A Modern Múzeumhoz vendéglőjének konyhája előtt fehér furgon állt meg. Fehér köpenyes, gumikesztyűs munkások pattantak ki belőle és rakodni kezdték a súlyos húsdarabokat. Az őzgerincre számító konyhafőnök tágra nyílt szemei előtt lassanként összeálló ló láttára, a felháborodottságtól elcsukló hangon hívta fel a múzeum intézőjét, aki éppen a haját tépő művészt csitítgatta az irodában. A félreértés egy pillanat alatt tisztázódott, az ebédnek nézett műtárgyakat gyorsan átirányították a múzeumba, ahol a 61 éves Jannis Kounellis irányításával egyenesen a falból kiálló vágóhídi horgokra akasztották a vértől még csöpögő húsdarabokat.

Igen, a lóhús művészet volt, nem pedig ennivaló. Cím és magyarázat nélkül, hiszen mit ér az a művészi alkotás, amelyet meg kell magyarázni? Damien Hirsh - aki közismerten tehénben szokta kifejezni a környező világról szerzett benyomásait - sem fűzött sokkal több magyarázatot a zöld akváriumba süllyesztett, felébe vágott Riskához. (Leghíresebb művét - a rothadó tehénfejet, melynek szemüregeibe petézett legyek tojásaiból kikelt egyedek, a fülekre szerelt elektromos légyölő szerkezetben zárják életciklusukat - szerencsére otthon hagyta.)

A félbevágott tehén, a sarokba hajított levágott emberi fej - persze csak halálhű utánzat - vonzza a kíváncsi, horrorfilmen nevelkedett látogatókat. A panoráma autóbuszok egymás után hozzák-viszik a messzi földről érkezőket az állami támogatással épült, új Modern Múzeumba, melynek kinyilatkozott szándéka KÉS-ként vágni a hamis anyagon a belső értékekig, TÜKÖR-ként reflektálni az elvégzett munkát, és SZIVACS-ként felszívni az egész világ művészetét! Ellenkező esetben fennállott volna annak a veszélye, hogy megfelelő fórum hiányában elsikkadnak a művészi értékek ebben, a mind anyagiasabbá váló, modern világban. A tavaly is, a fiatal képzőművészek az évi tárlatukat, anyagi okokból a Főtéri közbudiban voltak kénytelenek megrendezni. A lábaikat egymásba fonó, vérben forgó szemű alkalmi látogatók sziszegve osztották meg kritikus benyomásaikat a közömbös tekintetű, szorulásos társaikkal. Teljesen olyan volt, mint egy igazi kiállításon, fülke fülke mellett, kiállító kiállító mellett. Fart show 97!

Stockholm központjában, a Skeppsholm félszigetén, a múzeum bejáratánál állandó jelleggel kígyózó sor igazolni látszik a befektetés helyességét. A nagy tülekedés oka a megnyitó kiállítás, a "Sebek". Az egymásba nyíló, panellakásra emlékeztető helyiségeikben vándorolva, szabadon viszolyoghat a művelődésre éhes látogató. Mindjárt a bejáratnál két, egymással szembeállított tükörre szerelt pisztoly mered egymásra. Időnként megmozdulnak és körbepásztázzák a falakat, majd halk dörrenéssel köszöntik egymást.

Számtalan krumpliba tűzött elektród és a vaságy közepén fakadt szökőkút után Nyikolájev szobájába kukucskálhatunk be. A négy rugón függő szék ülőkéje üres, a plafonon tátongó lyuk az űrbe való távozás útjáról árulkodik. Időnként keserves nyüszítés töri meg az áhítat csendjét. A félhomályban derengő vásznon meztelen nő korbácsolja magát, aztán csak zokog, zokog. A mellette levő vásznon, súlypontján alátámasztott, ugyancsak meztelen barátnője egyensúlyozik kitárt karjaival. Pár lépéssel arrébb, a trancsírozott paci csendben állja a kíváncsi pillantásokat.

A szomszédos kiállító terem bejáratán a Senki kutyái felirat áll. Kifosztott ócskapiacra hasonlít, ahol csak azt hagyták hátra, ami teljesen értéktelen, eladhatatlan. A "szobormerev" kifejezés érvénytelenné válik: a kiállított kinetikus kacatok nagy része be van kapcsolva az áramba; időnként villognak, rúgnak egyet-egyet a falon lógó - minden valószínűség szerint súlyos szellemi fogyatékosok által elkövetett - mázolmányok alatt.

Az előcsarnokban, egy szál, átlátszó harisnyanadrágban, látszólag minden cél nélkül sétálgató, gusztusos manökenek, Vanessa Beercroftnak az anorexiával vívott harcát hívatottak jelképezni. Megannyi szakéhes férfiszem követi lassú, megfontolt koreográfiájukat. Nem annyira a mozdulataik, mint öltözetük hiányos volta juttatja eszembe Pavlov kutyáját megszemélyesítő, anyaszült meztelen Oleg Kulikot, aki két évvel ezelőtt, a botrányba fúlt stockholmi bemutatón bokán harapta a művelődési miniszter túl közel merészkedő munkatársát. A rendőrségnek és a szaklapoknak tett nyilatkozata értelmében, az állatot, mint az ember alter egoját szándékozta jelképesíteni. Utoljára a Rotterdamban tartott Manifesto kiállításról készült riportban olvastam róla. Egy laboratóriumban, meztelenül, lánccal a nyakában mászkál, a földről eszik, ugat és azt morogja: "Meg akarod ismerni az embert? Tanulmányozd a kutyát!"

Estére a szobrok laposakat pislognak, alig várják, hogy kikapcsolják őket. A múzeum bezár, a kicsírázott krumplikat kicserélik, és a "husik" is hazamennek pihenni. A szakértő személyzet gondosan megvizsgál minden kiállítási tárgyat, ugyanis soha nem lehet tudni, hogy melyiknek mikor jár le a szavatossági ideje. (Okultak a dániai Randers Múzeum esetéből, melynek munkatársai későn vették észre azt, hogy a gondjaikra bízott, 50 000 dollárra biztosított pléhdoboz előbb bűzleni - nem csoda, hiszen Dániában vagyunk - majd itt-ott csepegni kezdett. A lóhalálában megérkezett diplomás restaurátor már csak megállapítani tudta a katasztrófát: Piero Manzoni 1962-ben pottyantott ürülékét tartalmazó konzerv szavatossági ideje lejárt.)

A havas sétányok elnéptelenednek, a 65-ös autóbusz utolsó járata is rég elment már. Csak a szűk, öreg híd felől sodor keserves nyöszörgésre emlékeztető hangokat a szűnni nem akaró szél.

(Stockholm, 1998 március 18)