VI. rész

---

Átrepültünk néhány csodálatosan szép dombot, és az egyik magasan fekvő fennsíkon, egy hatalmas régi stílusú kővár lábainál szálltunk le. Bementünk a vár udvarára, ahol gyönyörű kert fogadott minket. A terület akkora volt, hogy lehetetlen volt belátni az egészet onnan, ahol épp álltunk. A közepén egy hatalmas boltív feszült: ha nem lettek volna határozott körvonalai, azt hittem volna, hogy szivárvány. A boltívet két óriási, fura figura védte hatalmas, keresztbe tett lándzsákkal. Rosszul voltam a gondolattól, hogy ezekkel a figurákkal meg kell küzdenünk. Egyre közeledtünk, határozott léptekkel a boltív felé. Már egészen közel voltunk, amikor a csuklyás jelt adott, mire a két védelmező egyszerűen széttárta lándzsáit, mintegy szabad áthaladást engedve. Megálltunk. Ekkor döbbentem rá: a Kapu... Ami előtt állunk, nem más, mint a Kapu... A hatalmas, fémtenger, mint arany színű szivárvány tornyosult felénk. Védelmezői is arany páncélba öltözött madárszerű lények voltak hatalmas szárnyakkal, igaz, határozottan emberi altesttel. A lándzsák hegyén és a Kapu peremén vakítóan tükröződött az óriáscsillag amúgy gyenge narancsos fénye. Közelebb léptünk. A csuklyás a háttérben maradt, amit egyáltalán nem bántam. A Pusztító csodálattal érintette meg az aranyló kereteket és rámnézett. Nem szólt, de tudtam: az a dolgunk, hogy átmenjünk a szivárvány alatt, hogy történjen valami, hogy legyen végre vége... hogy megértsem...

A szivárvány túloldalán nem láttam semmit, hiába meresztettem a szemem. Sötét volt. Az az oldal, ahol mi álltunk, csodálatosan pompázott a Kapu fényében, a túloldalról viszont sűrű sötét éjszaka áradt szét, szinte tapintani lehetett. Nem mondta senki, tudtam: az egyikünknek át kell mennie... Mi lehet a Kapu másik oldalán? Hová vezet vajon? Itt állok a kérdéseimmel és egyetlen lépésre vagyok a választól. A Pusztító belépett a sötétségbe és eltűnt... Nem láttam... Pedig az előbb még itt volt... Majd megjelent, és széttárta karját, mintha azt akarná mondani: "Látod, nincs bent senki. Nézd meg, ha nem hiszed." Éreztem, hogy mennem kell. Valami húzott. Vagy tolt... Már nem is tudom, csak arra emlékszem hogy beléptem... és attól a perctől kezdve nehezen kaptam levegőt... A sötétség sűrű nyomasztó ködként nehezedett rám. Elég volt... Megfordultam, hogy visszatérjek a fénybe, de a kapu hirtelen, hatalmas robajjal becsukódott előttem. Nem, nem is becsukódott... Egyszerűen lezúduló vízfátyollal borította be az átjárót, úgy éreztem magam, mint aki egy sötét buborék belsejében fuldoklik... A fátyol túloldalán a Pusztító mosolygott... Úgy éreztem vár. Féltem... Nagy volt a sötét mögöttem... Átnyújtottam kezemet a vízfátyol vékony homályán, közelebb léptem. Mély levegőt vettem: lehet hogy mégsem csapda, lehet hogy csak játék... Át akarok menni! Ki akarok jutni innen! Félek...

Egyre nehezebben haladtam a vízfátyol másik oldala felé. Valahogy nem bírtam átszakítani a fátylat, ami mögött a Pusztító alakja cikázott, tört ezer darabra, ahogy mozdultaim a sötétségtől megriadva ki akarták szakítani testemet a fátyol szorításából. Már az arcomat érte a zuhatag, amikor éreztem: elnehezül a kezem, bár az már a túlparton volt, arcomba jeges fuvallat nyilallt, belém hasított a fájdalom: a kijárat, ami nemrég még gyengéden simogatta a bőrömet, hirtelen megfagyott, én pedig ott álltam középen, a bénító hidegben moccanni sem tudtam: magába zárt a jég. A Pusztító egészen közel hajolt, én pedig láttam saját párolgó testem gőzfelhőjét, amint egyre csak kékül a hideg jégfalban. Még hallottam, amikor azt mondta: "A félelem a fagyhalál előszobája..." A félelem... Félek... Ha nem történik valami, megfagyok... Érzem, hogy már nem sok van hátra... Olyan a testem, mint egy gőzölgő jégszobor... Félek... A félelem a fagyhalál előszobája... Arra gondoltam, amikor a kisbolygón éjszaka ugyanígy fáztam, arra gondoltam, ami akkor is felmelegített... A szerelem... Aminek a tárgya az az ember, aki egyetlen ökölcsapással darabokra zúzhatná a gyilkos jégfalat, ami magába zár és megmenthetne... ha akarna... Ismét megmenthetne, mint akkor... De nem teszi... Ehelyett mindenféle bölcsességeget sugdos... Mint akkor, amikor a tengerparton... azt súgta a fülembe, hogy szeret... hogy éjszaka... a simogatása... a teste... a csókjai... az ölelése...

Óriási robajjal omlott szét a jégtömb, ami nemrég még magába zárt, én végre kinyitottam szemem, és elfagyott nyelvemmel a Kapu tiszta forrásvizét ízlelgettem, amely immár nem állhatná utamat ha át akarnék jutni rajta... Vagy mégis? A félelmeim... Ösztönösen húzódtam vissza a faltól, amikor elengedett a jég szorítása. Nem akartam hátranézni... Ott meg a sötétség... "A félelem a fagyhalál előszobája..." - visszhangzott fülemben a Pusztító utolsó mondata... Könyörgően néztem rá... Ki akarok jutni... Nem kell sem a fagyhalál, sem a sötétség... Elég volt... Közel hajolt a vízfátyolhoz, amennyire csak lehetett.

- A félelem a fagyhalál előszobája, a bátorság...

A bátorság!!! Igen! A bátorság! Hiszen ez csak egy álomvilág! Elnevettem magam, mielőtt végigmondhatta volna, nem is hallottam utolsó szavait. Persze, a bártorság! Az mentett meg most is! Mitől is féljek? A saját gondolataim! Azok mentettek meg! A bátorság! Nem hagytam, hogy befejezze... Minek? Hiszen értem! Félelem és bátorság! Megfordultam és elindultam határozott léptekkel a sötétség felé...

Sűrű volt a sötétség. Tapintani lehetett. Kezemet magam elé tartva haladtam, nehogy nekiütközzek valaminek. Éreztem, hogy van körülöttem valami... Valami, ami körülvesz és borzasztóan sötét... De nem félhetek... A félelem a fagyhalál... A bátorság az élet... Nem... nem érdekel... előre... Mintha a sötétség különböző síkjain mennék keresztül, egyszer érzem, egyszer nem érzem. Váltakozva... Lassan haladtam előre, nem láttam semmit... Csak éreztem... Egyre beljebb.... Egyre sűrűbb... Egyre sötétebb...

Óriási robbanás rázta meg a hajót... Hogy kerültem ide? Mi dogom nekem itt? A szirénák fülsüketítően sípoltak, mellettem katonák rohantak el nehézfegyverekkel a kezükben. Az egyik belelépett a testembe... átrohant rajtam... Úristen... Mi van velem? Nem érezek semmit, csak az égő hajó pokoli melegét... Hová lett a testem? Keresztülrohannak rajtam, mint egy eltévedt kísérteten. Látnak egyáltalán? A következő robbanást már nem viselte el a hajó páncélzata: darabokra tört, mint egy porcelán váza, amelyiket földhöz vágtak... Felálltam... Újra a sűrű sötétség vett körül. Kinyújtottam kezeimet. Még mindig sűrű volt... Még mindig sötét... és én semmit sem láttam... Hűvös fuvallat kerített hatalmába... Tudom... Emlékszem... A félelem és a fagyhalál... Nem félek... Elmúlt a fuvallat és szédelegve indultam előre... Újra valami sűrű valamibe ütköztem... Nem, nem... semmi, csak a sötétség sűrűsödik egyre jobban körülöttem...

Felkiáltottam ijedtemben... A fény, amely elárasztotta a sűrű sötét teret, szinte fájt. Egy darabig nem is láttam semmit, hozzá kellett, hogy szokjak a szokatlan világossághoz. Körülöttem olvadni kezdett az ezüstös fémburkolat. A katonák, ismét a katonák, mint az előbb... Mit keresek én itt? Az egyikük megragadott, és egy hatalmas nehézfegyvert nyomott a kezembe... Hát még ez is: már nem vagyok kísértet... Itt vagyok egy tűzvihar közepén és fogalmam sincs, mi dolgom itt... Aztán egyszercsak felismertem a helyet: a központi computer... A számítógép, amelynek a belsejében éltem több millió embertársammal együtt. Az lángol, annak olvadnak a falai és omlanak rá az ártatlanokra, az kezdett el kohóvá változni a robbanás következtében, az temeti maga alá a sikoltozó asszonyokat és gyermekeket... Éreztem a fémfal forró szikráit... Itt vagyok... Valahogy ideküldtek a Földre... Az utolsó percekben mi dolgom van? Egyedül vegyem fel a harcot a Pusztító fiával és a kiképzett törpékkel? Rohannom kellett, ha nem akartam megvárni, amíg rám omlik a computer nehéz fémfala... Hátha van kijárat! Nekilendültem...

A felszínen tértem magamhoz... Hogy kerültem ide? A hajó... a computer... most pedig itt vagyok a felszínen, és látom, ahogy kiégett kráterként beborítja a tájat a központi computer néhány siralmasan összeolvadt maradványa... Látom, ahogy megkövült csontvázak meredeznek ki a hamuval borított földből... Látom a lezuhant űrhajók roncsait... És hallom a szenvedők kiáltásait...

Egy roncsra támaszkodva sírok... Tudom, hogy amit látok, nekem csak látomás, de sokaknak ez a valóság. Mind meghaltak, elpusztultak, elégtek... Emberek millióit temette maga alá a fémváros, mint egy hatalmas kohó, űrállomások százai robbantak szét, mint egy porcelán figura, emberek százmilliói pusztultak el... Miért? Én nem ezt akartam... Engem ez nem érdekelt... Nekem ezzel semmi dolgom nincs...

Aminek támaszkodtam, egy T5-ös cirkáló volt. Jól ismertem: a kiképzésem egy ilyenen fejeztem be. Félig a homokba süllyedve, szétrobbant tetővel fúródott a földbe. A kabinajtó helyén hatalmas rés tátongott az oldalán... Beléptem... Közömbösen bámultam a szétszakadt tetemeket: a felismerhetetlenségig összeégtek. Megolvadt a burkolat, némelyik áldozatnak egyszerűen ráégett a fém a testére, morbid fémálarcba burkolva maradék arcának vonalait... A hajó csupa rés, csupa olvadt fém, és csupa halott kommandós. Ilyen hajón szolgáltam először. Amikor azon a bevetésen megmentett, ide tértünk vissza... Erre van a bár, ahol először megláttam, és itt a hely, ahol meghívott a Földre... A Földre, ami nincs többé... Nem volt túl szép a fémváros, de szebb volt, mint a mostani kiégett roncsokkal borított sivatag... Itt a bár, itt ültünk egymással szemben... Még érzem az olvadt fém szagát... Forróság van... Halottak... Az egyik egy nő... Ismerősek az arcvonásai... legalábbis, ami megmaradt belőle... és a fegyvere...

Sikoltásom ijesztően visszhangzott az üres, kiégett fémfolyosón. Én vagyok az! Saját magamat látom szétégett arccal, felismerhetetlenül összeégve, kommandós ruhában, az asztalra dőlve! A saját vérem folyik a saját talpam alá! A saját húsom égett szagát érzem! Megfeszültem, hatalmas üvöltés hagyta el a hajó bárját. Kikaptam az energiafegyvert a saját kezemből és rohantam... Nem érdekelt, hol van, megtalálom és megölöm! Felnyársalom! Érezze ő is azoknak a millióknak a szenvedését, akiket a halálba küldött! Megölt! Engem is megölt! Aki szerette! Akit ő is szeretett valamikor! Képes volt megtenni! Mert hazudott!!! Mindig is hazudott!!!

Őrülten rohantam, nem figyeltem a részletekre, pedig néha egy-egy robbanás, egy-egy sikoly, egy-egy szétégett test keresztezte a lépteimet. Nem érdekelt! Őt akarom! Áttörök minden falon és megölöm a rohadékot! Felfalom, ledarálom és odavetem a farkasoknak a legsötétebb, leghidegebb téli éjszakán! Rohantam... Már egy ideje megszűntek a látomások a Föld pusztulásáról, a sötétség sűrűjét is egyre gyengébben éreztem, amikor egyszer csak ott állt előttem, a Kapu túloldalán...

Megálltam. Energiafegyverem egyenesen a mellére szegeztem.

- Most nem úszod meg, féreg! - hörögtem.

Ő csak állt, és mosolygott... Mögötte a csuklyás halálhozó szemei világítottak hidegen, sötétkéken, közömbösen... Vele kezdem! Lássa a Pusztító, hogy milyen végzet vár rá! Ráemeltem fegyverem és lőttem... Az energianyaláb kisebb zavart okozott az adásban, mert részeire esett szét a csuklyás alakja, majd hamarosan újra összeállt... A szemetek... Vacak hologramok... Amíg milliók szenvedtek abban a pokolban, amit kiterveltek, addig ők itt hologramokkal szórakoznak! A rohadékok! Üvöltve fordítottam fegyverem a Pusztító felé... És lőttem, és mentem, és lőttem, addig, amíg tartott a fegyverben a tár, bár tudtam: a hologramnak nem árthatok. Elhatároztam, addig keresem, amíg meg nem találom és ízekre nem szedhetem a szemétládát... Úgy akarom viszontlátni, mint ahogy én feküdtem szétégett fejjel a hajó bárjában...

Könnyedén átléptem a Kapu vékony vízfüggönyén és újra a várkert selymes pázsitján álltam a fényben. Beletelt egy kis időbe, amíg hozzászoktam a napfényhez A szemem elé emeltem a kezemet, hogy árnyékot tartsak magamnak... És akkor láttam meg, hogy a Pusztító, a galaxis legképzettebb katonája, az emberiség hóhérja vérző mellkassal fekszik tőlem nem túl messze a fűben. Hatalmas seb tátongott teste közepén, egyik kezét leszakította az energiafegyverem valamelyik lövése. Megöltem... - futott át a gondolat a fejemen, és eldobva a fegyvert, amellyel kivégeztem, elindultam felé... Hátha még él! Hátha még nem késő! - szaladt át az agyamon...

Élt... Maradék kezét szörnyű sebébe mélyesztve nézett szétégett szemével... A mosoly, ami mindig olyan furcsán magabiztossá tette marcona ábrázatát, most vérrel vegyesen fagyott csontos arcára...

- A félelem... - nyögte, amikor felemeltem fejét a földről. - Nem hagytad, hogy befejezzem... A félelem és a fagyhalál... az igaz... de a bátorság... tudod... az csak egy tégla a pokolba vezető úton... nem több... azt az utat láttad a Kapun túl... Lysa...

A nevem... Emlékszik a nevemre... Ránéztem és kiégett, mozdulatlan szemeiben láttam: mindenre emlékszik... Tudja, ki vagyok. Emlékszik a tengerre, a csókra, az éjszakákra. Rám... A nevemre... A szerelemre... Pont úgy néz, mint ahogy akkor nézett...

- Lysa... most megszabadulsz tőlem... tudod, a Szakadás... anyagtalan... de a lelkek... ott várnak arra, hogy megszülethessenek... a galaxis közepén... én már félig ott vagyok... azzal vagyok együtt, aki ott várt rám több éven át... én itt szerettem, ő pedig csak lebegett... és várt... túl messze van innen... a szakadás... az ő lelke most az én lelkem is egyben... és van nálunk valami, ami a tiéd... neked... neked van rá szükséged... akkor adtad, amikor elváltunk... amikor utoljára egymásra néztünk... fogadd csak el... ne nyomasszon minket... a tiéd... Lysa... a tiéd... mindig is a tiéd volt... én sosem kértem... te sosem adtad... egyszerűen eltévedt az útvesztőben...

Fellélegzett, és én éreztem, hogy áthatol testemen egy furcsa érzés... valami, amit már régen nem éreztem... valami, amit nekiadtam, amikor utoljára láttam, és ő elfogadta... ami az enyém... újra...

Lecsukta szemeit... ami megmaradt belőle... Meghalt. Leengedtem fejét a fűre. Még holtában is mosolygott, bár az arcát is eltalálhattam... Letérdeltem mellé. Éreztem, ahogy áramlik az erő körülötte. Jó érzés volt ebben az örvénylésben tölteni néhány másodpercet. Csukott szemmel imádkozni... megkönnyezni őt, az emlékét, a szerelmét... Jó volt utoljára látni... jó volt utoljára érezni szétégett szája körül a vére ízét... megölelni szétlőtt mellkasát... Arra gondoltam... hogy... jó volt élni... neki is... talán voltak szép napjai... talán pont velem... velem is... talán... vajon elvész-e most minden... emlék...

...felálltam, elindultam a várkapu felé. A kapu előtt a csuklyás figura várt a fura repülő szerkezetben. Nem féltem már tőle. Tudtam, az a fagyhalál előszobája... nem is voltam haragos... Tudtam, a bártorság egy tégla csupán a pokol felé vezető úton... Ránéztem... A szeme még mindig kékesen világított a sötét csuklya alatt. De már nem volt túl ijesztő... Nem, bizonyára nem túl félelmetes az arca... Miért is lenne az? Mégsem az... Biztosan ő is tud mosolyogni... Úgy, mint a Pusztító... Csak sötétbe van burkolva az arca, azért nem látszik... Olyan sötétbe, mint amilyen sötét a Kapun túl volt... Jártam ott... és vissza is jöttem... Egyszerűen csak sötét... nem több... azért nem látszik, ha mosolyog... Intettem neki, hogy gyalog megyek... Nem akartam, hogy sírni lásson... Megértette... Elindult, én pedig elballagtam a dombon lefelé, egyedül.