II. rész

---

Egy kényelmes ülésben tértem magamhoz. Nem láttam semmit, de éreztem, hogy vadul szuszog mellettem valaki. Amin ültem, kellemesen körbevett, de le voltam szíjazva legalább négy ponton, így mozdulni sem tudtam. Nem emlékszem, hogyan kerültem ide, így azt sem tudhatom, hol vagyok éppen. Az előzmények tisztán élnek emlékezetemben: én vagyok az az újonc, aki fegyvert fogott a Pusztítóra közvetlen közelről. Vajon most kinek a fogságában vagyok? Kik találtak rám először? Végül a sisak bekapcsolt. A szemem elé épített képernyőn először is saját életfunkcióimat ellenőriztem. Miután megnyugodtam, hogy mindenem megvan ott, ahová azt eredetileg is tervezték, megpróbáltam kideríteni, hol lehetek.

Mellettem ült. Éppen koordinátákat táplált be a hajó vezérlőrendszerébe. Tudtam, a bázison mindenki elpusztult, és valószínűleg a menekülése során még néhány cirkálót ugyancsak elpusztított. Lehetséges, hogy a központi számítógépet is használhatatlanná tette. Ha egyszer arra járt, miért hagyta volna ki? Egyébként nem lehetne itt, és nem babrálhatná a billentyűzetet ilyen nyugalommal egy olyan űrhajón, amit minden bizonnyal teljes ellenőrzése alatt tartana a központi computer, ha még működne. Egy luxushajón, ami azért szép, mert nem a közvetlen felülete védi a galaktikus sugárzástól és a támadásoktól, hanem az a speciális erőtér, amit a Földön még nem sikerült soha senkinek előállítani vagy alkalmaznia. És most ez mind az övé.

Éppen arra gondoltam, hogy szorít a szék, amihez hozzáláncoltak, amikor a kioldó kapcsolóhoz nyúlt. Elengedett mind a négy ponton a szorítás. Ösztönösen a fegyveremhez kaptam. Hiába. Tudhattam volna, hogy lefegyverzett.

- Tehát megölnél - nevetett. - Jó tudni. Én nem voltam rá képes, hogy megöljelek. Te vagy az első, akit nem látok előre.

Elhallgatott. Arra gondoltam vajon levette-e rólam a sisakot, hogy megnézze az arcomat, amíg ájult voltam. Ha még csak most készül az ugrásra, valószínűleg nem. El lehetett foglalva ellenfeleivel, akik bizonyára követték egy darabig. Fontos lehetek neki. Legendásan magányos harcos hírében állt, és most, amikor pályafutásának egyik legnagyobb hadserege kergette az űrbe, visszajött értem a terembe, ahol saját személyes védőpajzsa alá rejtve otthagyott, és a pusztítás után elhozott magával. Vajon miért?

- Te vagy az első, akit nem látok előre. De a gondolatiadat érzem. Igaz nem olyan világosan mint másokét, de tudom, mi foglalkoztat. Erőm lényege, hogy pár pillanattal előre látok az időben. Mindig tudom, ki mikor merre fog lőni, és hogy eltalál-e vagy nem. Nekem semmi más dolgom nincs, mint ezt a látomást megelőzni egy másodperccel. A látomások nem veszélyesek. A tetteim így végül megelőzik időben a történést. Ez a tulajdonságom születésem óta a sajátom. Nem tudom, honnan szereztem és nem tudom meddig fog tartani. Mindenesetre elpusztíthatatlanságom nem másnak köszönhetem, mint ennek a pár másodperces előrelátásnak. Amikor a feletteseim át akartak küldeni a szakadékon, azt is előre láttam...

Hát így menekült meg. Előre látja a saját halálát, amit még van ideje megakadályozni, ha elég gyorsan cselekszik. Lehet, hogy percek, másodpercek állnak a rendelkezésére. Azért teheti meg, hogy egyedül dolgozik, és azért volt ő, egyedül ő, a galaxis legtökéletesebb elhárítója. Senki nem végezhetett vele. Valamennyire engem is érezhet, de nem úgy, mint másokat. Vajon mi okozhatta, hogy az, aki évtizedeken keresztül nem hibázott el egyetlen célpontot sem, engem nem bírt eltalálni amikor bénultan álltam mögötte és azt számoltam, hány töltény csapódik be mellettem az acélfalba.

- Vakon bíztam a hatalomban. A döntések okát soha nem kérdeztem, nem érdekelt, kit miért kell likvidálni. Megtettem, amivel megbíztak, hogy újra megbízhassanak valamivel, amivel kapcsolatban megint csak nem lehettek kérdéseim. Csak teljesítettem a megbízásokat, ahogy azt elvárták tőlem. Nem volt ellenfelem az egész galaxisban, és nem is lesz, amíg ez a tulajdonságom a sajátom. Nem fogok soha kiöregedni a szakmából. Amikor kiadták az utolsó parancsot, valami azt súgta ez lesz az utolsó küldetésem. Pedig tudtam, a küldetés során ismét nem lesz ellenfelem. Ha lett volna, tudtam volna. Egy apró állomásról kellett volna néhány túszt kiszabadítanom, ha egyáltalán létezett azon a ponton űrállomás, amit megadtak végcélként. Éreztem a véget... Ezért úgy döntöttem, hogy azzal együtt indulok erre a küldetésre, akit akkor már nyolc éve töretlenül szerettem. Határozottan úgy éreztem, innen nem térek majd vissza. Nem hittem el, hogy képesek elpusztítani. Tudtam, ha nem is térek vissza, mindenképpen életben maradok. Ezért vittem magammal őt, az egyetlen nőt, aki fontos volt az életemben. Az út során többször gondoltam a koordináták átírására is. De tudtam, hogy ezzel a hajóval nem tűnhetek el örökre a Rendszer szeme elől a ködben. Ellenőrzésük alatt tartották. Ezért a tervem végül az lett, hogy a túszokat visszaküldöm a saját hajómmal a földre, én pedig eltűnök az elpusztítandó csatahajóval. Mire rájönnek, hogy nem vagyok a visszatérők között, már késő lesz. Ez lett volna a sorsom, így kellett volna történnie. Ehelyett a szakadék előtt pár másodperccel lett világos számomra minden, mint a nap. Ösztönösen a katapulthoz nyúltam. Így a hajó a kedvesemmel együtt elsüllyedt - neki nem voltak olyan reflexei, mint nekem, nem láthatta előre a sorsát, nekem pedig nem maradt időm a cselekvésre, és ott lebegtem tehetetlenül a mentőkabinban. Akkor világos lett, hogy a Rendszer azt pusztítja el, aki az útjában áll, a döntés nem érdem kérdése. Egy embert pontosan úgy, olyan hidegvérrel és személytelenül, mint ezreket vagy milliókat. Nem számít semmi, csak a szempontok. Hirtelen én lettem a Rendszer célpontja. Azt akarták, hogy én végezzek saját magammal - nem volt elég bátorságuk, hogy megküzdjenek velem. Nem sikerült nekik. A szerelmemet ölték meg helyettem... Akkor bosszút esküdtem, és azóta amerre járok, én vagyok a Rendszer támaszainak végzete. Mindenkit megölök. Ez az egy cél tart életben. Egyetlen esélyük van a túlélésre: ha elkapnak. Erre viszont nincs lehetőségük. A velem született előrelátás technikája az évek során nagyon sokat fejlődött. Így születtem, természetes velejárója az életemnek. És hogy mire használom? Csak arra, amire a Rendszer megtanított, az egyetlen dologra, amihez értek: megölöm azt, aki az utamba áll; de egy ideje a célpontokat én magam szabom meg.

Néztem ahogy beszélt, és nem mertem megszólalni. Egyetlen szó elárult volna, és ki tudja egy ilyen esetben mit csinálna velem. Zavart, hogy kiszámíthatatlan. Soha nem távozott azzal a hajóval, amivel érkezett, és mindenki a központi memóriamodulok védelmére rendezkedett be a gigantikus fémvárosban. Ehelyett megölte a kormányzót, és ugyanazon a néhány személyes űrhajón távozott amelyiken érkezett, csak azért, mert úgy csillog a külseje, mint holló csőrében az aranygyűrű.

Melegem volt. A sisak alatt újra izzadni kezdtem, éreztem, ahogy a cseppek lecsorognak az arcomon. Arra gondoltam, vajon látta-e már, hogy ki is vagyok valójában. Én felismertem őt. Elsőre. Régóta tudtam, hogy ő az, akivel egyik első bevetés alkalmával egy osztagban szolgáltam. Engem azóta, több mint tíz éve nem léptettek elő, belőle pedig a galaxis elsőszámú katonai ügynöke lett. Igaz, nem voltam soha jó katona. Tulajdonképpen megbántam, hogy ide jelentkeztem, de azt még sokkal jobban megbántam, hogy húsz év szolgálatot aláírtam egy vacak földi lakóterületért cserébe, ahonnan az utóbbi évben négyszer kellett elköltöznöm a központi computer vártánál gyorsabb ütemű fejlesztése miatt. Először én magam is olyasmit érezhettem, mint ő, amikor elvesztette a kedvesét a galaktikus szakadékban. A szakadékban, amelyik leginkább a földrengések után kialakuló, a bolygó középpontja felé vezető árkokra hasonlít, azzal a különbséggel, hogy a galaktikus szakadékokban az anyag annyira ritka, hogy minden alkotóelemeire esik benne szét és szédületes sebességgel zuhan az ismeretlen mag felé. Kettőnk között különbség csak annyi lehetett, hogy én gyáva voltam magánháborút indítani azok ellen, akik parancsba adták a kilakoltatásomat és memóriakártyákat dugdosgattak lakásom helyére. Egyre rosszabb körülmények közé kerültem. De a válasz minden esetben az volt, hogy a katona szolgál és igazodik a változó körülményekhez. Erre szerződtem, nem másra. Minden esetben a saját aláírásommal megerősített szerződést dörgölték az orrom alá, így minden kérelmemet könnyedén elutasíthatták. Elutasításuk megerősítéseként felajánlották, hogy beosztanak a legközelebbi galaktikus konfliktus felszámolásába, amit végképp nem szerettem volna: az elsőbe is majdnem belehaltam.

Az első bevetéseim egyikén csapdába estem. Egy magas, tágas térben felülről csaptak le ránk. Ő jött, és ugyanúgy, ahogy mostanában csinálta, módszeresen halomra lőtt mindenkit. Undorító nyálkás, csápos csigaszerű lények voltak, de gyorsmozgásúak, és puha testük miatt hallatlanul csendesen mozogtak ellenfeleink. Állítólag egy génmanipulációs telephelyről szöktek meg, de később ezt cáfolták bizonyos hírcsatornák: a célcsoport életteréül szolgáló bolygón ugyanis hatalmas és bizonyra békés populáció maradványait találta egy független kutatócsoport. Mind elpusztultak. Kivégezték őket, valószínűleg a mi akciónkkal párhuzamosan egy másik flotta tette.

Akkor ott ő mentett meg. Lövései mind pont az utolsó pillanatban találtak célba, és a puhatestű lények a lövedék okozta nyomásváltozás miatt, mint egy belekkel töltött luftballon, úgy robbantak szét cafatokra, beterítve az egész mennyezetet zöld és ragacsos vérükkel. Undorító volt, és én már éppen rosszul voltam a hányingertől, amikor kivitt a hajóból. Valószínűleg én maradtam bent utoljára, mert már elhelyezték a hajón a detonátorokat. Egyetlen lövést sem adtam le az egész akcióban. Amint átszálltunk a sajátunkba, a puhatestűek felrobbantak. Teljesítettük a küldetést, és ilyenkor vidáman tértünk vissza a bázisra, mert tudtuk, kapunk néhány szabadnapot luxuskivitelben, amit a parancsnokság finanszíroz számunkra. Ennyi járt minden bevetés után a galaktikus hadsereg katonáinak. Utána persze, amikor megtudtam, hogy egy természetes galaktikus populáció jól átgondolt kiirtásában vettem részt, nem voltam túl boldog. Akkor kértem át magamat a földi erőkhöz, de ott is próbáltam olyan pozíciót kiharcolni magamnak, ahol a lehető legkevesebbet kell fegyverekkel harcolni. Nem is léptettek elő soha, ezért vagyok még ma is újonc, bár tíz éve szolgálok a Galaktikus Hadseregben, és a szerződés szerint még ugyanennyi van hátra, mielőtt leszerelnek. Nem vettem részt ezután soha kozmikus csatákban és a Földet sem hagytam el többé. Egyszerű őrszolgálatot láttam el különböző békés körzetekben, ahol semmi esélye sem volt annak, hogy a fegyverem után kell nyúlni valami miatt. Hát így teltek az első bevetés óta a napjaim. Az utolsó bevetésem után azt a bizonyos "álmot luxuskivitelben"-t sosem felejtem el. Együtt töltöttem azzal, aki ma több szobányi ember legyilkolására elegendő muníciót lőtt rám, majd elcipelt magával a galaxisnak erre az ismeretlen peremére anélkül, hogy megkérdezte volna, akarok-e jönni vagy nem. Újra itt ültem tehát amellett a katona mellett, akivel együtt töltöttem az utolsó bevetésem utáni szabadságomat, annak minden napját és percét, aminél szebb és emlékezetesebb időszakom azóta sem volt. Azért nem is felejtettem el a arcát, azért figyeltem a Pusztítóról szóló híreket, és azért imádkoztam, hogy ne végezzék ki, mert így maradt még egy esély, hogy újra együtt tölthetek vele néhány napot - akár börtönőreként is -, úgy mint akkor, tíz évvel ezelőtt, azután a bevetés után, amit szívből megbántam, és még ma is összeszorul a torkom, ha arra gondolok, hogy önként részt vettem egy ártalmatlan populáció módszeres megsemmisítésében.

Néztem, amint babrál a műszerekkel mellettem, és újra arra gondoltam, vajon látta-e az arcomat. Tudja-e, hogy én vagyok az a nő, akivel azt a néhány hetet eltöltötte azon a csodálatos, földi tengerparton, amit azóta áramkörök és mikroprocesszorok tekervénye borít. Vajon tudja-e, hogy férfi még annyit nem kapott tőlem azóta sem, mint ő az alatt a pár nap alatt? Tudja-e egyáltalán, hogy nő vagyok, és ha igen, vajon megismer-e még?

Rám nézett. A sisakon keresztül nem láthatta arcomat, mégis egyenesen a szemembe nézett. Tudja. Úgy néz mintha tudná. Váratlanul megszólalt:

- Nem. Fogalmam sincs, ki vagy és mi dolgunk volt egymással a múltban. Nagyon homályosan érzem a gondolataidat. Nem látom a jövőt, amit tervezel - a múltad viszont nem fedi teljes homály számomra. Néhány évet és gondolatot látok visszafelé. A jövőben viszont homályba vész minden, ami te vagy, vagy te leszel. Sosem tapasztaltam még ezt, azért vagy most itt. A jövő sötét, a múlt homályos emlék. Rá kell jönnöm a titokra, amit magadban hordozol. Csak annyit érzek a sisakon keresztül, hogy nő vagy. De nem emlékszem sem a nevedre, és bár homályosan látom az arcodat a sötét üvegen keresztül, az nem ismerős számomra. Pedig tudnom kell, ki vagy. Te vagy az egyetlen lény a galaxisban, akinek esélye van arra, hogy elpusztítson. De ez izgat a legkevésbé, nem félek a haláltól. Te vagy az egyetlen, akit nem sikerült elsőre kivégeznem. Pedig bennem a szándék megvolt... Mégsem sikerült... Valami olyan tér védelmét élvezed, ami nem evilági dolog. Ezért viszlek magammal.

Elfordult és újra megnyomott néhány kapcsolót, ami újra székhez szegezett. Ezúttal azonban nem a mozdulatlanság feszes fémbéklyóit csatolta rám, hanem a puha biztonsági öveket. Miután saját magát is becsatolta, néhány kapcsolóval utasítást adott a galaktikus ugrásra. Tudtam, hogy innen már nem lesz visszatérés. Ugrás következik az ismeretlenbe...