A Rómából irányított katolikus egyház növekvő befolyásának köszönhetően Svédország egységes birodalommá vált. Az 1160-as években uralkodó IX. (Szent) Erik Jedvardsson király szorgalmasan építgette a templomokat, szervezte a keresztes hadjáratokat a pogány Finnország ellen, melynek lakói pogány hitük mellett hosszú évszázadokig a függetlenségüket is elvesztették. Finnország svéd tartomány lett, a svédek saját intézményeik szerint rendezték be a törvénykezést. Erik földi élete szomorú véget ért. Hiába jelentették a túlerőben levő dán csapatok közeledtét, nem hagyta ott a déli misét. Az oltár előtt nyisszantották le a fejét.
Miután az észtek hajóikkal behatoltak a Mälarenre, és elpusztították Sigtunát, szükségessé vált a Mälaren-tó bejáratának a felügyelete. 1250-ben a Folkunga nemzetségből származó Birger Jarl, a kiváló szervezői adottságokkal rendelkező királyi gyám, két bástyával és erős falakkal bevehetetlen erődítménnyé tette a Mälaren tó bejáratát védő Stockholmot. Birger Jarl 1251-ben fiát, Valdemárt (1266-1274) választatta királynak. Uralkodásuk alatt hozták az első, egész országra kiterjedő törvényeket. Egyezményt kötöttek a Balti-tenger déli partját uraló Hansa-városokkal, melynek értelmében a befolyásos városállam hajói vámmentességet élveztek a svéd kikötőkben. Az egyre inkább főváros szerepét betöltő Stockholmban lübecki német kereskedők telepedtek le. A beáramlott német tőke és szervezés megalapozta a fémipart, Svédország legfontosabb kiviteli termékének forrását.
Valdemárt 1274-ben testvére, Magnus "Ladulås" megfosztotta a hatalomtól. Magnus király megerősítette az egyház hatalmát, megalapozta a svéd nemességet, és bőkezű adományokkal látta el a szürkebarátokat. Ladulås szó szerint "istálló-lakatot" jelent, és Magnus azon intézkedésére utal, mellyel megtiltotta a birodalmi nagyuraknak az ellenszolgáltatás nélkül vendégeskedést. Magnus Ladulås volt az első király, akit a svéd királyok temetkezőhelyén, a stockholmi Riddarholm-templomban temettek el.
Magnus Ladulås utódjának 1290-ben legnagyobb fiát, Birger Magnusson választották. Birger állandó viszályban élt testvéreivel, Erik és Valdemar hercegekkel. Az irigy testvérek 1306 szeptemberében a Sigtuna melletti Håtuna birtokon foglyul ejtették, és a Stockholmtól 100 km-re délre fekvő Nyköping várába zárták Birger királyt. Birger kétévi fogság után kiszabadult, és apósa, a dán király segítségével visszaszerezte a trónt, majd 1317 karácsonyán engesztelő vacsorára hívta öccseit Nyköping várába. A nagy eszem-iszom közben a hercegek fegyvereseit különféle okokkal kicsalogatták a környező városba. A feledékeny testvérek másnap reggel a vár börtönében ébredtek. - "Emlékeztek-e a håtunai csínyre?" - válaszolt kérdéssel a kérdésre Birger, és a cella kulcsát a vár tornyáról a közeli folyóba dobta.
Erik és Valdemar felbőszült hívei hónapokon át tartó ostrom után bevették a várat, és Birger király Dániába menekült. A hercegek hívei a "nyköpingi vendéglátásban" éhhalált halt Erik herceg fiát, a hároméves Magnus Erikssont (1318-1364) választották királynak, aki helyett kezdetben Magnus gyámja, Mats Kettilmundsson kormányozta az országot. Számos haladó intézkedést foganatosított, többek között megszüntette a rabszolgatartás intézményét (1335).
A nagykorú Magnus Eriksson bemutatkozását siker kísérte, a dánokkal folytatott nyertes háborút követő varbergi béke (1343) kimondta Skåne, Blekinge és Halland tartományok Svédországhoz való csatolását. 1355-ben Magnus fia, Håkon lett az akkoriban független Norvégia királya, lehetőség nyílt az északi államok egyesítésére. Az unió megvalósítását Valdemar Atterdag dán király akadályozta meg, aki 1360-ban átvitorlázott hadaival a Dániát Svédországtól elválasztó Öresundon, és visszafoglalta a svéd megszállás alatt levő tartományokat. 1364-ben Håkon feleségül vette Valdemar leányát, a tíz éves Margarétát, és viszonylag csendes idők következtek.
Magnus Eriksson király feleségének, a Hollandiából származó Blanka királynőnek udvarhölgyeként kezdte pályafutását a mai, egyesült Európa védőszentje, a Jézus szenvedéseiben tobzódó Szent Birgitta (1303-1373). Birgitta az egyedüli a 61, szentnek nevezett svéd közül, akit a pápa kanonizált, azaz felvétetett a szentek névjegyzékébe (canon).
A főúri Persson - a későbbiekben Brahe - családból származó, nyolcgyermekes Birgittának bőven volt alkalma megízlelni a hatalmat és a gazdaságot. Tudta jól miről beszélt, amikor elítélte a testi életet, az élvezetek hajszolását. 1343-ban, korabeli szokás szerint Santiago de Compostelába, Szent Jakab sírjához zarándokolt, ahol a többiek példáját követve, nyakon csókolta Szent Jakab szobrát. A hazaúton férje, Ulf Gudmarsson, súlyosan megbetegedett, és Arras-ban ágynak esett. A betegágy mellett imádkozó Birgitta előtt megjelent Szent Denis, Franciaország védőszentje, és biztosította arról, hogy férje meg fog gyógyulni. Ulf állapota tényleg javult, és Birgitta jelenései hétköznaposak lettek.
Szent Denis oltalma csak francia földön volt érvényes. Az özvegysorba jutott Birgitta szakított fényűző életmódjával. Kolostorba vonult, és mint a fenső hatalmak önkényes szóvivője, szorgalmasan közvetítette a mennyei hatóságok utasításait. Az égiek hol az angol-francia háború befejezését, hol Skåne tartományának végérvényesen Svédországhoz csatolását, hol pedig Magnus királynak azonnali lemondását sürgették. A Birgitta jelenéseinek hitelességét vizsgáló, a család barátaiból álló svéd püspöki bizottság arra a következtetésre jutott, hogy Birgitta állítása megfelel a valóságnak.
A felső hatalmak kívánságára, a 47 éves Birgitta Rómába látogatott. Birgittát megelőzte híre, az éppen Rómában tartózkodó V. Orbán, avignoni pápa engedélyezte, hogy a Vadstenában kolostort építsen. A hálás Birgitta óva intette a pápát az Avignonba való visszatérés veszélyeire. A pápa nem hallgatott a jó szóra, és hazaérkezte után rövidesen meghalt.
A 68 éves Birgitta utolsó zarándokútja a Szentföldre vezetett. A jelenésekben gazdag útról 1373-ban tért vissza Rómába, ahol a következő évben elhunyt. Leánya, (Szent) Katalin, az épülőfélben levő vadstenai apáca- és szerzeteskolostor első abedisszája, Rómából hazahozatta anyja földi maradványait. Az országos gyűjtéssel összekuporgatott kenőpénz és a "lobbizás" megtette a hatását: IX. Bonifác pápa 1391-ben szentté kanonizálta Birgittát.
A vesztes háború miatt elégedetlen svéd főurak 1364-ben elüldözték Magnus Erikssont, és a koronát Magnus sógorának, a német mecklenburgi Albrektnek ajánlották fel, akit az Uppsalától tíz kilométerre délre fekvő Mora-kövénél (a kőépítménynek ma már nyoma sincs) még ugyanabban az évben királynak kiáltottak ki. A svéd címer Albrekt királytól származik: kék mezőben három, gúlába rakott, sárga korona. Nem volt eredeti ötlet, a lovagromantika aranykorában a tetőtől talpig galvanizált lovagokat azonosító, pajzsra festett címerekben sűrűn előfordult a három bibliai király hagyatéka, a három korona. (Albrekt koronáit a dánok is megkedvelték, és az 1613-as Knäred-i békekötés alkalmával megegyeztek a közös használatban.)
Håkon halála után fiatal özvegye, Margit Valdemarsdotter került a norvég trónra, aki apja után a dán trónt is örökölte. A falkenbergi csatában (1389) a svéd ellenzék - Margit hatékony támogatásával - legyőzte a stockholmi német polgárság támogatását élvező Albrektet, és hűséget esküdött Margit királynőnek. A Kalmarban megtartott találkozón (1397) az északi országok képviselői megszavazták a három királyi dinasztia egyesülését. A "kalmari unió" célja a német gazdasági- és katonai expanzió megakadályozása volt. Az immár dán-norvég-svéd Margit uniós királynő örökösének, az akkor 15 éves pomerániai Erik királyt választották.
Súlyos adók, kegyetlenségek, a nép lefegyverzése jellemezték Margit (1397-1412) és XIII. Erik (1412-1439) uralmát. A svéd fémipari központokat nehéz csapásként érte a Hansa-ellenes politika. Az általános elégedetlenség a német származású parasztvezér, Engelbrekt Engelbrektsson vezette mozgalomban (1434) csúcsosodott ki. A zavargásokat kihasználva a Karl Knutsson Bonde (VIII. Károly) vezette főurak vették át a hatalmat. Azt, hogy zavaros idők voltak, mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy Károly több menetben (1448-1457, 1464-65, 1467-1470) uralkodott.
1470-ben német párti Sten Sture lett Svédország kormányzója, akinek a dánokkal, és az unió svéd híveivel, a földbirtokos tanácsurakkal kellett megküzdenie. A Stockholm közepén fekvő - azóta jelentősen megcsonkított - brunkebergi magaslat erdővel benőtt gerincén megvívott csatában (1471 október 10-ikén) Sture csapatai legyőzték az I. Keresztély király vezette - és a Vasa és Oxienstierna svéd főurak támogatta - dán hadsereget. Több mint ötszáz év távlatából a svéd-dán háborúnak elkönyvelt ütközet a bányaiparban és külkereskedelemben érdekelt dalarnai bányászok és stockholmi polgárság, valamint a marhatenyésztést és a tejterméket előnybe helyező upplandi - felvidéki - gazdák összecsapása volt.
I. Keresztély ötezer főnyi serege a hegycsúcsot uralta, míg Sten Sture csapatai a mai Åhlens City nagyáruház felől támadtak. A döntő összecsapásban, melyre a Klara-templom mellett került sor, I. Keresztély megsebesült, és a dán sereg a mai Kungsträdgårdenen át a Skeppsholmen mellett kikötött hajók felé menekült. A beszállás nem volt zökkenőmentes: hatszázan lelték halálukat a Strömmen vizében. A siker időleges volt, a három királyság koronáját megint a dán király, I. János (1481-1513) örökölte.
1480-ban Stockholmba érkezett, a könyvnyomtatás tudományával a német Johan Snell. Műhelyét a Riddarholmenen fekvő szürkebarátok kolostorában rendezte be. Az első Svédországban nyomtatott könyv - "Dialogus creaturarum moralizatus", latin fabula-gyűjtemény - 1488-ban jelent meg. A kulturális élet egy másik jelentős vívmánya is ebből az időből származik: Tydecke lőporgyártó mesternek a lőpor nyersanyagainak összekeveréséhez főzött pálinkájáról kiderült, hogy másra is kitűnően alkalmas. (Sok haszna nem származott belőle, mert a gyártás monopóliumát 1490-ben egy Kort Flaskedragar nevezetű ember szerezte meg.)
A svéd főurakból, papokból, és polgárokból álló ellenzék függetlenségi törekvései az idősebb Sten Sture fia, az ifjú Sten Sture (1512-1520) főúr vezetése alatt folytatódtak, mindaddig, míg II. Keresztély dán király, a svéd trón törvényes örököse 1520 január 19-ikén, a jelentős német támogatás dacára, Bogesund mellett legyőzte a svéd hadsereget. Kristina Gyllenstierna, Sten Sture fiatal özvegye hősiesen védte Stockholmot, és csak az általános amnesztia feltételével kapitulált. II. Keresztély a stockholmi Nagytemplomban svéd királlyá koronáztatta magát, és ezzel helyreállította az uniót. Uralmának biztosítására, 1520 novemberében, hitszegő módon kivégeztette a nemzeti párt Stockholm várába csalt vezetőit, közel száz előkelő dignitást.
A "stockholmi vérfürdővel" befejeződött a középkor.