Perjés László: e-mber

IV. rész

Végül is beszálltam. Nem állhattam örökké a nyirkos hidegben. Már csak az egyik törpecsillag világított, így a hőmérséklet eléggé fagyossá vált, az egyre elhatalmasodó sötétségről nem is beszélve. Mire felértem a kabinba, a Pusztító már aludt. Izmos karja izzadtságtól fénylett az egyre hűvösebb éjszakában, lehelete nehéz szürke ködként terjedt szét a levegőben. Ekkor döbbentem rá, hogy nyitott kabintetővel akar éjszakázni. Beleborzongtam. Az erdő felől már nem lehetett kivenni a madarak hangját, az ismeretlen éjszakai vadak sikoltása viszont egyre félelmetesebben lepte el a sötét éjszakát. Fáztam. Tudtam, hogy a vadak a hajó körül ólálkodnak. A galaxis sok fura életformát produkált. Ki tudja, lehet, hogy van amelyik repül, de lehet, hogy van olyan, amelyik egyszerűen képes akkorát ugrani, hogy egyszer csak itt terem majd a kabinban és amíg alszunk... Ki tudja... Lehet, hogy egyszerűen felfal minket, lehet, hogy előtte megbénít valamiféle méreggel, az is lehet, hogy csak bebáboz és csak később, élve fog lassan, részenként megemészteni... Lehet, hogy bénító csatakiáltással rohannak le minket egyszerre ki tudja hányan, de az is lehet, hogy kígyóként, csendben közelítenek meg, és mire észrevesszük őket már késő, csak a hatalmas fogak harapását érezzük bordáink között... Elég... Túl sok rémtörténetet hallottam mostanában.

A Pusztító mosolygott álmában. Lehet, hogy tudta, min jár az eszem. Azt mondta, nem érzi a jövőt, amikor rám gondol, csak a jelent. A jelen egy meghatározhatatlanul rövid pillanatát. És a múltat is csak egy darabig, homályosan. Nem emlékszik rám, nem tudja, hogy első szerelmeim egyike volt, nem tudja, hogy akkor, amikor együtt töltöttük azokat a csodálatos éjszakákat a Földön, még nem borították mély sebhelyek az arcát, nem bűzlött az izzadtságtól, szemei nem ültek ijesztően mélyen arccsontjai kiszögelései között, akkor még meg tudta volna számolni hány ártatlan embert vagy galaktikus lényt mészárolt le, akkor még titokban őt is elfogta a rosszullét, amikor saját áldozatainak szétroncsolt testére nézett. Izmaira tekintve akkor még nem voltam biztos benne, hogy egy mozdulattal, puszta kézzel kettéroppantja a galaxis bármelyik emberszerű életformáját, ha akarja... ma ebben teljesen biztos vagyok.

Amikor megmentett, nem éreztem hálát. Arra gondoltam, ha ilyen csatákban kell leélnem az életemből még húsz évet, akkor jobb, ha az elsőnél meghalok. Neki is az volt első bevetéseinek egyike. Vidáman mesélte idősebb katonatársainak, hogyan pusztította a puhatestű csigalényeket, akik mindezt közömbösen hallgatták: az a küldetés tulajdonképpen könnyedebb volt, mint egy nap nehezebb kiképzés. A régebbi katonák már akkor is ugyanolyan sebhelyekkel tarkított, izmos, kiégett figurák voltak, mint most a Pusztító. Ünnepelni akart, de nem akadt követője. Marcona társainak semmi kedve sem volt a Földre utazni valamiféle vidám tengerpartra, inkább valamelyik kondicionáló állomáson töltötték szabadidejüket, vagy elvállaltak valamiféle magánakciót, ahol gyakorolhattak. Végül összenéztünk a cirkáló bárjában, meghívott egy italra, majd a következő mondatban ecsetelni kezdte a Föld szépségeit. Nem tudta, hogy én magam is onnan származom - mosolyogva hallgattam a Föld iránti lelkesedését. Meghívott és én elfogadtam...

Hátradőltem a kabin kényelmes pilótaszékében, és arra a percre gondoltam, amikor szerelembe estünk megérkezésünk után pár perccel. Arra gondoltam, mennyire szerettem... Érdekes... Már a másik törpecsillag is a bolygó túlsó oldalát melegítette, az éjszaka hűvösében mégis elöntött a forróság. A vadállatok is elhallgattak a környező erdőkben. Ránéztem. Láttam, ahogy álmában mosolyog, ahogy izmos karját a hasán nyugtatva alszik. Én is elmosolyodtam. Hátradőltem és elaludtam a nyirkos hidegben...

Madarak hangjára ébredtem, és arra, hogy mind a két törpecsillag egyenesen a hasamra süt. Ő már nem volt mellettem. Körülnéztem, és a hajótól messze, a látóhatár közelében az erdő felé fordulva állt és edzett. Kimért, lassú mozdulatokkal imitálta a harcot, majd néha felkapott egy-egy vastagabb fatörzset és egyszerűen kettéroppantotta azokat a legkülönfélébb módszerekkel, amiket nem láthattam tisztán a távolság miatt. Körülötte érdekesen hullámozott a talaj. Bekapcsoltam a hajó kameráját és a képernyőn egyre csak néztem, ahogy mozog. Ekkor láttam meg, hogy nem a talaj hullámzik körülötte: mozdulatait a tegnapi törpék ismétlik... Őket tanítja. Csodálkoztam: ez a populáció többre képes, mint elsőre gondolná az ember. Harcolni tanulnak a galaxis legjobban kiképzett katonájától. Látszólag pihentek.

A Pusztító felállt, a törpék imádkozó pózban álltak előtte lehajtott fejjel. Felemelte mindkét kezét, majd hamarosan elkezdett recsegni az egyik hatalmas fatörzs, annak egyik fatörzseket megszégyenítően vastag ága. Pont alatta álltak... A törpék már nem a földet nézték, utánozták a Pusztító mozdulatait, bár háttal álltak az egyre jobban recsegő óriási növénynek, látszólag nem zavartatták magukat a rájuk leselkedő veszély miatt. Mintha semmi sem történne a közelben, ami veszélybe sodorhatja az életüket... A hatalmas ág megállíthatatlan gerendaként kezdett zuhanni egyenesen feléjük. A törpék két-három mozdulatot tettek apró mancsukkal a levegőben, és mielőtt a fatörzs vastagságával vetekedő ág rájuk zuhanhatott volna hatalmas robbanás rázta meg a környéket... Sikoltottam és a kezemet a szemem elég kaptam. A robbanás, ami ki tudja honnan jött - talán a földi erők találtak ránk -, és a leomló faág sok volt nekem egyszerre. Nem mertem a távolba nézni, de amikor újra kinyitottam a szemem, a monitoron a Pusztító állt imádkozó pózban, a törpék pedig hasonlóképpen viszonozták. Ekkor döbbentem rá: a fatörzs nem ért földet. Még a levegőben felrobbant, és most annak a darabjai borítják a környéket, annak a hangjára röppentek szét a békésen daloló madarak, és annak hatására elevenedett meg az erdő menekülő vadakkal. A törpék felrobbantották a zuhanó ágat... Fegyver nélkül egy szál nevetséges rongyba öltözve. Világos lett minden: a Pusztító kicsavarta az ágat a helyéről, a törpék pedig felrobbantották. Készülnek valamire. Talán a földi erőket várják, azokat, akik értelmetlen csatákat folytatnak az összes galaktikus populáció ellen csak azért, hogy saját létüknek jogalapot teremtsenek, és megmagyarázhassák, miért is van szükség rájuk. Fegyver még nem állta útjukat soha: az erősebbekkel általában szövetségre léptek, csak a gyengébbeket pusztították el. De amit a törpék tudtak, az nem fegyver... Az valami más...

Mire végiggondoltam mindezt, a Pusztító már egyenesen a hajó kamerájába mosolygott. Elbúcsúzott a törpéktől és elindult felém. Eddig nem volt túl beszédes, talán most majd elmondja, hová megyünk és mi a célja a Kapuval. Nem tudtam mikor indulunk tovább. A bolygó nem volt olyan barátságos és kellemes, hogy itt akarjak vakációzni. Újra arra az első, mindent elsöprő szerelemre gondoltam, amelyiknek az a szörnyeteg volt a tárgya, aki most is gorillaszerű léptekkel halad a hajó felé és már a nevemre sem emlékszik, aki kiképzést adott egy nevetséges, kezdetleges törpe populációnak, és amelyik kétségtelenül még a leszállás előtt megleckézteti majd a földi erőket, ha eljön az ideje a támadásnak. Újra az a néhány földi nap járt az eszemben... És akkor döbbentem rá: ma már túl késő. Nem tudnám őt soha többé szeretni.

Beszállt mellém és elégedetten nyújtózott. Lekért néhány adatot a fedélzeti számítógéptől és vidáman mormogott valamit a bajsza alatt. Valami olyasmit, hogy hamarosan elindulnak, és bár a legtöbb út körbe-körbe vezet, ez most egy egyirányú zsákutca lesz számukra... A Földiek! Mégsem pusztította el a szuperszámítógépet, hanem egyszerűen idecsalja a földi flottát a gép segítségével! Itt pedig valami olyan erő várja majd a támadókat, ami ellen a fegyverek kevésnek bizonyulnak majd. Hátrament és üzembe helyezett egy olyan készüléket, amely az újonnan felfedezett bolygókról és azok klímájáról, populációjáról, helyzetéről sugároz jeleket a földi szuperszámítógépnek. Arra gondoltam, ha a törpék megjelennek a Földön... Bárcsak lenne egy csepp előrelátása az emberiségnek! Bárcsak túllátnának a pillanaton, amiben élnek, bárcsak egy cseppet fel tudnák mérni tettük következményeit, ha tudnák azokat súlyozni és elemezni! Ebben az esetben bizonyára nem jönnének ide fölöslegesen és nem adnának olyan technikát az amúgy békés törpenép kezébe, amelyek az emberek helyett valami mást fognak a Földre szállítani a visszaúton, és ez a más nem csak az idetartó kommandó pusztulását okozza majd... Arra gondoltam, ha lenne annyi előrelátás az emberekben, mint amennyi a Pusztítóban van... De nem gondoltam tovább, amit elkezdtem: minek? Ő is csak ölésre használja különleges képességét.

Elkészült. Beszíjazott mindkettőnket, lezárta az irányítókabint és felszálltunk. Szomorúan néztem vissza arra a bolygóra, ahová az emberiség hamarosan megérkezik, vélhetően a legutolsó galaktikus küldetésére. Szomorú voltam, és egy kicsit morbidnak is tartottam, hogy az emberiségnek, az egész galaxis nyolcvan százalékát ellenőrzése alatt tartó, de gyakorlatilag az egészet uraló populációnak néhány fegyvertelen, koszos rongyba öltözött törpe fogja megadni az utolsó kegyelemdöfést. Még sokkal szomorúbb voltam, hogy a törpenépet nem kellett megtanítani városokat és űrhajókat építeni ahhoz, hogy az uralkodó népcsoport lábujjára lépjenek: mindazt, ami a győzelmükhöz szükséges, maga az Ember teremeti meg és hozza el ide, erre az apró távoli bolygóra, hogy amikor már késő, rádöbbenjen: ezúttal olyan helyre tévedt, ahol nincs semmi dolga, hogy a galaktikus egyensúly nem arról szól, amiről a számok beszélnek, vagy amit a döntéshozók gondolnak.

Tudtam, hogy érzi a szomorúságomat. Dühített, hogy nem mondja, "ne aggódj, a törpék nem fogják bántani az embereket", vagy hogy "az emberek meggondolják magukat az utolsó pillanatban és nem szállnak le, amikor meglátják a monitorokon, hogy milyen kis, ártalmatlan faj éldegél békésen a galaxis peremén", vagy azt hogy "miért aggódsz, az emberek fegyvertelenül fognak leszállni, semmi okuk nem lesz rá a törpéknek, hogy bármit is megtoroljanak különleges képességük segítségével..." Nem mondta, csak elégedetten mosolygott. Nem mondta, mert nem lett volna igaz...