A holdutazások körüli világméretű "mizéria" kezdett kellemetlenné válni. A holdutazások ugyan drágák voltak, de így is voltak páran, akik megengedhették maguknak, hogy saját repülő csészealjakkal tegyék meg ezt az utat, aki pedig kevésbé volt jómódú, befizethetett valamelyik turistaútra és egy hatalmas repülő monstrumon juthatott el a holdi oázisokra több tízezer társával együtt. A Hold felszíne ugyan eléggé nagy volt az érdeklődők számához képest, mégis csak egy nagyon keskeny sávot sikerült lakhatóvá tenni, mert a Hold egyik felén túl hideg, a másik felén túl meleg, a kettő közötti vékony vonalon viszont eléggé kellemes volt a klíma. Tetézte a problémát, hogy a földi üdülőhelyek kezdtek kiszáradni, a Holdon viszont hatalmas légbuborékokat találtak a felszín alatt, amellyel nagyon olcsón lakhatóvá tudták tenni ezt a keskeny sávot, így az odalátogatók a szkafandert is elfelejthették. A mesterségesen kialakított levegő a Holdon nem engedte át a lakható sávban az UV sugárzást, a Földön ezzel szemben már csak szkafanderben lehetett napozni... A hold-bázisokon kialakított üdülőhelyeken bőven volt oázis, víz, és friss zöldség, ipar viszont egyáltalán nem volt, még a járművek sem szennyezték a levegőt, az alacsonyabb gravitáció miatt elektromossággal is bármit meg lehetett oldani. Ezért a földi környezetszennyezés miatt sokan próbáltak itt regenerálódni, sőt volt, akiket orvosi javaslatra küldtek néhány hónapos regenerálódásra több tízezer kilométerre.

A földi hatalmaknak sajnos nem sikerült megegyezniük abban, hogy a Hold felszíne kinek a tulajdonában legyen. Részint a vékony lakható sáv területileg alig volt nagyobb, mint egy közepes sziget, másrészt tulajdonos hiányában bárki vízum nélkül utazgathatott, ha kedve tartotta és pénze is volt hozzá. Ennek okán tervezték meg azt a Mars expedíciót, amelynek a külvilág felé ugyan tudományos feladatai voltak, valójában csupán a lakhatóság megteremtésének felmérését kellet elvégezni az expedíció tagjainak. Erre az apró trükkre azért volt szükség, mert így könnyebben áldozták fel a közpénzeket az illetékes hivatalok, cserébe csupán meg kellett sétáltatni néhány drágább műszert, és a felszínről össze kellett gyűjteni néhány kilogramm kőzetet. Így aztán mindenki jól járt a Mars-expedícióval. A tudományos intézetek kölcsönadták a kifuserált műszereket egy próbaútra, az expedíciót jól fel lehetett szerelni a pénzből, és lehet, hogy a Hold problémája is megoldódik idővel.

A marsi expedícióba csak férfiakat válogattak be, a nők biztosan elpletykálták volna az utazás valódi célját, és akkor még a felszállás előtt elfogyott volna a pénz. Így viszont felszerelték az űrhajót a legkorszerűbb kórházi robottal, ami igen elegánsan, a test megbontása nélkül is képes volt lézercsápjaival műteni vagy regenerálni a rákos sejteket. Az ilyen robotokat sorozatban kellet gyártani, mert a Nap okozta rákosodás miatt az átlagéletkor a felére csökkent az utóbbi tíz évben. Az az orvosi robot, amit az űrhajóra telepítettek, prototípus volt, az első hordozható változat. Azonkívül automatikus. Adatbázisa szerint képes volt bármilyen sejtszintű elváltozást regenerálni, feltéve, hogy az alany emberi lény. A kísérletek alatt derült ki, hogy több cikluson keresztül komolyabb elváltozások kezelésére is alkalmas, amit eddig a beavatkozás káros hatása miatt nem alkalmaztak, bár sejtették, hogy lehetséges. Már régen elmúltak azok az idők, amikor csak hiánytalan fogazatú, egészséges emberek utazhattak át az űrön, hiszen a Föld már régen veszélyeztetett zónává lett nyilvánítva, másrészt az űrhajókban mesterséges gravitáció és kellemesebb klíma uralkodott, mint a legfelkapottabb földi üdülőhelyen. Ráadásul az űrhajóra telepített orvosi robot legújabb, kísérleti példánya már nem is figyelmeztetett akkor, amikor a regenerálást végezte az emberen, és nem is lehetett észrevenni a folyamatot, hiszen automatikusan, kívülről történt az egész. A műszer figyelte az életfunkciókat, és ha valami akadozott, egyszerűen reprodukálta azt egy adatbázisból. Ennek ellenére az életkort csupán 50 évvel sikerült feljavítani, mert bizonyos szervezetek egyszerűen elpusztultak az első regenerálási kísérlet során. Hogy miért, senki nem tudja. Ez a pácienseknek mintegy felével megesett. Aki az elsőt túlélte, még nem lett örökéletű, mert átlagosan a négyszázadik regenerálásba már belehaltak a kliensek. Éppen ezért a kiválasztásnál nem a hibátlan fogak száma, hanem az eddig elvégzett regenerálási kísérletek voltak a mérvadóak. Minthogy a szerkezetet egyszerűen beépítették az űrhajó falába, még kikapcsolni sem lehetett, azok indulhattak, akik nagy eséllyel túlélnek még pár száz ilyen beavatkozást.

Az eddigi marsi expedíciók nem sok sikerrel jártak. A felszínt teljesen lakhatatlannak minősítették, és még ipari célokra sem tartották gazdaságosnak. Akkor, amikor a Holdon bekövetkezett az első levegőkitörés, a Mars hívei új erőre kaptak. Mi van ha a Mars levegőkészlete is csak be van zárva egy felszín alatti üregbe, és mi lenne ha mindezeket kiszabadítanánk? Erre a hírre mindenki odafigyelt, viszont nem volt szabad újra elkövetni azt a hibát, hogy a lakhatóvá tett területnek ne legyen gazdája. Ezért is volt fontos a mi expedíciónk, hiszen, aki elhelyezi a levegőt áramoltató gépezeteket, azé a terület.

A cél fontossága miatt nagyon gyorsan elindultunk. Rekordgyorsasággal készült el az űrhajó, ráadásul a konkurens indulóknak bedöglött a meghajtószerkezete, így teljesen magányosan repülhettünk a Mars felé. Az expedíció tagjai nem ismerték meg egymást felszállás előtt, egyszerűen nem volt rá idő, hogy elbeszélgessünk. Mindannyian egészséges férfiak, azon kevesek közé tartoztak, akik még vélhetően nagyon sok gépi regenerálást kibírnak. Én a magam részéről nem jártam el a kötelező regeneráló kezelésekre. Igaz a tenger alatt vásároltam lakást, oda nem nagyon jutottak el a rákkeltő felszíni sugárzások, és az is igaz, hogy nem a központi csatornából, hanem egy illegális forrásból nyertem energiát és levegőt a lakás fenntartásához. Véletlenül az építkezés során fedeztem fel egy vezetéket, amelyben színtiszta, szűrt levegő áramlott a tenger alatt. Valamiféle titkos bázisra áramoltathatták. Már voltak róla soha meg nem erősített hírek, hogy a Föld lakhatóságának utolsó éveire megnyitnak pár százezer ember előtt egy lakható földalatti bázist. Így aztán egyszerűen rákapcsolódtam erre az energia és levegőforrásra, így megtehettem az, hogy nem regeneráltattam magamat előírás szerint. Sőt volt nem egyszer, amikor elajándékoztam az erre szóló kártyát olyanoknak, akik erre rászorulnak, mert a szennyvíztisztító mellett építettek maguknak víz alatti lakóhelyet.

Az expedícióba tehát statisztikailag nem fértem volna bele, hiszen az a zóna, ahol laktam, már évek óta veszélyeztetetté van nyilvánítva, és az átlagéletkor is 30 év körül van a víz szennyezettsége miatt, ami még mindig magasabb, mint a felszínen vagy a föld alatt élők átlagéletkora. Ennek ellenére vannak egy páran a világon, akikre nem hat a regenerációs folyamat, egyszerűen idővel kitisztul a szervezetük. Közülük már van, aki több mint kétszáz éves. Engem is ilyennek tartanak, csak azt nem tudja senki, hogy azért nem lehet kimutatni a hanyatlást, mert nincs, ami előidézze azt. Utólag is pontosan képesek megmondani, hogy hány beavatkozásnak megfelelően károsodott a szervezet. Nálam 41 beavatkozást észleltek, ami több mint 30 év alatt rendkívül alacsony szám, minthogy 12 éves koráig az embernek több mint 100 kezelésen kell átesnie, ha életben akar maradni. Társaim mind gyanakodva fogadták a 41-es számot, de mivel az ő esetükben a vizsgálati eredmény egy valós érték volt, nem tehettek semmit. Így hát elindultunk, és eseménytelenül telt utazás után megérkeztünk a Marsra.

Megérkezésünket egy névtelen tv-csatorna élőben közvetítette. Így muszáj volt kirakni a kölcsön kapott működésképtelen műszereket, és kitűzni a zászlót, amit ránk bíztak. Teljes fogsorral a szánkban viccelődtünk, hogy a tv-nézők lássák, milyen jól érezzük magunkat a Marson. Hátha kedvet kapnak egy ilyen utazásra is... Igaz, hogy a szkafander kényelmetlen volt, és az orvosi robot is megduplázta azt a számot, amivel ideérkeztem, de gondoltam, majd visszaesik, ha újra az otthoni szűrt levegőt szívhatom a víz alatti kupolalakásomban.

Unalmasan teltek a napok. Az egyetlen működő berendezés a felszín alatti légbuborékok felkutatására lett volna alkalmas, ehhez viszont el kellett szállítani a kijelölt pontokra a műszereket, és üzembe kellett őket helyezni. Kettőt ki is helyeztünk, és a legtávolabbi pontra nekem kellett elszállítani egyedül, mert a többiek attól féltek, hogy a marsi klíma miatt átlépik azt a határértéket, amelyet a regeneráló képességük még kibír. Én javasoltam, hogy automata háziorvosunkat kapcsoljuk ki, de sajnos ehhez az egész űrhajó energiaellátását is ki kellett volna kapcsolni, mert a géporvos vezérlőszerkezetét egy tokba építették az egész űrhajót életben tartó computer mikroprocesszorával. Választhattunk a megfagyás és a megfulladás között, vagy a folyamatos regeneráló hatás között. Ez utóbbi tűnt a legkellemesebb megoldásnak, így maradt minden a régiben. A földi szervezet utalt rá, hogy a robot prototípus, még vannak tervek a fejlesztésével kapcsolatban, de már működőképes.

Amíg úton voltam, legalább távolabb kerültem Dr. CPU-tól - így neveztük el automata háziorvosunkat. Vörös homok verődött a sisakomra, és két esetben elsüllyedt az autó a marsi kőzetben, ami néha furcsa kocsonyás trutymóvá alakult. Sebaj, már láttam a célegyenest, ahol a vörös homok helyett valamiféle sima kőzetre tévedtem, olyannak tűnt, mintha valaki utat akart volna építeni a vörös homokba kőből. A kőút vége viszont egész hirtelen véget ért, mintha meggondolta volna magát az illető, és mégsem fejezte be azt, amit elkezdett... Pont az út végén volt az a pont, ahová a szerkezetet le kellett raknom. Üzembe helyeztem, és elindultam vissza. Visszafelé már csak a fedélzeti műszerekre hagyatkozhattam, mert kitört egy Mars-vihar, és semmit nem lehetett látni, főleg miután teljes sebességgel keresztülgázoltam a kocsonyás tavon, és mindent beborított a vörös massza. Manapság a sisakokba építik a járművek fedélzeti műszereit, így nem nagyon zavart, ami rám tapadt. Még szerencse, hogy a kocsonyás massza alatt volt valami stabil kőzet, amibe meg tudtak kapaszkodni a járművem kerekei. Utólag jöttem rá, hogy a vörös mocsár alatt az a kőút mentett meg a teljes elsüllyedéstől, amelynek a végére kihelyeztem a szerkezetet.

Mire visszaértem, a marsi vihar teljesen megtépázta a már kitelepített műszereket. Az űrhajónkat is beborította vörös homokkal, a másik oldala viszont szép ezüstösen csillogott. Mikor beléptem, a robot legalább tíz vészjelzést adott le, amikor meglátott. Ez plusz tíz beavatkozás. Az összes eddiginek majdnem egynegyede. És mindezt azért a 30 percért, amit a felszínen töltöttem. Odabent elmeséltem, hogy találtam valamiféle utat, ami mesterségesnek látszódott, és hogy milyen süteményszerű kocsonyás mocsárban gázoltam. A többiek ennek nagyon megörültek, mert nem volt kedvük talajminták után kutatni, ami nem csoda, mert pont a mintavevő műszer volt az a készülék, amit alibiből hoztunk magunkkal, és így az egyáltalán nem működött. Ki gondolta volna, hogy az autómon és a szkafanderemen pont elegendő kőzetmintának való kocsonya és homok tapadt meg, de mivel a kihelyezett műszereket is telefújta a szél mindenféle dologgal, egy hagyományos lapáttal is elegendő mennyiségű kőzetmintát sikerült gyűjteni.

Egyik társunk szkafanderben aludt. A többiek szerint azért, hogy a gyógyító robot ne tudja rajta végrehajtani a regeneráló beavatkozásokat. Nem is rossz ötlet, de már késő. Holnaptól én is szkafanderben fogok az űrhajón belül tartózkodni, és ha kimegyek, majd lazítok a szorításon. Ez persze csak vicc, hiszen a Marson nem a légkör hiánya a probléma, hanem pont a mérgező levegő, ami minden élő sejtet másodpercek alatt elpusztít.

A felfedezés, miszerint Dr. CPU nem lát át a szkafanderen, mindenkit arra késztetett, hogy beöltözve aludjon. Úgy is tettünk. A Mars vihara kint egyre veszettebbül tombolt, biztos, hogy nem tudtunk volna felszállni, még ha akartunk volna sem. Dr. CPU végre csendben pihent, miután minimum megduplázta mindenkinek a regenerálódó beavatkozások számát, így ki tudja, lehet, hogy amit adott ezzel az egyik oldalon, azt el is vette a másikon. Hogy mennyi van még hátra, ki mennyit bír még ki, azt senki nem tudta...

Az alvásból majdnem egyszerre riadtunk fel. Dr. CPU teljes erőbedobással dolgozott. Folyamatosan regenerált láthatatlan csápjaival. Egymásra néztünk, de mivel a számláló valami egészen magas értéket mutatott, nem tudtuk eldönteni, hogy elromlott a műszer, vagy tényleg nincs ránk hatással a beavatkozás. A fedélzeti műszerek nagyon érdekes dolgot közöltek: a felszínen légzésre alkalmas levegő váltotta fel a vörös vihart.

A vihar tönkretette az űrhajónk összes külső műszerét. Sem sugározni, sem venni nem tudtunk semmiféle információt. Ez pont jól jött, mert a központi computer folyamatosan tájékoztatja az űrhajón történtekről a földi központot, akik most bizonyára elveszettnek hisznek bennünket, és már készítik a felmentő sereget. Annyi haszna van a dolognak, hogy végre nem fogja mindenki látni a tv-csatornákon keresztül, hogy mit csinálunk a vörös homokban. Először az jutott eszembe, hogy tönkre kéne tenni ezt a sípoló micsodát, amikor rádöbbentem, hogy ez azonos lenne a fagyhalállal. Felvettem a szkafandert, hogy megnézzem, mi a helyzet odakint a levegővel. Fölösleges volt. Az űrhajó burkolatát átmarta a vihar által felhordott anyag, és egy kis résen keresztül elkezdett befelé szivárogni a levegő. Így nem kellett kimenni. A levegőt közvetlen analízis alá tudtuk vonni, és megállapítottuk, hogy valamiféle különösen tiszta anyaggal van dolgunk, mert szennyeződésnek nyoma sincs benne. Dr. CPU pedig egyre csak gyógyít... Vajon mi baja lehet? Ha a központi egysége sérült meg, akkor veszélybe került az egész expedíció. Ha pedig igaz, amit a szivárgás alapján megállapítottunk, és hiszünk a többi műszernek, akkor odakint remek klíma vár ránk.

Nem lehetett kilátni. A műszerek nem mutattak kinti képet, az ablakokat beborította a marsi vihar. Így nem volt más hátra, mint kinyitni a zsilipeket. A szkafandert levetni úgysem merte senki, nem tudtuk, hogy a gépdoktor vajon mit csinál azon kívül hogy másodpercenként kétszer meggyógyít valakit. Minket biztos nem, mert abba már belehaltunk volna.

Az űrhajó ajtajában álltunk négyen. Ötödik társunk a fedélzeti műszerekkel babrált, és megkérdezte mi a helyzet. A helyzet pedig az volt, hogy körülöttünk emberek sürgölődtek, mindenki vitt valamit valahová, olyan volt a táj, mint egy emberekből álló hatalmas hangyaboly. Dr. CPU tehát őket regenerálta. Ezek szerint már nem csak az űrhajón belül, hanem azon kívül is vigyáz a rábízott egyedekre. Ehhez képest sehol egy halott, úgy néz ki egész jól bírják a marslakók a földi kiképzést. Egyikünk azt mondta, hogy átaludtunk pár évet, és mire felébredtünk, már benépesítette az emberiség a Marsot is. De valami mégsem stimmelt ezzel az elmélettel. Ezek az "emberek" olyan dolgokat csináltak, amiket általunk ismert ember fia biztos nem tenne a saját kezével. Cipekedtek, rakosgattak, szaladgáltak, és közben hatalmas zsivajt csaptak a beszélgetésükkel. Megjelenésünk sem zavarta őket, és időmérő műszereink is csak egy nappal mutattak többet, mint tegnap ilyenkor.

Már öten szorongtunk a szűk kabinajtóban, de lelépni egyikünknek sem sikerült a meglepetés miatt. A hangyabolyszerű látvány és a zsivaj mindenkit megbénított, és ki-ki azokat a történeteket fontolgatta, amiket rémregényekben olvasott fura űrbéli jelenségekről, hallucinációkról, hipnózisokról, kómába esésekről, és hasonlókról. A hangyaemberek nem zavartatták magukat. Utakat, házakat építettek, alagutakat fúrtak, látszólag rendszer nélkül, mégis mindenki tudta, hol a dolga és mit kell csinálnia a következő pillanatban. Végül az egyikük észrevett minket, számunkra érthetetlen gesztusokkal elkezdett felénk mutogatni, mire a többiek egyszerűen építettek egy utat az űrhajó lejáratáig. Szép, vörös színű út volt, körülötte pedig minden sárga. Minthogy az űrhajó már rogyadozott a homokvihar okozta károk alatt, muszáj volt elindulni lefelé a lépcsőn - valószínűleg utoljára. Ha valaha hazajutunk, az kizárólag a felmentő seregnek lesz köszönhető.

Miután megépült az út, vendéglátóink nem zavartatták magukat tovább miattunk. Végigmentünk rajta, miután eléggé távol kerültünk a még mindig működő háziorvosunktól, levettük a szkafandert. Kellemes volt a klíma. Nem tudni, hogy a zsivajgó tömeg néha piacteret rendezett-e be vagy az egész település volt maga egy hatalmas piactér, mindenesetre a kínai negyedben érezhettük magunkat. Közelebbről megnézve az emberhangyákat, külsejük ugyan hasonlított a miénkre, de nagyon durva arcvonásaik és nagyon fura kiszögelléseik voltak a csontozatukban. Mindenesetre biológusunk megállapította, hogy biztosan értelmes lényekkel van dolgunk. Ebben mi vagyunk a legelsők. Egy példányt mindenképpen haza kéne vinni belőle, bár ki tudja, lehet, hogy a szondák pontosan közvetítik az egészet a Földre, és már mindenki tud mindent. Lehet, hogy amíg mi aludtunk, már ide is küldtek egy expedíciót, aminek a kapcsolatfelvétel a feladata. De akkor hol vannak?

Szavakat kerestünk a hatalmas zsivajban. Én speciel nem hittem a fülemnek, mert számomra érthető volt a Mars-lakók nyelvezete. A többiekre néztem, és tudtam, jobb ha nem kérdezem meg, mit értenek meg a zsivajból. Ez az eset ugyanis szükségessé tette volna azt a vizsgálatot, ami egyértelműen eldönti az űrhajós beszámíthatóságát. Lehet, hogy hallucinálok, lehet, hogy álmodok, és az is lehet, hogy valamiféle különös hipnotikus állapotban vagyok, amiről sok legenda keringett űrhajós körökben, de még senki nem találkozott senkivel, aki egy ilyet túlélt volna. Ha meg úgyis itt a vég, egy hirtelen gondolat hatására odafordultam egy arra járó hangyaemberhez, és megkérdeztem, nem tud-e valami jobb panziót a környéken. Tudott. Kissé hadart ugyan, de érthetően elmagyarázta, merre találjuk, és pontosan megmondta azt is, hogy melyik szobát miért érdemes illetve miért nem érdemes kivenni, majd mondandója végeztével köszönés nélkül elrohant a dolgára. Most tűnt csak fel, ahogy utánanéztem: a hangyaemberek nagy része teljesen egyforma. Egy-két kopasz és izmosabb egyed is felfedezhető volt közöttük, de alapvetően teljesen egyformák voltak.

A párbeszéd nem lepett meg senkit. Nem merték kétségbe vonni a párbeszéd valódiságát, igaz a kezdeményezéséhez is nagy bátorság kellett. Lehet, hogy kérdésemet most egy klinikán rögzítette a kirendelt ápológép, és az is lehet, hogy a választ is ő adta. Ez esetben viszont szinte bármit csinálhatok, azt rajtam kívül nem fogja megtudni senki. Ha viszont valóság ez a vízió, akkor legjobb, ha nyugalmat keresünk abban a panzióban, amit ajánlottak számunkra.

Ezt a panziót már láttam valahol. Lehet, hogy csak fényképen, de az is lehet, hogy egyszer elrepültem felette. Hangulatos, fából épült panzió volt, igaz az ormótlan kőbástya sehogy sem illett a képbe, ráadásul még az elhelyezkedése is teljesen logikátlan volt, nem teljesen a szélén, de valahol mégiscsak kilógott a panzióépület peremén.

A tulajdonos egy egészen köpcös figura volt. Először letakarította az asztalt és étellel kínált minket, de mi tántoríthatatlanok voltunk, és mondtuk, hogy szobát kérünk. A többiek még mindig nem mertek kommunikálni, ki tudja, lehet hogy vízió az egész egy pszichiátriai kezelésen, és lehet hogy egy puha fehér ágyon fekszünk, miközben köpenyes orvostanhallgatók gyűjtenek tapasztalatokat az elkövetkező szakdolgozatukhoz felettünk. Mivel nekem már úgyis mindegy volt, elintéztem az összes formaságot. A beszédjük teljesen érthető volt számomra, bár néha egy-egy szó teljesen véletlenszerűen lett beépítve a mondataikba, úgy mint egy kötőszó, csak nem kötőszó volt, hanem valamiféle tárgynév vagy ige. Ettől eltekintve nagyszerűen megértettem őket.

A szoba pontosan olyan volt, ahogy az első megszólított hangya leírta. Végre nyugodtan elkezdhettünk beszélgetni, nem hallatszódott be kívülről a zsivaj. Minden szem a biológusra tévedt. Aki ismerte őt, az már tudta, hogy van mondandója a történtekről.

Elmélete szerint a Marson a vihar következtében valamiféle élő organizmus kerülhetett az űrhajónk közelébe. Ezt, mint minden élő sejtet, az űrhajóba épített csodadoktorunk érzékelhette, és vagy a viharnak, vagy valamiféle típushibának köszönhetően, elkezdte javítgatni, kipótolgatni szerencsétlen egysejtűt. Mivel adatbázisában kizárólag ember regenerálására alkalmas információkat töltöttek be, így az egysejtűből lett többsejtű, majd végül valamiféle emberféle alakult ki belőle. A fura különbségeket pedig az okozza, hogy az az életforma, ami végül is átalakításra került, valószínűleg valamiféle rovar lett volna, ha nem történik meg a beavatkozás. Erre nagy esély van, főleg ha a hangyákra gondolunk. Ezek szerint Dr. CPU összezagyválta a marsi-hangyát és az embert, így mire felkeltünk, a új lények beindították a levegőt felkutató automatákat, és elkezdtek felépíteni olyan szerkezeteket és épületeket, amelyek háziorvosunk áramköreibe be lettek táplálva, illetve amelyeket a velünk való utazás során belőlünk kinyert. Nem csoda hát, hogy a gépdoktor folyamatos korrekciókat tart szükségesnek saját gyártmányú egyedein, hiszen elég sok lényegi eltérés lehet még a tökéletes ember és a félig hangya - félig ember állapot között. Mindenesetre, elfogadva a biológusunk magyarázatát, kezdtük tisztelni Dr. CPU-t. Létrehozott egy értelmes fajt a semmiből egy éjszaka alatt a vihar közepén. Ugyanerre a természetnek évmilliókra volt szüksége, és viszonylag nyugodt körülményekre...

Igen, amit a hangyák építgettek, részletek voltak a saját emlékeinkből. Kiderült, hogy a panzió nekem volt ismerős, az oda nem illő betonbástya viszont a technikus űrkalandozásai során kerülhetett be a képbe, előbb a technikus fejébe, majd onnan Dr. CPU áramköreibe. Amikor a géporvos gyógyít, elemzi a sejteket. A sejtekbe épült gondolati foszlányokkal együtt. Így ezeket az adatokat, amiket a géporvos belőlünk kinyert, amíg velünk lehetett elfoglalva, átvitte a marsi rovarokba - vagy ki tudja mi lett volna eredetileg ez a zsibongó tömeg -, és ők most az így kapott tudást egyszerűen felhasználják. Ahhoz képest, hogy eredetileg ezeknek a lényeknek itt semmi dolguk nem lett volna, egész szép kolóniát létesítettek pár óra leforgása alatt. Biológusunk szerint jobb, ha keresünk egy lakatlan helyet a környéken, mert szerinte a történteknek - ránk nézve - beláthatatlan következményei lehetnek. Hogy pontosan mi, azt senki nem tudta megmondani, mindesetre az elhangzó magyarázat sokkal megnyugtatóbban hangzott, mint például az a lehetőség, hogy hallucinálunk vagy már eleve meghaltunk.

Végül is arra a következtetésre jutottunk, hogy legjobb lesz keresni egy elhagyott helyet, és a rendelkezésre álló eszközökkel vészjeleket sugározni. Az űrhajó már valószínűleg végleg elpusztult, és a Földi személyzet már intézkedett a megmentésünkkel kapcsolatban. Ebben bízva indultunk tovább, mert úgy tűnt, hogy a panzió mögött van egy domboldal, és azt volt az érzésünk, hogy a dombon túl már nincsenek rovaremberek.

Gyalog kellett megtennünk az utat. Ahol mentünk, egy viszonylag gyéren lakott terület volt, mégsem találtunk órákon keresztül lakatlan szigetet a dzsungelben. Végül több órai gyaloglás után egy apró, de barátságos faluban álltunk meg, látva, hogy az az út, amin elindultunk, a falu határain túl is kanyarog, és valószínűleg soha nincs vége.

A falu lakóinak már csápjai is voltak, igaz nagyon aranyos, barátságos mosolyuk volt, de fejükön a hangyacsápok végképp eldöntötté tették, hogy biológusunk ráhibázott a jelenségek okára. Valószínűleg azok, akik e távoli településre költöztek, kevesebb beavatkozást éltek át, és így kevéssé alakultak át emberré, mint az űrhajónkhoz közelebb eső társaik.

Egy nagyon kedves, színpatikus hangyalány jött oda hozzánk, és megszólított bennünket. Igaz, kérdésének nem volt semmi értelme, de ahogy távolodtunk az űrhajótól ez a tendencia egyre erősödött. Ők viszont nagyszerűen megértettek bennünket. Kértünk hát egy nyugodt helyet, és néhány vezetőt a faluból, mert az az ötletünk támadt, hogy a hangyanépben felhalmozódó információt megpróbáljuk felhasználni a hazajutásunk érdekében.

Gyönyörű helyre vezetett minket a hangyalány. Zöld, látszólag tudatosan ápolt pázsit borította a kertet, és most először láttunk olyan épületeket, amelyekben nem véletlenszerűen keveredtek az építészeti stílusok. Olyan volt az egész hely, mint egy tiszta gondolat. Az épület kertjében egy kis lugasba lettünk terelve, majd hamarosan megjelent egy újabb hangyaember, aki egy szolgálatkész kínai stílusában megkérdezte, mit tehet a vendégekért. Senki nem felelt, hiszen szokatlan volt az értelmes mondat a Mars-lakótól, és senki nem volt benne biztos, hogy a kérdést úgy kell-e értelmezni, ahogyan az a valóságban hangzik.

- Mesélj a népetekről! - hangzott a válaszom, és kényelembe helyeztem magamat a padon. A többiek megrökönyödve álltak, és még leülni is elfelejtettek, amikor a segítőkész kínaira emlékeztető beszélő bogár belekezdett a történetbe.

- Egyszer, nem is olyan nagyon régen, hatalmas vihar kerítette hatalmába a környéket. A vihar felbőszítette a marsi szeleket, amik pont a marsi viharok ellenszelei voltak, de valahol, a középpontban három ismeretlen szerkezet által határolt háromszögben, annak is pont a közepén, a vihar és a szél csatáját tiszta oxigénkitörés zavarta meg. Ennek okát máig sem tudjuk, de tény, hogy az oxigén okozta káoszban a légkör teljesen átalakult, és alkalmassá vált arra, hogy minket, marslakókat megteremtsen, és életben tartson. Saját eredetünkkel nem vagyunk tisztában. A Marson semmiféle más élőlény maradványaira soha nem bukkantunk, és soha senki más keze munkájának nyomát nem találtuk. Mi viszont szorgalmasan és folyamatosan telepítjük be a ránk bízott bolygót, sok-sok utat, házat, alagutat, és mindenfélét építünk, ami csak az eszünkbe jut. Egyetlen lény van csupán az egész kolóniánkban, akinek soha semmi nem jut az eszébe. Most éppen az ő kertjében vagytok. Ő csak ül, és mindenre tudja a választ. A ti jöveteleteket is megjósolta, és azt is tudja, hogy most szeretnétek elmondani a többi marslakónak, hogy ti nem a Marson születtetek, hanem a Földön, és hogy szeretnétek oda visszajutni.

Meglepetten hallgattuk. Egy "látó" hangya várába érkeztünk, aki tudja, hogy mi kik vagyunk és mit akarunk.

- Azt mondta legutóbb, hogy már gyűlik a nép az udvaron, hogy meghallgasson benneteket.

Amíg a jövevény mesélt, tényleg összegyűltek egy páran a szépen nyírt pázsiton, és kíváncsian várták beszámolónkat. Számítottak ránk, tudták, hogy jövünk. Leültek a pázsitra, és hatalmas hangya szemeikkel meredtek ránk. Megjelent a ház ura is. Egészen emberforma volt, eltekintve mindenkiét felülmúló sörhasától. Ő tehát a bölcsek bölcse. Kopasz volt és pocakos. A hangyaságnak semmi nyomát nem lehetett felfedezni rajta.

- Ne keressétek rajtam a rovarok jeleit. Ember vagyok, ugyanúgy mint ti. A különbség köztünk csak az, hogy ti velem ellentétben tudjátok honnan jöttetek, én viszont azt tudom, hová megyünk és mikor. Ti viszont pont ezt nem tudjátok.

Hatalmas kört írt le a domboldal felé mutató ujjával:

- Az utolsó utunk átvezet majd a domboldalon, egyik oldalról a másikra, körbe a láthatáron, egész a végtelenbe. Hamarosan elkészül.

Mondandója után elment. Nem lehetett tudni, hogy csak rakosgatják egymás után a szavakat a kert lakói, vagy valóban tudják, hogy mit beszélnek. Mindenesetre erre a gondolatra az öreg bölcs visszanézett, és jelezte, hogy tudják mit csinálnak, sőt azt is tudják, hogy mi mit csinálunk.

Egyre gyűlt a hangyanép az udvaron. Nem lehetett nem észrevenni őket, mert ahol egy bizonyos számot átlépett a mennyiségük, felütötte fejét az az áthatolhatatlan zsivaj, amiben mindegy volt, hogy ki mit mond, úgysem lehetett megérteni semmit. El kell kezdenünk mielőtt túl sokan lesznek, és mindenki elfoglalja magát valami mással. Felálltunk egy tornác szélére a biológussal, míg a többiek ernyedten lepihentek a pázsitra, és hasonló pózban figyeltek minket, mint a hangyanép.

Elcsendesedtek. A domboldalon körbe valóban hatalmas sebességgel épült valamiféle végtelenbe vesző körbeút, ahogy azt az öreg emberforma pocakos bölcs jósolta. Megszólaltam:

- Nos, láttok-e rajtunk valamiféle különlegeset, valamiféle furcsát?

A kérdés hatására zsivaj volt a válasz, látszólag a hangyáknak volt véleményük a kérdésről, de azt nem velünk, hanem egymással akarták megosztani. Így ismét piaci zsivaj keletkezett, arról nem is beszélve, hogy számuk egyre csak nőtt, és az újonnan érkezetteket is bekapcsolták a beszélgetésbe azok, akik hallották a kérdést. Mivel folyamatosan jöttek a hangyaemberek, ezért a kérdés újra fel-felvetődött a zsivajban, de válasz az nem érkezett sehonnan. A hangyák száma akkorára dagadt percek alatt, hogy már képtelenség volt bármit is kérdezni. Egymásra néztünk a biológussal, és úgy döntöttünk, elmegyünk a kertből, keresünk egy nyugodtabb környéket.

A kerten túl egy igen békés lugasban az első kedves hangyalány árválkodott, kezében egy műanyag flakon ásványvízzel. Láthatóan szomorú volt, talán sírt is, bár hatalmas szemei elfedték fejének legalább a háromnegyedét. Amikor meglátott minket, elénk állt, és azt mondta:

- Látjátok, ez fogja okozni a vesztünket. Mind meghalunk, kipusztul a népünk. Az öreg bölcs is megjósolta. Ég veletek!

Igen, az iparosodás. Elérte a hangyavárat az ipar, és a vizet már műanyag flakonokban árulják, amelyek majd ellepik az egész bolygó felszínét, elszennyezve ezzel mindazt, amit élettérnek neveznek. Háziorvosunk egy nap alatt lejátszotta az emberiség teljes fejlődéstörténetét, a kialakulástól a kihalásig. Szegény hangyák... Ha mindez igaz, akkor az ember számára már bizonyára nincs hely a Marson, és a következő expedíciót nem levegő, hanem szeméthegyek és szenny fogja várni.

A kert szomszédságában gyülekező hangyák mindegyikének volt egy flakon víz a csápjai között. Nagyon szomorúak voltak, csendben álltak egymás mellett.

- Eljött az idő! Elkészült a végtelenbe vezető út! - mondta valaki hátulról, és amikor a hang irányába néztünk, láttuk, hogy az Öreg Bölcs az, aki ezt mondta. Erre a hangyanép elkezdte kiönteni a frissen nyírt fűre a vizes flakonok tartalmát, amely a földre érve sűrű füstfelhővé alakult. A füst vagy pára nagyon hamar ellepte az egész környéket, és bár nem volt teljesen átlátszó, tisztán lehetett látni, ahogy a hangyanép a párában állva elpusztul.

Mire a pára felszállt, mindenki meghalt. Ismét öten álltunk egymás mellett. A sok kiöntött víz miatt ingoványos lett a talaj a lábunk alatt, ezért muszáj volt odébbállnunk. A halott hangyák mind besüllyedtek a víz miatt kialakult ingoványba, ami idővel olyan vörös masszává alakult, amiben a Mars-autóval keresztülgázoltam még akkor, amikor a műszert helyeztem üzembe. A mocsárból egy kőút vezetett kifelé, ezen végre meg tudtunk kapaszkodni. Körülöttünk egyre inkább mindent elborított a vörös mocsár, ahol nemrég még ezrével sürgölődtek az emberszerű hangyák, ott most mindenhol mocsárvidék várt ránk. Az épületek, és minden, amit csináltak, belesüllyedt a kialakult furcsa ingoványba, sok helyen még kilátszott a tetejük, de a többségnek már nyoma sem volt. A technikus szerint a világ évi ásványvíztermelésének egynegyedét kellett kilocsolniuk azért, hogy a vörös homokból ekkora vörös mocsár alakuljon ki. Nem csodálkoztunk rajta. Egy nap alatt annyit éltek, mint az egész emberiség a születésétől fogva napjainkon túl a pusztulásáig. Akkor egy negyedévnyi vízmennyiség szétöntése már nem tűnik teljesen képtelenségnek.

Az út, amin mentünk, az egyetlen járható út az egész környéken. Az Öreg Bölcs azt mondta, ez lesz az utolsó, amit népe felépít és befejez. Valóban... Egyre csak mentünk, egyre feljebb a domboldalban, amerre az út vezetett, de a végét mégsem láttuk. Azt mondta: a végtelenbe vezet. Lehet, hogy ebben is igazat szólt...