Címlap | Tartalomjegyzék | Ajánlás | Előszó | Önéletrajz | Impresszum
Bene Zoltán - Két part között
15. oldal
I. Sodródás - Régebbi elbeszélések
Nem hosszú történet hidegről és melegről
* Asztalos Péter úgy emlékezett, hogy azokban a napokban túl sok hó esett. A hideg nem bírta szuflával, és hamarosan minden gusztustalan lett, latyakos, mocskos, undorító. A buszok, a trolik, a teherautók, de még a személyautók kerekei is széles sávban szórták maguk köré ezt a förtelmes matériát, ami aztán hányás gyanánt csúfította el a járókelők nadrágját, kabátját, néha még a sapkáját és az arcát is. Estére aztán magához tért a hideg, utánpótlást kapott valahonnan, vagy csak kipihente magát, mindenesetre bekeményített, a hőmérőkben nyújtózkodó higanyoszlopokra ráijesztett alaposan, mire azok menten kisebbre húzták magukat, úgyhogy megfagyott az egész, minden négyzetmétert betakaró undormány, ami nem is olyan régen még vakítóan fehér hótakaró volt – most aztán lehetett esni-kelni, botorkálni. *
* Asztalos Péter fogai jól hallhatóan vacogtak, miközben egy magába roskadt hóember mellett kifordult a sugárútra, és nekifeszült a heves rohammal rárontó, arcába-fülébe vérfagyasztó csatakiáltást süvöltő szélnek. Mivel a kesztyűjét nemrég elhagyta valahol, kabátja ujjába húzta a kezeit, fejét meg a vállai közé, minthogy sálja sem volt akkoriban. Később, még hosszú évek elteltével is úgy vélekedett, hogy soha életében nem fázott annyira, mint akkor. *
* Betért egy helyre, megivott három deci forralt bort. Élvezte, ahogy a fűszeres ital csiklandozza a nyelőcsövét. A kezeit is megmelengette a bögrét szorongatva, s mire elfogyott a bor, visszatért belé az élet melege. Újra harminchat fokos lázban égek, állapította meg csaknem elégedetten, s ennek tudatában nekiveselkedett, morgott valami köszönés-félét, behúzta a nyakát-kezét, azzal kifordult az ajtón. *
* Már sokszor elgondolta magában, hogy leírja az olyan estéket, mint például ez. De mikor hazatérve a szobájában felkapcsolta a villanyt, leült a székére, és farkasszemet nézett az íróasztalra mint halotti ágyra kiterített komoran, barátságtalanul tiszta, mondhatni szűzies papírral, akkor csak görcsösen szorította a tollat, s nemhogy írni, de moccanni se bírt. Így nem megy semmi, gondolta, de nem tudta igazán, mi nem megy és hogyan. *
* A járda csúszott. Asztalos Péter cipője pedig, azon kívül, hogy beázott és három zoknival sem melegített semmit, ráadásul még a talpával sem dicsekedhetett, mert az olyan simára kopott, hogy még a nyári ragacsos aszfalton is csúszkált. Asztalos Péter egyszerre nem volt ura a lábainak, a házfalak meginogtak, a villanyoszlop eldőlt, és egy perc is eltelt, mire felfogta, hogy hanyatt fekszik az utca jégpáncélján, a háta sajog, és alighanem azért zsibbadt el teljesen a jobb karja, mert könyökének azt a bizonyos mindenki által jól ismert érzékeny pontját ütötte meg, amikor földet ért. Nagy nehezen feltápászkodott. A házfalak újra biztosan, stabilan szegélyezték az utcát, a villanyoszlop is függőlegesen állt megint. Csak odajutok, morogta Asztalos Péter. *
* A lépcsőházban büdös volt, de meleg. A csengő hangját nem hallotta, hát kopogtatott is. Aki kopogtat, annak megnyittatik, dörmögte, vagy valami ilyesmi. Valóban megnyittatott, s Asztalos Péter megérkezett. Ott állt a panellakás fellengzősen előszobának nevezett helyiségében, amit betöltött a lány illata. Miközben lehámozta magáról a kabátot, újra eszébe jutott, hogy milyen hülyén hangzik az a név: Altbächer Emőke. Ha már Altbächer, miért nem Krisztina, vagy Henrietta, gondolta Asztalos Péter. Meg is mondta ezt a lánynak, Emőkének. De az csak mosolygott. Gyakran mosolygott, pedig szép, szomorú-barna szemei voltak. Meg olyan pici kezei-lábai, mint egy óvodás gyereknek, és szőke haja. *
* Letelepedtek a padlószőnyegre. Meleg volt. Beszélgettek, vagy inkább felváltva beszéltek. Hol az egyik, hol a másik nyitotta ki a száját, hogy az évezredek során erre a célra kialakult biológiai berendezésének segítségével hangokkal töltse meg a levegőt, amiből aztán mindenféle szavak, mondatok állnak össze, ha minden jól sikerül. Először az egyetemről beszéltek, közös ismerőseikről a bétékán, ahová jártak, aztán mindketten régi dolgokról kezdtek mesélni, olyanokról, amelyek megestek velük. Mindkettejüket érdekelték a régi dolgok, legalábbis az olyanok feltétlenül, amelyek megestek velük. Asztalos Péter jóval később, amikor egy alkalommal az az este eszébe jutott, nem tartotta valószínűnek, hogy a másik történetei is érdekelték őket, inkább úgy vélte, csak a saját sztorik elmondásában lelték örömüket. Ő mindenesetre Emőke egyetlen történetét sem tudta felidézni. Persze, lehetséges, hogy Emőke figyelt rá. Emőke nyilván emlékezik arra, amit ő, Asztalos Péter mesélt. *
* Ezt azért feltételezte, mert vagy két-három-négy évvel azután az este után, amikor Emőke és ő régi dolgokat idézgettek egymásnak, összefutott a lány öccsével, akit szintén ismert, vagy mindenesetre találkoztak néhányszor, és minden alkalommal váltottak pár szót. Emőke akkor már férjhez ment Glasgowban, valami skóthoz, talán gyereke is született már, ezzel Asztalos Péter tisztában volt, hallotta valakitől. Azt viszont nem is sejtette, amit Bulcsú ( Neki is ilyen lehetetlen neve van: Altbächer Bulcsú, kész röhej. Miért nem Brúnó? Vagy Ottó?, gondolta) mondott neki: Emőke nagyon szerelmes volt beléd. Tulajdonképpen miattad hagyta ott az egyetemet és miattad ment ki Skóciába, babysitternek. *
* Asztalos Péter azon az először hideg, aztán meleg estén, amikor előbb fagyoskodott és elesett, utána pedig órákig ücsörgött a meleg padlószőnyegen, még sok mindenről beszélt Emőkének. Beszélt az íróasztalra terített szűzi jellegű, de voltaképpen kihívóan viselkedő papírlapról is – nem is értette igazán, miért. Hajnal felé eszébe jutott, hogy fogalma sincs, mit keres a lánynál. Ezért megcsókolta. Onnantól már nem kellett beszélni. *
* Amikor Asztalos Péter sok-sok év múltán felidézte azt az estét, nyugtalanság fogta el. Miért ugyanolyan erős a hideg emléke, mint a melegé? Miért ilyenek a hangsúlyok? Egyáltalán, hol vannak a hangsúlyok?, morfondírozott magában. Egyszerre alig leküzdhető vágy fogta el, hogy leüljön az asztalhoz, nézzen farkasszemet a papírral, és futamodjon meg meghunyászkodva, mint mindig. De leküzdötte a vágyat. Nem is volt igazán erős vágy, az az igazság. Már nem voltak erős vágyai. Vagy nem tudott róluk, mindenesetre. Fordított történet, gondolta, pont fordított. Nem Zéta szerelmes reménytelenül Emőkébe, hanem Emőke Zétába. De a hasonlat, érezte, erősen sántít. *
*
Netkötet Program - Irodalmi Rádió