene szólni, de nem lehet tudni, az első figyelmeztető szóból nem keveredik-e égiháború...

Mire gondolhat Jani? Hazajött hétfő délután, bőröndjéből mindjárt elővette az ajándékokat. Szép, elegáns ajándékok, orlon, selyem, modern szabás, divatos színek. Egyszer régen Jani egy vadgesztenyét hozott ajándékba. Közönséges, barna vadgesztenyét. "A Ligeten át jöttem, rád gondoltam" - mondta, és letette az asztalra. Egész este azzal az egy szem vadgesztenyével játszottak, gurították, egymásnak dobták, nevettek, talán még most is megvan valamelyik fiók alján.

A főzelékből venni kéne még. Nem mintha éhes volna, de hadd tartson még egy darabig az ebéd.

A fenyőfa Jani dolgozószobájában áll. Nem fog sokáig tartani a díszítés. Most már nem kell cérnával kötözgetni a szaloncukrokat, vettek drótakasztókat, pillanat alatt megy minden. A csöpögős, tűzveszélyes gyertyák helyett villanyfények gyúlnak az ágak között. A mennyből az angyalt is gramofonlemez játssza... Korszerű, gépesített karácsony...

Féléves házasok voltak az első, közös karácsonyon. Akkor az öreg Csizmásék is nagyon hívták őket, meg Csaplárné is, hogy töltsék együtt a szentestét. A mama kettesben lakott Ferkóval a régi lakásban. Úgy határoztak, hogy hozzá mennek át szentestére, Csizmásékhoz meg majd ebédre másnap délben. Ágnes akkor még egyetemre járt, a lakásban is sok minden hiányzott, nagyon meg kellett nézni minden fillért. Éppen ezért úgy határoztak, hogy ha már úgyis a mamához mennek karácsony este, hát nem állítanak otthon karácsonyfát. Kár kidobni a pénzt díszekre meg fára is. Pár nap múlva úgyis hullni kezd...

Sűrű hóesés volt, amikor fél négy tájban Ágnes hazasietett az egyetemről. Nézte a hópelyheket, és egyszerre csak nagyon megfájdult a szíve. Első karácsony az ő asszonyéletében. Első karácsony a maga otthonában. És karácsonyfája se legyen? A Nagyvárad téren a kórház előtt maradék ágakat árultak. Kiválasztott egyet. Legalább vázába állítani...

Belépett a lakásba. Janit nagy munkában találta. Lombfűrésszel takaros fenyőfát vágott ki. Vízfestékkel zöldre festette a rajzolt ágakat, még lángoló pici gyertyákat, ezüstharangot, színes cukorkákat is festett rá. "Dél óta vacakolok - mondta kedves, zavart nevetéssel. - Tudod, első karácsonyunk... mégse legyünk fa nélkül..." Félhomály volt a szobában, csak a kályhában lobogó tűz rajzolt titkos ábrákat a padlóra, bútorokra. Friss fenyő- és festékillat, az ablakon túl a hóesés, az ünnepvárás és az egymás iránt érzett, szívet szorító hála, a kitalált gondolat hirtelen fellobbanó vággyá nőtt. Soha nem szerették úgy egymást, mint akkor délután. "Jani, várnak ránk, menni kell..." "Ne törődj vele... boldog vagy?" "Nagyon."

Féltve őrzött titkuk, évről évre megismétlődő játék maradt ez a karácsonyi szerelem. Amikor Kisjani már a világon volt, átvitték a mamához, megkérték, hogy vigyázzon rá délután, amíg hazaszaladnak karácsonyfát díszíteni - hazafelé sietve egymásra nevettek, egymásra kulcsolódó ujjaikban már izzó játék volt, és amikor a talpba illesztették a friss fenyőfát, amikor orrcimpáik megérezték a havas erdők, távoli hegyoldalak szagát, a korai este homályában újra ugyanaz a bódulat, ugyanaz a vágy, ugyanaz a szerelem fogta el őket.

De hol van most az a vágy? Jani négy napja jött haza Olaszországból. Hűvös, udvarias csók, néhány nagyon fegyelmezett mondat volt csak köztük. Nem, Jani nem fog a zsebébe nyúlni, nem varázsol elő vadgesztenyét, és nem mondja azt egy kis, csorba csigahéjra: "Rád gondoltam a tengerparton, neked hoztam."

- Fáradtnak látszol, Ágnes.

- Nem, mama kedves. Semmi...

- Jankóval elmegyünk, sétálunk, és mire hazajövünk, talán itt is járt a Jézuska - mondja Csaplárné.

Jani felnéz. Ágnes elvörösödik, azután elsápad.

Jani a fiához fordul:

- Mondd, te még nem tudod, hogy a karácsonyfát nem a Jézuska hozza?

- De tudom - mondja Kisjani, és ravaszul nevet. - Ti veszitek.

- Hát persze hogy mi. Elég nagy fiú vagy, nem kell neked ez a cirkusz. Az óvodában is szoktatok karácsonyfát díszíteni, nem? Gyere be a szobámba, majd mi, férfiak, ketten feldíszítjük azt a fát.

Kevesen voltak az üdülőben. Karácsonykor csak a nagyon-nagyon elárvultak maradnak itt. Az alkalmazottak nagyobbik fele is szabadságra ment. A társalgóban néhány agglegény lézengett, sakk- és kártyapartnerre vadászva.

Géza egész délelőtt az erdőben csatangolt. "Méghozzá vadászkutyával" - gondolta, amikor belépett a haliba, és leverte cipőjéről a havat. A "vadászkutyát" a zsebében hozta, pici, fehér pamutkutyácska volt fekete orral és piros nyelvvel. Ágnes küldte szalagos, fenyőágacskás dobozban. "A kutya neve Jóbarát. Nagyon hűséges. Vigyázz, mert a tudományos könyveket megeszi. Boldog ünnepeket. Ágnes."

- Nem keresett senki? - kérdezte a portástól.

- Nem, senki, főorvos úr.

Persze hogy nem.

Ebédig még van egy óra. Legokosabb bemenni a könyvtárba. Beletemetkezni egy könyvbe és agyonütni az időt.

Nem őrület? A karácsonyt nem élvezni, hanem agyonütni.

Ágnes talán meg se kapta a levelet. Jóbarát még nem az ő levelére küldött válasz. Persze hogy nem. Az ő levelét meg se kaphatta. Szentestén nem lehetett benn a kórházban. Az ura is hazajött már. Otthon. Gyerek. Karácsonyfa-díszítés...

Az elmúlt tíz napban összesen kétszer beszéltek. Telefonon. Egyszer ő hívta Ágnest. Találkozzanak. "Nem lehet, Géza, hazasietek. Megérkezett az uram." Az uram. Így, birtokos raggal. Hát persze.

Másodszor Ágnes telefonált. Négy nappal ezelőtt. Elfogadták a jelentkezését, megkapta a szabadságot. Áprilisban utazik a párizsi kongresszusra. Nagyon jó lesz... nagyszerű lesz... És tegnap reggel ez a mulatságos kis ajándék, a pamut Jóbarát.

Az ő levelét majd csak karácsony után kapja meg? De hátha bemegy inspekciózni. Hátha telefonál. Hátha jön?

Azért az elmúlt tíz napot nyugodtan végig kellene gondolnia. Hátha mégis elkövetett valami ostobaságot.

Kezdődött a Rehák-üggyel. Igazoló jelentést kértek. Azután semmi.

Másnap reggel szólt Feri először a Winspeare-ügyről. Azt nem is vette komolyan. Még akkor sem, amikor Sömjén, az igazgató főorvos hívatta. Minden levelezés rendben együtt volt az íróasztalában. Az akadémiai felkéréstől egészen az Orion hópalackért kifizetett százhetven forint nyugtájáig.

Sömjén úgy kérdezett, mint egy vizsgálóbíró. Ő pedig olyan nyugodtan válaszolt, amilyen nyugodtan a tiszta lelkiismeretű ember válaszolhat. Nem, Mr. Winspeare-t nem ismeri személyesen. A Magyar Tudományos Akadémia felkérésére, saját zsebéből, szívességből küldte ki az anyagot. Nem, nem is a maga ötlete volt. De hangsúlyozni kívánja, hogy bármikor, minden külön felkérés nélkül is, utolsó tíz forintján is kész minden közérdekű orvosi kutatómunkát segíteni.

Az igazgató minden szót feljegyzett. Itt felemelte a fejét: "Te Géza... ezt ne mondd... hogy saját iniciatívára is... ez nem jó neked." "Mi jó nekem, vagy mi rossz nekem? Ez az igazság."

Másnap újabb kérdésekkel jöttek: miért írta rá a szállítási okmányokra, hogy életmentés? "Mert másképp lekéste volna a repülőgépet. Ugyanazért, amiért te, főorvos úr, azt javasoltad, hogy amikor a kettes belgyógyászaton elromlott a vízmelegítő, azt jelentsük a gázműveknek, hogy életveszélyes gázömlés van. Hogy egyáltalán kifáradjanak megnézni - mondta ő mérgesen. - És közlöm, hogy ebben az ügyben nem vagyok hajlandó több magyarázattal szolgálni. Engem ebben a kórházban gyógyító munkára alkalmaztak, nem azért, hogy jelentéseket írjak." "Ne legyél makacs, mert abból baj lesz - mondta Sömjén. - Egyesek most azt piszkálják, hogy miért hívott meg téged ez a Winspeare Párizsba. Miért éppen téged? A szérumért?" "Ebben az ügyben hívják fel Mr. Winspeare-t, ő pontosabban tudja."

Következő nap újra hívták az irodába. "Az a kívánság merült fel..." "Kinek a kívánsága? - kérdezte Géza. - A tied?" "No... nem... úgy egyesek részéről." "Egyesekre fütyülök. Csak nyílt kártyákkal játszom." "Akkor én is - felelte az igazgató. - Nekem ez az egész ügy kellemetlen. Az a kívánság merült fel, hogy ezúttal mondd le a meghívást." "És miért?" "Nézd, kérlek... nyolc helyet kaptunk a kongresszuson, mármint az egész magyar egészségügy... ebből egyetlenegy szól személyre... mármint a tied. Persze az irigység. Ismerem ezt. Látod, még az útlevelet se kérted, és már kezdődött a fúrás, feljelentés. Ezt átadod, mondjuk, nekem azon a címen, hogy most gyengélkedsz, és téged helyette kiküldünk nyáron..."

E helyett az utazás helyett? Hát ha Mexikóvárosba küldenek, vagy Kalkuttába, vagy háromszor a világ körül... És Ágnes helyett három szakállas akadémikus mellett ülhetne...

"Köszönöm, nem gyengélkedem. Nem mondok le az utazásról." "Figyelmeztetlek, főorvos úr, hogy te itt a kórházban csak ideiglenesen kaptál lakást, tudod... És ha a jövő negyedévben az igazgatóság úgy dönt..."

"Zsarolás?" "Figyelmeztetés."

Géza egy tized másodpercig gondolkozott.

- Tudod, mit, főorvos úr? Én bízom abban, hogy ezerkilencszázhatvanban Magyarországon se zsarolni, se rágalmazni nem lehet senkit. Folytassatok vizsgálatot, állapítsátok meg, hogy hogyan jutottam a meghíváshoz, és vonjátok meg a szolgálati szobát. Az állásomat pedig a minisztérium rendelkezésére bocsátom. Kész vagyok visszamenni Nógrádba, kész vagyok elmenni iskolaorvosnak, körzeti rendelőbe, akárhová. De Párizsba megyek.

- Kérlek - mondta Sömjén. - Kellemes ünnepeket.

A kórházzal szemben van egy nagy csemegeüzlet. Ott vásárolt egy hatalmas doboz csokoládét. Egy névjegyborítékra ráírta a Szent Katalin-kórház címét, és egy pár soros levelet csúsztatott a borítékba.

"Ágnes, szeretlek, halálosan komoly, gondolkozz, dönts, a mátraházi üdülőnkben töltöm a karácsonyt. Mindig várlak."

Ebben a pillanatban tehát nincs állása, nincs lakása, nem tudja, Ágnes megkapta-e a levelet, és ha megkapta, válaszol-e rá. Egy meghívólevele van egy párizsi belgyógyász-konferenciára, és idehaza "egyesek" néven valami ádáz ellensége, elszánt intrikus, de miért, ki lehet az, mit akar tőle, mivel fogja megrágalmazni legközelebb? Vagy Sömjén, az igazgató főorvos sértve érzi magát, hogy nem őt hívták meg, ennyi az egész?

- Ebéd - mondta a könyvtáros. - Főorvos úr el akarja vinni a könyvet?

- Á, dehogy, köszönöm - fejelte, és visszaadta anélkül, hogy legalább megnézte volna, hogy mi az.

Az ünnepi diós bejglinél tartottak, amikor a portás beszólt az étterembe:

- Poltavai főorvos urat Pestről keresik.

Géza felugrott.

- Telefonon?

- Nem. Autón. Egy hölgy.

Azt se tudta, hogyan rohant keresztül az éttermen, a halion, ki az üdülő elé. Egy szép szürke Opel Rekord állt az országúton, és egy vidáman integető nő szállt ki belőle:

- Géza... milyen kedves... ilyen tárt karokkal fogad...

Poltavai döbbenten állt meg.

- Lizike...

- Magához jöttem. Mit szól, milyen fess dolog ebben a hófúvásban. De tudtam, hogy nagyon fog örülni. Pá, Miklóskám, köszönöm a fuvart, látja, itt engem már tárt karokkal várnak - intett Lizike, és a Rekord tovagördült.

Géza még mindig nem tudott szóhoz jutni.

- Mi az, megnémult az örömtől? Gézácskám, több lelkesedést, több repesést...

- Nagyon kedves... igazán... de hát énnekem programom van - nyögte ki Géza.

- Itt? Képzelem. Legfeljebb éjféli mise, az is tegnap volt. Ismerem ezt az üdülőt. Egy kultúrfelelős van, az is talpig unalom. Ebédelt már?

- Igen... igen...

- Kár. Ehettünk volna együtt. Nem mintha éhes lennék. Gyöngyösön megettem Miklóska egész úti csomagját. Nagyon bukik rám szegény fiú, de én csak magához vagyok hű. Itt akar állni velem, vagy felkísér végre?

- Talán itt a hallban... meginnánk valamit - mondta Géza. - Ugyanis, mint tudja, a házirend... vendég a szobában...

- Maga nem mindenkivel ilyen szigorú, Gézácska - nevetett Lizike. - Egyébként félreértett. Csak arra akartam megkérni, hogy segítsen a csomagomat cipelni. Én itt beutalt üdülő vagyok. Tizenhetes szoba, éjszakára is itt maradok. Most pedig jöjjön végre, és legyen udvarias. Ott a bőröndöm, a portás bácsi odáig behozta.

Géza szó nélkül a portásfülkéhez ment, felemelte a vajszínű bőröndöt és a zöld kockás útitáskát. A táskán a prágai Slovan-szálló címkéje volt.

- A maga kedvéért hoztam ezt a bőröndöt... emlékszik, Géza... úgy esett a hó, amikor átmentünk a Károly-hídon.

- Június volt, nem esett a hó, rémesen meleg volt.

- Látja... még az időjárásra se tudok visszaemlékezni, csak arra, amit maga magyarázott azokról a szobrokról meg apostolokról. Nem baj, majd egyszer elmegyünk télen is.

- Ó, istenem - sóhajtotta Géza, és letette a bőröndöt, a tizenhetes szoba előtt.

Lizike kinyitotta az ajtót.

- Parancsoljon.

- Köszönöm. Nem zavarok. Viszontlátásra.

- Csak nem sért meg? Visszautasítja a meghívásomat?

- Bocsásson meg, Lizike, de ez igazán nem meghívás. Ez állami üdülő, itt nincs vendég és házigazda. Itt egyformán vendégek...

- Ne papoljon, Gézácska, rosszul áll az magának.

- Nem áll, hanem illik.

- Tessék?

- Bocsánat... tanáros dolog. Nem szeretem a germanizmusokat.

- Látja, milyen okos maga, milyen művelt... milyen jó magával beszélni. No, jöjjön gyorsan, meghívom egy pohár ginre.

- Köszönöm, nem érek rá.

- Később?

"Futni, futni" - dobolt az izgalom Géza fülében. Megint a motorbicikli berregését hallotta, és a tengerparti szerpentinutakat látta. Az amalfi székesegyház... Lizike keze a karján van.

- Köszönöm... később sem.

Lizike vérvörös lett.

- Lemondtam minden programot, iderohantam, eljöttem maga után, maga pedig megsért...

- Könyörgök, kérem, nem akartam megsérteni... a vacsoránál találkozunk.

- Egyenjogúság van, a nő is megmondhatja, ha szeret. Nem?

- Természetesen... természetesen - dadogta Géza elveszve. - Már hogyne mondhatná meg. Nagyon tiszteletreméltó... ha megengedi, én most búcsúzom... kezét csókolom - és futólépésben indult a második emeletre a szobájába.

Az ágyból kirángatta a pizsamáját, a fürdőszoba polcáról leszedte a borotválkozóholmiját, fogkeféjét, és mindent belehajigált a táskájába.

A folyosó fordulójában óvatosan körülkémlelt, hogy nem lesi-e Lizike. Azután négyesével ugrálva a lépcsőkön, lerohant a portáshoz.

- Mikor megy autóbusz?

- Hová?

- Mindegy.

- Tíz perc múlva Galyatetőre.

- Viszontlátásra. További kellemes ünnepeket...

- Ne tessék kimenni a hóba, tessék itt várni - mondta a portás.

- Nem... köszönöm - mondta Géza, kirohant a havas, jeges országútra, és felszabadultan lélegzett.

Ágnes, Jani felöltözött, ünneplőre mosdatták és öltöztették Kisjanit is. Kisjani nem fért a bőrébe örömében. Fel-le rohangált a lakásban, ugrált, kiabált: "Bábszínházba megyünk. Apukámmal, anyukámmal bábszínházba megyek."

Csaplárné újra meg újra megfésülte az unoka összeborzolt üstökét, megigazította a fiús nyakkendőt és a le-lecsúszó, fehér zoknit.

"Misi mókust is fogom látni... apukámmal és anyukámmal megyek" - jelentette be Kisjani ötezredszer.

- Így szeret ez a gyerek bábszínházba menni? - csodálkozott Ágnes.

- Veletek szeret menni - mondta Csaplárné.

- És te, mama, mit csinálsz?

- Én, fiam? Levelet írok Ferkónak.

- Ne zárd le, kérlek, a borítékot, hozzáírnék.

- Jó mulatást, gyerekek.

- Viszontlátásra, mama.

A szobákban rend van, a konyhában rend van. Ünnep van, karácsony van. Mi lehetne jobb, mint levelet írni Ferkónak?

Négy év óta minden vasárnap, minden ünnepnap levelet ír. De hát négy év után mit írhat ilyen messziről? Vigyázz magadra, kisfiam, öltözz melegen, egyél rendesen, vigyázz, nehogy megbetegedj. Van-e rendes szobád? Kikkel barátkozol? Ugye, nem nősülsz meg anélkül, hogy bemutatnád nekem a kislányt? És ha gyereketek lesz, azért tanítsd meg magyarul. Mi lesz velem, ha nem tudok a kisunokámmal beszélni? És küldj fényképet, kisfiam. Mi jól vagyunk, sokat gondolok rád, szerető anyád... Mert mit panaszkodjon, és mit rémüldözzön, mit írja, hogy Jani goromba hozzá. Hiszen nem is goromba, csak levegőnek nézi. Ha úgy ül az asztalnál, összekuporodva, az is baj. Ha szól, az is baj. Ha hallgat, az is baj. Mert igaz is, miről tud ő beszélni? Hogy drágaság van, hogy soha nem lehet egy kis borjúhúst kapni vagy egy kis májat. Jani rámordul; ne terjesszen reakciós meséket. Jézusmária, reakciós mesék? Hát ki állt reggel a húsért, ő vagy Jani? És a pénz. Milyen nagy összeg, amikor elsején az asztalra számolják. Illetve dehogyis elsején, mert ez is új módi, másodikán meg harmadikán meg tizenhetedikén meg isten tudja, mikor hozzák azt a fizetést. Ő beír gondosan minden fillért, és mutatja, hogy hát nézzétek meg, gyermekeim, de azok csak legyintenek, az a mama dolga. Hiszen ő tudja, hogy ez azt jelenti, hogy bíznak a mamában, jól van az beosztva, ahogy ő csinálja, de egyszer mégiscsak meg kell mutatni, hogy mi lesz azokból az ezresekből. Mire a házbért, gázt, villanyt kifizeti, már elment hétszáz forint, és akkor a telefon, mert akárcsak egy irodában, úgy emelgetik náluk a kagylót, ha otthon vannak, és minden beszélgetés hatvan fillér. És naponta csak egy liter tej meg a kenyér már kétszáz forint egy hónapban. És cipőtalp és ágyneműmosás, és ha vendégek jönnek, legyen egy tál sütemény... nem, igazán nem panaszkodás, hiszen ha az elmúlt évtizedekre visszanéz, sose volt ilyen tele kamrája, ilyen nyugodt álma házbérfizetési nap előtt... De ezt csak nem írja meg abba a messzi világba, érdekelheti is az a Ferkót, hogy mibe kerül itthon a mosószappan vagy egy doboz Vim. És Jani meg Ágnes nem tudnak ám vigyázni a pénzre! Minden a kosztpénzből kerüljön, az óvoda meg a takarítás meg a ruházkodás. Ágnesnek cipő kell, Janinak új aktatáska. Pedig ágyneműt kellene már venni, egy tizenkét éves háztartásban már pótolni kéne, és festetni is lehetne. De mikor beszélje meg és kivel? Janit csak az érdekli, hogy hús legyen vacsorára és mindennap szépen vasalt ing. Ágnes meg csak megcsókolja, és azt mondja, "nagyon jó lesz, ahogy a mama akarja" - és elrohan.

Vagy azt írja meg, hogy itt a hegyen igazi szomszédasszony sincs? Ismerős van, nem is egy. Nagymamák mind. Nagymamák viszik reggel óvodába, iskolába a gyerekeket. Nagymamák ülnek velük az SZTK-rendelőben, nagymamák állnak sorba tejért, friss zöldségért a nagyközértben, nagymamák cipelnek ennivalóval teli szatyrot a Fény utcai piacról. Nagymamák járnak a csúszós hegyi ösvényeken, nyargalászó csemetéket szelídítve vagy szánkót húzva. Csak délután ötkor, amikor munkából hazatérnek a fiatalok, akkor nem lehet látni őket sehol. Akkor már benn vannak a házakban, főznek, terítenek, mosogatnak, ágyat bontanak.

Ismerik egymást, köszönnek egymásnak, de összemelegedni nem tudott senkivel. A régi hegylakók - különös, idegen népek. A régi házmesterek is, a régi méltóságos asszonyok is. Az újak meg - ahányan, annyifélék. "Otthon" - a szűk ferencvárosi bérházban akármennyit is haragudott az ember Burkusnéra, Szatmárinéra - azért mégiscsak együtt öregedtek meg, látták a gyerekeiket iskolába járni, udvarolni, házasodni. És ha valami nehezítette a szívüket, mégiscsak le-leültek egymás konyháján, és elsírták a bajaikat. Ki ismerte itt az öreg Csaplár Károlyt, aki mindig nevetett, amikor munkából hazajött? Ki ismerte itt Karcsit, a kedves nagyfiút, aki olyan mulatságos fintorokat vágott borotválkozás közben? És téged, Ferkó, drága kicsi fiam, aki most isten tudja, merre jársz? Mit csinálsz abban az istentelen nagy városban?

Csaplárné elnehezedett szívvel tette le a tollat. Bizony, jólesne elbeszélgetni valakivel, gyerekekről, gondokról, örömökről, régi emlékekről. El kellene menni Kincsesnéhez. Nem rendes dolog az, hogy egy karácsonyi képeslappal intézzék el. Mégiscsak a féltestvére, Ágneskének meg keresztanyja. Derék, istenfélő asszony. És ha már Ágnes meg Jani el nem megy hozzá, hát legalább Kisjanit engedték volna vele. De ha csak említi is, Jani vörös lesz a méregtől. Hogy az ő fiát, ahol szentképek lógnak a falon, ahol minden második szó Jézusmária... Nem, igazán nem szabad ezt tenni. Amikor Károly feketelistán volt, ott volt a három kicsi gyerek kenyér nélkül, akkor jól jött Kincsesné. Akkor jól jött disznóöléskor a bödön zsír, a szép tábla szalonna. Szüretkor a kosár alma. Névnapkor a két pengő meg az iskolakönyv. Nem szabad az ilyesmit elfelejteni. Jani, Ágnes cukrászdába meg bábszínházba vitték Kisjanit, azt mondták, csak estére lesznek itthon. Elmegy addig ő Kincsesnéhez.

Gyorsan öltözött. A cukrászdában vásárolt egy nagy doboz csokoládét, fenyőággal, szalagcsokorral díszítve. A huszonegyes busz éppen benn állt, hely is volt még bőven. Felkapaszkodott, leült a kényelmes, bőrpárnás székre, és elmosolyodott. Hát azért más dolog így menni Kincsesékhez: autóbuszon, nagy doboz csokoládéval a kezében. Kisjani el se hinné, ha elmesélné neki egyszer, hogy a felszabadulás után ült először autóbuszon. Persze nem is járt azelőtt annyi autóbusz a városban. Autóbusz? Még villamos se. Pestszentlőrincre, Pestújhelyre gyalog kellett kijárni. Az autóbusz meg olyan drága volt. Talán ötven fillér volt egy jegy, ötven pengőfillér abban az időben, amikor három fillér volt a piacon egy kiló paradicsom, meg három fillér volt egy tojás. Ha kiment Kincsesékhez, gyalog ment. A lába már majd leszakadt a hosszú Váci úton. És milyen unalmas, milyen szomorú volt az a Váci út. Egyforma szürke házak, füstös, kormos gyárkémények, egyszer Ágneskével ment Kincsesnéhez. Gyalogoltak, gyalogoltak, gyalogoltak, a kislánynak már a könnye potyogott a fáradtságtól, és minden lépés után könyörögve mondta: "Most már ne menjünk inkább, most már ne menjünk." Ő is arra gondolt, hogy "inkább ne menjünk", mert borzasztó volt vizitbe menni úgy, hogy a harmadik mondat után, arra a kérdésre, hogy "hát ti, lelkem, hogy vagytok mindig", elő kell hozakodni a nehéz téllel, az iskolával, a tüzelőgondokkal, a feketelistával, meg kell hallgatni, hogy jaj, megmondtam én neked, amikor férjhez mentél, meg azt, hogy ne keveredjetek politikába, uraknak való az, meg azt, hogy imádkozom tiértetek is, mert az a kommunista urad tán még keresztet vetni se tud - és végül meg kell köszönni azt, amit: Bálint viseltes cipőjét, a kóstolót a majoránnás kolbászból vagy a pengőt, amit Ágneskének ad "cukorra".

Az ember csak szidja a zsúfolt fogaskerekűt meg zsúfolt autóbuszt ahelyett, hogy örülne a száguldásnak. Már lenn is vannak a Déli vasútnál, már itt vannak a Moszkva téren. Itt átszállás, öt perc se telik bele, ez már a Váci út, az Árpád-híd. Milyen nagy építkezés van itt, teremtőm, mennyi új ház! És mind színes, napfényes, nagy ablakokkal, nagy erkélyekkel.

Rossz helyen szállt le? Nem. Csak elvétette a házszámot. Persze, mert azt a rozoga, sárga épületet lebontották ott a sarkon. Helyette hatemeletes, zöldre, szürkére, citromszínre festett, modern lakóház, a földszintjén étterem, hangszerüzlet. Lemezjátszókat meg háromezer forintos fúvós hangszereket árulnak itt Angyalföldön!

Elbámészkodott, azért nem vette észre Kincsesek házát. Meg hát - mert más lett a ház. Milyen szép volt valaha az egyemeletes, szürke ház, emeletén kőerkéllyel. Az erkélyt két szomorú angyal tartotta. Az erkélyen valamikor Bálint és Csaba úrnak játszottak iskola után. Egyszer bicskával támadtak egymásnak. Bálint talán tizenhárom éves lehetett. A nyitott bicska dulakodás közben átsüvített az erkélyen, és közvetlenül egy kopasz bácsi orra előtt esett a földre. Az utcán kiabálás támadt, és amint a családi krónika hosszú ideig emlékezett rá, Kincsesnének száz pengőt kellett szétosztania, hogy rendőrség, bíróság ne legyen a dologból.

- Pénzzel mindent el lehet intézni, fiam - szokta mondani Kincsesné.

Özvegy Kincsesné különben is mindig szentenciákban és bibliai idézetekben beszélt. Az Úristen akarja, hogy gazdagok és szegények legyenek. Szegény ember szándékát boldog Isten bírja - és ehhez hasonlókat. Csaplárné okosnak és jónak tartotta a nővérét. Tisztelte, és kicsit félt is tőle.

A kapu világos nappal is zárva volt. Sokáig kellett zörgetni, amíg előkerült Marika.

Milyen szép kislány volt ez a Mária, amikor Kincsesné örökbe fogadta. Copfos, mindig nevetős. Most már fölötte is eljárt az idő, harmincéves elmúlt. Kérője volt több is, Bálint is, Csaba is szemeztek vele, de ilyenkor Kincsesné mindig közbelépett. "Vigyázz, lányom, ne veszítsd el az eszed. Bálintból pap lesz, Csabát külföldre küldöm tanulni. Ehhez hozzá ne menj, mert részeges. Ahhoz hozzá ne menj, mert verni fog. Várd ki a magadét, jó helyen vagy te itt." Marika maradt is, vénült, savanyodott, legalább volt Kincsesnének megbízható cselédje.

- Csókollak, Marikám - köszönt Csaplárné. - Kedves anyád?

- A nagyszobában.

Ebbe a kapualjba beszorultak a régi szagok: doh, füst, avas zsír. Itt a világ teremtése óta nem változott semmi.

A nagyszoba bútora is a régi. "Ezt mind Marika takarítja" - gondolta Csaplárné, amikor a rengeteg szőnyeget, porcelán figurát viszontlátta.

Kincsesné a karosszékben ült a cserépkályha mellett, takarókba bugyolálva.

- Nem tudok eléd menni, kedvesem... minden csontom beteg.

- Maradj csak, Juliskám, maradj, odaülök melléd.

Átadja az óriás doboz csokoládét, Kincsesné siránkozik:

- Minek hoztál, lelkem, ilyen drága ajándékot? Bár tinálatok most biztosan nincsenek olyan gondok, mint nálunk. Mi is volna? A vejed abban a főigazgatóságban, Ágneske meg a kórházban. Láttam, amikor benn feküdtem most az idegzsábámmal, hogy repülnek a száz meg ötszáz forintok.

- De Ágnes... - akarja mondani Csaplárné, de Kincsesné nem hagyja szóhoz jutni. Érdekes, mindig így volt ez? Hogy Kincsesné beszélt, és ő hallgatott? Ez sose tűnt volna fel?

- Marikám, hozzál be, fiam, bort, süteményt, ne kelljen mindent külön mondani. Csak egyféle tésztánk van, kinek van kedve most sütni-főzni? Annyi a baj meg a gond. Képzeld, mit találtak ki megint, hogy kisajátítják a telkünket, mert ez a városnak kell, hogy ide is építenének valami lakótelepet. Alkudoznak, meg lakást ajánlottak fel. Hogy én innen kimenjek abba a modern kórságba, ahol papírból vannak a falak, aztán ha becsukom az ablakot, kezemben marad a kilincs. Hát most vitatkoznak, meg perrel fenyegetnek, ilyen paragrafus meg olyan. Átadtam az ügyet a nászomnak, az régi ügyvéd, ismeri ezeket a munkaközösségeket. Húsz évig el lehet húzni a pereskedést, addig meg csak meghalok, minek is élne az ember?

- De ha jó lakást adnának - mondta bátortalanul Csaplárné. És nézte a füstös, repedezett plafont.

- Azt ne nézd, lelkem - kapta el a tekintetet Kincsesné. - Amíg dűlőre nem jutunk, nem engedek festetni. Csak az a nagy költség meg fáradság... Azt nem tudom, hogy milyen lakást adnának, mert én meg nem nézem. Nekem az az építkezés jó, amit a szegény nagyapám csináltatott, abban biztosan benne van a tégla meg a cement, de ezekből kilopják még a levegőt is. De ha még a királyi várat adnák is nekem, akkor se. Nem megyek én olyan házba, ahol más is van a portán, háromezer büdös proli közé. Már megbocsáss... nem a tiféléket gondolom, hanem... Mari, hallod, papírszalvéta nincs a háznál? Hányszor megmondtam, fiam...

Itt keresett régi emlékeket? Ide vágyódott? - hökkent meg Csaplárné.

Elvett a tálról egy szem vaníliás kiflit, azt morzsolgatta, és csak valahonnan nagyon messziről jutottak hozzá Kincsesné sopánkodásai. Hogy a gombüzemmel is baj van, mert a festék robbanásveszélyes, nem szabadna a pincében tárolni, de hát nem rakhatják ki mindenki orra elé, hogy az egész utca lássa, hogy mennyi van... És Bálintka vásárolt egy autót, persze nem újat igényelt, isten ments, hanem az Ecseri piacon megvett egy régi Skodát, de vadonatúj Volkswagen-motor van benne, lehet, hogy nem Volkswagen, Bálint érti az ilyesmit, de mindig fél. Most van kereset, hála istennek, de nem lehet mire költeni. Elmennének társasutazással Velencébe vagy Párizsba, de nem mernek feliratkozni. Ha egy négytalálatos lottószelvényt lehetne vásárolni valahol és legalizálni a pénzt. Ha esetleg a vejed vagy a lányod tudna valakit, de persze erről nem szabad senkinek szólni...

Akármit kérdez a fiairól, menyeiről, unokákról, iskoláról - nem arra kap választ. Kincsesné gondolatai körbeszaladgálnak. Félretenni a pénzt. Megtartani a pénzt. Szaporítani a pénzt. Eldugni a pénzt. Irigy a világ. Akinek pénze van, az mindig felül van. Kívül legyen ütött-kopott a karosszéria, legyen behorpadva a lökhárító, de legyen benne egy harmincezret érő motor. Marika hetenként kétszer az udvari porolón kiveri a szőnyegeket. Marika hat évvel fiatalabb Ágnesnél, és tízzel többnek látszik. Miért nem vesznek porszívógépet? Nem, ne lássák a szomszédok. Tévét se vehetnek, hűtőszekrényt se, padlókefélőt se. Csak legyen a pénz, gyűljön a vagyon.

- Egyél, lelkem, jó ez a vaníliás kifli. A régi időben mindig volt torta is meg gesztenyés rólad, de kinek van kedve manapság?

Csaplárné gyalog ment visszafelé a Váci úton. Gyalog véges-végig a Nyugatiig. A zsebében ott csörgött a pénz: mehetett volna villamoson, mehetett volna autóbuszon. Mehetett volna akár taxin is. De gyalog akart menni, gyönyörködni a megváltozott Váci útban, a híddal szemben a neonfényes feliratban: "József Attila Színház", az üzletekben, az emberekben, abban, hogy ő vitt csokoládét Kincseséknek, és nem kapott semmit. Milyen boldogság úgy jönni el a nővére házából, hogy nem kapott semmit...

Együtt indultak el hárman a bábszínházba: Kisjani, Ágnes és Jani. De Városmajornál Ágnes döntött: nem hagyja két napig ellenőrzés nélkül az osztályt. Jani Kisjanival menjen szépen előre, idő még van bőven, egyenek meg egy szelet tortát a szemközti cukrászdában, vagy sétáljanak, ő tíz perccel az előadás megkezdése előtt ott lesz a színház előcsarnokában.

A kórházban valóban csak néhány percet töltött. A szobájába be se ment, Géza levelét se kapta meg. Csak a kórtermeken sietett végig az inspekciós szobában kölcsönkapott köpenyben, néhány súlyosabb beteg ágyánál megállt, meghallgatta az inspekciós segédorvos és az osztályos nővér jelentését, megnézett egy tucatnyi kórlapot. Karácsonyi hangulat volt, rengeteg látogató és ijesztően sok hazai: becsempészett kolbász, sült hús és diós bejgli. "Mi lesz itt holnap lázban és gyomorrontásban" - gondolta elborzadva. És ki tudja, szeszes italt mennyit hoztak be. Például a hetes betegnek, akinek úgyis kétujjnyival nagyobb a mája. Hogy itt mennyi tennivaló volna a kórházi koszt körül! És a kórházi fegyelem körül. Persze nem Teréz nővér módján...

"Karácsony van, és a bábszínházba megyek, ma nem izgatom magam semmin" - gondolta, amikor lefelé sietett a lépcsőn. Fiatal orvos nyargalt el mellette, megismerte, két lépcsővel lejjebb megállt, és köszönt.

- Kezét csókolom... tetszik még emlékezni rám?

- Hogyne emlékeznék, elég bajom volt magával - mondta Ágnes. - Csak nem lett kész doktor? A táskájáról gondolom.

- De igen. Ha nem is cum laude. De arra nem is utaztam.

- Remélem, Gábor, megkomolyodott egy kicsit.

- Hát... ahogy vesszük.

Medikus korában gyakorlaton volt Ágnes mellett néhány hétig Kiss Gábor. Hanyag volt és szemtelen. Ágnes egyszer behívatta, és kereken megmondta, vagy tisztességesen dolgozik, vagy itt nem maradhat. "Príma - mondta lelkesen az ifjú medikus -, tessék engem kirúgatni. A papám talán akkor belátja, hogy nem vagyok orvosnak való. Filmes szeretnék lenni. Egyszer szívesen látom alorvosnőt, van egy filmem, négyen csináltuk egy Cocteau-novellából, halálos." "Mondja, fiam, maga tréfál velem, vagy..." "Nem, alorvosnő, kérem, isten bizony." "De hát minek jelentkezeti orvosnak?" "Én??? A papám vetetett fel. Irodalomból tanulmányi versenyt nyertem, vizsga nélkül egyszerre csak benn voltam a hullanyesegetők között. A gyomrom forog, ha vért látok." Ágnes beszélt a papával, a rektorral, a dékánnal, a lábát lejárta, hogy Kiss Gábort vegyék át a Színművészeti Főiskolára vagy a bölcsészkarra. Janit is megkérte, szóljon, ahol csak tud. Jani felháborodva tiltakozott. Harmadéves medikust csak úgy áttenni? Aki már eddig tizenötezer forintjába került az államnak? És kire tartozik ez? Ágnesre? Ha neki nem felel meg a fiatalember, akkor tegye ki, majd elküldik más kórházba nyári gyakorlatra. De beleavatkozni?

- Hogy került ide hozzánk?

- Nem fogja elhinni, doktornő, hogy ki... kitoltak velem. A Nyírségbe helyeztek egy vacak kis kórházba. És ha legalább elmegyógyászattal foglalkozhatnék; abban van fantázia, egyszer úgyis csinálok egy filmet arról, hogy egy elmebeteg fiú hogy látja a szerelmét. De belgyógyászatra tettek, és ott kell senyvednem két évig. Most megkerestem itt a sebészeten egy mukit, az talán tud valamit csinálni, hogy jövőre Pestre kerüljek, vagy legalábbis Pest környékére. Drága Csaplár doktornő, nem szólna az érdekemben?

- Ha szólnék, csakis a nyíregyházi betegek érdekében tenném. Nem jó dolog az, Gábor, hogy ilyen kevés hivatástudattal...

- Á, hivatástudat. Ha tudná, doktornő, milyen átkozottul rossz formám van. Képzelje, két hete dolgozom, és már a nyakamra hoztak egy inoperábilis pankreász-tumorost.

- És?

- Hát? Semmi és. Mindent megtettem, amit tudós professzoraim ilyen esetre előírnak. Morfium.

- Meghalt?

- Persze. Öreg volt. Ötvenhat éves vagy ötvenhét. Tanító.

- És?

Kiss Gábor csodálkozva nézett Ágnesre. És? Semmi és. Utána felült a vonatra, és hazajött karácsonyi szabadságra. A filmfelvevőjét is hozta, ha szép hóesés lenne, lehetne valamit kezdeni.

A kapu előtt meghajolt, és elrohant. Persze mit lehet kezdeni egy inoperábilis hasnyálmirigy-daganattal? Semmit. Fiatal orvos, nem sírhat minden gyógyíthatatlan beteggel... De igenis... igenis, sírnia kell, ordítani, hogy milyen erős a halál, hogy az emberi életkor a valódi, az igazi, amit már száz évvel ezelőtt Mecsnyikov is megírt, az nem ötven és hatvan év, hanem száz vagy száznegyven. Hogy a daganatok, az érrendszer betegségei... Fiatal orvos, két hete dolgozik... és nem rendül meg a haláltól és a szenvedéstől. "Géza... képzeld el" - mondta Ágnes, és megijedt, mert hangosan mondta, mert szeme előtt ott volt a régi kép: medikusok voltak, Poltavai Géza meg Pósa Kálmán meg Csécsy Pista meg ő meg még ezerháromszázán a fűtetlen Üllői úti moziban hallgatták a belgyógyászati előadásokat, és egy rozoga autón járták a falvakat, járványtant tanítottak, oltottak, trachomára vizsgáltak. Ezt a csibészt vették fel ide orvosnak, és Ferkót nem... Micsoda őrület? Miért csibész ez a fiú? Szerencsétlen. Lehet, hogy kitűnő filmrendező lenne. És Ferkóból rossz építészmérnök lett volna...

Az autóbuszon megpróbált a bábszínházra gondolni, megpróbált jókedvű lenni. Vargáné jutott hirtelen az eszébe, Varga Ferencné, a szívbeteg asszony, aki a második gyerekét várja. Rendszeresen bejár azóta, naponta kapja a kombetin-injekciókat. Legutóbb, amikor kettesben voltak benn az ambulancián, Vargáné elmondta, hogy minden rendbe jött az urával. "Képzelje, drága doktornő, egyik este hazajött a férjem, nagy csokor virágot hozott, elmesélte, hogy hónapokon keresztül súlyos kellemetlensége volt a munkahelyén, de már minden rendbe jött. És tessék elképzelni, ezt a drága embert gyanúsítottam azzal, hogy megcsal engem. Úgy restellem, drága doktornő, hogy azt elmondtam róla... kérem, felejtse el..." Vargáék életét milyen szépen rendbe hozta. Hátha a sajátját is lehetne még? Hátha úgy kellene egyszer beszélni Janival, ahogy mindenki mással tud: komolyan, megértéssel, szelíden. Megkérdezni, hogy milyen gondjai vannak. Leülni mellé. "Janikám, mesélj a gyerekkorodról... Jani, próbáljuk a régi módon szeretni egymást." Mi lenne, ha nekik is lenne még egy gyerekük? Talán egy kislány...

Az autóbusz a bábszínház előtt állt meg.

Ó, hát ilyen ez a bábszínház?

Ágnes életében egyetlenegyszer volt bábszínházban. Akkora lehetett, mint most Kisjani. De az a "színház" szabad téren volt: látványosbódé az újvári vásárban. Nagyanyja vitte el. Ő riadtan megállt, nem mert közelebb menni a színpadhoz, amelyen egy dróton rángatott, ijesztő bábu - ez volt a vitéz Gasparkó - ütötte, verte a félelmes ördögöt. Körötte a felnőttek is visongtak, por, kavargás és lárma volt. Lovak nyerítettek, mézeskalácsot és papírtrombitákat árultak, aztán egy nagy sátor volt fényesre suvikszolt csizmákkal, egy másik sátor sok delénkendővel, egy nyitott tűzhelynél kolbászt és fapálcikákra szúrt húst árultak, Gasparkó verte az ördögöt, katonák jöttek és trombitáltak, egy kövér kofa tojást és almát árult, és lengő serpenyős mérlegen mérte. Nagymama vett neki egy fapálcikára tűzött cukornyalókát, amitől még az orra hegye is piros lett, azután szomjas volt, és egy körhintán sikoltozó lányok és legények forogtak... Hát ilyen a bábszínház. Ebben a színházban igazi előcsarnok van igazi ruhatárral, a nézőtérre nyíló ajtók tárva, látszanak a műanyaggal bevont, kényelmes széksorok, a színpad piros bársonyfüggönye. És Kisjani olyan otthonosan mozog benne, perecet rág, és messziről kiabál:

- Anyukám, itt vagyok...

És még mielőtt Ágnes odaérne hozzá, már egy másik fiatalembert üdvözöl:

- Szervusz, Szlávik.

Az meg:

- Szervusz, Homok.

Ezen Ágnes elképed. Persze a mama kíséri óvodába Kisjanit, nem ő. Ő nem tudja, hogy a fiát a többiek Homoknak szólítják, egyáltalán semmit se tud. Azt sem, hogy az óvodában van egy akvárium, és abban lakik Balambér, az aranyhal. Azt sem tudja, hogy Jankó az óvodában már elültetett egy cserép babot, és a bab kicsírázott. Azt se, hogy legjobban színes építőkövekkel szeret játszani.

- Kivel vagy, Szlávik? - érdeklődik Kisjani.

- Öreganyámmal - feleli a megszólított.

Kisjani pedig:

- Én apukámmal meg anyukámmal! - És ragyog.

Kisjanit a középső székre ültetik kettőjük közé. A gyerek bal kezével az apja kezét szorítja, jobbjával Ágnesét. És megvadulva ismételgeti: "Egyformán szeretlek titeket... egyformán szeretlek titeket."

A színház egészen olyan, mint a felnőtteké, csak kibírhatatlan benne a lárma. Zsibongnak, zsivajognak, átkiabálnak egymásnak a gyerekek. "Nem lehet könnyű az óvó nénik dolga sem" - gondolja Ágnes. Kisjani is feltérdel a székre, forog, mozog, ismerőst keres, és ha talál, torkaszakadtából kiabálja: "Apukámmal és anyukámmal vagyok." Ágnes nem szól rá, gyönyörködik benne. Milyen szép lett ez a gyerek.

Hirtelen elsötétedik a nézőtér. A megvilágosodott színpadon autók, hajók, pálmafák láthatók, emelődaruk, tengerpart. Ezer kaland és veszély között útnak indul Misi mókus. A gyerekhad dobog, kiabál, beleszól a játékba, tanácsot ad hőseinek, és izgul. Kisjani ismer mindenkit és mindent, tudja, hogy ez pálmafa, hogy ez most a hullámzó tenger. Megismeri a zsiráfot és az elefántot is, persze hogy megismeri. Kisjani többször volt már az állatkertben, moziba jár, televíziót néz. Ágnes talán tizenkét éves volt, amikor az iskolával először ment ki az állatkertbe. És Jani? Talán már felnőtt volt.

Kisjaninak már ez a bábszínház, nem a vásártéri bódé. A dróton húzott, mereven ugráló vitéz Gasparkó helyett mulatságos gyerekfigurák, tréfás állatok táncolnak, fára másznak, játszanak hihetetlenül ügyes mozdulatokkal.

A történet váratlanul tragikusra fordul. Misi mókust elfogják, és kalitkába zárják mindaddig, amíg az állatok tanácsa ítélkezni fog fölötte. Ejha. Hiszen ez nem játék. A kalitka, a börtön nem játék. Ágnes megretten. Gyerekszínház? Négy-öt éves közönségnek ilyesmit mesélni?

Azt várta, hogy Kisjani meg a többi gyerek felsír, riadtan tiltakozni fog. Ő maga szívdobogást kapott, a gerincén iszonyat futott végig. Légszomjat érzett, mozgásvágyat. "Claustrofobia" - a rabok, apácák, hadifoglyok iszonyata ez. Legszívesebben felkapta volna Kisjanit, és kirohant volna vele a széksorok közül az utcára a szabadba. Emlékszik, kisgyerek volt, amikor a gangon a nagyobb fiúk papírra rajzolt táblán kaviccsal, babszemmel malmot játszottak. Ő kíváncsian nézte, hogy húzogatják, tologatják a színes köveket, milyen szabályok szerint lépnek, vagy szedik le egymás köveit. "Bezárlak, haha, már be is zártalak!" - kiabálta az egyik gyerek. Benne pedig rémület támadt: hová zárja be? Miért zárja be? Miért nem szalad el a másik, miért nem üt, miért nem menekül? És a többi emléke; az a második elemista kép, amikor a tanító két órára be akarta zárni, és ő a rémülettől félájultan nézte az ablakot, a becsukódó ajtót, nem hitte el, hogy a létezés alapjától, a mozgástól, a szabadságtól akár percekre is megfoszthatják. És negyvennégyben, amikor a Mezőgazdasági Gépgyárból szökött! A raktár iszonyata, a bezártság, a magány, a félelem. Ajtók vaslakattal, ajtók, amiken nem lehet kimenni... Ajtók... iszonyat...

A színpadon tigrisek és rókák ugrálják körül "a kalitkába zárt mókust. Akkor már inkább Vitéz Jancsi vagy Gasparkó verekedjen az ördöggel vagy a halállal, akkor inkább akármit... de nevetni, ugrálni az ártatlanul bezárt mókus kalitkája körül...

Kisjanira nézett, és megfagyott benne a lélek. Kisjani nevetett. Kezében egy félig elrágott perecdarabbal előrehajolt, tapsolt, hahotázott. És Kisjani másik oldalán Jani is.

"Jankó, ne nevess... min nevetsz?... Tiltakozz, sírj, kiabálj" - szerette volna mondani. Legszívesebben megrántotta volna a gyerek kabátját, rákiáltott volna, hogy ez nem tréfa, azon nem szabad nevetni, hogy valakit börtönbe vetnek, kalitkába zárnak, se embert, se állatot, se semmit, még egy percre sem, még tréfából sem, nem, ez nem játék...

Tulajdonképpen örülnie kellene, hogy Kisjaniban nincs ez a félelem... igazság szerint örülnie kellene, hogy nem bújik hozzá riadtan. Hiszen ettől féltette mindig. Amíg állapotos volt vele, százszor is felriadt éjszaka: azt álmodta, hogy a raktárban van, hogy vizet kellene hozni a gyerekének, de nem engedik vízért... Hosszú folyosókról álmodott, ahol hasztalan keringett, hasztalan keresett nyitott ajtót, ablakot, kijáratot, nem volt fény, és nem volt levegő. "Mert vérszegény voltam és dispnoés, azért álmodtam..." És amikor Kisjani született, néha, a fájdalomtól elkábulva, nem tudta, hol van, és akkor is mindig úgy érezte, hogy meg fog fulladni, hogy a szabadba akar kijutni, de nem engedik, bezárták, nem engedik... Hát most miért nem örül? Miért nem örül, hogy Kisjaniban semmi sincs a szorongó félelmekből, hogy tátott szájjal, hahotázva nevet, úgy... úgy... igen, pontosan olyan összehúzott orral, mint az apja.

Hahaha... hahaha... - ujjongott a gyerektömeg.

Hahaha, hahaha - hahotázott mellette a két Jani.

A kórházban a múltkor nevetve mesélte egyik orvos, hogy micsoda hülye darabot látott Bécsben. Valami Ionesco nevű modern alaknak a színdarabját. Egy férfi meg egy nő van a színpadon, beszélni kezdenek arról, hogy érdekes, ők egy házban laknak, érdekes, ugyanarra a lakásra emlékeznek, ugyanarra a szobára, ugyanarra az ágyra, ugyanarra a zöld takaróra... végül kiderül, hogy réges-régen házasok, de nem tudnak egymásról semmit.

Mit tud Janiról? Meddig ismeri Janit? Egy régi Janit ismer, tizenkét évvel ezelőtti Janit, akit felháborított minden igazságtalanság, aki majdnem sírt dühében, amikor Csutit nem igazolták, aki kiment az építkezésre a Tiszához, visszahozta a gyárba... és ugyanez a Jani ma már a telefonkagylót fel nem emelné Csutiért, Bodza Gábrisért, senkiért. Volt egy Jani, akinek az erejét szerette, a mérhetetlen energiáját. Azt, hogy Jani csodákra volt képes: ötvenkettőben fontos megbízással kiküldték az NDK-ba. Jani egy hónap alatt megtanult németül. Reggel, munkába indulás előtt magolt egy órát, délután pedig jegyet váltott egy moziba a két utolsó előadásra. Hét napon át a Bástya moziban ugyanazt a német vígjátékot nézte meg két-két előadásban. Egyszer ő is vele ment. Ostoba kis vígjáték volt egy kislányról, akinek a kedvéért a nyugat-berlini huligánok, a "halbstark"-ok lemondanak arról, hogy kövei dobálják a magasvasút utasait vagy valami hasonlót... A következő héten egy másik moziban nézett meg ugyancsak tizennégyszer egy német nyelvű filmdrámát. Az első négyet nyitott szemmel ülte végig, a többi tíz előadást már csukott szemmel élvezte, a hét végén kívülről tudta a filmet németül, szórul szóra, kifogástalan kiejtéssel. És ez a Jani kapaszkodott vele a Károlyi-kert rácsán, és Beethovent hallgatta.

A házasság nem képgyűjtemény, nem album régi emlékekből. Élő kapcsolat kell, az kell, hogy ha egymásra néznek, forró vágyak szaladjanak végig a testükön, az kell, hogy be tudják fejezni egymás elkezdett félmondatát, hogy szavak nélkül értsék meg, mi fáj a másiknak, mikor kíván egy percnyi csendet, mikor kíván egy puha simogatást, az kell, hogy jó ízű legyen egy korty víz a másik poharából, hogy egy színről, képről, dallamról, illatról ugyanaz jusson eszükbe, hogy ha egy szegény kis mókust kalitkába zárnak, düh, részvét és tiltakozás egyszerre...

Hahaha...

Hol van a csók a patakparton? Hol az a tiszta nógrádi reggel? Hol a nászéjszakájuk az új otthonban? És hol az az otthon, a frissen festett falak és ajtók hűvös olajfestékszaga, a régi könyveik a polcon, hol van a türelmetlen órára nézés, ha a másik öt percet késik? Hol hallgatják izgatott kíváncsisággal egymás élményeit? Fontos-e még egymás véleménye? Tizenkét év tégláiból nem otthont építettek, hanem válaszfalat, sem átlátni, sem átnyúlni nem lehet már rajta. Engedjétek ki a kalitkából... megfulladok... ez nem játék, ez nem játék...

Misi mókus ugrál börtönében, vergődik, mászkál a rácson.

Hahaha.

"Ma este megmondom Janinak, hogy nem megy tovább. Még ma este."

Kisjani nyűgös volt, nem akart elaludni. A hasát fájlalta.

Ágnes megrémült.

Újra és újra megtapogatta, megkopogtatta a gyereket. Nem talált semmit.

- Tudod, mi a baja ennek a gyereknek? - kérdezte Csaplárné. - Az égvilágon semmi. Kizökkent a kerékvágásból, azt akarja, hogy kényeztesd, hogy maradj vele. Vagy sokat evett. Majd egy fél napig koplaltatom, és kész. Tisztelem-becsülöm a tudományodat, fiam, de ha én három gyerekkel ilyen cirkuszt csináltam volna minden nyafogásra, akkor még ma se volnál felnevelve.

- Igen, persze - mondta Ágnes, de azért újra meg újra aggódva nézett a gyerekre.

- Nyújtsd ki a lábadat, Jankó. Most húzd fel, kisfiam. Itt fáj? Hogyan fáj?

A mamának igaza van. Mindig elveszti a fejét, ha Jankó beteg. Persze ő tudja, hogy mi minden lehet ebből: vakbélroham, májgyulladás, hasnyálmirigy-gyulladás, és ennek megfelelően megijed. És Jankó, a disznófülű, ezt jól tudja, és kihasználja. Egy kis nyöszörgés, és Ágnes mellette ül fél éjszaka.

- Nem tudom, hogyan fáj. Fáj. Meséljél.

Jankó keze a kezében. "Egyszer volt... - kezdi, és közben számlálja a gyerek pulzusát. Teljesen rendben van. - Volt egy messzi falu, falu körül erdő, erdőben forrás, a forrásból ivott az őzike." A mesének nincs se eleje, se vége, se tartalma, csak szavakat mond Ágnes, erdőt, virágot, holdfényt, ő maga se figyel oda. A szomszéd szobából kiszűrődő világosságra figyel, az ajtó alján a fénycsíkra. Jani még fenn van. Nagy aktaköteggel ment be a szobájába vacsora után. Be kell menni hozzá, beszélni kell vele. "Ivott, ivott az őzike a forrásból, azután a keskeny ösvényen felszaladt a hegyoldalra." Kisjani szeme le-lecsukódott, félálomban Ágnes után motyog egy-egy szót. Nincs semmi baja, a mamának volt igaza. Szépen, szabályosan lélegzik, nem is verejtékes a teste. De még álmában sem engedi el Ágnest, a feje az anyja karján, a kezével Ágnes ruhájába kapaszkodik. Milyen jó ez a szuszogó kis test az ölében, milyen jó eligazítani a homlokba hullott hajat. Milyen jó, hogy nem tud még felállni mellőle. Talán mégis az egyháznak van igaza, amikor feloldhatatlan szentséggé emeli a házasságot? És amikor minden boldogságok fő forrásává az anyai boldogságot teszi? Fontos az ő külön élete? A vágyai? Nem ez volt egyetlen feladata a földön: létrehozni ezt az új életet?

Kisjani fordul álmában, most le lehet tenni, betakarni, mélyen alszik. Kisjaninak szüksége van az ő boldogtalanságára? Az önfeláldozására? Nem igaz. Ezt csak a gyávasága, a tehetetlensége hitetné el önmagával. Nem, nem lehet hazugságokban élni. Nem lehet a döntést elhárítani. Ami eddig sorsfordulat volt az életében, abban ő úgyis mindig gyáván meghátrált. Az igazság az, hogy orvos se lett volna soha Ferkó nélkül. Szépen elvégezte volna a közgazdasági egyetemet, még ma is ott könyvelne a Mezőgazdasági Gépgyárban, tűrné az undok Két Miklós szekírozását, Dobrai Jolán szájaskodását, számlákat írna alá, és hat folyóméter bergmanncsövet rendelne, vagy két vagon alkatrészt a répavágókhoz. Ferkó, az öccse döntötte el a sorsát, Ferkó, aki akkor mindössze tizenhat éves volt, és otthagyta a gimnáziumot, elment lakatosnak apa régi munkahelyére. Jóságos ég, hiszen Ferkó alig volt akkor idősebb, mint most a kis István. És mi minden volt akkor már mögötte! A mama aludt még. "Adj egy kis helyet" - súgta Ferkó, amint ingben, mezítláb, kócosan állt a padlón, és ő odább húzódott a díványon, azután zavartan elnevették magukat mind a ketten - hogy hiszen nem kistestvérek már, felnőtt férfi és felnőtt nő, nem takarózhatnak közös paplannal. Ennek már... igen, ennek már tizenöt éve. "Otthagytam a gimnáziumot - mondta Ferkó. - Ne is tiltakozz, már megbeszéltem az osztályfőnök tanár úrral. Ne félts te engem, majd tanulok én esti gimnáziumban. Te pedig hagyd a pokolba az irodát, a közgazdasági egyetemet, mindent, hát orvos akarsz lenni, nem? Mikor akarsz orvos lenni? Majd százéves korodban? Így is huszonkilenc éves leszel, mire elvégzed az egyetemet." "Nem, Ferkó, amíg apa és Karcsi haza nem jön a frontról..." "Ó, istenem - mondta Ferkó -, hát nem érted, hogy nem jönnek... nem érezted, hogy nem jönnek... én tudom, hogy soha többé nem jönnek, hogy most már mi vagyunk hárman a család, mama, te meg én, és én vagyok a férfi." "Neked gimnáziumba kell járnod, még gyerek vagy" - kezdte ő, és csak akkor értette még, hogy mit is mondott Ferkó, hogy apa meg Karcsi...

Ferkó volt a legjobb barátom, az egyetlen jó barátom - gondolta Ágnes. Ferkó most harmincegy éves. Ferkóból most már csak levelek vannak. A leveleket rendszerint a mamának címezi, és azokban neki csak kétsoros üdvözlet jut. Csak nagyon-nagyon néha érkezik egy hosszú levél, a kórházba címezve. Ez is olyan buta megalkuvás. Amikor először írt Ferkó Párizsból, akkor ő természetesen megmutatta Janinak a levelet. "Megőrültél? Levelezni egy disszidenssel?" "Az öcsémmel, akit szeretek" - felelte ő. "Ez nem érzelmi kérdés, ez politikai kérdés! - kiabálta Jani vérvörösen. - Megtiltom!" "Ezt ugyan nem" - válaszolta keményen, de azért megírta Ferkónak, hogy inkább a kórházba címezze a leveleket...

Kisjani alszik. Ágnes még egyszer odament, megigazította a takarót.

Azután rászánta magát, lenyomta a kilincset.

Jani az íróasztalnál ült, dolgozott.

- Nem zavarlak, Jani?

- Tessék.

- Beszélnem kell veled a párizsi út előtt... a párizsi útról... az egészről - mondta nagyon halkan Ágnes, és érezte, hogy a halántékán lüktetnek az erek, nem tud fogalmazni, homályos minden. Csak az íróasztalt látta, rajta egy iratcsomót. Jani nem nézett fel, a golyóstollat nézte, és bizonytalan vonalakat rajzolt a levegőbe.

- Én is beszélni akartam veled. Ez elkerülhetetlen.

"Engedj szabadon... nem akarok semmit magyarázni, nem akarok veszekedni, fáradt vagyok, amíg nem voltál itthon, én egyszer egy éjszakát..." - gondolta Ágnes, de nem tudott szólni.

- Tessék, mit akartál? - kérdezte Jani, és indulat remegett a hangjában.

- Egy kollégámmal utazom Párizsba, Poltavai Gézával - hallotta Ágnes messziről és idegenül a saját hangját.

- Azt hiszed, kíváncsi vagyok rá, hogy kivel utazol? Azt meséld el inkább, hogy minek kell Párizsba utaznod... éppen Párizsba?

A hang éles volt, támadott. Ágnes nem értette meg.

- Párizs? Mert ott tartják a kongresszust.

- Csak azért? - kérdezte Jani, és felugrott. Most már vérvörös volt az arca.

- Ó, istenem, hát megint Ferkót bántod? Hát nem volt elég? Mit akarsz tőle? - kérdezte izgatottan Ágnes, és megkapaszkodott az íróasztal peremében. - Most megtiltanád, hogy találkozzam vele? Még mindig olyan konok vagy? Olyan elvakult...

- Arról beszélj, amit kérdeztem tőled. Kemenes Tiborról beszélj. Arról, hogy mi közöd Kemenes Tiborhoz?

- Nekem???? Kemenes Tiborhoz? - kérdezte Ágnes, és nem értette.

- Olaszországban kellett megtudnom tizenkét évi házasság után, hogy a szeretőd volt.

- Soha... nekem soha nem volt szeretőm Kemenes. Ha valakinek ezt tudnia kell... hál neked kell tudnod, hogyan mentem hozzád.

- Régen volt. Nem emlékszem.

- Jani, ez nem igaz.

- Leveleztetek is, ugye? Poste restante? Vagy a kórházba?

- Nem tudtam... azt se tudtam, hogy él-e, hal-e... és nem is érdekelt.

- Szeretted... most már értek mindent. Most már értem, hogy miért nem táncolok elég jól, miért nem viselkedem elég kifogástalanul. Neked nem ilyen szeretőid voltak, hanem úrifiúk. A doktornőnek. Csaplár kisasszonynak. Nem ilyen lovagjai voltak. A gazdag Kemenes Tibor, a bankfiú volt a szeretője. Tavaly, ugye, Bécsben is találkoztatok? Nekem nyakkendő, a gyerekednek csokoládé... talán nem is a napidíjból, talán a szeretőd vette, együtt választottátok a Ringen.

- Jani... megőrültél... hagyd abba. Tizenkét éve nem láttam, esküszöm, nem tudtam, hogy Párizsban van. Jani, nem igaz, nem igaz...

Úristen... hová jutottunk?

Ágnes már csak nagyon messziről hallja a saját hangját. Tizenkét év alatt még egyszer se, még soha nem veszekedtek. És most szennyes zuhatagként ömlik mindkettőjükből a panasz, a szemrehányás, a vád, a rágalom.

- Te nem szerettél soha... magadat szeretted... durva voltál az öcsémhez... az anyámhoz, a barátaimhoz, hozzám...

- Miket leveleztél Kemenessel? Azt se tudod, hogy értékeket vitt ki a gyárból? Hogy Rőmerékkel együtt volt Londonban? Hogy szabadalmakat csempésztek ki...

- Nem tudom... honnan tudnám... nem is tudtam, hogy él... de te soha nem kérdezted a munkámat... nem törődtél... Bejöttél a szobámba, szólt a rádió, a kilencedik szimfónia szólt, a legszebb rész, a negyedik tétel... egyszerűen odamentél a rádióhoz, és elzártad... elvitted tőlem, nem is kérdezted, hogy akarom-e hallgatni, nem is gondoltál rá...

Úristen, ezt most minek kellett mondani?... Egyáltalán minek mindez... tízéves kis sérelmek, butaságok, amiket akkor kellett volna tisztázni... mi lesz ebből? Nem szabad tovább folytatni, nem most, talán holnap... talán lehiggadva... jaj, minek ezt most elmondani?

- Nem kísértél el, amikor Kisjanit szültem... Te meg nem jöttél el velem, amikor az utolsó szigorlatomat letettem... Mert súlyos betegem volt a kórházban... Mert fontos értekezletem volt... Mert nem szerettél... Mert kegyetlen vagy... Mert szeretőd van... Mert nem akarom tovább... Elmegyek... Nem bírok veled élni... Menj, ahová tetszik... Mehetsz...

Ez így borzasztó. Ez így iszonyatos.

Ágnes egy darabig állt még, az íróasztal sarkába kapaszkodva, azután megfordult, és kiment a szobából. Végigment a hosszú, sötét előszobán, nekitámaszkodott a gyékénnyel borított előszobafalnak. Szédült és émelygett. Megpróbált visszagondolni a szavakra, Jani arcára, megpróbálta megérteni, mi is történt, és egyszerre újra hallotta Jani hangját: "Tibor Párizsban van." De hát mi közöm Kemenes Tiborhoz... az arcára se emlékszem már, a szeme színére, a nevetésére sem... gondolta, és egyszerre vad félelem szorította össze a szívét. Csak Janitól akart elmenekülni? Igazán szereti Gézát? Igazán, teljes szívvel akar-e hozzátartozni? Nem Tibort kereste benne is? Nem az első szerelem emlékét?

Valami rettenetes, sorsszerű van abban, hogy Tibor mindig megjelenik, ha az élete fordulóponthoz ér. Félelmesen, sátánian. "Nem tudsz előlem elmenekülni... benne maradtam az álmaidban, leszállsz majd a repülőgépről, és ott leszek a repülőtéren... végigsétálsz a rue de Rivolin, egyszerre csak szembejövök..." Nem igaz... már nem is emlékszem rá... sohasem volt semmi közöm Kemeneshez... "Éppen azért, mert sohasem csókoltalak... mert sohasem öleltelek át... Minden kudarcban, minden beteljesületlen vágyban, minden szomorúságban, minden új szerelemben... mindig engem fogsz keresni... Engem láttál Janiban a patakparton akkor reggel... engem öleltél Géza szobájában. Az első szerelem vagyok, várlak Párizsban." Az arcára sem emlékszem már... A Zeneakadémián ugyanazon a helyen ültek Gézával, ahol régen Tiborral együtt... Géza is rajzol a papírszalvétára... autót, hegyoldalt, vízesést... ugyanúgy, mint Tibor. Gézával utazzunk Párizsba... tisztázni kell az életünket... Nem igaz... Nem igaz... már az arcára sem emlékszem...semmi közöm Kemenes Tiborhoz... nem lehet, tizenkét év után... hogy egyszerre ilyen elevenen, ilyen fájón... Mi lesz, ha szembejön a párizsi utcán... mi lesz, ha viszontlátom?

Bement a szobájába. Meggyújtotta az íróasztallámpát, és meghökkenve állt meg. Milyen furcsa mintái vannak ennek a batikolt terítőnek a dohányzóasztalon... és milyen kuszán fonódnak össze a virágállvány cserepeiben az örökzöldek ágai. A falra nézett a Van Gogh-reprodukció százféle sárgájára, megbámulta a csillár kovácsoltvas karjait, az íróasztallámpa kerek fényét, a modern vonalú székeket. Idegenül, mintha először járna itt.

- Újbánya, két perc - kiabálta a kalauz.

Tatár lelépett a magas vonatlépcsőről, azután kényelmesen indult a Szabadság tér felé. A tízórás busszal átmegy Somosbányára, tizenkettőkor már vissza is jöhet. Feladja a köveket, a kétórás gyorssal visszautazhat, ötkor Pesten van.

Hatkor elszámol Zsillével, és három napig megint üdülés. Délig alszik, a Szigeten ebédel. Egyszer elmegy az Operába is. Miért ne? Egyszer él mindenki.

A somosi autóbusz még nem is volt benn. Újságot és cigarettát vett, sétált egyet. Elhatározta, hogy bemegy az eszpresszóba, megiszik egy konyakot.

Az eszpresszó ajtajában csodálkozva megállt. Érdekes. Mióta van itt ez az órásüzlet? Eltévesztette volna a teret? Dehogyis. Ott a buszmegálló... az újságospavilon. Körös-körül a vadonatúj és félig kész házak... Itt a virágüzlet, a papírbolt, a húsüzlet, a pék. De itt nem órásüzlet volt, hanem postahivatal. Hát persze hogy postahivatal. Négy nappal ezelőtt innen adta fel a köveket. A fene egye meg, hogy elhelyezték innen. Milyen kényelmes volt.

Belépett az eszpresszóba, és oda is szólt az üzletvezetőnek:

- No, Újbányán hamar megtanulták a pesti divatot.

- Amennyiben?

- Már áthelyezgetik az üzleteket, pedig nem is készek. Hová lett innen a postahivatal?

- Azt mi is szeretnénk tudni. Szegény pénztárosunkat már háromszor kihallgatták a rendőrségen.

- Miért? - hökkent meg Tatár.

- Mert ott adta fel szegény a pénzt. Hát honnan sejtette volna, hogy a postahivatal nincs? Hogy szélhámosság. Emlékszik arra a kedves, szemüveges postatisztviselőre?

- Persze hogy.

- Hát az egy címeres gazember. Most keresi a rendőrség. Tudja, mit csinált? Itt mellettünk ez a helyiség eredetileg is órásüzletnek készült, de hát ki tudta azt? Senki. Január másodikán akarták megnyitni. Ez a jómadár ezt valahonnan megtudhatta. Egyszerűen kinyitotta a vasrácsot, kitett egy táblát, hogy postahivatal, és négy napig működött. Vett a főpostán pár száz forintért bélyeget, képeslapot, nyomtatványokat, és azt árulta. És vagy lopott, vagy csináltatott magának egy körbélyegzőt. Ennyi volt a befektetés. Mi meg örültünk, és a környéken mindenki örült, hogy nem kell este a bevétellel elkutyagolni a főpostára... Négy nap alatt feladtak nála kétezer levelet, hétszáz csomagot és több mint százötvenezer forintot. A százötvenezer forint és a szemüveges eltűnt. Viszont megtalálták az összes levelet és a hétszáz csomagot. Képzelheti, karácsony előtt feladott csomagok, kolbász meg sonka meg az a sok tésztaféle, ami tönkremegy...

- Szerencsére nem megy minden tönkre - mondta a vörös hajú kávéfőzőnő -, képzelje, találtak ötven csomagot, amiben kő van, amit a nem létező somosbányaí igazgatóság adott fel. Ebben az ügyben most külön nyomozás folyik.

- A fene törődik a somosbányai kővel - mondta az üzletvezető. - De nekünk négyezer forint bevételünk veszett oda. Ha nem kapják el azt a csirkefogót, leshetjük a jövő negyedévi prémiumot.

- A konyakja, uram - kiáltott a kiszolgálólány Tatár után -, nem parancsolja a konyakot?

- De... dehogynem... tulajdonképpen mindegy - morogta Tatár, és megitta a konyakot.

A somosbányai busz megjött, de Tatárt már nem érdekelte. Ezt az őrültséget. Hát kellett ez neki? Hát már a postahivatalokban sem bízhat az ember? Istenem, miért is nem vitte azokat a rohadt köveket a főpostára. Miért nem vitte? Mert nehezek. Mert igazán nem neki, szegény, beteg, hatvanéves embernek kellene kőmintákat cipelni. Hogy ő ilyesmire adta a fejét azzal a sötét csirkefogó Palánkayval. Ott voltak a biztos, nyugodt eszpresszók, kis epruvetta, kis feketekávé. És ugyanezt meg lehetett volna csinálni a vendéglőkben. Nyáron sörrel vagy fagylalttal. Ha ebből a csávából épségben kikerül... Nem, ebből nem lehet kimászni. Ki tudja, talán már az Izabella utcában is kinn volt a rendőrség. Mindenesetre értesíteni kellene Zsille Norbertet. Elégetni minden iratot, de azonnal. Lélekszakadva rohant a főpostára.

- Budapestet kérem háromszorosan sürgősre.

Két perc múlva már szólt is a telefon.

- A hívott szám nem jelentkezik - mondta unottan egy postatisztviselő.

- Az nem lehet, szíveskedjék újra.

- Hiába, nem lehet, uram. Folyton csengetem.

Tatár szeme előtt összefolyt minden. Csapdában érezte magát. Kilépett a havas téli utcára, és az utca egyszerre csak átváltozott körülötte. Az a tizenhat évvel ezelőtti téli, reggel volt negyvennégy telén, amikor hiába várta Palánkayt és az autót a behavazott Svábhegyen. Budapest gyűrűben volt, körös-körül front... és ő bennragadt. Megint bennragadt. Biztosan keresik már.

"Ami pénz van nálam, azt még eliszom" - motyogta Tatár, és bement a legközelebbi italboltba.

Csak ez a félóra telne már el valahogy.

Félóra volt még vonatindulásig.

Palánkay bement a vasúti vendéglőbe, rendelt egy pár virslit, azután otthagyta. Sört ivott, azután feketekávét. Újságot vett. Cukorkát is vett, de nem evett belőle, hanem betette a táskájába. Szerény útibőröndjében a legszükségesebb holmik voltak: két váltás fehérnemű, borotvakészlet, törülköző és a japán nyelvkönyv. A japán könyvet majdnem otthon hagyta. "Lehet, hogy ez hozza rám mindig a szerencsétlenséget. Már régen kínaiul kellene tanulnom, vagy arabul." Végül mégis megkegyelmezett, és behajította a táskájába. Minden más könyvet, iratot gondosan elégetett.

Még szerencse, hogy Tatár egyenesen hozzá rohant.

Szerencse - már tudniillik, ha most ép bőrrel eljut Komlóra.

Komlón már jó lesz, ebben van gyakorlata. Bemegy az első nagy építkezés irodájába, és keresi Varga elvtársat. Mindenütt van Varga. Az isten is Varga. Ott megmondja, hogy Szabó elvtárs küldte Kazincbarcikáról. Azért Szabó elvtárs, mert Szabó is van mindenütt. És azért Kazincbarcikáról, mert az van a legmesszebb. A többi menni fog. Személyi igazolványa van, egész jó, ötvenhétben vette az Ecseri piacon. Van ezenkívül a személyi igazolványnak megfelelő munkakönyve is és egy kórházi zárójelentés. Üzemi baleset, lábtörés. Varga elvtárs ad majd neki egy cédulát a munkaügyire, akkor formaságok, orvosi vizsgálat, hely a munkásszálláson, és holnapután ilyenkor már kubikolni fog.

Tatár azóta már állami kosztot eszik. Köszöni, ő nem kér belőle. Nem is fog. A köveket Tatár hordta. A bányában Tatárt látták. A béreket Tatár fizette. A bélyegzőt Tatár szerezte. A bankszámla Zsille nevén volt. Az iroda Zsille lakásán volt. A többiek nem segítenek magukon, ha őt is bemártják.

De azért nyugtalanul érezte, hogy be fogják mártani.

Tatár siránkozni fog, mint egy vénasszony: "kérem, én ártatlan vagyok, az egész ötlet, az értelmi szerző..."

Még huszonöt perc van vonatindulásig. Személyvonatra váltott jegyet és természetesen fapadost. Nem mintha nem volna pénze. Mehetne hálókocsiban első osztályon. Mehetne bérautón. Mehetne magánrepülőgépen. A pénzt betétkönyvre tette, jeligés betétkönyvre, és a könyvet letétben hagyta. A letétjegyet ajánlott levélben poste restante feladta saját magának - mármint az Ecseri úton vett személyi igazolvány tulajdonosának nevére a pécsi főpostára. A poste restante leveleket egy hónapig megőrzik. Addig nincs rá gond. Egy hónap múlva kiváltja, és feladja ugyancsak magának, ugyancsak poste restante Komlóra. Vagy Mecsekszabolcsra. Majd meglátja. Egy hónap! Egyelőre ez a nyavalyás huszonöt perc...

Tatár késő délután állított be. Részeg volt és rémült. Végünk van, lebuktunk, nyomoznak, mit csináljunk? Siránkozott, azt mondta, beugrik a Dunába. Nem mer otthon aludni. Palánkay azonnal felajánlotta neki, hogy aludjon itt nála az Irhásárokban. Ezt könnyen felajánlhatta, mert ő maga sem volt itt bejelentve - egy elhagyott víkendházban lakott őszibarackfák és orgonabokrok között. Nyáron nagyon kellemes világ volt itt, télen meg ki lehetett bírni. Kőház volt, igaz, hogy kémény nélkül, de villannyal. A villanyáram ugyan nem a legtörvényesebb úton került a házba, és nem is számlázta az Elektromos Művek, de hát... És felajánlhatta az éjszakai szállást Tatárnak már csak azért is, mert tudta, hogy ő maga sürgősen lelép. De Tatár nem mert ott maradni, jajgatva elment, azt mondta, majd a sógoránál alszik, de az is lehet, hogy felakasztja magát. Emil megvárta, amíg Tatár alakja eltűnik a ködben, azután gyorsan csomagolt. A felesleges iratokat kinn a ház mögött a hóban égette el, és a pernyét hókupaccal kaparta be. Felvette a kabátját, kulcsra zárta az ajtót, a kulcsot eldugta az esőcsatornába, és lesietett a nyolcas busz végállomásához.

A terve készen volt: apját, idősebb Palánkay Emilt kereste fel. Apa és fia között rövid, szeretetteljes beszélgetés folyt le:

- Gyilkoltál? - kérdezte idősebb Palánkay.

- Nem. Csalás, sikkasztás. Maximum két év.

- És azért jöttél ide, hogy engem is bajba keverj. Tudod...

- Tudom - felelte ő. Tudniillik azt tudta, hogy idősebb Palánkay, a volt vitéz, a volt erdélyi polgármester, nyugatos, politikai emigráns néhány évvel ezelőtt váratlanul kegyelmet kért, és hazajött. "Meguntam, hogy ellenzékben legyek, meguntam, hogy ne ehessek marhapörköltet tarhonyával, mert a hülye svájciak azt se tudják, mi az. Serényen dolgozni fogok hazám felvirágzására, és megszerzem a dolgozóknak kijáró nyugdíjat." A negyvennégyben kicsempészett és elköltött vagyonról, kalandokról és viselt dolgairól az öreg nem szívesen beszélt. Valami épületjavító KTSZ-ben ügyködött, és lelkes tagja volt a lakóbizottságnak. - Tudom - mondta újra Emil -, és nem is kérek tőled semmit, ami erkölcsi érzékedet sértené. - Tisztességes, de nagyon gyorsan lebonyolítandó üzletről van szó. Tízezer forint készpénz, ha holnap délig pontosan megtudja, hogy hogy áll az ügye. Le kell utazni Újbányára, Somosbányára, meg kell keresni Zsilléék házmesterét, egyáltalán mindenkit, aki tudhat valamit. Érthető okok miatt ő maga nem mehet. Hogy idősebb Palánkay személyesen kíván-e menni, vagy küld valakit?

- Rendben van. De a költségek a tízezer forinton felül.

- Tudtam, hogy szerető atyámra számíthatok.

- Érzem, hogy kedvelt fiamat egyszer fel fogják kötni.

Idősebb Palánkay teljesítette a megbízatást. Üzleti titkokat nem árult el. Kitől tudta meg, hogyan tudta meg. De tudta. Leültek a vasúti vendéglőben, és az atya Palánkay, kezében a délutáni újsággal, mintha csak abból olvasna fel valamit, monoton halkan mondta:

- Somosbányán már kinn volt a rendőrség. Ott a te nevedet nem tudta senki. Tatárt elkapták már. A dagadt Eödön barátodat is.

- Eödönt? Hiszen ő nincs is benne...

- Fogd be a szád. Tegnap éjfélkor házkutatás volt Zsillééknél. Eödön otthon volt tökrészegen. Nő volt nála. A nő neve, ezt nem tudom, mindegy. Eödön először nem akart ajtót nyitni, azt hitte, hogy Norbert bácsi jött haza, és nem vitt magával kulcsot. Amikor meglátta a rendőröket és a házkutatási parancsot, úgy megijedt, hogy meg se nézte az iratot. Azt hitte, hogy miatta jöttek. Azonnal bevallotta, hogy magánpraxist folytat feketén, és hamis laboratóriumi leleteket árul vagy vesz, ezt se tudom pontosan. A hadnagy, aki kihallgatta, folyton azt kérdezte tőle, hogy mi van a kőmintákkal, és miért nem beszél a kőmintákról. Amikor kisült, hogy nem is őt keresték, hanem Norbert bácsit, akkor Eödön ordítozni kezdett, hogy ez disznóság, visszavonja a vallomását. Ebben a pillanatban a rendőrségen ül Eödön, egy Karvas József nevű laboráns, egy Poltavai... nem, ez nem, ezt tanúként hallgatták ki... eljárás indult rengeteg ember ellen közvagyon gondatlan kezelése miatt, benn van a rendőrségen Tatár, és hajnalban, amikor Zsille Norbert hazaérkezett egy kiló májas hurkával és egy demizson borral, akkor őt is elkapták. Az újbányái kísértet-postahivatal vezetőjét nem találják, téged még nem kerestek. Most pedig add meg a címedet, hová mész, hogyha valami érdekes van...

- Köszönöm, drága apám, a címemet nem adom meg. Nem kívánom, hogy zsarolj, vagy eladj harminc ezüstpénzért.

- Emil fiam...

- Hagyjuk ezt, papa. A tiszteletdíjat megkaptad, isten áldjon.

- Kilencszáz forint költségem is volt. És ha volna olyan értéked, pénzed, amit biztosabbnak találnál nálam hagyni...

- Ha volna is pénzem vagy értékem, inkább a Nemzeti Bankra bíznám.

- Ahogy gondolod, fiam.

- Áldásodat kérem, apám.

- Add már a kilencszáz forintot, és vigyen el az ördög.

Idősebb Palánkay elment. Emil pedig azóta járkál a peronon, az óráját nézi, és szeretne már a vonatban ülni. Rettenetesen fáradt és törődött. Tegnap éjszaka sem aludt. Amíg jóságos apja az ügyek állását nyomozta, Emil Szolnokra utazott és vissza. A vonatban ülve alhatott volna egy-egy órát, de félt elaludni, csak kuporgott és izgult. Nem baj, ha egyszer munkába állt Komlón Kass Antal néven... Egyszer azért jó volna tudni, ki volt ez a Kass, és mit csinált.

A hangszóró most recsegte be a pécsi személyt. Isten veled, hazám szép fővárosa - sóhajtott Emil. Ha meggondolja, a világ legfárasztóbb mesterségét űzi. Most elmehet hónapokra kubikolni, sőt ha lehetséges, kitűnni a munkában, igyekezni, nehogy valami rumli legyen. És közben érdeklődni, óvatosan szimatolni, van-e ellene vád, visszajöhet-e. És ha visszajön? Jöttem, kérem, a Brixolt cserélni, kassza, tizenöt forint... Szép kis élet. Ha tizenöt évvel ezelőtt elkezdett volna tisztességesen dolgozni...

Személyvonat a harmadik vágányról...

Felkapaszkodott, és nagyot szívott a pályaudvar füstös levegőjéből. Nem baj. Visszajön ő még egyszer diadalmasan. Nyer a lottón egymilliót. Vagy egyszer... valami óriási buli... de nem Brixol, és nem olyasmi, hogy hamis bélyegzővel csavarárut vételezni a raktárból. Azzal az újbányai postással kéne szövetkezni, aki megugrott. Az igen. Négy nap alatt százötvenezer forint. És üthetik bottal a nyomát. Kiugrott, mint egy pici kis csavar a nagy gépből - mindenki más ott maradt a rendőrség kezében, Eödön, Tatár, Norbert, de az a pici kis csavar láthatatlanul tovább gurult... ha egyszer összehozná vele a sors... a japán könyv hátán már réges-régen be van írva egy nagy terv, sokkal jobb, mint a kőüzlet. Ha egy lakótelepből az ember ellopna például egy egész háztömböt... Jönnek az átvételi bizottság emberei, kis hiba a jegyzőkönyvben, harmincöt lakótömb helyett csak harmincnégyet írnának. Háromezer-ötszáz lakás helyett csak háromezer-négyszáz kerülne kiosztásra. A többit vissza lehetne építeni. Eladni egy víkendházépítő szövetkezetnek a szétszedett anyagot. Tíz vagon tetőcserép, csempe, gerenda, huzalok, fürdőkádak. Ha egy mázsa cserép ára...

- Van itt hely, kérem szépen, ebben a fülkében?

- Tessék.

- Köszönöm - mondta Palánkay szerényen. Csomagját a polcra tette, behunyta a szemét, és álmodozott. A száz lakáson ötszáz ajtó van és legalább ötszáz ablak. Egy ajtó ára tokkal... Milliomos lehet.

Arra riadt fel, hogy szomszédja, egy testes, középkorú nő a vállára teszi a kezét.

- Uram, ne haragudjon...

- Tessék? - rettent fel Palánkay.

- Átmennek az étkezőszolgálathoz, szomjas vagyok. Kérem, vigyázzon a holmimra - súgta Emil füléhez hajolva. - Tudja, magának van itt a legbecsületesebb ábrázata...

A MÁVAUT-busz óvatosan fékezett a hóban. "Baracska" - mondta a kalauz.

Homok Jani leszállt az autóbuszról. Szemébe húzta a kalapját, feltűrte a kabátgallérját, úgy indult el ködben, hófúvásban Csuti Lóránt háza felé. Milyen kopár, milyen ismeretlen volt most itt minden. Milyen vidáman, milyen ragyogva jött ide tíz évvel ezelőtt kölcsönkérni a fizika- meg kémiakönyveket a szigorlathoz. Milyen világosak és tiszták voltak az álmai, milyen büszke volt és boldog, hogy Csuti tegeződött vele. Persze pár hónappal később, amikor már Csutit nem találta itthon... a szomszédok furcsa hallgatása, a maga ijedt szívdobogása, menekülésszerű futása az állomásig.

A ház körül minden a régi, csak az öreg Topolino helyett áll az Olaszországot járt Moszkvics, műanyag huzattal bevonva az udvar közepén.

A zörgésre Csuti siet elő. Meglepve tárja ki a karját, őszintén örül:

- Nahát... Jani, ez kedves meglepetés. Olaszország óta nem látták egymást.

- Boldog új évet, Lóránt.

- Boldog új évet, Janikám. Kerülj beljebb. Ha hiszed, ha nem, rád gondoltam az előbb. Tudod, mi került a kezembe? Az a levél a kilencszáz aláírással. Nem hittem volna, hogy megmaradt.

Csuti konyakosüveget tesz a kisasztalra, kávét darál, hiába szabódik Jani.

- Átfáztál, jól fog esni. És Ágnest hol hagytad?

- Elválunk - mondta Jani.

Csuti csak egy pillanat múlva értette meg. Letette a kávésdobozt, és Janira bámult. Most vette észre, hogy Jani milyen sápadt. Az arca megnyúlt, a szeme alatt sötét árkok.

- Hogyhogy elváltok? Mi történt köztetek?

- Nem tudom - felelte Jani csüggedten. - Nem tudom.

Csuti szótlanul várt. Jani a térdére könyökölt, és arcát a tenyerébe hajtotta.

- Hátha még lehet segíteni... - kezdte Csuti.

- Nem lehet... dehogy lehet. Iszonyú dolgokat mondtam Ágnesnek. Veszekedtünk. Olyanokat mondtam... amikből én se hittem egy szót se... sértegettem...

- És ő?

- Nem tudom. Azt mondta, hogy miért zártam el a rádiót.

Csuti Lóránt megrémült. Lázas volna Jani. Értelmetlenül beszél?

Jani levette a kezét az arcáról, Csutira nézett:

- Nincs senkim, Lóránt. Hozzád kellett eljönnöm. Nem bírtam volna ki holnapig. Nincs senkim. Én vagyok az oka... Ide is nehéz volt eljönni. A főnököm vagy, miniszterhelyettes... ha akkor nem jöttem el hozzád, amikor bajban voltál...

- Hagyd ezt a marhaságot, jó? Még a levél is megvan, amit utánam hoztál a Tiszához. Akkor csak elég nagy bajban voltam...

- De ilyen... de ilyen... - mondta Jani, és nehezen lélegzett. - Igaz. Ha beléptem a szobába, mindig elzártam a rádiót. Bementem hozzá, szervusz, Ágnes, hogy vagy. Szólt a rádió... nem szoktam megkérdezni, hogy hallgatja-e. Ha egyszer mondta volna... bocsánatot kértem volna... igazán... de csak rám nézett... Miért nem mondta meg, ha valami nem tetszik? Miért nem veszekedett? Honnan tudjam? Most, ha visszagondolok... mi minden nem tetszett neki? Azt hittem, ha én hazajövök, akkor csak arra kíváncsi, amit én mondok... én nem tudtam, hogy egyszer éppen a kilencediket hallgatta...

- De hát, Jani, nem olyan nagy tragédia ez - próbálkozott Csuti.

- De ha fájt neki... ha erre emlékezett... ha tizenkét évi házasság után ez a tövis maradt benne... És mit csináltam még, amiért nem szólt? Azt mondta, már nem szeret... engedjem el... nem akar velem maradni... Lóránt... én nem tudom... hat év után, most mondta, hogy miért nem kísértem el, amikor Kisjani született.

- Nem kísérted el?

- Nem hívott... nem mondta, hogy jobb volna... mifelénk, ha az asszonyok szültek, elverték a férfiakat a ház körül a hetedik határba. Nem tudtam, mit kell csinálni, minek kellek én ott. Féltem, féltettem Ágnest. Azt hittem, neki is kellemetlen, ha ott vagyok vele. Tudom, hogy vannak olyan házastársak, akik kísérgetik egymást a fogorvoshoz is... nem tudom... Ágnes is olyan szemérmes... mi nem szoktuk soha... azt hittem, ő is így akarja. És én azt se kérdeztem soha, akarja-e, hogy öleljem... Hátha nem is akarta? Azt hittem, amikor én boldog vagyok, akkor ő is.

- Janikám, mit tudnék segíteni rajtad?

- Nem tudom. Mindent elrontottam. Mindenben én vagyok a hibás.

- No, ugyan...

- Az nem lehet véletlen, hogy körülöttem mindenki... hogy mindenki elmaradt, akit szerettem. Emlékszel Bodza Gábrisra? Tudod-e, hogy a legjobb barátom volt...

- Ne viccelj, hát hogyne tudnám. Ott dolgozott a kettes zománcozóban. Remek szakmunkás. Ott volt a mozdonyon, amikor negyvennégyben kiloptuk a nácik elől...

- Tudod-e, hogy az a lucernavágó gép, amit az a rohadt, csibész Bardóczy Portofinóban árult... tudod-e, hogy a Bodza Gábris találmánya? És tudod, hogy ki volt az a csibész gazember, az a felelőtlen bitang, aki miatt kilopták a tervrajzot? Itt vagyok, én vagyok. Mert Forbáth-Forks úrnak hittem, a barátomnak nem. Mert ha felhúztam a kesztyűmet, abba is belenéztem előbb, hogy nincs-e benne az ellenség szőrös keze... Mert nem bíztam a legjobb barátomban... Ha felhívott egy régi jó komám a főigazgatóságon, akkor az első gondolatom az volt, hogy "mit akarhat tőlem? Protekciót?" És utáltam az embereket, hogy siránkoznak és nyavalyognak, és a kis bajaikkal jönnek... és most itt vagyok nálad, Lóránt... négy éjszaka nem aludtam... megcsináltam a jelentéseket, a feljegyzéseket a folyamatban levő dolgaimról, hogy átadjam neked, és leköszönjek az állásomról. Te, én egyszer rákiabáltam Ágnesre. Késő este volt, valami fontos értekezletről jöttem haza. Országos méretek... nagy létesítmény. Bemegyek Ágneshez...

- És szólt a rádió... - próbálta tréfára enyhíteni Csuti.

- Nem. A telefon szólt. Ágnes beszélt. Megbocsáss... de én mindig ideges voltam a hosszú telefonbeszélgetésektől... Most is vártam, topogtam, nem akart a vitának vége szakadni. Ágnes az orvosi műszergyár igazgatójával beszélt. Este. Otthon. A lakásán. Kiabált. Azt mondta, hogy fel fogja jelenteni őket, mert az injekciós tűk nincsenek elég jó minőségű acélból. Görbülnek, tompul a hegyük, fáj a betegeknek az injekciózás. És ezen veszekedett egy órát. Az igazgató olyasmit mondhatott, hogy nincs deviza importra. Erre Ágnes: hogy az istenfáját az olyan külkereskedelemnek, ahol évi ötvenezer dollárért ipari faggyút importálunk ahelyett, hogy a hentesüzletben a húsról szednék le a faggyút, és ne a háztartásoknak adnák a mócsingot, a fennmaradt ötvenezer dollárért pedig hozzunk tisztességes injekciós tűket... Rákiabáltam, hogy hagyd már abba. Letette a kagylót, végigmért, és nagyon halkan, mert soha nem emelte fel a hangját, ha velem beszélt, azt mondta, hogy csak addig nem fontos nekem, hogy milyen a tű hegye, amíg nem törtek bele egyet a karomba.

Jani sóhajtott:

- Hát most beletört.

- Egyformák vagyunk - mondta Csuti. - Látod, én is könnyen adok neked tanácsokat... globálisan, országos méretekben. Csak így nehéz. Ami egyébként azt a szecskavágót illeti, nagyon tisztességes dolog, hogy magadra vállaltad, de már ismerem az aktát. Emiatt most már ne fájjon a fejed. Anyám mondta mindig, hogy nem érdemes belesírni a kiömlött tejbe... Adok is neked mindjárt egy példányt a javaslatból, amit az ünnepek alatt készítettem. Tárcaközi bizottság az újítások és még el nem fogadott találmányok gyors átvizsgálására. A mi minisztériumunk téged is jelölne. Komoly hatáskör, gyors határozóképesség kell. És persze rengeteget tanulni. Még nem vagyunk kisistenek.

- A lemondásomat hoztam, Lóránt.

- Azt mondtad, a barátodhoz jöttél? Hivatalos ügyeket a hivatalomban.

- És elfogadod a lemondásomat?

- A főnököd házon kívül van. Itt most csak baráti beszélgetésről lehet szó. De nem hiszem, hogy el fogja fogadni. Hova akarnál menni?

- Mindegy.

- Másutt jobb lesz neked? Nem a munkád elől menekülsz, magad elől. Mégiscsak könnyebben túljutsz mindenen itt, ahol szeretnek és bíznak benned.

- Engem szeretnek? Bennem bíznak? Ha tudnád... nekem nemcsak Ágnes fáj... a világ minden baja összejött.

- No, mi van még? Olyan sápadt vagy, mint a fal. Nem akarsz egy kávét?

- De igen... kérek. Átadok neked egy feljegyzést... Lóránt... én ezért a feljegyzésért legszívesebben... én már nem tudok morálisan ítélni... én nem tudom már, mi a tisztességes... ha feljelentem őket, vagy ha nem jelentem... Állampolgári kötelesség... felügyeleti hatóság kötelessége... a bánya veszélyes üzem... lezárt bányából követ kitermelni életveszélyes. És lopják a követ. Először csak egy fél mázsát, azután majd zsákszámra... azután majd beáll a szomszéd építkezésről a teherautó vagy az üveggyáriak fuvarja, mit tudom én... akkor majd tonnaszámra lopják... De azok az emberek csinálják, akiket a legjobban szeretek. Leírtam sorba a nevüket: Babka Pál, Jakli Vince, Homok Istvánné... ő nevelt, az öreg nagynénim. Az urát a Szűts százados lőtte le negyvennégyben. A Jakli apját a csendőrök verték agyon. És ezek most követ lopnak a bányából... és én adjak ellenük feljelentést... Azt mondta a nagynénim, mi megszenvedtünk a demokráciáért. De hát mi a demokrácia? Kőlopás? Anarchia... Én átadom a névsort... de elfutok... én elfutok...

- És van valami műszaki elképzelésed?

- Tessék?

- Nem a somosbányai ügyről van szó? - kérdezte Csuti, és kitöltötte a kávét.

- De igen... dehogyisnem... de honnan gondoltad?

- Ott az asztalon a feljegyzés. Lebukott egy nagy szélhámos társaság, folyik a nyomozás. Félmilliót szedtek fel téeszektől kőmintákért...

- Azok a bányászok?

- Ugyan - mondta Csuti. - Egy csomó csibész.

- És mi lesz... Babkával... a többiekkel?

- Átírtak a belügyről, hogy nézzük meg a problémát, ezek jóhiszeműen, a munkalehetőség hiánya miatt...

Jani arcába visszatért az élet. "Hát akkor... nem én jelentettem fel... nem lesz bajuk... ó, istenem..."

- A nem rentábilis kisbányák bezárásáról szóló ötvenkilences rendeletet át kell nézni és módosítani. Vállalnád, Janikám?

- A rendelet... istenem...

- A rendelet előttem is volt véleményezésre - mondta Csuti. - Nem is gondoltam, hogy ilyen bajok lesznek belőle. A legizgalmasabb leckét a rendőrségi krónikákból kapja az ember. Figyeld meg. Ahol mi marhaságot csinálunk, ott mindjárt megjelenik valaki, és bedugja a kezét a résbe. - Parlagon heverő kő, kihasználatlan munkaerő, már lehet vele kezdeni valamit. Ha nem kell az államnak, majd kell valami pihent agyú társaságnak. Általános rendeletet hoztunk anélkül, hogy kimentünk volna külön-külön minden kis üzemhez, és meghallgattuk volna az ott élő szakmunkásokat, az üzemmérnököt... Tandíj...

- A somosbányaiak azt mondják, hogy küldtek is valamilyen javaslatot, amivel még nyolc-tíz évig, amíg az öreg szakmunkásgárda munkaképes, hasznosítani lehet a bazaltkészletüket.

- Akkor, ha megengeded, most egyetlenegy tized másodpercre a főnököddé válók. Egyéb munkáid mellett jelentést tennél a sürgős rendeletmódosításra?

Jani megfogta Csuti kezét:

- Köszönöm, Lóránt.

Szótlanul itták a kávét. "A nevelőapámat se látogattam meg karácsonykor... Édesjanival se találkoztam egy éve... senkim... és mindjárt dél lesz... illik elbúcsúzni... újév napja van... hová menjek?... A fiamat is elviszik tőlem?... Hát így össze tud törni az ember? Most belém tört a tű... most idejöttem és jajgatok és panaszkodom, mint a nevelőapám a kis nyugdíj miatt, vagy az anyósom, ha nem kap borjúhúst... van egy egész kicsi világegyetem... és az én hatalmas, nagy gondjaim... globálisan... évente húszezer válás van Magyarországon..."

- Mit csinálsz ma délután, Jani?

- Még nincs... nem tudom...

Csuti barátságosan rátette a kezét Jani vállára:

- Olyan egyedül vagyok. Maradj nálam. Összecsapunk ebédre valami kolbászos rántottat, ha szereted. Ott a másik szobában alhatsz is, ha megelégszel egy gyapjútakaróval. És reggel kocsin beviszlek Pestre.

- Ha szólt volna... - mondta Jani - ha egyszer szólt volna... én igazán nem... én nem akartam, hogy körülöttem boldogtalan legyen mindenki...

Katit kihívták a szerkesztőségi értekezletről.

- Telefon. Városi vonal.

A kagyló túlsó végén gyerekhang.

- Anyu, igaz?

- Igaz. Most készítjük a rendkívüli kiadást.

- Tudsz részleteket?

- Persze. Gyere be, megnézheted a kefelevonatot. Hol vagy most?

- Janival sétálunk.

- Jó, gyertek be.

Kati letette a kagylót, visszament az olvasószerkesztői szobába, ahol a rendkívüli kiadás anyagát állítottak össze. István megint Janival mászkál. Óriási. Ha nem szeretné úgy mind a kettőt, még féltékeny lenne...

Március vége óta András Katalint Csizmás Jánosnénak hívják. A lánykérés mulatságos körülmények között esett meg. Csizmás Jani meghívta Istvánt a Vörösmarty cukrászdába, rendelt neki egy szelet tortát és egy málnaszörpöt, és tőle mint Kati egyetlen hozzátartozójától - tisztelettel megkérte az anyja kezét. István piros volt a megtiszteltetéstől. Kijelentette, hogy Janit nagyon rokonszenvesnek találja, és semmi kifogása sincs a házasság ellen. "Jól meggondoltad? - kérdezte Jani. - Ez azt jelenti, hogy hozzátok fogok költözni." "Van hely" - nyugtatta meg István, sőt készségesen megígérte, hogy a könyvespolcon helyet ad Jani könyveinek. Arra a kérdésre viszont, hogy kívánja-e, hogy Csizmás Jani örökbe fogadja, István megrettent. "Ez azt jelentené, hogy a nevemet?..." "Azt jelenti, István, hogy a házasságból esetleg testvéreid fognak születni, ha azt akarod, hogy őket másképpen hívják..." István szíve ijedten kalimpált. Nem, nem akar nevet változtatni. Az ő édesapja Ács István orvos volt, hősként halt meg, az ő nevét nem adja oda. "Semmi baj - nyugtatta meg Jani -, a világon semmire sem kényszerítünk, de mindent tisztázni szeretnénk. Azt is magad döntöd el, hogy hogyan akarsz szólítani. Apunak, bácsinak vagy egyszerűen a barátodnak." "A barátomnak" - határozott István.

A lánykérés óta egy hónap telt el, az esküvő óta is több mint két hét. Az esküvő napján Kati félrehívta Istvánt. Lehúzta az ujjáról a régi jegygyűrűjét. "Kisfiam, tedd el jól, ezt a gyűrűt az édesapádtól kaptam. A párját is őrzöm, mind a kettő a tied. Majd ha nagyon fogsz szeretni egyszer egy kislányt, ezzel jegyezd el." Akkor, egyetlenegy percre, István életében először sírva fakadt. A gyűrűt elrejtette - Kati nem kérdezte meg tőle, hogy hol tartja. Janival pedig nagyon jó barátok lettek. Tréfás matematikai játékokat oldanak meg, barkácsolnak, filozófiáról vitatkoznak, és versenyt kényeztetik Katit. Jani napközben néha egy-két órára ráér, ilyenkor meglepik Katit: kitakarítanak otthon, bevásárolnak, férfigazdálkodást rendeznek. Az autót is együtt mossák és szerelik. Jani egyszer a volánhoz is odaengedte már Istvánt, igaz, hogy egy üres telken, és csak néhány száz méterre, de Kati ezt a legszigorúbban megtiltotta. Várjon csak István az autózással tizennyolc éves koráig. De István tiltakozott: tizennyolc éves korában egy férfi nem egy ócska autót vezet, hanem repülőgépet vagy űrhajót.

Fél perc se telt el a telefonbeszélgetés óta, és a szerkesztőségi szoba ajtajában megjelent István és Csizmás Jani.

- Ti hogy jöttetek? Rakétán?

- Hát persze, ma úgy illik - nevetett Jani. - Innen a ház elől telefonáltunk.

- A családom - mutatta be Kati a két férfiembert a többieknek. - Megengeditek, ugye?

Az olvasószerkesztő szobája máskor szent: oda csak fontos ügyben léphet be lapleadás idején egy-egy munkatárs, és csak a hivatalsegéd szaladgál nyomdából föl, nyomdába le a vizes kefelevonatokkal és a megkésett kéziratokkal. Most mindenki benn tolongott, az íróasztalokra könyököltek, és egymás kezéből kapkodták ki a friss táviratirodai jelentéseket. A TASZSZ jelenti fél tízkor... tízkor...

- Itt van, István, nézd.

Jurij Gagarin űrrepülő, a Vosztok-1 4,5 tonna súlyú kabinjában, 1961. április 12-én 89,2 perces keringési idejű pályán, mesterséges holdként körülrepülte a földet. Az emberiség történetében először. A fékezési idővel együtt az űrhajóban tartózkodás ideje 108,1 perc volt. Perigeum 175 kilométer, apogeum 302 kilométer. A másfél órás súlytalanság az ember számára nem életveszélyes... megkezdődött az ember űrhajózásának korszaka.

István egy széken térdel, Kati íróasztalára könyököl, és elbűvölten olvas.

- Ehhez mit szólsz, öregem? - kérdezi tőle Kertész, a segédszerkesztő. - Tíz év múlva üzemi üdülő Balatonszabadi helyett a Szaturnuszon. Iskolai kirándulás az Orion-ködbe. És akinek nem tetszik a mi Tejút-rendszerünk, átsétál egy másikba.

- De még mennyire - helyesel Jeney Vera. - Istvánnak annyi lesz átszállni a Göncölszekérre, mint nekünk a hatosra.

Új anyagot hoznak. Tudósok nyilatkoznak az első űrhajósról. Távirati jelentés Angliából. A Jodrell Bank észlelői jelentik...

Kati a felelős a rendkívüli kiadásért, csak pillanatokra néz fel a munkájából, és csak fél mondatok jutnak a fülébe az asztal körül állók vitájából.

- Azt nem hiszem el, hogy a Göncölszekéren - hallja István hangját. - De ha majd csillagvizsgáló állomás lesz a holdon, ahol az észlelést nem zavarja a föld légköre...

Kati egy pillanatra meghökkenve felnéz. Mintha valamit először látna meg a fián. István még nincs is egészen tizennégy éves. Kétezerben még életerős, munkabíró férfi lesz: ötvenhárom éves. Kétezerben... ami nekünk, a huszadik század húszas éveiben születetteknek már ugyanolyan távoli ködkép, mint az idegen galaxisok. István nem isteneket és mesevilágot keres az égbolton, ki akarja nyújtani a kezét, megfogni és megérteni a meteorrajokat és a mágneses viharokat... Ezek a vörös nyakkendős kölykök Ikarus unokái. Ahogy mi, mai harmincévesek és mai negyvenévesek, nem álmélkodunk azon, hogy rádió van és villanyvonat, ahogy nem szaladunk ki az utcára, hogy nini, repülőgép... István két világot köt össze, az iszonyú mélység és az elképzelhetetlen magasság világát. Akkor fogant, amikor apja már halálos beteg volt, a fasizmus ellen életét áldozó Ács István ezt a fiút küldte tovább élni önmaga helyett a pokolból a csillagokba...

A nyomdából telefon: a gépek mindjárt indulhatnak. Még negyven sor üres hely van. Kati felriadt. Az asztalon fekvő jelentéseket nézte. Új gyáregység... tárgyalások Genfben... ezek mind a rendes, reggeli kiadásra maradnak. A Vosztok-1 pályájának rajza... ez már lement, űrhajózás és meteorológia, ez is benne van a lapban. Még egy táviratirodai anyag: az Eichmann-per mai tárgyalása.

- Két percig várjanak - szólt vissza a nyomdába. - Azonnal küldöm az anyagot.

Besietett a főszerkesztőhöz. Kassai, az új főnök harmadik hónapja volt a lapnál. A munkatársak rokonszenveztek vele, mert meghallgatott minden véleményt, a döntéseiben pedig határozott volt és következetes.

- Probléma? - kérdezte Katitól.

- Igen. A rendkívüli kiadás utolsó két hasábjára ezt az anyagot szeretném leadni.

Kassai átvette a távirati anyagot. "Az Eichmann-per mai tárgyalásán további tanúkat hallgattak ki... hatszázezer ember gyilkosa"...

- Ezt?

- Igen. Ez a mai újságunk dokumentum... az emberi tudás... az emberi hatalom... évezredes babonák megdőlnek. A legyőzött gravitáció. Kitekintés a világmindenségbe... de vigyázzunk, hogy mit kezdünk a tudással. Elnyomás is van, butaság is van, fajgyűlölet is van, háborús készülődés is van a világon... ez a két távirat egy napon érkezett: a Vosztok-1 a világűrben... és a közelmúlt iszonyatának dokumentuma.

Kassai egy percig gondolkozott.

- Tudod, mit, Kati? Igazad van. Küldd le a nyomdába.

"Oly korban éltem én e földön" - szorítja össze a torkát a Radnóti-verssor. Poklok és csillagok. Tegnap és holnap.

István kétezerben még életerős férfi lesz. A gyerekei és unokái már a huszonegyedik században élnek.

Somogyi bácsi viheti az anyagot a nyomdába. Kész, lehet matricázni, húsz perc múlva indulhatnak a gépek. István kikönyörgi, hogy lemehessen a gépterembe. A forgó, dübörgő hengerek mellett áll, és ő kapja meg a gépből kijövő, összehajtogatott első példányokat.

- Mennyi kell, öcsi? - kérdi tőle a gépmester.

- Tizenegyet kérek... az úttörőőrsöm minden tagjának.

Az egész világon nem volt más, csak szerelem volt.

Megpróbált a munkájára gondolni, az otthonra, anyjára és Kisjanira. Megpróbált Gézára nézni, aki megkérdezte, hogy kényelmesen ül-e.

A stewardess körbejárt, savanyú cukorral kínálta az utasokat. Elöl a jelzőtáblán kigyulladt a fényjelzés: Tilos a dohányzás. Don't smoke, please...

A légcsavar láthatatlanná vált a forgástól, az ablak zizegett és remegett. Fojtó, nehéz volt a levegő - vagy csak ő kapkodott olyan zihálva?

Mintha álomban lett volna mindez. A pillanat, ahogy kimozdult alóluk a föld, ferdék lettek a szántók és országutak, játékszerekké váltak a házak és a fák. Csak a kék tavaszi ég volt tépett felhőivel, csak az ég volt... és szerelem volt.

Tibor, megyek hozzád! - verte a szíve. - Tibor... Tibor... - és nem csodálkozott volna, ha szívdobogása hangos szóvá változik, ha a motorzúgás és szélsüvítés, az egész létező világ Tibor nevét kiáltja.

Tizenkét év merült a semmibe. Kórházi folyosók, műtétek, betegek izzadt, lázas tenyere, munkából hazarohanások, csöndes, konok viták mama és Jani között... úristen, még Kisjani is milyen messze van, elmosódik minden, mintha egy másik élethez tartoznának, és most visszatalált az egyetlenbe, az igaziba. Most újra lány, huszonkét éves... ilyen tavaszi felhők kergetik egymást az égen. Rózsaszínű vadgesztenye nyílik, Tibor letör egy ágat... Szirénák zúgnak, a pályaudvarról indul a katonavonat... még megcsókolná... de szirénák bőgnek... Nem, nem a szirénák... a repülőgép motorja zúg... Már négyezer méteren vagyunk, látja a magasságmérőt. Pattan a füle, de nem érzi a fájdalmat.

"Repülök... repülök... az elmúlt ifjúsághoz repülök... hozzád repülök, Tibor..."

Ó, istenem, a repülőgépek! A félelmes éjszakák a raktárban, ezer halál és ezer nyomorúság... Mit akar Tiborral? Tibor nincs is, Tibor csak álomkép... Itt volt, elment, sohasem volt az övé... Mindegy: nincs gondolat, és nincs elhatározás. Csak a gép repül, mint egy boldog, hatalmas madár... Nincs föld, nincs ég, nincs képzelet, nincs valóság: csak szerelem van.

- Teát? - kérdi négy nyelven a stewardess. Valamit válaszolt rá, maga sem tudja, mit. Hideg sültet hoznak csinos műanyag tálcán. Nem érzi az ízét, nem érez semmit.

Géza folyóiratot böngész, kérdez tőle valamit. Idegenül és értelmetlenül bámul rá. Ki ez az ember? Egyáltalán ki van, ki létezik más a világon, mint Tibor.

A Károlyi-kertet látja most, a rácsos kerítést, a zenekart. Messzi szimfóniák zúgnak. A Kilencedik... az öröm varázslatos szimfóniája.

Ha egy pillanatra gondolkozna, ha számot adna önmagának, megriadna. Tizenkét évig őrizte a szerelmet, mint a palackba zárt szellemet. És a szellem most kirobbant, megnőtt, félelmessé vált. Viszi, igen, nem is a repülőgép viszi, az Ezeregyéjszaka kegyetlen dzsinnje viszi, pusztulásba és őrületbe. Nincs mérlegelés, nincs méltóság, nincs alku, hogy megéri-e, nem éri-e. Ez már nem a lányos, szemérmes szerelem, ez már az asszony őrjítő vágya. Tibor egyszerre úgy kell, ahogy a valóságban sohasem kellett. Nem hosszú, szerelmes séták, nem okos beszélgetések, nem tejszínszagú cukrászdák és nem lopott csók az Üllői úton. A karja kell, a szája kell, az ölelése kell, mintha teremtéslegendák válnának benne valóra: az istenek kettévágták az embert, és az elszakított fele most száguld hegyeken és folyókon át megkeresni az ős másik felét...

- A program - mondja a stewardess, és átnyújtja az angolul írt lapot. Kapitány Mr. Olvashatatlan Név, magasság négyezer-ötszáz méter, külső hőmérséklet mínusz harmincöt, belső hőmérséklet plusz tizennyolc fok Celsius. Az idő kedvező, tíz óra tíz perckor érkezés Frankfurtba, tizenegy óra ötvenkor érkezés Párizsba...

Remeg a keze, amikor megköszöni és továbbadja. Most kilenc óra ötven perc. Százhúsz perc múlva... tízezer szívdobogás múlva...

Nincs többé hatalom a világon, amelyik megakadályozhatja ezt a viszontlátást... Nincs, nincs, nincs... Egész teste csupa reszketés és hangtalan sírás. Ezért a viszontlátásért élt eddig, ezért a tébolyító örömért, ezért a gyönyörért született a világ, ezért van repülőgép, és ezért van tavasz...

Poltavai Géza látja ezt a révületet. Már többször szeretett volna szólni, de Ágnes nem is érti. Karját gyengéden az asszony karjára teszi - de Ágnes nem is veszi észre.

"Milyen boldog - gondolja Géza, és elmosolyodik. - Milyen jó, hogy sikerült így, együtt. És milyen hajszálon múlt, hogy sikerült..."

A magasságmérőn visszafelé fut a mutató. Megint érzi dobhártyáján a feszülő fájdalmat. A stewardess megint cukrot oszt. Lenn nagyon mélyen ezüstfoltok csillognak a napban. Repülőgép, repülőgép, repülőgép. Hatalmas utasszállítók és amerikai vadászgépek. És látszik már a frankfurti repülőtér is, épületsor és mögötte millió autó...

Mintha álomban járna, amikor újra földre lép. Akkor is, amikor autóbusz jön eléjük a géphez, és átviszi őket a repülőtér tranzit várótermébe. Akkor is, amikor elhelyezkednek a kényelmes bőrfotelekben.

Az útitársak legtöbbje a tranzit fényes kirakatait bámulja. Fényképezőgépek és bundák, könyvek és három-négyszáz forintos csokoládésdobozok. Ékszerek, írógépek.

- Ágnes, hozzak valamit? Frissítőt? Vegyek képeslapot? - kérdi Géza.

- Miért, van nyugatnémet márkája? - kérdi az egyik útitárs.

- Nincs. Francia frankom van.

- Akkor ugyan besózhatja. Ma reggel óta nem váltják itt át a frankot.

- Nem? Miért nem?

Az útitárs vállat vont:

- Hát a párizsi zűrök miatt... azt mondják, nincs meg a mai árfolyamuk. Pedig szerettem volna venni a gépemhez egy teleobjektívet...

- Hja, kérem - szólt bele egy bőrkabátos, idős nő -, az elvtársak elfelejtik, hogy kapitalizmusban így megy ez... Algériában támadnak az ultrák, Frankfurtban nem váltják be a pénzt.

- Forintot váltanak irtó rongyul - jött oda egy fiatal nő.

- A pincér váltja a vendéglőben. Tíz forintot fizettem ezért a képeslapért...

- Van ötven forintom, Ágnes, ha akarod...

- Nem, dehogy - mondta Ágnes. - Köszönöm, majd Párizsból küldök lapokat... hiszen mindjárt Párizsban leszünk.

- Hát akkor... üljünk vissza a fotelekbe, és várjunk, amíg szólítanak.

Lehunyta a szemét, és úgy fülelte a repülőtér zajait. Tíz forintot kérnek egy képeslapért... nincs árfolyam... ultrák... mi köze mindehhez, az egész kavargó világhoz?

Ült, ült és ült a fotelben percek óta, órák óta, évek óta... Kinyitotta a szemét, és a karórájára nézett. Füléhez kapta. Megdöbbent. Fél tizenkettő? Hiszen menetrend szerint már régen... már régen... csak nem maradt le a gépről? Nem ébresztették fel?

Felugrott.

Nem. Valami tévedés van: a társai is itt állnak. Az órája... nem, az óriási faliórán is fél tizenkettő van.

Gézát keresi. Géza a stewardesszel beszél. A többiek is. A stewardess mellett egy repülőtéri tisztviselő az útlevelekkel. A fejét rázza.

Mi ez? Ágnes megrémül, rosszat sejt. Valami baj történt? Valami? Érthetetlen...

Felugrott, és Gézához sietett.

- A gép? - kérdezte. - Miért nem megyünk még?

- Nem lehet még semmit tudni - felelte Géza. - Egyelőre várnunk kell. Lehet, hogy továbbmegyünk... lehet, hogy visszaküldenek minket Pestre. Az éjszaka Algírban partra szálltak az ultrák... Párizsban riadókészültség van... a Le Bourget-i repülőtér nem fogad...

Ferkó délelőtt tíz óra óta várt a Le Bourget-i repülőtéren.

Még tegnap megérdeklődött mindent: hová és mikor érkezik a gép, melyik szállodában helyezik el a kongresszus vendégeit.

Húsz frankot kölcsönkért Pierre-től, barátjától és szobatársától, szombati visszaadásra. A saját pénzét ugyanis elköltötte. Virágot küldött Ágnes szállodai szobájába, azonkívül mindenféle ajándékot. Egy verseskötetet - ami pedig Párizsban igazán drága -, egy doboz csokoládét, banánt és egy kis üveg parfümöt, amit Pierre tanácsára Elisabeth Ardennál vett. A diákszobát is kitakarította. Pierre szolgálatkész volt, mint mindig: segített kilincset pucolni. És persze kölcsönadta a valódi olasz nyakkendőjét és a legjobb ingét. A nagy készülődés őt is teljesen lázba hozta. Festőnövendék volt, szülei, akik kisbérlők voltak egy hegyi faluban a spanyol határon, a háborúban elpusztultak. Pierre mérhetetlenül vágyott család és testvér után. Úgy érezte, Ágnes egy kicsit hozzá is érkezik, és kijelentette, hogy az uzsonnakávé és sütemény költségeit is megosztják.

Csak a sztrájkra nem számított Ferkó. Az, hogy reggel a Sorbonne előtt a diákőrség hazaküldte - még rendben volt. De a metró lelakatolt bejáratánál megrémült: hogyan ér ki a repülőtérre? Nem mentek az autóbuszok sem. Sőt az igazi rémület az Avenue de l'Opérán érte. Az elegáns utazási irodák autóbuszai, a légitársaságok különjáratai sem mennek ma a repülőtérre, mert Le Bourget további intézkedésig egyetlenegy gépet sem fogad.

Félútig egy tejeskocsin jutott el. A Szajna túlsó partján a rue Magenta környékén egy néger fiú vette fel a motorbiciklijére. Azután gyalog, futva tett meg még vagy négy kilométert.

A repülőtér teljesen kihalt volt. A betonkifutón teherautók, rendőri riadóautók álltak és homokzsákhegyek. A repülőtér főbejáratánál is rendőri riadóautók. A sötétkék kocsik mellett sötétkék uniformisban rendőrök jártak fel és alá, és aggodalmas képpel szorították magukhoz géppisztolyaikat.

- Még nincs végleges döntés - mondta a tisztviselő, akit Ferkó megszólított. - Egyelőre nem fogadhat senkit a repülőtér.

- Lehet, hogy egyáltalán nem?

- Semmit sem tudok, mon ami. Üljön le és várjon. Ha repülőgép érkezik, úgyis bemondjuk. Kivéve ha az ultrák jönnek - tette hozzá, és kiismerhetetlenül nevetett.

Ferkó tehát ült a halott repülőtéren.

Szívében akkora volt a csalódás, hogy már nem is fájt.

Négy éve, hogy elhagyta az otthont, négy éve, hogy nem látta az anyját, sem Ágnest. Négy éve, hogy minden éjszakán a Lánchídról álmodik; négy éve, hogy minden hajnalban szívdobogva ébred: hátha otthon van a nemrég átalakított rekamién, hátha csak álmodott minden mást.

Az ébrenlét óráiban nem hagyta, hogy úrrá legyen rajta a honvágy. Tanulni kellett és dolgozni. De most, két hete, amióta tudta, hogy Ágnes jönni fog - már szinte nem is élt. Milliószor elképzelte, hogy leülnek a Saint-Michel egyik csöpp kávéházában, és ő kérdezni fog órákon át, és Ágnes el fog mondani mindent, mi van anyával, mi van a diáktársakkal, mi van Kisjanival, aki biztosan már nem is emlékszik rá... És milyen most Budapest? Mit lehet kapni az üzletekben? Milyen az árkádos Rákóczi út? És mi lenne, ha... Nem, ez még korai, neki most diploma kell, és meg kell mutatnia a sógornak... és visszaadni... semmit sem kell visszaadni. Az emberek változnak, istenem, ő maga sem olyan forrófejű már. Az ember másképp lát. És ha mindent egybevet, talán jó is, hogy itt egészen közelről és a maga bőrén is megismerte ezt a másik világot, a jót és a rosszat...

- Monsieur, van valami hír?

- Nem. Semmi. Egyelőre semmi.

Iszonyúan éhes volt. Persze, hiszen már dél van. A repülőtér büféje nagyon drága. De van-e idő elszaladni venni valamit?

- Van, uram. Még egyetlenegy gép sem kapott berepülésre engedélyt.

Egy közeli pékségben vásárolt egy hosszú kenyeret. Azt tördelte, harapdálta, és közben töprengett. Vajon meddig maradhat Ágnes Párizsban? És egész nap a kongresszuson fog ülni? És ő hogyan tudja egyeztetni a szabad idejét? Mindegy... nappal vagy éjszaka, este vagy reggel, akármikor, akármennyit, akármilyen rövid időre... csak együtt lehessen Ágnessel, csak megérkezzen, istenem, csak megérkezzék...

- Uram, Budapestről elindult a repülőgép?

- Nem tudom, monsieur...

- Hol lehetne megérdeklődni?

- Ha mi nem tudjuk, akkor sehol.

- Frankfurton át kell jönniök.

- Frankfurt kért tőlünk berepülési engedélyt.

- És a válasz?

- Még semmi.

Mi lesz, ha egyáltalán nem engedik be őket? Ha visszafordul a gép? Eljön-e máskor? Elindul-e újra? Mi lesz, ha soha többé nem látják egymást? Mi lesz, ha soha többé nem találkozik se anyjával, se Ágnessel? És mi lesz, ha ő sem jut haza többé? Ha idegen országban fog megnősülni, a felesége francia lesz, vagy holland, vagy mexikói, és a gyerekei nem fogják tudni, hogy mi a Lánchíd?

Ette, ette a hosszú kenyeret, ezt a túl fehér, ízetlen, levegőkönnyű párizsi kenyeret, és egyszerre gyerekkori köménymagos kenyerek ízét érezte és rozskenyérét, és a felnőtt férfi könnyei végigfolytak az arcán, és együtt nyelte az idegen föld kenyerével.

- Uram - jött oda hozzá a barátságos tisztviselő. - Az engedélyt két perccel ezelőtt megadtuk. Tizenöt óra harminckor itt lesz a frankfurti gép.

Tárcsázás közben úgy remegett a keze, hogy kétszer is elrontotta. Félhomály volt, nem látta jól a betűjelzéseket sem. Most, végre.

Két csengetés, azután felvették a kagylót.

- Monsieur Kemenes - mondta Ágnes elhalóan.

- C'est moi - hallatszott a túlsó oldalról.

- Tibor... itt Ágnes.

A másik oldalon meghökkenve újra hallót mondott valaki. Ágnes elfúlva és megzavarodva újra monsieur Kemenest kérte, amire újra, most már türelmetlenül a "c'est moi", "én vagyok" a válasz.

- Itt Csaplár Ágnes beszél Budapestről - mondta Ágnes most már franciául, és egyszerre nagyon nehéz lett a szíve. De Tibor végre megértette, és felkiáltott meglepetésében:

- A kis Csaplár... nahát... ne haragudjon, de ha hottentottául szólt volna a telefonba, az se lepett volna úgy meg... tizenkét év alatt ötször se hívtak fel magyarul... Mit csinál itt, drága Ágnes? Társasutazás?

- Nem... konferencia...

- Csak nem maga tárgyal az atomleszerelésről? Próbáljon rámosolyogni arra a hülye de Gaulle-ra...

- Tibor... az istenért, magának pontosan úgy jár a szája, mint azelőtt...

- Á, dehogy. Rettenetesen megkomolyodtam. Ha hajlandó erről személyesen meggyőződni...

- Szívesen találkoznék magával - mondja Ágnes halkan, és szemét elborítja a könny.

- Remek. Várjon csak, itt hagyok csapot-papot. Merre van?

- Egy kis eszpresszóban. A Lafayette áruház közelében.

- Melyikben?

- Várjon... isten bizony, meg se néztem.

Ágnes kiszaladt, ki a csöppnyi eszpresszó zsúfolt asztalai között az utcára, azután vissza a telefonhoz.

- Tudja, hogy hívják a kávéházat? Pourquoi-pas?

- Nem rossz - mondta Tibor. - Az eszpresszó sem és az ötlet sem. Pourquoi-pas? Egyedül jött Pestről?

- Egy kollégámmal.

- Milyen kollégával?

- Belgyógyász.

- Ó, persze, istenem... hiszen maga közben orvos lett... és rászabadították szegény emberiségre. Nem bánta meg?

- Nem, nem.

- Egyre izgatóbb a dolog. Az én emlékezetemben egy kis szőke Csaplár élt, aki rémes kiejtéssel beszél olaszul, és még rémesebb politikai nézetei vannak... és most találkozni fogok egy felnőtt doktor nénivel, aki nemzetközi kongresszusokra jár. Csak nincs szemüvege is?

- Nincs.

- Na, hála istennek. És a Nürnbergi mesterdalnokokat még szereti?

- Emlékszik még rá?

- Hát persze... egyszer régen megígértem. Tudja, hol tartom meg a szavamat? Itt lesz a vendégem a párizsi operában. Tudja, mit? Egy órán belül elintézek mindent, és szabad vagyok. Mikor kezdődik a kongresszus?

- Holnap délben.

- Hát addig elviszem mindenhová.

- És a családja? - kérdezte Ágnes.

- Az egyetlen hozzám tartozó élőlény Fifi, a kutya. Őrá majd vigyáz a patron.

- Hát... nem nős?

- Plusquamperfektum. Tíz évvel ezelőtt öt hónapig. Rémes volt, ne is beszéljünk róla. És maga még mindig gyakorló asszony?

- Igen... azaz - mondta Ágnes, és bosszankodott, hogy ostobán ő kezdte ezt a témát.

- De remélem, síró porontyok nincsenek?

- Van egy fiam.

- Óriási. Magával hozta?

- Ötéves. Még nem vesz részt kongresszusokon.

- Mit akar megnézni Párizsból?

- Hát nekem mindegy... egészen mindegy.

- Akkor megállapodtunk. Egy óra múlva. Jó lesz a Café de la Paix?

- Persze. Odatalálok.

Ágnes kifizette a telefont egy barátságosan mosolygó pincérnek, megitta a maradék grape-fruitlét, és sétára indult a párizsi utcán. Már amennyire sétának nevezhető az a kábult, nyüzsgő lökdösődés a place de l'Opéra környékén, a metróállomások lejáratánál, autók, autóbuszok rengetegében. Mintha alvajáró lett volna, úgy lépdelt a rue de la Paix ékszerboltjai, az Avenue de l'Opéra divatáruüzletei és nagy utazási irodái tövében. "Töltse a húsvétot Madridban." "Látta már a Hawaii-szigeteket?" "Most várja Önt Japán." "Zarándokoljon a Szentföldre..." És a repülőtársaságok: "Fly... KLM... Africa so easy to reach..."

Ez Párizs... ez Párizs... Ferkó viharos ölelése a repülőtéren, a diákszobája a rue Saint-Jacques kis mellékutcájában, a Szajna-hidak, az autóbuszból látott Notre-Dame és az elegáns szálloda a Champ Elysées-n... Géza kérdőn és várakozón nézett rá a szálloda halijában. "Az öcsém..." - mondta ő lángvörösen. Persze, bólintott Géza, ez természetes, az első párizsi napot kivel is tölthetné mással Ágnes. A Quartier kis diákszobájában az asztalon a párizsi csokoládés sütemény és mellette a mákos kalács, amit a mama küldött, a mama sütött Ferkónak. A pulóver, amit a mama kötött. Egy kötet Petőfi-vers, egy kötet József Attila, fénykép Kisjaniról, a mamáról. Egy órát lehetett Ferkónál, azután lerohant, a Saint-Michelen felkapaszkodott az első autóbuszra, találomra leszállt a Lafayette közelében... és most várja Tibort. A kis kávéházak teraszán szakállas diákok és karcsú fiatal lányok, néger orvostanhallgatók, tarka inges festőnövendékek, összebújnak, csókolóznak. A robogókon kettesével ülnek, a parkok padjain kettesével ülnek, a Szajna-part lépcsőin összebújva tanulnak. Párizs csupa, csupa tavasz és csupa, csupa szerelem...

Pontosan egy óra múlva leült a Café de la Paix teraszára. Itt nem volt körös-körül üvegfal, mint a bulvárok többi pici kávéháza előtt, de infravörös fűtés volt itt is. Kávét kért, azután szívdobogva nézte a széles körpanorámát, az Opera teret és a térbe torkolló utak forgatagát. A közlekedési lámpa üvegén zöld színű figurácska jelent meg, sőt gyengébbek kedvéért, még ugyancsak zölddel a "passez piétons" szöveg is felvillant fölötte. Gyalogosok mehetnek. A sor megindult, közeledett a teraszhoz. Egy zömök, őszülő férfi kezével barátságosan integetett valakinek. Ágnes egy pillanatig idegenül nézte, azután lefutott arcából a vér. Az integetés neki szólt. És a férfi - Tibor. Tizenkét éve nem látták egymást.

"És én mennyit változhattam?" - ez volt utolsó, kapkodó gondolata, mielőtt Tibor átért az innenső partra.

- Kezét csókolom, drága Ágnes. Nagyon szégyellem, de akárhogy törtem a fejemet, nem emlékeztem rá, hogy melyik a kedvenc virága. De Gül Baba óta minden hű magyar hazafi hivatalból szereti a tulipánt. Parancsoljon.

- Jó napot, Tibor - mondta Ágnes elfulladva. - Köszönöm a virágot, de némi történelmi tévedésben van. Gül Baba nem a tulipánok, hanem a rózsák atyja volt.

- Ezt mondják, akik azt hiszik, hogy Gül Babát Gül Babának hívták. Kel Baba volt az öreg neve, ami tarfejűt jelent, mert kopasz volt az agg török. A kertjében pedig nem rózsák voltak, hanem tulipánok, amely elő-ázsiai virág, és Európában a törökök terjesztették el. Hollandiába pedig először Busbeq, I. Ferdinánd törökországi követe küldte rokonainak ezerötszázötvenhétben.

- Szédületes - ámult Ágnes.

- Végy néhány öreg lexikont, tanulj meg belőle harminc adatot virágokról, muzsikusokról, a marne-i csatáról, és egy életre megfőzheted a nőket. Kávét kérek - intett az elősiető pincérnek -, un café au lait.

- Tejeskávét? - csapta össze a kezét Ágnes.

- Bizony, bizony, itt tartok - nevetett Tibor. A nevetése kicsit hasonlított még a régi, kamaszos mosolyra, de puhább volt, fáradtabb. - De maga gyönyörű, fiatal és elegáns. Utoljára lódenkabátban láttam a pesti nőket. Általában állapotosak voltak, és a villamoson szemináriumi füzeteket olvastak.

Ágnes szívében fájó, üres érzés támadt. Ez volna Tibor? Ő volna Tibor?

- Bocsánat... látom, megharagudott a tréfáért. Azt hiszem, nem is azért jött Párizsba, hogy politikai kérdéseken összevesszünk. Még sohasem járt Párizsban?

- Nem. Még nem.

- Szóval ez a nászéjszakája Párizzsal? Boldog vagyok, hogy rám bízta magát. Először is iszunk, dry Martini?

- Az előbb tejeskávét ivott...

- Az orvostudomány tiszteletére. A belgyógyászom javaslatára naponta legalább egyszer tejecskét iszom. A többi italra viszont nem kértem orvosi véleményt. Mulatságos figurák az orvosok, és talán a leghaszontalanabb foglalkozást űzik.

- No, köszönöm.

- Hát persze. Egy házat száz évre építenek, egy szobrot ötszáz évre. Egy hidat kétszáz évre. Az embert? Meggyógyítja a tüdejét, és holnap sírba viszi a mája. - De azért jobb holnap meghalni, mint ma. Nem?

- Ezen nem tudok magával vitatkozni. Nekem körülbelül mindegy.

"Ez Tibor? Ő Tibor?" - gondolta újra Ágnes. Pupillája kitágult, nézte a férfit, kereste az arcában a vidám, kék szempárt, valamit, a régi Tibort, és nem merte kimondani még önmagának a csalódott választ.

- Egészségére Ágnes.

- Egészségére, Tibor.

Olyan nagyon-nagyon régen volt a reggel, amikor a taxi kivitte a ferihegyi repülőtérre. Olyan nagyon-nagyon régen volt a boldog utazás a levegőben, a szívszorító várakozás a frankfurti repülőtéren, a pillanat, amikor közölték, hogy megkapták Párizsból a berepülési engedélyt... minden, minden olyan nagyon régen volt.

Sok volt az élmény, az izgalom, sok volt a Martini, a lárma, a nyüzsgés, a neonfény. Félálomszerű érzés fogta el, szédülés, egy régi játék jutott eszébe. Gyerekkorában, kislány korában, ha valami nagyon szép, nagyon nagy öröm érte, azt játszotta, hogy megállítja az időt, elteszi a képet, megőrzi. Most a képek elfutottak, elmosódtak. A repülőgép homokzsákok között száll le a betonon, kékruhás rendőrök állnak, de senki se jön a közelükbe, egy kiáltás a várócsarnokban, "Ágnes", egy hang, értelmetlenül a telefonvonal másik végén: "C'est moi." Neonfények, a plakátokon Brigitte Bardot óriási, meztelen képe, ékszerüzletek, tülekedés, pincér, még két Martinit.

- Hova menjünk?

- Mindegy, nem ismerem Párizst.

A napfény helyett már ezer és ezer neoncső világít, a bulvár közepén taxik állnak, érdekes, itt az úttest közepén várakoznak, Tibor odaint egyet, körséta lesz, Paris by night, mindent mutassunk meg a madame-nak, most érkezett Budapestről. A sofőr bőbeszédű. Megmutatja a Madelaine-t és a gyönyörűséges place des Vosges-t, közben az életrajzát meséli el, Törökországból jött tíz évvel ezelőtt szerencsét próbálni, kíváncsi-e madame a place Pigalle-ra, az a mulatók világa... A Pigalle-on kiszállnak a kocsiból, taxi várjon - mondja Tibor. Ágnes fizetni szeretne, nem akar mindenütt Tibor vendége lenni, de Tibor nevet, ugyan, drága doktornő, tudom én azt, hogyan vannak az utazó magyarok devizával ellátva. Eddig az ember azt hitte, hogy a világ legigénytelenebb emberei a japánok, most kisül, hogy a magyarok: felülnek otthon a vonatra öt dollárral, és bejárják vele a világot.

- Akkor nem megyek be sehová...

- Dehogynem jön, Ágnes, legyen egy kicsit modern és felvilágosodott ember, emelkedjék felül az ilyen két dollár tízcentes elszámolásokon. Majd egyszer vendégül lát Pesten a szigeti Nagyszállóban. Itt ebben a pillanatban, hála az agyalágyult arisztokráciának, annyi a pénzem... Kíváncsi egy sztriptízre?

Minden, minden van ebben a párizsi éjszakában: egy félóra a Folies Bergère-ben. Tizenkét frank egy belépőjegy - három dollár! -, és félóra múlva Tibor javasolja, hagyják a fenében ezt a vackot, menjenek máshová. Megint a taxi, most egy harmadrendű kis mulató sztriptízzel. Kövér, öreg nők vetkőznek unottan, fiatal külföldi turisták nézik őket nagyon csekély érdeklődéssel. Megint a taxi, és most valami érdekes: Caveau des oubliettes - régi várbörtön a Szajna partján - mulatóvá átalakítva. Középkori ruhában régi francia dalokat énekelnek, és, minden órában egyszer az igen tisztelt turistákat leviszik a keskeny, sötét, töredezett csigalépcsőkön háromemeletnyi mélységbe, bilincsek, dohos üregek közé, és megmutatják a halálra ítélt rabok búcsúzó karcolásait a kőfalon. Minden, minden van ebben a párizsi éjszakában: sült csirke a Maxeville-nél, a kivilágított diadalív, kávé a Champs Elysées végén az amerikai drugstore-ban, csak Tibor nincs. Egy baráti mosoly nincs, egyetlen szívet melegítő közös emlék nincs, az nincs, amit Ágnes álmodott, komoly, okos szó nincs, őszinte kíváncsiság és kérdés nincs, hogy Ágnes hogyan él, mi van otthon? Mit gondol a világról? - Nem, ez nincs.

Kivilágított sétahajó a Szajnán. Kivilágított Eiffel-torony. Fényben úszó bulvárok. Éjjel két óra van.

- Les Halles - mondja Tibor a sofőrnek, és Ágneshez fordul: - Tudja, mi a Les Halles? Párizs gyomra. A vásárcsarnok. Azt éjszaka látnia kell.

A török sofőr elbúcsúzik, Tibor gavallérosan adhatott borravalót, mert háromszor is megköszöni. Azután elindultak gyalog, rakodó teherautók, villanytargoncák, gyümölcs- és zöldségeskosarak ezrei, banánhegyek és petrezselyemerdők, tejfölös hordók és egész utcasornyi henteskampó között, amelyen félbe vágott disznók és borjúk százai lógtak. Zsúfolt lökdösődés, kiáltozás, tehervagonok tolatása, bolgár szőlő, norvég hal, dél-amerikai hús, afrikai banán, görög mazsola, japán rizs zsákjai, ládái, friss tojás milliói - és ebben az irtózatos ennivalótömegben a rakodómunkások között Mercedesek és Citroënek suhantak, estélyi ruhás hölgyek, frakkos férfiak szálltak ki a kocsikból, és Ágnes nagy csodálkozására beléptek valamelyik piszkos lebujnak tűnő kocsma, vásártéri csapszék, a Pipázó Kutya vagy a Disznóláb ajtaján.

- Ez az igazi Párizs, asszonyom, parancsoljon.

Tibor előremegy. A meglehetősen piszkos helyiségben sűrű füst, wurlitzer, izzadt, félig meztelen rakodómunkások a hosszú kiszolgálópult előtt. Az asztaloknál a legtöbben öblös porcelán tálakból kanalaznak valamit.

- Ez a párizsi népeledel, a hagymaleves, főtt hagymáié, a leves tetején kenyérdarabbal és forró sajttal. Ha szereti a romantikát, kóstolja meg. Ha félti a gyomrát, ne. Pocsék. Csak az erős gyomrú munkásosztály, a koldus egyetemista társaság és egzotikumra vágyó hülye turisták fogyasztják. Mi, ha megengedi, beljebb megyünk...

A kocsmahelyiség legvégén keskeny csigalépcső. Félemeletnyi magasságban tágas terem: fény, ragyogó fehér abroszok, nehéz ezüst evőeszközök, csiszolt poharak, márkás porcelán.

- Nahát...

- Ugye? - diadalmaskodott Tibor. - Mondtam. Ide jár a színház után a francia társaság. Minden kis lebuj mögött elegáns vendéglők és mulatók. Nyitva reggelig.

Úgy ültek, hogy az asztaloktól leláttak a külső, földszinti helyiségbe, a rakodómunkásokra, a wurlitzerre a kávéscsészékre és hagymalevessel teli tálakra.

Az étlapon rákleves és ananász, magyar pulyka és norvég kaviár. Minden.

- Őszintén szólva, nem vagyok éhes - mondta Ágnes. - Igazán nem.

- Legalább valamit.

Lenn wurlitzer, itt fenn zenekar. Lenn két frankért mérik a nagy tál hagymalevest, fenn csillagászati számok az étlap jobb oldalán. A pincér bort ajánl: rajnai bor, dalmát bor, görög bor. A helyiség zsúfolt, minden asztalnál ülnek már. Éjjel három óra van.

- Mondja, Tibor, maga mivel foglalkozik?

- Lehetőleg kellemesen élek. Ezenkívül magántitkára vagyok egy agg francia grófnőnek.

- Ne tréfáljon.

- Miért ne? Azt hiszem, születésem óta erre vágytam. Őméltósága hetvenéves, délelőtt elintézem a levelezését, elkísérem bevásárlásaira. Este elkísérem színházba, hangversenyre. Könyvtárának beszerzem mindazt, amit magam szeretnék elolvasni. Időnként társasági pletykákat szállítok neki, és amikor már túlságosan látom rajta, hogy szolgálataimat koncert után is szeretné igénybe venni, akkor leutazom őméltósága nizzai kastélyába, szerzek neki néhány derék matrózt, halászfiút vagy pár száz frankért mindenre kész kertészlegényt, én pedig élvezem arany szabadságomat. Ilyenkor szoktam az öreg hölgy pénzét a szegények között szétosztani.

- Mit csinál?

- Ne féljen, drága Ágnes, nem török az üdvhadsereg kenyerére, és nem vagyok nemzetközi vöröskereszt. Szegény, de csinos párizsi lányokat szoktam ilyenkor cipőhöz, ruhához, jobb táplálkozáshoz és téli tüzelőhöz juttatni.

- Vagy úgy.

- Ne tessék megbotránkozni, drága, komoly doktor néni. Magának persze még mindig erősen monogám nézetei vannak. Tudja-e, hogy egy időben pokolian tetszett nekem. Ha nem vette volna olyan komolyan a dolgot, hát isten bizony...

Ágnes ijedt mozdulatot tett.

- Semmi baj. Mélységesen tiszteletben tartom férjének kizárólagos jogait. Mondja, drága Ágnes, de igazán, hogy bírja ki a házasság szentségét?

- Köszönöm. Közepesen. Válófélben vagyunk.

- Ó... ne tréfáljon... ezt álmomban sem gondoltam volna - mondta Tibor, és fürkészve nézte Ágnest. - Nahát... Mondja csak, nem akar kinn maradni? Fel kell világosítanom, hogy rengeteg itt az orvos... Ha netán találkozik itt olyan magyarral, aki könnyen boldogul, higgye el, hogy tiszta véletlen. Az aranykor elmúlt. A magyar disszidensek nagyon lejáratták nemzetünk becsületét. A francia kispolgár nem szereti a gyanús idegeneket, a francia munkás nem szereti a sztrájktörőket.

- Legyen nyugodt - mondta Ágnes -, mához egy hétre hazautazom.

A sülthöz Tibor politikai vicceket mesélt, és beszámolt a párizsi premierekről. "Aludni szeretnék - gondolta Ágnes -, aludni és holnap reggel azt hinni, hogy nem találkoztam vele."

Lenn a kocsmarészben megszaporodott a tömeg.

- Most fejezik be a rakodást, most isznak legtöbben egy csésze kávét - nézett oda Tibor is. Ágnes az izzadt, fáradt testeket nézte. Néha egy-egy, az asztaluk mellett eltáncoló estélyi ruhás pár eltakarta őket a szeme elől, azután megint előtűntek.

Fiatal férfi jött most be, nekidőlt a pultnak az eszpresszógép előtt. Gyorsan megitta a kávéját, és még valamit kérhetett, mert várt.

"Hogy hasonlít Ferkóra - gondolta Ágnes meglepetten. - Hasonlít? Hiszen ez Ferkó... hogy kerül ide ilyenkor Ferkó?"

- Köszönöm az estét, Tibor... és most isten vele.

- De Ágnes? - döbbent meg Tibor. - Ilyen váratlanul? Miért? Hová megy?

- Oda az öcsémhez - mutatott Ágnes Ferkóra.

- Ne tréfáljon... kérem, Ágnes... ne tréfáljon... Ha akarja, hívjuk ide azt a fiatalembert.

- Higgye el, az öcsém. Itt tanul. És még egyszer... köszönöm, hogy megmutatta... hogy megmutatta Párizst.

- De drága Ágnes, legalább mondja meg, hogy hová vigyem - dadogta Tibor teljesen megzavarodva. - Megbántottam valamivel?

Ágnes türelmetlenül nézett le. Nehogy Ferkó kimenjen.

- Igazán csak köszönnivalóm van. Isten vele... éljen boldogul, Tibor.

- Ágnes... hiszen még egy hétig itt van... Mikor láthatom?

- Nagyon zsúfolt programja van a kongresszusnak. És ugye, értelme se volna?

A csigalépcső keskeny volt. Ahogy lenézett, egy pillanatra a Caveau des Oubliettes reménytelenségét látta. "Soha többé" - érezte, és tompán fájt a szíve.

Tibor vállat vont, és hívta a fizetőpincért.

Ágnes lába sajgott már a magas sarkú cipőben. "Akkora vízhólyag lesz reggelre a sarkamon, hogy nem tudok cipőt húzni" - gondolta, de nem akart még elbúcsúzni Ferkótól. Ferkó is ismételgette, hogy bőven marad még ideje alvásra, ma is tart a diáksztrájk. Különben is hozzászokott ehhez: nappal tanulás, éjszaka rakodás a vásárcsarnokban. Minden valamirevaló diák ezt csinálja. Meg is erősödik tőle. Ő ugyanannál a zöldségesnél dolgozik már második esztendeje. Gyakran kap ajándékba egy-egy banánt vagy friss paradicsomot is. Különben is jó hecc, leendő turkológusok és atomfizikusok is így kezdik, ettől ő is lehet még Nobel-díjas professzor.

A Szajna alsó rakpartján sétáltak.

- Mintha a Duna-parton lennénk - mondta Ágnes.

- Ó, a Szajna sokkal kisebb.

Egymásba karoltak. Ágnes krémszínű kabátban, Ferkó a stoppolt, szürke pulóverben. Szorongatták egymás kezét, és alig tudtak beszélni.

- Ági, nem hiszed el, gondolatban hányszor beszélgettem veled. Mielőtt szigorlatra mentem, ha valami problémám volt... és most egészen meghülyültem. Holnap a fejemet verem majd a falba, hogy miért nem meséltem többet, és miért nem kérdeztem többet. Pedig holnap már késő lesz.

- Ó, a kongresszus téged ne zavarjon. Egy hétig itt leszek még. És amennyit csak lehet, veled leszek.

- De én nem tudom, Ágnes... Őszintén meg kell mondanom...

- Nincs pénzed? Dolgoznod kell?

- Ó, amíg a barátaimnak van, az nem számít. Más dolog. Csatlakoztam az antifasiszta munkásvédőőrséghez... a Renault gyáriakkal...

- Nem értem!

- Jelentkeztem a milíciába is... hogyha az ultrák támadnának, készen álljunk. Ágnes, én nem azért jöttem ide, hogy fasizmusban éljek. Nekem nem mindegy, hogy Franciaországban mi lesz, akkor sem, ha idegen vagyok. A rendőrségen megkérdezték, hogy miért akarok a toborzáson jelentkezni. Megmondtam ugyanezt. Csóválták a fejüket, felírták az adataimat, mondták, hogy majd értesítenek. Nem fognak értesíteni. Tagja vagyok a legbaloldalibb diákszervezetnek. Sok barátom van, afrikaiak is. Ezt tudják rólam... Hát a barátaimmal inkább kimentünk a munkások közé. Ha az ejtőernyősök megtámadják Párizst... Holnaptól szolgálatban leszek...

- Ferkó...

- Ez így helyes, nem, Ágnes? Így tisztességes.

- Ó, istenem, Ferkó, hogy mondjam most el neked, hogy reszketek érted... hát persze hogy így tisztességes, így nagyszerű. De vigyázz magadra, édes Ferkó, vigyázz az életedre, az épségedre. Emlékezz apára és Karcsira, megölték szegényeket. Már csak ketten vagyunk. Mit mondjak a mamának? Ferkó, meg akarom mondani neked, hogy sokkal többször akartam neked írni. Milyen őrültség, hogy olyan ritkán, olyan lopva... Itt hagyom neked a tizenöt dollár zsebpénzemet, a karórámat, amit akarsz... Mit segíthetnék neked? Hogy tanulj, hogy orvos legyél, hogy egyszer hazagyere...

- Fázol, Ágnes? Csak nem sírsz?

- Á, dehogy.

- Most nagyon rossz lesz nekem, Ágnes. Addig volt jó, amíg vártalak. Csupa ünnepnap volt. Iszonyú honvágyam van. Majd meghalok a honvágytól. De most már befejezem a tanulást. Megmutatom a kedves sógoromnak is.

- Magad miatt csinálj mindent, ne mások miatt.

- Mondd, hogy tudsz Janival élni?

Ágnes nem felelt.

- Ó, bocsáss meg - kapott észbe Ferkó. - Csak úgy kitört belőlem. Vagy megváltozott? A mamához igazán rendes? Mert a mama mindig jót ír róla.

- Persze hogy rendes. De el fogunk válni. Megint szótlanul mentek.

- Ágnes, most már nyitnak a diákkávéházak, mindjárt hat óra. Ha nem szégyellsz velem így beülni valahová... még volna egy óra időm.

- Te hólyag. Hát hogy szégyellnék?

Őrjítő volt a tavaszi reggel. Csupa virág és csupa napsugárral ébredt Párizs. Az éjszaka cipelt hatalmas zsákokból és ládákból friss gyümölcsöt hordtak szét az apró zöldségüzletekbe. Banán, eper, narancs, paradicsom szaga úszott a levegőben, és frissen pörkölt kávéé, frissen sült kenyéré és friss tejé. És minden fölött könnyű szél fújt, a Szajna felett gyöngyvirág és tavaszi lombok szagát hozta a Bois felől.

- Kisjani ősszel iskolába megy,...

- Tudod, most van egy nagy tervem. Fogok egy különleges műtőasztalt szerkeszteni, és felajánlom egy kórháznak.

- És ha itt kinn megnősülsz?

- Nem állnál otthon szóba egy néger sógornővel?

Diákok népesítették be az üvegfalú kávéházat, szerelmespárnak nézték Ágnest és Ferkót, elővették az algebrajegyzeteiket vagy a mértani rajzokat, és időnként barátságosan odavigyorogtak.

Még öt percig maradjunk, még öt percig, még öt percig...

Ferkó egészen a szállodáig kísérte Ágnest. Az elegáns hotel előtt még egyszer átölelték egymást.

- Ha lehet... ha tudsz, jelentkezz még! - kiáltotta Ágnes. - Még látni akarlak, Ferkó... még látni!...

Ferkó arcát elborította a könny. Két kezét az arca elé kapta, a válla megrendült, és futva elindult a Champs Elysées őrült forgatagában a place de la Concorde felé.

Ragyogó napfény ömlött el a szobán. Géza felébredt. Megnézte a karóráját: még csak fél hat. De olyan kék ég, olyan ragyogás volt odakinn, hogy nem lehetett már aludni. Különben is május elseje van. Az utolsó napjuk Párizsban.

Gyorsan felöltözött, és elhatározta, hogy reggeli előtt sétál még egyet a Champs Elysées-n.

A portásnak szólt, hogy mindjárt visszajön, újságot vett a hallban, és kilépett a friss, májusi reggelbe.

Gyöngyvirág, gyöngyvirág, gyöngyvirág mindenütt. Kisfiúk és lányok, éneklő cérnahangocskák kínálták a celofánba göngyölt kis csokrokat. Párizsban május elsején mindenki gyöngyvirágot vásárol, a májusi gyöngyvirág szerencsét hoz. "Muguet... muguet... - kiabálták a gyerekek - porte bonheur."

Hat napig tartott a kongresszus. Hat napon át reggeltől estig együtt volt Ágnessel, de sohasem volt vele együtt. Egymás mellett ültek a hosszú asztalnál, megjegyzést tettek egy-egy előadásra, a szünetben Géza elszaladt a büfébe, és szendvicset hozott Ágnesnek, vagy kiszaladtak a forgalmas bulvárra, együtt ittak feketét a legközelebbi kis kávéházban. Együtt voltak a kongresszus közös programjain, hajóztak az esti Szajnán, megnézték a Notre-Dame-ot és a Sainte-Chapelle-t, de Ágnesben valami szomorú tartózkodás volt, visszahúzódás vagy várakozás? Talán az öccse után bánkódott, talán az otthoni izgalmakat nem heverte ki?

Az utazás előtti hetek nehezek voltak mindkettőjük számára. A Rehák-ügy és a Winspeare professzorral kapcsolatos rágalmak isteni csodával határosan, percek alatt omlottak össze. Sömjén bocsánatot kért, és megkérdezte, hogy kívánja-e a csalás, lelethamisítás miatt felelősségre vont Karvast külön is feljelenteni? Vagy eljárást kér-e Lizike ellen, mert rágalmakat terjesztett, és hamisan vallott róla? "Vigye el őket az ördög, dehogy akarok - mondta Géza. A betegeimmel akarok törődni, nem tárgyalásokra járni." Azt azonban kijelentette, hogy tavaszra megoldja a lakásügyét, és elmegy a kórházból.

Ágnessel szeretett volna erről beszélni. Mindent Ágnes akaratától szeretett volna függővé tenni. Hogyan dönt Ágnes? Hozzáköti-e a sorsát? Eljönne-e vele vidékre? Mit szólna, ha iskolaorvosnak menne? Mindig ez izgatta legjobban.

Ágnes neki mondta először, hogy válik. De fáradt volt, szomorú és határozatlan. "Nem vagyok biztos önmagámban, Géza. Ne énrám gondolj, amikor döntesz. Nem tudok válaszolni." "Várok, Ágnes. Szeretlek. Nem akarlak sürgetni."

Azóta három hónap telt el. Ezt a párizsi utat várta. És Ágnes kedves, barátságos, de egy lépéssel sem közeledik. Vagy azt várja, hogy ő szóljon újra? Ó, istenem, de nagy szamár vagyok! Hát persze hogy azt várja...

Megállt egy kis virágárus előtt.

- Csak egy frank, uram. Nagyon szép... porte bonheur... szeretni fogja önt a madame.

- Gondolod? - nevetett Géza, és gyorsan megszámolta maradék vagyonát. - Tudod, mit? Adj hármat.

A gyöngyvirággal bekopogtatott Ágneshez.

- Nem zavarlak? Ilyen korán?

Ágnes már készen volt az öltözködéssel.

- Dehogy zavarsz. Ülj le nálam.

- Mi a programod mára?

- Szabad vagyok.

- Ferkó?

- Csak a repülőtérre jön ki este elbúcsúzni.

Géza hallgatott. Azt akarta mondani, hogy gyere, hívjunk egy taxit, és a zsebemben levő utolsó frankok erejéig járjuk be Párizst. Látni akarlak a Bois-ban és a Luxembourg-kertben, a Louvre előtt és a Rodin-múzeumban, az Örök tavasz és a Csók előtt. Azt akarom, hogy ha egy könyvet olvasok Párizsról, te legyél benne, ha filmet látok a Szajnáról, te legyél benne, ha Balzacot vagy Anatole France-ot olvasok...

- Neked hoztam - mondta végül, és letette az asztalra a gyöngyvirágot.

"Most azt fogja mondani, hogy szeret, és ne várjak tovább a döntéssel - gondolta Ágnes, és egyszerre rémület fogta el. - Hát ki vagyok én? Mi lakik bennem? Amikor Janinak igent mondtam, úgy éreztem, hogy tisztán, egy életre szeretem... amikor Tibort viszontlátni vágytam, azt hittem, hogy... Honnan tudom, hogy most igazán szeretek-e? Hogy igaz-e, hogy Gézát akarom? Nincs-e bennem a hiba, hogy elmúlt bennem minden érzés Jani iránt? Tudom-e, hogy mit akarok? Nem az volna-e a tisztességesebb, ha egyedül maradnék a fiamat nevelni, a munkámnak élni?"

- Azt akartam csak kérdezni, Ágnes... hogy ragaszkodsz-e a hivatalos, kongresszusi búcsúebédhez... vagy csavarognánk inkább... és megelégednél két szendviccsel...

- Nagyszerű - vidámodott fel Ágnes -, gyerünk, csatangoljunk.

Este hétkor indult az autóbusz a repülőtérre. Hét óra előtt néhány perccel érkeztek vissza a szállodába porosan, pirosra sülve a májusi napfénytől. Öt perc alatt hajigálták ruháikat a bőröndbe. "Még szerencse, hogy a párizsi repülőtéren nem vizsgálják a csomagokat, képzeld, mit gondolnának a magyarokról - nevetett Ágnes. - Egy gombolyagban van tiszta, szennyes, harisnya, szakkönyv..."

Ferkó a repülőtéren várt. Még egy tábla csokoládé Kisjaninak, még egy párizsi blúz a mamának, még egy szál virág Ágnesnek. Pierre ugyanis tegnap megkapta az ösztöndíját...

"Ferkó, az öcsém." "Géza, a..." "Szervusz." "Szervusz, nagyon örülök." Kézfogások. Még egy búcsúcsók. "Vigyázz magadra. Írj." "Csókolom a mamát." "Vigyázz magadra."

És már szól a megafon, franciául és angolul szólítják az utasokat. Már beáll az autóbusz, már viszik a csomagjaikat: "Szervusz, vigyázz magadra!" Már berreg, rázkódik a gép. "Jól ülsz, Ágnes?" Szíjakat bekapcsolni... tilos a dohányzás, don't smoke please... És nincs már Párizs, csak pici, ragyogó csillagok a földön és titkos, ragyogó csillagok az égen...

A stewardess savanyú cukrot oszt. A magasságmérőn körbemegy a mutató. Már ötszáz méter, már ezer... már ezernyolcszáz.

Ágnes dobhártyája pattan.

A földön millió pici fény. Az égen millió pici fény. Egy pici csillag maga a gép is, fedélzetén embersorsokkal; titokzatos és teljes csillagrendszerekkel, felvillanó és máris elpusztuló, egyetlenegyszer létező világokkal. Egyszer és soha többé; ennyi az élet. Ebben az egyben kell jónak lenni, okosnak, boldognak...

- Nagy marha vagyok - mondta Géza, és letette a Paris Matchot, amit az előzékeny stewardess elé tett. - Látod, egész nap együtt voltunk... és úgy viselkedtem, mint akkor, tudod? Nem beszéltem veled másról, csak a kongresszusról, az iskolaorvosi munkáról a fogszuvasodás megelőzésében, meg hogy mit mondott a svéd professzor az epekőműtétről...

- Semmi baj, Géza - mondta Ágnes, és kezét Géza kérő tenyerébe tette. - Így is megértettem.

VÉGE