Címlap | Tartalomjegyzék | Ajánlás | Előszó | Önéletrajz | Impresszum
Bene Zoltán - Két part között
12. oldal
I. Sodródás - Régebbi elbeszélések
Sodródás
Gyöngyi oldotta meg a helyzetet: felvetette, hogy kísérjem haza. Nem volt nehéz beleegyeznem, úgyhogy elindultunk, otthagytuk Szécsényi Ignácot Ágival, kibaktattunk a 2-es jelzésű busz megállójához. Kutya hideg volt, csikorgott lépteink alatt a járda. Nem emlékszem, miről beszélgettünk, talán nincs is mire emlékeznem. A busz zötyögött, át a hídon, ki a kertváros legvégébe. Gyöngyi arra kért, menjek be hozzájuk, s ebbe sem volt nehéz beleegyeznem.
Gyöngyiék egy viszonylag új társasház földszinti lakásában éltek, három szobában. Mindenki otthon volt, mikor odaérkeztünk: az anyja, egy legalább százhúsz kilós asszonyság; a húga, egy durva arcú, tizenhárom év körüli, kifestett lány; és egy idült alkoholistának tűnő, csupa csont és bőr férfi, aki amint meglátott, menten felém villantotta fogatlan vigyorát, kipréselt magából pár szót, amiből nem értettem egy kukkot se, de Gyöngyi nyomban leállította, és bemutatott az anyjának és a testvérének. Kezet nyújtottam, közöltem a nevemet, kínosan ügyelve arra, hogy lehetőleg érthető legyek, de közben végig tudtam, hogy szélmalomharcot vívok, hiszen soha életemben nem tudtam tisztességesen bemutatkozni, igyekezetem viszont annyira lefoglal, hogy a másik szavait sem értem. A dolog mégsem vált kellemetlenné, mert Gyöngyi idejekorán berángatott egy szobába, leültetett egy ágy szélére, s ő maga is mellém telepedett.
– Ki ez a faszi? – kérdeztem, bár amint kimondtam a kérdést, legszívesebben visszaszívtam volna.
– Anyám barátja. Egy seggfej – felelte Gyöngyi tárgyilagosan, miközben végigheveredett az ágyon.
– Ez a te ágyad? – érdeklődtem, csak hogy mondjak valamit, s társalgásunk ne rekedjen meg.
– Igen – felelte ő, s közben megfogta a kezem, a mellére vonta. Én ettől erősen zavarba jöttem. Néztem a falat a feje fölött. Sárgás volt, és egy repedés húzódott végig a vakolaton.
– Kívánlak – közölte Gyöngyi mindenfajta köntörfalazás nélkül, mire én kínomban elmosolyodtam. Most mi a csudához kezdjek, gondoltam, s belefogtam saját magam félrevezetésébe: kinn van az anyja meg a húga, az ajtó nincs kulcsra zárva, haza is kéne érnem még ma.
– Miért mosolyogsz?
– Furcsa ez az egész – hebegtem.
– Nem hiszed, hogy kívánhatlak?
Vonogattam a vállam, képtelen voltam bármi értelmeset, elfogadhatót felelni, előcsalogattam a torkomból néhány szót az anyjáról meg a húgáról, meg a láthatólag igen részeg nevelőapjáról, mire ő csak annyit kérdezett:
– Szűz vagy még?
Megsemmisülten nyögtem egy „igen”-t, az arcom izzóbb lett a tűznél, a kezem reszketett, kivert a hideg verejték. De Gyöngyi nem nevetett ki, csak megsimogatta a hajam, ami akkoriban a vállamig ért, és szelíden annyit mondott:
– Ezek tényleg bármikor ránk nyithatnak.
Szégyent és hálát éreztem, kiszolgáltatottságot, megsemmisülést – ugyanakkor az elszalasztott alkalom fájdalma feszült az ágyékomban: mardosott, gyötört, emésztett bőszen, lankadatlan. Nyomorultul éreztem magam. Gyöngyi pedig beszélt, lehámlott róla az Olaj-os szubkultúra, ember lett, s legfőképpen: nő. Igazi, valódi, megértő, gyengéd. Nem tudom felidézni, miket mondott, mert közben csak a saját magam nincstelenségével, tehetetlenségével, szánalmasságával voltam elfoglalva. Azt sem tudom, végül miként búcsúztunk el; ami biztos, hogy az utolsó buszt még elértem.
Szécsényi Ignácot a Galériában találtam, egyedül. Csendesen beszámolt nekem arról, hogy távozásom után Ági elmesélte neki elvetélt szerelmének történetét, melyben a főszerepet egy kiskatona játszotta – ebből állt az este. Aztán megcsókolta barátomat, azzal faképnél hagyta, könnyezve. Én is elmondtam, mi történt velem a folyó másik oldalán, ám Szécsényi Ignác sem nevetett ki, inkább lelkendezni kezdett:
– Baszd meg, ez nagy dolog! – áradozott. – Őszinte voltál, bevallottad neki! Ez nagy dolog, na!
Én meg csak hallgattam, lógattam az orromat, és egyáltalán nem találtam olyan nagy dolognak ezt az egészet...
*
Netkötet Program - Irodalmi Rádió