Nos hát, a kazanyi egyetemre megyek tanulni, alább nem adom.

Az egyetem ötletét N. Jevreinov gimnazista sugallta: szép és kedves fiú volt, nyájas, lányos szemű. Egy házban laktunk - ő a padláson -, gyakran látott könyvet a kezemben: ez felkeltette érdeklődését, megismerkedtünk, s Jevreinov hamarosan azt kezdte bizonygatni, hogy "kivételes tehetségem van a tudományhoz".

- Magát a természet is a tudomány szolgálatára alkotta - mondogatta, és kecsesen megrázta hosszú sörényét.

Én akkoriban nem tudtam még, hogy a tudományt a kísérleti nyúl szerepében is lehet szolgálni, Jevreinov pedig oly meggyőzően bizonygatta: az egyetemeknek éppen olyan legényekre van szükségük, amilyen én vagyok. Mondani sem kell, még Mihail Lomonoszov emlékét is megbolygatta. Jevreinov közölte, hogy Kazanyban nála fogok lakni, ősszel és télen elvégzem a gimnáziumot, leteszek "egynémely" vizsgát - így mondta: "egynémely" -, az egyetemen pedig állami ösztöndíjat kapok, és öt év múlva "tudós" leszek. Minden igen egyszerűnek látszott, mert Jevreinov tizenkilenc esztendős volt és jószívű.

Vizsgái után elutazott, én pedig vagy két hét múlva indultam utána.

Nagyanyám, aki kikísért, tanácsokkal látott el:

- Aztán ne haragudj az emberekre, te mindig csak haragoskodsz, szigorú és elbizakodott lettél! A nagyapádtól örökölted, hát ő mire vitte, a nagyapád? Élt, éldegélt, és végül meghibbant, keserű vénember lett. Egyet jegyezz meg: nem Isten ítél az emberek fölött, az ördög keze van benne! No, isten veled...

Gyér könnyeit törölgette fonnyadt, barna arcán, úgy mondta:

- Hát nem látjuk többé egymást, messzire kalandozol, nincs maradásod, én pedig meghalok...

Az utóbbi időben eltávolodtam a kedves öregasszonytól, és ritkán is láttam, most pedig egyszerre fájdalmasan eszméltem rá, hogy soha többé nem fogok találkozni senkivel, aki szívvel-lélekkel ily közel álljon hozzám.

A hajó tatján álltam, s elnéztem, amint ott a móló szélén keresztet vet nagyanyám az egyik kezével, a másikkal pedig - kopott kendője csücskével - megtörli arcát és sötét szemét, amelyből az emberek iránti elpusztíthatatlan szeretet sugárzik.

És most itt vagyok ebben a félig tatár városban, egy földszintes ház szűk kis lakásában. A házacska magányosan emelkedik egy kis halmon, a keskeny, szegényes utca végében, egyik fala tűzpusztította üres telekre néz, amelyet sűrűn benőtt a gaz; az üröm, bogáncs és vadsóska bozótjában, a bodzabokrok között téglaépület romjai terpeszkednek; a romok alatt tágas pince, melyben kóbor kutyák tanyáztak, s itt is pusztultak el. Igen emlékezetes nekem ez a pince, ez volt az én egyetemeim egyike.

Jevreinovék - anya és két fia - koldus-nyugdíjon tengődtek. Már az első napokban láthattam, hogy amikor a kis szürke özvegyasszony megjön a piacról és kirakosgatja szerzeményeit a konyhaasztalra, milyen tragikus szomorúsággal fog hozzá a nehéz feladat megoldásához: hogyan főzzön néhány hitvány húscafatból elegendő mennyiségű ízletes ételt három egészséges fiúnak, önmagát nem is számítva.

Hallgatag volt; szürke szemében egy ló reménytelen, szelíd makacssága izzott - egy lóé, amely már minden erejét kiadta; vonszolja a lovacska a szekeret felfelé, tudja jól: nem bírom felhúzni, és mégis húzza!

Vagy három nappal érkezésem után, reggel, amikor a két fiú még aludt, én pedig a konyhában segítettem zöldséget tisztítani, az asszony halkan és óvatosan megkérdezte:

- Maga miért jött ide?

- Tanulni, az egyetemre.

Szemöldöke felfelé kúszott, homloka sárga bőrével együtt, megvágta az ujját a késsel, és míg kiszívta a vért, leült a székre, de nyomban felugrott:

- Hogy az ördög...

Zsebkendőjébe bugyolálta megvágott ujját, majd megdicsért:

- Maga jól tud krumplit tisztítani.

Hát hogyne tudtam volna! Elmeséltem, hogy hajón szolgáltam. Megkérdezte:

- Gondolja, ez elég ahhoz, hogy beiratkozzék az egyetemre?

Abban az időben nemigen értettem a humort. Komolyan vettem a kérdést, és szép sorjában elmondtam neki mindazokat a lépéseket, amelyeknek végén okvetlenül kitárul előttem a tudomány szentélyének kapuja.

Felsóhajtott:

- Ó, ez a Nyikolaj...

A fiú éppen ebben a pillanatban lépett a konyhába, hogy megmosakodjék; álmos volt, borzas és vidám, mint mindig.

- Anyám, de jó volna húsos derelyét csinálni!

- Bizony jó volna - hagyta rá az anyja.

Hogy megcsillogtassam jártasságomat a konyhaművészetben, kijelentettem, hogy húsos derelyének ez a hús rossz is, meg kevés is.

Erre Varvara Ivanovna megharagudott, és néhány olyan éles szóval illetett, hogy a fülem is belevörösödött, és valósággal megnyúlt. Egy csomó sárgarépát dobott az asztalra, és kiment a konyhából. Nyikolaj meg rám hunyorított, és így magyarázta anyja viselkedését:

- Rosszkedvű...

Letelepedett a padkára, és kijelentette, hogy a nők általában idegesebbek a férfiaknál; ez már a természetükkel jár, mint ahogyan megcáfolhatatlanul bebizonyította egy igen szavahihető tudós, alighanem svájci. Az angol John Stuart Mill is mondott valamit erről.

Nyikolajnak nagyon tetszett, hogy taníthat engem. Felhasznált minden kínálkozó alkalmat, hogy agyamba véssen valami nélkülözhetetlen ismeretet, ami nélkül lehetetlen élni. Mohón hallgattam; de Foucault, La Rochefoucauld és La Rochejacquelein csakhamar egyetlen személlyé olvadt össze a fejemben, és nem tudtam visszaemlékezni, hogy ki kinek vágta le a fejét: Lavoisier Dumouriez-nek vagy fordítva? A derék fiú őszintén szeretett volna "embert faragni belőlem", ezt határozottan meg is ígérte, de nem volt rá ideje, meg a többi szükséges feltétel is hiányzott ahhoz, hogy komolyan foglalkozhasson velem. A fiatalság önzése és könnyelműsége folytán nem látta, mekkora erőfeszítéssel, milyen találékonysággal vezeti anyja a háztartást, s még kevésbé vette észre ezt öccse, a nehézkes, hallgatag gimnazista. Én azonban már régóta pontosan ismertem a konyha vegytanának és gazdaságának bonyolult bűvészmutatványait, és jól láttam az asszony leleményességét, aki napról napra kénytelen rászedni gyermekeinek gyomrát, hogy még egy kellemetlen külsejű, rossz modorú, kóbor kölyköt is etetni tudjon. Természetes, hogy minden falat kenyér, ami nekem jutott, ólomsúllyal nehezedett lelkemre. Munka után néztem. Reggel elmentem hazulról, hogy ne ebédeljek otthon, rossz időben pedig az üres telek egyik mélyedésében üldögéltem. Beszívtam a macska- és kutyatetemek szagát, s a zápor és a szél zúgása közepette hamarosan rájöttem, hogy az egyetem hiú ábránd, és okosabban tettem volna, ha Perzsiába utazom. És már ősz szakállú varázslónak képzeltem magam, aki meglelte a módját annak, hogyan lehet alma nagyságú gabonaszemeket és egy pud súlyú krumplit kitenyészteni, s általában sikerült kieszelnem egy sereg jótéteményt a föld számára, amelyen oly pokolian nehéz az élet másnak is, nemcsak énnekem.

Már megtanultam nem mindennapi kalandokról és nagy hőstettekről ábrándozni. Ez nagy segítségemre volt az élet nehéz napjaiban, és mivel sok ilyen nap akadt, egyre nagyobb gyakorlatra tettem szert az ábrándozásban. Nem vártam külső segítséget, és nem reménykedtem szerencsés véletlenben, hanem fokozatosan szívós kitartás fejlődött ki bennem, és minél súlyosabbak lettek életkörülményeim, annál erősebbnek, sőt annál okosabbnak éreztem magam. Nagyon hamar rájöttem arra, hogy az embert a környezettel szemben tanúsított ellenállása alakítja ki.

Hogy ne éhezzem, lejártam a Volgához, a kikötőbe, ahol könnyűszerrel meg lehetett keresni tizenöt-húsz kopejkát. Itt, a rakodómunkások, ágrólszakadtak és csirkefogók között izzó szénbe dugott vasdarabnak éreztem magam: mindennap éles, perzselő élmények serege töltött meg. Forgószélként kavarogtak előttem a leplezetlenül sóvár, nyers ösztönű emberek; tetszett az élet iránti dühük és gúnyosan ellenséges magatartásuk a világon mindennel szemben és nemtörődömségük önmaguk iránt. Mindaz, amit közvetlenül átéltem, vonzott hozzájuk, és azt a kívánságot ébresztette bennem, hogy belemerüljek maró tömegükbe. Bret Harte és a temérdek "ponyvaregény", amit olvastam, csak fokozta rokonszenvemet e népség iránt:

Egy Baskin nevű hivatásos tolvaj, volt tanítóképző intézeti növendék - cudarul összevissza vert, tüdővészes ember - ékesszólón így oktatott:

- Mit gunnyasztasz, akár egy lány, tán a tisztességedet félted? Lánynak a tisztesség a legnagyobb kincse, neked meg csak nyűg. Tisztességes bika... mi jut neki: széna!

A rőt hajú, színész módra simára borotvált Baskin apró testének ügyes, puha mozdulataival kismacskára emlékeztetett. Tanított és pártfogolt, s láttam, hogy szívből sikert, szerencsét kíván nekem. Nagyon okos volt, elolvasott nem egy jó könyvet, de a legjobban a Gróf Monte Cristo tetszett neki.

- Ennek a könyvnek van értelme, és szív is van benne - mondogatta.

Szerette a nőket, és szívesen mesélt róluk; eközben élvezettel, elragadtatással cuppantgatott, s mintha görcs rángott volna végig elnyomorított testén; volt ebben a rángásban valami beteges, ami undort keltett bennem, beszédét azonban figyelmesen hallgattam, megéreztem benne a szépséget.

- Asszony, asszony! - kántálta, és sárga arcbőre kipirult, sötét szemében elragadtatás csillogott. - Asszony kedvéért mindenre hajlandó vagyok. Neki, akárcsak az ördögnek, semmi sem bűn! Élj mindig szerelmesen, nincsen ennél jobb a földön!

Tehetséges elbeszélő volt, és könnyűszerrel költött az utcalányoknak megható dalocskákat a reménytelen szerelem bánatáról; dalait minden Volga menti városban énekelték, a többi között tőle való ez az igen elterjedt dal is:

Szép se vagyok, gazdag se,
Ócska a ruhám,
Így marad pártában a
Magamfajta lány...

Jó szívvel volt hozzám Truszov, egy sötét múltú, megnyerő külsejű és választékosan öltözött férfi; vékony muzsikusujjai voltak. Kis boltja volt az Admiralitás-negyedben, "Órásmester" cégtáblával, valójában azonban orgazdasággal foglalkozott.

- Te, Peskov, ne kapj rá a tolvajfogásokra! - magyarázta nekem, s közben megfontoltan simogatta őszes szakállát, és összehunyorította ravasz, kihívó szemét. - Látom: előtted más út áll, te a szellem embere vagy.

- Mit jelent: a szellemé?

- Akiben nincs semmi irigység, csupán kíváncsiság...

Ez nem illett rám: sokszor és sok mindenért irigykedtem. Egyebek között felkeltette irigységemet Baskinnak az a képessége, hogy különös, versszerű módon tudott beszélni, váratlan hasonlatokkal és kifejezésekkel. Eszembe jut egy szerelmi kalandról szóló elbeszélésének kezdete:

"Üldögélek a sötét szemű éjszakában - mint bagoly az odújában -, a fogadóban, Szvijazsszk nyomorúságos városában, ősz van, október, lomhán szemerkél az eső, sóhajt a szél, mintha sorsüldözött tatár keseregne dalban, és a dalnak se vége, se hossza: o-o-o-u-u-u...

És íme, belép ő, könnyedén, rózsásan, mint felhő a kelő nap fényében, szemében a lélek csalóka tisztasága. - Kedvesem - szól őszinte hangon -, nem vétettem én teellened. - Tudom: hazudik; de hiszem, hogy igazat mond! Az eszem biztosan tudja, de a szívem sehogy sem hiszi el!"

Beszéd közben ütemesen ringatta magát, néha lehunyta a szemét, és lágy mozdulattal gyakran a mellére tette a kezét, a szíve tájára.

Hangja tompa, fakó, de szavai ragyognak, s mintha fülemüle dalolna bennük.

Irigyeltem Truszovot; csodálatos érdekesen mesélt Szibériáról, Khíváról, Bokharáról, mulatságosan és igen kajánul a főpapok életéről, egy ízben meg titokzatosan, ezt mondta III. Sándor cárról:

- Ez a cár mester a maga dolgában!

Az én szememben Truszov egyike volt azoknak a "gonosztevőknek", akik a regény végén - az olvasó meglepetésére - nemes lelkű hőssé változnak.

Fülledt éjszakákon ezek az emberek néha átkeltek a kis Kazanka folyó túlsó partjára, letelepedtek a réten, a bokrok között, és ott ettek-ittak, beszélgettek viselt dolgaikról. Többnyire az élet bonyodalmairól, az emberek közötti kapcsolatok furcsa útvesztőjéről esett szó, de leginkább az asszonyokról. Haraggal beszéltek róluk és bánattal, olykor megindítóan, és mindig olyan érzéssel, mintha ijesztő meglepetésekkel teli sötétségbe kémlelnének. Két-három éjszakát töltöttem el velük, a homályos csillagokkal telehintett sötét égbolt alatt, a fűzfabokrokkal sűrűn benőtt völgy fojtó melegében. A Volga közelségétől nedves sötétségben mint aranyos pókok kúsztak minden irányban az árboclámpások fényei, a meredek part fekete tömegét tüzes csomók és erek pettyezték: a gazdag Uszlon falu kocsmáinak és házainak ablakai világítottak. Tompán paskolják a vizet a hajókerék lapátjai, keservesen, farkas módra üvöltenek a matrózok az uszálykaravánon, valahol kalapács sújt le a vasra, mélabúsan száll a dal - csendesen epekedik egy lélek -, s a daltól hamuként hull a szívre a bánat.

És még szomorúbb az emberek halkan sikló beszédét hallgatni: mélyen elgondolkoztak az életről, s mindegyik a magáét mondja, szinte nem is hallgatja a másikat. Ülnek vagy heverésznek a bokrok tövében, cigarettáznak, nagy ritkán - de nem mohón - pálinkát vagy sört iszogatnak, és megindulnak valahová visszafelé, az emlékek útján.

- Velem meg ez történt egyszer - kezdi valaki, és az éj sötétje valósággal a földhöz lapítja.

Az emberek végighallgatják az elbeszélést, és helyeselnek:

- Ez is megesik, minden megeshet...

"Megesett", "megesik", "megeshet" - hallom, és úgy tetszik, mintha ezen az éjszakán életük utolsó órájához értek volna az emberek: minden megesett, semmi több nem lesz már!

Ez eltávolított Baskintól és Truszovtól, de mégis kedveltem őket, s a tapasztalatok után logikusan az lett volna a legtermészetesebb, ha velük tartok. A sebzett reménység, hogy felfelé törjek, tanulni kezdjek, szintén feléjük hajtott. Az éhség, keserűség és bánat óráiban úgy éreztem, teljesen képes vagyok bűnt elkövetni, és nemcsak a "tulajdon szent intézménye" ellen. Az ifjúkor romantikája azonban megakadályozott abban, hogy letérjek arról az útról, amelyen járnom rendeltetett. A humánus Bret Harte-on és a ponyvaregényeken kívül olvastam már jó néhány komoly könyvet is: ezek vágyakozást ébresztettek bennem valami homályos dolog iránt, ami azonban sokkal jelentősebb volt mindannál, amit valaha is láttam.

Ugyanakkor új ismeretségeket kötöttem, új élményt szereztem. A Jevreinov-lakás mellett levő üres telken szoktak összegyűlni a gimnazisták gorodkit játszani, és engem elbűvölt az egyik: Gurij Pletnyev. Cigánybarna, kékesfekete hajú volt, akár egy japán; arcát apró fekete pontok borították, mintha puskaporral dörzsölték volna be; fergetegesen vidám, ügyes a játékban, szellemes a beszédben - egyszóval különféle képességektől duzzadt. És mint majdnem minden tehetséges orosz ember, a természetadta kincseiből élt, nem törekedett gyarapításukra és fejlesztésükre. Kitűnő hallása és pompás zenei érzéke volt, szerette is a zenét, művészien játszott guszlán, balalajkán és harmonikán, de nem próbált meg nemesebb és nehezebb hangszert. Szegény volt, rosszul öltözött, de szilajságához, inas teste fürge mozdulataihoz igen jól illett a gyűrött, szakadozott ing, a foltos nadrág meg a lyukas, félretaposott csizma.

Olyan emberre hasonlított, aki most lábalt ki hosszú, súlyos betegségéből, vagy fogolyra, akit tegnap eresztettek ki a börtönből: az életben minden új és kellemes volt számára, minden zajos vidámságot keltett benne: úgy ugrándozott a földön, akár a béka-rakéta.

Mikor megtudta, milyen nehezen és keservesen élek, felajánlotta, hogy költözzünk össze, és készüljünk együtt a falusi tanítói pályára.

És most itt élek egy furcsa, vidám zugban, a Maruszovkában, amelyet a kazanyi diákoknak bizonyára jó néhány nemzedéke ismer. Nagy, félig romba dőlt ház ez a Halsoron: mintha ostrommal foglalták volna el tulajdonosaitól az éhes diákok, utcalányok meg az idejüket múlt kísértetalakok. Pletnyev a folyosón lakott, a padláslépcső alatt, ott állt a priccse a folyosó végén, az ablaknál pedig egy asztal és egy szék: ez volt minden. A folyosóra három szoba nyílt, kettőben utcalányok laktak, a harmadikban egy tüdővészes matematikus, hajdani papnövendék, hórihorgas, ösztövér, valósággal rettenetes ember; arcát durva, rőtszínű szőr nőtte be, mocskos gúnyája alig-alig takarta testét, szakadt rongyain keresztül ijesztően kiviláglott kékes bőre, kilátszottak csontváz-bordái.

Úgy rémlett, mintha csakis a saját körmeivel táplálkoznék, véresre rágta őket; éjjel-nappal rajzolt és számolgatott, és szüntelenül köhögött, tompán pufogó hangon. Az utcalányok féltek tőle, őrültnek tartották, de szánalomból kenyeret, teát és cukrot tettek az ajtaja elé; ő felvette a padlóról a csomagot, bevitte szobájába, közben pedig fel-felhorkant, mint a fáradt ló. Ha pedig a lányok elfelejtették, vagy valamilyen oknál fogva nem tudták odavinni neki ajándékaikat, kinyitotta az ajtót, és hörögve üvöltött ki a folyosóra:

- Kenyeret!

Sötét gödrébe húzódó szemében egy eszelős ember gőgje csillogott, akit boldoggá tesz a saját nagyságának tudata. Olykor meglátogatta egy ősz hajú, csámpás, púpos kis torzszülött; duzzadt orrán vastag szemüveget viselt, sárgás eunucharcán ravasz mosoly bujkált. Szorosan becsukták az ajtót, s órákig ültek szótlanul, furcsa csendben. Csupán egy ízben, késő éjjel vert fel a matematikus rekedt, bősz kiáltása:

- Én meg azt mondom: börtön! A mértan kalitka, bizony! Egérfogó, bizony! Börtön!

A púpos torzszülött sivítva vihogott, többször ismételt valamilyen különös szót, a matematikus pedig újra felüvöltött:

- Vigyen el az ördög! Takarodj!

Mikor vendége bő körgallérjába burkolózva, sziszegve és sipítozva kipenderült a folyosóra, a hórihorgas, rémítő külsejű matematikus ujjait borzas hajába mélyesztette, és a küszöbről hörögte:

- Euklidész tökfilkó volt! Tök-fil-kó... Bebizonyítom, hogy Isten okosabb ennél a görögnél!

És becsapta az ajtót, olyan erősen, hogy szobájában nagy robajjal leesett valami.

Nemsokára megtudtam, hogy ez az ember a matematikából kiindulva akarja bebizonyítani Isten létezését; de meghalt, mielőtt ez sikerült volna.

Pletnyer nyomdában dolgozott, éjszakai újságkorrektor volt. Tizenegy kopejkát kapott éjjelenként, és ha én nem tudtam megtoldani a magam keresetéből, akkor napi négy font kenyéren, két kopejka ára teán és három kopejkányi cukron éltünk. Nekem pedig nem jutott időm a munkára: tanulnom kellett. Nagy üggyel-bajjal gyűrtem le a tudományt, főként a nyelvtan volt nehéz torzan szűk, megcsontosodott formáival, amelyekbe semmiképp sem tudtam beleszorítani az élettől duzzadó, nehéz és szeszélyesen hajlékony orosz nyelvet. Nagy örömömre azonban hamarosan kiderült, hogy "túl korán" kezdtem a tanulást, és még ha leteszem a falusi tanítósághoz szükséges vizsgákat, akkor sem kaphatok állást a korom miatt.

Pletnyev és én ugyanazon a priccsen aludtunk, én éjszaka, ő meg nappal. Kora reggel jött haza, az álmatlan éjszakától elgyötörten, még sötétebb arccal és gyulladásos szemmel; én pedig azon nyomban a kocsmába futottam forró vízért; szamovárunk persze nem volt. Azután letelepedtünk az ablak mellé, és teát ittunk kenyérrel. Gurij elmesélte az újsághíreket, felolvasta a részeges tárcaíró, Vörös Dominó mulatságos verseit, s ámulatba ejtett könnyelmű életfelfogásával; éppúgy bánt az élettel, akár a dagadt képű Galkina asszonysággal, aki viseltes női ruhákkal és lányokkal kereskedett.

Ettől az asszonytól bérelte a lépcső alatti zugot, de fizetni nem tudott a "lakásért", s így vidám tréfákkal, harmonikázással és érzelmes dalokkal törlesztett; amikor tenor hangján énekelt, szemében mosoly csillogott. Galkina asszonyság fiatal korában kóristalány volt az operában, értett az énekhez, s kihívó szeméből gyakran dúsan ömlött a könny az iszákosságtól és falánkságtól puffadt, lilás arcára; kövér ujjaival gyorsan lesodorta arcáról az apró könnycseppeket, majd ujjait gondosan megtörölte piszkos zsebkendőjével.

- Ah, Gurocska - sóhajtott fel -, maga igazi művész! És ha csak egy kicsit szebb volna, megalapoznám a szerencséjét! Hány ifjút hoztam én már össze olyan asszonyokkal, akiknek eleped a szívük a magánytól!

Az egyik ilyen "ifjú" ugyanitt lakott, felettünk. Egyetemi hallgató volt, szűcssegéd fia, közepes termetű, széles mellű, csúnyán keskeny csípőjű legény; háromszöghöz hasonlított, amelynek hegyes csúcsa lefelé néz, és kissé le van törve; a diák lába kicsiny volt, akár egy nőé. Mélyen a válla közé ékelt feje szintén kicsiny, rőt kefehaj ékesítette, vértelen fehér arcából pedig komoran meredt dülledt, zöldes szeme.

Nagy nehézség árán - úgy éhezett, mint a kivert kutya -, apja akarata ellenére sikerült elvégeznie a gimnáziumot, és beiratkoznia az egyetemre; de felfedezték mély, lágy basszus hangját, és ő kedvet kapott arra, hogy énekelni tanuljon.

Galkina élt az alkalommal, és összehozta egy gazdag kereskedőasszonnyal. A nő vagy negyvenesztendős volt, fia már harmadéves egyetemi hallgató, leánya a gimnázium utolsó osztályát végezte. Sovány, lapos asszony volt, szálegyenes, akár egy katona, aszott arca aszkéta apácára emlékeztetett, nagy, szürke szeme mélyen elrejtőzött sötét gödrében; fekete ruhát, ódivatú selyem fejkendőt viselt, fülében mérgeszöld köves függő rezgett.

Néha esténként vagy kora reggel eljött a diákjához; nem egyszer megfigyeltem, ahogyan berontott a kapun, és határozott léptekkel végigment az udvaron. Arca félelmetes volt, ajkát annyira összeszorította, hogy alig látszott, tágra nyitott szeme végzetszerűen, bánatosan meredt előre, de szinte vaknak látszott. Nem lehetett azt mondani, hogy rút, de világosan érződött benne a feszültség, amely elcsúfította, valósággal megnyújtotta testét, és fájdalmasan összeszorította arcát.

- Oda nézz - szólt Pletnyev -, akár az őrült!

A diák gyűlölte az asszonyt, bújt előle, az pedig üldözte, mint a könyörtelen hitelező vagy a besúgó.

- Elesett ember vagyok én - bánkódott a diák részeg fejjel. - És minek is nekem énekelni? Ilyen pofával meg alakkal úgysem engednek színpadra, nem bizony!

- Vess véget ennek a kínlódásnak! - tanácsolta Pletnyev.

- Igen. De mégis sajnálom ezt a nőt! Ki nem állhatom, de sajnálom! Ha tudnátok, hogy ő... eh...

Mi tudtuk, mivel hallottuk, amikor az asszony éjszaka, a lépcsőn állva, tompa, reszkető hangon könyörgött:

- Krisztus szerelmére... galambocskám, no... Krisztus szerelmére!

Az asszonynak nagy gyára volt, házai, lovai voltak, ezreket adományozott bábaképző tanfolyamokra, és mint a koldus könyörgött szerelmi alamizsnáért.

Teázás után Pletnyev rendszerint lefeküdt aludni, én pedig elmentem munkát keresni, és csak késő este tértem haza, amikor Gurijnak a nyomdába kellett indulnia. Ha hoztam kenyeret, kolbászt vagy főtt pacalt, megfeleztük a zsákmányt, s ő magával vitte a részét.

Amikor egyedül maradtam, a Maruszovka folyosóin és zegzugaiban ődöngtem, és elnéztem, hogyan élnek ezek a számomra új emberek. A ház zsúfolásig tele volt velük, és hangyabolyhoz hasonlított. Savanyú, csípős szagok ülték meg, s a szögletekben mindenütt sűrű, ellenséges árnyak rejtőztek. Reggeltől késő éjszakáig zúgott a ház; szakadatlanul kattogott a varrónők gépe, az operett-kóristalányok hangjukat próbálgatták, basszus-skálákat dörgött a diák, hangosan szavalt a tökrészeg, félőrült színész, hisztérikusan üvöltöztek a mámoros utcalányok - s bennem felötlött a természetes, de megoldatlan kérdés: "Mire jó mindez?"

Az éhes fiatalok között céltalanul ténfergett egy kiálló pofacsontú, rőt hajú, kopaszodó ember; nagy hasa volt és vékony lába, hatalmas szája és lófogai - ezért nevezték el Rőt Lónak. Harmadik éve pereskedett a rokonaival, szimbirszki kereskedőkkel, és ezt erősgette boldog-boldogtalan előtt:

- Ha belepusztulok is, de tönkrejuttatom őket! Nyakukba veszik a koldustarisznyát, három évig alamizsnából élnek majd; akkor azután visszaadok mindent, amit elpereltem tőlük, mindent odaadok, és megkérdem: "Ugye, pokolfajzat? Az ám!"

- Ez az életed célja, Ló? - kérdezték tőle.

- Bizony, én már egész lelkemmel ezen csüngök, és semmi máshoz nem tudok fogni!

Naphosszat a kerületi bíróságon, a törvényszéken, az ügyvédjénél rostokolt, esténként pedig gyakran egész halom zacskót, csomagot, üveget hozott haza bérkocsin; otthon azután, roskatag mennyezetű és ferde padlójú, mocskos szobájában zajos lakomákat csapott, amelyekre meghívta a diákokat, a varrónőket, egyszóval mindenkit, aki jól akart lakni, és egy kissé felönteni a garatra. Maga a Rőt Ló csak rumot ivott, ami olyan ital, hogy lemoshatatlan, sötétvörös foltokat hagy abroszon, ruhán, sőt még a padlón is. Amikor benyakalt, üvölteni kezdett:

- Drága kis madárkáim! Szeretlek én titeket... becsületes népség vagytok! Én meg hitvány gazember és kr-rokodil vagyok, tönkre akarom tenni a rokonaimat, és tönkre is teszem őket! Biz' isten! Ha belepusztulok is...

A Ló panaszosan hunyorgott, rút, csontos arcát részeg könnyek öntözték; letörölte tenyerével orcájáról, és elmázolta a térdén - buggyos nadrágja mindig olajfoltos volt.

- Hogyan tudtok így élni? - ordított. - Éhség, hideg, hitvány ruha... talán ez a törvény? Mi jóra taníthat az ilyen élet? Eh, ha az uralkodó tudná, hogyan éltek...

Kirántott a zsebéből egy csomó különféle színű bankjegyet, és kínálgatta:

- Kinek kell pénz? Nesztek, testvérek!

A kóristalányok és a varrónők mohón kapdosták a pénzt szőrös kezéből, ő pedig csak kacagott:

- Nektek ugyan nem adom! Ez a diákoké.

A diákok azonban nem fogadták el a pénzt.

- Pokolba a pénzzel! - ordította bőszen a szűcs fia.

Egyszer, részegen, maga hozott Pletnyevnek egy csomó tízrubelest, szoros kupacba gyűrve; az asztalra hajította, s így szólt:

- Itt van... kell? Nekem nem kell...

Lefeküdt a priccsünkre, elbődült és felzokogott, úgyhogy meg kellett itatni és fellocsolni. Mikor elaludt, Pletnyev megpróbálta kisimítani a bankókat, de lehetetlen volt: oly szorosan egybe voltak gyűrve, hogy meg kellett nedvesíteni, csak így lehetett elválasztani az egyiket a másiktól.

A füstös, piszkos szoba, amelynek ablakai a szomszéd ház kőfalára néztek, szűk és fülledt, zajos és kísérteties volt. A Ló üvöltött leghangosabban. Megkérdeztem tőle:

- Miért lakik itt, és miért nem szállodában?

- Kedvesem... a szívem miatt! Idehúz hozzátok az én szívem...

A szűcs fia helyesel:

- Igaz, Ló! Én is így vagyok. Másutt elpusztulnék...

A Ló kérleli Pletnyevet:

- Játsszál valamit! Énekelj...

Gurij térdére fekteti a guszlit, és rázendít:

Kelj fel már, kelj fel már, szép nap...

Hangja lágy, szívbe markoló.

A szobában csendesség lesz, elgondolkodva hallgatják a panaszos szavakat és a guszli húrjainak halk pengését.

- Pompás volt, ördögfióka! - mormogja a kereskedőnő szerencsétlen vigasztalója.

A vén ház furcsa lakói között Gurij Pletnyev a tündérmesék jó szellemének szerepét játszotta: nagy bölcsesség birtokában volt, amelynek neve vidámság. Lelke az ifjúság élénk színeiben pompázott, és remek tréfái, ügyes dalocskái, az emberek életmódjáról, szokásairól költött csípős gúnyversikéi s az élet durva igazságtalanságait leleplező bátor szavai sziporkázásukkal fényt árasztottak az életre. Alig múlt húszesztendős, külsőre még kamasznak látszott, de a házban mindenki olyan embernek tekintette, aki nehéz időben okos tanácsot tud adni, s mindig képes segíteni. A jóravaló emberek szerették, a rosszak féltek tőle, és még Nyikiforics, az öreg rendőrőrszem is mindig barátságosan üdvözölte rókamosolyával.

A Maruszovka átjáróház volt, hegynek emelkedett, és két utcát kötött össze: a Halsort a Régi Fazekas utcával; ez utóbbin, lakóhelyünk kapujától nem messze, húzódott meg egy kényelmes sarokban Nyikiforics bódéja.

Ő volt a rangidős rendőr a mi negyedünkben; magas, szikár, érmekkel teliaggatott öregember, arca okos, mosolya nyájas, szeme ravasz.

Nagy figyelmet tanúsított a múlt és a jövő embereinek lármás telepe iránt; szoborszerű alakja naponta többször felbukkant az udvarban, ráérősen ment, és be-bekandikált a lakások ablakain, olyan pillantással, ahogyan az állatkerti őr néz be az állatok ketreceibe. Télen az egyik lakásban letartóztattak egy Szmirnov nevű félkarú tisztet és egy Muratov nevű közkatonát, akik a Szent György-rend lovagjai és Szkobelev ahal-tekei expedíciójának tagjai voltak; letartóztatták őket, valamint Zobnyint, Ovszjankint, Grigorjevet, Krilovot és még másokat is: titkos nyomda létesítésének kísérlete miatt; evégből ugyanis Muratov és Szmirnov vasárnap fényes nappal behatolt a város egyik forgalmas utcáján levő Kljucsnyikov-nyomdába, hogy betűket lopjon. Ezen aztán rajtaveszítettek. Egy éjjel pedig a csendőrök elfogták a Maruszovka egy hórihorgas, mogorva lakóját, akit én Bolygó Haranglábnak neveztem el. Amikor reggel Gurij megtudta, izgatottan összeborzolta fekete haját, és így szólt hozzám:

- Ide hallgass, Makszimics öcsém, ördög és pokol: rohanj el lóhalálában a...

Megmagyarázta, hová kell elszaladnom, majd hozzátette:

- De vigyázz, óvatos légy! Lehet, hogy detektívek lesznek ott...

Roppantul megörültem a titkos megbízatásnak, és mint a fecske, oly gyorsan repültem az Admiralitás-külvárosba. Itt, egy sötét rézműves műhelyben, egy göndör hajú, feltűnően kék szemű fiatalembert találtam; lábast foltozott, de nem hasonlított munkásra. A sarokban pedig, a satunál, egy kicsiny öregember bajlódott egy csap beillesztésével; fehér haját vékony szíj szorította le. Megkérdeztem a rézművest:

- Van-e munkátok?

A kisöreg mérgesen felelte:

- Nekünk van, de a te számodra nincs!

A fiatalember futó pillantást vetett rám, majd újra a lábas fölé hajolt. Kissé megpöccintettem a lábát - erre csodálkozva, haragosan rám meresztette kék szemét, és úgy fogta a lábast a fülénél, mintha hozzám akarná vágni. De mikor észrevette, hogy ráhunyorítok, nyugodtan így szólt:

- Eredj, eredj...

Még egyszer ráhunyorítottam, és kimentem az ajtón. Odakint megálltam. A göndör fiatalember nyújtózkodva utánam jött, cigarettára gyújtott, és szótlanul rám függesztette tekintetét.

- Maga Tyihon?

- Én hát!

- Pjotrt letartóztatták.

Mérgesen összeráncolta homlokát, és fürkészőn mért végig.

- Miféle Pjotrt?

- Azt a hórihorgas, diakónus külsejűt.

- No és?

- Semmi több.

- Hát mi közöm nekem Pjotrhoz, a diakónushoz meg a többiekhez? - kérdezte a rézműves. A kérdés módja végképp meggyőzött róla, hogy nem egyszerű munkással van dolgom. Azzal a büszke tudattal szaladtam haza, hogy végre tudtam hajtani a megbízatást. Ilyen volt hát első részvételem az "illegális" ügyekben.

Gurij Pletnyev közeli kapcsolatban állott velük, de hiába kértem többször is, hogy avasson be ezekbe az ügyekbe, mindig csak ezt felelte:

- Korai neked még, öcskös! Tanulj csak...

Jevreinov megismertetett egy titokzatos emberrel. A megismerkedést különféle óvóintézkedések nehezítették meg, amelyek azt az előérzetet keltették bennem, hogy valami nagyon komoly dologról van szó. Jevreinov a városon kívül elterülő Arsz-mezőre vezetett; útközben figyelmeztetett, hogy ez az ismeretség igen nagy elővigyázatosságot követel tőlem, titokban kell tartanom. Azután rámutatott egy kis szürke alakra, amely lassan haladt a távolban, a néptelen mezőn.

Jevreinov körülnézett, és halkan így szólt:

- Ő az! Menjen utána, s amikor megáll, lépjen oda hozzá, és mondja ezt: "Idegen vagyok..."

A titokzatosság mindig kellemes, itt azonban nevetségesnek tetszett: forró, derűs nap, a mezőn szürke fűszálként hajladozik egy magányos emberke - ennyi az egész. Utolértem a temető kapujánál, s egy ifjút láttam magam előtt: kicsiny, száraz arca volt és szigorú nézésű szeme, olyan kerek, mint egy madáré. Szürke gimnazistaköpenyt viselt, amelyen a világos gombokat fekete csontgombok helyettesítették, elnyűtt tányérsapkáján meglátszott a címer helye, és általában valahogy idő előtt megkopottnak tűnt, mintha sietett volna teljesen érett embernek mutatkozni önmaga előtt.

A sírok között ültünk, sűrű bokrok árnyékában. Szárazon, tárgyilagosan beszélt, és nekem az egész ember sehogyan sem tetszett. Szigorúan kikérdezett, hogy mit olvastam, majd azt ajánlotta, tanuljak az általa szervezett körben. Én ráálltam, és elváltunk - ő távozott elsőnek, s óvatosan körülpillantgatott a néptelen mezőn.

A körben, amelyhez kívülem még három vagy négy fiatalember tartozott, én voltam a legfiatalabb, és egyáltalán nem készültem fel John Stuart Mill könyvének tanulmányozására, Csernisevszkij magyarázataival. Egy Milovszkij nevű tanítóképző intézeti növendék lakásán gyűltünk össze. Ő később Jeleonszkij álnéven elbeszéléseket írt, és miután megírt öt kötetre valót, öngyilkos lett - milyen sok emberrel találkoztam, aki aztán önként távozott az életből!

Hallgatag ember volt, gondolatban félénk, szóban óvatos. Egy piszkos ház pincéjében lakott, és asztalosmunkával foglalkozott a "test és lélek egyensúlya" végett. Unalmas volt nála. Mill könyvének olvasása nemigen érdekelt, a közgazdaságtan alaptételei pedig hamarosan nagyon ismerőseknek látszottak: közvetlen tapasztalatból tanultam meg őket, a saját bőrömön. Úgy véltem, felesleges erről ilyen vaskos könyvet írni, tele nehéz szavakkal; hiszen mindez amúgy is teljesen világos azok számára, akik arra pazarolják erejüket, hogy az "idegen bácsi" jólétben és kényelemben élhessen. Nagy megerőltetéssel végigültem két-három órát az enyvszagot árasztó odúban, s a mocskos falon mászó pincebogarakat nézegettem.

Egy ízben tanítómesterünk nem jelent meg a rendes időben. Mi már azt hittük, hogy egyáltalán nem jön, és kis lakomát rendeztünk: vettünk egy üveg pálinkát, kenyeret és uborkát. Egyszerre csak látjuk, hogy az ablak mellett elsuhan tanítónk szürke lába. Alighogy elrejtettük a pálinkát az asztal alá, Milovszkij máris közöttünk termett, és megkezdődött Csernisevszkij bölcs következtetéseinek magyarázása. Valamennyien mozdulatlanul ültünk, akár a sóbálvány, rettegtünk, hogy valaki fellöki lábával az üveget. És éppen tanítónk lökte fel! Fellökte, az asztal alá pillantott, de egyetlen szót sem szólt. Ó, bárcsak inkább alaposan lehordott volna!

Hallgatása, komor arca és sértődötten összehúzott szeme roppant zavarba ejtett. Szemem sarkából néha lopva rápillantottam társaim szégyenpírban égő arcára, s úgy éreztem, bűnt követtem el a mesterrel szemben. Őszintén restelltem a dolgot, noha a pálinkát nem az én kezdeményezésemre vették.

A felolvasások unalmasak voltak; kedvem lett volna kimenni a Tatár-külvárosba, ahol jólelkű, nyájas emberek élik a maguk különös, tiszta életét; nevetségesen eltorzított oroszsággal beszélnek; esténként a magas minaretekről a müezzinek furcsa hangja a mecsetbe szólítja őket... Úgy képzeltem, a tatárok egész élete másként, számomra titokzatos módon folyik, és nem hasonlít ahhoz, amit én ismerek, és amiben semmi örömet sem lelek.

Vonzódtam a Volgához, a munkásélet muzsikájához; ez a muzsika mindmáig kellemes bódulatba ejti szívemet; jól emlékszem arra a napra, amikor először éreztem a munka hősi poézisét.

Kazany alatt kőzátonyra futott és léket kapott egy perzsa áruval megrakott nagy uszály, s a rakodómunkások artyelje engem is felfogadott az átrakáshoz. Szeptember volt, fentről fújt a szél, a szürke folyón mérgesen táncoltak a hullámok; a szél bőszen tépdeste tarajukat, s hideg permettel hintette be a folyót. Az artyel tagjai, mintegy ötvenen, mogorván helyezkedtek el egy üres uszály fedélzetén, gyékénybe és ponyvába burkolóztak; az uszályt egy kis vontatógőzös húzta, lihegett, és minduntalan vörös szikrakévéket köpdösött az esőbe.

Esteledett. Az ólomszínű, nedves égbolt sötétedőn borult a folyam fölé. A rakodómunkások morogtak és szitkozódtak, átkozták az esőt, a szelet, az életet, lomhán mászkáltak a fedélzeten, menedéket keresve a hideg és a nedvesség elől. Nekem úgy rémlett, hogy ezek a félálomba süppedt emberek nem képesek dolgozni, s nem tudják megmenteni a pusztulófélben levő rakományt.

Éjfélre odaértünk a zátonyhoz, az üres uszályt hozzákötöztük a megfenekletthez, úgyhogy palánkjuk szorosan egymáshoz simult. Az artyel vezetője - ragyás képű, agyafúrt és mocskos szájú, keselyűszemű és -orrú, epés kis öregember - letépte tar fejéről a nedves sapkáját, és magas, nőies hangján, felkiáltott:

- Imára, fiúk!

A sötétben, az uszály fedélzetén fekete csomóba verődtek a rakodómunkások, és morogni kezdtek, akár a medvék; vezetőjük pedig, aki elsőnek fejezte be az imát, felvisított:

- Lámpásokat ide! No, legények, mutassátok meg, mit tudtok! Vágjátok ki a rezet, fiúk! Isten nevében... rajta!

És a nehézkes, lomha, átázott emberek nekiláttak, hogy "megmutassák, mit tudnak". Mint a csatába, úgy rohantak az elsüllyedt uszály fedélzetére és hombárjaiba, kiáltoztak, ordítoztak, tréfálkoztak. Körülöttem a pehelypárnák könnyedségével röpködtek a liszteszsákok, mazsola-, bőr- és karakülprém-bálák, rohangáltak a tagbaszakadt legények, üvöltözéssel, füttyel, durva káromkodással serkentve egymást. Nehéz volt elhinni, hogy ilyen vidáman, könnyen és szaporán dolgoznak ugyanazok a nehézkes, mogorva emberek, akik az imént még csüggedten panaszkodtak az életre, az esőre és a hidegre. Az eső sűrűbb, hidegebb lett, a szél erőre kapott, tépdeste az ingeket, aljukat felcsapta az emberek fejére, csupaszon hagyva hasukat. A nedves sötétségben, a hat lámpa gyenge fényénél ide-oda rohantak a fekete emberek, tompán dobogtak az uszályok fedélzetén. Úgy dolgoztak, mintha kiéheztek volna a munkára, mintha már régen várták volna azt a gyönyörűséget, hogy négypudos zsákokat dobáljanak kézről kézre, és bálákkal a hátukon futkározzanak. Játszva dolgoztak, a gyermekek vidám lelkesedésével, a cselekvés mámoros örömével, amelynél csak az asszony ölelése édesebb.

Egy jól megtermett, szakállas, bekecses ember átázva, nedvességtől csillogva - nyilván a rakomány tulajdonosa vagy a megbízottja hirtelen izgatottan felordított:

- Legények: egy veder pálinkát fizetek! Betyárok: kettőt! Szaporán!

A sötétben mindenfelől öblös hangok horkantak:

- Három vederrel!

- Meglesz a három! Szaporán, ügyelj!

És a munka vihara még jobban fokozódott.

Én is a zsákok után kaptam, hurcoltam, dobáltam őket, visszaszaladtam, és újakat ragadtam meg; úgy tetszett, mintha ezek az emberek akár hónapokig, évekig is tudnának ilyen bőszen és vidáman dolgozni, fáradhatatlanul, magukat nem kímélve, s ha belekapaszkodnak a harangtornyokba, a minaretekbe, akár az egész várost is odább tudnák vonszolni, ahová kedvük tartja.

Ezt az éjszakát eddig nem ismert örömben éltem át, lelkemet az a vágy ragyogta be, hogy egész életemet a cselekvés e félőrült mámorában éljem le. Odalenn táncoltak a habok, a fedélzetet csapkodta az eső, szél süvített a folyó fölött, a szürke hajnali félhomályban sebesen és fáradhatatlanul futkostak a félmeztelen, ázott emberek, kiáltoztak, nevettek, gyönyörködtek saját erejükben, munkájukban. Azután a szél széttépte a felhők nehéz tömegét, s az ég élénkkék foltján felragyogott a rózsás napsugár... Karban, üvöltéssel fogadták a vidám vadak, s megrázták kedves kobakjuk ázott sörényét. Legszívesebben megöleltem és megcsókoltam volna ezeket a kétlábú állatokat, akik annyira okosak és ügyesek a munkában, oly önfeledten belemerülnek!

Úgy tetszett, hogy ennek az örömteli, bősz lendületnek semmi sem állhat ellen, az ilyen csodákat tud művelni a földön, egyetlen éjszaka alatt pompás kastélyokkal és városokkal boríthatja el az egész földet, mint ahogyan a bölcs mesékben áll. A napsugár is nézegette egy-két percig az emberek munkáját, de nem tudta áttörni a felhők súlyos tömegét, elmerült közöttük, mint gyermek a tengerben, az eső pedig felhőszakadássá változott.

- Állj! - kiáltotta valaki, de bőszen letorkolták:

- Majd adok én neked!

S a félmeztelen emberek pihenő nélkül, szakadó esőben, metsző szélben dolgoztak délután két óráig, míg csak át nem rakták az árut, és én áhítattal eszméltem rá, milyen hatalmas erőkben gazdag az emberek világa.

Azután átmentünk a hajóra, és mindnyájan mély álomba merültünk, akár a részegek; amikor pedig Kazanyba érkeztünk, a part homokjára tódultunk, mint valami szürke, piszkos áradat, és a kocsmába mentünk, hogy megigyuk a három veder pálinkát.

Itt hozzám lépett Baskin, a tolvaj; végigmért és megkérdezte:

- Mit csináltak veled?

Én elragadtatással meséltem neki a munkáról. Végighallgatott, majd felsóhajtott, és megvetéssel mondta:

- Tökfilkó. Sőt, annál is rosszabb: idióta!

Fütyörészve, halkan ficánkolva siklott át a szorosan egymás mellett sorakozó asztalok között, ahol zajosan lakmároztak a rakodómunkások. A sarokban valaki tenor hangján rázendített egy pajzán nótára:

Sétálni ment ki a kertbe
Kisasszonykám, galambom,
Így esett át sötét éjjel
Ezen a kis kalandon...

Tucatnyi hang csapott fel fülsiketítő üvöltéssel, s a tenyerek az asztalokat verdesték:

A várost az őr vigyázza,
S látja, ott fekszik egy dáma...

Hahotázás, füttyszó szállt, és olyan szavak harsogtak, amelyeknek keserű cinizmusukban talán nincs is párjuk a föld kerekségén.

Valaki megismertetett Andrej Gyerenkovval, annak a kis fűszerüzletnek a tulajdonosával, amely ott bújt meg a szeméttel betemetett árok fölött húzódó szegényes, szűk utca végében.

Ezé a béna kezű, kedves arcú, világos szakállú, okos szemű emberkéé volt a város tiltott és ritka könyvekben leggazdagabb könyvtára. Könyveit Kazany számos tanintézetének növendékei és különféle, forradalmi érzelmű emberek olvasták.

Gyerenkov boltja egy szkopec pénzváltó házához ragasztott alacsony épületszárnyban volt; az üzlet hátsó ajtaja nagy szobába nyílt, amelyet gyengén világított meg az udvarra néző ablaka. E szoba után szűk konyha következett, a konyha mögött pedig, az épületszárny és a ház között húzódó sötét folyosón, kis kamra bújt meg a sarokban: itt rejtőzött a baljós könyvtár. A könyvek egy részét kézírással másolták vastag füzetekbe; ezek közé tartozott Lavrov Történelmi levelei, Csernisevszkij Mit tegyünk-je, néhány cikk Piszarevtől, az Éhség-fejedelem, a Ravasz mechanika - mindezeket a kéziratokat már agyonolvasták, összegyűrték.

Amikor először mentem be az üzletbe, Gyerenkov, aki a vevőkkel foglalkozott, fejével a szobába nyíló ajtóra mutatott. Beléptem, és a félhomályban, a sarokban, kis öregembert pillantottam meg: térdepelve, ájtatosan imádkozott - Szerafim Szarovszkij portréjához hasonlított. Amint az öregre néztem, valami zavaró ellentmondást éreztem.

Gyerenkovot úgy emlegették előttem, mint "narodnyikot"; az én elképzelésem szerint pedig a narodnyik forradalmár volt, forradalmár pedig nem hihet Istenben, az istenfélő kis öregember tehát semmiképp sem illett ebbe a házba.

Az imádságot befejezve, szépen lesimította fehér haját és szakállát, szemügyre vett, s így szólt:

- Andrej apja vagyok. Hát maga kiféle? Úgy? Én meg azt hittem: álruhás diák.

- De minek álruha a diáknak? - kérdeztem.

- Hát bizony - válaszolta csendesen az öreg -, akárhogy átöltözöl is, Isten felismer!

Kiment a konyhába, én meg az ablaknál ülve elgondolkodtam; hirtelen kiáltás riasztott fel:

- Hát maga az!

A konyhaajtó félfájánál fehér ruhás lány állt, szőke haja rövidre volt vágva, sápadt, pufók arcában mosolygósan ragyogott a kék szeme. Szakasztott olyan volt, mint az olcsó olajlenyomatok angyalai.

- Mitől ijedt meg? Hát olyan ijesztő vagyok? - kérdezte vékony, reszkető hangon, és óvatosan, lassan felém indult: a falhoz támaszkodott, mintha nem szilárd padlón, hanem a levegőben kifeszített kötélen járna. E gyámoltalan járása révén még inkább egy másvilági lényhez hasonlított. Egész testében reszketett, mintha tűk fúródnának a lábába, s a fal égetné gyermekesen pufók kezét. Ujjai furcsán mozdulatlanok voltak.

Szótlanul álltam előtte, különös zavart és heves szánalmat éreztem. Milyen szokatlan minden ebben a sötét szobában!

A lány olyan óvatosan ült le, mintha attól félne, hogy a szék kirepül alóla. Egyszerűen beszélt - még senkit sem hallottam így -, elmesélte, hogy csupán ötödik napja van fenn, azelőtt majdnem három hónapig feküdt, keze-lába megbénult.

- Ez afféle idegbetegség - mondta mosolyogva.

Emlékszem, szerettem volna, ha állapotát valahogy másképp lehetne magyarázni; idegbetegség - ez túlságosan hétköznapi egy ilyen lányhoz és egy ilyen furcsa szobában, ahol minden tárgy félénken a falhoz lapul, a sarokban pedig, az ikonok előtt, éles fénnyel ég a mécses, s rézláncainak árnyéka titokzatosan kúszik az ebédlőasztal fehér abroszán.

- Sokat hallottam magáról, hát látni akartam, milyen maga - csengett a lány gyermekesen magas hangja.

Olyan fürkésző pillantással méregetett, hogy alig tudtam elviselni, úgy éreztem, átható kék szemével olvas bennem. Ilyen lánnyal nem tudtam beszélni, képtelen voltam rá. Hallgattam, s közben Herzen, Darwin, Garibaldi arcképét nézegettem.

Az üzletből berontott egy velem egykorú, hirtelenszőke, kihívó szemű legényke, s eltűnt a konyhában; közben elcsukló hangon kiáltotta:

- Te minek bújtál ki, Marja?

- Az öcsém, Alekszej - mondta a lány. - Én bábaképző tanfolyamra járok, de most megbetegedtem. Miért hallgat? Szégyelli magát?

Belépett Andrej Gyerenkov. Béna kezét inge hasadékába rejtette; szótlanul megsimogatta húga lágy haját, megborzolta, majd faggatni kezdett: milyen munkát keresek?

Azután megjelent egy vörös fürtös, zöldes szemű, karcsú lány, szigorúan rám nézett, majd karon fogta a sápadt kislányt, és elvezette:

- Elég volt, Marja!

A név nem illett a kislányhoz, durvának éreztem.

Én is elmentem, különösen izgatottan, de harmadnap este megint ott ültem ebben a szobában, és próbáltam megérteni: hogyan és mi célból élnek itt? Mert furcsán éltek.

Sztyepan Ivanovics, a kedves, szelíd öregember, aki szinte áttetszően fehér volt, a sarokban üldögélt, és onnan nézelődött; csöndes mosollyal mozgatta sötét ajkát, mintha ezt kérné: "Ne bántsatok!"

Nyúlszív lakott benne, a szerencsétlenség aggasztó előérzete - ez világos volt előttem.

A béna kezű Andrej szürke zubbonyt viselt, amelynek mellét az olajfoltok és a lisztcsomók szinte fakéreggé keményítették. Valahogy féloldalt járt a szobában, bűnbánó mosollyal, mint a gyermek, akinek épp az imént bocsátották meg csínyét. A lusta, darabos Alekszej segítségére volt az üzletben. A harmadik fivér, Ivan, tanítóképzőbe járt, internátusban lakott, és csak ünnepekre jött haza; a kicsiny, rendesen öltözött, simára fésült emberke öreg hivatalnokhoz hasonlított. A beteg Marja valahol a padláson lakott, és csak ritkán jött le; jelenléte azonban mindig feszélyezett, mintha láthatatlan béklyók kötöttek volna gúzsba.

Gyerenkovék háztartását a szkopec házigazda élettársa vezette: magas, karósovány nő volt, arca akár a fabábué, szigorú szeme gonosz apácáéra emlékeztetett. Lánya, a vörös hajú Nasztya is itt forgolódott; amikor zöld szeme férfira pillantott, hegyes orrának cimpái megremegtek.

Gyerenkovék lakásának igazi gazdái azonban az egyetemisták, hittudományi főiskolások, állatorvos-hallgatók voltak: lármás gyülekezet, amely az orosz nép sorsa miatti gond és Oroszország jövőjéért táplált szüntelen aggodalom állapotában élt. Állandó izgalomban tartották őket az újságcikkek, a nemrég olvasott könyvek megállapításai, a városi és az egyetemi élet eseményei; esténként Kazany valamennyi utcájából összesereglettek Gyerenkov boltjában, hogy hevesen vitatkozzanak, és halkan sugdolózzanak a sarokban. Vaskos könyveket hoztak magukkal, és ujjukkal a lapokat bökdösve kiabáltak egymásra: mindegyik a maga igazát bizonygatta.

Én természetesen édeskeveset értettem ezekből a vitákból, számomra az igazságok elvesztek a szóáradatban, akár a zsírcseppecskék a szegények híg levesében. Néhány diák a Volga-melléken élő szektás, öreg bibliaolvasókra emlékeztetett; azt azonban megértettem, hogy olyan emberekkel van dolgom, akik meg akarják javítani az életet, s noha őszinteségük fuldoklott a szilaj szóáradatban, mégsem süllyedt el benne. A feladatok, amelyeket próbáltak megoldani, világosak voltak előttem, és úgy éreztem, személyes érdekem e feladatok sikeres megoldása. Gyakran úgy rémlett, hogy a diákok szavaiban az én néma gondolataim öltenek testet, s valósággal elragadtatást éreztem irántuk, mint a fogoly, akinek szabadulást ígérnek.

Ők meg úgy tekintettek rám, mint az asztalos egy darab fára, amiből valami nem egészen mindennapi tárgyat lehet formálni.

- Őstehetség! - ajánlottak egymás figyelmébe, ugyanolyan büszkeséggel, ahogyan az utcakölykök mutogatják egymásnak a kocsiúton talált rézpetákot. Nekem nem volt ínyemre, ha "őstehetségnek" és a "nép fiának" neveztek - én az élet mostohagyermekének tartottam magam, s időnként nagyon is megéreztem annak az erőnek a súlyát, amely szellemi fejlődésemet irányította.

Amikor egyszer a könyvkereskedés kirakatában megláttam egy könyvet, amelynek címlapján a számomra ismeretlen Aforizmák és maximák szavak álltak, fellángolt bennem a vágy, hogy elolvassam; kölcsön is kértem egy papnövendéktől.

- Még mit nem! - kiáltott fel gúnyosan a leendő főpap, egy göndör, néger fejű, duzzadt ajkú, kiálló fogú fiatalember. - Ez badarság, öcsém. Azt olvasod, amit kapsz, amihez pedig semmi közöd: abba ne üsd bele az orrod!

Gorombasága nagyon rosszul esett. A könyvet természetesen megvásároltam: a pénz egy részét a kikötőben kerestem, a többit Andrej Gyerenkovtól vettem kölcsön. Ez volt az első komoly könyv, amelyet vásároltam, s mind a mai napig őrzöm.

Egyébként meglehetősen szigorúan bántak velem. Mikor elolvastam a Társadalomtudományok ábécéjé-t, az volt az érzésem, hogy a szerző túlzott jelentőséget tulajdonít a pásztortörzseknek a kultúra kialakításában, a vállalkozó szellemű nomádokat, vadászokat pedig megrövidíti. Kételyeimet közöltem egy nyelvésszel, mire az meggyőző kifejezést próbált erőltetni nőies arcára, s álló óra hosszat beszélt nekem a "bírálat jogáról".

- Hogy jogunk legyen bírálni, hinnünk kell valamilyen igazságban... maga miben hisz? - kérdezte.

Még az utcán is könyvet olvasott; ment a járdán, arcát a könyvbe temette, s lökdöste a járókelőket. Éhségtífuszban hánykolódott otthon, a padláson, és így kiáltozott:

- Az erkölcsnek harmonikusan össze kell egyeztetnie magában a szabadság és a kényszer elemeit; harmonikusan, har-har-harm...

Az állandó koplalásba belebetegedett, a megdönthetetlen igazság makacs keresésétől elgyötört, törékeny ember egyetlen öröme az olvasás volt; amikor úgy vélte, sikerül elsimítania két határozott elme ellentmondásait, kedves, sötét szeme gyermeki boldogsággal mosolygott. Kazanyi tartózkodásom után vagy tíz évvel Harkovban láttam viszont: öt esztendőt töltött száműzetésben Kemben, és újra egyetemre járt. Úgy láttam, hogy ellentmondó gondolatok hangyabolyában él; tüdővészben senyvedt, s közben Nietzschét próbálta összeegyeztetni Marxszal, vért köpött és hörgött, hideg és nyirkos ujjaival a kezem után kapdosott:

- Szintézis nélkül nem lehet élni!

Villamoson halt meg, útban az egyetem felé.

Nem egy ilyen vértanút láttam az értelem oltárán - emlékük szent előttem.

Vagy húsz efféle ember szokott összegyűlni Gyerenkov lakásában; még egy japán is akadt közöttük: Pantyelejmon Szato hittudományi főiskolai hallgató. Néha megjelent egy széles mellű, sűrű körszakállú és tatárosan borotvált fejű, nagy férfi. Olyan volt, mintha szorosan bevarrták volna állig gombolt, szürke kozákzubbonyába. Rendszerint valamelyik sarokban üldögélt, kurta pipáját szívta, és nyugodtan fürkésző szemét végighordozta mindenkin. Tekintete gyakran és figyelmesen szegeződött arcomra, és éreztem, hogy ez a komoly ember gondolatban mérlegel engem, s valamiért féltem tőle. Csodálkoztam hallgatagságán; körülötte mindenki sokat beszélt, hangosan és határozottan, s minél élesebb szavak röpködtek, természetesen annál inkább tetszettek nekem; igen sokáig nem sejtettem, milyen gyakran rejtőznek az éles szavak mögött szánalmas, képmutató gondolatok. Miről hallgat hát ez a szakállas dalia?

Hoholnak hívták, és Andrejt kivéve talán senki sem ismerte igazi nevét. Hamarosan megtudtam, hogy nemrégiben tért vissza száműzetéséből, a jakut tartományból, ahol tíz évet töltött. Ez fokozta érdeklődésemet iránta, de mégsem öntött akkora bátorságot belém, hogy megismerkedjem vele; pedig nem voltam sem szégyenlős, sem félénk, sőt ellenkezőleg: szinte betege voltam a nyugtalan kíváncsiságnak, annak a szomjúságnak, hogy mielőbb megtudjak mindent. Ez a tulajdonságom egész életemen át akadályozott abban, hogy egy dologgal komolyan foglalkozzam.

Amikor a népről beszéltek, én ámulattal és önmagam iránti bizalmatlansággal éreztem, hogy erről másként gondolkodom, mint ők. Szemükben a nép a bölcsesség, a lelki szépség és a jószívűség megtestesülése volt, valósággal istenszerű és egylényegű, tárháza mindennek, ami gyönyörű, igazságos és fennkölt. Én nem ismertem ilyen népet. Láttam ácsokat, rakodómunkásokat, kőműveseket, ismertem Jakovot, Oszipot, Grigorijt, itt meg egylényegű népről beszéltek, önmagukat pedig a nép alá rendelték, az ő akaratától tették függővé. Én viszont azt hittem, hogy éppen ezek az emberek testesítik meg a gondolat szépségét és erejét, bennük összpontosul és lobog az emberszerető jóakarat lángja, amely az életet az emberszeretet új törvényein akarja felépíteni.

Éppen az emberszeretet volt az, amit hiába kerestem azokban az emberkékben, akik között addig éltem, itt pedig minden szóból ez csendült, minden tekintetben ez izzott.

Üdítő esőként hullottak szívemre a nép tisztelőinek szavai, és nagy segítségemre volt a falu zord életéről, a paraszt jeles vértanúságáról szóló naiv irodalom is. Éreztem, ha nagyon erősen, igazi szenvedéllyel szeretjük az embert, csak akkor lehet ebből a szeretetből erőt meríteni az élet értelmének megtalálásához és megértéséhez. Felhagytam tehát az önmagamról való töprengéssel, és nagyobb figyelemmel fordultam az emberek felé.

Andrej Gyerenkov bizalmasan közölte velem, hogy üzletének szerény jövedelmét teljesen felemészti az a segély, melyet "a nép boldogsága mindenekelőtt" elve híveinek nyújt. Úgy forgolódott közöttük, mint a hitbuzgó diakónus a főpap miséjén, nem palástolta elragadtatását a beavatottak fürge bölcsessége miatt; béna kezét ingébe rejtette, a másikkal pedig kis puha szakállát huzigálta, és boldog mosollyal kérdezgette tőlem:

- Ugye? Az ám!

És amikor Lavrov állatorvos-növendék - akinek libagágogáshoz hasonló, furcsa hangja volt - eretnek módon szembeszállt a narodnyikokkal, Gyerenkov ijedten behunyta a szemét, és így suttogott:

- Micsoda bajkeverő!

A narodnyikokhoz való viszonya olyasféle volt, mint az enyém; a diákoknak Gyerenkovval szemben tanúsított viselkedése azonban kissé durvának és lenézőnek tetszett: az urak bánnak így a munkással, a pincérrel. Gyerenkov azonban nem vette észre. Miután kikísérte vendégeit, gyakran ott tartott éjszakára; kitakarította a szobát, azután leheveredtünk a földön végigterített nemeztakaróra, és baráti suttogással sokáig beszélgettünk a sötétben, melyet alig oszlatott el a mécses halvány fénye. Gyerenkov a hivő csendes örömével hajtogatta:

- Százakra, ezrekre szaporodik az efféle derék emberek száma, ők kerülnek majd minden fontos állásba Oroszországban, és egy csapásra megváltoztatják az egész életet!

Vagy tíz évvel idősebb volt nálam, s észrevettem, hogy a vörös hajú Nasztya nagyon tetszik neki; igyekezett nem nézni a lány kihívó szemébe, mások előtt a gazda rideg, parancsoló hangján beszélt vele, de vágyakozó pillantással kísérte; négyszemközt pedig zavartan, félénken mosolygott rá, és a szakállát rángatta.

Kishúga is a sarokból figyelte a szócsatákat; gyermekes arca nevetségesen felfúvódott a feszült figyelemtől, szeme tágra nyílt; amikor pedig különösen éles szavak röpködtek, hangosan felsóhajtott, mintha jeges vízcseppek fröccsentek volna rá. Egy vörös hajú medikus kerülgette, mint valami méltóságteljes kakas; titokzatosan, félig suttogva beszélt vele, és sokatmondón ráncolta a szemöldökét. Minden bámulatosan érdekes volt.

De jött az ősz, és állandó munka nélkül lehetetlenné vált az élet számomra. Minden érdekelt, ami körülöttem történt; egyre kevesebbet dolgoztam, és idegen kenyéren éltem, amely mindig nehezen csúszik le az ember torkán. "Helyet" kellett keresnem télire, és meg is találtam Vaszilij Szemjonov perecsütödéjében.

Életemnek ezt a szakaszát a Gazdám, Konovalov, Huszonhat férfi - egy leány című elbeszéléseimben rajzoltam meg. Nehéz idő volt! De tanulságos.

Nehéz volt fizikailag, még nehezebb erkölcsileg.

Mikor leereszkedtem a műhely pincéjébe, a "feledés fala" tornyosult közöttem és azok között, akiket látnom és hallanom már nélkülözhetetlen lett. Közülük senki sem jött el hozzám a műhelybe, én pedig, mivel napi tizennégy órát dolgoztam, hétköznap nem tudtam elmenni Gyerenkovhoz, ünnepnap pedig vagy aludtam, vagy munkástársaimmal voltam. Egy részük már a legelső napoktól fogva mulatságos bohócnak tekintett, mások pedig gyermekes, naiv szeretetet tápláltak irántam, mint az olyan valaki iránt, aki érdekes történeteket tud mesélni. Ördög tudja, mit mondtam ezeknek az embereknek, de természetesen csupa olyat, ami reményt kelthetett bennük egy más, könnyebb és értelmesebb élet lehetőségére. Néha sikerült is ez nekem, és amikor láttam, hogy puffadt arcukon emberi szomorúság ragyog fel, és szemükben a sérelem s a harag lángja lobog, ünnepi hangulat töltött el, és büszkén gondoltam arra, hogy "a nép között dolgozom", "felvilágosítom" a népet.

De természetesen sokkal gyakrabban fordult elő az, hogy rá kellett eszmélnem tehetetlenségemre, hiányos tudásomra, arra, hogy a mindennapi élet legegyszerűbb kérdéseire sem tudok választ adni. Ilyenkor úgy éreztem magam, mintha sötét verembe taszítottak volna, ahol úgy nyüzsögnek az emberek, mint a vak férgek, és csupán arra törekszenek, hogy elfeledjék a valóságot, s ezt a feledést csapszékekben vagy utcalányok hideg ölelésében találják meg.

A nyilvánosházak látogatása szinte kötelező volt havonta, a bérfizetés napján; erről az élvezetről azután fennhangon ábrándoztak egészen a boldog nap eljöveteléig; mikor pedig túl voltak rajta, sokáig mesélgették egymásnak az átélt gyönyörűségeket. Ezekben a beszédekben cinikusan hencegtek nemi erejükkel, kegyetlenül gúnyolódtak a nőkön, undorodva kiköptek említésükkor.

Mindezek mögött azonban - különös módon - szomorúság és szégyen lappangott, legalább nekem így rémlett. Láttam, hogy az "örömtanyán", ahol egy rubelért egész éjszakára meg lehetett vásárolni a nőt, társaim zavartan, bűntudatosan viselkedtek - s ezt természetesnek tartottam. Néhányan pedig túlságosan fesztelenül, hetykén forgolódtak, de én megéreztem benne a szándékosságot és a mesterkéltséget. Roppantul érdekelt a nemek egymáshoz való viszonya, és különös figyelemmel kísértem mindent. Magam még nem ízleltem asszony ölelését, s ez kellemetlen helyzetbe hozott: gonoszul csúfolódtak velem a nők is, társaim is. Hamarosan már nem is hívtak az "örömtanyára", és nyíltan kijelentették:

- Te ne gyere velünk, pajtás.

- Miért ne?

- Hát azért! Kellemetlen teveled.

Görcsösen belekapaszkodtam ezekbe a szavakba, mintha valami fontosat éreztem volna bennük a magam számára, de nem sikerült értelmesebb magyarázatot kapnom.

- Hé, te! Megmondtuk: ne gyere! Zavarsz minket.

Csak Artyom tette hozzá mosolyogva:

- Mintha pap vagy az apánk volna mellettünk.

A lányok eleinte kinevették tartózkodásomat, azután pedig sértődötten kérdezgették:

- Undorodsz?

Egy negyvenéves "leány" - a buja, szép lengyel Tereza Boruta, a "gazdi" - rám nézett okos, fajkutya szemével, és így szólt:

- Hagyjátok őt, lányok... biztosan jegyese van, ugye? Ilyen erős legényt csak a jegyese tarthat féken, senki más!

Iszákos volt, idült alkoholista, részegen leírhatatlanul undorító; józan állapotában azonban csodálatba ejtett az emberek iránt tanúsított megfontolt viselkedésével és azzal, hogy milyen higgadtan kutatta cselekedeteik értelmét.

- A legérthetetlenebb népség feltétlenül a hittudományi főiskolások, bizony - mesélte társaimnak. - Például ilyesmit művelnek a lányokkal: bekenik szappannal a padlót, a meztelen lányt négykézlábra állítják, kezével-lábával tányérokra, és lökdösik az ülepén, milyen messze csúszik a padlón. Ezt csinálják sorra minddel. Úgy ám. Mire való ez?

- Hazudsz! - mondtam.

- Dehogy! - kiáltotta Tereza sértődés nélkül, nyugodtan, s nyugodtságában volt valami nyomasztó.

- Te találtad ki az egészet!

- Hogy találhat ki egy lány ilyesmit? Talán bolond vagyok? - kérdezte, és kimeresztette a szemét.

A férfiak mohó figyelemmel füleltek vitánkra, Tereza pedig mindent elmesélt a vendégek játékairól, s az olyan ember szenvtelen hangján beszélt, akinek csak egy fontos: hogy megértse, mire való ez.

Hallgatói undorral kiköptek, bőszen szidták a diákokat. Én pedig láttam, hogy Tereza gyűlöletet szít azok iránt, akiket már megkedveltem, s ezért kijelentettem, hogy a diákok szeretik a népet, a javát akarják.

- Igen, a Voszkreszenszkaja utcai diákok, a civilek, az egyetemisták, de én a papnövendékekről beszélek, az Arsz-mezőről! Ők mind árvák, az árva pedig, ha felnő, okvetlenül rossz ember lesz, tolvaj vagy csirkefogó... hiszen árva, nem tartozik senkihez!

A "gazdi" csendes meséi és a lányok keserű kifakadásai a diákok, a hivatalnokok és általában az "úri közönség" ellen, nemcsak undort és ellenszenvet keltett társaimban, hanem valósággal örömet is, s ezt ilyen szavakkal fejezték ki:

- Egyszóval a műveltek rosszabbak minálunk!

Nehéz és keserű volt e szavakat hallanom. Láttam, hogy ezekbe a kicsiny, félhomályos szobákba, mint megannyi gödörbe, beleömlik a város minden szennye, azután felforr a boszorkánykonyhán, és ellenszenvvel, haraggal telítve újra szétömlik a városban. Megfigyeltem, hogy ezekben az odúkban, ahová az ösztön és az életuntság kergeti az embereket, bárgyú szavakból érzelmes dalocskák szövődnek a szerelem gyötrelmeiről és kínjairól, torz legendák születnek a "művelt emberek" életéről, gúnyos és ellenséges magatartás támad az érthetetlennel szemben; láttam, hogy az "örömtanyák" valóságos egyetemek, ahonnan társaim rendkívül mérgező tudást hoznak haza.

Elnéztem, amint a mocskos padlón lustán csoszogva mozognak az örömlányok, ahogyan undorítóan rázzák petyhüdt testüket a harmonika egyhangú nyekergésére vagy az ütött-kopott pianínó húrjainak idegesítő recsegésére, elnéztem - és homályos, de aggasztó gondolataim támadtak. Körülöttem mindenből valósággal áradt az unalom, s azzal a tehetetlen kívánsággal mérgezte lelkemet, hogy elmenjek valahová.

Amikor a műhelyben arra tereltem a szót, hogy vannak olyan emberek, akik önzetlenül keresik a szabadsághoz, a nép boldogságához vezető utat, letorkoltak:

- Bezzeg a lányok egészen másként beszélnek róluk!

Irgalmatlanul, cinikus gonoszsággal kigúnyoltak. Én meg kötekedő kis kutyakölyök voltam, okosabbnak és bátrabbnak éreztem magam a felnőtt kutyáknál - s én is nekidühödtem. Mindinkább rájöttem, hogy az életről való töprengés nem kevésbé nehéz, mint maga az élet, és időnként úgy éreztem, hogy lelkemben gyűlölet lobban fel a csökönyösen türelmes emberekkel szemben, akikkel együtt dolgoztam. Különösen felháborított béketűrésük, alázatos reménytelenségük, ahogyan részeges gazdánk esztelen komiszságait elviselték.

És - szinte készakarva! - éppen ezekben a nehéz napokban volt alkalmam megismerni egy számomra teljesen új eszmét, amely iránt ugyan ösztönszerű ellenszenvet éreztem, de mégis nagyon felkavart.

Egy hóförgeteges éjszakán, mikor úgy rémlik, hogy a vadul süvöltő szél a szürke eget parányi foszlányokra szaggatta szét, s azok a földre hullanak, és jeges por buckái alá temetik, mikor úgy rémlik, megszűnt az élet a földön, a nap kihunyt, és nem kel fel többé - egy ilyen éjszakán, farsang végén, hazafelé tartottam Gyerenkovéktól a műhelybe. Mentem lehunyt szemmel, széllel szemközt, a zavarosan gomolygó, szürke förgetegen keresztül, és egyszerre csak elvágódtam: belebotlottam valakibe, aki keresztbe feküdt a járdán. Mind a ketten káromkodtunk, én oroszul, ő meg franciául:

- Hogy az ördög...

Ez kíváncsiságot ébresztett bennem; felsegítettem, talpra állítottam: kis termetű, könnyű ember volt. Lökdösött, és haragosan kiabált:

- Hol a kucsmám, az ördög vinné el magát! Adja ide a kucsmámat! Megfagyok!

Megtaláltam a hóban a kucsmát, leráztam, és borzas fejére húztam; de nyomban letépte, és lóbálva, kétnyelvű káromkodás közepette, elzavart:

- Eredj innen!

Hirtelen előrerontott, és elmerült a kavargó, kásás hóban. Továbbmenve újra megpillantottam; egy kialudt lámpa faoszlopát ölelgette, és meggyőző hangon mondogatta:

- Lena, elpusztulok... ó, Lena...

Nyilván részeg volt, és talán meg is fagy, ha otthagyom az utcán. Megkérdeztem, hol lakik.

- Milyen utca ez? - kiáltott fel sírós hangon. - Nem tudom, merre menjek.

Átkaroltam a derekát, és vezetni kezdtem; közben faggattam, hol lakik.

- A Bulakon - dünnyögte, és összerezzent. - A Bulakon... ott a fürdőnél... van egy ház...

Bizonytalanul, botladozva lépkedett, és engem is akadályozott a járásban; hallottam, hogy vacog a foga.

- Si tu savais - mormogta, és lökött egyet rajtam.

- Mit mond?

Megállt, felemelte kezét, és jól érthetően, sőt büszkén - nekem így tetszett - ezt felelte:

- Si tu savais où je te mène...^[4]

Ujjait a szájába dugta, s annyira dülöngélt, hogy majdnem elesett. Leguggoltam, a hátamra emeltem, és úgy vittem, ő pedig állával a fejemnek támaszkodott, s ezt mormogta:

- Si tu savais... Megfagyok, ó, istenem...

A Bulakon nagy nehezen kiszedtem belőle, hogy melyik házban lakik; végül bemásztunk egy kicsiny szárnyépület folyosójára: a ház valósággal elveszett az udvar mélyén, a hóviharban. Kitapogatta az ajtót, óvatosan bekopogott, és pisszegett:

- Pszt! Csendesen...

Az ajtót egy vörös pongyolás nő nyitotta ki, kezében égő gyertya volt; utat engedett nekünk, szó nélkül félrevonult, lornyettet húzott elő valahonnan, és szemügyre vett engem.

Közöltem, hogy a férfinak valószínűleg megfagyott a keze, okvetlenül le kell vetkőztetni és ágyba fektetni.

- Igen? - kérdezte a nő csengő, fiatalos hangon.

- A kezét hideg vízbe kell mártani...

Lornyettjével szó nélkül a sarokba mutatott, ahol a festőállványon kép állt: folyót, fákat ábrázolt. Csodálkozva néztem a nő furcsán mozdulatlan arcára, ő pedig a szoba sarkába ment, az asztalhoz, amelyen rózsaszín ernyős lámpa égett; leült, felvett az asztalról egy kör alsót, és vizsgálgatni kezdte.

- Van pálinkájuk? - kérdeztem hangosan. A nő nem felelt, kártyákat rakosgatott az asztalon. A férfi, akit hazahoztam, egy széken ült, mélyen lehorgasztott fejjel, vörös keze lecsüngött az oldala mellett. Lefektettem a díványra, és vetkőztetni kezdtem, szinte félálomban, semmit sem értve. A dívány fölött a falat fényképek borították, köztük fakón fénylett egy aranykoszorú fehér szalagcsokorral, a szalag végén aranybetűs felírás: "A csodálatos Gildának."

- Az ördögbe is, óvatosabban! - nyögött fel a férfi, amikor dörzsölni kezdtem a kezét.

A nő gondterhesen, némán rakosgatta a kártyákat. Hegyes orrú madárarcát nagy, mozdulatlan szempár világította meg. Kislányos kezével felborzolta ősz haját, amely dús volt, akár a paróka, és halkan, de csengő hangon megkérdezte:

- Láttad Misát, Georges?

Georges ellökött magától, gyorsan felült, és sietve válaszolta:

- De hiszen Kijevbe utazott...

- Igen, Kijevbe - ismételte a nő, merőn bámulva a kártyát; megfigyeltem, hogy hangja monoton, kifejezéstelen.

- Hamarosan megjön...

- Igen?

- Hát persze! Hamarosan.

- Igen? - ismételte a nő.

A félmeztelen Georges lesiklott a padlóra, két ugrással térdre vetette magát a nő lába előtt, s mondott neki valamit franciául.

- Nyugodt vagyok - felelt a nő oroszul.

- Eltévedtem, érted? Hóvihar, szörnyű szél, azt hittem, megfagyok - mesélte sietve Georges, s közben az asszony kezét simogatta, amely a térdén feküdt. Vagy negyvenéves lehetett, piros, vastag ajkú, fekete bajuszos arca ijedtnek, riadtnak látszott; erősen dörzsölte a kerek koponyáját borító ősz sörtét, és egyre józanabbul beszélt.

- Holnap Kijevbe utazunk - szólt az asszony, félig kérdőn, félig állítón.

- Igen, holnap! Neked pihenned kell. Miért nem fekszel le? Már nagyon késő van...

- Misa nem jön meg ma?

- Ó, dehogy! Ilyen hóviharban... Menjünk, feküdj le...

Felvette a lámpát az asztalról, s elvezette az asszonyt a könyvszekrény mögötti kis ajtón át. Sokáig ültem egyedül, nem gondoltam semmire, csak a férfi halk, rekedtes hangját hallgattam.

Az ablaküvegen egy bogár bolyhos lábai zizegtek. Az olvadt hó tócsáiban félénken verődött vissza a gyertya lángja. A szoba zsúfolva volt bútorral, furcsa, meleg szag töltötte be, amely elbódította az elmét.

Georges újra megjelent; támolygott, kezében tartotta a lámpát, amelynek ernyője szaporán kopogott az üvegen.

- Lefeküdt.

A lámpát az asztalra tette, elgondolkozva megállt a szoba közepén, és rám sem nézve beszélni kezdett:

- Hát így vagyunk. Nélküled bizonyára elpusztultam volna... Köszönöm! Ki vagy?

Oldalt hajtotta fejét, a szomszéd szobából hallatszó neszre figyelt s megremegett.

- A felesége? - kérdeztem halkan.

- A feleségem. Mindenem. Egész életem - mondta a férfi tagoltan, csendesen és a padlóra bámulva, majd ismét erősen dörzsölni kezdte a fejét mindkét tenyerével.

- Teát iszunk, jó?

Szórakozottan az ajtóhoz indult, de megállt: eszébe jutott, hogy a szolgáló elrontotta a gyomrát hallal, és kórházba szállították.

Azt ajánlottam, tegyük fel a szamovárt; ő helyeslően bólintott, és nyilván elfeledve, hogy félig meztelen, csupasz lábával a nedves padlón csoszogva kivitt a kis konyhába. Háttal a kályhának támaszkodott, és megismételte:

- Nélküled megfagytam volna... köszönöm!

Hirtelen összerezzent, és ijedten tágra nyílt szemmel meredt rám.

- De mi lett volna akkor ővele? Úristen...

A sötét ajtónyílásba bámulva, sebesen, suttogva beszélni kezdett:

- Hiszen látod: beteg. A fia agyonlőtte magát Moszkvában, zenész volt; ő pedig még most is várja, két éve lesz már...

Később, teázás közben, kuszán, furcsa szavakkal elmesélte, hogy az asszony földbirtokosnő, ő pedig történelemtanár, a fiú házitanítója volt, s beleszeretett az asszonyba; az otthagyta férjét, egy német bárót, és operaénekesnő lett; nagyon jól éltek, bár az első férj mindenképp igyekezett megkeseríteni az asszony életét.

Mesélés közben összehúzta a szemét, és feszült figyelemmel vizsgált valamit a félhomályos, piszkos konyhában, ahol a kályha körül korhadt volt a padló. A teát szürcsölve megégette a száját, arca ráncba borult, kerek szeme ijedten pislogott.

- Ki vagy te? - kérdezte ismét. - Igen, perecsütő, munkás. Furcsa. Nem vagy olyan. Mit jelentsen ez?

Szavai nyugtalanul csengtek; bizalmatlanul, egy űzött vad tekintetével nézett rám.

Elmondtam magamról egyet-mást.

- Úgy? - kiáltott fel halkan. - No lám...

Hirtelen megélénkült.

- Ismered a csúf kiskacsáról szóló mesét? - kérdezte. - Olvastad?

Arca eltorzult, dühösen beszélt; csodálkoztam természetellenes, sivításba csapó, rekedtes hangján.

- Ez a mese kísértésbe ejt! A te korodban én is azon töprengtem, vajon nem vagyok-e hattyú? És lám... Papneveldébe kellett mennem, egyetemre mentem. Apám lelkész volt, és kitagadott. Párizsban tanulmányoztam az emberiség szerencsétlenségeinek történetét: az emberi haladás történetét. Írtam is, igen. Ó, minden mennyire...

Felugrott a székről, hallgatózott, majd így folytatta:

- A haladás puszta önámítás! Az élet értelmetlen, nincs semmi célja. Rabság nélkül nincs haladás, ha a többség nem veti alá magát a kisebbségnek, az emberiség megtorpan az útján. Amikor meg akarjuk könnyíteni életünket, munkánkat, csak megnehezítjük az életet, a munkát. A gyárak és a gépek azért vannak, hogy még több gépet gyártsanak: ez ostobaság! Egyre több munkás lesz, pedig csak a paraszt, a gabonatermelő szükséges. A gabona... ez minden, amit munkával el kell venni a természettől. Minél kevesebbel éri be az ember, annál boldogabb, minél több a kívánsága, annál kevésbé szabad.

Talán szó szerint nem így hangzott, de ezeket a megdöbbentő gondolatokat most hallottam először, ráadásul ilyen éles, meztelen formában. A házigazda izgalmában felsivított, és félénken pillantgatott a belső szobákba vezető nyitott ajtóra, egy percig a csendre fülelt, majd újra szinte bőszen suttogta:

- Értsd meg: az embernek kevés kell: egy darab kenyér meg a nő...

Titokzatos suttogással kezdett beszélni a nőről, olyan szavakat használt, amelyeket nem ismertem, verseket szavalt, amelyeket nem olvastam - hirtelen Baskin tolvajra hasonlított.

- Beatrice, Fiammetta, Laura, Ninon - súgta az előttem ismeretlen neveket, és mindenféle szerelmes királyról, költőről mesélt, francia verseket szavalt, s közben a ritmust ütötte vékony kezével; karja könyökig csupasz volt.

- A szerelem és az éhség kormányozza a világot - hallottam forró suttogását; eszembe ötlött, hogy ezek a szavak olvashatók az Éhség-fejedelem című forradalmi brosúra címe alatt, és ez különösképp megnövelte jelentőségüket a szememben.

- Az emberek feledést, vigaszt keresnek, nem pedig tudást!

Ez a gondolat végképp megdöbbentett.

Reggel távoztam a konyhából: a kis faliórán hat múlt néhány perccel. Szürke félhomályban lépkedtem, hóbuckák között, hallgattam a hóvihar vijjogását, eszembe idéztem az összetört férfi bősz rikoltozásait, s úgy éreztem, hogy szavai megakadtak valahol a torkomon, és fojtogatnak. Nem volt kedvem a műhelybe menni, embereket látni, és valóságos hóréteget cipelve magamon, a Tatár-külváros utcáin ődöngtem, míg végre kivilágosodott, és a hó örvényei között feltünedeztek a járókelők.

A tanárral soha többé nem találkoztam, és nem is akartam találkozni vele. Később azonban nemegyszer hallottam az élet értelmetlenségéről és a munka hiábavalóságáról szóló beszédet: írástudatlan vándorok, hontalan csavargók, tolsztojánusok és magas műveltségű emberek szájából egyaránt. Beszélt erről szerzetespap, hittudós, robbanóanyagokkal kísérletező vegyész, neovitalista biológus, és még sokan mások. De ezek az eszmék már nem hatottak rám olyan döbbenetesen, mint akkor, amikor először ismerkedtem meg velük.

És íme, alig két éve - több mint harminc esztendővel az erről a témáról folytatott első beszélgetés után - váratlanul megint ugyanazokat a gondolatokat, sőt majdnem ugyanazokat a szavakat hallottam egy régi munkásismerősömtől.

Egy ízben amúgy őszintén elbeszélgettünk, és ez az ismerősöm - "politikai főkolompos", ahogyan ő komor mosollyal magát nevezte - azzal a rettenthetetlen őszinteséggel, amely szerintem csak az orosz emberek sajátja, így szólt hozzám:

- Kedves Alekszej Makszimovicsom, énnekem nem kell semmi, mire való ez az egész: papneveldék, tudomány, repülőgép... fölösleges mind! Csak egy csendes zug kell meg egy asszony, hogy csókolhasson, amikor akarom, ő pedig tisztességgel, testével-lelkével viszonozza: ennyi az egész! Maga értelmiségi módjára ítél, már nem a mi emberünk, meg van fertőzve, magának az eszme fontosabb az embernél, maga zsidó módra okoskodik: az ember van a szombatért, ugye?

- A zsidók nem így okoskodnak...

- Ördög tudja, hogyan okoskodnak, sötét népség - válaszolta; cigarettája csutkáját a folyóba hajította, és tekintetével követte esését.

A Néva partján ültünk, egy gránitpadon, holdas őszi éjszakán; mindkettőnket elgyötört a nap, mely hiábavaló izgalmakban s abban a makacs, de eredménytelen vágyakozásban telt el, hogy valami jót, hasznosat cselekedjünk.

- Maga velünk tart, de nem a miénk, ezt mondom én - folytatta a munkás megfontoltan, halkan. - Az értelmiségiek kedvelik a nyugtalanságot, ők ősidők óta mindig csatlakoztak a felkelésekhez. Ahogyan Krisztus idealista volt, és földöntúli célokért hirdetett lázadást, akként az egész értelmiség is utópiáért lázong. Fellázad az idealista, és vele tart a semmirekellő, a himpellér, a csőcselék, és valamennyi keserűségből, mivel látja, hogy neki nem jut hely az életben. A munkás viszont a forradalomért kel fel, neki a munkaeszközök és a munka termékeinek helyes elosztását kell kiharcolnia. Amikor majd végképp kezébe ragadja a hatalmat, gondolja, beleegyezik-e az államba? Semmi esetre! Akkor majd szétszélednek valamennyien, és mindenki egy nyugodt kis zugot teremt magának, a saját szakállára...

- A technika, azt mondja? Ez még szorosabbra húzza a hurkot a nyakunkon, még erősebben gúzsba köt. Nem: meg kell szabadulnunk a fölösleges munkától. Az ember nyugalomra vágyik. A sok gyár meg a tudomány nem ad nyugalmat. Egy embernek nem kell sok. Minek építsek várost, ha csak egy kis házikóra van szükségem? Ahol tömegben élnek, ott kell vízvezeték, csatornázás, villany. De próbáljon csak enélkül élni, milyen könnyen fog menni! Bizony, sok fölösleges dolog van nálunk, és mindennek az értelmiség az oka, ezért én azt mondom: az értelmiség káros kategória.

Azt feleltem, hogy az életet senki sem tudja olyan alaposan és gyökeresen megfosztani az értelmétől, mint mi, oroszok.

- Szellemileg a legszabadabb nép - válaszolta gúnyosan elmosolyodva. - Csakhogy, ne haragudjék, én helyesen ítélem meg a dolgokat, nálunk milliók gondolkodnak így, csak nem tudják kifejezni... Az életet egyszerűbben kell berendezni, akkor kegyesebb lesz az emberekhez...

Ez az ember sosem volt tolsztojánus, nem tanúsított hajlandóságot az anarchizmusra - jól ismerem szellemi fejlődésének történetét.

A vele való beszélgetés után önkéntelenül is azt gondoltam: hátha az oroszok milliói valóban csak azért tűrik a forradalom nyomasztó kínjait, mert lelkük mélyén azt a reményt ápolják, hogy megszabadulhatnak a munkától? Minimális munka, maximális élvezet - ez nagyon csábító és vonzó, mint minden, ami megvalósíthatatlan, ami utópia.

Eszembe jutottak Ibsen sorai:

Maradisággal vádolsz engemet.
Szavaim változatlan zengenek.

Utálom az egérszülő hegyet.
Mihelyt igazi harcba hísz, megyek.

Egy forradalom győzött itt csupán,
Hanem az kongatott is pár kupán.

Azé lett minden hír és glória.
A vízözön az a história.

Akkor sült fel Lucifer, a szamár -
Noé parancsuralmat proklamál.

Kezdjük hát újra, bátor szellemek!
De ehhez férfikarok kellenek.

Ti árasszátok el e csúf zugot.
Én bús bárkánk alá bombát dugok.^[5]

Gyerenkov boltja igen csekély jövedelmet hozott, az anyagi segítségre szoruló egyének és "ügyek" száma viszont nőttön-nőtt.

- Ki kell eszelni valamit - mondta Andrej, gondterhesen tapogatva szakállát, és bűntudatosan mosolygott, mélyeket sóhajtott.

Úgy rémlett, ez az ember azt képzeli: őt életfogytiglani fegyházbüntetéshez hasonlóan arra ítélték, hogy embertársainak segítségére legyen, s noha beletörődött büntetésébe, időnként mégis terhesnek érezte.

Több ízben is megkérdeztem tőle, más-más formában:

- Miért csinálja ezt?

Nyilván nem értette meg kérdéseimet, s úgy válaszolt, mintha arról érdeklődtem volna: mi a célja ennek? S könyvízű, zagyva magyarázatba fogott a nép nehéz sorsáról, a felvilágosítás, a tudás szükségességéről.

- De akarják, keresik az emberek a tudást?

- Hát persze! Természetesen! Hiszen maga is akarja, ugye?

Igen, én akartam. De eszembe jutottak a történelemtanár szavai:

"Az emberek feledést, vigaszt keresnek, nem pedig tudást."

Az efféle merész eszmékre káros, ha tizenhét éves emberkékkel találkoznak; az eszmék eltompulnak e találkozástól, s az ember sem nyer rajta.

Mindinkább úgy rémlett, hogy unos-untalan ugyanazt tapasztalom: az embereknek csupán azért tetszenek az érdekes elbeszélések, mert - akár egy órára is - elfeledtetik velük mindennapi nehéz életüket. Minél több a "kitalálás" a történetben, annál mohóbban hallgatják. Legérdekesebb az olyan könyv, melyben sok "szép kitalálás" van. Egy szó, mint száz: a kábulat ködében úsztam.

Gyerenkov azt tervezte, hogy pékséget nyit. Emlékszem, egészen pontosan kiszámította, hogy ennek a vállalkozásnak legalább harmincöt százalékot kell hoznia minden rubelnyi forgalom után. Én a pékmester "segédje" lettem, és mint "bizalmi embernek", arra kellett ügyelnem, hogy az ne lopja a lisztet, a tojást, a vajat meg a kisütött árut.

Így hát a nagy, mocskos pincéből egy kisebb, tisztább helyiségbe költöztem; a tisztaságról való gondoskodás rám hárult. Negyvenfőnyi munkáscsapat helyett csupán egy emberrel volt dolgom. Ősz halántéka volt, hegyes kis szakálla, aszott, füstös arca, sötét, ábrándos szeme és furcsa szája: kicsiny, akár a sügéré, ajka duzzadt, vastag, s valahogy úgy csücsörödött, mintha gondolatban csókolóznék. A szeme mélyén pedig gúnyos fény csillogott.

Természetesen lopott: már a munka legelső éjjelén félrerakott tíz tojást, vagy három font lisztet, és egy jókora darab vajat.

- Ez hová megy?

- Egy leányzónak - felelte barátságosan, és orra tövét ráncolva hozzátette: - De-erék leány!

Megpróbáltam meggyőzni, hogy a lopás bűn. De vagy kevés ékesszólás akadt bennem, vagy magamnak sem volt eléggé szilárd meggyőződésem az, amit bizonyítani igyekeztem - szavaim nem értek el hatást.

A pék a dagasztóteknőn hevert, s miközben az ablakon át a csillagokat bámulta, csodálkozva dünnyögte:

- Ő tanít engem! Először lát, s máris tanít! Pedig harmadannyi idős, mint én. Nevetséges...

Szemügyre vette a csillagokat, s megkérdezte:

- Mintha már láttalak volna valahol, kinél is dolgoztál? Szemjonovnál? Ahol lázongtak? Úgy. Nos, akkor álmomban láttalak...

Néhány nap múlva észrevettem, hogy ez az ember mindig tud aludni: bármennyit és bármilyen helyzetben, még állva is, lapátra támaszkodva. Álmában kissé felhúzta a szemöldökét, arca furcsán elváltozott, gunyoros csodálkozás jelent meg rajta. Unos-untalan ismételgette kedvenc történeteit a kincsekről meg mindenféle álmokról. Meggyőződéssel mondogatta:

- Keresztüllátok a földön, olyan az, mint a kincsekkel töltött pirog, mindenütt pénzes üstök, ládák, vasfazekak vannak elásva. Sokszor megesett velem: ismerős helyet láttam álmomban, mondjuk fürdőházat; a sarkában pedig egy láda ezüstedény volt a földbe rejtve. Felébredtem, és még az éjjel elmentem ásni, beástam vagy másfél arsint, lenéztem: hát szén meg ebkoponya. Nohát, ezt kifogtam! Hirtelen... csirr!... egy ablak pozdorjává törik, és valamilyen nőszemély éktelenül ordít: "Segítség, tolvaj!" Persze kereket oldottam, nehogy elagyabugyáljanak. Nevetséges.

Gyakran hallom tőle ezt a szót: nevetséges! Ivan Kuzmics Lutonyin azonban nem nevet, csak mosolygósra hunyorítja a szemét, ráncolja az orra tövét, orrlyukait tágítja.

Álmai nem változatosak, éppoly unalmasak és ostobák, mint a valóság; és nem megy a fejembe, miért meséli őket olyan elragadtatással, a körülötte élőkről pedig miért nem szeret beszélni?^[6]

Az egész város felbolydult: egy gazdag teakereskedő leánya, akit erőszakkal adtak férjhez, az esküvőről hazaérve agyonlőtte magát. Koporsóját sokezres tömegben kísérte az ifjúság, a sírnál a diákok beszédeket mondtak, a rendőrség azonban szétkergette őket. A pékműhely mellett levő kis üzletben mindenki erről a drámáról harsog, az üzlet mögötti szoba zsúfolásig megtelt diákokkal; izgatott hangjuk, éles szavuk lehallatszik hozzánk a pincébe.

- Túlságosan kesztyűs kézzel bántak ezzel a leányzóval - jegyzi meg Lutonyin, és utána közli velem: - Úgy rémlett, mintha kárászokat fognék egy tóban, és egyszerre csak ott terem egy rendőr: "Megállj, hogy merészelsz ilyet?" Menekülni nem lehetett, hát a vízbe buktam... és felébredtem.

Noha a valóság valahol a tudatán kívül folyt, mégis ráeszmélt nemsokára, hogy ebben a pékségben van valami rendkívüli: az üzletben két lány árul, aki nem ért ehhez, és könyveket olvas: a tulajdonos húga és ennek barátnője, egy nagy, rózsás arcú, nyájas szemű lány. Diákok jönnek, sokáig üldögélnek az üzlet mögötti szobában, és kiabálnak vagy sugdolóznak valamiről. A tulajdonos ritkán jelenik meg, én pedig, a "segéd", úgy viselkedem, mintha az üzlet vezetője volnék.

- Rokona vagy a gazdának? - kérdi Lutonyin. - Vagy talán sógorának szemelt ki? Nem? Nevetséges. De minek lábatlankodnak itt a diákok? A kisasszonyok miatt... Hát igen. Bizony, ez meglehet... Bár a kisasszonyok nem túlságosan gyönyörűségesek... A diákocskák bizonyára inkább cipót pusztítanak, mintsem a kisasszonyok körül legyeskednek...

Majdnem minden reggel, öt-hat óra tájt, megjelenik az utcán, a pékség ablaka előtt, egy kurta lábú leányzó; mintha különböző méretű félgömbökből rakták volna össze, egy zsák görögdinnyéhez hasonlít. Meztelen lábát az ablak előtti mélyedésbe dugja, és ásítozva szólítja a péket:

- Ványa!

A leány fején tarka kendő, kibújnak alóla göndör szőke fürtjei, apró csigákkal hintik be labdaként felfújt orcáit, alacsony homlokát, csiklandozzák álmos szemét. Kicsiny kezével lustán hátraveti haját az arcából, ujjait mulatságosan szétterpeszti, akár az újszülött csecsemő. Érdekes, vajon miről lehet beszélni egy ilyen lánnyal? Felkeltem a péket, az pedig megkérdi tőle:

- Eljöttél?

- Láthatod.

- Aludtál?

- Ugyan mért ne?

- Mit álmodtál?

- Nem emlékszem...

Csend van a városban. De nem: valahol házmester seprűje zizeg, csiripelnek az imént felébredt verebek. A kelő nap langyos sugarai az ablaküvegre tűznek. Nagyon szeretem ezeket a merengő hajnalokat. A pék szőrös kezét kinyújtja az ablakon, s tapogatja a lány lábát, az pedig egykedvűen, mosoly nélkül tűri a tanulmányozást, birkaszeme hunyorog.

- Peskov, vedd ki a vajastésztát, ideje!

Kiveszem a kemencéből a vaslapokat: a pék tízesével szedi le róluk a pacsnikat, leveles süteményeket, fonott cipókat, és a lány ölébe hajítja; az pedig a forró pacsnit egyik tenyeréből a másikba dobálja, s beleharap sárga birkafogaival, megégeti a száját, és mérgesen nyöszörög, jajgat.

A pék gyönyörködik benne:

- Ereszd le a szoknyádat, te szégyentelen...

Amikor pedig a lány elmegy, dicsekvésbe fog:

- Láttad? Olyan fürtös, akár a barika. Én, öcsém, tiszta ember vagyok, asszonnyal nem élek, csak lánnyal. Ez a tizenharmadik! Nyikiforics keresztlánya.

Hallgatom lelkendezését, s ezt gondolom: "Én is így éljek?"

A kemencéből kiveszem a kilós fehér kenyeret, tíz-tizenkét darabot egy hosszú deszkára teszek, és Gyerenkov boltjába sietek vele. Visszatérve megrakok egy kétpudos kosarat cipóval és vajastésztával, s máris rohanok a hittudományi főiskolára, hogy odaérjek a diákok reggeli teájára. Ott megállok a tágas ebédlő ajtajában, és ellátom a diákokat cipóval, "felírásra" vagy "készpénzért" - állok, és hallgatom a Tolsztojról szóló vitákat; az egyik tanár, Guszev, esküdt ellensége Lev Tolsztojnak. Kosaramban, a cipók alatt néha könyvek lapulnak, amelyeket észrevétlenül valamelyik diák kezébe kell csúsztatni; máskor pedig a diákok dugnak könyveket és jegyzeteket a kosaramba.

Hetenként egyszer még messzebbre futok: az őrültekházába, ahol Behtyerjov elmegyógyász tart előadásokat, a betegek bemutatásával. Egy ízben egy nagyzási hóbortban szenvedő beteget mutatott be diákjainak; amikor a hórihorgas ember fehér zubbonyban, harisnyához hasonló sipkában megjelent az előadóterem ajtajában, akaratlanul elmosolyodtam, ő pedig egy pillanatra megállt mellettem, és az arcomba nézett - úgy elugrottam, mintha szíven szúrt volna tekintetének fekete, de tüzes fullánkja. És amíg Behtyerjov, szakállát huzigálva, tisztelettudóan beszélgetett a beteggel, én a tenyeremmel lassan simogattam az arcomat: mintha forró por perzselte volna meg.

A beteg tompa basszus hangon beszélt, követelőzött, köpenyéből fenyegetően kinyújtotta hosszú kezét, hosszú ujjait; nekem úgy tetszett, hogy egész teste természetellenesen megnyúlik, végtelenül megnövekszik, és helyéről el sem mozdulva engem is elér, s torkon ragad sötét kezével. Átható nézésű fekete szeme fenyegetően és parancsolón csillogott csontos arca sötét gödréből. Vagy húsz diák szemlélte a fura sipkás embert; néhányan mosolyogtak, de legtöbben figyelmesen, szomorúan nézték, és szemük az őrült égő szeméhez képest feltűnően közönségesnek látszott. Félelmetes ember, de van benne valami fenséges - igen, van!

A diákok síri csendje közepette igen tisztán csengett a professzor hangja; minden kérdése fenyegető, tompa hördülést csalt elő a beteg torkából, s ez a hang mintha föld alól, élettelen, fehér falak közül tört volna elő. A beteg mozdulatai lassúak és méltóságosak voltak, akár egy főpapé.

Éjszaka verset írtam az eszelősről, amelyben "királyok királyának, isten barátjának és tanácsadójának" neveztem; képe sokáig élt bennem, s megzavarta életemet.

Mivel este hat órától jóformán másnap délig dolgoztam, ezért nappal aludtam, és csupán munka közben olvashattam, amikor már bedagasztottam a tésztát, és vártam, hogy megkeljen a másik, vagy amikor a kenyeret betettem a kemencébe. Amint egyre jobban elsajátítottam a mesterség titkait, a pék mind kevesebbet dolgozott; "oktatott" engem, és nyájas csodálkozással mondta:

- Értesz a munkához, egy-két év múlva pék lehetsz. Nevetséges. Fiatal vagy, nem engedelmeskednek majd neked, nem tisztelnek...

A könyvek iránti rajongásomat rosszallta:

- Ne olvass, inkább aludj - tanácsolta gondoskodóan, de sohasem kérdezte, hogy milyen könyveket olvasok.

Az álmok, a kincsekről való ábrándozás meg a gömbölyded, tömzsi leányzó teljesen lekötötték. A lány gyakran éjjel jött, és akkor a pék vagy kivitte a pitvarba a liszteszsákokra, vagy pedig - ha hideg volt - orra tövét ráncolva rám szólt:

- Eredj ki félórácskára!

Én kimentem, s ezt gondoltam: "Milyen szörnyen más ez a szerelem, mint az, ami a könyvekben van..."

Az üzlet mögötti kicsiny szobában lakott gazdánk húga; én forraltam neki a vizet a szamovárhoz, de igyekeztem minél ritkábban találkozni vele - éreztem, hogy feszélyez. Gyermekszeme ugyanazzal az elviselhetetlen pillantással szegeződött rám, mint első találkozásainkkor; szeme mélyén mosolyt sejtettem, s úgy rémlett, ez a mosoly gúnyos.

Erőtől duzzadtam, és igen esetlen voltam; a pék elnézte, amint az ötpudos zsákokat forgatom és hurcolom, és sajnálkozva mondta:

- Erődből futja háromra is, de ügyesség nincs benned! Ámbár hórihorgas vagy, mégis, akár a tuskó...

Noha már jó néhány könyvet elolvastam, a verseket is nagyon kedveltem, és magam is írogattam, mégis a "saját szavaimmal" beszéltem. Éreztem, hogy ezek a szavak súlyosak, élesek, de úgy véltem, csak velük tudom kifejezni gondolataim mélységes zűrzavarát. Olykor pedig szándékosan durva voltam, tiltakozásul valami idegen és számomra bosszantó dolog ellen.

Egyik tanítómesterem, egy matematikus hallgató, több ízben megrótt:

- Fene tudja, hogyan beszél maga. Nem szavakkal, hanem mintha súlyokkal dobálózna!...

Általában nem tetszettem magamnak, mint ez kamaszoknál gyakran előfordul; nevetségesnek, faragatlannak tartottam magam. Arcom széles csontú volt, akár a kalmüké, hangom pedig nem akart engedelmeskedni.

A gazda húga pedig gyorsan, ügyesen mozgott, mint a fecske a levegőben, és nekem úgy tetszett, hogy könnyed mozgása ellentétben van gömbölyű, puha kis alakjával. Mozdulataiban és járásában volt valami hamis, mesterkélt. Hangja vidáman csengett, gyakran nevetett, és gyöngyöző nevetése hallatán ezt gondoltam: azt akarja, hogy elfelejtsem, milyennek láttam először. Én pedig nem akartam elfelejteni, nekem drága volt a rendkívüli, nekem tudnom kellett, hogy ilyesmi is lehetséges, ilyesmi is van.

Néha megkérdezett:

- Mit olvas?

Én kurtán feleltem, és szerettem volna megkérdezni:

"Hát magát miért érdekli?"

Egy ízben a pék, miközben a kurta lábú leányzót ölelgette, mámoros hangon így szólt hozzám:

- Eredj ki egy percre. Eh, miért nem mégy a gazda húgához, mit mamlaszkodsz? Bezzeg a diákok...

Megígértem, hogy szétverem a fejét egy súllyal, ha még egyszer ilyesmit mond, majd kimentem a pitvarba a zsákokhoz. A behajtott ajtó résén keresztül kiszűrődött Lutonyin hangja:

- Minek haragudjam rá? Teletömte a fejét könyvekkel, úgy él, mint az őrült...

A pitvarban patkányok cincognak és szöszmötölnek, a pékműhelyben pedig a leány jajong és nyöszörög. Kimegyek az udvarra; lustán, szinte zajtalanul szemerkél az eső, de a levegő mégis fojtó, pernyeszaggal teli: ég az erdő. Már jóval elmúlt éjfél. A pékséggel szemközti ház ablakai nyitva vannak; a homályosan megvilágított szobákból ének száll:

Szent Varlám áll ott, feje körül arany
Kéve ragyog,
A magasból néz le reájuk
És mosolyog...

Megpróbálom elképzelni Marija Gyerenkovát, amint a térdemen fekszik - ahogyan a pék térdén fekszik az ő leányzója -, s egész lényemmel érzem, hogy ez lehetetlen, sőt szörnyű.

Iszik, dalol - hosszú az éjjel,
Zajlik a bál -,
Iszik, dalol, de vajon aztán
Még mit csinál?

A kórusból hetykén kicsendül a basszus öblös o-ja. Lekuporodom, kezemet a térdemnek támasztom, s benézek a kis szoba ablakán; a függöny csipkéjén keresztül négyszögletes vermet látok, szürke falait égszínkék ernyőjű kis lámpa világítja meg; előtte arccal az ablak felé, ül a lány és ír. Most felemeli fejét, és a piros tollszárral megigazít halántékán egy hajfürtöt. Szemét összehúzza, arca mosolyog. Lassan összehajtogatja a levelet, nyelvét végighúzza a boríték szélén, leragasztja, majd az asztalra dobja, és megfenyegeti apró ujjával - parányibb az még a kisujjamnál is. De újra felveszi a levelet, homlokát ráncolva feltépi a borítékot, elolvassa a levelet, másik borítékba zárja, az asztal fölé hajolva megcímezi, s meglóbálja a levegőben, akár a fehér zászlót. Pörögve, tapsolva a sarokba megy, ahol az ágya áll, azután előjön onnan, leveti a blúzát - a válla kerek, mint a zsemle -, felveszi a lámpát az asztalról, és eltűnik a sarokban. Ha megfigyeled, hogyan viselkedik valaki, amikor egyedül van, bizony őrültnek tartod. Fel-alá járok az udvarban, s arra gondolok, milyen különösen él ez a lány, amikor egyedül van a maga vackában.

De amikor eljött hozzá a vörös hajú diák, és halk hangon, szinte suttogva beszélt hozzá, a lány egészen összekuporodott, még kisebb lett, félénken nézett rá, és kezét a háta mögé vagy az asztal alá rejtette. Nem tetszett nekem ez a rőt hajú legény. Nagyon nem tetszett.

Kendőjébe burkolózva, támolyogva jön ki a kurta lábú leányzó, és ezt mormolja:

- Eredj a műhelybe...

A pék, miközben kiszedi a tésztát a dagasztóteknőből, elmeséli, milyen gyönyörűséges és fáradhatatlan a kedvese; én pedig ezt fontolgatom: "Mi lesz énvelem?"

Úgy rémlik, valahol a közelben, a sarkon túl, szerencsétlenség leselkedik rám.

A sütöde olyan jól megy, hogy Gyerenkov már nagyobb pékséget keres; elhatározta, hogy még egy segédet vesz fel. Ez helyes is, túl sok a munkám, mindig holtfáradt vagyok.

- Az új pékségben te leszel az első segéd - ígéri nekem a pék. - Szólok majd, hogy tíz rubelt kapj havonta. Bizony.

Világosan látom, neki igen előnyös, ha én vagyok a felettese: nem szeret dolgozni, én pedig szívesen dolgozom, a fáradtság hasznomra van, eltompítja a lélek nyugtalanságát, féken tartja a nemi ösztön makacs követelőzését. De gátol az olvasásban.

- Jó, hogy sutba dobtad a könyvecskéket, falják fel a patkányok! - mondja a pék. - De mondd csak: nem szoktál álmodni? Biztosan szoktál, csak titkolod! Nevetséges. Álmokat mesélni: a legártalmatlanabb dolog, mit félsz tőle...

Nagyon kedves hozzám, talán tisztel is. Vagy pedig fél tőlem, mivel a gazda jobbkeze vagyok; ámbár ez egyáltalán nem akadályozza abban, hogy rendszeresen lopkodja az árut.

Meghalt a nagyanyám. Haláláról hét héttel a temetése után értesültem, unokabátyám leveléből. A rövid levélben - amelyben egyetlen vessző sem volt - közölte, hogy nagyanyó, miközben a templom tornácán alamizsnát gyűjtött, elesett, és lábát törte. A nyolcadik napon üszkösödés lépett fel. Később tudtam meg, hogy két unokabátyám és az unokanővérem a gyermekeivel együtt - noha egészségesek és fiatalok voltak - mind a nagyanyámon élősködtek, abból az alamizsnából éltek, amit ő gyűjtött. De annyi eszük nem volt, hogy orvost hívjanak.

A levél így szólt:

A Péter-Pál temetőben földeltük el, ahol a mieink nyugszanak, kikísértük őt mi meg a koldusok, ők nagyon szerették és sírtak. Nagyapa is sírt, minket elzavart, egyedül maradt a sírnál, mi a bokrok közül néztük, hogyan sír, ő is meghal hamarosan.

Én nem sírtam, de - emlékszem - mintha jeges szél csapott volna meg. Éjjel, az udvarban, a farakáson ülve, makacs vágyat éreztem, hogy meséljek valakinek nagyanyóról, elmondjam, milyen csupa szív, okos asszony volt, mindenkinek igazi anyja. Sokáig hordoztam lelkemben ezt a nehéz vágyat, de nem volt kinek mesélnem, úgyhogy kimondatlanul elhamvadt bennem.

Évek múltán jutottak eszembe ezek a napok, mikor Csehov csodálatosan igaz elbeszélését olvastam a bérkocsisról, aki lovával beszélgetett a fia haláláról. És sajnáltam, hogy azokban a sajgó fájdalommal teli napokban nem volt mellettem sem ló, sem kutya, és bánatomat nem tudtam megosztani a patkányokkal - bár sok akadt a pékségben, és én jó barátságban éltem velük.

Nyikiforics rendőr úgy kerülgetett, mint keselyű a zsákmányát. A délceg, izmos férfi fejét ezüstös sörte borította, gondosan nyírt, dús körszakállt viselt; ízesen cuppantgatva mustrált, mint a karácsonyra levágott libát.

- Úgy hallom, szeretsz olvasni, igaz? - kérdezte. - Például milyen könyveket? Mondjuk a szentek életét vagy a bibliát?

Olvastam a bibliát, a szentek életét is; Nyikiforics nagyon elcsodálkozott rajta, és szemlátomást zavarba esett.

- I-igen? Az olvasás okvetlenül hasznos! Hát Tolsztoj gróf műveit nem olvasgattad történetesen?

Olvastam Tolsztojt is, de - mint kiderült - nem azokat a műveit, amelyek a rendőrt érdekelték.

- Ezek, hogy úgy mondjam, közönséges művek, amilyeneket bárki ír, de azt beszélik, némelyik könyvében a papok ellen acsarkodik... ezeket kellene ám elolvasni!

A "némely könyveket", amelyek sokszorosítón készültek, szintén olvastam, de unalmasnak tartottam, és tudtam, hogy nem kell a rendőrrel tárgyalnom róluk.

Miután útközben, az utcán már beszélgettünk néhányszor, az öreg meghívott magához:

- Nézz be hozzám az őrházba egy csésze teára!

Én persze tudtam, mit akar tőlem, de kedvem volt elmenni hozzá. Meghánytam-vetettem a dolgot okos emberekkel, és arra a megállapításra jutottunk, hogy ha elhárítom a rendőr kedvességét, az megerősítheti gyanakvását a péküzlet iránt. És most vendégségben vagyok Nyikiforicsnál. A kis odú egyharmadát a kemence foglalja el, másik harmadát a kartonfüggönnyel takart kétszemélyes ágy, egész halom piros huzatú párnával, a fennmaradó térséget edényes szekrény, asztal, két szék ékesíti, meg egy padka az ablak alatt. Nyikiforics kigombolt zubbonyban a padkán ül, testével elfödi az egyetlen ablakocskát; mellettem a felesége, húsz év körüli, pirospozsgás menyecske, ravasz és gonosz szeme különös, kékesszürke színű; élénkvörös ajka szeszélyesen biggyedt, hangja mérges, száraz.

- Tudomásom van róla - mondja a rendőr -, hogy a ti pékségetekbe jár Szekletyeja, a keresztlányom: parázna és hitvány leányzó. Minden fehércseléd hitvány.

- Mind? - kérdezi a felesége.

- Egytől egyig! - erősítgeti határozottan Nyikiforics, és úgy csörgeti érmeit, akár a ló a szerszámját. Felhörpinti a teát a csészealjból, s ízesen ismétli: - Hitvány és parázna mind, a legutolsó utcalánytól kezdve... egészen a királynőkig! Sába királynője kétezer mérföldet utazott a sivatagban Salamon királyhoz, paráználkodásért. Katalin cárnő pedig, ámbár Nagynak hívják...

Részletesen elmeséli egy fűtő históriáját, aki egyetlen éjszakán, amelyet a cárnővel töltött, megkapott valamennyi rangot, őrmestertől a tábornokig. Felesége figyelmesen hallgatja, néha megnyalja a szája szélét, és az asztal alatt a lábamat lökdösi. Nyikiforics igen folyékonyan, ízes szavakkal beszél, majd szinte észrevétlenül más témára siklik át:

- Itt van például egy elsőéves egyetemi hallgató, Pletnyev.

Felesége sóhajtva fűzi közbe:

- Nem szép, de jóvágású!

- Kicsoda?

- Pletnyev úr.

- Először: nem úr, úr akkor lesz, ha kijárja az iskoláit, addig csupán egyszerű diák, amilyen ezrével akad nálunk. Másodszor: mit jelent, hogy jóvágású?

- Vidám. Fiatal.

- Először: a vásári pojáca is vidám...

- A pojáca pénzért vigad.

- Kuss! Másodszor: jön még a kutyára dér...

- A pojáca olyan, mint a majom...

- Kuss, hisz mondtam már! Nem hallottad?

- De hallottam.

- Hát azért...

Nyikiforics, miután lecsendesítette feleségét, tanáccsal lát el:

- Ide hallgass: ismerkedj meg ezzel a Pletnyevvel... nagyon érdekes fiú!

Mivel valószínűleg többször is látott Pletnyevvel az utcán, így válaszolok:

- Ismerjük egymást.

- Igen? Úgy...

Szavaiból bosszúság csendül ki, hirtelen mozdulatot tesz, érmei megcsörrennek. Én pedig résen állok: tudtam ugyanis, hogy Pletnyev röplapokat sokszorosít.

Az asszonyka bökdös a lábával, ravaszul tüzeli az öreget; az pedig felfújja magát, mint a páva, és belefog terjengős mondókájába. Feleségének huncutkodása zavar a figyelésben, s megint nem veszem észre, mikor változott meg a rendőr hangja: halkabb, meggyőzőbb lett.

- A láthatatlan fonál, érted? - kérdi, s az arcomba bámul kerekre nyílt szemével: mintha megijedt volna valamitől. - Tekintsd a felséges uralkodót póknak...

- Ó, mit beszélsz! - kiált fel a felesége.

- Neked hallgass a neved! Buta liba, csak az érthetőség kedvéért mondtam, nem pedig ócsárlásul, te kanca! Szedd le a szamovárt...

Ráncba vonja szemöldökét, összehúzza a szemét, és nyomatékosan folytatja:

- A láthatatlan fonál, akár a pókháló, uralkodónk, ő cári felsége III. Sándor cár satöbbi... szívéből indul ki, végighalad a miniszteri urakon, a kormányzó úr őfőkegyelmességén és valamennyi állami hivatalnokon, egészen énhozzám és a legutolsó közkatonáig. Ez a fonál mindent összeköt és befon, láthatatlan erején nyugszik örök időkre a cári birodalom. A lengyelecskék, a zsidók meg a furfangos angol királynő zsoldjában álló poroszok pedig iparkodnak eltépni ezt a szálat, ahol csak lehet... mintha ők a népért harcolnának!

Áthajol hozzám az asztal fölött, és fenyegető suttogással kérdi:

- Érted? Az ám. És miért mondom el neked? A péked dicsér téged, azt mondja, eszes legény vagy, becsületes, és egyedül élsz. De nálatok, a pékségben diákok lábatlankodnak, éjszakákon át üldögélnek a Gyerenkov lánynál. Ha egyvalaki, ez érthető. De ha sokan? Mi? Én nem szólok egy szót se a diákok ellen: ma diák, holnap meg ügyészhelyettes. A diákok: derék népség, csak nagyon sietnek szerephez jutni, a cár ellenségei pedig bujtogatják őket! És még azt is elmondom...

De nem tudta elmondani: szélesre tárult az ajtó, s belépett egy vörös orrú kis öregember; göndör haján szíj volt, kezében pálinkásüveg; látszott rajta, hogy már felöntött a garatra.

- Dámázunk? - kérdezte vidáman, s máris ontotta sziporkázó élceit.

- Apósom, a feleségem apja - mondta Nyikiforics bosszúsan, mogorván.

Néhány perc múlva elbúcsúztam s elmentem; a huncut asszonyka, amikor becsukta utánam az ajtót, belém csípett, és ezt mondta:

- Milyen vörösek a felhők, akár a tűz!

Az égen egyetlen aranyszínű felhőcske foszladozott.

Nem akarom megsérteni tanítóimat, de mégis megmondom, hogy a rendőr határozottabban és szemléltetőbben magyarázta el az államgépezet szerkezetét, mint ők. Ül valahol egy pók, belőle indul ki a "láthatatlan fonál", amely egybefűzi, behálózza az egész életet. Csakhamar megtanultam, hogyan tapintsam ki mindenütt e fonál erős hurkait.

Késő este, zárás után, a háziasszony magához hívott, és fontoskodva közölte, hogy kötelessége megtudni, miről beszélt velem a rendőr.

- Ah, istenem! - kiáltotta ijedten, miután végighallgatta részletes beszámolómat, és fejét rázva a szoba egyik sarkából a másikba futott, mint az egér. - Hát a pék nem szokta faggatni magát? Hiszen a szeretője Nyikiforics rokona, ugye? Ki kell dobni ezt a péket.

Én az ajtófélfának támaszkodva álltam, és bizalmatlanul figyeltem a lányt. Valahogy túl egyszerűen ejtette ki ezt a szót: "szeretője". Ez nem tetszett nekem. És nem tetszett az a döntése sem, hogy kidobja a péket.

- Nagyon óvatos legyen - mondta, s mint mindig, most is feszélyezett szúrós pillantása; úgy rémlett, olyasmiről kérdez, amit nem értek. Hirtelen megállt előttem, kezét háta mögé téve.

- Miért olyan komor mindig?

- Nemrég halt meg a nagyanyám.

A választ mulatságosnak tartotta; mosolyogva kérdezte:

- Nagyon szerette?

- Igen. Egyebet nem óhajt?

- Nem.

Kimentem, és még az éjszaka verset írtam, amelyben - emlékszem - volt egy dacos sor:

Maga nem az, akinek látszani akar.

Elhatározták, hogy a diákok lehetőleg ritkábban látogatják a péküzletet. Mivel nem találkoztam velük, jóformán semmi módom sem volt arra, hogy megkérdezzem valakitől, amit nem értettem olvasmányaimban, ezért egy füzetben jegyeztem fel azokat a kérdéseket, amelyek érdekeltek. Egyszer azonban fáradtságomban elnyomott az álom a füzet mellett, s a pék elolvasta feljegyzéseimet. Felébresztett és megkérdezte:

- Mit irkálsz te? "Garibaldi! Miért nem kergette el a királyt?" Mi az a Garibaldi? És csak úgy el lehet kergetni a királyokat?

Mérgesen a teknőre hajította a füzetet, bebújt a vackába, és onnan dohogott:

- Ki látott ilyet: királyokat akar elűzni! Nevetséges. Verd ki a fejedből ezeket az ötleteket. Olvas! Öt évvel ezelőtt Szaratovban csendőrök fogdosták össze az efféle olvasókat, akár az egereket, bizony. Nyikiforics amúgy is érdeklődik irántad. Hagyd abba a királyok kergetését, nem galambok azok!

Jóindulatúan beszélt, de nem válaszolhattam neki kedvem szerint: tilos volt "veszélyes témákról" beszélni a pékkel.

A városban kézről kézre járt valamilyen izgalmas könyv; olvasták, és veszekedtek rajta. Megkértem Lavrov állatorvost, hogy szerezze meg nekem, ő azonban csüggedten mondta:

- Eh, öregem, nem érdemes erre várni! Különben, azt hiszem, a napokban olvasni fogják valahol, talán elvezethetem oda...

Nagyboldogasszony napján éjfélkor ott lépdelek az Arsz-mezőn, Lavrov alakját követem a sötétben: vagy ötven szazsenyre.

A mezőn sehol egy lélek, de - Lavrov tanácsára - mégis "óvóintézkedésekkel" haladok: fütyörészek, dudorászok, "becsípett mesterlegényt" alakítok. Fölöttem fekete felhőfoszlányok úsznak lomhán, közöttük arany labdaként gurul a hold, árnyak borulnak a földre, a tócsák ezüstösen és acélosan csillognak. Hátam mögött mérgesen zúg a város.

Vezetőm megáll a hittudományi főiskola mögött, egy kert kerítésénél; én sietve utolérem. Szótlanul átmászunk a kerítésen, elvadult kert bozótján át igyekszünk, beleakadunk a fák ágaiba, s kövér vízcseppek hullanak ránk. Megállunk egy ház előtt, csendesen zörgetünk a szorosan bezárt ablak zsaluján; az ablakot egy szakállas ember nyitja ki, mögötte sötétség, és egyetlen hangot sem hallani.

- Ki az?

- Jakovtól.

- Bújjatok be.

A szuroksötétségben érezni lehet, hogy sok ember van jelen: ruhazizegés, csoszogás, halk köhögés, sugdosás hallatszik. Gyufa lobban, megvilágítja arcomat, s a falnál néhány sötét emberi alakot pillantok meg a padlón.

- Mindenki itt van?

- Igen.

- Függönyözzétek be az ablakokat, hogy ki ne szűrődjék a fény a zsaluk résein.

Mérges hang harsan:

- Miféle világokosa eszelte ki, hogy egy lakatlan házba csődítsen minket?

- Csend!

A sarokban meggyújtanak egy kis lámpát. A szoba üres, bútor nincs benne, csupán két láda; a ládákon deszka fekszik, a deszkán pedig - mint varjak a kerítésen - öt ember gunnyaszt. A lámpát is a hosszában felállított ládára tették. Hárman a padlón ülnek a fal tövében, egy meg az ablakmélyedésben: hosszú hajú, nagyon sovány és sápadt ifjú. Rajta és a szakállason kívül mindenkit ismerek. A szakállas basszus hangján bejelenti, hogy a Nézeteltéréseink című brosúrát fogja olvasni, szerzője Georgij Plehanov, "volt narodovolec".^[7]

A sötétben felüvölt valaki a padlón:

- Tudjuk!

A titokzatos környezet kellemes izgalommal tölt el: a titokzatosság költészete a legmagasztosabb költészet. Úgy érzem magam, mint hivő a templomban, a reggeli misén, és a katakombákra, az első keresztényekre gondolok. A szobát megtölti a tompa basszus hang, mely tagoltan ejti a szavakat.

- Oss-tobaság! - üvölt megint valaki a sarokból.

A sötétben rejtélyesen, fakón csillog ott valamilyen rézholmi: római harcos sisakjára emlékeztet. Kitalálom, hogy kályhakürtő.

A szobában fojtott hangok búgnak, belevegyülnek az izzó szavak tömkelegébe, s nem lehet megállapítani, ki mit mond. Az ablakpárkányról, a fejem fölött gúnyosan és hangosan kérdi valaki:

- Olvasunk, vagy nem?

A hosszú hajú, sápadt ifjú mondja. Mindenki elhallgat, csak a felolvasó basszusa hallatszik. Itt-ott gyufa lobban, cigaretta piros tüzecskéje csillan, megvilágítja a töprengő embereket, összehúzott vagy tágra nyitott szemüket.

Az olvasás fárasztóan hosszúra nyúlik; belefáradok a figyelésbe, noha tetszenek az éles és kihívó szavak, amelyek könnyedén és egyszerűen rendeződnek meggyőző gondolatokba.

Egyszerre csak váratlanul elakad a felolvasó hangja, és nyomban felháborodott kiáltások verik fel a szobát:

- Renegát!

- Nem mind arany, ami fénylik!

- Meggyalázza a hősök kiontott vérét!

- Genyeralov és Uljanov kivégzése után...

Az ablakmélyedésből újra felcsendül az ifjú hangja:

- Uraim, nem lehetne-e szitkozódás helyett a tárgyra vonatkozó komoly ellenvetéseket tenni?

Nem szeretem a vitákat, nem bírom hallgatni: nehezemre esik a felhevült elme szeszélyes bakugrásait követni, és mindig bosszant a vitatkozók leplezetlen hiúsága.

Az ifjú lehajolt az ablakmélyedéstől, s megkérdezte tőlem:

- Maga Peskov, a péksegéd? Fedoszejev vagyok. Nekünk meg kellene ismerkednünk. Itt tulajdonképpen nincs mit keresnünk: sokáig eltart ez a lárma, haszna meg édeskevés. Menjünk?

Fedoszejevről már hallottam: egy igen jelentős ifjúsági kört szervezett. Tetszett sápadt, ideges arca, mélyen ülő szeme.

Miközben a mezőn mentünk, megkérdezte, vannak-e munkás ismerőseim, mit olvasok, van-e sok szabad időm; s a többi között megjegyezte:

- Hallottam erről a maguk péküzletéről; furcsa, hogy maga ilyen badarsággal foglalkozik. Mire kell ez magának?

Egy idő óta magam is éreztem, hogy nincs szükségem rá, és meg is mondtam neki. Megörült szavaimnak; erősen megszorította a kezemet, és derűs mosollyal közölte, hogy harmadnap elutazik; mintegy három hétig lesz távol, visszatérve pedig értesít, hogyan és hol találkozhatunk.

A péküzlet igen jól ment, az én dolgom viszont egyre rosszabbul. Új műhelybe költöztünk, és ezzel kötelezettségeim még jobban megszaporodtak. Dolgoztam a sütödében, kihordtam a cipókat a lakásokba, a főiskolára és a "nemeslányok intézetébe". A lányok, miközben a vajascipókat válogatták kosaramból, levélkéket csúsztattak belé, és a szép kis papírlapokon nagy csodálkozásomra nemegyszer cinikus szavakat olvashattam, szinte gyermekes betűkkel írva. Furcsán éreztem magam, amikor a csinos, derűs szemű kisasszonyok vidám serege körülrajzotta kosaramat; mulatságos fintorok közepette turkáltak rózsás kis kacsóikkal a cipók tömegében - én pedig néztem őket, s megpróbáltam kitalálni, vajon kik írják azokat a szemérmetlen levélkéket, amelyeknek szégyenletes értelmét talán fel sem fogják? Eszembe jutottak a mocskos "örömtanyák", s ezt gondoltam: "Vajon ezekből a házakból idáig is elér a ťláthatatlan fonálŤ?"

Az egyik leány - telt keblű, dús hajfonatú, barna teremtés - megállított a folyosón, és sietve, halkan mondta:

- Kapsz tíz kopejkát, ha elviszed ezt a levélkét a rajta levő címre.

Kedves, sötét szemét könny lepte el; rám nézett, erősen ajkába harapott, arca és füle bíborvörös lett. Nagylelkűen visszautasítottam a tíz kopejkát, a levélkét azonban átvettem és kézbesítettem egy hórihorgas diáknak, akinek arcán a tüdővész lázrózsája vöröslött; egy törvényszéki bíró fia volt. Fél rubelt ajánlott fel, szótlanul, elgondolkozva számolta le, apró rézpénzben, mikor pedig kijelentettem, hogy nem kell, az aprópénzt a nadrágzsebébe akarta dugni, de melléejtette, és a pénz a padlóra hullott.

Szórakozottan nézegette a szanaszét guruló öt- és hétkopejkásokat, és olyan erősen összedörzsölte a két kezét, hogy ujjpercei megropogtak. Fájó sóhajjal mormolta:

- Hát most mitévő legyek? No, isten veled! Gondolkodnom kell...

Nem tudom, mit eszelt ki, a lányt azonban nagyon sajnáltam. Hamarosan el is tűnt az intézetből; vagy tizenöt év múlva láttam viszont; tanárnő volt egy krími gimnáziumban, tüdőbajban szenvedett, és a világon mindenről egy életunt ember kegyetlen haragjával beszélt.

Amikor befejeztem a cipók széthordását, lefeküdtem aludni; estefelé a pékségben dolgoztam, hogy éjfélre az üzletbe kerüljön a vajastészta: az üzlet a városi színház mellett volt, és az előadás után betért hozzánk a közönség forró buktát pusztítani. Azután hozzáláttam a kilós kenyér meg a fehér cipók dagasztásához, márpedig kézzel dagasztani tizenöt-húsz pud tésztát nem gyerekjáték.

Megint aludtam két-három órát, és megint elindultam széthordani a cipókat.

Így ment napról napra.

Engem pedig tűrhetetlen viszketegség fogott el, hogy az "értelmeset, jót, örökkévalót" terjesszem. Közlékeny természetű voltam, élénken tudtam mesélni, s képzeletemet felszították az élmények és az olvasmányok. Nagyon kevésre volt szükségem ahhoz, hogy mindennapi tényből érdekes históriát költsek, amelynek mélyén szeszélyesen tekergőzött a "láthatatlan fonál". Voltak ismerőseim a Kresztovnyikov- és az Alafuzov-gyár munkásai között; különösen közel állt hozzám Nyikita Rubcov, az öreg takács, aki Oroszország jóformán valamennyi szövőgyárában dolgozott már: nyugtalan, okos lélek volt.

- Ötvenhét esztendeje járok a földön, Lekszej Makszimicsom, te ifjú csibészem, kis komám! - mondta fojtott hangon, s mosolygott a beteg, szürke szemével, amelyet rézdróttal saját kezűleg egybekötözött sötét szemüveg takart; az oxidálódó drót zöld foltokat hagyott az orra tövén és a füle mögött. A szövőmunkások Németnek nevezték, mivel borotválta szakállát, de tömött bajuszt viselt, meg egy sűrű ősz szőrtincs ágaskodott alsó ajka alatt. Közepes termetű, széles mellű volt, s bús vidámsággal teli.

- Szeretek cirkuszba járni - mondta, s bal vállára hajtotta kopasz, dudoros koponyáját. - Hogy ki tudják tanítani a lovakat, pedig állatok, mi? Vigasztaló. Én tisztelettel nézek az állatra, s azt gondolom: nos, akkor az embereket is meg lehet tanítani, hogy éljenek az értelmükkel. Az állatot cukorral kenyerezik le az idomítok, mi persze boltban vehetünk cukrot. Nekünk a lelkünknek kell a cukor s ez a nyájasság! Bizony, öcskös, nyájasan kell bánni az emberekkel, nem pedig husánggal, mint ez közöttünk szokás, igaz?

Jómaga nem volt nyájas az emberekkel, kissé megvetően és gúnyosan beszélt velük, vita során kurta felkiáltásokkal vágott vissza, szemlátomást igyekezett megsérteni ellenfelét. A sörözőben ismerkedtem meg vele, amikor el akarták döngetni, és kétszer már rásóztak - de én beleavatkoztam, és elvittem onnan.

- Nagyon megverték? - kérdeztem, amikor a sötétben, a szemerkélő őszi esőben mentünk.

- Itt sétálnék én akkor? - mondta egykedvűen. - Megállj csak, miért magázol te engem?

Így ismerkedtünk össze. Eleinte szellemesen és ügyesen gúnyolt, de amikor elmondtam neki, milyen szerepet játszik életünkben a "láthatatlan fonál", elgondolkozva kiáltott fel:

- Nem vagy te ostoba, nem bizony! No, lám! - és azóta atyai kedvességgel bánt velem, sőt kereszt- és apai nevemen szólított.

- A te gondolataid, Lekszej Makszimicsom, kedves kis gézengúzom, helyes gondolatok, csakhogy senki nem hisz neked, nem érdemes...

- Maga hisz?

- Én kivert kutya vagyok, kurta farkú, a nép pedig házőrző kutyákból áll, s mindegyiknek a farkán sok a bogáncs: asszony, gyermekek meg egyéb gönc. És minden kutyácska imádja a maga ólját. Nem hiszik el. Nálunk, Morozov gyárában volt is ribillió! Aki elöl megy, annak betörik a fejét, a fej pedig nem far... lassan nő rajt' a var.

De más hangon kezdett beszélni, amikor megismerkedett Saposnyikov lakatossal, a Kresztovnyikov-gyár munkásával: a tüdőbajos, gitáros, bibliaismerő Jakov megdöbbentette bősz istentagadásával. Vércsomókat köpdösve rothadt tüdejéből, hevesen és szenvedélyesen bizonygatta:

- Először: én egyáltalán nem "Isten képére és hasonlatosságára" teremtődtem; nem tudok semmit, nem tehetek semmit, s azonkívül nem vagyok jó ember, nem vagyok jó! Másodszor: Isten nem tudja, milyen nehéz az életem, vagy tudja, de nincs hatalma, hogy segítsen; vagy segíthet, csak nem akar. Harmadszor: Isten nem mindentudó, nem mindenható, nem irgalmas, hanem egyszerűen: nincs! Merő kitalálás, minden kitalálás, az egész élet kitalálás, engem ugyan nem csaptok be!

Rubcov megnémult ámulatában, azután elszürkült a haragtól, és vadul káromkodni kezdett. Jakov azonban a bibliai idézetek ünnepélyes nyelvezetével leszerelte, hallgatásra kényszerítette, a takács elgondolkodva összekuporodott.

Beszéd közben Saposnyikov szinte félelmetessé vált. Finom vonású, barna arca volt, cigányosan göndör fekete haja, kékes ajka mögött farkasfogak csillantak. Sötét szeme mozdulatlanul meredt egyenest ellenfelének arcába, s nehéz volt elviselni ezt a nyomasztó, görnyesztő pillantást - a nagyzási mániában szenvedő őrült szemére emlékeztetett.

Együtt távoztunk Jakovtól, és Rubcov mogorván mondta:

- Előttem még senki sem kelt ki Isten ellen. Ilyesmit sosem hallottam. Sok mindent hallottam, de ilyet soha. Persze, ez az ember fél lábbal már a sírban van. Bizony, kár érte! Úgy lángol, mint a tűz... Érdekes, pajtás, roppant érdekes.

Hamarosan megbarátkozott Jakovval; egész lénye valósággal forrt, hevült, s ujjaival minduntalan beteg szemét dörzsölgette.

- Ú-úgy - kezdte gunyoros mosollyal -, tehát Istent a sutba dobták? Hm! Ami a cárt illeti, édes egy komám, megvan a magam véleménye: nekem a cár nem akadály. Nem a cárokon múlik a dolog: a tulajdonosokon. Én megbékélek bármilyen cárral, akár Rettegett Ivánnal: no, maradj, uralkodj kedvedre, csak adj nekem hatalmat a tulajdonos fölött, úgy ám! Ha megadod: aranyláncokkal kötözlek a trónhoz, imámba foglallak...

Miután elolvasta az Éhség-fejedelmet megjegyezte:

- Minden szakasztott így van!

Amikor először látott sokszorosított nyomtatványt, megkérdezte:

- Ki írta ezt? Ügyesen ír. Mondd meg neki, hogy köszönöm.^[8]

Rubcov olthatatlan tudásszomjtól égett. Feszült figyelemmel hallgatta Saposnyikov megsemmisítő istenkáromlásait, órák hosszat hallgatta beszédemet a könyvekről, és örömmel, fejét hátravetve, ádámcsutkáját kidüllesztve hahotázott s lelkendezett:

- Huncut jószág az emberi eszecske, ó, be huncut!

Jómaga nehezen olvasott: akadályozta a beteg szeme; de ő is sokat tudott, és gyakran csodálatba ejtett tudásával:

- Van a németeknek egy páratlan eszű ácsuk, maga a király is tanácskozásra hívja.

Kérdezősködésemből kiderült, hogy Bebelről van szó.

- Honnan tudja ezt?

- Tudom - válaszolta kurtán, s kisujjával vakargatta dudoros koponyáját.

Saposnyikov nem törődött az élet nyomasztó zűrzavarával, teljesen belemerült az Isten megsemmisítésébe, a papok kicsúfolásába; különösen a szerzeteseket gyűlölte.

Egy ízben Rubcov békülékenyen megkérdezte:

- Mi az, Jakov, folyton csak az Isten ellen ordítozol?

Az még dühödtebben üvöltött fel:

- Hát mi más áll még az utamban, mi? Majdnem két évtizeden át hittem, rettegtem őtőle. Tűrtem. Vitatkozni nem szabad. Égi rendelés. Bilincsben éltem. Tanulmányozni kezdtem a bibliát, hát látom: kitalálás! Kitalálás, Nyikita!

Hadonászott, mintha a "láthatatlan fonalat" tépné szét, és szinte sírt:

- Bizony, idő előtt halok meg emiatt!

Volt még néhány érdekes ismerősöm, gyakran beszaladtam Szemjonov pékségébe a régi társaimhoz, s ők örömmel fogadtak, szívesen hallgattak. De Rubcov az Admiralitás-külvárosban lakott, Saposnyikov meg a Tatár-külvárosban, túl a Kabanon, jó öt versztányira egymástól; és én igen ritkán láthattam őket. Hozzám pedig nem lehetett járni: nem volt hol fogadnom a vendégeket, ráadásul pedig az új pék - egy kiszolgált katona - jóban volt a csendőrökkel; a csendőrparancsnokság hátsó udvara szomszédos volt a mi udvarunkkal, és a derék "kékzubbonyosok" a kerítésen át mászkáltak hozzánk, hogy cipót vásároljanak Gangardt ezredesnek és kenyeret saját maguknak. Meg aztán lelkemre kötötték, ne nagyon "mutatkozzam emberek között", nehogy túlságosan rátereljem a figyelmet a péküzletre.

Láttam, hogy munkám elveszíti értelmét. Mind gyakrabban fordult elő, hogy az üzletmenettel nem törődve, olyan meggondolatlanul vettek ki pénzt a kasszából, hogy néha nem tudtuk kifizetni a lisztet. Gyerenkov szakállát huzigálta, és csüggedten mosolygott:

- Tönkremegyünk.

Neki sem volt rózsás az élete: a vörös fürtös Nasztya viselős volt, és úgy prüszkölt, akár a dühös macska, és zöld szemével sértődötten mustrált mindent és mindenkit.

Egyenesen nekiment Andrejnek, mintha nem látná; a férfi pedig bűnbánó mosollyal utat engedett és sóhajtozott.

Néha panaszkodott nekem:

- Komolytalanul megy az egész. Mindenki elszed mindent... ok nélkül. Vettem magamnak fél tucat zoknit, mindjárt lába kelt!

Ez nevetséges volt - mármint a zokni -, én azonban nem nevettem, mivel láttam, hogy küszködik ez a szerény, önzetlen ember, igyekezve jövedelmezővé tenni az üzletet; de mindenki körülötte könnyelműen és hebehurgyán kezeli s tönkreteszi. Gyerenkov nem számított hálára azoktól, akiket szolgált, de joga volt figyelmesebb, baráti bánásmódra, és ezt nem kapta meg. Családja pedig hamar széthullott; apja csendes vallási tébolyba esett, öccse ivásra adta a fejét, és lányok után járt, húga úgy viselkedett, mint az idegen, és szemlátomást szomorú regénye volt a vörös hajú diákkal; gyakran észrevettem, hogy szeme duzzadt a sírástól, és meggyűlöltem a diákot.

Úgy rémlett, szerelmes vagyok Marija Gyerenkovába. Szerelmes voltam üzletünk elárusító kisasszonyába, Nagyezsda Scserbatovába is: a kövérkés, piros arcú leányzó sötétpiros ajka mindig nyájasan mosolygott. Általában szerelmes voltam. Korom, jellemem és zilált életem megkövetelte a nővel való érintkezést, és ez inkább későn, mintsem idő előtt történt. Szükségem volt női gyengédségre, vagy legalábbis egy nő baráti figyelmére, hogy kitárhassam a szívemet, és eligazodjam kusza gondolataim útvesztőjében, benyomásaim zűrzavarában.

Barátom nem volt. Azok az emberek, akik "feldolgozandó anyagnak" tekintettek, nem keltettek bennem rokonszenvet, nem serkentettek őszinteségre. Mikor olyasmiről kezdtem beszélni velük, ami nem érdekelte őket, ezt tanácsolták:

- Hagyja ezt!

Gurij Pletnyevet letartóztatták, és Pétervárra szállították, a Kereszt börtönbe. Elsőnek Nyikiforics közölte velem, amikor kora reggel találkoztunk az utcán. Elgondolkodva, ünnepélyesen, érmei teljes díszében lépdelt felém - mintha díszszemléről jönne -, kezét sapkájához emelte, és szótlanul elhaladt mellettem, de aztán mindjárt megállt, s mérges hangon a tarkómnak szegezte:

- Gurij Alekszandrovicsot letartóztatták az éjjel...

Legyintett, és körülnézve, halkabban tette hozzá:

- Befellegzett neki!

Úgy rémlett, ravasz szemében könny csillog.

Tudtam, hogy Pletnyev várta letartóztatását, maga figyelmeztetett erre, és azt tanácsolta, ne találkozzunk vele, se én, se Rubcov, akivel éppúgy megbarátkozott, mint én.

Nyikiforics, a lába elé nézve, unottan kérdezte:

- Miért nem jössz el sosem hozzám?

Este elmentem hozzá; éppen akkor ébredt fel, az ágyon ülve kvászt ivott; az asszony a kis ablaknál görnyedve, férje nadrágját foltozta.

- Így van ez - kezdte a rendőr, mosómedveszőrzettel benőtt mellét vakargatva, és tűnődve nézett rám. - Letartóztatták. Találtak nála egy lábast: abban főzte a festéket az uralkodó ellen szóló röplapokhoz.

A padlóra köpött, és mérgesen rákiáltott a feleségére:

- Ide a nadrágot!

- Mindjárt - felelte az asszony, s fel sem emelte a fejét.

- Sajnálja, sír - mondta az öreg, szemével a feleségére mutatva. - Én is sajnálom. De hát mit tehet egy diák az uralkodó ellen?

Öltözködés közben így szólt:

- Kimegyek egy percre... Tedd fel a szamovárt, hallod.

Felesége mozdulatlanul kibámult az ablakon, de amikor a rendőr eltűnt az őrház ajtaja mögött, sebesen megfordult, az ajtó felé nyújtotta erősen ökölbe szorított kezét, és vad haraggal, fogait vicsorítva mondta:

- Hú, a vén dög!

Arca duzzadt volt a sírástól, bal szemét majdnem eltakarta egy jókora kék folt. Felugrott, a kályhához ment, és a szamovár fölé hajolva sziszegte:

- Megcsalom, de úgy megcsalom, hogy üvölteni fog! Üvölteni fog, mint a farkas. Ne higgy neki, egyetlen szavát se hidd! Meg akar fogni. Hazudik... nem sajnál ő senkit. A halász! Mindent tud rólatok. Ezért él. Ez a kedvtelése: elkapni az embereket...

Odalépett hozzám, és rimánkodva kérdezte:

- Légy kedves hozzám, jó?

Kellemetlennek tartottam ezt az asszonyt, fél szeméből azonban olyan elkeseredett, fájó szomorúság áradt felém, hogy átöleltem, és simogatni kezdtem a kemény szálú, borzas és zsíros haját.

- Kit figyel most az öreg?

- Valakit a Halsoron, egy fogadóban.

- A nevét nem tudod?

Az asszony mosolyogva felelte:

- Megállj, megmondom ám neki, miről faggattál! Jön... Gurocskát is ő leste ki...

És a kályhához ugrott.

Nyikiforics egy üveg vodkát, lekvárt, kenyeret hozott. Leültünk teázni. Marina mellettem ült, és feltűnő kedvességgel kínált, s az arcomba pillantgatott ép szemével; az élete párja pedig oktatott:

- Ez a láthatatlan fonál a szívetekben, a csontotokban van, nosza, próbáld kiirtani, kitépni! A cár isten a népnek!

És váratlanul megkérdezte:

- Te sok könyvet olvastál, hát az evangéliumot olvastad-e? Nos, szerinted minden igaz, ami benne áll?

- Nem tudom.

- Szerintem fölösleges is akad benne. És nem is kevés. Például a szegényekről: boldogok a szegények; ugyan miért volnának boldogok? Oktalan beszéd ez. Egyáltalán: sok érthetetlen dolog akad benne a szegényekről. Különbséget kell tenni szegény és elszegényedett között. Szegény: annyi, mint rossz! Aki pedig elszegényedett, az talán szerencsétlen. Így kell okoskodni. Így helyesebb.

- Miért?

Fürkészőn nézett rám, s elhallgatott; majd tagoltan és nyomatékosan beszélni kezdett, nyilván alaposan megfontolta mondanivalóját.

- Sok az irgalom az evangéliumban, az irgalom pedig kártékony jószág. Így gondolom én. Az irgalom hatalmas kiadásokat követel haszontalan, sőt káros emberekre. Menhelyek, börtönök, a sok őrültekháza. Az erős, egészséges embereken kell segíteni, hogy ne fecséreljék hasztalanul az erejüket. Mi pedig a gyengéken segítünk; ettől talán erős lesz a gyenge? Az efféle huzavonától az erősek elgyengülnek, a gyengék meg a nyakunkra ülnek. Lám, ezzel kellene törődni! Sok mindent fontolóra kell venni. Értsük meg: az élet régen elfordult az evangéliumtól, a maga útját járja. Lám, mi miatt bukott el Pletnyev? Az irgalom miatt. A koldusoknak alamizsnát adunk, a diákok pedig elpusztulnak. Hol itt az ész, mi?

Először hallottam ezeket a gondolatokat ilyen éles formában, bár azelőtt is találkoztam velük: sokkal szívósabbak és elterjedtebbek, mintsem általában vélik. Mintegy hét esztendő múlva, amikor Nietzschéről olvastam, igen élénken eszembe ötlött a kazanyi rendőr filozófiája. Mellesleg szólva: ritkán akadtam a könyvekben olyan gondolatokra, melyeket ne hallottam volna korábban az életben.

Az öreg "embervadász" pedig egyre csak beszélt, s közben szavai ütemére dobolt ujjaival a tálca szélén. Rideg arcát szigorúan ráncba vonta; de nem rám nézett, hanem a fényesre tisztított szamovár réztükrébe.

- Indulnod kell - figyelmeztette kétszer is a felesége; a rendőr azonban nem felelt, s tovább fűzte szavait gondolata fonalára, de egyszerre, számomra észrevétlenül, más útra siklott.

- Eszes, tanult legény vagy, hát való neked a pékmesterség? Több pénzt kereshetnél, ha másként szolgálnád a cár országát...

Miközben szavait hallgattam, arra gondoltam, hogyan figyelmeztessem azokat az ismeretlen embereket a Halsoron, hogy Nyikiforics a nyomukban van? Ott lakott a fogadóban Szergej Szomov, aki nemrég tért vissza jalutorovszki száműzetéséből; sok érdekeset meséltek róla.

- Az okos embereknek egy csomóban kell élniük, ahogyan például a méhek élnek a kaptárban vagy a darazsak a fészkükben. A cár országa...

- Nézd: már kilenc óra - szólt az asszony.

- Ördög vinné!

Nyikiforics felállt, s begombolta zubbonyát.

- No, sebaj, konflison megyek. Isten veled, öcsém! Nézz be máskor is, ne szégyelld magad!...

Az őrházból távozóban szilárdan elhatároztam magamban, hogy soha többé nem megyek "vendégségbe" Nyikiforicshoz: visszataszító volt az öreg, noha érdekelt. Az, amit az irgalom kártékonyságáról mondott, nagyon felkavart, s mélyen emlékezetembe vésődött. Valami igazságot éreztem benne, de bosszantott, hogy ennek az igazságnak a forrása: a rendőr.

Erről a témáról gyakran folyt vita, s az egyik különösen kegyetlenül felizgatott.

Felbukkant a városban egy "tolsztojánus", az első, akivel találkoztam; magas, inas, barna arcú ember, fekete kecskeszakálla és vastag négerajka volt. Görnyedten járt, a földre bámult, olykor azonban hirtelen mozdulattal felvetette kopaszodó fejét, és szinte perzselt a sötét, nedves szemének szenvedélyes ragyogása: szúrós tekintetében gyűlölet izzott. Egy professzor lakásán folyt a beszélgetés; sok fiatalember gyűlt össze, s volt közöttük egy karcsú, elegáns kis pópa, hittudományi doktor; fekete selyemtalárja igen előnyösen árnyékolta be sápadt, szép arcát, melyet hideg, szürke szemének bágyadt mosolya világított meg.

A tolsztojánus hosszasan beszélt az evangélium nagy igazságainak örökérvényűségéről; hangja kissé tompa volt, mondatai kurták, szavai azonban élesen csengtek, az őszinte hit ereje érződött bennük; szőrös bal keze ütemes, szinte vágó mozdulattal kísérte minden szavát, jobb kezét pedig a zsebében tartotta.

- Színész - súgta valaki mellettem a sarokban.

- Nagyon színpadias, igen...

Nemrég olvastam egy könyvet - talán Drapertől - a katolicizmusnak a tudomány ellen vívott harcáról; s most úgy tetszett, ez a szónok egyike azoknak, akik bőszen hiszik, hogy a világot meg lehet menteni a szeretet erejével, de puszta könyörületből hajlandók embertársaikat lemészárolni és máglyán elégetni.

Bő ujjú, fehér ing volt rajta, fölötte pedig valamilyen szürkés, ócska köntös - ez is megkülönböztette a többiektől. Prédikációja végén felkiáltott:

- Nos, hát: Krisztussal tartotok, avagy Darwinnal?

Mint a követ, úgy vetette ezt a kérdést a sarokba, ahol szorosan egymás mellett ültek a fiatalok, s ahonnan rettegéssel és elragadtatással szegeződött rá az ifjak és a leányok szeme. Beszéde szemlátomást mindenkit megdöbbentett; valamennyien hallgattak, és töprengve lehorgasztották fejüket. A szónok végighordozta rajtuk izzó tekintetét, és szigorúan így folytatta:

- Csupán a farizeusok próbálhatják összeegyeztetni e két, merőben ellentétes elvet, és ha össze tudják egyeztetni, akkor szemérmetlenül hazudnak önmaguknak, s hazugságukkal megrontanak másokat...

Ekkor felállt a kis pópa, gondosan feltűrte talárja ujját, és folyékonyan, maró udvariassággal és elnéző mosollyal kezdett beszélni:

- Ön bizonyára a farizeusokról elterjedt vulgáris vélemény híve, amely nem csupán otromba, hanem merőben téves is...

Nagy ámulatomra azt kezdte bizonygatni, hogy a farizeusok a júdeai nép hagyományainak igazi, becsületes őrzői voltak, és a nép mindig velük tartott az ellenségeivel szemben.

- Olvassa például Josephus Flaviust...

A tolsztojánus talpra ugrott, széles, megsemmisítő kézmozdulattal elsöpörte Flaviust, és harsogni kezdett:

- A népek manapság is ellenségeikkel tartanak a barátjaikkal szemben, a népek nem önszántukból haladnak: kergetik, erőszakolják őket. Mit számít nekem az ön Flaviusa?

A kis pópa és a többiek parányi ízekre szaggatták a vita alaptémáját, s az elenyészett.

- Az igazság: a szeretet! - kiáltotta a tolsztojánus, szemében azonban gyűlölet és megvetés szikrázott.

Úgy éreztem, megittasultam ezektől a szavaktól, de a gondolatot nem tudtam megfogni bennük; a föld ingott alattam a szóviharban, és gyakran kétségbeesetten döbbentem rá, hogy nincs nálam ostobább és tehetségtelenebb ember a földön.

A tolsztojánus pedig a verejtéket törülgette rákvörös arcáról, és bőszen ordított:

- Vessétek el az evangéliumot, felejtsétek el, hogy ne hazudjatok! Feszítsétek meg Krisztust másodszor, ez becsületesebb!

Falként tornyosult elém a kérdés: hogyan lehetséges? Ha az élet szüntelen harc a földi boldogságért, akkor a könyörület és a szeretet bizonyára csak akadályozza a harc sikerét.

Megtudtam a tolsztojánus nevét: Klopszkijnak hívták; kiderítettem, hol lakik, és másnap este betoppantam hozzá. A ház két földbirtokoslányé volt, velük ült a kertben az asztalnál, az óriási, vén hársfa árnyékában. Fehér nadrágot és hasonló inget viselt, amely ki volt gombolva, és kilátszott sötét, szőrös melle; s a hórihorgas, szögletes, szikár ember nagyon jól illett az igazságot hirdető vándorapostolról alkotott elképzelésemhez.

Tejes málnát kanalazott ezüstkanállal egy tányérból, élvezettel nyelte, cuppogott kövér ajkával, és minden falat után lefújta a fehér cseppeket gyér kandúrbajuszáról. Az egyik leány, aki kiszolgálta, az asztalnál állt, a másik pedig a hársfa törzsének támaszkodott, mellén összefont karral, és ábrándosan bámult a porlepte, forró égre. Mind a ketten könnyű, lila ruhát viseltek, és annyira hasonlítottak egymáshoz, hogy alig lehetett megkülönböztetni őket.

Klopszkij nyájasan és szívesen beszélt nekem a szeretet teremtő erejéről, arról, hogy ezt az érzést ápolni kell lelkünkben, mivel egyedül ez képes "összekötni az embert a világ szellemével" - a szeretettel, amely mindenütt el van hintve az életben.

- Csupán ezáltal lehet összekötni az embert! Aki nem szeret, képtelen megérteni az életet. Akik azt mondják: az élet törvénye a harc, azok vak emberek, akik pusztulásra vannak kárhoztatva. A tüzet nem győzheti le a tűz, éppúgy a rosszat sem győzheti le a rossz ereje!

Mikor pedig a két lány összeölelkezve eltűnt a kert belsejében, a ház irányában, a tolsztojánus összehúzott szemmel utánuk nézett, és megkérdezte:

- Hát te ki vagy?

Végighallgatott, majd ujjaival az asztalon dobolva arról kezdett beszélni, hogy az ember mindenütt ember, és nem az életben elfoglalt helyünk megváltoztatására kell törekednünk, hanem lelkünket kell az emberszeretetre nevelnünk.

- Minél alacsonyabban áll az ember, annál közelebb van az élet valódi igazságához, szent bölcsességéhez...

Kissé kételkedtem benne, hogy ő ismeri ezt a "szent bölcsességet", de hallgattam, mivel éreztem, hogy untatom; taszító pillantással mért végig, ásított, tarkójára kulcsolta kezét, kinyújtóztatta a lábát, és fáradtan lehunyva a szemét, mintegy félálomban mormolta:

- A szeretet alázata... az élet törvénye...

Összerezzent, fellendítette karját, mintha kapkodna valami után a levegőben, s riadtan meredt rám:

- Mi az? Fáradt vagyok, bocsáss meg!

Újra lecsukta szemét, és erősen összeszorította kivillanó fogait, mintha fájna valamije; alsó ajka lefittyedt, a felső felcsúszott, és gyér bajuszának kékes szálai felborzolódtak.

Ellenszenves érzéssel távoztam, és homályos kétség élt bennem az őszinteségét illetően.

Néhány nap múlva, kora reggel, cipókat vittem egy ismerős magántanárnak, aki iszákos és agglegény volt - s viszontláttam Klopszkijt. Bizonyára nem aludt az éjjel, arca szürke volt, szeme vörös és dagadt; úgy rémlett, alaposan elázott. A részegségében könnyező, kövérkés magántanár alsóneműben, gitárral a kezében ült a padlón, eltolt bútorok, sörösüvegek, ledobált felsőruhák tömkelege közepette himbálta magát, és ordított:

- Irr-galom!

Klopszkij metsző hangon, dühösen kiáltozta:

- Nincs irgalom! Elpusztulunk a szeretettől, vagy eltipornak az érte vívott harcban, egyre megy: pusztulásra vagyunk ítélve...

Vállon ragadott, bevitt a szobába, és így szólt a magántanárhoz:

- Itt van, kérdezd meg, mit akar? Kérdezd meg: szüksége van-e az emberek iránti szeretetre?

Az rám nézett könnyes szemével, és elnevette magát:

- Hisz ez a péklegény! Tartozom neki.

Zsebébe nyúlt, s megtántorodott; kulcsot húzott elő, és felém nyújtotta:

- Nesze, vedd el mind!

A tolsztojánus azonban elszedte tőle a kulcsot, és legyintett felém.

- Eredj! Majd máskor megkapod.

És a sarokban levő díványra hajította a cipókat, amelyeket átvett tőlem.

Nem ismert meg, és én örültem ennek. Távozóban magammal vittem emlékezetemben, amit a szeretet okozta pusztulásról mondott, szívemben pedig undort éreztem iránta.

Nemsokára azt hallottam, hogy szerelmet vallott az egyik házikisasszonynak, és még aznap a másiknak is. A nővérek elmondták egymásnak örömüket, és az haraggá változott a szerelmes ellen; megüzenték a házmesterrel, hogy a szerelem apostola azonnal takarodjék a házukból. És ő eltűnt a városból.

A szeretetnek és az irgalomnak a jelentősége az emberek életében, ez a félelmes és bonyolult kérdés már korán elém döbbent: előbb a lelkemben dúló kusza, de éles diszharmónia formájában, azután pedig határozott, világos szavak szabatos alakjában: "Milyen szerepet játszik a szeretet?"

Mindaz, amit olvastam, a kereszténység, a humanizmus eszméivel, az emberek iránti részvét sirámaival volt tele - ugyanerről beszéltek ékesszólóan és lelkesen a legkülönb emberek, akiket abban az időben ismertem.

Amit közvetlenül tapasztalhattam, viszont jóformán teljesen idegen volt az emberek iránti együttérzéstől. Az élet úgy tárult elém, mint az ellenségeskedés és a kegyetlenség végtelen láncolata, mint a semmiség birtoklásáért vívott szüntelen, szennyes harc. Nekem, személy szerint, csak könyvekre volt szükségem, a többinek nem volt jelentősége szememben.

Csak ki kellett mennem az utcára, és egy órácskát üldögélni a kapu előtt, s máris megértettem, hogy mindezek a kocsisok, házmesterek, munkások, hivatalnokok, kereskedők nem úgy élnek, mint én és az általam kedvelt emberek, nem azt akarják, nem arra tartanak. Azok pedig, akiket tiszteltem, akiknek hittem, furcsán magányosak, idegenek és feleslegesek a többség között, az életbolyt serényen építő hangyák piszkos és furfangos munkájában; ez az élet velejéig ostobának, gyilkosan unalmasnak tetszett. Láttam, hogy az emberek csak szavaikban irgalmasak és szeretettől áradozók, valójában - önmaguk számára észrevétlenül - alávetik magukat az élet általános rendjének.

Nagyon nehéz dolgom volt.

Egy ízben Lavrov, a vízkórtól sárga és puffadt állatorvos fulladozva mondta nekem:

- A kegyetlenséget addig kell fokozni, amíg valamennyien megcsömörlenek tőle, amíg minden ember megutálja, akár ezt az átkozott őszt!

Az ősz korai, esős és hideg volt, sok betegséget és öngyilkosságot hozott. Lavrov is megmérgezte magát ciánkálival, nem akarta megvárni, amíg megfojtja a vízkór.

- Barmokat gyógyított, baromként döglött is meg! - jegyezte meg lakásadója, Mednyikov szabó, amikor utolsó útjára kísérte az állatorvost; ösztövér, istenfélő emberke volt, s betéve tudta valamennyi Mária-dicséretet. Gyermekeit, hétéves lányát és tizenegy esztendős gimnazista fiát háromágú szíjkorbáccsal verte, felesége lábikrájára is rásózott bambuszbotjával, és így panaszkodott:

- A békebíró elítélt, hogy én állítólag egy kínaitól tanultam el ezt a fogást, pedig soha életemben nem láttam kínait, legfeljebb cégtáblán meg képen.

Egyik munkás, egy csüggeteg, görbe lábú ember, akit "Dunyka férjé"-nek csúfoltak, így vélekedett gazdájáról:

- Félek a szelíd emberektől, az istenfélőktől! A szilaj embert mindjárt észre lehet venni, és mindig van idő elbújni előle, a szelíd azonban láthatatlanul kúszik feléd, mint alattomos kígyó a fűben, és hirtelen megmar a lelked legsebezhetőbb pontján. Félek a szelídektől...

Dunyka férje szelíd, furfangos besúgó volt, Mednyikov kedvence, de szavaiban igazság rejlett.

Néha úgy rémlett, hogy a szelídek, akár a zuzmó, fellazítják az élet kőszívét, és lágyabbá, termékenyebbé teszik; többnyire azonban, mikor elnéztem a szelídek nyüzsgését, a hitványsághoz való ügyes alkalmazkodásukat, lelkük megfoghatatlan változékonyságát és hajlékonyságát, szúnyogdünnyögésüket, úgy éreztem magam, mint béklyózott lábú ló a bögölyök felhőjében.

Ez járt az eszemben, amikor a rendőrtől távoztam.

Szél sóhajtozott, imbolyogtak az utcalámpák fényei, s úgy tetszett, a sötétszürke ég reszket, s porszemszerű októberi esővel permetezi a földet. Ázott utcalány felfelé vonszolt az utcán egy részeget, karonfogva vitte, taszigálta, a férfi mormolt valamit, szipogott. A nő fáradtan, tompán mondta:

- Ez a te sorsod...

"Lám - gondoltam -, engem is vonszol, taszigál valami a csúf zugokba, s feltárja előttem a szennyet, a szomorúságot és a furcsán tarka emberek világát! Belefáradtam."

Talán nem ezekbe a szavakba öltözött, de éppen ez a gondolat villant fel agyamban, éppen ezen a bús estén éreztem először, hogy lelkem fáradt, és szívemet maró penész rágja. Ettől az órától fogva rosszabbul éreztem magam, mintegy kívülállóként, hűvösen, idegen és ellenséges szemmel néztem önmagamra.

Láttam, hogy majdnem minden emberben milyen otrombán és sután keverednek az ellentétes szavak és tettek, sőt érzések is; ezeknek szeszélyes játéka különösképp nyomasztott. Ezt a játékot megfigyeltem magamban is, s ez még rosszabb volt. Vonzódtam mindenfelé: a nőkhöz és a könyvekhez, a munkásokhoz és a vidám diákokhoz, de sehová sem jutottam el, és így éltem, "sem itt, sem ott", pörgettyűként forgolódtam, egy láthatatlan, de erős kéz azonban vadul hajszolt láthatatlan ostorával.

Mikor megtudtam, hogy Jakov Saposnyikov kórházba került, elmentem meglátogatni; egy ferde szájú, kövér asszony fogadott - szemüveget viselt, fehér kendője alól kikandikált vörösre főtt füle -, és szárazon közölte:

- Meghalt.

Látva, hogy nem megyek el, hanem szótlanul toporgok előtte, méregbejött, és rám kiáltott:

- No? Mi kell még?

Én is megharagudtam.

- Ostoba - mondtam.

- Nyikolaj, dobd ki!

Nyikolaj holmi rézrudakat fényesített ronggyal; krákogott egyet, és az egyik rúddal a hátamra sózott. Erre átnyaláboltam, kivittem az utcára, és leraktam egy tócsába a kórház bejárata előtt. Nyugodtan fogadta az eseményt, szótlanul üldögélt egy percig, rám meresztve szemét, azután feltápászkodott, s így szólt:

- Eh, te ebfajzat!

A Gyerzsavin-kertbe mentem, és leültem egy padra a költő szobra előtt. Heves vágyat éreztem, hogy valami gonoszat, gyalázatosat tegyek, s emiatt egy sereg ember rohanjon rám, nekem pedig jogom legyen megverni őket. Az ünnep ellenére a park kihalt volt, és körülötte sehol egy lélek, csak a szél nyargalászott, száraz leveleket kergetett, és megzizegtette a leváló hirdetéseket a lámpaoszlopon.

Áttetszőn kék, hideg alkony sűrűsödött a kert fölött. Előttem tornyosult a hatalmas bronzbálvány, én elnéztem, s ezt gondoltam: élt a földön egy Jakov nevű magányos ember, lelke minden erejével igyekezett elpusztítani az Istent, és közönséges halállal halt meg. Közönséges halállal. Volt ebben valami nyomasztó s igen sérelmes.

"Ez a Nyikolaj pedig hülye; birokra kelhetett volna velem, vagy rendőrt hívhatott volna, hogy az őrszobára vitessen..."

Elmentem Rubcovhoz; ott ült odújában az asztalnál, a kicsiny lámpa előtt, és kabátját javította.

- Jakov meghalt.

Az öreg felemelte kezét a tűvel, nyilván keresztet akart vetni, de csak legyintett, elvarrta a cérnát, és halkan, cifrán káromkodott.

Majd dohogni kezdett:

- Egyébként mindnyájan meghalunk, ilyen ostoba szokásunk van; bizony, testvér! Lám, meghalt ő, aztán volt itt egy rézműves, őt is ki lehet húzni a listából. Azon a vasárnapon történt, a csendőrökkel. Engem Gurka hozott össze vele. Okos ember volt a rézműves. De egy kicsit összegabalyodott a diákokkal. Hallottad, lázonganak a diákok, igaz-e? Nosza, varrd csak meg a kabátomat, fenét se látok...

Átadta a rongyait, a tűt a cérnával, és kezét hátratéve róni kezdte a szobát, köhögött és mormogott:

- Hol itt, hol amott lobban fel a láng, az ördög meg ráfúj... és megint csak unalom! Szerencsétlen város ez. Elmegyek innét, amíg még járnak a hajók.

Megállt, és koponyáját vakarva megkérdezte:

- De hová menjek? Mindenütt voltam. Bizony. Mindenfelé jártam, de csak magamat rágtam.

Kiköpött, s így folytatta:

- No, az élet meg pocsék! Éltem, éltem, de hiába reméltem, nem szereztem semmit se lelkemnek, se testemnek...

Elhallgatott, a sarokban álldogált az ajtónál, és mintha hallgatózott volna; aztán határozottan odalépett hozzám, s leült az asztal szélére.

- Mondok neked valamit, Lekszej Makszimicsom, hasztalanul pazarolta Jakov a maga nemes szívét Istenre. Sem Isten, sem a cár nem lesz jobb, ha megtagadom őket; az kell, hogy az emberek megharagudjanak önmagukra, elvessék a maguk hitvány életét, úgy ám! Eh, vén vagyok, elkéstem vele, nemsokára egészen megvakulok; nagy baj ez, pajtás! Megvarrtad? Köszönöm... Menjünk a kocsmába teázni...

Útközben, a kocsma felé menet, botorkált a sötétben, a vállam után kapdosott, s így dünnyögött:

- Emlékezzél a szavamra: betelik a pohár, megdühödnek valamikor az emberek, és törni-zúzni kezdenek mindent, porba döntik hitvány építményeiket! Betelik a pohár...

A kocsmába nem jutottunk el: a nyilvánosházat ostromló matrózokba ütköztünk; a kaput az Alafuzov-gyár munkásai védték.

- Minden ünnepnapon verekednek! - jegyezte meg Rubcov helyeslőn, s levetette szemüvegét; amikor pedig társaira ismert a ház védelmezői között, nyomban beleavatkozott a küzdelembe, buzdított, tüzelt:

- Tartsátok magatokat, gyáriak! Tiporjátok el a békafajzatot! Fojtsátok meg a férgeket! He-e-e-ej!

Furcsa és mulatságos látvány volt, hogy milyen lelkesen és ügyesen működött az eszes öreg: keresztültört a folyami matrózok tömegén, elhárította ökölcsapásaikat, vállával pedig ledöntött a lábáról jó néhányat. Harag nélkül, vidáman, puszta virtusból, túláradó erőből verekedtek; a testek sötét kupacba verődtek a kapunál, odaszorítva a gyáriakat; recsegtek a deszkák, hetyke kiáltás szállt:

- Üsd a kopasz vezért!

Ketten felkapaszkodtak a háztetőre, és ütemesen, fürgén énekelték:

Nem vagyunk mi tolvajok, zsiványok, betyárok,
Csak hajósok s halászok, halászó halászok!

Rendőrsíp süvített, rézgombok csillantak a sötétben, cuppogott a latyak a lábak alatt, a tetőről pedig szállt az ének:

Kivetjük mi hálóinkat a száraz partokra,
Hombárokra, dús kamrákra, megrakott boltokra...

- Megállj! Ne üsd a földön fekvőt...

- Nagyapó, erősen tartsd az állad!

Azután Rubcovot, engem és még vagy öt embert - ellenséget és barátot vegyesen - az őrszobára indítottak. Az őszi éjszaka elcsitult sötétje fürgén szálló énekével kísért:

Hej, fogtunk negyven csukát,
Varrj belőlük jó subát!

- Micsoda derék nép él itt a Volga mentén! - lelkendezett előttem Rubcov, miközben sűrűn fújta az orrát, köpdösött, és odasúgta nekem: - Oldj kereket! Válaszd ki az alkalmas pillanatot, és uzsgyi! Minek lábatlankodnál az őrszobán?

Egy sikátorba iramodtam - nyomomban egy hórihorgas matróz is -, átugrottunk egy kerítésen, még egyen, és ez éjszaka óta többé nem láttam Nyikita Rubcovot, ezt a drága, okos embert.

Üresség támadt körülöttem. Diákforrongások ütötték fel a fejüket: értelmük ismeretlen volt előttem, indokaik homályosak. Láttam a vidám sürgést-forgást, de nem éreztem meg benne a drámát, s azt gondoltam, hogy az egyetemi tanulás boldogságáért még kínzásokat is el lehet viselni. Ha valaki ezt ajánlotta volna: "Eredj tanulni, ennek fejében azonban minden vasárnap megbotozunk a Nyikolaj téren!" - bizonyára elfogadtam volna ezt a feltételt.

Benéztem Szemjonov perecsütödéjébe, és megtudtam: a perecesek az egyetemre készülnek, hogy eldöngessék a diákokat.

- Súlyokkal püföljük el őket! - mondogatták vidám haraggal.

Vitatkoztam, szitkozódtam velük, de hirtelen szinte rémülten eszméltem rá, hogy nincs kedvem, nincs szavam a diákok védelmére.

Emlékszem, úgy hagytam el a pincét, mint akit megnyomorítottak: leküzdhetetlen, halálos fájdalom égett szívemben.

Éjszaka a Kaban partján üldögéltem, köveket hajigáltam a fekete vízbe, és egyre három szó járt a fejemben, vég nélkül ismétlődve: "Mitévő legyek hát?"

Bánatomban hegedűtanulásra adtam a fejemet, éjjelente az üzletben cincogtam, háborgattam az éjjeliőrt meg az egereket. Szerettem a zenét, és nagy lelkesedéssel kezdtem foglalkozni vele; tanárom azonban, a színházi zenekar hegedűse, egy lecke közben - amikor kimentem az üzletből - kihúzta a pénztárfiókot, amelyet nem zártam be, és mire visszatértem, már javában gyömöszölte a pénzt a zsebeibe. Amikor észrevett az ajtóban, kinyújtotta nyakát, odatartotta unott, borotvált arcát, s halkan így szólt:

- No... üss meg!

Ajka reszketett, színtelen szeméből olajszerű, furcsán kövér könnycseppek peregtek.

Kedvem támadt megütni a hegedűst; hogy fékezzem magam, leültem a padlóra, magam alá raktam két öklömet, és ráparancsoltam, hogy tegye vissza a pénzt a kasszába. A hegedűs kiürítette zsebeit, és az ajtóhoz indult, de megállt, és bárgyún magas, ijesztő hangon mondta:

- Adj tíz rubelt!

A pénzt odaadtam, de a hegedűtanulást abbahagytam.

Decemberben elhatároztam, hogy megölöm magam. Elhatározásom indokát Makar életéből című elbeszélésemben próbáltam megírni. De nem sikerült: az elbeszélés esetlen, suta lett, nem volt benne belső igazság. Szerintem éppen azt kell erényéül felróni, hogy teljesen hiányzik belőle ez az igazság. A tények igazak, megvilágításuk azonban szinte nem tőlem való, s az elbeszélés nem rólam szól. Irodalmi értékétől eltekintve, van benne valami kellemes számomra: mintha keresztülléptem volna önmagamat.

A vásáron megvettem a dobos revolverét négy tölténnyel, és mellbe lőttem magam; a szívembe akartam találni, de csak a tüdőmet ütötte át a golyó; egy hónap múlva újra a pékműhelyben dolgoztam - roppant zavarban voltam, és módfelett ostobának éreztem magam.

De nem tartott sokáig. Egy március végi estén, amikor bementem a sütödéből az üzletbe, az elárusítólány szobájában találtam Hoholt. Az ablaknál ült, tűnődve szívta vastag cigarettáját, és figyelmesen nézte a füstkarikákat.

- Ráér? - kérdezte, s nem is üdvözölt.

- Húsz percig.

- Üljön le, beszédem van magával.

Szokás szerint "ördögbőrből" varrott, szoros kozákkaftán feszült rajta; széles mellén szétterült szőke szakálla, makacs homloka fölött kemény szálú, kurtára nyírt sörtehaja meredezett; nehéz parasztcsizmája erős kátrányszagot árasztott.

- Nos, kérem - kezdte nyugodtan, halkan -, nem volna kedve hozzám jönni? Krasznovidovo faluban lakom, negyvenöt versztányira innen, a Volgán lefelé; boltom van ott, maga segíteni fog nekem az üzletben, ez nem veszi el sok idejét; jó könyveim vannak, segítségére leszek a tanulásban... rendben van?

- Igen.

- Pénteken reggel hatkor menjen ki a Kurbatov-mólóra, keresse a krasznovidovói dereglyét: Vaszilij Pankov a gazdája. Különben én már ott leszek, és találkozunk. Viszontlátásra!

Felállt, felém nyújtotta széles tenyerét, másik kezével pedig súlyos, hagyma alakú ezüstórát húzott elő kabátja alól, és így szólt:

- Hat perc alatt elintéztük. Igaz is: engem Mihajlo Antonovnak hívnak, a vezetéknevem pedig Romasz. Úgy.

Elment; vissza sem nézett, keményen rakta lábát, könnyedén vitte szoborszerű, nehéz testét.

Két nap múlva elindultam Krasznovidovóba.

A Volgán nemrég kezdődött a zajlás, a zavaros vízen szürke, széttöredezett jégtáblák úsztak lefelé keringve, a dereglye megelőzi őket, azok a széléhez dörzsölődnek, és az ütéstől csikorogva ezernyi éles kristályra hullanak szét. Fentről fúj a szél, hullámokat hajt a partra, vakítón ragyog a nap, és élénk, fehér foltokban verődik vissza a jégtáblák kékes-üvegszínű élein. A hordókkal, zsákokkal, ládákkal súlyosan megrakott dereglye vitorlával halad; a kormánynál Pankov áll: fiatal parasztember, mellén tarka zsinórral díszített, pompás, cserzett báránybőr zekét visel.

Arca nyugodt, szeme hideg, s a hallgatag legény alig hasonlít parasztra. A dereglye orrán áll, szétterpesztett lábbal, csáklyával a kezében Pankov bérese, Kukuskin: csapzott kis parasztember, rongyos ködmönét kötél fűzi össze, gyűrött papkalapot visel, arca csupa véraláfutás és horzsolás. Hosszú csáklyájával szétlökdösi a jégtáblákat, és megvetőn szitkozódik:

- Kotródj!... Hová mászol?

Én Romasz mellett ülök a ládákon, a vitorla alatt, s ő halkan beszél hozzám:

- A parasztok nem szeretnek engem, különösen a gazdagok! Ezt az ellenszenvet majd maga is tapasztalhatja, önmagával szemben.

Kukuskin lába elé fekteti a csáklyát, keresztben a bárka peremén, felénk fordítja megtépázott arcát, és elragadtatással mondja:

- Kivált a pópa nem szível téged, Antonics...

- Az ám - helyesel Pankov.

- Szálka vagy annak a rühes ebnek a szemében!

- De barátaim is vannak, és magának is lesznek - hallom Hohol hangját.

Hideg van. A márciusi nap még gyengén süt. A parton csupasz fák sötét ágai hajladoznak, a meredek part hasadékaiban és bokrai tövében néhol még bársonyos csomóként fekszik a hó. A folyón mindenütt jégtáblák, akár a legelésző juhnyáj. Úgy érzem magam, mintha álmodnék.

Kukuskin pipáját tömködi, s így bölcselkedik:

- Mondjuk, te nem vagy a pópa felesége, de neki a hivatása folytán kötelessége szeretni minden teremtményt, amint az meg van írva.

- Ki vert össze ennyire? - kérdezi Romasz mosolyogva.

- Hát valamilyen sötét mesterségű népek, biztosan szélhámosok - feleli Kukuskin megvetően. S büszkén folytatja: - Egyszer elvertek a tüzérek, az volt aztán a nemulass! Nem is fér a fejembe, hogyan maradtam élve.

- Miért vertek meg? - kérdezi Pankov.

- Tegnap? Vagy a tüzérek?

- No, hát tegnap?

- Lehet is tudni azt, miért verik az embert? Olyan nálunk a nép, akár a kecskebak, alig nyúlsz hozzá, máris öklel! Kötelességüknek tartják a verekedést!

- Úgy gondolom - mondja Romasz -, a nyelved miatt vernek meg téged, gyakran eljár a szád...

- Meglehet! Kíváncsi természetű ember vagyok, mindenről szoktam kérdezősködni. Nekem öröm, ha valami újat hallok.

A dereglye orra erősen nekiütközik egy jégtáblának, palánkja mérgesen sustorog.

Kukuskin megtántorodik, felkapja a csáklyát, Pankov szemrehányóan mondja:

- Törődj a dolgoddal, Sztyepan!

- Te meg ne beszélgess velem! - dünnyögi Kukuskin, s ellöki a jégtáblákat. - Nem tudom egyszerre a kötelességem teljesíteni meg csevegni is veled...

Harag nélkül vitáznak, Romasz pedig így szól hozzám:

- Errefelé rosszabb a föld, mint nálunk Ukrajnában, az emberek azonban jobbak. Nagyon tehetséges nép!

Figyelmesen hallgatom, és hiszek neki. Tetszik nyugalma és higgadt, egyszerű, magvas beszéde. Érezni lehet, hogy ez az ember sokat tud, és a maga módján értékeli az embereket. Különösen jólesik, hogy nem kérdezősködik, miért lőttem magamra. Helyében bárki más régen megkérdezte volna, én pedig már torkig vagyok ezzel a kérdéssel. Meg válaszolni is nehéz. Ördög tudja, miért szántam rá magam az öngyilkosságra. Bizonyára hosszú és ostoba választ adtam volna Hoholnak. Különben nincs is kedvem visszaemlékezni rá - oly kellemes, olyan szabad és derűs itt a Volgán.

A dereglye a part mentén úszik, balra szélesen kiterebélyesedik a folyó, elönti a lapályos, homokos partot. Látni, amint dagad a víz, paskolja és himbálja a part menti bokrokat, a szurdokokban és a hasadékokban pedig zajosan hömpölyögnek feléje a fényes tavaszi vízpatakok. Mosolyog a nap, sugaraiban csillog a sárga csőrű vetési varjak fekete-acélszínű tollazata: buzgón kárognak, fészket építenek. A verőfényben meghatóan ütközik az élénkzöld sarjú, a nap felé repes. A test fázik, a lélekben azonban csendes öröm ömlik el, és derűs remények zsenge csírái fakadnak. Nagyon kellemes tavasszal a földön.

Délre Krasznovidovóhoz értünk; magas, meredeken lejtő dombon égszínkék kupolájú templom áll, libasorban húzódnak a domb szélén a takaros, erős házak, csillog sárga zsindelytetejük vagy bársonyos zsúpfödelük. Egyszerű és szép.

Hányszor gyönyörködtem ebben a faluban, amint hajónk elhaladt mellette.

Kukuskinnal együtt nekiláttam a dereglye kirakásához. Romasz, miközben a zsákokat adogatta nekem a fedélzetről, megjegyezte:

- Mi tagadás... van ereje magának!

És rám sem nézve megkérdezte:

- Hát a melle nem fáj?

- Egy cseppet se.

Nagyon meghatott kérdésének tapintatossága: semmiképp sem szerettem volna, hogy a parasztok tudomást szerezzenek öngyilkossági kísérletemről.

- Ereje az van, mondhatni, több a kelleténél - fecsegett Kukuskin. - Melyik kormányzóságból való vagy, szép öcsém? Nyizsnyij-novgorodi? Vízhörpölőknek csúfolnak titeket. Meg ez is rólatok szól. "Ide süss, sebesen suhan a sirály."

A domboldali lejáró fellazult agyagján, az ezüstösen csillogó patakok szövevénye között öles léptekkel, meg-megcsúszva és dülöngélve igyekezett lefelé egy hórihorgas, szikár parasztember: mezítláb, egy szál ingben, gatyában; göndör szakálla és dús vörös haja volt.

A partra érve, csengő, nyájas hangon mondta:

- Isten hozott.

Körülnézett, felemelt egy vastag karót, még egyet, végüket a dereglye peremére fektette; könnyedén beugrott hozzánk, és kiadta a vezényszót:

- Vessétek neki a lábatokat a rudak végének, hogy le ne csússzanak a peremről, és fogjátok meg a hordókat! Te meg, legény, gyere ide, segíts!

Festőien szép volt, és nyilván nagyon erős. Pirospozsgás arcából, melyet egyenes, nagy orr szelt ketté, szigorúan csillogott a kékes szeme.

- Meghűlsz, Izot - mondta Romasz.

- Én-e? Ne félj attól.

Partra gurítottak egy petróleumoshordót. Izot végigmért, és megkérdezte:

- Az új segéd?

- Birkózzál vele - ajánlotta Kukuskin.

- Hát neked megint elcsúfították a képed?

- Mit csináljak velük?

- Kikkel?

- Hát akik vernek...

- Eh, te! - mondta Izot sóhajtva, és Romaszhoz fordult: - Mindjárt leérnek a szekerek. Messziről megláttalak titeket, amint jöttetek a vízen. Jól jöttetek. Te eredj, Antonics, én majd ügyelek itt.

Látszott, hogy ez az ember barátian és gondoskodón bánik Romasszal, sőt pártfogón, noha Romasz jó tíz esztendővel idősebb volt.

Félóra múlva egy vadonatúj ház tiszta és barátságos szobájában ültem; a falakból még kátrány és kóc szaga áradt. Egy fürge, szúrós szemű asszony ebédhez terített, Hohol könyveket válogatott a bőröndből, s a kályha melletti polcra rakosgatta.

- A maga szobája a padláson van - mondta.

A padlásablakból látszott a falu egy része, a házunkkal szemben húzódó árok s benne a bokrok között a fürdőházak tetői. Az árkon túl kertek és fekete szántók következtek; szelíd lankákkal távolodtak a láthatár peremén levő kék erdőtaraj felé. Az egyik fürdőház tetejének ormán kék parasztember lovagolt, egyik kezében fejszét tartott, másik kezét pedig szeme elé árnyékolta, s lefelé nézett a Volgára. Szekér csikorgott, keservesen bőgött egy tehén, zúgtak a patakok. Egy házból kilépett egy öregasszony, talpig feketében, hátrafordult a kapu felé, s keményen mondta:

- Dögöljetek meg!

Két lurkó, aki kövekkel és sárral buzgón eltorlaszolta a patak útját, a vénasszony hangja hallatára hanyatt-homlok eliszkolt; az pedig felemelt a földről egy fadarabkát, ráköpött, s bedobta a vízbe. Azután parasztcsizmás lábával szétrombolta a gyerekek építményét, és lefelé indult a folyóhoz.

Hogyan fogok itt élni?

Ebédelni hívtak. Odalent ott ült az asztalnál Izot: kinyújtóztatta hosszú lábát - lába feje vörös volt -, s beszélt valamiről, de elhallgatott, amikor meglátott.

- Mi lelt? - kérdezte Romasz komoran. - Beszélj!

- Nincs miről, mindent elmondtam. Tehát így döntöttek: magunk is megbirkózunk vele, aszongya. Te pedig pisztollyal járj, vagy legalább vastag bottal! Barinov előtt nem lehet mindenről beszélni, neki meg Kukuskinnak eljár a szája. Halászni szeretsz-e, te legény?

- Nem.

Romasz arra terelte a szót, hogy meg kell szervezni a kis kerttulajdonosokat, ki kell ragadni őket a felvásárlók karmaiból. Izot figyelmesen végighallgatta, s megjegyezte:

- A népnyúzók semmiképp sem hagynak nyugtot neked.

- Meglátjuk.

- De bizony, így van!

Izotra néztem, s ezt gondoltam: "Nyilván az ilyen parasztokról írja elbeszéléseit Karonyin és Zlatovratszkij..."

Hát végre sikerült valami komoly dologhoz férnem, és az igaz ügy embereivel fogok együtt dolgozni?

Ebéd után így szólt Izot:

- Te csak ne hamarkodd el, Mihajlo Antonov, a jó nem lesz meg gyorsan. Csínján kell bánni vele!

Amikor elment, Romasz elgondolkozva mondta:

- Okos ember, becsületes. Kár, hogy iskolázatlan, alig tud olvasni. De szívósan tanul. Lám: ebben segíthetne neki!

Egészen estig az üzletben levő cikkek árát magyarázgatta.

- Én olcsóbban árulok, mint a falu két másik boltosa - mondta -, ez persze nincs ínyükre. Borsot törnek az orrom alá, el akarnak verni. Nem azért élek itt, mintha kellemes vagy előnyös volna itt a kereskedés, más okaim vannak. Olyasféle dolog ez, mint a maguk péküzlete...

Azt feleltem, sejtem a dolgot.

- Hát igen... Az embereket elvégre józan észre kell tanítani, ugye?

A bolt zárva volt, lámpával a kezünkben jártuk végig; az utcán is járkált valaki: óvatosan cuppogott a latyakban, néha pedig súlyosan tapodta a bejárat lépcsőit.

- Hallja? Jár valaki! Ez Pislogó: zsellér, gonosz féreg, örül, ha rosszat tehet, akár a szép lány, ha kacérkodhat. Óvatos legyen vele a beszédben, meg különben is...

Azután a szobában pipára gyújtott, széles hátát a kályhának támasztotta, és szemét összehúzva füstkígyókat eregetett a szakállába, s közben lassan fűzte szavait egyszerű, világos mondatokba: arról beszélt, hogy már régen észrevette, milyen haszontalanul fecsérlem ifjú éveimet.

- Maga tehetséges ember, természettől fogva makacs, és szemlátomást jó szándékú. Magának tanulnia kell, de úgy, hogy a könyv ne takarja el maga elől az embereket. Nagyon helyesen mondta egy kis öreg szektás: "Mindenféle tanítás az embertől ered." Az emberek fájdalmasabban tanítanak, durván tanítanak, de tudásuk mélyebb nyomot hagy.

Azután olyasmiről beszélt, ami ismerős volt nekem: hogy mindenekelőtt értelemre kell ébreszteni a falu népét. De az ismerős szavakból is mélyebb, számomra új értelmet szűrtem le.

- Ott, maguknál, sokat fecsegnek a diákok a nép iránti szeretetről. Hát én azt mondom erről: a népet nem szabad szeretni. Üres szavak ezek, a nép iránti szeretet...

Szakállába mosolyogva, fürkészőn pillantott rám, majd járkálni kezdett a szobában, és közben határozottan, meggyőzően beszélt tovább:

- Szeretni annyi, mint megalkudni, elnézni, szemet hunyni, megbocsátani. Nővel kell így bánni. De vajon lehet szemet hunyni a nép tudatlansága fölött, megalkudni elméjének tévelygésével, elnézni minden hitványságát, megbocsátani vadállati kegyetlenségét? Lehet?

- Nem.

- No látja! Ott maguk között mindenki Nyekraszovot olvassa és énekli, de jegyezze meg, hogy Nyekraszovval nem sokra mennek! A parasztnak a lelkére kell beszélni: "Te, testvér, önmagadban ugyan nem vagy rossz ember, de rosszul élsz, és semmit sem tudsz tenni, hogy életed könnyebb, jobb legyen. Talán még az állat is okosabban gondoskodik önmagáról, mint te, az állat is jobban védi magát. Pedig belőled, parasztból nőtt ki minden: nemesség, papság, tudósok, cárok; ezek mind parasztok voltak valamikor. Látod? Érted? No, akkor tanulj meg élni, hogy ne sanyargassanak..."

Kiment a konyhába, és meghagyta a szakácsnőnek, hogy tegye fel a szamovárt; azután megmutatta nekem a könyveit. Jóformán csupa tudományos munka volt: Buckle, Lyell, Lecky Hartpole, Lubbock, Taylor, Mill, Spencer, Darwin, az oroszok közül pedig: Piszarev, Dobroljubov, Csernisevszkij, Puskin, Goncsarov Pallada fregatt-ja, Nyekraszov.

Széles tenyerével becézően simogatta a könyveit, mint a kiscicákat, és szinte elérzékenyülve mormogta:

- Jó könyvek! Ez pedig a legritkább: a cenzúra elégettette. Ha meg akarja tudni, mi az állam, ezt olvassa el!

Hobbes Leviathan-ját adta kezembe.

- Ez is az államról szól, de könnyebb, vidámabb!

A vidám könyv A fejedelem volt, Machiavellitől.

Teánál elmondott egyet-mást önmagáról: csernyigovi kovács fia volt, kocsikenő lett a kijevi pályaudvaron, itt ismerkedett meg a forradalmárokkal, munkás-tanulókört szervezett, letartóztatták, vagy két évig börtönben ült, azután pedig tíz évre száműzték a jakut tartományba.

- Eleinte nomád faluban éltem, jakutok között, és azt gondoltam, belepusztulok. Tudja, olyan ott a tél, az ördög vinné, hogy az emberben megfagy a velő. Felesleges ott az ész. Aztán látom: itt is, ott is gunnyaszt egy orosz, nem nyüzsögnek, de mégis akad néhány! És hogy ne unatkozzanak, gondosan szaporítják a számukat. Derék emberek voltak. Ott volt Vlagyimir Korolenko, főiskolai hallgató, most már ő is hazatért. Jól megfértem vele, de azután eltávolodtunk egymástól. Kiderült, sokban hasonlítunk egymáshoz, márpedig hasonlóságra nem épülhet barátság. Komoly, kitartó ember, mindenféle munkához ért. Még szentképeket is festett, ez nem tetszett nekem. Állítólag most folyóiratokba ír, és jól ír.

Sokáig beszélt, egészen éjfélig, nyilván egy csapásra erősen magához akart fűzni. Most először éreztem magam igazán jól valakivel. Öngyilkossági kísérletem után nagyot estem saját szememben, hitványnak éreztem magam, bűnösnek valakivel szemben, és szégyelltem élni. Romasz bizonyára megértette ezt, és azzal, hogy emberien, egyszerűen kitárta előttem élete ajtaját, visszaadta lelki egyensúlyomat. Feledhetetlen nap volt.

Vasárnap a déli istentisztelet után nyitottuk ki a boltot, és nyomban szállingózni kezdtek a parasztok a bejárat elé. Elsőnek Matvej Barinov jelent meg; piszkos, csapzott, hosszú majomkarú ember volt, szép, lányos szeme szórakozottan futkározott.

- Mit hallani a városban? - kérdezte, miután üdvözölték egymást, s meg sem várva a választ, odakiáltotta Kukuskinnak:

- Sztyepan! A macskáid megint felfaltak egy kakast!

És azonnal elmesélte: a kormányzó Kazanyból Pétervárra utazott, hogy kieszközölje a tatárok kitelepítését a Kaukázusba és Turkesztánba. Dicsérte a kormányzót:

- Okos ember! Érti a dolgát...

- Magad eszelted ki az egészet - jegyezte meg Romasz nyugodtan.

- Én? Mikor?

- Nem tudom...

- Mennyire nem hiszel te az embereknek, Antonics - felelte Barinov szemrehányón, és részvéttel csóválta a fejét. - Pedig én sajnálom a tatárokat. A Kaukázust bizony meg kell szokni.

Cingár kis emberke oldalgott oda; idegenről levetett, rongyos zeke volt rajta, szürke arcát görcsös rángás csúfította el, amely sötét ajkát fájdalmas mosolyra torzította; szúrós bal szeme szüntelenül pislogott, s fölötte reszketett a sebhely szaggatta, ősz szemöldöke.

- Üdv Pislogónak! - köszöntötte gúnyosan Barinov. - Mit loptál az éjjel?

- A te pénzedet - válaszolta csengő tenor hangján Pislogó, s levette sapkáját Romasz előtt.

Házigazdánk és szomszédunk, Pankov is kijött az udvarból: zakó volt rajta, nyakában piros kendő, lábán gumi sárcipő, mellén pedig gyeplő hosszúságú ezüstlánc. Dühösen mérte végig Pislogót:

- Ha még egyszer beteszed a lábad a veteményeskertembe, te vén ördög, karóval csépelem el a lábadat!

- Kezdődik a szokásos társalgás - jegyezte meg nyugodtan Pislogó, és sóhajtva tette hozzá: - Hát lehet verekedés nélkül élni?

Pankov szidni kezdte, ő azonban visszavágott:

- Még hogy vén vagyok? A negyvenhat évemmel...

- Hiszen karácsonykor ötvenhárom voltál! - kiáltott fel Barinov. - Magad mondtad: ötvenhárom! Miért hazudsz?

Eljött Szuszlov,^[9] egy tekintélyes, szakállas öregember, meg Izot, a halász - vagy tízen gyűltek össze. Hohol a lépcsőn ült, a bolt ajtaja előtt, pipáját szívta, és némán hallgatta a parasztok beszélgetését; azok is letelepedtek a bejárat lépcsőjén meg a kétoldalt levő padkákon.

Hideg, változékony idő volt, az átfagyott téli kék égen sebesen úsztak a felhők, fény és árnyék foltjai fürödtek a patakokban és a tócsákban, hol vakító élesen csillogtak, hol pedig simogatták a szemet bársonyos puhaságukkal. Takarosan öltözött leányzók páváskodtak az utcán: lefelé igyekeztek, a Volgához; átlépdeltek a tócsákon, felemelték szoknyájuk alját, és kivillant acélszürke cipellőjük. Gyerkőcök futkároztak hosszú horgászbottal vállukon, higgadt parasztemberek ballagtak, mogorván fürkészték a boltunk előtt összeverődött tömeget, szótlanul megemelték ellenzős sapkájukat vagy nemezkalapjukat.

Pislogó békésen tárgyalt Kukuskinnal egy homályos kérdést: ki tud jobban verekedni, a kereskedő vagy az úr? Kukuskin a kereskedő mellett kardoskodott, Pislogó a földesurat vette védelmébe, és csengő tenor hangja túlharsogta Kukuskin kusza beszédét.

- Fingerov úr atyuskája megtépázta Bonaparte Napóleon szakállát. Maga Fingerov úr pedig akárhányszor kettőt is üstökön ragadott, a tarkóján; széttárta a kezét, összekoccantotta a homlokukat, és punktum! Ott hevertek mozdulatlanul.

- Ettől biz heverhetnek is! - hagyta rá Kukuskin, de hozzátette: - Viszont a kereskedő többet eszik, mint az úr...

A tisztes külsejű Szuszlov a legfelső lépcsőfokon ült, és panaszkodott:

- Egyre gyengébb lesz a paraszt a földön, Mihajlo Antonov. Az uraknál nem lehetett a napot lopni, mindenkit munkára fogtak...

- Hát adj be kérvényt, hogy állítsák vissza a jobbágyságot - felelte Izot. Romasz szótlanul ránézett, és kiveregette pipáját a bejárat korlátján.

Vártam, mikor szólal már meg. Figyelmesen hallgattam a parasztok zagyva beszédét, s megpróbáltam elképzelni, mit mond majd Hohol? Úgy véltem, már sok alkalmas pillanatot elmulasztott, amikor beavatkozhatott volna a parasztok beszélgetésébe. Ő azonban egykedvűen hallgatott, mozdulatlanul ült, akár a bálvány, s arra figyelt, hogyan fodrozza a szél a pocsolyák vizét, kergeti a felhőket, és préseli őket sűrű, szürke esőfelhővé. A folyón hajó búgott, lentről a leányok sivító éneke szállt, harmonikakísérettel. Az utcán egy részeg ballagott lefelé, csuklott és böfögött, hadonászott, lába furcsán rogyadozott, és a tócsákba huppant. A parasztok egyre lassabban beszéltek, szavukból csüggedtség áradt, és lassanként engem is szomorúság fogott el, mert a hideg ég esővel fenyegetett; eszembe ötlött a város szüntelen moraja, kusza hangzavara, az utcákon sürgő emberek, pergő beszédük, elmét ingerlő szóáradatuk.

Az esti teánál megkérdeztem Hoholt: mikor beszél hát a parasztokkal?

- Miről?

- Vagy úgy - mondta, miután figyelmesen végighallgatott -, nos, tudja, ha én erről beszélnék velük, ráadásul az utcán, bizony visszaküldenének a jakutokhoz...

Megtömte pipáját, rágyújtott, s nyomban füstfelhőbe burkolózott. Nyugodtan és nyomatékosan kezdte magyarázni, hogy a paraszt óvatos, bizalmatlan ember. Fél önmagától, fél a szomszédjától, de különösen minden idegentől. Még harminc éve sincs, hogy felszabadult, minden negyvenesztendős paraszt rabsorban született, és emlékszik erre. Hogy mi a szabadság, nehéz megérteni. Egyszerűen okoskodva: a szabadság azt jelenti, hogy úgy élek, ahogyan akarok. De mindenütt van hatóság, és állandóan gáncsolja az életet. A cár elvette a parasztokat a földesuraktól, tehát most a cár az egész parasztság egyedüli ura. De megint csak: mi az a szabadság? Egyszer majd eljön a nap, amikor a cár megmagyarázza, mit jelent. A paraszt szilárdan hisz a cárban, mint az egész föld és minden gazdagság urában. A cár elvette a parasztokat a földesuraktól - elveheti a hajókat és az üzleteket is a kereskedőktől. A paraszt cárpárti, mivel tudja: ha sok úr van, rossz; ha egy, akkor jobb. Várja, hogy eljöjjön a nap, mikor a cár kihirdeti neki a szabadság értelmét. Akkor aztán: markolj, amit tudsz! Ezt a napot mindenki kívánja, és mindenki fél tőle, s mindenki arra ügyel magában, nehogy elmulassza az általános osztozkodás döntő napját. És önmagától is fél: sokat akar, és van mit elvenni, de hogyan veszi el? Mindenki ugyanarra feni a fogát. Tetejébe mindenütt ott a teméntelen hatóság, amely mind nyílt ellensége a parasztnak meg a cárnak is. De hatóság nélkül nem lehet élni: mindenki hajba kapna, agyonvernék egymást.

A szél mérgesen csapkodta az ablaküvegeket bőséges tavaszi esővel. Szürke sötétség ömlött el az utcán: lelkemre is szürke unalom borult. Romasz nyugodt, halk hangja megfontoltan csengett:

- Magyarázzátok meg a parasztnak: tanulja meg, hogyan kell fokozatosan a cártól a maga kezébe ragadni a hatalmat. Mondjátok meg neki: a népnek feltétlen joga, hogy a maga köréből válassza elöljáróit: a rendőrfőnököt, a kormányzót, a cárt...

- Száz év is beletelik!

- Talán azt hitte, hogy egykettőre el lehet végezni az egészet? - kérdezte Hohol komolyan.

Este elment valahová, tizenegy óta tájt pedig lövést hallottam az utcáról: a közelben csattant. Kirontottam a sötétbe a zuhogó esőben, és észrevettem, hogy Mihail Antonovics nagy fekete alakja közeledik a kapuhoz: tempósan halad, s gondosan elkerüli a vízpatakokat.

- Mi az? Én lőttem...

- Kire?

- Karókkal rontottak rám néhányan. Mondom: "Félre, mert lövök", de nem hallgatnak rám. No, akkor aztán a levegőbe lőttem, abban nem teszek kárt...

A pitvarban állt, s vetkőzött; kinyomta nedves szakállát, és olyanokat horkant, akár a ló.

- Ördög vigye a csizmámat, úgy látszik, lyukas! Másikat kell húznom. Ért a revolvertisztításhoz? Kérem, itt van; különben megrozsdásodik. Petróleummal kenje be!...

Rendíthetetlen nyugalma s a szürke szeméből sugárzó csendes eltökéltség rajongással töltött el. A szobában, míg kifésülte szakállát a tükör előtt, intelmekkel látott el:

- Óvatosan járjon a faluban, kivált ünnepnap estefelé: bizonyára magát is meg akarják verni. Botot azonban ne hordjon, ez felbőszíti az izgágákat, azt a gondolatot keltheti, hogy maga fél. Félni pedig nem kell! Hisz eléggé gyáva népség...

Életem igen kellemesre fordult, minden nap újat és fontosat hozott. Habzsoltam a természettudományos könyveket. Romasz pedig oktatott:

- Ezt mindenekelőtt és mindennél jobban kell tudni, Makszimics: ebben a tudományban rejlik a legtisztább emberi értelem.

Háromszor hetente eljött Izot: írni-olvasni tanítottam. Eleinte bizalmatlan volt irántam, enyhe gúnnyal bánt velem, de néhány lecke után nyájasan kijelentette:

- Jól magyarázol! Tanítónak kellene menned, te legény...

Majd váratlanul ezt ajánlotta:

- Azt mondják, erős vagy: nosza, húzzunk pálcát, jó?

Hoztunk a konyhából egy botot, leültünk a földre, talpunkat egymásnak támasztottuk, és sokáig igyekeztünk felemelni egymást. Hohol mosolyogva biztatott:

- No, mi lesz? Rajta!

Izot felemelt engem, és ez talán még jobban a javamra hangolta.

- Sebaj, derék legény vagy! - vigasztalt. - Kár, hogy nem szeretsz halászni, különben kijárhatnál velem a Volgára. Éjszaka a Volgán: mennyei paradicsom!

Szorgalmasan tanult, eléggé eredményesen, és roppantul csodálkozott; megesett, hogy lecke közben hirtelen felállt, levett egy könyvet a polcról, felvonta szemöldökét, és erőlködve elolvasott néhány sort - majd elpirulva rám nézett, és álmélkodva mondta:

- Lám, olvasok, azt a nemjóját!

És szemét lehunyva ismételte:

Akár az anya fia sírja fölött,
Nyög a szalonka a sivár föld fölött...

- Látod?

Néhányszor fojtott hangon, óvatosan megkérdezte:

- Magyarázd meg nekem, öcsém, hogyan is van ez az egész? Nézi az ember ezeket a vonalkákat, azok meg szavakká állnak össze, és én ismerem őket: élő szavak, a mieink! Honnan tudom én ezt? Senki sem súgja meg. Ha képek volnának, no, akkor még érthető volna. Itt pedig mintha a gondolatokat nyomtatták volna oda, hogyan lehetséges ez?

Mit felelhettem neki? "Nem tudom" - s ez elkeserítette Izotot.

- Varázslat! - mondogatta sóhajtozva, és a világosság felé tartva mustrálta a könyv oldalait.

Volt benne valami kedves és megható naivság, valami átlátszó, gyermeki; mindinkább azokra a nagyszerű parasztokra emlékeztetett, akikről a könyvek szólnak. Mint majdnem minden halász, ő is költő volt, szerette a Volgát, a csendes éjszakákat, a magányos, a szemlélődő életmódot.

A csillagokat nézte, és kérdezősködött:

- Azt mondja Hohol: lehet, hogy ott is élnek valamilyen lények, a mi fajtánkhoz hasonlóak, mit gondolsz, igaz ez? Nem lehetne jelt adni nekik, megkérdezni, hogyan élnek? Hátha jobban, vidámabban, mint mi...

Lényegében elégedett volt életével: árva volt, föld nélküli, és kedvelt, csendes halászmesterségében nem függött senkitől. A parasztokat azonban nem szívelte, és engem is óvott tőlük:

- Ne azt nézd, hogy nyájasak: furfangos, álnok népség, ne higgy nekik! Ma így beszélnek veled, holnap úgy. Mindegyik csak önmagával törődik, a köz ügyét pedig átoknak tartják.

A magafajta szelíd lelkű embernél szokatlan gyűlölettel beszélt a "népnyúzókról":

- Miért gazdagabbak ők a többinél? Mert okosabbak. Ne feledjétek, bitangok, ha van eszetek: a parasztságnak egy nyájba kell tömörülnie, össze kell fognia, akkor ő az erő! De a parasztok széthasogatják a falut, akár a fahasábot, úgy bizony! Önmaguknak ellenségei. Gonosz nép ez. Lám, hogy kínlódik velük Hohol...

Szép volt és erős; nagyon tetszett az asszonyoknak, és egészen a rabjuk lett.

- Persze, ebben elkényeztettek - vallotta be kedélyesen. - A férjeknek sérelmes, magam is megsértődnék az ő helyükben. De a fehérnépet okvetlenül sajnálni kell: olyan az asszony, mintha a második lelked volna. Él, éldegél, ünnep nélkül, szeretet nélkül; robotol, mint az igavonó, és semmi egyéb. A férjek nem érnek rá a szerelemre, én meg szabad ember vagyok. Sok asszonyt már házassága legelső évében ütlegekkel töm a férje. Bizony, ebben bűnös vagyok: incselkedni szoktam velük. Csak egyet kérek: ti, asszonyok, ne haragudjatok egymásra, jut belőlem valamennyiőtöknek! Ne irigykedjetek, nekem mind egyformák vagytok, mindegyikőtöket sajnálom...

Zavartan a szakállába mosolygott, úgy mesélte:

- Kis híján még egy úrihölggyel is összeakaszkodtam: a városból érkezett nyaralni. Gyönyörű volt, fehér, mint a tej, a haja pedig, akár a len. A szemecskéje pedig kék, olyan kedves. Halat adtam el neki, és egyre csak bámultam. "Mit akarsz?", kérdi. "Jól tudja", mondom. "No jó, feleli, elmegyek hozzád az éjjel, várj!" És úgy is lett: eljött. Csakhogy zavarták a szúnyogok, nagyon marták, és így nem történt semmi. "Nem bírom, mondja, nagyon csípnek." És majdhogynem sír. Másnap megjött az ura, valamilyen bíróféle. Lám, milyenek az úriasszonyok - fejezte be szomorúan, szemrehányóan -, a szúnyogok nem hagyják élni őket...

Izot nagyon dicsérte Kukuskint:

- Vedd csak szemügyre ezt a parasztembert: jó lélek! Nem szeretik, pedig semmi ok rá! Persze fecsegő, de hát mindenkinek megvan a maga hibája.

Kukuskinnak nem volt földje; felesége részeges béresasszony, pöttömnyi, de igen ügyes, erős és mérges. Bérbe adta házát a kovácsnak, és a fürdőházban húzta meg magát; Pankovnál dolgozott. Nagyon szerette a híreket, és amikor nem voltak, maga eszelt ki mindenféle históriát, amelyet mind egy kaptafára húzott.

- Mihajlo Antonov, hallottad-e? A tyinykovói csendbiztos otthagyja a hivatalát, és szerzetesnek áll: nem nyúzom többé a parasztot, aszongya, elég volt!

Hohol komolyan mondja:

- Lám, így menekül majd el tőletek minden hatósági személy.

Kukuskin szalmaszálat, szénát, csirketollat cibál ki borzas szőke hajából, és közben így okoskodik:

- Mind nem menekül el, de akinek van lelkiismerete, annak nehéz kitartania a hivatalában. Látom, Antonics, te nem hiszel a lelkiismeretben. Pedig hát lelkiismeret nélkül nem boldogulsz, bármilyen okos vagy is! Hallgasd csak meg ezt az esetet...

Egy "roppant okos" földbirtokosnőről mesél:

- Olyan gonosz volt, hogy magas hivatala ellenére még a kormányzó is vendégségbe járt hozzá. "Úrnőm, mondta, mindenesetre legyen óvatosabb, a kegyed hitvány aljasságának már Pétervárott is híre ment!" Az asszony persze likőrrel kínálta, aztán így szólt: "Menjen isten hírével, én nem tudom megváltoztatni a természetemet!" Eltelt három esztendő meg egy hónap, s a földbirtokosnő egyszer csak összehívja a parasztjait: "Nos, nektek adom minden földemet, isten veletek, bocsássatok meg nekem, merthogy én..."

- Kolostorba vonulok - fűzi a szót Hohol. Kukuskin figyelmesen ránéz, és megerősíti:

- Csakugyan, főnökasszony lett! Tehát már hallottál róla?

- Sohasem hallottam.

- Akkor honnan ismered?

- Téged ismerlek.

Az ábrándkergető fejét csóválva dohog:

- Mennyire nem hiszel te az embereknek...

Így van ez mindig: az elbeszéléseiben szereplő rossz, gonosz emberek ráunnak a gonoszságra, és "nyomtalanul eltűnnek", Kukuskin azonban többnyire kolostorba irányítja őket, mint ahogyan a szemetet a szemétdombra szállítják.

Olykor váratlan, különös gondolatai támadnak - hirtelen ráncba vonja a homlokát, és kijelenti:

- Kár volt legyőznünk a tatárokat: a tatárok különbek nálunk! Pedig a tatárokról abban az időben senki sem beszélt, de annál több szó esett a kertgazdálkodók artyelbe szervezéséről.

Romasz Szibériáról mesél, a gazdag szibériai parasztról, de Kukuskin hirtelen tűnődve mormogja:

- Ha két-három évig nem halásznának heringre, annyira elszaporodhat, hogy a tenger kilép a partjai közül, és elözönli az embereket. Csuda szapora hal!

A faluban üresfejű embernek tartják Kukuskint, történetei és fura gondolatai felingerlik a parasztokat, szitkokra, gúnyolódásra fakasztják őket; mégis mindig érdeklődéssel, figyelemmel hallgatják, mintha igazságra akarnának bukkanni koholt meséiben.

- Szószátyár - így hívják a tekintélyes gazdák, és csak a piperkőc Pankov mondja komolyan:

- Sztyepan rejtélyes ember...

Kukuskin igen ügyes munkás: kádár, kályhás, ért a méhekhez, baromfitenyésztésre tanítja az asszonyokat, ügyesen ácsol, és minden sikerül neki, noha piszmogva, kelletlenül dolgozik. Szereti a macskákat, a fürdőházban vagy tíz jól táplált macskát és kiscicát tart, s varjúval, csókával eteti őket; azzal, hogy rászoktatja állatait a madárfogyasztásra, csak fokozza az ellenszenvet önmaga iránt; macskái megfojtják a csirkéket, tyúkokat, az asszonyok pedig vadásznak Sztyepan fenevadjaira, könyörtelenül irtják őket. Kukuskin fürdőházánál gyakran hallható az elkeseredett asszonyok bősz sivítozása, ez azonban nem zavarja őt.

- Buta libák: a macska vadászállat, ügyesebb a kutyánál. Megtanítom madárfogásra, százszámra tenyésztjük majd a macskákat, aztán eladjuk, és haszon üti a markotokat, buta népség!

Ismerte a betűt, de elfelejtette, és nem akart visszaemlékezni rá. Természetes eszével ő ragadja meg leghamarabb a lényeget Hohol mondanivalójában.

- Úgy, úgy - mondja, és behunyja szemét, akár a keserű orvosságot nyelő gyermek. - Tehát Rettegett Iván nem ártott a kisembernek...

Ő, Izot meg Pankov esténként eljár hozzánk, és gyakran éjfélig elüldögélnek: hallgatják Hohol magyarázatát a világ berendezéséről, más államok életéről, a népek forradalmi megmozdulásairól. Pankovnak tetszik a francia forradalom.

- Ez bizony nagyot fordított az életen - jelenti ki helyeslőn.

Pankov két évvel ezelőtt külön költözött az apjától, egy óriás-golyvás, ijesztően dülledt szemű, gazdag paraszttól, és "szerelemből" feleségül vette Izot árva unokahúgát. Az asszonnyal szigorúan bánik, de városiasan öltözteti. Apja kiátkozta Pankovot makacssága miatt, és valahányszor elmegy a fiú vadonatúj háza előtt, bősz haraggal kiköp. Pankov bérbe adta házát Romasznak, és boltot építtetett hozzá, a módos gazdák akaratával dacolva; ezek gyűlölik emiatt, ő meg látszólag közömbösen viselkedik irántuk, lenézően beszél róluk, durván és gúnyosan bánik velük. Terhére van a falusi élet:

- Csak tudnék valami mesterséget, városban lakhatnék...

Arányos termetű, mindig rendesen öltözködik, higgadtan viselkedik, és nagyon hiú; óvatos eszű, bizalmatlan.

- Szíved szerint vagy számításból fogtál ebbe a dologba? - kérdi Romasztól.

- Hát te mit gondolsz?

- Nem: magad mondd meg.

- Szerinted hogyan jobb?

- Nem tudom! Hát szerinted?

Hohol azonban makacs, s végül szólásra bírja a parasztot.

- Persze hogy jobb, ha az eszedre hallgatsz! Az ész mindig a hasznot nézi, és ahol haszon van, az biztos ügy. A szív rossz tanácsadónk. Ha a szívemre hallgatnék, olyat tennék, hogy szörnyű! A pópa házát okvetlenül felgyújtanám: minek üti olyasmibe az orrát, amihez semmi köze!

A pópa, egy vakondokpofájú, gonosz kis öregember, sok borsot tört Pankov orra alá azzal, hogy beavatkozott az apjával való perpatvarba.

Pankov eleinte barátságtalanul és majdnem ellenségesen bánt velem, sőt néha parancsolón rám ripakodott; nemsokára felhagyott ezzel, de mégis éreztem, hogy titkolt bizalmatlanság lappang benne; és Pankov nekem is ellenszenves volt.

Elevenen élnek emlékezetemben a gerendafalú, tiszta kis szobában töltött esték. A zsaluk szorosan behajtva, az asztalon, a sarokban lámpa ég, előtte ül a meredek homlokú, simára nyírt hajú, dús szakállú férfi, s így beszél:

- Az élet lényege az, hogy az ember minél jobban eltávolodjék a baromtól...

Három parasztember hallgatja figyelmesen, mindegyiknek tiszta a szeme, okos az arca. Izot mindig mozdulatlanul ül, mintha valami távoli dologra fülelne, amit csak ő hall. Kukuskin forgolódik, mintha szúnyogok marnák, Pankov pedig szőke bajuszkáját tépdesi, és csendesen fontolgatja:

- Tehát mégis szükséges volt, hogy a nép rendekre szakadjon.

Nagyon tetszik nekem, hogy Pankov sohasem gorombáskodik Kukuskinnal, a béresével, és figyelmesen hallgatja az ábrándkergető mulatságos elmeszüleményeit.

Véget ér a beszélgetés, és felmegyek szobámba, a padlásra. Ülök a nyitott ablaknál, nézem az álomba merült falut és a földeket, ahol háborítatlan csend uralkodik. Az éj sötétjét átszövik a ragyogó csillagok, amelyek annál közelebb vannak a földhöz, minél messzebb esnek tőlem. A némaság parancsolóan szorítja össze szívemet, elmém pedig a végtelen messzeségbe kalandozik: ezer meg ezer falut látok, amely éppily hallgatagon tapad a sík földhöz, mint ahogyan a mi falunk lapul oda. Mozdulatlanság, csend mindenütt.

A sötét üresség melegen átölel, és mintha ezernyi láthatatlan piócával tapadna lelkemhez, lassanként bágyasztó gyengeség ömlik el rajtam, kusza aggodalom dúl szívemben. Kicsiny és gyarló vagyok a földön...

A falu élete sivárnak tetszik. Sokszor hallottam és olvastam, hogy falun egészségesebben és bensőségesebben élnek, mint városban. Most azonban látom, hogy a parasztok szakadatlan fegyencmunkában őrlődnek, sok beteg, agyonhajszolt ember akad közöttük, vidám pedig jóformán egyáltalán nincs. A városi mesterlegények és munkások nem dolgoznak kevesebbet, de vidámabban élnek, és nem panaszkodnak olyan fásult unalommal az életükre, mint ezek a komor emberek. Úgy látom, a paraszt élete nem könnyű: buzgó törődést kíván a föld iránt és sok finom ravaszságot az emberekkel való bánásmódban. És ez az értelemben szegény élet nem is bensőséges: megfigyelhető, hogy minden falusi tapogatózva, vak módjára él, mind fél valamitől, nem hisz a másiknak, valami farkasszerű lappang benne.

Nehezemre esik megérteni, miért utálják olyan csökönyösen Hoholt, Pankovot és a "mieinket" egytől egyig: azokat, akik értelmesen akarnak élni.

Világosan látom a város előnyeit, boldogságszomját, értelmének merész kíváncsiságát, céljainak és feladatainak sokrétűségét. Ezeken az éjszakákon mindig eszembe ötlik két városi polgár:

"F. KALUGIN ÉS Z. NYEBEJ
Órásmesterek, elfogadnak továbbá javításra mindenféle készüléket,
sebészi műszert, varrógépet, bármely rendszerű zenélődobozt és egyebeket."

Ez a cégtábla egy kis üzlet szűk ajtaja fölött lóg, az ajtó két oldalán poros ablakok, az egyik mögött ül F. Kalugin: kopasz ember, sárga koponyáján dudor, fél szemén nagyító; kerek arcú és testes, szinte állandóan mosolyog, közben pedig finom kis csipeszével egy óra szerkezetében turkál, vagy kerekre tátja ősz kefebajusza alatt rejtőző száját és dúdol. A másik ablak mögött Z. Nyebej ül: göndör fekete hajú férfi, nagy görbe orra, szilva nagyságú szeme és hegyes kis szakálla van; a szikár, ösztövér ember ördöghöz hasonlít. Ő is apró alkatrészeket szed szét és rakosgat össze, s néha váratlanul felzúg basszus hangja:

- Tra-ta-tam, tam, tam!

Hátuk mögött zűrzavaros összevisszaságban dobozok, gépek, kerekek, arisztonok, földgömbök tornyosulnak, a polcokon szanaszét különböző alakú fémtárgyak hevernek, a falakon temérdek óra himbálja ingáit. Naphosszat elnézném, hogyan dolgozik ez a két ember, hosszú testem azonban eltakarja előlük a fényt: ijesztő fintorokat vágnak felém, és integetnek, hogy hordjam el magam. Távozóban irigyen gondolom: "Micsoda boldogság, ha valaki mindenhez ért!"

Tisztelem őket, és azt hiszem, hogy minden gép, műszer titkait ismerik, s a világon mindent meg tudnak javítani. Nagyszerű emberek!

De a falu nem tetszik, a parasztok érthetetlenek. Az asszonyok különösen gyakran panaszkodnak mindenféle betegségre: valami "gurul a szívük felé", "mellüket szorítja", és állandóan "szaggat a hasuk" - erről beszélnek legtöbbet és legszívesebben, mikor ünnepnapon házuk előtt vagy a Volga partján üldögélnek. Valamennyien roppant hamar feldühödnek, és ilyenkor éktelenül pocskondiázzák egymást. Egy tizenkét kopejkás, ütött-kopott agyagfazék miatt három család karóval rontott egymásnak: eltörték egy öregasszony karját, szétzúzták egy fiú koponyáját. Majdnem minden héten előfordul ilyen verekedés.

A legények leplezetlen cinizmussal bánnak a lányokkal, és durva csínyt űznek velük: elkapják a lányokat a mezőn, felcsapják a szoknyájukat, és az alját fahánccsal erősen összekötözik a fejük fölött. Ezt úgy hívják, hogy "virágba borítani a lányt". A deréktől lefelé csupasz lányok sivalkodnak, szitkozódnak, de nyilván kedvükre van a játék, mert szemlátomást lassabban bontják ki a szoknyájukat, mintsem tehetnék. A templomban, az éjszakai istentiszteleten, a legények a lányok fenekét csipkedik - úgy látszik, csak ezért járnak templomba. Vasárnap így beszél a pópa a szószékről:

- Barmok! Hát nem akad más hely a fajtalankodástokra?

- Ukrajnában a nép talán költőibb a vallásban - mondja Romasz -, itt meg az istenhit leple alatt csak a rémület és a mohóság durva ösztöneit látom. Tudja, olyan őszinte istenszeretet, olyan elragadtatás Isten szépsége és ereje iránt, az ittenieknél nem tapasztalható. Ez talán jó is: könnyebben megszabadulhatnak a vallástól, amely a legkárosabb előítélet; nekem elhiheti!

A legények hetvenkedők, de gyávák. Már vagy három ízben meg akartak verni, éjjel rontottak rám az utcán; de nem sikerült, és csak egyszer ütötték meg bottal a lábamat. Az efféle csetepatékról természetesen nem szóltam Romasznak, ő azonban észrevette, hogy bicegek, s kitalálta az okát.

- Aha, hát mégis ellátták a baját? Megmondtam magának!

Noha ő sem tartotta tanácsosnak, hogy éjnek idején sétálgassak, néha mégis kimentem a kertek alján a Volgához, és elüldögéltem a fűzfák alatt; az éj átlátszó függönyén keresztül néztem lefelé, a folyó túlsó partján elterülő rétekre. Fenségesen lassú a Volga folyása, dúsan megaranyozzák a láthatatlan nap sugarai, melyek a halott holdról verődnek vissza. Nem szeretem a holdat, valami vészjósló van benne, és akárcsak a kutyában, énbennem is szomorúságot kelt: szeretnék keservesen vonítani. Nagyon örültem, amikor megtudtam, hogy nem a saját fényével világít, hogy halott, és nincs, nem is lehet élet rajta. Azelőtt úgy képzeltem, hogy rézemberek lakják, akik háromszögekből állnak, és úgy mozognak, mint a körzők, fülsiketítő, nagyböjti harangozással. Minden rézből van ott: növények, állatok, és egyre csak csengenek, szakadatlanul, fojtottan, fenyegetik a földet, és rosszat forralnak ellene. Jólesett megtudnom, hogy a hold üres pont az égbolton, de mégis szerettem volna, ha egy nagy meteor zuhanna rá, akkora erővel, hogy a hold fellobbanjon az ütéstől, és saját fényével ragyogjon a föld fölött.

Elnéztem, miként fodrozza a brokátszerű fénycsíkot a Volga árja, amely valahol a messzi sötétben születik, és eltűnik a meredek part fekete árnyékában - s úgy érzem, elmém fürgébb és élesebb lesz. Könnyedén gondolkodom valami szavakkal megfoghatatlan, mindentől idegen dologról, amelyet a nap folyamán éltem át. A víztömeg fenséges hömpölygése szinte teljesen zajtalan. A széles, sötét vízi úton hajó kúszik: olyan, mint valami tüzes tollú, óriás madár, nyomában könnyű zúgás száll, akár a nehéz szárnyak suhogása. A lapályos part mentén fényecske úszik, éles, vörös sugár terül szét a vízen: halász csalogatja a halat; azt lehetne hinni, hogy magányos csillag ereszkedett alá az égből a folyóra, és tüzes virágként száll a víz fölött.

Olvasmányaim különös ábrándképekbe olvadnak, képzeletem páratlan szépségű képeket fest lankadatlanul, és mintha a folyó nyomában úsznék az enyhe éjszakai levegőben.

Mellém szegődik Izot: éjszaka még erősebbnek, még megnyerőbbnek látszik.

- Megint itt vagy? - kérdi, és letelepszik mellém. Sokáig figyelmesen hallgat, a folyót és az eget nézi, s közben aranyszínű szakálla finom selymét simogatja.

Azután ábrándokat sző:

- Kitanulok, sokat olvasok... aztán végigmegyek minden folyó mentén, és mindent érteni fogok! Tanítani fogom az embereket! Bizony. Jólesik, öcsém, ha kitárhatod a lelked valaki előtt! Még a fehérnép közül is megérti egynéhány, ha őszintén a szívéhez szólnak. Nemrég ott ült a csónakomban egy fehércseléd, és kérdezősködött: "Mi lesz velünk, ha meghalunk? Nem hiszek én se pokolban, se másvilágban." Hallod? Hát ők is, testvér...

Nem találta a megfelelő szót, ezért hallgatott egy sort, majd végül hozzátette:

- Élő lelkek...

Izot éjszakai ember volt. Jól megérezte a szépséget, s jól tudott beszélni róla, egy ábrándozó gyermek csendes szavaival. Félelem nélkül - bár a vallás szerint - hitt Istenben; nagy, méltóságos öregembernek képzelte, a világ jó és okos urának, aki csak azért nem tudja legyőzni a rosszat, mert "nem futja idejéből, teméntelenül elszaporodott az ember. No de sebaj, majd csak időt kerít rá, meglátod! De Krisztust nem tudom ésszel felérni, semmiképp sem! Semmit sem tudok kezdeni vele. Van Isten, ez rendben lenne. De itt egy másik is! A fia... mondják. Hát aztán, ha a fia? Hiszen Isten még nem halt meg..."

Többnyire azonban Izot szótlanul üldögél, töprenkedik, és csak nagy ritkán szólal meg sóhajtva:

- Bizony, így van ez...

- Micsoda?

- Csak magamban beszélek...

Megint felsóhajt, a homályos messziségbe réved.

- Jó élni!

Egyetértek vele:

- Bizony, jó!

Fenségesen siklik a sötét víz bársonycsíkja, fölötte a tejút ezüst sávja húzódik, arany pacsirtaként ragyognak a nagy csillagok, és a szív halkan dalolja balga ábrándjait az élet titkairól.

Messze a rétek fölött, a vöröslő felhők közül napsugarak törnek elő - s a nap kibontja színpompás pávafarkát az égen.

- Csodálatos dolog a nap! - mormolja Izot boldog mosollyal.

Virágzanak az almafák, rózsaszín felhő és kesernyés illat borul a falura, az illat behatol mindenüvé, elfojtja a kátrány és a trágya szagát. Ünnepi rózsás sziromköntösbe öltözött, virágzó fák százai húzódnak szabályos sorokban a falutól a mező felé. Holdas éjszakákon a virágok kelyhe hajladozik az enyhe szélben, alig hallhatóan zizeg, és úgy rémlik, mintha kékes-aranyos, nehéz hullámok öntené el a falut. Fáradhatatlanul, szenvedélyesen dalolnak a csalogányok, nappal pedig hetykén pörölnek a seregélyek, s a láthatatlan pacsirták elárasztják a földet szakadatlan, lágy trilláikkal.

Ünnepnapokon estefelé a lányok és a menyecskék dalolva járják az utcákat, kitátják szájukat, akár a madárfiókák, és epedőn, mámorosan mosolyognak. Izot is mosolygott, akár a részeg; megsoványodott, szeme beesett mély gödrébe, arca még szigorúbb, még szebb lett és átszellemültebb. Naphosszat aludt, csak estefelé jelent meg az utcán gondterhesen, csendesen ábrándozva.

Kukuskin nyers nyájassággal kötekedett vele, ő meg zavartan mosolygott:

- Hallgass már, te. Mit tegyek hát?

És lelkendezett:

- Ó, milyen édes élni! És milyen boldogan lehet élni, micsoda szavakat talál a szív! Némelyiket mindhalálig nem felejted el, és ha feltámadsz... ez jut először eszedbe!

- Vigyázz, ellátják a bajodat a férjek - intette Hohol, és ő is nyájasan mosolygott.

- Van is miért - helyeselt Izot.

Majdnem minden éjjel a csalogányok énekével együtt szállt a kerteken, a mezőn, a folyóparton Pislogó izgató, magas hangja: csodálatosan énekelte a szép dalokat, s ezért még a parasztok is sok mindent megbocsátottak neki.

Szombat estéken egyre többen verődtek össze boltunk előtt; állandó vendég volt az öreg Szuszlov, Barinov, Krotov kovács és Pislogó. Üldögélnek, tűnődve beszélgetnek; egyik-másik elmegy, újak jönnek, így tart ez majdnem éjfélig. Néha egy-egy részeg botrányt csap, leggyakrabban Kosztyin, egy félszemű katona, akinek a bal kezén két ujj hiányzik. Feltűri zubbonya ujját, és öklét rázva, harcikakas-léptekkel odamegy az üzlethez, és torkaszakadtából, rekedten ordít:

- Hohol, te kártékony fajzat, pogány eb! Felelj: miért nem jársz templomba, mi? Eretnek lélek! Bajkeverő! Felelj, ki fia-borja vagy te?

Kötekednek vele:

- Miska, miért lőtted el az ujjadat? Tán megijedtél a töröktől?

Kosztyin már nekigyürkőzik, hogy ölre menjen velük, de megragadják, és nevetve, rikoltozva letaszítják az árokba: pörgettyűként bukfencezik a lejtőn, és éktelenül sivalkodik:

- Segítség! Megöltek!

Majd tetőtől talpig porosan kimászik, és pénzt kér Hoholtól egy pohárka pálinkára.

- Miért?

- A mulatságért - feleli Kosztyin. - A parasztok kórusban hahotáznak.

Egy ünnepnap reggelén, amikor a szakácsnő begyújtott a kemencébe, és kiment az udvarra, én meg a boltban voltam, hirtelen erős dörrenés hallatszott a konyhából. A bolt megremegett, hullottak a polcokról a karamellás dobozok, csörömpöltek a kitörött ablaküvegek, robajlott a föld. A konyhába iramodtam: ajtajából fekete füstfellegek gomolyogtak a szoba felé, mögöttük sistergett, ropogott valami - Hohol pedig vállon ragadott:

- Megálljon!

A pitvarban a szakácsnő jajveszékelt.

- Eh, ostoba...

Romasz belevetette magát a füstbe, csörömpölt valamivel, majd cifrát káromkodott.

- Hagyd már abba! Vizet! - kiáltotta.

A konyhában fahasábok füstölögtek a padlón, aprófa égett, téglák hevertek szanaszét, a kemence fekete torka pedig olyan üres volt, mintha kiseperték volna. A füstben kitapogattam egy vödör vizet, a földön lángoló tűzre zúdítottam, és nekifogtam, hogy visszahajigáljam a hasábokat a kályhába.

- Óvatosabban! - mondta Hohol, aki kézen fogva vezette a szakácsnőt; betuszkolta a szobába, és kiadta a parancsot:

- Bezárni a boltot! Vigyázzon, Makszimics: még robbanhat... - Leguggolt, és vizsgálni kezdte a kerek fenyőhasábokat, majd kirángatta a kemencéből azokat, amelyeket én már visszadobáltam.

- Mit művel?

- Ahá: megvan!

Furcsán széttépett, kerek tuskót nyújtott felém. Észrevettem, hogy a belseje ki van fúrva, és különös módon kormos.

- Érti? A gazfickók puskaporral töltötték meg a tuskót. Ostoba népség! Hát mit lehet kezdeni egy font puskaporral?

Félretette a tuskót, kezet mosott.

- Szerencse, hogy Akszinya éppen kiment, különben megsebesülhetett volna...

A savanykás füst eloszlott, és látni lehetett, hogy a polcon összetört az edény, valamennyi ablaküveg kihullott a keretéből, a kemence torkából pedig kiszakadtak a téglák.

Ebben az órában Hohol nyugalma nem tetszett nekem: úgy viselkedett, mintha egy cseppet sem háborodna fel ezen az ostoba csínyen. Az utcán pedig gyerekek futkároztak, csengő hangjuk szállt:

- Tűz van Hoholnál! Tűz van!

Valahol egy parasztasszony siránkozott, jajveszékelt, a szobából pedig Akszinya riadt kiáltása hallatszott:

- Betörnek a boltba, Mihajlo Antonics!

- Jó, jó, csak csendesebben! - felelte az, s közben megtörülte nedves szakállát a törülközővel.

A szoba nyitott ablakain rémülettől és haragtól eltorzult szőrös ábrázatok bámultak be, hunyorogtak a füstmarta szemek, valaki pedig izgatottan, sikongva kiáltotta:

- Űzzük ki őket a faluból! Csupa botrány az életük! Hát ez meg mi, Uramisten?

Egy vörös hajú kis paraszt, miközben hányta magára a keresztet, és hangtalanul mozgatta ajkát, megpróbált bemászni az ablakon, de nem sikerült; jobb kezében fejsze volt, a bal pedig görcsösen kapdosott az ablakpárkány után, de minduntalan lecsúszott.

Romasz, a tuskót kezében tartva, megkérdezte:

- Hová igyekszel?

- Oltani, bátyuska...

- De hisz sehol sem ég...

A paraszt ijedten eltátotta a száját s eltűnt; Romasz pedig kiment az üzlet bejárata elé, megmutatta a tuskót, és így szólt a tömeghez:

- Valamelyikőtök puskaporral töltötte meg ezt a kerek tuskót, és a mi tüzelőnk közé dugta. A puskapor azonban kevés volt, és nem tett kárt...

Én Hohol mögött álltam, a tömeget néztem, és hallottam, amint a fejszés paraszt ijedten meséli:

- Ahogy rám lendíti azt a hasábot...

Kosztyin katona pedig, aki már felöntött a garatra, így harsogott:

- Űzzük ki a faluból az istentelent! Törvény elé!

Legtöbben azonban hallgattak, tekintetüket Romaszra függesztették, és bizalmatlanul figyeltek szavaira.

- Ahhoz, hogy felrobbantsátok a házat, sok puskapor kell... talán egy pudnyi is! No, menjetek hát...

Valaki megkérdezte:

- Hol a sztaroszta?

- A csendbiztost kell hívni!

Az emberek ráérősen, kelletlenül széledtek szét, mintha sajnálnának valamit.

Leültünk teázni. Akszinya töltött; olyan kedves és jóságos volt, mint még soha; együttérzőn nézett Romaszra, és megjegyezte:

- Nem tesz panaszt ellenük, hát ezért garázdálkodnak.

- Nem bosszantja a dolog? - kérdeztem.

- Nem érek rá, hogy minden ostobaságon bosszankodjam.

Azt gondoltam: "Bárcsak mindenki ilyen nyugodtan végezné a maga dolgát!"

Romasz pedig már arról beszél, hogy nemsokára Kazanyba utazik, s megkérdezte, milyen könyveket hozzon.

Olykor úgy véltem, ennek az embernek a lelke helyén - akár az órában - valami szerkezet működik, amelyet mindjárt az egész életre felhúztak. Szerettem Hoholt, nagyon tiszteltem, de örültem volna, ha egyszer megharagszik rám vagy valaki másra, kiabál, toporzékol. Ő azonban nem tudott, vagy nem akart haragudni. Ha bosszantotta valamilyen ostobaság vagy hitványság, csak gúnyosan összehúzta szürke szemét, és néhány kurta, hideg szót mondott, ami mindig nagyon egyszerű, de kíméletlen volt.

Egyszer például megkérdezte Szuszlovtól:

- Miért csűr-csavar mindent öregember létére, mi?

Az öreg sárga arca és homloka lassan bíborvörösre gyúlt, és mintha még a fehér szakállának töve is elvörösödött volna.

- Hiszen haszna nincsen belőle, a megbecsülést pedig eljátssza.

Szuszlov lehorgasztotta a fejét.

- Igaz, hasznom nincs belőle! - ismerte be.

Később ezt mondta Izotnak:

- Igazi lelki kalauz ez az ember! Ilyeneket kellene elöljáróul választani...

Röviden, értelmesen magyarázza Romasz, mit és hogyan kell tennem távollétében; s nekem úgy tetszik, már el is felejtette, hogy meg akarták félemlíteni a robbantással, mint ahogyan a légycsípést felejti el az ember.

Jött Pankov, szemügyre vette a kályhát, és komoran kérdezte:

- Nem ijedtetek meg?

- Ugyan mitől?

- Háború ez!

- Ülj le teázni.

- Vár az asszony.

- Hol voltál?

- Halászni. Izottal.

Elment, s a konyhában tűnődve ismételte:

- Háború.

Hohollal mindig kurtán beszélt, mintha már rég megtárgyaltak volna minden fontos és bonyolult dolgot. Emlékszem, amikor egyszer Izot meghallgatta Rettegett Iván uralkodásának történetét Romasz elbeszélésében, a végén megjegyezte:

- Borzasztó cár volt!

- Mészáros - fűzte hozzá Kukuskin, Pankov pedig határozottan kijelentette:

- Nem látszik, hogy különösebben eszes lett volna. Kipusztította a hercegeket, helyükbe meg elszaporította a kisnemeseket. Még idegeneket is idehordott külföldről. Ebben nincs ész. A kisbirtokos rosszabb a nagynál. A légy nem farkas, puskával nem ölöd meg, de jobban felbőszíti az embert, mint a farkas.

Kukuskin egy veder hígított agyaggal jelent meg, és nekilátott a kemence tégláinak betapasztásához.

- Mit ki nem eszeltek, az ördögfajzatjai! - mondta. - A tetveiket nem tudják kiirtani, de egy embert elveszejteni, azt igen! Ne hozz egyszerre sok árut, Antonics, inkább kevesebbet és gyakrabban: különben még felgyújtanak. Most, ha nyélbe ütöd ezt a dolgot, elkészülhetsz a legrosszabbra!

"Ez a dolog" - amit a falu módos gazdái igen rossz szemmel néztek - a kertgazdálkodók artyelbe szervezése volt. Hohol már majdnem elintézte, Pankov, Szuszlov és még néhány értelmes parasztember segítségével. A gazdák java része már nyájasabban bánt Romasszal, az üzletben szemlátomást nőtt a vevők száma, sőt még a "semmirekellő" parasztok is - Barinov, Pislogó - iparkodtak mindenféleképp előmozdítani Hohol ügyét, tehetségük szerint.

Nekem nagyon tetszett Pislogó, szerettem a szép, bánatos dalait. Éneklés közben sűrűn lehunyta a szemét, és mártírarcát ilyenkor nem rángatta görcs. Sötét éjszakákon élt igazán, amikor nem volt hold, vagy sűrű felhőfüggöny takarta az eget. Gyakran már este hívogatott csendes szóval:

- Gyere ki a Volgára.

A parton felszereli a kecsegehalászatra tilos horgot, lovaglóülésben ül csónakja farán, sötét, görbe lábát a vízbe lógatva, s közben fojtott hangon beszél:

- Ha úr űz csúfot belőlem, hát jól van, eltűröm, egye meg a fene: ő valaki, ő olyasmit tud, amit én nem. De amikor a magamfajta paraszt szorongat, hát ehhez mit szóljak? Mi a különbség közöttünk? Ő rubelban számol, én meg kopejkában, ennyi az egész!

Pislogó arca fájdalmasan megrándul, szemöldöke ugrándozik, ujjai sebesen járnak - szétszedi és reszelővel megélesíti a horgokat -, nyájas hangja pedig halkan cseng:

- Tolvajnak tartanak, igaz, bűnös vagyok! De hiszen mindenki rablásból él, mindenki a másikat szívja és marja. Bizony. Isten nem szeret bennünket, az ördög meg incselkedik!

Lassan siklik el mellettünk a fekete folyó, fekete felhők úsznak fölötte, a lapályos part nem látszik a sötétben. Óvatosan paskolják a hullámok a part homokját, áztatják a lábamat, mintha magukkal ragadnának a parttalan, tovasuhanó sötétségbe.

- Minek is élünk? - kérdi sóhajtva Pislogó.

Fönt a dombtetőn keservesen vonít egy kutya. Szinte félálomban tűnődöm: "Ugyan miért is élnek az olyanok, mint te, s úgy, mint te?"

Nagy csönd van a folyón, koromfekete és félelmetes. És nincs vége ennek a meleg sötétségnek.

- Megölik Hoholt. Vigyázz, téged is megölnek! - dünnyögi Pislogó, azután váratlanul halk nótába kezd:

Szeretett engem az anyácskám,
Mindig mondogatta:
Jasa, Jasa, lelkecském, drágám,
Vigyázz magadra...

Szemét lehunyja, hangja erősebben és bánatosabban cseng, ujjai meglassúdva bogozzák a horog zsinegét.

Nem hallgattam a kedvesre én,
Hej - nem hallgattam...

Különös érzés fog el: mintha súlyosan áramló, híg tömeg mosná alá a földet - a föld belézúdul, én pedig lecsúszom, alásiklom a sötétbe, oda, ahol mindörökre elmerült a nap.

Pislogó éppoly váratlanul fejezi be énekét, mint elkezdte; szótlanul a vízbe taszítja csónakját, beleül, és szinte zajtalanul eltűnik a feketeségben. Utánanézek, és ezt gondolom: "Minek élnek az ilyen emberek?"

Barátaim közé tartozik Barinov is; szertelen, hencegő, naplopó, pletykafészek és nyughatatlan csavargó. Moszkvában is élt, és sercintgetve így beszélt róla:

- Pokoli város! Zagyva hely. Templom van ott tizennégyezer meg még hat, a nép pedig egytől egyig zsivány! És mind rühes, akár a ló, biz' isten! Kereskedők, katonák, polgárok, ahányan csak vannak, lépten-nyomon vakaróznak. Igaz is: van ott egy nagy ágyú, óriási jószág! Maga Nagy Péter öntötte, hogy a lázadókra lőjön vele; egy nemesasszony lázadást szított ellene, szerelemféltésből. Kerek hét esztendeig élt vele a cár, napról napra, azután otthagyta három gyermekével. Haragra gerjedt az asszony, és kitört a lázadás! Így hát, öcskös, amikor ezzel az ágyúval a cár a lázadók közé dörrentett: kilencezer-háromszáznyolc ember nyomban fűbe harapott! Erre maga is megijedt: "Hát nem, mondja Filaret metropolitának, be kell szegezni a hitvány jószágot, hogy ne ejtsen kísértésbe!" Be is szegezték...

Azt mondom neki, hogy mindez badarság, ő pedig megharagszik:

- Ur-ram Teremtőm! Micsoda pocsék természeted van! Ezt a történetet egy tudós ember mesélte el nekem, töviről hegyire, te meg...

Kijevben is járt, "a szent helyeken", és erről így mesélt:

- Ez a város olyasféle, mint a mi falunk, szintén dombon áll, folyó partján, de hogy melyikén, azt már elfelejtettem. A Volgához képest pocsolya! Zűrzavaros város, annyi szent. Minden utca girbe-gurba, és hegynek fut. A nép meg hohol, de nem olyan fajtájú, mint Mihajlo Antonov, hanem félig lengyel, félig tatár. Nem is beszél, inkább ugat. Torzonborz, mocskos népség. Békát fal: a béka tízfontosra is megnő náluk. Ökörfogaton hajt, sőt ökörrel is szánt. Bámulatos ökreik vannak, a legkisebb is négyszer akkora, mint a miénk. Nyolcvanhárom pudot nyom. Ötvenhétezer szerzetes él ott, meg kétszázhetvenhárom főpap... No, te híres! Mersz-e vitatkozni velem? Magam láttam mindezt, a saját szememmel. Hát te jártál ott? Nem jártál. Az ám! Én, öcskös, mindennél jobban szeretem a pontosságot...

Szerette a számokat, megtanulta tőlem az összeadást meg a szorzást, az osztást azonban ki nem állhatta. Buzgón szorzott többjegyű számokat, közben bátran tévedett; bottal írta homokba a hosszú számsorokat, majd döbbenten, gyermekszemét kimeresztve bámult rájuk, és így kiáltott fel:

- Ilyen huncut jószágot ki sem tud mondani senki fia!

Esetlen, borzas, rongyos ember, arca pedig szépnek mondható; göndör, vidám szakáll keretezi, kék szeme gyermeki derűvel mosolyog. Benne és Kukuskinban van valami közös vonás, s bizonyára ezért idegenkednek egymástól.

Barinov kétszer járt a Kaspi-tengeren, halászni - és így ábrándozik róla:

- A tenger, öcskös, semmihez sem fogható. Szúnyog vagy hozzá képest! Nézed, nézed, és mintha nem is volnál! Édes ott az élet. Odacsődül mindenféle népség, még egy archimandrita is volt közöttük: egészen jól dolgozott! Akadt egy szakácsnő is; egy ügyésznek volt a babája, hát kell ennél több? Mégsem bírta. "Nagyon szeretlek, te ügyész, de mégis, ég veled!" Mert aki csak egyszer is látta a tengert, az mindig visszavágyik. Ott van szabad térség. Akár az égen... semmi tülekedés! Magam is odaköltözöm, örökre. Nem szívelem az embereket, bizony! Remetének kéne mennem, remetelakba, de nem ismerek egyetlen valamirevalót se...

Úgy csellengett a faluban, mint a kivert kutya; lenézték, de meséit éppoly gyönyörűséggel hallgatták, mint Pislogó énekét.

- Ügyesen hazudik! Mulatságos!

Képzeletének csapongása néha még az olyan határozott emberek agyát is megzavarta, amilyen Pankov; ez a bizalmatlan parasztember egy ízben így szólt Hoholhoz:

- Azt bizonygatja Barinov, hogy Rettegett Ivánról nincs minden megírva a könyvekben, sok mindent eltitkoltak. Állítólag varázsló volt, sassá tudott átváltozni... az ő ideje óta vésnek sast a pénzre, az ő tiszteletére.

- Megfigyeltem - ugyan hányadszor? -, hogy minden szokatlan, fantasztikus dolog, minden nyilvánvaló, sőt esetleg képtelen kitalálás sokkalta jobban tetszik az embereknek, mint az élet igazságáról szóló komoly beszéd.

Mikor azonban megemlítettem ezt Hoholnak, ő mosolyogva torkolt le:

- Elmúlik! Csak tanuljanak meg az emberek gondolkodni, akkor maguktól rájönnek az igazságra. Az efféle csodabogarakat meg, mint Barinov, Kukuskin, meg kell értenie. Tudja, az ilyenek művészlelkek, költők. Bizonyára ilyen fura szerzet volt Krisztus is. És ismerje el, egyet-mást nem is olyan rosszul gondolt ki...

Meglepett, hogy ezek az emberek keveset és nem szívesen beszélnek Istenről; csak az öreg Szuszlov jegyezte meg gyakran, mély meggyőződéssel:

- Minden Istentől van!

Én mindig valami reménytelenséget éreztem ezekben a szavakban. Nagyon jól megfértem ezekkel az emberekkel, és sokat tanultam tőlük a beszélgetések éjszakáin. Úgy rémlett, Romasz minden kérdése, akár egy hatalmas fa, az élet sűrűjébe bocsátja gyökereit, s ott a mélyben ezek a gyökerek egy másik, szintén évszázados fa gyökereivel fonódnak össze, és minden águkon színpompás gondolatok szöknek virágba, csengő szavak dús levelei bomlanak ki. Szinte éreztem, hogy a könyvek serkentő mézétől eltelve egyre növekszem; mind magabiztosabban beszéltem, és Hohol már többször is mosolyogva dicsért:

- Jól halad, Makszimics!

Mennyire hálás voltam ezekért a szavakért!

Pankov néha elhozta a feleségét, egy szelíd arcú, kék szemű, okos tekintetű, "városiasan" öltözött asszonykát. Csendesen leült a sarokba, tartózkodóan összeszorította ajkát, nemsokára azonban szája csodálkozón kinyílt, szeme ijedten tágra meredt. Olykor pedig, amikor valami találó szócskát hallott, zavartan nevetett, és eltakarta arcát. Pankov pedig hunyorított Romasznak:

- Pedzi már!

Gyakran titokzatos vendégek érkeztek Hoholhoz; feljött velük hozzám a padlásra, és órák hosszat üldögéltek itt.

Akszinya ételt, italt hozott nekik, s itt is aludtak; senki sem látta őket, csak én meg a szakácsnő, aki kutyahűséggel csüngött Romaszon, valósággal imádta. Izot és Pankov éjszaka, csónakon fuvarozta ezeket a vendégeket az arra haladó gőzhajóra vagy a lobiski mólóra. Elnéztem a dombról, amint a fekete vagy holdfénytől ezüstös folyón tovasiklik a mákszemnyi csónak, lámpás fénye repdes fölötte, hogy észrevegye a hajó kapitánya - néztem, s úgy éreztem, egy nagy, titkos ügy részese vagyok.

Marija Gyerenkova is el-ellátogatott a városból. Tekintetében azonban már nem leltem meg azt, ami akkor felkavart: szeme egyszerűen olyan volt, mint azé a lányé, aki boldog, mert tudja, hogy csinos, és örömmel fogadja egy ilyen jól megtermett, szakállas férfi udvarlását. Romasz éppoly nyugodtan és kissé gúnyosan beszélt vele, mint mindenkivel, csak sűrűbben simogatta a szakállát, és a szeme melegebben csillogott. A lány vékony hangocskája pedig vígan csengett; kék ruhát, szőke hajában kék szalagot hordott. Gyermekes keze furcsán nyugtalan volt: mintha keresett volna valamit, amiben megfogózhat. Szinte állandóan dúdolt csukott szájjal, és zsebkendőjével legyezte örömtől sugárzó, rózsás arcát. Volt benne valami újszerűen izgató, ellenszenves és bosszantó. Igyekeztem minél ritkábban látni.

Július derekán eltűnt Izot. Azt beszélték, hogy vízbe fúlt, és két nap múlva igazolódott a hír: vagy hét versztányira a falu alatt, a lapos partra vetette az ár betört fenekű, szétzúzott palánkú csónakját. A szerencsétlenséget úgy magyarázták, hogy Izot valószínűleg elaludt a vízen, és az ár nekisodorta ladikját a körülbelül öt versztányira a falu alatt horgonyzó uszályok köteleinek.

Romasz Kazanyban volt, amikor ez történt. Este bejött hozzám a boltba Kukuskin, csüggedten letelepedett a zsákokra, lábára bámulva hallgatott egy ideig; majd rágyújtott, s megkérdezte:

- Mikor jön meg Hohol?

- Nem tudom.

Tenyerével erősen dörzsölni kezdte megtépázott arcát, halkan, cifrán káromkodott, és el-elbődült, mintha csont akadt volna a torkán.

- Miiéit?

Rám nézett, ajkát harapdálta. Szeme kivörösödött, állkapcsa remegett. Láttam, hogy nem tud beszélni, és aggódva vártam valami szomorú hírt. Végül kipillantott az utcára, és nagy nehezen, akadozva kibökte:

- Odavezetem Pislogóval. Megnéztük Izot csónakját. Fejsze szakította át a fenekét... érted? Tehát megölték Izotuskát! Úgy bizony...

Fejét rázta, és csak a cifra szavakat sorjázta, s könnytelenül, hevesen szipogott; majd elhallgatott, és hányta magára a keresztet. Kibírhatatlan volt nézni, mennyire szeretne sírva fakadni, de nem tud, csak reszket minden ízében, dühtől és szomorúságtól fuldokolva. Végre felugrott, és fejét rázva elment.

Másnap este a gyerekek fürdés közben rábukkantak Izotra egy kiszáradt uszályroncs alatt, amely valamivel a falu fölött hevert a parton. Az uszály feneke félig a parti köveken feküdt, félig a vízbe lógott, a tat alatt pedig, a letöredezett kormánylapátba akaszkodva, arccal lefelé nyúlt el Izot hosszú teste: koponyája üres volt, a víz kimosta belőle az agyvelőt. Hátulról sújtottak a halászra, tarkóját valósággal lemetszette a fejsze. Az ár táncoltatta Izotot, ki-kidobta lábát a partra, lóbálta karját, s úgy tetszett, mintha a halász minden erejét megfeszítené, hogy kikecmeregjen a partra.

A parton vagy húsz gazdag paraszt állott, és komoran figyelt; a szegények még nem tértek vissza a földekről. Botjával hadonászva sürgött-forgott az alattomos, gyáva sztaroszta, orrát húzta, és megtörülte rózsaszín inge ujjával. Szélesen szétterpesztett lábbal, hasát kidüllesztve állt Kuzmin, a köpcös boltos, és felváltva hol rám, hol Kukuskinra nézett. Fenyegetőn összevonta szemöldökét, fakó szeme azonban könnybe lábadt, és ragyás arca szánalmasnak tetszett.

- Ó, micsoda csúfság! - jajveszékelt a sztaroszta, miközben szaporán szedte görbe lábát. - Ó, emberek, rút dolgot műveltetek!

Menye, egy telt fiatalasszony, egy kövön ült, bambán bámult a vízbe, és reszkető kezével keresztet vetett, szája mozgott, duzzadt, piros alsó ajka csúnyán lefittyedt, akár a kutyáé, és kivillantak sárga birkafogai. A domboldalon tarka fürtökben lányok, gyerekek özönlöttek alá, porlepte parasztok lépdeltek sietve.

A tömeg óvatosan, halkan zúgott:

- Kötekedő ember volt.

- Ugyan miért?

- Az ott, Kukuskin a kötekedő...

- Kár volt elpusztítani...

- Izot békésen élt...

- Békése-en? - üvöltött Kukuskin, és a parasztok felé iramodott. - Akkor hát miért öltétek meg, mi? Rongy népség! No?

Hirtelen hisztérikusan felkacagott egy parasztasszony, és az eszelős kacaj ostorként vágott végig a tömegen; a parasztok ordítani kezdtek, egymásnak estek, káromkodtak, üvöltöztek; Kukuskin pedig a boltoshoz ugrott, és nagy lendülettel belecsapott érdes arcába:

- Nesze, te barom!

Öklével hadonászva, nyomban kiugrott a dulakodás sűrűjéből, és szinte vidáman kiáltotta felém:

- Eredj innét, verekedés lesz!

Már megütötték, vért köpött felhasított ajkából, arca azonban elégedetten ragyogott...

- Láttad, hogy odasóztam Kuzminnak?

Odafutott hozzánk Barinov, és félénken nézegette az uszálynál szoros csapatba verődött tömeget, amelyből kivált a sztaroszta vékony hangja:

- Bizonyítsd be hát, ki iránt vagyok én részrehajló? Bizonyítsd be!

- El kell mennem innét - mormogta Barinov, és elindult felfelé. Forró este volt, a fojtó fülledtség miatt alig lehetett lélegzeni. A bíborszínű nap a sűrű, kékes felhők közé hanyatlott, vörös visszfény ragyogott a bokrok lombján; valahol mennydörgés morajlott.

Előttem hullámzott Izot teste, szétzúzott koponyáján szinte égnek álltak a víz sodrától felegyenesedő hajszálak. Eszembe ötlött kissé tompa hangja, szép szava:

"Minden emberben van valami gyermeki, és erre a gyermekire kell támaszkodni! Nézd például Hoholt: ő szinte vasból van, de a lelke gyermeki!"

Kukuskin mellettem haladt, és mérgesen mondta:

- Így járunk mindnyájan... Úristen, micsoda ostobaság!

Hohol két nap múlva érkezett meg, késő éjjel; nagyon elégedettnek látszott, és szokatlanul kedves volt. Amikor beengedtem a házba, megveregette a vállamat, s így szólt:

- Keveset alszik, Makszimics!

- Megölték Izotot.

- Mi-i?

Arccsontja kidagadt, szakálla reszketni kezdett, szinte hullámzott, a mellére folyt. Le sem vette sapkáját; megállt a szoba közepén, összehúzta szemét, és a fejét csóválta.

- Úgy. És nem tudni, hogy ki volt? Hát persze...

Lassan az ablakhoz ment, leült, kinyújtóztatta lábát.

- Pedig mondtam neki... Itt járt a hatóság?

- Tegnap. A rendőrfőnök.

- No és mit ért? - kérdezte, s maga felelt meg rá: - Persze hogy semmit!

Elmondtam, hogy a rendőrfőnök szokása szerint Kuzminnál szállt meg, és hűvösre tétette Kukuskint, mert az pofon vágta a boltost.

- Úgy. Nos, mit szólhatunk hozzá?

Kimentem a konyhába, hogy feltegyem a szamovárt.

Teánál Romasz beszélni kezdett:

- Sajnálom ezt a népet: a legjobbjait öli meg! Azt lehetne hinni: fél tőlük. "Nem közibénk valók", ahogyan itt mondják. Amikor Szibériába toloncoltak, útközben az egyik fegyenc elmesélte az életét. Rablás volt a mestersége, bandával járt, ötödmagával. És egyszer így szólt valamelyikük: "Hagyjunk fel a rablással, testvérek, hisz úgyis mindegy: nincs értelme, rosszul élünk!" És emiatt megfojtották, amikor részeg fejjel elnyomta az álom. Az elbeszélő igen dicsérte a meggyilkoltat: "A másik hármat később eltettem láb alól, mesélte, értük nem kár, de ezt a cimborámat mindmáig sajnálom, jó pajtás volt, okos, vidám, tiszta lelkű." "Hát akkor miért öltétek meg, kérdeztem, talán féltetek, hogy elárul?" Meg is sértődött erre: "Nem, mondta, semmi szín alatt nem árult volna el, semmi szín alatt! Csak valahogy nem volt rendjén, hogy barátkozzunk egymással, mi bűnösök: ő meg igaz ember. Nem illik."

Hohol felállt, és hátratett kézzel, pipáját a fogai közt szorongatva, fel-alá járkált a szobában, talpig fehérben volt, sarkig érő, hosszú tatár ingben. Meztelen talpa súlyosan dobbant, s közben halkan, elgondolkozva beszélt:

- Sokszor tapasztaltam én már, hogy félnek az igaz embertől, és a derék embert elmarják maguk közül. Kétféle módon viselkednek velük szemben: vagy minden eszközükkel a vesztükre törnek, miután előbb jól meghajszolták őket, vagy pedig kutya módra, hason csúszva sandítanak a szemükbe. Ez ritkább. De hogy megtanulják tőlük, miként kell élni, hogy kövessék őket, ezt nem tudják, erre nem képesek. Talán nem is akarják?

Felvette a poharat, amelyben már kihűlt a tea:

- Lehet, hogy nem is akarják! Gondolja csak meg: az emberek nagy üggyel-bajjal kialakítottak maguknak valamilyen életformát, hozzászoktak, egyvalaki pedig fellázad: nem jól éltek! Nem jól! De az ördögbe is, hiszen a legjobb erőnket adtuk bele ebbe az életbe! Így hát püff! fejbe kólintják a tanítómestert, az igazéletűt! Ne zavarj! De az élő igazság mégis azokkal van, akik kimondják: nem jól éltek! És ők viszik előre az életet a jobb felé.

A polcon sorakozó könyvekre bökött, s hozzátette:

- Meg főleg ezek! Hej, ha én könyvet tudnék írni! De hát nem vagyok alkalmas erre: nehézkesek, esetlenek a gondolataim.

Leült az asztalhoz, rákönyökölt, két kezébe szorította fejét, és így szólt:

- Milyen kár Izotért...

Azután sokáig hallgatott.

- No, menjünk lefeküdni...

Felmentem a padlásra, és az ablakhoz ültem. A mezők fölött száraz villámok cikáztak, elborították az égbolt felét; úgy rémlett, ijedten reszket a hold, valahányszor elömlik az égen az áttetsző, vöröses fény. Keservesen ugattak és vonítottak a kutyák, és ha nincs e vonítás, lakatlan szigeten élőnek képzelhettem volna magam. Távoli mennydörgés dübörgött, fülledt meleg nehéz hulláma áradt be az ablakon.

Ott feküdt előttem Izot teste: a parton, a fűzbokrok tövében. Kék arca az ég felé fordult, üveges szeme pedig szigorúan nézett befelé, önmagába. Aranyszínű szakálla hegyes csomókba tapadt, mögötte rejtőzött álmélkodóan eltátott szája.

"Legfontosabb a jóság, a kedvesség, Makszimics! A húsvétot is azért szeretem, mert a legkedvesebb ünnep!"

Kék lábára, melyet tisztára mosott a Volga, rátapadt a rekkenő napon megszáradt nadrág. A halász arca fölött legyek zúgtak, teste kábító, émelyítő szagot árasztott.

Súlyos léptek dobbantak a lépcsőn; Romasz jött be, az ajtóban meggörnyedve, leült ágyamra, s marokra fogta a szakállát.

- Én meg, tudja, megházasodom. Bizony...

- Nehéz lesz itt egy asszonynak...

Figyelmesen nézett rám, mintha azt várta volna, mit mondok még. Én azonban nem találtam semmi mondanivalót. A száraz villámok visszfényei beszöktek a szobába, kísérteties fénnyel öntötték el.

- Masa Gyerenkovát veszem el...

Önkéntelenül elmosolyodtam: eddig a percig eszembe sem jutott, hogy ezt a lányt Masának is lehet nevezni. Mulatságos. Nem emlékszem, hogy apja vagy fivérei így hívták volna: Masa.

- Min nevet?

- Csak úgy.

- Gondolja: öreg vagyok hozzá?

- Ó, dehogy!

- Említette nekem, hogy maga szerelmes volt bele.

- Úgy rémlik: igen.

- És most? Elmúlt?

- Igen, azt hiszem.

Kiengedte szakállát ujjai közül, s halkan mondta:

- A maga korában gyakran rémlik az ilyesmi, az én koromban azonban már nem rémlik, hanem egyszerűen mindent betölt, és az ember semmi másra nem tud gondolni, nincs ereje!

Gunyorosan mosolyogva kivicsorította nagy fogait, s így folytatta:

- Antonius azért veszítette el az actiumi ütközetet Octavianus Caesarral szemben, mert otthagyta flottáját és parancsnoki tisztét, s hajóján Kleopátra után sietett, mikor az megijedt, és elvitorlázott a csata színhelyéről; lám, mi minden történhet!

Romasz felkelt, kiegyenesedett, és mintha akarata ellenére cselekedne, megismételte:

- Hát bizony, megházasodom!

- Hamarosan?

- Ősszel. Mihelyt végzünk az almával.

Kiment; az ajtóban a kelleténél mélyebbre hajtotta a fejét. Lefeküdtem aludni, s arra gondoltam, talán jobb lesz, ha ősszel elmegyek innen. Miért említette Antoniust? Ez sehogy sem tetszett.

Közeledett a korán érő almafajták szedésének ideje. A termés bőséges volt, az almafák ágai földig hajoltak a gyümölcs súlya alatt. Balzsamos illat borult a kertekre, ahol gyermekek zsibongtak: a féregrágta és szélverte sárga és rózsaszín almákat szedegették.

Augusztus elején Romasz két dereglyével érkezett Kazanyból: az egyiken árut hozott, a másikon háncskosarakat. Hétköznap reggel volt, nyolc óra lehetett. Hohol átöltözött, megmosdott, és éppen teázni készült.

- De jó éjjel hajózni a folyón! - mondta vidáman.

Hirtelen szimatolni kezdett, s gondterhesen kérdezte:

- Mintha pernyeszag volna, ugye?

Ugyanabban a pillanatban Akszinya jajszava hallatszott az udvarról:

- Tűz van!

Kirohantunk az udvarra. A fészer fala égett a veteményeskert felőli oldalán; a fészerben petróleumot, kátrányt, olajat tartottunk. Néhány másodpercig meghökkenve néztük, amint a vakító napsütésben megfakult sárga lángnyelvek serényen nyaldossák a falat, s a tetőre is felkúsznak. Akszinya odacipelt egy vödör vizet, Hohol ráloccsantotta az élénken virító falra, azután elhajította a vödröt, és így szólt:

- Ördög vinné! Gurítsa ki a hordókat, Makszimics! Akszinya, a boltba!

Gyorsan kigurítottam az udvarra és onnan az utcára egy kátrányoshordót, és megragadtam a petróleumosat, de mikor megfordítottam, kiderült, hogy a szája nyitva van, s a petróleum kicsorgott a földre. Amíg a dugót kerestem, a tűz nem késlekedett, a hegyes lángnyelvek átbújtak a fészer deszkafalán, ropogott a tető, és mintha gúnyosan énekelt volna valami. Kigurítottam a félig üres hordót, s észrevettem, hogy az utcán mindenfelől asszonyok, gyerekek futnak, jajveszékelnek és sivítoznak; Hohol meg Akszinya kihordja az árut az üzletből, leviszi az árokba, az utca közepén pedig egy fekete ruhás, ősz vénasszony áll, fenyegetőn rázza az öklét, és metsző hangon üvölt:

- He-e-ej, ördögfajzat!...

Amikor visszarohantam a fészerbe, ott már sűrű füst gomolygott, a füstben zúgás, recsegés hallatszott, a tetőről kígyózó vörös szalagok csüngtek alá, a fal pedig már izzó ráccsá változott. A füst fojtogatott és majd megvakított, alig volt annyi erőm, hogy egy hordót a fészer ajtajáig gurítsak; ott aztán megakadt, és nem mozdult, a tetőről pedig szikrák hullottak rám, perzselték a bőrömet. Segítségért kiáltottam: odaszaladt Hohol, kézen ragadott, és kituszkolt az udvarra.

- Fusson! Mindjárt robban...

A pitvarba iramodott, én a nyomában; felrohantam a padlásra, ahol sok könyvem volt. Kihajigáltam a könyveket az ablakon, és egy láda sapkát is utánuk akartam küldeni, az ablak azonban szűk volt, ezért nekifogtam, hogy egy félpudos súllyal kiverjem a szárnyát; ekkor hirtelen tompa puffanás hallatszott, valami erősen csobbant a tetőn, s rájöttem, hogy felrobbant a petróleumos hordó, fejem fölött tüzet fogott a tető, recsegett-ropogott, az ablak előtt rőt lángoszlop csapkodott, be-bekandikált - és tűrhetetlen melegem lett. A lépcsőhöz ugrottam: sűrű füstfelhők törtek föl, a lépcsőfokokon bíborvörös kígyók kúsztak felfelé, lent pedig, a pitvarban, olyan ropogás hallatszott, mintha vasfogak fát őrölnének. Elveszítettem a fejemet. A füsttől vakon, fuldokolva, mozdulatlanul álltam néhány végtelennek tetsző másodpercig. A lépcső fölötti tetőablakon rőt szakállú, sárga ábrázat bámult be: görcsös fintort vágott, majd eltűnt, és a tetőt nyomban átdöfték a lángok véres dárdái.

Emlékszem, úgy rémlett, hogy még a hajam is ropog, és ezenkívül semmilyen más hangot nem hallottam. Tudtam, hogy elvesztem; lábam elnehezült, szemem fájt, bár eltakartam a kezemmel.

A bölcs életösztön megsúgta a menekülés egyetlen módját: felnyaláboltam matracomat, párnámat, egy köteg háncsot, fejemre pedig ráhúztam Romasz báránybőr bekecsét - és kiugrottam az ablakon.

Az árok szélén ocsúdtam fel; Romasz guggolt előttem, és kiabált:

- Hogy va-an?

Talpra álltam, és tébolyultan bámultam, mint zsugorodik házunk a vörös forgácsok özönében, előtte pedig mintha élénkpiros kuvasznyelvek nyaldosnák a fekete földet. Az ablakok fekete füstöt okádtak, a tetőn hajladozva nyíltak a sárga lángvirágok.

- No, hogy van? - ordította Hohol. Verejtékben fürdő, koromfoltos arca piszkos könnyeket sírt, szeme ijedten pislogott, nedves szakállába háncs gabalyodott. Engem elöntött az öröm üdítő hulláma - milyen óriási, hatalmas érzés! -, majd hirtelen fájdalom nyilallt a bal lábamba, lefeküdtem, és így szóltam Hoholhoz:

- Kificamítottam a lábamat.

Megtapogatta a lábamat, s hirtelen rántott egyet rajta - éles fájdalom hasított belém, s néhány perc múlva, az örömtől mámorosan, sántikálva cipeltem le fürdőházunkhoz a megmentett holmit; Romasz pedig - pipával a foga között - vidáman mondta:

- Már bizonyos voltam, hogy benn ég, amikor a hordó felrobbant, és a petróleum a tetőre ömlött. Tűzoszlop szökött fel, nagyon magasra, azután valami gombaféle rajzolódott ki az égen, és az egész ház nyomban lángba borult. No, gondoltam, Makszimicsnak befellegzett!

Nyugodt volt már, mint mindig; szép rendesen egy csomóba rakta a holmit, és így szólt a szurtos, csapzott Akszinyához:

- Maradjon itt, vigyázzon, nehogy lába keljen, én meg megyek oltani...

Az árok alján fehér papírfoszlányok keringtek a füstben.

- Ej - mondta Romasz -, be kár a könyvekért! Szívemhez nőttek...

Már négy ház égett. Csendes idő volt, a tűz ráérősen hömpölygött jobbra-balra, hajlékony horgocskái szinte kelletlenül kapaszkodtak a sövénykerítésekbe és a háztetőkbe. Az izzó taraj a szalmatetőket borzolta, a tüzes, görbe ujjak úgy futottak végig a sövényeken, mint a hárfán; a füstös levegőben a láng kárörvendőn vijjogó forró dala és a hamvadó fa halk, szinte finoman csengő ropogása szállt. A füstfelhőből arany csóvák hullottak az utcára és az udvarokba; fejetlenül sürögtek a parasztok és az asszonyok, mindegyik csak a magáéval törődött; és szüntelenül csengett a jajgató kiáltás:

- Vize-et!

A víz messze volt, a domb tövében: a Volga. Romasz vállon ragadta, tuszkolta s hamar összeterelte a parasztokat; azután két csoportra osztotta őket, és megparancsolta, hogy bontsák le a sövényeket és a pajtákat a tűzfészek mindkét oldalán. Engedelmesen követték szavát, és most már értelmesebb harc kezdődött a tűznek azon határozott törekvése ellen, hogy eleméssze az egész "sort", az egész utcát. De mégis félénken és szinte reménytelenül dolgoztak, mintha a más munkáját végeznék.

Vidám hangulatban voltam, és olyan erősnek éreztem magam, mint még soha. Az utca végén megpillantottam a módos gazdák csoportját, a sztarosztával és Kuzminnal az élén, tétlenül álltak, akár a nézők, kiabáltak, hadonásztak, botjukat lóbálták. A mezőről lovon vágtattak a parasztok, könyökük fülig lendült a nagy hajszában, az asszonyok jajgatva fogadták őket, a gyerekek ide-oda futkostak.

Egy másik udvar pajtái is meggyúltak; a lehető leggyorsabban szét kellett bontani az istálló vastag ágakból font falát, melyet már bíborvörös lángnyelvek ékesítettek. A parasztok nekifogtak, hogy kivagdossák a sövény karóit; szikra, pernye hullott rájuk, ők pedig elugráltak, és tenyerükkel dörzsölték tüzet fogó ingüket.

- Ne féljetek! - kiáltotta Hohol.

Nem segített. Akkor letépte valakinek a sapkáját, és a fejembe nyomta:

- Vágja azon a végén, én meg innen!

Kivágtam egy karót, még egyet: a fal megingott. Ekkor felmásztam rá, megkapaszkodtam a tetejében, Hohol pedig lábamnál fogva maga felé húzott - és az egész sövénydarab leomlott, s majdnem a fejemig elborított. A parasztok együttes erővel kivonszolták az utcára.

- Megégette magát? - kérdezte Romasz.

Gondoskodása fokozta erőmet és ügyességemet. Ki akartam tűnni e számomra oly drága ember előtt, és valósággal tomboltam, csak hogy megérdemeljem dicséretét. A füstfelhőben pedig egyre szálltak könyveink lapjai, akár a galambok.

Jobb felől sikerült gátat vetni a tűz terjedésének, bal felé azonban mindjobban elharapózott, és már a tizedik udvart is elnyelte. Romasz itthagyott néhány parasztot, hogy ügyeljen a vörös kakas furfangjaira, java részüket pedig bal felé hajtotta; mikor elszaladtam a módos parasztok mellett, gonosz kiáltás ütötte meg a fülemet:

- Gyújtogatás!

A boltos pedig megjegyezte:

- Körül kell nézni abban a fürdőházban!

Ezek a szavak kellemetlenül vésődtek emlékezetembe.

Köztudomású, hogy az izgalom, kiváltképp az örömteli izgalom, megsokszorozza az ember erejét; én pedig izgatott voltam, önfeledten dolgoztam, és végül is kifulladtam. Emlékszem, hogy a földön ültem, s valami égőnek támasztottam a hátamat; Romasz vödörből vizet locsolt rám, a körénk sereglő parasztok pedig elismerőn dünnyögtek:

- Van ereje a fiúnak!

- Ez nem hagy cserben...

Én Romasz lábához szorítottam a fejemet, és szégyenszemre sírva fakadtam, ő meg a nedves hajamat simogatta, s így szólt:

- Pihenjen! Eleget fáradt.

Kukuskin és Barinov - mindkettő füstös, akár az ördög - az árokhoz vezetett.

- Sebaj, pajtás! Vége van - vigasztaltak.

- Megijedtél?

Ki sem pihentem magam, és fel sem ocsúdtam, amikor láttam, hogy vagy tíz módos paraszt ereszkedik le az árokba, a fürdőházunkhoz, élükön a sztaroszta, hátul pedig két falusi rendőrbiztos karon fogva vezeti Romaszt. Ő hajadonfőtt van, nedves ingének ujja leszakadt, pipáját a foga között szorongatja, arca komor, ráncba vont és ijesztő. Kosztyin katona botját lóbálja, és torkaszakadtából ordít:

- Máglyára az eretnek kutyát!

- Nyisd ki a fürdőházat...

- Törjétek fel a lakatot: elveszett a kulcs - szólt Romasz hangosan.

Talpra ugrottam, felkaptam egy karót a földről, és Romasz mellé álltam. A rendőrbiztosok hátrahúzódtak, a sztaroszta pedig ijedten sivította:

- Pravoszlávok: lakatot feltörni tilos!

Kuzmin rám mutatott és felkiáltott:

- Itt van még ez is... Ugyan kiféle?

- Nyugalom, Makszimics - szólt Romasz. - Azt hiszik, hogy árut rejtettem el a fürdőházban, és magam gyújtottam fel a boltot.

- Mind a ketten!

- Törd fel!

- Pravoszlávok...

- Felelünk érte!

- Mi vagyunk a felelősek...

Romasz odasúgta:

- Álljon háttal a hátamhoz! Hogy hátulról ne üthessenek...

A fürdőház lakatját feltörték, néhányan nyomban befurakodtak az ajtón, de szinte rögtön ki is bújtak; én pedig közben Romasz kezébe nyomtam a karót, s másikat vettem fel a földről.

- Semmi sincs ott...

- Semmi?

- Ó, a sátánfajzat!

Valaki félénken megjegyezte:

- Kár volt, emberek...

Válaszul vad, szinte részeg hangok harsantak:

- Hogyhogy kár?

- Máglyára velük!

- Bajkeverők!

- Artyelt tervelnek!

- Tolvajok! Az egész bandájuk tolvaj!

- Csend! - kiáltotta hangosan Romasz. - Hiszen láthattátok, hogy nem rejtettem el árut a fürdőházban, mit akartok még? Mindenem elégett, ennyi maradt, látjátok? Ugyan mi hasznom lett volna belőle, ha felgyújtom a sajátomat?

- Be van biztosítva!

És megint tíz torok üvöltötte bőszen:

- Mit bámuljuk őket?

- Eleget tűrtük már!

Lábam remegett, szemem előtt elsötétült a világ. Vöröses ködön keresztül láttam a vad ábrázatokat, a bozontos, tátongó szájakat, s alig tudtam elfojtani azt a gonosz vágyat, hogy rájuk ne rontsak. Ők meg csak ordítottak, és ugrándoztak körülöttünk.

- Ahá-á, karót ragadtak!

- Karóval?!

- Még kitépik a szakállam - mondta Hohol, és éreztem, hogy gúnyosan mosolyog. - Magának is kijut, Makszimics, eh! Csak nyugalom, fő a nyugalom...

- Nézzétek: a fiatalnál fejsze van!

Valóban ácsfejsze állt ki az övemből, meg is feledkeztem róla.

- Úgy látszik, félnek - fontolgatta Romasz. - Mégse használja a fejszét, ha netán...

Egy ismeretlen, alacsony, sánta parasztocska mulatságosan ugrándozva, éktelenül sivítozott:

- Téglával kell agyonverni őket! Ide üss, ha mersz!

Fel is kapott egy tégladarabot, nekihuzakodott, és a hasamba dobta; de még mielőtt elláthattam volna a baját, ölyvként csapott le rá Kukuskin, s egymásba kapaszkodva lehemperedtek az árokba. Kukuskin után iramodott Pankov, Barinov, a kovács és még vagy tízen. Kuzmin pedig nyomban szelídebb húrokat pengetett:

- Te okos ember vagy, Mihajlo Antonov, tudhatod, hogy a tűz megőrjíti a parasztot...

- Menjünk ki a partra, Makszimics, a kocsmába - mondta Romasz; kivette a pipát a szájából, és hirtelen mozdulattal nadrágzsebébe dugta. A karóra támaszkodva, fáradtan kimászott az árokból, és amikor Kuzmin, aki melléje szegődött, mondott valamit, Romasz rá sem nézve így felelt:

- Eredj innét, ostoba!

Házunk helyén aranyszínű parázshalom hamvadt. Közepén állott a kemence, épen maradt csövéből égszínkék füstcsík szállt a magasba. Ágyam vörösen izzó rúdjai úgy meredeztek, mint a pók lábai. A megszenesedett ajtófélfák fekete strázsaként álltak őrt a máglyánál, az egyiket vörös parázs-sapka és kakastollakhoz hasonló tűzcsóvák koronázták.

- Elégtek a könyveim - sóhajtott fel Hohol. - Bosszantó!

Néhány lurkó bottal jókora üszkös fadarabokat kergetett az utca latyakjába, akár a malacokat: sisteregve aludtak ki, és csípős, fehér füsttel töltötték meg a levegőt. Egy ötesztendős, lenhajú, kék szemű emberpalánta a meleg, fekete pocsolyában üldögélt, bottal vert egy horpadt vödröt, és élvezettel hallgatta a vasra zúduló ütések kongását. Komoran jártak-keltek a tűzkárosultak, megmaradt ingóságaikat szedték halomba. Az asszonyok sírtak és szitkozódtak, még az égett fadarabokon is hajba kaptak. A tűzfészken túl, a kertekben mozdulatlanul álltak a fák, soknak a lombja megbarnult a hőségtől, és előbukkant a pirospozsgás almák dús tömege.

Lementünk a folyóhoz, megfürödtünk, azután szótlanul teáztunk a parti kocsmában.

- Az almával bizony elszámították magukat a népnyúzók - jegyezte meg Romasz.

Megjött Pankov: tűnődő volt és szelídebb, mint máskor.

- No, mi az, testvér? - kérdezte Hohol.

Pankov vállat vont:

- Be volt biztosítva a házam.

Egy ideig furcsán hallgattak, mint az idegenek, s fürkészőn méregették egymást.

- Mihez kezdesz most, Mihail Antonics?

- Gondolkodom rajta.

- El kell menned innét.

- Majd meglátom.

- Kiterveltem valamit - szólt Pankov -, menjünk ki a szabadba, megbeszéljük.

Kimentek. Pankov megfordult az ajtóban, és visszaszólt nekem:

- Neked bizony helyén a szíved! Te itt maradhatsz, tőled félni fognak...

Én is kisétáltam a partra, leheveredtem a bokrok tövében, és a folyót néztem.

Hőség volt, noha a nap már nyugat felé hanyatlott. Széles tekercsként bomlott ki előttem mindaz, amit átéltem ebben a faluban: mintha ráfestették volna a folyó csíkjára. Szomorú voltam. De hamarosan erőt vett rajtam a fáradtság, és mély álomba merültem.

- Hé! - hallottam félálomban, s éreztem, hogy valaki ráz, és ráncigál valahova. - Meghaltál, mi? Ébredj!

A folyón túl, a rétek fölött, a bíborszínű hold ragyogott: akkora volt, mint egy nagy kerék. Barinov hajolt fölém, és rázogatott.

- Eredj, Hohol keres, aggódik!

Mögöttem ment, és zsörtölődött:

- Nem szabad ott aludnod, ahol eszedbe jut! Megy valaki a domboldalon, megbotlik, és követ gurít rád. Vagy szándékosan gurítja rád. Mifelénk nem sokat teketóriáznak. A nép emlékszik a rosszra, pajtás. Rosszon kívül nincs is mire emlékeznie.

A parti bokrok között csendesen matatott valaki: hajladoztak az ágak.

- Megtaláltad? - hallatszott Pislogó csengő hangja.

- Itt hozom - felelte Barinov.

Vagy tíz lépés után sóhajtva mondta:

- Megy halat lopni. Ennek a Pislogónak se fenékig tejföl az élete.

Romasz mérges szemrehányással fogadott:

- Hát maga hol csatangol? Azt akarja, hogy elagyabugyálják?

Mikor pedig újra kettesben voltunk, borúsan, csendesen közölte:

- Pankov azt ajánlja magának, maradjon nála. Boltot akar nyitni. Én azonban nem tanácsolom. Ide hallgasson: eladtam neki mindent, ami megmaradt, Vjatkába költözöm, és hamarosan magát is odaveszem. Rendben van?

- Gondolkodom rajta.

- Gondolkodjék.

Lefeküdt a padlóra, kis ideig szöszmötölt, azután elcsendesedett. Én az ablaknál ültem, és a Volgát néztem. A hold visszfénye a tűzvész lángját juttatta eszembe. A lapályos part mentén vontatógőzös lapátkereke dohogott súlyosan, a három árboclámpás fénye úszott a sötétben, meg-megsuhintotta, és olykor elfödte a csillagokat.

- Haragszik a parasztokra? - kérdezte álmosan Romasz. - Nem kell haragudni. Hiszen csak ostobák. A gonoszság nem egyéb, mint ostobaság.

Szavai nem vigasztaltak, nem tudták enyhíteni elkeseredésemet, az engem ért fájó sértést. Magam előtt láttam a szőrös, vadállati pofákat, amint gonosz üvöltés tör ki torkukból:

"Téglával kell agyonverni őket!"

Ebben az időben még nem tudtam elfeledni azt, amire nem volt szükségem. Láttam, hogy ezek az emberek külön-külön nem nagyon gonoszak, sőt némelyik egyáltalán nem az. Valójában jóindulatú vadak: bármelyiket könnyűszerrel gyermeki mosolyra lehet deríteni, bármelyik gyermeki bizalommal hallgatná az értelem és a boldogság kereséséről, a nemes lelkű hőstettekről szóló történeteket. Az efféle emberek különös lelkének drága minden, ami reményt ébreszt arról, hogy lehetséges egy könnyebb élet is, amely az egyéni akarat törvényeire épül.

Amikor azonban ezek az emberek a falusi gyűléseken vagy a parti kocsmában szürke csomóba verődnek össze, akkor elrejtik mindazt, ami jó bennük, és a hazugság, a képmutatás talárját öltik magukra, akár a papok, kutya módra törleszkednek az erősekhez, s ilyenkor undorító rájuk nézni. Vagy pedig hirtelen farkasdüh fogja el őket, s berzenkedve, acsarkodva, vadul üvöltenek egymásra, holmi semmiségért hajlandók egymásnak rontani, és meg is teszik. Ilyen pillanatokban félelmetesek, s nem átallják lerontani a templomot, ahová tegnap este még oly szelíden és alázatosan mentek, mint bárányok az akolba. Vannak költőik és mesemondóik, de senki sem szereti őket, és a falu csúfjára, magukra hagyatva, megvetetten élnek.

Nem tudok, képtelen vagyok ilyen emberek között élni. E keserű gondolataimat kifejtettem Romasz előtt azon a napon, amikor elváltunk.

- Elsietett következtetés - jegyezte meg szemrehányón.

- De mitévő legyek, ha erre jutottam?

- Helytelen következtetés! Alaptalan.

Okos szavakkal, hosszasan próbált meggyőzni arról, hogy nincs igazam, tévedek.

- Ne ítéljen elhamarkodva! Elítélni a legegyszerűbb, ne ragadtassa el magát. Higgadtan nézzen mindenre, csak egyet tartson a szeme előtt: minden elmúlik, minden jobbra fordul. Hogy lassan? Viszont biztosan! Tekintsen mindenfelé, tapasztaljon ki mindent, legyen rettenthetetlen, de ne ítéljen elhamarkodva. Viszontlátásra, drága barátom!

Ez a viszontlátás tizenöt év múlva, Siedlcében következett be, miután Romasz a "narodopravecek"^[10] ügye miatt újabb tíz esztendőt töltött száműzetésben, a jakut tartományban.

Ólomként zúdult rám a bánat, mikor Romasz elhagyta Krasznovidovót, úgy hányódtam a faluban, mint a gazdáját vesztett kutyakölyök. A falvakat jártam Barinovval, gazdag parasztoknál dolgoztunk, csépeltünk, krumplit szedtünk, kertet gyomláltunk. Barinovnál laktam a fürdőházban.

- Lekszej Makszimicsom, sereg nélküli vezérem, hát mitévők legyünk, mi? - kérdezte egy esős éjszakán. - Útra kelünk holnap a tengerre, jó? Biz' isten, mit keresünk itt? Nem szívelik errefelé a magunkfajtát. Részeg fejjel pedig még...

Nem először beszélt így Barinov. Valamiért ő is elbúsult, majomkarja ernyedten csüngött le, csüggedten pillantgatott körül, mint aki eltévedt az erdőben.

A fürdőház ablakát eső verdeste, sarkát alámosta a víz árja, mely vadul zúdult az árok fenekére. Bágyadtan cikáztak a csendesülő vihar sápadt villámai. Barinov halkan kérdezgette:

- Útra kelünk, jó? Holnap?

Elindultunk.

...Kimondhatatlanul jó őszi éjjelen a Volgán hajózni, az uszály tatján ülve, a kormánynál, amelyet egy hatalmas fejű, bozontos szörnyalak forgat; a kormányt fordítja, súlyos lábával dobog a fedélzeten, és öblösen sóhajtozik:

- Ho-up!... Ho-rro-u...

A tat mögött selymesen csorog, halkan csobban a gyantasűrű, parttalan víz. A folyam fölött fekete, őszi esőfelhők gomolyognak. Körös-körül nincs más, csak lomhán sikló sötétség; elmosta a partokat, s úgy rémlik, hogy az egész föld felolvadt benne, füstszerű és híg anyaggá vált, mely szakadatlanul, vég nélkül úszik egész tömegével valahová lefelé, a kietlen, néma ürességbe, ahol nincs sem nap, sem hold, sem csillagok.

Elöl, a nyirkos sötétben lomhán pöfög és zihál a láthatatlan vontatógőzös, mintha ellenállást fejtene ki egy rugalmas erővel szemben, amely magához vonzza. Három fényecske kíséri - kettő a vízen és egy magasan fölöttük; hozzám közelebb, a felhők alatt, még négy úszik, mint megannyi aranyszínű kárász, s az egyik a mi uszályunk árboclámpája.

Úgy érzem magam, mintha hideg, olajos hólyagba volnék zárva, amely lassan siklik lejtős pályáján, és én beléragadtam, akár a muslinca. Úgy tetszik, lassanként elcsitul a mozgás, és közel a pillanat, amikor végképp megszűnik: a gőzös nem dohog többé, nem kavarja lapátkerekeivel a sűrű vizet, minden hang elhull, mint levél a fáról, elmosódik, akár a krétaírás, és parancsolón rám borul a mozdulatlanság, a csend.

És a kormánykerék mellett lépdelő, szakadt báránybőr subát és bozontos báránybőr sapkát viselő hatalmas ember örökre megbabonázva, mozdulatlanná dermed, s nem üvölti többé:

- Ho-orr-op! Ho-urr...

Megkérdeztem:

- Hogy hívnak?

- Mi közöd hozzá? - válaszolta tompán.

Napnyugtakor, mikor elhagytuk Kazanyt, megfigyeltem, hogy ennek a medveszerűen esetlen embernek szőrös az arca, és alig látszik a szeme. A kormányhoz állva, a fameregetőbe töltött egy üveg pálinkát, és kétszerre felhajtotta, akár a vizet, s almát evett hozzá. Amikor pedig a vontatógőzös megrántotta az uszályt, a kormány rúdjába kapaszkodva feltekintett a nap vörös korongjára, megrázta üstökét, és szigorúan mondta:

- Isten nevében!

A gőzös négy uszályt visz a nyizsnyij-novgorodi vásárból Asztrahanyba, rakományuk vasáru, cukroshordók és valamilyen nehéz ládák: Perzsiába szállítják. Barinov lábával megkopogtatta a ládákat, szimatolt, kis ideig gondolkodott, majd kijelentette:

- Ez bizony puska az izsevszki gyárból...

A kormányos azonban öklével hasba bökte:

- Mi dolgod vele?

- Csak úgy gondoltam...

- Akarsz egyet a pofádba?

Személyhajón nem tudtuk volna megfizetni a viteldíjat, "könyörületből" vettek fel az uszályra, s noha "őrszolgálatot végzünk", akár a matrózok, mégis úgy néz ránk mindenki, mint a koldusokra.

- Te mindig azt hajtogatod: hogy a nép... - veti szememre Barinov. - Pedig csak az a dolog nyitja, hogy ki ül a másik nyakára...

A sötétség olyan sűrű, hogy nem látszanak az uszályok, csak az árbocok csúcsa tűnik elő a lámpások fényében, a füstös esőfelhők hátteréből. A felhők olajszagot árasztanak.

Bosszant a kormányos mogorva hallgatása. A hajómester "őrszolgálatra" osztott be a kormányhoz, hogy segítsek ennek a vadállatnak. A fények mozgását figyeli a kanyarulatokban, és halkan odaszól:

- Hé, fogd meg!

Talpra ugrom, és fordítom a kormány rúdját.

- Jól van - dörmögi.

Megint leülök a fedélzetre. Sehogy sem sikerül beszélgetésbe elegyednem ezzel az emberrel: kérdésekkel válaszol:

- Hát neked mi közöd hozzá?

Vajon mire gondol? Amikor elhaladtunk a mellett a hely mellett, ahol a Káma sárga habjai a Volga acélszínű csíkjába ömlenek, észak felé nézett, és felmordult:

- Gazfickó.

- Kicsoda?

Nem válaszolt.

Valahol messze, a sötétség mélyén kutyák vonítanak és ugatnak. Ez az élet halvány nyomaira vall, amelyeket még nem mosott el a sötétség. De elérhetetlenül messzinek és fölöslegesnek tűnik.

- Gonoszak itt a kutyák - szólal meg váratlanul a kormánynál álló ember.

- Hol: itt?

- Mindenütt. Minálunk a kutya igazi vadállat...

- Hová valósi vagy?

- Vologdai.

És mint krumpliszemek a szakadt zsákból, úgy gurultak belőle a szürke, súlyos szavak:

- Ki ez, akivel vagy: a bácsid? Ostoba, annyi szent. Az én nagybátyám okos. Gonosz. Gazdag. Szimbirszkben saját kikötőhelye van. Kocsmája. A parton.

Miután lassan és szinte erőlködve kibökte ezt, láthatatlan szemével a hajó árboclámpásának fényére meredt, és nyomon követte, amint aranypókként tovakúszott a sötétség hálójában.

- Fogd meg már, no... Ismered a betűt? Nem tudod, ki írja a törvényeket?

Meg sem várva válaszomat, így folytatta:

- Különbözőképp mondják: egyik szerint a cár, a másik szerint a metropolita, a szenátus. Csak tudnám biztosan, hogy kicsoda: elmennék hozzá. Azt mondanám neki: úgy írd a törvényt, hogy az ember neki se tudjon huzakodni, nemhogy ütni! A törvénynek vasból kell lennie. Akár a kulcsnak. Hogy bezárja a szívemet, és punktum! Akkor aztán felelek érte! De így nem felelek! Nem én.

Egyre halkabban és kuszábban mormogott magában, öklével a kormány farúdján dobolt.

A gőzösről hangtölcséren átkiáltottak valamit; a tompa emberi hang éppoly fölöslegesnek tetszett, mint a kutyaugatás és a vonítás, melyet már felszívott a sűrű éjszaka. A hajó oldala mentén sárga olajfoltokként úsznak a fekete vízben a lámpák visszfényei, és szertefoszlanak, nem képesek megvilágítani semmit. Fölöttük pedig mintha iszap folynék, oly tapadósak és sűrűk a párától duzzadó, sötét felhők. Mind mélyebbre siklunk a sötétség néma ölébe.

Zordan kesereg a kormányos:

- Mire jutottam? Alig ver a szívem...

Közöny hatalmasodott el rajtam, közöny és hideg bánat. Aludni szerettem volna.

Óvatosan az égre lopakodott a nap nélküli, bágyadt, szürke hajnal, nagy nehezen tört át a felhők között. Ólomszínűre festette a vizet, elővillantotta a parton a sárga bokrokat, a vasszínű, rozsdaborította fenyőket, ágaik sötét bojtját, a falu házsorát, s egy parasztember szinte kőből vésett alakját. Az uszály fölött sirály suhant el, ferde szárnya süvített.

Engem meg a kormányost leváltottak az őrségről; egy ponyva alá bújtam, és elaludtam. De csakhamar - nekem legalább így rémlett - lábdobogásra és kiáltozásra riadtam fel. Kidugtam fejemet a ponyva alól, és láttam, hogy három matróz a kis íróállványhoz szorítja a kormányost, és összevissza kiabál:

- Térj észre, Petruha!

- Isten áldjon - hagyd abba!

- Elég már, hallod!

A kormányos nyugodtan állt, karját összefonta, ujjaival vállába fogózott; lábával batyut szorított a fedélzethez. Végighordozta tekintetét valamennyiünkön, és rekedt hangon kérlelte őket:

- Engedjetek elmenekülnöm a bűn elől!

Mezítláb volt, hajadonfőtt, egy szál ingben-gatyában; borzas haja fekete csomóban meredezett, lecsüngött boltozatos, makacs homlokára; vérbe borult, apró vakondokszeme könyörgőn, riadtan pislogott.

- Belefúlsz! - mondták neki.

- Én? Dehogy. Eresszetek, testvérek! Ha nem engedtek, bizony megölöm. Mihelyt Szimbirszkbe érünk, biz én...

- Hagyd már abba!

- Hej, testvérek!

Lassan, széles mozdulattal széttárta karját, és térdre ereszkedett, karját nekivetette az íróállványnak, akár a keresztrefeszített.

- Engedjetek elmenekülnöm a bűn elől! - ismételte.

Furcsán mély hangjában volt valami megrendítő, evező hosszúságú, széttárt karja reszketett, tenyere a matrózok felé fordult. Reszketett bozontos szakállú medvearca is, vaksi vakondokszeme sötét golyóként dülledt ki gödréből. Úgy rémlett, mintha láthatatlan kéz ragadta volna torkon, és fojtogatná.

A hajósok szótlanul szétváltak előtte, ő meg esetlenül talpra állt, felemelte batyuját, és így szólt:

- Köszönöm nektek!

A fedélzet szélére ment, és meglepő könnyedséggel a vízbe ugrott. Én is odairamodtam, s láttam, amint Petruha csapkod a fejével, sapka helyett batyuját teszi rá, és az árral keresztben a homokos part felé úszik, ahol feléje hajladoznak a bokrok a szélben, s a vízbe hullajtják sárga leveleiket.

A hajósok így szóltak:

- Mégis erőt vett magán?

Megkérdeztem:

- Megháborodott, ugye?

- Ugyan mért? Hisz a lelke üdvéért teszi...

Petruha már kiért a sekélybe, mellig érő vízben állt, és meglóbálta feje fölött a batyuját.

- Isten vele-ed! - kiáltották a matrózok.

Valaki megkérdezte:

- Mihez kezd igazolvány nélkül?

Egy vörös hajú, görbe lábú matróz nagy gyönyörűséggel mesélte nekem:

- Szimbirszkben lakik a nagybátyja, aki esküdt ellensége, ő tette tönkre. Petruha meg azt tervelte, hogy elteszi láb alól, de megsajnálta önmagát, és kereket oldott a bűn elől. Olyan ez az ember, mint a vadállat, de jó a szíve! Derék ember...

A derék ember pedig már a keskeny, homokos partcsíkon lépkedett, felfelé a folyó mentén, és eltűnt a bokrok között.

A matrózok jóravaló legények voltak, valamennyi földim, tősgyökeres volgai; estére már otthon éreztem magam közöttük. Másnap azonban észrevettem, hogy mogorván, bizalmatlanul nézegetnek. Mindjárt kitaláltam, hogy az ördög taplót dugott Barinov nyelve alá, és ez az ábrándkergető mesélt valamit a matrózoknak.

- Meséltél?

Barinov asszonyszemével mosolyogva, zavartan vakargatta a füle tövét.

- Mesélgettem egyet-mást - ismerte be.

- Úgy; pedig kértelek, hogy hallgass, ugye?

- Hisz hallgattam én, de hát olyan érdekes ez a história! Kártyázni akartak, a kormányos meg felkapta a lapokat, unalmas! Erre én...

Kérdezősködni kezdtem, s kiderült, hogy Barinov merő unalomból roppant érdekes históriát költött; azzal végződött, hogy Hohol meg én, akár a régi vikingek, fejszével vagdalkoztunk a parasztok hada ellen.

Nem volt értelme, hogy haragudjam rá: hiszen az igazságot csak a való életen kívül tudta elképzelni. Egy ízben, amikor munka után jártunk, letelepedtünk a mezőn, egy árok szélére, és ő meggyőződéssel, nyájasan magyarázta nekem:

- Az igazságot úgy kell megválasztani, hogy kedves legyen az ember lelkének! Amott, az árkon túl, nyáj legel, kutya futkos, pásztor járkál. Hát aztán? Mi haszna ebből a mi lelkünknek? Értsd meg hát, komám: rossz ember, igaz, hogy van; de hol a jó? A jót bizony még nem eszelték ki, nem bizony!

Szimbirszkben a matrózok igen barátságtalanul partra tessékeltek bennünket.

- Nem vagytok közénk valók - mondták.

Csónakon a szimbirszki mólóra vittek, mi pedig megszárítkoztunk a parton. Harminchét kopejka csörgött a zsebünkben.

Kocsmába mentünk, teázni.

- Mihez kezdünk most?

Barinov határozottan kijelentette:

- Hogyhogy mihez? Tovább utazunk.

Szamaráig személyhajón jutottunk el mint potyautasok. Szamarában elszegődtünk egy uszályra, és hét nap múlva különösebb viszontagság nélkül megérkeztünk a Kaspi-tenger partjára, és beálltunk a mocskos kalmük Kabankul-baj telep halászainak kis csoportjába.

5. Ibsen Egy forradalmár szónokhoz című verse, Hajdu Henrik fordításában. ^[VISSZA]

9. Rosszul emlékszem a parasztok vezetéknevére, valószínűleg összekevertem vagy eltorzítottam a nevüket. (Gorkij jegyzete) ^[VISSZA]

10. Narodnoje Pravo (Népjog) néven szervezkedett illegálisan a kispolgári értelmiség 1893-ban, a Narodnaja Volja (Népakarat) feloszlása után. ^[VISSZA]

---