Előszó (részlet)

Amióta magamra vállaltam, hogy elbeszéljem az uramnak és nevelőatyámnak, a legkiválóbb és jogosan legnevezetesebb Károly királynak a köz- és magánéletét és nem kis részét a cselekedeteinek oly rövid formába tömörítettem a témát, amilyenbe csak lehetséges. Körültekintő voltam, nehogy kihagyjak bármi dolgot, ami tudomásomra jutott, de egyben nehogy a bűnébe essek azon elmék terjengős stílusának, akik semmibe veszik az új dolgokat, feltéve, hogy bárki képes elkerülni, hogy az új írók hibájába essék, akik lebecsülni látszanak az antikvitás mesterműveit, a legtanultabb és legragyogóbb írók munkáit is. Sokan közülük, nem kételkedem, olyan irodalmi hajlandóságnak szentelt emberek, akik úgy érzik, hogy a jelen nemzedékek dolgait nem illenék elhanyagolni, és akik nem gondolják, hogy minden, amit ma tesznek méltatlan az említésre és méltó, hogy átadassék a csendnek és feledésnek, de mindazonáltal túlzottan megrontottak a halhatatlanság vágyától, hogy inkább más korok dicső tetteit ünnepeljék valamely fogalmazványaikban, minthogy megfosszák az utókort a saját nevük említésétől azáltal, hogy egyáltalán nem írnak.

Akárhogy is, nem látok okot, miért kellene visszariadnom egy ilyenfajta vállalkozástól, amikor senki sem tudna nálam pontosabban írni olyan eseményekről, amelyek körülöttem történtek és olyan dolgokról, amelyeket személyesen ismerek, amelyekről, ahogy mondani szokás kézzelfogható bizonyítékom van, és nincs is szándékomban megtudni, hogy valaki más foglalkozik-e ezzel a témával.

Mindenesetre, inkább írásba foglalom a történetemet, és ahogy mondani szokás örökül hagyom az utókornak, mint hogy elszenvedjem, hogy a legkiválóbb király legdicsőbb élete, aki korunk fejedelmei közül a legnagyobb és az ő nagyhírű tettei, amit a későbbi korok embereinek nehéz lesz utánozni, a felejtés homályába burkolózzanak.