Címlap | Tartalomjegyzék | Ajánlás | Előszó | Önéletrajz | Impresszum
Bene Zoltán - Két part között
14. oldal
I. Sodródás - Régebbi elbeszélések
Sodródás
III.
Még kétszer találkoztam Gyöngyivel az életemben.
Az első alkalom azzal kezdődött, hogy egy délután megtaláltam a levelét a postaládában. Találkára hívott, az Alvilágba. Örültem, hogy, bár ez sem sokkal jobb hely, azért mégsem az Olaj a kívánatos színtér. Örültem annak is, hogy hallok róla. Akkor már napok óta azon gyötrődtem éjszakákon át, hogy fel kellene keresnem, de nem sikerült rászánnom magamat. Visszatartott valami. Talán a legutóbbi találkozásunkon zsarnoki módon eluralkodó Olaj-os hangulat, talán a szégyenérzetem, talán a bizonytalanságom, határozatlanságom, talán...
Mindazonáltal örültem, talán boldog voltam – és elmentem.
Általában pontos vagyok, ezúttal sem késtem, ennek ellenére Gyöngyi már várt rám. Nem teketóriázott, nem futott tiszteletköröket, azonmód a közepébe vágott. Ahogy leültem, azonnal szemrehányást tett, amiért magára hagytam legutóbb.
– Te se nagyon kerestél, és azóta is eltelt már egy hét – védekeztem.
– Tudod, hol lakunk – mondta erre, és a hangja újra szelíd volt és kellemes, mint azon az éjszakán, ott, a folyón túl, az ágyban.
Erre megint nem tudtam mit mondani, mint Gyöngyivel való beszélgetéseim során oly sokszor.
– Mi a fenét akarsz tőlem? – támadt nekem hirtelen, ám ezúttal semmiféle jóleső érzéssel nem gazdagodtam szavai hallatán, inkább megrémültem.
– Mi a fenét akarnék? – feleltem kérdéssel a kérdésre, félszegen, tanácstalanul.
Ekkor sírva fakadt, fejét a karjára hajtotta. Az asztalra borult.
Hülyén éreztem magam. Nem nyomorultul, nem rosszul, nem ilyen-olyan irodalmilag elfogadhatóan megfogalmazható módon – egyszerűen és profánul: hülyén. Nem tudtam mit kezdeni a kezeimmel, egyszerre túl sok lett belőlük; ide is, oda is indultak volna, sehová sem értek el. Próbáltam átfogni a vállát, megkíséreltem megsimogatni a fejét, de félúton mindig megdermedtek a kezeim, akarattalan bábként megmerevedtem én magam is, leizzadtam, és egyfolytában, alig elviselhetően lüktetett egy ér a halántékomban.
– Jó – emelte fel a fejét végül Gyöngyi. – Jó. Akkor ennyi. Szevasz!
Ez volt az utolsó mondat, amit hallottam tőle. Felállt, elment. Nem mentem utána. Megbénított valami, megbénított és megnémított.
Utána sírtam. Nem tudom már, meddig, nem tudom már, miért.
***
Epilógus
Még egyszer találkoztam Gyöngyivel az életemben.
Utolsó találkozásunkig két és fél hónap telt el. Egy tüntetésen voltam, mellettem Szécsényi Ignác és Sebestyén Etele. Kilencszáznyolcvankilenc tavaszát írtuk, rendőrkordon, gumibotok árnyékában vonultunk. Hevesek voltunk, kipirult arccal lépdeltünk az egyetemisták mellett, hittünk mindenben, amiben hinni lehetett. Elszántan, szépen.
Sokan néztek bennünket aggódó tekintettel, szétnyíló ajkakkal, félőn. Gyöngyi ott állt közöttük. Tanácstalanra kerekedett szemekkel figyelt engem. Intettem neki. Ő is intett. De nem jött, nem tett egyetlen lépést sem felém. Én sem indultam felé.
A tömeg végighömpölygött az utcákon, tereken, egyre távolabb vitt engem tőle, s ahogy távolodtam, úgy vált semmivé az alakja, belefoszlott valamibe, amivel én nem tudtam, és talán igazán nem is akartam mit kezdeni.
*
Netkötet Program - Irodalmi Rádió