Alkonyodott. A lenyugvó nap aranysugarai átszűrődtek a fenyők sudarai között s a Magura alján elterülő városkának búcsút intettek. Az utcákon 1918. évi októberi hangulat: négy esztendő véres karneválja után a boldog felszabadulás ujjongó érzése. Egy céltalan háború keserves csalódásai után diadalmas "heurékával" köszöntötte mindenki az őszirózsás őszben az igéretekben gazdag tavaszt: a forradalmat. Az esti szél, mely a hegyi erdők felől megindult, kacagva futkosott a sikátorokon át, s pajkosan zörgette meg a sápadt ablakokat: "Béke!... béke!... Vége a háborúnak."

A nép hullámzott az utcán, az arcok ragyogtak, a szemek tűzben égtek: csodára vártak. Fenn a Magura utca 7. számú ház lakója, Mikes Márta tanárnő is figyelmes lett a mindinkább növekvő zajra. Micsoda zaj az odalenn? Micsoda lárma veri fel a szokott síri csendet, ami egy idő óta, mint búskomorság ül a városon? Így tépelődött magában a tanárnő, akinek arcán még látszott a betegség nyoma, amit a "spanyol" hagyott maga után. Halványabb volt a szokottnál. Szemei alatt kékes vonalak, arcán bágyadtság mutatkozott és már túl lévén a veszélyen; s most arra az elhatározásra ragadtatta magát, hogy felöltözik és kimegy, mert a körülötte történő dolgok izgatták.

Becsengette a háziasszonyát, aki egy személyben kiszolgálónője is volt.

Vargáné, egy testes polgárasszony, megjelent az ajtóban.

- Parancsolja a priznicet?

- Nem, Vargáné, nem kérem, hanem fel akarok kelni, kefélje át a cipőmet, szeretném tudni, mi történik odakinn? Hallja azt a zajt? Mi az?

- Éltetik a köztársaságot, instálom, mert azt mondják, hogy Pesten kikiáltották. Hogy ezután nem lesz király, hanem a nép parancsol. Meg hogy a katonák mind hazajönnek a frontról, mert vége a háborúnak.

- Úgy hát forradalom van! Mennem kell, igen, ott akarok lenni, - mondá inkább önmagának.

- Az Istenért! mire tetszik gondolni, hiszen a doktor úr három napot rendelt, hogy addig el ne hagyja a szobát, és még kettő van hátra. Mit mondana, ha idejön és a beteget nem találja itt.

A tanárnő szíve mélyén igazat adott az egyszerű asszonynak, de mert nyugtalanította könnyen hevülő vérét a politikai esemény s bántotta, hogy ilyen nagy fordulatok idején éppen ő van szobájára ítélve, - habozott.

Vargáné ott állt, mint egy oszlop, buta kifejezésű szemeivel jóindulatúlag nézett a betegre, - várta, mit fog az még mondani. Nagy ámulatára a tanárnő fiatalos ruganyossággal kikelt az ágyból s tétován tekintett szét a szobában:

- Tehát vége a háborúnak! - kiáltott, mindkét karját ujjongva emelte feje fölé, - akkor nekem ott kell lennem az örvendezők között.

De nini, mi az? egyszerre csak megtántorodott, izmai felmondták a szolgálatot s az egyik fotőjbe rogyott.

Az asszony megijedt s odaszaladt hozzá:

- Ugy-e mondtam, hogy nem bírja még - tessék csak rám támaszkodni s visszasegítette óvatosan az ágyba.

- Igaza van, Vargáné, még nem bírok, az már szaladt is a vizesruháért és miután ellátta a beteget, beszélni kezdett:

- Instálom, hát ha vége a háborúnak, győztünk? Azt mondják a népek, hogy pár nap múlva minden katona itthon lesz, akkor hát az én Istványom is?

- Hogy nem győztünk, azt a forradalom igazolja, válaszolt a tanárnő, - de magának ebből haszna lesz, mert az ura is haza kerül.

- Hát az bizony jó lesz, - mondotta tűnődve, mert csak könnyebben éltünk, ha ő is dolgozik, a hat gyereknek sok kell. De azért mégis, hadd maradt volna még oda addig, amíg győzünk. A kőművesekre most itthon is rossz idő jár. - Azután elégedetlen érzésekkel, nagy csöndes mozdulattal kicsoszogott.

Sohase multak olyan nehezen a napok Mikes Mártának, mint most. Másnap már a fotőjbe ülve hallgatta a meg-megújuló zsivajt. Az őszi nap enyhe sugarai beosontak az ablakon s ott játszottak az asztalon lévő vázában pompázó krizanténum szirmain.

Az ajtón kopogtattak s egyszerre három barátnő lépett be: Anikó, Zsazsa és Vanda. Élénken üdvözölték beteg társnőjüket, arcukat a külső friss levegő pirosra festette, szemükben szenvedélyes láng lobogott: a hazaszeretet lángja.

- Hogy vagy kedves, - kezdte mind a három egyszerre. Siess gyógyulj meg! - folytatta Anikó, a polgári iskola igazgatója. Nagy események vannak készülőben, a forradalom kiütött Pesten, Károlyi Mihályt kiáltották ki elnöknek. Itt is meg kell szervezni a Nemzeti Tanácsot, dr. Kiss Lajost emlegetik elnökéül.

- Ki is az a dr. Kiss, - tette fel a kérdést Márta. - Úgy tetszik nekem, mintha már találkoztam volna vele?

- Persze, hogy találkoztál, emlékszel arra a fess tüzér főhadnagyra, akivel a margitai állomáson beszélgettünk Pestre utaztunk alkalmával. Ő segített ki, ahogy a vonat elakadt és hajtót eszközölt ki számunkra, különben ott vesztegelhettünk volna fél napig is, amíg a másik mozdony megérkezett Somlyóról.

- Most már emlékezem, - szólott Márta, - de folytassátok, kérlek, mi történt Pesten?

- Linder hadügyminiszter kijelentette, hogy nem akar többé katonát látni; ezért máris szállingóznak haza, mindenki eldobta a fegyvert. Majd bolond tovább harcolni, ha nem parancsolják. Én ugyan nem találom helyesnek, mert mégis nem ártott volna, ha katonáinkat egyelőre a határra állítják. Hiszen mi sem könnyebb, mint a zavarosban halászni, az oláhoktól tartani lehet, hogy megint kísérleteznek. No, de ott maradt Mackensen a csapatával, hogy megakadályozza az oláh betörést.

- De van egy szomorú újság is - vette át a szót Zsazsa. - Képzeld, Tisza Istvánt meggyilkolták.

Erre már nagyon elkomolyodott Márta. Eddig csak hallgatta a szót, de most szinte önmagából kikelten kiáltott fel. - Ne űzzetek velem tréfát, ezt nem bírom elhinni!

- Sajnos, ezzel mi is úgy voltunk, de a hírt megerősítették.

- Dehát hogy történhetett meg? és miért?

- Azt tartják, ő akarta a háborút, ahelyett, hogy meggátolta volna. Ezt várta volna mindenki az ő erős akaratától. Állítólag a Károlyi-kormány bérencei törtek be fényes nappal a villájába és ő nem is védekezett. Utolsó szava az volt: tudtam, ennek így kellett lenni!

- Én mondom, hogy kár volt érte, - folytatta mostan Vanda, az oláh származású tanárnő, - a magyarok nagyon rosszul tették, hogy egyetlen nagy emberüket eltették láb alól. Tisza tekintélyt tudott tartani a külfölddel is, ha életben marad még, hasznára lehetett volna a nemzetnek. De miért nem menekült, nem értem, úgy látszik virtust csinált a bátorságból. Ez is magyar vonás. Pedig a tetteknek nemcsak a jelenre kell irányulni, hanem a jövőt is szem előtt kell tartani.

Márta egész el volt képedve a hallottakra. S különösen a legutóbbi hír egészen kiragadta eddigi unott lelkiállapotából, Tisza Istvánban mindig nagyra becsülte a talpig férfit. Mintegy helyreigazítva Vanda megjegyzését - mondotta: "Mártírhalált halt!"...

- Kedves! - szólt Anikó, ha meggyógyulsz - első utad vezessen a Nemzeti Tanácsba. Dr. Kiss ma este megérkezik Budapestről, hogy átvegye megbizatását. Minket is beválasztottak, szükség van ott ránk, kivált a te lelkes, mindent áttekinteni tudó tevékenységedre. Válassz magadnak megfelelő munkakört.

S aztán a korzó is olyan élénk, mióta a helyzet megváltozott. A katonák sapkájuknál őszirózsát viselnek. Mindenki örül, hogy végre leráztuk magunkról a Habsburgokat és négyszáz év után önálló nemzetté lettünk. Mégpedig köztársasággá! Ez a forma felel meg legjobban a mai modern kor szellemének.

Vanda közbeszólt:

- Én legjobban szeretném, ha svájci mintára oldódnék meg egész Európa sorsa, mert még ezzel nincs minden megoldva. A népek önrendelkezéséről beszélnek a nemzetiségek és követelni fogják a maguk jogát.

- Csak azt hiszem, a magyar nép még nem érett meg kellően erre az államformára - vitatta aggodalmasan az igazgatónő. Láttátok tegnap a részeg harangozót? Zsebei tele voltak sörös üvegekkel, dülöngve azt kiabálta: Egyenlőség! Testvériség! Szabadság! Üdvözöllek! - itt vagy a zsebemben! Most már mind egyformák vagyunk! Mindnyájan kótyagosak!

- Ebben igen, egyenlők! - mondta Márta.

Ahogy elbúcsúztak a kartársak, egyedül maradt gondolataival Mikes Márta. Oh nem így képzelte ő a forradalmat. Egyfelől a jövő képe, mint kellemes víziók repültek át lelkén, másfelől a jelen hatását teljes egészében nem tudta elképzelni. A külső világ hangjai mélyen bántották. Az, hogy megszabadultunk a Habsburg-dinasztiától, mindenesetre eredmény, de hogy mibe fog az még a nemzetnek kerülni, azt még nem tudni. Mint fenyegető veszélyt látta az oláhok s általában a nemzetiségi mozgalmat, mert hiszen csakhamar nyilvánvalóvá lett a gyulafehérvári gyűlés összehívása, ami következményeiben rettenetes lett. A ravasz, alattomos agitátorok munkája mindinkább előre tört. Még döbbenetesebben hatott mindennél az a hír, hogy az oláh néhány vármegyét a határszélen már megszállt és befelé törekedett; ami annyival inkább meg volt könnyítve számukra, mert a magyar kormány megtiltotta az ellenállást.

Minél jobban belemélyedt gondolataiba, ösztönös idegenkedést és hasító fájdalmat érzett a dolgok változása miatt. Nem így képzelt el egy forradalmat. Valami nagyszerűt, felemelőt várt, nem komédiát. Hősöket, talpig férfiakat az élén; nem egy beteges gondolkozású, farkasfogú, nyúlszájú mágnást. Mártirokról álmodott, nem utcafosztogatókról.

Kedvetlenül zárta be az ablakot s véletlenül szembe találkozott saját magával a tükörben. Végignézte magát. Középtermetű, molett nő volt. Öntudatos fejtartása akaraterőre vallott. Szabályos arcvonalak, magas homlok, a hosszú szempillák alatt kékeszöld szemek, nyílt tekintet jellemezték. Arcán végtelen jóság ömlött el. Bágyadt tekintetén még látható volt a testi és lelki szenvedés. Akik olvasni tudnak a szemekben, a Mártáéból a lélek gazdagságát olvashatták ki, azok közé a nők közé tartozott, akik gondolkodni is szeretnek, akik, ha kell, nem szívükön, de az eszükön keresztül is meg tudják ítélni a dolgot. A külvilág változásai most bizonyos feszültséget váltott ki lelkében. Egy hívó hang szólalt meg bensejében, mely nem hagyta nyugodni. Érezte, hogy ebben a megváltozott atmoszférában tennie kell valamit, hogy a világot felforgató események parancsoló kötelességet rónak rá is. Erős volt nála a fajszeretet és a nemzeti önérzet, éppen ezért fokozottan fájt neki a nemzet sorsa.

Elmerüléséből háziasszonya riasztotta fel. Vargáné ragyogó arccal lépett a szobába s kitörő örömmel újságolta:

- Megjött az uram, nagyságám, hazaeresztették végleg. Azt beszéli, hogy ezután senki sem vesz fegyvert a kezébe, meg hogy a háborút az urak csinálták, de a szegények végleg eltörölték s ezután ők fognak uralkodni, a grófnőket pedig a mosóteknő mellé állítják. Úgy látszik minden a fejetetejére esett, megbolondult az egész világ!

Márta kiment, látni akarta azt a hamis bölcselőt.

- No úgy-e örül, hogy haza engedték, Varga, - kérdezte.

- Örülök bizony, de hát haza is mire jöttem, instálom - felelt az vontatottan. - Nekem ott se volt rossz dolgom, mert a pékségbe voltam beosztva. Nem éheztem, nem fáztam, néha egy-egy kis jó italhoz is jutottam. De az asszony az másképp gondolkozik. Nehezen vártál már úgy-e hékás! No, de most már megvan az örömed, megszűnt a szalmaözvegységed. Úgy-e?! Azért mégis csak jobb így... - s ült, ült letargikusan a tűzhely mellett, szívta a pipáját.

- Nekem már mindegy, ha felfordul is a világ, - csakhogy nem kell visszamennem - bökte ki.

- No, ilyet mégsem illik mondani egy jó hazafinak, - rótta meg Márta.

- Instálom, nem is úgy gondoltam én azt, ahogy mondtam - magyarázkodott. - Dehát megváltozik most minden. Nem kellenek már ezután papok se, dolgozni se kell tán annyit, úgy hírlik. Valami szakszervezet létesül és az gondoskodik minden polgár jólétéről, annak is segély jár, aki nem csinál semmit.

- Ugyan ki bolondított így meg, István - fedte az asszony, aki előtt még akkor homályos volt ez az új elnevezés "Szakszervezet" - és csak szomorkodott, hogy az ura olyasmiben hisz, ami nincs. Márta azonban tudta, hogy ez a kommün munkája, amely előre veti árnyékát, s ez a rém a forradalom nyomába szokott járni. Aminthogy ezek a sejtések nemsokára be is igazolódtak.

Bolsevizmus! bolsevizmus! hányszor hallotta hangoztatni ezt a Vanda férjétől, dr. Doleschánitól, ki most az osztrák-magyar hadseregben szolgált, századosi rangban. A napokban ő is megérkezett Pozsonyból, ahova Montenegróból szállították szembetegséggel. Most gyorsan itthon termett, egyik szemén fekete kötéssel. Legott átvette a vezetést, mint román hadseregszervező. Két adjutánst küldözgetett a magyar hadsereg minden mozdulatáról jelentéssel s a polgári élet minden változásáról tájékoztatva azokat. A két szárnysegéd anyai ágról magyar volt, de úgy látszik az oláh vér túlnyomóan csörgedezett ereikben, ezért lettek árulóivá a magyar nemzetnek. Mindenesetre fűtötték őket az ígéretek, a nagyravágyás, ez az örök emberi vonás.

Márta most már elég erősnek érezte magát, hogy kimenjen. Az utcán tolongtak az emberek, a tisztek kard nélkül jártak és a sapkájuk mellett a régi jelvény helyett nemzetiszínű szalag meg őszirózsa díszelgett. Az alsóbb rangúak nem tartották kötelességüknek a felsőbbeknek köszönni, úgy mint eddig. Csak néhány tisztességesebb érzésű közlegény tette meg még önszántából.

A főutcán ment végig és a piactéren egy szürke földszintes ház előtt haladt el. Ez volt a Maiorék családi háza. A redőnyök állandóan le voltak húzva, benn szorgalmasan dolgozott a legnagyobb agitátor - előkészítve Nagyrománia létesülését -, Maior, egy volt magyar országgyűlési képviselő. Mártának feltűnt, hogy egy nő lépett ki a lakásból, akinek mellén piros-sárga-kékszínű jelvényt vett észre. Maior nővére volt, de alighogy néhányat lépett, amint elhaladt mellette, heves felkiáltásokra lett figyelmes. Négy székely katona rontott neki s brutálisan letépte a jelvényt, román nemzeti érzelmeinek árulóját.

- Te drága! - kiáltottak rá. - Mi ez itt, milyen jogon merészeled ezt viselni?!

- A nemzetiségek önrendelkezési jogánál fogva! - felelt az. - Tartsátok tiszteletben másnak a nemzeti érzelmét, ha a tietek szent előttetek. - Nem ijedt meg felettébb tőlük, amit azzal is bebizonyított, hogy másnap újat tűzött fel.

Márta sietett az inzultus elől a Nemzeti Tanácsba, amely a Polgári Olvasókörben ülésezett. Valami tízen voltak ott, közöttük dr. Kiss Lajos elnök, akit mint munkatársat hivatalból üdvözölt s mindjárt átadta neki a maga választott munkás körének a naplóját. Márta egészségügyi főnök lett. Az ő egyéniségének legjobban megfelelt a szegények és betegek gyámolítása. Ebbe a csoportba tartozott a három lelkész, valamennyi orvos és gyógyszerész; később Anikó is ide csatlakozott. Nagy volt a lelkesültség, mindenki lázasan dolgozott, egy pár tanár ott filozofált az asztal mellett. A betegesen vézna, de nagyműveltségű B. Józsa lelkész-tanár a helybeli lap szerkesztőjével vitatkozott hevesen.

Dr. Kiss a javakorabeli férfiak közül való volt. Izmos testalkatú, arcán kedves mosollyal. Igyekezett népszerű lenni, ami nem volt neki nehéz feladat, mert a sokak előtt rokonszenves alak a nép gyermekei közül nőtt ki és kitűnő szónoki képességével magával tudta ragadni az embereket. A polgármesteri állásra jelölték, minthogy a mostanival elégedetlen volt a nép, mert szerintük az csak az urakat pártolta. Ha a szegény özvegyek hadisegélyükért hozzá fordultak, durván utasította el őket:

- Ha nincs mit enniök - mondta -, menjenek legelni.

Az ilyen nyilatkozataival maga ellen lazította az "istenadta" népet...

Dr. Kiss mindenkinek szeretett volna kedvére tenni, ami teljesen lehetetlen. A nép ugyan egy ideig hajlandó vakon követni választott vezérét, de hamar kimondja rá a halálos ítéletét is. Márta úgy találta, hogy az elnöknek több szigorral kellene bánni a csőcselékkel, mert bizony a nép gondolatai és érzelmei nyugtalanul hullámzanak.

Az egész férfi külső megjelenésére nézve vonzó volt a nők szemében. Mozdulatai, gesztusai férfias energiáról tanuskodtak, rövidre vágott bajuszkája alatt egészséges, piros ajkak, a magas homlok alatt szépen ívelt szemöldök s alatta kék szemek mosolyogtak. Ha nem nős ez a férfi, talán Márta megtalálja benne ideálját, de így nem látott benne mást, mint egy jóérzésű, becsületes hazafit. Ebben a rokonérzésben annyira közel állottak azonban egymáshoz, hogy sokszor megelőzte egyik a másik gondolatát s többnyire ugyanazon véleményük volt valamiről.

A Márta lelkes, fáradhatatlan munkássága csakhamar méltó figyelemre talált a Tanácsban. Az elnök kijelentette, hogy a nők közül ő a legértékesebb munkatársa. Azon viszonosságnál fogva, mely a rajongó hazaszeretet érzésein keresztül fejlődött ki közöttük, Márta azt hitte, semmi más nem érdekli. Nem akarta észrevenni, hogy az elnök mosolyából neki több jutott, mint bárki másnak. Ha munka közben fáradtan feltekintett, gyakran találkozott annak rámeredő tekintetével, mely biztatást és hódolatot fejezett ki. Ez a hangtalan vallomás többet mondott, mint sok üres szó. Márta mégis hideg maradt vele szemben. Valami sejtései voltak, aggályos érzés vett rajta erőt, - nem látta kettőjük között ennek semmi célját...

Hűvös novemberi napok következtek, hetekig nem lehetett látni a napot, a sötét felhők alant jártak, majdnem állandóan szitált az eső, mint a könnyező ember szeme. A Magura tetejét egészen elborította a felhők szürke fátyla. Márta időnként elindult tanulmányi körútra, hogy a kérelmezők helyzetéről saját maga meggyőződjék.

Künn bolyongott a külvárosi részen, csípős szél fújdogált és a sárgásbarna falevelek lába elé hullottak. Ahova igyekezett, az erdő szélén vezető ösvényen lehetett odajutni. Itt már csak elszórtan állottak a szegénysorsú emberek házacskái. Az erdő felől az a titokzatos zúgás, amit a szél egy-egy erősebb fuvalma idézett elő, úgy tűnt fel neki, mint templomi orgona búgása. Lelke tele volt emberszeretettel. Csodálatosan hitt abban, hogy a szeretettel mindent el lehet érni, mert Krisztus is ezzel váltotta meg a világot. El tudott képzelni az emberek között olyan erős összefogást, ami a szereteten épül fel és ezzel sokszor legyőzte lelke háborgását.

Egy felfelé vezető keskeny ösvényen haladt a nedves avaron, amikor erősen megeredt az eső. Gyorsan benyitott az első zsúptetős házacska ajtaján. A szegényes, földszagú szobában betegen feküdt az anya, körülötte öt apró gyermek. Fagyos lábakkal tipegett a legkisebb. A legnagyobbik körülbelül tizenkétéves fiú, fát hozott a tűzre, amit ő maga vágott fel. A nedves gally nehezen égett és kellemetlen szagot terjesztett.

A beteg, amint észrevette a belépő idegent, könyökére támaszkodva, köszöntötte:

- Isten hozta! Tessen helyet foglalni! Siess, Rozi lányom, töröld le a széket! - kiáltott s zavarában minden ok nélkül nyújtotta ki mind a két kezét, amit Márta megragadott és biztató melegséggel tartotta kezeiben.

- Azért jöttem - szólt bátorítóan -, hogy segítségére legyek nehéz helyzetében. Tudom, hogy hadiözvegy. Őszintén, nyíltan szóljon, mire volna a legnagyobb szüksége?

A beteg anya leküzdve félénkségét, restelkedve beszélt, de mindinkább fokozódó méltatlankodással sorolta fel panaszát:

- Még az Isten is elhagyott engem, hogy beteggé tett. Mi lesz gyermekeimmel, ha én elpusztulok? Ki veszi őket oltalmába? és lesoványodott arcán végigperegtek könnyei. Oh ha ezeket biztos kézben tudnám, szívesen mennék az Úr színe elé. De mi lesz ezekkel? Ha meggyógyulhatnék még egyszer, ha dolgozhatnék értök, hogy ne lennének apátlan, anyátlan árvákká! - ez volna az én leghőbb kívánságom. De ezen már csak a jó Isten segíthet, ha csodát tesz; nékem nincs módom hozzá, hogy gyógyíttassam magamat.

- Jó asszony - szólt résztvevően Márta -, nem szabad ilyen gondolatokkal foglalkoznia. A kétségbeesés a legnagyobb bűn a világon. Vegyen erőt elkeseredésén, én segíteni akarok és fogok is magán. Orvost küldök s majd meg fog gyógyulni. Imádkozzék, Isten megsegíti a benne bízókat.

- Édes naccsága - már annyit imádkoztam, mind hiába - veté közbe panaszát az asszony.

- Nincs igaza, csak bízzon és várjon türelemmel!

A gyermekek mohón hallgatták az anya kifakadásait s az idegen úrnő vigasztaló szavaiból ők azt érezték ki, hogy most közéjük valami jó angyal szállott le. A legkisebbik odasompolygott egészen közel, simogatni kezdte kis kezével a prémes bundát. Ragyogó arccal kérdezte: Úgy-e, hogy Te tündér vagy? - és szemeiben hála tükröződött vissza. A gyermek hű szíve majdnem könnyekig meghatotta Mártát:

- Még ma fát küldök, hogy legyen meleg szobátok, kis fiam - mondotta - és egy pénzdarabot csúsztatott a markába a fiúnak.

A gyermek kis szíve örömmel telt meg s diadalmasan mutatta anyjának.

- Úgy-e, anyám, ezért kenyeret veszünk?! - s ujjongva szaladgálta körül a szobát.

Ahogy látta kirepedezett lábait Márta, biztatólag szólt a beteg anyához:

- Legyen türelemmel, még ma cipőt, néhány darab ruhát és egy zsák lisztet, burgonyát küldök.

Aztán felállt, hogy elhagyja ezt a nyomortanyát, mert már valóságos fizikai szenvedés fogta el. A nyomorúság közelről rút és fájdalmas. Több hasonló látogatást tett még aznap. Mikor már kimerült a sok nyomorúság hallatára, haza szeretett volna menni. De bármennyire fáradtnak érezte magát, a Tanácsba sietett, hogy megtegye azonnal a kellő intézkedést a kiutalásra.

Ahogy leült íróasztalához, hogy az utalványokat megírja, arca halványabb volt a szokottnál és szomorúbb.

Dr. Kiss odament hozzá s megkérdezte:

- Miért olyan levert?

- Fáradtnak érzem magamat - mondta, fel sem tekintve munkájából.

- Nem kell ám a kimerülésig dolgoznia, - válaszolt amaz szokott kedves mosolyával ajkán. - Lelkesültsége nagyobb mindenkiénél, a fizikai kimerülése nagy veszteség lenne reánk nézve.

Márta elmosolyodott.

- No azért ne ijedjen meg, inkább a nyomor látása hatott reám. Nem tagadom, ebben nem vagyok még elég edzett. - Lelkes tekintetét most az elnökre emelte: Kérem, írja alá ezeket az utalványokat - s eléje tett egy csomó intézkedést. - De talán előbb nézné át - tette hozzá.

- Minden jól van téve, amit maga csinál, - mondta az elnök, s az íróasztal fölé hajolva írta rendre alá a nevét.

Márta nézte ezt az elszánt férfiarcot s úgy látta már egy idő óta, hogy homlokán gondterhesebb felhők jelennek meg nap-nap után. Megkérdezte:

- Mit gondol, meddig fogjuk mi ezt a helyzetet így tarthatni? Hisz ennek a véglegességében?

A férfi szemében felcsillant valami láng és azt válaszolta: Én azt hiszem, amit maga - és hangja bizalmas és bensőséges volt.

Mártának a kék szempárból feléje áramló delejes hatása alól csak félig sikerült kiragadnia magát.

- No akkor rendben van. Én bízok a nemzet jövőjében!...

Pedig mind a kettőjüket azok az aggodalmas sejtések fogták el, ami nemsokára bekövetkezett a nemzet tragikumában.

- Csak rendben lesz - igazította ki az elnök -, még sok tennivalónk van. - Aztán elfoglalta előbbeni helyét a tanácsasztalnál, de szemeinek sugara vissza villant Márta felé!

- A legkiválóbb magyar nő - súgta oda szomszédjának. S az idő mindent igazolt, hogy helyesen ítélte meg.

Márta könnyebbülten lélekzett fel, ahogy kilépett az utcára. A hűvös levegő jólesett homlokának. A lámpák már fel voltak gyujtva. A zsibongó tömegek sétálgatva lepték el a járdát. Az új nemzetőrök s a régi katonatisztek nevetgélve hangoskodtak.

A római katolikus templom tornyából mélabúsan csendült a harang érchangja, vecsernyére hívogatva, Márta hazafelé tartott. Mára elég volt, - gondolta, - de alig lépett néhányat, szembe jött vele Vanda.

- Mártuskám tarts velem - szólította meg a szokott nyájasságával. - De mi bajod? Mi bánt? - kérdezte amaz, észrevette lehangoltságát.

Márta végigsimította homlokát és mosolyogni próbált.

- Semmi különös - mondotta -, de arca olyan kifejezést öltött, mintha valami fájdalmas emléket akarna kitörölni.

- Nem hiszek neked, kedves barátnőm! - s fürkésző tekintetét reászögezte Vanda -, te valamit titkolsz előttem. Gyere csak velem, bizonyára neked is jót fog tenni egy kis csöndes imádság. Én most templomba indultam, imádkozni akarok forrón, úgy mint még tán soha! Tudod nagy fordulatok várhatók hamarosan, csak neked mondom el, nagy események, amiket még titok rejt, de azt hiszem nem sokáig. Ha Maior sikerrel jár Párizsban, ha küldetését jól megoldhatja, majd meg tudod Te is. Igen nagyképzettségű ember ő. Azért fogok imádkozni, hogy sikerüljön neki, és baj ne érje az úton. Gyermekkori játszótársam volt, ha rajta veszítene ezen az önfeláldozó vállalkozásán, nagy veszteség lenne reánk, románokra nézve. Gyere csak, menjünk!

Márta legjobban szerette volna itthagyni ezt a kétlelkű asszonyt, akit mind jobban-jobban megismert. Aki magyar állami tanárnő létére ellene agitált a nemzetnek. Eszébe jutott most, amikor egyik sétájuk közben azt beszélte neki, hogy ha a magyarok elveszítenék a háborút, mindenütt, ahol románok laknak, az Romániához csatolódik. Ő akkor ezt csak képzelődésnek vélte, de most komoly aggodalom kezdett erőt venni rajta. Ez most azért imádkozik, aki ellene dolgozik a magyar nemzetnek. Mi készül itt? - tette fel a kérdést magának. Ez az asszony olyan jól tudta színlelni a magyarságát, hogy bármely színésznőnek dicséretére válhatott volna. Szinte bántotta az, hogy őt annyira kitüntette rokonszenvével.

Gondolataiból Vanda figyelmeztetése riasztotta fel.

- Nézd ott megy dr. Kiss Lajos. Ide köszönt, miért nem fogadtad?

- Nem vettem észre - válaszolt hűvösen.

- Ez az ember egyike a legrokonszenvesebb alaknak a magyarok között. Nekem tetszik és te mit szólsz hozzá, ott dolgozol vele?

Ez a kérdés váratlanul csapott le rá, azt hitte ez az asszony belepillantott a szívébe, olyan különösen érintette. A szó torkán akadt, kis vártatva felelt csak:

- Jó hazafi, lelkes magyar ember - mondotta nyomatékkal.

De azalatt már fel is értek a templomhoz, ahonnan kihallatszott az orgona búgó hangja és a hívek ájtatos éneke, ami szelidebb hangulatot ébresztett benne. A legkülönbözőbb érzelmek hatása alatt léptek be. A templom misztikuma magával ragadta a lelkét. Lassankint a nyugtalanító érzések és kínzó benyomások eltűntek, helyettük szelíd, békés hangulat lepte meg. A gótikus színes ablaküvegen keresztül látta, ahogy lesodor a szél egy-egy száraz levelet a fákról. Arra gondolt, hogy így hagyja el lassankint a remény a magyar nemzetet is. Érzékeire és lelkére, mint valami dermedtség nehezült a fásultság. Bármennyire szeretett volna, nem bírt imádkozni. Mellette pedig buzgón hangzott fel a kétlelkű asszony ajkáról: "Uram irgalmazz nekünk! Krisztus hallgass meg minket!"

A szórakozottság és felindultság még akkor sem hagyta el, amikor a lépcsőn kifelé jöttek és ott várt reájuk egy magas, szerény öltözetű fiatalember, akinek arcát az esthomályban nem igen láthatta.

- P... Tódor, mutatta be Vanda. - Ha megismered közelebbről, meglátod, milyen derék oláh fiú. Bátran jelentem ezt ki előtted, aki jó emberismerő vagy és arról is meg vagyok győződve, hogy Tógyer nem bízza el magát, mert annál sokkal okosabb.

P... gyöngéd mozdulattal nyujtotta kezét, hogy a lépcső lefelé vezető fokain segítségére legyen a hölgyeknek. Márta elhúzódott és szótlanul haladt mellettük. Gondolataiban az a kérdés kavargott, vajjon miért féltette annyira a kétlelkű asszony Maior Gyulát, hogy még a templomba is eljött érte imádkozni?

A délutáni eső megszűnt és a hirtelen keletkezett szél elűzte a fellegeket. A szétszaggatott felhők közül a hold mind világosabban tört elő. Az utca azon az oldalán haladtak, ahol a sétáló közönség nem lepte úgy el a járdát. P... tartózkodó távolságban haladt mellettük. Egészen azt a látszatot keltette, mintha pusztán kötelességből tenné ezt a lovagi szolgálatot és semmi érdek nem vezérelné abban, hogy velük tart. Egyszerű oláh paraszt fia volt, akinek 9 gyermeke közül ez az egy végzett magasabb iskolát. A híres Wesselényi-kollégiumba járt. S amint a 8 osztályt elvégezte, katonának kellett mennie. Még zászlósi uniformist viselt, ami igen jól feszült sudár alakján. Most azzal foglalkozott, hogy oláh nyelvből órákat adott. Mint szegény fiúnak nagy szüksége volt a pénzre. Kitartó szorgalmával és behízelgő természetével ez sikerült is neki. Bízott a maga erejében, nem igen bocsátkozott vitába, olyan ügyesen tudta a politikai véleményeit nyilvánítani, hogy az nem volt soha bántó. De ő is "cinemintye" volt. Szerette volna elhitetni magáról, hogy őt a nők nem érdeklik; a valóság pedig az volt, hogy félt azoknak sajátságos benső, sokszor félelmes bájától, mert hiszen természeténél fogva forróvérű volt. Most is szívesen menekült volna, de Vandának engedelmeskedni kötelességének tartotta. Doleschánnénak jólesett ez, hiszen gyakori vágyakozást érzett, hogy maga körül fiatal embereket lásson s azokkal elszórakozzék.

- Szívesen látlak mindkettőtöket egy forró teára, - szólt figyelmes háziasszonyi szívélyességgel, amint lakása elé értek. Kori most úgyis gyűlésben van, a gyerekek holnapi leckéjüket tanulják. Magam vagyok.

P... udvariasan meghajtva magát, megköszönte és búcsúzni készült.

- No, csak nem adsz kosarat, Tógyer! Hiszen tőlem csak nem félsz, ilyen vénasszonytól?

- De Vanda néni, csak nem gondolja, hogy azért. Milyen színben tüntet fel.

- Cáfold meg azzal, hogy nem utasítod vissza meghívásomat.

P... összeszorított ajakkal nézett Mártára, vajjon milyen véleménnyel lehet róla és szívélyes modorban válaszolt:

- No, akkor inkább elfogadom.

Az uzsonna boszorkányos gyorsasággal készült el és Tógyer nemsokára hallgatagon szürcsölte teáját. Vanda törte meg a csendet.

- Nos, Tógyer, most mulattass minket. Beszélj valamit a berlini élményeidről.

P... titokzatosan nézett maga elé. Könnyű szárnyakon lebegtek eléje a közelmult emlékei. Csodálkozóan emelte tekintetét az asszonyra:

- Miért éppen erről akar hallani, Vanda néni? - kérdezte.

Márta észrevette azt a titokzatos keserűséget, ami a férfi kék szemeiben rejtőzött erre a kívánságra. Látta, hogy küzd magával, de végül mégis engedett és beszélni kezdett.

- Berlinben a nők iránti eszményt teljesen elvesztettem. Ők az okai annak, hogy teljesen érzéketlen lettem a női nem iránt, - kezdte nagyképűen.

- Talán inkább a szívedet rabolták el, Tógyer?

- Nem merek vállalkozni arra, hogy Vanda nénit az ellenkezőről meggyőzzem - szólt -, de állítom, hogy feltevése téves.

- Nem hiszek én neked!

- Pedig valóban úgy van, hogy hidegen hagy minden nő.

- Mindenki így beszél, amíg nem zavarja meg valaki a szívét.

- Be vagyok biztosítva ez ellen.

- De csak a berliniek ellen.

- Minden nő hasonlít egymáshoz, hazugság, színlelés legtöbbnek a szerelme.

- Nagyon tragikusan hangzik ez tőled, még nem régen el voltál ragadtatva, ha a kis Dobrescu-leányról volt szó.

- No igen, pillanatnyilag! De én komoly, állandó érzelemről beszélek.

- Csak az beszélhet így, akinek nagy csalódás érte a szívét! - szólalt meg Márta.

- Valósággal rajongó voltam, ahogy azonban a berlini nőket megismertem, kijózanodtam.

- Majd kigyógyítunk ebből a gyűlöletből. Nem lehet mindenkit azonosítani azért, mert egyben csalódott valaki.

- Nagy művész volna az, aki engem feledésre bírna.

- Ilyen nagy művész lehet minden jó feleség, Tógyer. Ha a reális értékére vezetjük a berlini nők életét, ők jó feleségnek bizonyulnak, mert mielőtt férjhez mennének, már kitombolták magukat és jó családanyákká válnak.

- Ebben az értelemben nagyon naturális a felfogásod, mondhatom minden léleknélküli, - jegyezte meg Márta. - Jó házasság lehet velük, de szerelmi házasság nem. A szerelemhez idealizmus kell.

- Legalább nyugodt vagyok, hogy így nem leszek többé komolyan szerelmes, - mondta P...

- Mire való a mentegetődzés - feddé Vanda -, szerettél, csalódtál. Ha megtetszik egy másik, újra szeretni fogsz és boldog leszel!

Tógyer szeme kigyúlt és lelkesen beszélt:

- A boldogságot, amíg élünk, mindig keressük. Ez olyan emberi vonás, ami ellen hiába tiltakozunk, csak az a fontos, hogy megtaláljuk-e? A legboldogabb akkor voltam, amikor juhainkat a hegyoldalon legeltettem és furulyámtól visszhangzott a völgy. Egyszerű család gyermeke vagyok, aki jobban érzi a méltatlanságot és sokat szenved a mellőzés miatt, és mégis Petőfivel tartok: "Bár maradtam volna benne végig!!! De az embert vágyai vezérlik." És mióta kiragadtak a természetes voltomból és kultúremberré lettem, folyton az a reménység foglalkoztat, hogy kivívjam magamnak a helyet, hogy az átlagon felül emelkedhessem, ami, úgy látszik, elérhetetlen illúzió a számomra.

- Elérkezik számodra az az idő, Tógyerkám, - szólott célzatosan Vanda. Eddig türtőztette magát, de most már nem törődött azzal, hogy szomorúságot okozhat vendégének és megkérdezte: - A gyulafehérvári gyűlésen megjelensz, remélem, ahol a nemzetiségiek az önrendelkezési jogról hoznak határozatot. Feltétlenül ott a helyed neked is.

Nem akarta magának sem bevallani, hogy ez a téma a legérdekesebb előtte és már beleúnt a hallgatásba. Csupa megszokásból és hiúságból szerette feszegetni a politikai kérdéseket.

- Nem hiszem! - felelte P... szárazon, mintha nem akarna erről többet vitatkozni. - Még nem bizonyos. De mi szükség is lenne erre. A magyarok úgyis autonómiát akarnak adni a nemzetiségieknek. Ezzel meg is akadályozhatják az ország felbomlását.

- Ugyan ki akadályozhatná meg - mosolygott Vanda ironikusan -, a kormány már engedélyt adott rá, sőt vasúti kocsikat bocsátott rendelkezésre. Kiveszett már a magyarból a nemzeti önérzet. Elkésett már az. Úgy érzem, Hadúr mély álomba merült. Most az elnyomottak felszabadulnak és ők lesznek az uralmon. Már nincs messze ennek a megvalósulása.

- De mit akarnak tulajdonképen az oláhok? - kérdé idegesen Márta. - Egy újabb államot a meglevő államban?

- Csak a jogaikat megvédeni, Márta! Egyenlőek akarunk lenni. Elégtételt akarunk az ezer éven át szenvedett elnyomatásért!

Márta felpattant:

- Igazságtalanok vagytok az ítéletetekben. Ki állítja azt, hogy egy magyarországi nemzetiség is elnyomott volt. Évszázadok óta megtarthatták nyelvüket és szokásaikat. 48-ban éppen úgy folyt értük a magyar vér, mint a magyarokért, testvérekül fogadtuk a beszármazókat, kár volna az ország egységét megbontani...

P... őszinte részvétet érzett iránta, de hogy Vanda nénjének örömet szerezzen, ő is fejtegetni kezdte az aktuális témát:

- Semmiesetre sem térhet el ettől az erdélyi román. Ha autonómiát is adnának a magyarok, nem fogadnánk el. Mert hiszen csak papíron maradna az. Inkább csatlakozunk a Regáthoz, most elérkezett a jogok kivívásának az ideje. A nagyhatalmak majd igazságot szolgáltatnak az elnyomott és nyelvétől megfosztott nemzetiségeknek.

Vanda arcán a gőg lappangó kifejezése ült és diadalmasan nézett vendégére. Márta megborzadt a nyíltan kifejezett lázadótól, ennyi kíméletlenséget mégsem várt tőlük. De P...-ben a szenvedélyes láng lobogott, nem bírta, vagy nem akarta magát visszatartani. Mikor látta, hogy Márta kipirult arccal felállt helyéről és menni készült, mintha megbánta volna előbbeni hevességét, felugrott:

- Bocsásson meg az előbbi szavaimért és engedje meg, hogy hazakísérhessem. Későre jár az idő, egyedül menni nem engedhetem.

Márta elköszönt, elindultak hazafelé.

Amikor az utcára értek, hűvös szél csapott az arcukba. Néhány percig szótlanul haladtak egymás mellett. Márta ajkán könnyű sóhaj lebbent el. Ideges, nyugtalan, izgatott volt.

- Miért fáradt utánam? - kérdé, csakhogy szóljon valamit. 12 órát ütött a toronyóra. P... jól sejtette, hogy terhére van, mégis úgy érezte, mintha valami nagy lendület ragadta volna magával, hogy kövesse.

- Csak nem engedhetem éjfélben, egyedül, kitéve valamely inzultusnak, udvarias egy oláh is tud lenni, - jegyezte meg keserűen. Amint feljutottak a Felső Magura-utcába, a közelben valami nesz vonta magára figyelmüket, s a gyéren világított helyen két dulakodó alakot vettek észre. P... csak nézte-nézte néhány percig, azután energikus hangon rájuk kiáltott:

- Mi történik itt?

A pallérozatlan támadó fél természetéből kitört a nyers modor, kezével hadonászva, vágta oda a szót:

- Politizálunk, instálom, politizálunk! Még azt meri mondani ez a szemét itt, hogyha most bejönnek az oláhok, hát nem is mennek ki innen többé, mert Erdély most ezer esztendeig az övék lesz. Ide ugyan be ne tegyék a lábukat azok a bocskorosok, mert ez a föld nem őket illeti. Erdély a mienk!... - Valami ittas magyar volt, aki egy oláhot dögönyözött.

A földön fetrengő kis oláh úgy látszik "hazafiaskodott". A dühös magyarban azonban emberére talált, aki még messziről is visszakiáltott rá, kezét ökölbe szorítva, fenyegetődzve:

- Majd adok én neked Erdélyt, ebadta bocskorosa! Na!

P... leküzdötte hirtelen támadó dühét, halkított hangon szólt az oláhra:

- Kelj fel és panaszold be a bíróságnál azt az ázsiait!

Az hirtelen talpraugrott és szégyenkezve tovább állott. A két politizáló fél között ekképpen rendet csinálva, Márta tekintetét kereste, amiből bizony nem sok jót olvasott ki.

- Beteges állapotok ezek, - szólt és hangja nyugodt volt. Egészen odahajolt a nő arcához. Márta ideges nevetésben tört ki, valami bántó lehetett ebben a nevetésben. Percek multak el, amíg ismét közelebb férkőzött hozzá, a férfi és vakmerő kérdésre határozta el magát.

- Talán gyűlöl engem? Van valami megbocsátani valója? Higyje el, én nagy tisztelője vagyok önnek...

- Ha ezt a tárgyat nem érinti többé és magamra hagy, akkor fejezi ki irántam való tiszteletét legjobban, - felele Márta.

P... kellemetlen szégyenkezéssel érezte, hogy közelsége terhére van Mártának. Benső felindulását visszafojtva köszönt és gyors léptekkel, anélkül, hogy visszafordult volna, eltűnt az utca kanyarulatánál.

S amíg az utcákon az esztelenség pestisként terjedt, a felső tízezer roskadozó asztalok mellett dőzsölt. A forradalom átsuhanó szele megváltoztatta mindenki eszejárását. Sajátságos lázas állapot uralkodott az egész város lakosságán. A batyus estélyeket egymásután rendezték. Az ifjúság tombolt, táncolt, nekivadultan, mintha ösztönösen megérezte volna, hogy itt a vég... Közben a fegyházak ajtajai is kinyíltak és lakói visszatértek a becsületes emberek közé. Rongyosan, elzüllötten. Ezek cselekedeteikben nem válogattak a különböző célok eléréséért. A sok nélkülözés okozta testi, de főleg lelki bénulásokat előbb ki kellett heverniök. Kivetkőzve minden emberi tulajdonságukból, a legfurcsább tetteket vitték véghez. Nehezen tudták a túlzott fesztelenséget levetkőzni és hozzászokni újra a társadalmi fegyelmezettséghez. Az oláhok pedig folytatták arany példabeszédüket: "Táce şi Fáce!"

Mint izzó parázs lappangott a felkelési szándék az oláh értelmiség lelkében. Már a kipattanásig feszült volt a helyzet. Gyilkos szándékuk végrehajtásával csak a kellő pillanatot várták. Az évszázadok óta rejtegetett szikrát visszafojtani nehéz volt. Előbb alattomban, majd nyíltan szervezkedtek, előkészülve a Gyulafehérváron tartandó gyűlésre, amit már a Károlyi kormány bűnös könnyelműséggel engedélyezett.

Az 1918. év utolsó estéjén, Szilveszterkor özvegy Megyerynéhez voltak hivatalosak a székely kadettok. Özvegy Megyeryné egyetlen szemefényével, Rózsi leányával lakott. Még alig néhány hónapja, hogy ide helyezték a polgári iskolához ének- és zenetanárnőnek. Vidám kedélyű, élénk temperamentumú fiatal leány volt. Szívesen szórakozott a tisztekkel. Szépnek éppen nem nevezhető, de az ifjúságával és az élénk kedélyével magához tudta édesgetni a könnyen hevülő fiatalságot. A nemzeti együvétartozás érzése, amely nemzetiségi területen különösen csak fokozta az egymásiránti vonzódást. A vidéki városka közepes műveltségű, kicsinyes asszonyait sokat foglalkoztatta magaviseletével, de ő nem törődött velük, oda engedte magát a jelen élvezetének és életéből a komolyságot száműzte. A székely fiúk rajongtak érte és együtt adták ki a jelszót: "Sohse halunk meg!" "Tölts, igyunk, ki tudja mit hoz ránk a holnap!?"

Nagy optimizmussal nézték ezek a fiúk a jövőt. Vakon bíztak benne, hogy meg tudják menteni Erdélyt az oláhoktól. Senki sem kételkedett önzetlen hazafiságukban, aki látta őket, mennyi elszánt akarattal mertek cselekedni a legrettenetesebb helyzetben is, csak meleg szeretettel lehetett irántuk.

Háromszék és Csík megyéből valók voltak és a székely hadosztályba tartoztak. Résztvettek Csucsánál és a varsolci magaslaton vívott harcokban és vad örömmel beszélték el, hogy borsot törhettek az oláhok orra alá. Az egész veszedelmet bagatellnek tartották és kézlegyintve mosolyogtak a "Hős románság" szándékain. Gyöngéden, gyermekes érzéssel vették körül az anyákat és lányokat, a kétségbeesés legkisebb árnyalata sem volt észrevehető rajtuk. Derült életkedvvel, boldogan tervezgettek és szőtték a jövendő hímes álomszőnyegeit. Néha aztán az elhagyott otthon utáni sóvárgás erőt vett rajtuk, de ezt senki sem vette rossz néven tőlük. Szilaj jókedvükben elragadtatással kérlelték Rózsit, hogy kedvenc nótájukat játssza: "Csak még egyszer tudnék hazamenni!" Azután meg: "Jaj de jó dolog is az a szerelem!"

Megjelent ezen az estélyen Vanda is. Hideg gőggel ült a szoba egy távolabbi részén lévő hencseren. Eleinte szinte nyomasztólag hatott reá ez a vidám hangulat, később a "Cinemintye" asszony azon vette észre magát, hogy jókedvűen nevetett velük ő is. A bohém fiúk furcsaságai kiragadták lehangoltságából. Vacsora után az igazgatónő ült a zongorához, hogy a fiatalok táncolhassanak. A legszebb magyar dalokat játszotta, kiváló szakértelemmel. Vanda a dalok hallatán úgy érezte, hogy bármilyen melegen is fogadták itt, igazában mégsem közéjük való. Idegen neki ez a világ, az érzelmei másfelé húzzák és gondolatai messze kalandoznak. Egyszerre kedve támadt neki valami bosszantó és nyers dolgokat mondani a fokozódó kedvű fiatalságnak. De egyelőre még hallgatott. Ez a tartózkodó, csöndes magábamélyedés már előbb feltűnt Mártának. Oda ment hozzá és megkérdezte:

- Mi van veled, Vanda? Talán nem jól érzed magadat körünkben?

Az oláh asszony gondolkodott, hogy mondhatna valami kellemetlent. Gúnyosan kiélezve mondta:

- Csodállak nagyon benneteket, hogy most, amikor annyi más bajotok van, így tudtok mulatni!

Márta a lelke mélyén igazat adott Vandának, de erőt vett magán, nehogy legyőzöttnek lássék:

- Hagyd el azokat a rémlátásokat. Kérlek, vigadj velünk te is, jobban teszed!

A fiúk figyelme odaterelődött, körülötte csoportosultak, kérlelték:

- Sokat hallottuk már dicsérni hangját, Nagyságos asszonyom, - hízelegtek neki. - Nyujtsa nekünk azt az élvezetet, hogy megismerhessük mi is. Csak egyetlen egyet kérünk legalább. Egyetlen egyet.

- Nem vagyok inspirálva, hagyjanak - affektált az asszony. De a sok egymást felülmúló kérés mégis kizökkentette előbbeni hangulatából, jókedvű és kecses lett. Asszonyos kacérsággal engedve a kéréseknek, egy háborús műdalt énekelt. "Régen volt az, talán igaz sem volt." Taps-taps után újrázták a fiúk. Ez hiúságának persze hízelgett. Ő is velük kacagott.

- Ha valaki egyszer hallotta nagyságos asszonyt énekelni, nem fogja elfelejteni többé soha, - bókolt Ákos hadnagy.

Vandának erre a kijelentésre vidáman felcsillantak a szemei és mosolyogva így szólt:

- Maguk kedves fiúk s jó hazafiak is kétség kívül, de ilyen történelmi időkben könnyelműség ennyire vigadni, ahelyett, hogy tökéletesen átértenék a helyzetet. Persze ez azért van, mert maguk még alig nőttek ki a gyermekcipőkből.

Három kis kadett összenézett erre a kíméletlen kijelentésre. Ha nem nővel állanak szemben, merész fellépésre ragadtatják magukat, de így csak pillanatnyilag érezték annak a kellemetlenségét. Minden felindulás nélkül pajzánul válaszoltak:

- Elég nagy a feje, búsuljon a ló! - Ezen aztán nevettek.

Ákos hadnagy egész közel hajolt Vandához:

- Nagyságos asszonyom! Kezeit csókolom, tetszik ismerni ezt a nótát: "Ma még piros élet, holnap fehér álom?" Rózsika! Hogyis van tovább? Ej! Sohse halunk meg! - Kiperdült a szoba közepére, összecsengette sarkantyúját és szilaj kedvvel egyedül kezdte ropni a csárdást. Erre az egész társaság kedvet kapott és a kedv tetőfokra hágott.

- Beszéljünk mi is inkább másról, - mondta Márta Vandának -, miért is izgatnánk magunkat ilyen tragikumok előhozatalával?

Vanda nem bírta önuralommal tovább. Szükségét érezte, hogy közölje valakivel háborgó érzéseit. Heves küzdelem zsongatta idegeit, megkönnyebbülést keresett. Talán most az egyszer őszinte vallomást tett Mártának:

- Szeretem ezt a ti társaságtokat és leghőbb vágyam volna, ha minden svájci mintára oldódnék meg az államban. Nem lennék akkor a gyűlölt papnék társaságára kényszerítve, mert független lenne akkor a kantonokban minden nemzetiség a másiktól.

Egyszerre felengedett benne minden.

- Sírni szeretnék - mondotta -, ha arra gondolok, hogy talán ez az utolsó együttlét veletek.

Márta kétségbevonta ugyan szavainak hihetőségét, őszinteségét, mindamellett szomorkásan hallgatta és vigasztalni kezdte:

- De Vanda, ki tilthatná meg, bármi következnék is be, hogy azokkal megszakítsd a barátságot, akikhez szíved szerint vonzódol?

Vanda hosszasan maga elé bámult a padlóra. Egy földdarabot nézett, ami valakinek a csizmájáról törhetett le. Eszébe jutott, hogy az egy darab magyar rög. Vad öröm hasított át a szívén. Nem sokáig lesz az. Rávetette a szemét Mártára, hideg és fölényes gőggel mondta:

- Pedig ennek így kell lenni, Márta! Ennek így kell lenni!

Ebben a pillanatban eloltották a villanyt, sötét lett a szobában. Az éjféli harangszó mélabúsan hallatszott be, amint a meghalt esztendőt búcsúztatták. A vén Magura méltóságosan visszhangzotta hangját. Anikó hatalmas akkordokkal kezdett a Himnuszba. Egyszerre mindnyájan elfogódott arccal, egymást átölelve ott álltak a zongora mellett és szívük mélyéből énekelték a magyarok imádságát. Márta szeméből könnyek potyogtak és gépiesen mormolta:

- Igen! Ennek így kell lenni!

Csak Vanda, a kétlelkű asszony maradt mozdulatlan, összeszorított ajakkal némán, dacosan magához szorítva alig 13 éves leányát, Dinát.

- Nem értem ezt a nőt, - súgta Ákosnak Feri, megvető pillantást vetve feléje, hiszen ez valóságos árulást követ el, amiért nem énekli velünk, - jegyzé meg szenvedélyes kitöréssel.

- Csillapodjanak, - kérlelte az igazgatóné őket. E tüntető magatartásával csak egy újabb okot szolgáltat feljegyzéseimhez, - mondta fontoskodva.

Vanda észrevette, hogy minden szem megvetéssel mered reá. Felállt helyéről, erőltetett nyájassággal adta tudtul, hogy mennie kell, mert férjének megigérte, hogy még éjfél előtt otthon lesz. A valóság pedig az volt, hogy a Himnusz éneklése alatt éles fütty hallatszott be, oláh segédtisztek jelentek meg az ablak alatt, inzultálni akarták a magyarokat. A három kis kadett felcsatolta a kardját s kirohant, hogy elégtételt vegyen. Mire kiértek, nyomuk veszett a "hősöknek".

Volt egy társadalmi kör, ide tartoztak azok, akik szerették magukat megkülönböztetni másoktól. Nem azért, mintha erre valami kiváló képesség, vagy családi tradíciók jogosították volna őket. Nem. Az ú. n. "hotvolé" örményekből és kurtanemesekből állott. Ha a műveltségük fokát vesszük is irányadóul, a legjobb akarattal sem lehetett előnyükre írni ezt sem, de mert a város vezetésében vezérszerepet töltöttek be, s megvolt a megfelelő anyagi jólétük, azonkívül összevissza házasodtak, ezáltal mintegy nagy családot alkottak s hiúságuk kielégítést nyert azzal, hogy kisajátították maguknak a kisvárosi "előkelőség" címét.

A lelki műveltség minden finomabb árnyalata hiányzott náluk. Inkább az elbizakodottság, a gőg uralta mindeniket. S minthogy elég sokan is voltak ahhoz, hogy rokoni, sógorsági kötelék címén társadalmi együttest képezzenek, kiépítették azt a válaszfalat, honnan lefelé néztek azokra, akik nagyobbra értékelték az eszem-iszom, dínom-dánomnál a szellemi tudást, a lelki finomságot, mint a valódi műveltség mértékét s nem is akartak közéjük vegyülni. Anélkül, hogy ebből személyeskedés fejlődött volna közöttük, éreztették szellemi fölényüket amazokkal szemben.

A háborús állapot sokaknak jobb anyagi helyzetet biztosított, akik azt előnyösen ki tudták aknázni; a "hotvolé" tagjai közül nem egy volt ilyen. Szokásuk volt minduntalan a támadás fortélyához folyamodni, hogy ezzel magukról eltereljék a figyelmet. A sors keze azonban idővel keményen megérintette őket, elbizakodott jókedvük lassanként bánattá változott és csalódottan ábrándultak ki nagyzási hóbortjukból.

A Lepsényi-család feje élemedett korú, ősi magyar típusú férfi volt. D... polgármesterrel kebelbeli jóbarátok voltak. Mindketten meglepő hidegvérrel vettek minden háborús mozzanatot; a szabadelvű irányzattal szemben mérsékelten harcoltak, többre becsülték a konzervatív elvet; de mindeneknél legbecsesebb volt saját jólétük. Lepsényi pipájából hatalmas bodor füstöt eregetve, jobbra, balra nagyokat szokott köpni. A kaszinó törzsvendégei közül vele volt legtöbb dolga a szolgának, mert ha jobbra tette a köpőcsészét, egész biztosan balra köpött; így tehát elhelyezett mind a két oldalon egyet-egyet. Így nem volt feszélyezve az ő magafeledt élvezetében s vitték a döntő szót a polgármesterrel együtt.

A Lepsényi-lányok magasan hordták fejüket, szédítő magasságban érezték magukat sokak fölött. Egy közülük már férjnél volt, kettő boldog bizonyossággal várta a legjobb partit, nem mintha erre személyes előnyeiknél fogva jogot formálhattak volna, nem. A kisebbik Lepsényi-leány, Vilma, négerbarnaságú bőrével, alacsony, tömzsi alakjával és karikalábával egyáltalán nem tartozott a kellemes, esztétikai hatást keltő jelenségek közé, sőt komikus figurává lett, amint hányi-veti modorával valaki megismerkedett. Kinga, a nagyobbik, már szolidabb temperamentumú volt, külsőre is szerencsésebb, bár ő is büszke megvetéssel tekintett a magánál kevesebbnek tartott egyesekre. Alakja nyulánk, magas volt, fekete haja és elég szabályos arca, melyen már a koravénség előjelei mutatkoztak, elég kellemessé tették. Míg Vilma az ajkbiggyesztés mestere volt, az ő ajka körül gunyoros mosoly játszadozott csupán.

A polgármester, bár már agglegénysorban volt, állandóan udvarolt nekik, de feleségül nem akarta egyiket sem. Neki egészen különleges nézete volt a nőkről, azaz inkább a nősülésről...

A család jövendő reménysége a mindeniknél ifjabb, egyetlen fiuk, Gergely volt. A háború szele őt nem érintette, miután atyja felmentette hadi kötelezettsége alól. Az ő élete szakadatlan mulatozásból állott, miközben tanulmányait végezte, úgyahogy.

A kaszinó helyiségeiben rendezett estélyeken a jelmezes bálok előtáncosa, a roskadozó asztalok mellett részegítő italok élvezete, több afféle töltötte ki életét, amik az idegekre zsongítólag hatnak és a gyomrot táplálják. Volt miből, jutott bőven!...

Míg a szegény, háborús segélyt kérő családok nyomorgó özöne sikongott a nélkülözés miatt, az ú. n. "hotvolé" dőzsölt, táncolt, tivornyákat rendezett. S nem vette észre, hogy felette mind sötétebb felhők tornyosulnak.

Mikor már ráeszmélt, akkor késő volt, nem lehetett jóvátenni a mulasztást. A Nemzeti Tanács kérdőre vont ugyan egyeseket és a nép ítélőszéke elé állította, a közélet teréről visszavonulni kényszerítette, de ez mit sem javított a helyzet tragikumán.

Új korszak kezdődött a történelemben. A megváltozott helyzet rémülettel töltötte el azokat, akik eddig elsőknek tartották magukat; most lecsüggesztett fejjel jártak. Ezekből tellettek ki a hazaárulók és később az ellenség javára dolgozók tábora.

A Lepsényi-család ifjú sarja Csonka-Magyarország egyik vármegyéjében bizalmi állást kapott, de bűnös könnyelműséget követett el. Hűtlen kezelés miatt megindult ellene a vizsgálat. Közben megszökött, köröztették, de hiába, az oláhok védelme alá rejtőzött, bűne a földi igazságszolgáltatás mérlegére nem kerülhetett. Erdélyben családot alapított s még talán boldog is, mert hiányzik belőle a magasabbrendű erkölcsiség, hogy megborzadna önmaga okozta gyalázatától!...

Az öreg Lepsényit elragadta a jótékony halál. Fia szégyene mély sebet ütött szívén. A polgármester is rég alussza síri álmát. Ezek azok, akiknek el kellett menniök, mert nem valók a nagy átalakulás géprendszerének szerkezetébe s így nem is hiányzanak...

Künn ítéletidő volt. A hó apró szemekben hullott és a szél végigsöpörte vele az utcákat. Mikes Márta egyedül ült a szobájában, mélyen elmerülve egy díszkötésű könyvben. Nagy költők és írók hazafias szellemei lengték körül íróasztalát, inspirálva a cselekvésre, biztatva, bátorítva, hogy ne csüggedjen. Körülötte szinte félelmes volt a csend, csupán a szél süvített végig olykor ablaka alatt.

A nagy fordulatok idején gyorsan váltják fel egymást az események, nem csoda, ha őt mind jobban hatalmába ejtette az aggodalom. A bizonytalan jövő káoszként kavargott előtte. Mélyet sóhajtott és a könyvet ölébe ejtve jódarabig, maga elé meredt. Majd a "Megváltó" képén pihent meg, mintha onnan világosság sugárzott volna feléje. A sötét gondok múlni kezdtek, a kép szinte bólintva, biztatón szólt hozzá: "Higyj és remélj!"

Márta előtt kaleidoszkópként peregtek le a közelmúlt eseményei. Zúgó vihar gyanánt jutott a köztudatba, hogy az oláhok behatoltak Erdélybe. És a déli vármegyéket megszállották. Mackensen tábornokot visszaparancsolta a Károlyi-kormány. És az oláhok mind mélyebben hatoltak Erdélybe. Ez nagyon sok volt egyszerre. Alattomos aknamunkájuk minden lépten-nyomon kiütközött, sőt nem is csináltak már belőle titkot, hogy Erdélyt hatalmukba akarják venni. Leeresztett vasredőnyök mögött tanácskoztak, mialatt a Regátból nagy sereg indult el és egész Kolozsvárig hatolt.

1919. év február elején történt, hogy az oláhok egy kisebb csapata betört Zilahra is! A menekülők ellepték Somlyót. Zilahon körülbelül egy hétig garázdálkodtak az oláhok. Behatoltak az elhagyott lakásokba s azokat kifosztották. Egyik kiváló dalköltőnk akkor menekült a fővárosba, lakásának kulcsát hű cselédjére bízta, aki oláh létére ritka jelét adta hűségének.

- Eltakarodjatok innen - rivallt a betolakodó katonákra -, innen ugyan el nem visztek semmit! A gazdám reám bízta és én megőrzöm neki. Olyan ember, mint ő, nincs még egy a világon, aki olyan szépen tudna muzsikálni.

Odaállt a zongora elé, amin most is illatoztak a művész kedvenc virágai egy hatalmas vázában. Szinte a testével védelmezte a drága hangszert. A harcias ellenállás használt; miután enni és innivalót adott a katonáknak, azok elkullogtak anélkül, hogy valamihez hozzányúltak volna.

Az ellenséget néhány nap múlva sikerült visszaszorítani a Meszes mögé, heves, rövid harc után. A pusztítás nyomai még sokáig meglátszottak a városon. A Wesselényi-kollégium falán nagy lőrés tátongott, a Wesselényi-szobor egyik karja letörve, emlékeztet mai napig is a rombolásukra.

A baj s veszedelem nem szokott egyedül járni. Alighogy megszabadult Somlyó ettől a lidércnyomástól, egy másik baj zúdult rá. A Kraszna-folyó kilépett medréből és elöntötte az egész völgyet. Olyan pusztítást csinált a szabályozatlan kis folyó a kültelkeken, amit csak nehezen lehetett pótolni segélynyújtással. A házak egytől-egyig vízben állottak, némelyiknek csak a teteje úszkált a szennyes víz felületén.

Ilyen katasztrofális események után meggyötörve várt mindenki a politikai megújhodásra.

Alig telt el egy hónap, híre jött, hogy az oláhok nagyszámú csapatai megindultak Zilah felé. A fellegvárban táboroztak a mieink, megsemmisíthették volna a kényelmesen bevonuló román hadsereget, de az ellenállás tiltva volt. Azonban az alig pár századból álló székely hadosztály elhatározta, hogy útját állja a Meszesnél. Néhány rozoga ágyúját és gépfegyverét felállította a varsolci tetőn, ezekkel védekezett a túlerő ellen. Közben segítő csapatot kértek a központból, melyre sokáig kellett várni. A vidám fiúk leginkább Erdélyből valók voltak, otthonukat jöttek védeni. Nótázva, hősies elszántsággal vonultak végig Szilágysomlyó főutcáján. Négy évig nem tudták, miért hullott a vérük, most először érezték, hogy van célja a küzdelemnek. Ujjongva fogadta őket a lakosság. Az állami polgári leányiskola nyitott ablakából kendőlobogtatással, éljenezve integettek feléjük a növendékek és tanárnők egyaránt. Csak a harmadik osztály ablakai maradtak zárva, annak a teremnek ablaka, amelyikben Doleschánné tanított.

- Megtiltom, hogy éljenezzenek! - parancsolt növendékeire a kétlelkű asszony. - Aki megmozdul a helyéről, majd megkapja a büntetését. Nemsokára itt lesznek a románok, hogy rendet csináljanak. Akik nem engedelmeskednek, 25 botot kapnak.

A fenyegető hangra, mint félénk madárkák, elcsendesedtek a leánykák, csak egy pár bátrabb próbálkozott még:

- Kérem, Vanda néni, a másik teremben...

- Csitt! Én nem engedem! Értik?! - Valami vésztjósló sejtelem szállta meg mindnyájuk lelkét, nem mertek dacolni tanárnőjükkel. Sohase látták még ilyennek, most híven fejeződött ki egész valója előttük.

Megtudta ezt az igazgatónő is.

- Hogy mennyire csalódtunk Vandában, azt hiszem, azt mindnyájan tudjuk, - nyilvánította ki egyszer a kollégák előtt. - A történtek után, amit a harmadikosok bepanaszoltak, azt hiszem, egyetértünk abban, hogy magatartása megbocsáthatatlan és be kell jelentenünk a hadbíróságnál. Árulót nem tűrhetünk magunk között - folytatta szigorú hangon -, közeledik március 15-e, nem bízhatom rá növendékeim előkészítését az ünnepélyre; közreműködését teljesen mellőzni fogom. Most, amikor a szokottnál is impozánsabb keretek között akarjuk megtartani nemzeti ünnepünket a városi hatóság és a hadtestparancsnokság határozata folytán, ezt mindenképp így kell tennem. Szomorú, hogy ilyen helyzetben vagyunk s egy közülünk a gyűlöletet szítja a magyar nemzeti eszme ellen. Ez felháborító! - Régen volt az igazgatónő ennyire felizgulva és a tanárnők mindnyájan egyetértettek vele.

- Talán beszélne vele négyszemközt az igazgatónő! - véleményezte valamelyik.

- Egy szót se vesztegessetek rá többet, - mondta ki a határozatot. Ezzel véget ért a konferencia.

Odakint pedig gyűltek a vészterhes fellegek. A söpredék is mozgolódni kezdett és mind gyakrabban lendült meg a hegytetőről jövő fuvallatban egy-egy vörös zászló. A bolsevizmus réme ott settenkedett a haldokló magyar város körül.

Tavaszi eső permetezett. A járdán tolongtak az emberek, sokan bejöttek a vidékről is, hogy március 15-ét ünnepeljenek. Este előadás volt a színházban. Márta felolvasásra készült "A magyar nő kötelessége a háborúban" címen. Vanda már délelőtt nagy magyar jelvénnyel jelent meg az iskolában. Kételkedve látták társnői ezt a tüntetést. Vajjon mi indíthatta erre a ravasz, számító asszonyt?! Mártának feltűnt, hogy ma túl izgatott, szüntelen mellette van és a Himnuszt is énekli. Gyanús volt a nagy megszelídülés.

Márta gondolkodott: Ez sejt valamit, megtudta talán, hogy feljelentést tettek ellene s nyomában detektívek járnak. Feltűnt, hogy a többi gyanúsítottak is ma túlbuzgóan hallgatták az ünnepi beszédet, csak P...-t nem lehetett látni velük.

A nagy tömegben egyszerre aztán észrevette Márta, hogy Doleschánné eltűnt mellőle és később tudta meg, hogy letartóztatták őt is férjével és annak két adjutánsával együtt. Délután már internálják is őket.

Az eset váratlanságával nagy hatást gyakorolt mindenkire és a közvélemény velük szemben nagyon különböző volt. Hogy dr. Doleschánt elfogták, ezt mindenki természetesnek találta, de a felesége felmentéséért többen fáradoztak, különösen a nők közül, mert Vanda anya volt. Voltak, akik szánakoztak rajta, de a legtöbben úgy vélekedtek, hogy megkapta méltó büntetését. Azzal vádolták, hogy ő csempészte ki a magyar hadsereg mozdulatairól a jelentést lekváros csuprokban a románoknak. Most makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy férjével együtt maradjon.

- Nem, nem, Kori, veled megyek! Ha te áldozatul estél hazafiasságodnak, nem akarok tőled én sem elmaradni! Veled szenvedek!

Letépte melléről a magyar jelvényt és rátaposott! Szinte toporzékolt dühében. A gyermekei belekapaszkodtak és hangos sírással kérlelték:

- Ne hagyj itt, vigy magaddal, anyukám!

Egészen theatrális jelenet volt. A gyengébb idegzetű nők szemében már ott ült az obligát könnycsepp. Vanda hősies pózt vett fel és tovább háborgott:

- Ne sírjatok! Nemsokára visszajövünk! - Eltaszította őket magától s hangos méltatlankodással szidta a magyarokat. Hirtelen magához ragadta a két leányát:

- Jöttök velem a zárdába, ott majd vigyázni fognak reátok, míg én odaleszek! - és elviharzott velük.

A járókelők megállottak és úgy bámulták a hidegvérűségét e rettenetes órában. A vallás a legmegnyugtatóbb a földön s ahol leginkább fellelhető, az a zárda csendessége. Falai között elcsitul a felzaklatott lélek és enyhülésre talál. A két leány szívében titkon ott rejtőzött a beléjük nevelt ellenséges érzület; gyűlölettel töltötte el őket az apácák iránt az a tudat, hogy azok a magyarokért imádkoznak. Bár a vallás szelíd fénye ragyogta be ezt a helyet, reájuk mégis igazi börtönt jelentett. Dacosan vágták le fejüket, mikor a főnökasszony előtt állottak.

A főnökasszony kiváló bajor nő volt, részvéttel hallgatta meg a gyermekeiért aggódó anyai szív panaszát. S annak ellenére, hogy jól ismerte a fortélyos asszonyt, mégis keresztényi kötelességgel teljesítette kívánságát s a leánykákat védelmébe fogadta.

Vanda könnyebbséget érzett szívében, aggódása enyhült a nagylelkűséggel tett ígéretre, amit a jó lelkű főnöknőtől hallott.

- Bármi fog bekövetkezni - gondolta -, itt biztonságban lesznek. Hiszen az ellenség is respektálja a zárdát, - mondta, de hangjában észrevehető volt a ravasz célzatosság, mellyel a "román megszállásra" gondolt. A hangsúly nem kerülte ki a főnökasszony figyelmét.

A két leány még mindig görcsösen kapaszkodott anyja karjaiba, de a reájuk várakozó nővér szeretetteljes szelídséggel lebontotta őket onnan s felvezette a kijelölt hálóba. Siránkozó hangjuktól visszhangzott a csendes folyosó. Vanda szenvedő arccal nézett utánuk: hiszen ki tudja, látja-e még őket valaha? A fájdalmas anyaság szinte glóriát font köréje.

A főnökasszony részvéttel vigasztalta:

- Nyugodjék meg az Isten akaratában. Ő irgalmas, kegyelmes és felemeli a szenvedőket. Leánykái nálunk a legjobb bánásmódban fognak részesülni s bármikor megtalálhatja itt... Olyan nevelést kapnak, ami legjobban megfelel egyéniségüknek és lelkiüdvösségükről is gondoskodunk.

- Nemeslelkűsége meghat engem és mély hálára kötelez, - szólt elcsukló hangon Vanda. - Még csak arra kérem a főnökasszonyt, ha mégis arra kerülne a sor, hogy menekülniök kellene, kérem, vigye magával leányaimat Bajorországba.

- Úgy lesz, amint óhajtja, de Isten óvja ettől kedves magyar hazánkat, hogy ez bekövetkezzék! Mária, Magyarország védasszonya, könyörögj érettünk! Viselje tehát szenvedését megadással, mindnyájunknak jut valami keserű fájdalom az életben és annak oka többnyire saját magunk voltunk, nézzen a keresztre s onnan vigasztalást nyer. - Jóságos mosollyal még egyszer végignézett Vandán, azután halk léptekkel befelé indult. Doleschánné mázsás szívvel vánszorgott kifelé.

Mikor becsukódott utána a nehéz zárdaajtó, ideges rángást érzett egész testében. Most látta csak, milyen nagy csapást mért rá a sors, amikor gyermekeitől el kellett szakadnia.

Hosszú menetben vonultak e nap délután fegyveres kíséret mellett végig a főutcán az állomásig: Aciu ügyvéd is, aki most vármegyei főispán, aztán a két adjutáns, akik mindketten magyar anyától származtak s árulói lettek a magyar hadseregnek. Úgy látszik, apjuk vére túlnyomóan csörgedezett ereikben. Azóta elsőrangú állást töltenek be Erdélyben valahol...

Márta a színházban tartott felolvasása után csakhamar otthagyta az ünnepélyt. A napi események nagyon felizgatták idegeit s kimerültnek érezte magát. Zsibbadtságot érzett tagjaiban, érezte, hogy szemeit messze elkerüli az álom. Az asztalán egy levelet talált, amit gyorsan elolvasott: "Drága Márta! Kérjük, fogadja jóindulatába három gyermekünket távollétünk alatt. Bízunk nemesen érző szívében. Kori és Vanda."

Nem akart hinni a szemeinek. Dehát lehetséges volna, hogy az ádáz magyarokra gyűlölködő "cinemintye" az ő gondjaira bízza gyermekeit. És miért éppen őt kérik erre? A többi kartársak is megtették, hogy bujkálásuk alatt, mikor mint összeesküvőket üldözték, elrejtették maguknál gyermekeit, mint ártatlanul szenvedőket, de akkor még nem tudták azt, hogy valóság, amivel vádolják őket. Most már kiderült alattomos aknamunkájuk s csak megvetéssel fordulhat el tőlük mindenki. Ahogy tovább szőtte gondolatait, nem titkolhatta maga előtt, hogy szánalmat érez, mint anya iránt, akit talán örökre elszakítottak gyermekeitől. De nemzeti érzése hatalmasabb volt minden részvétnél és heves harcot vívott saját lelkiismeretével. Kinyitotta az ablakot, jól esett forró homlokának az éjszakai hűvös levegő, a világosságba beszabadultak az éjjeli lepkék s a villanylámpa körül keringtek. Kívülről a tücskök ciripelése és a békák távoli hangversenye hallatszott. A csöndes estében lecsitultak háborgó érzései és úgy érezte, jobb nyugodt megfontolással mérlegelni a dolgot. Átsuhant a lelkén a közelmúlt és a jelen, mint egy kaleidoszkóp. Lenn a város zajában a politikai nézetek gyűlöletes ellentétben állottak egymással. A kommunisták várják a jeladást a központból, mikor nyíltan felléphetnek és ez a népvélemény mindjobban összeütközik a Nemzeti Tanács érveivel. Az engedetlenség nőttön-nőtt, az elnök erélyessége megtört, egyfelől a kommunisták törekvései, másfelől az úgynevezett mérsékeltek agitációi folytán. Sok gerinctelen ember akadt az elöljárók között is, akik siettették az oláh veszedelmet, velük együtt tanácskoztak éjnek idején; végül megállapították, hogy nincs más mód, mint be kell hívni az oláhokat. A tömeg támadásra készül a Tanács ellen. Ebben a nagy káoszban minden pillanatban megszegik a tulajdonjog szentségét, a fegyelmezetlenség oly nagy mérvet ölt, hogy mindenki érzi, tenni kell valamit. De mit? A kérdés szinte az égig nyúlt Márta előtt. Tehetetlen gyengeségében legszívesebben sírni szeretett volna. Kétségbeesetten feküdt le és álmatlanul bámult bele a sötét éjbe.

Közben az oláhok folytatták aknamunkájukat. Annak ellenére, hogy legfőbb vezéreiket internálták. Az összeesküvők itt a magas hegyek között kitűnő búvóhelyet találtak. Itt rejtőzködött már néhány nap óta Gece vikárius is, mert nem érezte magát elég biztonságban a rom. kath. zárda pincéjében, ahova a plébános jóvoltából menekült, s mivel erre senki sem gondolt, így megmenekült az internálástól. P... is vele volt. Mindketten oláh parasztnak öltözve, egy fakunyhóban, fenn a tetőn húzták meg magukat, várva a pillanatot, mikor a hangulat más irányt vesz. De itt lehetetlen volt sokáig kitartaniuk, minden lépten-nyomon reájuk találhattak. Elvégre egyszer valakinek eszébe juthat a Magura tetején is kutatni. Mély beomlások, földalatti üregek találhatók még itt a régi történelmi időkből, amikor vár állott a hegyen s alatta átvezetett a titkos folyosó egész a Báthoriak várába. Könnyen áldozatul eshettek volna merészségüknek. Hűvös szél fújdogált ott állandóan és különösen éjszaka jól esett volna egy kis pásztortűz melege. De nem merték meggyujtani, mert a sötét éjben árulójuk lett volna. A tilosság izgalma alatt a pap teljesen kimerült volt, érzékei az ellankadástól megdermedtek. Már csak a P... ügyességében bízott és ez mindent kockáztatott is érte. Az éj leple alatt kimerészkedett rejtekhelyéről és a városnak vette útját. A bozótokon át egyenes vonalban a szülei házának tartott. Azalatt a vikáriust minden kis zörrenésre a legnagyobb rettegés fogta el. Ha egy róka, vagy nyúl elosont a közelben, kínos feszültséget érzett ilyenkor idegeiben. P... nagyon soká jött. A pap kétségei között pokoli kínokat szenvedett. Mi lesz vele, ha a fiú cserbenhagyja?

Végre derengeni kezdett az ég alján, s a távolból mintha lódobogást hallott volna. Összerezzent, elveszettnek hitte magát. Balra a fenyves alján egy lovas vágtatott, aki egy percre eltűnt szemei elől, hogy annál kínosabbá tegye a bizonytalan helyzetet. Majd megint feléje tartott: a vikárius úgy érezte, hogy torkában dobog a szíve. Végre felismerte a lovasban P...-t. Tógyer gyorsan leszállott a lóról és felsegítette rá a papot, aki elhízott alakjával úgy ült a nyeregben, mint az a bizonyos humoros állat a köszörűkövön. P... a hegy túlsó oldalára mutatott, hogy arra siessen le a völgybe, ott talál a faluban oláh papot, akinél menedékhelyet nyerhet, amíg a magyarok keresik.

- S mi lesz veled? - kérdezte a pap.

- Velem ne törődjön, atyám, csak saját védelmére gondoljon, hogy mielőtt a nap felkel, odaérjen. - Így menekedett meg a magyarfaló vikárius, miután teljes egy hónapig egy alacsony, nedves helyiségben rejtőzködve, napfényt sem látott.

- Mi a baj, Vargáné? - kérdezte Márta oda haza a belépő asszonytól.

- Egy úr, kérem, már másodszor keresi nagyságodat. Azt mondja, valami hivatalos küldetésben jár. Beereszthetem?

- Hadd jöjjön be.

Az ajtóban már meg is jelent egy feketeruhás, feszestartású alak.

- A nevem Pausz Jenő detektív. A székely hadtestparancsnokságtól vagyok kiküldve. Bocsánatot kérek, hogy zavarom, tudom, hogy megjelenésem kellemetlen, de egy ügyet kell tisztázni. Ugyanis feljelentést kaptunk, hogy nagyságod az oláhokkal tart. - Mialatt beszélt, tekintetét a földre szegezte.

Mártát ez a hír úgy érte, mint a villámcsapás. Ő és az oláhok! Még feltevésnek is nevetséges. Bármennyire is nyugodtnak akart látszani, lázas izgatottsággal kérdezte:

- Igazán váratlanul ér ez az ostoba gyanú. Ha szabad tudnom, ki a feljelentő? Szerintem ez csak rosszakaratú ráfogás és bosszú műve lehet.

- Én is azon a nézeten vagyok, "ráfogás", - szólt a detektív s közben oldalt Mártára tekintett.

- Maga is azt hiszi és mégis idejött?!

- Kérem alássan, a parancs: parancs! Legszívesebben elengedtem volna a magam részéről, mert én ismerem jól önt és csak annyit mondok, hogy ezentúl ne bízzék a kollégáiban. A szél felőlük fúj.

- Szörnyűség!

- Bizony, ez szörnyűség, de igaz. De vigasztalódjék, én tudom, hogy ön ártatlan. Persze, csekélységemre már nem emlékszik, de nem csodálom. Valamikor még őrmester voltam és a beregszászi kórházban feküdtem, élet-halál között vergődve, mikor ön azzal, hogy előhívta a hitestársamat, a Katót, olyan nagy jót tett velem, amit nem tudok elfelejteni! Éppen azért kértem a parancsnok urat, hogy hadd jöjjek el én ide, mert így most már csak a legjobb jelentést teszem meg.

- Köszönöm, - szólt Márta meghatódottan az egyszerű ember hálás érzelmei hallatára. Jól esett ez, feledtette a keserűségét. Kezet nyújtott neki, amit az tisztelettel csókolt meg.

- Tessék nyugodt lenni, én mindenkor kezességet vállalok nagyságodért. És most még arra kérem, legyen segítségünkre, hogy hol kutassunk a vikárius után, mert az nagy bűnös a mi szemünkben és nem bírjuk kézrekeríteni.

- Őszintén sajnálom, de nem tudok róla semmit. Hanem cinkostársai közül megnevezhetek egynéhányat.

- Éppen erre akartam megkérni, tessék diktálni, bejegyzem ide a noteszembe... Így ni: kéz kezet mos.

Jegyezgetett, majd mély meghajlással elhagyta a szobát.

Márta hosszasan elgondolkodott. A kipattanásig feszült volt minden idegszála és rettentően fájt neki ez a gyalázatosság. Érezte, hogy beszélni kell most valakivel, mert e magányosság szenvedés. Nem bírt otthon maradni, elsietett a Nemzeti Tanácsba. Csak dr. Kiss Lajost találta ott, aki azzal foglalkozott, hogy valami nyomtatványokat égetett el és a lángokban gyönyörködött.

- Miért ítélte ezeket máglyára? - érdeklődött Márta.

- Mert ezek bűnjelek, a magyar és oláh barátság bűnjelei. - Márta tágranyitott szemmel nézett rá, mint aki azt hiszi, tréfál vele a másik.

- Igen, ezek azok, amit az éjjel tartott titkos tanácskozáson határoztak. Arra vonatkoznak, hogyha az oláhok bejönnek, csendben viselkedjék mindenki. Olvassa.

Márta érdeklődéssel böngészte.

- Szép kis társaság! - jegyezte meg. - A vikárius, Doleschán és felesége, aztán a magyar városatyák közül néhányan aláírva. És hogyan jutott mindehhez?

- Sikerült elkoboztatni. - Aztán elpanaszolta Márta is a rajta esett sérelmet.

Dr. Kiss megütközéssel hallgatta.

- Bizony Márta nem tudjuk, mit rejteget a jövő?! Rólam azt mondják, nem tudom a rendet fenntartani. Átveszik az uralmat. A hatalmon egy zsidó fiú, Kún Béla ül! Ezzel meg van pecsételve az ország sorsa, lejjebb már nem süllyedhetünk. Nem azért, mert zsidó, hanem mert csirkefogó!

Márta keserűen kiáltott fel:

- És maga vissza akar vonulni? És hidegvérrel végignézni azt, hogy a mélységbe taszítják a magyart?! A nép rokonszenvez magával, nem szabad visszavonulnia! Érti, nem szabad!! A legválságosabb pillanatban nem szabad elbocsátani a kormánykereket. Álljon a magyarság élére, ne adja ki kezéből a fegyvert!

Az elnök túláradó gyöngédséggel nézett rá.

- Elhiszem, hogy nagyon kínosan érinti ez a fordulat, talán csalódottnak érzi magát és gyávasággal vádol a lelke mélyén. De nincs igaza. Tudja, a mi időnk lejárt, én azt hiszem, van predesztináció a nemzetek életében is. Fenékig kell kiüríteni a keserű poharat! Csak arra kérem, a fronton harcolók ünnepi ajándékaival siessenek, mert elkésik. Óh, ha a lelkembe látna és tudná, mi megy itt végbe! Százféle láng égeti a szívemet! De sietnünk kell. Szedjük össze pontosan iratainkat, nehogy a kommun urai itt találják.

Márta kínosan felkiáltott:

- Tehát minden elveszett, Lajos! Én a maga kezében biztonságban láttam a várost. És most? Hova vezet ez? Higyje el, nagyon fáj, hogy gyengének kell látnom magát. Hiszen maga inkább sudár tölgy, mint hajlékony cserje! - S akaratlanul megérintette karját.

A teremből az utolsó éjjeli őr is eltűnt már, s ők szótlanul indultak hazafelé. Az égen komor felhők uszkáltak, mintha a szél monoton gyászindulót dudolt volna, csak olykor bukkant elő a hold fényével, s a két magyar reménytvesztve haladt egymás mellett...

A Báthoryak régi várának romja a város közepén áll. A két torony és a főbejárati kapu jókarban van még. Az oszlopokat a borostyán és felfutó hajnalka borítja, csak itt-ott látható valami az omlatag falból. A vár kertjében, a százados fák árnyai alatt állították fel a világháborúban elesett hősök emlékoszlopát, melynek tetején ércsas keresztbe fektetett kardot markol és szárnyait csüggedten ereszti le. Az "elvtársak" itt, e történelmi helyen gyűltek össze a vörös zászló alatt, hogy megfertőzhessék a multnak szent emlékét. A Marx tana, mint a forgószél ragadta magával az alsóbb néposztályt, de elsodort az ár olyanokat is, akik tegnap még jó magyaroknak vallották magukat.

A csapszékek tömve voltak dőzsölő férfiakkal és némberekkel, akik mikor kellően teleszívták magukat szesszel, nyakukon kidagadt erekkel ordították hamis programjukat.

A százados fák pedig méltóságteljes nyugalommal hallgatták. A csőcselék uralma mind nagyobb tért hódított. A tanáriban is szóba került, ki lehet közülök bizalmi, ki nem. Kún Zoltán nyerte meg legelőször a kommunisták bizalmát. Hiú ember volt, akinek tetszett a gondolat, hogy vezérszerepet tölthet be, hatalmas programbeszédével. Egyszerre meghódította a szakszervezetet. A többiek részint haboztak, részint hallgatásba merültek. Azt mindenki tudta, hogy ellenkezni nem tanácsos velük, meg kell alkudni látszólag legalább is a helyzettel és alárendelni magát a népbiztosok akaratának. Kún Zoltán a szakszervezet újabb határozatáról nemsokára értesítette a tantestületet, amely így szólt: "A felső, közép- és alsófokú iskolák tanárai, tanítói egyelőre próba időt kapnak, vajjon beválaszthatók-e bizalmiaknak? Addig is az új tanfelügyelők tegyenek jelentést és látogatásaikat fogadni tartoznak. Aki ezen rendeletet nem teljesíti, állásával játszik." A tanfelügyelő meg is jelent nemsokára az állami iskolában. Iparos ember volt, aki a négy eleminél többet nem végzett, amellett hallatlan ostoba volt és új szerepében teljesen tájékozatlan. A tanárokból akaratlanul előtört a nevetés, amikor eltávozott, de bizony ez a jókedv az akasztófahumorhoz volt hasonló. Az alpolgármester egy másik iparos lett, akinek ebbeli tevékenysége abban merült ki, hogy házról-házra járt s ahol egy villanylángnál több égett, azt leoltotta, mert a szovjet urai csak egyet engedélyeztek egy lakásban. A harangozó - szintén magas "hivatalnok" lévén - vigan dülöngött végig a főutcán, zsebei boros és sörös palackokkal voltak telerakva. Rekedten kiáltozta, ezekre mutatva: "Elvtársak! Itt van a szabadság, egyenlőség, testvériség a zsebemben!" Sokan elmosolyodtak rajta, mások értelmetlenül bámultak rá, pedig igaza volt a harangozónak! Csak a részegség esztelenségeiben születhetett meg ilyen szabadság. Közben a kommunista vezérek titkos szavazattal döntöttek afelől, kik kerüljenek a "fekete"-listára, akiket május elsején kivégzésre szántak. Ezek között az elsők egyike volt Márta is, aki néhány derék magyar nővel most is azon fáradozott, miként juttathatnák ki a husvéti ünnepekre a frontra azokat az adományokat, amik nagy ládába összecsomagolva készen várták az útnakindítást. A közhangulat amellett foglalt állást, hogy a románokat jó lenne talán mégis behívni. A káosz mind nagyobb-nagyobb mérvet öltött, voltaképpen már nem tudták, melyik jelentene rájuk nézve kisebb veszedelmet: a kommunisták, vagy az oláhok.

Kún Zoltán egy újabb intézkedéssel állott elő a tantestületben, ami hatásában felülmulta az eddigieket. Budapestről két állítólagos tanárt küldtek le Nagykárolyba, akik ott az új nevelést és ennek új módszerét adják elő. "Ott kell lenni mindnyájunknak e korszakalkotó új pedagógiát meghallgatni. Senki ne próbálja magát kivonni e kötelezettség alól, vagy ha mégis megtagadná az engedelmességet, - úgy tekintse magát állásából elbocsátottnak. Gondoskodtam arról - úgymond -, hogy ingyen utazást és bőséges napidíjat kapjunk mindnyájan, akik ott leszünk!" Ezzel enyhíteni akarta a szigorú rendelkezést.

A pénz ígérete sokakat megtévesztett. Egyesek pedig, bár gyűlölettel voltak eltelve az egész őrült ideológia iránt, átgondolva jól a helyzetet, arra a reális megállapodásra jutottak, hogy csupa ésszerűségből sem vonhatja ki magát az új rendelkezés alól senki.

Mártának is végig kellett hallgatnia a két zsidó férfi pedagógiai fejtegetéseit, melyek a vármegye háza dísztermében hangzottak el. Bár meg volt róla győződve, hogy ez az abnormis állapot soká nem tarthat és túlsok ügyet nem is vetett a hallottakra, mégis mély nyomokat hagyott bensőjében. A többiek is szinte bódult aggyal távoztak a helyszínről s hazafelé utaztukban élénk vita fejlődött ki között pro és kontra az új nevelési és tanítási eljárás helytelen irányzatát kárhoztatva vagy helyeselve. Márta hallgatagon ült egy sarokban és kinézett az ablakon és elmerült a táj szépségeiben. Semmit sem látszott tudni a vitáról, mikor az igazgatónő megszólította. Talán saját lelki ismeretét is ámította, amikor így szólt hozzá:

- A fizetés valóban nagyszerűnek ígérkezik. Végre méltányolni fogják munkánkat és értéke szerint díjazni. Sőt, ha propagandát csinálunk ez eszmének, ezért valóban fejedelmi díjat igérnek. Márta! Ha mi ketten összefogunk és a vidéken is elhintjük ennek a magvát, szép eredményt érünk el és gazdag jutalom vár ránk. Mit szólsz a gondolatomhoz?

Márta ajkán keserű mosoly vonult el, alig tudta csudálkozását és megbotránkozását elrejteni. Szinte undorodva látta, hogy Anikó is rabja a pénznek. Hogy nagy és szent meggyőződését ilyen könnyedén feláldozza; szinte fájdalmat érzett miatta. Íme egy asszony, akiben csalódott. Akit jó magyarnak hitt és az első kísértésre meginog. Hosszú hallgatás után csak annyit mondott:

- Erre még most határozott választ nem adhatok.

Szerencsére a vonat beérkezett velük Székelyhidára és más irányt adott a társalgásnak. A vidéki kis csatlakozó állomás szokatlanul élénk volt. Az utasok hangosan magyarázgatták egymásnak, hogy repülők jelentek meg a város felett, röpcédulákat dobtak le, egyet a vikáriusék, másikat Maiorék udvarára. Az volt ráírva: "Ne csatlakozzatok a magyarokhoz, mert azok most bolsevikiek lettek. Közeledünk, hogy felszabadítsunk benneteket, testvéreink!" S aláírva néhány ismert román politikus neve.

- Mi alól szabadítják fel? - kérdezte egy magyar dühösen.

- Hát a magyar iga alól - vágta oda egy úrféle.

- Úgy van az bizony! - ordított egy harmadik. - Ma nekem, holnap neked.

Utasaink is felfigyeltek erre a zajra.

- Mi az, mit újságoltak ezek? - kérdezték nyugtalankodva.

- Ne hallgassanak rá! - mondta Kún Zoltán, - szóra sem érdemes. Vészhír ez, mint a többi, ami a levegőben kering.

Pedig valóság volt ez, csak szerette volna magától elhessegetni ennek a lehetőségét, mert hiszen akkor az ő hatalmának a csillaga lehull, ha az oláh hadsereg beteszi a lábát Szilágysomlyóra.

A helyiérdekű lassan zakatolt és lihegve kapaszkodott fel a hegynek. Gyönge volt a tüdeje, alig bírta vonszolni a kis lokomotív a néhány hozzá ragasztott kocsit. A hold a magas emelkedések és mély völgyek vidékére misztikus fényt szórt, megvilágítva egy-egy faházikót, amelyek fönt a hegyoldalon parányi ablakszemükkel, mint apró szentjánosbogárkák néztek le a völgybe. Biztosan, nyugodtan, meghitten él ott egy-egy pásztor, nem törődve a világ zajával. Ezek csak olykor jönnek le vasárnaponként, ha az Istenházába akarnak menni. De az is megesik, hogy csak a kőkeresztig jutnak el, ami elég van errefelé az útszélen. Ezeknek biztosan nem probléma a kommunizmus. A megszállás, a haza, a háború. Talán nem is tudnak róla, s amit tudnak is, zavarosan. Boldogok is a lelki szegények!

Régi közmondás, hogy a rossz hír szárnyon jár. Alig érkeztek be a pályaudvarra utasaink, mindenki arról beszélt; minden pillanatban itt lehet az oláh hadsereg. Nyugtalanító érzés szállta meg a lelkeket: Mi lesz az összegyüjtött ajándékkal, a jótékony hölgyeknek ez volt a legégetőbb kérdés. A hadtestparancsnok várakozásra intette őket. A telefonjelentések a legszomorúbb hírt hozták: "A helyzet tarthatatlan." Feszült várakozás, kifejezhetetlen érzelem uralma alatt állott mindenki és most következett a borzalmak éjjele: lövés, lövés után hangzott el, mely megreszkettette az épületeket. A lakosság nyugtalansága tetőfokra hágott, nagyon kevesen húnyták le szemüket ezen az éjen. Megindult az ágyúk félelmes versengése. A trén dörömbölve vonult végig a városon s mindig több-több holtrafáradt magyar vitéz bukdácsolt tépett ruhában, sárosan az éjszakában, futva az ellenség elől. A varsolci tetőn dühös elkeseredéssel tartották a frontot a hős székely fiúk. Bár Csucsa már elveszett, az oláh még nem mert mozdulni, mert azt hitte, tízszer akkora sereggel áll szemben. 1919 április 11-én, ezen a végzetes napon, hűvös reggelre ébredt a város. A nap hideg fényével szórta sugarait a fenyvesekre, csípős szél hordta az ágyúk és gépfegyverek zaját. A Maguránál az oláhok, a Puposról a magyarok ágyuztak, a völgyben elterülő város felett úgy röpködtek a golyók, mint nyári estén a fecskék. Mire a nap délre hágott, a varsolci tetőn élő magyar vitéz nem volt már és a föld az oláh lovaknak lábai alatt dübörgött. Utolsó percig védték magukat a magyarok, hogy megtévesszék az ellenséget és időt nyerjenek maguknak a menekülésre és egész az Érmellékig vonultak vissza. Hogy tönkre ne tegyék a várost, az elöljáróság pedig fehér zászlóval kivonult a hódítók elé.

Csend ült a városra, iszonyú, félelmetes csend. A lakosság behúzódott házaiba. Kimerültség, félelem és csüggedés vett rajtok erőt. A tisztviselők az éjjeli órában kikapták fizetéseiket három hónapra előre és kiadták a jelszót: "Esküt nem tenni!" A kommün vezérférfiai az éj leple alatt megugrottak s az utolsó menekülő vonat hajnalban elhagyta a pályaudvart. Márta mélységes elkeseredést érzett, amikor megtudta, hogy nincs több menekülő vonat. A kimerülés annyira erőt vett rajta, hogy hajnalra elnyomta az álom. Pályatársnői közül alig maradt itt egy-kettő. Az esze szinte fellázadt saját maga ellen, miért is maradt itt? Elhagyta volna ítélőképessége? Micsoda hatalom tartotta fogva, hogy erre az elhatározásra bírta? - ezek a kérdések tolultak eléje, amikor felébredt. Csak később eszmélt arra, hogy tulajdonképpen helyesen cselekedett, amikor a nehezebb részt választotta. Vajjon nem kellett volna-e valamennyinek ottmaradnia? A lét- és életigazságok később emellett szólottak.

Arca sápadt, szenvedő volt, szenvedő szemei előtt összefolyt minden és bizonytalan léptekkel járt fel-alá a nyitott tornácon. Az utcákon felállított géppuskák kattogása idáig hallatszott. Az oláhok mint megannyi erdei manók bukkantak elő a Magura bozótjai közül. Az udvarokba behatolva keresték a sikujt, a székelyt. Pedig nem maradt már azokból itt élve egy sem. Az utcákat piros sárga kék színű zászlók díszítették, zúgtak a győzelmi örömharangok. Nem bírta a magányt, el kellett mennie hazulról. Az utcán két marcona katonával találkozott, akik kifogásolták, miért nincs román jelvénye. Mindjárt odaadtak neki egyet, de ő nem tűzte fel - a markába szorította össze. Az úttesten autók száguldottak, idegen katonatisztek ültek benne. A megfélemlett nép, férfi és nő egyaránt előre köszöntötték őket. Mártát ez az alázatosság nagyon bántotta, szerinte nincs szükség annyira senkinek kivetkőzni emberi méltóságából. Feltűnt neki, hogy a Doleschánék házán hatalmas román zászló lengett és az ablak alatt gépfegyver volt felállítva, aminek Tuci, a 12 éves Doleschán-fiú kíváncsian vizsgálgatta a szerkezetét. Ahogy észrevette Mártát, eléje szaladt és hízelegve símult hozzá.

- Néni kérem, veszélyes most kint járni, tessék bejönni hozzánk. Eveline néninek olyan jó kedve van, - olyan boldog, hogy itt vannak a románok! Mindig dalol azóta, nem is tudtam eddig, hogy van hangja, egész délelőtt az ablakon át nézte az elvonuló katonákat és éljenezte őket románul: "Szetreaszke Mare Románá!" Avrám bácsi is nagyon boldog, a román vezérkartól kitüntetést kapott. Tessék bejönni, tessék!

- Nem, fiacskám, a zárdába indultam, ahol a főnökasszonnyal megbeszélni valóm van - és már menni is akart tovább, mert a keserűség fojtogatta a torkát s úgy érezte, mindjárt összeesik, ha el nem siet.

- Oh, akkor engedje meg, hogy én is vele mehessek. Szeretném megvinni testvéreimnek az örömhírt. Ők bizonyára nem tudnak semmit, el vannak zárva ott.

Márta erőt vett magán és nyugodtan csitította a fiút:

- Ne légy háládatlan az apácák iránt. Ők bizonyosan tudatták velök, de ha nem, az sem nagy baj, elvégre olyan kis lányoknak nem is kell mindenről tudni, ami a külvilágban történik.

- Igen, de hiszen ők nem akarnak apácák lenni. No hadd menjek el kérem! - esedezett Tuci.

- Gyere, nem bánom hát, te rossz fiú!

A piactéren a "Sirbát" táncolták, körben állva vonszolták egymást a részeg oláhok. Az idegen ritmusú zene fülsértő volt Mártának. De ennél is jobban fájt neki, hogy látta, amint a fiú boldog önteltséggel nézte őket és diadalmas hangon figyelmeztette, hogy ez a román nemzeti tánc.

Próbált ügyet sem vetni rá, majd becsengetett a zárdába. A nehéz ajtó csakhamar kinyílt és a kedves, nyájas, örökké mosolygó Aruna nővér fogadta őket. Tuci felment az emeletre, ahol nővérei voltak. Mártát pedig a főnökasszonyhoz kalauzolta a kedves nővér.

A csend, mely a falak között uralkodott, megnyugtatólag hatott idegeire. Amint végighaladtak a hosszú folyosón, az apácák, mint árnyak nesztelenül suhantak el mellette: Valami fájdalmas vágyakozás fogta el, állandóan itt élni, köztük és a külvilágról minél kevesebbet tudni.

A nővér kinyitotta az ajtót s a kárpitot félre vonva, Márta belépett a főnökasszony magánszobájába.

- Isten hozta! - fogadta az meleg barátsággal, - nagyon sokat aggódtunk már Maga miatt, - szólt és hellyel kínálta.

- Alig vártam, hogy viszontláthassam és hallhassam vigasztaló szavait, főnökasszony. Az iszonyú csapás, amit a sors ránk mért, csaknem elviselhetetlen már - panaszkodott Márta.

- No azért nem szabad nagyon elkeseredni, én azt hiszem, hogy nem sokáig fog tartani, - vigasztalta a derék bajor nővér -, habár olyasmit beszélnek ezek, hogy ők most meghódították és elfoglalják Erdélyt. Ezeréves szolgaságot emlegetnek és ezeréves visszatorlást. Bizony ez borzasztó volna.

- Hiszi azt, főnökasszony, hogy ez hamarosan jóra fordulhat még?

- Mindennap ezért imádkozunk. A jó Isten irgalmas, kegyelmes és nem fogja elhagyni a magyarokat. Németország sincs sokkal jobb helyzetben.

- A szenvedés könnyebben elviselhető, ha másokkal megoszthatjuk.

S annak ellenére, hogy Márta református vallású volt, a rokonszenv mindkettőjük részéről őszinte volt. Thála főnökasszony kiváló rátermettséggel töltötte be hivatását. Ő is atyja révén protestáns szülők gyermeke volt, de anyja vallását követte és hivatásául az apácaéletet választotta.

- Sokat gondoltunk az éjjel magára, - mondotta, - vajjon hol tölthette ezt a szörnyű éjszakát. Miért nem jött hozzánk, mi a pincében húzódtunk meg, míg tartott a harc. Nagyon aggódtam amiatt reggel, hogy meghallottam a felső Kis-utcai lakások sorozatos kirablását.

- Az isteni gondviselés megoltalmazott ettől engem - válaszolt Márta megborzongva ennek még a gondolatától is -, pedig a szomszédságomban két helyen betörtek.

- Nem szabad tovább ott maradnia kedvesem, gondoljon csak arra, ha valami előadná magát, - Isten őrizze meg ettől, - szólt jóindulatúan Thála asszony.

De Márta szabadkozott:

- Jól esik szerető gondossága, de talán megérdemelném ezt a büntetést, amiért visszamaradtam.

- Ha mindenki menekül, ki marad itt a szegény magyar gyermekekkel? Mi lesz és mi vár azokra, akik a pillanat hatása alatt cselekedtek, vagy gyáván elfutottak, vissza kell majd jönniök, vagy hazátlanul bolyongani. Mireánk itt nagy feladat vár, kedvesem, - vigasztalta a főnöknő.

Bíztató szavai enyhítőleg hatottak rá. Tovább már nem érezte az önvádat, hogy itt maradt, sőt elhivatást és küldetést, mint a katona, aki halálig ott áll a vártán... Könnybeborult szemmel, hosszasan nézett az apácára, majd megérintette a karját és gyöngéden kifelé vonta:

- Jöjjön, kedves nővér, imádkozzunk Magyarországért.

És a házi kápolna oltárlépcsőjén buzgó fohász szállt fel az eretnek ajkáról...

Ávrám, a román pap, a Doleschán házába menekült a zavargások elől. Felesége nővére volt az oláh ügyvédnek. Jóltáplált, hatalmas termetű ember volt és jól látszott rajta, hogy a szellemi tudás nem nagy tért foglalhat el agyában. Eddig, mint agitátort fogva tartották a magyarok, most meghívást kapott a román katonai parancsnoksághoz, hol egy nagy érdemrendet tűztek a mellére.

A nemzeti érzéstől dagadó kebellel jött haza és vidám hangulattal állt felesége elé.

- Valli, készülj! Holnapra nagy vendégeink lesznek. Meghívtam a "vezérkart", itt lesznek ebéden.

A feleség ezt tudomásul vette és roppant büszke volt rá, hogy ő, a falusi papné, vendégül láthatja a kipemzlizett regátbeli tiszteket. Ő fogja helyettesíteni Vandát az asztalnál, aki mellett ő mindig olyan igénytelen, kis szürke verébnek érezte magát. Hozzá is fogott nyomban a menű megállapításához, aztán harsány hangon kikiáltott a konyhába:

- Mara, siess fel a padlásra, hozd le a magyar zászlót! Át kell festeni román színre, mert kevés egy ilyen nagy házon egy zászló, mikor olyan előkelő vendégeket várunk. Holnapra azt is ki kell tenni. - Mara, aki igen szemrevaló oláh fáta volt, meg sem mozdult a parancsszóra.

- Nohát miért nem mégy?

- Hát osztán, ha megint szükség lesz a magyarra, honnan vesszük elő hirtelen? - dünnyögte.

- Megbolondultál? Te azt gondolod, hogy arra még sor kerül? Tudd meg, te barom, hogy most már itt "Máre Románia" van. Treászke! Érted? Nem kellett egy lépést sem tennünk, helyünkbe jött, - toldotta utána félhalkan, inkább csak magának.

A cseléd ösztönösen megrázta a csípőjét, de nem mozdult.

- Hát nem hallod? - ismételte a papné. - Siess!

- Hallja ő - szólt közbe Tuci -, de azért nem akar menni, mert János azt mondta neki, mikor elbúcsúzott tőle: "Ne sírj, mert visszajövünk mi nemsokára!" Én hallottam jól! Hát most Jánost várja és azért nem hiszi a "Máre Romániát".

- Hát így van?! - hahotázott gúnyosan a papné. - Te bolond, azt az őrmestert te nem látod többé. Ahány városban vagy faluban megfordul, annyi szeretője van annak. Van itt most elég, válassz azok közül magadnak.

A kígyótermetű asszony durcásan vágott vissza:

- Nem szeretőm volt, hanem a vőlegényem és nekem nem kellenek ezek a piszkos regátiak; a magyar katona szebb is, derekabb is, vitézebb is! - S ahogy ezeket mondta, sarkonfordult. Indult a zászlóért, mert félt, hogy valami sodrófát a fejéhez vág a papné asszony. És oláh nemzeti szempontból még igaza is lett volna.

- Tuci, eredj te is vele! - kiáltott mérgesen. A fiú szaladt utána s hamarosan lekerült a padlásról Magyarország térképe is, a zászlóval együtt. Tuci leterítette a konyha padlójára, kirajzolta piros ceruzával a mostani határokat, s féllábon körülugrálva, mondogatta:

- Máre Románia, Mikuc-Magyarország! Úgy-e bácsi, most már nagyhatalom lettünk? - kérdezte a közelében ülő paptól.

- Addig még nem bizonyos, fiam, míg a nagy hatalmak alá nem írják, hogy ők is elismerik, - válaszolt egykedvűen a pap.

- Mondd, miért nincs jó kedved, mikor érdemrendet is kaptál?

- Örülök ennek, de értsd meg, fiam, nem egészen úgy van, ahogy mi akartuk.

- Hát hogy akartátok ti?

- Hogy Erdély maradjon az erdélyi románoké és ne a regátból parancsoljanak nekünk.

- Hát akkor miért engedtétek mégis?

- Mert kénytelenek vagyunk, mivel nincs hadseregünk. Talán majd idővel Maior Gyula ezt is megcsinálja, s akkor ő lesz Erdély fejedelme!...

Ezalatt Mara megfestette a zászlót és vörösre sírta a szemét, Jánost siratta.

- Bácsi! Mondd meg annak a buta Marának, hogy hiába sír, úgyse jönnek vissza soha a magyarok. Még ha sokat ugrálnak, akkor Budapestet is elveszik tőlük a mi hős katonáink. Igen! Be fognak vonulni Budapestre! Én már voltam Budapesten, nagyon szép város. - De Mara csak sírdogált.

Beszélhetett annak a szerelmes asszonyi szívnek most akárki. Az a szív azt kalapálta neki: "hátha mégis, hátha?!"...

Mint a gomba a földből, úgy bújtak ki az oláhok rejtekhelyeikből. Előkerült Gece vikárius és P... is. Az utóbbi azonnal alkalmazást kapott a városnál. Avrán papot és a vikáriust elválhatatlanul együtt látták. Hogy külsőleg is kifejezést adjanak az örömüknek, fekete szalonruhában jártak és ha alkalom nyílott rá, túlzott fesztelenséggel töltögették a bort, a pálinkát és poharaikat mindig fenékig ürítgették a haza javára. "Szetreaszké Románia Mare!" Sokszor már mindenki aludt a háznál, csak ők ketten nem bírtak betelni a győzelem mámorával. Odarendelték a cigányt, kitörő jókedvvel járták kedvenc táncukat, mint két idomított medve. Másnap azon mámoros fejjel hirdette a vikárius a templomban: Feljött a mi napunk! - és megtiltotta a magyar beszédet, "nu maj rumunesta" beszélhet mindenki. Aztán a kofákkal a piacon csak az boldogult, aki némileg tudott oláhul. Nem mintha a jámbor némberek elfelejtettek volna magyarul, de a policáj ott ólálkodott, s ha valaki magyarul szólalt meg, rögtön bekísérték. A városházán aztán a 25 bot jelképezte a Balkán bevonulását Európába. Az utca képe is alaposan megváltozott. A román tisztek feszes uniformisukban, karcsú alakjukkal magukra vonták a figyelmet. Állandóan erős parfőmillatot terjesztettek maguk körül, rendesen női fűzőkben jártak és ajkukról messziről rikított a rúzs. Sokakra ez az újság ingerével hatott, de a legtöbben elzárkózva lakásukba, forró könnyeket hullattak az elveszett hazáért. Akadtak könnyűvérű asszonyok is, akik túltették magukat e fájdalmon, s jókedvvel fogadták el a román tisztek udvarlását.

Fiatal, szép és kacér asszony volt Weigand tanár felesége is. A nála jóval idősebb férj oldalán nem érezte boldognak magát, tehát a családon kívül keresett kárpótlást. Órákhosszat elüldögélt az ablak mellett, kézimunkáján dolgozva, vagy kihajolt és nézte a sétálgató tiszteket, akik közül a legtöbb reámosolygott, sőt némelyik köszöntötte is, amit ő könnyelműen elfogadott. Majd bemutatkoztak s keresték az alkalmat, hogyan juthatnának közelébe. Ez nem okozott különös nehézséget nekik, tudtak ürügyet találni a bejutásra. Ha másként nem, terrorral.

A kisvárosi élet egyhangúságában változatosságot jelentett ez a különös flirt az unalmas, egyforma napok után. A Leona türelmét túlfeszítette már az egyhangúság, szórakozásra vágyott. Meghívta a tiszteket egy-egy teára és vigan kacagott velük, akik bókjaikkal asszonyi hiúságának hízelegtek. Lassanként nem találta boldogságát két kis fia mosolyában, mindinkább úrrá lett felette az élnivágyás, nyaruk vége felé járó asszonyoknak a jelszava. Férje zárkózott természetű, komoly, a könyveket bujó, tudóstípus volt és nem vett, vagy nem akart semmit észrevenni. Leona pedig követte kedvteléseit, úgy gondolta, joga van hozzá, fiatal még!... Hogy érdekesebbé tegye magát, feltűnően öltözködött. Ruhái jóízlésre vallottak, de nem állottak arányban a férj jövedelmével. Később, sokszor haragos, ingerült hangon figyelmeztette Weigand, hogy hagyjon fel ezzel az élettel, mert már túlsokat beszélnek róla! Ilyenkor ideges kacagással felelte, hogy nem törődik a kisvárosi mende-mondával. Ravaszul hízelegni kezdett neki:

- Légy okos, János! Ne hallgass rájuk! Azért beszélnek, mert irigylik! Vagy nem szeretsz már, azért sértegetsz te is? Légy inkább büszke fiatal feleségedre!

Ilyenkor lárvaszerű mosoly vonult el a férj ajkán, szelíden kérlelte a feleségét:

- Szeretlek, Leona, éppen úgy, mint eddig, de foglalkozz többet a gyermekeinkkel. Látod, én amúgyis elkeseredett ember vagyok, ha tervem nem sikerül, nehéz helyzetbe jutunk.

De milyen érv hatna egy nőre, ha eljön az a bizonyos "élnivágyás" láza. Leona tudta, hogyan kell lefegyverezni az urát. Az ölébe bújt és beszélt:

- Neked mindig sötét, pesszimista gondolataid vannak, János. Tedd félre! Csókolj meg! Jó? Na, így édes öregem! És most, úgy-e, szent a béke közöttünk?

Ilyenkor látszólag megnyugodott a jó ember, amíg valaki újra fel nem rázta melankóliájából. Minden hiába volt! Az asszony nem bírt már visszatérni a lejtőről, amin csak egyszer kell elindulni. Azt hitte, hogy csak ez az élet, más minden értéktelen volt előtte, a szenvedély gyors hullámai magukkal sodorták...

Az oláhok rövid idő alatt egészen otthon kezdték magukat érezni. Hamarosan még arra is gondjuk lett, hogy a katonaköteles magyarságot bekényszerítsék az oláh hadseregbe. S főleg az intelligens elemekre vadásztak nagyobb figyelemmel, mert tisztekben nagy volt náluk a hiány. Persze, a magyar fiúknak sehogysem tetszett ez a, még gondolatnak is bizarr valami: "román katonának" lenni és sokan elszánták magukat, hogy inkább átszöknek a határon és "odahaza" próbálnak egzisztenciát alapítani.

Mielőtt elbúcsúztak volna a Magura aljától, utoljára még összegyűltek egyszer Mártánál. Nem hívta őket senki; mint az üldözött vadak, menekültek erre az utolsó találkozóra. Jóskát, a híres prímást is odarendelték, kellő kísérettel.

Az oláhok akkor már megszállták Budapestet. A szégyen és a keserűség lelküknek minden fájó húrját megpendítette s bizony, Márta is olyan fojtogató keserűséget érzett, hogy szinte jól esett egy estére vígságba temetni a bánatot.

A cigányok nagy hajlongások közepette kérték az engedelmet, hogy zeneestélyt tarthassanak. A fiatalurak küldték ugyan őket, de maguktól is el akartak volna jönni, hogy "valami kis vigaszt nyujtsanak Szilágysomlyó legderekabb honleányának, akit az Isten sokáig éltessen".

Márta elmosolyodott az átlátszó bókon:

- Jó, jó! Maradjanak csak itt, úgyis idejön ma este Sarkadyné és Handléryné, a fiaikkal együtt. Egy pár fiatal leány is akad majd s megpróbáljuk elfelejteni azt a nagy-nagy szégyent, ami tegnap ért bennünket. Bizony, Jóska, tegnap óta az oláh úr Budapesten is, - mondotta szomorúan.

- Nem marad ez így, kérem alásan, - mondta a cigány.

Aztán elgondolkozott. Bukarestből már elhozta a hír szárnya a lapok útján Maior nyilatkozatát, amit az országházban tett: "Örök szégyenfolt marad a magyar nemzeten, hogy a románok bementek a fővárosba." Szomorú, hogy ez az ember mennyire igazat mondott. Nem hiába magyar képviselő volt azelőtt, de jól ismerte a nemzeti érzékenység sarkalatos pontját. Tudta, hogy ez a megalázás jobban fájt, mint az egész elvesztett nagy háború.

A cigányok nagy körülményességgel készülődtek. A végsőkig akarták felfokozni a várakozást, mert igen büszkék voltak ők a művészetükre. Valamikor Vilmos császár előtt is muzsikáltak. S különösen Jóska egészen képzett zenész volt, aki konzervatóriumot is végzett. Sarkadyné és Handléryné gyönyörű tésztákat küldtek; fehér abroszon zöldlevelű piros virágokból font füzérek kanyarogtak s a karcsú vázákban nagyfejű krizantémok pompáztak. A hangulat egészen ünnepélyes volt. Amikor a cigányok rázendítettek kedvenc nótájára, Márta egészen elérzékenyedett. Odaállott a cimbalom elé és kellemes alt hangján énekelte a busongó hallgatókat. Az ablak alatt csakhamar egész tömeg kíváncsi tolongott és érdeklődve kérdezgették: "Mi van itt? Koncert?" Az átelleni bírósági épületből a hivatalnokok kidugták a fejüket s fülre akasztott pennával hallgatóztak, pedig már elmúlt a hivatalos óra. A zenei hangok fogva tartották őket.

Lassanként egészen beesteledett. Sarkadyné és Handléryné megérkeztek a leányokkal és a fiúkkal. Egyenként szállingóztak a szökevényjelöltek.

Sarkadyné könnyezve ölelte magához Mártát:

- Ó, milyen boldogtalan vagyok, én Istenem! Egy fiam van, az is el kell, hogy hagyjon. Ki tudja, látom-e még valaha? De hiába, bele kell nyugodnunk a változhatatlanba.

- Te siratod a fiadat - szólt szelíd mosollyal Handléryné -, s nekem férjem, fiam már régóta oda. Hol, merre, nem is tudom. Talán már nem is él Kálmán.

- Nem szabad így elveszíteni a reményt - vigasztalta szeretetreméltóan Márta a két asszonyt -, ezzel csak a távozóknak nehezítjük meg a válást. Bíznunk kell, hiszen még minden jóra fordulhat. Odaát szükség van rájuk.

- De mi lesz a leányainkkal - mondotta Handléryné -, ha a magyar fiatalság elhagy bennünket. Engem még sokkal jobban aggasztanak leányaink jövői. Neked csak egy van - s Sarkadynéra nézett -, de nekem négy. Kihez tudom majd őket férjhez adni? Hacsak valami oláh el nem veszi őket, de ahhoz meg gusztus kell.

Sarkadyné elmosolyodott:

- Azt hiszed, nem volna elég olyan, aki hozzájuk megy, csak vigyék őket. Különben Dobrescu tábornok rendeletben adta ki a tisztjeinek, hogy lehetőleg magyar leányokat vegyenek feleségül.

- Ezzel megkezdődik a legveszedelmesebb és leghatásosabb beolvasztás, - vetette közbe Márta, aki az asztalnál rakosgatott.

- Kétségbeejtő, hogy mi vár még reánk, - sóhajtott Sarkadyné. - Az uram szinte bizonyos, hogy állását veszti; hallani sem akar az eskütételről.

A fiatalok ezalatt élénken csevegtek egymással. A fiúk forró szavakat suttogtak, a leánykák csillogó szemmel hallgatták. Számukra beteljesült álmok voltak ezek. A cigányok halkan pengettek egy divatos melódiát. Az egyik "szökevény", Elemér, a cimbalomhoz támaszkodva, egészen átadta magát a hangulat zsongító erejének. Lenkére, a menyasszonyára gondolt. Tegnap ilyenkor még boldogan ült mellette a rózsalugasban, szívükben a boldogság piros rózsái nyíltak, holnap már ködbeveszett messzeség lesz csak a számára a Magura alja s a csókok csak mámorító, drága emlékek. A szívében nem lesz egyéb, mint gyötrő féltékenység és keserű bánat. Ki tudja, nem esik-e Lenke valami oláhnak áldozatul? A cigányok halkan húzták: "Az asszony ingatag!" s Elemérnek vérzett a lelke. Álmodozásából egy tréfás hang zavarta fel. Egy másik "szökevény", Zsolt lépett hozzá, és tele pohárral a kezében, tréfásan a vállára ütve, mondta:

- Ne búsulj, Möci! Lesz még abból jó asszony!

Elemér elmosolyodott a bohóságon, felkapott egy tele poharat és fenékig kiitta.

- Igazad van, Zoli! Nem is búsulok. Elvégre Lenke szeret s inkább boldognak kellene lennem. Különben is fatalista vagyok. Jöjjön, aminek jönnie kell. Amit a sors reánk mért, hiába siránkozunk, el kell viselnünk.

De érezte, hogy amit mond, nincs benne a hangnak meggyőző ereje. Bizonytalan szorongás élt a lelke mélyén s félt, ha meglátja azt a szőke fejet és azt a fájdalmasan szép két szemet: elhagyja minden akaratereje. Pedig a szökésnek meg kell történnie.

Az öreg édesanyja is eszébe jutott. Mennyi sóhaj száll majd a reszketeg ajkakról innen feléje és mennyi könny fog elzáporozni. Hiszen egyetlen fia volt szegénynek. A torka körül fojtogató keserűséget érzett s legszívesebben tört-zúzott volna mindent.

- Vigabbat, Jóska, az áldóját! - kiáltotta a prímásnak s egy marék gyűrött bankót szórt a cimbalomra. Kiállott a szoba közepére s nagyokat kurjantva, egyedül szaporázta. Egymás után hajtogatta fenékig a poharakat s csak úgy porzott körülötte a térség. A másik két fiú is kedvet kapott tőle, derékon kapták a leányokat s istenesen megforgatták. Elemér a Zsolt húgával táncolt, akinek törékeny alakja nagyon hasonlított Lenkéhez. Sokszor behunyta a szemét és boldogító illúzióban ringatta magát.

Az idő pedig rohant könyörtelenül. A hangulat látszólag vidám volt, de a szívek mélyén aggodalom és szomorúság tanyázott.

- Csak soha meg ne virradna -, mondta Zsolt tánc közben.

- Ne beszélj bolondokat - intette Karcsi -, én már jobban szeretném, ha túl lehetnénk a határon. Addig már nem leszek nyugodt.

Alig, hogy kimondta ezt, erős dörömbölés hallatszott az ablakon. A nők riadtan néztek össze. A fiúk azonban nem vették túlságos tragikusan. Elemér a revolverzsebéhez nyúlt és bátran az ajtó felé ment. A leányok sikoltoztak:

- Ne nyissa ki, az Istenért! Ne nyissa ki!

- De bizony nyissák ki, mert betörjük, - hangzott egy borízű hang kívülről. Nyilván oláhok voltak, mert úgy ejtették ki a szavakat. Elemér bátran rájuk nyitott. Kéttagú oláh járőr volt, talpig fegyverben. Vigyorogtak.

- No, mit akartok, frátye?! - kérdezte őket.

- Nem kell mindjárt rosszra gondolni, úrfi. Bejöttünk, mert már záróra elmúlt s nem szabad tovább muzsikálni. Ezt kötelességünk megtiltani, mondta a magasabbik.

Elemér felpattant:

- Ott parancsoljatok, barátom, ahol szót fogadnak nektek. Nekünk engedélyünk van s addig mulatunk, ameddig akarunk.

- Hol van az az engedély? Mutassa meg, úrfi!

Nem volt ugyan írott engedély, de Elemér feltalálta magát. Benyúlt a tárcájába és kivett egy pecsétes iratot. Valami marhalevél lehetett. Az oláh nagyképűen olvasni kezdte, fejjel lefelé! Majd visszaadta.

- Rendben van, úrfi. - Ha ő tudta volna, mi fán terem az írás és olvasás mestersége, régen főispán lenne a regátban. A fiúk összemosolyogtak és betuszkolták az őröket a szobába:

- Isztok egy kis borocskát, mi? - kérdezgették.

- Innánk, hogyne. Ha kapunk! - s a két járőr ugyancsak beszedegetett. Elemér vigan integetett nekik, majd néhány bankót csúsztatott a zsebükbe, amitől aztán végleg megjuhászkodtak. Szedték a sátorfájukat és beletűntek az éjszakába.

Amint lötyögve baktattak, egy sötét alakba ütköztek. P... volt, a főkapitány. Ott állott az átelleni oldalon, az ablakkal szemben és hosszan nézte a libbenő párok sziluettjeit és azon töprengett, vajjon bemenjen-e? Hiszen hivatalos volt s kedve támadt megnézni a magyarok sírvavigadását. De legyőzte magát.

Elvégre is - gondolta - Márta nem az a nő, akihez a nap bármelyik szakában be lehetne állítani - és lassú léptekkel hazasétált. Talán sajnálta most, hogy nem magyar.

A dáridó egész hajnalig tartott. Aztán lassan oszolni kezdtek. A felhevült vállakra felkerültek a prémek és a távozók után még sokáig visszhangzott az utca. Elemér elcipelte Jóskát és a bandát Mosánszky Lenke ablaka alá és elhúzatta a bús, keserű nótát: "Itt hagyom a falutokat nem sokára"...

A Magura felől friss illatokat hozott a hajnali fuvallat, a bokrok felett ébredező madarak beszélgettek. A fűszálakon üde harmat csillogott és távol keleten, pirosan pirkadt az ég. Életszag terjengett a levegőben, a felébredt természet serkentő parfőmje. Elemérben is újult erők indultak fel és boldog megnyugvást érzett, amikor az ablak mögött felcsillámlott az obligát fénykéve, ami a zenének szólott. Még csak halvány sejtelemként sem élt benne ebben a mámoros órában, hogy soha többé nem látja Mosánszky Lenkét. Hogy boldogsága el fog repülni, mint egy drága sóhaj. Hogy mához egy évre az anyja is halott lesz, tragikusan, önkezével vet véget az életének, mert fia elvesztését nem fogja tudni elviselni. És Mosánszky Lenke is halott lesz, szép fehér halott. Mint amilyen szép piros most a hajnal és igézően bódító ez a pillanat. Hogy érte és miatta el fog hervadni, míg őt magával rántja a nagyváros fertője...

Háromszor is visszanézett, míg végleg búcsút intett az ablaknak. A reggeli vonatnál már várta a két másik "szökevény". Lopva, mint a tolvaj, surrantak be a szakaszukba és néhány óra múlva halvány, kékes felhőnek látszott az ég alján a Magura tetője...

A magyar semmittevés tetőfokra hágott. A legtöbb úriember egész nap a cukrászdában, este pedig a kaszinóban ült és politizált. Kritizálta az erélytelen kormányt, ami méltán undorral tölthette el a jobb rendhez szokott magyarságot.

Mialatt minden értékesebb elem kétség és bizonytalanság között vergődve, tétlenül várta a helyzet jobbrafordulását, a passzivitásnak az lett a következménye, hogy nagyon megkönnyítették a munkájukat az uralmon levőknek. Bejártak ide a környékbeli birtokosok, az esküt nem tett tisztviselők. Élénk viták folytak, minden politikai mozzanatot meghánytak-vetettek, egymást áltatva, biztatva. Ebben a szomorú történelmi időben csak az boldogult, aki szemet hunyt az igazság előtt, az intrikának mestere tudott lenni, a szövevényekben jelentős szerepe volt. Nem lehetett hinni már senkinek és mindig több lett azoknak a száma, akik az új hatalom bűvkörébe húzódtak, sőt még az árulástól sem riadtak vissza. Nagyon sokan azt hirdették: "Magyarországnak nincs létjogosultsága!" és mind többen-többen könyökölték ki maguknak a helyet az új "húsosfazék" mellett. A természet minden kincsével megáldott Nagyrománia zsíros falatnak ígérkezett. Ki akart volna most az elnyomottakhoz, az árva magyarokhoz csatlakozni, amikor az nemzetiséggé törpült és minden nemzetiség sorsa a nélkülözés és a szenvedés. A magyar hajótörötten került ki a háborúból és akkor hirtelen mindenki elfordult tőle. Ez a legemberietlenebb, egyszersmind legalacsonyabb lelkiségre vall; amire még visszaemlékezni is fájdalom.

A fogház tele volt magyar foglyokkal, kiknek kétségbeesett kiáltásai sokszor megzavarta az éjszaka csöndjét. Embertelen sorsukat látva, összebeszélt néhány lelkes magyar nő, hogyan és miként segíthetnének szerencsétlen embertársaikon. Legnagyobb részüket a legdurvább munkára fogták, éheztették, kínozták az oláhok. Az egyik fogházőr, az öreg Eller bácsi, magyar ember volt, ő hordta a titokban írt levélkéket, ugyancsak ő vitte be lopva a tiszta fehérneműt, élelmiszert, cigarettát stb. A magyar nők leleményessége tovább is terjedt, mert hiszen ez így kevésnek bizonyult. A foglyok száma napról-napra emelkedett.

Küldöttség ment hát a hadtestparancsnoksághoz, francia nyelven előadták kérelmüket, hogy nyiltan segélyezhessék és élelmezhessék a szerencsétlen véreiket, akiknek legtöbbje, mint határátlépő került a fogdába.

A román őrnagy regátbeli volt, nagy zenekedvelő és ő maga is művésziesen kezelte a hegedűt. Nőtlen ember volt, s nagy tisztelője a női nemnek. Most is a hölgyküldöttséggel a tárgytól eltérően komolytalan témára terelte a társalgást. Kellemes ingert ébresztett benne a szép magyar nők csoportja s kérelmüket egy feltétel mellett hajlandó volt teljesíteni. Ez a feltétel abból állott, hogy a legközelebbi hangversenyre, amiről már hallott, ő is meghivatta magát velük. Mi sem volt könnyebb, mint ezt megígérni. Így aztán "barátságos hangulat"-féle fejlődött ki közöttük és ezt az előnyt felhasználták védenceik érdekében.

Istentiszteletet is tartottak a foglyoknak, kinn a fogház udvarán, a szabad égboltozat alatt, külön a katolikusok, majd a református egyház osztott ki úrvacsorát. Felemelő látvány volt az imára kulcsolt kezek, az égremeredő tekintetek légiója. Mint buzgó imádság szállt fel a magasba: "Te benned bízunk elejétől fogva!" Az ünnepélyes csendben felzengő, szívekbe markoló zenei hangok régi emlékeket elevenítettek fel. Valaki a Magurán kuruc nótákat és a Rákóczi kesergőt játszotta tárogatón. Mindenkire mély hatással volt ez. Sokáig ott rezgett még a kedves hang füleikben. Az oláh őr figyelmét is felköltötte ez a megindító kép, mégis rosszindulatú kárörömmel adta ki a parancsot a bevonulásra. Lejárt az idő és vissza kellett menniök a nyirkos, penészszagú, sötét zárkába. Csak azért, mert magyarok voltak. Bűnük nem volt semmi egyéb.

Néhány nap óta zavartalanul hordatták az ebédet. Mindennap más-más család főzött számukra, voltak jobbmódúak, akik kétszer is megtették. Mindenki megkönnyebbülést érzett szívébe, hogy adakozhatott.

A kimenekítésben is próbáltak közbenjárni, de az már sokkal nehezebb volt. Egy alkalommal az ebédvivőket feltartóztatta az oláh őr, aki roppant nagy szuronyával eléjük állt s kellemetlen, nyers hangon jelentette ki:

- Nem szabad, meg van tiltva!

A jótékony két hölgy, akiknek egyike Márta volt, kérdően néztek reá, majd egymásra. Talán nem jól hallották volna! De az őr megismételte:

- Nem szabad, kérem. Megtiltotta az őrnagy úr!

Márta elsietett, hogy az őrnagytól magyarázatot kérjen. Addig az ételvivők várakoztak. A szegény foglyok pedig bent sóvárogtak a párolgó, ízletes ebéd után.

A máskor mosolygósarcú, köpcös, kis ember most dúlt ábrázattal járt fel s alá a folyosón. Márta el nem tudta képzelni, mi oka lehet a hirtelen pálfordulatnak. A koncertre meghívták, jelen is volt és igen jól találta ott magát. Mi lehet hát az oka?! E néhány perc alatt roppant izgalmat állott ki. A megelőző kellemetlen benyomások után lehetőleg barátságos arcot vágott és lágy hangon kérdezte:

- Őrnagy úr, valóban ön tiltotta meg, hogy a foglyoknak ebédet vihessenek?

Az őrnagy összependítette a sarkantyúját és igyekezett kellemes lenni.

- Oi, Madame! Az önök pártfogoltjai között sok közönséges spion van, tehát ezért nem engedhetem meg istápolásukat.

- De hiszen tévedés, félreértés lehet, őrnagy úr! - védte őket Márta. - Ezek ártatlan határátlépők csak, akik elhagyott otthonukat jöttek felkeresni!

Az őrnagy felcsattant:

- Nem, kérem, ezek valóságos kémek. Már néhányat el is fogtak az éjjel s most utánanézünk a többinek. Kérem, jöjjön be az irodámba, megmutathatok egy pár írást, amiben már beismerő vallomások vannak.

Márta szorongó érzéssel lépte át az iroda küszöbét. Az őrnagy kivett az asztalfiókból egy csomó iratot, végiglapozta, majd rámutatott egy magyar nemzetiszínszegélyű ívre, vaskos ujjával odabökve, mint egy feldühödt oroszlán:

- Itt van! Látja?! Horthy katonája!!

Az íven valóban ott állt nyomtatásban Horthy neve, nemzetiszínű keretben. Azután fényképeket mutatott, amely katonai egyenruhában, sapkáján az ismeretes tollal, elszántarcú, derék magyar vitézt ábrázolt.

Mártát valami remegő, áhítatos érzés fogta el ezek láttára, nem bírt szólani, egyrészt a gyönyörűségtől, másrészt a fájdalomtól. Ez a magyar fiú már a nagyváradi börtönben ül, talán iszonyú kínzásokkal vették ki belőle a vallomást. A Horthy névre szíve hevesen feldobogott: hálás volt a Gondviselésnek, hogy támasztott hát végre vezért a magyar nemzetnek, akitől, íme, az oláh is megretten.

Ezért a szerencsétlen fiúért nem volt mit tennie. Az őrnagy forrott a méregtől és ha az oláh haragszik, bosszúra szomjas. Mint csatát vesztett, ment haza. A zárdafőnöknő intelmére lakását megváltoztatta. A volt magyar főkapitány engedte át neki férfiszobáját, miután a román tiszteknek el akarták rekvirálni. Így megmenekült ezektől a kellemetlen alakoktól. Az egyik sarokban angol garnitúra, a másikban széles heverőpamlag állt, szekrény és gyönyörű művű faragott diófaasztal alkotta a berendezést. A falon zöld fegyvertartón régi fegyverek és vívófelszerelés, szemben vele a kapitány olajfestményű képmása, díszmagyarban. Szép és hiú férfi volt kis és nagyváradi Várady kapitány, akinek most különlegesen jóleső örömet okozott, hogy sikerült kijátszani az oláh rekvirálást. Három szobája közül egyben leánya, Viola, a másikban ő maga lakott. A harmadik, amelyben most Márta élt, különbejáratú volt, az üvegezett teraszra nyílt. Kívül futórózsa s egyéb kúszónövény árnyalta be a délutáni nap heve ellen. A kapitányt a lakásért még mindig ostromolták a tisztek. Ahogy Márta hazaérkezett, éppen ezek egyikét kísérte le Várady a teraszról levezető lépcsőn. A találkozás elkerülhetetlen volt.

- Rossu főhadnagy vagyok! - mutatkozott be az oláh tiszt.

Márta futólag viszonozta a köszöntést és tovább akart menni. De meglátta szobája kulcsát a kapitány kezében és kérdőleg nézett rá.

- Bocsánatot kérünk - mentegetődzött az -, hogy bent voltunk a lakásában, de a tiszt urat meg kellett győzni arról, hogy valóban el van foglalva. Nem akart hitelt adni szavaimnak! - s élesen rá nézett a főhadnagyra. De Rossu nem jött zavarba, kivágta magát:

- Azt hittem, hogy csak mint kellemetlen vendéget akar lerázni a kapitány úr és most örülök, hogy ezzel kissé feltartóztattam. Így legalább nagyságoddal találkozhattam. Sokat hallottam már önről és tudom, hogy szellemes, művelt nő. Ezért nagyon kérem, engedje meg, hogy tiszteletemet tehessem. Igen boldog volnék, ha társaságában tölthetném szabad óráimat.

Márta meg akart szabadulni tőle:

- Főhadnagy úr lehetetlent kíván tőlem, én nagyon elfoglalt vagyok s többnyire nem is vagyok itthon, - szólt.

- Tehát visszautasít?

- Nem óhajtok senkivel sem szórakozni, - válaszolt kurtán és otthagyta a két férfit.

A tiszt halántéka dühében lüktetett, megütközéssel meredt a kapitányra és sértődött hangon szólt:

- Őnagysága kissé túlságosan büszke, vagy hirtelen természet! Nem vagyok bosszúálló természet, de azért, mert én egyszerű, rangtalan erdélyi román családból származom, mint tiszt, sokat árthatnék neki.

- Vegye figyelembe idegességét - mentegette a kapitány -, meg aztán ön ajtóstól rontott a házba. Ahogy én ismerem, komoly, megfontolt nő, talán más alkalmat kell keresni a vele való találkozásra!

- Igen, más módon fogom megpróbálni, - vélekedett a tiszt, miközben a kapitány ruganyos léptekkel lekísérte egészen a kapuig. Amire visszajött, Márta künn állt már a teraszon:

- Miért nem dobta ki kapitány úr ezt a tolakodót? - szólt csendesen, de határozottan a visszatérő Váradyhoz.

A kapitány készségesen felelt:

- Megérdemelte volna és szívesen meg is teszem, de nem szabad feledni, hogy megszállás alatt vagyunk. Emelkedjen felül az ilyen kicsinyességeken, ne izgassa egy buta, faragatlan oláh viselkedése; most mindent el kell nyelnünk. Mióta a Clemenceau-határt megvonták, már megszállást sem szabad hangoztatni, hanem Nagyromániát kell mondanunk. De én ebbe bele nem nyugszom, amíg a világ világ lesz, - tört ki az ősi virtus a kapitányból. - Maga szereti a Gyulai költeményeit, úgy-e?

Majd lelkesen szavalni kezdett:

- Higyje el, Márta, igaza van Gyulai Pálnak, ahogy azt írja:

Ez az, látja? Bezzeg az oláh alattomos fortéllyal aláaknázta a magyar hiszékenységet, ők azt tartják: "Táçe si fáce". Nahát, megcsinálták nekünk. Sírt ástak, amibe beletemetkezhetünk. - Dühösen fújt egyet és fel alá kezdett járkálni.

Márta egy darabig gyönyörködött benne, majd visszavonult szobájába. Könyvet vett a kezébe, de nem igen értette, amit olvasott; gondolatai másfelé jártak, a mai események, a foglyok sorsa foglalkoztatták. Mennyi álmát elrabolta már a nemzet sorsa, bár az ő személye igen kicsiny ahhoz, hogy beleavatkozzék annak irányításába. De úgy érezte, hogy most itt valami égbekiáltó ostobaság történt. Hogy azoknak sem volt több eszük, de még annyi sem, akik az ország hajóját romba hagyták dőlni, ezer évnek dicsősége oda van! Avagy a végzet akaratából kellett ennek így lenni? Ez a magyar sors? ami ellen hiába minden küzdelem?...

Így töprengett magában és ezalatt leszállt az este. Nem gyujtotta fel a villanyt, a hold ezüst fénye beszűrődött az ablak félig lehúzott redőnyei között és a beáramló hűvös levegő kellemesen simogatta az arcát. Nem tudta volna megmondani, mennyi ideje ült már így, amikor két férfihang vonta magára a figyelmét. Óvatosan kitekintett a redőnyök hézagai között és nem kis meglepetéssel látta, hogy P... és Rossu között heves szóváltás folyik. Románul beszéltek, nem értette meg. Látta, hogy P... ököllel fenyegetődzött, majd birokra keltek és Rossu csakhamar a földön hevert. Amikor onnan feltápászkodott, leverte magáról a port és kezet nyujtott amannak, amit P... elfogadott. Nagyon mulatságosnak tűnt neki ez, csak azt nem értette, hogyan és miért kerül az ő neve ebbe az összekapásba. Mert említette mind a kettő, de hogy miért, az örök titok maradt előtte...

Ha valaki megjósolta volna, hogy nemsokára egy mulató oláh társaságba kerül, nem hitte volna el neki. Az oláhok bevonulása után nemsokára visszatértek az internáltak. Márta kerülte azt az utcát, ahol Doleschánék laktak, hiszen magától érthető volt, hogy ezentúl a baráti viszony meg kell, hogy szűnjék közöttük. A politikai és nemzeti ellentét kínai falként emelkedett közöttük. Azt gondolta, hogy most, mivel "ők" vannak felül, észre sem veszik majd a magyarokat.

De nagyon tévedett. Doleschánék minden régi ismerősüknél leviziteltek, akikkel, úgy látszik, a barátságot továbbra is fenn óhajtották tartani. Igen váratlanul érintette, mikor hozzá is eljöttek. Amint Vandának elgyötört, szenvedő arcát meglátta, szinte megdöbbent és valósággal szánalmat érzett iránta. Azokat a nyomokat, amiket a rabság ejtett rajta, még nem tudta eltüntetni teljesen az őket ért nagy és váratlan öröm sem. Legalább tíz évvel idősebbnek látszott és kedélye is nyomott lett. A férjén ez alig volt észrevehető. Mégis csak többet bírnak tán a férfiak?

- Még most is érzem magamon a rabszagot, - kezdett mesélni Vanda. - Az a szenvedés, amit a kommunistáktól kiállottam, elég egy egész életre. Hidd el, Márta, az őrület határszélén álltam: képzeld, még csak Koritól is elkülönítettek. Sohasem tudtam, melyik pillanatban kiáltják a 193-as számot, ez én voltam. Csak azért imádkoztam, hogy előbb velem végezzenek, ha már mindkettőnknek meg kell halni. Hogy ettől a borzalomtól elvonjam némiképp a figyelmemet, képzeld, a börtönőröm ruháit javítgattam. Ha már meg kell halni, mondtam, miért nem engednek vele együtt meghalni?

Kihívóan szétvetett lábakkal ott állott előttem, keményen nézett rám; apacsgallérja szétnyílt és látni engedte erős, izmos mellét.

- Igen nagy hibát követhetett el, elvtárs, - mondta. - Bizonyosan spionkodott, pedig ezért a gajdeszba kerül. Úgy látom, hogy maga nem közönséges fehérnép.

- Nem segíthetne e valahogyan rajtam? - kérleltem a legnyájasabb hangon, mert észrevettem, hogy a durva szavak mögött jobb érzés rejtőzik.

- A parancs, parancs! - válaszolt. - Az asszonynépet sajnálom, mert azoknak mindig könnyen eljár a szájuk; s úgy állott előttem, mint a kérlelhetetlen végzet, - de majd segítek valamit, - nyugtatott meg.

- Lehet, őt is a helyzet tette azzá, amivé lett. Talán valami jobb érzésű magyar lehetett. Néha szánakozott rajtam, sőt egyszer kieszközölte számomra a Korival való találkozást is.

- Ne gondolj többé reá, - vigasztalta Márta.

- Most már az elért diadal kárpótol mindezért. Azt hiszem, az elégtétel teljes és tökéletes!

- Én nem hiszek ennek a helyzetnek az állandóságában, - jegyezte meg Doleschán. - Annyira szivárványosan szép, hogy szinte valószínűtlen. Álomszerű.

- Azt hiszem, a mieink túl optimisták, - tódította Vanda. - Marad minden úgy, ahogy volt. - De látszott rajta, hogy maga sem szeretné, ha jó próféta lenne. Inkább a Márta vigasztalására szánta, amit mondott. Kellemes akart lenni, a tökéletes győzelem fölényes tudatával. És sikerült, mert Márta pillanatnyilag szinte hálát érzett ezért a mondásért. Megerősödött a hite.

- Maior édesanyjának köszönhetjük szabadulásunkat, - folytatta Vanda. - Egy magasrangú magyar tisztet adtak ki érte. A nagyasszony azonban kijelentette, hogy addig nem hajlandó hazajönni, amíg valamennyi szilágysomlyói internáltat vele együtt el nem engedik. Ennyire szereti a maga fajtáját. Még a Tiszánál is előbb minket szállítottak át a csónakon és ő utoljára maradt, mert nem bízott a katonákban. Mikor a határon átjutottunk, megtudtam, hogy katonáink Anikót keresik, s ő ki tudja, hol bujkált. Elém tettek egy fényképet s megkérdezték, hogy ez-e az, akit vádolok. Azt feleltem: nem! Nem az, akit keresnek. Pedig ő volt. Nem tudom, mi volt velem, könnyezni kezdtem, eszembe jutott gyermekkorunk, amit együtt töltöttünk, azután a későbbi együttműködés kedves emléke szakadt fel a szívemben. Különben apai ágon ő is román, az öreg Maroschánt jól ismertem. A nevét azért magyarosította meg, mert szégyellte származását.

Márta meghatódottan hallgatta.

- Ó, miért is kellett nekem ezt a kort megérni? - sóhajtott. Nem akarta szinte hinni a Maroschán-dolgot. Doleschán azt állította, mindennek az Apponyi féle rendelkezés az oka.

- Örüljön, hogy egy ilyen nagy történelmi időszakot élt át, mely szinte páratlan a világtörténelemben. A népek önrendelkezése nyelvi alapon! Milyen szépen hangzó eszme ez és íme, meg is valósult. A nagyhatalmak hozzásegítettek ehhez a földhöz, de megtartani, esetleg megvédeni magunknak kell majd...

- Mint vesztes felek, mi magyarok hogyan örülhetnénk ennek? - kérdezte Márta szomorúan.

- Minden úgy marad, mint volt eddig, csak a vezetés most a románok kezében lesz, - játszotta a nagylelkűt az ügyvéd. - Ne feledje, mi hálásak szoktunk lenni és ha netalán kellemetlenségei lennének, mindenkor segítségére sietünk.

- Míg engem látsz, ne félj! - biztatta szeretetreméltóan Vanda is. - Ha követelik, csak tégy esküt, ez célszerűbb, mintha megtagadod. A román államiban bármikor a legjobb állásra számíthatsz. S elvégre a kenyér az első!

Óvatos és ravasz diplomata volt Doleschán, jól be tudott a magyarok bizalmába férkőzni, de azért szívvel-lélekkel az oláh célokat szolgálta. Egy hét alig telt el, megkapta a táblabírói kinevezést és az esküt nem tett bírók helyébe kevés képzettségű oláh hivatalnokokat helyeztetett.

Mikor búcsút vettek Mártától, Doleschán szívélyesen meghívta Mártát a hazajövetelük örömére rendezendő családias ünnepélyre.

Vanda még egyszer az ajtóból visszafordult:

- De bizonyosan számítok rád - mondotta -, neked nem szabad hiányoznod. - Jó leszel gyászmagyarkának - gondolta.

De Márta egy pillanatig sem gondolta, hogy el fog menni.

Doleschán házában folytak az előkészületek a nagy napra. Most már nemcsak a kiszabadulásuk örömnapja volt ez, hanem a táblabírói kinevezését is ünnepelték.

Aznap este az egész lakás fényesen ki volt világítva. Az asztal pazarul felterítve, a nagy ebédlő valósággal fényben úszott. Választékos ételektől és italoktól roskadozott az asztal. Doleschánt jó módú embernek ismerte mindenki, saját háza, szőlője, villája és termőföldje volt, könnyen megengedhette magának ezt a luxust.

Az úri szobában finom és jóillatú sűrű füst keringett a sok cigarettától és szivartól. A férfiak ittak és politizáltak. Nő nem volt jelen egy sem. Ávrámék már kivonultak a falujokba.

- Csodálom, hogy Márta még nincs itt - szólt feleségéhez Doleschán. - Vajjon miért késik?

- A vacsoraidő már itt volna. Asztalhoz is ülhetnénk - válaszolta Vanda. - De még várjunk egy kicsit rá, azonban ahogy én ismerem, aligha fog ő eljönni.

- Talán érte megyek - vélte a férj. - Akarom, hogy itt legyen. És jelentőségteljesen ránézett a feleségére. Értsd meg: akarom, hogy lássa ezt és nyugodjon bele a megváltozott helyzetbe.

- Te csak maradj, inkább majd én, mulattasd a vendégeinket, - szólt Vanda. - De hol van P..., ő is bizonyára szívesen megteszi.

Doleschán magyarázkodott:

- Megkértem, hogy a cigányokat rendelje ide. Vacsora után mulatni akarok.

- No, akkor megyek magam, ez lesz a legbiztosabb, - szólt az asszony és ellejtett.

Amint belépett Mártához, az nyugodtan kézimunkázott. Kissé meghökkent Vanda láttára, hiszen sejtette jövetele célját.

- Hát te így készülsz, Márta? Türelmetlenül várunk s te itt nyugodtan kézimunkázol. A társaság már együtt van, csak rád vár és Kori igen rossz néven venné, ha kitérnél a meghívás elől. De én magam is egyenesen hadüzenetnek veszem, mint aki megveted ezt a mi társaságunkat és azért nem jössz.

Márta erőltetett kedvességgel mentegetni kezdte magát:

- Hogyan is gondolhatsz ilyet, csak tekints a dolgok mélyére és magad is rájössz arra, hogy a jelen politikai helyzet minő válaszfalat állít közénk. Ezért nekem jobb, ha itthon maradok! De különben is, nem jól érzem magam, kedélyhangulatom se arra való, hogy most egy nagyobb társaságban részt vehessek. Elrontanám másoknak is esetleg a jókedvét.

- Lári-fári, a kedélyhangulatod majd megjön ott! Ami pedig egészségi állapotodat illeti, az nem lehet kifogás, jó színben vagy. Az a válaszfal, amiről beszélsz, nem ok arra, mert a mi barátságunkat az nem befolyásolhatja. Ha csak a te részedről nem - tette hozzá nyomatékkal. Szinte érzett belőle, hogy ez nem lenne ajánlatos. Mert "cine mintye".

Márta belátta, hogy csak ártana magának, ha ellenszegül. Kelletlenül öltözködni kezdett. Sokáig válogatott a ruhái között, végre kiemelt egy magyar motívumokkal hímzett fehér ruhát a szekrényből. Ha már meg kell tenni, - gondolta, - ezt a nemzetiest ölti magára. Aztán nemes illatszerrel ellátta magát s mikor készen volt, megkérdezte Vandától:

- Jó lesz így?

- Sőt, nagyon is szép vagy így, - hízelgett a kétlelkű asszony. - De kit akarsz meghódítani ott a románok közül? - kérdezte hamiskásan.

Márta nem akarta elérteni a célzást, hanem megkérdezte mégegyszer:

- Vajjon igazán szépnek találsz ebben az öltözetben?

Vanda szinte áradozott:

- Talán kételkedel? Mindenesetre összhangban van az egyéniségeddel. Tudod különben ez a kalotaszegi varrottas hasonlít a román viselethez, sőt egészen olyan. A román urak még tüntetést fognak ebben látni és esetleg ez hasznos lesz a számodra.

Márta még mindig rázogatta a fejét:

- Nem, nem, mégsem, - igazán ne vedd rossz néven, de - jobb lenne, ha itthon maradnék.

- De most már aztán igazán siessünk! - Ha nálad nélkül mennék haza, Kori nagyon meg volna sértve. Ezt pedig bizonyára nem akarod?

Mártának nagy lelki erőre volt szüksége, hogy elrejtse feltörni akaró érzéseit. De legyőzte minden lázongását, elindult vele. Amint belépett a két nő, hangos éljenzéssel fogadták és mindjárt készültek is az asztalhoz. Mártát a vikárius vezette asztalhoz és jobbról foglalt helyet mellette. Balról Vanda ült. Jelen volt a többek között egy magasabbrangú tiszt is a regátból. Az államvasutak főigazgatója, a sánta polgármester és még sok más helybeli oláh nagyság. Mártát nagyon dédelgették, mivel hogy szerették volna a saját részükre megnyerni. Elég ostobák voltak feltételezni, hogy majd az oláh állami iskolánál is hasonló propagandát fejtene ki, mint amennyit a magyar ügynek szolgált. P... félig-meddig, mint a házba tartozó szerepelt. Segített bort tölteni a poharakba, amik igen gyakran ürültek, mert az oláhok talán még jobban tudnak inni, mint a magyarok. Ők a bornál erősebb szeszeket kedvelik, éppen ezért, ha borra kerül a sor, szinte víz gyanánt kezelik.

Mikor elhelyezkedett Márta, egy észrevétlen pillanatban megszámlálta, hányan ülnek az asztalnál s éppen tizenhárman voltak... Kissé megborzongott erre, az általános babonás félelem erőt vett rajta, hogy szerencsétlenséget rejt magában ez az ominózus szám. Odasúgta a mellette ülő Vandának, aki praktikusan akarta elhárítani a veszélyt. Figyelmeztette férjét, hogy hívják be Tucit, mivel hogy megígérte neki, hogy ő is velük fog vacsorázni. Így került Tuci a felnőttek közé, amire kimondhatatlan büszke is volt a kis kölyök.

A vikárius nagyszabású felköszöntőt mondott oláhul, melyre felhangzott a treászke! Dr. Doleschán megköszönte s azután magyarul folytatta:

- És most arra kérem az én kedves vendégeimet, akik örömömben részt venni eljöttek, társalogjanak ma este lehetőleg magyarul, tekintettel arra, hogy egy magyar nő van jelen, akit mindannyian szeretünk és nagyrabecsülünk. Ő "még" nem érti a román nyelvet. A "még"-et különleges nyomatékkal mondta. Majd meg fogod tanulni - gondolta.

- Éljen, éljen - hangzott magyarul. Az üvegezett verandán most megszólalt a zene. Egy érzelmes oláh műdalt játszott a banda: "Te csak szeress!" Vacsora végeztével pedig kiszólott Doleschán:

- Magyart húzzatok! A legszebb magyar nótát!

Jóska prímás belekezdett: "Szomorú a nyárfa erdő". Majd pedig: "Ott, ahol a Maros vize", csak úgy sírt a hegedű húrja. Ezek voltak a háziúr nótái, velük dalolta. Aztán P... énekelt "Éva keringőjéből". Szép, mély csengésű bariton hangjában mindenki gyönyörködött. Mind magasabbra fokozódott a hangulat. Doleschánnak az okozott volna gyönyörűséget, ha Mártát is élénknek látta volna. De ő mindeddig nagyon egykedvűen ült a helyén. Valami megnevezhetetlen küzdelem dúlt bensejében, amiről a környezetnek sejtelme sem volt. Csak ritkán váltott szót, hol az egyik, hol a másik szomszédjával. Valahogy az volt az érzése, hogy itt most mindenki az ő szenvedésében gyönyörködik. És a magyarság szenvedésében.

- Éljenek a nők! - kiáltotta P... és csöndes hódolattal közeledett, hogy koccinthasson Mártával és Vandával. Mindenki magasra emelte a poharát. P... folytatta:

- A férfi életét magasra törő vágyak irányítják, de az örök női mégis vonz bennünket! - Aztán érintette poharát - tekintetük találkozott.

Márta ma este először mosolyította el magát. Eszébe jutott a múltkori jelenet ablaka alatt és szerfölött kíváncsi volt ismerni a dulakodás okát. De büszkesége legyőzte a kíváncsiságát, nem akarta elárulni, hogy szemtanuja volt az esetnek. Jóska prímás ott húzta már mellette legkedvesebb nótáját. Lassanként vidámabb lett, a lelke mélyén rejtőző érzések felszakadtak s mint a forrás, utat tört magának, kiragadva a környezet nyomasztó hatása alól. Vanda dalba kezdett s ő segített neki, de nem sokára messze elhagyta azt. A prímás boldogan kísérte, hiszen a háziúr jó borravalót ígért neki ezért. A bús hallgató nótát egy vidám követte. Az egész társaság tapsolt, ujrázott, de Márta, mintha megbánta volna, újra elkomolyodott és nem volt hajlandó tovább énekelni.

- Ez az! - lelkesült P... - amit mi románok nem tudunk! Ezt a sírva vigadást! A magyar ember ugyanabban az órában szomorú és vidám tud lenni egyszerre!

Márta aztán nemsokára otthagyta a társaságot, a táncban már éppen nem akart részt venni. Azok aztán tomboltak a maguk módja szerint egész reggelig.

A tizenhármas szám jelentősége a vikáriuson teljesedett be. Még ugyanabban az évben az a megdöbbentő hír járta be a várost, hogy az életerős férfi váratlanul elhúnyt. Nagy gyász volt ez a románságra nézve, a magyaroknak pedig egy ádáz ellenségükkel kevesebb maradt...

A tegnapi különböző benyomások kínzó hatása alól a várkertbe menekült Márta. Itt a százados fák árnya alatt, az ősi falak emlékeket rejtegető omladékai között jól esett elmerengeni és visszaidézni a boldogabb múlt álomvilágát. Hiszen a jelen annyira kétségbeejtő! A napsugár ide csak gyéren hatol be és az emberek arcára is ritkán derül mosoly. A néhány korhadt fapadon öreg nyugdíjasok szoktak búsan üldögélni, eltűnődve azon, ami elmult. A jobb időt látott öreg emberek keserűségével kérdezgették egymástól sokszor:

- Hova lett a magyar dicsőség?!

A jelen mostohaságára minduntalan figyelmeztette őket a régi gimnázium nyitott ablakából kihallatszó beszéd. Bizony azt oláh szó tarkította. Vajjon a magyar fa jövendő hajtásai ezekből kivirulnak-e, akik most méter vastagságú falak között szorongva, visszafojtott és megkínzott érzéssel szívják magukba, mint tiltott tudományt, a magyar történelmet és a magyar nyelv szépségeit. Közben talán ökölbe szorul a kezük, ha a nagy megtorlásra gondolnak, mikor, ha majd eljön a leszámolás nagy napja, mindenért megfizethetnek. Vajjon gondolnak-e naponként erre s nem haldoklik-e bennük magyarságuk öntudata? Ki tudja? Erre majd a jövő felelhet.

A könyörtelen sors elvette tőlük még annak a lehetőségét is, hogy ülve hallgassák az előadást, ha csak hazulról nem visznek székeket. A felszerelést fényes, új gimnáziumoknak adták, ahol most az oláhok dominálnak. De jó így. Legalább van, ami mindig figyelmeztesse őket a keserű valóságra.

Lassanként aztán Márta nyughatatlan lelkiállapota elcsitult. Visszamerült a mindennapi élet lehetőségeinek latolgatásába. Minthogy az államiból már régebben kiűzték, egy darabig a római katolikus fiúiskolába vonták össze a különböző felekezetű magyar gyermekeket. Az új iskolai év kezdetétől fogva már azonban a református iskolánál fog tanítani s ezt az elhatározását nem ingatta meg semmiféle ígéret, amivel az oláhok valósággal elhalmozták. Ő inkább a nehezebb részt választotta, ami lelkületével jobban összhangban volt, minthogy alárendeltje legyen az oláh műveletlenségnek. Látta, hogy a menekülésből lassan visszaszállingózott tanárnők Vanda igazgatása alatt, teljesen ki voltak szolgáltatva az új hatalom kényének és csak addig tűrték meg őket, amíg saját fajtájukból pótolni nem tudták. Most azon gondolkozott, mi módon lehetne egy magyar szellemi központot létesíteni, mert mind nagyobb arányokat öltött az oláh intézményes iskolák száma. Még óvodák felállításáról sem feledkeztek meg. Ezzel szemben szükségessé vált valami ellenakció. Már régebben felvetődött egy nőszövetség alakítása, most elérkezettnek látta az időt, hogy a cselekvés terére lépjen. Ezt mindenekelőtt közölni szándékozott a lelkésszel, akinek a támogatása az eszme megvalósítására nézve erkölcsi érték volt és a sikerrel volt egyenlő.

Hamarosan sikerült neki mintegy 40 tagot gyűjteni: csöndes rábeszéléssel megnyerte azokat, akiknek szívén feküdt gyermekeik jövője. Most a további teendőkön töprengett, amikor gondolataiból egy ismerős hang zavarta fel:

- Szervusz! Hogy vagy a tegnapi muri után? Hagyd ezt a komolykodást, úgyse tudsz ezzel semmin változtatni.

Vanda volt, aki hangos jókedvvel közeledett felé. Őszülő hajszálait a homlokára kuszálta a szellő és szürke szemeiben az álmosság jelével, szúrósan tekintett Mártára. Mártának most is, mint mindig, nagyon kellemetlen érzés markolt a szívébe, ha ezzel a kétlelkű asszonnyal találkoznia kellett. A jelen miatt érzett minden keserűsége ott lázongott a lelkében, de erőltetett mosolygással, barátságos próbált lenni:

- Szükségét éreztem egy kis szabad levegőnek - úgymond -, azért jártam egyet, de már megyek is, mert a lelkészünk vár.

De Vanda nem engedte el egykönnyen:

- Hagyd azt a savanyú embert! Beszéljünk másról! Tudod, hogy Tógyer tegnap el volt ragadtatva veled - súgta asszonyos pajkossággal - és nem is csinált belőle titkot. Ő tulajdonképpen igen jó parti lesz ám idővel. No, mit szólsz az ügylethez?

Márta csodálkozva nézett Doleschánnéra:

- De hiszen fél a nőktől, a multkor mondta, mert csalódott bennük. Azt mondta, még nem is olyan régen. Aztán meg román, hát tárgytalan az egész.

Vandának ezzel nagyon kellemetlent mondhatott, mert hirtelen felcsattant:

- Mondjad, hogy oláh, tudom, így jobban esik!

- Nem tehetem most, mert jól tudod, ezért büntetés jár.

- Ne félj, én nem árullak el, inkább segítségedre akarok lenni mindenben, de azt tapasztalásból mondhatom neked, az oláh férfiak sokkal könnyebben meghódíthatók és még más náció is, mint a magyar.

Márta csak hallgatta.

- Aztán tégy mielőbb esküt - folytatta -, Maiorral beszéltünk érdekedben. Mindent megígért, de előbb személyesen akar veled beszélni. Ha majd legközelebb eljön, a városházán fogadni óhajt téged.

- Én nem kértem őt erre, tehát hogyan jutok hozzá? - tudakolta Márta.

- A polgármester be akar mutatni neki, mivel olyan kiváló tanerő, mint te vagy, nagy érték volna. Nekünk nincsenek elég képzett és főleg agilis tanerőink. Most még a legjobb állást nyerheted el. Később már nem is nyújt alkalmat az esküre a kormány; tehát csak beszélj Maiorral. Ő igen művelt, okos és kellemes ember.

- Majd meglátom - válaszolt kitérően Márta -, csakhogy véget vessen ennek a témának. - Én úgy vagyok vele, hogy erre a rövid időre nem tartom érdemesnek nemzeti hűségemet feláldozni anyagi előnyökért.

- Rosszul teszed! Ne reméld, hogy a helyzet egyhamar vissza fog fejlődni a régebbi állapotba. Ezer évig így volt, lehet, hogy újabb ezer évig így lesz! Hogyan is mondjátok ti magyarok? "Hol kerék, hol talp."

- Sőt azt hiszem, s bízom abban, hogy csak pünkösdi királyság lesz a románok uralma. Ezt is mondjuk mi magyarok gyakran.

Mintha kígyócsípés érte volna a cinemintye asszonyt, azonnal megváltozott. A fojtott düh elemi erővel tört ki belőle:

- Századok és ezredévek kellenek ahhoz, hogy itt megint Magyarország legyen, érted? Az még nem történt, hogy az oláh bocskor taposott volna a nyakára a magyarnak. Most még a magyarok külön Istene, a Hadúr sem tud ezen segíteni. De mondd, mire alapítod ezt a reményedet? Tudsz talán valami kedvező hírt, vagy jelet? - kérdezte ravaszul Vanda. - Hm! én még valami összeesküvőt is foghatok ma, úgy látszik, - gondolta. De Márta nem árult el semmit.

- Magam sem tudom, csak érzem, hogy ez így nem maradhat, majd az idő meghozza magával. Hogyan s miként, az az Isten dolga és a jó szerencséé! Bízom a magyarok őserejében, tudod, volt már nekünk ennél nagyobb bajunk is. A mohácsi vész, a török világ s romjaiból mégis újraépült az ország. Olyan a mi népünk, mint a főnixmadár; vagy mint a mitológiai Antheusz. Minél többször a földhöz sujtják, annál nagyobb energiával szökken talpra.

- A mostani helyzet azonban teljesen reménytelen, hiszen az egész világ ellenetek van, mert ti okoztátok a háborút, - vitatkozott Doleschánné.

- Ez tévedés! A világ ítélete igazságtalan! Sajnos, nekünk jutott osztályrészül ez a szenvedés; de a történelem majd igazolni fog bennünket.

Éppen elhaladtak egy szobor előtt.

- Nézd, - mutatott fel Vanda rá. - Nézd, ilyen szárnyaszegett most a magyar nemzet, mint ez a holló. Pompásan aposztrofálja ez a ti helyzeteteket.

Márta már nem bírta tovább, kitört belőle a keserűség.

- Vanda, ha azért jöttél, hogy engem megsebezz, elérted célodat. Engedj! nem akarok hallani többet.

- No, azért ne vedd olyan zokon, ha mondok is olykor valamit, csak válaszoltam neked. Hanem azért légy nyugodt, én mindig jóakarattal vagyok és megvédelmezlek, ha úgy esik, - nagylelküsködött Vanda.

Csodálatos keveréke volt ez az asszony a jónak és a rossznak. Jellemének ijesztő kétszínűsége bizalmatlanságot kelthetett bárkiben, aki közelebbről ismerte. Néha epés volt, de tudott nagyon kedves is lenni, jókedvű, bizalmas, s ezzel sokakat megtévesztett.

- A magyar egy önmagát kiélt nemzet, - folytatta. - Századok, ezredek multán minden nép kihal. Görögország is így járt, eljutott a legmagasabb fejlődési fokra, aztán bekövetkezett a hanyatlása. Ez történt most a magyarokkal. A mi népünk nyers anyag, művelődése meg volt akadályozva, ti akadályoztátok meg, most azt kell pótolnunk. Ötven év alatt utól fogjuk érni a magyarokat kultúrában is, s akkor miénk a jövendő Közép-Európa népei között.

- Az nem lehet - tette meg ellenvetését Márta -, mi tovább fejlődünk, nem állunk meg csupán azért a kultúránkban, hogy megvárjuk a románokat. A Balkán csak Balkán marad továbbra is.

Így vitatkozott a két nő, mindenik védte a maga igazát; mintha rajtuk fordult volna meg a nagy világ e még nagyobb problémája.

Mártának különösnek tetszett már az is, hogy az utóbbi időben, mint pártfogó védnöknő hangoztatta befolyását vele szemben Vanda. Sokszor készült már rá, hogy ezt a fogadatlan prókátorságot visszautasítja egy-két komoly szóval. Hiszen ő nem akar semmi olyat csinálni, amivel az új rendszert megsértené, vagy a törvénybe ütközne, tehát nincsen semmi szüksége sem védelemre, sem menedékhelyre. Arra persze nem gondolt, hogy működését rossz szemmel nézték, amit a közel jövő be is igazolt. Érzéseiből nem csinált titkot. Azzal pedig, hogy felekezeti iskolához ment, úgy érezte, magyarságának tartozott. Életét betöltötte hivatásának hű, odaadó teljesítése. Úgy érezte, valóságos kultúrmisszió az, amit mívelt, de nem gondolt arra, hogy ezzel azt a látszatot keltette, mintha "irredenta" eszméket szolgálna. Modorbeli ügyességével magához tudta vonni a társadalom különböző rétegeit, ez volt a bűne s ezzel kiszolgáltatta magát az oláh hatóság ellenséges indulatának.

Már éppen elhagyni készült a kertet, amikor feléje közeledett az őr. Öreg, kopott jószág volt már, csak kegyelemből tartották a magyarok is, az oláhok pedig egyelőre ott felejtették. Görcsös botjára támaszkodva, tipegett Mártához, s miután viseltes kalapját megemelte, halkított hangon kezdte panaszolni:

- Instálom alássan, tetszik látni azt a félig elégett padot ott? A nyáron villám sújtotta azt a fát, akkor kapott tüzet. Ott szokott ülni az a gaz oláh kölyök, aki mostanság ellopja a hősök emlékszobráról a koszorúkat. Ha este viszik oda, reggel már nincs ott, azért áll ilyen kopáron ez a szobor. Az én öreg fejemben folyton az motoszkál, hogyha már a villám eltévesztette útját, hogy nem bele ütött, nem lehetne-e valamely mesterséges módon ártalmatlanná tenni ezt a kegyeletsértő, vad oláh suhancot?

Az öreg egész lényéből szinte sugárzott a felháborodás, a harag és a tehetetlen düh érzése. Botjával türelmetlenül ütögette a földet és szitkozódott. Márta szelíden lecsitította:

- Jó öreg, bízza a büntetést a Gondviselésre. Mi nem avatkozhatunk bele most, a sors keze ez rajtunk.

- Úgy van, instálom, ahogy tetszik mondani! Áldja meg az Isten minden lépését! - Aztán elindult a kertben. Márta hosszasan nézte, mint tipeg-topog, hajladozik, eltűnik a bokrok mögött, majd ismét előkerül. Jó negyedóra mulva újra ott állt a szobor előtt, ölében frissen szedett, színes vadvirág, amit a park füvei között szedegetett. Levette a kalapját és áhítattal szétszórta a szobor talpazatára a virágokat...