Ismertető

Kemény István hetedik - bennük negyedik verses - kötete a költő pályáján újat jelez, de korántsem az új magyar irodalom lírai palettáján. A költő ugyanis elkezdett - nyilván szántszándékkal, előre megfontoltan - nemcsak régies, de szinte már biedermeier jellegű költeményeket írni: az egyszerűség, a meghittség, a bensőségesség, a kis közösség, a család, a mindennapok himnuszai sorakoznak a kötetben; sétákról, jóízű együttlétekről, baráti beszélgetésekről, dolgukat becsülettel végző, szegény és egyszerű, de talpig jóravaló érdi munkásokról esik szó a versekben, és minderről az igazán soha nem volt (vagy mesterkéltségbe fordult) igazi magyar biedermeier hangján, poétikájával (Az eperfa lombja; Apa barátai; Tíz csillag; A bűnbeesés; Amatőr vándor dala; Kert; A mólón; Szerelmi téma stb.). Az igazán meglepő a kötetben az, hogy mennyire magáévá tette, mennyire sajátjává hasonította Kemény István ezt a hangot, modort, versbeszédet. Szinte soha nem esik ki szerepéből, olyannyira természetesen az övé. Sőt semmi szüksége a biedermeier rekvizitumokra, mert nem a múltban játszódik, nem a múltról szólnak ezek a költemények, "csak" épp a múlt hangján, "csak" épp a múlt sugártörésében mutatva be és fel mai tárgyakat, embereket, gesztusokat, szituációkat és érzelmeket. A kortársi témák, események, szokások, életkeretek eröltetése nélkül illenek e versek menetébe, hangnemébe, sodrásába. A futball hazai lezüllése, a második vatikáni zsinat liturgiai hozadéka, a kresztáblák rajza - mind-mind beleférnek ez ómódias költeményekbe, és valahogy azt az arculatukat, "jelentésüket" mutatják, amelyre - úgy látszik - csak Kemény István figyelt fel.

A kötettől mi sem áll távolabb, mint Weöres Psychéje nyomán elharapózott archaizálás; itt sokkal inkább a különös költő többértelmű hazatalálásáról van szó. Jelentős kötet.

Forrás: Legeza Ilona könyvismertetői
https://legeza.oszk.hu