III. rész

---

Soha nem jött ki az ugrásból ennyire simán. Látszik hogy a hajót nem kizárólag földi technológiákkal szerelték fel. Kedvenc bolygója közelében jelent meg újra, ez az objektum még nem szerepel egyik csillagtérképen sem. Apró, bizonyára még hagyományos értelemben gondolkodásra képtelen, de fejlődőképes törpék lakják a bolygót. Barátságos hely. Dús növényzet, sok víz, bár klímája kissé hideg és ködös a földi viszonyokhoz képest. Ember még nem járt itt, a Pusztító is csak egyszer vetette meg itt a lábát, akkor amikor véletlenül erre vezetett az útja. Akkor elhatározta, ha valaha leszerelik és családja lesz, itt fogja leélni az életét, teljes békében és nyugalomban, távol azoktól, akik gyilkolásra nevelték. Leszálláshoz készültek. A légkör alkalmas volt a szkafander nélküli életre, bár a környezet és a két közeli törpecsillag fényei miatt egészen más volt a hatás, mint a Földön.

Hat óriás galaxist ugrott át. Borzasztó távolság. Ilyen messzire még a földi hatalmak csápjai sem érhetnek el. Biztos, hogy most örökre eltűnt mindenki szeme elől. A gép szerencsére földi embereknek szánt konstrukció, így a műszerek állásából sokminden kiderült számomra. A Pusztítót ilyen szempontok sem zavarták: ismeretlen irányítórendszerrel találkozva egyszerűen előrevetítette a jövő különböző verzióit, így aztán az idő ártalmatlan síkjában kipróbálhatta a hajó összes funkcióját következmények nélkül. Miután világos lett számára, hogyan működik, egyszerűen birtokába vette a hajót és kész. Gyakran élt ezzel a képességével amikor egy-egy bevetése alkalmával teljesen elpusztította a személyzetet: átpakolta áldozatait a saját hajójára és az idegen cirkálóval folyatatta útját. Amikor pedig megunta a szabadságot, újra jelentkezett feletteseinél, mondván: problémája akadt az ismeretlen cirkáló irányításával és eltévedt. A legendák szerint ezeket az időket kettesben töltötte szerelmével egy ismeretlen, távoli bolygón.

Nem kellett sok bevetést átélnie, hogy felmerüljön benne a gondolat: igazi galaktikus konfliktusok valójában nincsenek is. A galaxis elég nagy, a populációk közötti különbségek pedig gyakran akkorák, hogy egyáltalán nem érdemes foglalkozniuk egymás elpusztításával: életterük teljesen alkalmatlan arra, hogy egy másik populáció ott gazdaságosan és kényelmesen megéljen, a gazdaságilag értékes ásványok vagy energiahordozók pedig bőven megtalálhatóak lakatlan bolygókon vagy meteorrajokban. Az ilyen inváziók első vonalában az új élettér vírusai szinte minden esetben végeztek a támadókkal. Még arra is volt példa, hogy a visszatérő hajó és az azon megtelepült idegen világból származó vírusok a támadók anyabolygóját is elnéptelenítette. Ekkor döbbent rá, hogy a Rendszer csupán azért szít konfliktusokat, hogy saját létének és tetteinek adjon jogosultságot. Általában utólag. A Rendszer kizárólag azért került kiépítésre, hogy önmagát fenntartsa, és ennek alátámasztására folyamatos konfliktusokat kell szítania, amit végül hősiesen megold - tekintet nélkül az áldozatok számára vagy kilétére. A Pusztító a rendszer részének érezte magát, és ez jó érzés volt számára. Egész addig, amíg saját magát nem látta viszont a célpontok végtelennek tűnő listáján.

Leszálltak. Ezen a helyen ritkásabb volt a növényzet, a két törpecsillag fénye és a köd mégis sejtelmes fénybe burkolta. Hátradőlt és kioldotta a biztonsági öveket. Előkészítette a kiszálláshoz a hajó zsilipkamráját. Hamarosan friss, de csípős levegő járta át az űrhajót belülről. Kiszállt, én pedig néztem ahogy eltűnik a ködben. Nagyon izmos volt, gorillaszerű léptekkel haladt a közeli, meghatározhatatlan és sűrű növényzet felé. Arcát több sebhely is borította, a szemei nagyon mélyen ültek szöges arccsontjába ágyazva. Olyan volt, mint egy elfuserált képregényfigura. Mielőtt eltűnt volna a sűrű növényzetben, megállt, csípőre tette a kezét és várt. Hamarosan megjelent mellette egy apró törpe. A mosómedve és a patkány keveréke lehetett, és bár ezen a bolygón értelmes életet nem tartottak nyilván, bizonyára valami már elkezdődhetett, mert a figura fel volt öltözve. Ruházata volt, és bár ez még nem jelent semmit, bizonyára elindultak a civilizáció kiszámíthatatlan útvesztőjében. A Pusztító lehajolt a figurához, kedvesen megsimogatta, és úgy látszott, beszél hozzá. Hamarosan eltűntek a sűrű növényzetben.

Magamra vettem valamit és kiszálltam a hajóból. Jó volt friss levegőt szívni végre a meleg sisak nélkül, noha már kezdtem hozzászokni a Pusztító mindent betöltő izzadtságszagához. A környékről nemcsak a szél sípolása, hanem a helyi élővilág nem túl bizalomgerjesztő hangjai is átszűrődtek. Bár madarak hangja is kivehető volt, leginkább vadállatokat feltételeztem a bozót között. Nem bízik meg bennem, nem hagyott töltött fegyvert a hajón. De lehet, hogy neki sincs már, mert ellövöldözte tartalékait a menekülésnél. Furdalt a kíváncsiság, vajon hogyan talált ilyen hamar barátokra ebben az ismeretlen dzsungelben, és hogy mi dolga van velük. Utánamegyek - gondoltam.

A sűrű bozótban már nem lehetett látni a rést, ahol eltűnt a törpével. Ami miatt mégis egyre biztosabban haladtam az ismeretlen dzsungel közepe felé, az azért volt, mert határozottan emberi hangokat hallottam. Egyre közelebbről. Lehet, hogy egy emberlakta települést fedeztem fel, lehet, hogy szökött rabok bujkálnak errefelé? Az is lehet, hogy egy teljesen idegen populáció. Az Idegenek általában szívesen és könnyedén megtanulják a földi nyelvezetet. Végül is ez a Galaxis legelterjedtebb kommunikációs formája.

Majdnem beléjük ütköztem. A pusztító ült a nedves indákkal borított hideg talajon, körülötte muris kis törpék álldogáltak, előtte pedig egy embergyerek. Hasonlított rá.

- Fiam, örülök hogy újra látlak. Ezúttal sem egyedül érkeztem, de azt az asszonyt, akivel eddig gyakran idelátogattam és mindketten nagyon szeretjük, nem láthatjuk többé.

- Tudom. Éreztem a jelenlétét a szakadáson túl. Ott van. Lebeg. Arra vár hogy újra találkozhasson veled. Van nála valami, ami a tiéd. Nagyon nyomasztja őt, hogy valami, amire neked itt ebben a dimenzióban szükséged lenne, nála van. Találkoznod kell vele és el kell tőle hoznod, ami a tiéd. Azzal együtt kell újjászületned. Amíg ezt nem teszed meg, nem lesz nyugta, végtelen időkig fog lebegni a szakadék tértelen és időtlen dimenziójában. Nem halhatsz meg anélkül, hogy elhoznád onnan, ami eredetileg is a tiéd volt.

- Tudom, fiam. Elhoztam magammal azt az embert, aki majd elvezet anyádhoz, és ha addig nem veszítesz el minket, hamarosan újra találkozhatunk. Akkor te majd idősebb leszel, mint mi ketten, de ha továbbra is hallgatsz a benső hangjaidra, tudni fogod, hogy kik vagyunk.

- Kivel érkeztél, apám?

- Nem tudom. Kiléte a múlt homályába vész. Amikor anyád eltűnt a hajóval, engem is magammal akart rántani. Tudod, a lelkemet... És magával rántotta őt is. Mindazt, ami ő volt valamikor az én életemben, azért nem emlékszem rá. Anyád azt akarta, hogy oda is kövessem. Gyáva voltam... Nem tettem meg. Azóta üres vagyok és érzéketlen. Kiszakadt egy darab a lelkemből, és most ez a darab lebeg az időtlen térben és nem tud újra megszületni, amíg én élek ebben a világban. Meg kell, hogy haljak fiam, de előtte kell, hogy találkozzak anyáddal, és ő újra megossza velem azokat az emlékeket, amiket magával vitt a tértelenség homályába. Akkor majd mindketten újraszülethetünk, egyszerre, hogy újra egymásra találhassunk ebben a dimenzióban és eljöhessünk hozzád. Azért jöttem, hogy elbúcsúzzak tőled. Ahová most indulok, onnan még nem tért vissza ember. Lehet, hogy nem látjuk egymást soha többé... fiam...

- De apám! A varázsló azt mondta...

- Tudom... A varázsló azt mondta, a Kapunál dől el minden. Nem tudom ki ez az asszony, aki engem odavezet, és nem tudhatom, hogyan fog dönteni. De ne felejtsd: ha ő a Kapu túloldalára áll, én pedig az innensőre, akkor végig kell élnem evilági életem, és akkor lehet, hogy soha többé nem láthatjuk egymást. Lehet, hogy anyád örök időkre beszorult a résbe, ami a Galaxis közepén húzódik, bensőjében a lelkem és az emlékeim egy darabjával. Ha mindketten egy oldalon állunk majd, és ő megteszi, amit meg kell tennie, akkor még látjuk egymást, fiam... Bízz bennem... Ezúttal hiába az erő, ami végigvezetett a Galaxis összes csapdáján. Sorsunk az ő kezében van.

Megölelték egymást. A Pusztító hamarosan elindult, én pedig lapítottam a nedves bozótban, nehogy észrevegyenek. Nem értettem az egészet. A galaktikus szakadásokat eddig még semmivel nem sikerült megvizsgálni, minden anyagszerű, evilági dolog elemeire bomlott, amikor elérte. Ők pedig úgy beszélnek róla, mint valami szobáról, ahol a fiú anyja állomásozik és randevúra várja a Pusztítót, hogy visszaadhassa neki lelkének egy darabját. Ebben a darabkában lehetek én is eldugva, azért nem emlékszik rám. Az asszony, akinek a résben meg kellett volna halnia, most többet tud rólam, mint a Pusztító. Amikor utoljára láttam őt a bevetést követő pihenőidő végén, én magam is éreztem valami hasonlót, amiről ők most beszéltek. Úgy éreztem, kiszakad belőlem egy darab, amikor elváltunk, és tudtam, az a darabja lelkemnek benne él tovább. Gyakran hiányzott az a darabkája anyagtalan énemnek. Sokszor gondoltam rá, vajon ő tudja-e, hogy én létezem, eszébe jutok-e még, és vajon érzi-e néha annak a valaminek a súlyát, amivel én akkor ott az utolsó búcsúcsók alkalmával kevesebb lettem? Őrségben, a földi égboltot nézve gyakran tudtam, merre jár éppen, és azt is tudtam, nem kell féltenem. De egy ideje nincs vele kapcsolatom. Azóta, amióta átállt a másik oldalra és megbízóit vette cél alá. Akkor vesztettem el... Végleg... Most nekem is egy darabkám az időtlenségben, a szakadásban lebeg és vár valamire. Ott van, ahonnan még senki sem tért eddig vissza. És lehet, hogy nekem is ugyanoda kell jutnom, hogy visszavehessem, ami az enyém. A Szakadásba...

Megijedtem. Semmi kedvem nem volt a szakadás közelébe kerülni. És a Kapu, aminek a két oldalán majd minden eldől, teljesen ismeretlen fogalom volt számomra. Még a legrégebbi legendák sem említettek soha semmiféle Kaput. Pont ez töltött el félelemmel. A legendák általában olyan mesék, amelyek vagy egyáltalán nem igazak, vagy már megfejtették a titkait. De a Kapu a teljes ismeretlenbe burkolódzik... Mi pedig oda fogunk menni.

Elindultam a hajó felé. Ő már a pilótafülkében ült, látszólag szellőztetett, mert a kabin teljesen nyitva volt. Átjárta a hűvös, ködös levegő az egész űrhajót. Amikor meglátott, rám nézett. Csípőre tette két izmos kezét és kemény tekintetével egyenesen a gyomromba nézett. Tudta, hogy hallgatóztam. Én már vacogtam a nyirkos hidegtől, de amíg nézett, nem voltam képes egy lépést sem közelebb menni.

A Pusztító hiába fürkészte azt a nőt, aki éppen kihallgatta bizalmas beszélgetését, és megtudta, hogy fia itt, ezen a bolygón lakik. Nem tudta kicsoda, a nevére sem emlékezett. Egyedül attól a szorítástól szabadult meg, amióta magával hozta, hogy keressen. Amit eddig csinált, az csak a külső szemlélő számára volt véres bosszúhadjárat alkalmazói ellen. Tetteit az a késztetés vezette, hogy megtaláljon valakit, azt, aki majd a Kapunál eldönti további sorsát. Soha nem találkozott még olyan lénnyel a galaxisban, aki az ő sorsa felett dönthetett volna. Most mégis megtalálta. Egy nőt, akiről fogalma sincs, hogy kicsoda, aki még fegyverrel a kezében is képtelen volt őt pár centiméter távolságról lelőni, és aki olyan törékeny, hogy egyetlen mozdulattal megölhetné, ha akarná. Tudta, nem képes rá. Ez a nő azért van itt, hogy fordítva történjen. De nem mindegy, hogy hol és hogyan. Azt is tudta, ha megkérné, ölje meg most, nem tenné meg. Már nem. Amikor kötelessége lett volna, akkor sem tette meg. Most amikor azt sem tudja a galaxisnak melyik szegletében van, még annyira sem lenne képes rá. Gyenge. Legalábbis a bosszúvágy és a vérszomj hiányzik belőle. Ellensúlyozza az a valami, amit a Pusztító elveszített szerelme halálakor, és most ott lebeg, ahová nem juthat el senki, akinek a felépítésében egyetlen atom is létezik. Neki mégis oda kell mennie...