Történeti vázlat

A kísérletezésen túlmutató, gyakorlati haszonnal is kecsegtető könyvtárgépesítés az Egyesült Államokban vette kezdetét. Nem is kell hozzá különösebb fantázia, hogy elképzeljük, hogy a kései hatvanas években az egyetemi számítóközpontokban már voltak olyan teljesítményű és megbízható gépek, amelyek segítségével a siker reményében gondolhattak egy-egy feladat megoldására. Ez a korszak az ún. mainframe gépeké volt (nem csak e területen) és a számítóközpontoké. A gépesítés általában két gondolatkör mentén mozgott: egyrészt a nagy, több tízezer beiratkozott olvasóval rendelkező könyvtárak a kölcsönzési nyilvántartást, majd magukat a tranzakciókat szerették volna gépesíteni, másrészről az is világos volt, hogy az igazi megoldás az állomány gépre vitele.

Természetesen a húsz évvel ezelőtti kölcsönzési megoldások nem nagyon hasonlítottak a maiakra, kezdetben jószerivel arra korlátozódott az "automatizálás", hogy a könyv azonosítókódját összekapcsolták a kölcsönző olvasó kódjával. Sokszor még ez az egyszerű művelet sem dinamikusan zajlott, az adatokat a processzustól időben is elkülönülve dolgozta fel a számítógép, a műveletek lényegileg offline módon történtek.

A későbbi irány szempontjából sokkal fontosabbak voltak a katalogizáló rendszerek kialakítására tett első kísérletek. Egyrészt mert ekkor vált alapelvvé, hogy az automatizálás alfája és omegája a bibliográfiai rekordok teljes értékű géprevitele, másrészt mert ez a tevékenység az egész automatizálási gondolkodást erőteljesen közelítette a korszerű interaktív, online alkalmazások felé. Mindez felvetett egy másik nagyon fontos alapelvet is, ti. hogy az egyszer már elektronikusan és szabványosan rögzített bibliográfiai rekord könnyedén másolható, importálható és exportálható. Ennek a praktikus gondolatnak a teljeskörű kihasználására épített az Egyesült Állomokban megalakított, óriási méretű "közös könyvtári rekordtár" az OCLC is. A hamarosan milliónyi rekorddal rendelkező non-profit társaság rendkívül vonzóvá tette a számítógépes katalogizálását, lévén, hogy belőle a megfelelő technikai háttérrel rendelkező könyvtár címleírási szükségletének jelentős részét gyorsan és kis költségekkel be tudta szerezni. Ennek a periódusnak a legnagyobb szakmai kihívása a gépi bibliográfiai rekord szabványának megteremtése volt, amely végül a híres és azóta is alapnak számító MARC formátumban öltött testet. Mindennek valódi egységesítése persze még az Egyesült Államokon belül sem volt egyszerű feladat, s tovább bonyolította a kérdést, hogy hamarosan különféle MARC-variációk, nemzeti adaptációk jöttek létre, melyeknek kezelése, egymásba konvertálása, továbbfejlesztése a szakma azóta is napirenden tartott feladata.

A 70-es évek végére a gépesítéssel foglalkozó amerikai könyvtárak már a második generációs szoftverekkel kísérleteztek, s ez a hullám már Európát, mindenekelőtt Angliát is elérte. A tengerentúl is vezető szerepet betöltő bostoni CLSI vállalta itt az úttörő szerepet. (Az a CLSI, amelynek alapítása a magyar emigráns Hatvany Béla nevéhez fűződik, aki aztán később az ugyancsak jóhírű Silver Platter CD-ROM kiadó létrejötte körül is bábáskodott.) A CLSI szerepe azonban nem csupán ezért érdekes, hanem azért mert ebben testesült meg először az önállóan működő, könyvtárba telepített rendszer gondolata, amely több, bizonyos értelemben elkülönített könyvtári funkciót integráltan kezel, mégpedig részben már az egyes szoftverrészek modularitására építve. Persze mindehhez egy nagyon fontos technológia és vele együttjáró piaci változás is kellett: megjelentek a korábbi közös használatú, drága és nehézkes nagygépeket részben kiváltó miniszámítógépek. Ezek a gépek, főként az amerikai DEC gyártmányai nagyban elősegítették az önállósuló könyvtárgépesítés kibontakozását, a korábban jellemző "számítóközpont" függőségtől való elszakadást. Ez a gépcsalád az üzleti életben, az egyetemek világában is meglehetősen hamar elterjedt, így a vele kapcsolatos működtetési tapasztalatok gyorsan gyarapodtak, áruk egyre elviselhetőbb lett, s méretük, helyigényük és nem utolsósorban kiszolgálási szükségletük is töredéke volt csak a korábbi mainframe-ekének. A kései hetvenes évek és a nyolcvanas évek azzal teltek, hogy ezen a gépkategórián ill. a nagyobb egyetemeken használatba vett IBM nagygépeken kialakult a gyártók egy meglehetősen zártnak tűnő csoportja, amelyek erősen kötődtek valamelyik hardverhez (és vele együtt operációs rendszerhez). A fejlesztések eredményeképpen az egyre-másra következő verziók a könyvtári munkakörök újabb és újabb területeit fedték le, kialakultak a szokásos modulok (katalogizálás, kölcsönzés, online katalógus). A kibontakozó piaci versenyben már több tucat gyártó jelentkezett, így ismertté vált az eredetileg a virginiai műszaki könyvtár számára kidolgozott kölcsönzési rendszerből kifejlesztett VTLS, a kanadai (és a CLSI-vel kapcsolatban lévő) GEAC, vagy a vadászgépeiről híres (!) amerikai multinacionális cég, a McDonnel Douglas által Ausztráliában indított URICA projekt. Míg ezen rendszerek többsége - esetleg rövid mainframes korszak után - az említett minik felé fordult, addig mások az IBM időközben piacra dobott 43xx ill. 30xx és 937x sorozatú mainframe-jellegű, de olcsóbb gépeihez fordultak. Így - részben máig kitartóan - a NOTIS, a DOBIS és részben a DYNIX is. A hardver-gondok megoldásában újabb nagy lökést jelentett az említett DEC, amelyik (sokszor a furcsa, de találó megamini jelzőt kiérdemlő) VAX gépeivel (és sikeres VMS operációs rendszerével) további piaci pozíciókat szerzett az erőteljes, de igénytelen kiszolgáló gépek területén. Ha nem is ekkora mértékben, de a Hewlett-Packard is jelentős hardver-szállítója lett a 80-as évek közepe-vége táján a könyvtári rendszergyártóknak (VTLS, GEAC stb.). Miközben a kereskedelmi termékké vált rendszerek fejlődéséről beszélünk, nem szabad megfeledkezni azokról a nagyon komoly eredményekről sem, amelyek egy-egy sajátlagos "házi rendszer" kiépítésével jöttek létre. Minderre a tengerentúl és Európában is van bőséges példa. Ha nem is integrált rendszerként, de közös katalógusként fejlesztették a kaliforniai felsőoktatási könyvtárak a híres MELVYL rendszert, vagy vehetjük példának a Harvard saját fejlesztésű, máig IBM mainframe-re alapozott, a Z39.50-es szabványt már nevében is viselő rendszerét. De önálló úton járnak a német Konstanzban (Siemens géppel) vagy éppen a zürichi Eidgenössische Technische Hochschule könyvtárában (IBM 3090).

A nyolcvanas évek vége több tekintetben is hatalmas változásokat okozott, a szakemberek generációváltásról beszéltek ismét, immár a harmadikról. Egyrészt a PC kategóriájú gépek megjelenése megkövetelte az eddig szerver-terminál duóban gondolkodó szállítók alkalmazkodását, hiszen a korábbi "fapados" felhasználói interfészek tarthatatlanokká váltak, másrészről a könyvtárakban gyarapodó IBM kompatibilis személyi számítógépeket és a Mac-eket hálózatba kötve megnőtt a könyvtárosi és a felhasználói igény és egyben terhelés is. Másrészről a korábbi két-három alapmodul mellé újabbak gépesítését követelte a könyvtári szakma, így hamarosan sztenderddé vált a beszerzés, valamint a periodikakezelés gépesítése is. Ugyancsak nagy kihívás volt, hogy az eddigi főként angol nyelvterületű terjeszkedés mellett a világcégek megindultak először Skandinávia, majd a mediterrán országok felé is, majd a 90-es évek elejétől (részben a politikai változások hatására is) Kelet-Közép-Európa irányába is. Végül említsük meg talán a legjelentősebb változást, amely tendenciaszerűen elérte a könyvtárgépesítést is. Ez a UNIX erőteljes behatolása az alkalmazott operációs rendszerek közé, ill. néhány év alatt csaknem egyeduralkodóvá válása. Itt nem pusztán arról van szó, hogy a korábbi minikére emlékeztető "hardver-forradalom" látszódik megismétlődni, hanem minőségi változásról is. Nyilván szerepet játszik az is, hogy a UNIX, mint operációs rendszer a korábbiaknál rugalmasabban kezelhető, hogy a rendszereknek sokszor alapot jelentő nagy relációs adatbáziskezelő-gyártók szívesen fejlesztettek UNIX alá, s nem elhanyagolható a piaci ár sem, amellyel az ezzel az operációs rendszerrel ellátott gépek a ringbe szálltak. De a legfontosabb változást az jelentette, hogy a UNIX nyílt és minden tekintetben szabványos jellege ill. a szoftverek portabilitása miatt megindulhatott a sokak számára kényelmetlen és a piaci versenyt korlatozó hardver-szoftver kötődések fellazulása. Végül, de nem utolsósorban említsük meg az Internet kényszerítő erejét is, amelynek következtében ez a tipikusan TCP/IP hálózati megoldásokra kihegyezett szoftver magától éretetődően foglalt el vezető szerepet az Internet-alkalmazásokkal dolgozó intézményekben. Márpedig az, hogy a könyvtár ilyen, s e tekintetben legnagyobb aduja saját rendszere, ez nem volt kérdéses sohasem.

Mindezen eredmények mellett ennek az időszaknak a végére egy fontos lélektani mozzanattal is számolnunk kell: véget ért a könyvtárgépesítési eufórikus, sőt romantikus hőskorszaka. Kiderült, hogy a gépesítés nem mindenható, hogy nem old meg minden problémát "egycsapásra", sőt millió új gondot felvet. A szakma ráébredt, hogy a szokásos piaci résnél nagyobb a távolság a gyártók ígéretei és a megvalósítás között, hogy nincs egyenrendszer és mindig mindent aprólékosan adaptálni kell. Világossá vált, hogy az egyszeri beszerzési költség után mekkora az állandó fenntartási költség, amelyhez jön a rettenetesen gyors amortizáció, a valós vagy divatigényektől hajtott verzióváltási kényszer. Sokan kifejezetten a könyvtárgépesítési piac, sőt a szakma válságáról is beszélnek. Az említett - s csak részben lélektani alapú - kijózanodás mellett jelentkeztek nagyon is tárgyiasult problémák. Ezek egy része a korábban soha nem látott ütemű technológiai fejlődésből fakad, amelynek behozása a könyvtárba egyrészt kívánatos volna, másrészt pedig az állandóan költözködő ember szindrómájával örvendeztetne meg minket. Az új kommunikációs világrend kialakulása és abban a gépesített könyvtár szerepe, még az előzőnél is nagyobb kihívás. S ráadásul mindez összekötődik és részben egybemosódik a multimédia-fulltext-hypertext "szentháromság" minden erőforrást felfaló, minden hálózati kapcsolatot leterhelő - ám kétségtelenül fantasztikus - lehetőségeivel. Mindezekhez újabb és újabb fejlesztések, azok megvásárlása kell(ene), hiszen a szakmai és felhasználói elvárások rendkívül felsrófoltak. A média napi témája az Internet, s benne a többnyire könyvtári típusú feldolgozást igénylő hatalmas tömegű információ. Igazából véve még nem világos, hogy a könyvtári automatizálás, és egyáltalán a könyvtári információs szakember feladata mi ebben a folyamatban. Egy azonban világos, hogy nem kell ahhoz túlságosan nagy fantázia, hogy a világhálózatot virtuális világkönyvtárként képzeljük el, amelyből ki kell nyerni a megfelelő információkat, amelyben el kell tudni igazodni, amelyet rendszerezni kell és valamilyen mértékben talán megőrizni is. Mindezek könyvtári funkcióknak tűnnek, s mivel digitális minden egyes szó, hang és kép, a feldolgozás eszközei is csak számítógépek lehetnek. S ha ez így van, akkor ebben szerepük lesz a mindenkori könyvtári rendszereknek is. Természetesen mindezek felvetik az különféle könyvtári együttműködések elektronizációjának kérdéseit is, a totális osztott katalógustól, a dokumentum ellátó rendszereken át a könyvtárközi kölcsönzésig, amivel nem mondunk kevesebbet, mint azt, hogy minden installált könyvtári rendszernek be kell épülnie egy egymásra utalt rendszerekre épülő kommunikációs szervezetbe, amely nem föltétlen ér véget az ország vagy kontinenshatároknál.

A jövő könyvtári rendszereinek tehát a helyi viszonyokhoz való maximális alkalmazhatóságot, a könyvtári munkaterületek teljeskörű és integrált leképezését, szinte korlátlanul rugalmas kommunikációs képességeket, mindenféle multimédia beépíthetőségének lehetőségeit kell fölvonultatnia, s mindezt úgy, hogy hardver elemei fejleszthetőek, bővíthetőek legyenek, s mind gépi eszközei, mind szoftvermegoldásai egyszerre legyenek a szabványokhoz kötődők, s ugyanakkor teljes egészében rugalmasak, alakíthatóak. S mindezek legyenek olyan árban, s úgy támogatva a gyártó által, hogy megvásárlásukra a közintézményeknek e recesszív világban esélyük legyen. Mindez már önmagában válság-hangulatú ellenmondás, főként egy recessziós világban. S nem csupán kihívások óriásiak, hanem a rájuk adott válaszok hatásai is azok, hiszen mostantól a gépesítés nem pusztán a helyi problémákra adott jó vagy rossz választ jelenti, hanem jelenlétet vagy kirekesztettséget a regionális, országos és világméretű együttműködési programokban, a nemzetközi információs rendszerekben.