A stockholmi vérfürdő után egy fiatal főúr, Gusztáv Eriksson Vasa állt Lübeck, a hatalmas Hansa-város támogatott svéd szabadságharc élére. A dalarnai szabadparasztokból és lübecki zsoldosokból álló hadsereg rövid idő alatt felszabadította Svédország nagy részét a dán uralom alól. A sikereken felbuzdult svéd országgyűlés előbb kormányzóvá, majd 1523 június 6-ikán királlyá választotta a 27 éves Gusztáv Vasát. A három skandináv állam szövetsége ezzel véget ért.
Akármilyen kemény adót vetett ki Gusztáv Vasa a svéd népre, nem volt elég a lübecki adósság törlesztésére. Ekkor érkezett haza német földről a fiatal Olaus Petri, tarsolyában Luther radikális tanaival: "Az egyházi tulajdon a népé!" Gusztáv Vasa a Västeråsban összehívott országgyűlésen (1527) kierőszakolta a katolikus vallás betiltását, a protestáns tanok hirdetését, és az egyháznak a korona fennhatósága alá helyezését. Az egyházi birtokok egy részét a nemesség kapta, hogy aztán szívvel-lélekkel helyeselje a reformációt.
Gusztáv Vasa nem elégedett meg a Luther jelszavával lefoglaltatott egyházi vagyonnal, amint valamelyik főúr megtollasodott, hazaárulás vádjával elkobozta annak javait. Úgy kormányozta az országot, mintha az saját birtoka lett volna. Mindenbe beleszólt, alattvalói életét számtalan értékes útmutatással keserítette. Vérbe fojtott minden megmozdulást, megtorolt minden hűtlenségre utaló jelet. A hitbuzgó dalarnaiak háromszor is felkeltek adómániás királyuk ellen, de mindannyiszor kegyetlenül leverték őket. Az engedetlenségre szítókat elfogták, levágott fejüket gúlába rakva tették közszemlére. (Nem kizárt dolog, hogy Gusztáv olvasta Machiavelli művét, az Il Principét (1513). - "Csalással, és orgyilkossággal!" - ez volt abban az időben a diplomáciai kódex egyik legfontosabb kitétele. Ezt a gyakorlatot foglalta elméletbe Machiavelli, ezt sajátították el a kor európai nagyhatalmainak uralkodói: V. Károly, I. Ferenc és VIII. Henrik is.)
1535-ben, egy áprilisi napon, Stockholm egén egyszerre több nap ragyogott. Gusztáv Vasa leghűbb fegyverhordozója, Olaus Petri szerint a ritka jelenség politikai változások, jövendő revolúciók előhírnöke volt. A jelképes üzenet megtette a hatását, nem telt belé sok idő és az uralkodó trónusa alá helyezett puskaporos hordóval próbáltak végezni zsarnokkal. Néhány nappal a kijelölt időpont előtt Hans Vindrank, az egyik összeesküvő, felöntött a garatra, és kikotyogta a tervet. A hasonló esetek gyakoriak a svéd történelemben. Gusztáv Vasa vaskézzel sújtott az összeesküvőkre. Haragja a látszólag ártatlan Olaus Petrit sem kerülte el. Gusztáv Vasa ugyan nem tisztelte az általa megreformált egyházat, de ilyen nyílt lépésre még ő sem merte rászánni magát, ezért - "Nem gondoltam komolyan" - alapon megkegyelmezett a halálra ítélt Petrinek, és régi elvtársát visszahelyezte a Nagytemplom papjának tisztjébe. A kedélyek megenyhültek, a rendek az 1544 évi országgyűlésen megerősítették protestáns hitüket, és elismerték svéd korona elsőszülöttségi jog szerinti öröklését. Gusztáv Vasának köszönhetően a svéd királyok azontúl nem választással, hanem örökösödés útján kerültek a trónra.
Gusztáv Vasa első két házasságából tíz gyereke született: öt fiú és öt leány. Az öt fiúból három király lett: XIV. Erik, III. János és IX. Károly. A lányok közül Cecília volt a legszebb. Éléseszű, forróvérű fruska lehetett, imádta a lovagi tornákat követő táncot. Tizenkilenc éves korában Erik bátyja rajtakapta egy nőbolond német herceggel. A "csábítót" lekapták a tíz körméről, és a dulakodás hevében - állítólag - megszabadították a meggondolatlan cselekedetért felelős testrésztől. Cecília hiába sikoltozott versenyt lovagjával, az attól kezdve hátat fordított a szebb nemnek, és élete hátralevő részét kertészkedéssel töltötte. A hírbe hozott Cecíliát az apja vette kezelésbe. A nevelő szándékú fenyítés nem volt éppen fájdalommentes, de Gusztáv halála napjáig tagadta, hogy kitépte volna a lánya haját.
Gusztáv Vasa családi élete magán viselte vérbő, kolerikus jellemét. Első felesége, Sachsen-Lauenburg-i Katarina civakodás közepette bekövetkezett háztartási balesetben hunyt el. a második, Margareta Lejonhufvud 38 éves korában mondott búcsút az árnyékvilágnak. Az 52 éves Gusztáv öreg napjainak felvidítására felesége húgának a leányát, a tizenhat éves Katarina Stenbockot vette maga mellé. Az esküvő celebrálására felkért püspökök felháborodottan utasították vissza ezt a megtisztelő feladatot. Végül, mint minden munkára, erre is akadt jelentkező. A moralizáló püspökök pedig töprenghettek azon, hogy vajon mikor kapják vissza jövedelmező állásukat.
Gusztáv Vasa halála után fia, XIV. Erik (1560-68) foglalta el a trónt. Hogy miért éppen a XIV. lett, arra Johannes Magnus az utolsó svéd katolikus érseknek a svéd királyokról szóló, latin nyelvű krónikája (1554) adja meg a választ. Johannes Magnus szerint Noé unokája, Magóg, 88 évvel az özönvíz után érkezett népes családjával Svédországba. Magógnak - Ady Endrét nem számítva - öt fia volt. A legnagyobb fiú, Suenno, a svédek tulajdonképpeni ősatyja, kinek halála után fivére, Ubbo lépett a trónra. Nevéhez fűződik Uppsala városának megalapítása. Harmadikként Siggo uralkodott, aki Sigtuna városát alapította meg, és így tovább. A hazafias érzelmektől fűtött olvasók örömére Johannes Magnus nyolc Károlyt és tizenhárom Erik királyt számolt össze. (Az első tucat Károly és Erik a mondavilágból való.)
Eriket Göteborg mellett érte utol apja halálának híre. Éppen úton volt Angliába, hogy személyesen kérje meg I. Erzsébet királynő kezét. (A protestáns Erzsébet VIII. Henrik és Boleyn Anna leánya volt. A protestáns világ jó szemmel nézte volna a házasságot.) Mire Erik visszaért Stockholmba, János öccse már megszervezte a temetést. A téli sötétségben hatalmas gyászmenet vonult a stockholmi palotától az uppsalai dómig.
Fél évre rá az uppsalai dómban koronázásra gyűltek össze a rendek. Eriket szentelt olajjal felkenték, fejére helyezték a Hollandiából rendelt aranykoronát, és kezébe nyomták a koronázási jelvényeket: a jogart, a birodalmi almát, a birodalmi kulcsot és a kardot. (A koronázási kellékeket évente egyszer, az országgyűlés megnyitó ülésére, kikölcsönzik a stockholmi királyi palota múzeumából.) A napokig elhúzódó ünnepségek alatt először neveztek ki Svédországban grófokat és bárókat.
A humorérzéktől teljesen mentes XIV. Erik (1560-1568) nyolcéves rémuralommal tette magát emlékezetessé. Beteges gyanakodásának testvérei és a főurak egyaránt célpontjai voltak. Apja végakarata ellenére megfosztotta fivéreit az önálló hercegeskedéstől. János öccsét - aki a nála 11 évvel idősebb Jagelló Katalint, a katolikus I. Zsigmond lengyel király leányát vette feleségül - börtönbe vettette. 1567-ben Uppsalába rendelte a Sture család tagjait és rokonaikat, Sten Banért és Sten Leijonhufvudot. Mielőtt a sebtében összehívott, megfélemlített rendek jóváhagyták volna a hazaárulással vádolt főurak halálos ítéletét, Erik meglátogatta a főurakat a börtönben, és térdre borulva kért bocsánatot tőlük. A foglyok rövid ideig örvendezhettek, mert az őrült uralkodó tőrt rántott, és leszúrta a hozzá legközelebb álló Nils Sturet. - "Sten urat kivéve mindenkit végezzetek ki!" - adta ki a parancsot elképedt kíséretének. Hiába próbálta jobb belátásra bírni őt öreg tanítómestere, Dionysius Beurreus, őt is felkoncoltatta. Az elborult elméjű Erik futásnak eredt, és eltűnt a kegyelemért esdeklők elől.
Erik tanácsadója, Jöran Persson, aki egyfajta rendőrminiszter, a titkosszolgálat főnöke szerepét töltötte be, nem tudta eldönteni, hogy a két azonos keresztnevű főúr közül melyik "Sten úrnak" kegyelmezzenek meg. Pasziánszába merült, jobbnak látta megvárni Erik hangulatváltozását. A kivégzéssel megbízott Peder Gadd sem tudott választani, ezért Sten Banér és Sten Leijonhufvud túlélték az "uppsalai vérfürdőt". (Sten Banér harminchárom év múlva ismét rossz lóra tett, holttestét a "linköpingi vérfürdőből" hozták haza, hogy Stockholm északi részén, a danderydi templomban helyezzék örök nyugalomra. Egyesek soha nem tanulnak.) A parasztruhában bolyongó Erikre három nap múlva találtak rá. Rögeszméjétől megszabadulva belátta tette szörnyűségét, bocsánatért esedezett, és tetemes kártérítést utaltatott ki az érintett családoknak.
Erik utoljára 1568-ban borzolta fel a kedélyeket, amikor egy parasztleányt, Katarina Månsdottert vezette az oltárhoz. Erik a rendek megbotránkozását 1563 óta fogva tartott János öccse szabadlábra helyezésével próbálta enyhíteni. János és öccse, Károly herceg úgy fosztották meg Eriket a hatalomtól, hogy a nemesség felkelésének élére álltak. Eriket börtönbe vetették, majd nyolcévi raboskodás után borsólevesébe - a svéd nemzeti eledelbe - kevert arzénnal megmérgezték. A királlyá kiáltott III. János felesége befolyása alatt megtartotta az új, evangélikus istentiszteletek mellett a katolikus miséket. (Kilépni a protestáns egyházból azért ő sem mert.) Lengyelországban az utód nélkül elhunyt Zsigmond Ágost király helyébe Báthory István erdélyi fejedelmet hívták meg a lengyel rendek. Báthory elfogadta a feltételeket, és 1576-ban feleségül vette az özvegy királynét, Jagelló Annát. (Mit meg nem tesz az ember egy királyságért!) Báthory vezérlete alatt a magyar hajdúság és a lengyel lovasság szétszórta a hatalomra törő oroszokat, akiknek a gyengeségét kihasználva, a Pontus De la Gardie vezette svéd seregek 1581-ben elfoglalták Kexholm finn tartományt és Narva erődítményét, az oroszok egyedüli kijáratát a Balti-tengerre.
1586-ban ismét megüresedett a lengyel trón. A lengyel főurak János király fiát, a Jagelló ház sarját, a katolikus hitben nevelt svéd trónörököst, Zsigmondot választották királyuknak. III. János 1593-ban bekövetkezett halálával beállt paradox helyzetet - a szélsőségesen protestáns Svédország trónjának örököse a katolikus Lengyelország királya - kompromisszummal oldották meg a svédek. Az apja temetésére hazatért II. Zsigmond királlyal ünnepélyesen megígértették, hogy a nagyapja, Gusztáv Vasa által megalapozott szellemben folytatja az ország kormányzását. Ezután Svédország királyává kiáltották Zsigmondot.
Zsigmond király nemhogy betiltotta volna a katolikus istentiszteleteket, hanem svéd katolikusokat ültetett a fontos állami hivatalokba. Távollétében nagybátyja, Károly herceg töltötte be a régensi szerepet, aki az erőszakos reformáció híve volt. Javaslatára az 1595-ben Söderköpingben tartott országgyűlés elrendelte a katolikusok száműzetését Svédországból. Az országgyűlés után Károly herceg kíséretével Vadstenába lovagolt, és razziát tartott a kolostorban. Az apácáknak megparancsolták, hogy hagyják el az országot. A kincsek után sóvárgó főurak csákánnyal estek a falaknak, felfeszítették Szent Birgitta és Szent Katalin koporsóit, turkáltak a porladó csontok között. Mesés kincsek híján az oltárterítőn és a gyertyatartókon osztoztak.
A Károly herceg önkényes uralmát nyögő, királyhű svéd főurak sorban szöktek át a törvényes király oldalára. Zsigmond király érvénytelennek nyilvánította nagybátyja törvényeit, és hogy érveinek nagyobb nyomatékot szerezzen, 1598-ban lengyel zsoldoshadsereg élén tért vissza Svédországba. A rokonok a Linköping melletti Stångbonál csaptak össze. Károly számbeli fölényben levő serege könnyű győzelmet aratott a kis létszámú, főleg lengyel zsoldosokból álló királyi csapatokon. A csatában kimerült hadvezérek borozgatás közben, könnyed csevegéssel fejezték be a napot. Zsigmond belátta a helyzet lehetetlenségét, lemondott a svéd trónról, és hazatért Lengyelországba. A foglyul ejtett Zsigmond-párti főurakat tárgyalásra emlékeztető színjáték után halálra ítélték, és lemészárolták. (Linköpingi vérfürdő). Az ügyész maga IX. Károly volt, titkára pedig Erik Göransson Tegel, a hírhedt Jöran Persson fia.
Rettenetes Iván 1584-ben bekövetkezett halála után kialakult trónviszály végső pusztulással fenyegette Oroszországot. Ivánt félkegyelmű fia, Feodor, majd Borisz Godunov, Feodor sógora, követte a trónon. Amikor 1605-ben Borisz Godunov meghalt, Lengyelországban megjelent IV. Iván elveszettnek hitt fia, Dimitrij. A lengyel támogatással Moszkvába érkező Dimitrijtől csak az a Sujszki herceg nem hatódott meg, aki már 1591-ben eltétette a láb alól Iván cár hetedik felségétől származó, igazi Dimitrijt. Sujszki hívei betörtek a Kremlbe, megölték a csaló ál-Dimitrijt, tetemét elégették és, hogy nyoma sem maradjon, hamvait ágyúból kilőtték. A lengyelek elmenekültek, és Sujszki cárnak kiáltatta ki magát.
Sujszki cár öröme rövidnek bizonyult, mert hamarosan újabb, lengyel párti ál-Demeter jelent meg a színen, aki Kalugában ütötte fel főhadiszállását, onnan pusztított szerteszét az országban. Sujszki ekkor IX. Károlyhoz fordult segítségért. Amikor a svéd hadsereg megszállta Moszkvát, Zsigmond királyon volt a sor, hogy csapatokat küldjön Moszkva felszabadítására. A lengyel sereg Zolkievszky vezérlete alatt, 1610 június 24-én nagy csatában legyőzte, és lemondásra kényszeríttette Sujszkit. (A Moszkvából kiüldözött svédek elfoglalták Novgorodot, és 1617-ben onnan diktálták a stolbovai orosz-svéd béke feltételeit.)
A lengyelek felégették Moszkvát, csak a Kreml és néhány templom maradt meg. A sarokba szorított bojárok Zsigmond fiának, Lászlónak ajánlották fel a cári koronát, de Zsigmond nem fogadta el az ortodox vallás gyakorlásával kapcsolatos feltételeket. Ekkor az időközben (1611) elhunyt IX. Károly kisebb fiát, a tízéves Karl Filipet hívták meg az orosz trónra, de az özvegy svéd királyné nem engedte el kisfiát a hosszú útra. Az orosz nép felkelt, úgy a svédek, mint a lengyelek ellen, és 1612 október 22-én a Kremlt feladta a kiéheztetett lengyel őrség. A bojárok magukhoz ragadták a hatalmat, és Romanov Mihályt, a rosztovi metropolita 17 éves fiát választották cárnak.