V. rész

---

Hátradőlt és vártam, hogy előkészítse az ugrást. De nem tett semmi olyat, ami arra utalt volna, hogy ugrani készül. Ehelyett kényelembe helyezte magát és rám nézett:

- Szeretnéd látni, amikor megérkeznek? Akarod tudni, meddig fognak eljutni? Nos elárulom, nem fogják annyira megközelíteni a bolygót, mint az a faág, aminek az lett volna a feladata, hogy felaprítsa a törpéket. Sokan még a légkör elérése előtt megsemmisülnek, páran túljutnak majd az atmoszféra felső rétegein, és lesz egy hajó, amelyik elindulhat visszafelé. Én végleg elhagytam a Földet, mert ami még hátra van, azt a fiam fogja elvégezni helyettem. Ő tér majd vissza a földre a kommandósok helyett, hogy pontot tegyen a feladat végére, és hogy hamarosan újra találkozzon velem. A galaxis kigyógyul abból a betegségből, amit Emberiségnek neveznek...

Nem mosolygott, mint eddig. Úgy éreztem, nem örül ő sem annak, amit mond, de lehet, hogy csak önmagát sajnálta, amiért pont egy ilyen populáció egyik egyedeként kell leélnie az életét. Betáplálta a koordinátákat és előkészült az ugráshoz.

A műszerek nem voltak képesek felmérni a távolságot, amit átugrott a hajó, és a koordinátákat jelző képernyőn is csak hibaüzenet jelent meg. Olyan pontjára tévedtünk a galaxisnak, amit a csúcstechnikánk már nem tudott értelmezni. Hirtelen úgy éreztem, ez a küldetés nekem is az utolsó utam egyben. És akkor eszembe jutott, hogy semmi kedvem nem volt idejönni vele. Hogy egyszerűen elcipelt ide erőszakkal, és azóta kényszerpályán mozog az életem, nincs szabad akaratom vagy döntésem! Dühített. Megfeszültem az ülésben és meg akartam ütni. Tudtam, hogy nem árthatok neki, de legalább tudja meg, mennyire gyűlölöm! Ő szelíden nézett morcos tekintetével és csak annyit mondott:

- A Rendszer egyetlen áldozata sem akarta végigjárni azt az utat, aminek a végén megszűnt létezni. A Rendszer egyetlen ma élő tagja sem önmaga tervezte sorsát, minden sors szabályok és keretek közé van szorítva amióta az ember megalkotta a Rendszert. És mi a Rendszer? Egy elv, egy írás, egy szabályozás, egy fiktív anyagtalan valami, ami nem megfogható és nem felfogható. Nem lehet létrehozni és nem lehet megsemmisíteni. Csak áldozatai vannak. A Rendszer addig él, amíg vannak követői, kiszolgálói és áldozatai, akik mindannyian a Rendszer szempontjából ugyanazt a célt szolgálják: életben tartják és magyarázattal szolgálnak a léte értelmére. Néha új nevet adnak neki, néha egyszerűen átszínezik, de amíg szolgálják, addig létezik, bármilyen formába is öntik. A Rendszert nem lehet megölni. Az csak akkor szűnik meg, amikor minden alattvalója elpusztult. Ez fog történni. Te és én kívül estünk ezen a történeten, bár mindketten szolgáltuk a Rendszert, miközben azt hitették el velünk, hogy minket szolgálnak azok, akiknek az útja miáltalunk siklott ki és vezetett a halálba... Az az út nem a miénk volt! Nekünk van egy sajátunk és most éppen azon járunk. Egyszemélyes út, amin valamiféle tévedés folytán ketten haladunk... Tőled függ, melyikünk láthatja meg az Új Világot, Te döntöd majd el, melyikünk tévedett amikor ezt az utat választotta...

A hajó közben a bolygó közelébe ért. Kisbolygó volt hatalmas városokkal és közeli, gyenge, narancssárga fényű haldokló óriáscsillaggal. A kupolái között érdekes repülő szerkezetek kanyarogtak, és ahogy egyre lejjebb szálltunk, a talaj is egyre furcsábban hullámzott. Végül az egyik kupolából kinyúló kerek tányéron landoltunk, amely behúzott bennünket az épület belsejébe.

Hatalmas térben szálltunk ki a hajóból, ahol több kisebb-nagyobb űrhajó állt, illetve készülődött a felszálláshoz. Azok, akik ezeken a hajókon dolgoztak, semmiben sem hasonlítottak az emberekhez. Volt, amelyiknek szárnyai voltak, volt köztük pikkelyes és volt páncélos... a különböző létformák hatalmas arzenálja sürgölődött ebben a városrészben. Az épület szélén a lift, amely több száz méternyi szintkülönbséget hidalt át, hihetetlen képet rajzolt elém a városról. A repülő szerkezetek némelyike nem más volt, mint hatalmas madár, a madáron pedig különböző rágcsálószerű lények utaztak.

Amikor földet értünk a kijárat előtt, megtorpantam. A több sávban hullámzó út egyik részében folyó haladt tova, a középső része látszólag szilárd fém volt, de az ahová ki kellett volna lépnem, az valósággal megrémített: kígyószerű lények tekergőztek egy vékony, de utcahossznyi fémteknőben...

- Mozgó járda - mondta hihetetlen természetességgel a Pusztító, és egyszerűen rálépett a tekergő csúszómászókra. Hátratett kézzel elindult - pontosabban hagyta, hogy vigye testét a forgatag. Követtem, de a síkos mozgó talajon szinte azonnal egyensúlyomat vesztve szaladt ki alólam a lábam, és máris az undorító dögök közt találtam magamat: ültem rajtuk és éreztem, ők csak visznek, visznek, sziszegnek, és még kiszállni sem tudok, mert ha lábra próbálnék állni, valószínűleg újra elcsúsznék ezen a bizonytalan puha valamin... A Pusztító hátranézett és hangosan nevetett. Arra gondoltam, hogy még mindig jobb kígyókon utazni, mint az utca mellettem levő sávjában úszni, de abba már belegondolni sem mertem, hogy egy hosszabb utazást madárháton fogunk megtenni, pedig ezek után már az sem lepett volna meg.

Amikor elértük célunkat, megragadott és újra szilárd talajt ért a lábam. Kellemesebb érzés volt, mint a kígyójárdán ücsörögni. Az épület, ahová bementünk, sötét volt. Csak a kívülről beszűrődő fények világítottak meg egy-egy sejtelmes, vékony sávot. Nehéz fémfalak tükrözték vissza az utcai fényeket és visszhangozták a lépteket. Határozott léptekkel, szinte rohant ismeretlen célja felé, fel a lifttel, az emeleten a folyosó végén - én sötétben tapogatózva követtem -, majd be az egyik ajtón. Szokatlanul világos terembe léptünk, amelynek az ajtóval szemközti fala végig üvegablak volt, és rajta keresztül a narancssárgás, gyengefényű nap fénye szűrődött be. Az ablaknál nekünk háttal egy csuklyás, sötét figura állt. Nem láthattam az arcát, de képzeletemmel valamiféle borzasztó halálfejes szörnyeteget sejtettem a lehulló hosszú palást mögött a csuklya alatt.

- Megérkeztünk - dörögte a Pusztító.

- Elkezdődött - válaszolt röviden a csuklyás.

A csuklyás megfordult, de nem láthattam arcát a hátulról jövő fény miatt. Éreztem, hogy tekintetéből gonoszság sugárzik, szeme kékes fénnyel világított sötét fejéből felém. Féltem... Ismét arra gondoltam, amikor a sötét hideg éjszakát a szabad ég alatt töltöttem és fáztam, egészen addig, amíg arra nem gondoltam, hogy én és a Pusztító... Elég volt az álmodozásból. Nem tudhatom, mi vár rám, és hiába, ha megfeszülök sem vagyok képes kitalálni vagy átlátni ittlétem értelmét.

- Indulunk - hangzott a parancs, és tudtam mindez rám is vonatkozik. Mennem kell tehát. A Kapu, ahol minden eldől... A Kapu, amiről semmit nem tudok... Az ismeretlenség... Az ablak előtt apró repülőszerkezet várt ránk, szerencsére nem egy élő madár tollazatára kellett felszállnunk. A Pusztító mellém ült. Kissé megnyugtatott, hogy nem a csuklyás halálfej mellett kell utaznom. Ő vezette a szerkezetet, amely lapos, tető nélküli kis fémtest volt, látható hajtóművek nélkül. Úristen, hová kerültem? Tudtam, hogy érzi az elhatalmasodó félelmeimet, hogy érzi azt a pánikot, ami hatalmába kerít. Szerettem volna, ha megszorít, ha elmondja, ha megmutatja, mi vár ránk. De ő csak hangtalanul nevetett rajtam... Nem láttam, hogy nevet... Csak éreztem...