Hardver feltételek és operációs rendszer

1. A szerver

Bár a legutóbbi időben szinte egyeduralkodó lett a UNIX-rendszerű szerver a könyvtári integrált rendszerek ún. minigépes piacán, mégsem egyszerűsíthetjük le a kérdést pusztán ennek tárgyalására. Magyarországon is, s szerte a világon is futnak még a régebbi installációk, másrészt történeti okokból is érdemes korábbról kezdeni.

Igazi integrált rendszerek nagykönyvtári telepíthetőségének feltétele egy legalább workstation (microVAX, HP 9000, AS/400, RISC 6000, RT, SUN, SPARC stb.) vagy esetleg mainframe (IBM 30xx, 43xx, 93xx, VAX 6000 stb.) méretű gép megléte. Régebben a nagy szoftvergyártók egy-egy hardver-céggel "házasságban" tevékenykedtek, így célszerű volt, ha első lépésként az integrált rendszerek piacán tájékozódtunk, s a kiválasztott programhoz "hagytuk jönni" a géptípust. Jól ismert pl. hogy a TINLIB az ICL, a CARLYLE/VOYAGER a SUN, a VTLS a Hewlett Packard, az ALEPH a DEC gépein "szeretett futni". Bizonyos mértékben ezek az összefüggések ma is megvannak, azonban a piac kényszerítő hatása alatt az újabb verziók "nyitottnak" hirdetik magukat. Ez azért nem jelenti azt, hogy bármely operációs rendszeren elmegy az adott szoftver, de kétségtelenül megnőtt a variabilitás. Az ALEPH-et pl. már csak UNIX-ra installálják, de választhatunk a DEC Alpha-chipes gépei közül, vagy telepíthetjük a SUN Sparc-processzoros gépeire is.

Más a helyzet akkor, ha már meglévő gépre akarunk rendszert vásárolni, hiszen a fenti kategóriákban jellemzett gépek majd mindegyikére van alkalmazható szoftver, de tisztában kell lennünk azzal, hogy ez esetben saját választási lehetőségeink igen erősen beszűkülnek, s nem egy esetben kockázatot is vállalunk, egyes szoftverek futnak ugyanis az alapspecifikáción kívül megjelölt gépeken, de még nincs gyakorlati alkalmazás stb.

Az alkalmazni kívánt gép kiválasztásának problematikája természetesen külön tanulmányt igényelne, így itt csak néhány fontosabb szempontot említünk. Ha túl vagyunk a megfelelő géptípus és operációs rendszer (ld. később) megválasztásán, az alapkérdés természetesen a szükséges kapacitás megbecslése. Könyvtárosként is néhány fő szempontot mérlegelnünk kell:

(1) könyvtárunk állománya jelenleg és a belátható jövőben mekkora háttértárolókat igényel, a kiválasztott géptípus ilyen tekintetben hogyan bővíthető. Figyelemmel kell lennünk arra, hogy a rekordok egyszerű tárolásán túl tetemes mennyiségű harddisket igényelnek az indexelési és más maintenance-típusú műveletek. Ezek többnyire az alap-adatbázis többszörösét igénylik (Pl. ha 100.000 egyszerű könyvtári rekord elfér 150 Mbájt helyen az indexeknek még biztos, hogy legalább ennyi kell, és a művelet során létrejövő ún. work-állományok is igényelhetnek akár további 100 Mbájt helyet). Egy nagykönyvtár többszázezres állományának a rendszerrel együtt bizony legalább 5-6 gigabájt háttértároló kell.

(2) számítógépünk memória-kiépítése ne elégedjen meg a szoftver által igényelt minimális mennyiséggel, mert a későbbi hálózati bővülés, esetleges újabb modulok egyidejű üzembeállítása stb. hamarosan "ki fogják nőni" azt. Ma azt mondhatjuk, hogy egy 10-15 könyvtárosi terminált üzemeltető rendszer, amely ellát 10-12 olvasói terminált és az állandó internetes loginok révén is van egyidejűleg 2-3 vendége, ne is kísérletezzen 64 megabájtos szerver alatt. S ha rendszere grafikus felhasználói interfészt szolgál ki, akkor minimum meg kell kétszereznünk ezt a számot. Az elterjedt UNIX operációs rendszer e szempontból legfontosabb tulajdonsága, hogy igen érzékeny a memóriára, s igen hálásan fogadja a bőkezűséget (ami szó szerint értendő, mert a memória nagyon drága, 1996-os áron egy 128 megás upgrade majd félmillió forint).

(3) a szoftver megvásárlásakor definiált egyidejű elérések számánál a hálózati adaptáció elvi lehetősége ezt jóval haladja meg, hiszen a bejelentkezni kívánók száma nőni fog, s jó, ha ez "csak" licence- és nem hardver-kérdés.

(4) általában is fontos tisztázni, hogy a hardver hogyan viseli el az egyidejű kezelését ugyanazon állományoknak, mekkora könyvtárosi terhelést (írják-javítják a rekordokat) és mekkora külső terhelést enged meg egyszerre stb.;

(5) nagy állományoknál, hogyan alakul az update ideje, elegendő lesz-e mindig egy éjszaka, esetlegesen duplikálja-e a rendszer az állományt erre az időszakra (ti. az update előtti állományt az új indexek cseréjéig lehet-e használni stb.);

(6) az adatokat milyen módon archiválja a rendszer, hogyan szolgálja ki ezt az adott gép (mekkora pl. a mágnes szalag kapacitás stb.);

(7) végül magának a gépnek az alkalmazása igényel-e speciális környezetet (klímaberendezés) és kiszolgálása milyen feladatokat jelent (oparátor/ok/).

A szerver vagy szerverek részletes specifikációjára több eljárás van, részletekbe belemenni talán nem is érdemes, jobb ha ekörül számítástechnikai képzettségű szakember bábáskodik. Érdemes azonban tudni, hogy melyek hardver-szempontból a meghatározó elemek. Döntő tényező a processzor típusa, az hogy milyen az általános műveletfeldolgozó sebessége. A mai jobb chipek a szerver gépekben jócskán meghaladják egy "hagyományos" Pentium teljesítményét, így a MIPS értékük 200 fölött is lehet. Nem rossz megoldás, ha gépünkben két párhuzamos processzor van, így a terheléselosztás sokkal jobb. De ez ne tévesszen meg minket, mert hagyományos architektúrákban a teljesítmény nem adódik össze, magyarán hatásfoka sok egyidejű műveletnél érvényesül igazán. A közeljövőben egyre általánosabb lesz, hogy megjelenik a 64 bites processzor ill. adatsín felépítés a szerverek piacán. Viszont az is igaz, hogy ez csak akkor ad igazi teljesítménynövekedést, ha a megfelelően átírt operációs rendszer és alkalmazás is rendelkezésre áll! A memóriáról volt már szó, mennyisége a legfontosabb (64 megától 256-ig ajánlott, rendszerkiépítéstől függően), de elérési ideje szintén fontos. Ugyanúgy, mint a háttértárolók esetében. Ez ma a jó winchestereknél kevesebb, mint 11-12 ms. Ma már csak SCSI csatolós harddiszket veszünk szervergépbe, szintén az elérési sebesség miatt. Sok más mellett fontos még, a szerver hálózati csatlakozóképessége, hogy az adott vékony vagy vastag Ethernetre, TokenRingre, vagy FDDI-ra, esetleg ATM-re könnyen kapcsolható legyen.

Felmerülhet a szerver oldaláról egy esetleges "öszvér" megoldás is, hiszen nagyon csábítónak tűnhet, hogy egy olcsó no-name Intel alapú gépet vegyünk (Pentium 133 mhz), amelyet nagy winchesterekkel és sok memóriával felszerelve alkalmaznánk. Formálisan a teljesítmény-ár biztosan sokkal jobb lesz, mint egy igazi szerver esetében. Ne feledjük azonban, a PC-énk egy freeware UNIX-szal is csak PC marad, amelyet nem nagyhálózati forgalom kiszolgálására és főként nem non-stop üzemre terveztek.

2. Az alapszoftver: az operációs rendszer

Látszólag szoftver szinten a könyvtárgépesítés egylépéses művelet: van megfelelő gépünk, s vásárolunk egy azon futtatható könyvtári rendszert. Sajnos a dolgot néhány körülmény bonyolítja, s ezekről - alapszinten - nekünk könyvtárosoknak is tájékozódnunk kell.

Az első és legfontosabb szempont az integrált szoftver által igényelt operációs rendszer. Azok a géptípusok, amelyeken egy ilyen nagy rendszer egyáltalán üzemeltethető, általában több operációs rendszert is "eltűrnek", sőt egyre gyakoribb, hogy hardver-eszközök pontosan ilyetén féle sokszínűségükkel kínálják magukat. Mégis tisztában kell lennünk azzal, hogy

1. a legtöbb géptípus legoptimálisabb működését egy, vagy néhány operációs rendszeren nyújtja;
2. az integrált rendszerek nem csupán gépekhez, hanem operációs rendszerekhez is kötődnek, s ha meg is engednek alternatívákat, a hardver-kiválasztásnál elmondottak itt is irányadóak;
3. az alternatív operációs rendszerek közötti választás befolyásolja némiképp a hálózati integrációt is;
4. ha meglévő gépünk van, akkor új operációs rendszer beszerzése külön anyagi terhelést jelent;
5. uralkodó és kedvező szoftver-kombinációs megoldás a piacon divatos (és hatékony) kliens-szerver architektúra, amely intelligens felhasználói programokkal tehermentesíti a szervert és javítja a felhasználói felületet;

Szintén a szoftver-kiválasztás kérdéskörébe tartozik, a könyvtár saját belső hálózatát illető és azon túlmutató hálózat-kezelő rendszer alkalmazása, amely ismét kompatibilitási problémákat vethet fel (pl. az Ethernet fizikai hálózatot szerver szinten kezelő Decnet, Netware stb. és annak mikrogépes megfelelője, valamint az különféle gateway-emulációs szoftverek alkalmazása).

Az alábbi táblázat a piac két tucatnyi jelentős képviselőjének operációs rendszer kívánalmait mutatja. Jól látható, hogy 1995-ben még a jól bevált régebbi rendszerekkel is hirdették a szoftvereket, így kerül a platformok közé a HP MPE/IX op. rendszere, vagy a DEC VMS.

3. Terminálok, PC-ék, nyomtatók, szkenner, hálózati elemek

Nem elhanyagolható kérdés, hogy a hardver ez esetben nemcsak a központi gépet jelenti, hanem adott esetben több nagyobb gép hálózatát, terminálokat és terminálokként alkalmazott PC-ket ill. az ezeket összekötő kábelrendszert és az azt kiszolgáló fizikai csatolóelemeket (bridge, repeater, router stb.). Ezeknek a vásárolt szoftverrel összehangolt működését pontos tervezés és szakmunka biztosíthatja csak.

Régebben előfordult, hogy a rendszert a szerver típusához szigorúan illeszkedő terminállal szállították. Az IBM "mainframe" típus kötelező velejárója volt a 3270-es vagy 3278-as terminál. Hasonlóképpen elterjedtek voltak a DEC minikhez szállított VT220-as "vaxos" terminálok.

Ugyanígy önálló speciális termékek a grafikus felületet használó UNIX-os illeszkedő x-terminálok, azzal a lényeges különbséggel, hogy önálló nagyteljesítményű processzoruk és jelentős operatív memóriájuk révén alkalmasak voltak a szervergép által kínált multitaskingos lehetőségeket maximálisan kihasználni. Ez azt jelenti, hogy a felhasználó ezeken a gépeken több programot, adott esetben több modult is tud egyidejűleg futtatni, akár (emulációkkal) több operációs rendszerhez illeszkedve is. Ez a megoldás ma is népszerű, hiszen igen hatékony eszközről van szó. Hátránya, hogy a hagyományos munkafolyamatokra (szövegszerkesztés, DTP, számolótábla stb.) párhuzamosan szükséges PC-éket is alkalmazni. Másik nem elhanyagolható probléma az ár, hiszen egy jól felszerelt márkás x-terminál (RISC processzor, legalább 8 megabájt RAM, minimum 15 inch átmérőjű monitor) ára legalább duplája egy erős PC-nek. Igaz viszont az elmondottakon túl további előny, hogy a rendszerbe kapcsolt x-terminálok központilag menedzselhetők (hiszen a szerverről bootolnak), így a felhasználók nem nagyon tudják "elbabrálni". Mindez persze a szervert is igénybe veszi, hiszen elmondható, hogy egy x-es rendszer esetében csak emiatt általában kétszeres memória kell a kiszolgáló gépbe.

Amint megjelentek a piacon a nagyteljesítményű DX4100-as központi egységgel szerelt PC-ék, a helyzet megváltozott. Egy ilyen gép ugyanis elegendő memóriával felszerelve (min. 8 megabájt RAM) jól megválasztott emulációs szoftverrel alkalmas arra, hogy x-es felületet adjon, s ezentúl elláthatja a hagyományos személyiszámítógép funkciókat is. Itt is érdemes megjegyezni, nem érdemes az említett processzornál alacsonyabb kategóriával kísérletezni, s ne mondjunk le a 15 inch átmérőjű monitorról sem.

A hálózati elemek annyira sokfélék lehetnek, hogy részletekbe nem is mehetünk. A mai hálózati fejlődés és a UNIX alkalmazása mellett aligha gondolhatunk másra, mint a TCP/IP protokol használatára. Ennek minden eleme kötelezően meg kell legyen, mind a kiszolgáló gép, mind a kliensek oldalán (telnet, ftp, nsf stb.). Fontos tudnunk azonban, hogy a várható terhelés hogyan fogja érinteni hálózatunkat, s eszerint kell esetleg újabb és újabb kapcsoló és leválasztóelemek beiktatásával ésszerűsíteni a hálózati forgalmat. Megfelelő méretű szegmensek esetén egy elegendően tagolt (bridge) fizikai hálózat jól kiszolgálhat bennünket hagyományos (és olcsó) Ethernet-technológiával is. Ennek a struktúrának az elméleti adatátviteli sebessége 10 megabit/sec, ami könyvtári informatikai célokra ma még elegendő. Természetes, hogy mérlegelhetjük más technológiák alkalmazását is, így pl. TokenRing nyújthat erőteljes forgalmi viszonyok között előnyöket. Ha újonnan építetünk hálózatot érdemes az ún. fast-Ethernet felé is nyitnunk, amely csaknem azonos fizikai hálózaton elvileg 100 megabit/sec sebességet tud nyújtani. Persze ehhez drágábbak a PC-kbe szerelt hálózati kártyák és a menedzselhető hálózati elemek. Nyilvánvaló, hogy egyre gyakrabban merül majd fel a közeljövőben az FDDI, vagy még inkább az ATM lokális használata is. Ezek a technológiák ma még nagyon drágák, de az igazi multimédiás hálózathoz nélkülözhetetlenek lesznek.

A könyvtári rendszer használata során elvileg elegendő, ha egy nagyteljesítményű sornyomtatóval számolunk, amely képes megjeleníteni a kívánt karakterkészletet (általában ISO-Latin 2) és meg tud birkózni akár (esetenként) napi 1000 oldal nyomtatásával is. Fontos, hogy legyen rendszerünkben egy jó lézernyomtató is, de ennek funkcióit az előzővel - már csak anyagi megfontolásokból sem - érdemes keverni. Ez utóbbi legyen mindenképpen a szabványteremtő HP-kompatibilis és tudja a 600 dpi felbontást, s legyen képes legalább 6-8 oldal percenkénti kinyomtatására.

Az újabb rendszerek nyitottak a multimédia felé is, így ennek kiszolgálására érdemes egy jó teljesítményű színes lapszkennert is üzemeltetni a rendszer mellett. Ezzel nem csupán a rendszerben való képfeldolgozási képességeket tudjuk kihasználni, hanem könyvtárunk esetleges Internetes megjelenésének grafikai összképéhez is hozzá tudunk járulni. A modern lapszkenner min. 1200 dpi felbontást tud beolvasni, legalább A/4 lap méretben és kezelő szoftverje ismeri a legkülönfélébb képformátumokat, hogy azokat ne kelljen konvertálni.