Major János házára csend szakadt.

Együtt voltak valamennyien, a szokott esti hangulatban. Az alsó végiben vacsorára vártak. Súlyos, tavaszi illatok, mezők nehéz szaga szállt. Potornai Bandi gondterhelten dolgozatokat javítgatott, a közelgő vizsgákon töprengett. Rozika terített. Major Jánosné a nyurga és barna Bandikával vizet hozott az udvarba vezetett csapról.

- Bírja, anyám? - kérdezte a formás fiatalasszony, fényes szeme sütött, ahogy gyönyörű elsőszülöttére nézett.

- Úriak a népek, kútra se járnak - motyogta a nyugdíjas gazdaasszony -, a kölykök nejlonbilibe kakálnak...

A konyhában letette a kannákat. Unokája hajába túrt. S a szobába csoszogott, ahol a gyenge fénynél görnyedt veje:

- Minek rontod magad?

- Törekszem, hogy több munka jusson. Ez a szellemi proletariátus sorsa.

- Törekedhetnél másra is - epéskedett felesége -, de arra lusta vagy.

- Hiányérzeted van?

- Majomkodsz? A lényegről beszélünk, tanítsál gebinben. Pénzre hajt a vak is.

- Kezded megint az okos kislány történetét? - emelkedett fel a férj. A konyhába lépett. - Nem aranyozhatom be a Major-házat. - Kicsit erősnek találta a mondókáját, enyhítette. - Elég arany a fiam.

Hitvese bosszúsnak látszott. A tanár tudta, nyomja valami a begyét, nemsokára kiteríti. Kedves kötődésként fogadta támadását, ám összehúzott szeméből sejtette, többet tartogat a tarsolyában. Segíteni akart, tréfálkozott.

- Lelki fájdalom van az arcodon, reggel felteszed, estig hurcolászod. Add elő! - Simogatta büszke tartású neje nyakát, de Rozika félrecsapta a fejét.

- Ruhát vegyél, ne a házunkat aranyozd. A lófogú elnökné aranyban áztatja az ülepét, nekünk kenyérre futja. A kis szajha lánya flancol, törpe divatbábu, mutogatja ám a holmiján. Ha nem dicséred, tűzbe dobja. Eszét vette a jómód hisztériázott.

- Neked is lesz - mondta lehangolódva a tanár. Bosszankodott, hogy a puccoskodó versengés megkeseríti életét.

- Mesemondásaidat tartogasd az iskolának, hálás hallgatóságra számíthatsz.

Major János akkor érkezett. Szótlanul emelte rájuk a szemét, hidegen, rendreutasítóan. Rosszat sejtettek. A földműves a székre rogyott, lecsatolta bukósisakját s unokája kezébe nyomta. Hosszan tartott a csend.

- István-apánkat kórházba vitték - mondta tompán, színtelenül -, szívtrombózis.

- Van isten - durcáskodott tovább Rozika, a villanykályhánál serénykedett -, már a fenekükig se ért a kezük.

- Hallgass! - mordult mérgesen a gazda. - Vállán hordja a Csillagot. Két ököllel töröljük a szemünket utána.

- Fiatal - motyogta Majorné, fekete kendőjét igazgatva - kiheveri.

Potornai Bandi a csempézett konyhában keringélt. Sajnálta az elnököt.

- A jót mindig továbbviszik - mondta. - Életét a közösségnek is szentelte.

- Megsemmisülök a gyönyörtől - sziszegte hitvese a kályhától.

Férje a gondolataival foglalatoskodott.

- Nagy erő csak nagy célokért születik. Belőle nem hiányzott - jelentette ki.

- Minket ő tett valakivé - szólott a brigádvezető.

- Elég a misékből, a kaja kihűl.

Bőséges vacsorát tálalt, csirkepörköltet ecetes salátával. Bandika beleütötte az orrát, szárnyat szopogatott, és már nem kérte. Krémessel kínálta a nagyanyja.

- Kár kényeztetni - morgott Potornai Bandi -, éhes gyomor a csontot is megemészti.

- Szép gyerekkora legyék, úgysem tudja, milyen élet várja - vágott vissza az anyósa.

Rozika feketét főzött. Szervírozta. Major János papírszalvétával törölte a száját, szódát ivott. A veje megkérdezte:

- Hogy történt?

- Idegesség. Nincs elég pénzünk autóbuszra, s azt javasolta, kérjünk kölcsön a tagoktól. Akkor rogyott össze.

- A népektől koldulna? - csapta össze kezét a fiatalasszony. - Világszenzáció.

- Okos gondolat - túrt hajába a tanár.

- Ki csinálja? - sopánkodott a hajdani gazdagparaszt, kávéját kavargatva: - Kinek kölcsönözzön a nép? Érteni kell ezt is.

- Gyűjtsön, édesapám.

Rozika mosogatott. Anyja mesét nézni vitte Bandikát a televíziószobába.

- Kevés vagyok hozzá - mondta Major János. Gondolkodott. A kávéscsészébe bámult. - Ketten képesek erre, öreg Pölös Gábor és Bandi.

- Őt ne keverjék bele.

- Közös érdek, nem maszek szabadalom - mentegetőzött a brigádvezető saját hajlékában.

- Mennyit kölcsönözne? - kérdezte élesen Potornai Bandi apósát, akinek a szeme megrebbent a váratlanul gyors reagálásra.

- Tisztességesen. Engem is úgy fogadtak.

A tanár szíve jelzett. Tudta, megrohanják az emlékei, a szegénység útja, ami magányos lázongónak, konok, erős természetűnek formálta. Néha illúziókért turkált, vigyázott tisztességére, ne csábítsa rosszra hatalom, pénz, emelt fővel állhasson meg az időben. Tenyere izzadt. Érzékenysége elfogta.

- Járok egyet - kacsintott az apósára.

Major Rozika ámulva bámult az ura után. Haragosan szólt apjára.

- Minek uszítja? A saját kölykére keressen inkább!

- Igazságot szóltam.

Potornai Bandi a kerékpárját tekerte. A Csillag portásfülkéjénél találta a nyugdíjas, bicegős öreget. Pölös Gábort érettre szépítette a kora, tiszteletet parancsolt a fehér haja, a gondolkodó, nemes beszéde. Hosszan hallgatózott az estébe, eleven képekké dolgozta tudata a hangokat, zörejeket, képzelete a valóságot visszaadta. A folyó felé figyelt. Sárgán világolt a hold. A szurokszínű víz locsogott, buja fekete lombok sóhajtoztak. A cicomás holdra mutatott a vénember.

- Hegedül Szent Dávid - mondta mosolyogva. - Gyerekkoromban borzongva figyeltem, fejemre ne hulljon a hegedű, most meg látogatjuk. Te elmennél?

- El.

- Én is.

Tanyáztak. A vénembert nagyapjaként szerette. Öreg Boldival együtt jelképezték az emberséget. Ült mellette a durva lócán, szép hangulata támadt. Megérezte, nem jött hiába.

- Szereted a szülőföldet? - kérdezte az éjjeliőr és portás egy személyben.

- Szeretem.

- Akkor boldog leszel.

- Maga nem az?

- Mondtam?

- Nem.

- Magamból igazodtam az élethez, és másokhoz értem. Már felfogom.

- A busz?

- Kiváltjuk.

- Gábor bátyám mennyit nélkülözhet?

- Amennyi van, oda szánom.

- Hozná holnap az irodába?

- Te kéred? Gondolhattam volna - mosolyodott el, és határozottan bólintott. Váradi Mihály árnyékos alakja rajzolódott a betonjárdára. A portásfülkénél lehajtotta a fejét, benézett. Érdeklődött.

- Az elnök? Van újabb hír róla? - kínálta a méregerős cigarettát.

- Válságos a sorsa - mondta Pölös Gábor -, elfelejtette, hogy csak egy élete van.

- Pedig pénzen fekszik, pénzen ébred.

- Lőheti. Életet nem vehet érte.

- Azt nem - helyeselt a hórihorgas sertésgondozó.

- A buszt kiváltjuk - újságolta a bicegős öreg -, mire döntesz?

- Tudom a kötelességem - fordult a tanárhoz -, apósod fizeti az egészet?

- Tisztességesen ad, nem garasoskodik.

- És Gábor bátyám? - furdalta a kíváncsiság Váradi Mihályt. Szégyenben sem akart maradni, de élen járni se. - Kiüríti a bugyellárist?

- Visszatérítek a jóból.

- Én is ott leszek.

Potornai Bandi a szolgálati házakhoz hajtott. Apja a tehenekkel törődött, anyja a televízió előtt köhécselt. Hasonlított anyósára, a munka egyforma öreggé, beteggé törte őket. A berendezés alig változott, hosszú szőnyeggel ékesítették a padlót.

"Tőlük kérnék? - gondolta a tanár lemondóan. - Kutyájuk sincs."

Potornainé lejjebb csúsztatta okuláréját, fölötte a fiára nézett. Ünnep volt, valahányszor megérkezett. Megjárta az öröm, a villanykályhához sietett, melegítette a pörköltmaradékot. Fehér kenyeret szelt, bolti savanyúságot bontott, kínálta reménykedve, repesve, hogy jól tartsa fiát. A bekötött üvegből bort töltött a füles pohárba. Potornai Bandi evett, elfogadta a sárga vinkót, meg ne bántsa szüleit, ne gondolhassák, úri embert neveltek, aki lenézi a fajtáját, undorodik az istálló szagától. Anyja boldogan bámulta falatozását, elégedetten dörzsölgette kezét örömében.

- Kell még, kisfiam? - kérdezte.

- Telik húsra hétköznap?

- Jó sora van a munkásembernek - melegedett azonnal beszédbe anyja, ömlöttek a mondatai feltartóztathatatlanul, végre kiterítheti a szívét-lelkét, vénségére úgyis megérte, hogy lépten-nyomon leintik. - Munka van, egészség van, kereshet, ki mennyit akar. Lennék csak húszéves. A Fényes teli hiába hőbörgök a sógoraidnak. Kastélya készül a pincérnek, mi meg alhatunk itt, a putriban. Beteg vagyok, leszázalékolt, de nyomor nincsen, a kis nyugdíjhoz háztáji jár, hat hízót viszünk piacra, az igényünk meg fűszálnyi. Mikor volt ilyen világ? Kire? Hol van már a Munkás-elvtárs számadása? Hallod, hogy rimánkodtam neki, nem jól cselekszik, dolgozik az ember, csak fizessen, kevesebbet költsön beruházásra, osszon a tagoknak, ne szoruljanak lopásra. Hallgassál meg! Váradiéknak negyven hízójuk, tehenük, birkájuk, annyi szárnyas jószáguk, hogy sohasem volt annyi. Nem kék a föld, nem vennék vissza. Töméskor látom, mi folyik a kamrájukba, sohasem volt ilyen sorsuk. Olyan szép pár csirkét adtak nékünk az ünnepekre, hogy nem igaz. Gyönyörű szépen járnak a gyerekeim, nincsen itten hiba, azt mondom. A fiatalok micsoda pénzeket keresnek, már délután tévé elé ülnek, úgy pihennek. Nem tudják, mi a deficitelvtárs.

- Maga tudja?

- Amikor Munkás-elvtárs ráfizette a gatyáját is a gazdálkodásra.

Az ajtóban Potornai harákolt. Szikkadt alakját hozta a két gumicsizma. Gamós kezével kedvenc fiát megölelte, megdobbant a szeretettől szíve. Csontos arca fénylett. Cserélgette az öregség, hadonászó hangoskodását, tévedhetetlennek hitt önteltségét, eszméletlenül mocskos száját megfogta az idő, a darabosság helyett lágyságot kölcsönzött, a sunyi szerzést lemondás váltotta fel, szívós akaratát ráérős kényelmeskedés. Vitte még az életét.

Elfordította arcát a fénytől. Fáradt mezők, érett füvek színére ütött a homloka, a haja megkopva, zsírosan fejére tapadt. A svájcisapkát a kanapéra lökte.

- Éhes vagyok - mondta. A lavórt kereste, mosakodott. - Bandinak adtál?

- Adtam.

- Egyél, fiam, van.

- Ettem.

Hányszor haragudott az apja, mert elették előle az ennivalót. Dühösen bevágta az ajtót, tanyázgatott az ólban, a jómódú teheneknél. Később kihívta a feleségét, megpofozta. Még emlékszik azokra a megalázó pillanatokra. Vastag hangon dörrent a tehenész: - Bözsikém, gyere ki egy kicsit.

Szófogadó anyjuk követte jámboran a vágóhidra. A csendre emlékszik leginkább, ami szülei után maradt, a szürke, döbbenetes, fojtogató, félelmet keltő, ismétlődő, sűrű csendre. Csak riadt szemük vándorolt egymáson, lesütötték a pillantásukat, árulónak hitték magukat, a durva Potornai cinkosának, tudták, hogy üt-vág az istállóban, utána bocsánatkérést vár. Mégsem mertek egyszer sem értük osonni, válták vissza szülőanyjukat. Megkönnyebbedtek, amikor látták. Beszélgettek, hazudtak gyerekes naivsággal.

Nővérét, Zsuzsát ezek az esték űzték el a szegénységtől. Rövid copfos hajával, barna kartonruhájában, két idegen szemével, útra kész mártíromságával, a félelem igazi, eltörölhetetlen rettenetét hordozta. Nem szabad volt gyerekeskedniük, betegeskedniük. A tankötelezettség szorította szüleit, használták hát boldogan egymás ruháit, cipőit, könyveit, lélegzéseit, hogy megmaradhassanak.

Az éjszakák még rosszabbak voltak. Két páros ágyban aludtak. Egyikben a purdék, lábbal egymásnak, keresztben-hosszában, a másikban szüleik. Tömör, sötét feketeségekben nyikorgott az ágy lába, nyekergett, jajdult, fújtatott hangosan, hevesen ringatózott, artikulálatlanul lélegzett, visszafojtotta a levegőt, sóhajtásszerűen kiengedve; tudták már Zsuzsával, olyankor készül a gyerek. Haragudtak az anyjukra, de sajnálták is. Akkor Potornai Bandi lázas izgalommal, torkában dobogó szívével csúsztatta nővére lába közé kezét, úgy tettek, mintha mindketten aludnának. Marokra fogta a lány meztelenségét, vakon tapogatta, míg megvirradt.

Betegen is egymáson feküdtek. Vézna gilisztákként hemzsegtek a masszív helyen, várták a jobbulást.

Legkisebb testvérét, Etát hordták kezelésre. Csipet lány volt, beteg gerincű, a vonattól ölben cipelte a kórházig Potornainé. A téren piros lócára rogyott.

- Pihenjen, anyám, megszakad.

Ömlött, patakzott a verejtéke, nehéz út volt, és számtalanszor megjárták. A főorvosnő hosszadalmasan vizsgálgatta a nyomorékot.

- Van több családja? - kérdezte.

- Hál' istennek, elég.

- Mire hazaér, ez meg se lesz.

Irtózatosan megijedt akkor anyja, kalimpált a szíve, a fényes folyosó forgott vele. Kislányát ágyba tették, oxigént vezettek az orrába, mereven feküdt. Potornai Bandi torkát félelem szorongatta, izzadt a tenyere, tanácstalanul tekingetett pityergő anyjára. Az elegáns, beteges fehérség riasztotta, hervadt húgocskája öntudatlanul vergődött. Szeretettel rángatta szülője gamós kezét, vonszolta kifelé.

- Ne sírjon már!

Az asszony észhez tért. Gyűrött kötényében kotorászott, a vasúti jegyre szánt pénzét markolászta. Türelmetlenül várta, hogy az egyedül maradt doktornőt megkörnyékezze utolsó garasaival és a könnyeivel. Azt hitte, meghal Eta, csak nem merik megmondani. Megrendülten figyelte, hogy oxigénpalackból táplálják. Az otthon hagyottakra gondolt. Megszorította legnagyobb fia kezét.

- Várjál, elköszönünk.

A hideg, idegen világ rosszabb volt a szokott szegénységnél. A főorvosnő azzal búcsúzott:

- Nincs jobban a kislány, de meggyógyulhat. Olyan injekciót kap, ami máshol megszerezhetetlen. Talán kinövi a betegségét.

A fejőnő imába foglalta a nevét.

Botorkáltak az állomásra. Másodszülöttének ez volt az első utazás, a vonat csodája, ami messzire szakította a cselédházak közül. Ablak nyílt a jövőre.

- Orvos válhat belőled - járta a meleg tenyér nyakát, feje búbját.

- Mindenkit meggyógyíthatok?

- Meg, bizonyára. Csak igazlátó legyél.

A cselédházban elfogytak az imák. Betegen kínlódott két fiú. Influenza dühöngött, nem kímélte a szegénységet. Tűzrevaló híján gyümölcsfákat vágott ki Potornai. Bandi vele tartott. Melegített a lopott fa, a kályhánál fürdette porontyait Potornainé, hogy a fiatal doki tisztán találja őket.

Az orvos aggódó arccal, a rossz szagú ágyban vizsgálgatta a két apróságot. Sokáig mellettük maradt. Hervadtan dünnyögte: - Kórházba kellene vitetnem őket. - Injekciót adott. Ferkó erősebb volt, Sanyika hitványabb, tüzelt a testük, a szemük üvegesen csillogott.

- Aranyos doktor úr, kegyetlen a sorsunk, ha a jó isten elveszi, itt hadd temessünk, mert igazán nincsen módunkban hazahozatni a messziből.

Sejtette Potornainé, hogy a tüdőgyulladás pusztít, de erejét felélte már, tovább küzdeni képtelen volt, a bánatnak engedte eszét. Összetöppedt a terhétől, legszívesebben sírjába feküdt volna.

Rémülten remegett a vaskályhánál, kezét eszeveszetten tördelte, minduntalan istenéhez fohászkodott. Gyönyörű vagyonuk, a csodaszép, tarka kecske, a jó, duzzadt tőgyű, éppen akkor ellett. Az asszony felfelé tekingetett, lekucorodott a riasztó szobában, két kezét összekulcsolta és szívszaggatóan könyörgött.

- Megváltó uram, vedd el a kecskénket, kegyelmedből térítsd életre gyerekeimet.

Leborult a szoba hideg földjére, fejét ütögette hisztériásan, haját szaggatta, fekete lett arca a könnyektől, a poros földtől.

Borzalmas volt. Potornai Bandi dermedten figyelt. Szülőjéhez borult, vigasztalta.

- Ne sírjon, édesanyám, még élnek.

Nővére, Zsuzsa akkor cipelte a baltát. A konyhából meglátta őket, hozzájuk szaladt, és székre támogatták ketten törődött, kicsi anyjukat.

Apja féltőn ápolta a kecskét, gida csüngött a mekegő jószágból, de nem tudta megmenteni. Állatorvosra miből költött volna? Kínlódva kötötte zsebkendőjét az állat szemére, és a baltával agyoncsapta.

Mordan lépett a szobába. Az ócska, nyikorgó szekrényből éles kést keresett, a kopott zománcú vajdlingot. Mélyről sóhajtott, és szó nélkül kiment. Felesége reménykedett, mégis meghallgatta a teremtő, elvette a vagyonukat, megszánta a gyerekeit.

Potornai Bandi nézegette a testvéreit, homlokukra ejtette tenyerét. Ölébe vette a pólyást. A csend rémisztette meg.

- Hiszen hideg - mondta döbbenten, a kicsi mészfehér arcáról elrántva a kezét.

- Ő már elaludt örökre - motyorászta szülőanyja, és könnyei megáztatták a szoba földjét.

Potornai javában nyúzta a kecskét. Halotti torra készülődött akkor.

Most meg leroskadt az asztalhoz. Legendás étvágya a múltba foszlott, fogai kihullottak, szabályos, riasztó műfogsora fénylett. Vereshagymát aprított a pörkölthöz, ecettel locsolta.

- Bandika hogy van? - kérdezte kíváncsian. - Nagy embert csinálsz belőle?

- Amihez kedve lesz.

- Nékem se volt hajlamosságom a tehenekhez, mégis szolgálom őket. Mi újság?

- Buszt vásárol a Csillag, utazhatnak, világot láthatnak öregségükre. Kölcsönt kérek az emberektől.

- Tőlünk? - lepődött meg az apja. - Csórók maradtunk.

- Nem maguktól, a nincsent nehéz osztogatni.

Az elhasználódott jószággondozó megnyugodott. Közel húzta az alumínium-hamutartót. Hamarosan megköhögtette a cigarettafüst. Potornainé madárarca nyomult közéjük élénken, és fiára nézett.

- A kölcsön visszajár - mondta.

- Vissza.

Az öregasszony elfordult. Az ágyhoz csoszogott. Felvágta fekete ollóval a szalmazsákot, kotorászott a lapos fekvőhelyen, fakó takarékbetétkönyvet szorongatott. Nyújtotta.

- Vigyed a vagyonunkat.

Öreg Potornai úgy érezte, mintha fosztogatnák. Szaporán lélegzett. Tartott tanár fiától, felesége fejére nőtt a vénülés esztendeiben. Szenvedett, de szó nélkül megállta.

- Mire kéne nekünk. Sírba eresztő kötélre? Közösen boldogultunk, ez sem lehet másképp - mondta Potornainé, párásodott ókuláréját törölgette. - A gyerekeiért áldoz az ember.

Másnap Potornai Bandit várták a téeszirodán. Nemes Lajos, Dihenes József, testvére, Novákné Potornai Zsuzsa, a könyvelők. Mindnyájan az íróasztalra tették forintjaikat, a tanár meglepődött a nagy summa láttán. Megolvasta. Nyugtákat töltögetett. Ünnepélyes pillanatok voltak, felemelő érzés. A nagykapun Major János és Váradi Mihály motorozott be. Büszkén léptek a terembe, legombolták az évi fizetésüket.

A tanár belső zsebéből kivette a szülei takarékbetét-könyvét, a púposodó pénzhalomra tette. Lángolt az arca. A felelősség határozottá formálta. Pölös Gábor bicegett be öreg Boldival. Levették a tökfödőjüket, lángolt fehér fejük, kezet fogtak sorban a bentlevőkkel. Az éjjeliőr és portás madzaggal kötözött újságpapírcsomagot szedett elő, s a rengeteg pénzt tejére tette.

- Ketten adjuk - mondta ellentmondást nem tűrően -, érte is fizetek.

A tanár meghatódott. Bontogatta a súlyos köteget. Képzelete felgyúlt, gyerekké tette, fekete klottgatyában, maszatosan, mezítláb, csillogó szemmel leste a cselédháziak első közös kenyerét, kukucskált a málladozó kastély ablakán, a gyér fényben apjáék tanácskoztak, élesen vetítődött eléje a múlt, meghatározó színei voltak, fehér fénye a késnek, szürke színe a szövetkezetieknek, a cipó pedig gyenge tűzpiros. Öreg Kun felemelte, szelte a kenyeret, pilléket kanyarított, eszegették örömmel, és a közös öröm rásütött az ablakokra. Azt az örömöt kereste, s úgy érezte, megtalálta.

A gyerekkor dolgai mélyen megragadtak benne, eligazították életében. Traumáját egyetemi hallgató korában szerezte. Naponta egyszer étkezett a menzán. Többre nem telt. Éjszakákig magolt a tanulóban, vasakarata, az állandó zsebpénztelenség, a megaláztatottságtól való félelme tartotta az élen, kiütközik cselédházi nomádsága, céltáblája, gúnyforrása lesz a társainak, megtanult késsel, villával bánni, nem ivott gusztustalanul. Viselkedett. Végül már vitatkozott, filmekről, politikáról.

Éjszaka égett a szeme, tarkójából előrenyomult a fájás, irtóztatót kordult a gyomra. Egyedül biflázott, könyveire hajolt, pusztította a betűket. Éhsége elviselhetetlenné fokozódott. Szédelgett, hányinger gyötörte, félrecsapta a jegyzeteket. Korgott a gyomra. Összegörnyedt, ivott a vízcsapról. Kínja percekig enyhült. Aztán legyőzte az éhség, megrágta volna a fapadot. Keresgélt. A sivár terem szemétkosarában turkált, lelt három zsugorodott, kőkemény pogácsát. Megmosta a vízcsapnál, áztatta, harapta, rágta, lakmározott boldogan.

Számolgatta gondosan az összehordott vagyonkát. Bőven futotta a buszra.

Szétszóródtak. Potornai Bandi nővérével, Zsuzsával, gyalog indult a Főtérre. Kellemes háttérként szolgált a falu, szélesített kövesútjával, kényelmes, új, gazdagodó házaival, vaskerítéseivel. Személyautók poroltak.

A titkárnő a legújabb divat szerint öltözködött. Állását önmaga pallérozására fordította, céltudatosan, hallatlan energiával gyűjtögette saját előnyeit, megalázkodni, hazudni, feküdni nem restelkedett, a viselkedés magasiskoláját teremtette meg. Kívánatos, izgalomkeltő testét mutogatta, élvezte, amikor lenézték a lábáról, de megválogatta, kit tüntet ki kegyeivel. Fényes taktikával naivságot mímelt, felnézett az ügyeletes kiválasztottra, áhítattal leste szavait, szuggerálta, helyeselt, bólogatott.

Előhozakodott a cselédházi kislány megható történetével, viccesen hajtogatta: munkás-paraszt szülők zsidó gyereke, testével szolgált illusztrációnak, míg dicsérni kezdték alkalmasságát, tulajdonságait.

Környezetében megvetették, hitvány kurvának titulálták, de tapasztalatokból tudták, a szép szavak sohasem versenyezhetnek olyanokkal, akik háton fekve közlekednek a főnöki irodába. Novákné Potornai Zsuzsa megalkotta a tökéletes hátonfekvő típusát, az érdekszajhát.

- Boldog vagy? - kérdezte öccsét. - Meghatódtál?

- Jólesik.

- Törpe illuzionistám, a sűrű lángolásokkal sose viszed semmire. Anarchikus a természeted.

- Igazgató legyek?

- Az nem történik meg, addig bedeszkázzák az eget. Pedig futhatnál ekkora tehetséggel.

- Az építőkhöz tartozom, nem az élvezőkhöz.

- Minden kornak kerül haszonélvezője. Feláldoztam érte önmagamat. Mártír vagyok. A természet dönt, nem a filozófia. Egyetlen szellentéssel megölöm, aki elébem áll, haragosaimat a cipőmből kirázom.

- Hová törtetsz? Az uborkafára? - döbbent meg a tanár.

- A terített asztalhoz.

- A pikszisben maradni művészet.

- Más híred nincs? - kérdezte dühösen Zsuzsa. - Rosszabbul nem járok. Más marhát tesznek oda.

- Csalás, szemfényvesztés a haditárad.

- Aki lélegzik, hazudik. A hájasok a legjobb szófosik, többet engednek meg maguknak.

- Milyen elv nevében?

- Elv? - kacarászott erőltetve a titkárnő. Cigarettára gyújtott. - A gyakorlat nevében. Az elméleten moha nőtt, elfelejtették leporolni. Papírnemzetünk hősei szent szöveget szavalnak, de ők sem hiszik, ígérgetnek a jövő időre. Tőlem is kitelik. A felelősség közös.

- Veszett duma - hökkent meg Potornai Bandi a forró szagú egoizmustól. Megtorpant a széles betonjárdán, homlokát ráncolta. - A mifajtánk nem vetemedhet ganévá.

- A pipihús divatozik. Megfizetik az árát.

Rozikával és Bandikával találkoztak. Haladtak tovább. A tanárt örömmel töltötte el övéinek látványa. A fián kordbársony ruha, divatos cipő. Zsuzsa könnyű, szűk, szürke szoknyában, tűzpiros pulóverben, fehér ballonban tündökölt, aranyholmikkal ékeskedve. Kopottasnak csak ő maga tetszett, kitaposott cipőjében, a zsíros nyakú, sertésvelúr kabátjában.

"Szalad az idő - gondolta mélázva. Megnőtt, okos utódjára tekintett. Lépkedett a poros délutánban, elégedetten, otthonosan. - Foghatót kell teremtenem, maradandót."

- Hogy csinál a kígyó? - kérdezte sunyi ábrázattal Bandika. - Sziszeg. Sz...ssz...

- Ereszt a fejed?

- Eltaláltad - nevettek az asszonyok. Rozika megsimította a fejét. - Még egy sztori, és apád kitér a hitéből - mondta mosolyogva.

Potornai Bandi megkapta, ami a tartós, kiegyensúlyozott házassághoz szükséges, saját természetén alakítva a legidillikusabb családi harmóniát építhette volna fel, de képtelen volt változásra. Kevesen irigyelték, legyintettek az éppen tejfelben fürdők: - Hőzöngő értelmiségi, életveszélyesek a normái.

Néha megrettent lenyűgöző komolyságától, talán csak póz az egész, fóliába takarta sértődéseit. Menekülési, önigazolási forma, tisztességes marad a gatyájáig, reszkessenek a megalkuvók, megveti őket. Nem reszkettek. Elegük volt a nagyobbnál nagyobb tisztességekből, loholtak a napi betevőért, büszkélkedtek a NAGY TISZTESSÉGÜK-kel, bár sohasem fogadták el komolyan.

Akarta a módosságot. Azt a környezetet, amelyből hasznosabbnak, okosabbnak vértezhetné fel magát a közösségért.

Szerette Rozikát, dühöngő ellenkezéseivel, ellentmondásaival is. Ritkán fonnyadt bazsalikomnak tetszett, pesszimistának, elfogadta, hogy a saját emlékei tegyék boldoggá. Családi dühöngőjében a régi gazdagság csökött utódját vélte. Vízfejű politikusnak becézte, bölcselmein nevetett, amikor meg azt magyarázta: népének történelme a vazallusság, egyetlen mondattal megölte, szófukarrá változtatta. Félvállról kérdezte:

- A gyerekek meg eszik a küszöböt?

Honnan cipelhette ezt a mondatot? Mikor rögződött a tudatában?

Jó érzéseit a megszolgált munkabér, a szégyenkezés nélküli esztendők és tisztességes álmai táplálták. Nem ölt, nem sikkasztott, nem lopott, nem üzérkedett, szegény maradt, a szürkeségből tudása, tehetsége bilukszolt. Nem terítettek elé piros kókuszszőnyeget, a verekedés kínálkozott önmegvalósításához. Attól idegenkedett. Hadakozzon, mert jobbat akar, birkózgasson a hivatali főnökökkel? Munkájáért nem viselkedett, a béréért nem hálálkodott.

Zsuzsán őszintén megbotránkozott. Nem a nagyvérűsége, hanem hitvány szemlélete zavarta, amivel a hatalomért kapott.

"A törtetőknek könnyű az útja - gondolta bosszankodva -, a hitben megmaradók rovására. A szolgálat sebesedik."

Novákné kerékpározott a kövesúton. Zöld nylonkendőjéről, tenyeres-talpas termetéről messziről megismerték. Menye, Potornai Zsuzsa tüntetően elfordította a fejét, Rozika üvegnek nézte. Az asszony képén öröm gyúlt.

- Mit üzentek anyádéknak? - kiabálta.

- Semmit - mondta Potornai Bandi -, csókoljuk őket.

- Az hiányzik, kelekótya szalajtósra bízni valamit - zsörtölődött Zsuzsa.

- Régen más véleményed volt - védte közös múltjukat az öccse.

- Ne papolj. Jelenben élők vagyunk, fehér emberek Európa közepén.

- Tanulhatsz tematikát - szólt Rozika rejtett gúnnyal.

- Együnk fagylaltot - nevetett a titkárnő -, vendégeim vagytok. A gyakorlat az én világom.

Valahányszor betértek a presszóba, izgalommal, reménnyel vártak valamire, amit sohasem találtak meg, de az egyszeri kivétel bizsergése megmaradt, amikor Rozikát először kérte fel táncolni.

Zöldecske lázba rántotta. Friss fodrászmunka, nagyra nyílt zöld szem, combközépig érő ruha, fehér bugyi, formás láb, csinálta a forgalmat. Potornai Bandi már eltemette meg nem értett lángolását, a szép presszósnő nem tudott csillaggá válni az életében.

Rendeltek. Zsuzsa megjátszotta a sablonos kérdéseit: - Virulsz, aranyoskám? Jó a forgalmad? Szép szerelésed van.

Zöldecske mosolygott. Konyakot szolgált.

A férfi felhajtotta a szeszt. Kellemes zsibongás árasztotta, jó érzések. Nem sajnálta idejét, hogy a füstös, kocsmaszagú helyiségben ücsörög, önmagát tette boldoggá, ahogy fiára nézett, Bandika fagylaltot kanalazott és örült. Barátságossá formálódott környezete.

Újabb konyakkal öblögetett. A mámor foglya lett, hatalmasan elégedett. Szép felesége jobban mutatott a festett szőkeségnél, számított valakinek a faluban. Ragyogó, nagy kedve ébredezett, ritka, felemelő pillanatok.

A hízékony kiselnök érkezett. Csíkos, divatos ingéből türemkedett pocakja, hájas teste, arca pufókká fújódott, szemét behízta, barna haja elválasztva zsírosodott.

- Szia, lányok - üdvözölte hangosan Zsuzsát és Zöldecskét -, mulatunk?

- Hol bujkáltál? - kérdezte kíváncsiskodva Zsuzsa. - Postáztuk a busz árát.

- Vigasztaltam a fatert, ki ne purcanjon.

- Jól van?

- Pompásan - nagyképűsködött István-apánk fia, drága cigarettát kínált a társaságnak -, félúton a másvilág és a halhatatlanság között. Helyettesítem - mondta, merőn nézte Zöldecskét, karon ragadta, erőteljesen vonszolta hátra. - Külön beszélünk.

A tanárt sértette a jelenet. Megalázónak tartotta. Dühe éledezett, arca vörösre pirult.

- Kihasználják az időt - mondta gúnyosan Novákné Potornai Zsuzsa. - Príma kakas.

- Mire gondolsz?

- A repülő csészealjakra.

- Aljasság - háborgott a tanár jóhiszeműen. Cigarettára gyújtott, reszketett a keze -, éppen itt csinálják?

Major Rozika a férjére tekintett. Nem értette. A presszósnőről vad hírek keringtek, kocsival furikáznak érte a gavallérok, pénzért bármikor kapható.

- Maradj csendben - szólt határozottan -, ez a lotyó fűvel-fával összeadja magát - súgta a mondat végét -, szuperszajha.

Potornai Bandit irtózatos csapás érte. Ezért pazarolta érzéseit? A becsapottság végeláthatatlan mélységekbe lökte. Törni-zúzni szeretett volna, üvölteni. A másik pincérnő újabb konyakot hozott. Potornai Zsuzsa rendezte a számlát. Mindezt homályosan, a sértődöttség és az alkohol ablakán látta öcsikéje, s itta italát elboruló tekintettel.

Csapzottan bújt elő Zöldecske, frizurája romokban hevert, arca paprikaszínben lángolt. Szoknyája meggyűrődött, szeme törtebben csillogott. Erőltetve mosolyt kent a szájára. A kiselnök fergeteges gyorsasággal elvonult. A szőke presszósnő a pult védelmébe húzódott, nem jött az asztalukhoz.

- Rosszul esett? - heherészett Zsuzsa divatos táskájába rakosgatva a kellékeit. - Megvan annak a módja.

Öccse már magányában vergődött. A Főtér sarkán eszébe jutott, hogy a tanáriban felejtette a félig javított dolgozatokat, visszafordult, táskájába gyömöszölte, hóna alá csapta. Megaláztatása elborította egészen. A sötétedő estében ordibált, hadonászott, véres kedve kerekedett. A kéttornyú templomnál ténfergett a lépcsőkön, a vaskaput rázta, rugdosta, levizelte.

Rekedten kiabálta: - Kibabráltál velem, világ, de emberedre találtál, ledöntöm a koszos klozettot, a rohadt kis kurvát.

Sokáig dühöngött. A presszóba nyomult. Az alkohol elborította az eszét, zárat kattintott a tudatára, az érzéseire. Élt, cselekedett, de mégis más volt, egy tudat alatti fantom, rossz énje, ocsmány, gyalázkodó botrányhős.

- Konyakot! - mondta hangosan. A táskáját asztalra csapta, merev részegséggel bámult Zöldecskére. - Velem nem pitykéztél, azt hitted, nincs pénzem?

- Tréfás kedvű a tanár úr - mentegette a presszósnő a helyzetet -, felöntött a garatra.

- Hátul mesedélutánokat tartol? Hülyének hiszel? - kiabálta Potornai Bandi.

- Ittas vendégnek nem szolgálok ki - mondta Zöldecske. Sarkon fordult, vitte vissza a szeszt.

- Miért? Kit bántottam?

- Berúgott. Csinálja a happárét, de pórul járhat.

- Gyere velem is - imbolygott a férfi, kezét az asztal terítőjébe akasztotta. A hamutartó lehullott csörömpölve -, nem csalódol a fütykösömben.

- Rendőrt hívok, kotródjék - nyúlt telefonért a kiszolgálónő.

- Hívjál csak. Aranyba foglalják a lyukadat? Nem tojok pirosat tőlük. Teszek mindenkire, én vagyok az egyszemélyes Potornai-köztársaság.

Mintha Jós Sándort pillantotta volna meg, ült simléderes sapkája alatt, sört szopogatott, elmosódottan rémlik az egész. Az utolsó napszámos a tanárra emelte a szemét. Potornai Bandi faképnél hagyta Zöldecskét, táskáját cipelve ismerőséhez tartott, székre rogyott, magyarázott valamit.

Az éjszakából többre nem emlékezett, hol járt, mit csinált, ködös kép rémlett a sáros utcáról, a nedves, latyakos betonra szóródott iskolai füzetekről. Meggyötörve, fájdalommal ébredt. Zúgott a feje. Tapogatta ruháját, igazolványai, kulcsai megmaradtak, a táska székre lökve a füzetekkel. Erőltette az eszét. Nem jutott a tudatáig, merre bolyongott, igazoltatták-e a rendőrök, miket fecsegett. Egyetlen elfogadható, éles képet rögzített, amikor a szép szőke asszony telefonért nyúlt, riadt szeme inkább könyörgött, mint vádolt.

A másnaposság mocska nyomta. Savanyú volt a szája, piros a szeme. Holtfáradtnak, idegennek érezte a testét, keze erőtlenül csüngött. Darabjaira tört. A részegség nehéz tudata emésztette.

Kőnehéz feje lassan mozdult a párnán. Értelme ólomlábakon közeledett. Rázta a hideg, a szégyen terhe. Nagy súlyt cipelt.

"Így nem élek, inkább meghalok" - gondolta.

A sűrű másnaposság okádékában feküdt. Állandó álmosság, szomjúság gyötörte. Mégsem tudott aludni. Öltözködött. Az időt siettette volna, múljon el tőle a keserű pohár. Kőtömbből faragták a perceket, minduntalan rázuhantak, agyonnyomták.

"A részegség megjárja, csak ne józanodnék" - gondolta keserű szájízzel.

Major Rozika kávét kínált. Nem bírta lenyelni.

- A rusnya anyósomra hasonlítasz - mondta felesége feddőn, tett-vett a szobában. - A szagodtól berúgok, a torkom összeszorul az idegességtől. Micsoda alak vagy?

- Szűnj meg.

Nem szeretett mozdulni, beszélni. Félt. Izzadt. Múltjával viaskodott.

Félt, hogy apja indulatos természetét örökölte, kötekedett, pocskondiázott, oltári botrányt rendezett, számos szemtanúval. Hatalmába kerítette az érzés, mérhetetlen szomorúságával.

Gyorsult a szíve. Érezte, a holtponton túljutott, kapaszkodik az életbe.

"Dolgoznom kell - gondolta szégyenkezve -, a társak szemébe nézni."

Vizet ivott. A heverőre roskadt. Úgy érezte, a budi hozzá képest szanatórium. Az arca vékony volt, megtörte, megöregítette az ital, ráncokkal verte.

Cigarettát keresett, a menedékébe bújt.

"A küzdést lesepri lárvaarcom. Tisztán maradni, példaképnek, utódokat nevelni szép szolgálat. Nem adatik meg mindenkinek."

Szégyenkezett még a fű előtt is. Szédelgett a lakásban. Bocsánatot kért a legyektől.

Arra gondolt, megkeresi Zöldecskét, megköveti a magánkabaréért.

"Apám ilyen - gondolta élesen, és fájdalom hasított a homloka mögé -, micsoda mocskot viselek? Mégis újrakezdem."

Fájt a feje. Bűntudatát súlyosnak érezte. Semmivel sem akart törődni, a boldog diliállapot foglya lett, dolgok, problémák messzire távolodtak, nem maradt ideje értük, utánuk nyúlni, hiába lebegtek a szeme előtt. Vergődött félelmetesen. A múlt magyarázkodott.

Döcögött az egylovas szekér, Péteri hajtotta a Csillag konyiját. A kocsiderékban kuporogtak Novákkal, borért küldte őket Munkás-elvtárs, legyen ünnepi kedvcsináló. A cselédháziak bekötött üvegeket raktak a szalmára, jusson hazulra is a jóból. Felejthetetlenül szép utazás volt. Trappoltatták a lovacskát, bámulták a festői mezőket, az ébredő fákat, a sima folyót.

Módos, sokablakos házban mérték a savanyú bort, piros színe ingerelt. Kóstolgatták. Potornai Bandi a házigazda lánykájával barátkozott, a szőke, hosszú hajú Major Rozikával. Fogócskáztak, szaladgáltak a tágas portán, le a pincébe a teli hordók közé.

- Akarsz inni?

- Akarok - engedelmeskedett a cselédházi legényke.

Engedték a bort. Hordótól hordóhoz somfordáltak, Potornai Bandi kortyolgatta. Sohasem ivott azelőtt. Az udvaron letaglózta a részegség. Novák a szekérre dobta, a hordók tetejére. Kocsikáztak hazáig.

Otthon Potornainé jajgatva mosogatta arcát hideg vízzel, ecetes ruhát dugdosott szíve fölé, de nem tért életre a fia másnap reggelig.

- Megmérgezték a gazdagok! - ordibálta.

- Részeg - legyintett a nagyivó apja -, korán kezdi, rajtam is túltesz.

Lehetetlenséget beszélt. Novákkal együtt kitartóan piáltak. Megszagolták a szeszt, nem tudták abbahagyni, megitták a vitriolt is. Ész nélkül dűltek a hideg földre, támolyogtak a cselédházba, az ágyba vizeltek.

Potornai Bandi betegen, józanodva gubbasztott a dunnán, sápadttá verte az alkoholmérgezés, fokhagymaszínűvé, gyomrát összetörte. A kannából hatalmasakat ivott, szédelgett, a feje félrehúzta. Várta apját. Reszketett. Veréstől tartott.

Anyja még nem aludt, öreg, foltos pendelyében virrasztott a páros ágyban. Potornai bambán támolygott, torz vigyorrá deformálódott az arca, üveges szemmel nézett rájuk. Dülöngélt. A szekrényből elővette a konyhakést, párnája alá tette.

- Mit csinálsz? - kérdezte a sokgyerekes asszony.

- Ezzel öllek le benneteket - böfögte a jószággondozó -, legalább nem kértek enni.

Ruhástul zuhant az ágyba. Vadul hortyogott. Felesége ijedten pislogott.

- Mihez kezdjünk? - kérdezte suttogva. - Ez a marha megteszi részegségiben.

- Vegyük el a kést.

Zsuzsa lecsúszott a fekvőhelyről, négykézláb mászott az apja nyakához, a késért tapogatott. A részeg hatalmasat horkantott, megnyitotta szemét, csápolt a kezével, amitől lánya megrettent, pityeregve szaladt a konyhába. Potornai kábán kotorászott, a kést báván figyelte, később dühösen ordibálta:

- Le akartok gyilkolni? Ezért keresek a bendőtökbe?

Vérbe borult szemmel pislogott az ágyon, kereste, kin töltheti a bosszúját. Felesége Zsuzsáért futott. Bandi utánuk eredt. Apja erősen imbolyogva tolatott nyomukba, villogtatta a disznóölő szerszámot. Futottak körbe-körbe a major udvarán, nevetségesen és tragikusan, elsőszülött lányuk bugyogóban, Potornainé szürke, foltos hálóingben, Bandi fekete klottgatyában, hátra-hátrapillantva, közeledik-e a borgőzös őrült. Szívósan hajkurászta őket. Kifulladásig.

Visszabotorkált a szobába, belülről elreteszelte az ajtót, újra hortyogni kezdett. Fia az ablakhoz lopakodott, leselkedett. Anyja és nővére szipogtak, fáztak a hidegben, topogtak. Végül anyja kitalálta, aludjanak a szalmakazalban, az melegít. Fészket igazítottak. Rettegve szenderegtek. Riogatott ezernyi zaj, a sötét félelem.

Potornai Bandi kiadós betegséget szerzett. Sohasem orvosolhatták, észre sem vették, pedig elkísérte házas koráig. Idegeskedett. Nem akarta betegségnek elfogadni, kellemes érzéssel párosult, ábrándozással, álmodozással. Örült, és képzelete fehér országutakon kóborolt, félelmetes fehér hegyek birodalmában, kék tengerek partjainál. Reszketett az örömtől. Iskolai órákon teste a tanyai tanterem padjában, képzelete a vágyak labirintusában időzött.

- Fázol? - kérdezte suttogva nővére.

- Kicsit - hazudta szemrebbenés nélkül.

Reszketett a félelemtől is. Az idegenszerűségtől, a váratlan helyzetektől. Küzdött betegségével, idővel gátlássá, tartózkodássá, szemérmességgé szorította vissza, de nem törölhette ki soha többé az életéből.

A részegségnek hetekig betege maradt. Annyira félt felelősségétől, mint a haláltól. Minél jobban küzdött sorsával, az öntisztulás fájdalma annál inkább kísérte.

"Józanul viselni a valóságot nem szívderítő - gondolta Potornai Bandi -, de részegség után százszorta nehezebb. Tisztességem tisztességtelenségig elázott."

Tejet ivott. Undorodva nyelte a kortyokat. Erőt gyűjtött, hogy újra kezdhesse az életét. A dolgozatokért nyúlt. Dörzsölgette a száradt sarat, piros ceruzát keresett, a füzetek fölé hajolt. A munka életre hívta. Tarkóján nem szűnt a nyomás. Émelygett. Szégyen égette, a kollégák nevetgélésére gondolt, gúnyolódására, különbekké tette a hitványabbakat.

A határ hirtelen fényes lett, a füvek izmosodtak, erős zöldbe öltözködött a természet. Könnyebbé vált az élet. Tünedeztek a húsvéti szagos mezők, megöregedett a citromsárga fejű pitypangvirág, a fehér sapkájú szikfű, a rozmaringos rét. Beszélt a vidék. Az erős gesztenyefák buja lombjaiban tündököltek a vörös és fehér gyertyák, a folyó felől akkora csend támadt, mint a gazos temetőben, ahová már elbújtak az elődök: Pölös Gáborné, öreg Kun, öreg Botdiné, a sírra született Potornai fiúk.

Hajlott hátával Major Jánosné matatott az udvaron, vitte visszeres lábát, csomós, eres kezét a vödör fülébe akasztotta, és szótlanságában megszületett a munka. A tanár áhítattal figyelte az ablakból. Szerette az ökölnyi vércsomós lábú öregasszonyt.

A hűvös reggel szilvakékké érett, a nap már narancsvörösen pompázott, boldogan zöldellt a gazdag vetés, kávébarnára szikkadt a föld teteje. Az ígéretes táblákat görbeakácfák szegélyezték, mint világos kiflik a zöld asztalterítőn sorakoztak a tavalyi szalmakazlak, galamb-, varjúsereg keresgélte élelmét. Piros vontatók, pótkocsik, piros traktorok berregtek a majorban. Rejtőztek a nyersszínű, tavalyi szántások, a télvégi szürke füvek az árokparton. Ereje teljében lélegzett a mező. A folyó békésen, ezüstszürkén hömpölygött, lombok hintázgattak, girbegurba csapásokon halászok igyekeztek a vízhez. Tiszta, reményteljes reggel szolgált. A makacs földek zölddel fizettek, lucernával, kerti veteményekkel.

Major Jánosné kislibáival vergődött, legeltetett. Urával váltott néhány szót, amit füllel-heggyel hallott veje a nyitott ablakon.

- Sajnálják a pénzüket? - kérdezte:

- Lotyogás. Adtunk, mert van, mert hajszálra visszakapjuk, mert magunknak adtunk.

- Gondoltál ilyenekre? Elvették tőlünk a földet, földönfutóvá űztek, adóval öltek, és a pénzünket a közösre költsük. Ép ésszel felfogható?

- Olyat cselekszünk, ami megéri a fejbólintást. Meggyógyítjuk a sebeinket.

- A végén brosúra-Matyi leszel - nevetett csendesen az öregasszony.

- Elkéstem. Nekem csak sánta ló jutott - mondta gondolkodva a tapasztalt gazda -, de a víz felett tarthatom a fejem. Elég ennyi.

Vállán vitte a kaszáját, kertjükben vágta a lucernát. A kerítésnél rekedt libák gágogtak. A gazdasszony ellátta a jószágokat, urához került.

- Munkás-elvtársnál nem így volt.

- Ő kerekre nyalta a holdat.

- Dolgoztam isten ökreként, se pénz, se becsület nem jutott.

- A hit kevés. Tudás, szakértelem nélkül hiába embereskedett.

Potornai Bandi az iskolába iparkodott. A kövesút mellett, a nagytemplom után sorakoztak a sárga papi lakások. Vedlettek az erős fényben, foszladozott a faluk. Melegített a délelőtt. Két gyerek árkot ásott, kitartóan hányta a földet. Vízvezeték épült, a tiszteletes úrék megfogadták Novák Tiborékat.

Csillogtak a fényes szerszámok. Novák Csaba serénykedett, földbe nyomta az ásót, partra fordította a terhét. A tanár döbbenten torpant meg a betonjárdán. Nézte a szép szemű barna fiút, feslett munkásruháját.

"Iskolában a helye - gondolta dühösen -, meddig öröklődik a múltunk?"

Az országúti forgalom, a szapora járókelők nem zavarták a kölyköket. Dühösen dolgoztak. Potornai Bandival sem törődtek.

- Hanyagolod az osztályt? - kérdezte Novák Csabát. Tudta, fölöslegesen zaklatja.

- Ezért fizetnek.

- Az iskola? Ki tanul helyetted?

- Kimaradok.

- Zöldeket beszélsz.

- A negyedikben hasaltam. Az ötödikben a tanár úr piszkált, csak azért jártam. Az idén hiányoztam özönször.

- Kötéllel vontatlak, de elvégzed az általánost. Mihez kezdel?

- A városba megyek.

- Dolgozni szeretsz?

- Óvodás koromtól melózok. A szódagyárban keményen keresek, a lóvét hazaadom, de marad is.

Felnőttesen rágyújtott. Vékony kabátjában a füstöt fújta. Ijesztően az apjára ütött.

"Segítem, különben mit érek?" - gondolta a tanár.

A nagy szemű iskolaköteles bátran cigarettázott.

- Nem vagy zsírhuszár - mondta Potornai Bandi melegen -, mit szeretsz?

- A cigit és a húst.

- Piát?

- Azt is.

- A földet?

- Micsodát?

- A földmunkát.

- A rossebb, aki megeszi.

Megköpte a markát. Az acélfehér ásót indulatosan nyomta a talajba. Az eldobott cigaretta sokáig parázslott az árokparton.

- Mennyit kerestek?

- Szép summa pénzt.

- Estére elmegyek hozzátok.

A pedagógus ismét találkozott tegnapjaival. Novák Tiborral együtt gyerekeskedett a múlt nélküli múltban. Tibor korán megejtette a sintér lányát, hat lurkót lökött a lába közé, őrizgetve a régi szegénységet, vegetálgatott.

Nem vidította fel a látogatás. A gyerekek voltak otthon. Faluszélen pipiskedett a ház, földes konyhával, parányi szobával, két ágyat, heverőt toltak a falhoz, szigorú szorosságban. Asztal, szék, ütött-kopott kályha. A konyhában stelázsi, mosatlan edények, a tálban töpörtyű, poharak, csészék.

Két kicsi tanult a heverőn.

- Félsz az öregtől? - kérdezte tanítványát, a kerek arcú Novák Csabát.

- Nem.

- Amikor mólés?

- Akkor igen. Kiabál, fenyegetőzik.

- Megver?

- Nem.

- Sohasem bánt?

- Ha anyám elé állok.

- Melyiket szereted jobban?

- Anyámat.

- A tanulást?

- Azt nem.

Novák Tibor nem ismert határt, illemet, ha szájához emelte a poharat. Ivott napokig. Aztán hónapokig nagy ívben elkerülte a kocsmát. Az alkohol tönkretette idegrendszerét. Mámorosan tört-zúzott, pusztított. Erős, vállas legény volt, de elbánt véle az idő. Megérkezett, és az ágy szélére ült. Szorongatta eres, nagy kezét.

A mennyezetről négy gerenda ereszkedett meg. A kitárt ablakon friss levegő járt. Színes képeket szegeltek falra a gyerekek, az újságokból ollózgatták. Az asszony, Novák Tiborné szintén az ágy szélére telepedett. Ölébe emelte a legkisebb lányát.

- Nem születtünk tehetősnek - mondta mentegetőzve a szövetkezeti gépész -, semmivel se kínálhatlak. Csak pulya terem.

Alig volt idősebb Potornai Bandinál. Rettentően mutatott. Az arca beesett, megnyúlt, mélyre húzódtak a szemei, a haja megritkult, mintha furkóval ültették volna, a fogai hullottak. Elhasználódott.

- Mind jön rám, kapaszkodik, segítség meg nuku.

- Csaba gyakran hiányzik. Nem szeretném, hogy kimaradjon.

- Keresget a lelkem - mondta az anyja elismerően -, de attól se zsíros a fazekunk.

- A jövő nagy szó. Szakma kell a kezébe.

- Egészsége legyék, lesz akkor minden - mondta Novák Tibor örökölt bölcsességét -, éhes hassal meg doktorhoz szorul. A fa felnő kertész nélkül.

- Erősebb a lombja, ha gondozzák.

- A miénk lehervadt - nézett vádlón a fáradt gépész a tanult cselédházi fiúra -, nehezen változik velünk a világ. Szép, nagy hitet kapott felszabaduláskor a szegénység, mára meg mi maradt? A jó szót is receptre válogatják.

- Sötéten látsz. A szegénység hatalma kezdődik. Kirekeszted a kölykeidet belőle?

- Körülmagyarázod a fejemet. A demokráciát nem nekem fedezték fel. Marakodjak a fingon? Eredj már.

- Bánt, hogy nem lettél milliomos?

- Máról holnapra élünk. Iszok, nem iszok, nem érünk többre. Tanulnak, nem okosodnak, úgyse könnyít, rajtuk sem változtat. Egy szarból se nevelek urat.

- A nyolc osztály kötelező - érvelt a tanár lankadatlan -, megbüntetnek.

- A fenekembe fújhatnak - legyintett az olajos kezével Novák Tibor -, csak fertőtlenítsenek.

Potornai Bandit a valóság megverte. Hordozta a látogatás képét, hangulatát. Nagy ötlete támadt: könyvtárszobát csinál az iskolában, ott többet foglalkozhat kedvenceivel. A gondolatnak adta magát, részletesen tervezgette tennivalóit.

Lázasan kóválygott. Az állomásnál látta újra Novák Csabát, támogatta a törpe akácfát, mintha valakire várakozna. A váróterembe somfordált előle. A tanár nem tágított.

Ünneplős ruhájú, friss arcú emberek utaztak. Az iskolakerülő a kopott padon gubbasztott. Kopottabbnak tűnt a berendezésnél. Potornai Bandi sajnálta. Szerette. Fiatalságát féltette benne. Dús barna haja a homlokát verte, fehér foga fénylett. Állandó, egyetlen ruhájában terpeszkedett, a bagószag és az áporodottság közepette.

- Hogy élsz? - lépett hozzá.

- Így.

"Cigarettával nem kínálhatom, kocsmába nem hívhatom, pénzzel meg nem alázhatom" - gondolta.

- Városba jársz? - szánta ugratásnak.

- Nem megyek, apám maga mellé vett segédmunkásnak.

- Mit csinál?

- Alszik. A bátyám is berúgott, döglenek otthon. Koncsorogni jobb.

- Nem vársz senkit?

- Kit várnék? Nézgelődök, csípem a vonatokat.

A tanár szemét a fiú kezén járatta, csuklóján bizsuláncot fedezett fel. Kedvre akarta deríteni.

- A lányokat szédíted?

- Hol van az még? Nincs a kezemben kenyér, a katonaság elvisz, csak aztán nősülök.

Köhécselt a mozdony. Potornai Bandi megindult, búcsúzóul azt mondta:

- Küzdjél, rokon, megéri. Az iskolába visszajöhetsz.

Újra végiggondolta a tervét. Megvalósíthatónak találta. Félt az első indulatoktól, reagálásoktól, tapasztalatból tudta, az érzelem kormányozta észnél a tiszta logika előbbre jut.

Magyarázta az igazgatónak: a szertárnak, raktárnak használt öreg tanteremből pompás könyvtár készíthető, faburkolatú, kényelmes olvasó. Lelkesedése hihetővé tette a tervét, hiába jegyezte meg felettese: - Se pénzünk; se reményünk - töviről hegyire előadta vállalkozását, hevesen gesztikulált, elképzelte, megálmodta a művet. Biztatást várt, elismerést, támogatást, de csak közönyt kapott.

- Merész elképzelés - dörzsölte a kezét a diri -, takarékoskodunk, évek múlva győzzük anyagiakkal.

- Csináljuk társadalmi munkában - védte ábrándjait Potornai Bandi -, a közösség segít.

- Szégyenben maradsz - kopogott színes ceruzájával az íróasztalon -, elviseled a csúfságot?

- A félmunkát soha.

- Tőlem a legtöbb, hogy engedélyezem.

- Ennyit vártam - szólt faarccal a tanár -, boldogulok.

Osztályfőnöki óráját a szemetes, koszos épületben tartotta. Álltak a vastag piszokban, áporodott levegőt lélegeztek, mozdulásukra csípős, köhögtető, fullasztó por verődött.

- Jól jegyezzétek meg! Fogalmazást írtok róla.

- Ócska kacat az egész - mondta Emőke, a doki lánya.

- Helyette könyvtárunk lesz. Értékelitek majd a különbséget. Kezünk munkájával építjük, megemlegessenek az utódok.

Takarítottak. Az első lelkesedés lázával serénykedtek, a holmikat hordták, tisztították a termet. Potornai Bandi irányította őket. Emőkét, a doki lányát a könyvekért tette felelőssé, a legkisebb Nemes gyereket, Lalát leltározással bízta meg, unokaöccsét, Potornai Zsuzsa fiát, Józsikát, a szerszámok, a kísérleti eszközök vigyázásával, Veréb Leventét takarító- és tisztítókellékek beszerzésével. Iramosan dolgoztak.

Döbbenten vette észre, máris csődbe jutott, a további munkákat nem szervezte meg. Kitől kunyeráljon segítséget? Illúziói foszladoztak, amitől dühös, szíves lett. Arra gondolt, a szerelem nem egyetlen csók, az élet nem egyetlen csalódás, megtorpanása megsebzi a tanulóit.

"A semmi művészei vagyunk - gondolta -, a nincsből építkezünk, mégis mutatósan."

Ricsajozva, vidáman széledt szét az osztály. Potornai Bandi porolta a ruháját, kezet mosott. Merengve lépegetett a Főtéren, amikor ragyogó, piros autóbusz tülkölt, Nemes Lajos integetett fülig-szájjal, szikrázott fehér inge az üvegről verődő fényben.

- Tarts velünk, tanár úr - kiabálta boldogan, meg se várta, hogy közel kerüljenek -, elnöknézőbe megyünk.

- Nincs kimaradási engedélyem - tréfálkozott Potornai Bandi. Sértette, hogy nem értesítették, nővérkéje se csiripelt a busz megérkezéséről, apósa se, ennyit pedig érdemelt volna -, Rozika eltöri a derekamat.

- Tőle jövünk. Tanúk előtt engedélyezte az eltávozásodat.

A kormánykeréktől Novák Józsi vigyorgott. Cinkosan kacsintott a párttitkárra. Sógorára förmedt:

- Azt üzeni, színed se lássa!

- Nálunk voltatok? - lepődött meg érzékenyen, öröm sugárzott róla.

- Mernénk István-apánk elé kerülni nélküled? Nyakunkba varrtad a buszt, tartsd a hátad érte.

A Csillag irodájában ünnepélyesen várakoztak, csomagok, üvegek, ünneplő ruhák melegében. Elégedetten, elfogódottan zuttyantak a kényelmes bőrülésekre, dicsérték új szerzeményüket. Novák Józsi bekapcsolta a rádiót, divatos dalok zsongtak, jó érzéssel ringatóztak, a csontszáraz földek fehérlettek, forró szél örvénylett utánuk. Potornai Bandi lelkesen vette számba az utasokat, öreg Boldit, a szélérte Pölös Gábort, apósát, István-apánk pereputtyát, Váradiékat, Diheneséket, a könyvelőket, tömött testvérét, a kívánatos, nagyra törő Zsuzsát, aki díszben volt, mint a szaloncukor.

Major János szuszogott a fülébe, nylontasakból édes tésztát bontogatott, kínálta végig az omlós, finom süteményt, Váradi Mihály öblös, bekötött üvegét küldte szájról szájra. Fényes szemekkel, emelkedett hangulattal haladtak.

A tanár a fehér fejű öregeket bámulta. Testvérként ültek, csukott pillákkal, kocsizörgéses emlékekkel. Átrohantak a fényes levelű nyárfák vidékén, a módos, kocka alakú házakkal tűzdelt falvakon. A szekerek hajdani helyén autók pompáztak, gyümölcsfák a kertekben, nagy levelű szőlők, fehér fóliasátrak.

- A szótlanságtól megfájdult a nyelved? - kérdezte apósa.

- Nézgelődök.

- Kirándulásokra megkapjátok a járgányt.

- Valahányszor bíztam és reméltem, mindig csalatkoztam - mondta a tanár. Eszébe jutott legújabb vállalkozása, tanácstalanul kérdezte: - Ki segíthetne faburkolatot készíteni a könyvtárunkba? Pénzünk, anyagunk nincs, de lelkesedni tudunk.

- Az építőbrigád.

- Kinél kopogtassak?

- A fejénél, fiam.

Potornai Zsuzsa elöl kotnyeleskedett. Kéretlenül magyarázta, hogy viselkedjenek, meddig tartózkodjanak a kórteremben. Fontossá tette a személyét. Alig fértek a betegágyak között. István-apánk meghatódva tekingetett, a csomagok éjjeliszekrényén, a széken púpozódtak. A behemót Váradi Mihály tréfásan mutatta a lapos üvegét, méregerős pálinkával.

- Akarsz, elnök? Talpra ránt, jobb az orvosságnál.

- Rendes tőletek, hogy meglátogattatok - mondta a beteg.

Torokszorító érzésük támadt, szemük a falakra meredt, kerülték az érzékenykedést, a fölösleges meghatódásokat.

- Eljöttél, Bandi?

- El - válaszolta mélyre vált hangon.

- Számítok rád. A mifajtánk nem bújhat a szoknyák mögé.

- Megvettük a buszt, elnök elvtárs - tüntetett jelenlétével Zsuzsa. Notesz, toll a kezében, fontoskodva fúródott István-apánkhoz -, mi a tennivaló? - helyezkedett harcállásba a jegyzeteivel.

Édestestvérének forgott a gyomra.

"Érdek-giliszta" - gondolta Potornai Bandi bosszankodva.

- Milyen színű? - kérdezte a beteg.

- Kommunista színű, de tökéletes konstrukció - szellemeskedett a főagronómus -, kiszolgál bennünket.

- Hány személyes?

- Hatvan - szólt Nemes Lajos.

- Hogy vagy, elnök? - kérdezte Pölös Gábor. Köszörülte a torkát, más irányba terelte a beszélgetésüket -, hazaengednek velünk?

- Ritka kincsnek számítok, babusgatnak, kialjaznak alólam. A szívem kicserélik.

- Legalább fiatalodsz - mondta öreg Boldi, fekete kalapját a kezében tartva -, az a legfőbb jóság, a fiatalság.

- Lányokat mégse hoztak - tréfálkozott István-apánk. A tanár megérezte a félelmet a hangok mögött -, pedig most van idő a cicázásra.

- Gyógyulj meg - mondta Major János csendesen, barnára sült keze a pantallójához simult -, aztán egész évben kurizálhatsz.

Fogyott a jókedvük. A valóság leigázta őket, a fehér berendezésű kórterem, az orvosságszagú falak, az ágytálak láthatatlan gőzei, a mészfehér arcú betegség, a hosszú mozdulatlanság, a fehér ruhás ápolónők - István-apánk háj-báj felesége velük súgdosott -, elérkeztek a pillanatokhoz, amikor szégyellték az egészségüket, zavaruk támadt, tágulni akartak, de az illem még maradásra szorított. Tanácstalankodtak, féltek, megsértik a beteget, illetlenséget kérdeznek, idegességet okoznak. Feleslegesnek tűnt a tartózkodásuk, és már nem tért vissza a korábbi kedves hangulat. Sajnálkozásba csaptak, nyomasztó lett a várakozásuk. Óriási csend támadt, kikezdte összetartozásukat. A betegnek is elnehezült a kedve. Kiszolgáltatottságára gondolt. Nézte a küzdőtársait, jólesett a látogatásuk, mégis mardosta szégyene, elvette őket a munkából, a családtól, mi a csudát csináljon, hogy víg kedvűnek lássák? A halottgyárban híre kél, nagy ember exitál, tucatnyian tutujgatják. Nem szívderítő hetekig döglődni mozdulatlanul, készülni a legrosszabbra. Alakoskodásoknak, kézdörzsölgetéseknek semmi helye, jár még a motorja, tudja az eszét, viseli a keresztjét.

Kicsípve, kapatosan szánakoznak rajta, otthon szenzációként mesélik, más életéről van szó.

Feszélyezte a sűrűsödő csend. Viccet mondhatnának, gondolta fáradtan, szívják a levegőt, gyászba öltöztetik a termet, lennék a helyükben, felrúgnám a világot. Hülye, lüke pasas vagyok, megvásárolták a buszt, tiszteletüket teszik, topognak kínjukban, és méltányolom? Potornai Bandi is megjelent. Milyen banda ez? Szeretjük egymást? Félnótáskodunk jó sorunkban, kuckóinkba menekülünk, melengetjük szerzett javainkat, betegség, baj nyitogatja a szemünket, jóknak születtünk, szeretettel, tisztességgel többre érünk. Marad a tanár úrnak lecke, nemcsak nekünk parancsolódott.

A kínos hallgatást ketten törték meg. Potornai Bandi és István-apánk.

- Indulhatnánk, a család is szólni szeretne.

- Otthon mi újság?

- Semmit sem jelez a levelező akadémiánk - jutott szerephez Novákné Potornai Zsuzsa. Noteszát, golyóstollát még bevetésre készen tartotta. Közelebb nyomult az ágyhoz -, esik az eső, fúj a szél, a téesz-tagság egyharmada öreg, egyharmada gyereket szül, egyharmada beteg. A többi dolgozik - nevetett elsőnek szellemességére. Többen göcögtek. A mozdulatlan elnök arcán mosoly gérbickedett.

- Véget ért a babazsúr - erélyeskedett a titkárnő, tuszkolta a teremből társait.

Illedelmesen, csendesen búcsúzkodtak, jókívánságokat hadartak, eszükben motoszkált: a kórteremből nem egyenes az út a boldogsághoz.

- Megérte? - kérdezte halkan a pohos Dihenes.

- Nagy pálya, nincs, aki ne essen el rajta - mondta töprengve István-apánk.

- Csak úgy ne maradjon! - biztatta Bandi.

A buszban várakoztak. A családtagok még bent maradtak. Váradi Mihály hátraadta az üveget.

- Rossz bőrben van - szólt Major János -, hamar elhasználódott.

- A felelősség áldozatokat követel - mondta Bandi. Hosszasan bámult ki az ablakon.

Enyhült a meleg. Kisírt szemmel érkeztek a hozzátartozók. Az új, áramvonalas szerzemény porolt.

"Parancsolók és áldozatok vagyunk egy személyben - gondolta Potornai Bandi -, sóvárgunk az öröm után, de a jóra való készségünk kevés, pedig a békesség is pusztít. A sorsom cselekvésre szólít, példává. Kizsákmányolhat az iskola? A verem aljáról verekedtem diplomáig, gazdagabb az életem, mintha traktoros, gépkocsivezető lennék, tudatosan tehetek értük, gyerekeiket emelhetem. Centizzem az elismerést? Ha az utódokat jó pályára indítom, már nem éltem hiába."

- Felejthetetlenre sikerült az anyák napi ünnepség - mondta Major János büszkén. - Csuda szépre, azt beszélik.

- Nem látta.

- Sajnálom is. Dolgoztam. Teli van véle a nép, várják, hogy mikor csinálsz műsort?

- Várhatják - hebehurgyáskodott Potornai Bandi -, bolond leszek a hájfejű Kopasz Berci főigazgató dicsőségére muzsikálni.

- Mindannyiunknak csinálod.

- Zsebre vágja az elismerést, mintha a szolgálója lennék.

- Az számít, hogy szeretnek. Az ember ott kezdődik, hányan ragaszkodnak hozzá.

Sötétzölden, barátságosan hömpölygött a folyó, ismerős fák, földek köszöngettek az ablakon. A tanár gazdagabbnak érezte magát, adakozóbbnak. Nővére billegett hozzá, elégedetten sütött a szeme.

- Jól szórakoztál? Érzékenységed elviselte a megható jelenetet?

- A szépség fiatalít.

- Széplelkűségre nincs időm - csapta félre fejét az asszony -, rossz ajánlólevél korunkban. Gépek, automaták korában az ősállatok kivesznek.

- Ezért nem értjük egymást, kedvesem. A tudáshoz, a szépséghez adok valamit, ami csak tőlem telik, s jutányos áron.

Megérkeztek. Major János gyaloglás közben megkérdezte: - Elintézted a brigádot?

- Nem. Zsarolásnak tűnhetett volna.

- Meleg hús a füledbe - fújtatott apósa kedvenc szavajárásával -, túlkomplikálod. Segítsek?

- Később.

A család meghittsége fogadta. A szokásos esti kép ismétlődött. A tanárban bűntudat motoszkált, nem gondolt rájuk délután, vásárfiát sem hozott a városból. Fia fején nyugtatta a tenyerét. Bandika bíbelődött játékaival, a fényes parkettát, vastag szőnyeget ellepték műanyag katonái, indiánjai, autói, rakétái, építőkockái. Egyedül szórakozott. Apja leguggolt, az érzékeny és boldog pillanat játékossá tette, vitatkoztak a hadállásokon.

- Kész a kaja - mordult rájuk Rozika a konyhából.

A gyereket Majorné csutakolta. Potornai Bandi egyedül maradt élményeivel a parkettán, a játékhallgatóság között.

Megeredt az eső. Konok monotonsággal verte az ablakot. Kibámult a család közönyösségéből, rokonszenvezett a gyors, sárga esővel. A tócsák megbuggyantak hirtelen, az akasztófa alakú lámpaoszlopok tányérjai sárgán füstölögtek, indulatosan hullt a tisztító zápor, a levegő nedvessé nehezült, a föld felvidult, eltelt, a fák vastagra híztak.

"Boldog csak élő lehet" - gondolta mélázgatva.

Rozika kereste. A kívánatos, formás test közelébe ért, elkapta, nyakába harapott.

- Táplálkozzál, zsibbasztó szövegű uracskám - hívta vacsorázni.

A férfit először fogta meg a vágy, hogy második fiát megcsinálja. Az étkezés mechanizmusában Bandikáról keresgélt emlékképeket, megdöbbent, mennyire hiányos, fakó a közös múltjuk, a mindennapiság elrejtette előle.

Major János előadta látogatásuk történetét. Hasas üveget hozott jóféle borral, szódát. Bandinak ízlett a savanykás ital, hajtogatta fenékig poharát. Megérkezett a mámora, kedvre derítette. Rózsás hangulatban fogdosta feleségét, fekvéskor a lepedőre nyomta. Rozika kétségbeesetten lélegzett. Örült a követelőzésnek, ám a borgőz riasztotta.

- Gügye kölyköket nem szülök - szabadult ki az ölelkezésből.

A tanár bosszúsan csörtetett a konyhába, az üvegből kiitta a maradékot. Könnyedséget érzett, szebb színt kapott az élete, fényes ragyogást, amit boldogságnak hitt. Vad álmok gyötörték.

Törten ébredt, reszketett, a teste lázban égett, a keze fázott, remegett a poháron, dűtögette gyomrába a jó hideg vizet, fáradtságát nehezen viselte. Szégyenérzete mélyült, undorral töltötte el. Mások szemével méregette magát, a végtelenségig fokozta undorát, hogy megvetettségéből, önmaga gyűlöletéből újraépülhessen.

Major Rozika szervírozta férjének a feketét. Kíváncsian kutatta az arcát, árulkodik-e estéjükről? Fényes pongyolában páváskodott, szétnyílt a piros anyag, vékony nylon hálóinge alól sütött szép teste, alma alakú melle.

- Gondolkozol, pia-bajnok? - kérdezte ingerkedve. Heverésző férjéhez ült.

- Elmélkedek a NAGY SEMMIN.

- Aktuális - húzta el szabálytalan, tört ívű száját neje -, mindent idejében.

- Nem ideális az ajkad - hajolt fel férje, ujjhegyével kedveskedve kísérte a száj vonalát.

- Ideálok? Önmagunk vagyunk és önmagunknak.

- A pénztelenség rosszindulatúvá formált - mondta Potornai Bandi. Megcsókolta a homlokát, vágya ébredezett, nem eresztette el karjából. - Megálmodtam, milyen fiunk születik.

- Azt könnyű. Képes lennél részegen megejteni ebben a pénzszerető világban. Mink van?

- A legfontosabb - harapott fülébe játékosan az ura -, fiatalság, egészség, boldogság.

- Boldogság? - durcáskodott Rozika.

- Szépség látszik az arcodon. Gyönyörű, okos utódaink nőhetnek.

- Kirakatban hordod az érzéseidet - simogatta tarkóját az asszony -, kihasználnak - puszilta meg. Elsietett reggelit készíteni.

- Együtt boldogok lehetünk - szólt a tanár.

Gyalog igyekezett. A kerítések fölött az udvarokba látott, széles, gondozott portákra, módos házakra. A valóság gyönyörűséggel, gyötrelemmel töltötte el. Az épületek arca tulajdonosaik képére ütött. A fiatalabbaké erősen, szépen virult, az időseké csúnyán, elhanyagolva. Orgonasövények mérték ingyen illatukat. Az országúton teherautók, személykocsik poroltak. Mozgalmas volt a falu.

Jól kezdődött a délelőttje. A doki lánya, Emőke csillogó desszertdobozt ajándékozott "anyukám küldi" jelszóval. Potornai Bandi lemerevedett.

"Azt hiszik, hogy viccelődöm - gondolta gúnyosan -, édességgel, dörgölőzéssel megvesztegethetnek, vásárolhatják tőlem a jegyeket."

- Gyere ki - mondta hangosan. Nyújtotta a gyönyörű kiállítású édességet. - Kínáld sorban!

Elpusztították pillanatok alatt, belakmároztak. Veréb Levente, érzékeny és szégyenlős gyerek volt, példás magaviseletű, az íróasztalra csempészte a csomagot.

- Atombombát hoztál? - kérdezte erősen, tanítványát a katedrára vezette. - Hányszor mondjam, senkitől semmit nem fogadok el.

- Csak elküldte a fater - pirult a gyerek.

- Vidd vissza - simította ritkás haját a tanár -, szülői értekezleten beszélek apáddal.

Az értekezleten Potornai Bandi sorolta a mondanivalóját, milyen eredmények várhatók, kirándul az osztály, a szülőknek készségesen válaszolgatott. Verébre utoljára került a sor.

- Megszégyenít a tanár úr - igazgatta idegesen bajuszkáját a szövetkezeti éjjeliőr -, mások elfogadják. Csúffá teszi az egyszerű embert.

- Nem hordok abrakostarisznyát. Megaláznám magamat. Az ész beszél, nem a pénz, nem az ajándék, nem a protekció.

- Szívem szerint szól. Vélem se kivételezett?

- Nem.

- Megérdemeltem a bizonyítványt?

- Biztosan.

- Mégse akarják elhinni.

- Kik?

- A tanár úr apja meg Novák híreszteli, hogy annyi a sütnivalóm, mint lábukon a tyúkszem. Visszaköhögtetem velük. Megtegyem az igazságért?

- Meg. Az igazság megérdemli.

- Azért hiánycikk. Mire hozzánk ér, az itatós papíron sem látszik.

- Csúnyán szól, keserűen. Oka is van rá?

- Nem mondhatom?

- Nálam temetője van a szónak.

- Tudom én, nem úgy cselekszik, akár a testvére.

- Kire gondol?

Hazaindultak az iskolából.

- Megmondom, de nem haragszik?

- Mondja már.

- A nővérére. Véle szalad a ló, fél lábon kell előtte állni. Nem ismer magára.

- A rosszból bőven tarisznyázott, könnyen megtévedhet.

- Nem azért szólok. Szeretek diskurálni, szócsatázni, értjük egymást, hiába nincsenek magas iskoláim.

A Főtér sarkán levő mozihoz értek. Fény szűrődött várócsarnokából az országútra. Hajdanán a kopott lépcsőkön várakozott, ünnepnapokon figyelte, hogy parádézott a fiatalság, fényes alkalmakkor jegyet válthatott dugipénzén az első sorokba. Pompás szórakozás volt álldogálni a reklámplakátoknál, élvezni az életet.

A tanár megmerevedett. Régi helyén Novák Csaba gubbasztott.

"Neki ez a reménység - gondolta szánakozó hangulatában -, sokára mozdulhat az álltó helyből."

Veréb szívóskodott, a Fényesbe invitálta, de nem hajlott. Az előcsarnokból szakállasan, farmerben Potornai Béta támolygott elő. Öleléssel üdvözölte bátyját. Veréb az itatóba tért, erős zene hullt az útra utána.

- Mi a szitu az értelmiségnél?

- Ami volt. Nálad?

- Csajra várok. Mostanra mondta.

- Anyám? Hogy van?

- Lelkizik. Hívtam mulatni, de hiába csábítottam. Nincsen mutatós kabátja, szégyell ócskában mászkálni.

A tanárnak elszorult a torka. Régen látta a szülőjét. A fényben feltűnt Novák Tercsi, mezítlábasan, barna szandálján fémcsat csillogott, barna bőre sötétlett a könnyű, combközépig érő pettyes ruhából, derekán arany utánzatú öv, karján olcsó, sokcsüngős mütyürkék, erőteljes, zsíros arca fénylett, gyenge színű rúzst használt, szempilláját, szemöldökét vastagon festette.

- Teli ne köhögd - mondta Potornai Bandi halkan, cinkosan öccsének. Örült, hogy gyorsan búcsúzhatott.

Keserűség mardosta. Szerette csiribi-csiribá családját, különösképpen anyját, a gyerekszülések, pelenkák, piszkos ruhák mosásának Madonnáját, az eres kezű, bunkólábú, szürkére fonnyadt arcú, sértődékeny öreg angyalt, akire szeretetükből kevés hullott. Jó szavak, becézgetések nélkül viselte a sorsát.

Csontos férjétől veréseket kapott ajándékok helyett, gyerekeitől ritka látogatást. Szeretetéből mégis bőven telt, Mariska lányánál mindennaposkodott, bajlódott az unokáival. Megette a kiadós, gyors leveseket, paprikásokat, jószágait elhanyagolta, napnyugtával lökött eléjük eleséget. Magányossága ellen rohangálásba fogott, hálni járt a tehenészhez, aki hiába kérlelte: - Bözsikém, főzzél tisztességesen. A malacaid hitványak, léglökésesek, erősebb széltül bukdácsolnak. Vélem is azt akarod? Elemésztel vénségemre.

- Eriggy már - legyintett a nyugdíjas fejőnő -, a hasaddal méred a világot. Szádba rakjam a kenyeret?

- Nem vagyok kákabélű, azért viszem a munkát.

- A fiaim hová lettek? Neveltem, taníttattam mind, szükséget nem láttak - távolodott el az igazságtól Potornainé -, most mégsem nyitogatják a kilincsemet, ringyókat hajkurásznak, divatdámákat, lenéznek minket.

- Tökéletes nagy eszed van, ha hallgatsz.

- Három szem szilvával fekszek, de nem megyek hozzájuk, hogy tartsanak el. Jól áll még a kendőm, hiába zabáltuk évszámra a sárgaborsót.

- A tej töri a hasamat, húst főzzél!

- A húsomból vágtam, amikor éheztek. Megehet tőlük a rák. A szilvalekvárt is viszem az unokáimnak, azok szeretnek, szépen megsiratnak majd a temetőben.

- A malacod hátsó lába összeakad, azzal törődj, ne kerepelj. Jönnek, ha akarnak, a rimánkodás úgyse számít.

- Jó lator vagy, megéred a pénzed, negyven éve élünk együtt, mégse mutathatok ruhát, lábbelit, amit vettél. Pedig te tiboltál.

- Vettél magadnak - mondta mákszürke ruhájában a szikkadt Potornai.

Sarkon fordult, parányi kertjébe igyekezett. Már több türelme gyűlt, a fehérre sült, csonthéjú földet feltörte, gazdagon terítette trágyával, magokat szerzett, vesszőket, husángokat, pepecselgetett naphosszat, hordta a horpadt locsolókannával hétszámra a vizet, mert a gyenge fák, a szőlőlugasok, a galambszínű sütni való tökök fulladoztak az égő melegben. Lassan, szívós ellenállással hódolt a talaj, a sivár, terméketlen major friss díszt kapott, a tehenész babraságai virultak. Az öregség makacsságával áldozott szenvedélyének.

Nem kellett már a Fényes, a borgőzös mámor. Csendes megnyugvással piszkálta kertjét, a fáit, fóliába csavarta, a hidegektől földdel fedte, idején nyitotta, háti permetezővel irtotta a kártevőket, nagyon rájárt a keze, kavicsokat keresgélt, az országút fehérre koptatott darabjait, azokkal kövezte a parányi utakat, a széleit bekerítette. Foltos földjét ismerte, mint a keze fejét. Keményen izzadt a forróságban, csajla, vegyszeres kalapot hordott, cserzett, elpusztított arca újraéledt. Sugárzott a képe, ismét a réginek tűnt, amikor a felötlő gondolat és a kimondott szó között nem ismert különbséget. Az olajsövénnyel kerített kertjében megérdemelt békességét hordta.

Hippi fiára szórakozottan tekintett.

- Megjöttél? - kérdezte. Nem tette le kezéből a munkát.

- Meg.

- Az ondolált kisasszony?

- Vár.

- Feslett életű. Ezért rúgtam érted az ágy végit?

- Jó firma volt maga, fater. Fizetek a Fényesben, nyakig merülhet a pálinkába.

- Rám ikszet tettek a mulatóban, hívjad anyádat - dünnyögte, és figyelmét visszavitte a satnya fáira.

Rozzant, rozsdás kapát hozott a padlásról. Hunyorgott a vakító fényben, felemelte koros, csorbult élű szerszámát. Gyengéden vágott a földbe, nehéznek, húzósnak találta, csapott még néhányat, s örült, hogy kopik a rozsda, fényesedik az acéllemez. Újra turkált a múlt szemétdombjain, kalapácsot cipelt, nehéz vasat, amin kapáját élesre, sószürke élűre kalapálta. Elégedetten bólogatott. A szerszám életre kelt a kezében, szolgált, mint új korában. A szigorú lendületeket szépnek találta. Megfeledkezett házsártoskodó társáról, tekintetével a gazt kereste, irtotta kíméletlenül.

Potornainé botladozott a szőlőtőkék között. Kapkodta a levegőt, sípolt a melle, az arca hamuszürkére csúnyult, alig tudott megszólalni.

- Adjál egy kis korty pájinkát, mert meghalok.

- Mi lelt, Bözsikém? A főztömre szorulsz? Olyan vagy, mint a penészvirág.

Fához döntötte a kapáját, lecsapta a homlokáról verejtékét, a roggyant ólba tartott, amire óriási lakatot szerelt, a kulcsot madzagra kötve hordta a nyakában. Magánbirodalmában gyűjtött képtelennél képtelenebb kacatokat, ócskaságokat, elűzte az érdeklődőket, az életét megosztotta parányi kertje és repedezett falú kamrája között. Tett-vett állandóan, ritkán a száradt tuskóra telepedett, élvezte a major lármáját.

Sötét üvegben hozta a pancsát. Alumíniumkulacs kupakjába töltött nyeletnyit. Nyújtotta.

- Igyál, halálmadár.

A fejőnő megrázkódott a házi pálinkától, de könnyebbedett állapota, szemébe szökött az ital ereje, és fényesen ragyogott. Ráncgiliszták mozogtak az arcán. Mélyet sóhajtott.

- Megfojt az asztma. Ettől a rossz kotyvaléktól is elmúlik.

- Részeges leszel, hótt beteg, ha sokat iszol.

- Gyalázatos vagy, piszkálódós. Nem hallgatlak tovább, megyek a nagyfiamékhoz, vélük kínlódtam az éjjel.

- Pájinkáért ég a béled? - dugta orra alá az üveget. - Adok.

- Fél fogamra kevés, amit mértél.

- Nesze, igyál - dűtött újra óvatosan, beosztóan Potornai -, ettől mégy a falnak.

Kortyolt ő is.

Tavasztól őszig gyűjtögette a hulladék gyümölcsöt. Az ól sarkánál selejtezett alumíniumhordót támasztott a falnak, irtóztatóan bűzlött a rothadó, erjedő cefre, átjárta a majort. Hiába szólt Novákné a nagy természetű tehenésznek, legyintett: - A trágyaszagért nem óbégatsz, legalább van változatosság - intézte el egyszer s mindenkorra szomszédját.

A gyümölcshöz cukrot, kevés élesztőt töltött, tálat tett a gyümölcsre, amiben meggyűlhetett a szesz, egymásra borította öreg üstjeit, sárral betapasztotta. Lassú tüzet csinált, élvezettel hallgatta, hogy csepeg az erős lé, lecsapódik a felső üst faláról. Forrt, sistergett a kezdetleges tákolmány, tekintélyes mennyiséget termelt. Fekete, zöld üvegjeit telemérte, kamrájában dugdosgatta.

Felesége kendőt kötött, szandált húzott, csörömpölő kerékpárjára pattant.

- Eriggy, bolond - kiáltott után Potornai dühösen -, éppen téged várnak.

Téblábolt a kertjében. Sehogyan sem találta meg a jó hangulatú munkát, legszívesebben párjával tartott volna, megnézni tanár fiát, barna szemű unokáját, de makacs természete fogva tartotta. Keringélt az öreg istállók és a kicsi kert között. Hosszasan bámult a felkavart porba. Gyufaszállal a fülébe piszkált, megnézte a termést, a fapálcikát skatulyába dugta, ujjával nyúlt a fülkagylóba s rázta kiadósan. Kedvét elvitte a nyöszörgő bicikli.

Várta az esőt. Cigarettára gyújtott, visszavitte az üveget. Megszokott tuskójára ült. Elképzelte, hogy a tanár fia érkezik, megcsodálja kertjét, hitetlenkedve ingatja a fejét, másnak sohasem sikerült tartós, valamirevaló zöldet alkotnia. Hogyan csinálta? - kíváncsiskodik.

"Szívemből szólok, a földet szeretni kell, mert abból élünk. A határ szép ilyenkor, újjászületik, mutatkozik a termés, jó a búza, kövéren kelt, a fagyok se bántották, jön a nevelő eső, gazdag kenyér lesz. A mákom nem kedvezett, háromszor vetettem, mégsem kelt ki, lehet, én vagyok a bűnös. Az ember öregszik, spekulál, van mákom, aminek virágja fehér, fekete, piros, gondoltam, egymás mellett él a szelíd fehér mák, a fekete vadmák, a szelídet eszi a féreg, a másik meg egészséges, mint a szeg, összekereszteztem, jó süljön belőle. Fuccsba ment az egész. Ott hibáztam, vagy hol, nem tudom, műanyag üvegbe raktam a vetőmagot, a falra felakasztottam, nem kaphatott levegőt, megpenészedett. A vászon, a kalap a jó, abban nincs semmi baja. Sándor-napkor vetettem, de hiába, nincsen termés. Bánt nagyon, ezen a csepp portán több kiló mák termett, jó pénzért elmértem. Pótolt a keresetbe. Munka van vele, kapálni, gyomlálni, egyelni. Szeretem meg eladom, másoknak is szolgáljon örömmel. Kedvelitek?

Fügefám terem ezen a tenyérnyi helyen, irtó szép, a vidéken hírét se hallották, én meg ettem is - gondolta az öreg Potornai. - Mikor ültettem? Várjál csak, több esztendeje, Pölös Gábortól szereztem, hogy honnan hozhatta, meg nem mondom. Terem. Hat szemet érlelt. Eltettem az első termést, hogy megaszalódjon, idétlenül csináltam, nem adtam levegőt a cukros papírdobozba, nyálkás, ocsmány ízű lett a fügém. A malacoknak löktem.

Finom gyümölcs. Kerek, nagyobb a szilvánál, kicsi magú és fene finom. Három fám van. Egyetlen bokrot kaptam, de szétvettem, szétültettem, megerősödött. Veszettebb a szőlőnél, ősszel földelem, magasan kúpolom, mert nem bírja a hideget. A levele hamar kijön, korán tavaszon, virága nincs, a termés gazdagnak mutatkozik. Fóliába csavarom, védem a hidegtől, de hirtelenke, mert fátyolban meg lepállik, és oda van újra a termés. Irgalmatlan vesződség, de jó csemege az unokáknak."

Az öreg tehenész mindezeket végiggondolva megnyugodott. Jó érzése dagadt, mámorosan sütkérezett a napon, istállószagú ruhájából új cigarettát keresett, boldogan füstölgetett.

"Mindenünk kerülne, csak az egészségünk botladozik. Nem bánt senki, vastag a kenyerem, bár büdöslök, mint a klozett, megesz a gané szaga. A fürdőt szeretem, kimossa belőlem. Haló poromban is hálálkodok, hogy ezt élhettem."

Újra a kapájához nyúlt. A földet faggatta. Hűlt az idő. Szél söpört, sötét színű fellegek fedték az eget, a szürke por magasba csapott. Novákné szaladt ki a szolgálati lakásukból, kapkodta a kötélen száradó ruháit.

"Megázik a bolond - gondolt Potornai feleségére, szerszámait a kamrájába zárta. A tehenekhez indult. - A vén marhájának sózott a lyuka."

Potornainé egyedül találta fiát a Major-házban, a könyvei fölé görnyedve. Sápadt, sárgás arca ragyogott, öröm villant tekintetében, amint anyját megpillantotta. Székkel kínálta. Elnézte elhasználódott szülőjét, erőltetett kezét, könnyű nylonkendője alól kibukó gyér haját.

- Betegek vagytok? Véletek álmodtam.

- Nem.

- Bandika?

- Suliban.

- Jól tanul a lelkem?

- Nem szaggatja az istrángot.

- Sok a munkád?

- Sok - válaszolgatott Potornai Bandi. - Maguk?

- Élünk, de minek? Bajt okozok neked, dolgoznál, ugye?

- Ellenkezőleg, kirúgunk a hámból - mondta a tanár, törve fejét, megtakarított pénzükből futja-e vásárlásra. A szekrényben keresgélt. - Van ideje?

- Rengeteg.

- Akkor nyomás, vigadni.

A kopott fejőnő boldogságtól sugárzott, ahogy szép, magas másodszülöttével igyekezett. Szaporán szedte a lábát, dehogy panaszkodott fulladásra, asztmára, elégedetten emelte fel a fejét.

- Sokra jutottam az életben, szép virágokat neveltem - mondta -, tízet fakasztottam, párjuk ritkítókat.

Potornai Bandi fél füllel hallgatta anyját, figyelt a járókelőkre. A Főtéren kézen fogta, s az áruházba vonszolta.

- Innen nem tágítunk kabát nélkül.

- Kisfiam, minek költöd a pénzedet?

- Válasszon!

- Van kabátom, kettő is.

- Válasszon! - erélyeskedett a tanár. Vállát ölelte, nehogy kiszaladjon. - Milyet szeretne? Zöldet, kéket, pirosat? Melyiket akarja?

Az öregasszony próbált. Fekete ballont vett fel először, béléseset, könnyűt, parányit hosszút, kéznél előrecsúszót. A tükörben nézte. Pillanatokig tartott, szégyellt hosszan illegni-billegni, tanakodni a forgalmas üzletben.

Rengeteg ruha lógott a vasrudakról, szebbnél szebbek, tarkák, egyszínűek, férfiöltönyök, női konfekciók. A bőséges választék lenyűgözte. Jelentéktelennek, töpörödöttnek, toprongyosnak érezte magát, szeretett volna kívül kerülni hamar az ajtón, kabát, próbálgatás, válogatás nélkül, szabadulni az alkalmazkodás, illem kötöttségeiből. A tükörből talpig látta magát, ijedt, kicsi fejét, kavicsszürke arcát, csüngő, deformálódott kezét, aszott testét, puffadt hasát, erekkel élénkített lába szárát. Esettnek, régimódinak mutatta az üveg. Félt, megérzik rajta az istállószag, fiát kellemetlen helyzetbe sodorja.

A festett hölgyek színes köpenyben kínálták a kabátokat, öltöztették, körülállták, igazgatták a testén. Verejtéktől gyöngyözött a háta, homályosan látta az üveget, szólni se mert, elhitte, hogy alakjára szabták éppen. Már-már véget ért a szenvedése. Mozdította a kezét. A ballonkabát ujja idétlenül lógott, irtó hosszúnak találta. A torka elszorult, szavait erővel préselte, megrezzent, úgy hitte, kiabál.

- Kicsit bő és hosszú - mondta alig hallhatóan. Pár percig tűnődött. Gyerekére nézett. - Csakugyan megveszed?

- Amelyiket akarja.

- A zöldet próbálhatom?

Nem találta kedvére valónak. Fia figyelte az arcát, észreveszi-e az örömét.

- Vegyünk, ne vegyünk? - sopánkodott.

- Melyiket kérjük? - sürgette a tanár. - Melyiket akarja? Melyiket szeretné?

- Nékem mindegy.

Újat próbált. Kéket. Megszépítette, élénkítette a fejőnőt, mosolygott benne. Azt választották.

A csomagot Potornai Bandi vitte. Anyja a Főtéren kicsikét pipiskedett, nyakába kapaszkodva kétszer megcsókolta.

- Hogy köszönjem meg?

- Viccel? - kérdezte mélyre vált hangon a fia. A cukrászdába cipelte, a tenyérnyi asztalkához ültette. Boldogok voltak.

- Mit kér?

- Szíverősítőt - válaszolt Potornainé révülten -, pohár pájinkát meginnék.

Süteményeket, kávét, féldecit rendelt. Az édes tésztát nagy boldogsággal majszolta az anyja, a keze ragacsos, csokoládés lett.

- Megmondhatom Rozikának? - kérdezte aggódó tekintettel. - Nem haragszik?

- Miért haragudna?

- Irtó költségbe kerültem.

- Ne szomorítson már - csókolta meg, és sietett tanítani.

A lúdtalpas fejőnő kiválasztotta kerékpárját a megőrzőből. Csomagját a kormányra akasztotta, s a majorba indult. Csörögve vágtatott a köves úton, a márványfehér dűlőre tért, könnyűnek érezte a szívét. Szaporán taposta a pedált a menyétől kapott szandáljában.

"Mégis megérte - gondolta boldogan -, szeretetet neveltem a kölykeimbe."

Szél söpörte a port. Az esőfellegek arcul löttyintették a földet. Potornainé ázott csomagját sajnálta, szerette volna férje jelenlétében felbontani, szégyenkezzék a vén piszkos. Hiába, fényes módira sohasem futotta. Elég már a szegénység is, csak sokáig tartson. Unokáiban gyönyörködhet, szépséges szép gyerekeiben. Fázott. A zápor libabőrösre paskolta.

Merészet határozott, tépkedte a papírt, felvette az új, pompás ballonkabátját. Melegítette. Magabiztosan lelépett kerékpárjáról, a szobába tartott. Az ura kolbászt, szalonnát, zöldhagymát falatozott. Tátva maradt a szája csodálkozásában, a drága, elegáns kabát láttán, irigysége is megmozdult. Porciózott tovább konokul, kevés kenyeret, kolbászt, súlyos szalonnát, bicskájával fogába piszkált, megszítta hangosan, és nem szólt. Lassan, kitartóan, kényelmesen evett. Sokáig.

- Mit veszel észre? - kérdezte felesége csodálkozva, kicsit sértődve. Megállt a szoba közepén. - Semmit se látsz?

- Mit kéne? - mordult mérgesen. - Csuromvizes vagy.

- Hályog nőtt a szemeden? Új kabátot kaptam.

- Osztán?

- Neked is tetszik?

- Megköszönted legalább?

- Hülyéskedel? - sértődött meg.

Megkereste a fakeretes, légypiszkos tükrüket. Héba-hóba Potornai használta borotválkozásnál. Bámulta a homályos üveget. Keveset látott. Kitartóan igazgatta ballonkabátját, bosszantotta a párját. Lerázta az esőcseppeket, nyomkodta a fényes patentokat, az ablaknál fogdosta fényes bélését, az arcához dörzsölgette. Végre elérte, hogy a tehenész dühösen kiáltott.

- Azzal alszol?

- Veled kéne? - nyelvelt vissza.

- Te bánnád.

- Mocskos, aljas a fantáziád.

Levette a kabátját. Leült az asztalhoz, de nem evett. Nem ízlett. Ölében tartotta az ajándékot. Révedezve nézett a semmibe. A semminél is tovább.

Potornai Bandi Dihenest, a főagronómust kereste, aki a Csillag irodájában tanyázgatott. Tokás arcát barnára égette a nap, bőrét kicserzette a szikkasztó szél. A tanár jóformán semmit sem tudott róla, mégis segítséget várt a könyvtár ügyében.

Nővérkéje lelkendezett, kávét csinált.

Bandi teketóriázás nélkül előadta gondját. Dihenes gyakran pislogott.

- Tisztelem a megváltó szándékait. A szövetkezet nem a saját tulajdonom, egyedül nem dönthetek. A brigáddal is szólok.

- Értem - csüggedt el Bandi, kibúvót gyanított.

- Nem biztos - figyelte mereven a főagronómus. Cigarettára gyújtott, szívta idegesen. - Egész életünk kilátástalan, ocsmány manipuláció, mégis mindig ráfogjuk valamire, hogy érdemes.

- Elégedetlen?

- Tagadom? A tejben-vajban fürdőkhöz tartoztam valamikor, megértem egyet-mást. A látszat takar. Önmagam ellentéte vagyok - tápászkodott fel a fotelból Dihenes, elnyomta tövig égett cigarettáját.

Még sutyorgott a titkárnő Potornai Bandinak, aki leintette.

- Miféle ember ez a Dihenes? - kérdezte gorombán.

- Tejüzemük volt, harminc hektár földjük. Szakmáját érti, ésszel gazdálkodik.

- Jóhoz irányítottál - prüszkölt, és faképnél hagyta édestestvérét. Estig tanított.

Major János motorral várta. Vitte Dihenesékhez.

Szépen laktak. Pölös Gábor hajdani házát vették meg, masszív, fehér bútorokkal, szőnyegekkel, csillárokkal, könyvekkel ékesítették, hangulatosnak, otthonosnak rendezve. A tévészobába vonultak, cigarettát, sört, sós süteményt kínált a háziasszony. Rájuk tette az ajtót.

"Nagy a felhajtás, sok hűhó semmiért" - gondolta a tanár.

Dihenes cigarettára gyújtott. Állandóan dohányzott, az ujja, a foga árulkodott.

- Segítünk a fiataloknak - mondta határozottan. Üvegből nyakalta a sört. Száját kézfejével törölte. Természetességét nem rejtette máz alá. - A galaburgyi hiányzik - nevetett öblösen, élvezettel terpeszkedett a kényelmes fotelben -, a laktatós, zsíros lebbencs.

- Régen divatozott - mondta Major János.

- A múlt, múlt idő - szólt Potornai Bandi. - A jelen izgat, a jövő.

- Minket is - bólogatott apósa.

- Cél nélkül semmit sem ér.

- Az ember nem akar, nem tud cél nélkül élni. Közösségi lény.

Összeütötték az üvegeket. A hamutartó szürkén kicsordult. A konyhából sült szalonna illata terjengett.

- Nincs oka az elégedetlenkedésre - folytatta a tanár. - Nem csicskás. Én statisztálok a dirinek.

- A célomat nem értem el, én teljes anyagi függetlenséget szerettem volna - meredt Dihenes Bandira. - Nemcsak azért dolgozom, mert szeretek, mert értelmes cselekvés, hanem szükségből is. Ez már beletörődés. A munkám értéke, amit felmutatok, átlagembernek elég. A magamfajtát eltérítették eredeti útjától. Egyetemre jelentkeztem, hely hiányában elutasítottak. Nyakaskodtam, nem próbálkoztam újra, nincs diplomám. Nincs más fedezetem a munkámnál. Elégedetlenkedésem tart élen. Aki megreked egy színvonalon, elveszett ember, legyen húszéves, harmincéves, húzhatja magára a szemfödelet.

- A kollektívában sem egyformák - vélte Potornai Bandi. Cigarettára gyújtott.

- A természetes buták okoskodnak, mások szájjal akarnak jólétet. Sokfélék vagyunk, különbözőek, de ma, pajtás, az üzemszervezés dönti el a jövedelmezőséget. A téesztag élhet, kereshet, lakása van, tévé, rádió, mosógép, centrifuga, hűtőgép, autó. A pénz beszél, a kutya ugat.

- Látszatgazdagság, látszatérték - vélte a tanár. - Magyarnóta-estre elmegy, megiszik négy üveg sört, a cigánynak százast lök, egy nap ünnep, a többi hétköznap. Disznót nevel, sőrét tart, de pergelt lebbencset eszik, kuporgat.

- Parancsszót vár - mondta Major János.

- Anélkül nincs rend, rend nélkül nincs rendszer, rendszer nélkül létforma - fejtegette az agronómus. - Megkapta a bérét, megvan a lehetősége, a feladata, azt kötelessége végrehajtani. Lelkivilágával foglalkozzék Nemes Lajos.

- Merőben más a véleményem - mondta a tanár. De hagyta a főagronómust beszélni.

- Nem a felsőbbséghez való ragaszkodással boldogulok, nem a hosszúra nyújtott nyelvvel. Szerencsére Nemes Lajos csak a tagok erkölcsi magatartását ellenőrzi, a gazdasági vezetés teheti a dolgát. A pénz az értékmérő. A másik annyival értékesebb, amennyivel többet kap. Nincs szép, emeletes házam a városban, nosztalgiám, panaszom sincs, a földünk helyét nehezen találtam meg, de a fejlődésemet fizessék meg!

- Alkothat, nem háborgatják, a fizetése magas, munkája mérhető. Külföldön különb?

- Ötvenhatban háztól házig utazhattam volna. A hazám ez a miniatűr ország. Köt a gazdálkodás. A föld csak vagyontárgy, a szövetkezet viszont jó munkahely. Akinek volt valamije, nem szereti a parancsolgatót, utálja a vezetőit, teszi a dolgát, de senkit se szeret. Az anyagi különbségek megmaradnak. Az eltérések a perzsabundán, a belvárosi cipőn mérhetők. A lányok a földekre nylonkölteményekben járnak, kikent körömmel, magas sarkú cipőben, városi divatban. A Fényesben sem különböztethető meg, kinek mi a foglalkozása, ám a különbségek mégis megmaradtak. És ennek igazán örülök. Ez így helyes.

- Lehetetlen az anyagi egyenlőség?

- A tedd ki, hozd be Veréb élhetetlen. Hiába kapott földet, elhőzöngte, elitta, a lovát, birtokát dobra verte. Éjjel-nappal őrködött hatalmas summáért. Kézhez vette, a boltban vásárolt kölnit, szagos szappant, drazsét, savanyú cukrot, csokoládét, császárkörtét, fittyfenét. A terülj asztalkám megemésztette - mondta gondolkodva Dihenes József. Cigarettázott irgalmatlanul. - Váradi Mihály kotlókat vett, több fészekalja tojást, kikeltette, nevelte, kismalacokat szerzett, tőkének tekintette, forgatta türelemmel, kitartással, kicsiket félrerakosgatva. Az emberi természet különbsége a döntő, nem a szeminárium.

- A szorgalmasak háztájival, jószággal foglalkoznak. Akadnak harácsolók, a szerencsések megelőzik magukat, újra kuláknak kiabálni, kígyót-békát rájuk fújni viszont oktalanság. Ha tanyára költöznénk, a főutcát megvehetnénk, de tehénszarosak lennénk, a feleségem nem festené állandóan a körmét, nem menne presszóba, nyáron az Adriára, Abbáziába.

- A gazdagparaszt-famíliáknál a családi érzés erősebb. Anélkül nincs közösségi élet, nincs állam, egészséges család nélkül nincs erkölcs, egészséges erkölcs nélkül nincs élet.

- Igazad van - bólintott Major János -, egyetértünk.

- Az akarattól függ, hogy mit csinálunk, hová érünk. Áldozatok árán jutottam javaimhoz, nem loptam, nem gyilkoltam - folytatta a főagronómus. - A bizonytalanságot nem szeretem. Nem hazardírozunk.

- A holnapjaink milyenek lesznek? Nem ennyi az életünk. Többre taksálom - szólt gondterhelten Potornai Bandi.

- Teheted - mondta Major János csillogó szemmel -, képes vagy nagy dolgokra.

- Talán igen, talán nem. Az idő hitelesíti - dörzsölgette homlokát Dihenes József -, de arról nincsen garancia. A te jussod maradandót cselekedni! Szintézist alkoss! - fejtegette rekedt, agyonra füstölt hangon. - Egyedüli kiváltságod.

- Nem vagyok Jézus Krisztus, hogy mindent a nyakamba varrjanak.

- Lehetőség vagy - szólt apósa szerényen.

- A szegénységet, a gazdagságot is érted már, s azt is, hogy minden embernek egyenlő joga van az élethez.

- Valódi kortesfogás - nevetett a tanár, ám újra megdöbbentette a felelőssége.

- Te engedd az emberi méltóságot megalázni! - mondta fáradtan Dihenes. - Jobb program nincs a világon.

- Szónoklatok, szónoklatok - legyintett Dihenesné. Feketekávét vitt be, s hallotta az utolsó mondatokat. - A telepítést említsd!

- Szőlő? - hökkent meg Major János.

A kövér főgazdálkodó a fejét rázta. Várakozott. Élvezettel szívott a cigarettáján, módszeresen szürcsölt a kávéjából.

- Gondolat - mondta maga elé meredve -, csábítsunk ide üzemet. Ideális hely, rengeteg a munkaerő.

"Ragyogó ötlet - gondolta Potornai Bandi -, nem szilvafán tartja az eszét."

- Konkrét elképzelése van?

- Kilincselni kellene feldolgozó iparért.

- Aludjunk - állt talpra elsőnek Major János.

A tanárnak zúgott a feje. Sajnálta, hagy tartózkodott a merészebb vitatkozástól.

Folytatták a munkát. A gyerekek, a szövetkezeti brigád, a szülők szép számmal serénykedtek. Veszedelmes iramban haladtak. Potornai Bandi egyedül nem győzte az irányítást, apósa és Nemes Lajos segítette. Novák Józsi, Veréb, Péteri is, és hasznoskodott. Fütyülés, elnyújtott dallamok, táskarádió zenéje verte fel a poros iskolaudvart, kopácsolás, fúrás-faragás, gyalulás. Frissítőnek szódát készítettek a melegben.

- Egyenlőség ez? - kérdezte incselkedve a cselédházi párttitkár, Nemes Lajos. - Hiányzik közülünk a doki.

- Könyvekkel törleszti - védte a tanár.

- Vastagon kérjél, tömve a bugyellárisa.

- Pénzénél nemesebb a szándéka. Ő ajánlotta.

- Díszdumás magyar. Művészete a locsi-fecsinek.

A tanárt megütötte a hangsúly. Aggodalommal figyelt a párttitkárra. Bizalmatlanságot gyanított.

- Vele nem jutsz dűlőre?

- Nem a mi fajtánk, csűri-csavarja a mondókáját, a beteget meg-megvágja istenesen.

- Dihenest se csíped?

- Pocakot eresztett a jómódtól. Rafinált kulákcsemete, megszerzi a milliókat.

- Az eszét használjuk - mondta meggyőződéssel Potornai Bandi, homlokára mutatva. - Üzemet telepíthetnénk.

- Véled is megétette? - kérdezte bosszúsan Nemes Lajos. - Mindjárt leakasztok egyet a szegről.

- Egyszerre érünk a célba vagy a diliházba - csapott vállára a pedagógus.

Otthon szomorúság fogadta. Kriptahangulat. Bandika betegen, lázasan feküdt. Félelmetesen elhagyta magát, a szeme megöregedett, mozdulatlanul hevert, a hasa horpadtan fújtatott, ment a béle, kicserepesedett a szája, acetilénszagúvá vált a lehelete. Rozika sopánkodott, ápolta, hidegvizes ruhákat kötözött kezére, lábára. Teával, keksszel kínálta. Pityergett.

Major Jánosné hangtalanul bolyongott a szobában. A betegség kiemelte a fiú fájdalmas mozdulatait, csontos testét vékonnyá csupaszította.

- Gyomorrontás - mondta Rozika bágyadtan -, cseresznyézett.

- A dokinál voltatok?

- Igen - bólintott Rozika, idegesen a hajához kapkodott -, kórházba küldi, ha véreset székel.

Bandinak elfacsarodott a szíve. Ezerszer vállalta volna a betegséget. Elszontyoladottan a lázas homlokra tette a kezét, tehetetlenségében vad haragja kitört, mély, reszelős hangon pattogott.

- Sohasem parancsol magának. Nem ehet eleget?

Tüntetően éjjeli lámpájához vonult, az olvasást mímelte. Gyerekével szenvedett. Felesége nem közeledett, elvadította szúrós pillantásával. Rövid idő múlva a beteghez lépett, tüzelő testét tapintotta.

- Mid fáj? - kérdezte élesen.

- Semmim.

Virrasztottak. Kora hajnalban véreset székelt Bandika. A rettegő Rozika tanácstalanul tekintett férjére.

- Öltöztesd.

Hamarjában kapkodták a ruhákat. Sötétlett még, a tanár mellére szorította fiát, vad iramban, megállás nélkül loholt a dokiig. Mögötte rohant felesége. Szánnivalóan csüngött Bandika, erőtlenül, mint kócbábu. Erős, fullasztó, akácvirág illatú levegőben szaladtak a betonjárdán. A gyerek nem panaszkodott, nem nyöszörgött, félelmetesen lógott az ölében.

Az álmos, mámoros doki szemét alig nyitotta meg, a székletről kérdezett, telefonért nyúlt. Mentőket hívott. Major Rozika már-már elvesztette önuralmát, sírásba csapott. A szája szélét harapdálta.

Potornai Bandi arra gondolt, gyarló, kiszolgáltatott az ember, vergődik bölcsője és koporsója között, kórházak, konyhák, iskolák, gyárak, gazdaságok falják fel a hétköznapjait, szerény ünnepek lökik vissza az újratermelődés ritmusába, és méltatlanul esendő, elhiteti magával, hogy boldog, boldogtalan. Szívéről szomorúság áradt. Jelzett a múlt, az aljas, olcsó kis létküzdelmekben mindig fajtájából került áldozat. Éles képek mozdultak egymásra; rimánkodó anyja gyötrelmei, reménykedései, a szegénység félelmetes alázata, a betegségnél betegebb rák, az olcsó, sablonos vigaszok, az önigazoló kéztördelések, a naftalinba áztatott fekete gyászok, a tehetetlenségre kárhoztatott életek, a nincstelenségek eltakarták e faj tragédiáját.

Megszomorodva, megszelídülve várakoztak. Bandika mozdulatlanul feküdt a fehér asztalon.

- Ne csüggedjetek - javasolta a modern kuruzsló halkan. Hosszú nyakú üvegből öblös poharát teletöltötte, fenékig hajtotta -, az élet tartozéka.

Rozika pityergett.

"Másik gyerekem születhetne - gondolta bágyadtan -, könnyebben viselném. Könnyebben? Akkor kettőért reszketnék."

A mentőautó szaladt velük. Szorosra fogott félelem, remény. Potornai Bandinak kis ablak mutatta a földeket, a fákat, a teremtő nyár ígéretét.

A kórházban Bandika duzzogott, sírt, nem akart megválni a szüleitől. Idős doktornő vizsgálta. A tanár megismerte.

- Nem maradok itt, inkább öngyilkos leszek - hisztériázott a gyerek.

A fájdalom következett. Megjegyezték örökre a szívük helyét. Összetartó kapocs nélkül ténferegtek a piros lámpás folyosón, dübörgött fülükbe fiuk kiabálása.

Major Rozika remegő kézzel markolászta a zsebkendőjét. Tépetten meredt a fehér csempékre.

- Ne zavarják - mondta bölcs tanácsát a lelkiismeretes gyógyító asszony -, könnyebben épül. A nagymama látogassa!

Először maradtak a gyerek nélkül. Üresen és értelmetlenül teltek az órák. Lakásuk szigorú börtönükké változott. Fáradtan, idegenül feküdtek egymás mellett.

- Kit küldjünk? - kérdezte Rozika erőtlenül.

- Ne dudálj már.

- Szólok anyámnak.

- Akarj inkább egy emléket! - gusztustalankodott Potornai Bandi szándékosan. - Mulatunk, elmondom a nótádat, és a lepedőre szegezlek.

Potornainé hajnalok hajnalán ébredt. Forralta borát, borsot, csöves paprikát lökött a kasztrolyba. Kortyolta boldogan a piros pettyes csuporból gőzölgő csípős italt, égette a torkát, de életerőt adott. Kacsáját tömte, amikor szirénázott a mentő.

"Szent isten, csak nem az enyéimmel - gondolta riadtan -, inkább engem vinnének letakarva."

Kezet mosott. A barna terítős asztalra kenyeret, kolbászt porciózott, eszegetett ráérősséggel. Üldögélt. Megtanulta beosztani özön idejét.

Aprólékos gonddal takarította, szedegette a morzsákat. A kenyeret, csorbult élű kését elrakta. Kortyolgatta maradék borát. Okuláréját szemére tolta, ceruzacsonkot keresgélt az ablak párkányán, újságpapír szélén számolgatta, a nyugdíjból mennyi krajcárja maradt.

Potornai megjött az ólból. Krákogott. Pálinkát hozott a sötétzöld üvegben, töltött az alumínium kupaktetőbe, öreg élettársának kínálta.

- Igyál.

- Vidd innen a pancsod!

A hajlott hátú tehenész megitta. Csettintett.

- Gargalizálj, Bözsikém, olyat mondok.

- Mondod anélkül is.

- Bandikát vitte a mentő, maródi.

Az öregasszonnyal fordult a világ. Hirtelen, átmenet nélkül vesztette el tartását, remegett a keze, nem tudta tartani a kupakot, kilöttyintette a pálinkát. Elgyengült. Szólni se tudott.

Az öreg jószággondozó a kertjébe bújt.

Potornainé megeszmélt. Elővette szekrényéből a ballonkabátot s maradék pénzecskéjét. A major elé sietett, ahol rendszeresen megálltak a távolsági járatok. Délre már unokájánál volt. A kórházban elköltötte vagyonát, két kiló almát, húsz deka szalámit, banánt, nyolc kiflit vásárolt. Megéhezett cefetül, az idegesség a gyomrát rágta, a fényes büfé sarkában felfalt három kiflit, kért két deci szódát. Többi vagyonát a fiúnak szánta, aki ragaszkodott a múltszagú fejőnőhöz, ő gyakran teljesítette kéréseit, kívánságait, örömmel és meghatódottsággal.

Zokogott az üvegnél, az ajtón kívül itatta az egereket, csókolgatta a hideg deszkát, kitartóan motyorászott, integetett gamós kezével. A látogatás szabályaival hadilábon állt, ösztönei özönször elvezényelték itt a fehér birodalomban. Őszinte, tudatlan tekintete szerzett jóakaratú orvost, ápolónőt.

"Állok, mint a pojáca - gondolta elégedetlenül -, vigasztalhatnám szegényt."

A csomagokat mutatta az ablak üvegén, az ajándékait. Mosolyt kapart a könnyeiből.

- Hoztam banánt.

- Drága jó mamám, vigyél haza.

- Hazaviszünk, csak gyógyulj meg.

Belülről Bandika rázta az ajtót, kívülről Potornainé nyitogatta. Lángésznek tartotta magát, olvasni, írni, számolni tudott, szerinte tehát mindent tudott a világon, eligazodott hitvány életében. Ügyet se vetett arra, hogy a fertőző osztályra tévedt.

- Kinyitom az ajtót, ne félj.

Az idős doktornő közeledett. Szigorúan pillantott a fejőnőre, aztán megismerte. Megenyhült.

- Unokája?

- Az - válaszolt az asszony, aki szintén megismerte jótevőjét. - Van hat.

- A púpos lányának?

- Nem férjes még, éli a világát.

- Egészséges, vidám?

- Az. Sohasem hálálhatom meg a maga jóságát. Az unokámhoz bemehetnék?

- Lehetetlen.

- Ennivalót hoztam.

- Akkor sem. Ő diétázik. Keksz, tea a menü.

A kórház fehér folyosója hirtelen megriasztotta az öregasszonyt. Bepárásodott a szeme. Tanácstalanul tekingetett a nehézzé lett csomagjaira.

- Az utolsó pénzemen vettem - mondta szemrehányóan -, banán, téliszalámi.

- Egye meg, a fiúnak ártanánk vele.

- Játékot hozhatok?

- Hozhat, de vissza nem adjuk, elégetjük. Meggyógyul rövidesen a nebuló, nyugodtan hazamehet - búcsúzott a doktornő.

Potornainé készülődött. Maradék nyugdíjának a roncsaiból az ajtó hasadékába csúsztatott. Megcsókolta kétszer az ablakot.

- Vigyél magaddal, mamám!

- Viszlek, kisunokám - pénzét visszakaparta -, csak hozok előbb játék katonákat.

Aszaltszilva-arccal vándorolt a városban. Avítt trafikban találta meg az olcsó, műanyag katonákat. Zacskónyit vásárolt. Az izgalom, a lótás-futás fárasztotta, nehezen szedte a levegőt, pihent az utcasarkon. Megkereste újra szeme fényét. Meglepődött a folyosón, üvöltést hallott.

"Jaj, hiszen bömböl" - gondolta rémülten. Szaladni próbált.

- Bandikám, Bandikám! - kiabálta. - Aranyos életkém!

- Mamókám, mamókám! - hangzott kitartóan a zokogás.

- Hoztam katonákat.

- Vigyél haza, mert öngyilkos leszek.

- Ha sírsz, nem jöhetek hozzád - folyamodott cselhez az öregasszony.

- Inkább nem sírok - törölgette szemét az unokája. Sokára vigasztalódott meg.

Potornainé nem tudta, hogyan hagyta ott végül a kórtermet, s vergődött hazáig. Sötétben érkezett meg majori lakásukba, hóna alatt szorította a puhára tört banánt, a gyűrt szalámit, a kemény kifliket.

- Hogy van? - kérdezte a férje. - Kiengedik?

- Ki.

- Akkor nincs nagy baj?

- Nincs - válaszolta az asszony gépiesen, de maga se hitte.

István-apánk a látogatás óta gyorsan javult, újra rendezgette emlékeit, terveit. Erősödött. A látogatókra, az ünneplőben mocorgó öregekre gondolt, elfogta a vágy, cselekedni szeretett volna.

"Hová lettek a hajdani erős férfiak? Reszketnek, reumásak - gondolta az elnök -, mit adhattam munkájukért, hitükért, életükért cserébe? Édeskicsit. Kegyetlenül hajszolódtak, a tejberizs jutott a javakból. Nem teremtettünk új világot, bárhogy énekeltük, csak a régit romboltuk le. Az alapozásba adtuk a vérünket."

Felült az ágyán.

A kórház szokott ritmusát viselte. Valahányszor végigkopogott egy-egy fapapucs a folyosón, István-apánk a nyitott ajtóra emelte tekintetét, láthatta a rövid, fehér köpenyben érkező lányokat, barna combjukat. Képzeletét a szép Zöldecske foglalkoztatta.

"Minden malac megtalálja a dörgölőfáját - gondolta, édes nyál gyűlt a torkában. - Egyetlen tartós öröm az élet, hülye, túlhajtott pancser vagyok. A nép boldogulásától függ az ember boldogsága, szónokoltam, de az egyén boldogtalanságát nem fújja el nyomtalanul semmi sem. Nincsen beváltható recept; élharcos maradtam, világforradalmár vagyok, kérem a boldogságot, tíz év hosszabbítást az életemre. A jövő kőteher a vállamon. A mindenért felelős István-apánk csömöre nyom.

Már megint tökéleteskedek - gondolta a kórházi ágyán. A tisztesség kevés annak, aki kirakatban tündököl, a butaságait nagyítóval vizsgálgatják. Elsőnek a jobbak, a tisztábbak halnak, kopnak a hősök, elvtársaim.

A földszintes falu, a vályog múlt oda, ennyiért hadakoztam? Akkor minek a kitartás, a napi liter feketekávé, a száz cigaretta, a vasakarat, a könyörgések, a százkilométeres utak, az adminisztráció papírmázsái, az ellenőrzések tortúrái, a fejtágítások, a kis kérések, nagy szívességek, »a nép bírja« alapon, »nélküled mégsem dönthetünk« értekezletek, a gerinchúrosak mesterkedései, a hetekig tartó impotenciák, a küldöttségek szívélyes fogadásai, dicsérjük egymást, »holtig élünk« módszerek, az áldomások pusztító részegségei, a véletlenül előkerült zenészek ricsajozása, az elszabadult, mámorral fröcskölt vágy mutogatása; szoknyád alá nyúlok, cicám, minden szép, gyönyörű, szaladjunk az ágyba; akkor mindez minek? Egy roham kevés, csak a szkeptikussághoz elég. Nincs még vége az életemnek. Bugriskodok, lőtyös leszek, ha sokáig fektetnek ebben a mészárszékben, a fehér halottgyárban."

Felesége érkezett meg. Mosolya zsírból volt. Nagyhúsát húzta a feje után. Idétlenül parádézott, tenyérnyi rózsákkal díszített rövid ruhában, arany mütyürkékkel, olcsó affektálással.

"Képes a koporsómba feküdni" - gondolta István-apánk.

- Jó hír - csicseregte az asszony, az ágy szélére terpeszkedett -, kitüntetést kaptál.

- Miféle medáliát?

- Zsuzsáék hozzák.

"Inkább a lázam múlna - gondolta az elnök -, miért kaptam? Haldoklok? Megérdemeltem?"

Az asszony átszellemült arccal várakozott, mintha őt érné a megtiszteltetés.

Megérkeztek a díszzsebkendős gazdálkodók, Dihenes József, Nemes Lajos, a kiselnök, Potornai Zsuzsa. Csomagokkal tülekedtek az ágyához, építgették a saját jövőjüket.

"Ha leváltanának, elmaradna a dörgölődzés, jópofáskodás - gondolta István-apánk kajánul -, Zöldecskét hozhatták volna, a haszonlibát. Telirakhatom a zsebüket."

- Gondoskodunk rólad, elnök elvtárs, igazán megérdemled. A vezetőség javaslatomra rendkívüli segélyt szavazott meg - mondta Zsuzsa, nyújtotta a borítékba tett halom pénzt. A beteg nem kapott érte, kövér neje viszont két kézzel. De Zsuzsa már másik borítékot lobogtatott s kenetteljesen szavalt. - A jó munkád jutalmául érdemrend és pénz. - Magasra tartotta a kitüntetést, majd a takaróra tette. - Közbenjárásomra kaptad.

István-apánk megborzadt. Ismerte titkárnője ténykedéseit, tudta, igen alaposan megkavarhatta a melaszt.

"Beszari társaság - gondolta kínjában -, a csupasegg fejükre terpeszkedett."

Következett a bájduma. Kényszeredetten figyelt. Felélénkült, amikor Potornai Bandi megjelent.

- Itt vagy?

- Sajnos. Fiam a fertőző osztályon fekszik.

- Komoly?

- Holnap hazaengedik.

István-apánk a társaságra tekingetett, kövér felesége kezét veregette, legyen jó napja.

- Rövidesen gatyába rázlak benneteket - mondta vidáman.

- Várunk - kapott Novákné Potornai Zsuzsa a vezérszálba, nehogy a hallgatással halványítsa megszerzett dicsőségét.

- Unokaöccsét látta már? - ölte meg jéghideg kérdésével az elnök.

- Szaladok, csak előbb a kötelességemet teljesítettem.

A vizit jókor elzavarta a vendégeket.

A megviselt, munkájába rokkant férfi tudta, hogy felépülése után nem hibázik, nem akar. Könyörtelenül vette számba a teendőit. Az álom fényes mezőkre ment vele. Piros pipacsos rétekig vitte. Hazáig.

A romterem káprázatosan megszépült. Nyersfa színű burkolatot kapott, vastag, fekete vasrudakon szilárdan lapultak a fényezett deszkák, betűrendben a könyvek. Potornai Bandi könyveket kérincsélt, vásárolt, áttekinthetővé csoportosította készletüket; szépirodalmi, ifjúsági, tudományos, társadalmi, fantasztikus irodalom, a folyóiratoknak külön szekrényt szánt. Tanulói tisztelettel, megilletődve segédkeztek.

Új gondolata támadt a tanárnak. Az egyik sarkot pompás iskolastúdiónak rendezhetnék. Magnót, mikrofont, hangszórókat szereznének, diákokból szerkesztő bizottságot választanának, műsorokat készítenének, irodalmi órákat, előadásokat rögzítenének, honismereti eredményeket, az osztályokban egyszerre hallgathatnák a nebulók. A hirtelen ötlet megszédítette. A homályos, hűvös folyosón keringélt, bizonyosságot akart, ami a rosszindulattól páncélba öltözteti.

Piros Bugyogó érkezett, tenyerét az állára szorította.

- Megruháztak?

- A fogam fáj. Megcsináltattam a dokival, nem fogadott el egy krajcárt sem.

- Jó fog, jó jegy - tréfált Bandi.

- Nem tetszik? Korszerűen élek, kihasználom parányi helyzeteimet, én se lehetek bambább másoknál.

- Korszerűcske, iskolastúdiót szeretnék.

- Megint lihegsz? Tisztelt kollégáid nem hancúroznak érted.

- Gondolod?

- Számít a véleményem?

- Számít.

- Ne a gyerekekkel kísérletezz, nem a profilod. A félsikerek, felsülések eltemetnek.

- Itt? Az ítéletnapig szalonnázók társaságában? A szellemi tunyaság gyülekezetében? - hökkent meg Potornai Bandi, lábával krikszkrakszokat rajzolt a tisztára fényesített kövekre.

- A különbségnek ára van, több az adója, mint az öröme.

Ünnepelt a Csillag. Jubileumát a művelődési palotában és a Fényesben tartotta. A hosszú nagytermet cicomázták, a színpadnál asztalt, széket toltak össze az elnökségnek. Az új busz hordta a népet. A klubszobában tartott a fogadás. Vendégek érkeztek, gratulálók, a szervek képviselői, pompás kocsik torlódtak a Főtéren.

Novákné Potornai Zsuzsa nagy napra virradt. Kiszállt a kocsijából, elegáns táskájából elegáns cigarettát keresett elő, megsemmisítő mosollyal lépett a küzdőtérre. Intézkedett, rendelt, kért, kezében tartotta az esemény szálait, fontossága vitathatatlanná vált, érdemei elviselhetetlenné. A pincérek roskadásig terítették az asztalt, rövid italok, üdítők, palackozott borok, sós sütemények, hidegtálak, szendvicsek, fényes evőeszközök, sistergett a kávéfőző, szépen fogadták a vendégeket.

Érkezgettek. A titkárnő Nemes Lajost a bejárathoz állította, kísérje a személyiségeket az ünnepi asztalhoz. Mercedeseken is jöttek, mosolygósan gratuláltak, megölelték István-apánkat, ékelődtek, hátba veregették - meggyógyultál, vén harcos, nem könnyű a partit bevégezni, ilyen titkárnőtől ne igyekezz a másvilágra -, szellemeskedtek. Pincérek kínálták a rövid italokat, körbejártak tálcájukkal, ajánlgatták a szeszt, üdítőt, harapnivalót, csupa készségesség, csupa ragyogás, elégedettség mutatta a módit. Megtanultak ünnepelni, viselkedni.

Potornai Bandi az iskolásokat rendezgette a színpadon. Nővére mosolyától lúdbőrözött.

- Új menedzsert szereztél? - kérdezte súgva.

- Magamért harcolok, nem limlom jelszavakért, az eszközöket egyedül válogatom. Hátul kullogjak, ilyen energiával?

- Retkes lubla vagy, böjtje lesz a lébolásnak.

- Féltesz, Jóságocska? Zöldecskét sem tudtad jóltartani.

A remek ütéstől a tanár kábultan keresgélt kapaszkodókat, kezdte ellenfélként becsülni testvérét. Hosszú mérkőzésre számított.

"Nyali-gép - gondolta mérgesen -, hosszú nyelvéhez mesés mellek szédítenek. Csodálatos légyfogók."

A titkárnő a főnökséghez tolatott, hangosan, kihívóan nevetett, demonstrálta, hogy tökéletesen elégedett, állapota a lehető állapotok közül a legjobb.

Félrehívta elnökét, noteszlapra írta a protokollt, a szeme csillogott, kirobbant kénsárga pulóveréből a melle, enyhe légnyomást árasztott.

- Vendégeink a pódiumon foglaljanak helyet - csicseregte.

- Megnézném, hogy hol kezdődik a lába - mondta halkan a főagronómus.

- Házinyúlra nem vadászunk - szólt István-apánk.

- Védett korban sem?

A Himnuszt úttörők énekelték, Piros Bugyogó vezényletével. Potornai Bandi a színfalak mögül irányította a műsort. Mereven állt a közönség, tisztelettel. Nemes Lala szavalt, furulyatrió következett, énekkar harsogott.

Bandi már nem törődött élelmes, alkalmazkodó testvérével. Érzéssel és biztos tudattal telítődött: engem vártak ide.

Az iskolások a fekete szoknyákhoz, nadrágokhoz szorították a kezüket, idegességük az arcukra ült, nem látták a sok fej között szüleikét.

"A szegénység - gondolta Potornai Bandi - a gyerekkori görcsöknél, gátlásoknál kezdődik. Mögöttetek maradok az élet küzdőterén."

A műsor befejeződött.

István-apánk géppel írt szöveget olvasott. Bandi tanulmányozta az arcát. A külső jegyek, a formaságok sokat mutattak. Az elnök kenyérkereső szerszámát, kezét az asztalra támasztotta, a hangsúlyt rosszul ejtette, kék öltönyt viselt, fehér inget, sötétkék alapon szolidan csíkozott nyakkendőt, súlyos és értékes pecsétgyűrűt. Megsimította a homlokát. Kicsit izzadt.

Belső zsebébe nyúlt, kivette összehajtogatott, vasalt zsebkendőjét, homlokát törölte. Az ünnepi hangulattól pirosodott a füle. Jobban izzadt. Ivott egy korty vizet. A szeme fáradtan, álmatlanságtól vörösen járt ókuláréja védelmében. Kopogtak a szavai.

Befejezte. Jóleső ernyedtség fogta el, újra vízért kapott, könyökét asztalra támasztotta, papírját markolászta. Dörzsölte szeme alját. Mandzsettagombját igazgatta. Tenyérrel simította a haját.

A kiküldöttek kiküldöttje gratulált, emlékezett a nehéz napokra, a kollektíva alakulására, kínlódgatására.

"Ki válhat utódommá? - töprengett István-apánk. - A határozottság tisztesség, igazság nélkül kevésre ér."

Potornai Bandi fehér fényűnek látta a napot. Világosan, tisztán érezte, igazi közösséggel ünnepel, van mire emlékeznie, a magvetők nem porba vetettek, fiatalságuk nem múlt hiába.

"A szép napok megérkeztek - gondolta révedezve -, fényükből bővebben hullhat öregjeinkre."

Figyelt. Apja, a vad indulatokban herdálódott csontos tehenész karóegyenesen feszített, öregasszony anyja roskadtan, távolabb Major Jánosék.

Gyűrt ruhában izgett-mozgott Novák, foghíjas feleségére sandítgatott.

Kézfogások következtek. Jutalmak. Kitüntetések.

Sorakoztak a hűségesek: Pölös Gábor, öreg Boldi, a volt cselédháziak, Péteriék, Potornaiék, Novákék, Nemes Lajosék, félszegen igyekeztek a hatalmasságok asztalához, fényes szemmel nyúltak a vastag borítékért, remegő türelemmel tűrték, hogy mellükre tűzze a kiküldöttek kiküldöttje a kiválóság jelvényét. Gyönyörtől imbolyogva, égő arccal tették meg székükig az útjukat.

Potornai Bandi verejtékezett örömében, izgult, apadt anyja ne bőgje el magát.

Ezer esztendeje erre a kézfogásra vártak.

Az utakon aranypor ragyogott. A szőke földekről a csupasz fejű búzák üzentek. A folyó ezüstzománc háta fénylett, feltündökölt a kora délután. Az öreg szíveket édes bor melegítette.

Potornai Bandit karon ragadta István-apánk.

- Köztünk a helyed.

A terített asztalok dínomdánomos bőségében a magánszámok megkezdődtek. Veréb intett a zenészeknek, húzzák a nótáját. A majoriak együvé ültek. Major Jánosék Váradiékkal. Potornai Bandi a vezetők asztalához, szemben a nővérével. Izzadtak a pincérek.

- Hangulatos műsort szerkesztettek - szólt a kiküldöttek kiküldöttje -, gratulálok.

- Jó munkához szép muzsikát - mondta Bandi -, családban marad.

- A szervezés se megvetendő - helyezkedett rögtön a titkárnő -, a gyengébb nem támogatni való.

- A fiatalságra hasonlít a jövő - mondta a kiküldöttek kiküldöttje -, az alapokról építkezünk. Tisztelem a nevelőket. - Az ecetes salátából kóstolgatott.

Ragulevest tálaltak. Tányérok, kanalak csörrentek. A második fogás laktatós pörkölt volt, burgonyával. Az étvágycsináló konyak és pálinka fogyott a poharakból. Nagy hangulat született.

- Igyál, komám - mondta a telhetetlen Novák sorstársának, a száraz Potornainak. Eléje tolt két kupicával.

- Nem vagyok sehova - zsörtölődött csendesen a tört tehenész -, elbánik vélem az ital.

Felesége félénken ült mellette. Fényesedett a szeme.

Novákné zöld nylonkendőjéből pislogott, kezét gyűrögette az asztal alatt. Öreg Boldi magában rostokolt, gondolatai messzire csapongtak, megboldogult asszonya és fia körül. Maradék napjainak a súlya földhöz hajlította.

Péterit is megfogta az idő, görbített a hátán, az orra kegyetlenül megnyúlt, műfogsora kicserélte az arcát, simított ráncain. Fekete felesége élénk maradt, gyors kezű, fáradhatatlan, rendíthetetlen oszlopa a családjának.

Veréb vigyorgott. Kackiás bajusza volt és tele a hasa. Nemes Lajost komorrá keményítette felelőssége, szakadatlan hajszoltságban élt, vállalta a közösség szennyesét-fényét, családja, mérhetetlen apró-cseprő gondját, baját, segített a háztartásban, éjszakánként könyveivel aludt. Ismerni akarta a tudományokat. Állandóan rettegett, a fő-fő hittel ellentétben virágozhatnak vadhajtások, vagyoni különbségek pusztíthatnak és a nagy lábon való élés.

Felesége elveszett szótlanságában.

Novák Józsi a köznép közt kosztolt. Büszkén tartotta sörényét, hitvese magas polcra vergődött, egy tálból cseresznyézett a hatalmasokkal. Forrongásait, hőbörgéseit megemésztette a kényelem, a jó, kövér falatok, Potornai Zsuzsa agilitásából öltöztetésére is futotta, a divatos, testhez feszülő ruha emelte, fiatalította.

Major Jánosék Váradiékkal tartottak. Nem különböztek a többiektől, de a tollasodás, güzülés fortélyait jobban ismerték, istentelenül alkalmazták, páholyból bámulták a megrekedtek, tapogatózok kálváriáit. Köztük tanyázott István-apánk neje, a kiselnök, szép óvónő-feleségével, Marival. Eredt a szó. Szórakoztatták a vendégeket.

- Sivatagban gazdálkodtunk, nem földön. Éjszakánként virrasztottam, kerestem a hibákat, hogy haladhatnánk, de nem találtam. Elbújtak.

- Sokan játsszák manapság - példálózott Potornai Bandi -, a hibák kereséséből pocakosodnak.

- A jó vezető előre lát - mondta méltó hangsúllyal a kiküldöttek kiküldöttje.

- Mégis bakizik?

- Hogy kijavíthassa - nevetett szellemességén a vendég, harsány hahota kíséretében.

- Megkaptad, öcsikém - helyezkedett Potornai Zsuzsa -, az asztalnál eszmézel?

- Csinálja csak - jóindulatoskodott a fehér Mercedesen kiküldött -, többen leszünk. Nem aranyban fizetnek, nincs tülekedés a vályúnál.

- Tőlem füstre akaszthatják a vagyonukat - mondta a tanár.

- Ami mást megillet, minket is.

Koccintottak. Feketekávét szürcsöltek.

- Eredményeink fényesek - szólt a titkárnő, majd megtoldotta -, a munkásosztály már gépkocsin jár.

- Te gyalog?

- Jelképesen locsogok. Erősíthetnénk az osztályszövetséget, gyárat telepíthetnénk.

A tanár megdöbbent. Nővérkéje kijátszotta a más kártyáit.

- Szép fejben szép gondolat - kapott a témán Dihenes József -, talpraesetten veri a vasunkat.

- Aktuális - bólintott a kiküldöttek kiküldöttje, s hideg kávéját kavargatta -, támogatjuk a javaslatukat. Kapcsolatot keresünk egy fővárosi üzemmel.

Zene pattogott. Veréb csettintgetett az ujjaival, dúdolgatott. Novák Tibor mosolygott mellette, testvérei, sógorai társaságában. Sör folyt, bor patakzott.

Potornainé poharában látta meg a fiatalságát. Bámulta az aranysárga italt, esze a múltba tévedt, az egyszer volt fiatalságba, a cselédkedések, napszámoskodások idejére, amikor korán szült gyerekeiket temették, akik kidőltek a szegénység gyerektenyészeteiből. Táncos, könnyű lábát a házassággal kapott kenyérnászajándék nyomorította, kőnehéz napok, szűk évszakok rajzottak, két tányér, két villa vagyonnal, véget nem érő robotolásokkal, öreg Major János földjein hónapokig kapálgattak kenyéren és vízen, evéskor elbújtak másoktól, dugdosták nincstelenségüket, a puszta kenyeret, kölcsönágyban háltak, abban vonított Zsuzsa lányuk, s Bandi is. Ezernyi csapás után erősödtek annyira, hogy szüreti felvonulást bámulhattak, lovas huszárokat, szamaras kordékat, nagy bajuszú csőszöket, bírókat, puttonyos szüretelőket, cicomázott hordókat, kirittyentett lányokat, legényeket, akik szőlőkoszorúkat kötöztek, őszi virágcsokrokat, s visító hegedűszó kíséretében a poros utcákon vonultak, látványosan, vígságban, az árokpartok nézőközönségének kedvtelésére.

Égbe nyúló szenzációként báloztak. Azon az egyetlen mulatságon játszotta el jókedvét Potornainé, két apró kölyke támaszkodott a falnál s falt a lopott szőlőkből. Ura már megjárta a borkimérést, eszelősen rángatta a csárdás szilajságába, kurjongatott, kezét dobálta, magasra ugrott a fürtökért, csurgott arcáról a verejték. Vitték volna táncba a helyre fiatalasszonyt, de Potornai haragosan rázta a fejét, mulatott hetykén, irgalmatlanul. Elfelejtette a szegénységét.

- Udvarlód? - kérdezte gorombán. - Viszket neki.

- Az - sértődött meg az asszony, bántotta az ital, a durva megaláztatottsága -, és aztán?

Hatalmas ura kézen fogva kicibálta a teremből, két porontyuk álmosan, maszatosan somfordált, a duhaj dáridózás sebesültjeiként. Bandi pityergett: - Pisilni akarok... - Szülei hangosan osztozkodtak.

Zsuzsa a betonjárda szélénél a tamarisbokrokhoz bújt, öcsikéje hátat fordított és vizelt. A sárga fényű ablakokon zaj, muzsika morajlott, félelemmel, bűntudattal töltötte el a kicsiket. Két erőteljes pofon csattant az anyjuk arcán - kitaposom a beledet, büdös kurva -, hallották a borgőzös szavakat. Mukkanni sem mertek, gyalogoltak a cselédházakba. Potornainé lemaradt az urától, két kezébe vette tenyerüket, és zokogott.

Az öregasszonyt meggyengítette saját emléke. Söröspoharát markolászta, a megalázások ízeit érezte. Arra gondolt, tíz gyereket szült a kani kutyának, és vidámság nélkül múlt el az élete. Minek már a nóta? Hajdani kedvük halott, szépítgetik-készítgetik végső költözködésüket. Szívéig ért az érzelem. A cigány szomszédja fülébe muzsikálta: "énnálam egy boldog óra jaj de ritka vendég...", ezt nagyon kedvelte, disznótorban daloltatta a gyerekeivel, micsoda gyönyörűséggel sírt keveset, a konyhájukba bújt, a füstre fogta az árulkodó nyomokat, szemdörzsölgetéseit. Hová tűntek azok a disznótorok, az a régen volt, szívfájdító érzés?

Nyalogatta italát. Féloldalra tekintett, látta a főasztalnál két gyönyörű gyerekét, Novákné Potornai Zsuzsát, Potornai Bandit, s nyitva felejtette száját az ámulattól. Ki szült ilyen pompás utódokat, minden múlandó az ember életében, de ők továbbviszik a vért, a szerelmet. Közelében vidult Potornai Pista, Potornai Ferkó és Novák Gabi élettársa, Potornai Mariska. Hatalmas családja.

"Feltápláltam őket" - gondolta boldogan.

Veréb hálatánca következett. Vigyora szélesen uralta zsíros arcát, haja olajtól tapadt, ritmusra illegett, mozdulatait ösztönösen kreálta, és az egyszerű mozdulatok gyönyörűségében kibukott öröme. Hirtelen támadt érzései lökték el székétől, táncolt pár pillanatig, úgy érezte, megajándékozta a jelenvalókat. Soha nem képzelte el következő lépésfiguráját, kapkodta a lábát, vonaglott, verte a taktust kezével, kéjes mámorban fürdött, elmosódtak előtte az arcok, semmire sem gondolt, a zene emelte, színtiszta ritmussá varázsolta, utánozhatatlan, egyszeri látomássá. Kiszámíthatatlanul, lihegve vetett véget örömének. A lekicsinylő mosolyok nem zavarták, védték nagyfröccsei, korsó sörei. Olcsó boldogsága volt.

Novák Tiborhoz ült. Kortyolgattak.

Vigadt a terem. Az öregek mórikálták magukat. Potornai Bandi savanyú szagú anyjához telepedett.

- Táncol?

- Eriggy már - dörzsölte össze tenyerét, zavar és megilletődöttség érződött a hangjából -, hová gondolsz?

A fiatalok drága ruhákban pompáztak, pezsgőket bontottak. Az öregasszony könnyű szívvel figyelt.

- Divatbemutató - mondta.

- Az.

- Csodálatos jómódjuk terem. Csak születniük volt nehéz.

- Most más a világ.

- Én annyira fáradt voltam életemben, hogy leülni se mertem pár percig, mert a székhez ragadt az ülepem. Mégis embernek neveltelek mindőtöket. Meg se születnék újra.

- Igyon, Bözsi néném - mondta Novák Tibor, már fűtötte hangját a szesz -, úgy vidámabb.

- Néked állandóan zene szól, kocsmában halsz meg, onnan temetnek.

- Az a boldogság!

- Boldog az, aki nem beteg - bizonygatta Potornainé, kortyolgatott a söréből s kezével törölte a száját.

- A boldogságról beszélhetnénk - legyintett Novák Tibor lekicsinylőn. Fenékig itta a poharat. Veréb szintén. Töltött. Cigarettát gyújtott.

- A Mercedeses? - kérdezte Novák, a szövetkezeti lakatos Potornai Banditól. - Fitogtatja tudományát? Drága hintót adtunk a feneke alá.

- Velünk örül, gondunkban osztozik.

- Engem megkérdez? Az utcán porol ám a kocsija - koccintotta poharát a Verébéhez, a tanárnak tiszta pohárba sört dűtött.

- Rosszul ítélsz, testvér. Az is paraszt volt valamikor!

- Volt! De én most is a kezemből élek. Tisztelettel nyomom a sót, csak értelme nincsen. Vesztemre gyerekgyáros lettem. Remek kezeket csinált a jó öreg Novák - mondta a két tenyerét asztal fölé emelve Novák Tibor -, nem ismerik a selejtet. A sorsom mégis megfeneklett.

- A söröskorsó mellett - vigyorgott Veréb.

- Jártatod a szád, hogy tanuljanak a kölykeim - támadt a lakatos Bandira, s újra ivott a sörből -, de a felvételin elintézik őket. A nagylányomat engedtem, jeles tanuló. Kollégiumban nincs hely a számára. A középiskolában igen.

- Megesik.

- Vékony kötél ez. Nem akarták. Szédítgetnek a hülye szövegükkel.

Üres üvegek halmaza borította az asztalt. Hamurakások. Hangosan morajlott a Fényes. Táncoltak a fekete ünneplők. Novákné Potornai Zsuzsa a fehér Mercedesest a lihegő, verejtékező táncolok közé cipelte. Nem engedte el a karmaiból.

Potornai Bandi gondolkodott. A kislány tehetsége, szorgalma pártfogást érdemlő.

- Nem hagyom annyiban - túrt hajába indulatosan a tanár.

Novák Tibor felhajtott egy üveg sört. Egy szuszra. Kidudorodott a hasa. Már csak az ital beszélt belőle.

- A pénztelenség buktatta el. Munkát kér, kipróbálja párnás disznó főnöke, aki akkora ganéból nőtt, mint én - hadarta Novák egyre inkább belelovalva magát -, csak szerencsésebben fordult, hosszabbra gyalulták a nyelvit. Hat gyereket nevelek ingyen munkaerőnek, a fény mégis azé, aki piros diplomával kutyákat sétáltat unalmában. Tudnál te még a szegényekért megdögleni? Hányan voltatok, hányan indultatok! Csillagnak vártunk vissza benneteket. Aztán a fene megette! ... Minket sohasem lehet megváltani, így fordulunk fel, butít a kocsma, kölykeinket félembereknek neveljük, a mi sorsunkon alig mozdít az idő.

- Csúnya, ocsmány a szád, mint apádnak - mondta Potornainé feddőn.

Megint megnyalta a poharat.

- Ütésektől keserű az ember - szólt a tanár -, a munka se vigasztalja.

- Nem ám - bólogatott Veréb. Üveggel verte a taktust.

A Fényesbe fiatalok áramlottak. Jöttek Jézus-Krisztus-frizurával, Rákóczi-hajjal, Petőfi-szakállal, farmerben, fehér, sötétkék, világoskék trikókban, fiúk, lányok, kilátszott a derekuk, fesztelenek voltak. Erős kölni illata érződött az izzadt teremben.

Potornainé az ablakra vitte tekintetét. A Főtéren bukósisakosok bőgették, túráztatták a motorokat, vadul csikorogtatták a fékeket.

"Micsoda változás - gondolta az öregasszony. - Istentisztelet helyett a legfényesebb kávéházba járnak. Születni jó a mába, megszokni nehéz. A régi dolgok divatja kimúlt, nincsenek már fehér falak, pingált szobák, kilométeres kályhacsövek, jó, gyepes udvarok. Betonházakba bújnak, kulcsra zárják az életüket."

Kék ég borult föléjük. Potornainé emlékektől melegítődött. Az estikék erős szagát érezte, szolgálati lakásuk előtt illatokat leheltek, szippantgatta a fáradt szürkületekben, üldögélt a gyatra bokrok között, a szőlőkarók tövénél. Hallgatta a vonatfüttyöket, gamós keze járt rendületlenül, tisztította a főzésre szánt cukorborsót. Úgy élt, mintha váratlanul, hirtelen és örökre menni, távozni kellene, élvezte olcsó napjait, a konyhában keveset bíbelődött, gyerekeinél talált ennivalót, keringett a szétrepült család maradékain, unokáival bolondozott, édességekkel, ajándékokkal kezesítette őket.

A kis csibészek durva játékait zokszó nélkül tűrte, könnyű szívvel incselkedett velük.

Sajnálta a levegőt is magától. Csekély nyugdíját szeretteire pazarolta. Szerette a változatlanságot. A megmásíthatatlanságot az estékben érezte meg. A langyos nyarakban fény szűrődött ajtajukon, tanyázott a hold, a csillagok társaságában, kisszékén pihent, mezítlábas talpa a földet nyomta. Csábítgatásoknak engedett. A hasas köcsögöt tejjel töltötte, hagyta, hogy megaludjék, a vájdlingban vizet gyűjtött, hűtötte a friss, könnyű ételt, leszedte kanállal a sárgás tetejét, falatozta mohón, a savanyú ízű aludttejhez pille kenyeret tört. Szájának két oldala fehérlett. A köcsög aljáról is kikanalazta, boldogan böffentgetett és nem gondolt a halálra.

Máskor dörzsölgette kemény tenyerét, az üres köcsög lábánál hevert, osztotta, szorozta gondolatban maradék nyugdíját, erejét.

Most a mozinál pihent meg tekintete. Előadásra vártak. Az ő élete, a legnagyobb mozi, csáléra sikerült. Keserű lett a szája.

"Az öregségben az a borzasztó, hogy a küzdelem, a dicsőség és az öröm feleslegesnek tűnik - gondolta világosan Potornainé -, nevetségesen mulatságosnak. Gyönyörűség annyi van benne, hogy a fiatalságomat is látom folytatóimban."

A zene elhallgatott. A csend visszalökte az öregasszonyt a terembe. Révedezéséből ocsúdva tanár fiára tette a tekintetét. Hirtelen támadt az ötlete.

- Karikást csináltatok Bandikának.

- Az kéne, ütni, vágni, hogy egyek legyünk - hangoskodott Novák Tibor. - Papolhattok, nem vagyunk egyenlők.

- Nem ám - helyeselt Veréb.

Tüzelte őket a mámor.

Öreg Potornai a mellékhelyiségből jött. Elfoglalta székét. Hallotta az utolsó mondatokat.

- A határ véges, mégis minden állat megtalálja az odúját - bölcselkedett higgadtan.

- Sok ünnep, több kalács, több bor - csettintett öreg Novák. Szájához vitte a poharát.

- A sör az igazi - erősítgette a lakatos fia, feje megbicsaklott az ital súlyától.

- Bennünket az ima is fáraszt. Igaz, komám? - kérdezte Potornainé, és a szótlan Nováknéhoz fordult.

- Törődnek azzal? Hajtanak, mint a lovakat - zsörtölődött barátnője. Fogatlan szája sötétlett.

- Csináltasd meg a berendezést!

- Így jobb, szellőzik.

Potornai Bandi színjózan maradt. Testvérei, rokonai nyakig lubickoltak a mámorban, jókedvük színesedett, hangoskodtak. Szerette volna nevetgélve élvezni a perceket, mérlegelés, megfontolás nélkül, de nem tudta. Félt, hogy elmulaszt valami fontosat, elpocsékolódik az ideje, jókedvét biztos szomorúsággal fizetteti meg a sorsa. Potornainé ráncigálta az ura kabátját.

- Ki az István-apánk oldalán?

- Volt már zárszámadáson - intézte el darabosan a kiküldöttek kiküldöttjét -, az atyaúristen.

- Zsuzsával táncolt - csodálkozott felesége őszintén -, tisztesség az.

- A jányod még az ördöggel is meghál, ha használ - dünnyögte a kapatos tehenész.

- Büdös állat vagy - morcoskodott halkan az öregasszony -, elfajzott, pocskondiázó kutyapecér.

Potornai Bandi a díszasztalhoz került. Nővére lázasan buzgólkodott, igéző pózban tetszelgett. Észrevétette: ívelt a lábfeje, bokája karcsú, lába formás, hosszú, izgató.

"Nem vesztegeti az idejét" - gondolta rezignáltan.

A kapaszkodó titkárnő előadott kölcsönzött gondolataiból.

- Ma az embernek kevés az ideje magára, családjára. Az öcsém égbekiáltóan mafla, pénz helyett eszméket, ideálokat termel, képtelen kompromisszumra. Szándékosan kizáródik a boldogságból.

- Furfangos vagy - csípett a pedagógus -, a másik hátán is kapaszkodol?

- A látszat sohasem valóság, csak bedőlsz neki.

A zenekar dolgozott. Novákné Potornai Zsuzsa táncolni cipelte vendégüket. Potornai Bandi a szürke arcú István-apánkhoz fordult. Tekintetéből olvasott. Unta már a dáridózást, fárasztotta a házigazda-tisztség, sérült szíve verdesett a ricsajban, italhoz, kávéhoz, cigarettához nem nyúlt, keveset beszélt, az ólomszínű kimerültség foglya lett. A doki hajlította.

A modern kuruzsló a szélmalmot potom pénzért megvásárolta, épületekkel, szilvafákkal együtt. Javíttatta, állandó napszámosnak megfogadta Jós Sándort. Anyagokat hordatott, öreg mestereket hajkurászott, eredeti formájában, működőképessé varázsoltatta a behemót góliátot, új vitorlákat, új tetőt szereltetett, a nádas épületeket felújíttatta. A tanár tízesztendei keresetével ért fel hadművelete. Úgy tűnt, feleslegesen dobálta vagyonát. Kocsiján kihajtott néhányszor, ellenőrizte a munkákat, megszabta a tennivalókat. Hóbortosságán nevetett a falu, jókat pusmogott.

- Eredj pihenőbe - mondta a doki István-apánknak -, legfőbb ideje. Új szívet nem adhatok.

- Van még tennivalóm.

- Óriási nyugdíjat szakítasz, két diplomás fizetését.

- Nem tehetem - sóhajtott az elnök. - Az első ember nem dőlhet ki akárhogy a sorból.

- A malasztot mellőzhetjük - legyintett nagyvonalúan a tapasztalt orvos -, csak a materiális tények érdekelnek. Pocsék az állapotod, a munkádat, azt az ökör se bírná.

- Molnárkodjak? - kajánkodott István-apánk kínjában. A megfutamodás, a félreállás gondolatától kiverte a víz.

- Jobban tennéd. Felborított értékrendű társadalomban bohóckodsz, azt sem sokáig. Várnak a földben - mutogatott talpa alá indulatosan az újgazdag értelmiségi. - Segíts magadon! Bájos titkárnőd teszi az eszét, a végén utódod lesz.

- Soha. Nem javasolom. Ezért maradok a bakon.

- A betegség megalkuvásra kényszeríthet. Veszélyesen egyakaratú nemzet vagyunk, mit számít a kiválásod?

- Számít.

- Illúziónak is szegény. Finita. Bízd a fiadra.

- Elbukik, gönye az igazi terhekhez. Gyatra fiatalságot neveltünk, az én felelősségem, hogy nincsen igazi utódom.

- Örökké úgyse élhetsz.

- Örökké? - vonta össze szemöldökét István-apánk. - Néhány évvel megbékélnék. Fájdalom nélkül születni se lehet, elpusztulni még keservesebb, tudni, hogy közeleg a végső számadás. Szépen élni könnyű, szebben halni nehéz. Kis különbség, igaz? - erőltetett keserű mosolyt a szájára.

- Sírt kaparsz - szellemeskedett a doki -, pedig vannak arra hivatottak rengetegen.

A tanár végighallgatta vitájukat. Nem szólt. Nem kotnyeleskedett.

Novákné Potornai Zsuzsa meghozta a kiküldöttek kiküldöttjét. Új téma következett, játszóka kellene a Főtéren, a fák és a rózsák mellé szökőkút, modern üzletek.

A vendégek szedelőzködtek. Erős hangulat uralta a Fényest, rikoltoztak a bátrabbjai, a cigány homlokára százast ragasztottak, húzatták nótájukat, énekeltek.

Kocsijához kísérték a kiküldöttek kiküldöttjét, szorongatták a kezét, százszor mondták, ezeregyszer: minek még útra kelnie, mennyire sajnálják, igazán fényes ünnep, hogy megtisztelte látogatásával, jöjjön újra, máskor is.

Szökdöstek a népek. Váradiék Major Jánosékkal távoztak. Apósa intett Potornai Bandinak, de a tanár még maradt. Dihenesné a formás Marival sugdolózott, aki gyermekgondozási szabadságát töltötte és fővárosi divatot diktált.

A józan Novák Józsi bújt sógorához. Mosolygott. Tisztelte, szerette a tanárt. Hallgatott a szavára.

- Rozika nem kedveli az ilyesmit - talált célba -, okosan cselekszik.

- És te?

- Az más. Pletykálnának rólunk, hogy féltem a nejemet, veszekszünk, tönkretennék Zsuzsa karrierjét, Józsikám nyugalmát megzavarnák - magyarázkodott higgadtan a buszsofőr. Üdítőt kortyolgatott. - Ti mások vagytok, nagyon egymáshoz pászoltok.

- Nincs kard közöttünk.

- Gyerekkorodban is törekedtél, de nem hazudtál. Tisztán akarsz élni, amiből csak baj van.

- A módosság gyilkolász bennünket. Tőlem erre feleletet várnak.

Ricsajozott a terem. Potornainé legidősebb fiához lépett, megcsókolta, Novák Józsinak is juttatott szeretetéből.

- Úgy örülök, ki sem mondhatom.

- Fiatalodik - nevetett a tanár.

A pincérek tálalták a melegített pörköltet. Újabb italokat hordtak. Rogyásig rakták az asztalokat. Erős illat keringett, gőzölgött a tálakból. Étvágycsinálónak cseresznyepálinkát kínáltak.

Potornai Bandi fejét öregjeire emelte.

Novák Józsi a száját szalvétával törölte. Coca-Colát ivott.

- Révbe értél?

- A traktoron szerettem. Okos, megfizethetetlen gép. Erős, kényelmes, rugózik az ülése, nem bántja a gyomrodat a táncoltatás. Zaj sincs, párnázott a fülke, kánikulában, hidegben egyforma a hőmérséklet. Unalmamban muzsikáltattam a rádiót - lelkesedett a sógora. - A busszal más, világot látok, hordom a tagságot országjárásra, külföldre. Életekért felelek, jobban érzem, hogy vagyok valaki.

A zenekar pattogósokba kezdett. Ordibálások csattantak. A magas, fogatlan Novákné fiához fordult.

- Viszel? Mielőtt berúgnak a vén marhák.

- Indulhatunk - mondta a buszvezető. Noszogatta a majoriakat, házhoz szállította őket.

István-apánk megcsömörlött. A szép ünnep maradékain tobzódtak már némelyek. Veréb bajusza tündökölt, nyugdíjas Gulyás Imre pálinkától rekedt hangja nyöszörgött, Novák Tibor szeszarca vigyorba merevedett, a dáridózás fáradtságától székre rogytak, dacos természetük nyúlkált még a pohárért. Csurgott szájukról az ital.

- Együtt menetelünk - mondta gondolkodva István-apánk -, hosszú az utunk.

- Nékem zöld a szemafor - kotyogta a titkárnő -, remélem, nem akadályoz!

- Miben?

- Az apparátusba pályázok.

- Butaság - dörzsölte homlokát az elnök őszinte csodálkozásában -, nem magához való a funkció.

- Szemétdombra löknéd az öregebbet? - hökkent meg Potornai Bandi. - Hallgass, te intellektuális összkomfort! Dísznek tartsuk? Megkapja az obsitot. Tisztességesen elbúcsúztatjuk. Szerinte a piros körömlakk, a nyakkendő, a díszzsebkendő, a farmernadrág, a Jézus-Krisztus-frizura az ellenség aknamunkája, hivatalból üldözendő. Megrekedt a múlt időben. Tragédiája, hogy a jampecek, diverzánsok, sztahanovisták megöregedtek, a brosúrák, sajtófélórák elavultak. Az új kapcsolatokban nem találja helyét.

- Hiába, megvétózom - dörzsölte a szíve tájékát István-apánk -, kevés a jóra való készsége.

- Célba érek. A bizalmat előre osztogatják, nem a temetéskor - nyelvelt a tüzes titkárnő, elegáns mozdulattal elegáns cigarettára gyújtott, élvezettel fújta a füstöt. - Akadnak támogatóim, el ne feledje!

- Karrierista vagy - háborgott az öccse -, nem értel hozzá.

- Megtanulom, a művészet nem ott kezdődik.

- A közösség akarata? - kérdezte István-apánk törten. - Az semmi?

- Viccelődünk, elnök elvtárs? A közösség akarata szent és sérthetetlen, éppen ezt akarja.

- Hülye lotyó, honnan veszed? - feledkezett meg magáról Potornai Bandi.

- Beszélgettem az emberekkel. Megkérdeztem a véleményüket, mint máskor szokás, választásoknál és egyebeknél.

Tombolt a zene. Veréb ismét bemutatta magánszámát. A Fényes szakácsnői, fehér bóbitás konyhalányai bámultak az ajtóból. Mulatott a falu vadul, végkimerülésig. A rafináltabbak, tartózkodóbbak, számítgatók már megléptek, foghíjas székek, asztalok, lelocsolt asztalterítők, kenyér törmelékek, csontvonulatok, nyomorék cigaretták, törött kupakok, dugók, fonnyadt virágszirmok, zsíros szalvéták, hamufoltok, sör- és bortócsák tarkaságában lihegte maradék kedvét a nép. Birkózott mákonyával.

- És az igazság?

- Kellemeskedj, nőj nagyra, aztán keresheted - mondta cinikusan Zsuzsa, csikkét a hamutartóba nyomta -, a szellemi cselédsoron maradjak? Megtanultam a módszereket, erővel elveszem, ami megillet. A pénz pompás érv, aki többet ígér, azé a jövő, illúziókat osztogatni remekül tudok.

- Az elhivatottság? - kérdezte István-apánk. - Öccsére szívesen tenném a voksomat.

- Van, aki dolgozik, van, akit kitüntetnek. Ő nincs a sakktáblán, nem léphet.

- Nemes Lajos - érvelt a tanár törten - nem félreállós fajta.

- Választás után szép leszek, okos, senki se talál kivetnivalónak.

Hallgattak. Novák Tibor hortyogása riadóztatott. Néhányan lézengtek az ocsmányra silányult ünnepi asztaloknál. István-apánk intett a pincéreknek, Csináljanak zárórát, a zenészek kimuzsikálhatják a társaságot.

Potornai Bandi a görög mitológiát magyarázta. Megkérdezte:

- Kik irányították Odüsszeusz hajóját?

Veréb Levente gyengélkedett irodalomból. Kiesett a padból, úgy jelentkezett, pipiskedett a tudásával. Felszólította, javítson.

- Odüsszeusz hajóját a felsőbb szervek irányították.

Merev hallgatásba döbbent az osztály. Tettették, hogy jegyzetelnek, nem hallották jól a feleletet, szimpátiából nem röhögtek a butaságon, a nagy nyerítő Emőke is sunyított.

- A szövegeddel cirkuszi bohóc lehetnél.

Hahotáztak. Veréb Levente nyakig vörösödött. A pedagógus érezte, nem gúnyolódhat, mert mély sebet ejt.

- Értelmezhetem jelképesen, akkor elfogadható - mentett a fiún. Vonzódott az elesettebbekhez. Órán többet foglalkoztatta őket, korán kezdte a napokat, várta tanulóit, melléjük kuporodott a padba, segített a házi feladatok megoldásában. Nem a betűket kérte számon, az önállóságot.

Tanítványai szerették. Az osztálytermet írók, költők arcképével, szópéldákkal rakta tele, kiabáljanak a falakról. Könyveket, régi írásokat, helytörténeti dokumentumokat mutogatott, fóliás termesztésre tanított, öntözéses parcellákat pátyolgattak. Fociztak.

Novák Ibi érdekében fellebbezett, felvétette a kollégiumba.

Ballagás következett. Özönlött a hálavirág, a csokoládé, a kávé, a drága italok, az édességek halmaza, a szülők lelkesen licitáltak egymásra, pénzt áldoztak, ajándékokat veszegettek, szeretetükkel, figyelmességükkel elárasztották a pedagógusokat.

- Azt hiszik a jámborok, hogy a jegyekbe kalkuláltuk - mondta Piros Bugyogó az özön ajándékra mutatva. Nevetett vidáman. - A fizetésünkhöz pótolnak.

- Az iskolában szokják a rosszat - keseredett el Potornai Bandi -, viszik a vérükben. A kacatjaikat kidobálom.

- Megsértel mindenkit. A kartársaid azt híresztelik, lenézed őket.

- A tisztességet és az emberséget ingyen csinálom, fellépési díjak nélkül.

- Sóbálvánnyá teszel.

Ballagtak. Díszes tablót csináltattak a végzősök, impozáns meghívókat, a Főtér forgalmas pontján, a modern áruház kirakatában díszelgett hetekig sötét ruhás ábrázatuk. Az ünnepség látványosra sikerült, és rövidre, ne sírják tele az iskolaudvart az érzelgős szülők. Feketében pompáztak a poros, kopár udvaron. Tűző napon várakoztak. A diákok végigénekelték a tantermeket, egymás kezét fogták, virágözönnel tarkították a hosszú, kietlen folyosót, a táblákra szentimentális búcsúmondatokat írtak.

A diri ünnepi, útra bocsátó beszéde meghatóan kurtán hangzott. A közönséget sírás fojtogatta, fiatalságukat keresték a felnőttes ruhákban, a megilletődött arcokban. Feszélyezetten toporogtak a diákok, dehogy gondolták, hogy egyszer megöregednek, szülőként állnak a sorba, akkor siratják az iskolájukat igazán, előkelőre sápadnak az izgalomtól, törpeségükre riadnak, még alig éltek, máris megöregedtek.

Csapkodták a gépkocsik ajtajait, port szórtak fiatalságuk színhelyére, az öreg iskola halvány szürke ablakaira.

Potornai Bandit otthon kacsapecsenyére várták. Terített, gazdag asztalukon gyümölcskosár, új kávéskészlet, desszertek, italkosarak, és pompás kávéfőző. A család ünneplőben feszített. Sugárzó arccal láttak lakomájukhoz. A tanár szórakozottan. Ivott pár pohárka konyakot, evett.

- Finom ebédet készítettél, lányom - bizonygatta Major János -, számban marad az íze.

- A ballagás tiszteletére.

- Szép volt?

- Elviselhető.

- A Bandikáét szeretném nagyon megérni, ha segít a teremtő.

Bort bontottak. A tanár esküvőre csináltatott ünneplőjében izzadt. Feleségére sandított. Kigombolta az ingét. Itta hűvös fröccsét. Nincs is kacsájuk, jutott eszébe, fizetést se kaptak.

- Vetted? - mutatott a ropogós falatokra.

- Miből? Tőlünk csak az egerek szegényebbek.

- Akkor honnan szerezted - támadt rossz sejtése -, elárulnád?

- Kaptuk - rántott a vállán Rozika.

- Kitől?

- Jós Sándor hozta - kotyogott közbe Bandika -, láttam.

- A dokiék küldték? - ordította Potornai Bandi megfeledkezve az illemről. - Jó napja legyen a sínylődő értelmiséginek, húst fogyasszon, csemegekacsát, márkás italokat?

- Ne dühöngj - mondta keményen a felesége -, többen kedveskedtek ajándékokkal. Túljártak a lakkozott eszeden, a lakásunkra jöttek.

- Elfogadtad? - keringett konyhájukban mérgesen a tanár. - El merted venni?

- Örömmel.

Majorné tapintatosan az udvarra vitte unokáját. Major János homlokához kapott, szaladt az elintéznivalója után. Rozika dölyfösen, kihívóan kavargatta a kávéját.

- Nem vagyok árverezhető, lepiszkítható. A munkám megfizetik.

- Nevettetni akarsz? Koldulunk. Nem fizetnek meg itt senkit. Csak aki elveszi magának.

- Mások kevesebből élnek.

- Pipogya paraziták, tűrik a megaláztatottságukat. Bolhacirkuszban muzsikáltok.

- Ugatsz, nem karolsz - ordította Potornai Bandi. Az ajándékba kapott kávéskészletet lesöpörte asztalukról. Vad csörömpöléssel tört ripityára a konyha kövén. - A meló meg büdös, lombik-Rozi.

- A ritty-rotty fenekű édesanyád ugat, aki világra nyomott féleszű marhának - sziszegte lángoló arccal hitvese. Felpattant ültéből. Férje kezet emelt rá. - Úgy üss meg, hogy éjszaka elvágom a nyakadat! - mondta eltökélten.

- Üssön a guta! Kapzsi, telhetetlen állatnak csináltak.

- Pofázol, mitugrászom? Közröhej tárgya vagy. A hitványak legyintenek, mutogatják: hiányzik egy kereked. Uram, megváltóm, kihez kötöttem a sorsomat? Ennek csak a szaros gatya jó.

- Keress állást, ne csirimpolj!

- Kapáljak? Megszólnának, az öntudatosság neje hová alacsonyodott?

- Más munka is van.

- Gyár. Kezdődik a termelés - takarította a törmelék-csészéket Major Rozika és mosogatott -, a nővérkéd intézi.

Többet nem szólt. Makacsul, büszkén szorította össze a száját. Szivárgott a könnye.

Potornai Bandi szelesen kerékpárjára kapott. Lustán sütkéreztek a kertek, öregasszonyok gunnyasztottak az ereszek alatt, kezük idétlenül csüngött tétlenségükben. Háborogva, sértődve nyitott a Zöldecske presszójába. A hűvös homályban Nemes Lajos integetett. Konyakot rendelt, mély hangon, fásultan, kiábrándultan. Szeme táskásan, gyűrten meredt Bandira.

- Ünnepeljünk - mondta -, van mit.

- Hallottam, lesz üzem.

A presszósnő poharakat hozott. Nemes Lajos megfogta a darázsderekát.

- Egy üveg konyakot, csillagom!

- Ivós napom van.

- Igyál csak - veregette vállon a titkár -, úgy könnyül az élet.

- Berúgok, aztán nem oda lépek, ahová akarok.

Nyelték az erős italt. Zöldecske lépett szolgálatkészen hozzájuk, töltött az üres poharakba. Kihívó pillantással méregette rajongóját.

- Régen láttam - csengett enyhe gúnnyal a hangja -, haragszik?

- Az érzéseim nem tekinthetők értékmérőnek.

- Ne árulja el, akkor elkerülik a csalódások.

- Rossz az alkalmazkodásom.

- Nem minden rossz elvetnivaló - mosolygott a zöld szemű szépség. - Hívásra ágyhoz megyek, irtó házias vagyok, kitűnő teát főzök.

- Mit akar tőled? - kérdezte Nemes Lajos -, törzstag legyél a kupijában? Megfogták a vágyvizet.

- Többet. Szeretetet - mondta mélázva Potornai Bandi -, megértésre éhes ő is.

- Nem ingyen méri. Nyugdíjasnak sincs kedvezmény.

- Nyugdíjas? Lehetetlen.

- Megkaptam az obsitot - csuklott a volt titkár hangja -, nem várhattak. Kellett a helyem a drágalátos nővérkédnek.

- Őt választották?

- Ki mást? Szép csendesen lezajlott, demokratikusan. A kiküldöttek kiküldöttje a felsőbb szervek véleményét tolmácsolta, megköszönte eredményes szolgálatomat, kitüntetést nyújtott át, és saját kérésemre, egészségi állapotomra való tekintettel felmentettek. Nyugdíjazásomat javasolják.

Elakadt a szó. Ittak.

Nemes Lajos fájdalmában fulladozott. Féltette Bandit, hogy hasonló sorsra jut, kiábrándul, cinikussá válik.

- Ettől még nem dől össze a birodalom - mondta erőltetve -, nővérkéd sincs könnyű helyzetben. Más a kirakatban szerepelni. A bizalom rövid. A gazdaság meg eladósodik.

- A közösség? Hol van ilyenkor?

- Ne okold - tanácsolta higgadtan a hajdani cseléd -, nem teremtettem egységet. A templomozókat sem zárhattuk ki közülünk. Egyedül újat semelyikőnk sem alkothat, igazi szolgálat csak közösen lehet, de alkalmazkodva a környezetünkhöz. Aki képtelen változásra, a változtatásra is meddő.

- A megalkuvásokba rohadjunk?

- Törpe jobbítóknak születtünk. Belehalunk a küzdelembe, vakvágányokra sodródunk, siratgatjuk magunkat, elfeledkezünk a lényegről. Nem a szolgálatom ért véget, csak a funkcióm.

- Egy rohamtól nem emésztődhetünk el, szívós fenék szükséges ide. Zöldecske!

A törékeny nő asztaluknál termett. Konyakkal itatták. A tanár simogatta keze fejét, játékosan akasztotta ujját ujjaiba, reszketett a tolakodó kívánkozástól. Meztelen combjára vetette pillantását, érezte erős férfiasságát, szerette volna megtanítani szerelemre, fájdalomra.

- Boldog vagy? - kérdezte kurtán.

- Pénz nélkül soha.

- Ismered a barátomat? Beszélj hozzá!

- Vezetőhöz nem szokás szólni. Az csak a tapsot szereti.

- Mégis megtették - érvelt ironikusan a hajdani tehenész -, alaposan befűtöttek.

Zöldecske felhajtotta konyakját. A pult mögé billegett.

- Hivő ember vagy, mások helyett gondolkozol. - Az ital kikezdte Nemes Lajost, lógott a haja, darabosodtak a mozdulatai, kétszer nyúlt az üvegért, aljáról öntötte a maradékot, csurgott a poharukból, pénzért kaparászott a zsebében, komikus, szánni való figuraként dülöngélt a vékony lábú széken, ezüstös haja csillogott, lobogtatta nehéz kezében az ötszázas bankót. - Nagy nyugdíjat adnak, teljes fizetést. - Szeméből megcsurrant a könnye. Tápászkodott, támolygott a pulthoz. Zöldecskének lökte a summát, erős tenyerét feltartotta. - Légy kedves a barátomhoz - figyelmeztette a tágra nyílt szemű, paprikapiros presszósnőt -, megérdemli.

Kibotorkált az ajtón.

- Kedves leszek.

Potornai Bandi Nemes Lajos távozó alakja után tekintett, arra gondolt, hazáig kíséri, amikor meglátta Lalát, hogy az apjába karolt. Megnyugodott.

- Elölről kezdem az életemet - szólt határozottan -, rendet rakok a környezetemben.

- Hányadszor? - kérdezte kacérkodva Zöldecske.

Takarította az asztalt. Ketten tartózkodtak a helyiségben. A férfinak torkában dobogott a szíve, szája szikesedett az idegességtől. Megragadta a nőt, magához rántotta kíméletlenül, derekához feszült, a riadt, mandulavágású szemekbe mélyedt. Reszketett a gyönyörtől. Magasba emelte, szájába harapott, szorította irgalmatlanul.

- Hallottad, mire kértek?

- Vélem se lennél igazán boldog. Elrabolod az erőmet, imádni foglak, és mit kezdjek én a szerelemmel? Futhatok újra világgá.

A tanárral forgott a presszó. Szégyellte kiszolgáltatottságukat. A lelkizés zavarta, romantikus regényre emlékeztette. Zilált Zöldecskéjét megpuszilta, és sarkon fordult.

- Kimegyek Kormóra - mondta higgadtan -, műszak után gyere.

Feküdt a bágyadt délutánban.

Novák Józsi igyekezett távolabb, rakosgatta a téglahalmokat, válogatta a javát, olcsó pénzért.

A tanár keserű füvet rágott. Fejét az útra emelte, kívánta, hogy jöjjön, fusson Zöldecske, fogják meg egymás kezét és meztelenül dűljenek le a mezőre.

"Mi végre vagyok hát? - kérdezte gondolatban szónokiasan. - Se pénz, se boldogság. A közösségben is csalódtam. Menetelek a kukacokhoz. Megzabálnak az útközben szerzett sebeim."

Lankadtan, akarat nélkül várakozott nagy megállójában. Hevert a szélcsendes időben. A szíve parázslott.

"Erkölcsi fölényemmel mire jutottam?"

"Mások boldogtalanságán nem lehetek boldog."

"Milyen jövőt építgetek?"

"Szolgálatra születtem? Elhivatottnak?"

"Illúziók tévútjaira tévedtem?"

"Tisztességtelenséggel, realitás nélkül csak sebeket osztogathatok."

Pocsék hangulata kiábrándította önmagából.

A közelgő este a folyó felől kellemes levegőt hozott. Szomjazott. Végállomások nélküli menekülőnek hitte magát. Kapaszkodókat keresett. A magány befonta.

Társtalanul félkönyékre támaszkodott az árokparton. Várta önmagát, akit néha szégyellt és megvetett.

Képzelete Bandikát mutatta, riadt tekintetű utódját. Megfeledkezve környezetéről játszott a gyerek, annyira magányába süllyedt, hogy a tanár szívét kétség mardosta, félelem, folytatója sem lehet boldog életében.

A földek feketültek.

"A magányosság boldogság - gondolta a tanár -, újraértékelem magamat, hogy a holnapjaimba találjak."

"Holnap? - vonta száját keskenyre. - Mivel kecsegtet? Az ismétlődő idő mélyre temette a kultúrákat, szemétbe vetette vallásait, istenhiteit, tömegeket táplál, éheztet, jóléttel kábítgat, kacérkodik. Piszokkal, szennyel fújja teli a világot, vizébe mérget kever, rusnyára fertőzi földjét, jégtakaróval borítja, aszályos, terméketlen sivatagokkal, hogy az ember hitetlenül is újrakezdje a hitét, parittyaköveket farigcsáljon, közösségekkel ámítsa, ölje magát, bokrokba bújjon a falósabb falatokkal, megkívánja felebarátja feleségét, házát és szamarát, levegőbe szárnyaljon a sárgólyóról, étvágya támadjon az egyetemességre, jövőjét kutatgassa, kétkedjen és minduntalan múltjába hulljon vissza. Békés ábrándokat ringasson, új és újabb eszméket csiholjon, föld-ég társadalmat, ne tudjon elenyészni a semmibe."

Kimerülten lihegett a fűre szegezve tekintetét.

Keze az estét érte.

"Ez a büdös kis kurva visszavezethetne a valóságba - gondolta cinikusan. - Befizettek értem."

Ábrándozásaiban elfáradt. Sárga szeplők gyúltak a tanyák ablakain. Arra gondolt, ő is egyenlő a küzdelmeivel. Biciklire ült, tekert az óriási csatorna partján.

Zöldecske a hídnál várta. Támaszkodott a vasoszlopnak, cigarettájának hamuját a sodródó vízbe szórta. Dühösen fogadta.

- Jó a humorod - csipkelődött -, megkerülted a földgömböt?

- Régen vársz?

- Az ősközösség óta - biggyesztette száját a formás asszony. - Itt akarsz lefektetni a kocsiúton?

Potornai Bandi remegést, idegenszerűséget vélt saját hangjában. Félt, hogy már nem kívánja úgy, mint korábban.

Megsimította az arcát. Homlokon csókolta. Vére dübögni kezdett.

- Fürödjünk.

- Azért igyekeztem, imádom a vizet - humorizált a törékeny nő.

Bokros helyet kerestek. Hold világított a vízen. A férfi magához vonta a nőt, állát két tenyerébe fogta, puhán, finoman csókolgatta. Hosszú árnyékuk a földön feküdt. Késleltetett mozdulatokkal vetkőztették egymást; testük formája kirajzolódott a sötét mezőbe, forrón remegtek az édes, erős vágytól. A kemény, körte formájú mellen nyelvével játszott a férfi, az asszony hátracsapta fejét fokozódó gyönyörében, szája szétnyílt. Potornai Bandi felállt, felemelte párját, combjait derekára csavarta, férfiasságával szétnyomta, szétszakította Zöldecskét, aki csak rángatózott, nyöszörgött fájdalmában, félt az ájulástól, az ismétlődő rohamoktól.

- Erős vagy - nyögte -, tegyél a földre.

A mámorba zuhantak. Szenvedő, boldog testük ütemesen mozgott a fűben.

- Ilyen létezik? - eszmélt Zöldecske.

Mozdulatlanul hevert a vastag árnyék.

A férfi apró csókokkal borította a nyakát, vállát, körútra küldte kezét a törékeny testen. Soha hasonló gyönyört nem érzett, nem egymáshoz méretezték őket, csodálta, hogy életben maradt.

- Nehéz vagy - hallotta a nyöszörgést.

Kettényílt az árnyékuk.

Fürdeni szaladtak. A mély, gyors folyású csatorna a folyóból szállította a vizét a szikes, repedezett földekre. Úsztak, pocskoltak.

Hevertek a mezőben, bolondoztak játékosan, cirógatták, harapdálták egymást, megébredt újra a vágyuk, lankadtságukból szerelembe feszültek, és szerelemszagot árasztottak.

- Csodálatos a tested - tette Potornai Bandi tenyerét a kicsi combok közé.

- Kinek esze, kinek fegyvere - szellemeskedett a nő erőlködve. - Jókorát jussoltál.

A tanárt meglepte a hang. Hidegen csengett, üzletiesen.

"Lehetetlen, hogy csak a pénzért... - gondolta ijedten -, annyira aljasodtam?"

Fázósan öltözködtek. A kielégültség után kapkodva igyekeztek. Kerékpárjuk pattogott.

Potornai Bandi érezte testén az égető, rendkívüli kalandot. Mégis tudta, hogy a sóvárgó illúzió a gyűrött csatornaparton maradt.

Nyár aszalta a vidéket. Az aranyragyogású táblák gazdagon fizettek. Novákné Potornai Zsuzsa nem rázta a rongyot. Lányokat, asszonyokat toborzott tanulni a fővárosba. Taktikusan alkalmazkodott. Látványos munkatervet készített, rendszeresnek ígérte a taggyűléseket, fizetését az irodájába hozatta, jó kapcsolatot tartott a felsőbb szervekkel. Választásának szenzációja nem foglalkoztatta a közvéleményt, ismerősök, gratulálók akadtak, bizonygatók: testére szabott a funkció.

A természetesség látszatát keltette megnyilvánulásaiban, bár előre készült, próbált, beszédeit szóról szóra megtanulta, tükörnél gyakorolta, életéből a meglepetések kizárására törekedett. Kizárta az olcsó bizalmasságokat is, éreztette, elmúltak a butaságok.

Levelező-akadémiáját tovább működtette. Rafináltan hangoztatta, nála nincs mószerolás, kizavarja irodájából a haszonlesőket. Helyükbe ment. Demokratikusabbnak tetszett, szembetűnőbbnek, tapintatosan érdeklődött a családjukról, gyerekekről, unokákról, megoldódtak a használni szerető nyelvek. Tündöklésének és tartós boldogságának elhárultak az akadályai.

Épült a hatalmas műhelycsarnok. Falait fehérre festették, mozaiklapos folyosókat készítettek, fehér padokat pihenőknek, modern irodákat, szociális létesítményeket.

Ideiglenesen megkezdődött a termelés. Néhányan az anyagyárban sajátították el a szükséges ismereteket, taníthatták a többieket.

Major Rozika bejelentette, hogy dolgozni szeretne. Hosszú napok teltek el veszekedésük óta.

Férje megkérdezte:

- Komolyan gondolod?

- Nem érdekel a cafrang, csak a gyerekem hasa tele legyen - mondta határozottan Rozika. - Az élelmesek meggazdultak, forgatták az eszüket, nővérkéd is zsebébe rakja a diplomásokat. Irtó üzlet a világ, kár, hogy szolgának születtünk.

- Gyalogosnak.

- Akkor végiggyalogoljuk az életünket.

- Türelmetlenkedel. Megtanultunk küzdeni, boldogulunk.

- Szeretném, hogy értelmesebbnek tűnjenek a napjaim.

- A gyárban füst és por van, ráadásul dolgoznak is.

- Jó lesz. A keresetnek örülök, talán változtat a sorsunkon.

- Meglátod, megteremtjük a boldogságot. Nekünk sikeredik.

- Naftalinba tesznek téged - mondta mosolyogva az életre kapott asszony -, olyan együgyű vagy.

- Éppen azt szereted.

- A boldogsághoz és a házassághoz nincs bérletünk. Egy gyerek nem gyerek, valami éri Bandikát, oda az életünk. Anya akartam lenni, abból élni, hogy utódokat szülök, nevelek, hivatásomat betöltöm. A nő két dologért kockáztatja a bőrét: gyereket szüljön, vagy szabaduljon tőle.

A tanár simogatta Rozika kezét. Csókolta. Homlokát az asszony homlokához érintette.

- Féltelek, megsérülsz - mondta.

- Küzdök, mert leragadtam a főzőkanálnál.

- Így szeretnélek megtartani. Szülnél még egy gyereket, s boldogok maradnánk.

- Álomszép a fiam, miért ne akarnék másikat? Megsavanyodnának melletted. Megpróbálok másként segíteni.

Potornai Bandi közhellyel válaszolt:

- Akinek az isten gyereket ad, mér hozzá kenyeret is.

Felesége sokáig nevetett. Kávét darált. Az új kávéfőző mutatósan csillogott. A készülő ebéd jó szaga szállt.

- Az istent hagyjuk ki a megélhetésünkből. Fölösleges.

A tanárnak nyirok futott a tenyerébe. Jó érzés, enyhe idegesség uralta, örült okos feleségének. Harmóniát akart, önmaguk megalkotását. A boldogság reménye is boldogította.

"Nincs olyan civilizáció - gondolta Potornai Bandi -, amelyik a fajtámat elpusztíthatná. Megújulunk lankadatlanul."

- A mindenhatót nem bánom - mondta merengve, kávéját kavargatva -, a paradicsomból való kiűzetésünk óta nincs értelme a társalgásnak.

- Minek loholsz az élre? Elvérzel. Piros kendő és rózsaszínű szemüveg nélkül is van tisztesség. Kaparj magadnak, mások példájára.

- Nem hitványság a mércém, abba belepusztulnék.

- Élhetetlennek tartanak. Palotákat, nyaralókat emelnek, kocsikat dajkálgatnak. Az ilyen érzékeny és tévelygő szamárral pedig, mint te vagy, bemeszeltetik ingyen az eget.

- Semmit sem vethetsz a szememre. A fizetésem hazaadom.

- A sógoraid igazán lump alakok, mégis házat húztak a fejük fölé. Mutass egyetlen értékes darabot, robotolásod értelmét. Külföldre járunk? Moziba se.

Potornainé Major Rozika váltott műszakban dolgozott. Fehér, kék köpenyben lányok, asszonyok ültek a munkapadok mellett. Az égett cink könnyű füstje szállt. Forrasztottak. Színes világ volt előttük, zöld, piros, sárga, kék kábelek dzsungele. Fáradt a szem, marta a füst. Szigetelték, fogóval szorították a szálakat. Készültek a telefonok.

Rozikának fürge, biztos keze volt, jó szeme. Brigádban dolgozott. Begörcsösödött az ujja, új és ismeretlen volt számára minden. Szívósan, akarattal kereste az ismereteket, a bizonyosságot, hogy nyugodtan ülhessen a munkapadnál, szégyen nélkül. Készült új hivatására. Ösztön és nyugalom, folyamatos alkalmazkodás segítette.

Kezdeti idegessége, fáradtsága elmúlt. A biztonság meghozta a munka szeretetét. Hívták dolgozni az irodákba. A műhelyben maradt. Fizetése több volt, a tiszta munkát kedvelte, téma állandóan akadt, szaladt vele az idő.

A családi menetrend megváltozott. Major Jánosnéra több feladat jutott. Rozika szabad idejében fodrászhoz szaladt, szabónőhöz, pihent, kevesebbet bíbelődött Bandikával. Az üzemhez való tartozás felelősebbé tette.

A szerelőszalag beidegzett műveletei végeérhetetlenül ismétlődtek, hajnaltól délutánig, délutántól éjszakáig. Nem volt megerőltető, de néhány perc késedelem megzavarta a termelést.

Rozika életét ütemes nyolc órák uralták.

El-elkésett a mozdulataival. A szalag segített. Félelem kerítette hatalmába: képtelen tartani az iramot, romlik a keresetük, viszálykodás terjed.

Megtanult az idejével gazdálkodni. Koncentrált. Erős irammal kezdett, amikor lankadt a figyelme, emlékeiért kotorászott, a kávéskészlet-jelenetet játszotta legtöbbször képzeletében, a gyönyörű, ajándékba kapott érték pusztulását. Lassítva vetítette a csészék hullását, zúzódását, csörömpölésüket hallotta, megalázásától az ereje megújult, a keze biztonságosabban szolgált.

A nyüzsgő munkapadok mellett hirtelen józanság rázta meg, pontosan, szépen dolgozott tovább, jókedve támadt, restelkedett ábrándozása miatt. Egyszerű mozdulatai ritmust, bájt kaptak, a színes kábelek új formát öltöttek, titokzatoskodtak, gyümölcsökre, virágokra hasonlítottak. Finoman, fürge kézzel alkotott.

Félt, hogy másnap nem találja ilyennek, hasonlónak a színes huzalok világát, melege lesz, kínzó fáradtsága, szája kiszárad, megsápad az erős, állandó fényben, szeme kidülled az erőlködéstől, és akkor újra emlékeivel kínozhatja magát, hogy a jókedvét megtalálja.

Dúdolgatott. Dallamot hallott, ujjai annak a ritmusára pattogtak, pillangóként mozogtak a színes csodavilágban. Mosolya a többiekre ragadt.

Műszak végén zuhanyozott, haját kapkodva igazította, kent kevés rúzst az ajkára, várakozó férjéhez sietett. A Főtéren nyári éjszaka trónolt.

- Milyen az uralkodó osztályban?

- Nékem elviselhető.

Rozika kellően keresett, alig kevesebbet Potornai Bandinál. Virult. Visszatért hajdani vidámsága. A brigádnaplóba élénk színekkel rajzolgatott, írta a kollektív mozilátogatás élményét.

A tanár mosolygott.

- Csiricsáré színű - mondta vidáman.

Felesége meglepődött. Gondolkodott. Asztalra tette a Bandikától kölcsönkért színes ceruzákat, a golyóstollal értelmetlen ábrákat, vonalakat húzgált a vonalas papíron.

- Minden újratermelődik, csak magasabb fokon - válaszolta.

Nevettek. Férje tömte fejébe ezt a mondatot.

- Tudsz még tőlem idézni?

- A szegénység hitnélküliség - hadarta iskolásan Rozika. Játékosan pukedlit csinált.

Férje magához rántotta. Szenvedélyesen ölelte.

- Nem ingyen szórakoztatlak - lobogtatta a naplót. - Üzemlátogatásra viszem az osztályt hozzátok. Ismerkedjenek a szakmával. A termelés tudomány és egyben a megmaradásunk.

- Mégsem cirkuszművész leszel. Megdumálom a lányokkal, nyerítenek örömükben.

Potornai Zsuzsáék építkeztek. Takarékoskodtak korábban, kölcsönöket kaptak, az építőanyagok egy részét olcsón szerezték, a Csillag brigádja rutinosan, jól dolgozott. Idővel törleszthették tartozásukat a közösnek. Hét végén rengeteg rokon, sógor, koma, jó barát özönlött a portára, talpra állt az emeletes, messze néző, piros téglás palota. Csodának számított. Gyorsabban épült, mint tervezték. A titkárnő mutogatta szervezési tudományát.

A tanár gondolkodott, figyelt. A házat nem irigyelte. Az nem fért a fejébe, valóságos ünnepi közösség verődött össze. Vidáman dolgoztak, lakomáztak, hahotáztak. A cselédházakból vergődőket értette, a rokonokat, Zsuzsa szájától tartanak, a dínomdánom is serkentette őket, a titkolt kíváncsiság, milyenre telik a nagyasszonynak, egyszer talán hasonlót építenek, használ a tapasztalat.

A kiselnök zsíros alakja mellett megjelent a pohos Dihenes, csodák csodája, a kozmetikázott Mari igyekezett a bográcsoknál, a konyhában Berci igazgató úr kopasz feje búbja szikrázott a semmittevéstől, jelen volt Váradi, szép szál fiával. Veréb kackiás bajusza magánszámokat ígért, Jós Sándor vastag napszámot kapott.

Nyüzsgött az udvar. Az öregasszonyok, gyerekek hada Potornainé, Novákné vezényletével állandóan tüzelt a kondérok alá, Potornai, Novák birkákat nyúzott, darabolt. Novák Gabi, Novák Tibor, Potornai Pista, Potornai Ferkó, Potornai Mariska, és Novák Tercsi serénykedett, az óvónő Mari Novákné Potornai Zsuzsával tésztákat hozott a presszóból. Kopasz Berci kocsiján szállította a söröket, hűsítőket. Formásan, szervezetten, lázasan munkálkodott a verbuvált csapat.

"Micsoda egység - gondolta enyhe cinizmussal a tanár -, a helyezkedés, az alkalmazkodás magas gyülekezete. Érdekközösség."

Dolgoztak, ettek-ittak. Semmi kényszer, kötöttség nem szabályozta őket.

"István-apánk kidőlésére szövetkeznek - hasított bele élesen a felismerés -, csoda-egységet mutatnak, ne lökjenek új királyt a nyakukba. A pipogya kiselnök, a pohos Dihenes óriási étvágyú, jóllakatják nővérkémet is. Kalocsnis Berci biztosít, önmaga életbiztosítása. Váradiék taktikáznak.

A megdádázott Nemes Lajos hiányzik - gondolta Potornai Bandi -, s az intellektuális szélmalom-báró."

Keringeni kezdett az udvaron. Édestestvérét, a titkárnőt kérdezte:

- Mennyibe kerül?

- Sokba. Gyűjtögettünk régen, tudhatod.

- Mennyibe kerül?

- Nem számoltuk pontosan, özönbe.

- Boldog vagy?

- Miért?

- Csodálatos, mesepalota.

- Osztálypolitika - mosolygott Potornai Zsuzsa -, csak a kisárutermelő szektornak lehet emeletes háza? Kádereknek is.

- Mennyiért?

- A matematika nem erősségem.

Az épület impozánsan emelkedett. A kormói téglaszállítmányok, a fillérekért vásárolt kukoricagórék, disznóólak, a tanyák használhatóságai kamatoztak, és az új építőanyagok. A földszinten két szoba parkettázva, garázs, konyha kék csempékkel díszítve, éléskamra, szeneskamra és vécé. Lépcsőfeljáró készült az emeletre, kívül betonból, belül mahagóni fából. Három hatalmas szoba, konyha, fürdőszoba, mellékhelyiségek, finom, kellemes pasztellkék csempékkel. Óriási, modern, mutatós csillárok. Kagylókat, bojlerokat szereltek. Diheneshez ért a tanár.

- Örül az üzemnek? - kérdezte lelkesen. - Megtermékenyült az isteni szikra.

A vastag lábú, hiányos fogú Novákné igyekezett a kondérokhoz. Tűzrevalót cipelt. Csontos alakjával billegett a teher.

- Megszakad - szólította meg Bandi. - Minek erőlködik?

- Hol van az már? Jókor szóltál.

Rakosgatta a fahulladékot a tűzre. Lobogó lángokhoz kucorodott.

- Itt elférnek öregségükre.

- Nem lépném át a küszöbüket, nincs annyi vagyon a világon. Más az ő életük, más a miénk.

- Büszke rájuk?

- Egyforma nékem mind. Széles az anya kötője, takarja minden gyerekit. Államkölcsönt kértek, a fiataloknak jó üzlet, futja az idejükből törlesztgetni. Az én sorsom is jó, mert élek.

A szép szemű, iskolából kimaradt Novák Csaba szaladt hozzájuk.

- Nagyanyám, pálinkát kérnek az emberek.

- Ég a belük?

- Étvágycsinálónak.

- Részeges ne legyél, mint az apád - simította a fiú fejét.

A tanár táplálta a tüzet. A siheder segített.

- Hozzak hideg sört?

- Hozzál!

Pillanatokon belül megfordult. Két üveget szorongatott, egyiket nevelőjének nyújtotta, s a másikra mutatott.

- Megiszom - mondta határozottan -, piál mindenki.

- Pityókás leszel, elken a szülőd.

- Nem rossz ember, csak ha telitölti magát.

- Unokabátyádék nem a Fényesbe hordják.

- Urak lettek, nem húznak hozzánk - guggolt tűzhöz a fiú, léceket lökdösött a parázsra, karistolt a csupasz földön. Markolta az üveget.

- Melózok. Vizet hordok őszig, aztán segédmunkáskodok.

A tanár kedve elszállt. Szerette a szutykos, réveteg pillantású legénykét.

Újabb csoport érkezett, a hippik. Potornai Béla vezette a torzonborz figurákat, leereszkedésre sem méltatták a háziakat, tányérokat kapkodtak, szedtek az illatozó bográcsokból, sörösüvegeket markoltak, félrevonultak, sziesztáztak, süttették hasukat a napon. Mezítláb, farmerben, ócska pulcsiban, félmeztelenül rontottak a nyitott nagykapunak, abszolút felelőtlenséggel. Táskarádiójuk bömbölt. Megfeledkeztek a buzgólkodókról.

- Minek jöttetek? - kérdezte Bandi. - Szükség van itt rátok?

- Te is voltál fiatal - legyintett édestestvére, és legújabb partnernője hasát vakargatta.

- Nagyképű az ürge? - kérdezte a Hippik Hippije -, mindjárt előkapom az impotenciámat.

- Mit abajogsz?

- Bátyus, hagyjuk, jártam a cipődben - ölelte testvérét Potornai Béla -, békés emberek vagyunk, vedd észre!

Árnyékba heveredtek. Külön a többiektől, jó messzire.

Színpompás látványt nyújtott az udvar. Tornyosuló épület, hangyákként nyüzsgő építkezők, fortyogó kondérok, felhalmozott üvegek, üdítők; sörök, rövid italok, étkezőkészletek, csillogó személyautók, rokkant öregek; futkosó fiatalok, heverésző hippik, kiabálások, ünnepízű vasárnap.

A füves részen Potornainé vizet töltött a lavórba, széket hozott, törülközőket, szappant. Hunyorgott a vakító napsütésben, szeméből kicsurrant a könny. Öröme mozgatta még. Édes nyálak gyülekeztek szájában, kortyolgatott pálinkák serkentették a gyomrát, korgott, követelőzött éhesen.

A fekete kendős fejét megemelte, összecsapta a kezét, hitetlenkedve bámulta a magas épületet.

- Szemem édes világára - motyogta elégedetten -, ilyet nem értem. Levegőbe költöznek?

Szédelgett a fehér, tűző melegben. Megocsúdott, dolgára sietett. Fonott, mákos kaláccsal tért vissza, s a földre terített ponyvára tette.

Novákné Potornai Zsuzsa ebédhez szólította jótevőit, ingyenmunkásait. Mosakodtak. A piszkos vizet gyerekek locsolták az udvar porába, frisset engedtek a csapból. Novák Józsika, Veréb Levente, Novák Tibor kölykei, a nagy rokonság utódjai bukdácsoltak, hemzsegtek a tágas portán. Mindnek tányér kellett, ennivaló. Csodálatosan lakmároztak. Hevertek a fűben, a sátorponyván, a ház falánál, székeken kucorogtak, bámulatos étvágyuk támadt, nagy népi ebéd, élvezettel rágták a pörköltöt, vastagon csorgott a szaftja, üvegekből nyakalták az italokat. A gatyára vetkőztetett lurkók hasa domborodott. Mari fagylaltot mért a poharakba. A hippik rádiózenéje elcsendesedett.

- Ne legyetek éhen - nógatta unokáit Potornainé.

- A tanár úrnak nem ízlik a főztünk? - kötekedett a jó formájú Mari.

- Maximális életkedvem van, elpazarolhatom holmi kis kajákra?

- Emelkedik már vele a szék - csípett a Zsuzsa nyelve.

- Nem a magad ruháját viseled - vágott vissza öcsikéje szellemesen. Az öregebbek báván tekingettek a titkárnőre.

- Kusza és értelmetlen vagy, mint a keresztrejtvény - kacagott az óvónő. Többen nyerítettek.

Bandi nem sértődött meg. Elengedte a füle mellett. Mosolygott. Arra gondolt, mégis elkapja ezt a libát, a legelső alkalommal. A begyes asszonyhoz fordult, és halkan mondta:

- Te megfejthetnél.

Mari elvörösödött. Elfoglaltságot keresett.

- Repetát kérünk - kiáltotta öreg Novák -, hadd nőjön a kedvünk.

Kapott. Falhatott. Ehetett már ítéletnapig.

- Terhes koromban reggelenként három cent pájinkát ittam, meg savanyú uborkát zabáltam, azért lettél olyan szép - motyogta Potornainé tanár fiának. Elvette kezéből az üres tányért.

- És megsavanyodott - szúrt Potornai Zsuzsa.

- Igyál, nagybélű testvérem - mondta Novák Józsi öccsének, Novák Gabinak, aki a templomkeresztet lelopta italért.

- Aggyál!

Potornai Bandi észrevette, hogy kopasz Berci nincs közöttük. Kereste. Az autójánál ügyeskedett. Etette a kutyáját.

A hippik változatlan nyugalommal heverésztek. Potornai Béla társnője nadrágja táján kaparászott.

- Gyere, piros kancám - hívta hangosan távolabbra.

- Most szüljek, vagy izzadjak?

A fiatal tanár előttük haladt. A Hippik Hippije fekvő helyzetéből lába elé köpött.

- Figyelj csak, Bandi - mondta cinikusan, koszos ujjával a levegőbe bökött -, mikorra taksálod a kihalásunkat? Annyira tökéletesedtünk, hogy halálos biztonsággal pusztítjuk el magunkat.

Az öreg hippinek hegyes orra volt, mint a madár csőre. Borostáján hordta világfájdalmát. Közönyösen csüngött tekintete a nevelőn.

- Földet veri az optimizmusod - mondta könnyedén Bandi, pár percig megállva előttük, tanulmányozta a szőrzetüket -, hány csemetét szült az anyucikád?

- Megfeküdtem a gyomrát. Nem siettem szép napvilágunkra. Már akkor sejtettem, hogy értelmetlen.

Kopasz Berci a kutyáját etette. Tányérból. Bár tanulékony állatnak bizonyult, késsel, villával még nem bánt. Fenekén és hátsó lábán terpeszkedett. Vöröslő nyelvével lefetyelte a csípős pörköltet, a húsdarabokat mohón nyelegette. Nemes fajtájú, büszke tartású kutyáját rajongásig kényeztette, becézgette a diri. Reggel, este pontosan, ugyanazon időben sétáltatta. Pórázon vezette, pár méter után szabadon engedte a pompás jószágot, futkározhatott, vizelhetett kedvére.

A szobában süppedő szőnyegek szolgáltak nyugvóhelyül, néhányszor a drága holmikra piszkított, bűzlött a lakás, míg megtanulta, a sarokban illik dolgát végeznie, a hamuval töltött ládikába.

Tökéletes harmónia uralkodott a családban, Kopasz Berci felesége gyerekként becézgette a kuvaszt, külön tányérral, ivóedénnyel, ruhákkal látta el. Berzenkedett a jámbor eb, erre lemondtak öltöztetéséről.

Társaságba ritkán jártak, a dokiéknál forogtak, hébe-hóba István-apánkéknál. A kiselnök felesége, az óvónő Mari férkőzött kegyükbe. Keresetükből fényesen futotta a kiadásokra, szolgálati lakásban éltek a gimi udvarán, Balaton-parti villával rendelkeztek - nyaranként vendégeknek adták bérbe -, sok ingyen munkaerővel. A takarítónők féltek Nérótól, közelében báván vigyorogtak, kellő tiszteletben tartották, mégis a kenyéradó igazgató úr tulajdona. Fekete-Péteriné, aki annyira belelendült a takarításba, hogy szabad pillanataiban takarítóvállalat létrehozásán tanakodott, nagy igyekezettel hordta hajnalonként a hamuval és mással töltött faládikát.

Kopasz Berci megszokta, hogy körüldongják, mint méhecskék a szőlőfürtöt.

- Jó, hogy jössz - örvendezett őszintén. - Hoznál friss vizet? - nyújtotta a tisztára nyalt tányért.

- Nem tehetem. Kiröhögnek.

- Miért, kérlek? - ütközött meg. - Miért?

- Kutyáknak pacsizok.

- Akkor maradj mellette. A ronda huligánok hajba kapnának vele. - Elkotródott. Lihegve közeledett. Sörösüvegben hozta a kútvizet. Kiöntötte. A Néró lefetyelte. - Irtó problémás, üdülésre nem vihetjük magunkkal, hetekig nélkülözzük a társaságát. Nem mindegy, kérlek, kire bízzuk, ki vállalja a gondviselését, aki nem tudja a szokásait, a hajlamosságát, nem jó gazdája. Lefogy az ártatlan, esetleg megbetegszik, sose bocsátanánk meg. Péteriné vállalta. Igyekvő teremtés, talán szépen gondját viseli.

- Nem eszi meg.

- Miért, kérlek, nem szereti a kutyákat? Fújjuk le a nyaralást?

Néró végzett. Erős, izmos teste beborította a kocsi hátsó ülését. Orrával böködte az ajtót, türelmetlenül morgott, megfordult, a másik ajtónál nyugtalankodott. A fő-főigazgató készségesen nyitott utat. Az eb körözött, félreeső helyen megemelte hátsó lábát, jókora tócsát hagyott a csenevész fa tövénél. Visszafutott a gazdihoz. Nyelve lógott, értelmes szemmel várta a parancsot. Akkor a gimnáziumi atyaisten meghajlította a derekát, kezével a kocsijához támaszkodott, a Néró pedig szép szökelléssel átugrotta. Tulajdonosának tetszett legjobban a mutatvány. Megfordult, térdét felemelte, intett kutyájának, s az újra pompás ívben magasba lendült.

Újabb produkció következett. Két karját könyökénél behajlította, a hasához szorította, és Néró az ölében termett.

- Ügyes.

- Meghisszük azt.

Követ dobott távolra az igazgató, négylábú párja készségesen visszahozta. Helyére parancsolta a kocsiba. Előrenyújtott fejjel, nyugodtan ült a számára készített párnáján, hivatalnok-pózban, sötét, fényes szőre ragyogott.

A diri Potornai Bandi kezébe nyomta a tányért, a sörösüveget. A kormányhoz telepedett s indított.

- Türelmetlenkedik - mondta sietve -, délután szundítani szokott.

A tanár a mitugrász alak után bámult. Leverten ballagott övéihez.

- Megjött a kisügyes - heccelte Potornai Zsuzsa, látva megerőltető cipekedését -, bevágódtál a főnöködnél? A gimibe kerülsz nemsokára.

- Eszed tokja.

Novák Tibor felkelt a fűből. Farzsebből elővette otromba, nyeles fésűjét, igazgatta a haját.

- Vége az ingyenmelegedőnek - szólt. Vitte a társait munkába.

Az öreg Potornai legidősebb fiához fordult. Szeretettől csillogott két szeme.

- Követed a nénéd példáját?

- Nem lesz aranykoporsóm, aranypennám.

- Megfiaztatta a szerencsét. Mi csak vendégek vótunk a háznál.

- Szaporodnak a haragosai.

- Kirázza őket a cipőibül, van hozzá hatalma. A pincét láttad? - kérdezte a tehenész.

- Nem.

- Csempézteti. Ott fogadja a vendégeket, ökröt süthetnek az úri kedvükben. Nem hív akárkit. Bárt rendelt.

- Micsodát?

- Bárt, úgy értettem.

A tanár hirtelen, megmagyarázhatatlanul megundorodott a nagyzolástól. Sajnálta a lihegő, verejtékező embereket, akik építették az új palotát. Harácsoló, kapaszkodó hólyagnak dolgoznak, gondolta, akinek a Dárius kincse sem elég. Gondolatától szégyenkezett, irigységgel, káinsággal vádolta magát.

"Hová lett a szeretetem? - aggódott töprengve. - Megkérgesedtem a törtető pondrók együttesében?"

A kedvetlenség elűzte. Hiányérzete támadt. Képzelete elővarázsolta a bicegős Pölös Gábort. Szerette az öreget. Rágondolt, és megédesült a szája, mint gyerekkorának emlékeitől, amikor már a kanapén alhatott, s boldog álmok születhettek a kemény, festett deszkán, a kutyaszagú takarón, a folt hátán folt paplan alatt.

Hová tűntek azok az esték? Amikor szegénységük savanyú szagában megszületett a jövője.

Pölös Gábor beszéde igazság volt, mint a kő. Könnyű, mint a mese. Szívére esett állandóan.

Pöszmötölt, szuszogott. A kisszékét kitette a fülke falához, környezetének megismételhetetlen hangulata támadt. Ült a sámliján, fehér fejét melegítette a délutánban.

- Erre jártál?

- Erre.

- Pihenj a kedvemért.

- Pihenhetek.

Jó volt. Az országúton sűrűn poroltak a személykocsik, a motorok, száguldoztak a fiatalok. A vénség mellett megérezte az időtlenséget, mintha a teremtés kezdetétől végezetéig ücsöröghetnének.

- Van tökéletes ember? - kérdezte Potornai Bandi, bár már tudta, feleslegesen pazarolta a szavait.

- Létezhetetlen. Minél több a felelőssége, annál vaskosabban hibázik.

- Aki él, értékre képes. Vagy rombolásra.

- Meg kell érni örömre, szomorúságra. Mást érzek én, ha azt mondom: termőföld, homokföld, feketeföld, aranyföld, anyaföld, szülőföld, nem azt érzem, amit te.

A hippik vonultak. Törte derekukat már a henyélés. Bolyongtak a semmiben. A Főtérre igyekeztek. Pölös Gábor rájuk emelte elpusztított arcát.

- Lúdbőröznek a munkától.

- Nem mind. Vegyes, rögtönzött banda, szabadsághivők.

- Munka és küzdelem nélkül semmi sincs.

- Kiszolgáltatják magukat - mondta Potornai Bandi a homlokát dörzsölgetve -, az eszmét illúziónak hiszik.

- Abból is születhet valóság, meg fordítva. Ész kell hozzá, koponya - bökött a kobakjára Pölös Gábor -, irtózatos akarat. Ha fiatalabb lehetnék, minden könyvet megvennék. A hadifogságban egymás húsát faltuk, itthon épületes hülyeségeket gagyarásztak, elment a kedvünk, mégis ideértünk. Laktatósabb falatokhoz szoktunk. Teli a fiatalság jókkal, puha, nincs ellenállása, küzdeni rest, de a szuperigénye megvan. Holnap bajlódhatnak a feladatokkal. És mi marad utánuk? Szeretnék élni végtelen-végig, lássam, mire mennek, hová mozdítják a világot?

- Felfalják, amit eléjük terítünk. A lezserség nem menlevél.

- Rajtuk kéred számon a valóságot? - vakarta combját az öregember. - Nincs múltjuk, amit szégyelljenek. A jövőhöz segítsd őket, értsék, mire születtek. Nekik aranypénzben számolnak. A mi időnknek vége, fájdalmas menet volt, kit érdekel már, hogy nőttek a különbségek, ellenségeskedések, a Csillaggal seggire ütöttünk az egésznek. Nagy időket csináltunk. Mégse tökéletes az ember. A természet talán, de hősiesen tönkretesszük.

- Az iskolásoknak beszélhetne az életéről.

- Nem én kellek oda, kicsi ész meg gyenge szív. Vidd őket utazni, lássanak, halljanak, szeressék a hazát, legyen az otthonuk. Az újat keressétek! Mennél tovább értek a kövezett utakon, annál nagyobb a haladás. Mire megvénültem, kisimult minden, és itt kell hagynom. Az unokáknak, nektek. Megkoplaltuk, puliszkakásákat zabáltunk, ne bolygassuk, tökéletlen vagyok, locsogok-fecsegek a vakvilágba.

Potornai Bandi tekert hazafelé. Szikrázott az út. A strandon lenne jó, gondolta, lubickolnánk Bandikával. Kevés időm jut a fiúra. Magamra pazarolhatom? Családi kiszolgáltatottságom szorít, de nélküle sem létezhetnék, legszebb érzés hozzájuk tartozni, felelősséggel élni értük.

Messziről öreg Boldit látta. Fáradtan battyogott. Megjárta a mezőt. Hátán hozta a langyos, gabonaszagú határt. A tanár csengetett. A nyugdíjas gazda engedelmesen a betonút szélére húzódott. Föltekintett a kalapja alól. A kerékpár fékezett.

- Napszúrást kap.

- Kemény fej ez, fiam.

A sarkon, a Cigány völgy közelében vegyesbolt árusított. Előtte az árokparton, árnyékban hevertek néhányan, köhögős Gulyás Imre, fia és Bugyi Laci. Itták a hideg üveges sört. Nagy szóval voltak.

- Kortyintunk egyet? - kérdezte a tanár.

- A jóval élek.

Hozott fürgén két üveg folyékony kenyeret. Az árokpartra tanyáztak. Kortyolgattak a tikkasztó délutánban.

- Mit szeretne legjobban?

- Fára mászni.

- Arra.

- Nem nagy kívánság.

- Ebben a korban a legnagyobb.

- Más vágya nincs?

- Arassunk újra együtt - mondta eltökélten az öreg.

- Régen volt.

- Az időnek nincs kezdete, nincs vége. Csak az embernek. A fontos, hogy arattunk.

- A körmösre vélekszik?

- Vág rá az eszem.

A túloldalról Gulyás Imre kiabált.

- Ízlik, testvír?

- Ízlik.

- Egészségedre.

- Magának is.

Öreg Boldinak két kalász lengett a kalapjánál. Inge nyitva. Száraz, aszott arca verejtékezett. Kalapját megemelte, feje bőre gyöngyözött.

- Hát a pesti fia? - kérdezte a tanár. - Nem jön?

- Éli világát. Odamaradt.

- Egyedül nem könnyű.

- Hívtak magukhoz, de nem mozdulok. A saját vackomat megszerettem. Micsoda éveket végigcsináltam, nem lehetett nyikhajkodni.

Potornai Bandit szíven ütötte a múltja. A régi nyarak visszatértek.

Érezte a por fojtó szagát, a lobbot vető táblák forróságait, a szája tikkadt, cserepesedett. A testéről ömlött a víz. Rázott a kombájn, égett a szeme, a por maszatos lévé vált homlokán, arcán, és köhögtette. A fehér fényben sercegett a bőre, kiabálni se tudott a fáradtságtól. A behemót gép sohasem pihent, nyírta a gazdag búzát, ömlött a piros szem a pótkocsira. Estig bírja, gondolta akkor a fiú, egyetlen napig, ne mondják, hogy hitvány, elfelejtette a munkát, büdös a parasztizálás. Kínjában a nyelvét harapdálta, véresre repedt a szája, kitikkadt szájpadlása, szomjúság gyötörte, cserépkorsókról fantáziált, hűvös vizű korsókról. Öreg Boldival dolgozott. A szívós gazda erőt sugárzott. Csajla, nyűtt kalapja alól konokan bámult a mezőre. Tekintetét szabadon engedte száradó szénaboglyákra, fűzöld kukoricákra, fákra, csatornapartra, és felfrissült.

Hol volt már az a nyár?

Potornai Bandi fiát az udvaron találta. Gumilabdát rugdosott. Méla mozdulataiból unatkozás áradt. Magához hívta szép növésű utódját, barna sörényébe túrt, két apró anyajegyet fedezett fel a szeme alatt. Életét áldozta volna érte. Bandikában már formálódott a Potornai-félék karaktere, szüntelenül társak után vágyott, nyílt, kendőzetlen érzéseivel hamar megsebesítette őket, találatot kapott maga is, vicsorogva, gunnyasztva takargatta ütéseit, s az első alkalommal újra megnyitotta szívét a közeledésnek.

- Megyünk a strandra. Akarod?

- Vehetek fagylaltot?

- Vehetsz.

Az unalomtól féltette fiát. Boldoggá akarta tenni mindenáron.

Szórakoznak, gondolta, csatangolnak a folyóig, nagyokat fürdenek, fényképezőgépet szereznek, könyveket, talán utazhatnak. Munkával, szeretettel veszi körül.

Hirtelen félelmetesen meggyűrődtek a szilvakék fellegek, sebesen csapkodták egymást, sötétséget hoztak, haragot. Hosszú felhőszakadás zúdult a vidékre. Zuhogott, zuhant, zuborgott, zajongott a zápor, hidegre hűtötte a levegőt, a földeket feketére verte, csépelte a gazdag gabonatáblákat, tócsákat hömpölyögtetett, vízvezető csatornák híztak folyókká, szaporodott a belvíz. Az ódon házak vályogfalai kortyolgattak a sűrű zivatarból. Tarajos eső esett, kitartó, állhatatos konoksággal. A folyó magasra duzzadt, az árterületre csapott. Rétekről, udvarokból szalmabálákat zsákmányolt, sárguló szénaboglyákat, szétszórta haragos hullámaival, sodorta, pörgette az áradás rekvizitumait.

- Ítéletidő - hajtogatta Major Jánosné, gyűrögette kezét tehetetlenségében -, elveri a kenyerünket.

Az ódon házak repedeztek. Oltogatták a szomjukat.

Novákné Potornai Zsuzsa csapzottan, bőrig ázva viharzott a Major-házba. Dagadt a jó hírektől. Testvérének mellékállást ajánlott, esti iskolát, busás órabért. Víg keresetet.

Potornai Bandi azt felelte:

- Szolgálatba szegődtem, de nem szolgálok, se pénzt, se hivatali főnököt.

- Cselédházi hülyeség - feddte nővérkéje. Előadta korszerű életfilozófiáját.

- Modern felfogás - bókolt gúnyosan a tanár -, illik hozzád!

- Csak pénz legyen.

- Nem futhatsz soká, kitöröd a nyakadat.

- Korlátolt vagy, idétlenül tisztességes. Nincsen szükség érzelgősökre, sértődékenyfélékre, állandó igazmondókra, becsületbajnokokra, kiutálja őket a környezetük. Restek vagyunk, enni, inni, aludni, gyűjtögetni akarunk.

- Néha pironkodok eretnek gondolataim miatt - dohogott Potornai Bandi nővérkéje hajára meredve -, de te kétségbe ejtel.

- Kamatozik.

- Lábad közül nő az eszed.

- Kőbányába való vagy, az értelem felesleges, veszélyes okoskodáshoz vezet.

- Nincs annyi kőbánya, ahány gondolat. Te nem kerülsz oda.

- Mindenki megsütögeti a pecsenyéjét, te tüzet sem gyújtottál. A kelekótyaságodtól csömöröm támad.

- Olyannak őrizgetem magamat, amilyen lenni szeretnék.

Újra dolgozott a nap. A vén hajlékok sírtak, nyikorogtak, száradtak a szikrázó melegben. Küszöbük meggörbült. A folyó fenyegetett.

- Csúnya aratás lesz - mondta Major János.

A földekre menekült. Megdőlve, éretten feküdt a kalász. A betakarítógépek nem boldogultak az ázott, vajpuha talajon. István-apánk lánctalpas rizskombájnokat küldött. Küzdelem kezdődött a kenyérért.

Ragyogott a nyár. Aranylott. A szőke kenyér földre feküdt. A napok komorrá sebesültek. A nagy aratás, bő kenyér reménye füstbe ment, maszatosra verte az idő.

István-apánk emésztődött. A felhőszakadások tönkreverték a mezőket. A búzaföldeken víz fakadt a kerék nyomán. A rozsdabarna táblák pusztultak. Foltokban bujkált a víz. A kukoricák sárgultak, a fémfehér tükör kókasztotta, fonnyasztotta, megölte, mosta a talajból gyökerüket. A dűlőutakon tépett fák, törött ágak, pocsolyával csillogó akadályok. Kárba veszett a vetés? Szivattyúk vezették a vizet a folyóba. Lánctalpasok berregtek a kínlódó kombájnok közelében, az elakadt, latyakba süllyedt teherszállító vontatókat húzatták. A nedves gabonával loncsos, sáros teherautók csúszkálgattak.

"Keserű kenyér - gondolta az elnök -, de a miénk."

Hatalmas kalásztengeren ringatóztak a szívós szovjet, amerikai, német kombájnok. Csuromvíz búzát arattak. Nehéz terhük törte, szaggatta az alkatrészeket. Az esők hatására nyurgult a gyom, az alacsony szárú, dőlt termésből dugdosta zöld fejét, lefullasztotta, eltömte a masinákat.

István-apánk terepjárója csődöt mondott. A dűlőút sarában vesztegelt. Nyögött, prüszkölt, de foglyul esett. Az üzemanyagtartályt vontató traktor szabadította ki, vonszolta szárazabb területre. A masiniszták fürdőnadrágban, mezítláb gázoltak a néhol térdig érő vízben.

Újabb vihar verte a mezőt. Ítéletidő tombolt. Alacsonyra ereszkedtek a felhők, vadul gomolyogtak, szürkületbe takarták a vidéket, félő földjeit. Dörgött, zengett az ég. Sűrűn villámlott. Görgő vihar morajlott, megszakítás nélkül zuhogott a nehéz eső. Jégszemek kopogtak. A háztetők megcsúsztak, cserepek csapódtak az utakra, recsegtek, törtek a fák, villanyhuzalok szakadtak, a fakadó vizek bebújtak az öregek hajlékaiba, kertekben, udvarokban pöffeszkedtek. Tűzoltók szivattyúzták a trópusi zivatarhullám maradványait. Az árkok sebesen hömpölyögtették a terhüket.

István-apánk levelet sokszorosított a kollektíva tagjaihoz, fokozott felelősségre, áldozatvállalásra szólította őket, kézi aratásra. Kaszát csináltatott, beállt a sorba.

A rozsdás határban feltűntek az öregek. A kaszák újra ragyogtak, padlásokról, múzeumokból ismét kézbe kerültek, kalapálgatásuktól, fenésüktől éledeztek a mezei zajok, elfelejtett mozdulatok, felgyűrt ingujjak, fekete, kajla kalapok, gumicsizmák, izzadságszagok divatoztak, verejtékes homlokok, fárasztó, egyhangú mozdulatok, haladatlan suhintások, marokszedő-hajlongások, kévekötések, kévébe se kötések. A víz tetejéről szedték ölbe a kalászt. Gázoltak vele a partosabb helyekre, nehogy kicsírázzék. Lihegtek az öregek, fújtattak, de elhozták maradék erejüket. Az első hívó szóra csatasorba álltak, kitartottak reszkető ínakkal, erőlködő kezekkel, emelték, vágták a nedves termést. Puhára ázott a gabona. Szapora gyom, fűtenger dúsította, megfogta a kaszát. A pocsolyákból szúnyogok felhői röppentek. Nemes Lajos, öreg Boldi, bicegős Pölös Gábor, Bugyi Károly családjával, a cselédháziak, az állattenyésztők mind megkeresték kaszájukat, seszínű nadrágjukat, és a csatatérre vonultak.

Széles rendeket vittek. Suhintottak, léptek, suhintottak. Erőt kért, követelt a föld. Ette az embert. Monoton mozdulatok termelődtek. Asszonyok hajoltak a tarlóra, szedték, gyűjtögették a kalászt. Pihenésre, beszédre nem jutott idő. Örömmel, szenvedéssel arattak.

István-apánk a száját szorította. Fehéren izzott a nap, rekkenő hőség csapott a vízverte táblákra. Együtt küzdött a társaival. A piszkosszürke búzamezők tocsogóiban verejtékeztek. Mentették életüket. Szomorúvá csúnyultak a földek a vízözönben. Pörkölődött a mező. Bámultak, feketedtek a kévék. Sietett velük az idő.

"Jöttek, mint katonalovak a trombitaszóra - gondolta az elnök elégedetten -, értik már az életüket. Nélkülük elveszne a termés."

Víz öntözte beteg testét. Ólomkaszát emelgetett. Hűséges szíve kitartott. A magas kukoricáson túl a folyó csöndjét vízszívó motorok szabdalták. A suttogó füzek hűvös leheletét érezte, szeretett volna heverészni a parton, a vaddohány sárga virágai alatt, a hízott darazsak zenéjében, a kékre váló fák esti színeiben. Nagy akaratával húzta-vonta a kaszáját, túl volt már az erőlködésen, izomlázon, fáradtságon, állandó görcsökkel birkózgatott.

Nem hagyta el embereit. Kőnehéz közösség volt, életre szóló kötelezettség.

A zsíros Dihenes gumicsizmájában didergett. Novák József öreg, megbízható gépe nyöszörgött a sárban, elsüllyedtek a kerekei. Novák Tibor szerelőtársaival tanakodott. Lánctalpasok kihúzták a bajbajutott kombájnt. Két hátsó kereket raktak fel, de újra elsüllyedt, sáros szalma sulykolódott a gumik közé. Kínlódott kegyetlenül. Akkor Novák Tibor a homlokára csapott:

- Megtaláltam a megoldást.

Műhelybe száguldott a terepjárón. Csővázas vaskereket szerkesztett, levegősre, kijött abból a sár, a gumikerékhez szerelte, és csodálatosan bevált. Bátyja, Novák Józsi elkínzott képpel, maszatosan motyogta:

- Sötétben vígan vezetem, de a vízben megakad a tudományom.

- Ha kell, szánkóval hordjuk, de megmentjük a termést - mondta az érkező István-apánk.

- Miénk a haszna, betakarítjuk - helyeselt a buszvezető és kombájnos. - Szívesen lemosnám a masinát, folytassa, aki jobban érti. Csúnya, csupa vesződség az aratás, háládatlan, de szívünk is van.

Elindult a gépe. Küszködve legelgette a termést a behemót szerkezet.

A majorban búzahalom tornyosodott. A homlokrakodó óriáskanalával feszült a tömérdek szemnek, taszította a garathoz. Szállítószalag hordta a terményt a szárítótoronyba. A kombájnszérűn Novák Csaba figyelte a gumipályán utazó búzapántlikát, a kapcsolótáblán szabályozta áramlását. Ezüstfényben ragyogtak az acélmonstrumok. Illatos gőzt pipáltak. A szárító túlsó oldalán tiszta, száraz szemek zuhantak vastag csőből a dömperkocsiba. Púposan szaladhatott terhével, a kenyérnek valóval.

István-apánk a legújabb masinát figyelte. A gép széles rendet vágott, fürgén futott, s asztagnyi gabonát hordott a tartályában. Halkan duruzsolt a motorja.

"Félelmetes esztendő - gondolta törődötten -, mégis talpon maradunk!"

Még nem sejtette a jövőt.

Potornai Bandira a poros Főtéren autó dudált. Márti, az elnök-kisasszony vezette, mellette begyes sógornője, Mari feszített. Bikiniben.

- Tarts velünk - ajánlotta a szemrevaló asszony -, megmártózunk a folyóban.

- Nincs életbiztosításom - nevetett a férfi. Enyhe idegességet érzett. Tenyerébe nyirok futott.

- Nem kéredzkedett - mondta szemtelenül Márti.

- Fürdőnadrágod sincs? - ingerkedett a kiselnök felesége, biztató pillantásokat eregetett. - A nudizmust utálod?

- Fölöslegesen lefetyeltek.

A hátsó ülésre telepedett. A kocsi gyorsult. Halkan tánczene szólt. A tiszta, gondozott autóban divatos szatyrok rejtegették a kirándulás kellékeit. A nagyvonalúság imponált a tanárnak, de feszélyezte is. Úgy érezte, kiszolgáltatott és megalázott, elmenekülni szégyellt, izgatta is a kaland. Kéjesen megbizsergett, a telt húsú Mari mellére szegezte a tekintetét, pirult a tolakodó gondolattól: lennének kettesben, már nyöszörögtetné.

Elhagyatott, mutatós partszakaszhoz értek. Aranylott a homok, szikrázott. A közeli bokrok, fák szívósan őrizgették sötétzöld színüket. A víz tisztán, sekélyen, csendes monotonsággal vándorolt. A túlparton erősebbre nőttek az ártéri fák.

Mozdulatlan hőségben alélt a vidék. Erős hangulata volt a kis paradicsomnak. A folyó szélénél feküdtek. Az ég valószínűtlen kékjén bárányfelhők gubancolódtak.

Kedvezett a csend. Feküdtek, álmodtak.

Márti arányos teste szépen barnult. Szőke haját lófarokba kötötte. Vidámsága, elevensége áradt, frissnek, üdének tetszett.

- Minek készülsz? - kérdezte Bandi.

- Színésznőnek - nevetett őszintén az elnök-kisasszony. Ápolt foga fehéren fénylett. - A családban ragyogóan csinálom. A pálya riasztó, túlszaporodott, mindenki színészi képességeit kamatoztatja.

- Kétnyelvűek vagyunk - turkált a nedves homokban az óvónő -, mást szavalunk egymásnak, mást a főnökeinknek, mást az írásoknak. Túljátsszuk az életünket.

- A fejlődésünk töretlen - mondta otrombán Potornai Bandi, hülyét csinálva magából -, ráadásul vezérpereputtyként magasban éltek.

- Az öntudatodat tartalékolhatod - intette le Mari.

- A magatartásunk őszinte - sorolta Márti -, a megszerzett javakkal ne nyomorítsanak bénává bennünket. Terülj asztalkámnál növekedtünk. Kényelmes védőöltözéket kaptunk, ideje lelöknünk.

Guggolt a víz szélénél. Várat épített a homokból. Útitársai csatlakoztak.

- Falakkal kerítettek körül. A küzdés hiánya fáj, de a részemről önként lemondok.

Potornai Bandi töprengett. Póz? Hirtelen hevület? Cinikus őszinteség? Az értelem ragyogott, ám hová lett a lobogás, a fiatalság megváltó szándéka? Enervált generációkra pazarolná energiáit?

- Mégis tanulsz?

- Ügyeletes zseninek tartanak. Tanítani szeretnék, bár nem lelkesítő hivatás.

- Jó házassággal többre érsz - vihogott sógornője, tiporta a megformált erődítményt -, ésszel válassz, ne lihegéssel. Felcsíptél külföldön valakit?

- Nem. Alkalmazkodtam a családom igényeihez.

- Tökéletes, kedvesem - kaparászott Mari a szatyrában külföldi cigarettáért. Gázöngyújtójával tüzet lobbantott. Halvány füstkarikákat eregetett.

A tanárnak könnyű kedve támadt, azonosulni szeretett volna a természettel, részévé lenni, utazni a vándorló vízzel, szétosztódni a világban. A boldogság nagy emlékeket lökött hozzá.

A Kettősdomb környékén látta gyerekképét, az öröklődő fekete klottgatyában, kíváncsi, fénylő szemmel, a Pölös Gábor földjén, a tekergő, kúszó-mászó dinnyeindák között, a szalmatetejű kunyhó árnyékában. Halomban feketedtek a görögdinnyék, felvágott, piros bélükre méhek csaptak, a nap vörös, mesebeli díszletként csüngött, ő meg habzsolta a bő levű dinnyét, vérzett tőle a szája, mellére csorgott a maszatos, édes lé, ehetett, amennyit akart, harsogott falásaitól a gyümölcs. Fekete, zöldhátú, fehércsíkos óriások gördültek lábához, léküket mutogatták, kínálták, néki csak állandóan falni kellett. A téglaszínű kecske tőgyénél a parányi Gáborka nevetgélt. Pölös Gábor elégedetten tanyázott a kunyhó falánál, fehér vászonzacskóiba gyűjtögette a dinnyemagokat, hogy az aranyföld bőséges termését a faluval megkóstoltassa. Jós Sándor hórihorgas alakja feltűnt a dűlőúton, odébb köhögős Gulyás Imréék igyekeztek a dinnyeszüretre.

- Egyél, fiam - hallotta a bőkezű gazda hangját -, terem. Feltápláljuk a szegénységet.

- Megyünk? - rázta vállát a kívánatos óvónő, s visszahozta a jelenbe. - Mielőtt hortyogni kezdel.

A színes mezőkön szaladtak. Gazdag arcát mutatta a táj. A tanár szomjúságot érzett, olthatatlan kívánkozást, a dinnyeföldet kereste, pásztázta a lapos táblákat, enyhe dombokat, a Kettőskanyart várta, a régi, cseréptetős szélmalmot. Megáhította múltját. Mélázó szemét a konok tájra tette, az elsuhanó gabonaföldekre, kukoricasorokra, a ritkás tanyákra, görbe akácokra.

Hol volt már az a föld, amit keresett? Hol volt még az a föld, amit kutatott? Távolodott tőle és közeledett hozzá. Hiányát szenvedéssé nagyította.

"A boldog földeket mégis megtalálom" - gondolta eltökélten.

István-apánk házánál fékeztek. A pazar lakásban Márti szobájába telepedtek. Papucsot húztak. A kedves és ízléses kuckóban magnó zenélt, a bárszekrényből italokat szedtek, jégkockákat. Sóssütemények, külföldi cigaretták, márkás üvegek. Ittak. Lagymatagon társalogtak.

- Milyen a világ? - kérdezte Potornai Bandi a lányt, aki akkoriban tért haza.

- Hangos. Parádés. Boldog.

- A boldogságot el kell fogadni - okoskodott a kiselnök felesége -, vagy az illúzióját. Amelyik házhoz jön.

- Küzdök érte - szúrta közbe a tanár -, az se árt.

Fehér franciaágy, bordóvörös perzsaszőnyeg, fehér könyvespolc, drága játékok, ajándékok, tömzsi, nyersfaszínű asztal, mély, masszív, vérvörös fotelek, két reprodukció a füstszínű falon, busó álarc, faragott figurák, fésülködőasztal, lezser, hangulatos elrendezés, ízlés és tehetősség keveréke, az óvónő ízlésére is vallottak.

Az elnök-kisasszony gyümölcsért szaladt. A férfi torkában idegesség remegett. Felhajtotta a konyakját. A kihívó pillantású asszony mellébe markolt, felemelte és a franciaágyhoz vitte.

- Ilyenen még úgyse feküdtem - mondta gusztustalanul, sértegetően. - Művészi rendezés.

- Hülye ló - kalimpált Mari -, majd éppen itt szeretkezünk. Keress meg a fővárosban! Elutazok.

Könnyű szívvel engedte el. Maga se tudta, mennyi volt szándékában a kívánás, mennyi a helyzet komikuma, kényszerűsége.

Az óvónő a pesti címét papírra firkantotta, és az elképedt lovag kezébe nyomta.

Márti őszibarackot, mézédes körtét kínált. Ezüsttálcán.

- Pernod-t isztok? - kérdezte. - Hoztam.

- Megkóstoljuk.

- Ruhákat vásároltál?

- Botrányosan mutatnak - a szekrényhez léptek. Gyönyörködtek a szerzeményekben.

Potornai Bandi szemben ült az üvegekkel. Töltött poharába.

"Szép budoár - gondolta kesernyésen -, éppen ide illek. Kölnizhetem a hónom alját."

- Éljenek a proletárok - mondta, és magasra tartotta kristálypoharát. Eltüntette az italt. - Pont orvosnak akarnak?

- Ők élvezik a szabadságot.

- Szamárság. A legszabadabb ember Veréb, az éjjeliőr. Felelőtlen, tehát boldog.

- Mi már nem lehetünk Verebek - kiabált a szekrénytől Mari.

- Gondoskodó szülőket örököltem - nevetett a gimnazista Márti. Magnójához lépett, kazettát cserélt, ünnepélyes arccal bejelentette:

- Híres lemezlovastól szereztem.

Nézegették tovább a kollekciót.

"Ébresztőt dudálnak - gondolta Bandi -, italukat ittam, ágyukba feküdtem vagy fekszem, de a dolgaimat nem hanyagolom."

Fogyott a pernod.

- Érettségire ezért döglök - hallotta az elnök lányát.

Potornai Bandi konyakkal zúdította tele az öblös poharát, márkás színét nézegette. Arra gondolt, a kispolgárság is elviselhető, a fenekükön fog bosszút állni. Erővel hajtotta fel a szeszt. Tántorgás nélkül puszit lehelt a hölgyek arcára, megingathatatlanul eltávozott.

Az utcán otthonosan mozgott. Az alkony virágillatokkal nehezedett. Sebezhetővé, nyílttá tette az ital, érzékennyé a fájdalomig.

A nyár végi kertben ült. Elfogytak már feje fölül a szilvafák kék hamvasságai, a narancsszínű, mézédes barackok, a paprikapiros gömbalmák, kásás körték, petyhüdt levelek tartottak szüretet. Zöld lombok esernyőjében tervezgetett. Fatuskón pihent, rendezgette a gondolatait. Készült a tanévre. Elképzelte a pompás iskolai könyvtár és olvasó átadását, égre szóló szenzáció nélkül, negyven diák használhatja egyszerre, megérte a tömérdek szaladgálás, izgalom. Bandikát olvasásra szoktatja, a könyvek szeretetével neveli. Rendhagyó irodalomórákat tart a könyvtárban, előre megadja a regények, a verseskötetek, a tanulmányok címét, hogy idejük legyen böngészgetni. Felolvastat. Lemezeket hallgatnak, előadóművészeket. Képeket, festményeket mutogat, vetélkedőket rendez.

A Rozikáék brigádjával is kezdhet valamit, tanfolyamot szervez a tudásuk frissítésére, gyarapítására, ismeretterjesztő filmek vetítését, előadásokat.

Major Rozika kávét hozott. Használt neki az üzem, karcsúsította. Tiszta, meleg tekintetükkel pásztázták egymást. Potornai Bandi ezüst szálakat fedezett fel felesége hajában, ujjával babrálta, kicsit szomorkásan, egyszer lejár az idejük, s mi marad a szép szemű utódon kívül? Mennyire fiatalok, mégis öreg jelek figyelmeztetnek: küzdelmeiben az ember jókor nyújtsa a stafétabotot.

- Melíroztatnod sem kell.

- Bandika betegségének a nyomai.

- Nem szabad annyira szeretned.

- Te vádolsz? Élsz-halsz érte - mondta a társsá szegődött asszony, és a szemébe könny szaladt.

- Túlzásba visszük.

- A szeretet nem árthat, nem büntethet.

Megfogták egymás kezét. Major Rozika szemét szarkalábak fonták körül, a tömör, derékig érő haj barnult, a sietős frizurák megviselték, de a természetesen nemes arc, a festék nélküli szépség kitartóan sugárzott, a két halványkék ablak ragyogott, száján megszületett a mosoly. Megsimította hátát. Megcsókolta arcát, a szemöldöke alatt. Jó, tiszta érzés töltötte el Potornai Bandit, biztos tudat, hogy hűséges társat talált az életéhez, csak mellette maradjon végig.

Elfogta a gyengeség.

Hiába gyilkolászta az idő érzéseiket s illúzióikat, megőrizték magukban a fiatalságot.

- Dolgozol? Ne zavarjalak? - kérdezte Major Rozika. - Maradjak? Hiányzik valamid?

- A tudás. Egyetemistaként olvasóterem-lakó voltam, faltam az ismereteket. Itthon kihez mérjem magam? Senki se buzdít, ösztökél.

- Apám vesz nekünk kocsit, furikázhatsz.

- Házat építhetnénk. Javítják a fizetésemet.

- Ne mozduljunk, ez úgyis a miénk marad. Gyűjtsünk Balaton-parti villára.

- Hivatásomban akarok több lenni, nem az anyagi helyzetemben. Kifolyik kezem közül az üzlet - tartotta a tanár tenyerét felesége elé.

- A kettő ugyanaz. Felelősséggel tartozunk a családért. Másik gyereket szülök, hitványabbak legyenek a többinél?

- A pénzgyártás nem tantárgyam. Mammutjövedelemről ne ábrándozz!

- Okuljál. Magának kapar mindenki. Az erény két zsebkendővel közlekedik, egyik a mosolyának, másik a könnyeinek.

- A szerzésnek élők félemberek. Nem tudok a véremtől szabadulni. A gyerekem többet ér a legnagyobb villánál, a legszebb kocsinál. Telirakhatod a tantermet arannyal, nem örülök úgy, mint ha együtt látlak benneteket. Egészségesek vagyunk. A kezed megpuszilom, rendes vagy, csak hirtelenke.

- A kollégáid miért nem ilyenek?

Potornai Bandi hallgatott. Neje diadalmasan elvonult. A céltábla közepébe lőtt.

Szürke Alkalmazkodás gyakorlati órákat tartott az iskolákban. Tökéletesen megértette feljebbvalóit. Kopasz Berci hónaljába férkőzött. Boldogult. Mosta a kutyás és kalocsnis főnöke kocsiját, feleségét piacra vitte, iparkodott irgalmatlanul. A tanulókkal virágtartókat gyártott, árulta falun, városon, több diákot szeretett volna, tömérdek hasznot, millió készterméket, hogy a Föld, az emberiség dicsérhesse Szürke Alkalmazkodás virágtartóit, szolid árait.

Remek munkákat követelt, sírtak a maflakezűek. A tanár úr világos nappal vitte főnöke után a bilit, kutyácskáját sétáltatta, tisztogatta a hamuval töltött faládikót, rendezte az ajándékok áramlását.

- Hová tegyem a hízott kacsát?

- Hízott libát hoztam.

- Hízott disznót, hízott elefántot elfogadna? - kérdezték a hálás felnőttek. A kiselnök birkákat terelgetett érettségi bizonyítványáért. Novákné Potornai Zsuzsa autójának csomagtartójából szedegette a tyúkokat.

Szürke Alkalmazkodás mosolygott és kezét dörzsölte.

"Akik a maguk javára fekszenek, vastagon ágyazhatnak."

Nejével, Szürke Alkalmazkodásnéval iparengedélyt váltottak másodállásukra, kies hajlékukban subaszőnyegek készítéséhez alkalmas kötőtűket gyártottak. A tantestületben nevettek, kínzott arcukat, hiányos óráikat, készületlenségeiket tréfával takargatták.

Kocsit cseréltek. Aztán panaszkodtak. Sírtak. Szitkozódtak. Súlyos adót vetettek rájuk, a haszon felét. Piros Bugyogó négyesztendei fizetését.

Potornai Bandi feje megfájdult.

"Nincsen a kezünkben korbács - gondolta töprengve -, hol marad az emberek jó tulajdonsága? A követelmény sem ínszaggató, tisztességes munka és szándék."

Kerékpárjára kapott. Szándékosan Bendő Béláék utcájába kanyarodott. Az emeletes palota messziről kiabálta a tehetősséget. A feketére festett, vasrácsos kerítésen belül parányi kert virult, virágok, medence piros halakkal, fehér kőrakással. A portát elfoglalta az épületkolosszus, a megnagyobbított, felszerszámozott műhely, a tágas garázs, a javításra váró személyautók. Pompázott az üzlet. Fúró-, esztergagépek zaja hallott, kalapácsolások, a segédek beszédfoszlányai.

Bendő Bélának négyen dolgoztak. Sikeres kisiparosként két személykocsit tartott, cserélgette, adta-vette, főjavításokat vállalt, munkásait jól fizette, de megkövetelte a teljesítményt. Késő éjszakáig, reggelig dolgoztak. Bendőné Pölös Anna a háztartás mellett kertészkedett. Napszámosokat foglalkoztatott, a primőröket városokba vitte, a fóliák, üvegházak alól seperte a pénzt.

Gyűjtögettek.

Potornai Bandi a műhelynél találkozott Novák Tiborral.

- Mi van, aranykezű?

- Másodállás. A Csillagban leteszem a lantot, trappolok ide. Megéri - törölte izzadt homlokát a szakmáját értő lakatos. - Többet legombolok a havi fixnél.

- Feldobod a talpad.

- Meddő a szöveged. A munka nemesít, szaladhatok előle? Más nincs. A közösben kipihenem a fáradalmakat. A gyerekek meg kajolnak ám.

- A lányod sorsa egyenesben - jutott Potornai Bandi eszébe. - Tűz se volt, mégis harangoztál.

- Ne vess meg, testvér - mélyen csendültek a munkás szavai -, bizalmatlanná vágott a gyerekpásztorkodás.

- Milliomos Bélusék?

- Aprítanak a tejbe. Szerencséjük támadt, máshonnan nézik a világot, az alja a miénk.

- Váltsál ipart. Kész a konkurencia.

- Tőke kék hozzá. A gyerekgyár lehúz - legyintett fanyarul Novák Tibor, pislogott a műhelyre, cigarettáját eltaposta. Sóhajtott. - Nagy tőke, nagy élet. A fekete kocsi teszi meg végül a dolgát, egy helyre szállít.

"Ósdi rezervátum ez - gondolta Potornai Bandi -, hozzánk tapadt."

Vonatfütty hasította az estét. Pattogott a fekete vicinális, a deszkázott ablakú őrháztól küldte kitartó sípolását, másodikat a fürdőtől, majd mélyebb csattogással átrobogott a kövesúton. Fékezett.

A tanár tekert. A nap legszebb órája volt, már nem délután, de még nem is este. A villanyoszlopok szenderegtek, meleg por porzott az utakon, ébredeztek az estikék, locsolták a kerteket, nagykalapács csapdosott a gépészeti vállalatnál, személykocsik zúgtak a széles aszfalton.

Régi hangulatok lepték meg. Fülébe csendült a mezítlábas csordás karikása, terelgette hazafelé a nagy tőgyű teheneket, égig érő porfelhőt vertek, a nyitott kapukban fejéshez készült asszonyok várakoztak. Gyerekként, csapatostul szaladtak a csorda nyomába, a tehénpásztor komor ábrázata sem zavarta őket.

A zöld, egylovas postakocsi is kibukkant emlékeiből, csattogtak a fehér patkók a kockaköveken, ritka levelekkel, csomagokkal kocorásztak az állomásra, vonathoz vitték a kacska kezű postást. Nagy nyarak jártak, szikkasztó, aszályos idők, hetedhét határban keresték a kenyérnek valót a csontos gazdák. A tanyáknál fel-felböfögtek a rozsdabarna cséplőgépek, arany asztagok sorakoztak a szérűskertben, lovas szekerekre dűtötték a piros búzával telt zsákokat, nyikorogtak a kerekek, a Cserepesnél megálltak savanyú fröccsre, sörre. A torkukról lemosta a csípős port. Ostort tartottak a kezükben. A tejszagú estékben hazakocsikáztak, és örökkévalónak, változtathatatlannak tartották boldogságukat.

Potornai Bandi kerékpárjánál álldogált. Elegáns öltönyben, fehér ingben, fekete táskával Boldi érkezett. Drága cigarettát szívott, a fényes, piros doboz tisztán látszott az állomás gyér világításában.

- Meglátogatod az öreget? - kérdezte a fővárosi gépkocsivezetőt.

- Unalmában még megnősül.

- Nem siet. Nem olyanféle.

- Makacs és nyakán hordja a fejét. Lyukat beszélhetsz a hasába, az van, amit a kobakjába vett - mondta Boldi. A széles főutcára fordultak. Halványan sütöttek a neonégők, az égre feszítették már a díszletet, mély, nyújtott hangú kutyaugatás vándorolt, a fák hűvös árnyéka nem mozdult. - Hívjuk, de bakancsára tapadt a föld.

- Bölcsen teszi.

- Mi a szeretnivaló itt?

- Elfelejtetted?

- Egyedül mégsem élhet.

- Az elfoglaltság hiányzik, hogy hasznoskodjon.

- Megoldjuk - lelkendezett Boldi, táskáját nyitotta, tömve volt papírpénzzel. - Veszünk földet, kunyhót, és gazdálkodhat. Szőlőt, dinnyét termelhet, boldog lehet. Nyugdíjas, csinálhatja. A haszon se megvetendő.

- Mire kell a vagyon?

- Szeretjük. Ő meg pepecselgethet a kedvére.

- Járgányotok van?

- Lesz. Aki a pénzről lemarad, az életről is lemarad. Én kapaszkodok, vállalok mindent, de tegyék le a dohányt. A pilótaság megtermi a hasznot. Nyomtató lónak nem kötik be a száját.

Potornai Bandinak viszketett a homloka. Visszaköszönt a szerzés.

Kettéágazott az útjuk.

"Mégsem esznek meg a gyűjtögetés, a habzsolás férgei - gondolta bosszúsan -, nem hajlítom a derekamat."

Az éjjeli lámpa fényébe menekült. Várta megváltó gondolatait, mit cselekedjen, hogy a gyarapodó, korszerű ismereteket a sokoldalú emberkékbe táplálja, örömre és szeretetre neveljen. Kísérletezni akart egész napos iskolával. Kegyetlenül pontos és éles emlékezetébe idézte napközis tanulóit, Veréb Leventét, Novák Csabát, akik ebéd után elaludtak, a padra dőltek, törve, törődötten, fáradtan. Novák Józsikára is gondolt, aki egyedül tengett-lengett az elkészült palotában, ellátta a háztáji jószágokat, boltba szaladgált, daráltatni. Az óraszámok csökkentésére is, több és ésszerűbb szabad időre.

Major Rozika tett-vett körülötte. Hálóingben járkált, az átlátszó nylon alól domborodott gyönyörű feneke. A tanárt kéjes érzés sodorta, szíve erősebben dobbant, a kívánás végigömlött az egész testén. Magához karolta, de az asszony vonakodott, fejével a szomszéd szobára mutatott, ahol a szüleit, Major Jánosékat javában ámítgatta a televízió.

- Várj - túrt a hajába. - Kívánlak, de várj még - hangja egyre melegebbé vált.

- Megöl a vér.

- De nagyra vagy!

Potornai Bandi megreszketett. Szorította asszonyát, markolászta meztelen ölét, szájára kapott, megkívánta, mint az életet. A vonakodás fokozta vágyát, az ijedt, riadozó tekintet. Szőnyegre kényszerítette Rozikát, fejét a parkettához. Az asszony lecsukta szemét, dacos szája megnyílt, karja szorosabbra zárult.

Ernyedten maradtak mámorukban. Lassan lehűltek.

- Nagyon szeretlek, te idült világmegváltó.

Potornai Bandi megcsókolta a köldökét. Hasa alján fényes csíkokat viselt, Bandika születésének nyomait. Az izzadt, nyúlánk test, a szép ívű comb elűzte a zöld szemű Zöldecske, a telt húsú Mari képét. Tiszta, mély érzés fűzte asszonyához, az elnyűhetetlen szeretet köteléke, pihegett mellette, forró öröm és melegség gyengítette, amelyet olyankor érzett, amikor utódjára gondolt. Apró harapásokkal köszönte meg a boldogságát.

Álma mégis megsebezte, mosolygott, és verejtékezett Kopasz Berci nyaralójánál, vég nélküli munkával budiját csinálta.

- Egzisztenciát teremtek. A főnökömnek ne segítenék? - kiabálta.

A gólemmé nőtt kutya vicsorogva méregette. Kábán keringélt a fehérre meszelt deszkáknál, szögelgetett, de a lécek lehulltak sorra, az óriási pöcegödörben mini-autók, mini-kutyák, mini-földek, mini-víkendházak, mini-bankbetétek, mini-szélmalmok, mini-koporsók és mini-protekciók hemzsegtek, rajzfilmekre emlékeztető vékony, kloákából nőtt lábakon kalimpáltak, a tulajdonosok fején ugrálgattak. A valószínűtlen méretű fehér deszkák dülöngéltek megállíthatatlanul. Vadabbul vicsorgott a kutya. A szögek kihulltak a kezéből. Felordított.

- Rosszat álmodtál? - rázta Rozika.

- Semmi vész - mosolygott kínosan, és megölelte nejét, de már nem tudott elaludni.

Vásároltak. A dugipénzén cipőt akart Rozikának, hálóinget és divatos farmernadrágot. A fényes áruházban tanakodtak, Bandikának való őszi-téli kabátot pillantottak meg. Nézegették. Egymásra nevettek és becsomagoltatták, egyszerre gyúlt ki arcukon a pirosság, tekintetük ugyanattól az örömtől, szeretettől súlyosodott. Futotta még mutatós hálóingre is.

Vidáman mentek a vadgesztenyék vörösre fordult lombjai alatt.

A nyugdíjas Potornainé libatömést vállalt. Hajnalban caplatott Váradiékhoz.

A gazdasszony hozta a mustot, zománcos csuporban kínálta.

- Adok még.

- Nem akarom telitenni a vécéteket.

Tiszta, gondozott helyen dolgozott, fehérre meszelt, betonozott ólban. Megváltás volt számára a munka.

Éjszakánként álmatlanul forgolódott, okulárét keresett, a villany fényénél könyvbe temetkezett, de parancsolója felhorkantott, hagyta hát pihenni, lekattintotta a világosságot. A munka menedéke várta, a fehér patyik. A Váradiék kapuját könnyen nyitotta, megtömött hajnalig. Mire megébredt a világ, söpörte az ázott, trágyaszagú nadrágjáról a szemeket, rendet rakott az ólban.

Motyorászott, gondolatai széthullottak, mint tenyeréből a piros kukoricaszemek. Nehezére esett a menés, fulladozott a gyaloglásban, de a szegénység elzavarta a hangos libákig. Tönkrement, a bőre tartotta csontjait.

Törten ébredt. Lelépett a szegényszagú, dohos ágyról, színevesztett bugyijában, ingében. Öltözködött. Megkeményedett, libabűzös nadrágot húzott, szürke kabátot, seszínű bakancsot, zöld kendőt kötött a fejére. Ura a fénytől hunyorgott, csámcsogva nyelt, a falnak fordult.

Sötét, kemény idő, hideg gyülekezett az égben. Botorkált a kerékpárig, kínlódva felült, félelmetes csendben igyekezett. A lucskos, szürkéssárga libáknál az öregasszony szalmazsákot helyezett maga alá, a lavórban áztatott kukoricát közelebb rántotta, a patyit a lábával leszorította, bal kézzel szétfeszítette a csőrét, jobbal fél marék tengerit a torkába tömött. Gémberedett vörös keze pontos motorként szorgoskodott, repdesett.

A tehetős, nagydarab Váradiné gyönyörködött a szárnyasokban.

- Aranyba foglalhatnám a kezedet.

- Bolondozol? Fizetitek. A nyugdíjból nincs milliomos.

- Attól véknyat kell kakálni.

Potornainé bíbelődött. Hosszúra nyúlt a tömés.

A legnehezebb mozdulat következett, a tápászkodás. Odafagyott, reccsent a dereka, zörögtek a csontjai. Kukoricát dűtött a hordókba, lavórba, langyos vizet, ázzon, puhuljon a takarmány, kevés zsírt, hogy jobban csússzon, cukrot és élesztőt, dagadjon a patyik mája. Pihent pillanatokig. Kézfejét nyomogatta, arany kezét, amit olcsón koptatgatott. Vizet töltött az itatókba. Hordta a trágyát.

Váradiné az udvaron matatott. Megvadult a kutyája, megfogott egy libát.

- Takarodj, te!

- Vége, huszonnégy óra alatt megfeketedik - mondta leverten a beteg fejőnő.

- Mit tegyünk?

- Levágjuk.

- Dögöt együnk - hökkent meg a jóhúsú asszony -, mint a cigányok? Vidd, ha akarod!

Az öregasszony a tollat tépdeste a liba nyakán, késsel elvágta gégáját, földre folyatta a vért. Otthon kényelmesen kopasztotta, bontotta, sütötte.

A sötétpiros hús roskadozott a tálban. A tehenész Potornai nagy falásokkal evett. Finom volt. Ízlelgette a falatokat, szopogatta a csontokat. Eltelt.

- Jöhetnének az unokák - szólt a párja -, jutna nekik.

- Jutna.

Villanyoltás után is a szárnyasokat látta Potornainé. Szeretetével tartotta mind. Deformálódott keze viszketett, fájt a repedésektől. Sóhajtott. Fáradtsága a púposra, keményre tömött szalmazsákon hamar elérte, elaltatta. Álmában liba lett, de nem tudott repülni, gágogni sem.

Megkapta a bérét Váradiéktól. A székben húst méretett, a boltból két üveg sört, két liter bort vett, iszogatta útközben. Le se rakhatta a csomagjait, Váradiné kopogtatott a szolgálati lakásba. Fekete bőrkabátot, fekete csizmát viselt, fiatalosította a drága öltözet.

- Bözsikém, hoztam a tanyáról másik csapatot. Megtömöd?

- Nehéz a munka, nincs egészség.

- Villanygéppel könnyebb.

- Tömőgéppel? - ütődött meg az öregasszony. Hihetetlennek tartotta, hogy két kezét okos masina helyettesítheti. Sebtiben rendet rakott. - Az nem érez.

Bekötött üveget tett az asztalra, két poharat elmosott, ruhával tisztára törölte. A szifont felemelte.

- Szódával iszod?

- Szódával - szólt kevés meggyőződéssel a vendég.

- Én tisztán szeretem. Kicsi a vérem, eszek, iszok, emeljen rajtam, nem a patikára szánom. Ital nélkül nem bírnék dolgozni.

Felhajtott két decit. Váradiné csak beleütötte az orrát. Levetette elegáns kucsmáját, gazdag, fekete haját kontyba préselve viselte. Azt mondta:

- Semmit se sajnálok magamtól. Rengeteg a jószágunk, házunk, tanyánk, megengedhetek bár akármit, csak megkívánjam. A libáktól szabadíts meg.

"Nem elég nektek az égig se - gondolta Potornainé -, üzekednétek az ördöggel haszonért. A sírba szaporítotok?"

- Megpróbálhatom - mondta elégedetten, hogy hozzá kényszerült a tehetős család.

A vad, fekete gágogókkal nehezen boldogult. A villanygéppel hamar kiszakította a begyüket, amitől rossz hangulata támadt.

"Ehetsz húst dögivel - gondolt Váradinéra, aki világfájdalmas arccal nézegette a tönkrement patyikat. - Nekem meg belyukad a hátam."

- Kettő elpusztul, nyakára teheted a kést.

"Ebből nem esztek - gondolta a gazdasszony -, a beletekbe mégse lököm."

- Levághatom - mondta bosszúsan. A vergődő jószágokat a konyhába cipelte.

"Tőlem sajnálja - gondolta Potornainé haraggal -, mintha szándékosan vágatnám. Dilinós fajzat."

Az úton hatalmasat vágódott. Szörnyen szédelgett a hidegben, négykézláb állt, vérzett a térde, tapogatott ókuláréjáért. A rendelőbe vánszorgott, repedezett szemüvegét asztalra csapta.

- Nézze, doktor úr, nem tudok olvasni, oda a szemem világa.

- Annyira baj?

- Vaksin mire jutok?

- Tovább él. Egészségkímélő állapot - meglátta a véres nadrágot, ellentmondást nem tűrően szólt: - Mutassa a lábát!

Injekciót adott.

A sántikáló asszony Nováknéval találkozott a Főtéren, s azon melegében a presszóban feketekávét ittak, rummal. Potornainénak megártott, lesöpörte az asztalt.

- Fogjál, mert nagyon gócos vagyok.

- Ettől, komám? - kérdezte Novákné. Karolta, támogatta. Boldogultak.

- Agyamra ment az ótás.

- Jófajta vagy.

Őszi fehér földek zörögtek. Levélmaradékok zuhantak a csupasz utakra, mélázó, szürke szemmel figyelt az ég. Bukdácsoltak alatta.

- Kibánt vélem a dili doki - mondta. Kapkodva szedte a levegőt, elapadó életére gondolt. - Nincs belőlem sehova, fulladozok, gyenge a látásom. Leesek a lábamról, ki viseli majd a sorsom?

- Ne kárálj - búcsúzott szomszédja -, az alvás jó orvosság.

Potornainé betegen állt a cselédház előtt, homályosan rémlett a bejáró. Pihent percekig. Elgyengült, a tarkóját fájdalom nyomta, a hitvány szőlőkarók tövéhez csúszott. Tehetetlenül feküdt, erő nélkül. Halálára gondolt.

Kiáltani szeretett volna férjének, de hangja elenyészett a semmibe, égette a hideg föld, eszénél maradt végig gyámoltalanságában. Potornai később felnyalábolta és a szobába vitte.

Potornai Bandi keményen tartotta magát, nem engedte, hogy érzékenysége elborítsa, a hírt sem fogadta fenyegetőnek: anyja beteg. Űzte a kerékpárt. Mondatok jutottak eszébe, minden következetesség nélkül, szülőjének beszédroncsai, és az ész nem fosztotta meg a mozdulatok emlékétől, az arctól, a testtől.

Világosan emlékezett legutóbbi látogatására is.

- Míg élek, szeretlek benneteket, sajnos tovább nem lehet - mondta akkor. Unokájához fordult. - Boldogság, ha útközben halok meg, mert hozzád igyekszem - simogatta a borzas Bandikát -, nyiszorog a rossz bicikli, de elhoz, idegurul.

Bontogatta a csomagját. Krémesekkel kedveskedett. Feltette a szemüvegét.

- Egyél, kisunokám, elrontottad a gyomrodat, hogy nem ízlik?

Tanár fiához lépett. Nézte kitartóan. Szemébe kapaszkodott.

- Mit akarsz? Szép gyerekeim, gyönyörű unokáim vannak, nincs annál több az életben. Különb boldogság lehetetlen.

Még messzire volt a major.

"Szeretetét szétmérte, mint a vasárnapi húslevest - gondolta a tanár. - Két kézzel pazarolta életét. Semmire sem jutott ideje, magára a legkevesebb, mégis irigyelhetem, akinek annyi osztogatnivalója volt, boldog lehetett nagyon."

Fakó, száradt mezők maradtak mögötte, sűrű hajú tamarisok, árokparton gebeszkedő lila sóvirágok, hirtelen őszült nyárfák. A tájat nem szerette most, előkelő idegenként suhant, érzéseit jól szerkesztett szigorúsággal tartalékolta, félve, hogy közelít az idő, amikor akaratát, jellemét eláztatja az érzelgősség.

"Anyámtól kaptam. A család összetartozásának hitét építgette."

A csípős por szagából ebédek jó íze kerekedett, fél kanál zsírok, nincsből készült vacsorák, égett húsok, kozmált pörköltek emléke.

Régi képek tapadtak a mamához, a cselédház földpadlója, otromba nyolcasok, amiket kopott, lyukas edényből csurgattak a poros földre, pelenkamosó esték, gyerekek tátogása, kemencére terített rongyok száradása.

A szobában csend volt. Mozdulatlanság. Potornainé új sezlonon feküdt, ritka, kibontott hajjal, arcán viaszból gyűrt ráncokkal, beesett szemmel, idegennek tűnő vonásokkal. A legfájóbbnak mozdulatlansága, tehetetlensége tetszett. Fia kutatóan fürkészte, egész úton tudta, nem késhetett, tisztán érezte és bizonyossággal, a szeretet rejtjeleivel. Mégis elernyedt, érzékenységgel telítődött, homályosodott a kép szeme előtt, pár pillanat és elborítja a könny, csak ne nézze beteg anyja, mert elárulja magát, őt is, elveszi a gyógyulását.

Novákné Potornai Zsuzsa ült a sezlon végénél. Nem szólt. A sokat tűrt fejőnő mélyen aludt.

Potornai Bandi közvetlenül az anyja fejénél, szótlanul nézte szülőjét. Nővérkéje megfordult, közelebb hajolt, papírzsebkendővel törölte betegük szeméből a könnyeket.

- Ilyenkor rosszat álmodik - mondta.

A legidősebb fiú szíve elszorult. Nézte, de alig látta az aszott kézfejet a meleg dunnán. A ráncfacsarékos, kicsi fej megmozdult, erőlködve emelkedett, a titkárnő tenyerét tette alá. Reménnyel kérdezte:

- Kit lát?

- Mindenkit. Látok én mindenkit.

Újra elaludt. Bandi tudta, hogy ez öntudatlan, lázas kábaság, mégis közel került az elmúlás, mert anyja nem ismerte meg.

- Ilyen, nem tiszta. Zagyvál, hogy a cukrászda kirakatából mind megenné az édességet, mert sohase lakhatott jól.

Potornainé megint mozdult. Kicsit nyitotta fel a szemét. Azt rebegte:

- Alszok, olyan szépen elalszok, elmegyek tőletek.

Ismét lebunkózta az álom. Erőteljesen horkolt.

- A ballonkabátot emlegette - mondta Novákné Potornai Zsuzsa -, varázsereje van, olyan szép. A doktornéval és István-apánk feleségével találkozott a Fényesnél, amikor meglátták rajta, lesütötték a tekintetüket szégyenükben. Kezitcsókolomot köszöntek.

Hallgattak sokáig. Zord apjuk lépett a sötétbe burkolózó szobába. Harákolt, zsebkendőjével törölte az orrát.

- Hogy van? - kérdezte.

- Nincs eszénél.

- Rendbe jön - erősgette a szikkadt tehenész halkan -, inkább én halnék meg. Az elsőség jogát úgyse engedem.

Elment az ólba.

- Szégyelli magát - szólt a titkárnő -, nem hozta be anyut a szőlőkarótól, a hideg földön feküdt, felfázott kegyetlenül.

- Nem vette észre.

- Vagy nem akarta. Megszeppent, anyám nem gönyéskedett sohasem, most a vécére se tud járni - mondta Potornai Zsuzsa haragosan -, pedig megsiratjuk ám nagyon.

Nyugtalanul mozdult a beteg. Lánya föléje hajolt, szeméből törölte a könnyeket.

- Sír állandóan, nincs étvágya. Az injekció jót tesz vele, alszik. Ébren rossz jár az esziben, háború, börtön, kalótyál: vegyétek le rólam a dunnát, nem a miénk.

Potornainé erőlködve felült. A szép mellű Zsuzsa karolta. Tettetve kérdezte:

- Kit lát?

- Bandi, itt vagy?

- A majori iskolánál volt dolgom - hazudta másodszülötte -, beugrottam.

- Kicsit szédelgős vagyok.

- Meggyógyul, mehetünk a Fényesbe mulatni - erőlködött legidősebb fia -, napok múlva.

- Úgy fáj a szívem, elveszlek a munkából.

- Nincs tanítás.

- Milyen nap van?

- Vasárnap.

- Eszel?

- Ne velem foglalkozzon, pihenjen, gyógyuljon.

Gyógyszerekkel kínálta, vérszaporítóval, erős nyugtatóval, antibiotikummal. Szabódott kicsit, de lenyelte a tablettákat. Két korty tejet ivott. Hanyatt dőlt.

- Nincs vérem, erőm sincs. Mit csináltam, visz a fejem, jobb lenne, ha a doktor úr elótana, ne szenvedjek.

- Nincs semmi baj, megerősödik.

- Szemernyit se fáj, mégis maródi vagyok, álmos állandóan, alszok is.

Szendergett.

Potornai Bandi elnyúlt a másik heverőn, dunnával takarózott. Nővére két székre kuporodott. Apja a konyhában aludt.

Hajnalban frissen ébredt Potornainé, látta gyerekeit, hogy ruhában törték át éjszakájukat, boldogságot érzett, mégiscsak megérkeztek betegágyához, szolgálják, mint valami nagyságos asszonyt.

Férje az ólba tartott. Bekukkantott.

- Hogy vagy, hé?

- Haladj innét, nagyon haragszok, nem hoztál be a szőlőtőkétől.

- Itt húztalak, ni.

- Sokáig feküdtem, hagytál, hogy fázzak.

- Kiabáltál?

- Hová kiabáltam volna?

- Ki tudta, hogy berúgsz? Nem mondtad előre - ment munkájához a tehenész.

Potornai Zsuzsa lécdarabokat, fát rakott a hordozható cserépkályhába, aztán szenet. Vizet melegített. Kínálta anyját sajttal, keksszel, naranccsal. A majorból megérkezett Potornai Pista, gumicsizmájában, seszínű munkaruhájában, a faluból Potornai Ferkó, Potornai Mariska, aki Novák Gabival állt össze. Az öregasszony minden baját elfeledte, elég volt látnia utódait, viharvert kotlósként őrködött rajtuk, igazságot osztott, fitymálta a világot, tulajdonképpen igen elégedett volt.

"Kinek vannak ilyen talpraesett gyerekei - gondolta a beteg -, tisztelettel köszöntek. Pedig sokat se juttathatok, mégis jönnek. Szegénynek maradtam, de látom őket. Mit ér messzibe a jó sorsuk, és hogy csak ünnepnapokon, betegágynál mutatják a képüket? Nem lehetnék boldog egymagamban."

Novákné Potornai Zsuzsa és húga, Mariska kiparancsolták a férfiakat, lefogyott anyjukat bilire ültették, lemosták tetőtől talpig.

A tanár türelemmel várakozott. Frissnek, kipihentnek érezte magát. Potornainé már megbékélten feküdt fehér lepedőjén.

"Leesne lábáról az uram, nem sietnének a gyerekei - gondolta és érzékenykedett -, az anya pótolhatatlan a világon."

Pillantása megpihent fián. Az idő nem fogta még igazából, bár homloka gyűrődött, amikor töprengve összevonta. Tiszta tekintetében őrzött némi csodálkozást. Hajából loptak az évek, de ősz szálaknak hírük-hamvuk se volt. Bizalommal, mély együttérzéssel közeledett hozzá, biztos tudatban, helyesli, amit cselekszik.

- Pirosat pisilek. Nem vagyok még jól, csak jó vagyok.

- Erősödjön. Egyék és talpra áll.

- Megegyeztem a sorssal, cifra gúnya, nem rózsás. Szárnyon vagytok, kenyér kisebbnek is a kezében. Mi bajom nékem? - dörzsölte össze kezét az öregasszony. - Megfáztam? Fejemben a hiba? Feledékeny vagyok, érelmeszesedés lehet, itt is az ideje.

- Legyengült - mondta Potornai Bandi.

- Ennék ételt, de bepiszkítok, amit szégyellek.

- Tisztába tesszük - mondta Mariska -, azért ne ríjon, váltjuk egymást.

A tanár közel hajolt az anyjához, tisztán, erőteljesen hallotta, hogy szól, sípol a melle. Kedve elfacsarodott, fájt a tehetetlensége.

- Tik jól vagytok?

- Nagyon. Olyan szegények vagyunk, hogy a gyereket is magunk csináljuk.

- Kisbabátok lesz? - reménykedett az öregasszony, elszóródott mosolyaiból kotorászott maradékért. - Mikorra várjátok?

- Hol van az még?

Anyjára szépséget öntött öröme. A tanár érzéseit rendezgette. Őszintén igyekezett a cselédházakhoz, szeretettel, megdöbbentette a betegség, furdalta a tudat, megint szegényedik, veszít világából. A szegényszagú szülőjéből táplálkozhatott, erőt meríthetett, megtérhetett hozzá.

- Mije fáj?

- A szemem nem mindig lát. Fájni nem fáj, csak itt - mutatta Potornainé a vese tájékát -, kibírom, csak bánt, hogy így lefeküdtem.

- Mikor fázott meg?

- Libatöméskor. Először ottan hűlhettem meg.

- A Váradiék libájának issza a levét - mondta mérgesen a titkárnő.

Hallgattak. Kint, a major felett óriás szürke semmi volt az ég, még ezüst szegekkel patkolva. Nővére leoltotta a villanyt. Anyja kábán aludt az ágyban, csak az éjszakai lámpa világított.

"Libling-gyerek vagyok - gondolta Bandi -, sajnálkozok magamon, hogy rokonaim a sárga földig húznak. Tehettem értük? Zsuzsa tükörrel ébred, tükörrel fekszik, félrelöki, aki útjában áll. Lehet boldog ilyen áron?"

Legkisebb testvérük, a gyárban dolgozó Eta érkezett. Citromot, kekszet hozott. Szeme várakozóan rebbent. A fejőnő feküdt soványan az új sezlonon, amit a libatömésből szerzett. Öreg pendelyében megmozdult.

- Milyen jó, hogy itt vagytok. Jobban érzem magam.

- Egyen valamit.

- Orvosságon élek - mondta. Kezével hajtogatta tanár fia pulóverjének az ujját. - A szemüvegemet add ide, látod, tönkrement - mutatta másodszülöttének -, elvesztettem a szememet. Csúfságot csináltam, ágynak estem. Unokáim két csokoládéval kedveskedtek, őrzöm azonmód - nyúlt a párnája alá. - Gondoltak rám a drágáim - csurgott a könnye.

- Nehezére esik a beszéd?

- Nincs egyéb dolgom, csak a fekvés, meg hogy nézzelek benneteket, parancsolok, ezt is megértem. Elért a nyavalya, úgy bánt, sohasem vótam hóttbeteg. Az injekciótól lett bajom? - Lába ujját dörzsölte, áporodottság és ecetszag keveréke csapta orron a fiát. - Tetves, szegény család, egyik szoptat, másik gyereket gyárt, pénze semelyiknek. Azért dolgoztam. Gazduraméknak sohase elég, pedig a kapufélfájuk aranyból lehetne.

Potornai Bandi nézte beteg anyját, és önmagát sajnálta. A cselédszagú ország hiába lökött katedrát a feneke alá, nem tudta illúzióit megőrizni, vágyvilága vészesen sorvadt, zabálták a szerzés indulatai. Menekülni szeretett volna a környezetétől, utálta az erős szagú cselédházakat, úgy érezte félbemaradt tehetség, csiszolatlan jellem, s már nincs mindenre elég ideje. Feleségére, Major Rozikára is haraggal gondolt, korábban ébredhetett volna.

"A többiek, mások - jutott eszébe indulatosan -, talán tolakodnak a feladatokért?"

Az ólhoz ment. Apja sárga arca gyűrötten izzadt. Éles késsel nyúzta a magasra akasztott birkát. Tekintete melegen fénylett, a reggeli féldeci, élettársának lábadozása erővel töltötte el, ügyesen dolgozott, bontotta a langyos testet bundájából.

- Jó, hogy jöttél - mondta legidősebb fiának -, anyád úgy bízik benned, mint az istenben. Attól meggyógyul, ha láthat. Szívéből nőtt az esze.

Novák Gabi, Potornai Pista segített a nyúzásban. Ittak. Kínálták a pálinkásüveget, de Potornai Bandi eltolta. Apja ragyogó szemmel nyúlt érte, elemében volt. Kortyolt és elégedetten csettintett.

- Semmilyen emberek vagyunk. Nincs más a hasunkon kívül.

A tanár nézte a kopasz dombot, ahol piszkosszürkén haltak meg az akácok. Az égnek szelíd szeme nyílt, a szalmakazal oldalán vörös fényt szórt szét a gyenge nap.

- Nékem nem köszön a kocsmáros - mondta keményen -, nincs a palotájában pénzem.

- Visszük mi a fizetést - heherészett Novák Gabi, akinek állandóan pálinkáért égett a gyomra -, részegek se leszünk tőle.

- Ihatsz, ehetsz mama dögivel - szólt a szálas Potornai boldogan -, birkapörköltet főzünk. Együtt lesz a család.

- Együtt? - kérdezte igazlátó fia meglepetten. - Az világszenzáció.

- A hasuk hozza őket, meglásd. Erős, bő levet csinálok, csúszik rá a savanyú bor. Bepakolunk - mondta elégedetten a tehenész. Jó ízek emléke, torkig való, türelmetlen falások tolakodtak a képzeletében, a szegénység boldog ünnepei, a húsos fazekak. Gyönyörűséggel darabolta a jókora birkát, Pista fia a nehéz bográcsot kereste, tüzelőt készített.

Potornai Bandi szeretete meglobbant. Örömmel, várakozással maradt közöttük, a mozgás, a gyerekek, az unokák keringélése jó érzéssel, ünnepnapok hangulatával ajándékozta meg. Az együvé tartozás rejtjelein hívták haza egymást, bicikli csörömpölt, csattant a kiáltás a gyenge őszben.

A tanár nem segített, nem várták tőle, jelenlétével vált a munka részesévé, családja szeme fényévé, tisztelték, hallgattak szavára, kicsit hidegebben kezelték, meg ne sértsék. A tuskón terpeszkedett.

- Tudtam vóna széket adni alád - hallotta apja rekedt hangját.

Tartózkodón legyintett, pihent. Tudta, hogy csak rövid távú az idill, amíg valahonnan előcsúszik a csömör, örömébe piszkít a szegénység, akkor menekül innen és önmagától. Az ital élénk színeket ajándékozott a tárgyaknak.

Apja harmatos fejét törölte. Ezüst szőtte már, elvitt gazdagságából. Remény repdesett a képén, indulatai újra éledeztek, őszintén hitte, hogy a nyamvadt birkájával megválthatja a világot, összehozza széthullott családját, jóltartja, a boldogság szétárad szolgálati lakásában, megtölti rejtett zugait. Megint megemelte az üveget. Legidősebb fia közeledni akart, a láthatatlan, mégis erős falat rombolni, ami köréje rakódott, elkérte a szeszt, meg se törölte az üveget, úgy ivott. Tompította, langyosra mosta érzéseit a pálinka.

"Azt hiszi - gondolta -, még mindig olyan jelentős egy ebéd, mint az idők kezdetén. Lecövekelődött a múltjában."

Titokban azért szorított, szerette volna, ha fényes emléke marad a nap, anyja gyógyulása, a készülő ünnepi lakoma. Mi mindent szeretett volna! Irigység támadta meg hirtelen, testvérei, sógorai láttán, akik állandó közönnyel közlekedtek az életben, a nagyfröccsök kábulatával.

"Boldogabb lehetnék a sorsukban - gondolta rezignáltan a tanár -, a virrasztott éjszakák göncei nélkül? Az igényeik összhangban vannak a valósággal. Mi bajuk a világgal? Kicsi élet az nekem."

Darabolták a birkát. Az öreg tehenész borért szalajtotta Pista fiát, tüzet gyújtott a fekete bogrács alá, adta nagy hangon parancsát:

- Szóljatok mindnek, ebédre itt legyen!

Ketten kapaszkodtak másodszülöttével a maradék hangulatba, a szép fényű őszbe. A nyúzott bőrt megmarkolta, legidősebb fia felé kínálta.

- Néked adom, vidd el!

- Minek?

- Valamire jó. Szőnyegnek, bekecsnek megcsinálják.

- Inkább itthon hagyom. Elfér.

- El - nyugodott vereségébe az öreg. - Rozikát és az unokámat hozod ebédre?

- Hozom.

A füst játszani kezdett; kushadt, rájuk csapódott, szürkéskék zsinórját fűzte az égbe. Potornai Bandi a gyerekkor után kutatott emlékezetében, a száradni aggatott gatyák, foltos fehérneműk csendjét szerette volna, de piros traktorok berregtek, a tejház edényei csörrentek, a takarmányosok ritka szava megéledt a délelőttben. Hagymaszag kavargott, étvágyuk támadt. A pálinka közel hozta múltjukat, a cselédházi ünnepeket, amiket gyakran ráncigált elő a tanár úr, támaszául, örökös útravalóul. A major kopár, csontkemény udvarát, a pirosló búzamezőt, a zsákokba lapátoló embereket, a kis bajuszú Munkás-elvtársat látta hirtelen, az első lovakat és a matuzsálem korú traktort. Az öreg Kun is szíve mélyéről éledt meg, goromba darabosságával, hóttkoszos kucsmájával, amit forró nyarakban is rendíthetetlenül viselt. A fehér kenyér melege megcsapta.

"Magamban hordom őket, folytatom - gondolta érzékenyen. - A látványosság korszakai kimúltak, nemes emlékké oxidálódott a földosztás, a szövetkezés. Miben higgyek akkor?"

Az ősz halványan hullatta kincseit, zsugorodott faleveleket ejtett a földre, érett, mély színek tarkították a határt. A csörömpölő, szikkadt hullák meg-megiramodtak, majd megadóan tekintettek sorsuk elé. Más hangon szólt minden levél. A vén, egyedülálló platán rozsdabarna ajándékai mély muzsikával értek a fehérlő gyalogútra, az idő előtt elszólított fakó zöldek vékonyan vinnyogva.

Potornai Bandi meditált az elmúláson, hagyta magát az emlékezés és a jelenvalóság boldogságában. A füst újra csípte a szemét. Pirosra dörzsölte.

- Szépre jár a füst - mondta az öreg Novák, s megállt a bográcsnál. - Minket meg kerül. Bort öntöttél alá?

- Pálinkát - mutatott a hasára Potornai -, erős, mint a méreg.

- Úgy jó - csillogott a tehenész szeme -, hatalmas étvágyat csinál.

Az ismerős kép, mozdulat megütötte a tanárt, levertséggel gyengítette. A tegnapok legnagyobb öröksége, a pohár szentsége, az üveg mindenhatósága. Az italért nyúlt.

- Tanár úr piál? - lepődött meg alaposan Novák. - Ezt nem gondoltam.

- Ez van - mondta hidegen.

Megbánta a ridegségét. Nem ártott neki az idős Novák fűszálnyit sem, mégis elhessentette. Nem büntetni, javítani való a szolgálata.

- Maga boldog? - fordult hozzá váratlanul, amitől a tehenész megrettent. Harákolt. Széttárta a kezét. Feje búbját vakarta, úgy válaszolt.

- Aki dolgozni nem tud, az boldogtalan.

- Jól szóltál - helyeselt vastagon öreg Potornai -, mér ne lennénk boldogok? Megvan mindenünk. A jókban nem dúskálunk, de a nincsenben sem. A gyerekekkel szemben lejárt a kötelességünk, csak az egészség számít, az a fontos. Ennél csak cudarabb vót.

- Az ám, kemény világ.

- Az elejin krumplit hánytam a saját földbe, legyék ennivalónk - mondta töprengve a jószággondozó. - Van krumpli, van család. Fogtam a munkát, de megzavart a csendes eső, kiürült a határ. Mégsem tudtam a kapát vállamra lökni, négykézlábra ereszkedtem, tőtögettem a krumplibokrokat, hogy ne lássanak! Télen sütöttük hajában, három jutott fejenként, még kicsike vótál, nem tudsz arról.

- Nem - mondta a tanár.

- Na látod - diadalmaskodott az apja, arca felderült hirtelen, mint amikor ravaszságokon törte a fejét. - Éhes vagy?

- Nem.

- Mutasd, hogy az vagy.

- Éhes vagyok.

Potornai az ólba ment, matatott kicsikét, és két zöldesbarna gyümölcsöt hozott. Tenyerén tartotta, tisztelettel tekintett a ritka csemegére, elismerésre várakozott.

- Nesze, edd meg!

- Micsoda? Miféle gyümölcs?

- Kitalálod.

Forgatta a kezében, de nem ismerte. Nyomott szívre hasonlított, éretlen, nyers zöld színű a fél oldalán, másikon sötét, zsenge barnás. Kocsányon lógott. A maghéjon rózsaszínű bibesebek. Felnyitotta a gyenge gyümölcsöt. A fehér héj alatt borostyánszínű bél, az íze éretlen dinnyére hasonlított, millió parányi mag csillogott a húsos testben.

- Mi ez?

- Nem ízlik? - figyelte fiát Potornai. - Még nem száradt ki. Az unokáimnak dugdosom. Füge.

- Honnan szerezte?

- A fákról - mutatott a ritka cserjékre. - Ott a gyárja.

A semmi kis kert felaranylott, ahol a satnya fügebokrok kuszáltan nőttek. Potornai Bandinak rémlett, mintha nyáron zöld körteféléket látott volna a tenyér formájú levelek között. A szürke földön futott a tök, ványadt indáját cipelte, kapor száradt a perzselő napon, mohón terpeszkedett a paradicsom.

- Ki hinné? - csodálkozott őszintén. - Itthon is megterem? Makacs földek, nem a délszaki gyümölcsök hazája.

- A szeretet élteti - mondta szokatlan lágysággal a tehenész.

- Az ám, a rengeteg szöszmötölésed - ellenkezett Novák. - Annyit vacakolsz vele, mint az életeddel.

- Dolgos gyümölcs, ősszel fedni kell, tavasszal tíz foknál nyitni, mert penészedik a haja, lepállik - magyarázta öreg Potornai. - Addig él, amíg lélegzek, kinek kéne ilyen babramunka?

Hosszan bámultak a csupasz kertre. Hová tűnt már a kellemes kaporszag, az a nyár? Potornai Pista megérkezett a hasas demizsonnal, bort zúdított a pörkölthöz, kóstolgatták a Csillag nedűjét. A tanár nyújtóztatta tagjait, kerékpárt keresett és családjáért indult. A major messzebbről neorealista díszletnek tetszett.

Major Rozika nevetve szabódott: nem szereti a birkapörköltet, a fiát meg moziba viszi. Potornai Bandi enyhíteni akart helyzetén, a fehér hálóinget, amit közösen vásároltak, a hóna alá csapta.

- Megéri - örült a szemrevaló fiatalasszony -, ügyes vagy. Hányingerem támad a múltszagú családodtól.

- A tieid különbek?

- Valamivel.

Nem haragudott. Bár szerette övéit, elismerte, hogy csúnyán élnek. A magyarázat számára kézenfekvő volt, mire a purdék kirepültek, nem lett gond a betevő falat, fekete estébe értek a szülei, megkövült szokásokkal, döcögős gondolkodással, képtelenül arra, hogy elvigyék életüket a cselédházból. Egyetlen menedékük a munkájuk maradt, a széthulló család, amelyet Potornainé emberfeletti szeretete, áldozata táplált, gyerekek, unokák keringtek körötte, mint fáradt kotlós, takarta kicsinyeit, testével melengette, kapart nekik a megélhetés durva dombjain.

- Túl nagy szíve van az anyádnak - mondta Rozika inkább gúnyosan, mint elismerően, pedig az öregasszonyt megtűrte a gazdagparaszt-házban, a tiszta és fényes bútorok között. - Tőle különben sem sajnálom, legyen jó napja szegénynek.

Bandi egyedül tért vissza. Anyja dunnájára telepedett. Testvérei az asztalt csinosították, terítették. Potornainé simogatta a könnyű, ragyogó hálóinget, elfogta öröme és a könnye kijött. Arra gondolt, hogy gyötrelmes életében egyetlen pendelyre telt, hordta fiatalságától vénségéig, amíg lányai után a használtakat felvehette. Megérdemelné, hogy fussa finom kelmékre, divatos ruhákra, puha lábbelikre. Milyen igazság, hogy csak betegágyánál térül vissza önfeláldozó szeretetéből? Lassan nyugodott meg, lefutott a könnye, és az öröm, hogy gyerekeit, egy tőről fakadt virágait, unokáit együtt látja, ismét meleg ölébe vonta.

- Rozika küldte? - hitetlenkedett. - Olyan csudálatos. Titeket megszállt a szentlélek. A múltkor ballonkabát, most hálóing. Egész vagyon.

- Ugyan - mondta fia, és érezte, hogy elgyengíti az érzékenység. Szerette szülőjét, mértéktelen áldozatvállalásait, tisztán látta, ha végleg elköltözik közülük, kihűlhet a hamu a fekete bogrács alatt, a majorba vezető utakat felverheti a fű, senki sem fogja többé össze a gyerekek sikongó jókedvét, a láthatatlan köldökzsinórok elsorvadnak. Önmagát féltette legjobban, kiköpött vérét az anyjának, rettegett, hogy elveszíti maradék erejét, amivel múltját, családját megtarthatná.

- Vegye fel - szólt gyors ötlettel -, fiatalodik.

- Felvegyem? - lepődött meg a rozoga beteg. - Akkor forduljatok el.

Lányai segítettek. Bomlott, gyér hajával, ami szürke volt, mint a cukros mák, viaszsárgán ragyogott Potornainé arca hótiszta ingében.

Becipelték a bográcsot. A demizsont az asztal alá tették. Literes üvegben pálinkát hozott a házigazda.

- A többiek? - kérdezte megbántódva. - Várjuk még őket?

- Nem jönnek - mondta legidősebb fia.

- Mér nem? Utálják a főztöm?

- Dolguk van - válaszolt Potornai Pista -, későn szóltunk.

- Zsuzsáék?

- A faggyú elrontja a gyomrát - szólt Potornai Mariska Novák Gáborné, aki utoljára beszélt vele -, azt üzeni.

- Éppen a faggyú? Más nem árt neki?

- Több marad - borult ráncba idős Potornai homloka -, akkor minek kínlódtam?

- Megesszük mi - mondta vidáman tehenész sorstársa -, ne búsulj.

Ültek. Potornai Mariska sorba szedett a tányérokba, először apjának. A birka fejét, ami egészben főtt, szintén neki tette. Az öreg csüngette kobakját, sapkáját lelökte lábához a padlóra, mereven nézett a párolgó falatokra. Novák Gabi pálinkát löttyintett a poharakba. Csettintgettek. Újra buggyant a méregerős ital.

- Iszol, hé? - fordult feleségéhez a jószággondozó.

- Anyu nem ihat - torkolta le Mariska lánya azonnal. - Hová gondol?

- A minap mégis berúgott. Annak a betege.

- A gyógyszertől lettem rosszul.

A pálinka elfogyott. A tányérok megteltek, gőzölögtek. Potornai kanalával túrt a vöröslő paprikásba, étvágytalanul. A csupaszra főtt fejcsontra villant kemény tekintete, amit legjobban szeretett.

- Megeszed? - kérdezte tanár fiát. - Nem nyúltam még hozzá.

- A maga jussa - hárította el udvariasan a kedvességét.

Ették a csípős, laktatós húst, bő levében kenyeret mártogattak. A főtt krumplit hanyagolták. Használták a demizsont. Potornai Mariska mélytányérban vitt pár szem húst anyjának.

Apja legendás habzsolása már múlttá foszlott, falatozott komoran, fájdalommal, nem értette, miért nem rohantak a gyerekei az ünnepi lakomára, pedig dőzsölhetnek, egymást láthatják. Kinek kedveskedjen? Szeretete a bogrács moslékába hullott.

"Nékem kellett volna hívnom őket? - gondolta keserűen Potornai -, kötéllel kapaszkodni?"

Más természetű volt. Utódjainak házaiban ritkán fordult meg, tányérjukba se kíváncsiskodott. Pergette a reá mért időt, kebelbéli komája, Novák helyeslése közepette.

A pedagógus kitartóan fürkészte nemzőjét, megérezte, hogy válságba jutott. Kedvességekért kutatott emlékezetében, a darabos ember közeledő mozdulataiért, de semmit sem talált.

Sárgult, szürkére tört az öreg tehenész arca, hallgatása, egykedvűnek tűnő várakozása elárulta. Itta a homoki bort, nehéz keze fekete körömaljakkal eltakarta a kétdecis poharat, oldalán nyomott hagyott a szorítása. Csüggedést árasztott a mozdulata. Potornai Bandi tetten érte fajtájának szomorú mozdulatait.

- Egyetek - mondta a vénülő házigazda vastagon -, amíg van.

- Nem őröl már úgy a malom - emelte újra poharát az öreg Novák -, a kerekei kopottak.

- Jól eltalálta az ízit - ismerte el Potornai Pista -, tanítani kéne.

- Azoknak mégse ízlik.

- Akiknek nem kell, ne egyék. Kár a traktáért - mondta Novák Gabi.

- Nem érted - legyintett lemondóan az öreg Potornai -, csak ha megöregszel.

- Nem igyekszek - nevetett a veje -, mellőzöm a kívánságlistámon.

- Elér, mint a rossz nyavalya.

Fulladozott a beszéd.

Bandi megbontotta az asztalt. Élvezték a cigarettát, kojtoltak a ház előtt, székekre, farönkökre telepedtek. A demizson velük tartott.

A tanárt megint megfogták az emlékei. A hajdan volt ünnepre gondolt, amikor még mezítláb játszogattak a csupasz domboldalon, a viharvert kőkrisztusnál, a tütükéző emberekre láttak, akik firkálgattak a porba, csurgott szájukon a szalmaszínű bor, házakról osztozkodtak, a nap vöröslött felettük, mint a mérges pulykataréj, Potornai esetlenül dülöngélt, taposta a rajzokat, újra húzgálta, nekiesett a repedezett, rücskös keresztnek, és a gyerekek nem kaptak vacsorát.

"Hová jutottunk? - vallatta gondolatban önmagát Potornai Bandi. - A helyszín azonos. Az indulatok, a vágyak öregedtek meg, esetlenek már a szárnyalásra. Utódaik kapaszkodhatnak?"

- Szerencsés föld - mutatott körbe Novák bölcselkedve -, szépen megélünk.

- Meg.

Hosszan bámultak a közeli istállókra.

- Azoknak rossz, akik elvitték az életüket innét.

- Ők tudhatják, a kezünk feje sem egyforma.

Novák bólogatott. Elővette a gyűrött, piszkos zsebkendőjét, harákolt, beleköpött, tartotta a kezében, megnézte, erősen dörzsölte, hajtogatta, és az orrát piszkálta kiadósan. A diplomásnak lúdbőrzött a háta. Rozikára gondolt akaratlanul, szerencsére nem tülekedett a tanyára.

- A malacokat megnézed? Tíz hízik. Kész bivalyok.

- Később - mondta a tanár.

Visszafordult anyja betegágyához. A homályba borult szobában a család megfeledkezett róla. Panaszosan nézett a fiára.

- Szétosztottam magam köztetek, mégis egyedül vagyok. Menni akarsz?

- Menni.

- Minek mutatod akkor a képed? Mennyit hajszolódtam, nézz ide, nékem ám nincsen húsom, csak ez a kis bőr tartja össze a csontomat. Nem bírok megerősödni - sopánkodott anyja.

- Butaság. Egyen, pihenjen, és megerősödik.

- Két méter föld elég lesz, amit kimérnek. Csak tehenésznek maradtam, szegénynek, pénzem, vagyonom igazán nincsen, de nem nézhetem az unokáim éhezését, telik a kicsibül, odaadom a filléreket, úgyse viszem a hátamon a férgeknek.

- Kettőt köhög, és meggyógyul. Hozok orvosságot. Pia viszont nincs.

- Nem is.

Potornai Bandi mosolygott. A panaszkodásból kitetszett, anyja foggal-körömmel ragaszkodik az életéhez, megkönnyül, ha kiöntheti a lelkét. A téglaszínű heverőre dőlt. Elfeledkezett az időről. Közelebb húzta a széket borospoharának. Az ágynemű áporodott izzadságszaga idegesítette. Az ablakban szanaszét hevertek az orvosságok, kekszek és satnya narancsok társaságában. Az ablakot kicsit megnyitották, friss levegő áramlott a régi szobába.

"A szenvedés igazi arca a szegénység, bőven ad útravalót" - gondolta.

Szülőanyja nyílt, kerek szemébe nézett.

- Már nem halhat meg, a történelem tűnne el magával.

- Az ám, a fenét. Akarok még valamit, csak gócos vagyok, elfelejtem. Malacokba öltem a pénzt, a kis dög lány, Eta férjhez megy, jó lesz. Élni se tudnék dolog nélkül. A heverőkhöz mit szólsz? Valaki érkezik, lássa, nem koldulunk, írtam néked levelet, az vót benne, keresem a fiamat, aki tanár. Feladtam a Rádiónak. Kitisztultam, szaladtam a postára, kértem vissza a piros ládából, vitt a pici lábam. A kacska kezű postás falhoz állított, és úgy ordibált: írja le a nevét, hogy hívják? Firkantott valamit a levélre, kezembe sózta, trappoltam hazafelé. Gondolkodtam, néked ártok ezzel, szétszaggattam a papírt, az árokba dobtam. Megint mást döntöttem, összerakosgattam, ahogy lehetett.

Potornai Bandi az ablakot nézte. Füst fogott össze a ritka ködökkel, és a csípős szag végtelen szomorúságot árasztott. A többiek kint iszogattak és Novákéknál televízióztak. Kettőjükre maradt a közelgő sötétség.

- Anya vagyok, minden gyerekem fáj, segítek egy szóra pénzzel, ennivalóval. Megóhajtanék két süteményt, pohár bort, de inkább nekik juttatom. Irtó summákat elnyel a Fényes, hány kiló zsír árát, ki tudja. Nem tudom, mivel tartoznak a testvéreid, hidd el, eladok jószágot, akármit, veszek nékik zsírnak valót, szalonnát, arra keresek, mert sírnak az ártatlan unokáim. Nincsen és nincs - ömlött Potornainéból a szó megállíthatatlanul.

Legidősebb fia révült tekintettel hallgatta. Már messze kóborolt. Vitték töprengései, elröpítették a szolgálati lakás zsugorodott méretei közül.

"Innét várnék segítséget - gondolta a tanár -, a megélhetés legfőbb gondjuk. Szürke napok járnak, semmi fényeskedés. A kenyér még nem elhivatottság. Gyarapítsák a saját fészkembe? Könnyülne a sorsom, megjárt, taposott utakon közlekednék, szívélyesen értenénk egymást a mosolygós arcú, állandó kézdörzsölgetésű érdekeltekkel. Hírnév, gratulációk, babérok öveznének. Inkább vadbaromként ordibálok, fújok."

Potornainé elámult másodszülöttén, aki messzire csatangolt, hiába lélegzett mellette, elérhető kézközelben, talán a zsolozsmázását sem hallgatta. Lefetyelt életéről, terhelte, inkább a száját szorítja, a Major-házban hall eleget, azoknak aranyból kék klozett, kapuajtó.

Kinek öntse ki a szívét, legkedvesebb gyerekinek se? Micsoda tempós világ az ilyen? Dolgozna szívesen, csak egészsége legyék, taníttatná az unokákat. Legkisebb lányát, Etát is férjhez adja, nehogy valami disznóság érje. Meggyógyul, újra libázik, keresi a hasznot - gondolta leverten.

A csend riadóztatta őket.

- Fent van? - kérdezte a tanár.

- Fenn.

- Mit szeret legjobban?

- A temetést. Csak hosszú az út, fulladok. Szörnyű rengeteget tanulok, a családot látom, mindenféle népség megkerül, legnagyobb gyászt nagycsaládosoknál találok. A sok gyerek szülőjét nagyra értékeli, az egykéseknél alig látszik a szeretet, egy arc azt nem tükrözheti, amit tíz. Fekete Ibi felakasztotta magát. Egyetlen fia parkettás a fővárosban, gyönyörű szép hajlékot örökölt, csomó pénzt, szóval hát mindent. Férjhez nem ment a szerencsétlen Ibi, kicsapongott, de mondjad már. Előtte írt levelet, hogy megunta itthon, menni szeretne. Az a válasz érkezett, maradjon.

- Öreg Boldiné temetésén máshogy látszott. A fia, a férje borzalmas részvéttel volt iránta, lelátszott a fájdalom az arcukról. Úgy siratták, hogy az kimondhatatlan. Öreg Boldi összeesett, beoltották, azt hittem, nem éli túl. A nagycsaládosok még mélyebben éreznek, én nem tudom azt elsorolni.

- Milyen lesz a temetésem, milyen tisztelettel? A templomot kerülöm, istentagadó vagyok. Csak szépen szeretném az utolsó utamat, meghalni úgyse érdemes, de ha muszáj, érzéssel dobják rám a földet.

Potornai tért meg az ólból. Mosakodott. A villanykályhán birkapörköltet melegített.

- Kibeszélte magát anyád? - kérdezte. - Így szokta, csudálom, hogy nem hűl ki a bélé annyi vartyogástól, az isten se győzi hallgatni.

Személyautó fékezett. Váradiné becsapta az ajtót, a csomagtartóból pár tyúkot, üveg pálinkát szedett elő. Lila kosztümjében, fekete, tornyozott kontyával, fekete cipőben billegett Potornaiékhoz. Fiatalosan. Kirítt a környezetéből.

- Meglátogatlak, Bözsikém - mondta kedveskedően, ajándékát a szoba padlójára rakta. - Hallom, maródiskodsz.

- Máma vagyok, holnap nem. Nem tömöm többé a libáidat.

- Mesebeszéd. Egyél, igyál, vígadjál. Vagy vagyont gyűjtesz?

- Ez a kis kastély megteszi, kényelmes, mint a temető.

Potornai Bandi tiszta poharakat hozott a konyhából, dűtött a borból. Az apja hallgatott, látszott feszélyezettsége. A tanár igyekezve mentett a helyzeten. Koccintottak. Az öregedő tehenész munkájára hivatkozott, s faképnél hagyta őket.

- Indulok én is.

- Tű van a feneked alatt, hogy ugrálsz? - kérdezte Potornainé. - Hajt a véred?

- Eredj már. Nyakamon a háztartás, a jószágok, nem ücsöröghetek órákig kedvemre.

Potornai Bandit megjutalmazták. A zöld boríték könnyű volt, váratlan, felemelő, megérdemelt. Öröme felgyúlt, túláradó vidámsággal látta a világot. Piros Bugyogó bolyongott a hosszú és sivár folyosón, megragadta a kezét, fényes szemmel cipelte a presszóba. Kávét, konyakot ittak, a tanár kedveskedett, kitárulkozott, fontosabbnak érezte a személyét, bátrabbnak, újabb italt rendelt. Gátlásai szétfoszlottak, elemében volt, megejtően, megtévesztően boldog.

A lány élvezettel hallgatta. A szellemességektől szélesre szaladt a szája, kedvesen kuncogott, kockás, szűk szoknyájából formás és izgató combja ingerelt, narancssárga pulóvere sem rejtette domborulatait.

A tanár hangosan, hatalmasan sorolta életét, ügyet sem vetett a presszó törzskarára, Zöldecske csodálkozó arcára, előadta, eljátszotta a nacionáléját, az elvesztett szegénység emlékeit. Megfeledkezett éhségéről.

Piros Bugyogó őszinte érdeklődéssel, női ravaszsággal hagyta, legyen lelki patyolat. A tantestület és a féltékeny fruskák terveiben kóvályogva egyedül érezte magát, a könnyedén lökött, alkalmi szavakért hálálkodott, kollégája zárkózottságában önmagát találta, feloldódásában megnyugvását.

Az idő kiesett a tudatukból. Különböző figurák váltogatták egymást képzeletükben, a határozott Munkás-elvtárs, a kótyagos Novák. Potornai Bandi boldog volt, beszéde kapkodóbb, gyerekesen naiv lett, hirtelen váltott hangosabbra, agresszívebbre, nyílt és csodálkozó szeméből alattomos, sötéten néző ablak vált. Piros Bugyogónak reszketett a gyomra, félelme támadt, hosszasan bámulta a szimpatikus lázongót, és megmoccant a szíve, mert pusztult, zsugorodott a kedves arc, rejtélyes mélységből lökődtek elő a szavai.

- Kivel oszthatnám meg az örömömet? - kérdezte a tanár. - Rajtad kívül ki hallgat meg? Megyünk a Fényesbe mulatni.

- Nem tehetem - szabadkozott kolléganője -, sietek haza. - Ijedezett, az italozásból botrány keletkezik. Már feltűnően bámulták őket, megjegyzéseket tettek. Menekülni szeretett volna hirtelen, de a társát sem hagyhatta pácban. - Várnak.

- A Fényesben dorbézolunk - mondta a férfi. Lehangoló mozdulattal a hajába túrt -, ott vannak a kurvák.

- Majd máskor, sétáljunk inkább.

- Félsz, hogy megizéllek? Nem lennék jó?

Jós Sándor tűnt fel az ajtóban. A tanár révülten integetett, és asztalához hívta. A lány faképnél hagyta.

Széles mozdulattal, hangosan rendelte az újabb konyakot Potornai Bandi, vastagon fizetett, Zöldecske aranyba foglalt kezét kapkodta idétlenül.

Homályos, szürke folt maradt az este emlékezetében. Botorkált az utcán, támaszkodott a léckerítésnek, és a sarki házba talált.

Rozika megérezte az italt. Vacsorát melegített. Bandika tátott szájjal figyelt.

- Berúgtál, disznó? - kérdezte kedvesen.

- Be.

- Rosszul vagy?

A konyhaszékre rogyott. Mértéktelenül habzsolt, pusztította az ennivalót, ruhájára csorgott a pörkölt leve, a csirkecsontokat dobálta, arcát a tálba ejtette. Felesége szörnyülködött, félt, hogy csontot nyel, a pillantásától lúdbőrözött a háta.

- Bandika hol van?

- Tanul. Beszéltél vele.

- Biztos?

- Nem emlékszel?

- Nem.

Rozika most utálta a férjét. Sajnálta. Haragudott. Öreg, törődött lett az arca, a részegség olyan szánalmasra zsugorította, mint a Potornainéét. Egyikszer színjózannak tetszett, másikszor halálrészegnek.

- Félsz, hogy sorozatban iszok? És téged szerettelek valamikor?

- A fiad fölnéz rád, ne rombold szét a hitét. Érted?

- Értem - szajkózta. - Hol van?

- Hív, hogy feküdj le - füllentette Major Rozika. Óvatosan ölelte férjét, bizalmatlanul.

- Lefeküdt?

- Le.

Nehezen a heverőhöz támogatta.

Potornai Bandi részegen ébredt. Kereste a pizsamáját. A fürdőkádba vizet engedett, sokáig lubickolt.

Éjszakára felébredt. Csend és irtózatos szomjúság gyötörte. A szifonból ivott. Másnaposan kóválygott, bűntudatosan. Szégyene elborította. Nem emlékezett az estére, hogyan vált el Piros Bugyogótól, lekurvázta-e Zöldecskét, mit csinálhatott a nagy sötétségben, maradt-e pénze? Mocskosnak, ocsmánynak érezte magát, köpnivaló bohócnak. A gondolatok tompán, erőtlenül, zavarosan születtek, szorongást termett a várakozás.

A gyomra fájt. A feje kóválygott. Szomját se győzte csillapítani. Idegen volt a teste, nem az övé, idegen a reggel. Fekhelyén feküdt mocsadékában.

"Miket hordozok és cselekszem - gondolta a tanár -, kevés az időm jóvátenni."

Szorongása önmaga ellentétévé tette. Félt a világosságtól, az emberek szemétől. Égett az arca, a füle.

Korán kelt. Szétrombolta az életét? A részegség tudatát nehezen viselte. Sört, pálinkát kívánt, könnyítést pokoli közérzetén.

"Megalázás, megaláztatottság kell az élethez - gondolta keservesen -, hogy hordani lehessen."

Fia iskolába iparkodott, nem szólt, vádlóan nézett. Rozika is megkukult.

- Keressek kötelet? Akasszam fel magam?

- Csináljad csak, veszek nylonzsineget.

- Semmiről se tudok.

- Félek olyankor tőled, agresszív vagy.

- Részegen csinált az öreg Potornai - szánta viccnek, de meglepődött feltételezésén.

- Többé ne nyúlj pohárhoz, színjeles férjecském! - sziszegte fenyegetően.

Esni kezdett az eső. Az utca hűtötte Potornai Bandit, a nedves, friss levegő, csodálta a természetet, úgy érezte, éjszaka után boldogság megébredni. Gyógyult.

"Megfutamodásom a halálomat jelenti - gondolta eltökélten. - Mániás bolond vagyok, az öröm vette el az eszemet. Szolgálatban inkább ne örüljek, mint csúffá legyek. Indulhatok újra önmagamhoz."

Hólyagos eső esett. Kíméletlenül verte a vidéket.

Szótlanná, tűnődővé tette az idő. Nyomasztóvá váltak az emlékei. Szürkén esett. Villámlás, égzengés se támadt; alattomosan, csendben ázott a táj. A gazdag, színpompás ősz odalett hirtelen, lucsok és nedvesség emésztette fénytelen jelenvalósággá. Az ég egérszürkén tüntetett, hideg esőjét leszórta.

A rosszkedvű tanár napfényes tájakra vágyott, nosztalgiája fehér hegyeket, fehér városokat gyűjtött képzeletében, őszi vetés színű tengert. Hamar elűzte ezt kínzó szomjúsága, remegett a gyomra, égett az arca, undorodott magától. A permetező eső bőre alá verte a szomorúságot. Apró levelű akácok élő-zölden tűrték az esős évszakot, a nyárfák gyorsan szegényre csupaszodtak.

A folyó partjára gondolt, amely esőben a legmagányosabb, a lila, mocsári mentákra, a mocskosra ázott kukoricákra. Az eső nem szűnt. Csendesen dobolt.

Hat hete esett. Szürke uniformisba bújt az ég, mint az alumínium, mint az ázott veréb, mint a homok, mint a hűlt avar, mint a sütni való tök, mint a víz, mint a dűlő végénél felejtett szalmakupacok, mint a kályhák hamuhegyei, mint a cselédházak régi napjai. A csatornák színültig teltek. A szénaboglyák sötétre áztak. Kíméletlen idő pusztított, a szürke, tarajos eső földhöz szegezte a felhőket.

Belvizek, tócsák pöffeszkedtek. Úsztak a dűlőutak. Betegre fázott a határ. Sáros gépek kínlódgattak, elakadtak a sártengerben.

- Ítéletidő - mondta anyósa, Major Jánosné -, ver bennünket az isten. Hetven napig esik, vízzé válik a természet, jéggé fagy.

Potornai Bandi hallgatott. Utálta az egykedvűséget permetező időt. Langyos békekorszak, napi munkák vegetációja, hol maradnak a nagy szolgálat lehetőségei? Szürkeségbe vész a világ.

Változatosan, szüntelenül esett. Csepergett, zuhogott, cseperészgetett, sűrűsödött a hólyagos eső. A napot bebörtönözte az ég. Csúffá ázott a termőföld. A múlt megint üzent a diplomásnak, megéledt a nyári vihar, sovány kévék bukdácsolása a tarlón, a majoriak lázas igyekezete. Munkás-elvtárs elborult homloka, szaladgálásuk a viharban, hogy mentsék az életet. A csuromvizes ruhák nehéz szagát érezte.

"A bajban fogjunk össze - gondolta okosan -, viszem az osztályt, munka bőven akad."

Az eső elállt. Erőtlenül tért meg a nap. Vastagon öltöztek a diákok, melegítők, csizmák, bakancsok, régi pulóverek, orkánkabátok, esőköpenyek divatoztak.

"Ne lennék savanyú, megkönnyíthetném a feladatot" - gondolta bosszankodva Potornai Bandi.

Az új busz homoki táblára vitte őket. Szőlő, burgonya, paprika, locspocs határ, gumicsizmára való utak. A lassan rohadó természet szomorúságába lökődött a zsivajos sereg, szétáramlott a földeken. Vödrökbe szedték a burgonyát. Ládákba rakták a paprikát. Szüretelték a szőlőt. Gimnazisták, szakmunkástanulók, általános iskolások, özönlött a segítség. A nyomott hangulat feloldódott a lázas igyekezetben.

István-apánk, Nemes Lajos, Dihenes, a főagronómus kimerülten irányította az érkező munkaerőt.

"Az idő ismétlődik - gondolta a tanár -, csak mi öregszünk, okosodunk."

Feltűntek régi tanítványai, a Péteri fiú, az elnök-kisasszony, a doki csemetéje, a Nemes gyerekek. Melegség ütötte meg a szívét. Lehajolt, és szedte szaporán a jéghideg krumplikat.

István-apánk lépett hozzá. Kezében szépen fejlett zöldpaprikát tartott, bicskájával kettévágta. A csumát finom szürke penész fedte.

- Látod? - kérdezte fáradtan.

- Látom.

- Ennyire sikerült.

Potornai Bandi végtelen magányosnak érezte a sikeres, irigyelt embert, akinek arca hasonlított a szürke penészhez, erősen borostás volt, a szeme beesett, vörös az álmatlanságtól. A hangját temetési menetből kölcsönözte, rekedt volt, enervált, hangsúlytalan. Eldobta a silány paprikát, cigarettára gyújtott, és a vékony füst menedékébe fogózkodott.

- Jó, hogy jöttetek - mondta. - Együtt könnyebb.

- Féltjük a termést. A miénk is.

Praktikus gépek emelték ki a földből a krumplibokrokat. Versengve hajlongtak a diákok. A ruhák meglazultak, fehérlettek az alsóneműk. Meleg mozgások fűtötték a kihűlő világot.

A tanár tornacipőben, farmerban, kopott pulóverben dolgozott. Fázott a lába. Gyorsan ürítgette a teli vödröket. Piros Bugyogót kereste tekintetével, a csoportokat, dolgoznak-e rendesen a gyerekek. Éles szél hatolt a csontjukig. Táskarádió szólt, tánczene. Péteri Karcsi az elnök lányának vödrére sárral otromba T-betűt rajzolt.

- Tanulószedő - nevetett rajta.

Esőfelhők gyülekeztek kitartóan. A sáros, ragacsos masszában a teljesítményt megerőltető munkával érték el.

- Fázik, tanár úr? - kérdezte Nemes Lala.

- Nem. És te?

- Kicsit.

Novák Józsi meghozta a meleg teát, Piros Bugyogó merte leveseskanállal. Kevés bögrét küldött a szövetkezet, a diákok csomagjukba túrtak poharakért, kortyolgatták a kellemes italt. Potornai Bandi a kezét melengette.

- Konyakot nem öntöttem - évődött kolléganője.

- Bevágódhatsz nálam, cucus.

- Ágyadba szaladok a meghatottságomban. Imádom a dialektikát.

- Te is?

Mosolyogtak és értették egymást. A tanár Piros Bugyogó kezére pillantott, és félrenyelt, köhögött, sárgalacsinok csüngtek a manikűrözött kezecskéről.

Vastag felhők mögött bújócskázott a nap. Dagasztották a nedves homokot, rohadó szőlők, paradicsomok erős szagát szívták. A vizes, föld fogta cipőjüket, elnehezítette, eláztatta. A szél meghalt. Erőlködő traktorok ricsaja vándorolt. A folyó simára vált, valószínűtlenül zölden derengővé, mintha színét a tavasztól kapta volna.

Potornai Bandi gyűrte az ipart. Izzadt. A küzdés elhivatottságát felerősítette. Megkereste az osztályt.

- Betegek vagytok? Lemaradunk.

- Igyekszünk, tanár úr - mondta a legkisebb Nemes gyerek -, csak teliment tüskével a kezünk és nem haladunk.

Legszívesebben megsimította volna, de ettől restelkedett, a keze is besározódott. Elnézett fölötte. A doki lánya, Emőke is hajlongott, ügyeskedett.

- Csíped a természetet?

- A suliban meleg van.

- Így gondoljátok? - hökkent meg az őszinteségen. - Valamennyien?

- Így - harsogták.

- Holnap ne gyertek.

- Együtt a fiatalság, tanár úr - mondta a doki lánya -, van értelme a küszködésnek, de túlságosan nem lihegünk.

Pöszmötölt az eső. A folyó áradt, színe barnult újra, zavaros lett, kilépett a medréből, a sötét füzeket csapkodta, a rozsdabarna fejű nyárfákat. Támadt a szél, szárította a homokot, szikkasztotta a talajt. A távolabbi kukoricaföldön kombájnok mozogtak, tetejükön forgott, villogott a sárga lámpa, jelezte, hogy megtelt a tartály, menet közben üríthető. A lomhának tűnő gépek vágták, morzsolták a tengerit, mögöttük pótkocsis vontatók soroltak, talajművelő, műtrágyaszóró gépek lábadoztak. Vontatók bajlódtak a latyakban, igyekeztek terhükkel a szárítóüzembe.

- Ne tébláboljunk, hajtsunk - mondta engesztelődve Potornai Bandi.

- Holnap szüretelünk.

Az eső elállt. Meghozták az ebédet, bőségesen jutott, disznópörkölt krumplival, fehér kenyérrel. Piros Bugyogó jeleskedett, kezet mosatott, ivóvizet hozatott a gyerekekkel, talpon állva lakmároztak, falták a laktatós adagokat, diákfűszerezésekkel.

A délután könnyen, hatalmas iramban múlt. Rutinosodtak a mozdulatok, bejáratódtak a derekak, érzéketlenné váltak a hidegre, a nedves határra. A munka ritmusa igába törte őket.

Csapzottan, sárosan, sérült, repedezett kezekkel, kimerülten lábaltak a buszhoz. A levegő megnyirkosodott ruháiktól. Leverten, elcsigázottan figyeltek az ablakokon; feketére töppedt szénaboglyákat, csomóba rakott kukoricákat, hízott szemű sárga csöveket, éretlen tököket, tócsává változott utakat láttak. Szegényesre fázott tanyák dideregtek. Bőrig ázott a világ, sovány esztendő fenyegetett.

A sár könyörtelen ellenségként körülfogta a vidéket. A tanár révedező tekintettel bámult, a megrokkant határról nem vette le a szemét.

"Mennyi pocsék - bosszankodott -, könnyen elpusztulhat, semmibe veszhet az érték. A természet ellen, minden bajban a közös összefogás segít. Mentsük, ami menthető."

- Reggel találkozunk, oltári szüretet csapunk - mondta törődötten Potornai Bandi. Talán maga se hitte.

Otthon Rozika várta és a fia.

Megfürdött. Evett. Minden tagja sajgott. Tüsszentett néhányat, mozdulatait görcsbe fogta az izomláz. Hajlásnál tűvel szurkálták a derekát.

- Beteggé fáztál. Napokig szárítgathatom a ruhádat. Áldhatnak a gyerekek szülei.

- Megértik.

- Önmagunkért cselekszünk.

- Kinek papolsz? A náthás kölyköknek magyarázd. Nékik parancsoltok, bezzeg a téesz-tagok.

- Anyám? - kérdezte a tanár, nem látta Major Jánosnét az unokája körül bokázni. - Hol jár?

- Viszket a talpa. Répát szed.

Hamar elnyomta a kába álom, szipogott, nyögdécselt. Reggel újra vastagon öltözött. Kíváncsian, kicsit tartva az eredménytől, nézgelődött az iskolánál. Piros Bugyogó falfehéren várakozott. A doki lánya hatalmasat prüszkölt. A legkisebb Nemes szipogott, répavörös orrát törölte. Odébb a középiskolások.

- Hány zsebkendőt hoztál, Lala? - viccelt kedvencével, feje búbjára tolta a divatos sísapkát.

- Kitart.

Végignézett újra rajtuk. Ismerte, nagyon szerette mind.

Az osztály együtt volt. Náthásan, köhögősen, kicsit dideregve. Senki sem hiányzott. Indulhattak.

A hideg szőlők napfényért lógatták a fürtjeiket. A szemek szétpattogtak a tömérdek víztől, alattomos, szürke penész ütött fészket kocsányukon, napról napra nagyobb terepet hódítva. Sivár cukortartalommal utaztak a felvásárló-telepekre. Az édes ősz álommá foszlott. A tőkék, a szőlőlombok zölden takarták éretlen termésüket, szégyellték.

Potornai Bandi csatasorba osztotta diákjait. Elöl járt a munkában, törte a fejét, hogy változatosabbá tegye az időt, mozgósította a puttonyok, ládák, kaskák és vödrök önkénteseit.

István-apánk sáros terepjárójával érkezett. Lánya hozzáfutott, csókolgatta.

- Későig vártunk - hízelgett.

- Vetünk éjszaka is. Mástól nem kívánhatom, amit magamtól nem követelek. - Cigarettáért matatott, erősen reszketett a keze. Feje idegesen rándult. - A természet nem kegyelmez - magyarázta az odasiető Bandinak.

Márti büszkén csüngött szülőjén. Elmaradt a többiektől.

- Elégedett vagy a munkánkkal? - kérdezte a tanár az elnököt.

- Szépen dolgoztok, alig hiszek a szememnek.

- Élhetne így a közösség, de sokan a saját lajbijukat vastagítják. Nem lesz ennek jó vége!

- Mohó még az étvágyunk - mondta István-apánk, és érezte, zsiborognak az ujjai, ahogy cigarettájának gyufát lobbantott. - Nem teltünk el a jókkal.

Teherautó csapta a sarat. Kivágódott az ajtaja, Boldi ugrott elő, gumicsizmában, régi, idő előtti pufajkában - öreg Boldi használta valamikor -, fakó svájcisapkában.

- Megjöttem - mondta egyszerűen, kezelt velük -, kell a segítség?

- Jól játszol - mormolta István-apánk rezignáltan -, megölt minket az eső.

- Hozom a gyárat, apraja-nagyja tolakszik, zsebünkben elfér a sár.

- Fenyegetel?

- Akkor csülökre - szólt tettre készen a gépkocsivezető -, mit fuvarozhatok? A vastagját vállalom.

- Szőlőt.

- Na, pajtás - cinkoskodott a fővárosi munkás, a fiatal tanár vállára csapva -, mutassuk meg a földnek, hogy érünk valamit.

Attól kezdve nem volt megállása.

Potornai Bandi a nyirkos hidegben összehúzódott, gondolataitól a munkába menekült. Szüreteltek szép iramban, szedték a satnya fürtöket, két kezük vizes, maszatos szerszámmá alakult. Erővel dolgoztak, ritkán játékosan, megállás nélkül. Új és új sorokat fogtak, a termést teherautó, vontató szállította a földekről.

Tüzet raktak. A szőlőtábla végénél gallyakat, kifordított öreg tőkéket hordtak halomba. Meggyújtották. Szürke füst gomolygott, narancsszínű láng éledezett gyér meleget árasztva, tenyerüket fordították feléje, a fényhez guggoltak.

Folytatták újra elkeseredett küzdelmüket. Szitált az eső. A tanár kíméletlenül igyekezett, messze megelőzte diákjait.

"A példát szeressék - gondolta Bandi -, ne az üres locsi-fecsizést."

Mögötte loholt Piros Bugyogó. Szívósan verekedett előre a szőlőtőkék merev, rendezett vonulatában, indulatosan tépte, vágta, szaggatta a fürtöket, nem hagyott böngészni valót.

Diákok élesztették a tüzet.

- Attól is melegszünk, ha nézzük - mondta Márti.

- Szobatiszta maradj - nevetett Péteri Karcsi, loboncos, hosszú haját csuklyája alá gyömöszölte -, panaszkodik anyucikád.

- Megmondanád, miért esik, te bölcsmelák?

- Létrán nehéz lenne szállítani.

- Ez fájt.

Állták a sarat. Potornai Bandi csodálta a gyerekeket, szívósan dolgoztak. Bebugyolálták magukat irgalmatlanul. Előkeresték szekrények mélyéről a nylon-korszak relikviáit, az átlátszó nylonkabátokat, a nylonzsákokat, kivagdosták, belebújtak, fejüket, hátukat nagyszerűen védték az esőtől, betegek ne legyenek. A tüzet meggyújtották, megitták a meleg teákat, fújkálták kezüket, a savanyú szőlőket szedték, a lucskos paprikákat, a jéghideg krumplikat, gyúrták a jó, tejfeles talajt, sóvárogva gondoltak a fülledt osztálytermekre.

Szomorúvá csúnyult a föld. Fájdalmában repesztgette a szőlőszemeket, penésszel pókhálózta, rothadással verte a termést, buggyantgatta a hólyagos, szürke szemű, meggyűlt tócsákat, a gépeket kivetette magából, nem fogadta az őszi magokat. Pusztított, pusztult az anyaföld. A jókedv és a bizakodás mélyen fészkelt, elborította a vízözön, az özönvíz. Tunya, álmosító idő vetkőztette az értékeket.

Potornai Bandi versenyeztette a diákokat. Megtörték a munka monotóniáját, csoportokban dolgoztak, hangosan kiabálva számolták, hány vödörrel borítottak a teherautó platójára, Péteri Karcsi, Márta, Nemes Lajos legnagyobb fia, a doki csemetéje hajtottak élre, trappolva ürítették az edényeket.

Boldi fényes szemmel nézte. Nem aludt napok óta, haza se térült az öreg házba, ahol apja, öreg Boldi morzsolgatta magányát, kitartóan várva derült időre és megváltó kegyelemre. A gépkocsin szunyókált keveset. Megszállottan hordta a termést, túráztatta, űzte a motort, szétfolyt latyakokban, tengelyt akasztó sarakban boldogult, áradt ruhájából a túlhajszoltság szaga, a cigaretták üszke foltossá sütötte ujjait.

A földnek nem kellett már régen az eső. Savanyúan gőzölgött. Az emberek komoran, fejfájással tengődtek, alkalmas percekre lestek, hogy hasznoskodhassanak a határban, nem számított sár, víz, hideg, csak ne hulljon szakadatlan. Nyomasztóan, bolondítóan esett. Öreg Boldi, Potornainé, Pölös Gábor félve várakoztak az ablakoknál, keserűen hallgatták a monoton zajt. A végítélet jött ránk, gondolták. Egy kívánságuk volt, most ne haljanak meg, mert a koporsót felveti a víz, elmossa a frissen hantolt sírdombot. Ellenállásuk daccá kövesedett. Küszködve nyomorúságukkal a mezőre mentek és dolgoztak.

Boldi felcsapott szüretelőnek. A régen volt emlékek elérzékenyítették, a Homokra vivő gyalogút fénylett, az öreg Kun borostás, tenyérből mosdatott arca, a hiábavalóságnak épített halastó, az első szőlőkarók, amiket vasakaratú apjáék, öreg Boldiék telepítettek.

- Nagy emlékek fűznek ide - mondta a tanárnak őszintén -, megmarkolják néha a szívemet, és nincsen nyugalmam.

- Büntetés. A múltad nyúl utánad.

- A szegénység vert el, nem a szélhámosság.

- Hitetlenség a legnagyobb szegénység - mondta Potornai Bandi. - Történelem-aluliak vagyunk, farkasétvággyal, káros indulatokkal, megszaggatjuk saját jövőnket. Múltunkat piacra löktük az első kikiáltónak. Lehet, hogy meg se maradunk?

- Nélkülünk a Csillag se fényeskedne. Mindig akadtak, akik az alapba ragadtak, de a fal egyenesedett. A fiamban leszek naggyá.

Kiabálás, ricsajozás hangzott. Sértette a határt. A tűz körül Péteri Karcsiék ugráltak, csapkodták a tenyerüket, az üres vödröket emelgették, Boldi indulhatott az újabb szállítmánnyal. Elégedetten ült a kormányhoz.

Képeket keresett a sivárság éveiből, amikor kiköltöztek Pölös Annával, a beteg kemencés, földes lakásba, s a papírral, rongyokkal foltozott ablakot nyitogatták, micsoda tavasz volt az! Potornaiék gyerekei naphosszat bámultak a kopár major udvarán, csüngött orrukból a takony, a mosakodást ünnepeken ismerték. Régi fényképek hangulata ütötte meg, egy nyári vasárnap maradékai, amikor vihar verte a termést, birkahúst főztek a cselédházak, s a faluban fényes sergő csengője szólt, az örökölt, egyetlen ruhás kölykök készülődtek, a várakozás boldog izgalma széppé tette képüket. Potornai Bandi csikófrizurát hordott, goromba apja a rozsdásodó olló és a kopott lábas segítségével remekelte, a két fül előrelebegett, a háromlyukas alig-kabátka felső zsebe kitágítva ásított, a gallérja deformálódott, a kockás ing nyakig gombolva alatta. Kicsinek, idétlennek tűnt a gyerek, betoji képet vágott, és szájának zárt vonalán kivirágzott a magányosság. A nehéz kezű jószággondozó bezavarta durván a házba. A sergő, a boldog öröm odalett hirtelen, elpusztította a gyors vihar.

"Odalett a fiatalságom is - gondolta Boldi. - Gáborka maradt belőle, ha el nem veszítettem."

Ügyesen vezette a teherautót.

Csendesen esett az őszi eső. A tanár a gyerekekre pillantott, akkor látta meg Kopasz Bercit. A félelmetes figura kalocsniban, télikabátján orkánnal és esernyővel a kezében mászkált a tábla végénél. Idegesen tekintett a szüretelőkre, türelmetlenül, sürgetően. Egy fürtöt meg nem fogott.

"Megjelent a főintéző - keseredett Potornai Bandi szájában a nyál, indulatosan gondolt a pojácáskodó igazgatóra. - Römikártyát nem hozott véletlenül?"

Kopasz Berci értelmetlenül, de hűségesen várakozott a szürke esőben. Hatalmas, fekete ernyője imbolygott a dűlőút és a pislákoló tűz körül.

Mostohábbra fordult az idő, a gyér parázs elhamvadt. A ruhák résein átütött az eső. Piros Bugyogó integetett, a szakadó zuháréból fussanak fedél alá.

- Ki merre lát - mondta Potornai Bandi -, a zuhanyozást elhalasztjuk.

A közeli buszhoz caplattak. Kopasz Bercinek felszökött a vére.

- Sehová sem mehettek - hadonászott esernyőjével -, szedjétek még, alig esik.

A diákok grimaszoltak, tanácstalanul tekingettek vezetőjükre. Áztak, fáztak.

A félelem kötözte sárhoz őket. Csúnyán esett, bugyborékolt. A düh hirtelen tiporta meg Potornai Bandit, vödrét, földhöz csapta, indulatosan, hatalmas léptekkel Kopasz Bercinél termett, kikapta kezéből az ernyőt, félretolta, erősen nézett megszeppent szemébe.

- Esik, igazgató elvtárs? - kiabált az igazlátó. - Méltóztattál észrevenni?

- Tényleg - törődött vereségébe az alkalmazkodás lovagja, kárörvendve gondolta, elfűrészelgeti e lelkiismeretes bolondot. - Kicsikét.

- Nyomás, muszáj-önkéntesek - intett a barna képű diplomás. Visszaadta a diri esernyőjét. - A lé fejetekbe csurog.

A buszba menekültek. Dideregtek.

Potornai Bandi háborgott, szította a harag. A demokrácia hájasa, a többet kaparj mozgalom aktívája, kívül fényes, belül férges főnöke a fizetését mesterien rendezgette, ötször magának, egyszer másnak.

A srácok sugdolóztak.

- Ritka gerinchúros - mormolta Péteri Karcsi, a gimnáziumi igazgatóra értve -, fölfelé citerázik.

- Az első szériából való - pusmogott Márti, megigazította a felfordított vödröt, amin csücsült. - Nyugdíjig úgyse háborgatják.

Hazazavarta őket az eső. A busz ballagott, panorámát nyitott a csúf határra. A répaföldön viaskodtak a vénségek, a tanár döbbenten ismerte meg anyját, anyósát, öreg Boldit, a béna Pölös Gábort, akiket legjobban kedvelt. Caplattak a sárban, ásták, cibálták a cukornak valót, koronáját vágták, halomba dobálták, egykedvű türelemmel a szakadó záporban.

"Öreg magvetők - gondolta örömmel -, tőletek tanulhatok."

Elfogyott az eső. Potornai Bandiéknál melegített a cserépkályha, száradtak a vizes ruhák, a fürdőszoba üzemelt. Csutakolták magukat. Szótlanul, komoran, a hősi munka fájdalmával. Bandika könyveket lapozgatott. Duruzsolt a televízió, de senki se figyelte. Major Jánosné felpuffadt kezét ecetes vízzel kenegette, hosszú, végtelennek tűnő percekig pepecselt az ujjaival, unokáját sem faggatta. Bámulta a konyha kövét. Sóhajtozott.

Major Jánost megette az esős évszak. Haza hálni térült, éjjel-nappal a gépeknél szolgálatoskodott, fortélyokon, leleményességeken törte a fejét, hogy haladhassanak a munkával, mentsék az életet. Három gépet összekapcsolt, úgy szállíttatta a kövesúthoz a cukorrépát. A behemót traktorok tönkrevágták a talajt, rongálták a szerkezetét. A vetőgépek pihentek.

A homokföldeken elszórták a magot felhőszakadások előtt, az esőzések szüneteiben és éjszakánként, de a fekete lucsokban csődöt mondtak, a szikes táblákon a csoroszlyák minduntalan sárral tömődtek. Tehetetlenül káromkodott Major János. Dihenes, a főagronómus fejét vakarta. A kényszerhelyzetben műtrágyaszóró berendezésekkel vetették a búzát, utána fogasoltak. Az elszomorító munkát nem állhatták, féltek, hogy varjak és pockok elesége lesz a kenyérnek való. A vetéssel vártak.

Fenyegető idő őrölte az erejüket, a hitüket. Tartásuk megrendült. A napok múlásával rosszabbodtak a körülmények, közelebb nyomult a tél, özönvíz fenyegetett, idegösszeroppanásokkal, kimerültségekkel.

Major János tisztálkodott, borotválta hónapos szakállát. Ímmel-ámmal ettek, Rozika fejfájásra panaszkodott, férjének a teste tüzelt, Majorné szédelegve térült-fordult kórházi hangulatú lakásukban.

- Holnap jöttök? - kérdezte a vejét Major János.

- Megyünk.

- Vasárnap? - csapta össze kezét kajánul Major Rozika. - Rabszolgákként robotoltok.

- Helytállunk - mondta az ura. Csontos arca megnyúlt a villanyfényben. Feketekávéját kavarta. - Megmutatjuk, mire képes a nép. Mindig megújul, legyőzi a veszedelmeket.

- A bőség esztendeje úszik - panaszolta Major János. - A közös hitünk megtarthat.

- Apám rémeket lát - nyelvelt a lánya -, a hatalmasok majd megmagyarázzák: ne lélegezzünk, mert erre folyt a nagyvíz!

- Te mit csinálnál? - kérdezte Majorné. - Együtt az emberiség. Rohadjon inkább földben a termés? Aztán mi magunk?

- Megy?

- Mást tehetek? Az a dolgom, a helyemen maradni.

- Hiszen beteg. A gyógyszereket is viszi?

- A koporsót is.

- Tutajjal az óceánon - mondta elégedetlenül és vesztesként Rozika.

István-apánkat álmatlanság sújtotta. Forgolódott a tiszta, jó szagú ágyneműben, éjfélkor görnyedve felült, kezét szívére szorította és nyöszörgött. Marta, tépte a pusztulás. Cigarettához menekült, görcsös fájdalmán nem enyhített, gubbasztva tudta elviselni. Felesége felérzett, motyogott kedveskedve. Az elnök visszafeküdt, alvást színlelt. Szíve újra üzent.

Kereste a dokit, marokszám nyugtatókat zabált, pedig csak az ősz végi verőfény hiányzott, a fiatalság, az élet. Csőstül özönlött segítség, de fájt a lelke kiverni őket az esőbe, száz szapora kéz sem pótolhatta egy nagy teljesítményű gép munkáját. A temérdek kukoricával, özön répával tavaszig sem boldogultak volna.

Gőzölögtek a tanyák. Szürke szél fújt. A nyirkos idő is legendás ajándék volt, mert nem esett. Potornai Bandi az égre tekintett, ahol hószürke fellegek vonultak.

"Kurva idő - gondolta -, hősiességet követel."

Apósa hajnalok hajnala óta a földeket taposta, gázolta a fekete sarat, tolta motorját, elborult kedvvel nézegette a folyó mentén fakadó vizeket, erőt merített a megállás nélküli küzdelemhez. István-apánkkal a gáton találkozott.

- Jól vagy? - kérdezte Major János.

- Mint hal a fán.

- A víz kiönthet bennünket.

- A folyó feljön?

- Fel.

- Akkor nem unatkozunk karácsonyig.

A mező megéledt. A régiek kitartottak, öreg Boldi, Pölös Gábor, Potornainé, Major Jánosné, az irodaiak is, élükön az elnök felesége, Váradiné és Novákné Potornai Zsuzsa. Aki mozogni bírt, csatasorba lépett. A diákokat Potornai Bandi és Piros Bugyogó vezette, Boldi a gyáriakat.

Katonafiatalok érkeztek terepjáró kocsikon, szállították a nehéz, nedves répát. A vállalatoktól is szépen köszöngettek, köztük a magára maradt Kitelepítő, aki a régi idők emlékeként viselte khakiszínű pufajkáját. Betanított munkásként dolgozott.

Hajdani társa, Fillér Gábor, a parancsnok is eljött a vízszürke házból. A jó járású férfi egyedül érkezett. Boldi teherautójára szállt a Főtéren, és a répatáblába állt. Hallgatag volt, szomorú. Tudta jól, hogy elrontotta az életét. Türelemmel cipelte. Kitartott az esőszürke kulákház konyha-szobájában, tisztességgel kereste kenyerét, kemény munkával. Múltján nem háborgott, nem fogódzkodott a menedékébe.

- Adj' isten - mondta mély hangon. Megbillentette kerek sapkáját, sort fogott, szedte a répát cefetül.

A Kitelepítő mellette termett azonnal.

- Itthon vagy, parancsnok elvtárs?

- Itthon.

Ásta a cukornak valót, gumicsizmájára sár tapadt. A hideg, a víz nem zavarta, erős kezében égett a munka. Szemét megjáratta néha az özön népen. Megérkeztek az egyetemisták Gáborkának, öreg Boldi és Pölös Gábor unokájának a vezetésével. Jól látta, hogy az öregek elgyengültek az örömtől. Sokáig jött a könnyük, a találkozás erejüket vette, ölelgették az unokájukat szótlanul, utána lehajoltak a nedves, víztől bugyogó anyaföldre. Csendben dolgoztak. Bőrcserző szél csapkodott.

"Drága nyersanyag - gondolta a parancsnok -, a kincsesbányánk."

A Kitelepítő utolsó szalmaszálként ragaszkodott hozzá. Árnyékként követte. Fújtatott az iramos munkától, de nem tágított.

- Jól vagy? - kérdezte.

- Úgy vagyok, ahogy vagyok. Szegény emberek közül indultam, nyugdíjba is úgy térek, mint szegény ember. Telik az életem. A nagy házat négy család lakja, a sáros kijáró még megvan, lakbért fizetünk, az örökösök, Váradiék váltig akarják, hogy váltsuk meg.

- A feleséged?

- Beteges. Öreg korában sincs együtt az ember. Amikor rendőrködtem, azért nem jártam haza, most a munkám köt. Nem tudunk egymásról. Mások meggazdultak, nekünk így fordult. Az állam engedi, nem a mi dolgunk. Munka van meg küszködés. Hány éve élünk külön, mégse haladtunk sokra, visz a vonat meg visszahoz.

- A semmire jutottam - panaszolta a Kitelepítő -, attúl kevesebbre.

- Kibírtuk.

- Ki.

- Aki igazán él, miből építi a gazdag palotákat? Azt nem értem. A kereseten nem szórakozok, nem cifrálkodok, hét végén két liter bort iszok, mégsem tud a magamfajta emeletes kastélyt építeni. Mennyi fizetés kéne ahhoz?

- A bajban bujkált, mint a hódvilág. Ótán meg úr lett.

- Megszoríthatnám magamat, megbírnék az ósdi kulákházzal. Csinálnál olyat, hogy megvennéd, állandó veszekedésre?

- Nem - csapta répáját földre a cigányképű dühösen. - Biztos nem.

- Én sem.

A földekre egyre gyűlt a nép. Közös kincsüket mentették a rabló időtől, a vasfogú pusztítástól. A szegénység hajdani csapatai találkoztak, nemzetnyi panoráma, együtt lélegzett a jómódú Váradi a szegény Jós Sándorral, a nyugdíjas, köhögős Gulyás Imre az esőarcú Szentpéteri Ferussal, a kövér elnökfeleség a gyerekei rabszolgájának született Potornainéval, öreg Boldi és Pölös Gábor unokájával, a nagyra törő Potornai Zsuzsa a kiselnök nejével, fekete-Péteriné fiával; nagyapák, apák, fiúk, unokák életre szóló találkozóján. Önmagukat vonszoló öreg csontok, betegre érett érzékenységek, idült sérülések, porladt, kozmikus távolságba tűnő gyilkos indulatok, ellenségeskedések most igazán nem számítottak.

A Kitelepítő sóvárogva nézett István-apánkra, akinek megadatott a szerencse és a kivételes lehetőség, hogy első vonalból láthatja, irányíthatja a legnagyobb küzdelmet.

- Mégse éltünk hiába - mondta. Szemét nem vette le a távolodó, sáros elnöki terepjáróról. - Szól hozzánk a munka.

Pendült az öröme.

Hová tűnt az ősz, az aranykukoricás? A fecskék ficsegése oda, a gólyákat elűzte az eső. Érett eső esett. Verte a földeket, a határt. Mocskosra ázott a kukorica, szürke penésszel rohadt a szőlő, megpuhultak az őszi szántások, a cukorrépák víztől dagadtak, a dűlőutak tavakká gyarapodtak. Alumíniumszürke ég büntetett. Esett a fekete eső, a szürke eső, az ónszürke eső, a melegnyelvű fehér eső, a barna eső, a hamuszínű eső. Tíz hétig hullott. A napok tenyérnyire zsugorodtak. Szép órákban ezüstszürkén csillogott a határ.

Potornainé Major Rozikára nagy teher szakadt. A műszak mellett vitte a háztartást, Bandikára ügyelt, leckéit nézegette, főzött, takarított szüleire, férjére, akiket csak az eső, a késő éjszaka vetett haza. Lilára áztak, fáztak, eltört a csontjuk, székre roskadtak, kortyolgatták fáradtan a fűszeres forralt bort, hadakoztak a terhes asszonnyal, aki hallani se akart a nagy nekibuzdulásról, önkéntes betegségszerzésről.

Potornai Bandi csak nézte nejét, nevetett a mélybarna szeme. Megcsókolta a nyakát, munkás tenyerét a domborodó hasára szorította.

- A legnagyobb művem - mondta elégedetten, szélesre szaladt szájjal.

- Ehhez értel meg a hülyeségeidhez - duzzogott Rozika kedvesen, kis tettetősséggel.

- Elöl a helyem. Küzdünk valamennyien - bizonygatta az igazlátó.

- Altatol a nagy szavakkal!

- Az öregek vonszolódnak, bukdácsolnak, és nincs egy szavuk sem.

- Vén cirkuszosok - ágált Rozika. Szárítgatta a nedves ruhákat. - Pihennének inkább a fenekükön.

- Világítanak. Az utolsó lehetőségük.

- Irodalmat tanítasz? Szavalatot?

- Ha a küzdésnek nincs értelme, elpusztulunk.

- A Csillag harca, nem?

- Nem.

- Talán a tiéd?

- Az ember harca. Mindőnké.

- A természet ellen?

- Nemcsak az ellen - mondta Potornai Bandi, hajába túrt gondolkodva. - A közös jóért. A megmaradásért.

- Nem értitek egymást. Más nyelven beszéltek.

- Vannak közös dolgok. Mit számít a nyelv, az akaratunk egy, és a cselekvésünk.

- Figyelnek rád? - bújt mellére az asszony. - Mohát gyűjtöl a fejedre. Betegséget.

- Ami elvész, a miénkből vész. Az emberiség pusztul.

Major János érkezett. Esőköpenyéről csurgott a víz, nedves, hideg levegőt árasztott. Komor arca nyúzott volt, kialvatlan a szeme.

Tudták már, hogy az esőnek milyen a zaja. A nyirkos, belvízzel, árvízzel, vízözönnel, özönvízzel fenyegetőző természet mállasztotta a falvakat, prüszköltek a sűrű esőkopogásban. Hallgatták a tarajos eső monotonságát. Az utcák sara latyakokban, tócsákban folyt, vándorolt, biztosabb partokat keresgélt. A csúszós betonokon gumicsizmák, esőkabátok, orkánkabátok, esernyők siettek. Megfeneklett a sárban, fuldoklott a falu.

Major János révedt tekintettel figyelt az ablakon. Karba fonta a kezét. Rettegve mondta:

- Elvisz minket a víz. Az öregek sem emlékeznek ilyen ítéletidőre. Készíthetjük a bárkákat. A folyó kilépett medréből.

- A biblia megjövendölte - mondta Major Jánosné. - A természet elpusztít.

- Megmaradunk.

- Ki vagyunk szolgáltatva a víznek.

- Az ember egyetlen civilizációban sincs kiszolgáltatottság nélkül - bölcselkedett a tanár -, páratlan élőlény, mert elviseli a sorsát. Bizakodó.

- A napot se látni. Nem emlékszem, mikor is láttuk. Tán már nem szuperál.

- Gyarlóságunkat bünteti az isten - mondta a csendes Majorné, teáját kavargatva.

A pusztító, a megsemmisítő eső szüntelenül esett. Hullott a földekre, házakra, cseréptetőkre. A szép őszi napok emléke elmosódott, gyilkolászta életüket a haragos eső. Vízszagú lett a szoba, a konyha, a kenyér, hegyén-hátán gőzölögtek, száradtak az ázott holmik, alsóneműk, melegítők, munkaruhák, esőkabátok, nylonzsákok, kapucnik. Rozika a használható darabokat előkotorta, felcsapott szárítgató alkalmazottnak, ápolónővérnek, kedvesnővérnek.

A felhőszakadások fejfájásaiban Major János marokszámra ette a nyugtatókat. Itta a kávét is. Álmosító szürke egyhangúságban bolyongott hangtalanul lakásának falai között.

- Mennyi érték pusztul? - kérdezte a várandós Major Rozika gondterhelt apját.

- Lehetetlen számon tartani. Özön. Vége az életünknek, költözhetünk más bolygóra.

- A veszteség jóval nagyobb, a kollektíva veresége - mondta Potornai Bandi dühösen. Idegességében ő is fel-alá járkált a szobában.

- Győzelem a csupasz élet - legyintett a hajdani gazdagparaszt. - A túlélés.

Ketten virrasztották az esőt. Cigarettáztak. Itták a forralt bort. A tanár érezte, közel került apósához, szerette volna vigasztalni, de önmaga is reményekért kutatott. Aludni akart, erőt gyűjteni, de a kopogó eső álmatlansággal verte, fájdalommal, nem tudott megmaradni az ágyban.

- Boldogtalan?

- Megterült jókkal az asztalunk, és most vége. A fejemben tótágast áll az ideg, levezetődik a nagylábam ujjáig, nyilall a testemen elviselhetetlenül. Végignézni a pusztulást nem hitványaknak való. Megszenvedek irtóra.

- Nagy élet.

- Az. Nagy küzdés. Évszázadokat éltünk rövid idő alatt. Hihetetlennek tűnik az egész. Nem volt még ilyen, szántottam egyes ekével, kézzel vettem el a földtől a kincseit, óriási, milliós értékű gépeknek parancsolok. Repülőt vásárolunk. Az új technika megemel, megszédít, mégis uralkodok rajta. Ez az átkozott eső megbénítja a karomat - mondta Major János.

Az ablakhoz lépett. Nem hitt a szemének. Már csak cseperészett.

Derült. A hideg vizeken szikrázott a fázós nap. Lázasan estek a határnak. A legjobb, legszebb, legaranyosabb földekből sártenger vált, cuppogós, csúszós, fekete sár, folyó latyak. A gépek erőlködtek, csikorogtak, nyögdécseltek; törtek és megálltak. Fürge kezek segítettek.

Major Rozikáék brigádja kivonult a gyárból. Szedték a szőlőt. A keserű, késő szüreten elmaradt a vidámság, a víg muzsika.

Szedték a paprikát, a kukoricát, a cukorrépát. Szomorú tanya villant a távolból, kukoricacsomók didergő sárgája, tehenek legeltek a totyogós mezőben, a gyom, gaz nyurgult, burjánzott.

A nép kitartóan, makacsul dolgozott a mezőkön.

Novák Józsi meghozta a meleg teát, kekszet. Intett Potornai Bandinak, a sógorának.

- Rozika küldi - kiáltotta.

- Hol van? - hökkent meg a pedagógus - Láttad?

- A konyhán főzi az ebédet.

- Megkeresem.

- A kövesútig viszlek. Kapaszkodj.

A vezetőfülkében nem vágott a hideg. Farolt, csúszkált a jármű. Két traktor vontatott vetőgépet a közeli táblán. Kínlódgatva vetettek.

- Nehéz aratás után ilyen ősz meg nincs is - mutatott fél kézzel Novák Józsi a levert határra. - A traktorosokat lehetetlen megállítani. Belevaló fickók. Az új masinák patikák, nem szívesen válik meg tőlük az ember.

A kukoricatáblán egyetemisták szorgoskodtak. Potornai Bandi megismerte Gáborkát. A sárból és vízből nyakba akasztott zsákokban hordta a vetőmagnak való csöveket.

- Kényes, mint a szűz lány - magyarázta a sógora. - A földön romlana csíraképessége.

Odébb francia cséplőkombájn falatozott. A dűlőút másik oldalán szovjet répaszedő.

- Lesz munka hóhullásig - bizonygatta a tanár elválásukkor. Gyalogolt a majorba.

Kölcsönkapott gumicsizmában dagasztotta a sarat, a kásás földet. Lassan kecmergett. A táblákra látott. A teherkocsik elakadtak, a mély, maszatos utakon tengelyig ástak. A latyakos termőföldön lánctalpasok segítették kapaszkodósabb talajokra a répával, kukoricával rakott szállítmányokat.

Novák Tibor olajos vattakabátban a gépek körül bócorgott. Árgus szemmel leste a meghibásodást, azonnal javításához veselkedett, és arany keze nem hagyta cserben. A kövesút szélénél veszteglő szerelőkocsitól indult rohamokra, fáradtságot nem ismert, elfeledkezett a Bendő Bélának tett szolgálatról, dacosan, konokul küzdött, új és új erővel táplálta tehetetlen gépeit.

A homokosabb táblákon vetőgépek haladtak. Díszlett már az új vetés is, nyújtózkodtak a gyenge, zöld szálak. Ősz volt javában, zúgtak a fáradt fák, mint elhasznált, köhögős motorok, füst-leveleket eregettek a kihűlt kipufogócső-ágak.

Szél szikkasztotta a pusztát. A majorban idős asszonyok, üzemekből érkezett lányok paprikát válogattak. Major János biztatgatta őket.

- Baj van? - kérdezte vejét.

- Rozikát keresem.

- Feketét főz az irodában. Gyere - karolta az apósa -, jut néked is.

István-apánk főhadiszállásán füstöt lélegeztek. Állandóan berregett a telefon, segítség ajánlkozott. A vezérkar tanácskozott.

A várandós Rozika méregerős kávét kínált.

- Jól vagy?

- Miért? Mit hittél? Szüntelenül csak a vizes gatyátokat mosom? - mondta mosolygósan, halkan az asszony. A konyhába tartott. - Birkapörköltet kaptok ebédre.

- Főszakács lettél?

- Csak bedolgozó. Ha már muszáj volt kijönnöm, valamit csinálok.

Bandi követte nejét.

- Maradj! - hallotta István-apánk hangját. A karosszékre ereszkedett.

- A helyzet katasztrofális, tovább árad a folyó. A gátat nem szakíthatja át.

Potornai Bandi bámulta az elnököt. Három feketéscsésze, púpos hamutartó a régi íróasztalon, a fekete telefonkészüléknél. Elpusztított, fakó arcából a szeme vöröslött, hangja rekedten, reszelősen, de határozottan parancsolt. Megöregedett. Csonttá soványodott. Csodálta az erejét.

- Mindenki a földekre. Vetünk, szállítunk, jövőre is kenyeret kér a nép - sorolta határozottan István-apánk. - Nem nézzük ölbe tett kézzel a természet pusztítását. A csatát nem veszíthetjük el!

Oszlottak. A major pihegett a gyengélkedő napon. Az új, impozáns épületek fehéren, fémszürkén domborodtak, a szolgálati lakások kockái földhöz tapadtak, a régi kastély maradványai kopottan sorvadoztak. István-apánk a földekre iparkodott, terepjáróján Potornai Bandival. Evickéltek a latyakokban.

- Nincs vesztes küzdelem.

- Kételkedel? - kérdezte.

- Nem. Vagy csak kicsikét.

- Rengetegen elhozták a szívüket.

- Szerencsére vagyunk jó páran.

A kukoricatörőkhöz jutottak. Elkomorultak. Esőkabátok, gumicsizmák, műanyag fóliák hajladoztak, törték, tépték, szaggatták a sárga csöveket.

- A keveset is mentjük, a hitványakat.

Pölös Gábor billegett a sorok közül. A munkát vezette. Vastag botra támaszkodott. A tanár szíve melegedett.

A gyáriaknak járt a kezük. Haladtak. A tanár legkisebb testvére, Potornai Eta köztük ügyeskedett. Ezt mondta:

- Szabadnapot kértünk. Győzzük az ipart.

Katonai terepjárók vágták a sarat. Az állattenyésztő-telepekről hordták a tagokat, Váradi, Bugyi Károly, Bugyi Laci, Potornai, Novák utazott. Ellátták a jószágokat, a mezőn segítettek.

István-apánkék elérték az öregek csapatát, ahol öreg Boldi, Munkás-elvtárs, Major Jánosné, Potornainé, Novákné, Nemes Lajos szorgoskodott. Zokszó nélkül cammogtak a sárban, ásták, cibálták a répát, fürkészték a felhős eget, nem féltek a súlyos időtől, komótosan talpon maradtak.

- Az aranysereg - szólt érzékeny, forró hangon István-apánk -, tudtok különbet nevelni?

Hozzájuk lépdeltek a feneketlen latyakban.

- Nagy gyülekezet ez, eligazodik, mint a család - mondta öreg Boldi. - A termést pocsékba hagyhatnánk? Siettetjük a jó időt.

Kezeltek. Potornai Bandi megszorította a vénember hideg tenyerét. Megkérdezte:

- Jó együtt?

- A nagy idő összehozott bennünket.

Munkás-elvtárs pocakos öregember lett, kopasz fején régimódi sapka, szakállt, bajuszt növesztett, szemét behízta, sétafikáló öregúrnak tetszett. Fűzős szárú csizmában, naftalinban tárolt katonanadrágban, kockás ingben, bekecsben, háromnegyedes nagykabátban hajlongott. Nehézkesen mozgott, fújtatott szaporán, kezét gyakran melengette, hóna alá szorította. Szavát nem hallatta. Idősebb munkások dolgoztak vele.

- Maga az, Munkás-elvtárs? - lepődött meg István-apánk.

- Kit vártál? Az atyaúristent?

- Hol él?

- Ahol eddig.

- Nem jött, elkerült bennünket.

- Hívtatok? Most szólított a szívem.

Potornai Bandi ámult a törpének tetsző kisöregen. Visszahozta múltját, majorjukat, a roggyant, koszos cselédházaikat, pislákoló hitüket, az öreg Kun zsíros kucsmáját, mámoros fényben felgyűlt szemét, az első íróasztalt, a sántikáló, sovány lovakat, anyja, Potornainé kegyetlen sírását, térdelését a vetéshez készülődőknél, az első csodálatos aranytengert, a piros búzamezőt a major közepén. Csalódottan, hogy a múlandóság mennyire megtréfálhatja az emlékezetet, méregette az öreget.

- Ismerős a képed - motyogta Munkás-elvtárs -, segíts kicsikét.

- Cselédházak.

- Majori vagy? - élénkült a kisöreg. Öröme látható lett az arcán. - Akkor kitalálom.

- Az - csuklott elfogódottan Potornai Bandi, és azt kívánta, ne hibázzon!

- A cigányképű - kiáltotta az öreg mindenkiről elfeledkezve -, akiből traktorost akartam csinálni.

Potornainé szeméhez kapdosott. Csontos férje mereven figyelt a távoli, szürke égre. Nehéz terhe nőtt a csendnek. Munkás-elvtárs felvillanyozódott, alaposabban mustrálgatta a jó növésű férfit.

- Micsoda nagy idők - mondta már az érzékenység fogságából. Elfordult. Hirtelen esett ki a könnye.

Öreg Boldi eszmélt leghamarabb. Segített.

- Engem sarokba állítottál - nevetett.

- Haragszol?

- Hamarább kellett vóna, néhány évtizeddel.

- Ők már az égig nőnek - mondta boldogan a kisöreg.

És a munkához menekült. Nem akart sebeket szaggatni, örömujjongásos találkozót, a megfeszített helytállás szolgálatba parancsolta. Elégtételt érzett. A hőskor dajkálgatta, a lóhúst evő romeltakarítások, a termelés megindítása, a jó pénz születése, az államosítás, az újjászületés valóra válásai, a tervgazdálkodás, a szövetkezés. Micsoda merészen vágott a vidéknek, kopott bőröndjével, akkora osztályöntudattal, ami háttérbe szorított érvet, számítást; miénk az ország, magunknak építjük. A tiszta hit két lábon járó csodája volt. Nevetségesnek tartotta akkori lobogását, mégis meghajolt tisztelettel előtte, mert közösséget teremthetett.

A terepjáró diákokat keresett. Potornai Bandi magába roskadva gubbasztott. Arra gondolt, hová tűnt a nyugtalanság, idegeskedés, az ablakból való leskelődések a szűnni nem akaró esőbe, a kéztördeléses tehetetlenkedések, az álmosító, szürke közöny, amit az özönvíz vert a világra. Elmúlt. Rajzottak az örökigyekvők, tették a dolgukat. Féltették, szerették a jót, tudták már, rosszabb, kegyetlenül kemény idők következhetnek, a rettegés, a pusztítás-pusztulás időtlensége.

- Tudják a helyüket - szólt István-apánk jelentőségteljesen -, küzdenek érte.

- Nincsenek sorompók, újra szabad a pálya.

Megérkeztek.

Az elnök feje pillanatokig a kormányra bukott. Szeme csukva maradt. Dörzsölgette erősen a halántékát, a homlokát. Az ajtót szélesre tárta, nagyot lélegzett a friss levegőből.

- Megy ez, testvér - mondta. Lekászálódott a terepjáróról.

- Mennyit szoktál aludni?

- Eleget. Reggel négytől reggel hétig.

- Hol?

- Nem válogathatom meg. Aki siet az életével, ne sokat hortyogjon - komorodott el hirtelen István-apánk. - Nékem igazán sürgős.

- A doki tanácsa?

- Majd megpihenünk. Az öreg brigádot kórházba küldhetné, mégis itt van. Az a gyógyszer.

Márti apja nyakába csimpaszkodott, hajadonfőtt, kék gyapjúsállal, világos, háromnegyedes teveszőr kabátban, farmernadrágban, csizmában. Keze megkékült a hidegben.

- Meddig maradunk, fater? - kérdezte. - Már cikis.

- Néhány nap és pihenhettek.

- Még mindig?

- Győztesek és vesztesek is lehettek. Választani szabad, de nem elég.

A diákok Potornai Bandit követték. A tanítványai voltak, nagyobbak, apróbbak. Péteri Karcsi szakállas arca, hosszú haja bújt elő a szőlősorok közül. Cipelte a teli vödröket.

- Bírjátok még?

- A dolgozatírás sem könnyebb.

Potornai Bandi hajtani kezdett. Piros Bugyogó megszólalt mellette.

- Lazítottak, amíg oda voltál. Unják.

- Zászlókkal, nótaszóval szüreteljenek? Rosszabbodhat is.

- Körülmagyarázod a fejemet.

- Abból élek.

A diákok nem igyekeztek egyformán. Néha-néha elmaradt a fürt. Félszívűek, számítóak, kényelemhez szokottak is szüreteltek. A jelenlét, a példa nemesít. Nem zavarhatja őket el.

Ellenőrzött. A szőlőt hol egyikük, hol másikuk vödrébe dobálta. Érdeklődött; fáznak, fáradtak, éhesek, betegek, szomorúak? Közeledésével erőt, megértést sugárzott, újratöltődött maga is.

A doki fia Marlborót szívott. Szabadságolta a szívét.

- Lazítasz, fiú?

- Melózunk mások helyett.

- Nem helyettük, velük.

- A komor valóságon változtat? Mímeljük az ingyenmunkát, a jótékonykodást.

- Keccselek én is.

- Megfizetjük, tanár úr, gürizzen!

- Süketelsz csak, őrjítgeted a másikat. Gönye lajhár vagy?

- Nem téma. Csinálja mindenki azt, amihez ért, amihez szíve van - érvelt a diák -, de azt aztán csinálja.

- Tótágast állt a természet. És a gátak?

- Az más.

- A kettő elválaszthatatlan, azonos.

Az árhullám fenyegetően hömpölygött. Szivárgások, csurgások, fakadó vizek gyengítették a gátakat. Védekezett a falu. Az ország. Hullámverések ellen műanyag fóliával, rőzsével; termésköveket, homokzsákokat hordtak a töltéserősítéshez. A folyó magasabban folyt az utcáknál, a betakarítatlan tábláknál. Csapkodott vészesen.

Árvízvédelmi készültségek érkeztek. A közösség csoportosította erőit; munkások, szövetkezetiek, katonák, egyetemisták a gátakra vonultak. Potornai Bandi Piros Bugyogóra bízta csapatát, a folyóhoz sietett.

A mélyebb részeken bokán felül ért a víz, benézett a házak küszöbén. Szivattyúkat szereltek a tűzoltók, motorokat, szüntelenül szívatták a piszkos tengereket. Az elöntött utcákban villanyvezetékeket javítottak, katonai teherautókon családokat, ingóságokat szállítottak.

Néhány ház bevégezte. Összedőlt. Homokzsáksor védte a többi hajlékot. A bajba jutottakat a szomszédok fogadták be. Malacok sivalkodtak a költözködésnél, rozzant sparheltek nyöszörögtek, ódivatú sublótok, néprádiók. A sárba töppedt utcák házain derékig járt a víz, csigák, sodródó szalmaszálak tapadtak a vénséges épületeken. Üresen maradtak a roggyant tornácok.

Helikopterek köröztek. Kétéltű csapatszállítók, munkásőrök érkeztek.

A kocsmákat bezárták. A távolsági buszról, a vonatról leszállították az utasokat. Kilométereken magasodott a gát. Kilométerekre duzzadt a víz, tóvá terpeszkedett. Vándoroltak a homokzsákok. A töltésen fél oldalával árokba csúszott egy teherkocsi. Terepjárók mentették. Sikertelenül.

- Mire várnak? Vállra a homokzsákokat, irány befelé!

Potornai Bandi görnyedt a teher alatt. Farmeres egyetemisták, munkások jártak vele, libasorban. Magasodott a nyúlgát. Múlt az idő. Nőtt a remény.

A gát tetején izzadtak. Cipelték a homokzsákokat, rakták a köveket, kézből kézbe adogatták. Potornai Bandi nem tudta átfogni a munkát, a védekezést, a közös cselekvést, láncszem lett a hatalmas, erőtől duzzadó kollektívában. Ismerős arcok sejlettek fel a forgatagban, Major Jancsi, Boldi, Gáborka fiával, a Novák gyerekek, István-apánk kimerülten gesztikulált, magyarázott, Major János mozgékony alakja rémlett. Kavargott, dolgozott az emberáradat, állta a folyó rohamát, a természet megújuló gonoszságait.

Potornai Bandit elfogta az örök csüggedés. A tajtékzó, a haragvó, a gyilkos árvízre meredt, és elfacsarodott a szíve.

"Mire jó az én életem? - gondolta. - Nincs menekvés? Elvész a népem, a hazám?"

Hirtelen kerítette hatalmába az értelmetlen elmúlás hangulata. Makacsul szorította száját, és megfeszült az igyekezetben. A végtelenbe vesző vízre tekintett. Megrettentette az irgalmatlan pusztítás.

A szülőföldjét letarolta a csapás, a folyó pedig bevégzi, ki-kicsapdos a megmagasított gátakon, átszakítja, és elnyeli a világot. Tompán morajlott a fenyegetés, az összedőlő hajlékok halk, szégyenkező reccsenései. A védekezés zsibongott erősen, közvetlen közelében. A jéghideg árban fekete farönkök úsztak, portákról elsodort ládikák, lécdarabkák, felpuffadt állattetemek. Megbabonázta a félelem. Irtózva, iszonyodva vitte újra tekintetét a piszkosbarna óceánra, kiszolgáltatottságára gondolt, és megreszketett a térde.

A sor sodorta tovább. Verejtékezett a homokzsák alatt.

Nekilódult. A homokzsákot helyére tette. Visszafordult az újabb teherért. A metsző szél, a hideg csontjaiba mart, mozgással melegítette, védte testét. Hajszolódott.

- A nehezét vállald, fiú! Míg élünk, nem pusztul el a világ! - kiabálta István-apánk.

Tekintetében ugyanazt az elszántságot és bizakodást érezte, mint a sajátja volt. Lassan szakította ki magát a pusztulás mámorából, a szánandó földeken vergődő szeretteire gondolt, a másállapotos Rozikájára, szüleire, szívéről táplált öregjeire és folytatóira. Utódaira gondolt, s úgy érezte, ereje legyőzhetetlen, ellene feszül minden rontásnak, rombolásnak. Könnyedén vitte a homokzsákot. Kevésnek érezte, hitványka feladatnak, hegyeket szeretett volna idegörgetni és megszelídíteni, legyőzni a háborgó tengert. Megsejtette diadalát.

Csatárláncot alkottak. Sűrűn, kézközelben álltak a sárban, és a súlyos termésköveket adogatták. Hosszan elnyúlt az emberáradat, ütemesen vándoroltatta az életmentő építőanyagot. Boldi lezúdította teherautójáról a szállítmányt, és kézről kézre adták a szürke, fehér termésköveket. Kőnél erősebb, betonnál szilárdabb védvonal készült. Áttörhetetlen, elpusztíthatatlan.

Gyorsan apadt a nagy folyó. Hónaljig, derékig érő dühös vízben fordult meg Potornai Bandi, az álmatlanságtól vérbe borult szemével.

Megmenekültek. Csökkent a veszély.

Letántorgott vizes ruhájában őrhelyéről a tanár, gumicsizmájából liternyi vizet löttyintett ki. Keze lilára gémberedett, vérzett. Megszaggatta a homokzsák, az érdes fogú terméskő.

Otthon a várandós Rozika rumos teát itatott vele. Potornai Bandi másik ruhát kért, de ültében elaludt. Felesége kulcsra zárta az ajtajukat, és ágyba dugta.

A tanár újra a gátra indult. Rohamosan apadt a folyó. Elvonult az árvízvédelmi készültség, katonák, egyetemisták maradtak még, szedegették, ürítgették a homokzsákokat.

"Győztünk" - gondolta boldogan.

A földekre fordult. Gázolt a megviselt, a pocsolyás, a sokat próbált talajokon. A szenvedő szőlősorokhoz igyekezett. Osztályát ott találta. Piros Bugyogó szája szélesre szaladt, fehér fogsorát mutogatta.

- Éljen az árvízi hős - mondta mosolyogva.

- Megártott a szüret?

- Kopasz Bercinek - mutatott a távolabbi táblára, ahol a gimnazisták sürögtek. - Ezután messziről megsüvegel.

A gyerekek köréje gyűltek. Egy se hiányzott közülük. Novák Csaba is velük dolgozott. Barna cigányképe derülten ragyogott.

- Visszajöttél?

- Kihozott az ősöm, ne lopjam a napot.

- Akkor nyomás, csapjunk végére a szüretnek.

A sor elejére állt.

Arra gondolt, hol járhat István-apánk, merre vergődik a vizes, megmenekült földeken. Veszteséggel, de hamarosan magtárban a mezők kincse, földben az őszi mag. A meghűlések, náthák is elmúlnak, elfelejtődnek, de az ember győzelme soha.

István-apánk Potornai Bandit kereste.

"Ki hitte, hogy ezt is tudjuk - gondolta boldogan az agyonra nyűtt elnök -, megfordítottuk az időt, legyőztük."

Megérkezett. Mosolyogtak. Megölelték egymást.

István-apánk mondani akart valami fontosat, de elfelejtette. A szívéhez kapott.

- Mi bajod?

- Incselkedik.

- Siess a dokihoz!

- Az igazi gyógyszert nem ő adja. Együtt vagyunk, a szekér haladjon. Néked magyarázzam?

- Kocsis nélkül úgyse boldogulunk.

- Két hely van a bakon.

Az elnök elment. Permetezett az eső.

Szürkeségbe veszett minden a föld és ég között. Mocskos, szürke, nyúlós massza nyomta, áztatta küzdelmüket. Fekete kövesutak szivárogtak a falvakból. Az elszánt csapatok gumicsizmában caplattak, esőkabátok, ballonkabátok, orkánkabátok fedezékében.

István-apánk kőnehéz szívét hurcolta. Sárba szegezte a fájdalma, de lehetetlen volt megállnia, percnyit pihennie. Fakón hordozta a szenvedését. A múlt, a jövő, a vágyak és a remények, az ólomjelen messzeségeibe bújtak. Biztosan tudta; a csatát megnyerte.

Hideg eső hullt. A földeken térdig gázolt a piszkos latyakban, merő víz volt már, ruhája sütött, az izzadság, a lucsok szagát, a rohadó természet gőzölgéseit hordozta. A folyótól nyugalom áradt, amitől csendes, gyógyító melege támadt. Érezte, hogy oda kell érnie, a szívéből forró tűz folyt, sistergett a pusztává vert határ. Még arra gondolt, segítségért kiált, Potornai Bandira, sorstestvérére hagyja rendelkezéseit, de a szívét hirtelen szaggatta szét a tűz, görcsök csomósodtak az ereiben, fehér fényben szikrázott a puszta, vörös foltok imbolyogtak, növekedtek félelmetesen. Ismerős arcokat látott közeledni, s hitte, valóban hozzá libegnek a mezőn, piros ruhájukból ünneplő fekete lett, a gyász, a mulatozás, lakodalmazás színei. Méltóságteljesen, lassan szaladtak. Lassított filmfelvételre emlékeztette a kép. Kenyér, kalács, pálinkásbutykos, borosüveg, búzakoszorú, házikolbász, pántlikás kalap az emberek kezében. Tarajos eső kopogta a ritmust.

A földre rogyott. A sáros, vizes, híg latyakba. Tudta, nem állhat fel soha többé. Sorsával megbékélve feküdt, arra gondolt, sínen a közösség, már semmi komoly baj nem érheti. Mocskos arcát megemelte, szembenézett a futókkal, hitte, integetnek, a kezüket látta, a dallikázó, dínomdánomos, hejehujás örömkezüket, a cipó nagyságú, göcsörtös, deformálódott, szomorú kezüket, a fájdalom- és az öröm-jussú kezeket, amelyek már nem emelhették fel a pusztulásából. A menet megtorpant, a homályba vesző arcokat elmosta az eső, a marokra fogott fájdalom.

István-apánk feje a pocsolyába zuhant.

Már az iszonyú csendet sem hallotta, a pusztító eső szűnését.

Potornai Bandi apósa, a földszerető Major János szomorúan érkezett. Szemét a lába előtt hordta. Az átvirrasztott éjszakák terhével, szőrös, sárral fröcskölt képével komoran bámult a megtaposott hantokon.

- Szükségünk van megint rád, fiam - szólt baljósan. A diákseregnek háttal fordult. - István-apánk meghalt. Elvitte a szíve.

- Mikor?

- Még meleg.

- Gyerünk.

Fekete sarat dagasztottak.

A ravatalozóban kandeláberek égtek, koszorúk borították a fekete koporsót. Négyen álltak őrt a harcostársak közül; fejtől balra Munkás-elvtárs, Nemes Lajos, jobbra Dihenes, Major János. Nyomott, egérszürke volt az ég, gyászos. Megdöbbent a nép, szerette vezérét. A kemény, kezdeti idők is felrémlettek, a szegénység, a bizalmatlanság esztendei, a romjaiból tápászkodó közösség.

Nem hitték a hírt. Az elnök derűs, gyakran mosolygó ábrázata annyira élő maradt, beszédei, gesztikulálásai, szemüvege magas homloka alatt, hogy nem fért hozzá a halál képzete.

Nagy gyászban búcsúzkodott a falu. Feketében özönlött a temetésre. Messzi vidékről személykocsik sorjáztak, elborították a kövesutat, a ravatalozó környékét, kilométerekre kígyózott csillogó vonulatuk, a Főtérig.

Eljött a küldött is. Részvétet hozott a családnak és anyagi támogatást. A Csillag irodáján fekete zászló lobogott. Kevesen tartózkodtak bent, halkan beszéltek a vendégekkel, Novákné Potornai Zsuzsa feketekávét főzött, szervírozta a siralmas hangulatban. Emlegették István-apánkat; jóságát, családszeretetét, egyszerűségét megőrizte magas posztján, életét áldozta a kollektíváért.

Találgatták, ki lesz a méltó utód, aki vállára veszi őket, a megkezdett úton jár, hitéhez, hűségéhez, kitartásához, tisztességes, jó módszereihez nem fér intrika, szívével, eszével, idegekkel bírja az élen járást? Tudták, nehéz választás lesz, megrendülhet a Csillag, deformálódhat, de ragyoghat tovább is.

Vitték a könnyeiket. A hűséges régiek, a nagy indulatokat elhullajtók, a veszekedésekből szövetséget kovácsolók sötét ruhát öltöttek, vonultak fájdalommal, életre szóló kézfogásokkal, cigarettázásokkal, jó ízű beszélgetésekkel, és utolsó útjára kísérték vezérüket. Hitetlenkedve ingatták a fejüket; lehetetlen. Érezték, megmarad bennük, csak velük együtt hull végképp a porba, amikor már nincs emlékezet, nincsen nép sem.

Nagy fekete özönlés volt és nemzeti gyász.

A ravatalozónál nyújtózkodó sor rótta le a kegyeletét. Gyászzene szólt. Dalárda zümmögött. Patakzottak a könnyek. István-apánk felesége, fia, Márti és Mari egymást támogatták, a küldött mellettük, Potornai Bandi feleségével, Rozikával, Novák Józsi nejével, Potornai Zsuzsával, Pölös Gábor, öreg Boldi, öreg Potornai beteg feleségével, nászasszonyával, Major Jánosnéval, Novákék, Váradiék együtt Dihenesnével, Péteriék Nemes Lajosnéval, Kopasz Berci párjával, és a küzdőtársak. Egyetlen temetés volt, amelyre valamennyien igazi gyászt öltöttek.

A dalárda elhallgatott. Potornai Bandi lépett a ravatalhoz. Zokogások zavarták.

"Barátaim, elvtársak!

Kevesebben lettünk, szegényebbek, István-apánk eltávozott közülünk. Szépen élt, és szépen halt meg. A cselédkedések világából vitte hamuban sült pogácsáit, hogy a bőség esztendeit fakassza belőlük, tisztes, jó életünket. Példánk marad. Vállunkra vesszük a koporsóját.

Adjuk a földnek, hogy betemesse."

Potornai Bandi felemelte elrongyolódott arcát. Szeme negyvenfokos láztól csillogott, összefolytak előtte az ismerős arcok. Testét tűz forrósította. A koporsóhoz állt. Rémlett, mások is görnyednek alatta, Nemes Lajos, Munkás-elvtárs, Dihenes, Major János. Két lehorgasztott fejű öreg lépdelt utánuk, öreg Boldi és Pölös Gábor. Nemes Lala vitte a díszpárnára tűzött kitüntetéseket. A gyásztól roskadozó családot megrendült közösség kísérte.

Dobogott, dübögött a nehéz föld. Dalárda zümmögött. Úttörők, ifjúgárdisták, munkásőrök, katonák merev sorfala tisztelgett. A fúvószenekar gyászindulókat játszott. A fehér kőből faragott fejfa helyére került.

A küldött búcsúzott:

"Szeretett elvtársunk, István-apánk!

Az utolsó utadra kísértünk, hamar elfáradt a szíved, és örökre megállt. Sorsodat, munkádat betetőzted, soha nem ragyogott még így a kollektíva, nem terült meg a nép asztala. Áldozatkész, fáradtságot nem ismerő kommunista voltál, példamutató családapa. Hiányozni fogsz a sorainkból, töretlen elvhűséged, baráti, elvtársi segítséged.

Megfogadjuk a sírodnál, hogy amire életedet szentelted, a nép tovább gyarapszik, erősödik. Nagy sorsodból példát merítünk.

Emlékedet kegyelettel őrizzük, és átadjuk az utókornak."

Újra gyászzene szólt. Részvétnyilvánítások.

A szélesen hömpölygő tömeg oszladozott. Csoportokban, egyenként foszlottak szét a fekete foltok, vitték a múlandóság hangulatát.

A várandós Major Rozika karolta láztól reszkető férjét, figyelte cserepes száját, tűzpiros arcát.

- Kapaszkodj belém - súgta. Major Jánosnak intett. Közrefogták betegüket, támogatták hazáig.

Potornai Bandi tüdőgyulladással nyomta az ágyat. Jobbára egyedül maradt a lakásban, fia iskolában, az asszony műszakban, Majorék kint a szikkadt földeken. Könyvei segítettek és a gondolatok.

Behunyta szemét, csodát álmodott, ami színtiszta valósággá vált. A sötétre függönyözött szobában már nem volt egyedül, Rozika, tiszta, családszerető, szép asszonya ült a fehér lepedőn. Megszorította a sok mosástól, cipekedéstől kék erekkel domborodó kezét, beszélniük felesleges volt. Arra gondolt, mégiscsak boldoggá tette: gyönyörűséges fiút csinált, és érkezik a másik is, hogy vénségükre ne kóboroljanak egyedül a hatalmas kulákházban.

Elborította az érzékenység. A beteg megszorította Bandika, elsőszülött fia kezét, aki szintén a heverőjén ült. Boldogan, várakozással tekintettek a jövőbe.

A szoba óriás méretűvé tágult. Elfért benne a falu.

A doki injekciót villogtatott, szemben állt a lassan körbeforgó fekhellyel. Mögötte a falakon tömérdek könyv, folyóirat.

- Nincs olyan társadalom, ahol tisztán, igazán lehetne élni. A paradicsom is illúzió. Az ember amit épít, azt lerombolja - szónokolta.

- Nem új gondolat - mondta Potornai Bandi -, megfogalmazták már számtalanszor. A lényeg nem igaz. A bőség okozott már zavarokat, de nem zsákutca.

- Miniatűr ország. A középszerek, középszerűek hazája - vitatkozott a doktor és lassan elfordult a forgó szobával.

- A jólét a szellemi élet gazdagsága is. Az egyensúlyt megteremtjük minden területen.

- Helyben vagyunk - csapott levegőbe a dili-doki -, ezt kotyogom.

- Nincs harmónia, de lehetséges.

Novákné Potornai Zsuzsa lépett a doktor előbbi helyére. Borral, könyvekkel. Mutatósan öltözött, magas szárú, őzbarna bőrcsizmában, bőrkabátban. Rettentő nyugalommal füstölte el méregdrága cigarettáit. Szövegelt.

- Gyerekidomárom, erőlködj. Ünnepséget csapunk a segítők tiszteletére. Akkorra meggyógyulsz?

Öcsikéje bólintott.

Diákjai kerültek elébe. A beteglátogatás édességeit jóízűen elfogyasztották. Vidámak voltak. Novák Csaba velük tartott. Unokatestvére, Novák Józsika mellett álldogált félszegen, kegyetlenül vörösödött a füle.

- Visszajöttél a suliba? - kérdezte hitetlenkedve a tanár.

- Á, nem - nyöszörögte paprikapirosan a suhanc -, de rokonok vagyunk, megnézem, hogy van.

- Oké.

Széttekintett közöttük, észrevette, hiányzik az elnök-kisasszony.

- Márti?

- Gyászol - válaszolta Péteri Karcsi.

- Ne hagyjátok elszontyolodni.

- Karcsi patronálja - nevetett a doki fia, de nem bántóan. - Nincs lötyögés, irtóra hajtunk.

Kopasz Berci lépett reflektorfénybe. Kalocsniban, esernyővel, mint a felzaklatott földeken. A betakarításban tanúsított helytállásáért plecsnit kapott. A szívére akasztotta. Megvetően tekintett körül.

Potornai Bandit ez nem háborgatta. Könnyű volt a szíve, fiatal.

A két öregre, Pölös Gáborra és öreg Boldira vágott a vörös fény. Piros bort szopogattak. Szokatlanul hallgattak. A tanárnak sugárzott a tekintete.

- Elvetettek? - kérdezte.

- El - bólintott Pölös Gábor -, lézerszemük van a traktorosoknak. Éjszaka is látnak.

- Maradt pocsék?

- Kicsike.

- Talpon a közös?

- Ha el nem rontják.

- Kicsoda? - hökkent meg a beteg.

- A következő vezér - szólt nyersen öreg Boldi. - Hírlik, Dihenest kiáltják ki.

- Őt nem - vágott közbe Pölös Gábor -, annyit iszik, hogy helyettes legyek, annyit még nem, hogy elnök.

- Rémeket látnak. A maguk véleménye?

- Te kellenél, vagy Gáborka, csak ő irtó fiatal.

- Tanító vagyok - mondta Potornai Bandi meghatódva.

Megérkezett Major János is. Az öregek mellé zárkózott. A poharak szaporodtak. Koccintottak.

Akkor a kacska kezű postás lépett a képbe. Barna papírba göngyölt csomagocskát szedett elő, Potornai Bandinak címezte az öreges, szálkás írás. Bontogatta a vékony, cukorspárgával kötözött küldeményt. Halom papírpénzt, tenyérnyi irkalapon végrendeletet talált. Hangosan felolvasta.

"Megtakarított pénzemet a közösségre hagyom. Vegyenek rajta kis autóbuszt, az öregeknek. Küldi: Munkás-elvtárs."

Potornai Bandi kezében remegett a piros borral töltött pohár. Megitta italát. A fényes szemű öregekre pillantott.

- Elment - mondta öreg Boldi. - Hullunk szépen az időből.

- Megmaradunk - morfondírozott Pölös Gábor -, hiszen a termőföldbe szántanak.

Állva itták ki a borukat. Elfordult velük a szoba-színpad. És egyre gyorsult.

A két fekete kendős parasztmadonna került szembe, a széles, vörös fényzuhatagban apró könnyeket potyogtattak. Sámlikon kucorogtak, Major Jánosné deformálódott, felpuffadt kezét kenegette kitartó egykedvűséggel, a gamós kezű fejőnő, Potornainé pedig kukoricát morzsolgatott.

Jós Sándor simléderes sapkájában, ásóval a kezében mereven várakozott. A szürke arcú Gulyás Imre vályogvetőjére hajolt. Szentpéteri Ferus lódenkabátban, aktacsomóval a kezében görnyedezett. Zöldecske is megjelent, anyaszült meztelenül, mellén és szőrzetén hatalmas arany domborításokkal.

A madzagos puskájú parancsnok, Fillér Gábor karján nemzetiszínű karszalag, piros cérnával ráhímezve: Policáj. Váradi Mihály aranyborjút szorított az ölében.

Forgott velük, egyre gyorsult a körhinta-színpad. Újabb és újabb figurák léptek a vörös fénysugárba, a szoba falára szegezve, a többiek pedig homályban forogtak. Felaggatott festményeknek tetszettek.

A Kitelepítő látszott pillanatokig, khakiszínű egyenruhájában. Aztán Novák Tibor, olajosan, beletörődő lemondással, egy házacska makettjével, amin olvashatóvá vált a felírás: gyerekgyár. Az örök tehenészek kettőse jelent meg: Novák magasra tartotta a zsétárt. És hűségesen bámult Potornaira, aki enyhe méltósággal viselte rézgálicos kalapját, és a horpadt hátipermetezőjén babrált.

Szürke Alkalmazkodás belegabalyodott a virágtartókba, hasztalanul igyekezett megszabadulni tőlük, egyre jobban béklyóba kötötték. A háj-báj elnökné tiszta feketében, menyével, a begyes Marival és a kiselnökkel teázgatott. Fekete-Péteriné portörlővel és seprűvel hadonászott méla férje fejénél. Boldi, akit már megfogott az öregedés, az új autó ajtajának a kulcsát csörgette, kétségbeesetten kiabálva: - Gáborka, merre vagy? - Agrármérnök fia feszes tartásban, bőrkabátban hajolt a szakmai folyóiratokra.

Veréb vidám hálatánca következett. Bendő Béla két zsiráfnyakú kéményen terpeszkedett, alatta egy gyár látszott, kerítésén a szokásos jelmondattal: tiéd a gyár, magadnak építed. Pölös Anna, a felesége, üvegházak és fóliasátrak tetejéről integetett.

Piros Bugyogó pénzért vett haját fésülgette, próbálgatta. A tokás Dihenes hanyatt dűlt a fotelben, meleg vízben áztatgatta lúdtalpait. Nemes Lajos piros párttagsági könyvével verte a mellét, és meggyőződés nélkül hajtogatta: - Nem ezt érdemeltem, nem ilyet kívántam!

Sebesen forgott a fal. Összemosódtak a történelmi regruták arcai.

Akkor Potornai Bandi felállt, és félrerántotta a függönyt. A hideg égre tekintett. A házak már elfüstölték a ködöt, tintakék alapon könnyű, szürke felhők gomolyogtak.

Gyönyörű, cselekvésre csábító idő volt.