)
László János: A szerző
Rücskös korzó ez az élet
Kezünkben korsóval
Megbotolva félrelépek
Féltékeny bosszúval
Gyomrom nem tom mér fél
Görcseit ki hizlalja fel
Csak mert mást szerettél
Kalandvágyam nem tompul el
Leszakadt az égből egy nagy darab
Durván rákentem haragomat
Ráütöttem a Nap langy fényére
Miért csalt meg kedvére-kényére
A Holddal, a sápadó mosollyal
A felhők fölött arám a lorddal
Magamban fojtogatom magányomat
Visszakérem elrabolt otthonomat
Vigyétek világgá pór zavaromat
Megérti a szűk emberi tudat
Hogy a fű nem egyszerű, sehonnai kacat
Akin, ha - műveletlenül - elterül, mindenki kacag
Egyszer aztán a fű szemtelenül az élethez fordul
S azt kéri téli fagyok után, április, kívánj szép napokat
S a zöld, tegnap még öreg magányos, mindenre ráterül
Nő, vidul, hempereg esetlenül még egyet a sírokon is
Amíg nem jő egy hajlott hátú furcsa alkat, éles fémívet hasít
Ő a Nagy Magányos
S itt most minden megint szárazra szenderül
Levágták fűfejét, pedig igazán nagyon csendes volt
Élhet megint fű alatt, szabálytalanul egyedül
Rikító szív, vér, fátyol a menyasszonyon
Vijjogó hang, héja ül gyászoló asszonyomon
E télen fagyott volt az Éden
Vánszorogtam feléd a jégen
Hogy mert elfagyott a hajnalod
Ne félj, holnap is tiéd vagyok
Lefogom a magam kezét
Szorongó szorításom nem érti más
Hozzám hívom mások eszét
Lesz-e így közös varázs, feltámadás
Amikor az utolsó fénycsóvát átfogták hamis vágyak
Magukhoz vonták az álmok szépségét, mint rongy hasis
Amikor feladtad önmagadat, s letepertek az árnyak
Nem láttad, itt lopták el lelked, s örömködtek testeden is
A butának szánt élet kíméletlenül ilyen
László János: A szerző
Vér nélkül sebemben
Légváram lét nélkül
Pénz nélkül zsebemben
Arcom zöldből kékül
Ha testem is kikészül
Ott állok én s levegőm
Érzék és érzés vénül
Bezár a föld s a tüdőm
Ha néha el is fogy
A vak fagy belőlem
S bolond szívem kihagy
Őrzöm szemed bennem
Viszem hű hangodat
Tengerek mélyében
Könnycseppekkel sózogatom lassan hűlő levesem
Pereg mindegyik: a szemsó s az életem
Végigfut a rém rajtam, e múlt volt a szerelmem
Mosoly helyén vigyor, minden értelmetlen
Arcomra lódítja tömegét a rozsdás könnycsatorna
Talán jobb lesz így az étel, az élettől kimosva
Elvesztem ugyan látásom, s nézek a sánta homályba
Tekintetem üres, tányéromon a vágy is soványka
Telhetetlen tehenekkel
Lett tele az életem
Vakarózó akarnokokkal
Fojtogató balkarokkal
Így lettem vemhes-terhes
Sótlan szemem már nem nedves
Megvédesz engem az elborító elpusztulástól
Majd kidobsz az utcákra szép szaros gatyástól
Nekem e közben nagy lelkem a te régiódban szárnyal
Emlékszem csípődre, combodra, mit kezdjek a vággyal
Véded dulakodó embered, ki a kincset rejtő bástyánál
Verekedik nyolcadik söréért, söntés és pincér lábánál
Nem veszít, hősként dicsőséget szerez a nyalogató macskáknál
És sörvigaszt mutat fel Istennek, jöjj Uram inni, ha itt járnál
Elkárhozol, ha hibázol
Így az egyszeri feleség
És utánam búcsút csókol
S én érzem, végre szabadon
Szólít a mennyei felség
Magához: szállok a habon
Hófehérnek tűnt az idő, mit velem töltöttél csendesen
De szökevény lett, s itt állok nélküled kővé dermedten
Vágyvihar gyűr maga alá, melled megigéz
S remeg a merész is, ha arcodba belenéz
Ott tartod-e még az örömkönnycseppemet az arcodon
Hogy miért épp te voltál, hallgatózom szívhangomon
Lelked elszállt, kedved üres, hiába száguld hozzád a szánom
Jövőmet, mit tönkretettél - mit segít ez ma már? - aligha bánom
Vágyom még utánad, a kínzó nyugalomra
Rád gondolok, mintha dübörögne-dobolna
Rám szólok, fenyítek, nem ért a bolondja
Ellök lassan e század, rajtam a rondaságát hagyta
Görcsösen markolom, várjon még rám az istenadta
Mi lenne, ha üdvöd verés helyett kettőnkre csorogna
Az elfojtott szó mindig megzavar
A halott jelszó biztos elmezavar
Zárt ajkad csöppet olykor felkavar
Óhajtó néma sóhajod csak száraz avar
Nem bólint már felém bódító szerelmed
Nem markol már belém hódító érzelmed
Nem hívsz, nem csábítsz, behúnyva két szemed
Keresem villanásod, bezárod istened
Régen nem lüktet át a léken
Tág világú kis növendékem
Léleksüllyesztő viszonyok közt
Végzetes szíviszonyok fölött
Fesztelenül hogy is repdessen
Ha már rég rabláncára fűztem
Lazán hal ki a század
Alig két világháborúval lázad
Önmaga ellen
S bután kacagva kérkedik
Mi marad az új ezredig
Halotti csöndben
Olykor csak lődörög-vánszorog
Most megint csak köpdösve ácsorog
Az életem mellettem
Az irányt bandzsítva hiába célozgatom
A hiányt - fuldokolva - már alig bírom
Kire kell port hintenem
Vastagon eltakar másoktól az arcbőröm
Csak az jut be, akinek a hitemet őrzöm
Koldúsból király legyen
Mindig szólít valaki
Aki még most sem ismeri
Örök törvényemet
Visszafelé nem lehet
Nem nézem többé hasonmásomat
A földön vonaglani, részegek alatt
Mozgó tetememen végiggázolnak
Vért vetnek a megrettent árnyéknak
Hová érne el a büszke tekintet
Ki magához igaz társat keresett
Hova érne el a bélsáros utakon
Nélküled, ki lelöktél a viadukton
Fejemre szilánkok, sziklák hullnak
Nem lesz vége az értelmetlen múltnak
A tetszhalott végtelennek
A bénító totális csendnek
Hol az emberek nem követnek
Csak a dolgos sírásók nevetnek
A mosolyod valahogy rám fagyott
Elhagytál, jövőből a múltba haladok
)
Orosz János: Önarckép
Ha meglehetsz a szavak nélkül
Ne lopj egyet se az enyémből
Ha kiesel a szótagokból
Nem lesz semmi, ami rólad szól
Szállj alá a titkolózó álmokba
Mielőtt életed félbe maradna
Megtarthatod bezárt lelked
De a szavakat nem viheted
A vágyat, hogy vakon is szólhassak
Egyszóval, hogy kifelé fordulhassak
Hogy csendesen elsuttogjam
Itt vagy minden mosolyomban
)
Orosz János: A világ madarai
Virít a vihogás
A kimerült élet oly csodás
Vihogni kell, így szól az örömszabály
Csattogó fogsorodon vérző dagály
Szétharapsz mindenkit örömödben, mert tilos
Mások kicsattanó boldogságát látni sem birod
Miért mosolyog itt mindenki, majd miért vicsorog
Voltatok-e verve verembe valaha
Ahol a trágyadomb utánozhatatlan szaga
A megváltás a vigyorhoz mérve, mely rólatok csorog
Lelkesen kúsztok még át a tű fokán
Ahol odaát már egy fonnyadt mosoly se vár
Mentek, szenvedtek közben, arcotokon a jólét püffeteg vicsora
Mígnem gyermeketek rátok kiált az utcán, nem kellesz, mostoha
Észleljük még az észhez hívó suttogó szót
Cipeljük az újra és mindig átfestett zászlót
Hagyd ott mindkettőt, kedves annyiunkat
Ha majd váz leszel, csendesen nyugodhass
A habot lenyaldostam az ünnepi tortáról
Nem haboztam: odajött magától
Eláznál-e az esőben értem
Miközben én egy borpincében
És hinnél-e nagyon abban
Hogy alattam rád gondoltam
Szétmosott aggyal is világosban
Akasztott tisztesség fojtásában
Ott vársz a hátam mögött
Leendő mély ráncaid előtt
Mosolyod mellett egy jó lépéssel
Zokogásod elhaló csendjével
Megkapott e szelíd kedvesség
Viheted férjed torz szentségét
A szívemen az eret koszorúba fontam
Nem ver már, s ha üt: megszoktam
Ütünk a másikért, szív- és szenvtelenül
Amíg a világunk faggyá nem csendesül
Arctalanul zajlunk a jeges folyópartokon
Lelkünkből kizártan tévelyeg sok fájdalom
Keresem a szádat, várom szelíd szólamodat
Te a jégbe zártad értem szóló sóhajodat
Reccsent a testi tűréshatár, mert nem vársz rám
Befedném a léket, testem felesleges már
Hajszáladon csüng mindkettőnk élete
Beléd fonódtam rég, nem mész messzire
Halál-hajunkon halak csodálkoznak ostobán
Horogra akadtunk, mondják, önmagunk botján
Vidáman lubickolnak kimeredt tekintetünkben
Velük együtt tűnünk el a tengerek kék medrében
A piócák puhák, paskolják testemet
A véremet szürcsölgetik, eszik csendemet
A vérem lassan elfolydogál, hiányzik
A fejem gyorsabban végez, alábukik
Ilyen a fejetlen vértelenség
A kilötykölt élet foltjai mellettünk
Az ingyenes szenvedés, mit pénzért vettünk
Az izzadó élet összes cseppje, s a csepp kétes habja
A fehér gyanú a szánk szélén, a szív elhalkulása
Rajtunk edz Életfelség
Nem látok többé melleket, ajkakat, szerető nedveket
Ha bosszúból ellököd beléd kulcsolt összezárt kezemet
Elhervad a hangulat, fogat köpünk, fagyot eszünk
Halott virágból készítjük szerelemre szánt ételünk
Ilyen a hites ágy hitelben
Rám fröccsent a sör, rám reccsent a dal
Habos torta az életem, ez mindig megzavar
Átkozott légy gonosz álom
Átkozott a vágy az ágyon
Mert mindkettő otthagyott
Mint egy hazug holnapot
Jött a sör, mely iránt szoknyák söpörtek
Mikor hiányukkal a kocsmákig gyötörtek
Uraim, végre vallomást teszek, ne ijedjenek
Nem apám, nem is anyám nevelt ilyennek
Ezért soha nem kell majd szégyenkeznem
Kis debilként nem is tudtam, milyen lettem
Ne tétovázzanak elveszett édes ködben úszó hölgyemények
Nem lesz többé engem féltő gondjuk, jönnek a hősköltemények:
Visszavonhatatlanul kimondjuk, hírül az univerzumi örökkévalóságnak
A langymeleg sör túl sok habbal sokkal rosszabb, mint a behízelgő bűnbánat
Ma már elköltöttem a lelkemet
Átutaltam hozzád, bár nem lehet
Lenézem a vén ráncokat rólad cserében
S magamra veszem őket, a zenével
Mi csak belőled szólhat
Tétován vakarászom a homlokom
Csak alig látszik, ami velem játszik
Kezem is bőven osztozik a ráncokon
Mindkettő mereven a kifulladásig
S ahogy figyelgetem, az életem eliszom
Letér a ledér élet a mezsgyéről, bugdácsol kelletlen
Mendegél még, Pax vobis, motyogja, és belehal, hiszékeny
Kínjában a föld alá bújik, az ott a végtelen
Nyeld a nyálad
Vágtázz néhány százat
Hegesztek nektek eleget
Összehegesztem minden hegetek
Szakmunkásbizonyítványom felmutatom
S e nagy heget egy sújtással kettévágom
Kiírok magamból mindenkit
Ti engem kéretlenül irtottatok ki
Meddig tart a verseny élők és élők között
Megsaccolják a halottak két kaszálás között
A hegesztő vasmunkanélküli, a kaszás arató paraszt
Osztályszövetségben a századvégen darálják ugyanazt
Haragban
Miért ne írnék
Ha végre nincs sírnom elég
Ha a könnyek alkotta folyócska
Nem árad többé az arcomra
Miért is ordibálnék
Ha nem kísért a gonosz árnyék
Mely rátapadt az alkatomra
S bevágott az alomra
Miért is szenvedném meg
Ha a bitangok rettegtetnek
Ha szerelmem megragadott
S kivont értem minden kardot
Miért is ne vágtatnék
Sarkantyúzva végső célért
Ha a halál nem lesz már jelen
Az értem vívott versenyben
Tolom magam mögé a múltam
És a gravitáció felfelé taszít
Egyedül gázolok a búbajban
S a mennyei béke haragra vadít
Lopom előlem a hófehér időt
S egy üstökös mindig fejbe kólint
Fekete lyuk hívja a zászlóvivőt
A Föld áll, csak a Nap lódul megint
Első lettem az utolsók mögött
Háttal a soroknak előbbre megyek
A szívem már Semmibe költözött
Miért is nem lettem örökké gyerek
Nyúlszívű sasként repdesek felül
A pockok még vén Istenként tisztelnek
Ám ha a műbolygó mellettem elrepül
Ládd-é, sasok már régóta nincsenek.
Fölakasztom női nembe vetett hitemet
Tőlem aztán, akasztottan, jöhet-mehet
Megjövendölöm azonban, csak önnek, felelősséggel
Nélkülem végleg elárvul, a Nap nem megy el az éjjel
Lapuló erő, fulladó szív
Hüppögő ész, senki nem hív
Csüggeteg fej, lelógó kar
Azé a sír, ki mást nem akar
Elmerült lélek
Magamtól mért félek
Ha elszállsz holt napod zegzugába
Másik feled nélkül az űr árva
Ne mondd: de jól esik
ha végre elesik
egy ember
melletted.
Higgyél, igyál, remélj, henyélj
Megszökött a végső remény
Elmentél vagy vonaglasz még
Kevély lét, itt az életvég
És még nem tettél semmit, senkiért
Tested bűnhődik a langymelegért
Visszahívnád a remegve köszöngető holnapot
De ne kívánj visszavonhatatlan kegyetlen pillanatot
Ne tervezz absztrakt világot az üres képzeletben
Ne akarj gótikus bátorságot a gyáva életben
A levegő ritkul s bágyadtan legyint rád
Csak egy célhoz érhetsz, ahol még vár anyád
Utolért újra a régen elhalt hangulat
Hogy rámutasson a szívedre: itt maradj
Félem harcodat, vágyom dalhangodat
Ránk köszönt az öreg éj, add vissza arcodat
Mitől zenél moll-életünk?
Lágyabban zúg képzeletünk?
Lefokozott végtelenünk
Hozzánk lépdel, még élhetünk
Ezüst voltál s arany lettél
Közben egyre lágyabban szerettél
Acél voltam s vesztes lettem
Öntés közben ezer fokon tévedtem
Most húzom hátrább hiú hitem
Hiszékeny voltam szerelmesen
Álltam világoddal a vállamon
Nem vállalom. Nincsen álmom.
Egy picit most elpatkolok
Dübörögnek az arkangyalok
Rohannak-repdesnek én értem
Vöröses ördögök képében
Végtében-hosszában
Rémálmom sodrában.
Szétmállik az élethatár
E Föld, s a föld körülöttem
Lassan bezár. Lezár
valamit, amire születtem.
Tévúton ténferegtem a nincstelenben
S most szédülten ácsorog a lelkemben
Az érzés: a szívemben lüktető erő
Soha többé nem jő, nem jöhet már elő.
Kip-kop, bezörgetsz az ajtón
A koporsón, jól hallhatón:
Gyere ki, öreg, vár a meleg itt
A jégverem-hideg ott lent nem segít
Rajtad. Ha eladtad lelkedet
Teremtünk másikat, vidámat, kedveset.
Meghaltam? Csitt! - csak egy kicsit.
A hulla-hallucináció most nem vídít
Leporlom a bort, azt a nyolc litert a számról
Tétova testtel billegek, de akárhol
Vársz rám, elérek hozzád, odamegyek
Megérintelek, s ha már többé nem égek
Hullámban lököm feléd furcsa örömöm:
a hullámban nincs többé semmi gyönyöröm
Élek. Most nem haltam bele. Köszönöm.
(Nem félek.)
Tűzd rá mindenkinek a szívére
Hogy elérhet a melled közé
Dübörgő, szerelmes ereid ezrére
Szétáradó lavinád fölé
Csekély a szerény erény
Az erélyes élethez
Véget ér a remény
Ha elvadul a bősz tény
Hallgathatsz, járomba verve
Bőghetsz, tulokból szózat lesz-e
Liheg a szavad ingerülten
Kiesel szívedből kimerülten
Kit rabolt ki inkább az élet
Téged velem, engem véled
Engem, ha érted félrelépek
Téged, ha értem végignézed
Súlyos ez a kapcsolat
Lábon lógva fennmarad
A vádló égkék alatt
Ön, kedves asszonyom, ki elvette a hitemet
Kölcsönadná ingyen megszakított szívemet
Itthagyná-e rám, megőrzésül
Csupán bizományba
Személyes jelzésül
Hogy velem is kielégül
Az élet máma
Fitos ujjak vetélkednek a hagyatékomon
Vizslató szemek járnak körbe halántékomon
Markoló kezek verekedtek egykor az ágyékomon
Most nőözön végez méretpróbát hitvesi ex-ágyamon
Fékezhetetlen remegésben
Őszülő hitben fejvesztetten
Felbőszültem
Égő nap volt a fejem
S jöttek ádáz törtetők
Cibálták a türelmem
A holtuktól rettegők
E világban nincsen hitem
Hitellevelem - nem is volt
A homlokomról elvesztettem
Garanciám mindig szétfolyt
Virágcsokor fedi testem, korhadt már
Merszem rég elfeledtem, nem vár hősi út
Szétfolyt szemem s a határ, ragad a sár
Győzelmek helyén henyél a gonosz s a rút
Visszahozomviszem az összes üveget
Mibe még bele se néztem
Nem akartam látni a hajszálnyi öreget
Ki már régen elhúnyt bennem
Elment a világ kelletlen kellős közepére
Vigyorogván, maradt-e még egy másodperce
Kérdi, szerethettünk-e valamit elvileg
Mielőtt megszülettünk elrendeletileg
Összehoztunk egymás mellé egyetmást, új világot
Csillagot, sarlót, kalapácsot s egyéb lószerszámot
Világot, Holdat, Napot, Fényt, Reményt s Jövőt
Hogy utasítsuk a Holnapot: hajtson főt
Hátammal megvetem a hátadat
Szőr szűri fülemben hangodat
Jártadban-keltemben édes párom
Gyűrűmet ujjadon nem találom
Tükröm görbe és már unalmas
Nem lesz többé víg lakodalmas
Tokám és hasam is löttytotyakos
Ki viseli, lelki vaskalapos
Ha kéjesen szólítlak, szíved nagyot hall
Szemed se más, mint mikor rám néz a hal
Hetedhét ország oltárán nem jegyezlek már
Négy ökrömmel visszafordul a kóbor batár
Hátam még nézheted, hátha megszereted
Kettőnk viszonyában horkol az élvezet
Örök mécses pislog ölelő lobogás helyén
Mimikánk megmeredt, múmiánk suttogja: szegény!
Elment, ami elmúlt
Csak a végtelen védtelen
Szerelmem sírba hullt
Susogva mellé temetkezem
Az élet rám erőszakolta magát
Tértivényes postával küldött halálba
Hogy visszatérjek, ha a pokol megszán
És hazakerget a magányos világba
Nulla-e a hulla, süket e párbeszéd
Míg ébresztgetem magamat
Felkeltem kedvesem érzelmét
Mely a földben árván maradt
Fönn majd kiárúsítom szerelmét
Mielőtt mégegyszer a sírba ragad
Elégett az arcod vonása
A tűz már réges rég megbánta
Örökre elvette mosolyod
Mitől minden rám ragyogott
Megvennélek, elvinnélek, eladó vagy
Ki másnak kellene a hulló vakolat
Átlépünk együtt a magunk árnyékán
S nem halljuk, mit kiált a néma talány
Nem alszunk tovább vakoskodók vackán
Tudatot építünk a tűzremény új hajnalán
Őszen görnyed fölém a testem
Mindent fehérre-feketére festettem
A halántékom - haldoklik már - csendes
A múltam vele volt érted szerelmes
Beléptél az én mezőmbe
Közeledj csak bentre, bentre
Hol a féltékenység vad fegyőre
Lelked velejéig őrizgetne
Nem menekülhetsz, őriznek határaim
Egyre közeledhetsz csak, sötétek vágyaim
S ha köreim, köveim durván szétrugdosod
Megbánod, mit rejtegetsz, minden szökési álmod
szanáltam szeles számat
likvidáltam hiányomat
hetyke kevély volt a kedvem
mígnem a földre teperten
védtelenül védekeztem
mindenki ellen, ki megvert
egy-két-hétszer, a népemmel
Hiába, hitvány a talány
Hit nélkül virágzik a csalán
Határzárban, hasmántban
Koplaltunk e században
Féltünk-éltünk, megkopva
Elcsapott létben kódorogva
Viszolyogva, visítva:
Viszonyítva ki ne rína?
Kanyargunk a Tiszánál, a kis Túr
Hanyatt-homlokostul
Nem siet sehova
Nincs már édesanyja
Elvették
Holtágakba temették
Hajléktalan gyermekként
Születni sem engedték
Túrj, túrj, szól a század
Közben felnégyelte a hazádat.
Ha sírsz, elhalnak a sírhalmok
Zsebkendővé dermed az egész világ
Sárból szárítunk szemedre hályogot
S a vitéz pillád alól itatja a lovát
S te zokogsz tovább, szándékod szép s nemes
Megitatni a rád szomjas világot és sok Pált, Jánost, Pétert
Az ily jó szóra egyként hallgat úr és szekeres
Adj el nekik még egy tál szemlencsés könny-nyi ételt
Ki ellen szegültél
Ha majdnem megfeszültél
Az ébredő vágytól
Hogy ha az ágyból
Felébredsz
Találsz rajtad
Egy ismeretlen tettest?
Elloptam megint egy villámot az ártatlankék égről
Hősként cikázok tovább az eredendő hibák tetejéről
Az élet közepibe érek, a semmibe, ahol minden ered
S ha bezárnak a sírlyukba, a Hajnal majd felébreszt
kirí belőlem a szenvedély
Belém érő gondolatokkal beszélgetek rendben
Befelé fordulva s bántva hű társalgó partnerem
Míg kijövök, eltart majd a heves harag
Kettőnk között a tudathasadás alatt
szemek villámlanak
Hol voltál, mikor átbuktam az út szutykos burkán
Láttál gondosan, figyeltél segítően, megértően álltál
Adtál néhány szívből jövő friss tanácsot
Dinamizáltad a szellemi világot
Minden recept szerint, annyi különbséggel
Hogy én a bitumenen elpatkoltam közben
Ittál vagy írtál, nem teremtettél ideákat
Részeg voltál így is úgy is a bámész világnak
Hiba a hit, nem értjük meg így egymást
Megborzongva küldjük óvhelyre a magányt
Átlépünk minden határt, visszavert a Nap
Puskák tartják figyelő állásban halántékunkat
Ólomzárta, viaszbezárta hallásunk a süket vigasz
Hogy a halkuló reményekre nem lesz véres válasz
Hivalkodó tekintetek, szív, mely már csendben sem hív
Dróttal körülvett, megfagyott Föld, minden dekoratív
Kérlek, őrizd a bolyongó fényt, a kihűlt sugarat, Napomat
Hogy ha egyszer visszajövünk, megmelegítsék akaratomat
A zavaromat megiszom
Lenyelem az életem
Végkép nélküli tériszony
A bizonytalan éteren
A bajból ha visszatértem
s életem jobbra vált
A holtomból visszanéztem
s megláttam a magányt
Ki hallotta a feszület hangját
s a feltámadás félelmét
Ki nyújtja felém csonka karját
Átnyújtva életem ép felét
Mit bírsz még elnyomott hátadon
Mikor a tetvesség gúzsba nyom
Szólhatsz-e most, jaj, fáj nagyon
Ha lenyomják életed a torkodon
Nem mondhatod, hogy menj el
Láthatlan kéjenc, a tetveddel
Mit lenyeletnek veled a boszorkák
Látván, hogy baljós életed vért kíván
Arcodba szökken a kínzó pír
Fénysebesen vágtat a vámpír
Küzd át magad minden hulló csillagon
Felejtsd vétked, öljed meg, ki kirabol
Eljön majd érted is az én napszárnyú, bukott angyalom
Fejszém élét fenem, nem tolong több gond homlokomon
bőgő, vén
ellopott remény
szánó szám
nem bánt már
Elsziszegi, elsüvölti
Hogy milyen kárt okozok
Hogy zokogok
Meg se nézi
Hogy a lelkem elvesztettem
Nem érti, nem kérdi meg
Kit kerestem lent a mélyben
Mikor kételkedtem az elmémben
Őrizem, s tudom, hogy őt hiszem
De időt vesztettem a rideg éterben
A türelmet most temagad temeted
Az ordashordát közibénk kergeted
Miért nem hallgatsz többé rám
E véznára fagyott kies éjszakán
A cselvetés, a tettetés elmúlt, itt hagytad
rám remegő hangodat. Arcodat
nincs többé utó- s vádirat
bennem vagy
Az ex-férjemúr kontrás lett
A másodhegedű megrepedt
Linkelne, hazudna
Csábítana, csacsogna
Lincselné önmagát
Ha múló haragja
Nem nevetne,
Kacagna rajta
Rajta, csak rajta, győzedelmes fajta
Falova.
Hallasz?
Az álmom hangzik, zajjal
Robajjal tör ki belőlem feléd
Ó, ha egyszer - titkon - megértenéd
Mi fut át e süketek perbeszédén
Vélhetnéd, megszülettél, lettél, ettél
Vezényelve egy ismeretlen helyzetben
Áradva s megfagyva idegen kezekben
Rabjaként vak hitnek
Könyörteleneknek
Elfelejtett kedvesem
Hiányod az új testem
)
Gubcsi Attila: Pá'
)
Gubcsi Attila: Hegyoldalban
Sörözni, besorozni
Életet kibogozni
Félszegen elindulni
Vaktában itt maradni
Félszemmel, félelemmel
Délcegen félemeleten
Baljósan viszontlátnám
Az ellenséget árván
Sorsomat púpos hátán
Csókolja minden kéjlány
Egyenetlen szív táján
Megejtő ritmushiány
Mersz-e megmaradni
Szememmel hadakozni
Fényemmel szembe nézni
Homályban hálálkodni
Hálátlan vágyat oltni
Szerelmet borba fojtni
A helytelen élet Fő terén elégetnek
Mégsem leszek mindentudó kisherceg
Hisz anyám akarata már nem érvényes
"a teljességhez ad csak térerőt az élet"
Én visszhangozok egy brutális változatot
Az ember a Földre az égből halált is hozott
Most rőt hajamra rikít le a vedlett felvilág
Hisztérikus hóhér aggatja rám szoros csokrát
Kilépek aszott sorsomból
Puttonyomban sűrű könny sorol
Megkóstoltam a világ összes baját
S most beváltom születésem jóslatát
Könny....nny....nnnyekkkkkkkk.
Borcimke, épp ránk címezve
Kábszerrel vérünk túltöltve
Ez itt a kéj vidám kortya
Szenvedünk zord akkordra
S ha leheletnyi levegő törne ránk
Elfordul az oly imádott pici világ
Szívünk szorong öklömnyi keveset
Hogy' tegyen a kaszásnak eleget
Villámot vet a leküzdött Nap
Utolsó hörgés, várja a Holdat
Átveszi sorsunk az üres kozmikum
S míg írok, röhög a részeg publikum...
Asszonyom, tied lesz lelki vagyonom
A reáliákat a hozzám hű világra hagyom
Az örökösöm is te leszel e földön
Ha hozzám símulsz hétláb göröngyön
Lassan, súgva eresztetted le a tested rám
Mindenem a tied lett, a termőföld az új anyám
Csettintgetett a szíved a melled rejtekhelyén
A kulcsot más elől most a sírba vittem én
Ott maradtam melletted
Mélységemet ne keresd meg
Megittam már egynéhány szerelmet
S ha az utolsónál
A pohár
Kicsordul
Az is csak egyre-egyre egybe megy
Mély árok, mit lent ások
Látsz-e még egyáltalán
Várnak régi jó barátok
Az eltemetett viszontlátás jogán
Eltéptem a jelképem
Elvégeztem életem
Közelít az elérhetetlen eredmény
Amit csak a halál ad, az élet kemény
Leittam a világtalan reményt
A torkomban megállt, kortyoltam
Szemét szenvedély ez, dohogtam
S feladtam magamban a legszebb személyt
A köznek közben alkotmányban megszűntem
Idióta individualista: körben henteregtem
A feszélytelen veszélyhelyzet, bár láthatatlanul
Ott sündörgött mellettem a szívemben vadul
Elkergettem - remegő kedvesem
A veszély vigyorgott, megszerettem
Hiányt hányt ugyan felém, nemtelen jelét
Azt súgtam magamnak, ez egy igaz pecsét
Együttnemlétünk nyughatatlan vígsága
Ki nem oldott szavak gyötrő bosszúvágya
Eddig egyben, bent a földben éldegéltél
Szívtelenül-világtalanul terpeszkedtél
S most kihúztak, kitéptek, érted?
Ideje végre magadhoz térned
Gyökértelenül szenvedő végzet
Vesd ki magadból a gazt
Mindazt, ki nem hoz vigaszt
Ki eltiporja a szegény igazát
Az ki ha megszakad, jót akkor se lát
S térj vissza mély börtönödbe, hű barát
Az üstökös csupán szerény kődobálgatás
A csillagfény csak buta kis ábrándozás
A felhő csak kóborló jött-ment, találgatás
Ahhoz, ami te vagy nekem: nukleáris robbanás
A hajad ezer szállal szikrázza villámod
Örömöd elszólja minden vallomásod
Tiszta tested újratanult imádkozás
Nekem szánta az úr, tűnjön el bárki más
Nem lehet a melleden senki az adjutánsom
Oszoljon az írígy világ, rajtad nem osztozom
Könnyes szemed emlékszik furcsa frigyünkre
Szárítom ömlő záporod, vigaszdíj testünkre
Voltunk a hol-lét határán
Féltünk, hogy a Halál megvár
Számoljunk el vele előre
És csendben marad egyelőre
Miért nem mozdulsz? Neki nyújtod fénylő fátyladat
A billegő léttől ez lesz az utolsó imbolygó mozdulat
Porcellán fehérben szaladtál előttem, majd színig feketében
S hogy hol voltál a kettő között, kérdezni sohase mertem
Fölösleges, az idő szorít
Minden perce elvesz valamit
Miért fosztogassalak még én is téged
Végső perceid életet érnek érted
Széna szín a szélben
Szerelem a szívben
Vézna létem kéretlen
Lopakodik mellettem
Izgatja az öreg kaszást
Kezdje az őszi aratást
Hallgasd egyszer a Hold bágyadt beszédét
Amint a Nap forró igazát tépi szét
Ne nézz soha bele kettejük fényibe
Amint fényerejükkel egymást győzik le
A Nap elment, a Hold lassan felköszönt
Sápadt veríték gyöngyözik arcán odafönt
Piros vér fut alá a búcsúzó Nap peremén
Egymás árnyékában élünk, mindig, te meg én
Ne félj, lesz még vakító csillogás, fénylik tekintetünk
Visszajönnek elbolyongott vágyaink, hegednek szíveink
A Nap kincstárnoka ránk szórja minden becses kincsét
S az életsugarak elhozzák a felkelő világ összes reményét
Elájultam, átjutottam a te kába szintedre
Síneken siklottam sikoltozva a szívedre
Nyelvemen a fémek hideg ízét érzed-e
A vasat, amibe a te lelked beleszakad
Miközben vadul hasogat másokat
Gipszbe ragadt a jobbik szívem
Hiába váltok át a sínen
Ott tátong az űrváltó, s üres a bentrekedt szó
Semmi sem megy feléd, csak egy fáradt álomkotró
S még én, örökös járomlakó
Mi másnak idvezülés
Nekem kín és szenvedés
A halálommal tovább nem megyek
Inkább űzöm-hajtom az életet
Víg leszek, soha nem ejtek könnyeket
Nem hajtom le-s-fel-görbére gerincemet
Ha nem szeret már a benned bujdosó remény
Ha mogorván tovább toloncolod koloncod
Fess fájdalmadban gyászfestéket fejfádra:
Uram, porból lettem, s innen mentem a sehova
A Holt úton, a nyomomban utolér majd lihegésed
Porrá sem lehettél, elmaradt egyetlen hőstetted
Menj át a túlsó partra, kérj engedélyt a csónakostól
Semmirekellő voltál, ingyen mentsen meg a haláltól
Tépdesem a képzetem
Homályosul észrevétlen
Őrülten reszket önmagában
Nincs mersze a bitang világban
Vadul ver a szívem kiszáradt helyén
Kórólét kandikál tegnap virágzó rejtekén
Tétova, futott az ostoba hegygerincen
Hetedhét Óperencián túl sincs kegyelem
Vasrideg küszöbökön bukdácsolunk
Beláthatatlan remények közt visz utunk
Tekintetünkben vágy és szenvedély él
Ameddig élek, a szeresd szót érted szeretem én
Csak tévedés, hogy ilyen lettem
Lomhán kocog az élet mellettem
Fogadd mégis könyörgő tekintetem
Ha nem engedsz átjutni bezárt szíveden
Ne rúgd ki még kitekert életem
Bíztasd inkább dolgos két kezem
Megérted-e tengerre vágyó bújdosásom
Ha szememben mostoha fény a másom
Groteszk-hideg arcomra
Mentedben kiírod még
Szelíd szavakkal
Bamba
S én lelkesen, búzgón
Átélten bólogatva
Tekintgetek
Önmagamra
Lelki lebujok, lidérces, durva álmok
Makulátlan hőse leszek
Akire rühell ránevetni
Az óvatos élet
Társam mellett sem merek már
Helyben topogni
A végzet jő épp tántorogni velem
Megyünk hortyogni
Testéhez szorított, átölelt, szeretett
Soha nem lévő keresztjével a kezében
Letérdelt elém a holnapom
S megkérdezte vágyakozón
Merre menjünk?
S én bátran, kevély-merészen közöltem:
nem tudom, van-e helyünk
Leírtam korom körét
Kórom nyögdécselését
Billeg, jobbra-balra esedez
A világban minden egyre megy
és egyre csak szétesik
megy, zuhan, elengedik.
Visszafordulunk a megvakító félhomályból
Szerelmünk nem jut ki a zűrzavar dagályából
Fuldoklik a hullámokban, a karunk lehanyatlik
Bukdácsolunk a zátonyokon, múltunk elbúcsúzik
Letöröljük egymás ráncait, az óceánsós könnyeket
A nyomok leperegnek a csendben kucorgó lelkeken
Aláhull vágyunk, állunk egymás szendergő szíve alatt
A fenyegető ürességből magammal viszem halk hangodat
Sokat adtam, s sokat is raboltam el
Elköszönök, a Nap rám sötéten kel fel
Fejvesztetten megyek, nem tépelődök a holnappal
A fej nélküli világ mindig halálgyorsan nyargal
Hova tűnt le a kedved az ajkadról
Durva zsineg csüng fel a nyakadról
Egy fővel kevesebb lesz a milliárdnyi világ
Vakok néznek a sötétbe, ég-e még fényvilág
Cérnavéknyán himbálózik már csupán
Derékvastaghoz szokott életünk, az ám
Most, mikor hazugok szava hetvenkedik
Súgjuk meg egymásnak, Istennek mi tetszik
Valótlan nevet ki a remények meséjéből
Vélelmek hazudnak szép emberek életéről
Elkezdünk mindent a körkörök közepéből
Önmagunknak tartjuk meg a jót mindenből
Üvegesre tikkadt egykor bársonykönny szemünk
Üreges a szívünk, megbomlik lelkünk, eszméletünk
Mercy, mondja a francia elegancia, s nyakunkat metszi
Párába szökött lelked hangtalanul kérdi, nem marad meg senki?
Sebészi beavatkozás miatt hápog légtelen torkunk
Ráncba szaladt szívünkben reménytelen vért forralunk
A hám sose elég, lakat tette lakhatatlanná lelkünk
Visszaszöknénk igaz anyánkba, de ott sincs vigasz, nincs menekvésünk
Acsarognék még
De egy földmorzsalék
Kéretlenül úgy dönt
Elfér egy piciny göröngy
Ex-peres számban ott lent
Ha létem kérés nélkül elment
Átballagtam a tudaton
Nem maradt gondolatom
Nem fekszem többé tiszta ágyára
Nem figyelek már senki átkára
Eltolok magamtól minden vádat
Szövegeim nem bonthatnak szárnyat
Elszököm a hatalmaskodóktól
Nem kérek szellemi táborukból
Leláncolom a magam eszét
Szorítom öklömet
Szorongó szellemem
Más úgysem simítja meg
Hozzám kötöm mások szívét
Elűzöm a megkergült elmét
Egyik a másikát ne zúzza szét
Ilyen a megszaggatott személytérkép
Lázasan lázítok
Megcsuklik a torok
Hörgök hozzá hevesen
A horgoktól véresen
Édes uram, ne bántsd dalomat
Én csak egy parton ragadt
Ügyetlen hal vagyok
Halálomon dadogok
Nincsen semmink, csak a másvilágra vágyó életünk
Eddig együtt jöttünk, tovább csak elváltan mehetünk
Világunk külön-külön omlik le gyászcsokorba
Elhúnyt csendünk visszafújjuk ezer virágporba
Halálomon ne búsuljon réveteg álom
Furakodva hatol beléd feszültségem
Mélységed keresi megszakadó testem
Miért tekergek száműzött élet tengelyén
Ha benned minden rám vár régi helyén
Ki-kinyitogatod legőrzöttebb varázsod
Én egyre bentebb, rejtekeden vibrálok
Sejtelem körvonala keres helyet arcodon
Egyszer vége lesz mindenkinek, és ez fáj nagyon
Kacagj inkább, hisz a múlandó szomorú
Csak az ellenség kedvence a méla bú
Nem metszek harakirit jövőnk testébe
Ha egyszer szerettél, soha se lesz vége
Téríts meg magamhoz, s átadom jegyemet
Tiéd lesz hangom, hajlamom, s kapsz gyereket
Ha engem hallasz, légy hiszékeny szerető
Tárd szét világodat, fény kell, friss levegő
Tárd elém örök kebled
Ha életed perspektívája alul ered
Ha hiányzik, ami tőled szenvedett
Ébreszgesd saját képzeted vaktában
Ne álldogálj féllábbal üres nadrágban
Balsejtelmes szenvedélyed
Ott korhad, hol elrejtetted
Tenmagad tengeted, ám hiába
A holnap a tegnapot kihányja
Ha holnapod átlapozod
Mert a múltad cserben hagyott
A ma bakancsa rajtad slattyog
S mindannyian megfulladtok
Elhúnytam. Lazán behúnytam réveteg szemem
A résen még lesek, de a pillám már nem remeg
Éppen értetek megyek. Jöttök ti is a stílusos Styxen
A határtalan vidámságba, ahol nincs többé részelem
Részegem! - mondanád, ha elfogyott, hibernált testemen
Nem éreznéd meg új, lopott boldogságom: itt vagyok, velem!
Serényen szűri a szemtelen fényt a szemem, engedem
Szilánkot vágok a valóságból, megdermedten magammal viszem
Jó így, halálosan nyugodtan, ahova ismét - tény - megfutottam
Kedvemre tetszelgek magamban, most már örökös társamban
A végítélkező társadalomban: az öreg koporsóban csendben
Sziszegem, az oxigént a számon át csenjétek be, megszűrten
Csukott szemmel nem leszek már soha többé álmatlan
Legyűrnek még nem látott mély álmok vigyázatlan
Az éjjel itt, képzeljétek, fehér, felér a feketével
Vagy csak a lepel az, csiklandoz szegélyével!
Ide-oda billegtetem testem, kellő szeméremmel
Sírásra áll a szám, te tőtől talpig szegény ember
Átgázoltam rejtett gátakon
Vérbőséggel telített ágyakon
Elment gyorsan átsuhanó kedved
Ködbe burkolta magát hazug szerelmed
Fehér, ridegen terpeszkedő havat látok
Lélektelen fantáziát, élettelen sivatagot
Befelé fordulok, magamba temetkezem
Nem adtál bájitalt, éltetted szenvedésem
Nem hagytál rám örökkék virágszálat
Csak viszkető vágyat, bevetetlen ágyat
Fojtogató ölelés voltál, az maradt emlékül
Mentél, ahogy jöttél, jött-ment kéretlenül
Hiába hittem a hitemben
Messzire nem vihettem
Hisz el-, és itthagyott
Más időkhöz szokott
Vigasztalan kishal vagyok
Langyosvízben uszikálok
Vízzel szemben nem merek
Meglátnak az emberek
Ha akad egy kemény horog
Amire fennakadhatok
Eldönthetem, széttépem
Vagy buta hal maradok, épen
Szárnya nélkül szálldogál
Velem szemben egy madár
A szél földre teríti
Kicsúfolja, kikezdi
A szívét magáévá teszi
Bor-látta élet ül barázdámon
Fut lefelé a baj ráncaimon
Ha még egyszer felkelnék
A végzetnél elesnék
Néhány végig élt élet utal rám
Masina gőz nélkül, röhejes mutatvány
Mindig lerombolt a megromlott élet
S a kiútról nem szól a hamis képzelet
Hevesen álldogálnék a valóságban
De csak vég van, a hit szárnyatlan
Lefekszem hát, fáradtan rabolt terhemmel
A hajnal majd visszalép, a Nap nem kel fel
Szeméthalmok tövén hajléktalan hajlong
Övé ez a világ
Büszke asszonyból dől: hisz ez toprongy
Odébbrántja fiát
Benzinfelhőkben álkoldul az elmúlt jövő
Lánya ismeretlen
Elfogyott a méregbor is, nincs már pengő
Vágya is féktelen
Legyen egyszer egy kitárt óriás vitorlád
Száguldhass falábaddal a síkos zebrán át
Birtokolhass újra aranyló fémtalicskákat
Ha nem futja sírra, cipelhesd kicsi anyádat
Lékkondícionált ótókban cikázik az újfajta
Van neki hova
Úccse ad semmit már, azt nem azért kapta
Rohanj csak tova
Én állok, áll a Föld is, nincs mé mennünk
Mind más hazug
Ha nájlonunkban este egymásba vegyülünk
Ordítják: abcug
Rongy lett az élet, vasalatlan, lyukas vagyok
Nincs friss asszony
Szorongatom vaskos semmim, megszakadok
Súlyos a téboly
Kéregetek még, ám fintort látok forint helyett
Tűz! Disszidálok
Világgá szököm, Moszkva-tér, Nyugati-terek
Odáig eltalálok
Éltető perspektívák, szabadlábon ingyenhídon át
Szabad égen alatta, éltél már így? - ebadta, nahát
Tiszta Amerika, Tiszta Utca,
Tisztelt Ház, Tiszta Magyar Haza...
)
Gubcsi Attila: Délidőben
)
Gubcsi Attila: Mennyi is?
S üvöltöm: meghoztam a zsákutcákat
[forrás]
Ébredezgetek már, látom, vén, reszketeg leszek
Remete, halk hangomnál még az éj is fényesebb
Csendem mentén könnyen elszenderülhetek
Csengő hangomat magával vitte egy kis pásztorgyerek
Pokrócomról, csuhám szárnyán üzenek a világnak
Azok vigyáznak most rátok, akik eddig gyaláztak
Ne higgyetek a hitetlen lelkeknek, ledér testeknek
A pénzhegyeknek, hol új pojácák tetvészkednek
Ne féljetek az átkoktól, nincs hatalmuk fölöttetek
De fergeteggel űzzétek el a fenyegetőző kreténeket
Ne csukjátok szemeteket lelki ráncok félénk mélyébe
Harsogjon a hang, a harag, ne bámuljatok görbe tükörbe
S ha túltáplált, hízott gyönyöreitek túlcsordogálnak arcotokon
Ne feledjétek, a keserűség hulláma egymásba ér más barázdákon
Tudjátok, hogy örömre születtetek, s hogy öletekből kinőnek
Az igazságos gyermekek
Borongós színű lett a bor
Homlokát ráncolja a Hold
Szemembe port szór a vihar
Nem találom, mért ver a baj
Hazátlan lett korgó hasam
Köpőcsésze a kosaram
Nyomnám beléjük a kaját
S megkapom mások bélsarát
Elementáris erővel emelném fel
Veszélyeztetett lételemem
Nem tehetem, veríték a vátesz
Halk hangom elmegy, a semmibe vesz
Vegetáriánus bágyadtsággal felszelem
Húsomat, kedvemet, téged elvettek tőlem
Visszaverem sáncába vígságomat
S üvöltöm: meghoztam a zsákutcákat
Butykos, barom
Bitang, így akarom
Belvedere, bianco
Az álom alomra való
Párizs pökhendi
Budapest kevély
Ez itt olyan szegény
Amaz ott elfelejti
Szakadt a puszta
Nem baj, átalussza
Elrobog a világ
Tüsténtkedik, nem ád
Járja a jármot
Bólogat halomra
Hágja a hámot
Kissé viszolyogva
Kiált, ki értem áll
Boglyába szorítva
Semmibaj a nevem
Néha megkeverem
Testem a tiéddel
A hűledező kereveten
Szemembe szorítok
Egy könnyű kezet
Vérem nem néma
Csak néha bús-méla
ha az életem remeg
Didereg benned a lélek
Ha kikelek belőled, megérted
Ha nélkülem élve megéred
hogy
Vakon száguldó vakond
az elhagyott élet
Azoknak, kik gúnyát öltögetnek egy kacat rongyból
Akik általában álldogálnak egy darabból, hajból, csomóból
Akik a hidak alatt elsuttogják kívánalmaikat Istenhez, gyerekhez
Egy-két-há'-négy feleséghez s a bilincsbe vert képzelethez
Jössz, mész, sírsz, elvetemülsz, megszeged
Megmarja, hordja, ajkadat, viszed, elhiszed
Tőlem, megmarad, kincsem, mi hol van, hol nincsen
Nőm, felnövőn, édesem, életem, haldokló kezemben
Elszálltam és el is vágytam
Időközben nem használtam
Ki- és közbeszóltam
Meg sose állhattam
A horda-háború vége
Most is belátástalan
Felszökök a józan égre
Ne itt átkozzam magam
Határsértő ég és föld között
Röhög rajtam a globális raj
Az élet pucérba öltözött
S bezárul fölöttem a talaj
Alul száll már
minden sasmadár
s felül a fecskék
vidáman keresték
egymás szerelmét
szárnyra vették
Sasszél sodorja reptüket
szét is zúzza helyetted
Mindenüket.
Lerázom a testemről a sört
Amiért a síromig gyötört
Tépdesem kifakult hajamat
Sírom degenerációmat
Itt hagyott a világ, hogy töprengjek
Ha nem mentem, mé nem érkeztem meg
Egy letépdesett, elfojtott hajnalon
Az életem mindig letaposhatom
Te pofont hagysz kiürült arcomon
Én cserbenhagylak, gyerekkel hátadon
Tőled hozzám szökik a fájdalom
Egész életen át hurcolhatom
S ha utoljára nézlek lecsukódó pillámon
Láss örökké nevetni a halotti toromon
Szegénység az én nyakamba szakadt éhínségem
Fogcsattogva
Falom az utca sarkát, ahol áll zsenge szőkeségem
Hiába
Várt megint reám, árva ő is, huszon év dér a halántékán
Mosolya is hamis
Görnyed, hetedhét országon át hetvenkedne, de szegényen
Nincsen kedve
A szótlanság duzzogva henyél, a remény megint felhagy
Mint a hiú ábránd
A keménység, drágám, és a boltíves esténkénti részegség meghozza
Hogy mindenünk elfagy
Eltévedt a napsugár, mikor rámöntötte fényét
Örök nevetéssel jártad utánam a serkocsmák bűzét
Közeledtél a hervasztó hányások szűk közén imbolyogva
S magadban azt suttogtad, miért ver velem a mindenhatók ura
s lehajoltál hozzám a milliárdnyi porba
Vályogból vert életem
kergetem magam előtt
Hetvenhétezer gyermekem elnyűtten
kérdezi: s majd ki érti őt
Együtt alszunk itt, büszke kacat
megbékélünk, angyalian
Életünknek mindegy: föld alatt
voltunk, vályogban vagy sírban
Mimikánk is ráncokba vegyül
mosolyra állunk kínjainkban
Bőrünk barnul szégyentelenül
nincsenek istenek imáinkban.
Hóhér dalol, a Hold vonyít
Szívemen a hurok szorít
Tartanám vissza a vérem
Jéggé váló szenvedélyem
Hóhér anyó sír, a Hold hallgat
Mind ki szeret, rég ott hagytak
Ítélő bíráim, hiányzó véreim
Küldjétek utánam elmaradt béreim
Iszom a sert, most már tényleg utoljára
Számból kifordul minden molekulája
Megfojt a habja, feljajdul a hörgésem
Mindjárt abbahagyom, nem lehet több vétkem
Az orromon állok, folyik drága vérem
Sörben fuldokolok, nem hiába éltem
Alig éhes még
az élet
míg
kenyérre
ébred
Csak, csak, csak...
kiscsacsi
húzzad, eléred.
S ha kezedben érett sajtlyukat szorongathatsz
Szád szélén víg legyen a vigasz, vigyoroghatsz
Szegénységünkben kópén szertelenkedhetünk
Vibrálunk, mint a való, mely elette kenyerünk
Mosolyotok néma, idáig hallatszik
Menjetek a Földről, odébb egy arasznyit
S ha kérditek - már senki sem haragszik?
Szétlibbent ruhátokon kedvetek kilátszik
Töröld le a könnyeket a tested sarkából
Fordulj vissza a vakító félhomályból
S áztasd puhára a szemráncokat
Csendben kucorgó szívem hívogat
Juss át a sűrű sírások ázott dzsungelén
Legyél óvatos lány, bátor kislegény
Ki a sarkán áll, nem csak a lábán
Megy, a napfénybe burkolózván
S ha rátámad az érthetetlen félelem
Rákiált: meddig száguld még énvelem
Tántorog a ténfergő vagány
A kopott fényeknél meg-megáll
Botladozva mendegél szegény
Roskadozva az élet szélén
Megél még így is, a kezén
Tetovált kereszt, ő a helyén
Reszkető életet kísér a sarkon
Hát riadva látja, ő az az alom
Gyötrő fájdalom nélkül
Csövekben élettelenül
Sarkokon hidegkéken
Jól elterül az ember
Emeld fel hangod helyett
Dzsesszi arcát, ha megleled
Ahol él kifejezéstelenül
S ellökik részvéttelenül
Szegény kényszer nélkül
Az utcabörtönben ül
S ha felhörpinti műborát
Mélyreássa akaratát
Belecsap a leszakadt húrba
Ha tehetné, rögtön kimúlna
Egyszemélyes szegény világ
Tékozolja torz hatalmát
Semmi cseng a markában
Csend van a halálban
Isten havas havában
Dzsesszi elhúnyt jégágyban
A kofák, ha kefélnek
ruhát, kabátot a férjnek
Ha hajnalban kedvet fényesítenek
S az új stricinek bögre rumot mérnek
Reggel négykor ki lesz így szerelmetes
Minden álmuk elrepül, a ricsaj szédületes
A kofák vajh' csak krajcáros kufárok
Vagy makrogazdasági előfutárok?
A kofák az élettől mit remélnek
Amikor két dekával többet mérnek
Elfutnak a rongyos szélű hajnalhoz
Sandítanak, a sors életet mikor hoz
Rohadt a hír: fogdos a szatír
Az arcom kiürül, felfut a pír
Vámpírok szaladnak szerteszét
A szerelmet gyötörve ismerték
Mennék, futnék, el is bujdokolnék
Mindenütt láthatatlan szakadék
A lángba dobnám keresztemet
Vér és tűz mentse meg éltemet
S ekkor lazán megjelenik az égen
Szerető hölgyem talpig új békében
)
Czeizek György: Az első lelőtt repülő
- Osztozzunk a sorsban, uram
Mondja a koldus s suhan
Majd megáll - az Isten áldja meg
E megosztásért adna már egy tizest
S hozza a hírt - egy-két ember remeg
Egy remek országban, ezek tények
Hallatlan, hol a halhatatlan erény?
- Elszenderült uram, itt járt egy görény
A család, az alap a szélre penderült
Elfújta a szél, felépítmény van csak nekünk
Kinek? - Kőbe vésett romjaink legszélén
Mi voltunk az oszlop, mondjuk az ének végén
Földre néz mindenki, hitetlen és hiteltelen
Hívő is, kinek Isten nem jő, kissé érdektelen
Mosolyokat hordoznak oszlopaink, múmiákét
Barázdákban vetjük magunkat gyomnak, egy jó ágyért
Együtt vagyunk mind az egyenesben
Mikor legyintetek Lyonban és Münchenben
Egy tizest kértem Pán, a páneurópai leosztásban
De csak ötöt tartok kezemben - a többi hol van?
Nem rogyok le éhes ajkadra
Ajándékként kettőnk életéhez
Visszamegyek a zsíbvásárra
Példát venni az élvezethez
A piacra, ahol a kelendők sem kellenek
Legyél elhasznált, tanuld, ez a lényeged
S ha már az utópiád is mind megittad
Biztos lehetsz, relikviának fontos vagy
A piac kedve majd kiválaszt
Könyveli viszontlátásodat
Megkedvel, ha megfigyelheti
Áradat - mától ő szabja ki
Adjatok lakhatást
Kérem a megnyugvást
Felbődülő kérdésem szerény
Részegen kivagyok én
Csámpázom a csárdabár ingyen boráért
Megiszom hazámért s babér koszorúmért
Ez itt az élveteg világ, tapintat, élvezet
Nyúl belém úri népség, szép reszkető kezek
Isten bizony, megváltozom
Némán állok majd sírhalmomon
S ha bentebb kíván tessékelni valaki
Szutyorgok egy kicsit, meleg a Kőbányai
Integet feléd a régi kedvem
Nem én, te állsz majd megdermedten
Elég volt a kocsmatéri fiúkból
Elégett ott rég minden fényár
Ami egyszer tán erőt sugárzott
Csak a hajnal, az keltene fel már
A megszokott erővel ver fejbe a reggel
Sunyi mancsok kúsznak az első korsó sörrel
Enyhén megremeg a kéz s a gyomor nedve
Meggyötört mind, míg nincs még egy leengedve
Harmadjára gyorsító jön, s már nem világos
Mikor volt utószor a reggel biztonságos
Reszket még a kéz, a karperec ma is tétován kétkedve ácsorog
Zálogházba szédelegni a gazdival mikor vánszorog
Amott, egy sarokkal odébb
Kialvatlan feleség tudja rég
Hamarosan felkelő két lábra kél
A zománcos lábas, minden nagy edény
A kisfiú hol is zokog?
Szolgasorba rúgott kenyérkeresgetés
Kivert szemmel kandikáló reménykedés
Nagy, avas zabálás
Verekedő kiabálás
Vakablak bezárt világra
Reméltél? Ez a számla ára
Álmod: áldozat
Féktelen, veretlen nyerő
Kardba dőlve keresed a vigaszt
Utcákon vár a csontos velő
Békélj meg, anyám, szellő
Állj mellém, apám, erdő
A romlás utolsó éjjelén
Ezer évem záró menhelyén
Nyeljem le, mert élni mertem, minden vétkemet
Múlt és jövő hígított kevertjét, mérgemet
Hőskölteményt rólad sokszor írt e század
Örömödben mindig tarthattad a szádat
Hálából zabolátlanul zabáltathattad a hájat
Élvezted határait gyászban kereső hazádat
Azt hitték a betyárok
hogy csábító ostorcsattogásra
ti lesztek a szép álmok
s átváltottak milliárd dollárra.
S a megannyi milliárd szökött valahova
S ti utánuk, lábatokat nyakatokba csapdosva
Kapkodva.
A délceg cégelnök
Zsebbedugott ésszel
És becsukott kézzel
Rézpénzzel fizet
Ha életét nem kéred.
Kérd tehát.
A haverem a hóban hörögcsél még egy kicsit
A szája szélén szendén elaludt egy vörös csík
Már nem szökdécsel, megalvadt szegény, mint forrása
Haverem halott, mert nem volt sose lenyugvása
Nem akadt üres hely a pincékben télen
A Fehér Lepel birodalmát választotta estében
Engem is elhagyni vágy a fejem, megfagyott vérem
S talán még e télen én is ágyba bújok a szemfedéllel
Őkegyelmével, minden hajléktalanok hű szállásadójával
Előre eladjuk lelkünket, állunk kihullott hajjal, megnőtt bajjal
Halántékunkon új hajadon, a névtelen sír símít végig
A holnap nem közös tulajdon, a miénk nem jut el az égig
Sorsunk pisztolya agyát fogdossa, nyugtalan nagyon
Le kell borulnunk bokáig, s tán nem lő minket agyon
A jó társadalmi köz puskaporból dagasztja kenyerünket
S ha volna is bérletünk, nem láthatnánk többé kis gyerekünket
Lomhán vonaglunk a szép új idők vaksi vakvágányán
Vállon vonszoljuk testünk, irigykedünk amazok száguldásán
Ki az a néhány milliónyi valami, ami mi is voltunk tegnap
Ki vezeti őket, hogy elsuttogjuk értük kitagadó imánkat
Nyugalmunk nyamvadt, mint mindennapi elmúlásunk, halálunk
Otthonunk aljas, avas, savas, borzalmas, mint kénköves poklunk
Emlékszem, egyszer élt a szívemben egy nő és volt egy bizalom
Ha látjátok őket, vigyétek hozzájuk testem, vár az angyalom
Füstölögj, ünnepelj, ücsörögj, míg el nem döntöd
Mikor lyukaszt ki késélként megsavanyított fröccsöd
Alászáll a fikarcnyi nyál bambára tekeredett arcodon
Sebaj, a tepsiben majd megkezdődik az örökzöld nyugalom
Köszöngetsz ide is, oda is temetésed alkalmával
Észre sem veszik, hogy voltál, szakítasz a bandával
Füstölögj csak nyugodtan, ipari kémény dolog nélkül
Éppoly nulla, mint a részegünk, ha habzó szája elkékül
Félénk tekintettel bírjuk-e a sírból
Hogy felülről kitartóan szúrnak belénk
Nincsen semmi, ami a kies mánkból
S ne csak az imánkból áradna felénk
Belünk belül kopog a szívünkkel együtt
Korog a has, motyog a lázas mellkas
Legyél csak síró, sírt ásó, ásítozó petyhüdt
Mert ez jó. Jobb, mint kezedben a hegyes vas
Vagy mint a felbontott utcakő.
Bomló rend - feltámadt temető
A halottak ne támadjanak
Hallgassanak
A hatalmasnak
Minden szavára
Mindannyiunk össznemzeti javára
Ha elveszek a visszavonhatatlan térségben
Hozzám érsz-e még, repülsz-e észrevétlen
Egy alig kivehető kétségben, a mélységben
Ahol nem jártam egyedül még én sem
A taszító, élettelen ködbe
Együtt soha miért nem megyünk be
Ha nem tudom önmagamat elásni
Tárd fel újra sírhantomat, Remény
Reszketve jövök kihűlt Napot látni
Pihegő szív verdes az élet helyén
Vadul a mélybe taszítanak
A bősz becsapott hajnalok
Lent most is belém rúgnak
Egyszer fenn volt csillagok
Bentről kinn vagyok
Magamban bennfentes lettem
Vidáman ballagok. Meghalok.
A hab hegyét egyétek ti meg
A levét hagyjátok rám, egek!
)
Gubcsi Attila: Még nem vég (részlet)
Áthunyorgunk egymásra
Támaszkodva fejfánkra
Keresve az örök választ
Milyenek leszünk, ha a másik feltámaszt
[forrás]
Halálaink gyorsan jönnek
Az életünk egyre megy
Napon ég a szegény élet
Vég nélkül élvezheted
Az otthonom hozzád tolom
Ott battyogunk a tejúton
Átbújsz-e egyszer a lelkemen
Heversz-e egyet a mellemen
Csak azért, mert eddig is szeretted
Láttatni, hogy a tied sokkal szebb
Lekuporgunk az élet sarkán
Én a végén, te a közép táján
Áthunyorgunk egymásra
Támaszkodva fejfánkra
Keresve az örök választ
Milyenek leszünk, ha a másik feltámaszt
Él még a szerénység
Az erény őrá vár
Kinyílik a szépség
Bujdoshat a halál
Nem lesz több szegénység
A túlvilág tetszhalott
Itt él az üdvösség
Ahol magamban vagyok
Állok az élet szobránál
A szellemem nekem tetszeleg
Kihívóan, mint a márvány
Száz évig mindig ünnepünk lesz
)
Gubcsi Attila: Otthon, Alföld
Nézem magam, egy megzavart tekintetet
A reggel éppen önmagukra ébredő félelmeket
Borostás arccal, kivont haraggal, mélyre züllött harccal
Üveggel a megremegő mancsban, lélek szabdalta vert arccal
S látom véres szemmel lent a legszebb várost
Szeretőn, kitárva, szolídan ül kérésre a lábhoz
Valahol Európában - s mégsem találnak egymásra
Öklömmel kiütöm a levegőt, neki se lesz jobb sorsa
Az én hiányom
hogy te hiányzol
Hogy nem tölti be semmise
csak a mézédes hazug mese
Lelkem könnyű bú
könnyem sűrű aszú
Veled szelíd lesz a bosszú
Velem a jó is szomorú
Ma szikrázik az élet a villámok alatt
A szemeid a homályból csillagokra váltanak
De este visszatérünk kifacsart tekintetedhez
S hideg lehellet társul a túlérlelt lelkekhez
Vágyam az álom
Álmomban még sincs kegy
Kegyetlen keservem mindig megtalálom
Kegyelmet keresve meddig szerethetlek
Képzeletem feldúlt vadon
Pisztoly pislog a halántékomon
S valaki horkol az ágyékomon
Ahol a fények szortyognak
és a szívek már nem villognak
Ahol már nem üldözik a Napot
Csak vágyakozzák a holnapot
Fönt, a fák és a megaherzek között
Bent, ahol a szíved a lányba ütközött
Ki-kivillan szemed fénye
A körülvevő vakondszerű vak sötétbe
Magadhoz vonsz, mint mágnes a villámot
Csókom szétzilálja az éterhullámot
Földünk körül még egy utolsót fordulunk
S elnézzük, amint elhallgat bal mellkasunk
Szabadon mászkálsz a jég hegyén
Nem éltél még soha más kegyén
Igent mondtál akkor is, ha nem is
Vígságot varázsoltál, s maradt minden semmis
Aki elhullott, meg kell mentened
Totális az erő, elő kell teremtened
Agysejtek ismeretlen villanása
Küldi előre, s bár nincs hallása
Szeme, szíve, nélküle nem mész messzire
Képzeld magad elé, te vagy Isten kedvese
A végítélet megjön könyörtelenül
S közben az öledben tucatnyi gyerek ül
Nem lehetsz már lézengő Ritter
Ágycsatákba, párnákba temetett hittel
Közben a szíved is valahova elköltözött
Megszakadt a vérvonal éned és tested között
Ránk szórja utolsó sötét termékét az éjszaka
És csendben hátra húzza magát, nem megy mégsem haza
Otthona millió lélekben egyszerre épül újra
Mikor marad örökre fenn? a Nap soha se tudja
Napfelség szenvedi az örök rejtélyt
Mért takarja fekete a tiszta fényt
Éjjel, mikor kódorog a vaksötétben
Bosszút ígér minden retkes gonosz ellen
Ám hajnalhasadtával
emberek álmával
Újraszületőben
fényt kérő temetőkben
Nincs új bosszú
csak elföldelt bú
Nincs több bilincs
És éjszaka sincs
- Örökké rád vártam, titokban.
Várok rád, egymagamban.
- Ismeretlen szemedet szeretgettem.
Én ékszeredet - megbújó szerelmedet.
- A hangodat dúdoltam.
Ott bújkálsz, vágyaiddal, alattam.
- Vereségem a szenvedésed.
Átölelem a tiédet.
- Adj kíméletet.
Hagyd rám vaskezedet.
- Milyen sötét a gyászsugár?
Az életünk összezár.
- Lágyan lazul rám a tested.
A puhaságát felfedezted?
- Beléd símogatnám a vágyam.
Ketten leszünk a kitágult világban.
Egyszer majd elderesedik, szomorodik a határ
Az őrzők megszöknek, itthagy mindenki már
Csak te maradsz, meg az Emlékezeted
Kell mindkettő, becsukom a nyílt sebet.
Megragadni, elrabolni mindent, ami másé s ép még
Krisztus után kétezerrel ez az új-jászol mesterség
Hátulról mellbe, s aztán megmaradni hősnek
Életeket megtiporni, dícséret a legyőzőknek
Szakadt szívét tologatná felénk a vágyunk
De félénk, mint titkos abortusz után az ágyunk
Megvert paradicsommadarak pavilonjában
Pávaként billeg a magány levágott szárnyával
Cselvetés a színlelt szenvedés
A visszafolyó könnyek
Hogy csak neked legyen könnyebb
Míg nekem a véknyam rágja a ráragadt véreb
Ocsúdok az ocsúból, a rám rakódott foltok
Vörösök. Learatott érzelemkazlakról álmodok
Arról, hogy honnan hová leszek, ha meghalok
S ha fáradt testemből mégis az örök vér csorog
Csak folyik, s ha csal, visszafelé, elhagyott életem
Tilos-piros az arcom, már nem rejtegetem
Rohannak szívüket rágcsálva az emberek mellettem
S végképp nem tudom, ha voltam, most hová lettem
Elkísér-e az arcodon aláhulló zápor, friss könnyed
Kitagadsz-e emlékedből, és nememet nélkülem becézed
Suttogok, hangtalanul, mint a megrögzött előre-halottak
Már nem látsz? Te még megvagy?
A sír sohase sír
A vár sohase vár
A halom sohase hatalom
Szíved sohase hiszed
A vágy sem szerelmi ágy
Ha nincs benne érzés, lelki vérzés
Utálom untalan
Céllal s úttalan
Ha úgy jössz, mintha mennél
Rosszabb, mintha temetnél
Sírok a sírom alatt
Csokrot szorongatok, lent a föld nem halad
Ki-kikukucskálok, kacsintgatok
Kegyetlen vad kavalkád kavarog
Fölöttem. Hej, Mister, minden értelmetlen
Régi szerelmek fekszenek mellettem
A föld gyermeke lettem
Virággal vigyázó lelkemben
Lenyeltem a keservét
S még azt sem súghattam
Szeretem sós szerelmét
S mellét sem foghattam
Hogyan szárnyaljak magasra
El taszító szeszélyedtől
Bilincsgyűrűbe vasalva
El az őrültek szennyétől
A mennybolton is te kelsz és ragyogsz
Benne rejtőzöl minden hajnali villámban
S a pokolba magadról tömjént szórsz
Az ördögök rád kérnek áldást az imámban
Hogyan ne szeresselek?
Osszon, szorozzon
S kimondja
Ez itt az idétlen
Időtlen és tértelen
Világtalan vakkor
A homok a szemembe szúrt
Vakon mentem befele
A halál elém nyomult
Békét küldött istene
Elégek miattad, érted
Lepkeszárnyad eltakar
Átrakod rám a lepled
Nem látjuk egymást egyhamar
Egyszer majd mégis elbújunk
Ahol a csillagok alszanak
Felfénylik újra a Tejutunk
Üres tér, tágas ózonlyukak
Levegőtlenül hempereg a föld körülöttem
Ólomzárta sírban csendesül zaklatott életem
Ki szól még itt? Ki zaklatja kényszerbékémet
Én és a Föld felosztásának törvényét ki szegné meg
Csendet kérek, hogy testemmel tápláljak virágot
Szépséggel köszöntöm majd könnyes látogatásod
Átnyújtom neked titkon várt kezemet s a csokrot
Mit éltemben nyíló tested annyira hiányolt
)
Gubcsi Attila: Veled
Közel hajolsz hozzám, belém érsz mélyen
Vörösre forr fel halványuló vérem
Szakadatlanul szökdécsel a pír az arcomon
Bensőm sápad, visszahőköl a határokon
Tudja, az élet megveri, jártas benne, szabad neki
S mert szeretsz, lesz örökké, ki elszenvedi
Nyújtsd mégegyszer előbb oly piros orcádat
Gyenge a kezed, haldoklik hangod, keresed kiutad
Mutass távokat, adj erőt hangomnak
Reszkető kezem már semmit sem adhat
Remegő lelkemet nem veheted meg
De vidd a tekintetem, hogy megismerjelek
Vigyázd a vacogásom
Ha ölelésedtől fázom
Mikor halványul az álom
Holtomban nem bújhatok hozzád
A szenvedés az utolsó szál
Melyet elvehet csukódó szám
Szelíd mosolyod a szád szélén visszatartod
Visszavonod az el sem mondott gondolatod
Kikacag az élet belőled
Csak még egy picit félted
Meg-megremegő erődet
Már nem tátog a szám
Már ne számíts többé rám
Véresre-kékre verdes a lét
Én is mindent széttépdesnék
Kifeszítettük örök létünket
Mindig befogad fáradt lepkéket
Tisztára mostuk foltos becsületünket
Felöltöztetjük a meztelen embereket
Ha már nem hallgatsz többé rám e némára fagyott éjszakán
Ha görcsök rontanak rám, de az arcodat még megfoghatnám
Ha megmondanám, az enyém vagy, s ott hagynád remegő hangod bennem
Ha nem lenne több utó- és vádirat: megteremtetted színtiszta türelmem.
De nem.
A skótok kovácskalapáccsal kötik kezüket esküvőre
Ha bírót s papot űzve
A hagyományt hívják a házasság őréül.
De rajtam három Istennő-Gráciám törvényt ül
Lehajtott fejem felett kelletlen szerelem
Báj, kellem, kegyelem Gráll-lovagja lettem
Grand-Seigneur, kettétört del Cid-karddal a lyukas kezemben
Három hárem helyett roggyant ágy alá rejtett agg szerepben
Ráncom kardinális, az ok kardiális, válópont lettem
Mikor elmentünk Sehonnai Sohoba, vérben betegen
Hiányzol, hátrahagytál, háttal fagyott Földemen
Ölemben végtelen, szertefoszlott semmimmel
Az életed az egyetlen értelmed
Holtig tartón vágyakozó szerkezet
Szeme között örök fény a holnapra
Isten gazdag volt, mikor ezt akarta
Elmentél, az üresség visszahat
Látom velem elvesztett álmodat
A kegyetlen nem egyetlen motívum
Van kéj, vád, nász és sok más eltitkolt búm
A csúcson utánam maradt egy elszáradt levél
A végrendeletem: ennyit és mennyiért éltem én
Búcsúzik tőlem a sötét előtt kegyes naplementém
Kit látok még, kit vigyek végbe a lelkem szegletén
Testem vérből van, borrá lesz
Földünk vízből van, kővé lesz
Szívem szivacs, mert nem szeretsz
Lelkem nem volt, már elmehetsz
Égetjük az életet
Az is eléget minket
Mi atyánk kísértésében
Járjuk a levegőt, széltében-
hosszában vágjuk a valóságot
Morogjuk az új Miatyánkot
Felébredünk, üres a jászol
Az imánk már hidegen szól
Verekszünk, vasat vernek idegünkre
Belesímulunk a képtelen semmibe
Brutus megölte Caesart
Apa-fiú féli a homályt
Békénk hópehelyként szétolvad
Rabtartónk láncokat kattogtat
Átlátlak, settenkedő véres század
Utamban málladozó göröngy vagy csak
Elmegyünk Isten biztató hírével
Gyóntatni másokat szálló igével:
Egy ti közületek elárul engem.
Ez szép jövő, tizenkét szerelmem
Látom a terhes anyában a kisbabát
Amint demonstrálón kihúzza a vállát
Eszesen egyenesre veszi gerincét
Megcsókolja eljövendő anyja kezét
Ráásít a világra merészen
S alszik tovább csendesen
Bölcselkedik még eképp
Őrjöngni ráérek még
Mesterem, az apám most csendre szólít
Szeretni könnyebb volt
Mint lélekben temetni
A vén tél kemény szakában
Mikor a fényt a szemedben kihúnyni láttam
A szívemhez az értelmetlen messziből csak akkor értél
Mikor kérlelhetetlenül, de jure, de facto elmentél
Itt hagyván rám
Mi amúgyis halovány
Kétes árnyékomat
Véznán vázamat
megnyugtatom a hitetlent
az élet csak néha teremt
jó embert. Csak keservet
és ha kell, mély vermet
emberré csak közben leszel
ha másért, a világért teszel
belülről kirekesztve
fentről lent rekedve
lóg a lelkem elrepedve
maradni semmi kedve
Lerogyok
Most másról álmodok
Zsebemből előveszem
Kedvencebb életem
Úgy ám! Mézszirup édesen
Mennék fényes éjjé s nappá
Válnék tündöklő holnappá
De az első eső arcon vágott
Ledöfte a képzelt új világot
Nyakamba lökött ezer villámot
Elrabolta a régi kéjvirágot
Adott helyébe szorongást
Borúlátást, a bor rontását
És egy villámló utolsó felvonást
Kivontak a kék bolygómról
)
Gubcsi Attila: Erdőben
Igen, meg tudom várni azt is, amit soha sem láthatok
S didergek éveket az átmosó esőben, ha rád várok
Ellenállásodon fényesre élezem türelmem
Színes hazugságaid bitangsága közben
Átmegyek a szédítő szivárvány alatt
S figyelem Napig érő vigasságodat
Örömünkbe keverem másokét
Szívesen elhalunk a kedvedért
Belépek emlékemmel
Szemfényes képedbe
Kettészakadt léptekkel
Mentél a képzeletbe
Velem, hova, miért
S rám írod, mit vélsz
Szülöm a sorokat
Leírod sorsomat
Kezem rajtad
Nem akartad
Női ármány
Éji sárkány
Hiú, hiú
Tél
Ma valahogy másként ébredez a Nap
Keltében két kézzel szórja az unalmat
Bódulok, biccentve bólogatok az életre
Szűkre szabott testemben lelket ébresztgetve
A hasamon még ott szerénykedik az éji kéj jele
Halántékomon buzgó táncot jár a kín minden ereje
Magamra maradtam
Hova mentél
Kiütésem láttán?
Kik vezetnek, ha szembe visznek
Szavaimból nem lesznek versek
Fogom magam kérges kezét reménnyel
Kéz a kézben egy kis darab kenyérrel
Tudom, leperdít a Földről a század
Ha számat járatom, nem a hazámat
Virágban halok meg, hullik rám friss szirom
S az élet értelmét fennhangon zokogom
Versem - szirupos bú
Fáradt, kiszáradt aszú
Életem kegyetlen, félre lökött majd visszavont
Hajamra, homlokomra korcs ráncot font
Írigyen szűkre szabott, másfél méteres gödörben
Ismételtem a leckét, mit fel soha nem jegyeztem
Földre tepert, a kemény rögbe rigmusnak taposta
Nem hoztál, hát semmit sem viszel innen vissza
Ez itt a fejtetőre állított, lefelé tartó Édenkert
Még írom a versem, vigasztalan, már alig lüktet
Keress meg, kérlelte a nőt
S cinkosan tudomásul vette
A váratlan választ, hogy tán őt
Keresse a vén kaszás keze
Vadorzó mester a lelkiismeret
Dögönyöz a sárban, ha mégsem szeret
Hideg lehelet, hűvösen megaláz
Istenre mutat, tőle a lélekláz
Lassan megkopok már, exszexis öreg szamár
Vérbő érzelmek helyén lustaság álldogál
Kitárja csábító keblét az örök árok
Széttárul a végtelen, vele szállok
Hold-hű keserves szerelmesem
Gyöngyörömök göröngyterhesen
Szépérzékem felfelé, hozzád mered
Csillogó tájadba visz erő, ész, képzelet
S ha leszakad szárnyam, csüng csüggedt lelkem
Ha lélekhajlék nélkül élek újra számkivetetten
Majd hallgatom a havat, a hideget, a halandót
S didergek tiszta szívvel, húzd rám a fagyott földtakarót
Tántorog a ténfergő vagány
A kopott fénynél még megáll
Futkolódzva mendegél
Összerogyva is megél
A reszkető évek mentén
Vigaszágon a keresztjén
Ahol minden véget ér
Hol kóvályog már a halál
Mire visongva megtalál
Vadul bömböl gyanús csendje
A semmibe kivel megy be
A halál
Egyszer részegen bolyong
S nem talál meg
Talán
A Hit-temetőben csendben lépdegélek
Hagyd, hagyd még ezt a percet, kérlek
Ha lépteid nyomán már semmi sem sarjad
A foltokat, ha akarják, hagyd most már rajtad
Ezek miatt lettem oly hirtelen hitehagyott
Rossz kedvemben hit-sírok között járdogálok
Megtérnél, de nem tudtad, hol a végső határ
Hit-tudat nélkül kopott gyászruhád vár
Hit nélkül az életed agyonnyomja szívedet
Hunyorogva bezárhatod távlatvak szemedet
Hamleti fejedet az öledbe fektetve keresheted
Mi az élet, ha megölöd derűdet, örök örömödet
Fényesítem hófehér ruhámat
Élesíteni csillogó kardomat
Nem halok meg csak úgy, néha
Hit nélkül az ember kicsit béna
A homlokod keresem
Nehéz fegyver ellenem
Elcsenem a mosolyod
S tested, mi lent lobog
Szórj rám ezt is, azt is
Szívszikrákból száz darabot
S Napot, mi kacajodban ragyog
Halottak vakvágányán haladok
Te csókjaidat még utánam szórod
Mi lesz, ha véget ér a különös út
Mit tegyek, ha sorsomul az élet jut
Magára hagyott álmom utólag leint
Ha már megfagytál, maradj odakint
A Nap soha nem megy el, vigasza marad
Életet szül holt virág hajtások alatt
A Hold hűen teszi bús éjőr járatát
Sápadtan kiissza könnyel telt poharát
A csillagok fáznak az éteri tájban
Anyákat keresnek egymás sugarában
Üvöltő szelek a porvihar sodrában
Tengerek, éjszemek vigyáznak nyugtodban
Mért mennek el az emberek oly nyugodtan
Mért hagynak mindent ránk lecsukló ajkakkal
Mért, hogy nincs itt egy de egy kis csillag se már
Kizárná az utat, hol a világ bezár
Hol nem járt még sohase hívő emberpár
Hol a fekete szül, s a fehér vigyázban áll
Hol a nyugtalan győz, a nyugodt nincstelen
Hol nincs tőr, zűr, őr, minden nagy, szellem sincsen
Embertelenül csendes a halálhatár
Isten őrködik, a Mindenek meg-megáll
Megszakad az ősi folytonos, nincs tovább
itt: itt nincs itt. A Vég vár a Teljes csúcsán...
)
Gubcsi Attila: Erkély
Havas lettél, bár hamvas szerettél volna
Zúdult az eső, jég szakadt a nyakadba
Sáros lettél, bár éned igazán nem akarta
Mindig lucskos leszel, mert rám nem vártál soha
Feléd fordulok gúnyos mosolyommal
Legyőzöm a világot, elbírok magammal
A fránya glóbusz imbolyog alattam
Kedvesemet, hitemet rég elhagytam
Csak akkor szólj hozzám szívderítő szóval
Ha velem jössz vissza a reinkarnációval
Életre hívlak, a Napnak bemutatlak
E világon a sugaram kezdettől te vagy
Iszonyú félrelépés lebeg köztünk
El is mentünk, amikor megjöttünk
A bennünk bujkáló semmit hamvvá égettük
Babérkoszorúnkat sírhalmunkra helyeztük
A sors elhúzta kezét tőlünk
A világ elzárta gyönyörünk
Elhalt a semmiség
Éljen az ellenség
Fontoskodó szívvel nem lófrálok tovább
Befedem a sírom, a múltam megáld
Nem leszek többé jöttment a csatatéren
Ha virágokat táplálhatok testemmel a réten
Miért hagyom olyan nagyon
Hogy a szenvedésem kínzón fájjon
Szeretem a gyengébb nemét, mint győzni vágyó
Vagy a testét keresem, szétszedni, mint a tékozló?
A levegőt már hiába venném a kilencedik emeleten
Futhatnék még vissza, sorsomból kimenthetném még életem
De ködös már minden itt fenn, csakúgy, mint az előbb az út porában
Ahol csak azt láttam, fegyverbe verve hiába menetelek csábításod sodrában
Akkor még túljutottam a hetediken,
Tele vággyal, mától enyém lesz itt minden
Különös, te ott tündökölsz mindentől elvontan
A mosoly felmelegít mindent márvány arcodban
Ez itt a nyolcadik, rohanok feléd, kibomlik a szíved
S az enyém elindul felé, belészáll rögvest, mind a tied
...elszállsz, félrecsöppen a nyakadból egy forró vércsepp
S imát, suttogó megbánást erőltet rám a kényszerképzelet
Az imát még zagyválnám, elvégre...
Sose érek fel hozzád a kilencedikre
Fekete-fehér volt életünk s a ruhánk
Rajtam fekete marad, a tiéd fehérben száll
A lépcső elmarad...
A lábam leszakad...
A gyolcsruhám...
Elveszett az emlékezet
Az időben érted hátra megyek
Kúszok az úton, sárban, odaütsz, tudom
A szemem mégis fénylik, hitemet hordozom
Nem leszünk hátramászók vak serege
Amink kilóg, elhagyjuk, itt az ideje
A sövény keskeny, az út járhatatlan
Szablyánkat élesítjük, Isten nekünk van
Habár halottakat hallunk kiabálni
S őseink kérik, segítsünk nekik kiásni
A dicső múltat, a sors követelődzését
Követni nincs merszünk, végezzük kardunk hitét
Vánszorog a valódi tájon
Égig tündöklő tisztaságom
Szédületes felvillanásom
A szülő alföldi szántón
Uram, Te a végtelenben mész
Én az értelemben vagyok merész
A forróra fűtött képzeletben
Ahol semmi sem megy nélkülem
Feltárul a rejtett titkos mélység
A ráció, a szó elveszti érvényét
Az alku fölösleges fáradozás
A hit az egyezményes oldódás
A haldokló madár is feltámadhat
Engedd szárnyán repdesni fiadat
A hetykefarkú kisbika
a világ közepén ballagott
Remegett minden lika
a Minden most én vagyok
A picibika telhetetlenül
boldogságról álmodott
Kicsike tehénkék fenekénél ül
vagy kétlábon ácsorog
Hogy lássa tudását a hajnal
hajtsd meg, hajtsd meg, fel, fel
S vadulva nem látta, jön a nagy baj
csorda-csoda tehenekkel
A nagymamatehén rugdossa szegényt
támad a vénbika is vészjósló nagy farokkal
Tőggyel-szarvval böki ifi büszkeségét
vesztes kicsikénk menekül a hülye hajnallal
Nem kell hozzám már semmit sem tenni
Anyatej-lépesmézzel kikenni
Föltenni a legmagasabb polcra, nézni a világot
S elhinni, e földtekén mint én, senki sem kormányoz
A Noé-bárka végén enyém a vezénylő hely
Napfénytől dagadok, telten önzetlen erővel
Siklik-száguld az öreg batár, lemarad tempómról
Üresen szárnyalok tovább, elszakadtam hajómról
Nem lesz földet érés, teremtés sem nélkülem
Méhek nektár vérével izzik bennem az anyatej
Meghaltam hát, kérek kis türelmet
A léken át látom, valaki élesztget
A lelkem mintha lassan megfagyna
Bénán nézek kínos önmagamba
Lélekjégben szenderegve, tartósított létre
Kinek ne lenne haláli lassú jó kedve
Adoptált a halálbirtokos, örökös leszek
Igen helyett nem nemű lettem, kiszenvedhetek
Én elloptam életed, betyár lettem, a végzeted
Te elvitted a szívemet, zsarnok lett belőled
Feloldozom a világot, ha sunyin erre vágyott
Elűzöm a csalfákat, eltiprom a hazugságot
Lovamnak kaszálok a leégett árokpartokon
Együtt dolgozunk a halállal, én és a nyugalom
Nyerít a paripa, röhög a vénülő emberirtás
A szabadság igaza a számból vonyítás
Lövöldözök védtelen kedveseimre, véres a késem
Mindannyian halottan imádkoznak titkon énértem
Vigyáznak rám, mint széttépett, utolsó harci kutyám
Meg sem hallom már, feladom, nem fenem a kaszám
Kifáradtam, hát éljenek már végleg mások most
Sejtjeim felmondták az önzetlen szolgálatot
Nem éltem hiába, eljön majd látszatom hiánya
S lesz egy lélek, kinek én leszek hűséges árvája
Ha büszkén lépdelsz a magad hősi eposzán
Vedd észre, nem voltál más, mint vakoskodó talány
Nem ténfereghetsz szabadon, legfeljebb üres vackodon
Mit magadnak gürcöltél kérgesen, másoknak lett otthon
Elakadt szívbillentyűmmel
Féldegélek riadt féltökéllyel
Mennék még, de indulni sem merek
A sértett szívkamrákban nincsenek remények
S a sötét, nedves szívűrben lassan elakadnak a belső hangok
Maradt még ott valaki? - vagy csak űrzűr-dallamot hallgatok
Vidít a vég
Szédeleg a képzelet
Szepeg a szép
Arcodon ül végzeted
Remeg a kéz
Emlékünket vésheted
Kétely a kéj
Fenyegethet ellened
Száguld a zivatar
Nőt s otthont nem akar
Repül az arkangyal
Szárnyával magával csal
Csók vegyül haraggal
Vállad lüktet vállammal
Dicsőségünk arctalan
Elmúlásunk hangtalan
Elbúsul vidámságunk
Megszakad minden vágyunk
Hittünk a hitetlennek
Becsaptak végtelenek
Botorkáltunk délcegen
Dühösködtünk szertelen
Elillanunk szelíd szóval
Menedékért az álmokban
Szemet szúr, aki szemet húny
Szemetet gyűjt szerelem helyett
Meggyújtja álmait, ágyastul
S elveszi tőled a gyereked
Magának uralja arádat
S könnyedből építi a házat
Mit érzel, ha rád mered
Két comb közül a bánat
Ha beléteszed tenyered
Elönt a forró áradat
Félszemmel, állig vakultan nézem a fényvilágot
Felhígultam, látásom csak nekem hiányzott
Hánytam, hittem, megszerettem s kiöltem mindent
Kiráztam magából a féltékeny hisztériát, messze rettent
S most már, hogy végleg elhagytál
Átmentél oda, ahol minden csak halál
Soha nem követhetlek
Kezedben sem lehetek
Leírhatom-e még egyszer az érthetetlen üzenetet
Szerettem részed lenni, s ha részegen elküldtelek
Kibírtad, visszajöttél fele oldalamra
S rabul ejtett nemed letisztult birodalma
Féltem itthagyott, halálra fagyott életem
S ha magadhoz csábítasz, azonnal megértem
Megéled-e ott lenn, míg megérkezem
Sikló éjjeli szánkón puhán és sebesen
Soha többé nem látott, mindig vágyott szerelmem
Könnyedén, mint a napfény, soraidba átültem
Ha megfenyegettél valakit, sűrűsödik a villámban
Ha szerettél valaha, ott fénylik a szempárban
Ha megbocsátottál bűnöket, rád talál az imában
Ha az elérhetetlen végére értél, ott vár vonzásában
Az örök válasz
Esetlenül bukdácsoló testemet emeld fel
Engedd, hogy lelkedet keressem nyelvemmel
S tapinthassam szertelen szádat, hallgassam mesédet
Egyetlen szavam az igen lesz, ha befogadod hitemet
Apám bús arca néz le rám a felhőkből
S anyám álma nevet a hótakarók szélén
Testvérem szép vére hull az emlékekből
Gyermekem szárnya ellibben a világ végén
Asszony osztja életét feleséggé velem
Mert megvert hitem rég pusztaságban szomjúhoz
S hány hiányt fed be kedvesem téboly testemen
Ha taszító erők toltak üres vályúhoz
Bort szőlő helyett, vigyétek a lágy kenyeret
Adjátok vissza rozsdamarta kardomat
Húst falok csak, nyerset, vadat és jó meleget
Fújja szél elvadult kiskun szabad arcomat
S ha int apám, s testvérvér hív végre engemet
Jajduljon az ellenszív: beveszem vártokat
)
Gubcsi Attila: Elbújni jó
Arccal a falnak
Lábbal az égnek
Most már miért féljek
Pokol a fajzaton
Fekete szárnyakon
Még miért nem gázol
A kormos hajnalon
Nyávogó hangomon
Skandálok bolondokon
Ki vagy te, térdig hajlás
Halovány árvalányhajhalál
Sötét csíkkal a halántékod táján
Maradandó halál, vagy csak bámészkodás
Elvaduló életvidámság, véres tobzódás
Mindannyian nyerünk, lesz nagy szájbezárás
Csacsog a csámcsogó, az önkéntes szégyenszó
Zavarban szédeleg a múlhatatlan jelszó
Aki ellenem s nem velem, az nem az én jellemem
S már nem bírom ki, oly sokan osztoznak gerincemen
Hollalá, hollalá, mért vált az élet borzalommá
Hollalá, estébé, miért lőttek annyikat halommá
Holla... , háttal hányunk egymásra egy vérhalmot
Holl... , hopp, illemtelenek szállják meg az országot
Repülünk majd, szállunk, víg eszményünk nyílt óceánja vár
Szemedből, vágyadból már áramlik a felszökő fénysugár
Úttalan kiutakon keresed nálam megbékítő csended
S megvéded mit Istened nyújtott, lelkedben a rendet
Ám adj, adj még egy..., még egy álmodó éjszakát
Hogy higyjem, ha eszmélek, vigaszként az ég bezárt
Karjaidba
Egy angyali összhangba.
)
Gubcsi Attila: Kisvirág
)
Korniss Péter: A kenyér
)
