BIZALOM

Hetenként egyszer értekezletet tart a szerkesztőségben a riportrovat.

András Kati kezdi a beszámolót.

- A hét elején felkeresett a szerkesztőségben egy Sárfi János nevezetű fiatalember, és elmondta, hogy a József utcában, ahol ő házmegbízott, kilakoltattak egy öregasszonyt a fiával együtt. A ház lakói mérhetetlenül felháborodtak ezen a horthysta rendőrséghez méltó intézkedésen. Engedélyt kértem Őszi elvtárstól, hogy az ügyet magam nézzem meg.

- Így van - bólintott Őszi. - Ezután négy napra eltűntél, és ma azzal jöttél, hogy nincs riport.

- Igen - sóhajtott Kati. - A helyszín egy József utcai bérház lépcsőháza volt.

A földszinten a csigalépcső alatt állt egy konyhakredenc, egy barna ruhásszekrény, a tetején lábosokkal és befőttesüvegekkel, egy kisasztal ugyancsak holmival tele és egy dívány. A díványon egy öregasszony feküdt, és hangosan jajgatott. Körötte karéjban férfiak és nők. Amikor Katit meglátták, valamennyien nekiestek, kórusban mesélték, hogy milyen felháborító igazságtalanság történt, ez a szegény kíbombázott öregasszony, özvegy Tok Pálné már ötödik napja lakik itt a lépcsőházban, nincs hol aludnia, nincs hol főznie, nincs hol mosakodnia. Ez a szerencsétlen öregasszony még az ostrom alatt költözött be kisfiával az első emelet kettő szám alatti elhagyott négyszobás lakás cselédszobájába. Ott éldegéltek az ostrom alatt, nem ártottak a légynek sem. A lakás tulajdonosa családostul nyugaton volt. Most váratlanul betoppant. De nem elég neki a négy szoba, felszólította szegény asszonyt, hogy azonnal költözzék ki a cselédszobából. Sajnos szegény tudatlan öregasszony annak idején hatósági beutalás nélkül foglalta el a cselédszobát. De hát már az is felháborító, hogy a mai világban Horthy- vagy Szálasi-beutalást kelljen valakinek felmutatnia! - A nyugatos főbérlő bement a kerületi elöljáróságra... és huszonnégy óra alatt kijárta a kilakoltatási végzést. A rendőrkapitánynak... persze az is kisgazda... nem esett meg a szíve a szegény özvegyen és szegény árván, hanem még aznap karhatalmat adott, és most tessék megnézni, itt fekszenek szegények.

Az asszony itt volt, de hol a gyerek?

Előállt egy huszonhat-harminc éves fiatalember, hogy ő volna a Tok István.

Kati meghökkent. Hiszen ez nem kisgyerek. Erre a társaság azzal hurrogta le, hogy attól még lehet árva, és ha felnőtt is, attól még laknia is kell valahol.

Rendben van, fel kell venni az adatokat.

Erre megint Katira támadt az egész udvar. Miféle adatokat akar, még ő is kínozná őket? Nem látja a lépcsőházban a konyhakredencet? Nem látja a dunyhákat, nem látja a földre tett petróleumfőzőt? Nem látja, hogy égre kiált az ártatlanok vére? "Látok én mindent, de azért a kilakoltatási végzést is látni akarom" - mondta Kati. Erre egy sánta ember hálóingben bicegett oda hozzá. A felesége jajgatva szaladt utána: "Sanyikám, az istenért még jobban megbetegszel, gyere vissza az ágyba..." De a Sanyikám nem ment. Megállt a második lépcsőfokon, mint valami szónoki emelvényen, és botjával hadonászott, és azt kiabálta, hogy ő inkább meghal ezen a szent helyen, de el nem megy innen, amíg igazságot nem szolgáltatott a szegény özvegynek. És hogy a mostani újságírók is csak olyanok, mint a régiek, annak az igazát írják meg, aki jobban megfizeti őket, de majd ő megmutatja, hogy ha nem ír igazat, bottal veri agyon.

Addig vitatkoztak, amíg a házmesterné rákiáltott az öregasszonyra, hogy mutassa meg már az iratokat, mert ez az újságírónő a szemének úgysem hisz, csak a papíroknak. Hát erre özvegy Tok Pálné elővett egy írást, amit a gyálligeti községházán adott a jegyző. E szerint az írás szerint ezerkilencszáznegyvennégy júniusában nevezettek egyszoba-konyhás házát bombatalálat érte. A ház lakhatatlan, onnan ki kellett költözniök. Az iratok között volt továbbá egy kérvény a budapesti lakáshivatalhoz, amelyben a szegény özvegyasszony mint kibombázott kéri, hogy a József utcai lakás cselédszobájában huszonhat éves fiával megmaradhasson a gyálligeti házuk rendbe hozásáig. Ezt a kérését a kerületi elöljáróság elutasítja azzal, hogy a cselédszobára a hazatért Szatmári Ferencnek és családjának feltétlenül szüksége van. Az iratok között találtatott ezenkívül egy házmegbízotti igazolás arról, hogy Szatmári Ferencéknek a cselédszobán kívül négy lakószobájuk van. A cselédszoba külön bejáratú, tehát annak elfoglalása a Szatmári családot nem zavarhatja.

- No, most már boldog? - kérdezte a sánta férfiú. - Most már okosabb?

Kati elindult a lépcsőn felfelé. Most már tízen is körülfogták.

- Hova megy?

- Szatmáriékhoz.

- Ott meg mi keresnivalója van?

- Minden ügyben meg kell hallgatni minden érdekelt felet. Mert láttunk már olyan csodát, hogy valaki a saját anyósát, társbérlőjét, haragosát, cinkostársát, hitelezőjét akarta bemártani, nem?

De a ház lakói körülvették, és Kati beadta a derekát. Ennyien tanúsítják a szegény özvegy igazát. A maga szemével látta a kibombázási igazolványt, látta a házmegbízott igazolását, mit mondhatnak még Szatmáriék? Különben is, olyan világos a dolog. Szatmári kisgazda, a kerületi elöljáró is.

- Vagyis András kisasszony ezzel azt akarja mondani, hogy nem ment fel Szatmáriékhoz? - szólt közbe komoran Őszi.

- Azt.

- Itt kezd a dolog érdekes lenni. Utána mit csináltál?

- Utána bejöttem a szerkesztőségbe, hogy megírjam a riportot. De valahogy nem ment. Biztattam magamat, hogy úgysem érdekes, mit mondanának Szatmáriék. Az az érdekes, amit a szegény kilakoltatott mondott. Igaz, de hogy lehet az, hogy a szegény özvegyet Gyálligeten júniusban bombázták ki, és a saját elbeszélése szerint is csak az ostrom alatt költözött a József utcába. Ej, én mégiscsak elmegyek, és meghallgatom az ellenfelet is. Késő este volt, amikor nekiindultam. Egy órát kerülgettem a házat, nem mertem bemenni, féltem a sántától, hogy agyonver, féltem a szegény özvegytől és a fiától, féltem, hogy nem tudok észrevétlenül elsurranni mellettük a lépcsőházban... féltem, hogy a házbizalmi megint ordítani fog velem, hogy miért nem hiszek a demokratikus közegeknek, de mindegy. Összeszedtem minden bátorságomat, és bementem a házba. Keresztül az udvaron, hátha van melléklépcső is, de nem volt.

Visszamentem a főlépcsőhöz, de a díványon nem feküdt senki. Kisült, hogy a szegény özvegyasszonyt és árváját a ház lakói etetik, itatják, éjszakáról éjszakára befogadják, csak nappal siránkoznak a lichthofban.

Felmentem Szatmáriékhoz.

Egy copfos kislány nyitott ajtót, hat-hétéves-forma, szőke, nagyon barátságos kislány. Ez mindjárt nagyon rossz volt, mert nagyon szeretem a gyerekeket, és féltem, hogy nem tudok tárgyilagos maradni. A kislány beszaladt a szobába. "Hívom anyukát." - Harmincöt év körüli nő jött ki, néhány hetes pólyással a karján. Betessékelt a szobába, ahol a csecsemőn és a szőke copfos kislányon kívül még négy gyerek ugrált. Képzelhetitek, hogy meghökkentem. Eddig senki egy szóval se mondta, hogy Szatmáriéknál ennyi gyerek van.

- Ezek az önök gyerekei? - kérdeztem.

- Négy gyerek az enyém. Kettő szegény nővéremé volt. Őket most örökbe fogadtuk.

Megmondtam, mi járatban vagyok. Az asszony egy paksaméta írást vett elő, és ebből megtudtam a következőket: Szatmári Ferenc doktor a lakás tulajdonosa, orvos. A négy szobából egy rendelő, egy várószoba, kettő lakószoba. A két lakószobában eddig öten éltek, a szülők és a három gyerek. A negyedik gyerek ezerkilencszáznegyvennégy karácsonyán a Pest megyei Ócsán született, mert az asszony odavalósi, és hazament az anyjához szülni. Vagyis nem nyugaton volt. Már csak azért is haza kellett utaznia, mert az ura a Szálasi-puccskor megszökött a hadseregből, és hónapokon át semmi hírt sem hallottak róla. Azt csak nemrég tudta meg az asszony, hogy Szatmári doktor a demokratikus hadseregbe jelentkezett, és tisztként vett részt az ausztriai áprilisi harcokban. Most szerelt le, most utazott a családjáért Ócsára, és természetesen vissza akart költözni az elhagyott lakásba. Hat gyerekkel költöztek vissza, minden zugra szükségük van. Az öregasszonyt sem akarták az utcára kitenni, hanem felajánlották neki a meghalt nővérük egyszobás budai lakását. De az öregasszony és a fia kijelentették, hogy nem hajlandók kiköltözni a cselédszobából. Kezdett izgatni a dolog. Megkérdeztem, hogy mit tudnak az öregasszonyról. Szatmáriné vállat vont, és elővett egy írást, amely szerint Gyálliget község jegyzője igazolja, hogy özvegy Tok Pálné három szoba, konyha, kamra, verandából álló házát soha bombatalálat nem érte, az épségben áll, és lakható most is. - Ezek után nem tehettem mást, kora reggel felültem a vonatra, és lementem Gyálligetre, megnézni a házat.

- És?

- És a háznak semmi baja sincs. Nagyon csinos kis ház, amennyire a lelakatolt ajtón és félig lehúzott zsalukon át láttam, csinosan berendezett két-három szobás, konyhás, tornácos ház, villannyal, kerekes kúttal, piros cseréptetővel, néhány gyümölcsfával a kertben. Azonnal bementem a községházára, és felelősségre vontam a jegyzőt. Hogy lehet az, hogy ők ugyanazon a napon kiadtak Tok Pálnénak egy olyan írást, amely szerint a ház egyszobás, és azt bomba érte, lakhatatlan. Szatmárinénak pedig olyat, amely szerint háromszobás, ép, sértetlen, lakható. A jegyző hellyel kínált, kezét csókolommal köszönt, és azt mondta: "Kérem szépen, mi nem tudunk minden ügyet kinyomozni. Ha mihozzánk bejön valaki, és két tanú előtt kijelenti, hogy ez a ház lakható, mi adunk neki egy írást. Ha viszont bejön másvalaki, és két tanúval azt igazolja, hogy nem lakható, mi arról is adunk egy írást. Ha nem mondott igazat, lelke rajta..."

- Mitévő legyek? Elindultam házról házra, amíg úgy-ahogy kibogoztam Tok Pálék kalandos útját. Tok Pálnak valaha jól menő hentesüzlete volt. A nagyobbik fia - mert két gyereke van - önként jelentkezett Hunyadi-páncélgránátosnak. A kisebbik fiú, Tok István anyjával maradt, és a helyi nyilaspárt szervezője volt. Ezerkilencszáznegyvennégy nyarán az ifjabbik Tok fiú úgy gondolta, hogy bolond, aki nem használja ki a konjunktúrát, és ezért hamisított egy kibombázási igazolványt. Ezzel az irattal lakást igényelt a Szent István körúton. Igényelte és megkapta egy elhurcolt zsidó fogorvos volt lakását. Sajnos alig rendezkedtek be az új otthonban, amikor szőnyegbombázást kapott az ötödik kerület, és bombatalálat érte a fogorvos lakását is. Most már valóban kibombázottak voltak, kaptak is egy másik zsidó lakást az Aradi utcában. Ide költöztek most már nemcsak a saját holmijukkal, hanem emlékbe elvitték a fogorvos teljes felszerelését, röntgenkészülékkel, villamos fogfúró géppel, szőnyegekkel, könyvekkel, ebédlőszekrénnyel együtt. Eltelt egy hét, két hét, Tokék már türelmetlenkedni kezdtek, hogy mi van, miért nem jön több bomba? Megint csak hamisítottak egy kibombázási lapot, és így továbbköltöztek az Aradi utcából a Tompa utcába, majd a Tompa utcából a Fadrusz utcába, a Fadrusz utcából a Lógodi utcába, innen a Teréz körútra, mire a József utcába értek, már nem volt hivatal az elöljáróságon, beköltöztek hát minden engedély nélkül. A pincébe lehordták a rengeteg holmit, fogorvosi széket, porcelán étkészletet, perzsaszőnyegeket, kis villanyvasutat, mindent, amit csak összekapkodtak az előző lakásokban. Amikor a háború véget ért, úgy tervezték, hogy mindezt majd lassacskán eladogatják, de ha ki kell költözniök, akkor egyszerre kerülne napvilágra minden, és abból cudar világ lenne. Így hát nem fogadhatták el a Budán felajánlott egyszobás lakást, nem fogadták el a gödöllői sportegyesület ajánlatát sem, ahol a kiváló centercsatár Tok Istvánnak lakást akartak szerezni, ha szerződik a gödöllői csapathoz. Nem tudnak leköltözni Balatonfonyódra sem, ahol özvegy Tok Pálné édestestvére a saját házába befogadná őket, és nem tudnak visszaköltözni Gyálligetre sem, hanem kénytelenek ítéletnapig a József utcai lépcsőházban ülni, mert ott a pincében van elásva a sok lopott holmi.

Egy percig csönd volt.

- Tanulságos történetecske - dünnyögte Gáti.

Őszi Bálint papírgalacsint gyúrt egy elrontott kéziratból, és elgondolkozva dobálta egyik kezéből a másikba.

- Bizony, tanulságos. Aki nem hallgatja meg mindkét felet, aki dönt, anélkül hogy alaposan megismerne egy ügyet, aki a látszattal törődik és nem a lényeggel, az nem lehet kommunista. No, mi az, Kati?

A többi riporter szaporán igyekezett kifelé, csak Kati állt még az ajtóban.

- Őszi elvtárs, szeretnék veled beszélni.

- Óriási riportötleted van, nem?

- Óriási személyes problémám van.

Őszi elkomolyodott.

- Parancsolj, foglalj helyet.

Kati érezte, hogy a szíve a torkában dobog.

- ...úgy jöttem hozzád segítségért, ahogy a bátyjához megy az ember...

- Nos?

- Én menyasszony vagyok. A vőlegényem doktor Ács István orvos, egy éve nálunk lakik, mert bombatalálat érte a pesterzsébeti lakását. Mindig sürgette az esküvőt, én halogattam, mert annyi minden más problémám volt, a munkám, a lakás, bútor. Végül is megállapodtunk, hogy májusban megtartjuk az esküvőt.

Kati lángvörösen elhallgatott. Őszi várt, nem szólt közbe.

- Eljött május... vártam, de Pista nem szólt egy szót sem az esküvőről. Eljött a június, anyám egyre faggatott, összevesztünk-e Pistával, de igazán nem történt köztünk semmi. Pista fáradtnak látszott, kedvetlennek, szótlannak. Énbennem is van büszkeség, én nem kérdeztem, ha ő nem akarja. És tegnap tudtam meg egészen véletlenül... megtudtam, hogy vizsgálat van Pista ellen. Fel akarják függeszteni... ráfogták, hogy karácsonykor rádiumot lopott. Pedig tudom, hogy a nyilasok elől mentette a rádiumot... az életét kockáztatta érte... nem igaz az, hogy nyugatra akart szökni a rádiummal. Pista... őrá ilyet mondani. Olyan tiszta ember... hidd el...

Kati kérlelve nézett Őszi Bálintra. De a rovatvezető nem nézett rá, hanem szórakozottan vizsgálgatta az ablakkilincset. Kati egyszerre összezavarodott, és elcsukló hangon folytatta:

- Én azt akartam kérni... azt kérni, hogy nézzék meg... mert nem igaz... hogy segítsenek... mert Pista azért nem akarja az esküvőt, amíg az ügye nincs tisztázva. De én tudom, hogy ő milyen nagyszerű ember. Amióta csak ismerem, mindig kommunista volt.

- Illegális párttag? - kérdezte Őszi, és ez volt az első mondata, amióta Kati beszélt.

- Nem... párttag nem volt... embereket bújtatott... megszervezte a rádióhallgatást, és egy fiút, Percz Tamást... az úgy volt... Orlay Miklós zászlós, aki az újpesti partizánokkal volt... szóval a rádium...

Kati újra kezdte a mondókáját, de most még jobban belezavarodott.

- Ráfogták, azt mondják azok, akik karácsonykor megverték Orlay Máriát... és Pista a felszabadulás első napján visszament a kórházba, és visszavitte a rádiumot.

- Szóval nála volt?

- Igen, persze. Azt magyarázom. Karácsonykor magához vette a rádiumot, hogy megmentse a nyilasok elől.

- Miért nem szóltál nekem minderről hamarább?

- Hát én sem tudtam... én is csak tegnap tudtam meg... hogy Pista azért halogatja az esküvőt, mert azt akarja, hogy előbb tisztázzák az ügyét.

- Úgy.

- Segítsetek az ügyét kivizsgálni. Én tudom, hogy becsületes, tiszta ember...

- Ezt már mondtad egyszer. Mi az, hogy tiszta?

- Igazat mond mindig... becsületes.

- Honnan tudod, hogy igazat mond mindig? Mióta ismered?

- Három éve.

- És azelőtt? Ki volt? Mit csinált?

Kati felelni akart, de csak hangtalanul mozgatta az ajkát.

- Persze hogy nem tudhatod. Honnan is tudnád. És ez a három év? Talán éjjel-nappal vele voltál?

- Ismerem őt.

- A rádiumról mikor szólt neked?

- Nem szólt. Nem tőle tudtam meg.

- No, látod.

- Ez más. Nem akart veszélybe sodorni. A testén hordta a rádiumos kazettát. Nem akarta, hogy tudjak róla és féltsem.

- Ha nála volt a kazetta, akkor téged is veszélybe sodort. A sugárzás két méterre is veszélyes.

- Nem voltunk együtt. Én a kalapszalonban dolgoztam, ő másutt bujkált.

- Úgy. Szóval még az ostrom alatt sem voltatok együtt.

- Nem.

Őszi Bálint felállt. Hosszú léptekkel mérte végig a kis szobát. Ide-oda járkált, végül megállt az íróasztalnál, és ingerülten dobolt a középső ujjával.

- Mondd, minek neked ez az egész probléma?

- Nem értelek.

- Dehogynem értesz. Nagyszerű újságíró vagy... előtted az élet. Jó munkát végezhetsz. Hasznosat. Te is munkáslány voltál. Apád is, bátyád is nyomdász volt. Miért kell orvossal kezdened? Mire vezet? Nem találsz magadhoz való fiatalembert, százat?

Kati sebzetten ugrott fel.

- Úgy érzed, Kati, hogy kegyetlenül beszéltem? Nem. Csak józanul. Nekem is volt menyasszonyom. Akarod látni a fényképét? Nézd... olyan bájos, olyan szép, hogy a szívem még most is belefájdul. Röpcédulát terjesztett... elfogták... Margit körút. Nincs tovább. Most még fáj. Egyszer meg fogok nősülni. Gondolj arra, hogy a tied is meghalt.

- De miért? - kérdezte Kati egészen kétségbeesve.

- Mert amit elmondtál, az egész bonyolult rádium-ügy, lehet, hogy így van, lehet, hogy úgy... s ha már a felesége leszel, és bebizonyosodik, hogy gazember... ha már gyerekeitek lesznek, akkor mit csinálsz?

- De én hiszek benne. Ha ezerszer megrágalmaznák, én akkor is neki hiszek... én... ha valakire sarat dobnak, attól még mocsoktalan maradhat. Tőled tanultam, hogy mindent két oldalról kell megnézni. Én tudom, hogy ártatlanul vádolják. Én hagyjam el?

Őszi Bálint újra felállt.

- Felnőtt vagy, magad felelsz a tetteidért. Azt csinálod, amit jónak látsz. De én... én még egyszer figyelmeztetlek. Sajnálom, hogy ilyen feldúlt vagy.

Kati is felállt.

- A mai riportomat leadtam. Kérlek, adj egy szabadnapot, elmegyek Pistához. Azt akarom, hogy még ma esküdjünk meg. Én meg akarom mutatni, hogy bízom benne. Én bizalom nélkül nem tudok élni.

- Sok szerencsét - mondja Őszi Bálint, és nem fognak kezet.

Kati bement a szobájába, és felhívta a Szent Katalin-kórházat. Örökkévalóság volt, amíg felvették a kagylót, és amíg a nővér megértette, hogy kit hívjon a telefonhoz.

- Ja, az Ács doktor urat? Tessék várni.

Kati elképzelte az öregesen csoszogó nővért, a nőgyógyászat hosszú folyosóját, elképzelte, amint a nővér a kórtermekbe is benéz, benyit a vizsgálóba, műtőbe. "Ács doktor urat a telefonhoz" - és Pista futva jön... jaj, mit mondjon neki.

- Halló, itt Ács István.

- Itt Kati.

Ács hangja ijedt.

- Katikám? Csak nincs valami baj?

- Nem... nincs... nincs... egészen más miatt hívtalak. Akadna egy szabad órád?

- Akár kettő is. Most befejeztem a vizitet, azután háromig szabad vagyok.

- Akkor gyere el értem a szerkesztőségbe, és esküdjünk meg.

- Tessék?

- Esküdjünk meg. Menjünk el az anyakönyvvezetőhöz... A városházán megszereztem már a diszpenzációt. Magyar Sanyi a kerületi elöljáróságon dolgozik, egy perc alatt megesket minket.

- Ilyen váratlanul? Nem értem.

Kati hangja sértődött-sírós.

- Azt hittem, feleségül akarsz venni.

- Ó, istenem, te csacsi, de még mennyire akarlak. Tudod, mit? Befejezem a vizitet, pont tizenkettőkor ott vagyok érted.

Kati égő arccal tette le a kagylót. Most háromnegyed tizenegy. Délig még hetvenöt hosszú perc... Ács István ezalatt befejezte a vizitet.

- Doktor úrnak megint a feje fáj? - kérdezte aggódva a nővér. - Olyan sápadt és szórakozott.

- Á, dehogyis, nincs semmi bajom... csak... no, mindegy. Majd délután visszajövök. Különben nem tudja véletlenül, hol lehet virágot kapni?

- A kertésznél - mondta csodálkozva a nővér. Az utóbbi időben nem tetszett neki Ács. Rossz az arcszíne, fejfájós. Többször azt is mondta, hogy émelyeg. Az ilyen fiatalembernek szerelem kéne, egy kis pihenés kéne, de ez mindig csak itt benn van. Sok haszna lesz belőle, a Zsille főorvos még piszkálja is...

Ács István megigazította a nyakkendőjét. Vödröséknél kért egy ruhakefét is, végighúzta a zakóján, azután elszaladt a kerületi pártbizottságra, egyenesen Csorba Józsefhez.

- Mi jót hoztál, Ács elvtárs?

- Egy kérést.

- Tessék.

- Ismered az ügyemet.

- No, ez jó kérdés. Persze hogy ismerem.

- Elhiszed az ellenem felhozott vádakat?

- Ha elhinném, akkor nem követeltem volna, hogy a vizsgálat befejeztéig is a helyeden maradhass.

- Ha én most megnősülnék, ha feleségül vennék egy kislányt, nem sodorhatnám-e kellemetlenségbe?

- Ha a lelkiismereted olyan tiszta, mint amilyennek én hiszem, mi mással törődsz még? Nem hiszel abban, hogy az igazságot kiderítjük?

Ács bólintott.

- Dehogynem hiszek. De akkor még valamit kérek tőled. Tanú lennél-e az esküvőmön?

- A legnagyobb örömmel - felelte gondolkozás nélkül Csorba Jóska.

Öt perccel tizenkettő előtt Ács István felszaladt a szerkesztőségbe. Hatalmas fehér rózsacsokrot hozott Katinak.

- Katikám, édesanyádat értesítettem. Odalenn várnak a tanúink, Orlay Mária és Csorba Jóska. Mehetünk?

- Mehetünk - bólintott Kati is, és becsukta az aktatáskáját. A szerkesztőségi szoba ajtajában Ács egy percre visszahúzta Katit.

- Még valami fontosat nem mondtam meg.

Kati várakozva állt meg.

- Azt, hogy nagyon szeretlek - súgta Ács, és magához ölelte.

Ágnes felnevetett örömében. A hosszú nyelű kanálban Bunsen-láng fölött hevített megolvadt kénszemecskét, belemártotta a hideg vízzel teli pohárba, és az úgy, amint a tankönyve leírta, átlátszóvá, sárgásbarnává, rugalmassá vált. Egyszerű középiskolás kísérletek voltak ezek; rézgálicot kristályosítani, savat vagy lúgot csöppenteni lakmuszpapírra, vagy elektrolízissel hidrogénre és oxigénre bontani a vizet, de Ágnesnek diadalmas öröm volt valamennyi.

Most, hogy a kísérletet befejezte, rendet csinált az asztalon. A vegyszerekkel teli üvegeket helyrerakta, a gázlángot eloltotta, a lombikokat, kémcsöveket elmosta. Megnézte az óráját: még csak negyed nyolc. Jani nyolc óra előtt nem tud idejönni. Legokosabb, ha tanul addig.

Eloltotta a nagy lámpát. A Szent Katalin-kórház laboratóriumában most már csak egy kis asztali lámpa égett, és ilyenkor a félhomályban Ágnes ugyanolyan titokzatosnak és tiszteletet parancsolónak érzett mindent, mint amikor először belépett ide.

November vége van, negyedik hónapja dolgozik Ágnes a Szent Katalin-kórházban. Még augusztusban a dékánnal történt beszélgetés másnapján visszament a quaesturára, megtalálta a két hivatalnoknőt, akik nem a legbarátságosabb arccal ugyan, de minden megjegyzés nélkül kiadták a felvételhez szükséges kérdőíveket, órarendet és a rendkívüli hallgatóknak járó leckekönyvet. Délelőtt tíz óra lehetett, amikor a beiratkozással végzett. Akkor ment csak be az irodába. Gizi és Teri azzal fogadták, hogy Gerencsérné reggel óta tajtékzik. "Az rendben van, hogy az egyetemista kisasszonyok összevissza járkálnak a hivatalba, egyszer reggel hétre, máskor déli tizenkettőre jönnek, egyszer háromkor mennek el, máskor azt állítják, hogy este kilencig könyveltek, de azt talán mégsem engedheti meg valaki magának, hogy délelőtt fél tízkor előzetes bejelentés nélkül még valahol a városban csavarogjon." "Gerencsérnének igaza van - mondta Ágnes -, bemegyek hozzá." "Ahhoz mehetsz - mondták a lányok -, benn ül Imperátornál, és a könyvelésre árulkodik." Ágnes még most is mulat, ha eszébe jut ez a jelenet. "Jó reggelt" - köszönt Ágnes. A két főnök morgott valamit köszönés helyett. "Bocsássanak meg, elkéstem, az egyetemen voltam, de természetesen ledolgozom a mulasztott órákat." Imperátor a torkát reszelte. "Igen, igen, jó, hogy ezt mondja, Csaplár kisasszony. Valóban beszélni kell a munkafegyelemről. A könyvelésben, kérem szépen, bajok vannak." Ágnes csodálkozva ráncolta a homlokát. "Kérem, doktor úr, mi minden délután készen vagyunk az aznapi zárlattal és egyeztetésekkel." "No, igen, igen... de azért vannak hiányok..." "Sajnos vannak. Például az értékpapírleltárt még mindig nem tudtuk egyeztetni. Ha doktor úr volna szíves időt szakítani..." "No, igen" - mondta a doktor lángvörösen. "Majd..." - Ágnes tudta, hogy az értékpapírleltárt nem lehet egyeztetni, mert a vállalat dollárkölcsönkötvényeit Imperátor Tatár közvetítésével már hónapokkal ezelőtt eladta. "No, igen, nem is a leltárra gondolok, Csaplár kisasszony." "Minden egyéb rendben van. Mit óhajt ellenőrizni igazgató úr?" - "Kérem, Csaplár kisasszony, itt nem is... itt egyszerűen arról van szó, hogy lehetetlen állapot, hogy a könyvelésnek kivételes helyzete van. Ha ön mint főkönyvelő egyetemre jár, üsse kő. De, kérem, a többiek. Ön az osztályán mindenkit elenged. Kern kisasszonyt is. Most már Máriáss kisasszony is vérszemet kapott. Mi lesz, kérem, ha mindenki egyetemekre meg tanfolyamokra akar menni." "Sokkal jobban fognak dolgozni." "De a nyolc órát le kell dolgozni, kérem." "Kérem, doktor úr, mindig, mindenki ledolgozza." "De az már mégiscsak lehetetlenség, kérem, hogy maguk jegyezzék, kérem, hogy mikor jönnek, mikor mennek, és ezt nem ellenőrzi senki." "Ilyen kis irodában ez valóban nehéz" - felelte Ágnes. "De hiszen a doktor úr megkérdezheti Vargánét is, aki itt lakik." "Csak nem képzeli, hogy a doktor úr a takarítónővel fogja ellenőriztetni a tisztviselőket" - méltatlankodott Gerencsérné. Ágnes nem felelt, hanem elmosolyodott. Mindenki tudta, hogy Vargáné minden reggel jelenti Gerencsérnének, hogy ki mikor jött, és mikor ment haza. "Nézze, Csaplár kisasszony, én itt rendet akarok. Magának mint osztályvezetőnek továbbra is joga van úgy beosztani a munkáját, ahogy azt a leghelyesebbnek találja, bár azt óhajtanám, hogy amikor reggel bejövök, az egész tisztviselői kar jelen legyen a postabontásnál. Ami viszont a többieket illeti, egyszer és mindenkorra megtiltok mindenféle egyetemet. Aki nem tud reggel kilenctől este hatig rendelkezésre állni, az keressen másik állást."

"Sajnos törvény nem védi azokat, akik tanulni szeretnének" - felelte erre Ágnes. "Csak az ön méltányosságán múlik. A vállalatnak semmi kára sincs abból, ha minél többen tovább tanulnak. Ami pedig a személyemre vonatkozó szíves engedélyét illeti, nagyon köszönöm, de nem élek vele, bejelentem, hogy kilépek a vállalattól."

A doktor levegő után kapkodott.

- Ön... akinek főkönyvelői beosztása van ilyen fiatal lány létére... egy év múlva már végkielégítésre jogosult...

- Igen, tudom.

- Köteles a felmondási időt ledolgozni, kérem.

- Igen, tudom.

Kati is, Pista is helyeselte Ágnes terveit. Ács nem akarta megmondani, hogy neki is milyen kellemetlen most a helyzete a kórházban. Csak annyit mondott, hogy nem ajánlja Ágnesnek, hogy fiatal lány és elsőéves medika létére a szülészeten dolgozzék. Jobb volna, ha Orlay segítségét kérnék.

Másnap reggel Ágnes bement a Szent Katalin-kórházba. Ács felvitte a belgyógyászatra.

- Itt várj, Ágnes. Már szóltam Máriának, mindjárt jön.

Reggel fél kilenc volt, amikor Orlay azt üzente, hogy "mindjárt", és Ágnes még fél egykor is a folyosón ácsorgott.

- Borzasztó, hogy milyen sokáig jön - sopánkodott egy köhögős öregasszony. - Mindig így van. Itt ülünk nyolctól...

- Nekem főznöm kellene, otthon maradt a gyerek...

- Nincs más doktor? - kérdezte Ágnes kicsit ingerülten.

A panaszkodók egyszerre hangot váltottak.

- Más doktor? Dehogy mennék én más doktorhoz. Talán a Pajor adjunktushoz menjek, aki csak felnéz. "Recept kell? Jó. Elmehet."

- És ha várni kell egy percet... nem a világ... biztosan dolga van.

- Jaj, lelkem, nem is tudja, mennyit dolgozik szegény. Minden beteg őt kéri konzíliumra. Még a sebészetre és a szülészetre is őt hívják.

- Olyan finom keze van, majd meglátja a kisasszony, nem is érzi, mikor vizsgálja.

- Éjszaka is ott ül a betegei mellett... a fiamat is ő gyógyította meg. Higgye el, valahányszor a templomba megyek, érte is elmondok egy Üdvözlégyet.

"Fognak-e valaha így szeretni engem is?" - gondolta Ágnes, és szerette volna megmondani a köhécselő és nyöszörgő betegeknek, hogy ő is orvos lesz, meglátják, milyen jó orvos.

Orlay Mária egy óra után került elő.

Ágnes meglepve látta, hogy milyen fiatal. Nem lehet több huszonöt évesnél.

- Csaplár Ágnes? - lépett oda hozzá.

- Igen.

- Orlay Mária vagyok. Kérlek, várj még egy kicsit, azt hiszem, most már néhány perc úgysem számít, olyan régen várattalak - tette hozzá bocsánatkérő mosollyal. - A betegeket kell először megnéznem.

"Most már megértem, miért vártak rá ilyen türelmesen" - gondolta Ágnes a beszélgetés után. Pedig csak néhány, szinte hivatalos mondatot váltottak. Igen, a kórházban akad munkalehetőség. Ha nem sajnálja otthagyni a főkönyvelői állást... éjszakás nővért keresnek és kisegítőt a laboratóriumba. A laborkisegítő - magyarul takarítónő. A fizetés is persze kevés, az inflációs pengőn semmit sem lehet venni. Napi egyszeri étkezés jár. Többnyire üres főzelék. De hát megéri, hogyne érné meg, ha az ember orvos akar lenni...

- Milyen vizsgák előtt állsz most? - kérdezte Orlay.

- Első szigorlat. Kémia, fizika.

- Akkor a laboratóriumi munkát ajánlom.

- A kémiát nem szeretem, hiszen az nem is orvosi tárgy. Inkább betegekkel lennék... a középiskolából is tudok még annyit, hogy legyűröm valahogy a szigorlatot.

- Ezek szerint nincs kedved a laborhoz?

- Őszintén szólva...

Orlay mosolygott.

- A kémia nem orvosi tárgy? Nincs a világnak olyan vegyi üzeme, mint az emberi test. Vegyületek szakadatlan bomlása és keletkezése. Ha egy kockacukrot a szádba veszel, és az nyállal keveredik, amikor lélegzel, amikor mozogsz, amikor alszol, pillanatnyi szünet nélkül épül és rombol, ég, erjed, átalakul minden parányi molekulád. A kémia tanulmányozása: az első kulcs az orvostudományhoz.

- Hát... akkor szeretnék a laborba menni - mondta Ágnes.

Lombikokat, tárgylemezeket mosott, kísérleteknél kézhez adogatott, megtanult mikroszkóppal bánni. Rendszerint csak délután, az előadások után ment be a laboratóriumba, és igazi munkája, a takarítás akkor kezdődött, amikor mindenki más már hazament. Orlay egyszer váratlanul belépett, azon kapta Ágnest, hogy nyitott kémiakönyv az asztalon, és a tananyag valamelyik kísérletét végzi.

Ágnes megijedt.

- Kérlek, ne árulj el... hiszen anyagot alig használok el hozzá... És az egyetemen nem jutnék laboratóriumhoz. Ötven laborhelyre ötszáz elsőéves jelentkezett, és az kapja meg, aki tört aranyat ad a pedellusnak... A legtöbben úgy fognak szigorlatra menni, hogy nem tudják megkülönböztetni a sósavat a benzintől.

Orlay nevetett.

- Árulkodás csúnya szokás, nem vagyok én Júdás. Holnap megszerzem számodra az engedélyt. És okosabb volna, ha szólnál nekem, hogy lejöjjek a veszélyesebb kísérletekhez, nehogy bajt csinálj.

Ágnes megint az órára néz. Fél nyolc. Milyen természetesnek tűnik, hogy Jani eljön, hogy együtt tanulnak majd minden este. Pedig milyen véletlenül találkoztak október elején, amikor az egyetemen befejeződött a rövidített ezerkilencszáznegyvenötös tanév második féléve, azonnal megkezdődött az új tanév, Ágnes is bement a quaesturára, hogy az új iskolaévre beiratkozzék. A tisztviselőnő megnézte a leckekönyvet és visszadobta.

- Maga nem kollokvált.

- Keresztféléves vagyok, engedélyem van...

- De hiszen gimnáziumi érettségije sincs - vágott a szavába a hölgy. - Így nem iratkozhat be.

- Kérem, én leteszem a különbözeti érettségit. Ha volna szíves megmondani, hol kell jelentkeznem.

- Mit tudom én, nem az én dolgom. Hozza be holnapra az érettségi bizonyítványát.

- Nekem a dékán úr tavaszig adott haladékot.

- Ah... persze, maga az, aki rögtön a dékánhoz szaladgál. Hát akkor most menjen el a miniszterhez, az talán elengedi az érettségit is.

- Köszönöm a szíves felvilágosítást - mondta Ágnes, és sarkon fordult.

A minisztériumban hallottak ugyan valami olyasmit, hogy sok líceumi, tanítóképzős és kereskedelmiben érettségizettet vettek fel az egyetemekre. Majd egyszer hoznak is valami rendeletet, de pillanatnyilag nem tudnak felvilágosítást adni.

- De én nem egyszer, valaha akarok szigorlatozni az egyetemen, nekem holnapra kell az érettségi. Én nem azért tanultam éjjel-nappal...

- Végtelenül sajnáljuk.

Az első emeleten a miniszter szobája.

Ágnes beront a titkárságra. Kijelenti, hogy megvárja a minisztert, és addig haza sem megy, amíg nem ad neki engedélyt a különbözeti érettségire. A titkárságon egy két méter hosszú, sovány, harminc év körüli férfi hangosan elneveti magát.

- Fogadjunk, hogy a miniszter nem ad magának engedélyt.

- Már miért ne adna?

- Mert nem tudja, milyen engedély kell.

- Ha egyszer miniszter, csak tudja.

- Egészen biztosan nem tudja. Én vagyok a miniszter, a minisztériumom... no, nem akarom azt mondani, hogy disznóól, mert megsértődnének a disznók.

Ágnes elsápadt.

- És ön ezt csak így mondja?

- Hát mit csináljak? Tudja maga, mi mindent kell megszüntetni, átszervezni, megváltoztatni? Az ördög is belezavarodik a sok rendeletembe.

- De hát én mit csináljak?

- Azt nem tudom megmondani. Legfeljebb azt, hogy mit csinálnék én a maga helyébe. Elmennék a legközelebbi gimnáziumba... titkár úr, ugye a Markó utcai van ide legközelebb? Egyenest az igazgatóhoz. Azt mondanám, a minisztériumból jöttem, tessék összehívni a bizottságot, mert most rögtön le akarok érettségizni.

- Köszönöm, meg is teszem.

A titkár utánaszaladt.

- Kisasszony, mondok magának valamit. Menjen el reggel nyolckor a Szent László gimnáziumba, és keresse az igazgatót. Miklóssy elvtársat, az nagyon rendes ember. Én mindenkit odaküldök.

Másnap reggel nyolckor Ágnes a Szent László gimnázium igazgatói szobájában ült. Az igazgató készséges és barátságos. Hogyne, kérem, nap mint nap vizsgáztatunk. Most is vizsgáznak a tanáriban. Egy ötödikes, egy hetedikes és egy érettségiző. Tessék velem jönni.

A tanári szoba hosszú asztalánál ül a vizsgáztató bizottság. Ágnes visszaemlékszik az igazi érettségijére a kereskedelmiben. A tanárok mind ünneplő sötétkékben, közöttük a legkényelmesebb karosszékben ült a nagy szakállú elnök. Emlékszik saját szorongó félelmére. Most ebből nincs semmi. Az egyik tanáron elnyűtt viharkabát, a másikon magas nyakú pulóver. De a vizsga ugyanolyan komoly és szigorú, mint a régi érettségi. Egy negyvenöt év körüli férfi külön asztalnál ül, és elgondolkozva rágja a tollat. Érettségizik, németre fordít. "Friedrich Rückert war ein berühmter deutscher Dichter..." Fiatal lány ült a vizsgáztató tanárokkal szemközt, és jókedvűen mosolyog. Ő túl van a vizsgán, most kérdezték tőle az ötödik gimnázium anyagát, és jóra tudta. Néhány vizsgázó a tanári asztal túlsó végéhez állított fekete táblánál felel. Ágnes meghökkenve áll meg az ajtóban. Legszívesebben visszafordulna, amikor meglátja köztük Homok Jánost. De az igazgató mögötte lép be az ajtón, udvariasan előremutat.

- Tessék, hamarosan sor kerül Csaplár kisasszonyra is.

A táblán megoldott első fokú egyismeretlenű egyenletek és egy regiment törtszámítás.

- Köszönöm, ezt már nem kell megoldania. Megadom a jelest.

Homok Jani megfordul, tenyeréről leveri a krétaport, és meglátja Ágnest. Az első érzése az öröm. A következő pillanatban jut csak eszébe, hogy ki sem mentette magát a Károlyi-kerti hangverseny után... Olyan zavarba jött, hogy azon nem is gondolkozott, mit kereshet itt Ágnes.

- Különbözeti érettségi latinból és matematikából - mondta az igazgató. - A kisasszony rendkívüli hallgató az orvoskaron, még ma szüksége van a bizonyítványra. Vizsgáztassák le most mindjárt.

A latintanár felnézett.

- Rendben van. Tessék talán Ciceróból fordítani valamit. - Átvette, kérem, a Laelius a barátságról című művet?

- Igen.

Ágnes kézbe vette a krétát, és tovább tépdeste róla a papírt.

- Quid dulcius quam habere, quicum omnia audeas sic loqui tecum? - diktálta a tanár. És Ágnes írta, fordította. "Mi édesebb, mint ha van valakid, akivel úgy beszélhetsz, mint önmagaddal."

- Helyes - bólintott a tanár. - Most talán magyarról latinra kérem. "A bajt pedig nehéz volna tűrni, ha nem volna, akit az még jobban bánt, mint téged."

"Adversas vero ferre difficile..." - írta Ágnes kicsit kapkodó írással Homok Jani szabályos, kerek számai és betűi után.

Az igazgató, aki maga is latin szakos lévén, mindig boldog volt, ha valaki egy mondatot hibátlanul írt le Sallustiusból vagy Ciceróból - elégedetten nézte a táblát.

- Mennyi érzés, mennyi gondolat fér el néhány szóban. - Micsoda tömörség, milyen szenvedélyek. Néhány szó, kérem, a barátságról, és felér egy szerelmi vallomással.

Ágnes hátrafordult és elmosolyodott. Szeme találkozott Homok Jani nevető szemével.

Még egy kérdés Tacitusból, néhány sor Horatiusból, és máris a matematika következett. Egy logaritmusos példa és egy számelméleti kérdés. És Csaplár Ágnest a bizottság immár gimnáziumi érettnek is nyilvánította.

- Ha semmi máson nem érezném a felszabadulást, csak ezen... hogy amiről tízéves korom óta álmodtam, a gimnázium... - mondta Ágnes, amikor együtt mentek le Janival a lépcsőn...

- Én még csak nem is álmodtam róla - mondta Homok Jani. - Az ember csak arról álmodik, amit ismer. Például ezelőtt sose vágytam arra, hogy valaha is ananászt egyem, mert most találkoztam először a nevével, az ötödikes természetrajzkönyvben.

- És most már enne?

- Isten tudja. Egy tányér paprikás krumplinak jobban örülnék.

- Most én is. De azért egyszer... tudja, Jani, szeretnék kutatóorvos lenni... szeretnék utazni. Pálmafákat látni. Tengert.

- Én szeretnék valakit, akivel úgy beszélhetnék mindenről, mint önmagammal.

"Quid dulcius quam habere..." - jutott Ágnes eszébe, és elmosolyodott.

Egy magas, fekete fiatalember közeledett a Kálmán utca felől. "Csak nem Percz Tamás?" - dobbant meg a szíve. De a férfi közelebb ért. "Nem, csak messziről hasonlított rá."

- Elnézését kell kérnem... nem tudtam értesíteni... a múltkori Károlyi-kerti hangversenyen...

- Nincs miért elnézést kérnie. Ott voltam... valaki mással.

- Szép volt?

- Szép.

- Ágnes, az én életemben olyan nagyon nagy esemény a mai vizsga... még senkinek, de a világon senkinek nem mondtam el. Én mérnök leszek. Kohómérnök. Tudja, most még csak megvagyunk valahogy azzal, amit tudunk. Helyreállítani, falat emelni, gépet javítani. De nekünk, munkásoknak meg kell tanulnunk mást is, a gyárvezetést, a tervezést, az államszámvitelt. Most még mondhatjuk, hogy mit csináljak, ha nem tanulhattam az urak idejében... de ez csak egy-két évig mentség. Mert most már tanulhatunk. Négy hónappal ezelőtt a második gimnáziumból vizsgáztam.

- És most? Harmadikból...

- Igen. És egy fél év múlva majd a negyedikből és ötödikből. Min mosolyog, Ágnes?

- Nem mosolyogtam... Csak...

- Csak?

- Ó, butaság. Arra gondoltam, hogy jólesik magára nézni, mert az orra hegyén is azt látja az ember, hogy milyen boldog.

- Ágnes, ma délután szabad vagyok. Elhívhatnám moziba?

- Vissza kell mennem a laborba, és ma egész éjszaka benn leszek, mert helyettesítem az éjszakás nővért. De ha akarja, holnap elmehetünk.

Jani másnap eljött, és vasárnap délután is eljött.

Janinak mindent el lehetett mondani. Még a százéves medikusvicceken is mulatni tud. Hogy nevetett az elsőéveseket beugrató ősmondókán; "gyulladás nevének mindig - végződése -itis, -citis - például pneumonia". És hogy élvezte a beteghistóriákat, azt, hogy a betegek önmaguk ellenségei, mert a szigorlaton megsajnálják az izzadó medikust, és megsúgják, hogy "doktor úr, nekem ulcusom van" - és ezzel hozzásegítik az emberiséget ahhoz, hogy a diákok legtudatlanabbja is rászabaduljon a betegekre... Jaj, és milyen figurák az altisztek! Ha Jani ismerné Kulcsár bácsit az anatómiáról! Negyven éve súg a vizsgázó diákoknak. Tudja minden izom és minden ideg nevét, ismeri a csontokat és az ízületeket. A felszabadulás után tüstént elhatározta, hogy belép a kommunista pártba, mert biztosra vette, hogy órákon belül kihirdetik a kommunizmust, minden egyetemi tanárt elkergetnek, és ő kapja meg az anatómiai tanszéket. Azonban az anatómiára becsoszogott a régi professzor, és felvilágosította Kulcsár bácsit, hogy a diploma ezentúl is megkívántatik a professzorsághoz. Így hát Kulcsár bácsi lemondott a nagyobb politikai és tudományos ambíciókról, és ezután minden erejét a lánya hozományának növelésére fordította. Szigorú, mondhatni, tudományos rendszerrel dolgozott, a boncolásra kerülő végtagokat első, másod-, harmad- és negyedosztályúra csoportosította, és liszt-, arany-, dohányvalutáért bocsátotta a medikusok rendelkezésére. A medikusok már jelenítették Kulcsár bácsi üzelmeit a rektornak, dékánnak, de az öreget nem lehetett fülön csípni. "Jöjjön maga, és osztogasson maga igazságosabban" - kiabált a dékánnal. "Van három hullám és ezerháromszáz elsőévesem. Csapjak agyon egypár medikust? Még akkor se jut mindenkinek külön lábszár!"

Janinak mindent el lehet mondani. Janival együtt meg lehet állni a mozi előtt, és minden zsebükből összekotorni a gyűrött százpengősöket, és hangosan nevetni azon, hogy még a legolcsóbb helyre sem futja. "Jó, akkor nézzük a képeket" - és nézik Marlene Dietrich és Charles Boyer kirakatba tett fényképét. Janival el lehet ácsorogni egy épülő ház előtt, az állványokat bámulni, a kőművesek ütemes, nyugodt mozdulatait, amiből egyszerre csak nőni kezd a fal. "Én kőműves is szerettem volna lenni" - mondta egyszer Jani. "Azt mondta, hogy mindig formázó akart lenni." Igen. De kőműves is... meg mozdonyvezető is, hajóskapitány is és csikós is... énnekem mindenhez kedvem volna egy kicsit." "Mindenhez? Az egy kicsit sok. Meddig szeretne élni, Jani?" - kérdezte akkor ő. "Örökké" - mondta Jani nagyon komolyan.

Jani néha elhozta a latinkönyvét, és megkérdi egy-egy bonyolultabb mondat értelmét. Ágnes boldogan magyarázta az igeidőket és a prepozíciók használatát, és álmélkodva figyelte, hogyan fogadja be Jani agya a hosszú latin mondatokat, bonyolult hexametereket. "Nagyszerű dolog tanulni" - mondta Ágnesnek. "Gyerekkoromban hallottam Ali baba történetét, »Szézám, nyílj meg« - és ott fekszik az ember lába előtt hét ország kincse. Az, amit az embernek meg kell tanulnia ahhoz, hogy megértse a rádiót, a cipőgyártást, a lakóházak és hidak építését, egyetlen varázsszócska ahhoz az erőfeszítéshez képest, amellyel az emberiség mindezt felfedezte, összegyűjtötte, felhalmozta. Tudja, Ágnes, amikor hét-nyolc esztendős kisfiú voltam, a barátaimmal kijártunk a régi bányához játszani. Itt, a régi kőfejtések nyomán millió üreg volt, ezekben meggyűlt az esővíz. Papírcsónakot csináltunk, és teli tüdővel fújtuk a gödör egyik partjáról a másik felé... Akkor mindig arról ábrándoztam, hogy egy olyan hajót találok ki egyszer, ami akkor is halad, ha nem eveznek benne, és nem sodorja a víz... igazi, nagy hajót. Akkor még nem tudtam, hogy mások már kitalálták helyettem a gőzgépet és a benzinmotort... És gondolja el, most a fizikakönyvből mindezt két nap alatt megtanulhatja az ember..."

Ágnes arra riadt, hogy kopogtatnak a laboratórium ajtaján.

- Szabad.

- Jó estét, Ágnes.

Homok Jani lépett be, nyakig fel tűrt kabátban, átázva.

- Esik az eső?

- Nézzen csak ki az ablakon - felelte Jani mosolyogva.

Ágnes összecsapta a kezét.

- Esik a hó!

- Mégpedig jócskán. Egész fehér az utca.

- Az első békés tél - mondta Ágnes. - Milyen szép, nagy pelyhek hullanak.

- Meg kéne ünnepelni.

- Hogyan?

- Szaladjunk le hógolyózni.

- Nem bánom.

Végigfutottak az elhagyott kórházudvaron, beletapostak a hóborította virágágyásokba. "De én igazán megdobom" - fenyegette Jani. "Ne féljen, én is."

Jaj, mintha a régi Nyitra-parti hógolyózás elevenedne meg, kipirult, kimelegedett, orra, szeme, szája tele lett az első hó ízével és szagával.

- Jaj de jó volt - nevettek, amikor szárazra törülköztek a laboratóriumban. "Tibornak eszébe jutna-e hógolyózni?" - gondolta Ágnes.

- És most komoly tanulást. Én kihallgatom a latint, és maga segít nekem a kémiában. Fémes elemek... nem tudok róluk semmit. Magnetit, hematit, limonit... mindig összekeverem.

- Tudja, mit mondanék, Ágnes? Ha volna egy szabad délutánja, jöjjön ki az üzembe, a gyári laborban megmutatnak mindent. És ha az olvasztásra kíváncsi, egyszer igazán eljöhetne az öntödébe. Nem is tudja, mit csinálok ott...

- Dehogynem. Egyszer már elrontottam egy formát, emlékszik?

- Tíz fogaskereket formáznék, és mind a tízet eltaposhatja, ha jólesik - mondta Jani nevetve, de el is pirult. - Vagy akár százat. Magáért én...

- Tanuljunk - mondta gyorsan Ágnes -, a meghívást pedig köszönöm. Egyik délután kimegyek a gyárba.

Ágnes most vette először észre, hogy Jani milyen csinos.

Amint feszülő izmokkal, figyelve állt az öntöde kemencéje előtt; és biztos mozdulattal ütötte át az öntőcsatorna fölött a falat, a hirtelen kitörő, szikrázó, izzó acélfolyam pirosra festette az arcát.

A félhomályos öntöde eltűnt, csak a lángoló kemencetorok látszott félelmes, zubogó lávájával.

Ágnes megijedt a hirtelen kitörő vastól, legszívesebben hátrált volna, pedig ott, ahol ő állt, már nem perzselt a hőség, már nem fröccsenhettek a csontot, húst kiégető szikrák.

Jani, mintha szelídítené a lángot okádó hétfejű sárkányt, egy lépést sem mozdult, szétvetett lábbal állt az öntőcsatorna mellett, nyugodtan nézte a daruról lelógó óriás üstöt, amelybe engedelmesen ömlött az olvadt acél. "Milyen szép" - és egyszerre büszkeség fogta el. Ugyanolyan büszkeséget érzett, mint akkor, amikor Tiborral hangversenyre járt, és olyan jó volt elnézni Tibor kifogástalanul vasalt ruháját, mindig vakítóan tiszta ingét, frissen borotvált arcát, okos homlokát. Olyan jó volt, hogy Tibor magas, jóképű fiú, és hogy minden társaságban azonnal megtalálja a hangot. Olyan jó volt, hogy minden szimfóniát kitűnően ismert, hogy partitúrával a kezében magyarázott, és ha a Don Juant hallgatták az Operában, akkor egész este a Don Juan-legenda feldolgozásáról tudott mesélni, Molière-től egészen Shaw John Tanneréig. Ha Mozartot hallgatták, akkor a Haffner lányokról mesélt...

Jani és Tibor, tűz és víz.

Latin nyelvtan, a rombusz területének kiszámítása - ezzel kezdődtek a beszélgetések. "Mint amikor Tiborral Petrarcát fordítottuk" - gondolta néha Ágnes. De Tiborral Petrarcáról a "dolce stil nuovó"-ra terelődött a szó vagy a reneszánsz építkezéseire, nagy, általános és személytelen témákra - most pedig a "páter" szóról Janinak Somosbánya jutott eszébe, a vasárnap reggelek, amikor ministrált - és Ágnes előtt egyszerre megelevenedett a bányászfalu, a fekete ruhás bányászok és tarka-hímzett kendős szlovák asszonyok, amint csoportban mennek a hegyoldalra épített kápolnához... Tiborral órákig lehetett beszélni esztétikáról és arról, hogy a metafizikusoknak van-e igazuk, és minden beszélgetést a "vanitatum vanitasszal" fejeztek be. Tibor nem hitt senkiben és semmiben. És Homok Jani, aki lendkerekeket és üstököt formázott, aki tizennégy éves kora óta idegen kenyéren, kormos, barátságtalan gyárfalak között él - ő szereti az életet.

Tiborral gyönyörűség volt együtt lenni, minden találkozásuk szakadatlan, izgatott párviadal, remegő vágy minden csepp vérében, de a találkozásuk után csömört és ürességet érzett a szívében. Jani pedig akkor kezdett hiányozni, amikor elment. Akkor érezte, hogy annyi mindent el kellett volna mondani.

Jani egyszerre csak hozzátartozott az életéhez, és Ágnes már nem akarta Tiborral összehasonlítgatni. Már nem kereste benne, hogy amikor mosolyog, igazán úgy villan-e a foga, mint Tiboré, hogy arcmozdulatai néha emlékeztetnek-e rá. Nem, Jani egészen más... és milyen szép.

Jani még mindig a kemence előtt állt.

Az üst már majdnem színültig telt. Akkor lassan hátralépett, intett a darunak. A hatalmas vaslánc megcsikordult, és továbbvitte az izzó üstöt az első forma fölé, és az olvadt vas keskeny sugárban folyni kezdett a formaszekrénybe. Jani megint intett, és továbbhaladt a daru.

Egymás után teltek meg a formák. Az üstben már alig volt vas, már nem lángolt úgy, újra látni lehetett az öntödét, a szürke ruhás férfiakat, akik újra etették a kiürült kemencét.

- Ágnes - hallotta hirtelen. - Ha nem fél, jöjjön csak ide.

- Nem félek - kiáltotta vissza Ágnes, és szívdobogva lépkedett síneken és vasdarabokon keresztül Janihoz.

- Innen ne mozduljon, és nézzen csak oda.

Ágnes egy kicsi formaszekrényt látott.

- Ez a magáé lesz.

- Az enyém?

- Tessék, itt van a rajza. Holnap megkapja a valóságban is. Ha sikerül az öntés.

A rajz egy tintatartót ábrázolt, tolltartó-vályúval. A tintásüveg helye egy szétnyílt virágkehely volt.

- Még sohasem láttam ilyen szépet - felelte szívből Ágnes.

Csöngetnek. Az ébresztőóra? Lehetetlen, hiszen még sötét van.

Csöngetés.

Ágnes magára kap valamit, és ajtót nyit. Két rendőr áll a folyosón. Csaplár Ágnes egyetemi hallgatót keresik.

- Én vagyok, tessék.

- Azonnal öltözzék, velünk jön. Itt az elővezetési parancs.

- De miért? - kérdi Ágnes, és furcsa módon egy cseppet sincs megijedve.

- Mert a népbíróság háromszori tanúidézésére nem jelent meg.

- É... én? - kérdi Ágnes félig nevetve, félig elképedve. - Hogy gondolnak rólam ilyet?

A rendőrök vállukat vonogatják. Ez már nem az ő dolguk. Itt a parancs, tessék jönni.

Csaplárné is felébred a zajra. Mezítláb szalad ki, és kezét tördeli rémületében. Hogy az ő lakásából rendőrök vigyék el a lányát. Ágnes nevet is, bosszankodik is. Nyugodtan visszafekhet a mama, valami tévedés lesz, mindjárt bemegy a rendőrségre és tisztázzák.

Reggel öt óra van. Sűrű, novemberi köd nyelte el a házakat. Ágnes fázósan baktat a két rendőr mellett a kerületi kapitányságra. Az utca alszik még, csak a házmesterné meresztget nagy szemeket Ágnes után.

A kapitányságon egy álmos inspekciós "veszi át". Barátságosan hellyel kínálja Ágnest, azután meglepetten felnéz.

- Szervusz, Ágnes!

- Szervusz, Karcsi! Nahát...

Berény Karcsi, az inspekciós hadnagy nevet.

- Még te csodálkozol? Hát rólam tudta mindenki a Madiszban, hogy a rendőrségre kerültem. De te? Mit akarnak tőled?

- Azt én is szeretném tudni.

- Várj csak, megnézem az aktát. Nem jelentél meg tanúkihallgatásra?

- Sose kaptam semmiféle idézést.

- Talán valaki más átvette a nevedben.

- Lehetetlenség.

- Akkor ez a kilencezer-nyolcszáztizenhetedik.

- Micsoda?

- A kilencezer-nyolcszáztizenhetedik disznóság.

- Nem értem.

- Készséggel megmagyarázom. Jártál már népbírósági tárgyaláson?

- Még soha.

- Ha nem untatlak, majd elmesélem, milyen.

Ágnes elnevette magát.

- Annyi szabad időm van, amennyire ti ítéltek.

- Nem tehetek róla - mentegetőzött Karcsi. - Ha rajtam állna, azt mondanám, menj haza, és feküdj le aludni. Szóval a népbíróságon mindennap tárgyalnak két tucat ügyet. Azazhogy tárgyalnának, de... a megidézett tanúk fele nem jön el.

- Hát ha így kézbesítik az idézést...

- Így. Még ígyebbül. Képzeld csak el, Ágnes. Nekünk az volna a dolgunk, hogy rendet tartsunk, hogy üldözzük a bűnt. El tudod képzelni, hogy mennyi a lopás, rablás, betörés? Képzeld csak el azt a sok fiatal fiút és lányt. Évek óta nem volt rendes tanítás, folyton légó, front, menekülés. Éhesek és azt tanulták nyilas barátainktól, hogy elég, ha van egy puskád - a többit megszerzed vele. Mi van most ezekkel a gyerekekkel? Ti a gyárakban, egyetemeken csak a munkát, az építkezést ismeritek. A mi dolgunk, hogy távol tartsunk tőletek minden bűm és veszélyt... A reakciós miniszter urak szóval se mondják, hogy nem kellünk, hogy nem kell a demokratikus rendőrség. Csak éppen ellátnak bennünket küldöncmunkával.

- És velem mi lesz?

- Neked, Ágikám, adok egy jó könyvet, leülsz oda a karosszékbe, és tíz órakor egy rendőr átkísér a népbíróságra, ahol is szabályszerűen vigyáz rád mindaddig, amíg tanúkihallgatásodra sor kerül, nehogy meglépj a vallomástétel elől. Mit csináljunk? Ha kifogásod van ellene, panaszt tehetsz a soros ügyésznél, vagy megírhatod az újságnak.

- Meg is írom... mert ez gyalázat... délelőtt tízkor kezdődik a tárgyalás, és ti ötkor vertek ki az ágyból. Még nyolctól tízig is benn lehetnék az egyetemen.

Berény Karcsi nevetett.

- Reggel ötkor? Kíméletesek voltunk hozzád, mivelhogy fiatal nő vagy, és bűntény nem forog fenn... hát mit gondolsz, ha a rendőrség nappal járna a lakásokra elővezetni valakit, kit találna otthon?

- De legalább azt mondd meg, ki volt az a csirkefogó, aki az elővezetésemet elrendelte.

Karcsi megnézte az iratcsomót.

- Találkozol ma vele, ő vezeti a tárgyalást. Rábai doktor, népbírósági tanácselnök. Te, ha álmos vagy, lefekhetsz a díványra, adok takarót. Zsíros kenyérrel is megkínálhatlak.

Kopogtattak.

Fiatal közrendőr jött be, civil ruhában, nemzetiszínű karszalaggal. Jelentette, hogy egy utcai verekedés résztvevőit hozták be kihallgatásra.

- Kimenjek? - kérdezte Ágnes.

Berény Karcsi hahotázott.

- Hogyhogy kimenj? Megint elfelejtetted, hogy te itt rab vagy, szíves engedelmeddel.

- Akkor csukass cellába, jó?

- No, annyira nem. De tréfán kívül, maradj csak nyugodtan. Tessék, vedd ezt a pokrócot és aludj.

- Úgyse tudnék elaludni - jelentette ki Ágnes, és egy perc múlva már aludt is, aludt mindaddig, amíg Berény Karcsi nem ébresztgette.

- Ágnes, most már át kell menned a népbíróságra.

A rendőr kedves és barátságos volt, a villamoson úgy ült Ágnes mellett, mintha csak véletlenül kerültek volna egymás mellé, mégis rettenetes volt az út. Amikor a Markó utcánál leszálltak a szitáló hideg esőben, és a lucskos aszfalton lépkedtek, Ágnes sírni tudott volna. Semmi az egész, formaság az egész előállítás, tanúkihallgatás - és mégis iszonyú volt. Hogy őt most, egy esztendővel a felszabadulás után rendőr kísérje, hogy az a rend, amelyért él, akár csak egy pillanatra is fogságba vesse. Alig bírta legyűrni a vágyát, futni, rohanni, végig a Markó utcán, a Kossuth Lajos téren át, belevetni magát a Dunába... Úgy ment fel a rideg lépcsőházban, mint a holdkóros. Látta is, nem is a komor, magas ajtókat, a nyüzsgést, a fegyőrök közt lépdelő rabokat, a sápadt, kedvetlen tanúkat. "De jó lesz, ha nem lesz szükség bíráskodásra, ha ember nem mondhatja ki embertársa rabságát vagy halálát, ha most ezekkel az ítéletekkel végleg le lehetne törölni a fasizmus szennyét, igazságot tenni az ártatlanok kiontott véréért... de miért kell ehhez őt karhatalommal előállítani?"

- Második emelet harmincegy - mondta a rendőr -, tessék csak erre jönni.

A második emelet harmincegy előtt kiszélesedett a folyosó, az ablak alatt még hosszú pad is volt, de nem ült rajta senki. Annál többen álltak a tárgyalóterem ajtajában, és olvasták a tárgyalások kifüggesztett rendjét, nyolc órakor doktor Fajd Zoltán népellenes bűnügye, tizenegy órakor ifjú Palánkay Emil népellenes bűnügyének tárgyalása.

- No, ez estig fog tartani - biztatta Ágnest a rendőr. - Tessék csak leülni.

Ágnes leült és körülnézett, azután kínosan elpirult. A tárgyalóterem hirdetőtáblája előtt ismerősök álltak. Rőmer doktor Tatárral beszélgetett, és Ágnes szívverése elállt, amikor meglátta Tibort. Szeretett volna a föld alá süllyedni. Tiborral így találkozik! Rendőri őrizetben.

Tibor is észrevette őt, már messziről integetett.

- Kezét csókolom, Ágnes. Ideülhetek maga mellé?

- Ha a rendőrbajtárs megengedi. Ugyanis rab vagyok.

A rendőr nevetett.

- Ne tessék úgy a szívére venni, nem nagy dolog. Mindjárt aláírja a tanácselnök úr, hogy átvette a kisasszonyt, és én már megyek is.

- Magát eladták? - érdeklődött Tibor derűsen. - Óriási.

- Legalább maga ne mérgesítsen - mondta Ágnes, de már ő is nevetett. - Előállítottak azzal, hogy többszöri tanúidézésre nem jelentem meg.

- Én jobban jártam. Engem négyszer bolondítottak be, és a tárgyalás maradt el mindig.

- De csak jussak be... első dolgom lesz a panaszt jegyzőkönyvbe vetetni.

- Dehogy fog maga panaszt tenni. Mire sorra kerül, fél kettő lesz vagy fél három, ha nem több. Éhes lesz, szomjas lesz, örülni fog, ha gyorsan szabadul. Minden kérdésre azt fogja válaszolni, hogy nem tudom, nem voltam ott, nem tartozik rám.

- Dehogyis fogom azt válaszolni, még ha holnap reggelig tartanak itt, akkor is felvetetem a jegyzőkönyvet.

- Minden tiszteletem és nagyra becsülésem a magáé, ha ezt megteszi. De kötve hiszem. Tudja maga, milyen régi trükk ez? Megfélemlíteni, elkedvetleníteni, kifárasztani a vád tanúit. Mert nézze, Ágnes, mi folyik itt a nép nevében? Bocsánat, rendőrbajtárs, dohányzik?

- Köszönöm - mondta a rendőr, de nem nyúlt Tibor cigarettatárcájába. - Most nem kérek.

- De a letartóztatottat megkínálhatom egy sajtos zsemlyével?

- Tessék.

- Köszönöm, én se vagyok éhes.

Tibor vállat vont, felült a barna fapad karfájára, és folytatta az elmélkedést.

- Meg kell torolni a fasizmus bűneit. Helyes, de hogyan fest ez a valóságban? Szálasi vagy Imrédy gaztetteit mindenki tudta, még a Murai ezredesét is, aki vagy ötszáz embert nyírt ki. De ezzel készen is van. Felelősségre vonnak egy keretlegényt, aki Ukrajnában felzavarta a fára a munkaszolgálatosokat, és addig nem engedte lejönni őket, amíg megfagyva, holtan nem zuhantak le. Ugyanez a keretlegény állít húsz olyan tanút, aki azt igazolja, hogy titokban megengedte nekik, hogy kenyeret vásároljanak a munkaszolgálatosok, ezenkívül három embernek szabadságos levelet szerzett, és a felesége itthon katonaszökevényeket bújtatott. Maga Pesten volt, Ágnes, az ostrom alatt, valamit csak láthatott belőle. Tizenkét-tizenhárom éves gyerekek fegyverrel kísértek, megkínoztak, megöltek embereket. Most mit csináljanak velük? Akasszák fel őket? Ugye, nem lehet. Pedig gyilkosok. Vagy mondják azt, hogy kisfiam, minden rendben van, eredj csak vissza az iskolába... Azt se lehet. És a tanúvallomások. Minden nyilasnak volt egy zsidaja, akinek megőrzött egy alsónadrágot, és akit elhív mentő tanúnak. És a kibogozhatatlan kapcsolatok. Emberek, akik börtönbe juttatják egymást, mert régi haragosok, társbérlők, adósok, hitelezők, anyósok, vők - és emberek, akik tisztára mossák egymást, ma nékem, holnap neked alapon, vagy azért, mert bűntársak, vagy régi barátok, vagy ugyanannak a pártnak tagjai... Ha valakit láttak, amint kirabolt egy üzletet, az kap öt évet, ha másvalakit nem láttak, amint elevenen megnyúzott harminc partizánt, azt osztályvezetőnek nevezik ki az Igazságügy-minisztériumban...

- Maga is tanú?

- Isten őrizz. Én nem ártom bele magam semmibe. Csak Imperátor bácsi kedvéért jöttem ide, mert a tárgyalás után vele és Tatár cégvezetővel együtt be kell mennünk a Nemzeti Bankba a deviza-megbeszélésre. No, látja, a Tatár cégvezető. Róla talán nem tudja mindenki, hogy mekkora gazember? De a londoniaknak megtett egyet-mást, például...

Tibor a rendőrre sandított, azután meggondolta magát.

- Egyszóval Imperátor kapott egy levelet, hogy ami volt, elmúlt, Tatár cégvezetőre szükség van. És azóta puszipajtások. Különben, mikor járt benn az irodában?

- Nagyon régen. Augusztusban mentem el, azóta nem voltam ott.

- Azt tudja, hogy Dékány Anna Londonba utazott.

- Nem én.

- A "Marika Agency" jóvoltából. Háztartási alkalmazottnak.

- Megőrült az a lány?

Tibor nevetett.

- Istenem. A "The Marika Agency" minden magyar lányon keres öt-hat fontot. Ezért cserébe bizalmasan megsúgják mindenkinek, hogy Londonban a cseléd majdnem családtagnak számít. Képzelje el, majdnem családtagnak lenni egy vérbeli angol házban! Munka alig van, mert a lordok és ladyk inkább kézzel eszik a reggeli porridge-t, semhogy túl sok edényt piszkítsanak a Marikák számlájára. Azonkívül minden angol családban van egy huszonnyolc év körüli, magas szőke Fred vagy Ted, aki feltétlenül beléjük fog szeretni, és egy kilencvenöt éves májbeteg Aunt Kathe vagy Aunt Betty, aki a kedves magyar lányra hagyja ówalesi birtokát... És végül is lényegesen elegánsabb Londonban padlót súrolni, mint Pesten könyvelni. Nem? Londonnak hatmillió lakosa van, és ott holmi Teréz körút helyett a Piccadillyn járnak a népek, és már a hároméves londoni is jobban tud angolul, mint a huszonhárom éves Dékány Anna... Várjon csak, Ágnes, nem tudom, mit kiabál az a bánatos zsiráf.

A "bánatos zsiráf", egy hórihorgas, szemüveges nő a tárgyalóterem ajtajában állt, és azt kiabálta, hogy a Palánkay-ügy tanúi miért nem mentek le az első emelet nyolcba, amikor jól tudhatják, hogy ott lesz a tárgyalás.

Az első emeleti tárgyalóterem előtt egész sor ismerős és ismeretlen várakozott már. Kern Gizi és Máriáss Teri örömmel rohantak Ágneshez.

- Engem a múlt tárgyalásra hoztak díszkísérettel - közölte Máriáss -, de akkor a tárgyalás elmaradt. Jegyzőkönyvbe is vetettem a panaszt.

- Kíváncsi vagyok, hogy Palánkay szabadlábon védekezik-e, mert ebben az esetben egyedül rád vigyáz rendőr...

- A Palánkay-ügy tanúi jöjjenek be - kiáltotta a teremszolga. A rendőr felállt.

- Tessék velem jönni.

Ágnes tárgyalótermet csak filmen látott eddig. Taláros bírákkal, magas emelvénnyel. Ehelyett szűkös hivatali szobába vezették.

Hosszú, zöld posztós, tintapecsétes asztal mögött ültek a tanács tagjai. Egy fogatlan, nagyon öreg, alacsony férfi nyúlt az idézés után.

A rendőr jelentett.

- Ja úgy, persze - mondta erre a fogatlan, akit a többiek tanácselnök úrnak szólítottak.

- Kérem, én tiltakozom az elővezetés ellen - mondta Ágnes. - Tessék jegyzőkönyvbe venni.

A tanácselnök vállat vont.

- Nem érdekel a tiltakozása.

- Én a szabad Magyarország polgára vagyok. Senkinek sincs joga engem hajnalban a rendőrségre citálni, elővezettetni. Tiltakozom a hivatalos hatalommal való visszaélés ellen.

- Ön három idézésre nem jelent meg.

- Semmiféle idézést nem kaptam. Felháborítónak tartom, hogy minden előzetes idézés vagy értesítés nélkül elővezetnek, és itt kell töltenem a délelőttömet, amikor az egyetemen kellene lennem. Látni akarom az előző idézéseket.

- Ehhez önnek nincs joga.

- Feltétlenül jogom van hozzá.

- Ehhez a tanúnak joga van - szólalt meg a jobb szélen ülő fiatalember. A tanácselnök vállat vont.

- Tessék.

Három idézést tett Ágnes elé.

Ágnes ránézett a fehér cédulákra, és felháborodva kiáltott fel.

- De hiszen... ezen a kettőn nincs is az átvevő aláírása. Ezeken a vak is látja, hogy sose kézbesítették ki.

- De a harmadikat igen - felelte rendíthetetlen nyugalommal a tanácselnök.

- Csakhogy ez nem az én aláírásom.

- Nem vagyok írásszakértő.

- De nem is az én nevem, átvette Pénzes Anna.

- Biztosan a társbérlőjük - mondta most már idegesen a tanácselnök.

- Nincs társbérlőnk. A házban sem lakik Pénzes Anna nevű nő. Én tehát nem kaptam és nem kaphattam semmiféle idézést. Tehát az elővezetés nem volt jogos.

- Azt én mondom meg, hogy jogos volt-e.

- De ha az aláírás nem az enyém.

- Az minket nem érdekel.

- Ilyen alapon valakit katonaszökevényként főbe lőhetnek, mert valaki más átvette a behívóját.

- Főbe lőhetnek.

- Kérem, tessék a panaszomat jegyzőkönyvbe venni.

- Ön nekem nem fogja előírni, hogy mit vetessek jegyzőkönyvbe.

- Követelem, hogy vegyék jegyzőkönyvbe a sérelmemet.

- Tárgyalás után joga van felkeresni panaszával a soros ügyészt.

- Fel is keresem.

- Jó, akkor most menjen ki a folyosóra, és várja, amíg sorra kerül - mondta Rábai tanácselnök, és a rendőrhöz fordult. - Maga pedig elmehet.

Tizenkét óra elmúlt, mire a tárgyalás megkezdődött. "Tibornak lesz igaza" - gondolta Ágnes, amint egyre kedvetlenebbül figyelte a népbíróság folyosóját.

- Ágnes, gyere csak.

Kern Gizi megrángatta Ágnes karját, és egy ablakmélyedéshez húzta.

- Figyelmeztetlek, hogy a vállalat visszavonta a Palánkay ellen tett feljelentést.

- Ne hülyéskedj.

- Vissza, bizony. Palánkay védőügyvédje ugyanis Tatár sógora. Ő tanácsolta, mert attól félt, hogy Palánkay magával ránthatja Tatárt. Tatár viszont megesküdött, hogy ha ő bajba kerül, mindent elmond a svéd exportról és valutakiajánlásról, és Rőmert maga mellé ülteti. Erre Imperátor adott egy nyilatkozatot, hogy a vállalat autója sose veszett el, Palánkay nem járt nyilas egyenruhában, Karlsdorfer eskü alatt vallotta a rendőrségen, hogy sose lőtt rá senki. Azonkívül hoztak egy orvosi bizonyítványt, amely szerint Emilkének beteges fantáziája van, és fontos nyilasnak képzelte magát, holott sohasem politizált. Emilke visszavonta a rendőrségi vallomását...

- Ezek szerint?

- Ezek szerint fel fogják menteni, és mennybe megy. Mellékesen Imperátor levelet váltott már idősebb Palánkayval bizonyos svájci és olaszországi export tárgyában. Ha nem tudnád, a mai elővezettetést is Tatárnak köszönheted, ő intézte el, hogy háromszor is tévedésből rosszul kézbesítsék az idézésedet, és negyedszer rendőrrel hozzanak be. Hogy jobb hangulatod legyen.

- De akkor mire való az egész?...

- Emil úrfinak lesz egy írása arról, hogy demokrata. Tatárnak és Rőmernek pedig igazolása, miszerint hazafias kötelességüket teljesítették, és átadták a népbíróságnak a népellenes bűnös aktáit. Egyszer még szükségük lehet rá.

Három óra előtt Ágnes már szédült az éhségtől, és tombolt dühében. Azért állították elő reggel ötkor, hogy még a délutáni anatómiai gyakorlatot is lekésse?

- Kern Gizella!

No, végre, Gizi is bement, most már csak az ő kihallgatása következhet. A folyosó üres, Tibor is bement a tárgyalást hallgatni.

Ágnes a tárgyalóterem ajtajáig sétál, ahol minden szót kihallani. "Ez tilos" - gondolja, de azért kíváncsian fülel.

- Perben, haragban, rokonságban... - hadarja a motyogós.

- Nem.

- Figyelmeztetem, hogy csak a tiszta igazat vallja. A hamis tanúzást a törvény...

- Igenis - hallja Gizi hangját.

- Látta-e ön Palánkay Emilt nyilas egyenruhában?

- Igen.

- Hányszor?

- Néhányszor.

- Szám szerint.

- Nem tudom.

- Tehát tanú nem tudja, hogy látta-e Palánkayt nyilas egyenruhában.

- Nem azt mondtam, kérem. Láttam nyilas egyenruhában, de nem tudom, hányszor.

- Biztos-e abban, hogy az egyenruha nyilas egyenruha volt?

- Azt hiszem.

- Hiszi vagy tudja?

- Hiszem.

- Miből hiszi?

- Mert fekete szövetruha volt, nyilaskeresztes karszalaggal.

- Honnan tudja, hogy nyilas karszalag volt?

- Mert a többi nyilas is ilyet hordott.

- Ismer személy szerint más nyilast is?

- Személy szerint nem.

- Tehát tanú nem ismert nyilast, ennélfogva nem tudja határozottan megmondani, hogy milyen a nyilas egyenruha.

- Kár ezen lovagolni, van itt fontosabb kérdés - szól most közbe egy mély férfihang. - Tudott-e ön arról, hogy Palánkay karácsonykor el akarta hagyni Budapestet?

- Nem, kérem, én karácsonykor nem jártam be az irodába.

- Köszönöm, több kérdésünk nincs. Önöknek, uraim?

- Nincs... nincs. Nekem sincs.

- Vádlott, kíván kérdezni valamit a tanútól?

- Igen. Kívánok. - És Ágnes az ajtón át meglepetten ismerte meg Palánkay Emil kicsit rekedtes hangját.

Egy pillanatig csend volt. Alighanem Gizit ugyanolyan váratlanul érte Palánkay megszólalása.

- Mit akar kérdezni tőlem?

- Gizike, emlékszik? Maga szeretett volna továbbtanulni, de a származása miatt nem tanulhatott. Emlékszik, hogy én kölcsönadtam magának egy latinkönyvet és az egyetemi filozófiai jegyzeteket. Igaz?

- Igaz. Sőt a matematikakönyvét is kölcsönadta. De nem értem, hogy miért fontos ez most?

- Nagyon is fontos - hallotta most újra Ágnes Rábai tanácselnököt. - Ez bizonyítja, hogy Palánkay úr rendkívül szociális és demokratikus gondolkozású volt, akit nem fertőzött meg az antiszemitizmus. A tanú elmehet. A bizonyítási eljárást ezzel befejeztük, több tanú kihallgatására nem kerül sor.

A tárgyalóteremben már a védőbeszéd is elhangzott. Palánkay férfias jellem, aki megtévelyedését jóváteendő, jelentkezett a demokratikus hadseregbe. Anyjának szerető és hű fia, egyetemi tanulmányait jó eredménnyel folytatta, az ilyen ifjakra szükségünk van. "Kártérítés, jóvátétel, magas kitüntetés, államtitkári kinevezés" - súgta Kemenes Tibor Máriáss Terinek. Palánkay ártatlanságát hangoztatta az utolsó szó jogán, Rábai tanácselnök szünetet rendelt el. Ágnes odasietett hozzá.

- Ja, maga elmehet. Ha tetszik, panaszkodhat.

- Fogok is - mondta Ágnes pipacsvörösen. De ahogy a lépcsőházba ért, minden másról megfeledkezve futott kifelé.

Késett, késett a tavasz.

A moziban is hideg volt. Kabátban, sapkában ültek a medikusok, és még így is vacogtak. De persze még mindig százszor kellemesebb volt itt, mint az ablaktalan, romos tanteremben.

Meg azután a tanterembe a diákok negyede se fért volna be. Így legalább a több száz főnyi hallgatóság vetített képen, nagyítva láthatta a bemutatott metszeteket, amiket különben úgyis csak az első két sorban ülők bámulhattak volna meg. Az öreg professzor maga is kucsmában, állig felgombolt télikabátban magyarázott, és rekedten krákogott hozzá.

- Hármas tanulókör - kiabált Poltavai, amikor kifelé tódulnak az előadásról -, gyertek fel hozzám. Teát főzünk.

- Ha lenne százezer pengőm, vennék egy sült krumplit.

- Mi az az egy sült krumpli? Fél fogamra nem elég.

- Nem is megenni. Szagolni. És szorongatni, amíg forró.

- Haha, az egész tanulókörnek összesen nincs százezer pengője. Nekem legalábbis hosszú ideig nem lesz pénzem. Tegnap megszűnt a kisegítő műtős-takarítónői állásom.

- Miért?

- Mert szénhiány miatt nem operálunk.

Özönlik kifelé a moziból a diáktömeg.

- Csaplár, Csaplárt keresik - kiabálják többen is.

A mozi előtt Tibor áll.

- Otthon kerestem, Ágnes, az öccse mondta, hogy itt megtalálom. Járnánk egyet?

Hideg a szél, de ez mégiscsak tavaszi szél, szétkergeti a felhőket, borzolja a víztócsát a járdán, rázza a faágakat, amelyeknek barna bőre alatt már duzzadnak a jövendő rügyek.

Ágnes a szíve mélyén érzi, hogy becsületesebb volna megmondani, hogy ne hívja többé, ennek semmi értelme sincs. Nem, nincs semmi értelme annak, hogy fél évben egyszer váratlanul felbukkan, sétálni vagy hangversenyre hívja, kínozza, felébreszti a régi vágyakat. - De Ágnes tudja, hogy sohasem fogja ezt megmondani Tibornak, hogy még ezek a talált percek is kellenek, ez a céltalan kószálás, semmitmondó beszélgetés is kell, Tibor hangja kell, kezének érintése kell - pedig a lelkiismerete is gyötri, mert erről a találkozásról nem fog szólni Janinak.

Hosszú percekig mennek szótlanul.

Végül is Tibor kezdi.

- Kérni szeretném valamire, Ágnes. Ugye, maga jó barátságban van András Katalinnal?

Ágnes olyan csalódást érez, hogy alig tud válaszolni. Szóval még ez a séta sincs önmagáért.

- Egy igen kellemetlen ügyünk van vele. Nem nekem, hanem a nagybátyámnak, doktor Kemenes Pálnak. A nagybátyám nagyon derék, tisztességes ember. Tudja, a múltban igazgatósági tag volt a Magyar Cukornál, volt egypár részvénye. Az Olasz Banknak most is állandó jogi tanácsadója.

- Ügyvéd?

- Miért kérdi ezt olyan megvető hangsúllyal?

- Nem szeretem az ügyvédeket.

- Ó, a nagybátyámat biztosan szeretné. Nézze, én nem akarom itt az ő dicsőségét zengeni, de gondolhatja, hogy politikailag milyen becsületes volt, ha negyvennégyig hajlandó volt együtt dolgozni a társával, egy Szentmarjai nevezetű jogásszal, akit zsidó származása miatt kizártak az ügyvédi kamarából.

- Szentmarjai?

- A Benczúr utcában lakott - mondta Tibor -, még az ostrom alatt is voltam nála, egy hamis iratot legépelni. Aznap vitték el szegényt.

- Nahát - kiáltott fel Ágnes. Mégsem tévedett, Tibor írását látta akkor azon a cédulán. És ő, ő gépelte Tibor számára a hadiüzemi igazolványt. És Tibor nem is sejti... mi lenne, ha megmondaná neki?

De nem mondta meg.

- Pál nagybátyámnak van egy bérháza a Vendel utcában. Az ostrom alatt meglehetősen megsérült. Szegény öreg javíttatott is rajta, amennyit csak tudott. Minden értékét pénzzé tette, de hát gondolhatja, hogy nem két krajcárról van szó. A lakást is rendbe kellett hozatnia, az irodát Persze a ház lakóit is meg lehet érteni. Beázik a tető - de most úgyis tavasz jön. Nézze csak, Ágnes, itt a mérnöki hivatal igazolása.

Ágnes nem sokat értett ugyan mindebből, de elvette Tibortól az írást. A kerületi mérnöki hivatal igazolása volt arról, hogy doktor Kemenes Pál háztulajdonos a Vendel utcai 9. számú házban az életveszélyes hibákat kijavíttatta, és további javítások elvégzésére nem kötelezhető.

- Persze a házat előbb-utóbb úgyis teljesen rendbe kell hozatni, hiszen a hibás tetőben a jég, a szél, az eső hatalmas károkat okoz. Amit ma egymillió pengőért megcsináltathatna, vagy, hogy stabilabb valutában fejezzem ki magamat, amit ma száz dollárért megcsinálnak, az holnapra már akkora kár lehet, hogy belekerülne ezer dollárba.

- De még mindig nem értem, miről van szó - mondta Ágnes most már egy kicsit türelmetlenül.

- A maga Katalin barátnője a lakók panaszára kinn járt a Vendel utcai házban és összegyűjtött egy cikkre való adatot. Hogy nem működik a mosókonyha, meg a padláson nem lehet ruhát szárítani, meg mit tudom én, mit. András kisasszony kommunista, neki a kisemberek érdekeit kell képviselni, és népszerű akar lenni, hát persze hogy olyan cikket fog írni, hogy az a piszkos szívű vén uzsorás - mellékesen még ügyvéd is, aki a múltban valószínűleg a kisemberek utolsó ciháját árvereztette el -, ez a szőrös szívű háztulajdonos dőzsöl, pezsgőzik, valutázik, addig a bérházat nem javíttatja meg, az ajtók rosszak, a plafonon befolyik a víz... ismeri az ilyen szívhez szóló cikkeket.

- És tőlem mit óhajt, Tibor?

- Csak azt kérem, hogy ezt az írást, a mérnöki hivatal levelét adja át a barátnőjének. Hogy nézze meg, mérlegelje, mielőtt a cikket megírja.

Ágnes hallgatott.

- Nagyon nagy kérés? Hiszen Pál bácsi is felvihetné... De angina pectorisos ember, minek neki ez az izgalom? Én ismerem András Katalin férjét, Ács Pista nekem osztálytársam és jó komám volt, de az ostrom óta nem láttam... nagyon furcsa volna, ha most felkeresném. De ha maga odaadná... hiszen ebben igazán nincs semmi rossz. A nagybátyám nem lopta azt a házat. A nagyapjától örökölte, aki divatos nőorvos volt, és összekapart egy házravalót. Bocsánat... De ő maga mindig csak annyit tudott keresni, hogy tisztességesen megélhettek. Ami lakbér befolyt a házból, az el is ment adóra és tatarozásra. Különben is meg kell értenie, Ágnes, hogy milyen borzasztó volna neki ez a cikk. Negyvenhat éves, volna egy huszonkét éves fia, de a gyerek még tizennégy éves korában meghalt, autóbaleset érte, és képzelje, Pál bácsi vezette az autót... Most egy hétéves kislányuk van, ezt a gyereket is azért akarták, a másik helyett. Most képzelje el, egy ilyen embernek ekkora izgalom. Látja, Ágnes, így kérem magát. Szeretem a nagybátyámat. Tegye meg a kedvemért. Mondja, van abban valami rossz, hogy erre kérem?

Ágnes szó nélkül táskájába tette a mérnöki hivatal igazolását.

- Mikor viszi be?

- Akár most is odamehetek.

- Elkísérhetem a szerkesztőségig?

Tibor fütyörészni kezdett.

- Tavasz van, Ágnes. Hány tavaszi verset tud?

- Azt hiszem, egyet sem.

- Ó, dehogynem. Csak most elgondolkozott. Megbánta? Mégsem akarja átadni a levelet?

- Ne beszéljünk már erről. Inkább mondjon tavaszi verseket.

- Jó, de találja ki, hogy kinek a verse. "Zsendül már a tavasz - langy hegyek oldalán - Pöttöm kis nefelejcs nyitja ijedt szemét."

- "Halk fák gyönyörű gyöngéd - ujja rajzol a színes ég - hártyájára bogas kínai titkokat."

- Á, szóval ismeri - mosolygott Tibor. - "Friss fürdő a világ..."

A Szabad Sajtó szerkesztősége előtt Tibor a strófa közepén hagyta abba a verset.

- Előre is köszönöm.

- Nincs mit - felelte Ágnes, és gyorsan búcsúzott. Katit benn találta a szerkesztőségben, de kabátban, indulásra készen.

- Telefonáltak értem, azonnal el kell mennem, de ha időd és kedved van, gyere velem, útközben beszélgethetünk.

Kati hízott egy keveset, amióta utoljára találkoztak.

- Csak nem? - kérdezte Ágnes.

Kati titokzatosan mosolygott.

- De bizony.

- Mikorra várod?

- Július végére vagy augusztus elejére.

- Pista boldog?

- Gondolhatod.

Karon fogva, összebújva mentek le a lépcsőn, ahogy titkot tudó iskolás lányok szoktak. Ágnes zsebét égette a mérnöki hivatal levele.

- Kati, egy iratot küldtek neked...

Kati megállt a kapu előtt, és elolvasta.

- Ne vállalj máskor ilyen postát, Ágnes.

Ágnesnek arcába szökött a vére. Úgyis érezte már, hogy valami nincs egészen rendben a levél körül... de nem taknyos gyerek ő, hogy Kati így leckéztesse.

- Nem tudom, mi a baja ennek a levélnek.

Kati megütközött az éles hangon.

- Az a baja, Ágnes - mondta nagyon nyugodtan -, hogy nem igaz, ami benne van. Az igazság az, hogy a háztulajdonosok nem akarják megcsináltatni a háztetőket. A lakbért összeszedik, aranyat vásárolnak, feketéznek, üzlethelyiségeket hozatnak rendbe, mert azt aranyért vagy dollárért eladhatják... A mérnöki hivatalok pedig - arról is tudnék neked mesélni. A háziurat, aki nem csináltatja meg az életveszélyes lépcsőházat vagy tetőt, megbüntetik ezer pengőre, amikor egy villamosjegy ötszáz pengő. Ki bolond a lakóházat rendbe hozatni? Ha ezer évig fizeti a büntetést, még mindig olcsóbban jön ki... Ha a prolit kilakoltathatnák, ha lehetne felmondani, ha egy-egy lakást dollárért lehetne árusítani, akkor bezzeg megcsináltatnák... És hogy megnyugtassalak, személyesen is beszéltem már Kemenes Pál úrral, akinek az volt az álláspontja, hogy inkább kifizeti a szakértőknek és a büntetésre az egész vagyonát, de ő nem fog a proliknak házat építtetni.

- Ezt mondta? - kérdezte Ágnes elhűlve.

- Ezt bizony. Egyébként nem tudom, hogy ezt a szakértői véleményt ki adhatta. Mert én nem vagyok építészmérnök, de annyit magam is látok, hogy ha egy háztetőről az utca felé lóg egy gerenda, az életveszélyes. Különben úgyis megnézheted magad is, mert éppen oda megyünk. Onnan telefonált az előbb a házmesterné.

- Te, Kati... Nem érzed néha, hogy egy kicsit véletlen is, hogy kit szerkesztel ki, kit nem? Lehet, hogy neked van igazad... hogy ez a Kemenes gazember... megjelenik róla egy cikk. Annyi száz és ezer háztulajdonos van Pesten, aki nem csináltatja meg a tetőt. Lehet, hogy köztük nem is a Kemenes a legrosszabb, mégis ő kerül pellengérre.

- Kerüljön valaki más, akit nem protezsálnak, ugye?

Ágnes bíborvörös lett.

- Látom, nagyon szíveden viseled a Kemenes úr ügyét - mondta Kati. - De, sajnos, ha akarnék se tehetnék kivételt. Meg azután a cikk már készen van, nyomdában van, nem is mennék ki még egyszer a helyszínre, de a házmesterné annyira kért. Talán Kemenes mégis meggondolta a dolgot, és megcsináltatja a tetőt. Ebben az esetben valóban elmarad a cikk.

Szapora eső eredt meg, mire odaértek a Vendel utcába. Keresztülmentek a barátságtalan, füstszínű bérház nyálkás keramitkockás udvarán.

Kati bezörgetett a házmesterlakásba.

Kontyos, görnyedt hátú asszony nyitott ajtót, rosszul táplált, rossz fogú fiatalasszony. A sárgás villanyfény után vaksin bámult ki az esős szürkeségbe.

- Maga telefonáltatott értem, Kozmáné?

- Jaj, András kisasszony... tetszett látni? - jajgatott az asszony.

- Mit? - kérdezte Kati, és őt is, Ágnest is szorongó félelem kerítette hatalmába.

- A gerenda... nincs már ott.

- Mégis levették? - kiáltott fel Kati megkönnyebbülten.

- Dehogy vették, jaj, istenem... Mert olyan vadak ám a böjti szelek, úgy himbálják a lógó gerendákat. Tudtuk, hogy az lesz a vége, hogy egyszer leszakad. És éppen ez a szegény asszony... csak kenyérért szaladt ide a pékhez. Jaj, istenem, mire a mentők ideértek...

A negyedik emeletre vezette őket a házmesterné.

- Erre - mondta suttogóra halkított hangon.

A gangról konyhaajtó nyílt, nem is volt kulcsra zárva. Ágnes és Kati egyszerre lépett be. A konyhában égett a villany. Szemközt a zománcos tűzhely állt, rajta forralatlan tej a lábasban és egy fazékban levesnek feltett bab, nyersen, hidegen. A tűz nem égett, de a földre odakészítve az aprófa. Ezt még a mama tette oda. A sarokban, a tűzhelytől nem messze barna, rácsos gyerekágy, benne másfél év körüli gyerek, rémült, maszatos, de nem sír, hangja alig van, csak vinnyog, mint aki már minden erejét kiadta. A kiságy előtt négyévesforma kislány áll, egyik kezét a kiságy rácsába akasztja, másik karján kócos rongybabát tart, és teli torokból sír. A harmadik gyerek, első osztályos kisfiú, a másik sarokban ül, rozoga konyhaszéken, pipacsokkal kivarrott falvédő alatt, és fejét leszegve, makacsul motyogja: "Mamám, mamám, mamám."

Az apa a konyhaasztalra könyökölve bámul. Üres szemmel mér végig mindent, a gyerekeket, akiket irgalomból mosdatott meg és öltöztetett föl a jajgató szomszédság, a hideg tűzhelyet, az idegen embereket, akik kopogtatás nélkül betódultak a konyhába, beszélnek hozzá, de ő nem érti. Nem érti, hogy az asszony, aki csak ide, a pékhez szaladt le kenyérért, nincs, hogy nem hallja meg a kislánya szívet szakasztó sírását, nem kelti fel többé a kisfia makacs idézése: "Mamám, mamám." Nem tudja felfogni, hogy a gerenda, amiről tudós mérnökök megnyugtatóan és több ízben kijelentették, hogy nem veszélyes, egyszerre csak megindult, és akkor, éppen akkor, amikor az ő asszonya... jaj, ebbe bele kell bolondulni.

Ágnes szeretne menekülni innen, neki itt semmi keresnivalója nincs. A szomszédasszonyok ételt hoznak, és tüzet raknak, Kati beszél velük, a síró kislányt ölbe veszi, és a legkisebbnek papírcsákót hajtogat.

Amikor végre kilépnek a Vendel utcai házból, Kati azt mondja:

- Most eljössz velem Kemenes ügyvéd úrhoz.

Nem kérdi, hogy "akarsz-e jönni"?

Az ügyvéd úr a Váci utcában lakik.

Szobalány nyit ajtót. Parancsoljanak a kabátot levetni, azonnal jelentem a doktor úrnak.

A doktor úr maga rohan ki az előszobába. Kérem, tessék, ide a dolgozószobába, örvendek a szerencsének.

A dolgozószobában hatalmas, vajszínű cserépkályha, mennyezetig érő könyvespolcok, bőrgarnitúra, mahagóni íróasztal. A szőnyeg közepén, kerek gobelinpárnán egy szőke kislány ül, és képeskönyvvel játszik.

- Kérem, a Vendel utca kilencből jövünk.

Kemenes doktor arca megrándul.

- Szóval már tudják?

- Tudjuk.

- Annamária, menj a szobádba.

- De...

Kemenes doktor ránéz a kislányra. A gyerek felkapja a párnát és a mesekönyvet, és kiszalad a szobából.

- András kisasszony, önnek volt igaza. Sajnos önnek volt igaza, és én nem hittem el, hogy a ház életveszélyes... én hitelt adtam a szakértő mérnököknek, sajnos hitelt adtam... kérem... én minden áldozatra hajlandó vagyok, a szerencsétlenül járt családnak is kártérítést fogok adni... kérem, ne tegyen tönkre... kérem, írja meg azt, hogy én megcsináltattam volna, de az építészek kifejezetten lebeszéltek róla. Kérem, ön az egyetlen, aki segíteni tudna rajtam, az Isten nevére kérem, ne juttasson börtönbe. Ha ön a cikkében csak célozna arra, hogy én már tárgyalásban álltam egy építővállalattal, ami mellékesen igaz is... én meg volnék mentve... kérem, nekem gyerekem van.

Kati az asztalra tette a mérnöki hivatal igazolását.

- Ön elküldte hozzám ezt az írást. Erre esetleg önnek szüksége lesz, nekem nem. Ami pedig a gyereket illeti, annak a szerencsétlen asszonynak sajnos három árvája maradt.

- Kérem... szeretnék önnel négyszemközt beszélni.

- Ami mondanivalóm van, azt megírtam a cikkemben. A lakások karbantartását, az életveszélyek elhárítását elmulasztó háztulajdonosok, házkezelők és házgondnokok drákói megbüntetését kívánom. Jó éjszakát.

Az előszobában egy izgatott fiatalemberbe botlottak.

- Tudod, ki volt ez? - kérdezte Kati, amikor kiértek a lucskos, esős Váci utcára. - A Farkas Ákos, ő írta alá azt az igazolványt, amit behoztál nekem.

Ágnes úgy érezte, hogy a villamosok, autók zaja, a lépések kopogása mind azt ismételgeti makacsul: "Mamám, mamám."

Másnap kora reggel csengetésre ébredt.

Nem is lepődött meg, amikor Tibort látta az ajtóban.

Tibor falfehér volt, nem is akart bejönni, megállt az előszobában.

- Kérem... biztosítani szeretném, hogy én nem tudtam... csak tegnap este tudtam meg... Pali bácsit mindig a legkorrektebb embernek ismertem. Nem sejtettem, hogy a mérnöki igazolás... Nagyon röstellem, hogy magát kértem meg... és ha kellemetlen volna magának...

- Kellemetlen? Nem, nem kellemetlenségről van szó.

- Még egyszer... és majd jelentkezem... kezét csókolom.

Ágnes visszament a szobába.

- Ki csengetett? - kérdezte a mama.

Ágnes a táskájával babrált, és nem nézett fel.

- Valaki mást kerestek.

Ágnes három óra előtt egy perccel fáradtan és izgatottan érkezett a kémiaterembe. Az indexében az első kitűnő büszkélkedett, a fejlődéstani kollokvium érdemjegye.

A kémiaterem - hatalmas, lépcsősen emelkedő padsoraival, a kísérleti eszközökkel teli előadóasztallal, vegyszerek szűrős szagával, a táblára írt bonyolult képletekkel amúgy is félelmesen ünnepélyes. Hát még most, amikor a nevető, dobogó, tízóraizó népség helyett csak öt falfehér szigorlatozó diák ül az első sorban, szemközt a hallgatag, komor professzorokkal. Ágnes még lélegzeni sem mert, amikor az utolsó padsor szélén helyet foglalt, ahol, mint a viharban összebúvó nyáj, szorongott vagy száz izgatott elsőéves.

Az első csoport már a "kínpadon" ült, elöl, a legelső sorban.

A tanársegéd elkérte az indexeiket.

- No, Poltavai úr.

Poltavai felállt, kiment a katedrára.

A professzor összehúzott szemmel nézte.

- Ön, ugyebár, az egyetemi ifjúsági szervezetnek... de demokratikus ifjúsági szervezetnek aktív tagja.

- Igen - mondta Poltavai száraz torokkal.

- Hm. Igen. Én jobban szeretem, ha az egyetemi ifjúság tanul, de nem politizál. De hát ön ezt bizonyosan jobban tudja.

Poltavai elsápadt, de nem válaszolt.

- Remélem, tudja, kolléga úr, hogy én megkövetelem a tudást még a miniszterelnöktől is, ha hozzám kerül vizsgázni. Készült ön?

- Igen.

- Jól?

- Úgy érzem, professzor úr, igen.

Pallay professzor úr az indexszel játszott.

- Lehet, kérem szépen, hogy a maguk szemében én régi vágású tanár vagyok. Ha úgy tetszik, hát reakciós... de bizonyos dolgokat megkövetelek, Poltavai úr. Például szeretném, ha külső megjelenésével is több tiszteletet adna első szigorlatának.

Poltavai elsápadt. Valóban, a másik négy jelöltön sötétkék ruha volt, nyakkendővel és fehér inggel. Őrajta pedig... barna szövetnadrág, amit szobatársától, a harmadéves Pintértől kapott kölcsön az ünnepi alkalomra és egy kávészínű zakó, a Nemzeti Segély ajándéka. Vizsgára jövet Poltavai gondosan kikefélte a kölcsönnadrágot és a saját akót, frissen és vidáman lépdelt benne, sőt a lányokra is a szokottnál több bátorsággal mosolygott. És most ott állt, rémülten pislogva, a szégyentől vérvörösen Pallay professzor őméltósága előtt. A másik három professzor - a szigorlati vizsgáztató bizottság tagjai, szórakozottan nézték az asztal lapját... - Hm, Poltavai úr... hát hadd hallom, mit tud a mészkőről.

"CaCO₃" - írja Poltavai a táblára, és nyugodtan beszél.

- Jó - mondja a professzor is megenyhülten. - És mit tud a gyűrűsvegyületekről?

Poltavai beszél a benzolról, toluolról, xilolról, tud mindent.

- Halljam a Gay-Lussac törvényt...

A diákok felszisszennek: ez már a harmadik kérdés.

- Mi az ön édesapja?

- Meghalt, kérem.

- És életében mivel foglalkozott?

- Betanított munkás volt a MÁVAG-ban.

- Nos, hát akkor beszéljen valamit a nyersvasról is.

Poltavai fel tudta sorolni a vasérceket, az előadóasztalon levő minták között felismerte a hematitot és a szideritet, el tudta mondani a nyersvas előállításának módját.

A professzor kinyitotta az indexet.

- Hála a papnak - sóhajtott a szurkolók hada.

- No, még egy kérdést, Poltavai úr. Hogyan határozza meg a klórt a vizeletben?

- Ezüstnitráttal.

- Egy szó nem válasz - fortyant fel a professzor. - A folyamatot halljam.

- A vizeletet kémcsőben felfogom, savanyítom, majd ezüst...

- Nem jó.

Poltavai meghökkent.

Belezavarodva kezdte újra.

- Kémcsőben felfogom a vizeletet...

- Nem jó.

- Tiszta kémcsőben felfogom...

- Nem jó.

Poltavai arcán már verítékcseppek ütöttek ki.

- Tisztára mosott és szárazra törült kémcsőben felfogom a vizeletet...

- Vegyen fel az asztalról egy kémcsövet.

Poltavai körülnézett, felemelt egy epruvettát.

- Na, jó. Most kezdje újra.

- Egy kémcsőbe felfogom...

A professzor felugrott.

- Hát semmi megfigyelőképessége nincs magának? Ha maga erre képes, magának adom a katedrámat...

A hátsó padokban kitör a röhögés. Poltavai kétségbeesetten forgatja a keskeny üvegcsövecskét, szegény még mindig nem érti, hol hibázott.

- Maga szerencsétlen... hát hogy tudja a vizeletet egy ilyen keskeny kémcsőbe felfogni? Hallja, maga, ott a pad szélén, maga, Péterfi úr, javítsa ki.

Péterfi kicsit raccsoló, simára nyalt fejű, skatulyából kiszedett úrifiú elhúzza az ajkát, csak azután válaszol.

- A vizeletet egy széles szájú edényben felfogom, majd áttöltök belőle egy kémcsőbe, ezután...

- Köszönöm, rendben van. Elég. Hja, kérem, Poltavai úr, nem elég az anyagot bemagolni. A tudományhoz precizitás kell, alaposság kell, érzék kell, kérem... ez nem politika, kérem. Szedjék az indexeiket. Maga elégségest kap.

Poltavai halottsápadt.

- Csaplár Ágnes.

Imbolygó fekete folt a tábla, valahol nagyon messze professzorok ülnek, és mintha nem is ő válaszolna, olyan idegen és távoli a hangja is.

A szertár felőli ajtó kinyílt, és belépett egy magas férfi, aranykeretes pápaszemű, ősz hajú - és anélkül, hogy a felelőt megzavarta volna, leült a hosszú asztal végén árvuló székre.

A tábla már tele volt képletekkel és számításokkal. A felső sorok tiszta, szabályos írással, később mind kuszább, remegőbb betűk. Ágnes a műanyagokból felelt, és pontosan rajzolta hozzá a hosszú molekulák szerkezetét.

Pallay professzor a töltőtollával játszott.

- Mondja, miért írta az utolsó képleteket ilyen förtelmesen?

Ágnes megfordult.

- Bocsásson meg, professzor úr, de nagyon fáradt vagyok.

Pallay a most érkezett vendéghez fordult.

- Nézze ezt meg, dékán úr... ilyenek akarnak orvosok lenni. Már az első év anyagát sem győzik. Olyan sárga a kisasszony bőre, mintha májbaja lenne. Biztosan az egyetemen kívül még állása is van. Nem főrevizor véletlenül a Nemzeti Bankban?

- Kisegítő vagyok a Szent Katalin-kórházban... a laboratóriumban dolgozom, és néha az éjszakás nővért helyettesítem.

- Én nem mondom önnek, kisasszony, hogy akinek nincs pénze, az ne járjon az orvosegyetemre, mert Jenner szülei se voltak milliomosok, mégis ő találta fel a himlőoltást... de aki orvosnak megy, az tanuljon meg éhezni, fázni, és ne csináljon közben mást. Hiszen magának mindjárt leragadnak a szemei.

- Én csak ma vagyok ilyen fáradt, professzor úr.

- Persze, mert mára virradóra vágta be az egész anyagot. Most fújja nekem, mint a vízfolyás, de ha a jövő héten kérdezném, egész biztosan a felét se tudná.

- Miért állít ilyet, professzor úr? Kérem, hívjon be a jövő héten, kérdezze el újra az egész anyagot, ha tetszik.

Pallay elvörösödött, és homlokán vészjósló ráncok gyűltek.

- Hallgass, te őrült - integettek a kollégák. - Kitesznek az egyetemről.

De Ágnes szíve csupa méltatlankodás és sértődöttség volt.

Ő egy nap alatt magolta be az anyagot?

Pallay professzor újra nyugodt volt, félelmesen nyugodt.

- Tehát a kisasszony mindent tud, csak fáradt. Nem gázolok a becsületébe, ha megkérdem, mi fárasztotta úgy ki ma éjszaka?

- Nem éjszaka fáradtam ki, professzor úr, de ma már ez a második vizsgám, délben tettem le a kollokviumot két félévből, csak hogy jogom legyen most délután szigorlatra jelentkezni.

- Hogyhogy?

- Engem ősszel azzal a feltétellel vettek fel, hogy egy év alatt különbözeti érettségit is teszek és...

A dékán arcán széles mosoly futott át.

- Persze, maga az a sírós! Nahát, nem hittem volna akkor, hogy komolyan veszi...

Ágnes most ismerte meg a dékánt. Egyszerre úgy érezte, hogy minden vihar elmúlt a feje felől. Belenyúlt a zsebébe, és kiszedte az összehajtogatott különbözeti érettségi bizonyítványt.

- Tessék.

- Latin kitűnő, matematika kitűnő - olvasta hangosan a dékán. - Hm. És kollokvált is?

A tanársegéd nyújtotta az indexet.

- Fejlődéstan kitűnő. A mindenit... nem, ezt nem lett volna szabad... Hány kilót fogyott maga augusztus óta?

- Nem mértem, dékán úr.

Pallay a bizottság tagjaira nézett.

- Nem vagyok én sem emberevő... nem adok fel több kérdést. Megadom a jót.

- Szeretnék tovább felelni a jelesért.

- Miii?

Ágnes visszament a táblához, kezébe vette a krétát.

- Én az anyagot jelesre tudom. Én megesküdtem, hogy ha felvesznek az orvosi karra, énnekem jelesnél rosszabb jegy nem kerül az indexembe.

Pallay most már komolyan felbőszült.

- Hát csak törülje le a táblát, és feleljen tovább.

A szurkolók két táborra szakadtak. "Igaza volt, jelesre tud, nem jóra" - mondta az egyik. "Ha sokat fog ugrálni, kap egy olyan kérdést, mint Poltavai, és szaladhat az elégségese után."

- Hol van Magyarországon timföldgyár? Miből készül a timföld?

- Az ajkai timföldgyárban... bauxitból nyerik...

- Írja fel a folyamatot.

Ágnes ír, rajzol. Az alumíniumgyártás után a fehérjék következnek, a fehérjék után a harci gázok, a mustárgáz után az anilinfestékek. Már kavarog minden, a lámpán is vegyjelek hintáznak, és az ablaktábla mintha a papírgyártásnál használatos keretté válna. Pallay most már csak azért is bele akarja zavarni. De Ágnes megfeszíti minden erejét, idegei úgy feszülnek, hogy szinte fáj. Kérdés, felelet, kérdés, felelet. És mindenre emlékszik, a könyv apró betűs fejezeteire is, képletekre, kísérletekre, frissen, tisztán, világosan, olyasmire is, amiről azt hitte, nem is tanulta meg rendesen.

Végül is a dékán áll fel.

- Gratulálok, professzor úr, a tanítványához... ilyen szép feleletet régen nem hallottam.

Pallay megérzi, hogy itt a visszavonulás pillanata, anélkül hogy tekintélyén csorba esnék.

- No, megkínoztam a jelesért, de megérdemli - mondja szinte barátságosan. - Viszontlátásra.

Ágnes kitámolyog a folyosóra. Remeg a lába. Már nem is tud örülni a jelesnek, már nem is tud gondolkozni, úgy imbolyog, mintha részeg volna.

- Ágnes!

- Jani!

Homok Janinál óriási őszirózsa-csokor.

- Sikerült?

- Jeles - kiáltja Ágnes, és most megint boldog.

- Úgy izgultam magáért.

- Mióta vár rám?

- Fél három óta.

- Atyaisten. Hány óra lehet most?

- Mindjárt kilenc... most pedig azonnal kerítünk egy széket, leül és eszik.

Jani zsebébe gyömöszölve akkora karéj lekváros kenyér van, hogy alig bírja előrángatni.

- Leülni. Egy tapodtat se mozdul, amíg egy falatot látok a kezében. És utána megissza ezt a teát.

- Köszönöm szépen - mondja Ágnes. Felül az ablakpárkányra, és utolsó morzsáig megeszi a kenyeret. Egyszeregyszer letör belőle, és Janinak nyújtja, de Jani csúnyán ráncolja a homlokát. "Ezt maga eszi meg; nem vitatkozunk." És amikor hazafelé indulnak, Ágnes szíve csupa hálás öröm. Olyan jó, hogy Homok Jani eljött, hogy nem kell egyedül hazamennie. Olyan jó, hogy nem szól semmit, csak lépdel mellette hűségesen, kezét nyújtja, ha gödröt kell átugorni. Olyan jó, hogy várt rá, hogy izgult érte, hogy arra is gondolt, hogy éhes lehet, hogy hajszolt és feszült órák után ernyedt tagokkal, gondolatok nélkül baktathat haza.

Szokatlanul langyos az éjszaka. Holdfény van, és csillagok ragyognak. A fákon is már akad zöld lomb. Tavaszt érez az ember.

Egy pillanatra megállnak az alvó házak között. Olyan csönd van, mintha csak ketten lennének a világon.

- Ágnes - mondja halkan a férfi, és két tenyerébe fogja Ágnes arcát. Az ajka úgy mozdul, mintha még mondani akarna valamit, de ehelyett gyorsan előrehajol és megcsókolja.

- Ugye, megint nem csináltatott vérképet, Pista? - kérdezte Orlay.

Ács István tréfás bűntudattal hajtotta le a fejét.

- Igenis, nem csináltattam... de bocsásson meg, éjszaka négy csemetét segítettem a világra. Kettő-kettő, két fiú, két lány. És ma reggel hét óta egyhuzamban operáltam...

- Most felmegy a szobájába, lefekszik, de előtte...

- Ebben a szent minutumban át fogok menni a laborba.

- Isten bizony?

- Isten bizony.

Ács el is indult a központi laboratóriumba, de a főnővér utánaszaladt.

- Tessék már bejönni az ambulanciára. Sürgős...

- Azonnal.

És Ács tökéletesen megfeledkezett a laborról, szaladt a vizsgálóba. Egy óra múlva Ács megint Orlayba botlott a folyosón.

- Nos?

- Jaj... a vérkép! Persze volt közben egy műtétem. Extrauterin... igazán nem várhatott egy pillanatot sem.

- Hát jöjjön velem a szobámba, én leveszem a vért - mondta Mária. - Az az érzésem, hogy maga gyáva, kedves Pista. Vagy a tűszúrástól fél, vagy az eredménytől.

- Nem, igazán nem - mondta Ács, és úgy érezte, hogy fázik.

- Most pedig igazán ne legyen beteg, fiatal házas... no, melyik ujját szúrjam meg?

- Akár mind a tízet, Mária. Nézze, milyen bátran tartom.

- Kiváló.

- Azt hiszem, kérek kétheti szabadságot. Május van... elutazunk Katival Egerbe. Rokonokhoz. Alszom, tejet iszom.

Orlay vattadarabkát nyomott Ács mutatóujjára.

- Már nem is vérzik.

- Köszönöm, igazán köszönöm. Leviszem a laborba, és megvárom, amíg megszámlálják.

- Hagyja csak, Pista, úgyis arra megyek, majd beadom, és délben megtelefonálom az eredményt.

Ács nagyot nyújtózott és körülnézett.

- Akkor én lemegyek az udvarra egy félórát napozni. Nincs egy jó könyve?

- Itt az Aranykoporsó. Megfelel?

- Aha... azt nagyon szeretem.

Ács lement a kertbe, és letelepedett egy padra a virágágyak közé. Két munkás dolgozott a kertben. Romokat takarított.

De a romok között fű zöldellt, és májusi napfény kaparászott a kórtermek ablakán. Ács nyitott szájjal nyelt a friss levegőből. "Május van" - ízlelgette a szót. Két karját széttárta, kinyújtotta a pad támláján, fejét hátrahajtotta, behunyt szemmel élvezte a tavaszi napsütést, és orgonák, gyöngyvirágok szagát kereste a levegőben, de csak jódot, éter-, főzelék- és mosodaszagot érzett.

Belelapozott a könyvbe, a kedvenc helyén. "Bajae, a szerelem könyve...", és olvasta Quintipor és Titanilla szerelmének krónikáját. Mindig csak ezt a részt olvasta, pedig ezt már kívülről tudta, kis Tit nevetését, a kirándulást, a császárné különös gyengédségét... csak ott haragudott a könyvre, ahol Quintipor meghal. Ne haljanak meg a fiatalok, hanem szeressenek, és éljenek boldogan. "Ha én író volnék, minden történet jól végződnék" - gondolta, és becsukta a könyvet.

"Béke van... Kati az enyém... augusztusra fiam is lesz..."

Fiatal parasztasszony jött át az udvaron, két kisfiút vezetett kézen fogva.

- Hol vizsgálják a gyerekeket, tessék már mondani - kérdezte az asszony. Ács megmutatta a gyerekosztályt. A két legény, mintha csak karmester vezényelte volna, egyszerre kezdett szívet tépő zokogásba. Ács teli torokból nevetett, olyan mulatságos volt az orvostudomány puszta említésére üvöltő két ifjú honpolgár.

"Jaj, megnézem az extrauterinesemet" - és ő maga is feltápászkodott a padról, és könyvvel a hóna alatt a lépcsőhöz sietett. A laboratóriumból akkor jött ki Wernerné, a főlaboráns.

- Hová szalad, Terike? - kiáltott utána Ács. Wernerné megfordult.

- Jaj de jó, hogy jön. Képzelje, van itt egy vérkép, nem tudom leszámolni. Vagy a mikroszkóp hülyült meg, vagy én.

- Felszaladok a kórterembe, van egy frissen operáltam. Tíz perc múlva visszajövök.

Tíz perccel később Ács be is jött a laborba. Amikor az ajtót kinyitotta, hangos csörömpöléssel megszólalt a "végzet órája". Az öreg ébresztőórát a betegek keresztelték el így, mert a sorozatos vérvételeknél ez az óra csöngött, jelezve a lejárt negyed- és félórákat, és ilyenkor szegény betegnek fel kellett állnia, átmenni a lombikokkal, kékes fényű bunsenégőkkel, titokzatos alakú üvegcsövekkel zsúfolt első szobából a még félelmesebb másodikba, ahol a hosszú asztalon mikroszkópok, üveglapok, vérrel teli kémcsövek, rugós, lándzsahegyű tűk rémítették a gyengéket.

- Ez az, adjunktus úr.

Ács belenézett a mikroszkópba. Néhány másodpercig kémlelte a szokatlan látványt, azután elszörnyedve nézett fel.

- Rettenetes. Jóformán nincs már vörös vérsejtje.

- Az. Sokat mondok, ha félmillió.

- Hol a kísérő cédula?

- Nincs cédula.

- Hogyan? Melyik osztály küldte fel?

- Nem osztály küldte. Orlay doktornő hozta egy félórával ezelőtt, hogy nézzem meg, és adjam meg neki az eredményt.

Ács úgy érezte, hogy az agya megbénult, a szíve megállt, azután hangosan üvöltenie kell, segítségért kiáltani, irgalomért... Visszaült a kis forgószékre a mikroszkóp elé. Megkapaszkodott az asztal lapjában, és maga is csodálkozott, olyan nyugodtan kérte, hogy hívják ide Orlayt.

Wernerné kissé csodálkozva vette tudomásul, hogy Ács nem mozdul el a mikroszkóptól. Megbabonázva nézi a torz formájú fehér vérsejtek rengetegében elszórt kerek, sima testű, karimás vörös vérsejteket, nézi kidülledt szemmel és remegő szájszéllel. Így néz vissza az autó reflektorára a fénybe került nyúl, futva még, de már reményvesztetten elkészülve a halálra.

Ács végre elfordult a mikroszkóptól.

- Terikém, csináljon még egy vérképet.

Wernerné nem értette.

- Honnan? Miféle még egy vérképet?

Ács kissé megnyomta a mutatóujját. Az egy órával azelőtti sebből még kibuggyant egy vércsöpp.

- Innen.

Wernerné holtra váltan nézte.

- Az a vérkép? Kié az a vérkép?

- Ilyenkor ellenőrző vérképet kell csinálni - mondta fakó hangon Ács. - Tévedhetünk is.

Wernerné felsírt izgalmában.

- Én csináltam a bajt.

Ács szája szögletén félig született mosoly és sóhajtás keveredett.

- Maga? Terike?

Wernerné kezében remegett a tű. Ács ujjai türelmes megadással, mozdulatlanul feküdtek az asztalon. Nézte, amint a tű belefut az ujja begyébe, látta a domború, csillogó rubincsöppet, a szétkent foltot a tárgylemezen, látta, hogy Wernerné vegyszereket önt az üveglapra, azután a mikroszkóp fölé hajol, és nem néz föl, nem, nem néz föl rá.

Ács István Katira gondolt.

Katinak mindent meg kell mondani. Még ma meg kell mondani.

Látta Kati rémült tekintetét, érezte, hogyan fog hozzá simulni, hogyan fog sírni, mint fogja ölelni őt. Kati... mi lesz Katival?

- Szédülök, szeretnék egy kicsit lefeküdni - mondta Ács bocsánatkérően, és a viaszosvászonnal borított díványra vánszorgott. Azután érezte, hogy zuhan, és sűrű, fojtó, fekete lesz a világ.

Orlay Mária izgalomtól sápadtan állt meg a belgyógyászati folyosón. A kerek, fehér falióra negyed tizenkettőt mutatott. Tizenegykor ment végig ugyanezen a folyosón. Battonya lépett ki a hármas kórteremből. "Magát keresem, Mária." Bementek Battonya szobájába, csak megálltak, és Battonya elfúló hangon megkérdezte. "Ugye, tudja, ugye, nem kell szavakat mondanom... talán... talán a húsz év korkülönbség nem olyan sok... nincs is kereken húsz év... negyvenhárom éves leszek..." És két karját kinyújtva megragadta az orvosnő vállát. Nem merte közelebb húzni magához, de ujjai görcsös remegéséből Mária megértette mindazt, amit Battonya sután és szemérmesen nem tudott most elmondani, az egész szívét betöltő, későn támadt szerelmet. Battonya szeme olyan homályos volt, hogy nem látta Mária arcát, csak annyit érzett, hogy a lány tenyere gyengéden simul a karjára. "Persze hogy nem sok... tizennyolc év, nem sok... hiszen én is szeretem." Battonya magához szorította, és csókolta Mária arcát, kezét. "Azt akarom, hogy boldog legyél, hogy nagyon boldog legyél."

Teremtő isten, és ennek csak tíz perce! Mindössze tíz perce! A házi telefon megcsörrent. Annamária nővér kiáltása hallatszott: "Orlay doktornőt sürgősen a központi laborba hívják."

Szinte elkábult attól, hogy íme, jól sejtette, a millió apró jel, a gondoskodás, gyengédség és figyelem azt jelentette, hogy Battonya szereti őt, feleségül akarja. És őbenne is a volt tanára iránti tisztelő rajongás, a feltétlen bizalom sokkal több volt: - születő szerelem volt. Talán akkor kezdődött, amikor az egyetemen először vette fel Battonya János előadásait a leckekönyvébe. Emlékszik, Futó Gizi ajánlotta, hogy írja ki. "Szerelmes leszel belé. Battonyába mindenki szerelmes." Vagy azon a kollokviumon kezdődött? Hosszú beszélgetés: "Mi azért lettünk orvosok, kollegina..." Vagy itt, karácsonykor, amikor félig eszméletlenül állták a nyilasok ütlegeit, és amikor hajnalban Kálmánffy testvér megunva a szórakozást, vérben, verejtékben otthagyta őket - akkor Battonya saját sebeivel nem törődött, hanem Mária kezét fogta meg, és bátorítóan, aggódva kérdezte: "Nagyon fájt? Mindjárt bekötözzük." Battonyához futott, amikor apját a tragédia érte, Battonyához szaladt ujjongó örömével, amikor a kórház folyosóján először látott meg egy szőrmekucsmás szovjet katonát... Battonyához akart tartozni akkor is, amikor szemérmes tartózkodással még önmagának sem mert vallani...

A laboratórium magasföldszinti ablaka alatt akác virágzott. A folyosó ablakából elérte az egyik ágat, letört egy virágfürtöt, és az édes kelyhet szopogatta, akárcsak gyerekkorában; így lépett be a laboratóriumba.

Szentséges egek, ennek csak tíz perce volna!

Hol van az akácvirág?

Ács hamuszürke arccal feküdt a díványon. Három csepp vér a mikroszkóp alatt, mind a három a halál pecsétje. Most Mária ül úgy a nagyítóra hajolva, mint az előbb Ács vagy Wernerné. Nem bír, nem mer felnézni. Ács hangja nyugodt akar lenni, de elcsuklik.

- Hetek?

"Évek" - akarja felelni. De kővé dermedve hallja saját válaszát: - Hónapok, Pista. Csak hónapok.

Ács összeszorítja az ajkát, két kezének körmeit belevájja a viaszosvászonba. Nem szól, nem sóhajt, csak maga elé néz, vergődve, iszonyodva.

Orlay leül mellé.

- Pista, van egy vérképtípus... van egy olyan fajta... nemrég mutatott Battonya egy cikket... álfehérvérűség... pszeudoleukémia... a fehér vérsejtek alakja teszi gyanússá... elszaladok Battonyáért... megnézi ő is... nagyon egyszerűen gyógyítható...

Ács könyökére támaszkodik, és kissé felemeli a fejét.

- Nagyon rendes magától, Mária... nagyon jó... kérem... ha van ereje... hazudja ezt Katinak... nekem jobb így... jobb elkészülni rá.

- Hívom Battonyát - mondta ő gyorsan, és kirohant. A lépcsőn vette észre, hogy hangosan sír.

Battonya futva megy a laboratóriumba, figyelmesen megnézi mind a három vérképet.

- Mindent megteszünk érted, Pista. Orvos is vagy... nem is akármilyen. Tudod, miről van szó. De azt is tudod, hogy meggyógyítottunk mi itt már krónikus nephritisest is. Emlékszel? És áthúztad a szülésen azt az eklampsziás asszonyt. Nem adunk oda téged...

- Szóval... a lelet...

- Rossz. De a tendencia számít, nem egy lelet. Sok pihenés, majd megbeszéljük együtt a gyógyítást.

- Kati... mi lesz Katival? Nem bírom neki megmondani... nem bírom... Vagy... ha úgy gondoljátok... hogy ráér még?...

Battonya egy másodpercnyi gondolkozás után bólintott.

- Ráér.

Erőtlen mosoly villant át Ács arcán.

- Jó... akkor jó. De ha kell, ha már kell... szóltok nekem, nem fogtok becsapni.

- Természetesen, Pista.

Ács megszorította Battonya kezét.

- Úgy bízom benned, János... meg kell mondanom... éreztem... sejtettem már, hogy valami baj van... persze hogy ilyen nagy... ha valaki tud még segíteni rajtam... csak ti tudtok... Ugye, tovább dolgozhatom? Ne ítéljetek még fekvésre...

- Pár napig feküdnöd kellene, csak néhány vizsgálathoz... a többit megbeszéljük.

Orlay és Battonya kilépett a laboratóriumból. Battonya megállt a nyitott, akácvirágszagú ablaknál.

- Ma este szerettem volna veled vacsorázni, Mária. De kérnem kell, hogy menj el András Katihoz, okvetlenül még ma menj el.

Mária ijedt-kérdőn nézett rá.

Battonya sápadtan bólintott.

- Pistának három-négy hónapja van. Legfeljebb három-négy hónap.

Őszi Bálint kiszállt az autóból. Barátságosan biccentett a sofőrnek, azután megállt egy pillanatra a kertkapuban, és tapogatta a zsebét, megvan-e a lakáskulcs. A vasrácson orgonaág fürtje kandikált az utcára, Őszi Bálint odahajolt, és beszívta a friss virágillatot. Szőke, ismerős mozgású férfi ment el mellette. Amikor Bálinthoz ért, kicsit tűnődve nézett fel, továbbment, de visszafordult.

- Mégiscsak Őszi Bálint lesz!

- Az hát, szervusz, Csorba!

- Szervusz, Bálint.

- Hogy vagy, öreg csont?

- Nem gondoltam, hogy te vagy, aki az autóból mászol ki.

- Szerkesztőségi kocsi... ilyenkor későn hazahoz.

- Az anyád... este tíz óra késő neki. De nagy úr lettél. A Madiszban egy tricikli is jó lett volna.

- Bizony, nagy úr lettem, nagyobb, mint gondolod - próbálta tréfára fordítani Őszi. - Még lakásom is van. Gyere, nézd meg.

- Nagyon jólesne beszélgetni veled, de csak egy percre megyek. Reggel hét óra óta nem voltam otthon.

- Hát hol csavarogsz?

- A Szent Katalin-kórházban.

- Csak nem vagy beteg?

- Dehogy vagyok beteg. Káderes vagyok.

- Kórházban? Atyaisten.

- Miért, ha te újságot írhatsz. Te se azt tanultad a tanonciskolában.

- De éppen kórházban!

Csorba Jóska mosolygott.

- Ott is emberek vannak, nem?

- És jól megy a munkád? - kérdezte Őszi Bálint szórakozottan. Kinyitotta az előszobaajtót, előrement, hogy villanyt gyújtson. Bosszantó, hogy ez a Csorba úgy bámészkodik a lépcsőházban, mintha sose látott volna még márványlépcsőt. Csak nem veszi rossz néven, hogy ilyen burzsuj házba költözött? Elvégre elmúlt az az idő, amikor a jó lakásokban csak textilfeketézők és horthysta tábornokok lakhattak.

De hát erről szó sem volt. Csorba Jóska szívből örült mindennek. Tetszett neki a szép, beépített ruhásszekrény, a modern, márványmedencés fürdőszoba, a konyhában a villany hűtőszekrény. Különösen a hűtőszekrény tetszett. Az ember elképzeli, hogy egyszer annyi ennivaló lesz otthon, hogy a fele húst másnapra kell eltenni... És milyen szép a három egymásba nyíló szoba kényelmes bútoraival.

- Nem is akartam elfogadni - mondta Bálint szinte mentegetőzve. - Mondtam, hogy minek ez nekem? Majd megnősülsz, és akkor kell - mondták. - Meg aztán nem vagy akárki, országos napilap szerkesztője.

- No, persze - bólintott Jóska, és elnevette magát. - Ha muszáj, kibírjuk mi azt is, ha nem zöldül meg reggelre az ágyneműnk a penésztől, és ha nem kell lavórt tenni a beázott plafon alá... Csak mi magunk ne változzunk.

- Fölteszek teavizet. Csak plantatea, nem baj? És van kukoricamálém, eszel?

- Ha adsz.

Őszi Bálint behozott a konyhából egy nagy tányér málét és egy fél üveg baracklekvárt.

- Anyám sütötte, de azt mondta, nősüljek meg, mert annyit eszem, hogy nem győzi máléval.

- És ha megnősülsz, kevesebbet fogsz enni?

- Azt nem, de majd süt az asszony. Te megnősültél?

- Talán tavaszra bekötöm a fejét egy kislánynak, ha addig nem bolondulok bele a gondokba.

Őszi Bálint elmosolyodott. Mi gondja lehet Csorba Jóskának? Ha sokat mond, három-négyszáz ember ügye tartozik rá.

Csorba Jóska megevett három süteményt, odább tolta a tálat.

- Tedd el, mert még felfalom az egészet.

- Ne bolondozz, egyél csak.

- Tudod, Bálint, nagyon sokszor gondoltam rád... nagyon sokszor elképzeltem, hogy megkérdem tőled, te most mit csinálnál a helyemben, úgy, ahogy régen, amikor az ifikkel az illegális túrákon jártunk.

- Ugyan...

- De, hidd el, hogy így van. Az ember végzi a munkáját, igyekszik, hogy ne sokat hibázzék, de néha elakad. Tudom, a burzsuj az burzsuj. Gyára van, bankja van, üzlete van, kizsákmányolja a proletárt. Mit nevetsz, Bálint? Tőled tanultam, nem? Emlékszel, amikor egyszer lehordtál Sóskát meg engem, mert olyan "balosak" voltunk, hogy kultúrmadzagnak neveztük a nyakkendőt, és csúnyán néztünk mindenkire, aki értett valamicskét a versekhez vagy a muzsikához... emlékszel, amikor fél éjszakákon át vitatkoztunk az Állam és forradalom egy-egy bekezdésén? Vagy a Madiszban, amikor arra tanítottál minket, hogy a tiszta vezetőnek még egy szem krumplival sem kell több, mint másnak.

- Mit akarsz ezzel?

- Hát azt, hogy milyen egyszerű volt akkor a világ. Most meg beraktak egy ilyen helyre. Igazodj ki egy ilyen kórházon, ahol nincs tőkés, itt csak értelmiségi dolgozók vannak, és fizikai dolgozók vannak...

Őszi Bálint behozta az alumínium teáskannát, töltött két csészével, nyúlós melaszt kevert hozzá, és Jóska elé tette az egyik csészét.

- Gyorsan, amíg forró, addig legalább nem érzed az ízét.

- Volt például egy esetem...

- Te, eszedbe ne jusson bizalmas ügyeket...

- Nem mondok nevet úgyse, ne félj. Volt egy eset... fiatal orvos... a betegek imádják. Biztos kezű. Emberséges. Kommunista orvos. Hajszát indítottak ellene azzal a váddal, hogy ezerkilencszáznegyvennégyben ellopta a kórház rádiumkészletét.

- Micsoda? - kapta fel a fejét Őszi. - Mikor történt ez?

- Még tavaly nyáron. Akkor kezdődött.

Őszi Bálint letette a csészét, és nyugtalan kíváncsisággal figyelte most már Jóskát.

- Tudod, igazán minden ellene szól... Nézem az iratokat, jegyzőkönyveket, kisül, hogy a rádiumot valóban ő vitte el karácsonykor, pedig az igazgató főorvos nem rá bízta, hanem egy másikra. Erről a másikról ugyan néhányan azt állították, hogy nyilas volt, de biztosat nem tud senki. Illetve, aki biztosra mondja, az mind a másik orvos baráti köréhez tartozik.

- És?

Csorba Jóska hallgatott egy darabig.

- Persze a legegyszerűbb megoldás az lett volna, hogy bánom is én az egészet, derítse ki a népbíróság. De egy emberről volt szó, olyan emberről, akiről a feljelentőn kívül senki sem tudott rosszat mondani, egyetlenegy rossz szót sem. Fel akarták függeszteni az állásából, pártfegyelmit akartak indítani ellene. Alig lehetett megakadályozni - mondta szinte egy lélegzetre.

- Hogyhogy megakadályozni? - csattant fel Őszi olyan ingerülten, hogy Csorba Jóska nem tudta mire vélni.

- Meg kellett akadályoznom. A legjobb nőorvos a kórházban. Olyan biztos kézzel operál, hogy minden betegünk őhozzá akar kerülni. Még a nővérek is imádják, pedig hidd el, az nagy szó.

Őszi Bálint rosszkedvűen ráncolta a homlokát.

- Itt nem az a kérdés, Jóska, hogy szeretik-e a nővérek vagy sem, hanem az, hogy elvitte-e a rádiumot, vagy nem vitte el.

- A rádiumot elvitte, megőrizte, a felszabadulás napján visszahozta. Ennyi a tény. Azt sohasem tudja igazolni, hogy mit gondolt, amikor elvitte, hogy vissza akarta-e hozni vagy sem. De százszor beszélgettem vele, a barátaival, Battonya főorvossal, aki határozottan kijelentette, hogy ővele megbeszélte, hogy biztonságba helyezi a nyilasok elől a rádiumot. Ej, Bálint, én nem hiszem, hogy csak akkor védem a pártot, ha eltaszítok mindenkit, akire a gyanú foltot ejtett. Sokkal inkább azzal, ha segítek tisztázni minden ügyet. Képzeld el, Bálint, hogy valaki azt mondaná rád, hogy negyvennégyben nyilas egyenruhában jártál, és két embert megöltél. Azt, hogy nem igaz, nem lehet bebizonyítani. Bizonyítani csak tényeket lehet, tagadást nem. Engem hiába hívnál tanúnak, én csak azt tudnám elmondani, hogy Őszi Bálintot becsületesnek, és jó elvtársnak ismertem, és amikor velem együtt volt, sose viselt nyilas egyenruhát, és sose gyilkolt le két embert... de hogy mit csináltál akkor, amikor éppen nem találkoztunk.

- Jóska, túlságosan jóhiszemű vagy.

- Először azt kell megnézni, mi a jó egy emberben. Elhinni, hogy egy orvos azért virraszt a beteg ágya mellett éjszakákon át, mert meg akarja menteni, nem azért, mert karrierista. El kell hinni, hogy azért mondja azt, hogy szeretne a falujárókkal menni, mert valóban segíteni akar a falusi munkában, és nem azért, hogy a fasiszta múltját leplezze vele. Előbb azt kell megnézni mindenkinél, hogy milyen ember, azután jöhet minden más.

- Látom a jövőt. Csorba József elvtárs jelentést tesz: Iksz Ipszilon főorvos, példás családapa, szerető rokon, cukrot oszt a környék gyerekeinek.

- Jól látod a jövőt. Iksz Ipszilon főorvos példás családapa, ez valóban hozzátartozik emberi tulajdonságaihoz. Ennélfogva szükséges, hogy ugyanúgy hozzátartozzék a jellemzéséhez, mint a nyilvántartás adatai. Mert percenként változik egy ember, változnak kapcsolatai, magatartása, véleménye, még alapvető tulajdonságai is. De az aktákat nem írjuk át naponta, egy régi bejegyzés vagy téves bejegyzés helyettesítsen egy embert?

- Ne bolondozz, Jóska. Egy-egy kádereshez száz, kétszáz ember is tartozik. Gyorsan küldenie kell valakit erre vagy arra a feladatra. Mégiscsak arra van szüksége, hogy pillanatok alatt a nyilvántartásból ki tudja választani a legmegfelelőbbet.

- És a fejéből! És a szívéből! - kiáltott szenvedélyesen Csorba Jóska, és felugrott. - Persze hogy kell a nyilvántartás, de csak kiegészítőnek, emlékeztetőnek. Mit mondhat egy karton? Hogy született ezerkilencszáztizenháromban? Attól még lehet gyomorbajos, fáradt, törődött öreg, és lehet egészséges, fiatal is. Iskolai végzettség? Ha érettségije van, és nem tud helyesen írni, vagy ha öt elemit végzett, de azóta Balzacot, Gorkijt olvasott, és fizikát tanult... Csak a személyes beszélgetések, az ember ember iránti bizalma és barátsága segítheti a mi munkánkat.

Őszi Bálint a fejét csóválta.

- Az ember halandó. Ha téged valami baj érne, az utódod mégiscsak a feljegyzéseidből tudna meg minden szükségeset a hozzátartozó káderekről.

Jóska bosszúsan ütögette a parketthez a cipője orrát.

- Ha egy sofőr megbetegszik, és más kerül a kocsijára, az talán megelégszik azzal, hogy a menetlevelet és a nyilvántartási lapokat átnézi? Nem akarja a maga szemével látni, hogy jól működik-e a fék, nem lyukas-e a hűtő, nem rángat-e a motor? Mi, kommunisták, a valóságot a maga teljességében nézzük. Csak az embert, a legfontosabbat, a párt aranyalapját akarnánk iratokból tanulmányozni? Nem, előbb az ember, csak azután a papír! Mondd, Bálint, szoktál te még kijárni az üzemekbe? Vagy nagyon sok dolgod van az újságnál?

- Köszönöm a kioktatást.

- Igazán nem akartalak kioktatni - védekezett ijedten Jóska. - Különben is, úgy érzem, nagyon félrecsúszott a beszélgetés. Hiszen én csak azt akartam elmesélni, hogy annál a rádium-ügynél is azt néztem, hogy hogy lehet az, hogy akik ellen a vádat emelték, azok rendes, becsületes emberek, az pedig, aki a feljelentést tette, az minden sötét dologban benne van, tele van pénzzel, goromba a betegekhez, nőügyei vannak... Még meg sem lepődtem, amikor letartóztatták.

- Letartóztatták?

- Ühüm. Ti is megírtátok.

- Nem tudom, miről beszélsz.

- Ej, hát a Paréj Kálmánék összeesküvése, még a tavasszal. Nemrég kaptak el még egy hozzájuk tartozó összeesküvő csoportot, köztük Zsille Norbert államtitkárt és az unokaöccsét, Zsille Ödön doktort, a mi kórházunk híres sebészét. Amikor már minden mindegy volt neki, akkor mellékesen bevallotta, hogy karácsonykor valóban ő akart a rádiummal nyugatra szökni. Vagyis a másik orvos valóban nem lopta, hanem megmentette a kórház vagyonát.

- Egészen összekevered a dolgokat - mondta rosszkedvűen Őszi Bálint. - Ellopta, nem lopta, ez a gazember, az a gazember, a tanulság az, hogy mégiscsak utána kell nézni az emberek múltjának, különben a Zsille gazsága se derült volna ki, a Paréj Kálmáné sem.

Csorba Jóska a barátjára nézett.

- Hát persze hogy utána kell nézni, ezt mondom én is, de meggondoltan, és ott, ahol ok van rá. Nem szimatolni, faggatni kell az embereket, hanem megismerni őket...

- Jól van, Jóska, azért barátian ajánlom, hogy vigyázz a másikra is.

- Arra szegényre már nem kell vigyázni.

- Hogyhogy?

- Mert meg fog halni. A rádiumos kazetta, amit a testén őrzött, hibás volt. Sugárártalmat szenvedett. És ez az egy év, a gyanúsítgatás, a hajsza, az izgalom... tudod, az többet tud ártani egy embernek még a leggyilkosabb sugárnál is. Hamarább kellett volna... mindjárt meg kellett volna nézni az ügyét. És képzeld el, alig egyéves házas. És gyereket várnak.

- Tudom.

- Tudod?

És Csorba Jóska megdöbbenve bámult rá.

András néni nem volt otthon. Kati és Pista hetek óta kérlelte, az egri rokonok írtak, üzentek, hívták - végül is Kati megszerezte az engedélyt, és András néni rászánta magát, felült a szerkesztőség Egerbe induló rozoga dzsipjére. Néhány heti pihenésre, tejivásra utazott.

Jó volt, hogy a mama nincs otthon, hogy nem veszi észre Kati első mozdulatából, lépteiből, szeme tompa, fátyolos tekintetéből a rettenetes bajt. És rossz, ó, milyen rossz, hogy nincs itt a mama, nem lehet hangos zokogással ráborulni. Egyedül kell viselni a mérhetetlen, gyötrelmes rémületet, felfogni a felfoghatatlant, és megbirkózni a kérlelhetetlen, szívet tépő gondolattal.

Jó, hogy nincs még itthon Pista, amikor Kati hazaér. Mert meg kell állni az előszobában és fel kell sikoltani a fájdalomtól, amikor a kabátját a fogasra akasztja. Új szekrényt terveztek az előszobába, háromajtós, tükrös kombinált szekrényt. Minek az már?

Kötényt köt, és a konyhában néhány szem krumpliból levest főz. A kenyeret és szójakolbászt, mustárt, vöröshagymát tányérra rakja. Cseresznyeminták vannak a tányér alján, szép, festett piros cseresznyék. Mire az idén a cseresznye megérik... A mázas tányér csörömpölve törik össze, Kati ráborul a konyhaasztalra, és sír, hogy majd megszakad a szíve. Jó, hogy nincs még itthon Pista, még ideje jut hideg vízzel jól megmosni az arcát, tenyerébe vájt körömmel, összeszorított ajakkal leküzdeni az iszonyat kétségbeesett kiáltásait. És kimondhatatlanul rossz, hogy nincs még itthon Pista, hogy percek, órák vesznek el, drága percek a kegyetlenül fukar napokból.

Kapkodva terít. A szobákban már ég a villany, és ezen újra sírni kell... Vasárnap óta ég, milyen boldogok voltak... A világoskék vászonterítő, Pista kedvence... A könyvespolc! Szilánk találta oldalát Pista szögelte meg. Egy képes album kilóg a könyvek glédájából. Kati megigazítja. Színes, mélynyomású képek, Michelangelo és Leonardo da Vinci munkáiról. A lapok kihullanak a kartonborítékból, Kati lehajol, felszedi őket a földről. A legfelső: L'ultima cena. Az utolsó vacsora. Rá kell borulni a könyvespolcra, zokogni, siratni őt, akit ma még hazavár, csókolni és ölelni fog, de aki már nincs, akit már sem isten, sem ember, sem ima, sem tudomány, sem ölelő kar, se szerelmes könny nem tarthat itt ezen a földön.

"Minden mosolyod egy nappal meghosszabbítja az életét - minden könnyed elvesz tőle egy hetet" - ezt a sziklát gördítette a szívére Orlay, amikor a szerkesztőségben leült mellé, átfogta a vállát, és elmondta neki ezt; a megmásíthatatlant és felfoghatatlant. - Megpróbálnak még mindent, fekvést, gyógyszereket, de... - és Orlay lehajtotta a fejét. "Kísérjelek haza?" - kérdezte végül. "Nem... nem... jobb, ha most magamra maradok..." Hiszen ha azt kívánnák, hogy Pistának adja át minden csepp vérét, ha a szívét kívánnák, az erejét, ha meg kellene feleznie hátralevő éveit... De mosolyt kell adnia, honnan adjon most jókedvet és mosolyt... minden mosoly egy nap...

Újra hideg vízzel dörzsöli az arcát. Ez most már mindig így lesz. "Mindig?" ...Ma tíz hónapja házasok.

Eláll a szívverése, amikor kulcs fordult a zárban. Pista, orgonát hoz. Az előszobában megcsókolják egymást. Két csók jár a küszöbön, kettő a szobaajtóban. "Az orgonáért még külön is" - mondja Kati szinte kiáltva, és csókolják egymást, telhetetlenül, sietve, a soha el nem érkező évek csókjaiért.

Amíg az orgonát vázába teszi, sírhat. És sírhat, miközben tálba önti a levest, sírhat, amíg Pista kezet mos.

Pista jókedvű. Dicséri Kati főztjét. Diáktörténeteket mesél, utazásról, arról beszél, hogy ha nem lett volna orvos, csak újságíró akart volna lenni ő is. "Egyszer elkísérlek riportra, Kati... tudod, mit? Sopronba megyünk el együtt. Ott még sose jártam. Szeretném megnézni a Fabriczius házat, a Lővéreket... elmegyünk, Katikám? És a fiunkból sportembert nevelünk. Megmásszuk, bebarangoljuk a Bükköt és a Mátrát. Jó?"

- Jó... - és megint fel kell ugorni, kirohanni a konyhába. - Teavizet teszek fel - kiáltja vissza elfúlva az ajtóból.

- Köszönöm, nem kérek teát - mondja Ács, és utánamegy.

Kati az orrát fújja.

- Valami a szemembe ment - védekezik.

Ács szíve nyugtalanul dobban. Átöleli Katit.

- Kevés emberrel járunk össze - mondja, amikor újra a szobában ülnek. - Persze, kevés a szabad időnk. De azért szükség van a jó barátokra. Ismered a kollégáimat, Orlayt, Battonyát... hívjuk át őket egyik este. Ágnessel is régen nem találkoztál. Ne éljünk úgy, mint a barlangi medvék.

Kati szíve olyan, mint az ólom. Pista minden szava okos, féltő gondoskodás. Minden mondat végére odatehetné: "...mert én már..."

Vacsora után verseket olvasnak. Pista Kosztolányit szereti. Máskor a Halotti beszédet, Üllői úti fákat, Hajnali részegséget szavalná - most messze kerüli a Kosztolányi-kötetet. Csokonait veszi le a polcról, Lilla dalokat, de ezek is olyan fájdalmasak most, hogy gyorsan becsukja a könyvet.

"Már elmúlt... ez az este is elmúlt..." - gondolja Kati, amikor Ács az esti hírek után a rádiót lezárja. "Már ez az este sem lesz."

- Miért szontyolodott el, kedves Ács Istvánné? - kérdi Pista, és levegőbe kapja Katit.

- Te... nehéz vagyok ám!

- Bizony, mint egy zsák krumpli, juuj, de nehezet emeltem - és Ács tréfás sopánkodással ül le a karosszékbe, zsebkendőjével arcát, nyakát törli, és Kati észreveszi, hogy az arca valóban hamuszürke, és patakzik róla a verejték.

- Ma én vagyok a soros, én ágyazok - mondja gyorsan Kati, és megrémül, amikor Pista elszomorodva bólint. Tűri, hogy ő vesse meg a nehéz, bordó kárpitú rekamiét, amit készítője úgy hirdetett, hogy "egyetlen gombnyomás, egyetlen mozdulat, és máris nyitva van" - a valóságban azonban ütni, rázni, rúgni kell, amíg fiók és párna a helyére kerül. Amióta Kati állapotos, ma ágyaz először.

A kislámpa fénye Ács arcára vetődik. Ács behunyt szemmel fekszik.

Kati a haját bontja, megáll egy percre az ágynál, nézi, nézi a vértelen ajkat; és felsikoltana: hát eddig nem vettem észre?

Ács kinyitja a szemét.

- Kuckóba, mert megfázol - mondja szigorúan. A "kuckó" Kati helye a hitvesi ágyban, párnákból, ölelésből készült fészek. A feje Ács kinyújtott karján pihen. "Elzsibbad a kezed, Pista." "Nem, nem, maradj csak így."

- Kati, május van...

"Nem lesz kuckóm" - gondolja Kati. "Kuckóm se lesz."

Mindig arról beszéltek, hogy ha összeházasodnak, ő a régi lányszobájában akar aludni. De kisült, hogy a bombasérült bútorok rendbe hozásáért vagyont kérnek. Inkább odaadták a lányszoba bútorát a kettős rekamiéért, és egyelőre két szobában rendezkedtek be. A nagy szobában anya, és itt, Pista régi "albérlő" szobájában ők ketten... "Kuckóm se lesz" - pedig mintha sosem lett volna másképp, mintha születése óta itt lett volna a helye, mintha nem is tudna álmodni másképp, csak Pista ölelő karjában, Pista szívverését hallgatva.

- Kati, még május van...

Ács István ujjai Kati haját simogatják.

- Nagyon szeretlek.

Ács szorítása egyre erősebb. "Talán nem is szabad már..." Kati is úgy öleli, úgy kapaszkodik belé, úgy simul hozzá...

- Katikám, meglátod, lesz egy szép kisfiúnk... Azt akarom, hogy kedves, okos kisfiúnk legyen. Jó? Kati, mi bajod van?

- Semmi... csak a boldogságtól... - és Kati párnájára borulva sír, keservesen, vigasztalhatatlanul.

Ács ismeri jól ezt a sírást, a kórtermek dermedt csendjeiben százszorosan visszhangzó reménytelen sírást, a táviratban behívott, látogatási időn túl, éjszaka is beengedett hozzátartozók sírását... Az elcsukló és felsikoltó fájdalom hangját. "A boldogságtól sírsz?" - kérdezte hangtalanul, és a beszűrődő bágyadt holdfénynél hosszasan nézte Kati arcát, hallgatta egyenetlen, nyugtalan lélegzetét. Felemelte a fejét, nézni akarta a felesége arcát, nem akart aludni, nem, már egy percet sem akart elveszíteni az ébrenlétből. Keze elzsibbadt, de nem vonta ki Kati válla alól. "A fájdalom is velünk hal meg... ó, milyen drága a fájdalom is, a könny is, milyen drága... ezerszer drága minden, ami élet."

- Huszonnyolc évet éltem - mondta Ács halkan, és a szavakat visszhangtalanul nyelte el az éjszaka.

Ágnes halk léptekkel siet a belgyógyászat folyosóján, és szívén gyermekkori felismerés iszonyata ül: a halál a legmagányosabb aktus, egyedül kell meghalnia mindenkinek, magára hagyva kell megbirkóznia a pusztulással.

Ács István vergődésének utolsó órái ezek.

Kati itt van ugyan, alig egy emeletnyi távolságban tőle, a szülészeten. Verejték csurog végig az arcán, sebesre mart szájjal hallgat a kínok alatt, meg-megáll a szülőszoba előtti folyosón, falnak támaszkodik, és a fájások szünetében Ágnesnek könyörög, hogy menjen, nézze meg őt... Talán huszadszor teszi meg Ágnes ma este a belgyógyászat és szülészet közötti húsz lépcsőfokot. Benyit a betegszobába, ahol ma éjjel a kék fényű kislámpa helyett sárgás világosságot áraszt a nagy lámpa. Ács kérte, hogy ne oltsák el a lámpát, és Orlay Mária szótlanul gyújtotta meg a villanyt, és nézte Ács pergamenszínű arcát, megnyúlt orrát, a homlokán gyöngyöző hideg verejtéket. Ács percekre tért csak magához, légzése ritkult, alig beszélt. De Máriára néha rámosolygott. "A fiam érkezését megvárom még." Azután behunyta a szemét, és a feje oldalra csuklott. Ágnes megdermedt a rémülettől. Orlay Mária intett, menjen, nézze meg, hogy van Kati. "Neki több szüksége van most rád." "Azt mondják, csak reggelre lesz meg a gyerek... megérheti még?" "Nem hiszem."

"Él még?" - ez volt mindig Kati rémült szemében. "Várja a gyerek érkezését" - felelte ő könnyeit nyelve. "Azt üzeni, hogy legyél bátor."

Kati arcán erőtlen mosoly fut át, és behunyt szemmel, hangtalanul készül a következő percre, amikor derekát szétfeszíteni akarja a jövendő ember. Úgy érzi, mintha erőszakos, kemény ököl zúzná belülről a testét, belekábul a növekvő fájdalomba, és csak néha eszmél, de ilyenkor más fájdalom hasítja az agyát és szívét, ilyenkor üvöltene iszonyatában. "Ne halj meg, Pista! Drágám! Ne halj meg!" A görcsök múltán még kétségbeejtőbb ez a másik, ez a szörnyűséges, oldhatatlan és enyhíthetetlen gyötrelem. Rátapad a gondolataira, nem tud másra figyelni, nem érti, ha szólnak hozzá. "Már kétujjnyi a méhszáj... hajnalra itt lesz ám a gyerek" - mondja biztatóan a bába, de Kati nem bírja felfogni, hogy virrad reggel is ez után az éjszaka után, hogy nem lesz az örökkévalóság is így, kínok és könnyek között. Megpróbál a kötött réklikre gondolni, a csöppnyi ingekre, megpróbálja elképzelni benne a gyereküket, de Pistát látja, és ettől akkorát kellene ordítani... de csak nyöszörög, vinnyog, mert jön már az újabb fájás. "Él még?" - És Ágnes bólint, azután otthagyja Katit, és szalad vissza Ácshoz.

Mintha értelme és jelentősége volna annak, hogy fel-le rohan az emeletek között... De nem is bírná ki másképp, cselekedni, segíteni akar. Mintha azt remélné, hogy buzgalmát megszánják az istenek, és Ács nem hal meg, hanem felneveli a gyerekét. Vasárnap együtt sétál majd a család, Kati tolja a gyerekkocsit, Ács büszkén baktat mellettük, cukorkát vásárol Katinak és piros léggömböt az ifjú Ácsnak. A kocsi oldalához kiköti majd a színes luftballont, és a gyerek nagyokat nevetve kap utána...

Huszadszor lép be a betegszobába. Minden egyformán mozdulatlan. Ács hangosan, hörögve lélegzik néhányat, azután elcsendesedik, nem emelkedik mellén a takaró sem. Orlay szeme alja karikás, és szeme úgy csillog, mintha láza volna vagy sírna.

Ács néhány másodpercre megint magához tér. Mária kendővel törli róla az izzadságot, és egészen közel hajol hozzá, hogy nehéz suttogását megértse.

- Kati? Jól van, igazán jól van, nincs semmi baj. Hamarosan meglesz.

- Megvárom - suttogja konokul Ács.

Mária legszívesebben kirohanna a szobából, és sírna tehetetlen kétségbeesésében. Nem, a halállal nem lehet kibékülni. Hiába orvos, hiába állt ezerszer a boncolóasztalnál, hiába látott már meghalni férfiakat és asszonyokat, öregeket és fiatalokat, a halálnak is ezer arca van, mint az életnek. Az utolsó pillanatig sarkallja az orvost a "mit tegyek még" és az utolsó pillanattól kezdve saját utolsó pillanatáig a "mit tehettem volna még". Nem lehet belenyugodni abba, hogy egy emberi lényt odaadjunk a sírnak, vágyaival és gondolataival, szerelmével és örömeivel, odaadjuk a szemét, amellyel láthatta volna még a csillagokat és a kedvese arcát, odaadjuk a kezét, amellyel simogatott volna, levelet írt volna, kifaragott volna egy játék lovacskát egy kisfiúnak. Odaadjuk, csak azért mert a tüdők nem tudják oxigénnel ellátni az éhes ereket, mert a szív, ez a csodálatos szorgalmas szivattyú nem akarja ismételgetni táguló és összehúzódó buu-tup, buu-tupjait. Ó, emberiség! Atomokat hasító, csillagokat, tengereket hódító emberiség! Mi lesz András Katival, ha megtudja, hogy Ács István egy óra múlva meghal.

- Ágnes - súgja Orlay -, hozz fel a szülészetről egy újszülöttet... akárkit. Majd letelefonálok az inspekciós orvosnak, hogy adja ki. Nem érted? Csak egy percre... megmutatni...

Ágnes agyából lefut a vér, az ajtónak támaszkodik, hogy össze ne essen.

- Olyan sürgős?...

- Igen.

Egyenesen a csecsemőszobába sietett, ahol már várták, és a sovány Andrea nővér óvatos mozdulattal nyújtott át egy ijedten felsíró pólyás babát.

Lassan, óvatosan megy most a lépcsőn, ügyetlenül és megilletődve viszi a ráncos csöppséget. A gyerek karjára vászonszalagra ráírva az anyja neve: Varga Jánosné. De az újszülöttről azt se tudja, hogy fiú-e vagy lány.

Orlay a betegágynál áll. Izgatottan és türelmetlenül int, hogy Ágnes jöjjön közelebb. Ács most eszméletén van.

- Kisfiad van - mondja Orlay.

Ács arcán egy pillanatra villámként fut át az öröm.

- És Kati?

- Jól van. Egészen jól. Reggel megláthatod.

- Reggel?

A fény eltűnik Ács szeméből...

- Vigyázzatok rájuk - suttogja vagy hörgi inkább.

- Vidd vissza... és most már maradj végig Katinál... ide már ne gyere vissza... Menj.

Ágnes magához szorítja a pólyást, és szinte menekül kifelé.

Amikor Varga Jánosné újszülöttjét Andrea nővérnek visszaadta, a szülőszoba előterében műtőcipőt és steril köpenyt húz, és bemégy Katihoz.

Kati a szélső ágyon fekszik.

Haja csomósan összetapad az izzadságtól. Fázik, borzong, folyton azt kéri, hogy takarják be. Ágnest észre sem veszi. Félig alszik. Úgy érzi, mintha a gyerekkorában járna újra. Kislány még, hideg decemberi este van, kinn pufók angyalokként ringanak a hópelyhek. Az utca lámpája körül táncolnak körbe-körbe. Szánkó csilingel az utcán, és gyerekek éneke szűrődik be: "Nagy sü-ve-ge, nagy sza-kál-la, puttonyt is köt a há-tá-ra... virgácsot vesz a ke-zé-be... pajkos gye-rek félelmére..." és ő is énekel, cérnahangon, boldogan: "Nem lehet az más, csak a Mi-ku-lás..." A cipője az ablakban van, fényesre kefélve. Holnap reggel csokoládé lesz benne és préselt füge, egy egész koszorúval. Jóskának lombfűrészt hoz a Mikulás, neki babát... És most hirtelen Jóskát látja, a fronton eltűnt kedves fivért. Jóska is gyerek még. Szánkáznak a havon. De a hó váratlanul elolvad, forró nyár van, és a mezőn piros képű gyerekek játszanak. A kislányokon fehér grenadin ruha, pici színes hímzéssel. És milyen hamisan énekelnek: "A gazda rétre megy... a gazda rétre megy..." Gyerekek, gyerekek táncolnak mindenütt. Kék szeműek és lekvártól maszatos szájúak, kislányok, libegő szőke varkoccsal, kisfiúk, kékre vert térddel. És Kati hirtelen felébred, most megint tud mindent, hogy Pista meg fog halni, és a helyét egy új ember fogja elfoglalni a földön, és a halálnak és az életnek minden kínja az ő szívén megy át.

Éjfélre jár, a szülőszobán szokatlanul nagy a nyüzsgés.

A két inspekciós orvos műtétet végez, a bába négy szülőágy között szaladgál, vigasztal és veszekszik. Ágnes gondolatok nélkül kuporog Kati mellett. Kati csak szorítja a kezét, és nem kérdez semmit.

- Maga mit bámul itt, segítsen!

Ágnes nem is érti, hogy hozzá szólnak.

- Hallja, Csaplár, gyorsan fogja meg.

- Tessék?

- Gyorsan, gyorsan, mártogassa, hidegbe, forróba.

"Asphyxia" - érti meg végül. Magzati álhalál. És kezében van már a mozdulatlan, sárgásszürke, magzatmáztól ragadós kis test, azt se tudja, kinek a gyereke. Körülötte sürgés, nyüzsgés, nyöszörgés, jajkiáltás, hirtelen megizzad, érzi, hogy forróvá válik a levegő. Gondolatai kínosan űzik egymást, mintha nagyon fárasztó álma volna, amiből fel akar ébredni, de nem tud. Ács István hörgő lélegzése, Kati riadt tekintete, az óramutató szakadatlan, lassú mozgása, az újszülött a pólyában... mindez kavarog előtte. De ugyanakkor már ütemesen hajol a forró és a hideg vízzel teli medencék fölé, és mártogatja, fröcsköli az élettelen újszülöttet. Egyszer, tízszer, ötvenszer, százszor. Karjában és derekában éles, hasító fájdalmat érzett. Válaszul még gyorsabban hajolt föl, le, föl, le. Hirtelen mozdulatától majdnem kicsúszik kezéből a csöppnyi test, ijedten fogja szorosabban, és csak most nézi meg igazán. Behunyt szemű, ráncos kis jószág, feje tetején néhány szál barna haj. Különben épkézláb, formás kislány; viaszbaba. Egyszerre eltűnik minden más, az orvosok, a szülőnők, az éterszag, az ablakon át bebámuló sötétség, az egész világ. Csak ez a csöppnyi gyerek van. Újra és újra hajol és emeli hidegbe, forróba, hidegbe, forróba. Úgy érzi, hogy naprendszerek pusztulnak el, tengerek száradnak ki, és világrészek süllyednek el, hogy hiába épülnek újjá a városok, ha meghal ez a csecsemő. "Élj! - akarja üvölteni. - Neked az a dolgod, hogy élj!" "Élj, mert te vagy a dolgok célja és értelme, azért születtek és hulltak el nemzedékek, azért formáltak zsurlókat és páfrányokat, sárkányokat és ősembereket az évmilliók, hogy egyszer te is létrejöjj." "Élj, te ismeretlen újszülött, mert neked építjük a hidakat, neked írják az új meséskönyveket, neked készítünk cipőt, nem engedünk át a halálnak. Sírj, borzongj, ébredj fel, nyisd ki a szemedet, élj!"

"De mi az élet? Mennyi időre akarunk életre kelteni? Ötven évre, hatvan évre, nyolcvan évre? Ennyit kaphatsz csak, és szenvedést kapsz, és mégis élned kell, mert ez a világ rendje, mert folytatnod kell a mi sorsunkat, betegeket gyógyítani és muzsikát komponálni. Élj, mert neked kell pohárral a kézben köszöntened a kétezredik esztendőt szilveszter éjszakáján, te fogod köszönteni, helyettünk, elmúlt emberek helyett is a harmadik évezredet, a béke és a sohasem látott boldogság évezredét! Élj! Nem adom fel a harcot! Sohasem adom fel a harcot, így fogok küzdeni érted és minden percnyi életért!"

A lendület még a kezében volt, még egyszer a hideg vízbe mártotta a magzatot, amikor észrevette, hogy a test kékesvörösre válik, és a bőr borzongani kezd. "Él!" - kiáltott teli torokból.

Úgy remegett izgalmában, amikor a gyerekgyógyász átvette tőle, tovább élesztette és vizsgálta a most már felsíró kis porontyot, hogy alig vette észre Kati hívó, gyenge hangját. Kati már a hordágyon feküdt, pokrócba csavarva.

- Vidd fel a kisfiunkat Pistához... kérlek, mutasd meg neki.

- Katikám... gratulálok! Látod, itt hagytalak...

Kati fáradtan mosolygott.

- Nézd... hogy hasonlít rá... vidd fel...

És Ágnes karjára vette Kati kisfiát, bevitte egyenesen a csecsemőszobába, azután vagy tíz percet dermedten állt a folyosón, és amikor úgy érezte, hogy elég ereje lesz hazudni, visszament Katihoz.

- Azt üzeni, hogy... nagyon boldog... és aludj jól.

Kati hálásan felragyogó tekintetét viszi magával, amint kimerülten és kóvályogva megy a folyosón. Az egyik ablak nyitva van. Megáll, nézi a hallgatag holdat s a titokzatos felhőfátylakat.

Orlay Mária jött a belgyógyászat felől.

- Mit csinálsz itt, Ágnes?

- Semmit... csak...

- Kati?

- Kisfia van... egészséges, háromkilós.

- Beszaladok hozzá. Várj meg itt.

Negyedóra múlva Mária visszatér.

- Haza akarsz most menni?

- Késő van... inkább lefekszem az inspekciós szobában.

- János nincs Pesten, gyere be inkább hozzám. Úgysem tudnál ma éjszaka aludni.

- Hát nem - mondta hálásan, és megfogta Orlay kezét.

Orlay átkarolta Ágnes vállát.

- Tudod, és ez a rettenetes, hogy az ember egész éjszaka visszamenne... megnézni, hogy hátha... hátha mégsem... de ez őrültség.

Beértek a szobába.

Ágnes most járt itt először. Kedves, barátságos kis fészek volt, néhány sima kórházi bútordarab, kétajtós szekrény, két karosszék, két szék, barna, szögletes, fiókos asztal. De ágyak helyett csinos huzatú sarokrekamié volt a szobában, és a csupasz falakon színes fedelű könyvekkel teli polc, az íróasztalon vázában virág, az asztal közepén süteménnyel teli tál.

- Egyél, Ágnes.

- Nem, köszönöm. Nem bírok - felelte Ágnes, majd kisvártatva megkérdezte: - Mondd, Mária... meg lehet szokni?

- Nem... nem lehet megszokni, és nem lehet beletörődni... azért vagyunk orvosok.

Orlay a mosdóhoz ment, kezét, arcát dörzsölte a hideg vízzel.

- Milyen komolyan vesszük az életet - mondta sóhajtva Ágnes.

- Nincs más. Az élet kicsi... de számunkra minden ebben a rövid létben van.

- De érdemes-e?

- Ez a sorsunk, nem kérdezhetjük meg, hogy érdemes-e. - És Orlay kicsit el is pirult. - Ha nem vetted volna észre, én is a negyedik hónapban vagyok. És olyan boldogan várom a gyereket.

- Sejtettem, de nem voltam biztos benne.

- Majd te is férjhez mész.

- Én... én soha... én nem akarok...

- Bocsánat. Nem tudtam, hogy reménytelenül szerelmes vagy.

- Honnan veszed?

- Mert huszonnégy éves korukban csakis súlyos szerelmi bánat esetén nem akarnak férjhez menni a lányok.

- Főzök egy teát, jó?

Ágnes már nem tiltakozott. Fáradtan, mozdulatlanul ült a karosszékben, nézte Orlay Máriát, akinek gesztenyeszínű haja úgy fogta körül kislányosan szelíd vonású arcát, mint egy nagyon szép képkeret. Egy régi vágy fogta el Ágnest, még kislány korában játszott ezzel az érzéssel: ha egyszer olyan gépet találhatnának fel, amivel meg lehetne látni mások gondolatait és érzéseit, vagy még inkább olyat, amivel az ember saját érzéseit átadhatja. Hogyha Mária most szavak nélkül is megértené, milyen hálás azért az estéért, azért, hogy megtudta, hogy a másikat, a kész, komoly orvost is ugyanaz gyötri, ami őt, hogy nem kellett ma éjszaka egyedül maradnia... - de mindezt már csak félálomban gondolja.

Csend van, csak a szülészet félemeleti folyosóján hangzik az ébredező, reggelit követelő újszülöttek sírása.

Rőmer Géza fiával, ifjabb Rőmer Géza - vagy ahogy ő önmagát nevezte, G. Roemer junior - tizenkilenc éves egyetemi hallgatóval együtt repülőgépen érkezett Bécsbe. A fiatal Rőmer nagyszerűen érezte magát a császárvárosban, ahol ugyan a Stephanskirche körül is kétemeletes magasságban hevert az elhordatlan rom és törmelék, s a koldusok fürtökben tapadtak a járókelőkre - de a Kärntnerstrassén és a Grabenen csinos nők jártak, és tíz közül nyolc kapható volt egy doboz kondenzált tejért.

Rőmer doktor egy Hudsont vásárolt, és izgatottan készült a hazautazásra.

- Nyolc éve nem voltunk otthon, fiam - ismételgette ellágyulva.

Ifjabb Rőmer elnézően mosolygott, és a vállát vonogatta. A Sacher teraszán ültek, nézték a fel-alá sétálgató párokat, vihogó fiatal, puskaport nem szagolt megszálló katonákat és a hozzájuk simuló úrinőket.

- Fiam, emlékszel még a Gellérthegyre?

Az ifjú Géza, akit cambridge-i kollégái Georgnak szólítottak és aki utálta lefordíthatatlan keresztnevét, bosszúsan vállat vont.

- Mondtam már, old boy, hogy nem emlékszem semmire.

- Persze, persze - bólintott rosszkedvűen az öreg. Nagyot ivott a limonádéból, és a noteszét nézte. - Délután érkezünk, kedden reggel kimegyünk a temetőbe anyád sírjához. Délután felkeressük Aladár bácsit. Szerdán... no, majd meglátjuk.

- A pincér azt mesélte, hogy Pesten gépfegyverrel lövöldöznek az autókra a kommunisták.

Az öreg nevetett.

- Ne beszélj bolondokat.

- De... egész biztosan... olyan valakitől tudja, aki tegnap jött Pestről.

Rőmer legyintett, de azért maga is nyugtalanul gondolt az útra. Kicsit úgy érezte, mintha ifjúkori álma elevenedne meg: hajóskapitány lesz, viharos óceánon ismeretlen szigetet fedez fel, talán emberevőkkel és kalózokkal is harcol. Megfiatalodott, ha arra gondolt, hogy íme, kezdődik élete nagy kalandja, és megöregedett, ha eszébe jutott, hogy a vasfüggönyön túl biztosan nem működik a vízvezeték, és nem kap a gyógyszertárban szódabikarbónát.

A Hudsont ő maga vezette. Nem bánta, hogy fia a hátsó ülésen terpeszkedik, és egész úton nem szól egy szót sem - úgy elfoglalta őt saját érzéseinek vihara. Hol elsírta volna magát a magyar nyelvű útjelző táblákon, "Komárom, hat kilométer". Komárom, Komárom... istenem, hát otthon van... Máskor meg gyanakodva kémlelte a mezőket, bokrokat - merről ugrálnak elő géppuskás bolsevikok. - De semmi ijesztő dolog nem történt. A határőrség udvarias volt. Győrött nyitott üzletek, az üzletek kirakatában áru, az emberek jöttek-mentek, nevetgéltek, a városokban házakat építettek, falat húztak és vakoltak, az országúton kukoricaszárral teli szekerek mentek. Rőmer Géza szüntelen álmélkodással nézte mindezt, mintha az lett volna a természetesebb, ha az ég piros, és a fű lila, és a burgenlandi határnál nyírfák és akácok helyett valóban vasfüggöny állott volna...

Akárhogy igyekezett is, sötétedés után értek be Pestre. A kötelező légó-elsötétítés már régen megszűnt, de a város komor és sötét volt. Egész házsorok meredtek üregszemükkel, kiégve, egész házsorokban nem égett fény. A hidak ívlámpa-füzérei, a kivilágított Parlament, a Vár és annyiszor álmodott pesti kép helyett komor, sötét partok fogadták. Ha meggondolta, nem is volt ebben meglepő, eleget hallott Budapest ostromáról, és eléggé tapasztalhatta Londonban a bombatámadások hatását - most mégis rosszkedvű, szinte sértődött lett. A város idegenül fogadta, és Rőmer szinte félelmesnek érezte az utcákat.

A szállodának is csak egy emelete volt ép. Rőmer az autóból kilépve ijesztőnek találta, hogy háromemeletnyi rom között aludjék. De a megrendelt lakosztály kifogástalan állapotban várta. Mindhárom szoba ablakain üveg és függöny, szőnyeg, telefon, villanylámpa, a fürdőszobában meleg víz. A kiszolgálás udvarias, és a szobalány, Roemer junior csodálkozására, angolul is jól beszélt.

- Nem vacsorázol? - kérdi Roemer junior, amikor látta, hogy apja lefekvéshez készülődik. - Én még lemennék az étterembe. Good night!

Rőmer Géza sokáig hánykolódik. Hajnal van, mire elalszik, és hét óra előtt újra felébred. A függöny széttáruló szárnyai közül kilát a párás, nyári tájra. A Duna, a Gellérthegy, Budapest, az édes, drága, szívet szakasztó Budapest tárul ki előtte. Pár percig mozdulatlan álmélkodással áll az ablaknál, azután pillanatok alatt öltözik, és étlen-szomjan rohan le az utcára.

Tizenegy óra lehet, mire a kószálásból hazaér. Az ifjabbik Rőmer ásítozva, fürdőköpenyben fogadja.

- No, mi az, fiú, elaludtál?

- Papa, mindent tudok Pestről - mondta ifjabb Géza néhány ásítás és nyújtózás után.

- Csodálatos, és honnan?

- Az éjszaka megismerkedtem egy nővel.

- Aha.

- Semmi aha. Hivatásos idegenvezető. Illetve az volt, de most valami új vizsgát követelnek tőle, és különben sem kommunista, úgyhogy nem engedik, hogy idegeneket kalauzoljon, de a hotelportás mutatta be. Nagyszerűen beszél angolul, spanyolul és franciául, és mindent megmondott, amit csak kérdeztem. Figyelj csak. A kommunisták vashulladékból és alumíniumból csinálják a hídszerkezeteket... színház nincs, a gyerekeket hatéves korukban elveszik a szüleiktől.

- És beíratják az elemibe, nem?

Roemer junior vaskos jegyzetfüzetére mutatott.

- Hiába tréfálsz, papa, mindent felírtam. A téli hónapokban a vendéglőkben csak egytálételt adhatnak... megszűnik a luxusipar, selyemharisnyát, órát, szőrmét nem szabad többé árulni. A stabilizáció humbug, mert nincs aranyfedezet a forintjukra. Egy kiló cukor a múlt héten még négyszázhetvennyolc quadrillió millpengő volt, de most már súlyra mérik a pénzt is. Az új pénzt nem is tudják kinyomtatni, mert a pénzjegynyomda munkásai csak dollárban fogadják el a fizetést.

- És ez biztos.

- Egész biztos, papa.

- Jó, akkor mutatok neked egy tízforintost - felelte Rőmer, és gúnyos mosollyal nézte elképedt fiát. Kivett a tárcájából egy zöld hasú, vadonatúj, szép, ropogós bankót.

- No, kíváncsi vagyok, mit adnak érte.

- Kérlek.

Az öreg Rőmer mosolyogva mutatott egy étlapot.

- Felhoztam a teraszról. Nézd meg. Komplett reggeli négy forint. Első osztályú szálloda. Ami pedig a hidakat illeti, ebben a hónapban fogják a forgalomnak átadni az újjáépített Ferenc József-hidat. Helyreállítottak több ezer kilométer vasutat és közutat, államosították a szénbányákat, tervbe vették a bankok és a nehézipar államosítását, és ha nagyon kíváncsi vagy, ma reggel Aladár bácsi értesített, hogy nem mehetünk ki a Mezőgazdasági Gépgyárba sem.

- Hogyhogy... a saját gyárunkba? - kérdezte elhűlve Roemer junior.

- Ugyanis lehet, hogy a munkások agyonvernének.

- Ezt mondta Aladár bácsi?

- Ezt.

- De, papa, ez lehetetlen... és én megígértem valakinek, hogy kiviszem megmutatni a birodalmunkat.

- Ne mondd. Kinek?

- A... annak a hölgynek, akivel éjszaka megismerkedtem. Azt is megígértem, hogy alkalmazni fogod.

- Jó. Amint visszakapom a gyáram fölötti szabad rendelkezést.

- Hogyhogy? Most nem csinálhatsz a gyárral azt, amit akarsz?

- Nem.

- Ha kedved van eladni? A részvények a tiédek.

- Azt megtehetem éppen. Csak az érte kapott pénzt nem vihetem magammal.

- Mi a fene - kiáltott Roemer junior tökéletes magyarsággal. Neki a papa ezer font sterlinget ígért arra az esetre, ha szerencsésen likvidálják a magyarországi ügyeket. Ezer font, isteni ajándék. Amivel azt kezdhetne, amit akar. Olaszországi kéjutazás, autó...

- Úgyse tartják magukat sokáig a kommunisták.

Az öreg gúnyosan nézett a fiára.

- De azért az ezer fontra nem mernék előleget adni, fiam.

- Mihez kezdjünk?

- Te először is öltözz fel, jó? Találkozunk a teraszon. Tizenkettőre idejön Kemenes Tibor. Tudod, ki a Tibor?

- Mondtam, papa, hogy nem emlékszem senkire és semmire.

Rőmer ingerülten fordult vissza az ajtóból.

- Egyszer és mindenkorra megkérlek, hogy ne viselkedj állandóan úgy, mint egy alkirály a gyarmatokon. Ne feledd el, hogy apád, anyád magyarok voltak.

- Nem felejtem el. Éppen eleget dörgölik ezt az orrom alá Cambridge-ben.

Rőmer csak legyintett, és bevágta az ajtót.

A szálloda teraszán nyoma sem volt a háborúnak. A főbejáratnál elegáns autósor állt a járda mellett, a teraszon apró, színes terítős asztalkák mellett jól öltözött férfiak és nők csevegtek, feketét ittak, eperfagylaltot ettek.

Rőmer Géza tejeskávét rendelt, és érdeklődve nézegetett körül.

Kemenes Tibor pontosan tizenkét órakor szállt ki az autóból.

Rőmer azonnal észrevette őt, és barátságosan integetett.

Tibor keresztülpréselte magát a székek, asztalok, fehér kabátos pincérek tömegén, és széles mosollyal üdvözölte az öreget.

- Semmit sem változtál, Géza bácsi.

- No, ezt nem hiszem el. De te megemberesedtél, édes fiam - és kedvtelve ölelte meg Tibort.

- Eljárt az idő, Géza bácsi.

- Ó, te mondod ezt a huszonnégy éveddel!

- Huszonhét az már.

- Huszonhét? No, akkor éppen ideje, hogy megházasodj. Vagy meg is házasodtál?

- Nem megy az olyan könnyen.

- Sok a lány, nehéz köztük választani, igaz? Várj csak, mit iszol? Kávét?

- Köszönöm, én inkább a gint pártolom - mondta Tibor, és visszakanyarodott az előbbi témához. - Nem a lányokkal van baj, hanem magammal. Csak egy szabadságom van, és nehezen válok meg tőle.

- Éppen olyan vagy, mint Rika. Ő is a szabadságát félti a főkötőtől.

- Rika? - kérdezte Tibor és vérvörös lett. - Nem ment még férjhez?

Rőmer a kávét kavargatta, belerakott még három kockacukrot, nem vette észre a fiú zavarát.

- Megnőttek ám a gyerekek. A Hofhauser fiúk már nagy legények. Andris kész vegyész, Tamás is egyetemre kerül jövőre. Van is fényképem róluk. - És Rőmer benyúlt a tárcájába, néhány levelezőlap nagyságú képet vett ki belőle. - Nem valami elsőrendű képek... magam csináltam. Londontól félórányira lakunk, meglehetősen bután épített házacskában, de a parkja, az gyönyörű...

Tibor megbabonázva nézte a képeket. A "bután épített házacska" így, látásra kastélynak is beillett, és körülötte az évszázados fák. A világ legszebb fái Angliában vannak, a világ legszebb gyepes rétjei Angliában vannak... a világ legszebb lánya Angliában van. Nézte a mosolygó, fehér ruhás lányt, és szédült arra a gondolatra, hogy ujjai ismerik a rugalmas ifjú test halmait és völgyeit, a bőr hamvas melegét, át kell ölelni, folytatni a csókot. Akkor csak rügy volt, ígéret, ügyetlen játék... de most érett, gyönyörű nő.

Emlékezett rá, hogy akkor is Géza bácsi védte meg őt. Rőmer Géza volt az egyetlen, aki megértette őt... és most eljött, nem, nem lehet véletlen.

- Rika emlékszik még rám?

Rőmer Géza elmosolyodott.

- Én a te helyedben tőle kérdezném meg.

- Itt van?

- Ne ugrálj fel, és ne kiálts akkorát. Londonban van. Menj ki te hozzá.

- Ne tréfálj velem, Géza bácsi - mondta Tibor az izgalomtól vérvörösen.

- Dehogy tréfálok. De várj egy pillanatig. Bemutatom a fiamat.

- Hát őt igazán nem ismertem volna meg - csapta össze a kezét Tibor.

Roemer junior hanyag fejbólintással üdvözölte Kemenest.

- How do you do - és máris belebújt a Times ötnapos számába.

- How do you do - bólintott Tibor. - Don't you speak Hungarian?

- Fenét nem tud magyarul - mondta mogorván az öreg Rőmer. - Kedves egyszülött fiam vérbeli angolnak akar látszani, és ezért Timest olvas. A konzervatív Timest olvassa szegény, fábiánus létére. Mert fábiánus is a kedves fiam, tősgyökeres fábiánus. Van egy Gloomy nevű barátja. Mr. Gloomyval együtt isznak, együtt szednek fel meglepő viselkedésű hölgyeket, és együtt írnak szociális tartalmú novellákat.

Tibor szeme érdeklődve csillant.

- Novellákat írnak?

Rőmer Géza legyintett.

- Nem kell megijedni, nem veszélyes sem a szocializmusuk, sem a novellájuk. Nem kell félnem, hogy John Tannert nevelek, aki a születésnapomra - mellesleg mindig tőlem kér pénzt, ha nekem akar ajándékot vásárolni - meglepjen a Forradalmár kiskátéja bőrkötéses példányával.

- Papa - nézett fel ingerülten újságlepedőjéből G. Roemer junior.

Rőmer Géza azonban gúnyosan legyintett.

- Fiam, én sosem kifogásoltam azt, hogy te az én pénzemen tartasz külön lakást, külön autót és külön titkárnőt, sosem kértem számon, hogy igazgatói teendőidet nem látod el, és ugyanakkor fábiánus vagy, és olyan emberekkel iszol együtt, akik arra koccintanak, hogy egyik fára kommunistát fognak akasztani, a másikra engem, és mellékesen a whiskyszámlájukat is én fizetem. De annyi jogom csak van, hogy véleményem legyen a dolgokról.

És Rőmer Géza félig hátat fordított édes fiának, és Tiborral beszélt.

- Gondolkoztál már a jövődről?

- Isten tudja, Géza bácsi... az események sodorják az embert. Szeretek mindent a sorsra bízni.

- No, azért egyet-mást tettél már magad is.

- De csak apai pofonokig jutottam vele.

- Ez igaz - nevetett Rőmer, azután elkomolyodva folytatta. - Tudod, fiam, hogy téged mindig szerettelek.

- Tudom - és Tibor megint érezte, hogy elakad a hangja.

- Mit csinálnak az öregeid?

- Megvannak. Őszintén szólva, elég sok probléma van velük. Éva újra férjhez megy.

- Ne mondd.

- Megismerkedett egy hegedűművésszel. Valószínűleg Párizsba költöznek. A szüleim is oda vágynak.

Mindebből csak annyi volt igaz, hogy Évának viszonya volt egy hegedűművésszel. Párizst Éva hazudta hozzá, és Tibor most, isten tudja, miért, kiterjesztette a lódítást szüleire is.

- De hiszen akkor nagyon jól van. Akkor téged nem köt ide semmi - mondta Rőmer.

Tibor végignézett a teraszon, felpillantott a nyári ég kék üvegharangjára, a párába vesző budai hegyekre.

- Semmi.

Rőmer Géza hallgatott egy darabig, a színes terítőcskét babrálta.

- Nézd, én nem akarlak becsapni. Rikát nem ígérhetem neked, Rikát csak magad szerezheted meg magadnak, ha akarod és ha tudod. De ha Londonban akarsz élni...

- Akarok.

Rőmer Géza nagyon halkra fogta a szót.

- Még csak egy napja vagyok Magyarországon, de azt már látom, hogy nem érdemes itt folytatni az üzemet. Legálisan innen nem sokat lehet megmenteni a vagyonból. Nincs is sok idő. Nem adok egy-két évet, és a gyárakat elveszi az állam.

- Azt hiszem, ez túlzás - mondta Tibor. - Annyira nem erősek.

Rőmer vállat vont.

- Tévedhetek, de azt hiszem, nekem lesz igazam. Nem akarom kockáztatni a vagyont. Kinn működik ugyanennek az üzemnek a mása, ugyanazokat a vékony falú öntvényeket gyártja. Egy-két jó szakembert persze nem ártana megszerezni a régi gárdából, no de ez más kérdés. Nem tudom, fiam, sejted-e, hogy milyen érték a gyár? Az alaptőkéje annak idején hétszázötvenezer pengő volt. Ma békebeli pengőben számítva, árukészlettel együtt legalább a tízszeresét éri. Becslésem szerint száz-százötvenezer font sterlinget. A teljes berendezés sértetlen maradt. Félkész áru- és nyersanyagkészlete igen nagy. Aladár bácsitól ma reggel megkaptam a leltárt.

- A gépeket nem lehet kivinni.

- Nem. De zománcárut lehet exportálni svájci és svéd címekre.

- Mennyit? - kérdezte elgondolkozva Tibor. - Egyelőre legfeljebb kéthetenként egy vagont. Többet nem fog engedni a Nemzeti Bank, mert a vállalat már úgyis túl sok külföldi követeléssel lóg.

- Havonta egy-két vagon untig elég. Nem is kellene nagyobb feltűnést csinálni.

- Nem értelek, Géza bátyám. Egy vagon áru, ha nagyon jól megy, megér ezer font sterlinget. Öt évig tartana...

- Attól függ, fiam, hogy mi van a vagonban.

- Ú... úgy.

- Úgy.

- A gépeket, berendezést feltűnés nélkül pénzzé kell tenni, de amilyen gyorsan csak lehet. Más gyárnak átengedni, bérbe adni, nagyobb bérösszeget előre felvenni. Értesz?

- Igen.

- Sok hatalmam már nincs, de azt el tudom intézni, hogy téged jelöljön ki a Nemzeti Bank vagyonkezelőnek. Érted?

- És Aladár bácsi?

Rőmer latolgatta, hogy mennyit mondjon el.

- Nézd, Tibor - felelte végül. - Háborúban csak arra lehet hadműveletet bízni, akinek tehetsége van hozzá. Aladár bácsi megöregedett, félek, hogy hibákat követ el. Majd megbeszélem vele. Végkielégítést kap.

- Igen.

- Fél év alatt kellene mindent lebonyolítani. Már most szerezd meg az útleveledet. Tekintettel a kiterjedt exportra, meg tudod indokolni... Nemes valutát hozol be az országnak... És ha valami történik, felülsz az első vonatra.

- Értem.

- De megbízható emberek kellenek hozzá, különösen a devizaelszámolásoknál. Ki most a vállalat főkönyvelője? Tatár?

- Nem. Úgy hallom, baj van. Rőmer most akar valakit felvenni, mert belső erőkkel már hónapok óta nem tudja megoldani.

- Új embert most? Szó se lehet róla. Ki volt eddig a főkönyvelő?

- Egy lány. De már majdnem egy évvel ezelőtt kilépett. Az nem lett volna rossz... Mindegy, legfeljebb majd beállok magam.

- Eszedbe ne jusson - rémült meg Rőmer. - Nagyobb feltűnést nem is lehetne kelteni.

- Tréfáltam csak, Géza bácsi. Talán Két Miklós jó volna, úgyis ő csinálta a háború előtt.

- Két Miklóst nem. Hamar belelátna.

Tibor gondolkozott.

- Az a baj, hogy a volt főkönyvelőt túl könnyen vissza tudnám hozni.

- Hogyhogy?

Tibor elhúzta a száját.

- Szerelmes belém a kislány. Majd meghal utánam.

- No, ez nem is rossz - nézett fel csodálkozva Rőmer. - És mégis elment a vállalattól?

- Nem Aladár bácsiba volt szerelmes, hanem belém. Kis tucatlány... kékharisnyácska. Beiratkozott az egyetemre orvostanhallgatónak, és most éjszakás ápolónő valahol. Biztosan jól ki van éhezve.

- Próbáld visszahozni a vállalathoz.

- Ahhoz, hogy visszajöjjön a vállalathoz, meg kell kérnem a kezét.

- Legfeljebb megkéred.

Tibor elsápadt. Hát ennyire veszi komolyan Géza bácsi a Rika-ügyet?

- Dehogy kérem meg.

- Útlevéllel a zsebedben sem mered?

- Ja... úgy.

Tibor hirtelen fáradtnak és piszkosnak érezte magát. Eddig valahogy minden játék volt, a lányok, a bank, a tavasz, az élet.

- Adjam neked az egyik fényképet? - kérdezte Rőmer váratlanul, és letette az asztalra a fotográfiákat.

A lombos fák, a kastély, Rika könnyű, fehér ruhája.

- Pincér, még egy gint - kiáltott Tibor.

Tárcájába tette a képet, és sírni tudott volna.

Gerencsérné egész éjszaka le sem hunyta a szemét.

Legszebb fehér blúzát vasalta ki, cipőjét ragyogóra suvickolta, azután kozmetikai művelethez látott. Haját hetven darab villanydrótcsavaróra tekerte, gondosan, minden kis tincset külön gyűrűre fogva. Kamillateát főzött, tíz percig gőzölte az arcát, majd az éjjeliszekrény kislámpája mellett, zsebtükör és csipesz segítségével eltávolította arcának fölös szőrszálait. Sziszegve és sóhajtozva, ernyedetlen buzgalommal rángatta szépen ütköző fekete bajuszát és állán néhány hajhosszúságúra nőtt kellemetlen szálat. Jól tudta, hogy ostobaságot cselekszik, hogy a kitépdesett szakáll bosszúból vad bozóttá fog nőni, hogy okosabb volna hidrogénnel láthatatlanná tenni, vagy kozmetikusnál villanytűvel kiszedetni, de Gerencsérné nem törődött vele, csak egy órára, egyetlenegyre akart szép lenni. Hideglelősen, borzongva és rajongva gondolt a reggelre. Úgy érezte, ezért élt, ezért élte túl a háborút. Nem tudta pontosan, mit vár a találkozástól, de vágyai elragadták.

A tisztviselők közül ő tudta meg elsőnek, hogy Rőmer Géza direktor úr Pestre érkezett, és ezt az elsőbbséget akarta a lehető legjobban kiaknázni. Rőmer bízik benne - számos tanújelét adta ennek. Hiszen mindjárt az ostrom után levelet írt neki Londonból, és őt, a régi tisztviselőt kérte, hogy alaposan nézzen a sok tolvaj körmére... Minden hónapban érkezik egy csomag, ruhafélével, szappannal, kakaóval és egy barátságos levél "Hűséges szolgálatáért". S ha most... ha üstökön ragadja a szerencsét, talán Londonba is kiviszi magával.

Gerencsérné szeméből potyogott a könny. Milyen más világ volt az, amikor Rőmer direktor úr után ő volt az első ember az irodában! Rőmer Géza más gépírónőnek sosem diktált volna, "Mancikám"-nak szólította, amikor férjhez ment, nászajándékul egy Zsolnay-étkészletet ajándékozott neki, és délutánonként ővele főzette a feketekávéját... Ó, istenem, milyen nagy úr is volt ő akkor... ő egzecíroztatta a gyakornokokat, ahogy akarta, és azok nem mertek visszapofázni, mint manapság, és nem szaladgáltak panaszra a szakszervezetbe, ha idősebb kollégájuk jóindulatúan rájuk szólt.

Gerencsérné letette kezéből a kistükröt, és az éjjeliszekrény sarkán fekvő papírlapra gyorsan ráfirkálta: "Szakszervezet." A papírlapon már számos feljegyzés volt; a tisztviselők névsora ábécérendben, és nevük mellett bűneik tekintélyes listája. Nem egyetlen éjszaka szülte ezt az írásművet. Évek óta gyűjtötte hozzá az anyagot, s most tombolt a gyönyörűségtől, hogy ezt végre papírra vetheti és hasznosíthatja. Megállj csak, Karlsdorfer! Gerencsérné tud egyet-mást a somosi útiszámlákról! Csaplár kisasszony, de könnyen lett főkönyvelő! Bezzeg az adóigazolást nem adta postára! Randevúra ment, és Kern Gizire bízta a munkáját! Tatár cégvezető úr is elmesélheti, mennyi províziót vett fel a házeladásnál! Itt nincs kis bűn és nagy bűn, itt nincs különbség félórás lógás és százezer pengős sikkasztás között. Mindenért felelni fognak... és ő, Gerencsérné, semmit sem vár azért, csak egy kézszorítást, azt, hogy "tudtam, hogy bízhatom magában... nem nélkülözhetjük az ilyen hűséges tisztviselőt".

A másik szobában férje és kisfia aludt. "Készíts reggelit kettőtöknek" - írta egy cédulára, és a papírlapot odatette férje takarójára. Korán volt még. Aludni már nem érdemes, felöltözni még nagyon is ráér. Kiment a konyhába, és újra megmelegítette a vasalót. Elhatározta, hogy rendbe hozza a szövetszoknyáját is. A szövetszoknya egy kifordított átmeneti kabátból készült. Rőmer Gézának nagyszerű szeme van, azonnal észre fogja venni, hogy Gerencsérné régiből átalakított szoknyát hord. Ez külön is nagyon jó, legalább látja, hogy amíg a többiek dagadtra lopják magukat, ő a tisztes szegénységet választotta. Erről jut eszébe, a listára fel kell írni a Ganz-Jendrassik motor eladását is...

Nem várta meg, amíg az ura felébred, tolvajként surrant ki a lakásból. A Körúton már járt a hatos, de így is nagy darabot kellett gyalogolnia, és persze gyalog kellett átmennie az ideiglenes pontonhídon. Nyolc órára hívta meg Rőmer, ő már háromnegyed nyolckor ott állt a szálloda előtt, de nem ment még be; hanem fel-alá járkált a rakparton, mert elkésni: megbocsáthatatlan bűn, korábban érkezni: ellenszenves mohóság...

Öt perccel nyolc előtt lépett be a szálloda halijába. Olyan izgatott volt, hogy az első pillanatban észre sem vette Tatárt és Két Miklóst. Egyenesen a portáshoz sietett.

- Rőmer direktor urat keresem... Londonból...

- Mr. Rőmer ma reggel vidékre utazott. Elnézést kér, és jelentkezni fog. Különben az urak is őt várják, pedig én megmondtam, hogy legjobb esetben is csak késő délutánra fog visszaérkezni.

Gerencsérné elsápadt. Délután! Mi lesz addigra a gyönyörűen felcsavart hajából? A frissen vasalt blúzból? Tanácstalanul megfordult, és akkor vette észre kollégáit. "Szóval így!..."

- Én is várok - rebegte elhalóan, és elszántan letelepedett az egyik karosszékbe. Tatárt és Kétet szótlan és savanyú arcmozdulattal üdvözölte.

- Ahogy tetszik - mondta a portás, és még csak nem is csodálkozott. Negyven éve volt hotelportás.

Rőmer Géza valóban már hajnalban vidékre utazott. Este kapta meg Csuti levelét. A mérnök végtelenül sajnálta, hogy nem fogadhatja el a szíves meghívást, de éjszakai műszakban dolgozik, nem tud Pestre jönni. Vasárnap szívesen látná őt is, a fiát is Baracskán, az otthonában. - A levélben semmi kivetnivaló sem volt, Rőmer mégis elkedvetlenedett tőle. "Nem várok vasárnapig - mondta a fiának -, holnap korán reggel kimegyek hozzá az építkezéshez... ja, igaz, holnap akarnak beszélni velem a tisztviselők... majd küldök nekik néhány dollárt, és megvigasztalódnak. Fiam, velem jössz?" Roemer junior vállat vont. "Ha muszáj." "Nem muszáj."

Az autó csak lépésben haladhatott a bomba szántotta úton. Rőmer Géza elgondolkozva nézte a tájat. "Ötven év, amíg mindent felépítenek... száz év... és húszmillió font sterling..." - de majdnem elsírta magát a meghatottságtól, amikor Ceglédbercelen meglátta az út mentén az első szederfát és azon még néhány szem fekete, jóízű gyümölcsöt. Megállította az autót, teleszedte a markát, és úgy ette porosan, piszkosan. Az ingére lila gyümölcslé csöppent. "Hogy megvert az anyám, amikor összekentem magam a szederfán"... Szolnokon túl a napsugarak úgy csillogtak a betonúton, mintha víztócsa lett volna a látóhatár szélén. "Délibáb."

Azzal szórakozott, hogy maga elé képzelte Csuti meglepett arcát. Biztosan meg lesz hatva, hogy felkeresi. Persze az is meglehet, hogy kényelmetlenül érinti, hogy idejön utána. Az elegáns Csuti főmérnök egy hídépítésen! Mégpedig egy harmadrendű kis tiszai hídon! Nem is fiatal ember már, ötvenéves és fél vesével... Nyolc éve nem látta a mérnököt... milyen lehet most? Azon kapta magát, hogy képzeletében Csuti Lóránt alakja összeolvadt egy Wechsler Zsigmond nevű sánta, öreg gépészmérnökével. Ez a Wechsler nevű ember úgynevezett ÁDOB-mérnök volt, vagyis olyan szerencsétlen, aki az Állástalan Diplomások Országos Bizottsága javaslatára havi nyolcvan pengő segélyt kapott a Mezőgazdasági Gépgyártól. Rőmer minden elsején látta az öreget, akit a tisztviselők "Ádob-bácsinak" neveztek. Ádob bácsi vékony, fogantyús sétapálcájára támaszkodva bicegett fel az irodába. Gömbölyű, fekete keménykalapját alázatosan levette az előszobában, és sovány cvikkeres arcát esetlen mosolyra igazította. "Alászolgája" - ezzel köszönt minden alkalommal, és amíg a nyolcvanpengős nyugtát aláírta, a sétapálcát Két Miklós íróasztalának sarkára akasztotta. A sétapálcára cifra betűkkel rá volt vésve, hogy "Pöstyéni Emlék".

A betonút mentén nagy tábla hirdette, hogy a hídépítéshez letérés balra. "Pocsék rossz utak, tönkreteszik az autót" - gondolta Rőmer. "Megmondom Aladárnak, hogy a somosi bazaltbányát úgy, ahogy van, el kell adni. Most mindent kifizetnek érte... óriási cikk lesz az útburkolókő..."

A földút vagy egy fél tucat barakkhoz vezetett. A barakkok között széles, füves térség volt. Az egyik fából eszkábált épület előtt egy ütött-kopott Topolino állt. Rőmer egyetlen mozdulattal mellé kanyarította a maga autóját. A pompás, hatalmas Hudson mellett a viharvert kiskocsi szánalmasan szegénynek tűnt.

Rőmer belépett az "Iroda" feliratú barakkba. A sarokban rajzállvány, vonalzókkal, milliméterpapírokkal, ceruzával. Az asztalon néhány újság hevert, a falon egy hatalmas, kézzel rajzolt Magyarország-térkép lógott. A Dunát és Tiszát egy-egy kék vonal jelölte, Budapestet, Szegedet, Debrecent egy-egy barna karika. Ezenkívül csupán néhány kurta, vaskos piros vonal volt a térképen. Ezek a vonalak a Dunát és a Tiszát metszették. A papírlepedő sarkán jelmagyarázatul ugyancsak piros tintával ennyi állt: "Hidak." Az egész térkép mégis olyan kifejező volt, tele büszkeséggel. A nézegető akaratlanul is kíváncsi volt, milyen volna ez a térkép még több piros vonással; helyreállított közúti, vasúti és vizek felett ívelő hidak vonalaival.

Kopogtatás nélkül tárta valaki az ajtót. Fiatal parasztlány, kezében zománcos, piros lábas.

- Csuti mérnök úr... jajaj, azt hittem a mérnök úr van itt... De biztosan megint kinn kódorog a hídon, aztán hideget eszik... no, majd megkeresem...

És feleletet se várva, letette a lábast az asztal közepére, a pléhkanalat csak úgy mellé. Rőmer elfintorította az orrát az olajos rántottleves-szagtól. "Mérnöki munkahely... hm... Négykézláb fog jönni..."

Néhány pillanat múlva Csuti Lóránt jött be az irodába.

Lefogyott, mint ahogy mindenki más, és hátrafésült hajába néhány fehér csíkot szőtt az idő, de termete mintha egy fejjel nagyobbra nőtt volna. A fehér "professzorköpeny" helyett sötétkék vászonzubbonyt viselt. Mozgása meggyorsult, széles mozdulattal lökte be az ajtót, és felkiáltott:

- Gézám... nahát...

Pillanatokig ölelték, szorongatták egymást.

Csuti a legkisebb zavar nélkül mutatott a rántott levesre.

- Íme, a diétás kosztom. Nem egészen olyan, mint amilyet Lénárt doktor a műtét után előírt, de nagyon jó. Megbocsátasz, drága Gézám, de bekapom, amíg meleg. Maradj csak, maradj nyugodtan azon a széken, a másikon csak én tudok ülni, mert a negyedik lába mozog, és bizonyos statikai számításokkal tehetem csak rá úgy a fenekemet, hogy fel ne boruljak. Hát előkelőnek valóban nem előkelő itt. Se perzsaszőnyeg, se függöny, se gépírónő. Egyébként nem tudom, mit csinálnék itt egy gépírónővel, mert írógépem sincs. Képzeld, ötvenéves koromig azt hirdettem, hogy minden a technika... autó, rádió, csatornázás... és most úgy élek itt, mint ahogy kamaszkoromban a Két év vakációból vagy a Rejtelmes szigetből álmodtam... De Géza... teveled mi van?

- Én már nem vagyok vakációzó diák. Láthatod, megöregedtem.

"Dehogy öregedtél" - akarta mondani Csuti, de végigfutott a szeme Rőmer Géza arcán, a száj körüli barázdákon és a fénytelen tekinteten.

- És a család?

- Megvagyunk - mondta Rőmer -, egész jól megvagyunk. A fiam Cambridge-ben tanul... London mellett lakunk, Hofhauserék a szomszéd villában. Tulajdonképpen minden rendben lenne, a gyár is jól működik, de hiányzik az olyan jó szakember, mint amilyen te vagy.

Csuti nyugodtan ette tovább a levest, fel se nézett.

- A magyarországi üzemben nincs nagy fantázia, a londonit akarjuk fejleszteni - folytatta Rőmer.

Csuti hallgatott. Ő már nem a Mezőgazdasági Gépgyár mérnöke, nem tartozik rá sem London, sem a Meszes utca.

- És neked, Lóránt, mik a terveid?

- Nekem? Isten tudja. Jövő hónapban befejezzük ezt a hidat, azután megkezdjük a következőt. Szeretnék most a Berettyón vagy a Körösön építeni, arra még sosem jártam.

- Neked való ez?... Nézd, tudom, hogy nem értettél egyet a londoni utasításainkkal... de azóta hallottam, mi volt a Mezőgazdasági Gépgyárban. Felháborító... veled ezt csinálni...

Csuti türelmetlenül legyintett.

- Azt hagyjuk.

Rőmer úgy érezte, hogy ha most, ebben a percben kiengedi a kezéből a mérnököt, akkor vége, akkor kár volt idejönni. Londonban alaposan meghányták-vetették, mit jelentene Csuti a gyárban. Kiváló szaktudás, páratlan szervezőkészség, angolul is jól megértetné magát... de most Rőmer határtalan izgalommal érezte, hogy az ő számára Csuti kijövetele még ennél is lényegesen több: egy darab a hazából, valaki, akivel esténként sakkozni lehet, beszélgetni a régi Pestről, a Mátyás-pincéről vagy a Tabánról, valaki, aki együtt gyötrődne vele...

- Jó, egy évig, kettőig hidat építesz. Azután?

- Majd csak megél egy magamfajta mérnök.

- Arra nem gondoltál, hogy hozzánk gyere?

- Londonba?

- Londonba.

- Nem.

- Hát most gondolkozz rajta.

- Mit csinálnék én ott?

- Vezető főmérnök lennél a gyárban, együtt dolgoznánk.

Csuti hallgatott.

- Nézd, Lóránt... nekem nagyon jó volna, ha visszajönnél... harmincnyolcban, az más volt. Téged nem fenyegetett közvetlen életveszedelem... akkor az volt a jó és a helyes a vállalat érdekében, hogy itt maradj és vezesd... és igazán nagy szolgálatokat tettél, kijár neked, hogy megkapd most a jutalmat... most itt felszámolunk mindent... és nemcsak mi... minden valamirevaló nagyvállalat... a tőke menekülni fog innen... mi lesz itt? Egypár híd és legfeljebb még egypár lakóház... te nem vagy építészmérnök... gépész vagy, akárcsak én... olyan műszaki tudással... vagyont kereshetsz. Ha aláírod a szerződést, mindent megkapsz, villát, autót, akkora fizetést, amekkorát akarsz... Ilyen kis lyuk helyett... nem neked való már az ilyesmi... Most, hogy úgy mondjam, ez az építőláz és vadember-romantika nemzeti járvány nálatok...

"Nálatok?" - ütődött meg Csuti, de nem szólt.

- Egy télen át, két télen át lehetett... de valld be, hogy öregcserkész vagy te már ehhez... a beteg vesének és a csúznak jobb a kandallós vagy központi fűtéses iroda. Nézd, Lóránt, én nem akarom erőltetni, hogy most... azt sem bánom, ha elteszed az ajánlatomat, mint olyan lehetőséget, amellyel egy évig, mondjuk egy fél évig mindenesetre szóban állunk. Amikor jönni akarsz, írsz, és mi megszerezzük az engedélyeket. Helyes?

- Nem néznéd meg az építkezést? - kérdezte Csuti válasz helyett.

- De... nagyon szívesen.

Szeszélyes nyári szél játszott a felhőkkel. Az égi bárányok hol nagyot nyújtózva kapaszkodtak egymásba, hol összegömbölyödtek, belecsimpaszkodtak a napba, és körülfogták a fénylő aranytányért. A Tiszán apró vízfodrok táncoltak, a parti füzek sóhajtva zúgtak a szélben. A levegőnek búza- és sárgabarackszaga volt. A füzes végén épült a híd. Három pillér fölött a vasváz majdnem teljes ívben feszült már. A kopácsoló zajok és az emberi testek hajladozása mintha egyritmusú lett volna a felhők és vízfodrok játékával. "A teljes harmónia" - mondta ki hangosan Csuti, és Rőmer megértette, hogy mire gondol. - "Egyszer, kisfiú koromban utaztam egy gőzösön - folytatta a mérnök. - Persze a gépház vonzott rettenetesen, a dugattyú, kerekek, a dohogás, forgás, hőség izgalmas ámulata. Szénporos emberek jártak a keskeny vaslépcsőkön, megálltam a korlátnál és bámultam. Tudod, mi ragadott meg? Az, hogy a dugattyúk nem egyszerre mozogtak. Amikor egyik emelkedett, a másik süllyedt, egy könyök lassan kinyúlt, a másik összezárult, kerék fordult, és a külön-külön mozgásnak mégis az egysége bilincselt le... ez a ritmus, ezt azóta csak itt látom..."

Kőkupacok hevertek a vízparton. Csuti leült az egyikre. Rőmer egy pillanatig habozott, azután letelepedett ő is. A hidat nézte, ahol olyan siralmasan kevés technikai felszereléssel folyt a munka. Mindössze két teherautó hordta a követ, és egy gyengécske, amolyan vidéki vasútállomásra való emelődaru segítette az emberi erőfeszítést. De a híd mégis nőtt, szinte szemmel láthatóan. A túlsó parton szekér közeledett. Innen is látszott, hogy az öreg gebének nehéz a zsákokkal teli kocsit vonszolnia. Rőmer érdeklődve nézett fel: a lószerszámon színes pántlikák lobogtak, és a bakra a kocsis mellé virágos nemzeti zászló volt tűzve.

Csuti elmosolyodott.

- Jön a trén. No, nem a rendes élelmezés, hanem a pótlás. A falvak küldenek... mindig küldenek valamit a hídért... Talán cukrot is kapunk.

"Ez a Tisza" - gondolta hirtelen Rőmer. "Itt ülök a Tisza-parton. Furcsa... talán soha többé nem látom a Tiszát... biztosan nem látom többé..."

Csuti kavicsokat szedett a tenyerébe, feldobta, elkapta.

- Nézd, Géza... lehet, hogy a tőke menekül innen... persze, lehet. De van más is... Köszönöm az ajánlatot... egyszer, látogatóba majd elnézek hozzátok.

Rőmer beült a Hudsonba. Néhány fiatal lány, akik vizet és ennivalót hordtak a munkásoknak, a barakkok előtt ácsorogva, nevetgélve intettek az elfutó autó után.

"Csuti büszke... majd ha még egy fél évet él rántott levesen, meggondolja..."

Szolnok és Cegléd között jelzőtábla állta útját.

"Terelő út! Lépésben! Hídépítés!"

Jelentéktelen közúti híd épült, öt-hat munkás dolgozott rajta. De a tábla, a kis csoport reggel, amikor erre jött, még nem volt itt. Vagy csak nem vette volna észre? Nem, nem, egészen biztosan nem volt itt. És már készen van egy tízméteres, egyszekérnyi széles terelő út... holnapra készen lesz talán a híd...

Rőmer a legkisebb sebességgel vezette át a kocsit a nyúlfarknyi útszakaszon. Kavicsok koppantak az autó oldalán, gúnyosan és jókedvűen pattogó kövecskék. A terelő út végén egy suhanc gyerek sárga zászlóval intett: vissza lehet térni a főútra.

És Rőmer megértette, hogy Csuti nem fog Londonba jönni.

A Hudson pontosan nyolc órakor állt meg a kapu előtt.

Olga az ablaknál leste az utcát, és egyetlen pillanat alatt végignézte magát a tükörben. Fekete gyapjúzsorzsett ruhája karcsúnak tünteti a hirtelen hízástól tömzsivé és petyhüdtté vált testét. Szájáról hirtelen elhatározással letörült egy réteg rúzst, és a nagy szemű gyöngysor helyett csavart aranyláncot tett a nyakába. Mindez egy gondolatnyi ideig sem tartott - egy pillanat múlva már az előszobában állt, vendégeit fogadni.

Rőmer Géza szívélyesen mosolygott, bemutatta a fiát, és hatalmas rózsacsokrot nyújtott át Olgának.

A lakáson már nyoma sem volt az ostromnak. Szőnyegek, függönyök, vázák, vadonatúj, dohány színű kárpitozott bútorok a szalonban, a falak mentén körbefutó, mennyezetig érő könyvespolcok a dolgozószobában, tekintélyes fóliánsokkal, terebélyes mahagóni íróasztal, kerek dohányzóasztalka bőrfotelokkal, egy másik asztalkán méteres kínai váza, áttetsző kék porcelánból, tearózsával tele. Rőmer Gézának eszébe jutott, hogy kisfiú korában egyszer a lépcsőházban állt, és várta, amíg anyja ide jött be, pénzt kérni a nagybácsitól, aki akkor már híres tanár volt. Mintha a kitáruló ajtókon át látta volna ezt a kínai vázát... És utána azonnal arra gondolt, mennyit költhetett a doktor a lakása berendezésére. És miből? "Imperátornak csúfolják a vállalatnál" - jutott eszébe Kemenes Tibor elbeszélése, és elmosolyodott. Nem rossz. Valóban olyan az öregúr, mint egy bajusztalan Viktor Emánuel, hanyatlása idején.

Rőmer doktor elkapta ezt a futó mosolyt, és megnyugodott tőle. Félt ettől az estétől. Géza kedves volt és udvarias, de mégis, amióta belépett az ajtón, feszültség vibrált a levegőben. Mintha a vendég tartogatna valamit, amivel nem akar előhozakodni a vacsora előtti ürmösnél.

Üres és közömbös mondatokat váltottak a vacsorázóasztalnál is. Olga lelkesen és sokat evett, kiéhezve hosszú évek fogyókúráitól s a negyvennégyes év fél-éhhalálától. Ebédnek is beillő adagot az előételnek felszolgált hideg libamájból és kaszinótojásból, háromszor is visszakérte a sültes tálat, tornyot rakott maga elé salátákból. A doktort már hetek óta bosszantotta ez a mértéktelen habzsolás. "Menj orvoshoz, ha gyomortágulásod van - mordult rá ilyenkor -, vagy étkezzünk külön." Az asszony ilyenkor nem is merte bevallani, hogy ebéd előtt cukrászdában volt... De legalább a vendégek előtt türtőztetné magát. Az ifjú Rőmer éppen hogy beletúrt az ételbe, és fintorgatta az orrát. Géza evett is, nem is, látszott rajta, hogy ha megkérdeznék tőle, mit eszik, nem tudná megmondani. Ő maga pedig, a rossz gyomrával... inkább főztek volna neki két szem krumplit.

"No hál istennek" - sóhajtott, amikor az asszony végre asztalt bontott, és azt indítványozta, hogy a feketét és az édességet inkább a szalonban tálaltatja.

Rőmer Géza hátradőlt a karosszékben, és elgondolkozva játszott a feketéscsészével.

- Mondd, Aladár bátyám, hogyan képzeled ezután?

- Mit, kérlek szépen? - kérdezte riadtan a doktor, és kopasz feje búbját simogatta idegességében.

- A vállalatvezetést.

- Ahogy parancsolod, Gézám - mondta gyorsan és udvariasan. Egy kicsit meg is nyugodott. Végre, a vállalatról akar beszélni vele is. Napok óta várt erre, hogy végre a gyárról beszéljenek. Rőmer csak az érkezése napján tárgyalt vele, benn az irodában, amikor is Rőmer Géza felvilágosításokat kért, de a maga terveiről nem mondott semmit. A doktor fél füllel hallotta, hogy azóta mindenkit felkeresett, Kemenes Tiborral négyszer-ötször is összejött, Csutit meglátogatta az építkezésen. Sőt még Karlsdorfernél is járt. És ami a legsértőbb; intézkedéseket is hozott, anélkül hogy vele megtárgyalta volna. Igaz, csupa olyan intézkedést, amely beszélgetés közben adódhatott. Tatár, Két és Gerencsérné több ízben vették ostrom alá Rőmer szállodai szobáját, és egy ilyen alkalommal ígérte meg mindhármuknak az igazgatói, illetve cégvezetői kinevezést. Nevetséges, két új igazgató és egy cégvezető ilyen kis irodában. Ki fog dolgozni? És igazán úgy illett volna, hogy előbb vele beszélje meg.

A Karlsdorferrel folytatott beszélgetést maga őméltósága mesélte el másnap a doktornak. "Éppen hazajöttem a kaszinóból, kérem alássan, amikor bejött, kérem alássan. És az első pillanatban megismertem, pedig nyolc éve nem láttam, és azalatt Londonban is csak megöregszenek az emberek, kérem alássan. Beszélgettünk erről-arról, nehéz, kérem, az élet, különösen, hogy a vőm is ott él a nyakamon. Mondtam neki, hogy ha nem igazolták, nem igazolták, nem muszáj neki a minisztériumba visszamenni, más is megél, boltot nyithat, aki úriember, még úriember marad. De hát én beszélhetek, az a szerencsétlen egész nap a rádiónál ül, és várja vissza a Hitlerjét. A lányom meg folyton jajgat, hogy ne bántsam szegényt, olyan érzékeny lett. Amikor engem amerikabérenc marhának tisztelt, akkor nem volt olyan érzékeny. De hát mit csináljak? Én keresek az egész családra, kérem alássan." "És mit mondott a direktor?" "Azt mondta, hogy nem sok a fizetésem, és ő majd a duplájára emeli." A doktor a szája szélét rágta. Ő meg Karlsdorfer minden pénzkérését azzal hárította el, hogy londoni utasításra nem adhat többet... ez mégiscsak hallatlan. "Nagyon örvendek, méltóságos uram. Mikortól fizethetjük a dupla illetményt?" "No, majd a direktor úr szól magának. De mi nem sokat beszéltünk erről, mert átmentünk a Nemzeti Bankba a feleségem öccséhez, annak bemutattam a Géza direktort, és otthagytam őket". "No, bökd már ki, hogy minek ment oda?" - gondolta akkor izgatottan Rőmer doktor, de Karlsdorfernek esze ágában sem volt erről mesélni. "Mindenesetre felépíttetjük a vityillónkat Gödön, kérem alássan. Más az, ha az embernek van egy kis ingatlana." "Más. És a kedves felesége öccse milyen osztályon dolgozik a Nemzeti Bankban? Export? Valuta?" "Nem - mondta Karlsdorfer. - Azt hiszem, most olcsón vállalnak építést, foga van a forintnak, kérem alássan. Már az is jó dolog volt, kérem alássan, hogy forintnak nevezték. Régi név, jó név, hitele van." "Van, kérem alássan - felelte Rőmer doktor. - De nekem sajnos most dolgom van."

Ennyi volt a beszélgetés. Olgának persze nem szólt róla, senkinek sem szólt róla, de alig tudta lenyelni a sértést.

Úgy lett volna rendjén, hogy az első naptól kezdve vele és csak vele tanácskozzék, és ha mással is beszélni óhajt, azt csak az ő jelenlétében tehette volna, sőt helyesebb, ha vele üzent volna. Végül is Rőmer Gézának be kell látnia, hogy a legnehezebb időkben...

Tulajdonképpen mit is csinált a legnehezebb időkben? Őt márciusban letartóztatta a Gestapo, és hogy a gyár mégis megmaradt, az Karlsdorfer és Csuti érdeme. De miért vitte el őt a Gestapo? Miért szenvedte végig a börtönt, az eleven halált, miért kínozták, ha nem a londoniak vagyonáért? Igenis, vannak érdemei, amiért Rőmer Géza hálával tartozik. És éveken át az izgalom, a valutaügyészséggel, a kicsempészett értékek...

- Nos, Aladár bátyám, hogyan képzeled el?

No persze, persze, hogyan is képzeli el?

- Karlsdorfer felesleges már - fakad ki. - Vén hülye. Ha tudnád, mit szenvedtem vele. Vadászat, gödi gyümölcsös, zászlók az Európa-térképen és pénz... ha tudnád, Géza fiam, micsoda pénzek.

- Tudom - felelte kurtán az igazgató. - És a többiek?

- Tatár használható, de nem szabad lovat adni alá... nem szabad. Csak akkor van rend egy vállalatnál, ha egyetlen megbízható, erős kézben van a vezetés.

- Teljesen egyetértünk, Aladár bátyám. Az ilyen kinevezés: nesze semmi, fogd meg jól. Az a kérdés, hogy mekkora hatalmat adunk hozzá.

- Jó volna, ha ezt te is közölnéd velük.

- Közöltem. És az új ügyvezető igazgató még külön is megteszi.

- Az új... az új... nem értelek, kérlek... - és Rőmer Aladár segélykérőn nézett körül. De a szobában levők hirtelen vadidegenekké váltak. Felesége és az ifjú Rőmer konyakkal koccintott éppen. A doktor még sohasem látta ilyen taszítónak a feleségét. Valamikor aranyhajnak látta, csókolta és simogatta a hidrogénsárga fürtöket, most valósággal irtózott tőle és az egész agyonkozmetikázott testtől, a túl hangos nevetéstől. "Senkihez sincs itt semmi közöm" - gondolta a doktor. - "Ezeknek már nem kellek." És keresztülnézett a dohányzóasztalon, a süteményestálon, a feketéskannán, palackokon, a szomszéd szoba nyitott üvegajtaján, a könyvespolcokon. "Jog. A lágerben mellettem vertek agyon húszéves, életerős ifjakat... egyes primitív törzsek megölik az öregeket, ha már munkaképtelenné váltak. Hm. Szerencse kérdése, hogy kit mikor."

- Nem figyelsz ide?

- Dehogynem - riadt fel a doktor. - Olga, még egy feketét kérünk.

- Köszönöm, én nem. Azt mondtam, hogy Kemenes Tibor az új igazgató.

- És én?

Suttogva akarta kérdezni, hogy Olga meg ne hallja, de a hangja visított.

- Mennyi az igazgatói fizetésed?

- Ezer forint és külön ötszáz a családi vagyon kezeléséért.

- Ezt természetesen tovább is kapni fogod. Nyugdíj címén. Tehát anyagi károsodás nem ér. És végül is hány éves vagy? Közel a nyolcvanhoz. Igazán megérdemled már, hogy egy kis pihenésed legyen.

- És a magánvagyon kezelése? A villák?

- Ó, ne fáradj. Kemenes vállalta azt is.

- Kérlek, Gézám - kezdte izgatottan a doktor -, én tulajdonképpen nagyon rosszul járok.

- Amennyiben?

"Amennyiben nézz körül... hát csak nem képzeled, hogy a fizetésemből éltünk - akart kifakadni a doktor. - Hiszen ennek a lakásnak a fűtéséhez hetenként négy mázsa szén kell." És a doktor rémülten számolt: a villa, az útiköltségek, a telefonszámlák, minden, amit eddig egyszerűen az irodával fizettetett ki...

- Miért jársz rosszabbul, Aladár bátyám? - kérdezte újra Rőmer Géza.

- Mert voltak bizonyos elképzeléseim a gyár fejlesztésére. Bizonyos tárgyalások a kormánnyal - próbálkozott gyámoltalanul.

Rőmerné hangja vágott most a csöndbe.

- A Towerről már hallottam - mondta. Így mondta: "a toverről". - Ó, én nagyon jól érezném magam egy olyan kulturált országban.

- Majd elviszlek, kislány - felelte ugyanolyan túl hangosan a már teljesen elázott Roemer junior, és megpaskolta Olga derekát. A két igazgató egyszerre vörösödött el.

- Azt hiszem, ideje lesz menni - nézett a fiára Rőmer, és nem is válaszolt Aladár bácsi makogására. - Még egy formaság van hátra, Aladár bátyám. Leszel szíves aláírni a lemondásodat.

A doktor egy pillanat alatt magához tért. Hát persze... Hiszen neki le kell mondania. Ha ő nem mond le, a maga jószántából, akkor össze kell hívni a közgyűlést. Ahhoz idő kell, millió formaság kell. Tehát Rőmer Géza tulajdonképpen kér tőle, és ha ezt nem használja ki...

Elővette a töltőtollát, és összehúzott szemmel babrálgatta.

Végkielégítést fog követelni. Mit tudja, meddig kapja vagy nem kapja még a fizetését, ha Kemenes lesz az ügyvezető igazgató. És ha valami baj történik a gyárral. Ha az állam ráteszi a kezét. Ezeket a félig-meddig külföldi érdekeltségeket úgyis piszkálják. Akkor marad az egyetemi tanári nyugdíja. Abból ezt a lakást fenntartani... Kérdés, hogy mennyit ér meg Rőmernek ez az aláírás.

- A végkielégítésről még nem beszéltünk, Gézám...

- De hiszen változatlanul kapod a fizetésedet, egészen a... - "halálodig", akarta mondani az igazgató - egészen... mindig...

- És ha nem írom alá? - kérdezte, inkább önmagának mondta a doktor, és fél szemmel a feleségére pillantott, aki a taknyos Rőmer fiúval összebújva sugdolózott. Olga egy mély karosszékben ült, a fiú a szék karján, egész az asszony fölé hajolva, és kezével szemtelenül veregette Rőmerné vállát.

- Nem lesz az jó - felelte Rőmer Géza ugyanolyan csöndesen, szinte kérlelve. - Ennél a vállalatnál előbb-utóbb baj lesz. Baj lesz az export miatt. Csak szállítjátok, szállítjátok az árut, és az ellenértéke nem folyik be. Kemenes a bank részéről egyszer vizsgálatot kérhet. Te börtönbe kerülsz, őt kinevezi a Nemzeti Bank ellenőrnek. Nem jobb a békesség?

- Most... nem méltó a bosszú, Géza. Egy nyolcvanéves emberrel.

- Ezt kár volt mondanod, Aladár bátyám. No de most már mindegy. Parancsolj, itt írd alá.

A doktor elvörösödve nyúlt az iratcsomó után. A felső lap közepére angolul és magyarul a következő szöveget írták: "Ajándékozási szerződés. A londoni magyar követségen Rőmer Géza és Hofhauser András londoni lakosok doktor Rőmer Aladár budapesti lakos javára - odaadó munkája és hervadhatatlan érdemei elismeréseképpen - a továbbiakban pontosan leírt sváb-hegyi villát és ezer angol fontnak megfelelő magyar pénzt minden ellenszolgáltatás nélkül átadnak."

- Gézám... - ugrott fel a doktor. - Nem is tudom.

- Ott azt a másik ívet írd alá, az a lemondás - felelte Rőmer szárazon.

Ágnes egyedül volt otthon.

Négy óra után jött haza az egyetemről. Olyan fáradtan, hogy arra sem volt kedve, hogy a tűzhelyen álló ebédjét megmelegítse. Aludni vágyott néhány órát: este nyolckor kezdődik a szolgálata a kórházban. De lefeküdni is lusta volt. Az ablakpárkányra könyökölve nézte a hajlongó faágakat és a lomhán kúszó fekete felhőket.

A Nagyvárad tér felől magas, nyúlánk férfi közeledett. Csak sziluettje látszott a szürkeségben, de Ágnes megbabonázva tartotta rajta a szemét.

"Nem lehet... mit keresne erre? Nem lehet... összetévesztem valakivel... de hát miért nem lehetne? Járhat erre is, ha erre van útja..." - mondogatta félhangosan, és közben szíve lázasan vert. "Idejön? Hátha idejön... dehogyis jön ide..."

"Bolond vagyok... de hiszen ez borzasztó... mit bánom, hová megy? Ha feljönne... nem, nincs nekünk egymással semmi dolgunk."

Hátrahúzódott az ablakból, nehogy Tibor valahogy észrevegye. A dívány sarkára kuporodott, szédülve az izgalomtól. Ha erre jár, mi másért is járna erre? Talán valamit akar mondani... hiszen volt már itt máskor is. Régi barátok voltak. Nincs abban semmi.

Két mozdulattal helyreigazította a székeket, az asztalterítőt, és lesimította a haját.

Azután visszaült a díványra. Ha idejön, mindjárt itt kell lennie.

Százig számolt, azután még egyszer százig.

"Bolond vagyok... lehet, hogy nem is Tibor volt... egyszerűen összetévesztettem valakivel..." - és kissé lehűlve állt fel. Még egyszer az ablakhoz ment. Üres volt az utca. "Összetévesztettem valakivel" - gondolta újra.

Ebben a pillanatban megszólalt az előszobacsengő.

Nem is ment; átröppent a szobán, és már nyitotta is az ajtót.

Tibor állt a küszöbön, kezében égőpiros rózsa.

- El akarom csalni ma estére, Ágnes. Ha nem szól hozzám, igaza van. Ha haragszik rám, igaza van. Nem kérek felmentést, nem kérem, hogy bocsásson meg, én nem is bírom magyarázgatni a hosszú elmaradást. Csak arra kérem, töltse velem az estét. Beszélgessünk, igyunk meg egy pohár bort, érezzük jól magunkat.

"Nem megyek" - sikoltotta Ágnesben minden ideg és minden akarat. "Nem akarom... nem... mire való ez?" De hangosan azt mondta.

- Nyolctól szolgálatban vagyok.

- És ha betelefonálna?

- Akkor... - Ágnes hangja bizonytalan lett - esetleg éjfélig ráérnék.

- Nos?

Egy pillanatig, egyetlen pillanatig még töpreng. Azután bólint.

- Telefonálok.

Ágnes kimegy a fürdőszobába, átöltözik. Tibor leül addig az asztalhoz. A terítőn tintapecsét. A könyvespolcon összébb szorult Rilke és Shaw, hogy helyet adjon az anatómiai atlasznak, a Gróh-kémiának és a Perényi-féle belgyógyászati diagnosztikának. Az asztalon füzet, teli rajzokkal és latin jegyzetekkel, "area nasalis, szaglómező, fovea nasalis, szaglógödör, saccus nasalis, szaglótasak, membrano bucconasalis...", szent egek, hogy egy fiatal lány ilyesmivel bajlódjék.

Ágnes készen van. "A" ruháját vette fel, az egyetlen valamirevaló sötétkék gyapjúzsorzsettjét.

- Hová megyünk?

- Engedje meg, hogy ne áruljam el előre. Kinn egészen sötét van már.

Tibor természetes mozdulattal karon fogja.

- Vigyázzon... csupa gödör a járda. És milyen pocsék erre a közvilágítás. Na, majd jön a híres hároméves terv...

Ágnes vére az arcába fut. Nem is veszi észre, amikor elhúzza a karját Tibortól.

- Bocsásson meg, hogy idáig gyalog hoztam - áll meg Tibor a Nagyvárad téren. - De egyszerűség okából itt hagytam a kocsit tankolni, amíg átszaladtam magáért.

A benzinkútnál hatalmas Hudson állt.

- Parancsoljon. Na, ne nézzen rám olyan ijedten, nem feketéztem Napóleonnal az infláció alatt. Rőmer Géza bácsi hagyta rám a kocsiját. Ugye, ideül mellém?

Tibor a volánhoz ült. Ágnes elnézte, milyen nyugodtan indítja a motort, hogyan kanyarodnak az Üllői útra, és futnak a Kálvin téren át a Szabadság-híd felé. "Én is hordtam a köveket a Szabadság-híd építéséhez" - jut eszébe. Jó volna, ha ezt Tibor is tudná, de olyan nevetséges volna most erről beszélni. Hátradől a puha ülésen, és élvezi a sima, ringató utazást. Jaj de szeret autózni. És most döbben rá, hogy még sose ült ilyen szép kocsiban. "Tessék, egészen beleszerettem az autóba" - gúnyolja önmagát Ágnes. "Még egy pohár pezsgő kell, és teljesen elolvadok." De azért titokban azon drukkolt, hogy sokáig tartson még az út a zegzugos budai utcácskákon.

Tibor megértette a ki nem mondott kívánságot. Fél szemmel nézte Ágnes ámuló boldogságát, és szántszándékkal keringett a Fő utca emeletmagas romjai, az agyonbombázott Széli Kálmán tér, az Olasz fasor vidékén, azután vissza az Alagúton át és végül a Hunyadi János úton fel a Várba.

Ágnes már nem kérdezte, hogy hová mennek. Bámulta a várost, a szelíd fényeket, Tibor kedves profilját. Úgy bámult, hogy a szeme sarkán megcsillant a könny.

Fönn a Várban minden romokban. Bombakráterek, beomlott utcák. Egy lélek sem jár a Dísz téren. Az égig érő törmelékhegyek között a keskeny autóút olyan valószínűtlen, mint a montenegrói szakadék fölött futó szerpentin. Sehol egy barátságosan világító ablak, sehol az élet fényjele. A Kapisztrán tér is kihalt. Kisvasúti sínek szelik, és törmelékkel teli, elhagyott csillék sötétlenek rajta. Tibor vezeti az autót, majd a Werbőczi utcában hirtelen fékez. Ágnes látja, hogy előttük hosszú autósor áll. Hudsonok, Mercedesek, Fordok.

- Erre parancsoljon.

Két törmelékdomb között kétlépésnyi széles, tíz lépés hosszú ösvény. Az ösvényen túl emeletes romház. Düledező falait gerendák tartják. A gerendák között malterosládákat kell kikerülni. Ágnes alig veszi észre az ajtót és az ajtó mellett szerénykedő táblát: "Old Firenze."

Tibor kitárja az ajtót, elhúz egy nehéz posztófüggönyt.

Odabenn az ezeregyéjszaka mesevilága.

Apró, színes lampionok, neonégőkből formált fehér liliomok és ágaskodó sárga oroszlánok - Firenze város jelvényei. A teremben kis asztalkák, csokoládékrém, kölnivíz és feketekávé szaga, nevetés, ékszerrel és selyemmel cicomázott nők és füst, lárma.

- Jó estét, kedves. Jó estét, Tibor.

- Kezét csókolom, méltóságos asszonyom.

Fekete estélyi ruhás hölgy mosolyog Tiborra.

- Van helyünk?

- Magának mindig. Parancsoljanak a belső szobába.

Az estélyi ruhás nő előttük megy. Keresztülhaladnak két szobán, mély, puha szőnyeget érez a lába alatt. Itt is apró asztalok. A világítás... nos, igen, itt csak a neoncímerek égnek, félhomály van. A falon színes képek, valahonnan zongorahang szűrődik ki. A nő félrehúz egy földig érő gyöngyfüggönyt.

- Jó mulatást.

Tibor mélyen meghajol, és bevezeti Ágnest.

Itt csak néhány asztal van, egymástól tisztes távolságra. Kedves, barátságos kerek asztalok, damaszttal terítve. A falon csillárok helyett itt is Firenze neonból formált jelvényei ontanak halvány, színes fényt. Minden asztalon állólámpa, pergamen ernyővel. Tibor a sarokasztalhoz vezeti Ágnest, mély karosszékbe huppannak. Azután meggyújtja a kislámpát: a lámpaernyőn gyönyörű vonalú palota és karcsú torony rajza. "A firenzei Palazzo Vecchio" - súgja Tibor magyarázóan. Ágnes elbűvölten néz körül. A falon hatalmas, színes kép: Firenze látképe, az Arno hídjaival, a Chiesa di Santa Crocéval és az Uffizi-palotával. A túlsó sarokban zongora. A zongorista olasz dalokat játszik, és egy-egy strófát énekel is hozzá:

Az asztalon pergamentekercs, de ez már nem Dante szerelmes szonettjének - a "Tanto gentile e tanto onesta pare..."-nak - kézirata, amint ez a hangulathoz illenék, hanem étlap és árjegyzék. Egy csésze feketekávé, egyetlen csésze feketekávé ára: egy havi menzadíj. Egy pohár bor: egész havi kórházi keresete. Egy adag sültért főkönyvelő korában is dolgozhatott volna egy hétig. S a többi asztalnál is esznek, isznak. Borospalackok, tálak, feketéscsészék fölött kellemesen csevegnek. A zongorista mögött a sarokban a fal meztelen gerendával van megtámasztva, ezt a selyemtapéta sem tudja elrejteni.

"Nem akarok semmit... ne rendeljen semmit" - mondja Ágnes, de megjelenik az estélyi ruhás hölgy, és két villogó kristálypohárban vermutot hoz.

- Sült csirkét ajánlok...

- Nagyon jó lesz, ugye, szereti, Ágnes? - kérdezi Tibor. A nő választ sem vár, eltűnik.

- Ez a kiszolgálónő Dárdayné - mondja Tibor. - Képzelje, Ágnes, háromezer hold földje volt. De nagyszerű asszony, nem hagyja magát. Azt mondja, többet fog ő kihozni egy év alatt az Old Firenzéből, mint amennyit a kártyás ura és a gazdatisztje tíz év alatt a háromezer holdból. Egészségére!

Ágnes nem emeli fel a poharat.

- Miért hozott ide, Tibor? Mit akar tőlem? - kérdi megrettenve.

- Miért, Ágnes? Hogy örüljön, és én is örüljek. Hogy szép esténk legyen. Hogy beszélgessünk egy kicsit Olaszországról, a vágyainkról. Eszébe jussanak a régi sétáink, amikor egyszerre barátkoztunk a tavaszi Budapesttel, Petrarcával, egymással. Emlékszik?

"Hogy én ne emlékezném?" - és Ágnes szíve olyan nagyon fáj.

- Miért hallgat, Ágnes? Rosszkedvű?

- Nem. Igazán nem.

- Nos, mire igyunk?

Tibor újra felemeli a poharát.

- Az örömre?

Tibor egészen közel hajol. Bal kezével átkulcsolja Ágnes poharat tartó csuklóját. De Ágnes érintetlenül visszateszi a poharat az asztalra.

- Bocsásson meg, de nem tudok jókedvű lenni ma este. Annyi minden fáj.

- Mondja el, nem fog fájni.

Tibor arca egészen odasimul az övéhez. Ágnes egy kortyot iszik a borból, gyorsan, nem is esik jól, kimelegszik tőle.

Szmokingos pincér hozza a terítéket, majd néhány perc múlva a sült csirkét és salátát. Ágnes szédül az éhgyomorra ivott bortól.

"Ferkó tizenhét éves... egy hónapig dolgozna egy ilyen sült csirkéért..." - gondolja Ágnes.

- Kérem... parancsoljon...

- Az idén télen a kórházban megint nem lehet operálni, mert nem tudunk a betegeknek enni adni, és nem tudjuk a műtőket fűteni.

Tibor idegesen elvörösödik, mert a szomszéd asztaltól két fiatalember idebámul.

Ágnes kínos zavarban van. Ő sosem engedte, hogy Tibor fizessen helyette. Annak idején makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy a hangversenybérleteket is ki-ki alapon vegyék. Ő független, önálló, dolgozó nő, ebből nem enged. Tibor ezen nevetett is, bosszankodott is, végül elfogadta az érvelést. Most is úgy gondolta Ágnes, hogy egy feketét iszik meg, vagy rendel egy csokoládés süteményt; ennyire futja a zsebéből. De hát most már reménytelen az egész. Tíz-egynéhány forint van az erszényében.

Száraznak, ízetlennek találta a húst, alig bírt egy falatot lenyelni. Tibor pezsgőt rendelt és narancsparfét.

A zongorista fáradhatatlanul darálta a Funiculi funiculát és a Sorrentói emléket. A Palazzo Vecchio a lámpaernyőről komor árnyat vetett a salátástálra. A szoba közepén egy most érkezett részeg társaság három asztalt összetolt, és hangosan éltették Fifi grófot, aki ellenállási érdemeiért most perli vissza ötezer holdját. Tibor lopva az órájára néz.

- Mire gondol, Ágnes?

- Semmire... Azaz... Mindenfélére...

- Mégis... miért olyan szomorú? - kérdi Tibor szórakozottan, és tenyerébe vette Ágnes kezét. A zongorista új dalba kezdett. Tibor hangosan dúdolta a szöveget:

- Facetta nera, bell'Abissina... - csapott most a billentyűkre a zongorista, és Ágnes meghökkenve ismerte fel a refrénről a sokszor hallott fasiszta dalt. Tibor észbe kapott; taktus közben abbahagyta az éneklést, de a többi asztalnál Fifi gróf és társai hangosan zengték tovább, Dárdayné őméltósága új vendégeket kalauzolt a belső terembe, és közben ábrándosan sóhajtott, és behunyta a szemét.

- Ágnes, hagyja ma este a szomorú történeteit, a vírusokat és rickettsiákat, a membrano-bucco-nasalist, a kórházszagot és a káposzta árát. Legyen a kedves, régi Ágnes, mosolyogjon, és beszélgessünk semmiségekről.

- Nem hiszem, hogy sikerülni fog.

- Mert nem akarja. Nézze, Ágnes, nagyon régen szerettem volna komolyan beszélni magával. Én azt hittem, szeret engem egy kicsit.

Tenyerébe vette Ágnes remegő ujjait.

- Ágnes, ha megkérdezném magát, őszintén válaszolna?

- Mit akar kérdezni? - és Ágnes hangja megremegett.

- Azt, hogy akar-e boldog lenni? Hogy tudja-e, mi a boldogság?

- A boldogság? Annyi minden együttvéve.

Tibor a fejét rázta.

- Ha azt mondja, hogy annyi minden, akkor nem boldog, Ágnes.

- De igen, boldog vagyok - felelte Ágnes gyorsan, szinte védekezve. - Célom van, terveim vannak, hasznosnak érzem magam.

Tibor most már egészen Ágnes mellett ült. A neonliliom fénye kialudt a firenzei címerből, a félhomályos sarokban csak az állólámpa világított, ernyőjén a komor Palazzo Vecchióval.

- Ágnes, nézzen csak a szemembe. Hát mindent elfelejtett már? Nem emlékszik, mit írtunk ki először Horatiusból? "Carpe diem" - élvezd a mát. Most haragszik rám, Ágnes? Azt hiszi, nem értem meg a vágyait? Nem becsülöm talán magában azt, ami olyan nagyszerű; a munkabírását, az állhatatosságát, azt, hogy éhesen és fázva magolja, hogy mi minden okozhat icterust... Azt hiszi, hogy léha vagyok, cinikus vagyok, hogy gazember vagyok, mert nem értem meg, hogy mi szépség és gyönyör van abban, hogy vasárnap nem a strandra megy, hanem követ cipel az Összekötő Vasúti Híd építéséhez... Ágnes, hát maga nem érti ezt, maga, akivel együtt jutottunk el a panglossi bölcsességhez: "Il faut cultiver notre jardin", ne törődjünk mással, műveljük kertjeinket... Képzelje el a mezőt. Hány fűszál van rajta? Megszámlálhatatlan. És néhány fűszál elhatározza, hogy ő jobb lesz, mint a többi. Bölcsebben használja fel a ráhulló esőt, igazságosan beosztja a neki jutó nitrátokat, megszervezi, hogy a baktériumok gyorsabban oxidálják az ammóniumsókat. Vagy azt hiszi, a végtelenben egy emberi nemzedék sorsa több, mint egy váltás fűtakaró a mezőn? És egy ember szerepe nagyobb, mint egy fűszálé? Ágnes, higgyen az öreg Horatiusnak: carpe diem! Holnap nincs, a holnapot nem érezzük, minden csak a sírig tart, és nem lehet többször élni. Ez az este se lesz többé.

- Valóban nem.

- Ha öröme telik benne, hogy latinul tanul, hát tanuljon. De nem kár bemagolni a lábszár szerkezetét, amikor ehelyett Vergiliust élvezhetné? Ahelyett, hogy étert, jódot, formalint lélegzik be, nem volna jobb a budai hegyekben csavarogni? Hat évet végigküzd, olyan, mint egy gyerek, aki új játékot akar, sír, toporzékol érte, és amikor megkapja, már másik kellene. Ha maga orvos lesz, akkor kitűz maga elé majd valami más célt, azért fog gürcölni, és ez így megy majd, amíg csak él. Mert nincs bátorsága bevallani, hogy a boldogság sosem a holnap.

- Ez nem igaz. Tibor, nincs igaza.

- Ágnes, én nem akarom magukat bántani, de... nézze... maga azt hiszi, hogy valami egészen újat és hősi dolgot cselekszenek. Kérem, vegye elő a történelemkönyvét - mondhatnám, hogy vegyen elő egy csillagászati tankönyvet vagy geológiát -, de nem vagyok ilyen telhetetlen. Csak az emberiség néhány ezer évére gondolok. És olvasson egy keveset Babilonról vagy Karthágóról. Még mindig olyan fontos az Összekötő Vasúti Híd?

- Nem tudok magával vitatkozni, Tibor. Nem tudok úgy érvelni, mint maga, mert amit maga mond, az nem is olyan régen még az én életfelfogásom volt. Az újat, az igazat még nem tudom, csak érzem.

Tibor gúnyosan elmosolyodott.

- Nos, egy pohár pezsgőt, Ágnes, új életfilozófiájára.

- Köszönöm, nem iszom. Mondjuk, hogy magának van igaza, és nincs más érték, mint a magam rövid élete. De az embertársaim élete ugyanolyan valóság, az utánam jövők élete ugyanolyan érték... amikor megszülettem, készen kaptam az elődök keze nyomát, a villanyvilágítást, az országutakat, a nyomtatott könyvet...

- A bombavetőt, az Übermensch-elméletet...

- Igen, a jót és rosszat, a vágyat, a szakadatlan mozgást és tenniakarást... hogy javítsak a világon.

- És ha a világ köszöni, de nem akarja? Ha inkább azt szeretné, ha békén hagynák? Maguk villanyt vezetnek a falvakba, de én láttam olyan falut, ahol baltával kiverték a villanyoszlopokat, mert azt mondták, hogy vihart és szárazságot hoz.

- De mi küzdünk a babonák ellen...

- És ha a babona jó? Ha megnyugtat? Ha az emberek tudatlanok akarnak lenni, mert úgy boldogabbak?

- Miért volna a tudatlanság boldogítóbb?

- Mert a boldogság a jelen pillanat, Ágnes, amint ki akar lépni belőle, megismerésre vagy cselekvésre, célra és eredményre törekszik: elröppen. Simogatom a haját, nézem a szemét, szól a zene, érzem a szíve dobogását, pohár csillog előttem - ez a boldogság. Igaz?

Ágnes szemét elborította a könny.

- Nem... volt idő, amikor én is azt hittem... hogy nincs nagyobb boldogság, mint kettesben ülni magával... szól a zene... a hajam simogatja... Lehet, hogy nem találok helyette mást, de... mi nagyon messze vagyunk.

Ágnes felállt.

Olyan váratlanul siklott ki a mély karosszék öléből, olyan gyors és halk léptekkel ment végig a kerek asztalok labirintusán, a gyöngyfüggönyös ajtón át, hogy Tibor kimeresztette a szemét meglepetésében. Azt látta, hogy Ágnes a kézitáskájába nyúl, és a szembejövő Dárdayné őméltósága kezébe nyom egy tízforintost. Dárdayné csodálkozva lóbálja két ujja között a pénzt. Azután Ágnes eltűnik.

- Fizetek - mondta ingerülten, és gyorsan dobálta ki tárcájából a bankjegyeket. A két első teremben jól körülnézett, de Ágnest nem látta. Az utcán topogva járt néhány percig föl és alá.

- Ágnes... no, bújjon elő, micsoda tréfa?... Ágnes, nem akartam megbántani... haza akarom vinni.

Néhányszor a tülköt is megnyomta. De Ágnes nem került elő.

Kati azzal állított be, hogy szívességet szeretne kérni. Szüksége van ma délutánra Ágnes indexére. - Kérlek - mondta Ágnes kicsit csodálkozva. - Tessék. - És átnyújtotta a gondosan, fehér papírba kötött leckekönyvet.

- Egy diákgyűlésen kell részt vennem, ahol esetleg igazoltatnak - mondta Kati. - Hálás volnék, ha nem kérdeznél ennél többet.

- Megbízom benned, Katikám.

- Hozzam vissza, vagy felugornál este hozzánk?

- Átmegyek inkább, úgyis már nagyon régen nem láttam a fiadat. Nyolc órakor jó lesz?

- Nagyon jó. Kösz szépen.

Kati elvitte az indexet. Ágnes leült tanulni. Szövettant tanult, sok és fárasztó volt az anyag, és nem tudta fegyelmezni a gondolatait. Hirtelen az a félelme támadt, hogy hátha Kati elvesztette az indexet. Ez persze ostobaság, miért veszítené el... de mégis. Ha mondjuk elveszítené, be kellene menni a dékánhoz jelenteni. Hol veszítette el? Hogyan? Kölcsönadta? Indexet kölcsönadni? És még csak meg se kérdezte, hogy mire kell... az index a legfontosabb egyetemi okmánya... De Kati a barátnőm. Biztosan fontos ügyben kellett neki... mondta is, hogy diákgyűlésre megy. A gyűléshez minek kell leckekönyv? Előveszi az újságíró-igazolványát, és igazolja magát. Ej, ő tudja, hogy mire kellett neki...

No, gyerünk vissza a szövettanhoz.

Katiban úgy bízik, mint önmagában. Ha kellett neki a leckekönyv, hát kellett, majd visszaadja. Elég riportját olvasta már. Hol apácazárdába megy be, hol a kéményen mászik be valahol. Biztosan nem igazolhatta most sem magát valódi nevén. Erről többször is vitatkozott már Katival, és Kati már ezerszer megmagyarázta, mire való mindez. "Mit gondolsz, ha bemegyek egy álszövetkezetbe, és azt mondom az ügyvezetőnek, hogy vallja be, mennyi gyapjúval feketézett - akkor két pillanat alatt kidob. De ha azzal megyek, hogy van egy tétel rackám, olcsón eladom, akkor megtudok mindent. Ha azzal állítok be hozzátok a kórházba, hogy piszkos a kórterem és micsoda disznóság ez - akkor sem jutok be a kórterembe. De ha a látogatási időben, virágcsokorral vonulok be, és azt hiszik, hogy a nagynénimet látogatom - akkor alaposan körül is nézhetek."

Ez persze igaz. Jaj, csak el ne veszítse Kati az indexet.

De miért veszítené el?

Katinak kellett, Katiban bízom, odaadtam. Ha baj lesz belőle, hát baj lesz belőle, akkor is vállalnom kell. A helyemben Jani is odaadta volna.

Ezen kissé megnyugodott. Újra hozzálátott a jegyzeteléshez. Úgy elmerült a munkában, hogy akkor riadt csak fel, amikor a mama vacsorázni hívta.

- Át kell szaladnom Katihoz. Feküdj le, mama, majd megmelegítem a vacsorámat, ha hazajöttem.

A csöngetésre András néni nyit ajtót.

- Ágnes? Isten hozott, lelkem. Azt hittem, Kati jött.

- Még nincs itthon?

- Nincs.

- Nekem azt mondta, hogy nyolcra jöjjek át.

- Nekem is azt mondta, hogy legkésőbb nyolcra itthon lesz.

- No, nem lehet azt olyan pontosan kiszámítani, majd mindjárt hazaér - mondta Ágnes bizonytalanul.

- Persze - bólintott András néni is, de mindketten tudták, hogy a másik nem azt mondta, amit gondolt. - Gyere csak be, várd meg.

- A keresztfiam?

- Nem akar elaludni.

- Majd elringatjuk. Kati úgyse engedi soha, hogy ölbe vegyem.

Ifjú Ács István lelkes örömmel markol Ágnes hajába, és álmosan hunyorog a ringató ölelésre, ringató dúdolásra.

A falióra elüti a tízet.

Ágnes már nem is mer András nénire nézni.

Kati még mindig nincs itthon.

Délután hat lehetett, amikor Kati, Ágnes indexével felfegyverkezve elindult a Verpeléti útra. Útközben megvásárolta a Holnap című napilap legújabb számát, és figyelmesen nézegette a Sulyok-párt demokratikusnak éppen nem mondható sajtótermékét. "Csak legvégső esetben igazolom magam" - határozta el. "Azt még a vak is látja, hogy a fényképen nem én vagyok... és ha nem muszáj, minek keverjem bele Ágnest." - A Körtéren vásárolt tíz deka savanyú cukrot. Mostanában mindig kimerült munka közben, ha nem evett cukrot. A szerkesztőségben kinevették, de Orlay nagyon helyeselte. "Úgyis nagyon sovány és fáradt vagy, csak egyél."

A Verpeléti út elhagyott volt, a házak romosak, számtáblát sehol sem lehetett látni, de nem is akart feltűnően nézelődni vagy kérdezősködni. Lassan bandukolt egy darabig, amíg észrevett három fiatalembert, akik előbb óvatosan körülnéztek, azután besurrantak egy romházba. A beomlott kapu helyett gödrök fölé helyezett pallón kellett átmenni, keresztül egy keskeny udvaron, az ép melléklépcsőn fel a második emeletre. Kati néhány lépésre követte a három fiatalembert. Hallotta, hogy azok a sarokajtónál megállnak, hármat csengetnek, egy rövidebbet és két hosszút. Odament ő is az ajtóhoz, és ugyanúgy becsöngetett. Az ajtó búgva kinyílt. Kati tágas előszobába lépett. A három fiatalember akkor szedte le éppen a kabátját. Kati melléjük állt.

- Szevasz, Jóska - rohant ki ebben a pillanatban egy fiatalember a belső szobából. - Ne nagyon vetkőzzetek, srácok, rajtunk üthet a rendőrség... jobb vigyázni. - Majd azt hivén, hogy Kati együtt érkezett a három fiúval, összecsapta a bokáját és meghajolt. - Kezét csókolom, Paál Dénes.

- Nagyon örülök - mondta Kati, és mosolyogva kezet nyújtott.

- Megbocsáttok, nekem sok dolgom van odabenn. Mindjárt bejöhettek ti is. Üljetek minél előbbre, hogy jól halljatok mindent. Német Guszti tartja a nagy szpícset.

Paál Dénes megigazította "rendező" jelvényét, és már el is tűnt.

Az a fiatalember, akit előbb Jóskának szólítottak, ugyancsak meghajolt Kati előtt.

- Kocsi József. Ha megengedi, együtt mehetünk be.

- Nagyon kedves. Úgyis először jöttem el.

- Szintén? Én sem találkoztam még az idén a fiúkkal. Pedig sok jó komám van itt.

Kati most vette észre, hogy Kocsi József tiszti nadrágot és tiszti csizmát visel.

- Min csodálkozik, kedves... ha megengedi, a keresztnevét...

- Ágnes - mondta gyorsan Kati.

- Ó, de szép név... szóval min csodálkozik, kedves Ágnes?

- Honnan szerezte ezt a tiszti nadrágot?

- Ó, kezét csókolom, inkább az a kérdés, hogy honnan szereztem civil kabátot... tegnap érkeztem haza a Reichből. Hát bizony, másképp képzeltük, másképp... De nincs még mindennek vége, ne féljen.

- Nem félek - mondta Kati határozottan.

- Maga orvostanhallgató?

- Igen. Az. És maga?

Kocsi József felnevetett.

- Én, kérem alássan, Hunyadi-páncélgránátos hallgató vagyok, de ma reggel óta már műegyetemi polgár. Most ez a vonal. Lehetőleg az egyetemre kerülni. Ott annyi marha között megbújik az ember. Tudja-e, kislány, hogy nagyon tetszik nekem? Egy éve nem beszéltem valamirevaló lánnyal. Ha nem volna olyan fontos ez a gyűlés, azt mondanám, hagyjunk itt csapot, papot, és jöjjön velem moziba.

- Hiszen most ismerkedtünk csak meg.

- Jó, akkor jöjjön holnap.

- Majd meglátom - felelte Kati, és megpróbált kedvesen mosolyogni a tiszti csizmás egyetemistára. "Pista... drága Pistám" - gondolta, és úgy érezte, a szíve szakad meg.

- Dohányzik?

- Nem, nem. Inkább én kínálom meg cukorral.

- Ó, kezét csókolom, köszönöm.

A belső terembe vezető ajtó elé hosszú asztalt állítottak. Az asztal mögött négy rendezőjelvényes férfi ült, és az indexeket kérte.

Az előszobában most már sokan voltak.

Az egyik rendező - általános hahota és helyeslés közepette - felállt a szék tetejére, és ékes szóval figyelmeztetett mindenkit, hogy itt szigorú igazoltatás lesz, tessék az indexeket és a "Szabadság Párt" tagsági igazolványait elővenni. Jóakaratúan felhívnak minden rendőrspiclit, kommunistát, szocdemet, népi kollégistát, parasztpártit, zsidót, cigányt, hogy saját jól felfogott érdekükben még igazoltatás előtt távozzanak, mert akit a rendezőség kénytelen lesz a lichthofba leengedni, az onnan többé nem jön fel.

Az asztalnál ülők figyelmesen megvizsgálták az indexeket és az index felmutatóját.

- Játszanak egy jó filmet a Broadway-moziban Ingrid Bergmannal - csevegett Kocsi Jóska. - Ha kedve van holnap este...

- Örömmel - mosolygott Kati, és közben szorongva nézte, hogy az asztalnál most kapnak el egy alacsony, sovány fiút, akinek az indexét nem találták rendben levének. "Őrültek, kérdezzétek meg Forrait, hogy harmadéves jogász vagyok, jól ismer." "Kuss, piszok. Az orrodon látszik, hogy zsidó vagy." "Zsidó a te marha fejed." "Na, gyerünk, apuskám." "Hová visztek?" "Jó helyre, ahol nem pofázol."

Kocsi Jóska csak félig húzta ki az igazolványát.

Az asztalnál ülők felugráltak.

- Jóska! Szevasz, fővezér! Mikor jöttél? Hogy vagy?

- Megvagyok - felelte leereszkedően.

Kati elszántan szedte elő Ágnes indexét.

Kocsi Jóska egy félmozdulattal intett, hogy nem kell.

- A hölgy az én társaságomban van - és máris kinyílt előttük az előadóterem ajtaja.

Sokáig tartott az igazoltatás, fél nyolc tájban kezdődött csak a gyűlés. Az első napirendi pont Németh Gyula országgyűlési képviselő beszámolója volt. A második pontot nem közölték előre. Kocsi Jóskát láthatóan nem érdekelte a képviselői beszámoló.

- Ágnes... Ágnes, a legszebb név a világon. Hogy becézik?

- Sehogy.

- Ne is hagyja. Így szép. Csudaszép. Csupa dallam. Ágnes. Meseerdőre gondol az ember meg őzikékre.

- Hűha. Maga ilyen érzelgős?

- Csak ha szép lányt látok.

- Nem szeretem a bókoló embereket.

- Hát milyeneket szeret?

- A férfiasat, erőset.

- Ó, ha tudná, ha tudná, kislány, ki vagyok én. Ha látott volna engem munkában. Repültek a hidak... fél városok... amikor a bombázón...

- Az előbb még páncélgránátos volt - figyelmeztette Kati.

- Nem mindegy magának, hogy mi voltam? Harcoltam, és tovább fogok harcolni. Nézzen a szemembe. Elhiszi, hogy tudok embert ölni?

Kati farkasszemet nézett a villogó szempárral.

- Elhiszem.

- Megígérem magának, hogy oda fogom hívni. Megmutatom, amikor a levegőbe röpítem a hidakat... mindent, amit ezek építettek... egy tégla nem marad a helyén, egy csecsemő nem marad életben...

"Nem bírom - gondolta Kati -, nem bírok itt mosolyogni."

- Milyen szép, amikor ilyen komoly. Mire gondol?

- Pszt. Muszáj egy kicsit a szónokra figyelni.

- Hülyeségeket mond. A kisgazdapártot siratja, hogy a kommunisták szalámi pártot csináltak belőle. Meg is érdemlik, ha megcsinálják. Nyílt harc kell itt.

- Ne kiabáljon úgy, mindenki idenéz. És ha nem figyelek, nem tudok holnap beszámolni az orvoskaron a kollégáknak.

- Eljöhetek én is arra a beszámolóra?

- Persze.

- Mikor lesz?

- Délben.

- És utána moziba jön?

- Már megígértem.

Kati elővette a noteszét, és gyorsan feljegyzett néhány szót. A képviselő úr most arra buzdította a Sulyok-párti egyetemi ifjúságot, hogy ne tanuljon. "Addig is, amíg harcra hívunk titeket, álljatok keményen a sarat. Az iskolában ne tanuljatok, a munkahelyeken ne dolgozzatok, a hivatalokban ne intézzetek el semmit. Amire a kommunisták azt mondják: tűz, ti arra mondjátok: víz, és akkor helyesen jártok el."

A diákközönség lelkesen megtapsolta a "ne készülj a vizsgára" programot. Kati gyorsan felírt még néhány szót, és zsebre tette a noteszét. Ebben a pillanatban az egyik ajtónálló odasúgott valamit Kocsi Jóskának. Kati rosszat sejtve figyelte, hogy lovagja feláll, egy-két lépésnyire távolodik, és suttogva beszélget a másikkal. Nagyon hegyezte a fülét, hogy valamit meghalljon.

- De akkor minek jegyezget?...

- Mi közöd hozzá?

- Meglátod, hogy baj lesz - ez egy kommunista újságíró.

- Kikérem magamnak, hogy a társaságomban levő hölgyet molesztáljátok.

- Én nem bánom, de ha...

- Eredj a pokolba.

- Kérlek szépen.

"Jobban kell vigyázni" - gondolta Kati, és most már a beszámoló végéig nem vette elő a ceruzáját.

A második napirendi pont előtt egy fiatalember körbejárt, előfizetőket gyűjtött a Holnapra. Kati intett.

- Egy fél évre szeretném.

- Hatvan forint - mondta meghatottan az előfizetés-gyűjtő. Az egész társaságban senki sem akadt eddig, aki egy hónapnál hosszabb időre előfizetett volna, és még egyhónapos előfizetők is kevesen.

Kati elővette az erszényét, és rövid habozás után bediktálta az éppen eszébe jutó nevet és címet: Eckhardt Mária Ágnes, Batthyány utca huszonhárom.

- Kézit csókolom, hát ezért volt olyan ismerős - vidult fel az előfizetés-gyűjtő, aki öt évvel ezelőtt még nyolcezer hold várományosa volt, és most rettenetesen örült a hatvan forintból neki járó kilenc forint jutaléknak. - Rozália néni még kinn van Klagenfurtban? - Ó, igen - vágta rá Kati. - És nem készül hazafelé? - Nem, azt hiszem, a mama utazik ki hozzá. - Kézcsókom Annus néninek. - Köszönöm - bólintott Kati, és újra Kocsi Józsefre mosolygott. Kocsi Jóska az előbb már kissé bizonytalanul érezte magát, és most teljesen megnyugodott. Őneki akarja egy ilyen taknyos azt mondani, hogy a társaságában levő hölgy kommunista. Neki, aki a bolsikat szagról megismeri.

Valóban úgy látszott, hogy most már semmi veszély sem fenyegeti Katit. A második napirendi pont előtt ugyan újabb és még szigorúbb igazoltatás volt. Kék színű külön meghívókat kértek mindenkitől.

De Kati már rá se nézett az igazolványokat ellenőrző rendezőkre. Hanyagul gyűrögette a féléves Holnap előfizetési nyugtát, és elmerülten hallgatta Kocsi József elbeszéléseit egy újfajta rakétarepülőgépről, amely már készen áll, hogy lerohanja Oroszországot.

Az elnöki asztalhoz öttagú társaság telepedett. Egy vörös orrú, előreugró állkapcsú, nagyon csúnya fiatalember buzgón rázta a csengőt.

- Kezdjük, barátaim, kezdjük a megbeszélést.

- Amint tudják, taktikai megbeszélésre gyűltünk össze. Minden fakultáson, minden évfolyamból ki kell választanunk azt a két kollégánkat, akik a közelgő választásokra való tekintettel az egyetemi kommunista ifjúsági szervezetbe tagul lépnek be, és ott utasításaink szerint a legnagyobb eréllyel és gyorsasággal meghiúsítják a kommunisták munkáját. Megakadályozzák a tanulást, széthordják a könyvtári könyveket...

- A népi kollégiumokat - kiáltott közbe valaki.

- Úgy van, szétzüllesztik a kollégiumokat, rongálják a tanszereket, és mindent elkövetnek, hogy a bolsevikok hazaáruló munkáját lehetetlenné tegyék. Figyelik a tanárokat, és megszervezik a vizsgák halogatását...

- Elég a dumából, tudjuk már, hogy mit kell csinálni. Gyerünk a választásokkal - kiáltoztak most már kórusban.

- Gyerünk a választásokkal.

Az elnök zavarba jött, ivott egy pohár vizet.

- Hát jó. Abbahagyom. Gyerünk a választásokkal. Ki vezeti a jegyzőkönyvet?

Mély csend.

- Hé, ki tud önök közül gyorsírni?

Hallgatás.

- Miért nem gondoskodott gyorsíróról az elnökség?

- Mert amelyik egyetemista tud valamit, az belépett a kommunista pártba - süvített valaki az utolsó sorban, és kitört a röhögés.

- Ki merészelte ezt mondani?

- Ugyan, ne kezdjetek ebből is verekedést.

- Mi lesz a választással?

- Mi lesz a gyorsíróval?

Az elnök a csengőt rázta.

- Kollégák, ki vállalná?

A buzgó ajtónálló, aki félórával azelőtt Katit mindenáron ki akarta ebrudalni, elhatározta, hogy kedveskedik Kocsi Jóskának.

- Itt van Eckhardt kollegina az orvoskarról, ő az előbb is gyorsírással jegyzett, ugye? Kérjük fel őt.

- Helyes.

Kati halálsápadt lett. Nem okos, nagyon nem okos dolog felülni az emelvényre. Mert amíg valaki az ötödik sorban ül, kétszáz másik fiatalember között - kutya sem törődik vele... De ő meg annyi mindenfelé járt, kórházban, egyetemen, MADISZ-ban... ha felül az emelvényre, és egy-két órán át ott körmöl, milliószor könnyebben felismerheti valaki.

- Kérem, kollegina, vállalja.

- Nagyon gyenge gyorsíró vagyok.

- Majd lassan diktáljuk.

- De nagyon sietek haza.

- Hazavisszük autón.

Még csak ez hiányzik. Mindenki Katira néz már. Ez így sehogyan sem lesz jó. Most már okosabb, ha rááll.

- Jó, vezetem a jegyzőkönyvet.

Félórával ezelőtt még az volt a gondja, hogyan jegyezhetne fel egy-két nevet nagyobb feltűnés nélkül. Most kényelmesen, asztalnál írhat, adnak füzetet, töltőtollat, még rajztáblát is tesznek a füzet alá, hogy kényelmesebben írjon. És a neveket jó hangosan, érthetően kétszer is elismétlik, ilyenformán: "Közgazdasági egyetem, első évfolyamán megbízottunk Elekes Judit és Timót Béla. Elekes kollegina két hónappal ezelőtt jött haza Ausztriából, Timót Béla tizenöt éves kora óta tagja volt a nyilaspártnak, apja a Baross Szövetség kerületi ügyvezetője volt, megbízható..." - és így tovább. Kati ír, ír, felírja a Halléból most visszatért medikust és a volt csendőrt, aki most a jogi kart képviseli, és közben azon töri már a fejét, hogy hogyan fog ezzel a jegyzőkönyvvel ép bőrrel elmenekülni.

Kocsi Jóska az első sor szélén ül, és állhatatosan nézi.

"Hazakísértetem magam a Fő utca sarokig, és onnan valahogy át a Kossuth-hídon, no, valahogy majd csak lesz..."

Negyed tizenegykor ért véget a gyűlés.

- Hány példányt kérnek belőle? - kérdi Kati.

- Ha volna olyan kedves, drága kollegina, minél többet.

- Hazaviszem autón - mondja az elnökség egyik tagja.

Kati barátságosan mosolyog.

- Köszönöm, de Kocsi kollégával megyek.

Kati táskájába teszi a jegyzőkönyvet, és nagyot lélegzik, amikor a romházból kiléphet a Verpeléti útra.

- Ne menjen még haza... menjünk át Pestre - mondja Kocsi József. - Megiszunk valamit.

Az ötlet Katinak is tetszik.

- Jó, menjünk át Pestre. Mehetnénk autóbuszon.

Az autóbusz jön is már, de Kati elhúzza a száját.

- Innen látom, hogy nagyon zsúfolt. Nem várnánk meg a következőt?

- Akár a holnap reggelit is... amelyiket parancsolja.

"Juj, hogyan rázzam le... Megkérem, hogy hozzon csokoládét" - gondolja Kati kétségbeesetten.

Körülnéz és észreveszi az autóbuszmegállótól néhány lépésnyire levő virágárust. Csak egyetlen pillantást vet a virágra, de Kocsi Jóska máris gavallérosan ugrik, és pénzt kotor elő.

- Azt a jácintot... - mondja az árusnak.

Néhány másodperc, amíg selyempapírba csomagolják a virágot. Kocsi József mosolyogva fordul meg.

Kati nincs sehol.

Néz, nem érti. De Kati már régen utazik Pest felé a zsúfolt busz peronján.

A szerkesztőségben lelkes hurrázás fogadja Katit. Őszi Bálint nem akar hinni a szemének, amikor Kati kiteríti a Sulyok-párti gyűlés jegyzőkönyvét.

- Megírhatom? - kérdi Kati izgatottan.

- Ha nem félsz, hogy holnap idejön a lovagod, és agyonver.

- Nem félek én. Mi volna a véleményed arról, ha az egész jegyzőkönyvet, úgy, ahogy van, leadnám. Úgyis arra kértek, hogy minél több példányt készítsek belőle. Biztosan meg lesznek elégedve, ha kinyomtatva, százezer példányban kapják meg...

- Nem is tudod, mit műveltél - mondja Őszi Bálint. - Az egyetemen bedöglött a sulyokista szervezkedés. Egész Pest rajtuk fog röhögni.

- Óriási voltál, Kati - mondja elismeréssel Gyergyói.

- Ha az öreg megtudja, felemeli a fizetésedet.

- Te, ne felejtsd el a jegyzőkönyv végére odaírni, hogy a jegyzői megbízatásodról ezennel lemondasz.

- Helyes, odaírom.

Éjjel egy órakor végez Kati a diktálással. Persze meg kell várni, amíg a nyomdában kiszedik a cikket, meg kell várni a levonatot is. Az egyik hasáblevonatot amúgy vizesen a táskájába teszi, és rohan hazafelé.

Az előszobában meghökkenve áll meg.

Ég a villany.

Anya még ébren volna?

Szent isten, hiszen ő este nyolcra idehívta Ágnest is.

Beront a szobába, és az ajtóban mosolyogva megáll.

A mama az egyik karosszékben alszik, Ágnes a másikban. Ágnes ölében mélyen, szája szélén kicsorduló nyállal alszik Istvánka. Jól sejtette, ölbe veszik a csemetét, amikor ő nincsen otthon.

A lépésekre a mama riad fel elsőnek. Azután Ágnes. A gyerek meg se moccan, amikor az ágyba visszateszik.

- Ne haragudjatok - mondja Kati, és most érzi ő is, hogy milyen fáradt. - Hoztam nektek egy kis savanyú cukrot.

- Megmelegítem a vacsorádat - mondja András néni.

- Istenem, ezek a mai gyerekek!

- Rólam is azt hiszik otthon, hogy elvesztem - rémül meg Ágnes, amikor az órájára néz.

- De a keresztfiamból, remélem, nem lesz újságíró - mondja félig tréfásan, félig szemrehányóan, amikor az előszobában búcsúzik Katitól.

Kati nevetve von vállat.

- Én is tudnék számára kényelmesebb munkát is, veszélytelenebbet is. De azért... nem is akadályoznám meg.

András néni sóhajtva hozza a levest a konyhából.

- Meg is érdemelnéd, édes gyerekem. Akkor megtanulnád, hogy nem újságírónak lenni nehéz, hanem újságíró anyjának...

Ezerkilencszáznegyvenhét nyarán száz medikus jelentkezett az országjárásra.

Vöröskereszttel, MNDSZ-autón, biciklin, vonaton, gyalog bejárni a falvakat, tüdőszűrést, trachoma-vizsgálatot tartani, röntgenezni, tífusz ellen oltani, tanulmányozni az egészségügyi helyzetet, ivóvizet, szülőotthonokat.

A Medikus Kör hirdetőtábláján a menetrend. Mikor, hová indul csoport, merre megy autó. Lehet választani.

Ágnes Somosbánya környékét választotta. Sosem járt még arra, csak annyit tudott róla, hogy nagyon szép, erdős, hegyes vidék, ott van a Rőmerék bazaltbányája is. Csak akkor, amikor már feliratkozott, akkor vallotta be magának, hogy miért is akar éppen Somosbányára menni. Homok Jani is odavalósi... mi lenne, ha megkérdezné, hogy volna-e kedve velük tartani. Az autón van hely, eljöhetne. Felhívja telefonon.

Homok Jani eljött.

Örömmel kapott az alkalmon. Úgysem volt még szabadságon, úgyis meg akarta látogatni a sógornőjét.

Egy fiatal orvos és három orvostanhallgató ment az autóval, meg Homok Jani, a vendég. Reggel ötkor indultak, úgy tervezték, hogy még délelőtt Somosbányára érnek. De hát nem volt az olyan egyszerű. Meg kellett állni úton-útfélen. Ha egy kutat láttak, no, gyerünk, nézzük csak, artézi kút-e, mikor fúrták, mikor tisztították, működik-e? Ha egy községi orvos névtábláját meglátták, meg kellett kérdezni, milyen a falu egészségi helyzete. Ha gyerekcsoportot láttak, meg kellett állni, odahívni a kicsiket, megmutogatni az autót, és cserébe kifaggatni őket, voltak-e már doktornál, nem fáj-e a foguk, megnézni, nem görbe-e a lábuk, tiszta-e a szemük.

Így azután dél is elmúlt, és még sehol sem voltak. Ebédre almát, szedret szedtek a kenyerük mellé, vaskos füzeteiket már teleírták jegyzetekkel, és pompásan érezték magukat. "Én ráérek" - mondta mindig Maracz elvtárs, a sofőr, valahányszor arra kérték, hogy álljanak meg. Maracz elvtársat eleinte nem merték nevén szólítani, mert a bemutatkozáskor malacot értettek... A doktor úr mindössze huszonhat éves volt, de már két éve röntgenes a Szent Istvánban. Kulpinszky Ferencnek hívják, de hosszú nevéből a társaság csak a Ferit jegyezte meg. A medikusok: Poltavai, aki első szigorlata óta megkapta a "Pallay kedvence" melléknevet, Ágnes és Pósa Kázmér. Pósa Kázmér negyedéves orvostanhallgató, alacsony, fekete bajuszos diák, akinek egyetemi karrierje egészen tüneményes. Ezerkilencszáznegyvennégy karácsonyán megszökött Szálasi hadaitól. Egyenesen Debrecenbe ment, ott beiratkozott az egyetemre orvostanhallgatónak. Tavasszal levizsgázott az első évből, majd Kolozsvárra utazott, ahol a nyári szemesztert hallgatta, és sikerrel vizsgázott. Októberben Pestre jött, itt egyenesen a harmadik évre iratkozott. S bárha kollégái csípősen Pósa bácsi meséinek nevezték a demonstrációkon adott tudományos válaszait, az igazság az, hogy sikerrel tette le a második szigorlatot is, és most isten és ember előtt negyedéves orvostanhallgató.

Bőrgyógyász akar lenni, és elragadtatva kiált fel, ha ótvart vagy elhanyagolt sömört lát valakin.

Ágnes a társaság egyetlen nőtagja, persze mindenki őt kényezteti. Poltavai vizet hoz, Jani a pléhbögrét teleszedi érett, ujjnyi fekete szederrel, a fa legtetejéről szedi, és hozza Ágnesnek. ",Nem haragszol, ha elosztom?" - kérdi Ágnes. "Nem... nem..." Ágnes igazságosan szemelgeti. Egyet Maracz elvtársnak, egyet a tudós Feri doktornak, egyet Pallay őméltósága kedvencének, egyet Pósa bácsinak: no, Jani, tátsd a szádat, te következel. "Nem... neked nem marad" - és elvörösödnek mind a ketten, most veszik észre, hogy tegeződnek.

Kora délután érkeztek első állomásukra. Hegyek közé beékelt sorfalu, egyetlen görbécske utcával, nagyon takaros kőházakkal, tekintélyes templommal és széles, sárgára meszelt községházával.

- De szép itt - lelkesedett Ágnes.

- Tébécé és májbaj - mondta csöndesen az orvos.

- Itt? Tébé? Hiszen a kertekbe benyúlik az erdő.

- Igen. A lakóház pedig benyúlik a hegybe. Nézze csak meg, Csaplár kollegina, a házakat odaragasztották a hegyhez, mint a fecskefészkeket. Nincs alápincézés, sőt a legtöbb háznak a hátsó fala sincs rendesen szigetelve, maga a nyirkos, kivájt föld a fal... a májbaj pedig? Ezen a vidéken kevés és rossz a víz, sok és rossz a bor. A hathónapos csecsemőt is úgy hallgattatja el az anyja, hogy borba mártott kenyeret ad neki. A hatéves gyerek félrészegen tántorog az iskolába. No, szálljunk ki.

Az autó megállt a községháza előtt. Benne, a fehérre meszelt, rideg folyosón a falat elborították a tarka választási plakátok. Piros-fehér-zöld keretben minden szép és jó akadt ott: bor, búza, békesség, apostoli kereszt, jólét, függetlenség. De meghökkenve látták, hogy sem a kommunista párt, sem a szociáldemokrata párt választási plakátjai nem voltak köztük.

"Mivelhogy nem volt több hely" - mentegetőzött ijedten a jegyző, amikor Jani ezzel a kérdéssel rontott rá, és máris kiszólt a titkárnőjének: Gizike, vegye csak le a szekrényről azokat a plakátokat, és csináljon nekik helyet a Schlachta mellett. - Csak azután kérdezte meg, hogy mivel szolgálhat a pesti uraknak.

Amikor megtudta, hogy nem minisztériumi vendégek, csak egy egészségügyi helyzetre kíváncsi MNDSZ-autó - egy pillanat alatt megsavanyodott.

- Kérem, beláthatják... két hónappal a választások előtt nincs időnk ilyesmire. Meg azután, őszintén szólva, nem is lehet választások előtt ilyen fogásokkal élni.

- Milyen fogásokkal? - hökkent meg Kulpinszky doktor.

- Hát, kérem, az ilyen ingyen gyógyítással.

- Azon kezdem, hogy választási agitációhoz joga van mindenkinek. Azon folytatom, hogy akármelyik párt megteheti, hogy orvost, egészségügyi autót, röntgent küld akármelyik faluba. És végül is mi nem jöttünk semmiféle párttól, ez az autó a Magyar Nők Demokratikus Szövetségéé, és rajta medikusok jöttek tanulni és szűrővizsgálatot tartani, véletlenségből egyik sem tagja egyik pártnak sem. Egyébként is úgy tudom, a Vöröskereszt a belügyminiszter útján felkérte a községi jegyzőket, hogy segítsék ezt a munkát. Mi az érkezésünket előre, írásban bejelentettük, és az önök kötelessége lett volna a lakosságot értesíteni, megfelelő helyiségről gondoskodni...

- Kérem, hozzánk annyi levél és kérés érkezik, mi nem azért vagyunk itt.

Az orvos komoran hallgatott. Végül azt mondta:

- Most megtehetném azt: kérem, ön megakadályozta a munkát, mi továbbmegyünk, de jelentjük a belügyminiszternek. De mi nem azért jöttünk, hogy önnel vitázzunk, még kevésbé azért, hogy kellemetlenséget okozzunk. Ennek a községnek nincs orvosa. Egészségügyi ellátása nagyon rossz. Az emberek évszámra nem jutnak orvosi ellenőrzéshez. Megkérjük önt, szíveskedjék most megtenni a szükséges intézkedéseket. Mi megvárjuk, amíg a betegek összegyűlnek.

A jegyző hol elsápadt, hol elpirult.

Ő maga pártonkívüli volt. Szíve mélyén a Barankovics-párt győzelmét kívánta, de a kisgazdapárt győzelmét tartotta valószínűnek. De ki tudja? Nem okos dolog választások előtt ujjat húzni ezekkel a nyilvánvaló kommunista agitátorokkal.

- Jó, majd kidoboltatom. Hol akarják vizsgálni a betegeket?

- Talán az iskolában.

- Nem bánom.

A vöröskeresztes autó beállt az iskolaudvarra. Néhány gyerek mindjárt köréje gyűlt, de csak a sofőr és a motor vonzotta őket, mindjárt szétszaladtak, amint megtudták, hogy tűk és fogók vannak a csillogó fémdobozokban.

Az iskola siralmas állapotban volt. A padló döngölt agyag. A katedrán úgy mozogtak a deszkák, hogy hintázni lehetett rajtuk. Biztosan akadt is nebuló, aki megtette. A rozoga tanterembe csöppet sem illett a tizenkét darab, szépen faragott, zöldre lakkozott asztal, huszonnégy kis székkel, amelynek mindegyikén színes, rajzos felírás hirdette, hogy a salgótarjáni bányászok küldték, és jó tanulást kívánnak hozzá.

A műszereket a tanítólakás konyhájában főzték ki, onnan kért Ágnes mosdó- és ivóvizet is.

A tanító, hatvan fölött járt már, fáradt, szürke hajú öregember akinek most, nyár derekán is torokgyulladása volt. - Negyvenkét éve tanítok ugyanitt... nem bírom már hanggal. Gondolja el, a kis Bócz gyerek most végezte a hatodik osztályt, annak még a nagyapját is én fenekeltem el - magyarázta Ágnesnek, és a konyhaasztalra könyökölve nézte, hogyan szedi ki Ágnes a tűket a forró vízből. - Azután mondja, lelkem, megbüntetik azt, aki nem megy el erre a vizsgálatra?

- Dehogyis. Nem kötelező.

- No, akkor kár a fáradságukért. Nem fog elmenni senki.

A tanítóné - kis termetű, mosolygós asszonyka, nem sokkal fiatalabb, de sokkal fürgébb az uránál - fát dob még a tűzre, és a fejét csóválja.

- No, azért elmennek. Merthogy ingyen van.

- Nem az számít, tudod jól - dünnyögi a férfi. - A papnak még malacot is adnak a ráolvasásért, de a doktornak nem hisznek. Buta ez a nép és makacs. Nézze meg ezt az iskolát, mindjárt összedűl. Egy fillért se adnak rá. A gyereküket otthon tartják, inkább megfizetik a büntetést.

- Az idén egy se fizetett büntetést - mondja harciasan a tanítóné. - Az idén még az Asztalos fiú is eljárt az iskolába, pedig februárban múlt tizennégy éves. A Gere Józsiékat meg hiába büntetik, amíg nyolc gyerekhez két pár cipő van... no, jöjjön, kedves, segítek átvinni a vödröket.

Az iskola udvarán egy csomó kíváncsi gyűlt egybe. Gyerekek, asszonyok. Egy-két legény is akadt, de azok inkább hátrább álldogáltak, mint akik véletlenül, erre jártukban tekintenek be. A gyerekek felkapaszkodtak a tanterem ablakpárkányára, bedugták a fejüket, mustrálgatták a kötszerrel teli dobozokat, különös alakú, csillogó ollókat, a rózsaszín ragasztószalagot, az orvosságos üvegeket, de az ajtón csak nem akartak beljebb kerülni.

A medikusok zavartan álltak a rendelővé alakított iskolaszoba közepén. Otthon csak arról volt szó, hogy ahol megállnak, ott vizsgálni és gyógyítani fognak, de hogy nekik is kelljen összefogni a pácienseket...

Ágnes az ablaknál barátkozott a gyermekekkel. Kiszemelt a bámészkodók karéjából egy különösen kedves arcú kislányt. Kerek, pirosalma-arcú, copfos kislány volt, az orra hegyén három pici szeplő tette olyan vidámmá a képét. Nem lehetett több tízesztendősnél.

- Hogy hívnak?

- Engem Szabó Eszternek. Hát magát?

- Csaplár Ágnesnek. Gyere be egy kicsit.

- Minek?

- Beszélgetni.

- Lehet azt az ablakon át is - felelte bizalmatlanul a kislány.

- De meg akarunk vizsgálni.

- Engem ugyan nem.

- Miért nem?

- Mert megront.

- Ne beszélj már bolondokat. Mivel rontanánk meg?

- Megnéz azzal a géppel, és rám jön a hideglelés.

- Ezt meg ki mondta?

- Öreganyám is mondta.

- Az meg honnan tudja?

- Tud az mást is.

- No, mit?

- Megmondta, hogy mikor jön el a világ vége.

- Ejha. Mikor?

- Egyszerre csak kiszakad a föld a kommunisták alatt, mind belehull a pokolba, a többi felmegy a mennyországba.

- És te ezt elhiszed?

- Hát.

- No, gyere be, megmutatom neked a gépet, hogy nincs mit félni rajta.

- Ne mutassa.

Ágnes nevetett, és az ablakon át kinyúlt, hogy megsimogassa a gyerek haját. De a kislány visított, hátrált és egy asszony - szent ég, ilyen vaskos, májfoltos asszony lesz ebből a kis Esztiből is, ha megnő? - hangos szitkokkal rángatta el a gyereket. Tépte a barna copfokat, rázta a kislány vállát.

- Mondtam, hogy ne menj oda, fene egye le a bőrödet.

Az öreg tanítóné, aki a tornácról nézte az udvart, odaszólt:

- Mondja, Szabóné, nem szégyelli magát? Nem tavaly temette el az ikerfiait? Most megnézethetné a doktorokkal a kislányt, és ehelyett elrántja.

Szabóné hallgatott, de a többiek is abbahagyták a beszédet.

- Ugye, akkor azt jajgatta, hogy miért nem vitték kórházba őket, miért nem jött ki hozzájuk doktor. Ugye, mindig mást jajgatnak, ugye, mindig az a rossz, ami van, az kéne, ami nincs.

- Azt mondják, megrontja a gép a kislányokat.

- A villanyra tavaly maga azt kiabálta, hogy vihart hoz a falura, most meg a kutyaólba is bevezettetné.

Az udvaron most már nevettek az emberek.

Ágnes nézte, hogyan változik meg egy arc, ha mosoly fut át rajta.

- Különben, azt csinál mindenki, amit akar. Én bizony megkérdem a doktor urakat, hogy mitől fáj a hátam, meg az öregemet is idehívom, az is télen-nyáron köhécsel.

A tanítóné kiegyenesedett, és kopott, horgolt kendőjében, feltűzött szürke kontyával úgy vonult be a tanterembe, mint egy királynő.

Az osztályterem ablakaira Ágnes függönyt akasztott. Homok Jani és Maracz elvtárs kinn maradt az udvarban, és biztatgatta az asszonyokat.

- No, látják, vigyék csak be maguk is a gyereküket. Használják ki az alkalmat.

- Én negyvenötben földosztásnál voltam - mesélte Maracz elvtárs a hallgatóságnak -, mert ha nem tudnák, én gépkocsivezető vagyok, és a gépkocsivezető az az ember, aki többet tud az országról még a miniszterelnöknél is. Mert én nemcsak újságból meg jelentésből meg rádióból tudom, hogy mi van az országban. Én ott vagyok mindennél. Új híd - én megyek át rajta először. Új iskola? - látom, amint reggel hátitáskával mennek bele a nebulók. Ha elmegyek egy falu mellett, emlékszem rá, hogy nini, a múltkor ez a ház még nem volt készen... - egyszóval, amit én mondok, azt elhihetik, mert ezzel a két szemmel láttam. Hát én voltam Baranyában földosztásnál. Kiosztják valamelyik gróf földjét, Almássyét vagy Andrássyét, nyavalya tartja őket számon - van ott egy ember, ilyen sovány, mint ez az ujjam, annyi gyereke, mint rostán a lik, és hogy őneki nem kell föld. Mert őneki azt mondták, a gróf visszajön. "Bolond vagy te, dehogy jön. Írass földet, mert nem marad." De hát nem, és nem, ő megvárja, hogy mi lesz. Addig várt, amíg hoppon maradt. Aztán kérvényezett, instanciázott, szaladgált, még Pestre is írt, hogy segítsenek rajta. De hát ha addigra már nem maradt föld. Így fognak járni maguk is - fejezte be zordul.

Négy asszony szánta rá magát, hogy bevigye a gyerekét a doktorhoz.

"Eltöltöttünk egy napot semmivel" - mondta dühösen Pósa bácsi, amikor az autóból búcsút intettek a falunak.

- Nagyszerű dolog, hogy legközelebb ugyanebben a faluban már sokkal barátságosabban fogadják az egészségügyi autót - feleli erre Kulpinszky doktor.

Csodálatosan szép az alkonyat.

A fák lombja egyetlen, sötétzöld sátorrá olvad, mintha egyetlen, puha ággyá változna az aludni készülő erdő.

- Ez már a mi vidékünk - magyarázza Jani jókedvűen. - Egy óra múlva Somosbányán leszünk.

Köves, kanyargós, gödrös hegyi úton haladnak, harapni lehet a jóízű levegőt.

- Akár a világ végéig itt maradnék - mondja Ágnes.

- Azt hiszem, itt is maradunk - mondja komoran Maracz elvtárs. - Várjanak csak.

Megállítja a kocsit és kiugrik. Percek múlva jön csak vissza.

- Jani, maga ismerős erre. Milyen messze van a legközelebbi falu?

- Hat-nyolc kilométer.

- Akkor itt éjszakázunk az erdőben.

- Mi baj?

- Mind a négy kerék enged. Kutya legyek, ha nem szántszándékkal nyomtak szögeket a kerékbe - és Maracz elvtárs káromkodik egy cifrát. - És sötét is van, én ezt reggelig meg nem csinálom.

- Meleg van, elalhatunk az erdőben.

- Úgyse tudunk okosabbat.

- Ha volna erre kukoricás, és volna benne érett kukorica, parázson megsütnénk - mondja Ágnes.

- Majd akad valami más - biztatja nevetve a sofőr.

- Szalonnát pirítunk.

- Honnan van szalonnája?

- Hja, amíg az urak tűket szurkainak a szegény gyerekekbe, addig a magamfajta proletár munka után néz. Egypár megjavított zár, megreparált masina, és hull az áldás. Az senkinek se jutott eszébe, hogy a röntgenért fizessen, én meg hiába szabadkoztam, tessék.

- Minek fogadta el - csóválta a fejét Kulpinszky doktor.

- A szegény embertől el kell fogadni, mert az jó szívvel adja, és röstellne ingyen dolgoztatni. A basaparaszt meg fizessen, nem vagyok a cselédje, hogy robotoljak neki. Különben is, ha megszerezzük az ennivalót, annyival tovább dolgozhatunk, és az se kutya. És végül - haragudott meg Maracz elvtárs -, mit néznek úgy rám? Nem briliánsgyűrűt fogadtam el, és nem magamnak harácsoltam, faragjanak már nyársat, az ördög vigye el magukat, és üljenek le.

- Pósa bácsi hová tűnt? - kérdezte az orvos, amikor a szalonnát elosztották.

- Van két vöröshagymám, azt szedem elő. Mert szalonnát az öregapám se pirított hagyma nélkül.

- Derék ember az öregapád. Mi a becsületes mestersége?

- Egyetemi tanár, filozófiát tanít - felelte a medikus. - De ő bort is iszik a szalonnára.

- Nótázunk mi bor nélkül is - jelentette ki Jani.

Száraz ágakat hordtak a tűzre. Poltavai szakszerűen igazgatta a gallyakat. Pósa bácsi a nagyapára való tekintettel vezényelte a szalonnasütést.

Ágnes Jani mellett ült. A felcsapó lángoktól kipirult az arca, gyönyörködve nézte a tábortűz körén túl homályba vesző fákat, olyan volt minden, mint a Szentivánéji álom díszlete. A tisztás fölött látszott az ég. Tiszta, fényes nyári csillagok ragyogtak. Vajon melegítenek-e azok is így, mint idelenn ez a néhány, egymásra dobott faág?

Hallja-e, hogy a fiúk énekelnek körülötte, vagy álmodja már? Azt sem veszi észre, mikor takarták be az egyetlen pokróccal, mikor hamvadt el a tábortűz, mikor hunytak ki a csillagok, és mikor hullt le a hajnali harmat a fűre...

Arra ébredt, hogy friss, nyári reggel van, fény csillog a fák levelén, és Pallay professzor kedvence vidáman keltegeti.

- Jó reggelt, Ágnes. Ha mosakodni akarsz, nincs messze a patak.

Friss, jéghideg a patak vize, pompás a sült gombából csapott lakoma, csak Maracz elvtárs kedve morgós. Elmehet virágot szedni az egész társaság, neki legalább kétórás piszmogása lesz ezzel a förtelmes kerékkel. Mind a négy kilyukadt.

- Segíthetünk?

- Hogyne. Hátramozdítani. Tűnjenek el innen.

- Sétáljunk a patakhoz? - kérdi Jani, és Ágnes jókedvűen bólint.

A patak, mintha csak mesekönyvből zuhogott volna alá. Nagy, zöldesbarna szikláról, egymást kergetve futottak a fehér habok. Kristálytiszta volt a víz, látni lehetett ágyában minden kavicsot, mohát, elsodort virágszirmot. Csupa dal, csupa fütty és mégis csupa csend volt az erdő. Jani leült Ágnes mellé, szorosan hozzásimult, és markába fogta Ágnes megremegő kezét. Szeme lázasan csillogott, úgy nézte a lány feszülő blúzát, a nyakán a szőke pihéket, a combjára simuló szoknyát.

Jani átfogta Ágnes derekát.

- Valamiről szeretnék beszélni veled... Ágnes, nekem sohasem volt igazi otthonom. Úgy vágyódom... tudod, úgy szeretnék valakihez hazasietni... modern kis lakást, rádióval, sok könyvvel... és várna rám... együtt főznénk a vacsorát. Mindenről beszélhetnék vele... együtt élni valakivel, aki ugyanazért küzd, mint én, aki ugyanúgy szeret mindent, amit én szeretek, még egy épülő hidat is. Nevetséges dolog ez, Ágnes?

- Nem... igazán nem...

- És te... te nem ilyen életet akarsz?

Jani nem várja a feleletet. Katicabogarat talál egy levélen.

- Amikor gyerekek voltunk, tenyerünkre vettük, varázslatot mondtunk, napkeletnek tartva útjára engedtük... vedd a tenyeredre, Ágnes, neked hozzon szerencsét.

Ágnes elmosolyodott, kinyújtotta a kezét. A katicabogár felröppent, keresztülszállt a ficánkoló patakon.

- Ágnes... szeretnélek megkérdezni... hozzám jössz-e feleségül.

Ágnes olyan szívdobogást kapott, hogy be kellett hunynia a szemét.

- Ágnes, nagyon szeretlek.

- Én is szeretlek.

Íme, a Kolosszeum. "Ecco il Colosseo" - mondta az idegenvezető, és széles mozdulattal jelezte, hogy itt most meg kell állni, és áhítatosan felnézni a sokemeletes, körbefutó magas falra, amelynek ablaküregei látni engedik a mélykék római eget, a hallgató kövekre, cézárok és patríciusok egykori páholyaira, amelyek innen éppen olyanok, mint a kiégett, lebombázott pesti bérházak emeletei. - "Ecco il Colosseo" - valóban, ez a Kolosszeum. Pontosan olyan, amilyennek a latinkönyvben és a filmhíradóban látta, pontosan olyan, amilyennek várta és tudta. Mint ahogy az egész itáliai utazást furcsa kettősség fogta át - mindaz, amit Itália tárt öle adott, a képtárakat és szobrokat, a narancsot és Toscana édes dombjait -, mindez természetes volt, mindezt előre tudta, ilyennek várta. De ugyanakkor nem tudott betelni a csupasz ténnyel, azzal, hogy ő, Csaplár Ágnes harmadéves orvostanhallgató éli át mindezt. Sőt visszafelé forgatva az időt, hihetetlennek érezte most azt is, hogy orvostanhallgató, hogy a világot megrázó történelem kiemelte őt az iroda tinta- és pecsétviaszszagú asztala mellől, Gerencsérné pápaszemes, kontyos zsarnokbirodalmából.

- Ecco il Colosseo - mondja újra az idegenvezető -, ed ecco il palco dei cesari - ó, igen, igen, persze, ott ültek a cézárok, neki magyarázza ezt az idegenvezető, egy göndör hajú, fekete fiatalember, fehér vászonkabátban, bordó nyakkendővel. És ez a karvalyorrú, szürke nadrágos férfi, aki a San Pietro árkádjai óta követi őket dacos kitartással, és dallamosan kiabálja: Én tudom kicsi magyar... olcsó János, olcsó János, eh, guardateli, che belli... és csak nyolcezer líra. És hiába mondja Ágnes, hogy nincs pénze, Olcsó János mutogatja a gyöngyházból mintázott karkötőt. Milyen szépek, vinne Katinak és Orlay Máriának. De nincs pénze. - Háromezer líra, csak azért, mert magyarok... Olcsó János - mondja a karvalyorrú. Azután már ezer líra. Eh, háromszáz líráért adom! Signorina, háromszáz líra, trecento lire! Az anyámnak sem adnám ennyiért. - Ágnes már habozik, legfeljebb holnap csak kenyeret és narancsot eszik. De Péter megrántja. Te őrült, tizenkét líráért megkapod akármelyik velencei bazárban. Olcsó János megérti, szomorúan bólint. "Tizenkettő líra" - és megtörten nyújtja a karpereceket. Ágnes csuklójára veszi a karkötőket, a gyöngyházfényű kagyló hidegen simul a bőréhez, de úgyis csak álom mindez, egyszerre csak felébred, és nem lesz itt semmi, sem karperecek, sem Róma, sem a Kolosszeum.

- ...Ez a hely, ahol most állunk, hölgyeim és uraim, az oroszlánok ketrece volt. Ott, a mögött a vasrács mögött tartották a fogoly gladiátorokat... méltóztassanak velem jönni, igen, itt a rács mögött vártak sorsukra a gladiátorok, ott fönn volt a császár...

"Álmodom... a raktárban vagyok" - gondolja, és egyszerre rémület fogja el. "Persze... hiszen még háború van, a bezárt raktárban vagyok, és most fel fogok ébredni, szirénák szólnak... mindent álmodtam... ó, mindent csak álmodtam."

Hiszen az indulás is... olyan hihetetlen volt.

Három hete sincs még, hogy az egyetem hirdetőtáblája előtt állt, a választási plakátok rengetegét nézegette, amelyek között szinte eltűntek az egyetemi tudnivalók és vizsgahirdetmények.

- Csaplár, mit csinálsz ott? - kiáltott rá a Medikus Kör titkára.

- Megjöttem Somosbányáról, azt nézem, hová lehetne még elmenni.

- Például Olaszországba.

- Aha. Nem volna rossz.

- Jó, akkor holnapra hozz be egy önéletrajzot az ifjúsági titkárságra és négy fényképet.

- Minek?

- Kell.

- Honnan vegyek fényképet?

- Azt már nem tudom.

Másnapra megvolt a négy fénykép.

Öt nap múlva az útlevél.

Egy hét múlva a hivatalos értesítés: Csaplár Ágnes harmadmagával Olaszországba utazik, az olasz demokratikus ifjúsági szövetség, a Fronte della Gioventù firenzei kongresszusára, és egy hónapra Rómába.

Nem, ezt igazán nem lehet elhinni.

Ferkó minden megtakarított fillérét odaadta: Ágnesnek új empriméruhát kell varrni. Az egész ház tudja, hogy Olaszországba készül. Megbámulják új cipőjét és kézitáskáját. Az utazás előtti napon fodrászhoz kell menni, rövidre vágatni a haját és tartós hullámmal göndöríttetni. A szárító bura negyvenperces kibírhatatlan forrósága és zúgása elálmosítja. A hőség: a déli nap. A zúgás: a tenger.

Megint csak álom, a délivasút füstje, korma, zakatolása, Jani féltő és szelíd csókja, a messziről lobogó zsebkendő, a visszafelé rohanó sürgönypóznák, a fehér kerítéses, virágos, mosolygós balatoni állomások, integető úttörőnyakkendős kislányok és kisfiúk, bicikliző nyaralók az országúton. Az állomásokon nevetés, harmonikaszó, a fenyvesek mögül előcsillanó szépséges víz. Mindez felbukkant, és semmibe tűnt. És a vonat rohant, rohant, vitte Ágnes tengert kiinni akaró végtelen szomjúságát, tengert ölelni akaró végtelen vágyát. Ten-ger, ten-ger, ten-ger - zakatolták a kerekek.

Estefelé érkeztek Ljubljanába. Megint csak álom a dombos, erdős smaragd táj. Bársonytakarónak látszik a fű, a kanyargós síneken jól látni a vonat elejét. Pöfögő kis játék masina egy gyerekszoba szőnyegén.

És valóban ő állt a vonatablakban, háttal az aludni készülő utasoknak, kétnapos fáradtsággal izmaiban és idegeiben? És ő nézte a lázasan zakatoló vonatból a feketébe burkolózó tájat, az eget hasító hulló csillagokat, a különös, idegen éjszakát? A vonatfolyosó sárgás villanyfénye, ismeretlen állomások, ismeretlen házak, ismeretlen álmot alvó emberek... S a kerekek zakatolásának, mozdonyfüttynek, távoli kiáltásoknak kábulatában meglátott egy halvány fénycsíkot odakinn. Látni nem is, inkább sejteni lehetett. Először ezüstszürke csík éledt az ég alján, azután, mint a lábadozó beteg, lassan pirosodni kezdett. És körülötte színesedett a világ. Felhők gomolyogtak az égen, idegen alakú felhők. Gyermekkorában sokszor játszott a felhőkkel. Hanyatt feküdt a réten, és figyelte az égi játékot. Most hadra kelt katonák vonultak, most bárányokat legeltetett a pásztor. Máskor szigorú arc nézett alá vagy fantasztikus mesebeli szörny. De ezek a felhők a földről látszottak felemelkedni. Kinyúltak, mint óriás szirmú virágok, rózsaszín és türkiz, ibolya és vaj színűek, forogtak, kavarogtak, egymást ölelték. Talán nem is a felhők... maga a tenger hullámzott előtte. És ő kileste hajnali órán, az ébredés pillanatában, amilyennek ritkán látja emberi szem. Igen, a tenger, varázslatos, ringató, végtelen tenger, maga a boldogság tárult fel előtte, és rohant, rohant előre a vonat, néhány lélegzetelállító perc, és mindjárt utoléri a színes káprázatot...

"Láttam a tengert" - magyarázta Ágnes boldogan az ébredő útitársaknak. De a belépő kalauz jókedvűen vigyorgott. "A napfelkeltét látta, cara signorina, csak a napfelkeltét. A tenger nem azon az oldalon lesz, hanem amarra, amint Triesztbe érünk, látni fogja."

Igen, tíz perc múlva valóban ott futott el a vonat a tenger partján. Egyetlen azúrkék tükörlap volt a tenger, mozdulatlan, mintha festették volna. A parton gyönyörű villák. "Ez a híres Miramare" - magyarázza Péter, az egyik bölcsész, akinek bronzvörös haja és lányosan fehér arcbőre van. Ágnesnek sejtelme sem volt róla, hogy miért híres a Miramare villa, de megcsodálta és bólogatott. Mint ahogy mindent megbámult, és örült mindennek. A magasan felfuttatott szőlőnek, amely mintha fán nőne itt, a kél szabad órának Triesztben - amit arra használtak, hogy narancsot vásároljanak, és megbámuljanak a kikötőben egy amerikai hadihajót. És szívrepesve állt a vonatablaknál, amikor végigfutottak a hosszú velencei mólón. Alkonyodott, felhős volt az ég, sűrűnek és ezüstösnek látszott a tenger, mint a kiömlött higany. Néhány percig állt csak a gyors, kiszálltak, leszaladtak a Canale Grande partjához, bámulták a most induló vaporettót, a San Marco messzi fényeit, a méltóságteljesen hallgató palotákat. "Ez hát Velence" - mondta akkor önmagának álmélkodva, mint ahogy most álmélkodik azon, hogy igazán itt áll a Kolosszeumnál, szürke, hallgatag kövek között. Évezredeket őriznek a hideg, sötét falak. Ugyanezen a helyen halálraítéltek álltak. Hogy verhetett a szívük, amíg odaát félelmesen bőgtek az oroszlánok és még félelmesebben üvöltött a nézők hada. Ágnes képzeletében megelevenedik minden. Látja a hajlékony testű, izmos gladiátorokat, látta az oroszlánharapástól szétmarcangolt testeket, látta a császárok Rómáját. Mindaz, amit valaha Rómáról olvasott, Az ember tragédiájának hatodik színétől Shaw Androkleséig most lett igazán az övé. Most érezte, hogy a föníciai hajósok tengerre szálló vágya, a céhlegények messzi vándorútjai úgy kellenek az embernek, mint a levegő. "Szabadon kószálni a világban... ha tetszik, megmászni a Tátra csúcsait, ha jólesik, megnézni a fjordok világát, hódolni Athénben a periklészi kor emlékeinek, virággal koszorúzni a házat, ahol Dante született, utazni, látni, megismerni szűk és mégis hatalmas lakóhelyünket, a földet - gondolta Ágnes. - De vajon megláthat-e az ember, nem is mindent, csak valamit is a legszebből és a legfontosabból? Megnézi a Tower Bridge-t, de ugyanakkor láthatna egy virágzó almafát a Marica völgyében, egy kószáló vitorlást a Balatonon vagy egy patakpartot, mohos sziklákkal, felrebbenő katicabogárral..."

"Fogok-e emlékezni erre az utazásra? Ezekre a kövekre, a diadalívekre? Mi marad meg ezekből a napokból?" - és rádöbbent, hogy nincs kinek elmesélnie, hogy ezeket csak Tibor érthetné meg. Félelmes volt a felismerés, hogy Tiborra gondol, amióta csak átlépte a határt, hogy az olasz nyelv édes szavai, a gesztenyefák, Firenzében a Signoria tornyának sok száz lépcsőfoka, a Ponte Vecchio apró bazárjai, a római sikátorok - mintha régi képes albumok lapjai tárulnának előtte, albumok, amelyeket együtt forgattak Tiborral. Ki nem mondva és önmagának be nem vallva Tiborra gondolt a Santa Croce hűvös oltára előtt, ha belépett gyümölcsöt vásárolni egy bottegába, és félbehajtotta az ajtó gyöngyfüggönyét, Tibor jutott eszébe. Ezért, ezért rohanta végig az elmúlt napokat, ezért nem hagyott időt önmagának alvásra, pihenésre, egy pillanatnyi gondolkozásra. Tibor elől futott, amikor átszaladt az Arno egyetlen épségben maradt hídján, amikor húsz nemzet egyetemistáival egybefogódzva éjjel háromkor énekelve meneteltek Firenze utcáin, és harsogták a Bandiera rossát.

A firenzei Boboli-kertben és a San Pietro hatalmas kupolája alatt az első szerelem álomvilága kísértett, a hangos olasz beszéd, a sikátorokban két szemközti ház között kifeszített kötélen száradó fehérnemű, az üzletek olasz nyelvű cégtáblái, a piacon az osztriga- és citromhalmok - mind egybefolyt a régi Múzeum-kerti sétákkal és az első csókkal.

- Most pedig megmutatom önöknek Titus diadalívét - mondta az idegenvezető.

- Gyere, Ágnes - biztatta Péter. - A Kolosszeum minden kövét már kívülről megtanultad.

- Jövök.

- Holnap mit csinálunk? Vatikáni múzeum?

- Tudod, mit? Szeretnék egy napot pihenni. Megnézni a tengert. Semmi mást, csak a tengert.

- Hiszen láttad a vonatból.

- De mégis. Közelről.

- Nem bánom, fürdünk egyet. Reggel kimehetünk Ostiába.

Reggel kilenckor megérkezik a villanyvonat Ostiába.

Fél tízkor már ott ültek a csíkos strandernyő alatt, lábujjukkal az arany színű homokot kotorásszák, és nézik a tengert.

Zöld a tenger, mint az olvadt üveg, jókedvűen csapkodja a partot. A gyerekek gumiállatokkal nyargalják meg tajtékos hullámait. Ágnes belerohan a csípős, sós vízbe, úszik a felcsapó hullámokon, ujjong, részeg a boldogságtól. Ez hát a tenger!

Amerre lát, ég és tenger ölelkezik. Türkiz színű a végtelenség, s a látóhatár szélén pici fehér pont: hajó. Úszik, úszik a smaragd vízen, önmagát látja, a gyerekkori képet, nagyanyját, a konyhában a pokróccal letakart vaságy fölött a képet. A színes levelezőlapot: tengert, hajót, pálmafát. Ha van boldogság, hát ez az, ilyennek képzelte mindig.

A nap vörösre égeti a bőrét. Enni is kellene valamit.

De nem tud megválni a víztől. Kimegy a partra, leül a sziklára, vagy végigfekszik a homokon, és nézi szerelmesen a végtelen vizet. Délre sötétkék lesz a tenger, sima, sötétkék tükör, egyetlen fodor sem rezzen a tükrén. Délután váratlanul dühösen hullámzani kezd, szürkésbarna, zord, kiismerhetetlen. Alkonyatkor sötétzöld, mint a sziklapart, csak a látóhatár szélén piros, ott, ahol a napot fürdeti.

Mi lenne, ha itt maradna mozdulatlanul a tengerparton, itt ülne a sziklán, nézné a ringó óriást, egészen addig, amíg beleszédülne, belezuhanna... mi lenne, ha most elindulna futva a mélységek felé? Mi lenne, ha itt akarna élni ebben a csodálatos világban, háromezer éves kövek, festmények, dalok, pálmafák földjén?

Péter már felöltözött, vissza akar menni Rómába. Most megint lekéstek egy villanyvonatot, és csak egy óra múlva indul a következő. De ő könyörög, maradjanak még egy kicsit, sétáljanak a tengerparton, úgyis erre szánták ezt a napot. Péter lovagias, jó, menjenek. Ágnes is felöltözik, azután végigsétálnak a citrom- és gesztenyefák szegélyezte vidám villasoron. Apró bódékban limonádét és kagylókból készített dobozokat árulnak. "Ricordi di Ostia, ricordi di Ostia" - harsogták a fényes fekete hajú, barna képű fiúk. Sajtot és narancsot vettek, csavarogtak a tengerparton. Nézték a sötétzöld tengert, amely bölcsen és komolyan várta az éjszakát. Túlértek az elegáns villasoron, megint homokos strandon jártak, azután elhagyott sziklaparton. Péter órája megállt, későre járt.

Bokros, vad itt a vidék és még szebb a tenger. Az ég felhőtlen, a vizén mégis árnyak és fénycsíkok lebegnek. "Csak ne feledjem el soha ezt a képet" - gondolja Ágnes, de tudja, hogy hiába fogja otthon lehunyni a szemét, ezt a képet többé nem lehet visszaidézni.

- Menjünk, úgyis mindegy.

Péter nem kérdi, mi mindegy. Szeretne legalább vacsorára visszaérni a kollégiumba. De merre menjenek? Csak nem fognak véges-végig visszamászni a parton? Holnapután kiskeddig sem érnek úgy haza. Nekivágnak találomra egy földútnak. Kétezer évvel ezelőtt lehet, hogy minden út Rómába vezetett - most egyik sem. Mennek jobbra, balra, sehol egy útjelzés, sehol egy kilométerkő.

Egészen bealkonyult már, amikor észrevesznek a dűlőút mentén egy drótkerítést, mögötte fából tákolt kalyibát. A kerítés mellett nyolc-kilencéves-forma kislány, fekete kiskutyával játszik. Amikor meglátja a két idegent, gyerek is, kutya is bemenekült a vityillóba.

- Buon giorno - kiabálja Péter, de hasztalan. A "jó napot"-ra nem felel senki, nem jön elő senki. A kerítés végén lécekből tákolt ajtó, egyetlen lökéssel ki lehet nyitni. Péter nyitja is de nem lép be, hanem újra kiabál. Erre már előszalad valaki a házból. Töpörödött, fekete ruhás anyóka, csak barna szeme és fehér haja világít. Kezét tördeli, jajgat, mintha nyúznák.

- Nincs itthon, úgy segéljen a szűzanya, nincs itthon a fiam, csak ketten vagyunk a kislánnyal. Dolgozni ment a fiam, nincs semmink, bevittük az adót.

Percekbe kerül, amíg megnyugtatják, hogy nem a hatóságtól jöttek, csak eltévedt utasok.

Az asszony hol Ágnesre néz, hol Péterre, még mindig gyanakszik. Errefelé csak olyanok járnak, akik visznek. Katonát a királynak vagy adót, vagy valakit a börtönbe. "Hiszen nincs is már király" - mondja Péter. "Király mindig van, csak másképp hívják" - legyintett az öregasszony. És szűkszavúan, ijedten válaszol a két vendég kérdéseire.

Hetven éve él ebben a kalyibában, hatéves volt, amikor az apja idehozta. Nem, nem az övék ez a kunyhó. A hercegé. Minden a hercegé, az udvar, a föld, a ház, az emberek. De most nincs munka, amióta háború volt, nem szabad megműveltetni a földet, ezt nem lehet megérteni, de a herceg így parancsolta. Mindenütt bozót és mocsár. A fiúk elmentek, ennek a kislánynak az apja meg az anyja is elmentek munka után.

Róma nincs messze, azon az úton menjenek föl, a dombon át, azután jobbra, ott elérik a vasútállomást. Egy óra utazás az egész.

- Mikor volt Rómában? - kérdi Ágnes.

Az asszony a fejét rázza.

Nem, ő még sohasem volt Rómában. Mondják, hogy nagy házak vannak ott, de ő nem tudja elképzelni.

Ágnesnek a torkát szorítja valami. Nézi az öregasszonyt, akinek öt fia közül hármat elvittek a csendőrök, mert fel akarták szántani a földet, aki itt él hetven éve, nem tudja, hogy a világ leghíresebb városa mellett él, nem hallott a cézárok dicsőségéről, és nem látott egyet sem a San Pietro oltárképeiből. Nem tud írni, és nem tud olvasni, nem tudja, hogy az ő anyanyelvén írták a világ legszebb szonettjeit...

- S a tenger... igen, igen, a tenger szép - mondja az öregasszony. De ő gyerekkora óta nem fürdött benne. Kétszáz lírába kerül. Itt az egész part a Banco di Santo Spiritóé, a Szentlélek Bankházé...

- E voi?

- És maguk?

- Mi magyar diákok vagyunk - mondja Péter.

Az öregasszony még sosem hallott Magyarországról. Merre van az, milyen ott az élet?

- Kiosztották a földet - mondja Péter. - Odaadták a parasztoknak. - Ágnes nézi az öregasszony álmélkodását.

Kik osztották a földet? A grófok? Hogyan? A kommunisták? És azt engedték a csendőrök?

Fogatlan szája csukva marad, kuncogva nevet. Ilyen mesét még Aniuta, az unoka sem hisz el.

Péter erősködik. De igazán nem mondanám, ha nem így volna. Miért csapnám be magát? Az én nagybátyám is kapott földet, három hektárt. Búzát, kukoricát vetett, krumplit ültetett, egy darabot meghagyott szőlőnek, konyhakertnek, egy kis saláta, paradicsom megterem rajta.

Az öregasszony már nem nevet. Összekulcsolja a kezét, és tágra nyílt szemmel hallgat.

- Ó, ha az én unokám eljutna egyszer egy olyan országba...

A kalyiba körül az udvar olyan kopár, olyan végtelenül kopár, még egy bokor sincs rajta. De a kerítés tövében lila vadvirág nyílik, hasonlít a bogáncs virágára. Az öregasszony lehajol, letépi, és Ágnesnek nyújtja az egyetlen szál virágot.

A dombról még egyszer búcsút intenek.

A dombtetőről még egyszer látni a tengert.

Holdsugarakkal hinti be az éj a tengert, hívogató, szikrázó ezüst vesszőkkel. S a parton komoran őrködnek a sziklák, és a víz örök, egyhangú zúgással veri, veri őket.

Homok Jani már hónapok óta sejti, hogy valami baj van a gyárban. Csuti helyén egy tehetetlen mérnök van, akit jóformán sose látnak. Kemenessel, az új ügyvezető igazgatóval pedig nem lehet boldogulni. Az öreg Rőmer doktor mindjárt pulykavörös lett, és az asztalt verte, ha az üzemi bizottság előadta a munkások követeléseit. "Huszonöt évig nem volt védőrács azon a koszos gépen, nem fog most sem elkapni senkit." Vagy: "Bölcsődét? Szülőotthont? Toronyórát lánccal nem kívánnak? Azt hiszik, fán nő a pénz? Vagy bankóprés van az asztalomban? Maguk elvesztették a józan eszüket, maguk vagy Rockefellerrel tévesztenek össze engem vagy egy fejőstehénnel. Tessék csak nyugodtan hazamenni és bepanaszolni engem a szakszervezetnél, de amíg ezen a helyen ülök, addig nem lesz bölcsőde, nem lesz ingyen mozi, és nem lesz új öltöző, mert a régi még nagyon jó."

Kemenes Tibor nem kiabál, hanem udvariasan leülteti az üzemi bizottság tagjait, jegyzettömböt vesz elő, és gondosan felír mindent. "Bölcsőde" - írja, és két felkiáltójelet tesz utána. "Mosdóban rosszak a vízcsapok" - ezt piros tintával aláhúzza. Azután megköszöni a szíves felvilágosítást, megígér mindent, és nem történik semmi. Ha sürgetik, mindenre azt mondja, hogy jogos és folyamatban van... Ha Rőmert megkérdezték, hogy miért nem érkezett be a luxembourgi nyersvas vagy a morvaországi formázóhomok, akkor Rőmer paprikavörösen ordítozott: semmi közük hozzá, én vagyok az igazgató, az én bajom, nem a maguké, eredjenek a pokolba. - Kemenes csenget, behozatja Gerencsérné nyilvántartásait. Parancsoljanak, ekkor és ekkor elment a megrendelés... várni kell. És a dolgok mégis sokkal rosszabbul, sokkal álmosabban mennek. Mindennaposak a leállások anyaghiány miatt. És nincs pénz. Semmire sincs pénz. Egyetlen rossz villanykörtét nem cserélnek ki, egyetlen szöget nem vásárolnak. Két esztergapadot átadtak a szomszéd szerszámgépgyárnak, és nem vettek helyébe másikat. Kern Gizi, a központi iroda szakszervezeti bizalmija, akire ideiglenesen rábízták a főkönyvelői teendőket, már kétszer is szóvá tette az üzemi bizottság ülésén, hogy a vállalat exportkövetelései nem folynak be. "Csak szállítjuk, szállítjuk a gépeket Svájcba és Svédországba, és nem jön a pénz. Amíg nem fizetnek, nem szabad több árut kiküldeni." Kemenes nem haragudott, amikor az üzemi bizottság tagjai kérdést intéztek hozzá ebben az ügyben. A szállítások felfüggesztésével nem értett egyet. Háború után valóban vannak átutalási nehézségek. De régi, megbízható cégekről van szó, évtizedes üzleti összeköttetés. Inkább azt tartaná helyesnek, ha nagyon komoly hangú levélben kérnék fel külföldi ügyfeleiket a gyorsabb fizetésre, mert "az elszámolások és számláink kiegyenlítésének késedelme miatt vállalatunk esetleg abba a kínos helyzetbe kerülhet, hogy nem tudjuk szállítmányainkat az eddigi pontossággal és rendszerességgel útnak indítani".

"Nem értem... nem értem - töprengett akkor is Homok Jani. - A nyers vasért mi egy fél évre előre küldtük a pénzt, a zománcfestékért egy fél évvel előre küldjük a pénzt, a csiszolókorongért előre fizetünk, a formázóhomokért előre fizetünk, és a megrendelt árut egy év múlva sem kapjuk meg... a mi árunkért meg egyszerűen nem fizetnek." "Nyissa ki jól a szemét - mondta Kern Gizinek -, figyeljen meg mindent, elvtársnő." De ennél többet nem tudtak csinálni.

Délután ötkor lement a készáruraktárhoz. Az iparvágányon benn állt a MÁV-vagon, a vámhivatalnokok felhajtott télikabátgallérral, topogva a tisztviselőkkel beszélgettek. Egy fiatal pénzügyőr hangos kiáltással nevezte meg a vagonba tett kisgépet, egy másik az előtte levő gépelt listán ellenőrizte a gyártási számot. Láthatóan semmi rendkívüli vagy szabálytalan nem volt a vagon körül. Homok Jani felmászott a vagonba, elnézte a szépen, gondosan csomagolt gépeket. Azután bement a készáruraktárba, ahol a tartalék alkatrészeket csomagolták. Ekkor vette észre a fémdobozokat. Kíváncsian vette fel az egyiket, és elolvasta a címkét. "Speciális rozsdamentesítő az A2 típusú répadarálóhoz." "Hát ez mi?" - kérdezte az egyik csomagolómunkást. "Minden géphez hármat adunk, Homok elvtárs, ez az utasítás." "Ki utasította?" - A munkás vállat vont. "Én csak kisegíteni vagyok itt." Jani alaposabban szemügyre vette a speciális rozsdamentesítőt, és alaposan megrázta. A papírragasztás egy helyen felszakadt, és alatta másik, színes papír látszott. Most már kíváncsian tépte le a címkét. A "Speciális rozsdamentesítő" felírás alatt háromnyelvű színes szöveg hirdette, hogy a doboz tartalma nettó egy kilogramm libamáj zsírban, elsőrendű minőség, "Made in Hungary, only for export".

- Az anyád.

Jani egymás után tépett le néhány rozsdamentesítő-címkét.

Valamennyi fémdobozban libamáj volt.

- Azonnal abbahagyni a rakodást! Gábris, Papp bácsi, jöjjenek csak ide! Hé, szóljatok csak a vámkezelőknek!

Pillanatok alatt szétdobálták a raktárát, kibontották a már vagonba tett ládákat. Négyszáz doboz májkonzerv volt közte. Kibontották a "géptörlőrongyok" jelzésű csomagot - szebbnél szebb csipketerítők hullottak ki belőle. A darálók tartalék kései helyett - finom műszerek. Bodza Gábris csak a fejét kapkodta. Ki tudja, mi ment ki eddig a többi vagonban!

Néhány héttel, később Bodza Gábris megkereste az öntödében Homok Janit.

- Te Jani, ma is elmész hozzá?

- El, hát. Minden délután megyek.

- Itt a levél. Vidd el.

- Rendben.

- Aztán okosan. Kopogtass be hozzám, ha visszaértél.

- Késő éjjel lesz.

- Nem baj.

Homok Jani máskor utolsónak megy öltözni, de ma futólépésben sietett át a gyárudvaron. A portásfülke előtt állt az üzem motorbiciklije, özönvíz előtti, köhögős jószág. "Most az egyszer még bírd ki" - biztatta Jani, amikor megvizsgálta a masinát, és némi fejcsóválás után ráült. Berúgta a motort, és búcsút intett a kaput nyitó portásnak.

- Hova, Jani?

- Baracskára - kiáltott vissza teli torokból. - Csutihoz.

Csuti Lóránt már egy hete az ágyat nyomta.

Tulajdonképpen egész télen nyavalygott. Hol a mandulája dagadt meg, hol a dereka fájt, reuma kínozta, köszvény gyötörte, de rá se hederített, mászkált a vastraverzeken, a pillérek fölött szédítő pallókon, szaladgált, izgult, veszekedett, és amikor elkészült a hatalmas közúti híd - Csuti ötödik hídja, amikor előkészítette a tavasszal meginduló újabb munkákat, átnézte a rajzokat, ellenőrizte a számításokat -, egyszóval, amikor néhány hetet lustálkodhatott volna, egyszerre leteperte a betegség.

Két napig feküdt lázasan és elhagyottan.

Nem volt senkije, akit orvosért szalaszthatott volna, még a telefonja is bedöglött. Nem volt senkije, aki megfőzött volna egy csésze teát, friss ágyneműt húzott volna az agyongyűrt, átizzadt párnák helyett. A harmadik nap beállított Simovits néni, aki hetenként kétszer takarítani járt hozzá. Hangos jajveszékelés közepette összeszedte a töméntelen piszkos edényt, takarított, súrolt, ágyat húzott, doktorért szaladt, teát főzött, kijelentette, hogy ezentúl minden reggel eljön, és ápolni fogja a mérnök urat. Csuti szabadkozott, káromkodott, dehogyis kell róla gondoskodni, majd jobban lesz, elmegy ő maga az orvoshoz, nem éhes, nem szomjas, hagyják békén. Simovits néni minderre nem is válaszolt. Elszaladt a boltba, almát vett, kompótot főzött, úgy bánt Csutival, mintha édes egy fia lett volna. A szomszédok is - akikkel évek hosszú sora óta csak "jó reggelt, hogy van, na, köszönöm, megvagyok valahogy" viszonyban volt - egyszerre megjelentek. Beállított egy vasutas-egyenruhás fiatalember, bemutatkozott, ő az utcabizalmi, hallotta, hogy a mérnök úr egyedül van és beteg, ha nem veszi sértésnek, a felesége majd át-átnéz, hogy nincs-e szüksége valamire. Most ezt az üveg kávét küldi. - És hol az egyik, hol a másik szomszédasszony kopogtatott be, hogy úgyis éppen a piacra megy, ne vásároljon-e egy élő csirkét, vagy hozzon talán valamit a patikából?

Délutánonként Homok Jani is átmotorozott. Isten tudja, honnan tudta, hogy Csuti beteg. Ha esett, ha fagyott, Jani munkaidő után felült a motorra, és neki a negyven kilométeres útnak.

Csuti sírni tudott volna zavarában.

Világéletében egyszerűek és rendezettek voltak a többi emberhez fűződő kapcsolatai. Csuti büszke volt rá, hogy soha senkinek sincsen terhére, senkire sem szorul. Nyolcéves volt, amikor először életében pénzt keresett. Nem nagyon tisztességes úton ugyan - egy Rehberger nevű harmadik elemista kollégájának súgott számtanórán, és ezért Rehberger Peti nekiadta a tízórai vásárlásra kapott krajcárokat. S ha később nem is ezt a mesterséget folytatta - valahonnan mindig volt maga kereste pénze. Tanítványt vállalt, elkészítette társai rajzait és latinfordításait, sőt ötödik gimnazista korában osztályfőnöke ajánlására német kereskedelmi leveleket fordított egy fogászati laboratóriumnak. Büszke volt rá, hogy a taníttatása nem kerül semmibe, hogy apjának, aki hivatalnok volt a megyénél, és anyjának ő, a fiú adhat pénzt. Csuti késői házasságból származott, anyját mindig betegnek látta. Ez egyrészt gyengédséggel töltötte el, másrészt azzal az elhatározással, hogy ő maga sosem lesz beteg, sosem lesz tehetetlen, sohasem fog másnak alkalmatlanságot okozni. Így szokta meg már kisgyerek korában azt is, hogy otthon csak olyasmit meséljen el, amivel beteg anyját felvidítja. Sérelmeit, fájdalmát, megalázottságát sohasem mondta el. Sem otthon, sem máshol. Ha Csuti belépett az ajtón, a társaság már mosolygott. Csuti sohasem kért kölcsön, de mindig készséggel adott. Csuti magától értődően fizette ki a sört, feketekávét vagy mozijegyet annak, akivel éppen együtt volt. Csutira barát és ismerős, rokon és munkatárs mindig számíthatott. És mégis, olyan magányosan élt. Barátai sohasem voltak. Csak ismerősei, akik eljöttek sakkozni, teát inni, muzsikát hallgatni. A nők is - a szenvedélyes, az egész életre szóló érzés sohasem jött el. Egész élete korrekt magatartásával Csuti csak annyit ért el, hogy a körülötte élő emberek sorsa összeütközés nélkül futott el az övé mellett, nem okoztak viharos konfliktusokat, gyűlöletet, szenvedélyt vagy szerelmet - éppen ezért nem is volt igazi élet. A betegség tehetetlenségében ismerte fel ezt. Eddig, ha beteg volt, az is másképp volt. Befeküdt a Siestába, amikor a veséjét operálták. Pénzzel intézett el mindent. Tiszteletdíj a tanárnak, borravaló a főnővérnek, borravaló az éjszakás nővérnek. Minden szolgáltatást, minden kezelést, minden pohár vizet bőkezűen megfizetett. De most... tulajdonképpen kórházba kellene utaltatnia magát, hiszen mindenkinek megvan a maga gondja, baja, lehetetlenség, hogy Simovits néni és a szomszéd vasutas, a kertészék felesége meg Homok Jani ápolják.

Csuti az óráját nézi. Máskor ilyenkor már itt van. Igaz, hogy ma nagyon csúnya, esős, szeles idő van. Talán el se jön.

Félhomály van Csuti szobájában, csak a kis olvasólámpa ég. Az erős fény bántja a mérnök gyulladásos szemét. "Úgy várom, mintha a fiam volna."

Homok Jani az építkezésen is egyszer-egyszer felkereste Csutit. Félhivatalos látogatások voltak ezek. Jani az üzem ócska motorján jött oda is, úgy szorított kezet volt mérnökével, hogy az orrán látszott, legszívesebben a nyakába borulna. Érdeklődött Csuti egészségi állapota felől, mászkált egy kicsit a hídépítésen, azután óvatosan azt tapogatta, hogy ha a gyári pártszervezet esetleg Csuti újraigazolását kérné... "Nem - mondta ilyenkor Csuti felháborodva. - Nem vagyok rá kíváncsi. Nagyon jól megkeresem a kenyeremet a hídon. Nagyon érdekes, szép és nekem való munka." "De főmérnök úr mégiscsak gépészmérnök." "Nem vagyok én már gépészmérnök." "De a gyárnak szüksége van önre." "Fütyülök a gyárra. Ezért jöttél?" "Nem - mondta védekezve Jani. - Ezt csak úgy említem. Látogatóba jöttem."

Betegsége harmadik napján állított be Jani, almát és kétszersültet hozott, levest főzött, leült a főmérnök ágyához, és késő estig ott maradt. Még arra is kapható volt, hogy előszedje a sakktáblát. Csuti öt lépéssel megmattolta, és úgy nevetett, hogy a könnyei potyogtak. "Jani, neked fogalmad sincs a játékról." "Csak a lépéseket ismerem - vallotta be Jani -, de azért holnap boldogan megpróbálnám újra." "Holnap?" - és Csuti meglepve is, reménykedve is nézett rá. "Persze, mindennap átjövök, amíg fekszik." "Dehogy jössz, motorbiciklin, késő délután ebben az istenverte rossz időben." "Jövök bizony" - nevetett Jani. "Nem engedem, hogy énmiattam." Homok Jani rámosolygott Csutka.

- Nem ön miatt, mérnök úr. Magam miatt.

"Öreg vagyok... ez az öregség, hiába - csúfolta önmagát, amint a félhomályban fekve, minden motorberregésre megrezzent. - Nem bírom a magányt."

Könyvet kotort elő az éjjeliszekrényen tornyosuló papírhalmazból. Nézte, nézte, nem is értette, mit olvas, és egyetlen mozdulattal hajította el, amikor a motorbicikli végre megállt a kapu előtt.

Jani pirosan, mosolygósan lépett be.

- Örülök, hogy jókedvében találom, mérnök úr - ült le az ágy mellé.

- El akarod rontani valamivel?

- Nem... azt hiszem... remélem, nem. Csak ígérje meg, hogy meghallgat. Jaj, mielőtt összetöröm az üveget, ezt a menyasszonyom küldi.

Csuti úgy nevetett, hogy a könnye kicsordult.

- Ismeretlen menyasszonyoktól húslevest és körtebefőttet sarcolsz...

- Nem ismeretlen. Ha majd fenn jár mérnök úr, eljön ő is. Jól ismerik egymást.

- No, ne mondd, ki az?

- Csaplár Ágnes.

- Gratulálok, Jani, ez aztán feleségnek való kislány.

- Ugye? - ragyogott Jani. - Eljön az esküvőnkre?

- Boldogan, de ma még nem tudok felkelni.

Jani nevetett.

- Hát ma még nem is kell. Nincs még lakásunk, nincs még semmink. De húsvétra.

Csuti kanalat, tányért kért, és mindjárt megkóstolták Ágnes főztjét.

- Hát ez valóban izgalmas mondanivaló volt.

- De van itt még más is...

Homok Jani elkomolyodva nyúlt a kabátja zsebébe, és kivett néhány hosszú miniszterpapírt és levelet.

- Tessék... ha elolvasná...

A levelet a kerületi Nemzeti Bizottság írta. Hivatalos értesítés arról, hogy a gyári üzemi bizottság kérésére felülvizsgálták Csuti Lóránt igazolási ügyét, és a főmérnököt egyhangúlag igazoltnak jelentik ki.

- A másikat is nézze meg - mondta gyorsan Homok Jani.

A miniszterpapíron felül tintaírással, szépen, iskolás módra rajzolt betűkkel ez állt: "Csuti főmérnök úr, visszavárjuk." És utána nevek, oldalakon át ismerős és ismeretlen nevek, tollal, tintaceruzával, maszatosan, úgy, ahogy az ember munka közben alákanyarítja. Papp István, Czibor, Csizmás, Bodza, Tanai, Homok.

Kilencszáz aláírás.

Csuti behunyta a szemét, és markában szorongatta a papírlapokat.

- Bemegyek, amint lábra tudok állni.

A szanatórium főbejárata előtt szépen gereblyézett utak, fenyőfák. Maga az épület erkélyes, világos, napsugaras. Az erkélyen nyugágyak.

András Kati még egyszer megnézte a címet.

Helyes, jó helyen jár.

De hát... itt minden olyan szép. A földszinti folyosón puha, bordó szőnyeg. A portás tekintélyes, potrohos, pápaszemes ember, olyan piros az arca, mintha az is kókuszszőnyeggel volna bevonva. Udvariasan szalutál. Tessék parancsolni.

András Kati kezében virágcsokor.

- Barla Ferencnét keresem.

- Parancsoljon, kezét csókolom.

És a portás fürgén lapoz a hatalmas könyvben.

- Bajay... Bangha... Bartos... nincs, kérem.

- Szíveskedjék újra megnézni.

- Barla? Nem, kérem, ilyen nevű nálunk nincs.

- Lehetetlen... itt fekszik.

A portás vállat vont.

- Akkor benn is lenne a könyvben. Hacsak...

- Hacsak nem OTI-beteg.

- De igen, OTI-beteg.

A portás barátságos arca megsavanyodott. Mintha nem is ugyanaz az ember állna ott, az alázatos pirosság haragosvörösre vált az arcán, a könyvet becsapja.

- OTI-betegekről nincs névsorunk.

- Jó, akkor megkeresem magam.

- OTI-betegeknél csak vasárnap van látogatás.

- Feltétlenül beszélnem kell a beteggel.

- Sajnálom.

Katinak ma olyan fáradt, rossz napja van. A mama nincs jól, a kicsi is nyűgös volt reggel, ő maga egész éjjel nem aludt, főzött, pelenkát mosott... Tudja, hogy most valami ügyes mesét kellene kitalálni, de méregbe jön, pulykavörös lesz.

- Engedjen be, jogom van bemenni.

A portás szemtelenül elhúzza a száját.

- Ne tréfáljon, kedves, milyen jogon?

Kati felmutatja az újságíró-igazolványát.

A portás zavartan szalutál.

- A sajtó... na persze, kérem, az egészen más... de talán méltóztassék bemenni az igazgató főorvos úrhoz... énnekem nincs jogom... ő majd megad minden szükséges felvilágosítást.

- Merre vannak az OTI-betegek? - kérdi Kati határozott hangon.

- Kérem... a földszinten - és a portás vállat von.

- Köszönöm.

Kati elindul a kókuszszőnyegen egy fehér üvegajtó felé.

- Itt?

- Nem arra, kérem... hanem le, a lépcsőn.

- Hogyan? A pincébe?

- Nem, kérem... a földszintre... az a földszint.

- A földszinten most állunk.

- Nem, kérem szépen. Ez a félemelet.

- Hogy volna ez a félemelet, amikor az utcával egy szinten vagyunk?

- Én, kérem, nem vagyok építészmérnök. Ahol mi vagyunk, az a félemelet, ki is van írva. Ahol az OTI-betegek vannak, az a földszint.

Kati legyint dühében, és elindul a lépcsőn lefelé. Itt nincs kókuszszőnyeg.

Keskeny csigalépcső, talán tizenhat-tizennyolc fok. A lépcső végén szűk pincefolyosó, homályos és dohos. Fél perc is eltelik, amíg megszokja a szem.

Két ajtó nyílik a folyosóról. Kati benyit az egyiken, és hátrahőköl.

Izzadság, gyógyszer, doh és kozmás étel szaga üti meg. Nagy, boltíves, sötét teremben van, közvetlenül a mennyezet alatt apró ablak, az ablakokon vasrács és homályos üveg, azon át az utcán járókelők lábát látni. A teremben vaságy vaságy hátán. Pokrócok, csíkos dunyhák, vattapaplanok alatt betegek nyöszörögnek. Legalább ötvenen lehetnek. Az ágyak mellett éjjeliszekrény nincs. Széken, ládán vagy éppen az ágy végében van a betegek holmija, ruhaféle, könyv, pohár.

- Barla Ferencnét keresem - mondja végül is Kati, amikor úgy-ahogy magához tér.

- A tizenhetes, magát keresik.

Kati nagy üggyel-bajjal keresztültornássza magát a székeken, ágyakon.

A tizenhetes ágyon, közvetlenül a fal mellett sovány fiatalasszony fekszik. Kati a falat nézi: zöld koszorúkat rajzolt rá a penész.

- Barla Ferencné vagyok - mondja a beteg.

- Ön írt levelet a Szabad Sajtó szerkesztőségének?

- Igen... én, de ne mondja meg, kérem, senkinek.

- Miért ne?

- Mert... nem jó ezekkel kikezdeni.

Kati szótlanul bólint, és letelepszik Barláné ágya szélére. Ha Barláné nem volna ilyen rossz bőrben, akkor vitatkozna vele. "Kedves Barláné, tanulja meg, hogy nyugodtan beszélhet. Megszűnt az a világ, amikor a kisember nem nyithatta ki a száját. Nincs gróf, nincs ispán, nincs csendőrszurony, csak rajtunk áll, hogy élünk-e jogainkkal..." De hát persze most nem fog egy beteg asszonyt leckéztetni.

- Nézzen jól körül, kedves elvtársnő... kérdezze meg a többi beteget is. Én már negyedik hete fekszem itt... három-négy naponként egyszer, ha látunk orvost. Ízületi gyulladásom van, nézze meg a vizes falat... itt fekszem, a lázam egyre magasabb, a hátam is szúr, és senki még csak a szívemet se vizsgálta meg.

- Az ápolónőt hol találom?

- Sehol. A mi kórtermünkben negyvenhat nő fekszik, a szomszéd ajtó a férfi kórterembe nyílik, ott is van vagy ötven beteg. A két teremhez összesen egy ápolónő van, Gizike nővér, egy idős, lábfájós asszony. Ő az éjszakás is, ami azt jelenti, hogy itt alszik a kórteremben, nézze, ott a szekrény előtti vaságyban. Nappal is alig látjuk, és ha látjuk, akkor is sír, sopánkodik, hogy nem bírja a munkát.

- Beszélek vele.

- Kár. Semmit sem fog mondani, mert nincs lakása, és fél, hogy kiteszik innen.

- Tessék nekem egy kis vizet adni.

Kati megfordult. A jobb kéz felőli ágyon fiatal lány feküdt, és nyöszörögve mutatott a pohárra.

Kati nagy keservesen átlépdelt a földre rakott papucsokon, bőröndökön, kórházi holmikon, amíg a vízcsaphoz jutott. A vízcsap alatt töredezett fajansz mosdókagyló volt, a csapból rozsdás, sárgás víz jött, és a csapot nem lehetett teljesen elzárni.

- Nekem is, legyen szíves - nyújtották bögréiket a közeli ágyak betegei.

- Legyen szíves ezt a törülközőt - mondta furcsa gombócos hangon egy vézna kislány.

Kati benedvesítette a háziszőttes törülközőt.

- Tessék. Mi baj van?

- A mandulámat vették ki.

- Akkor ne beszélj, hanem írd fel, amit akarsz. Nem mondta a doktor bácsi?

- Nem mondanak azok semmit - szólt közbe dühösen a mandulás kislány szomszédja. - Ez a szerencsétlen negyedik napja fekszik itt, lázas, és a műtét óta meg se nézték a torkát. Enni meg azt adtak neki, amit nekünk, nézze...

- Nekem epehólyag-gyulladásom van, de nekem is ezt adták - sipította ingerülten egy kócos, ősz hajú nő. - Tessék csak megkóstolni.

- Kóstolja meg, elvtársnő, én hozzá se nyúltam...

Kati félkanálnyit evett a szürke, kásaszerű valamiből. Zsírtalan sárgaborsó volt, olyan ragadós, hogy beletapadt a torkába, fogába, és kellemetlen, büdös mellékíze volt. Kozmás, keserű vagy penészes íz. Kati sosem volt válogatós, de most érezte, hogy felfordul a gyomra. Lenyelte és keserves arcot vágott.

- Pocsék.

- Tegnap büdös káposzta volt.

A betegek felültek az ágyban.

Aki csak mozdulni tudott, felkelt. Félig felöltözve vagy mezítláb odafurakodott Katihoz, és sorolta a panaszait.

- És írja csak fel azt is, hogy sohasem szellőztetnek.

- Nem is lehet az ablakokhoz férni.

- Napok eltelnek, és nincs orvosi vizit.

- Nem kapunk gyógyszert... nézze csak meg az emeleten a szanatóriumi betegeket, különszoba, selyempaplan...

- Itt meg egymást ápolják a betegek. Képzelje csak, az én szomszédom...

Köhögés, nyögés, kiabálás.

Azután váratlanul csend lesz.

Mint amikor az osztályba belép a nádpálcás tanító. Vagy a tárgyalóterembe bevonul a bíróság.

A betegek egy pillanat alatt az ágyakban vannak, a borogatások visszakerülnek a fejekre, nyakakra, mindenki a falat vagy a mennyezetet nézi.

Gizi nővér áll az ajtóban.

- Kérem szépen, az újságírónőt keresem.

- Tessék, én vagyok.

- Köröndi főorvos úr kéri az irodába.

- Ha maga bemegy az irodába, akkor nem fog mirólunk írni - süvít egy éles hang.

- Legyenek nyugodtak, nem fogok bemenni. Mindent láttam.

Gizi nővér a lépcsőn is felkíséri Katit.

- Kérem szépen, tessék bemenni... azt fogják mondani, hogy nem szóltam.

- Ki a felelős ezekért az embertelen állapotokért? - kérdi Kati válasz helyett.

- Kérem... itt... most majd átalakítják... rosszkor tetszett jönni.

- Önnek mennyi a munkaideje?

- Tetszik tudni, úgy van, mivelhogy lakást is kapok...

- A koszt mindig ilyen ehetetlen?

- Meg lehet enni... én az anyámnak is viszek, tetszik tudni, a főorvos úr megengedi... bénán fekszik az anyám, nyolcvannégy éves...

- Hányan ápolják az OTI-betegeket?

A nővér sírva fakad.

- Ne tessék kérdezni, nem akarok bajt...

- Nem erőltetem. Minden jót.

- Viszontlátásra.

A szerkesztőségben azzal fogadták, hogy a nagyfőnök hívatja.

Kati bekopogtat a főszerkesztőhöz. Őszi Bálintot is benn találja. Mind a ketten egyszerre rontanak rá.

- Te, Kati, mit csináltál?

- Mit?

- Most telefonált Köröndi főorvos, hogy kinn jártál a szanatóriumban, hiába hívott, hogy nézzed meg a szobákat és a műtőket, te azt mondtad, hogy téged a tények nem érdekelnek, tudsz te anélkül is írni.

- Hű, a mindenit...

Kati elvörösödik felháborodásában. Majdnem sír, amikor Barláné levelét megmutatja, és elmeséli, mit látott.

- No, ez valóban disznóság. Gyorsan írd meg. A holnapi lapban leadjuk.

Kati rohan a gépírószobába diktálni.

Még két sort sem írnak, cseng a telefon.

Az OTI-vezérigazgatóságtól doktor Fürjes Balázs.

- Tessék, mit óhajt?

- Az OTI kijelenti, hogy Köröndi főorvos az OTI-val kötött szerződésben vállalt kötelezettségeinek mindenkor eleget tett. Tiltakozunk az ellen, hogy a kiváló Napsugár Szanatóriumot megtámadják. Egyébként is holnap megvizsgáljuk a magánszanatóriumokban elhelyezett OTI-betegek ügyét.

Kati felháborodva teszi le a kagylót.

- Új bekezdés - mondja a gépírónőnek. - Belediktálom azt is, amit a Fürjes Balázs úr telefonált. Két pillanat múlva cseng a telefon.

- Kati, a kerületi MNDSZ-ből Kovácsné keres.

- Tessék.

- András Katalin újságírónő?

- Igen.

- Kérem, az előbb felhívott bennünket Köröndi főorvos, és azt kérte, hogy igazoljuk önöknél, hogy ő kölcsönadta a szanatórium hordozható röntgenkészülékét egy MNDSZ egészségügyi vándorautónak.

- Azt nem mondta a főorvos úr, hogy miért közöljék ezt velünk?

- Azt nem mondta, csak erre kért.

- Köszönöm, tudomásul vettem.

Még le sem teszi a kagylót, újra jelez a központ.

- Tartsd a vonalat. A budapesti tűzoltóparancsnokság.

- András kisasszony?

- Igen.

- Itt a tűzoltóparancsnokságtól Sziklás beszél. Tudomására hozom a kisasszonynak, hogy Köröndi főorvos úr tavaly megmentette a kisfiamat. Aki ezt az embert bántani meri, azt én leütöm, kérem...

- Bocsásson meg, de ebben a hangnemben nem tárgyalok tovább - és Kati leteszi a kagylót.

- Kati, ne tedd le, egy iskolaigazgató akar veled beszélni.

- Ma nem vagyok itt senkinek. Ne kapcsoljatok ide több telefont - mondja Kati, és most már minden ér lüktet az agyában. - Gyerünk, írjuk tovább.

Tíz perc múlva Őszi Bálint rohan be a gépírószobába.

- Mi van, miért nem veszed fel a kagylót? Gyere be hozzám.

- Tessék.

- Jól megnézted te azt a szanatóriumot?

- Jól.

- Itt van egy nyilatkozat... most hozta egy küldönc. A betegek kijelentik, hogy a legjobb ápolásban részesülnek.

Kati előveszi a noteszét.

- Tessék a névsor... ez egy sem OTI-beteg.

- No jó, fejezd be a diktálást.

A gépírószobában minden írógép foglalt. Négy kolléga is dühöng Kati körül.

- Fejezd már be az istenért, órák óta ezt csinálod. No, tessék, megint elhívatják. Siess vissza.

Katit megint a nagyfőnökhöz kérik. A főszerkesztőnél két elegáns úriember. Egy magas, moziszínész-külsejű, őszülő férfi és egy köpcös, pirospozsgás, bőrkabátja is lókupecre emlékeztet.

- Doktor Fürjes OTI-igazgató.

- Doktor Köröndi - mondja a magas. Nagyfőnök asztalán millió kézirat, kefelevonat, könyv, félig kész cikk. Türelmetlenül néz fel.

- Kati, kérlek, az urak beszélni akarnak veled a riport miatt. Vezesd a vendégeket a szobádba, és légy szíves a megbeszélés eredményét közöld velem. A riportot addig függőben tartjuk.

A két jövevény jelentőségteljesen összemosolyog.

Kati érzi, hogy remeg a lába, amikor végigkalauzolja őket a hosszú szerkesztőségi folyosón. Hogyan árulhatta el a portásnak, hogy újságíró!

- Elnézést kérünk, hogy ilyen késő éjszaka... de az ügy rendkívül fontos.

- Nálunk ilyenkor munkaidő van - mondja Kati. - Mit óhajtanak?

- Kislány, elhamarkodta a dolgot - mondja Köröndi.

- Kérem, visszautasítom ezt a hangot.

- Ó, bocsánat. Hát akkor majd más hangot ütünk meg. Önnek nem volt joga az OTI előzetes engedélye nélkül megnézni az OTI-betegek elhelyezését.

- Mindenkinek joga van minden disznóságot kivizsgálni.

- Az ilyen hangot én kérem ki magamnak - mondta elvörösödve Fürjes.

- Mit?

- A disznóság szót.

- Mi másnak nevezzem azt, hogy pincében tartják az OTI-betegeket.

- Parancsoljon, a kerületi mérnöki hivatal hivatalos igazolása arról, hogy amit ön pincének nevez, az a földszint.

- Még ha padlásnak nevezik, akkor is pince. És a fal vizes. Igenis, vizes a fal. Közvetlenül a fal mellett fekszik egy ízületi gyulladásos beteg.

- A falra pokrócot fogunk akasztani.

- Mandulaműtétes betegnek négy napja nem nézték meg a torkát.

- Kérem, ha ön úgy kívánja, meg fogjuk nézni - szólt a főorvos.

- És műtét után sárgaborsót adtak enni.

- Ez valóban hanyagság - mondta fejét csóválva Köröndi. - Ezen változtatunk. A mandulaműtétesek tejbegrízt fognak kapni - mondja készségesen a főorvos, és előveszi a blokkját. - Van még az újságírónőnek más kívánsága is?

Kati elképed.

- Nekem? Kívánságom? Miféle kívánságom volna nekem? Ön az orvos, önnek kell tudnia... Ne azért adjanak tejbegrízt, mert én akarom, és ne azért tegyenek a betegre borogatást... hanem viselkedjenek tisztességesen az OTI-betegekkel.

- Ön mintha nem nagyon rokonszenvezne az orvosokkal...

Katiban elhűlt a vér. Ő, aki annyi orvosi hősiességet látott maga körül, Pistát, Orlay Máriát, Ágnest, ő ne becsülné az orvosokat? Hát a szavait elferdítik, félremagyarázzák?

- Le kell szögeznem, kedves elvtársnő, hogy a Napsugár Szanatórium eddig is a szerződésnek megfelelően látta el a betegeket - szólt közbe Fürjes.

- Akkor rossz a szerződés... nézzenek utána.

- Biztosíthatom önt, mint az OTI jogi osztályának vezetője, minderre a jövőben nagy gondot fordítunk... és remélem, ön is belátja, hogy sokkal célszerűbb lett volna panaszaival és javaslataival egyenesen hozzánk fordulni... egy csomó fáradságot elkerült volna. Nem szükséges, kérem, mindenről cikket írni.

- Ezt mint az ön véleményét beleírhatom a cikkbe?

Fürjes elvörösödött.

- Miféle cikkbe? Hát csak nem képzeli, hogy ezek után a cikk meg fog jelenni?

- Miért ne jelenne meg?

Fürjes a főorvosra nézett.

- Főorvos úr érti ezt? Mostanáig magyarázom az elvtársnőnek, hogy mindent rendbe hozunk, de úgy látszik, ez falra hányt borsó. Figyelmeztetem, hogy még ma éjjel jelentést teszek a szociáldemokrata párt vezetőségének az ügyről. Igen barátságtalan cselekedetnek tekintjük, ha éppen most, ilyen kényes belpolitikai helyzetben, mondvacsinált ürügyekkel éket vernek a két munkáspárt közé.

- Az csak egyik párt ügye, hogy az OTI-betegek pincében vannak?

- Hagyjuk, kérem, azt a pincét. A betegek fele szimuláns. Csak a naplopás és az ingyen ellátás miatt fekszenek ott hétszámra. És különben is, érdekes volna megnézni, hogy miért éppen a Napsugár Szanatórium fáj önnek, miért nem ellenőrzi a Mont Blanc Szanatóriumot, ahol kommunista párttag az igazgató főorvos, és ahol semmivel sem jobb a koszt.

- És ha ott is olyan az ellátás, miért nem tesznek ellene semmit maguk, az OTI-igazgatóságon?

Fürjes mérgesen fortyant fel.

- Ez nem tartozik sem önre, sem a nyilvánosságra.

- Minden ügy a tömegekre és a nyilvánosságra tartozik. Ha a Napsugár Szanatóriumban disznóság van, az is, ha a Mont Blanc Szanatóriumban gazság van, az is, mert különben soha senki sem fog változtatni rajta.

- Biztosíthatom, hogy elmegyek a miniszterelnökig... és nem fog a riportja megjelenni.

- Amerikában megteheti ön, uram, hogy éjszaka megvásárol egy lapot, és reggelre azt nyomják ki benne, amit ön akar.

- Majd meglátjuk, András kisasszony.

A két férfi köszönés nélkül rohant el.

Nagyfőnök elgondolkozva hallgatta Kati beszámolóját.

- Nagy botrány lesz ebből, irtóztató botrány - mondta aggodalmasan.

- De ha nem jelenik meg, mi lesz a betegekkel? Meddig tűrjük még a magánszanatóriumok zsarolását? Ha nem jelenik meg ez a cikk, mit szólnak majd a munkásasszonyok, akik levelet írtak nekünk, és mi nem segítettünk rajtuk...

- Mit izgulsz úgy? Ki mondta, hogy nem jelenik meg?

Nagyfőnök beszólt a házitelefonba.

- Ötös oldal mehet, András Kati riportjához hozzádiktál még húsz sort. - Te meg fejezd be végre a riportot, add le, és menj haza. Olyan zöld vagy, mint egy éretlen szilva. No, jó éjszakát. Mondd meg Őszinek, hogy én adtam le a riportot.

Éjfélkor már csak egy-két ember lézeng a szerkesztőségben.

Őszi Bálint álmosan olvassa a levonatokat.

A központ végigcsengeti a szobákat. András Katit keresik a minisztériumból.

- Nincs már benn, kapcsolják hozzám a vonalat - mondja Őszi -, sejtem, miről van szó.

- Kapcsolom Kaposi államtitkár elvtársat. Őszi kidörgöli szeméből az álmot.

- Barátság, kedves elvtársam, itt Kaposi államtitkár - hangzik a vonal túlsó végéről.

- Őszi Bálint segédszerkesztő.

- Á, kedves barátom, először is hadd gratuláljak a múltkori glosszádhoz a munkásegységről. Igen, igen, örülök, hogy éppen téged talállak benn. Ez a szanatórium-ügy. Kényelmetlen... igen... Persze igaza van a kislánynak. De gondold meg, hová vezetne... nem kell szellőztetni. A rendeletet átküldöm neked, most rögtön, futár viszi. Igen, ma éjszaka hoztuk, a minisztérium vezetői és az OTI-vezérigazgatóság egyetértésben. Azonnal felbontjuk a szerződéseket a magánszanatóriumokkal. Persze, hiszen el lehet intézni... Fél éven, de legfeljebb egy éven belül egy OTI-beteg sem lesz magánintézetben. Ha erről adnátok egy kis színest a lapban. Én nem akarok megjegyzéseket tenni az újságíróitokra. De ez az András Katalin... felesleges így kiélezni mindent, mindig csak baj és hiba és baj és hiba, bizalmatlanná teszi a tömegeket. Várom a további cikkeidet, kérlek... Barátság, illetve munkásegység...

Őszi Bálint egy pillanatig habozik, azután felhívja nagyfőnök lakását.

- Igen, túlzottak voltak az adatok... most telefonált a minisztérium... megjelent a rendelet. Azt javasolom, hogy adjuk le a rendelet szövegét. Kati nagyszerű újságíró, de szereti egy kicsit eltúlozni... nagyobb ellenőrzést. Hát igen, nem mindenben felelt meg... politikusabb ilyen helyzetben. Jó éjszakát.

Kati másnap reggel már hajnalban ébred. Minden zajra azt hiszi, hogy az újságkihordó. Háromszor is felkel, mezítláb végigoson az előszobán, de még nincs itt az újság. Valami nyugtalanítót érez, nem tudja, mit.

No, végre.

Még a kétszáz oldalas antológiát is ott csapja fel az íróember, ahol a cikke van. Hát még egy nyolcoldalas újságban milyen könnyű megtalálni a háromhasábos cikket. Kati nyitja, belenéz, a riport sehol.

Újra forgatja, most már nyugtalanul dobogó szívvel, nem látja. Hogy lehet ez?

Újra végignéz mindent, cikkről cikkre, hírről hírre. Sehol.

Ehelyett egy közleményt lát a harmadik oldalon. Miniszteri rendelet az OTI és a magánszanatóriumok szerződéseiről. Hogy egy éven belül rendezni kell. És addig? Mi lesz Barlánéval, mi lesz a mandulaműtétesekkel, mi lesz a többiekkel?

Délben berohan a szerkesztőségbe, egyenesen Őszi Bálinthoz.

- A riportod miatt jöttél, ugye?

- Igen.

- Fel vagy háborodva, hogy nem jelent meg, ugye?

- Igen.

- A minisztérium közleményét elolvastad?

- Igen.

- Akkor rendben van, igaz?

- Nem.

Őszi Bálint hallgat és vár.

- Nincs rendben, mert a riportnak még a közlemény mellett is helye volna. Mert a tömegek előtt világosabb volna, hogy miért volt szükség ilyen rendeletre, mert felelőssé lehetne tenni azokat, akik eddig ilyen lelketlenek voltak, mert addig is, amíg a szerződések lejárnak, segítettek volna a betegeken. De most senki sem fog javítani a helyzetükön, mondván, hogy úgyis van rendelet...

- Nem gondolod, hogy amit mondasz, az enyhén szólva... hm... mintha nem bíznál eléggé a mi intézményeinkben...

- Nem értlek.

- Persze hogy nem értesz, kedves András Katalin. Te egyáltalán nem érted az utóbbi időben a dolgokat. Vagy talán régebben sem értetted, és ez a mi hibánk, hogy nem magyaráztuk meg. A szemléleted reakciós. Destruktív. Alapvetően destruktív.

Kati halálsápadt lett.

- Destruktív?

- Mindig csak a baj... a gond... mintha a kisember életére az volna jellemző, hogy pincébe rakják, amikor ízületi gyulladása van. Az, hogy hány százezerrel több a biztosított dolgozó, a bölcsődék, az új kórházak, azt te észre sem veszed.

- De észreveszem - kiáltott fel Kati. - De nem írok idillt. Harcot írok. Te tanítottál meg rá, hogy bírálva nézzek, hogy harcoljak az újért, és üssem a régit.

- Te a fürdővízzel agyonütöd a gyereket is, vagy kiöntöd, vagy mit csinálsz. Már akkor figyelmeztettelek, amikor férjhez mentél.

- Ezt ne bántsd, ehhez nincs jogod! - kiáltott Kati, és könnyes lett a szeme.

- Nem akarlak bántani. Segíteni akarok rajtad, mint az idősebb fivér. Az a bajod, Kati, hogy túlbecsülöd a saját munkádat. A riport, az minden. Egy miniszteri rendelet - semmi. Egy ízületi gyulladásos beteg: minden. Az egész OTI-apparátus: semmi. Szerényebbnek kell lenni. Szerénységet kell tanulnod. Ezért a te érdekedben...

Kati úgy érezte, hogy zsibbad keze, lába. A szíve is, mintha ólommá változott volna. Szerénységet kell tanulnia? Hát kért, várt valaha is jutalmat, elismerést? Odaírta csak egyszer is a nevét a cikke alá? Soha. Mindig Őszi Bálint döntötte el, hogy névvel vagy névtelenül jelenik-e meg a riportja...

Érzett-e mást, amikor riportra indult, mint azt, hogy közkatonaként harcba megy? Nem, igazán nem. És a sok száz levél, amit az olvasók küldtek... érezte-e egy pillanatra is, hogy az az ő érdeme?... Mit beszél Őszi Bálint? Kati megpróbál figyelni rá, de a szavak csak megütik a halántékát, érteni alig érti.

- ...a szerkesztő bizottság javaslata, hogy egy esztendeig ne jelenjen meg a neved az újságban... A szerkesztői üzeneteknél fogsz dolgozni. Egy évig. Vagy kettőig. Vagy tovább. Levelekre válaszolni, kisemberek panaszait elintézni. Megtanulni, hogy ezekben a levelekben több szerénység és optimizmus van, mint a te nagyszerű riportjaidban. Nos? Fellebbezel?

Kati farkasszemet nézett Őszi Bálinttal. A szerkesztő szeme szürke és hideg volt, akár a penge. És Kati meghökkenve vette észre, hogy Őszi Bálint álla alatt zsírpárna növekszik. Toka.

- Nos? Fellebbezel?

Kati falfehér volt. Felállt.

- Nem. Nagyobb kitüntetést nem kaphattam volna.

Bólintott és kiment a szobából.

Őszi Bálint elvörösödött, ajkába harapott, azután rándított egyet a vállán.

Gerencsérné minden reggel hatkor kelt, hideg vízben mosdott, és rádióra tornászott. Ezt egy esztendeje művelte, azóta, amióta a vállalat egyik ügyfele - nagyon szeretett volna ugyanis két répavágót kapni a Mezőgazdasági Gépgyártól - azt kérdezte tőle, hogy mitől ilyen fiatal és karcsú, tornászik talán? Az okos vevő nem két, hanem négy répavágót kapott - Gerencsérné pedig lelkesen végzi azóta tornagyakorlatait. Még akkor is tornászik, amikor a rádió azt mondja, hogy "idősebbek abbahagyhatják". Gerencsér a paplan alól kaján gyönyörűséggel nézi felesége igyekvő hajladozásait. "Inkább az újságot hoznád ide, és reggelit adnál, ahelyett, hogy itt töröd magad." Gerencsérné ilyenkor méregbe jön, behozza az újságot, odacsapja a takaróra. "Olvass, és ne nézz rám, ha nem tetszik."

Ma is kirohant az újságért, de nem jött vissza. Eltelt öt perc, tíz perc - mit áll ez az asszony mezítláb az előszobában? Gerencsér már kifelé kászálódna az ágyból, hogy megnézze, mi történt - amikor Margit befelé jön, halálsápadtan. Kezében lóbálja az újságot.

- Vége... államosították... államosítják a gyárunkat.

- Ne mondd, gyárunk is van?

- Te, ne idegesíts. A Mezőgazdasági Gépgyárat.

- Bánom is én, fájjon a tulajdonosok feje,

- De Misi, nem érted? Hiszen én ott cégvezető vagyok... az igazgató urak bizalmából. Én ismerek minden téglát a gyárban... én írtam az alapszabályokat... ha hazajön a Rőmer igazgató úr... és nem talál itt semmit...

- Azért ne velem kiabálj.

- Rablás... elvenni a másét, ehhez értenek. Csak lopni, csak elvenni...

Gerencsér Mihály felült az ágyban. Szeme dagadt volt az álmosságtól. Sörtehaja égnek állt, olyan volt, mint egy kamasz fiú a szűk nyakú, fehér hálóingben.

- Ide figyelj, asszony, te olyan vagy, mint aki végleg megkergült. Mit fújsz te a kommunistákra? Mit acsarkodsz, mi bajod velük? Mit lopnak, hol lopnak? Elvették a földet? Kitől vették el? Talán tőled vitték el a két cserép muskátlidat? Jajgatsz, hogy államosították a bankokat? Mi közöd hozzá? Tíz pengőért se váltottál betétkönyvet soha... Én világéletemben szegény tisztviselő voltam, énnekem semmivel se rosszabb, hogy a méltóságos vezérigazgató urunk elment a fenébe, és hogy a szakszervezet nyaralni vitte a fiamat. Ebben a házban mától kezdve nem lehet szidni se a szakszervezetet, se a kommunistákat, se az államosítást, mert ha még egyszer meghallom, akkor megverlek.

Gerencsérné hápogva állt a hitvesi ágy mellett.

Megőrült?

Rosszul hall?

Még hogy ez az ember verést ígérjen neki. Ez a nyápic, ez a tintakukac. Aki soha még csak osztályvezetőségig se vitte. Neki, a cégvezetőnek tart politikai oktatást.

Sarkon fordult, és berohant a fürdőszobába. Öt perc alatt öltözött fel, negyedóra múlva már az irodában volt.

Amíg az irodaajtót nyitotta, szeme végigsiklott az ajtó mellett a falra erősített aranybetűs márványtáblán. Mezőgazdasági Gépgyár Részvénytársaság. Huszonnyolc évvel ezelőtt ő csináltatta ezt a táblát.

Nem, nem enged elvinni innen egy szöget sem.

Belülről gondosan bezárta az előszobaajtót.

Tolvajként, lábujjhegyen lopakodott a szobájába, és a telefonhoz sietve, kapkodva tárcsázta a nulla-egyet.

- Háromszorosan sürgősre... London... a nevet betűzöm, Rózsa, Olga, Mária, Erzsébet, Rózsa... igen, Rőmer. Mikorra tudják hozni? Akkor legyen inkább tízszeres díj, de reggel nyolc óra előtt.

Egészen beleizzadt.

Leült, nem is vette észre, hogy valaki az ajtót nyitja. Csak akkor riadt fel, amikor Tatár mellette állt már, és a vállára tette a kezét.

- Töröltesse csak Londont. Mi már hívtuk.

- Mi? Hogyan?

A vezérigazgatói szobából Két Miklós lépett elő.

- Csak menjen haza, Margitka, és feküdjön le aludni. Éppen eleget stréberkedett már.

- Menjenek maguk. Én vagyok a bizalmi ember... a legrégibb tisztviselő.

- Eredjen innen, amíg szépen mondjuk.

- Cégvezető vagyok.

- Tehát alárendeltje az igazgatóknak.

- Elmegyek a főpostára, telefonálok onnan.

- Látja, ez jó ötlet, csak menjen.

- Eh, mit vitatkozol vele. Csak próbáljon beszélni, Rőmer úgysem fog szóba állni vele.

Azzal a két férfi visszavonult a vezérigazgató szobájába, és belülről kulcsra zárták az ajtót.

Gerencsérné vérvörösen ült a telefon mellé. Itt a házitelefon központja, ha megdöglenek, akkor is ő beszél elsőnek.

Az előszobaajtón türelmetlenül csengetett valaki.

Margit összerezzent.

Ilyenkor? Hiszen még csak negyed nyolc!

Margit nem tudta legyűrni az izgatott kíváncsiságot, és maga szaladt az előszobába.

Az ajtóban Csuti Lóránt főmérnök állt és néhány munkaruhás férfi, akik közül Gerencsérné csak kettőt ismert, Homok Jánost és Bodza Gábort.

- Nyissa már ki, Margitkám - mondta barátságosan Csuti.

- Ó, kedves főmérnök úr, azonnal - mondta Gerencsérné egészen megzavarodva, és kitárta az ajtót. - Ilyen korán? Kit keresnek?

- Például magát.

- Ezt a virágcsokrot is magának hoztuk - mondta az egyik férfi, és hóvirág- és ibolyacsokrot nyújtott Margitnak. - Nem is reméltük, hogy a központban ilyen korán benn találunk már valakit.

- De mégis... miért?

- Rakják szét a virágot az íróasztalokon, hadd legyen szép az iroda ezen az ünnepen.

Gerencsérné agyán rémült gyanú villant át.

- Főmérnök úr, maga itt...

- Azért jöttem, hogy üdvözöljem a régi és új munkatársakat. Engem bízott meg a köztársaság kormánya a Mezőgazdasági Gépgyár Nemzeti Vállalat vezetésével. De talán beljebb is mehetnénk, nem?

Hogy Csuti... a régi barát... ő is... és ezek az emberek. De hátha, hátha ezek az erősebbek... mit tud csinálni Rőmer Londonból? Ezek itt vannak, olyan határozottan viselkednek. És mi baja lehet neki. "Régi munkatárs" - azt mondta Csuti Lóránt. Gyorsan vázákba kell tenni a virágot... megmondani, hogy jöjjenek vissza kilenc órára, rendeznének egy kis ünnepséget...

- Margitka, a kasszakulcsot akarjuk átvenni. Mikor jönnek az urak?

"Kilenckor" - akarta mondani, de pokoli bosszúvágy fogta el. Odaugrott a vezérigazgatói szoba zöld párnás ajtajához.

- Itt vannak már... kora reggel óta... telefonon hívták Londont... Rőmer doktor régi szobájában vannak... az államosítást akarják megakadályozni.

- Az államosítást megakadályozni? - kérdezte Csuti, és felnevetett. És Homok Jani, Bodza Gábor, Papp István és a többiek vele nevettek.

- No, gyerünk csak be.

Kétszer kopogtattak, de az ajtó nem nyílt ki.

- Tessék kinyitni... ki van benn?

Semmi válasz.

Odabenn váratlanul éles, szaggatott csöngetés hangzott fel; az interurbán telefon jelzése. De a kagylót nem vette fel senki.

- Fiúk, nyissátok ki ezt az ajtót!

Papp bácsi kinyitotta a bicskáját, és egyetlen mozdulattal felnyomta a zárat.

Rőmer egykori dolgozószobájában Két és Tatár állt az íróasztalra támaszkodva. Előrehajolva, megbabonázva nézték a zörgő telefont.

- Itt a Mezőgazdasági Gépgyár Nemzeti Vállalat. London? Budapesti hívásra? Köszönjük, tárgytalan. Tessék törölni. Most pedig az urak lesznek szívesek ideadni a kasszakulcsokat. Parancsoljanak megtekinteni vállalatvezetői kinevezésemet.

Ágnes hajnalban kel, kapkodva mosakszik, és a százéves szürke szoknyáját kapja magára, mintha nem is az esküvője volna. Csaplár néni le sem feküdt az éjszaka, süteményt, süt megállás nélkül, és közben el-elsírja magát. Ferkó is kibújik az ágyból, meghatottan járkál fel-alá.

- Igazán ne legyetek olyan szomorúak - kérleli őket Ágnes. - Vagy jobban szeretnéd, anya, ha vénlány maradnék, és örökké itt élnék a nyakadon?

Ferkó nem szól, leül a konyhában a szenesláda tetejére.

- Nem megyek a világ végére, igazán nem. Öt villamosmegálló az egész, ne pityeregjetek hát.

Csaplárné elfordul, és Ágnes is legszívesebben sírva fakadna. Hát persze hogy ő sem így képzelte el valaha az esküvője napját, apa nélkül, Karcsi nélkül.

A konyhaasztalnál reggeliznek. A mama elébük teszi a bögre kávét, úgy, mint gyerekkorukban, és mazsolás kalácsot szel hozzá. De a keze téved - kettő helyett három egyforma porciót mér ki, pedig ő maga nem is akart enni.

Ágnes magára kapja a kabátját, és elrohan, millió dolga van még ma délelőtt az új lakásban.

Reggel hét óra sincs még, friss és vidám márciusi reggel. A kirakatok teli ezüstpapír nyuszival és piros tojással, hamvas barkával. Holnap húsvét vasárnapja lesz. Holnap már asszony lesz: Homok Jánosné.

A Nagyvárad téren villamosra ül, és egész úton markában szorongatja a lakáskulcsot. Jaj, csak hamarább érne oda, mint Jani, hogy meglephetné, kitakarított szobában várhatná... De már messziről látja, hogy nyitva az előszobaajtó. Jani létra tetején áll, és a villanyt szereli. Nem is szereli, éppen elkészült már, minden kapcsoló és lámpa a helyén, szól az ajtócsengő is, bekötve a rádióantenna - Jani reggel öt óta dolgozik -, ő meg ezzel akarta meglepni Ágnest.

E hét szerdáján, utolsó percben kapták a lakást, az üzemi bizottság verekedte ki. "Nincs" - mondták a lakáshivatalban. "Nem mondanák meg az elvtársak, miből adjunk, ha nincs? Majd ha megindul a lakásépítkezés." "Nem az unokáiknak kell a lakás, hanem nekik" - verte az asztalt az öreg Papp bácsi. "Olyan emberekről van szó, akik megérdemlik. Árva fiú, akinek még sose volt saját otthona. És a legjobb formázónk. És mérnök lesz. És ha nem adnak nekik lakást..." "De értsék meg." "Mi értsünk? Hová vigye azt a fiatalasszonyt? A mostohaapjához? Ahol egy szobára már így is négyen vannak." "Nincs, én nem tudok építeni, én csak akkor tudok, kérem, kiutalni..." "Hallja az elvtárs, ha én megnézem, hogy hány burzsujnak van még két vagy három bejelentett lakása ebben a kerületben, hogy hány nyolcszobás villában lakik egyetlen család vagy éppenséggel egyetlen ember... ha ilyet találok, akkor biztosíthatom, hogy nem jó világ lesz." A hivatalvezető sóhajtott. "Nehéz gyerek maga, elvtársam. Hát tudnék itt egy lakást, de csak egyszobás." "Egyszobás? Miért, mit gondolt, milyen lakás kéne nekik? Nem a királyi várat igényelték."

Ágnesnek úgy tetszett a lakás, hogy a szíve majd kiugrott örömében, amikor meglátta. Tágas, száraz, napfényes szoba. A konyhában gáz, a fürdőszobában jó a fürdőkályha, az előszobában éppen elfér a szekrény, amit Jani az üzemtől kapott nászajándékba. "Mennyi barátunk van!" - mondta Jani meghatottan, amikor az ajándékok garmadáját nézte. "Mennyi szeretet" - mondta Ágnes. Virágállvány, vizeskancsó, szőttes törülköző, könyvespolc, rádió. A polc és a rádió Csizmás Jani ajándéka, ő maga eszkábálta is. Csizmás Jani maga is félig-meddig vőlegény volt. Amióta műlábat kapott, és mankó nélkül, egy botra támaszkodva járt újra, a lányok megint másképp néztek rá. Csizmás Jani a jövőt sem látta már reménytelennek. Érettségizni fog, csillagász lesz, megnősül, boldog ifjú férj lesz, akárcsak a fogadott testvére. És Csizmás Jani úgy készült a mostoha Jani esküvőjére, mintha a saját boldogságából kapott volna kóstolót.

Jani a létra tetejéről látta, hogy Ágnes most szaladt fel a lépcsőn. Gyorsan leugrott a létráról, becsukta az előszobaajtót. Hadd legyen meg Ágnesnek az az öröme, hogy a maga kulcsával nyithatja ki. És a konyhaajtóhoz húzódva figyelt, hallgatta, amint Ágnes kulcsa kattantja a zárat. Leste, amint Ágnes kérdő-mosolygó arccal nézett körül.

- Úgyis tudom, hogy itt vagy, megtalállak!

- Ha megtalálsz, akkor itt vagyok - bújik elő Jani, és örül Ágnes kitörő örömének.

- Ó, hiszen már a lámpák is a helyükön vannak! És a függönyök!

Olcsó tüllfüggöny került az ablakokra, de olyan vidám, olyan szép! "Otthon" - gondolta Ágnes boldogan, és már szeretett benne mindent, a szemközti házakat, azt, hogy a nyitott ablakon át hallani a szomszédasszony kiabálását: "Lacika! Hol vagy, kisfiam?"

A kamrában szépen cakkozott papír kerül majd a polcokra. Nyáron baracklekvárt fog eltenni, és tarhonyát gyúr. Cseresznyebefőttet is eltesz, és ha majd gyerek lesz, ó, istenem...

Nagyszombaton délben van az esküvő.

Harminc pár esküszik egymás után. Harminc virágcsokros menyasszony, harminc sötét ruhás vőlegény, apák, anyák, testvérek, barátok izgatott mosolygása. Ágnesnek mindez olyan gyönyörűnek tetszik, és olyan elfogódottan várja, hogy az ő nevüket mondják. Még öt pár van előttük. Még kettő. Alig néhány percig tart egy-egy esküvő.

- Homok János és Csaplár Ágnes.

Hétköznap kopott hivatali szoba ez is, de most az íróasztalon a vázában virág, az ablaküvegen aranyfénnyel ömlik be a tavaszi nap. A kopasz anyakönyvvezető vállán nemzetiszínű szalag. Körös-körül jó barátok, mennyi jó barát! Kati, Orlay Mária, Battonya, Magyar Sanyi, Gizi, Máriáss Teri...

- Homok János, akarja ön feleségül Csaplár Ágnest?

- Igen.

- Csaplár Ágnes, akar-e Homok Jánoshoz feleségül menni?

Szólni akar, de csak nyel. Alig hallani a hangját, amikor nagy nehezen kimondja az igent.

- Akkor önöket a Magyar Köztársaság nevében házastársaknak nyilvánítom.

A toll szálkás, kapar, az anyakönyvvezető új javai mutatja, hogy hol kell aláírni a nevet. Kezét szorongatják, ölelik - és az altiszt már kiáltja a következő pár nevét.

Egy pohár borra, süteményre hívnak meg mindenkit. Késő délutánig árad a vendégsereg. Ágnes arra gondol, hogy a sok tányért és poharat a mamának egyedül kell majd elmosogatnia, és megfájdul a szíve. Ferkó is meg fog nősülni. Milyen elhagyott lesz a mama. - De ez csak egy percre villan az agyába, egy-egy szót vált mindenkivel, és közben idegenül nézi a lakást, ahol eddigi éveit leélte, a szekrényt, a horgolt terítőt, mintha mindehhez sohasem lett volna semmi köze. És valahányszor Janival összenéznek, meleg, cinkos mosollyal, úgy érzi, hogy soha senki máshoz nem tartozott.

Csengenek a borospoharak, a gramofonra feltett tangó hangja egybeolvad a barátok nevetésével. Ágnes átmegy a régi szobájába, s a könyvespolc sarkában, a félhomályban megbújva rátalál néhány ottfelejtett könyvre. Latin szótár, Móra-elbeszélések és az Elcserélt fejek. Meghökkenve forgatja a régi kincset, a messzi indiai legendát, és megfájdul a szíve. Mintha régi, régi álomból merülne elé, hömpölygő folyót lát, lomha zöld hullámokat, különös templomokat, sok karú, félelmes istenszobrokkal... India... milyen messze van. Olaszország, milyen messze van. És Tibor...

S a szemében nehéz, fénylő könnyek gyülekeznek.

Az ablakhoz megy, a függöny hasadékán keresi a csillagokat.

Milyen kicsi is az egész föld a világmindenséghez képest, és a kicsi földön milyen parányi ő maga. Milyen jelentős és nagy esemény az életében a mai nap, amikor asszony lesz. "Milyen különös, hogy semmit sem tudok róluk - gondolja, a nagyszüleim szüleiről, azok szüleiről, nem is évezredekkel, csak hatvan-nyolcvan évvel ezelőtt élt őseimről. Ha gróf volnék, akkor se tudnék többet három-négyszáz évnél, ha király volnék, akkor se többet ezernél, ha kínai császár volnék... ó, micsoda hiábavalóság... és semmit sem tudok azokról, akik utánam fognak élni, gyerekekről és unokákról, akik a testemből fognak leszakadni. Egyetlen szemecske vagyok a végtelen láncon."

Kitárta az ablakot.

A szemközti házak ablakaiban fény ragyogott. Külön-külön: ismerős családok. S így, együtt a fénylő utca: földre szállt csillagok.

Még sohasem érezte így, hogy milyen fontos minden gép és minden fellobbanó fény és minden élet külön-külön is. Ő maga is fontos, mert hozzátartozik az egészhez, lehet, hogy szinte az egész világmindenség sorsa múlik azon, hogy ő is asszony legyen, hogy fiai és lányai legyenek, hogy benne is, mint milliárd és milliárd más lényben, az élet folytatódjék.

Leült a karosszékbe, és tenyerébe hajtotta a fejét. Látta önmagát, gyerekét ringatva, érezte a nyakát átölelő karokat, a hozzásimuló meleg gyerektestet, egyszerre érezte az örömet és aggodalmat. Látta önmagát az ablakban állni, és türelmetlenül lesni, hogy miért nem jönnek még haza Jani és a kis Jani. Látta önmagát vonatnál búcsút inteni, kendőt lobogtatni és sírni, látta önmagát cseresznyét osztani. Az asztalon apró üvegtányérkák, azokba teszi marékkal a cseresznyét. Az asztal körül ujjongó gyerekhad, számlálják a piros cseresznyét. "Mindegyikben negyvennyolc szem van, pontosan negyvennyolc."

- Elaludtál, Ágnes?

Arra riad, hogy Jani áll mellette.

- Mit álmodtál?

- Azt, hogy nagyon boldog vagyok.

- Hazamenjünk?

- Haza.

Hajnal van, húsvét vasárnapja van. Virágillatot hoz a szél a Duna felől. Ahogy szaporán lépkedve, összebújva mennek, érzik egymás szíve dobogását.

A házak alszanak még. Fölöttük most kel fel a nap. Citromszínű és ezüstszürke az ég alja, rózsaszín, kék és lila felhők suhannak. Ágnes messzi álmok kábulatában nézi. Mintha újra a trieszti gyorson utazna, kitáruló szívvel, csodákat és boldogságot várva.

- Nézd, Jani, nézd csak az eget, milyen szép... ilyen a tenger.

VISZONTLÁTÁS

A kórházban délután ötkor már este van. A folyosókon csak kék fényű lámpák világítanak, nincs zaj és tolongás az ambulancia előtt, nem kísérnek a nővérek csíkos, kórházi pizsamás betegeket röntgenbe, laborba. Csak nagy ritkán lopakodik keresztül egy-egy, isten tudja, ki engedte be látogató, és az osztályos nővérek hordják szét a vacsorát a gumikerekű tálalókocsikon.

Ágnes valaha, medika korában, ezeket a kora esti órákat szerette legjobban. A délutáni vizit utáni folyosót, a csöndet, az orvosságszagot, a csecsemőosztályról átszűrődő vékony sírást, a szellőztetésre nyitott folyosóablakokat, a kertből beáramló csípős, őszi levegőt, ezt a furcsa és békés világot, ahol a ragyogóra súrolt kockakövek visszaverték cipője kopogását: "Or-vos-leszek... or-vos-le-szek..." Most, amikor, isten tudja, hány ezredszer rója az utat a kórházi folyosón, a kórtermek és az inspekciós szoba között, inkább azt visszhangozzák a kövek: "Fe-le-lős-ség... fe-le-lős-ség..."

Az inspekciós szobában csak Teréz nővér szöszmötölt. Ágnes egyenesen a mosdóhoz ment, kinyitotta a melegvízcsapot, és feltűrte a köpenye ujját.

Akkor vette észre az asztalon a cédulát: "András Katalin telefonon kereste."

- Nem tudja, Teréz nővér, mikor keresett? - kérdezte Ágnes, és szappanozta a kezét.

- De igen. Még délelőtt.

- Ki vette át az üzenetet?

- Én.

- Hol hívjam vissza?

- Nem mondta.

Ágnes kikereste a telefonkönyvből a Szabad Sajtó szerkesztősége számát, és idegesen tárcsázott.

- András Katalinnal szeretnék beszélni.

- Igen. Kapcsolom a levelezést.

Bugás, kattanás. Azután egy idegen hang.

- Levelezési osztály, panaszfelvétel.

- András Katalinnal...

- Nincs ma benn.

- Kérem, itt Csaplár Ágnes beszél. Kati keresett engem.

- Jó napot, doktornő. Igen, tudok róla. Itt Fazekas János beszél, Kati kollégája. Tudom, hogy délelőtt többször is kereste.

- Igen, igen, mondták, de csak most kaptam meg az üzenetet. Azt reméltem, benn találom a szerkesztőségben.

- Nem, kérem, csak reggel volt itt. A mai napját elkérte. A kisfia beteg.

- A lakásán még mindig nincs telefon?

- Nincs.

- Köszönöm - mondta Ágnes, és letette a kagylót. Teréz nővér a gyógyszerfelhasználást írta a naplóba, és föl se nézve vállat vont.

- Nem tehetek róla, doktornő, kérem... értelmesen megmondtam neki, hogy vizit alatt az atyaistennek se hívom a doktornőt a telefonhoz.

- Nem mondta, hogy újra telefonálni fog?

- Nem mondta.

Teréz nővér megint vállat vont, és ettől Ágnes arcába futott a vér. A gyomrában szorítást érzett, és a halántéka dobolt. Szerette volna megrázni, arcul ütni a zömök, piros képű, sávos tekintetű nőt, aki hófehérre keményített ruhájában, hófehér magas szárú cipőjében maga volt a Rend, a Szabályzat és a Hatalom. A betegek gyűlölték, és szenvedtek tőle. Ágnes egyszer szembeszállt vele: micsoda őrültség az, hogy a hánykolódó, nehezen elalvó beteg nem olvashat este kilenc óra után? Micsoda dolog az, hogy már hajnali négykor mosdatásra verik fel a kórtermet? Nem fontos az ágyak sorrendjében keltegetni a betegeket. Aki elsőnek ébred, azt lássák el először. A beteg azért van itt, hogy meggyógyuljon. A gyógyuláshoz tartozik a jó közérzet, nem pedig a kaszárnyafegyelem.

Teréz nővér fegyelmit kért maga ellen. Ott elsírta, hogy negyven éve ápolónő. Ő úgy tanulta, hogy a betegápolás alapja a rend. A kórház nem luxusüdülő, hogy a betegek összevissza parancsolgassanak. Tessék elképzelni egy olyan kórtermet, ahol a betegek folyton csengethetnek, és rángathatják a nővéreket, hogy ez kell meg amaz kell. Majd még az ebédet is vissza fogják küldeni, és mást rendelnek helyette. Esetleg otthonról hozzák az ágyneműt. Az egyik kockás cihában fekszik majd, a másik selyempaplan alatt... A gyógyszert majd úgy viszik körül: ki mit parancsol. És legközelebb megengedik, hogy bort hozassanak a betegek és cigányzenekart... "Kergessenek el, ha nem végzem jól a dolgomat... de beleszólást nem tűrök... keressenek más főnővért... azért, mert nekem csak hat elemim van..." A fegyelmi bizottság nem győzte vigasztalni a zokogó Teréz nővért. Ágnest pedig nyomatékosan felszólították, hogy javítsa meg a középkáderekhez való viszonyát.

- Köszönöm - mondta Ágnes, és tanácstalanul nézte a telefont. Reggel azt mondta a mamának, hogy legkésőbb ötkor hazamegy. Telefonálni kellene - gondolta, és gyorsan feltárcsázta a lakás számát.

- Mama? Itt Ágnes... ugye, elhoznád Kisjanit az óvodából?

- Elhozom, fiam, mit csináljak - hallotta Ágnes Csaplárné bánatos hangját. - Megint inspekció?

- Nem... de nagyon fontos. Posta jött?

- Egy képeslap Janitól... várj, fiam, honnan is?... Arezzóból. Azt írja, jól van, mindenkit csókoltat.

- Köszönöm. Sietek haza.

- Legalább fürdetésre lennél itthon. Nincs ennek a szegény gyereknek se apja, se anyja...

- Igen, mama. Hozzak valamit?

- Van itthon vacsora. Szervusz.

Most újabb tárcsázás. Kettőhuszonkettő-kettőhuszonkettő. Persze a taxi-központ nem veszi fel. Csúcsforgalom van. Azt mondják, a taxisoknál nem csengő szólal meg, hanem jelzőlámpa gyullad ki. Az éghet, akár félórát is, nem zavar senkit... Holnap reggel korán kell bejönni, le kellene menni Baksay szívműtétéhez. Még egy pillanatra be kell nézni a négyesbe, mi van azzal a cukrossal?... Ma este megint nem fogja látni Kisjanit. Ez így nem megy, ez így nem megy... ez így... halló, tessék? Igen, igen, egy kiskocsit kérek. Szent Katalin-kórház, kettes belgyógyászat, doktor Csaplár Ágnes.

Teréz nővér idenéz, persze ez nem Szent Katalin-kórház, hanem a Kerületi Tanács Egészségügyi Osztálya Központi Kossuth Zsuzsanna Kórháza, de az ördög se mondja így...

A gyógyszerkimutatást aláírni: fél perc. A cukorbeteg nénit megnézni: két perc. Kezet mosni, újra átöltözni, néhány utasítást adni Palinak, az inspekciós segédorvosnak: három perc. Végigrohanni a folyosólabirintuson, útközben lihegve gombolni a kabátot: megint három perc. A taxi már ott áll a kapu előtt, tizenhárom nyolcvanat mutat már az órája, érdekes, pedig csak most hívta...

- Vas utca tizennyolc - mondja a címet, szinte kiáltja, mintha valami nagyon régen elintézetlen dolgot mondott volna ki.

A sofőr bólint. Gyorsan és rosszul vezet, minden kapcsolásnál nagyot reccsennek a fogaskerekek, majd széttörnek. Ágnest ez máskor vérig bosszantja. Mindig mérges, ha rongálnak valamit: autót, műszert, gépet. "Ha a magáé volna, akkor is így bánna vele?" - szokta kérdezni. De most nem is hallja. Az utcákat nézi, a késő délután esős, csatakos, borús utcáit, a vizesen csillogó neonfényeket, a csúcsforgalomban szinte szétrepedni látszó autóbuszokat.

- Melyik hídon? - kérdezi a sofőr.

- Köszönöm, mindegy.

Ettől a "mindegy"-től egyszerre elszorul a szíve. Felesleges és ostoba dolog, hogy átmegy a Vas utcába. Kati biztosan nem is lesz otthon. És különben is. András Katihoz nem lehet így elmenni. Taxin, rohanva. A nagyon elfoglalt, nagyon jóságos barátnő...

Azután még határozottabban érzi, nem is akarja, hogy Kati otthon legyen. Mert ha most otthon van... ő becsenget... azt kérdi, miért kerestél. Rémes. Lehetetlen. Az után a rettenetes este után. Persze ő igazán fel akarta hívni. Másnap fel akarta hívni, és megmagyarázni, hogy nem értett egyet Janival, hogy neki is kínos volt, hogy éppen aznap történt a dolog Ferkóval, hogy azt szeretné, ha ők továbbra is jó barátok maradhatnának. De akkor valami közbejött. Azután megint fel akarta hívni, de akkor már két hónap is eltelt, és már furcsa lett volna és kínos. Azután két év is eltelt. Két év? Sokkal több.

- Végeztünk? - kérdi a sofőr.

- Nem tudom - mondja bizonytalanul Ágnes.

- Várjak, kérem, vagy ne várjak?

- Ha tudna esetleg tíz percet vagy negyedórát...

- Ketyeg az állami taxaméter, benne van a nyugdíjban.

Ágnes felrohan a harmadik emeletre. Milyen messzi, milyen idegen ez a Vas utcai ház! Milyen öreg, milyen kopott!

Az ajtón nincs névjegy. Úgy látszik, ez is lekopott. Becsönget, mocorgást hall, de csak nagyon sokára nyitják az ajtót. Idős asszony dugja ki orrát a nyíláson.

- Kit tetszik?

- András... Andrásék...

- Elköltöztek - mondja az asszony, és bevágja az ajtót.

Újra csöngetne, hogy legalább az istenért, mondják meg, mikor, hová költöztek - de restelli. Újra leszalad a három emeleten. Szűk, elhanyagolt a józsefvárosi udvar, szőnyegporolóval, falnak támasztott biciklivel, szemetesvödrökkel. A házmesterlakásban csak egy nyolcévesforma kislány van otthon.

- Anyukám elment a csarnokba.

- András néniék elköltöztek innen?

- Ahol az Istvánka volt? - kérdi a kislány.

- Persze, persze, Ács Istvánka.

- Én nem judom, hová költöztek. Akkor utaztak el, amikor Istvánka nagymamája meghalt - felelt éneklő hangon a kislány.

Ágnes eddig azt se tudta, hogy András néni meghalt.

- Talán a lakókönyvbe be van írva. Nem néznéd meg?

- Én nem tudom megnézni - mondja a gyerek -, mi még csak a rö betűig tanultuk.

- Majd együtt elolvassuk, jó? Add csak ide.

A kislány egy pillanatig gondolkozott. A mama szigorúan megtiltotta, hogy semmit, senkinek oda ne adjon. De ez a néni barátságos, ismeri Istvánkát, talán nem fog haragudni a mama.

Száz oldalt kell végigböngészni. Micsoda tanulmány is egy ilyen lakókönyv, születések és halálok, házasságok és válások, társbérletek, albérletek, cserék, bevonulások, háborúk, forradalmak, ellenforradalmak jegyeivel. Tintafolt, zsírfolt, macskakaparás, hivatalos stempli... no, végre, harmadik emelet... igen, elköltöztek, ezerkilencszázötvenkilenc novemberében, már egy éve elköltözött...

Ágnes táskájából kihalássza a noteszét, beleírja Kati új címét, Tűzoltó utca. Milyen sötét, sivár, hosszú utca a Ferencvárosban, ott a gyerekklinika mellett.

A noteszt visszateszi, és kiveszi a "jutalomzsák"-ot. Ebben a celofántarsolyban minden este visz valamit Kisjaninak. Egy szem cukrot, színes képet. Most éppen préselt képek vannak benne. Kiveszi, a felét odateszi a kislány elé.

- Isten veled, szívecském. Köszönöm a segítséget.

A könyveket visszatenné a helyére, de a kislány erősködik, hogy ne, tessék csak lenn hagyni, úgyis meg kell mondani a mamának, hogy a néni itt járt.

Ágnes még egyszer megsimogatja a gyerek haját, és sietve megy át az udvaron.

- Tűzoltó utca - mondja a sofőrnek. Kövér asszony fordul be a sarkon. Teli szatyor húzza a karját.

- Kire várnak? - kérdezi kíváncsian. - A Róna doktorék hívatták?

- Semmi köze hozzá, öreglány, ez nem a különleges tudakozó - mondja kedélyesen a sofőr, és kiengedi a kéziféket.

Az asszony ráteszi a szatyort a hűtőre, és elvörösödve kiabál:

- Ne beszéljen velem így, mert rendőrt hívok. Semmi köze hozzá, öreglány? De amikor a Szemesek nyaralni voltak, és két férfi majdnem kirámolta a lakásukat, akkor, ugye, jó volt, hogy én megállítottam a tolvajokat a lépcsőházban... Az ember a lelkét kiteszi, azután gorombasággal fizetik.

- Semmi baj - mondta békítően Ágnes -, Ács Istvánnét kerestem, de már megnéztem a lakókönyvben, tudom, hogy a Tűzoltó utcába költöztek.

- Megnézte? A lakókönyvben? - kapkodott levegő után a házmesterné. - Nahát, én egyből agyonütöm azt a kölyköt.

"Utána kéne szaladni, ne bántsa azt a szegény kislányt" - gondolta Ágnes. De a sofőr már taposta a gázpedált.

Szürke ház, kopott gang, barna ajtó. Névtábla: Ács Istvánné.

Ágnes csönget, csönget, vár, újra csönget. Azután bezörget a szomszéd lakásba is. Nem látták-e Katit?

- A gyereket vitte az SZTK-ba - mondja a szomszédasszony.

- Dehogyis az SZTK-ba - szólal meg a konyhaajtón belül egy kisfiúhang. - Kórházba. Pisti mondta, hogy kórházba viszik.

A taxi vár a ház előtt.

- Továbbmegyünk?

- Igen. Körzeti gyerekorvosi rendelő.

Szapora, apró szemű eső esik. Sár, latyak, rosszkedv telepszik mindenre. Ágnes maga sem tudja, mit akar. Semmi értelme sincs ennek a keresésnek. Majd holnap reggel újra felhívja a szerkesztőséget. Kati meg fogja érteni, hogy nem tehetett mást. Persze ha lett volna ennyi esze, bedobhatott volna egy névjegyet a Tűzoltó utcai lakás levélszekrényébe... vagy hagyhatott volna néhány sort a házmesternél... erre se gondolt az előbb. Visszamenjen?

A gyerekrendelés zsúfolt. Síró, köhögő, fülfájós csenjetek, gondterhelt asszonyok. Egy orvostáskás fiatal nő szalad a folyosón. Ágnes megállítja, bemutatkozik. Ifjú Ács István idetartozik-e? Az orvosnő siet, de azért a kolléga kedvéért visszafordul. Végignézik a kartonokat. Nem, itt nem voltak. Lehet, hogy nemrég laknak itt, át sincs jelentve. Vagy nem ez a körzet. Az is lehet, hogy a szülő a munkahelye szerint...

- A fogaskerekű végállomásához - mondja Ágnes a várakozó sofőrnek.

Nyolcvan forintot mutat a taxióra. Iszonyú. Nyolcvan forint: egy pár gyerekcipő ára. Semmiért.

Az aktatáskája nehéz: tele van szakkönyvvel. Az orvosi táskája is nehéz. Az eső zuhog.

Alig tudja előkotorni zsebéből a fogaskerekű-bérletet. A kocsi benn áll, de még van vagy öt perc az indulásig. Ülőhely már nincs. Rengeteg a diák. Ágnesnek is sokan köszönnek: istenem, már három éve hegyi lakó...

Hogy tiltakozott ez ellen is: minek az elhagyott Normafa úti villa? A mamának se jó, lélekegyedül van egész nap. Kisjani óvodája közel van, de mégis hegyoldalon kell vinni, esőben, hóban, csúszós utakon. A bevásárlás is nehéz. Egyetlenegy csemegeüzlet van. Piacra le kell járni a hegyről. Ő persze felvisz néha friss húst, friss tojást. Néha? Minden szökőévben...

Csengetés. Indul a fogas. Ez itt a János-kórház... az ott a Kútvölgyi... ez az Esze Tamás fiúotthon. Ismerős fények, földre hullott csillagok: a város messzi fényei.

- Tessék leülni, doktornő - mondja egy fiatal fiú. Ágnes felnéz, megköszöni. A fiú a kocsi ajtajában áll, szorosan egy kislányhoz simulva. Tartja a lány vállát, egészen közel hajol.

"Én mindig egyedül megyek fel a fogason" - gondolja Ágnes, és valósággal megretten. "Hiszen én mindig egyedül vagyok."

Megpróbál válaszolni önmagának: micsoda ostobaság. Anyám, férjem, kisfiam van. És orvos vagyok. És otthonom van. És boldog vagyok. De érzi, hogy szemét pára futja be.

A Szabadság-hegy megállónál száll le.

Jó volna, ha Kisjani még nem fürdött volna, és ő tehetné ágyba.

Az eső elállt. Hűvös, éles, jó levegő van. Nagyot lélegzik, azután futólépésben indul el a Normafa úton.

A kertajtó nincs kulcsra zárva, de nehezen nyílik. Másodszor löki meg, amikor végre enged. Már belépne, amikor észreveszi, hogy vagy százméternyire tőle ketten állnak, és a számtáblákat nézik.

- Keresnek valakit? - kiált oda.

- Ágnes! - hallja válaszul Kati elcsukló hangját. - Ágnes, az isten nevére... segíts rajtunk.

Akkor, négy évvel ezelőtt nem tudták volna elképzelni ezt a viszontlátást. Kati hol sápadt volt, hol vérvörös, egy percig döbbenten állt az előszobában, aztán futott Iványi Balázs után. Iványi Balázs kezében egy összekötözött lábú, fejjel lefelé lógatott tyúk kárált és verdesett. Ő, Ágnes, Janira nézett. Jani arca azonban kemény volt és konok. "Mégiscsak vendégek... ezt nem lehetett volna... visszahívom..." - mondta bizonytalanul, és utánuk futott. A lépcsőházban érte utol Katit. Azt akarta mondani, hogy "ne haragudj, félreértettétek Janit, ő ilyen nyers, de meg kell érteni, és annyi izgalom és annyi kellemetlenség..." De nem ezt mondta, egészen mást mondott, mint amit akart, és Kati is mondott valamit, félig sírva és ingerülten. Nem tud visszaemlékezni a szavakra. Csak a meddő haragot érezte. Kétségbeejtően nem értették meg egymást. Ágnesben azóta annyiszor feltámadt a rémület: hiszen ő nem akart Katival összeveszni, ő szeretne leülni vele egy eszpresszóban, megfogni Kati kezét, és nyugodtan, barátságosan azt mondani: "Nézd, Katikám, mi akkor mind a ketten..."

És ez most mind nincs. Az sincs, hogy "Katikám, olyan régen nem láttalak... mi van Istvánnal? Új lakásba költöztünk, a Normafa útra, gyertek át vasárnap..." És az sincs, hogy Kati szólt volna: "Ágnes, ugorj be egyszer a szerkesztőségbe... Ágnes, a marna meghalt, Ágnes, szükségem van rád... elköltöztünk a Vas utcából, és az új lakásban még nincs telefonom..."

A vizes kavics nyikorog a talpuk alatt. Nem tudnak egymáshoz szólni. Ágnes átfogja István vállát. Hogy megnőtt ez a gyerek! Hiszen magasabb már, mint ő. Tizenkét? Dehogyis, tizennégy éves lesz.

Ágnes előkotorja az előszobakulcsot. Két ablak világít csak: a gyerekszoba ablakai. Kisjani biztosan most vacsorázik.

- Vegyétek le a kabátokat - mondja Ágnes, és lesegíti Kati esőkabátját. Kati borítékot szorongat a kezében, és Ágnes kezébe nyomja. A nyitott borítékban laboratóriumi lelet. Ács István tizennégy éves tanuló... süllyedés huszonkét milliméter... vörös vérsejtek száma kétmillió. Micsoda? Vörös vérsejtek száma kétmillió?...

- Tudod, hogy amikor István született, akkor... - mondja Kati, és ez az első mondata, amióta beléptek a kapun. Nem is tudja folytatni. Összekulcsolja a kezét, és elszürkül az arca.

Valamit kellene válaszolni. Hogy nem kell rémüldözni. Micsoda gyerekség. István fejlődésben van. Talán influenzája volt. Néhány bé tizenkettő injekció használni fog... Ha tizennégy éves koráig mindig normális vérképe volt... igen, akkor a tizennegyedik év után kezdődnek majd a bajok... Ki tudja, mi okozza a leukémiát? Ki tudja, micsoda szörnyű átokkal született ez a gyerek? Ács doktor akkor már súlyos beteg volt... Tizennégy esztendeje félt Kati ettől a lelettől. Vörösvérsejt-szám kétmillió... Valamit kellene mondani, úristen, de mit lehet mondani?

- A lelet szerint csak a vörösvérsejt-szám ilyen alacsony, más rendellenesség nincs. Ez a kisebbik probléma. Volt mostanában torokgyulladásod?

- Igen, volt - mondta István.

- Azonnal megcsinálom a kontrollt. A többit azután megbeszéljük. Tessék, gyertek a szobámba.

Az előszobakulcs zörgésére, a villanyfényre, hangokra előszaladt Kisjani. Nyakába kötve spenóttól maszatos asztalkendő, kezében evőkanál.

- Jankó, ne rohanj, elesel... állj meg... tedd le a kanalat - hallatszik Csaplárné hangja.

- Mama, mama, mama - kiabálja boldogan a gyerek, és nem lát mást a világból, csak anyja ölelésre tárt karját.

- Összeken spenóttal, neked sincs több eszed - mondja Csaplárné, de Ágnes se lát, se hall. Öleli, csókolja, szorítja a fiát, arcát hozzádörgöli a gyerek selyemhajához, beszívja a babaszappan-illatot, és kicsorduló boldogság árasztja el.

- Rajzoltam egy hóembert - újságolta Kisjani -, egy hóembert és egy rakétát. És egy néni jött a fogason, azt mondta nagymamának, hogy négy forint a karfiol a közértben.

- Hagyd anyádat levetkőzni, és gyere vacsorázni - próbálta Jankót visszaszerezni a nagymama. Ágnes észbe kapott.

- Csókolom, mama. Remélem, emlékszel még András Katira? Nézd, mekkora lett az István gyerek.

Most, hogy István és Kisjani egymás mellett állt, ijesztő lett a hegyi levegőn nőtt vasgyúró mellett a másik gyerek zöldes, vértelen bőre.

- Tessék, Jankó, ez a préselt kép a tied, és most eredj szépen nagymamával vacsorázni. Mit tudnál nekünk adni, mama édes?

Kati erőtlenül tiltakozni próbált.

- Dehogynem vacsorázunk együtt - mondta Ágnes. - És természetesen itt fogtok aludni. Úgyis egyedül vagyunk. Jani Olaszországba utazott, kongresszusra. De most a legfontosabbat: megvizsgálom Istvánt. István, te nem is emlékszel Kisjanira, ugye?

- Dehogynem - felelte István -, egyszer állatkertet játszottunk az asztal alatt.

- És lerántottátok a terítőt a virágvázával együtt - mondta Ágnes, és elnevette magát. Kisjani másfél éves lehetett akkor, István kilenc. Négykézláb álltak a virágváza romjainál, hatalmas víztócsa közepén, és bőgtek. - Tessék, erre...

- Én nem - mondta István, és megállt az ajtóban.

- Mit nem? - kérdezte Ágnes.

- Nem akarom, hogy anyu is bejöjjön... csak én egyedül.

"Kati, az istenért, ne félj már annyira" - szerette volna mondani Ágnes. "Nem lesz semmi baj... nem az, amitől rémüldözöl..." De nem tudott semmit sem szólni, mert ő is úgy érezte, mintha a gyomrát összeszorítaná valami, le kellene ülni vagy felordítani, hogy össze ne essen a súlya alatt.

- Öt perc az egész, Katikám. És a páciens kívánságát tiszteletben kell tartani. Ugye, bemész addig a mamával Kisjanihoz?

- Ahogy gondolod - felelte Kati színtelen hangon. Ágnesre nézett, azután Istvánra, tág pupillával, mereven, mintha valami messzi katasztrófát bámulna, tűzvészt vagy egy földrész elsüllyedését.

Ágnes kézen fogta Istvánt, és bevitte a dolgozószobájába.

- Először kezet mosunk. Gyere a fürdőszobába. Várj, kapsz egy tiszta törülközőt. Még mindig nem szeretsz mosakodni?

- Dehogynem - felelte István kicsit megütközve.

- Ne nézz rám olyan csodálkozva. Gyerekkorodban, már úgy gondolom, amikor akkora lehettél, mint most Kisjani, azt mondtad, hogy szerkeszteni fogsz egy mosakodógépet és egy törülközőgépet, mert nagyon unod a mosakodást. Arra sem emlékszel, hogy egyszer beleaprítottad a kádba a Révai-lexikon első kötetét?

- De, arra emlékszem.

- Mutasd csak egy picit a nyakadat. Mikor volt torokgyulladásod?

- A múlt héten.

- Itt fáj?

- Nem.

- Fáj valamid?

- A fejem. És szédülni szoktam.

- Kicsit lihegsz mozgás közben. Máskor is?

- Mostanában. És nem kapok elég levegőt.

- Fáradtan ébredsz?

- Igen.

- Hőemelkedésed nincs?

- Azt hiszem... nem tudom.,

- Ülj le, Istvánkám, erre a székre. Emlékszel még erre a mikroszkópra? Vízcseppeket néztünk benne.

- Keresztmama, mondd, meg fogok halni?

Ágnes a vérvételhez szükséges holmit készítette elő: tűt, tárgylemezt, epruvettát, vattát, összerezzent.

- Dehogy fogsz meghalni... illetve, hát majd egyszer, sok, sok év múlva, ahogy minden ember.

- De most?

- Nem.

- Igazán nem?

- Igazán nem.

- Becsületszavadra?

- Becsületszavamra - válaszolta Ágnes elsápadva.

- Akkor jó... ezt akartam csak külön megkérdezni... akkor jó, anyu miatt. Mi lenne szegényből?

- Nahát, kedves ötleteid vannak - mondta Ágnes magához térve. - A bal kezedet szúrom, hogy ne legyen kifogásod, hogy miért nem írhattál leckét.

- Készen van a leckém.

- Mitől remegsz úgy?

- Nem tudom. Fázom.

- Istvánkám, ha félsz, akkor fájni fog. Tedd ide szépen a kezedet az ölembe. Vagy tudod, mit? Feküdj le a díványra.

- Mi az, hogy leukémia?

- Vérképzőszervi megbetegedés - felelte Ágnes olyan hangon, mintha István azt kérdezte volna, hogy mi Argentína fővárosa.

- Apukám leukémiában halt meg?

- Igen.

- A Grofcsik papája orvos... ő mondta, hogy a leukémiát örökölni lehet.

"A Grofcsikot majd szájon vágom" - gondolta dühösen Ágnes. Gyors mozdulattal belebökte a tűt István ujjába.

- Ennyi volt az egész. Ami pedig Grofcsikot illeti, írjon Stockholmba, felfedezéséért megkaphatja az orvosi Nobel-díjat. Eddig ugyanis a tudomány még nem döntötte el, hogy a leukémia öröklődik-e.

- Apu hogyan kapta?

- Édesapád a nyilasok elől mentette a kórház rádiumkészletét. A kazetta hibás volt, Sugárártalmat okozott.

- Miért kellett a rádiumot menteni?

- Mert akkor a rádium még olyan hallatlan érték volt... még nem volt radioaktív kobalt, még ez volt az egyetlen sugárzó anyag, amivel a betegek ezreit meg lehetett menteni.

- Most már nem ér annyit a rádium?

- Nem.

- Akkor apu hiába halt meg?

- Nem, Istvánkám. A te édesapád hős volt, és nagyszerű orvos volt. Azért halt meg, hogy embereket megmenthessen.

- Most mit csinálsz?

- Megfestem a tárgylemezt.

- Azután?

- Azután várunk egy percig, amíg megszárad.

- És megnézed a mikroszkópban?

- Megnézem - felelte Ágnes, és megint érezte a gyomrában a fájdalmat. Egy percig szárad a tárgylemez, azután meg kell nézni. Kati a másik szobában van, és Kisjanival játszik. Csip-csip-csókát játszanak vagy kerekecske-gombocskát. Kisjani nevet, és Kati közben minden idegszálával erre az ajtóra figyel. Itt fekszik István a díványon. Hogy hasonlít az apjára, teremtő isten! Ahogy a szemét összehúzza... Mit lehet mondani Katinak? Össze kellene törni ezt az üveglemezkét és a világ minden mikroszkópját. Minek az? Minek az, ha csak megállapítani tudjuk a bajt, és nem lehet segíteni?

"Szűzanya, irgalmazz a másik anyának" - sóhajt Ágnes, és leül a mikroszkóphoz. A gyomra most már kibírhatatlanul fáj, és hányingere van. Orvosbetegségek: gyomorfekély vagy szívtrombózis...

A lélegzetét is visszafojtja, amikor a mikroszkópba néz.

A kép első pillantásra teljesen normális.

Behunyja a szemét, újra kinyitja.

Ez nem kétmillió vörösvérsejt. Legalább három és félmillió. De az is lehet, hogy négy. A sima, karimás vörös vérsejtek alakja is egészen rendes. Talán egy kicsit hosszúkásabb némelyik. Ez nem leukémiás kép. Legfeljebb vashiányos anémiáról lehet szó. A fehér vérsejtek száma sem több hat-hétezernél. És nincs köztük torz, nem látni éretlent. Nem, nem, ez nem leukémiás kép.

Ágnes újra néz, és újra mér, és újra számol.

- Istvánkám, édes kisfiam, ne haragudj, de újra szúrni foglak. Még egyszer megnézek valamit.

És hogy látja a gyerek nyugtalanul rebbenő szemét, magához szorítja, és összecsókolja.

- Nincs semmi baj, nagyon jó a lelet, csak tartsd szépen a karodat, most vénából veszek vért.

Újabb kontroll, és most már semmi kétség. A leletet elcserélték vagy elírták, vagy... Mindegy... Négymillió vörös vérsejt, hatezer fehér vérsejt, viszont nagyon alacsony a festődési index. Hemoglobin-hiány van, azon belül valószínűleg erős vashiány. Ezt rendbe lehet hozni. Vastabletták kellenek néhány hétig, sok C-vitamin, vastartalmú ételek: alma, spenót, saláta, paradicsom, lencse, máj.

- Katikám, gyere be - kiáltja Ágnes. - Gyere. Nincs semmi baj.

Kati belép Ágnes szobájába. Először a könyveket látja meg. Rengeteg, színes kötésű könyvet a mennyezetig érő polcokon. Azután az íróasztalt látja, rajta egy fehér terítőt, a terítőn tűket, vért, üvegcséket, mellette mikroszkópot és egy éles fényű íróasztallámpát. A szék karjára dobva István levetett ingét. Istvánt csak mindez után pillantja meg. A díványon fekszik, és engedelmesen nagyot sóhajt. - Ágnes éppen a szívét vizsgálja.

- Most nem kell sóhajtani... így, most mutasd csak egy kicsit a foghúsodat... nem szokott vérezni, amikor a fogadat mosod? Jó, nagyon jó. A léped se duzzadt... a májad sem. És ez nem is fáj, ugye? Csak csiklandós vagy? Semmi bajod sincs, drága gyerekem. Holnap kora reggel be kell mennem egy műtéthez, de tizenegytől elkérem magamat, és átmegyek veled a kórházba, ahol ezt a leletet kaptad. Semmi, vagy összecserélték a nevedet, vagy nem tudnak négymillióig számolni. Katonadolog.

Ágnes felnevet boldogságában. Felveszi a székről az inget, Istvánnak nyújtja.

- Öltözz és gyerünk vacsorázni. - Azután megfordul, és meglátja Katit. Kati még mindig az ajtóban áll. Nem szól, nem mozdul, egy sóhajtása sem hallatszik. Áll, és lehunyt szeméből ömlik, ömlik a könny.

Homok Jani jól ismerte a nemzetközi kongresszusok világát. Megérkezés a repülőtérre - autó, virágcsokor, elegáns szálloda. A szobájában a kongresszusi ajándék: mappa, néhány gyár reklámtárgyai, notesz, golyóstoll. Azután nagy alakú, merített papíron borítékban a kongresszus napirendje, külön meghívó a bankettre, néhány koncertjegy.

A fekete Lancia megállt a nápolyi Hotel Palace előtt. A Modern Építőanyagkutató Nemzetközi Kongresszus ifjú tolmácsnője a kezét nyújtotta.

- Ha megfelel önnek, Mr. Homok, néhány napig én leszek a titkárnője. Ha bármilyen óhaja, kívánsága, panasza van, parancsoljon, ez a telefonszám...

Jani meghajolt, udvariasan kezet csókolt, és kiszállt az autóból. Rettenetesen örült annak a néhány olasz szónak, amit Ágnestől, valamikor régen, még házasságuk legelején tanult. Örült annak is, hogy kifogástalanul tud viselkedni, hogy nem birkózik már az elébe futó boyjal a bőröndjeiért, hogy a bejelentő lapot angolul is, franciául is ki tudja tölteni, hogy ámuldozás nélkül megy végig a nyüzsgő, elegáns hallon, örült annak, hogy inge a legdivatosabb szabású, és nyakkendője egy árnyalattal sötétebb, mint amilyet Pesten hordanak - pontosan olyan, amilyet a párizs-római divat megkövetel.

A szoba persze gyönyörű volt, a tizenhatodik emeleten, kilátással a Santa Lucia-öbölre és a tojás alakú várra. A kikötőben két hatalmas fehér hajó horgonyzott, és a kék öböl túlsó partján lilásszürke ködbe olvadva látszott a Vezúv.

"Először is megfürdöm" - gondolta Jani, de ebben a pillanatban megcsörrent a telefon.

- Pronto - szólt a kagylóba.

- Jó lesz a halló is - válaszolta egy kedélyes hang. - Ne vágj fel arra a tizenkét olasz mondatra. Szervusz, János, itt Csuti beszél.

- Cs... csu...

- Nem a tizenhatos szobával beszélek?

- De i... igen...

- Tudtad, hogy találkozni fogunk, nem?

- N... n... ne...

- Mi van veled, fiam? Nem vagy jól?

- De...

- A szomszédod vagyok, itt lakom a tizenhetesben. Átjövök egy percre, ha nem zavarlak.

- P... er... igen... természetesen - mondta Homok Jani, és lángba borult képpel tette le a kagylót.

"Nem értem... nem értem..." - morogta, és megbabonázva nézte a telefont.

Kopogtattak, azután a nyitott ajtón belépett Csuti.

- Hű, de elegáns lettél, Jani, amióta utoljára láttalak - kiáltotta, és üdvözlésre nyújtotta a kezét.

- Jó napot... jó napot, mérnök úr - mondta Jani keservesen, és nem mozdult.

- Mi az, nem jól utaztál? - kérdezte Csuti meglepetten. - Úgy váltogatod a színedet. Akarsz konyakot?

- Te... ön... maga - mondta Jani, és még mindig lángvörös volt. - Mikor érkezett ide?

- Én? Négy napja.

- Disszidált?

Csuti rábámult. - Én? Mondd, fiam, te egészen hülye vagy? Hát nem kaptad meg az üzenetemet?

- De igen - mondta Homok Jani, és olyan volt, mint a főtt rák.

- Azt üzentem, hogy a nápolyi utazás ügyében hívj vissza, de te nem hívtál vissza.

- A titkárnőm... megmondta... illetve éppen egy értekezleten voltam, amikor...

Szeretett volna elsüllyedni. Csuti láthatja, hogy nem mond igazat. Nem volt értekezleten, és a titkárnő nem azt mondta, hogy a nápolyi út miatt keresik. Azt mondta neki, hogy Csuti Lóránt mérnök telefonált utazásügyben. Sőt otthon az öreg Csaplárné is azzal fogadta, hogy, fiam, valami Csuti kétszer is idetelefonált, ott a száma a kisasztalon, hívd vissza. Ő akkor ingerülten legyintett, jó, tud róla. Ágnes pedig a vacsoránál csodálkozva kérdezte, hogy mit akarhat tőle Csuti. "Nem érdekel - mondta ő -, majd ha hazajöttem Olaszországból... most éppen elég más gondom is van." Ágnes vitatkozott, "hogy lehetsz ilyen embertelen, Csuti már néhányszor tett érted egyet-mást". "Nem vagyok Vöröskereszt" - mondta ő felháborodva. "Ha Csutinak útlevél kell, forduljon a Belügyminisztérium útlevél osztályához." "Honnan tudod, hogy útlevél kell neki?" - kérdezte Ágnes ingerülten. "Hát mi kellhet neki utazásügyben? Hátizsák? Vállaljak érte kezességet, nem? Mit tudom én, hol járkált, mit csinált az utolsó tíz évben. Ötvenben láttam utoljára, mielőtt internálták."

- Nincs egy cigarettád? - kérdezte Csuti. - Képzeld, dohányzóm. Húsz évig nem cigarettáztam, nem ittam szeszt, nem ittam feketét, azzal, hogy vesebajos vagyok. Kisült, hogy szó se róla. Fiatal vagyok és egészséges. Éljenek az antibiotikumok és a haladó tudomány.

- Kérlek... meg kell mondanom...

- Hát van cigarettád, vagy nincs...

- Van, van, persze, parancsolj... És te is a kongresszusra jöttél?

- Igen - mondta Csuti. - A műanyag felhasználása a gépiparban címmel tartok előadást. Nem láttad még a programot?

- Őszintén szólva... ott van még kibontatlanul.

- Látod, milyen tapintatlan vagyok. Most érkeztél, biztosan fürödni akarsz vagy pihenni. Én meg rád török. De igazán mondom, alig vártalak már. Hát, szervusz, visszamegyek a szobámba, nézem egy kicsit a televíziót. Azután, ha este nincs jobb programod, és meg akarod nézni Nápolyt, szólj be értem.

- Igen... Igen... boldogan... de - mondta Jani, és keserves képet vágott. - Maradj, kérlek, még egy percre. Tisztázni szeretnék...

- Nőügy? - kérdezte Csuti, és nevetett. Homok Jani csak bámult rá: világosszürke öltönyében, kék szemével, alig őszülő hajával a főmérnök fiatalabb volt, mint huszonöt évvel ezelőtt. Persze, mert lefogyott. A petyhüdt vizenyősségnek, fakó arcszínnek nyoma sincs.

- Dehogy nőügy - mondta végül. - Nézd... ha van valaki a világon, akinek hálával tartozom... amikor Somosbányáról felkerültem a gyárba... az, hogy kenyeret kaptam, hogy tanulhattam, szegény zsellérgyerek létemre...

- Jani, te megőrültél. Csak nem akarod felmondani az életrajzodat?

- Csak megmagyarázni... én, ha esetleg... hogy hálátlan voltam, amikor... ötvenben... amikor internáltak... azt hittem, hogy még akkor levelet akartam írni a bíróságnak.

Csuti elkedvetlenedett.

- Kedves Jani, most nincs ezerkilencszázötven. Mos? ezerkilencszázhatvan van. Nincs semmi megmagyarázni valód, és nincs semmi tartozásod. Ezt a témát egyszer és mindenkorra befejeztük. Különösen azért, mert most egy hónapig úgy össze fogunk nőni, mint a sziámi ikrek, gondoskodnunk kell mulatságosabb beszédtémáról.

- Hogyhogy összenőni?

- Együtt eszünk, együtt keresünk szállást, és együtt javítunk defektet az országúton.

Janiban rettenetes gyanú támadt. Csuti alighanem megzavarodott.

Kit tudja, mennyi ideig volt börtönben... beteg volt... hatvanéves elmúlt.

A főmérnök megértette az ijedt pillantást, és elmosolyodott.

- Kicsit értelmetlenül beszélek, de azt hittem, otthon mindent megmondták neked. Mikor utaztál el Pestről?

- Már két hete. Először Bécsben tárgyaltam.

- Hát akkor, úgy látszik, nem tudod. A kutatóintézetetek hozzánk fog tartozni. Szíves engedelmeddel, én vagyok az új főnököd. Most pedig igazán megyek már.

Csuti felállt. Jani zavartan megragadta a kezét:

- Ne menj... ülj le... kérlek, és a könyveket... megvannak, vissza fogom vinni.

Csuti bámult.

- A könyveket?

- Persze. A kémiai analízist és a fizikát.

- Jó, csak hozd - felelte Csuti, és felnevetett.

Jani elvörösödött, és most már nem tudta, mit mondjon zavarában. Mi szüksége lehetne Csutinak tízéves fizikakönyvekre, amikor olyan rohamosan fejlődik a tudomány, hogy már a kéthónapos szakkönyv is elavult? De valahogy szóba kell hozni azt a napot... ötven nyarán volt, talán júniusban, amikor kinn járt Csutinál Baracskán. Vizsgákra készült, negyedéves műegyetemi hallgató volt már akkor. Csuti minden használható szakkönyvet összeszedett számára, teával kínálta, és sokáig ott tartotta Janit. A terveikről beszélgettek. Jani úgy számolta, hogy ötvenkettőben meglesz a diplomája, addig nem is akarnak gyereket. Ágnes már szigorló orvos, jövőre, ha kész ember lesz, kevesebb lesz az anyagi gond. Az egyszobás lakást is talán sikerül egy kétszobásra cserélni, azután jöhetnek a gyerekek, akár egy fél tucat. "Kár, hogy nekem nincs családom" - mondta akkor Csuti. "Ilyenkor sajnálom." A tea után konyakot ittak, akkor tegeződtek össze. "Mi vagyunk a családod" - mondta akkor Jani. "Az apám se tett értem többet." A sikeres szigorlat után - ezerkilencszázötven szeptemberében - visszavitte Jani a könyveket. Azaz, csak vitte volna. Csuti nem volt otthon, a szomszédok nem nagyon akartak beszélni. Valakitől végül mégis megtudta, hogy éjszaka házkutatás volt Csutinál, találtak nála másfél kiló babkávét, és letartóztatták. Jani másnap bement az egyetemi pártbizottságra - és igaz, hogy nagyon óvatosan és nevek említése nélkül, csak úgy "elvileg" megkérdezte az egyik munkatárstól, hogy mitévő legyen, mert egy ismerősét letartóztatták, egy kiváló mérnököt, csak azért, mert babkávé volt nála. "Nem rád tartozik" - mondta a munkatárs. "Ha letartóztatták, megvolt az oka. Ha meg ártatlan, akkor úgyis tisztázni tudja magát, és elengedik. Vagy nem bízol államvédelmi szerveinkben?" "Dehogynem... dehogynem" - felelte riadtan. És ha kényelmetlen volt is ez a válasz, ugyanakkor nagyon kényelmes is volt, mert nem kellett tovább kérdezősködni, és szaladgálni és kételkedni és vívódni.

Az igazságszolgáltatás nem az ő feladata, senkinek a bőre alá nem lát az ember. Csuti tudja, hogy mit csinált, és ha igaz az, hogy Csuti őhozzá mindig jó volt, hát ő legalább olyan jó volt Csutihoz, amikor az igazoló bizottság előtt harcolt érte. Ha akkor nem hoz össze kilencszáz aláírást, Csuti még mindig a hídépítésnél lehetne.

Egyébként lehet, hogy nem is volt olyan okos dolog Csuti mellett aláírásokat gyűjteni... Mégis a londoniak bizalmából lett főmérnök, talán levelez is Rőmerékkel... Jobb, ha minél távolabb tartja magát ettől az ügytől.

Így állt ez a dolog ezerkilencszázötvenben. Most viszont meg kellene kérdezni, hogy mikor engedték szabadon, mit csinált azóta, hogyhogy ő lesz a főnök, egyáltalán kínos és fonák helyzet, bárha a szíve mélyén igazán örül, hogy rendbe jött a főmérnök dolga.

- No, most már engedj, Janikám, te meg pihenj egy kicsit.

Dehogy engedi el így. Kínlódva gondolkozik. Valami kedveset és okosat kellene gyorsan kérdezni.

- Mit csinál az öreg Topolino?

- Az már semmit. Ötvenegyben, amikor kiengedtek az internáló táborból, felszólítottak, hogy szolgáltassam be. Igaz, hogy nem ingyen kívánták; nyolcvan forintot kaptam érte. Ehhez már csak hatvannyolcezer-kilencszázhúsz forint kellett, és becserélhettem egy jó kis Moszkvicsra.

- Mikor?

- Amikor hazajöttem Indiából.

- Indiából?

- Igen. Most, három hónappal ezelőtt.

- Ott... ott mit csináltál?

- Egy hajórakomány elektródát adtam át Bombayban.

Indiából. Tényleg. Egyszer mintha egy minisztériumi kollégiumon látott volna egy jelentést. Csuti mérnök valahol... de mintha Egyiptomról lett volna szó, és nem is gondolt akkor valahogy Csuti Lórántra.

- Ha nem zavarunk, egyszer Ágnessel kiszaladunk Baracskára.

- Motorozol még?

- Meghíztam.

- No, jól van, Janikám, örülni fogok nektek. Ágnes jól van?

- Ó, igen.

- Orvos lett, ugye?

- Orvos.

- Gyereketek van?

- Egy kisfiúnk. Jövőre megy iskolába.

- Gratulálok. Fénykép?

- A bőröndben.

- Este megmutatod, jó?

- Boldogan. Nagyon édes kis pofa.

A telefon megcsörrent az íróasztalon.

- Bocsánat - mondta Jani. Felemelte a kagylót, és beleszólt: - Pronto.

A portás jelentkezett, angolul.

- Mr. Homok? A római magyar külkereskedelmi kirendeltségtől vannak itt...

- Igen, tessék csak adni.

Most magyarul szólalt meg egy férfihang.

- Jó napot, főmérnök elvtárs. A portán úgy tudják, hogy az ön szobájában tartózkodik a miniszterhelyettes elvtárs.

- Miniszterhelyettes? - kérdezte Jani, és csodálkozva felhúzta a vállát. - Azt hiszem, tévedés.

- Nem tévedés - mondta Csuti, és elmosolyodott. - Engem keresnek.