BENE ZOLTÁN: KÉT PART KÖZÖTT

Bene Zoltán - Két part között
20. oldal
II. Veszedelmes viszonyok - Új történetek

Simon Zoltán: Két part között I.

Kilenc nap az élet

A vízóránál állt. Az arca idegen volt, a haja csapzott, a tekintete inkább kihívó, mint riadt. Kilenc-tíz éves lehetett. Az öreg nem ijedt meg tőle, de óvatosan közeledett hozzá. Megkérdezte, segíthet-e. A fiú nem válaszolt, csak a fejét rázta. Így találkoztak először. Másnap a fiú újfent a vízóránál ácsorgott. Az öreg ezúttal nem kérdezett semmit. Végigmérte koszos, foltos nadrágját, lifegő cipőjét, szakadt ingét, megakadt a szeme űzött-vad-ábrázatán. Nem sokáig vizslatta, de jól megnézte magának. Visszabaktatott a házba, leszelt egy szelet kenyeret, megkente zsírral, kivitte, nyújtotta a fiúnak. Az nem nyúlt a kenyérért, csak az orrát törölgette. Az öreg hozzálépett, szinte összeért az arcuk, s a szelet kenyeret a fiú markába nyomta, azzal magára hagyta. Így zajlott le második találkozásuk. Harmadnap a fiú ismét a vízóránál álldogált. Az öreg a kezében egy szelet kenyérrel és egy darab kolbásszal ment ki hozzá. A fiú mohón evett, s akár a kivert kutya, bizalmatlanul pillantgatott az öregre, miközben habzsolta az ételt. Az öreg megkérdezte a nevét. A fiú nem válaszolt. Az öreg nem bánta, s mielőtt visszacsoszogott a házba, azt mondta, ha majd akar, bekopoghat az ajtón. A harmadik találkozásuk mindössze ennyiből állt. A negyedik nap reggelén a fiú az ajtó előtt állt. Az öreg kicsit megrémült, mikor szembetalálta vele magát, de elesettsége, sugárzó vigasztalansága megnyugtatta. Behívta, leültette a konyhába, ételt tett elé. Közben arról beszélt, milyen jó, hogy nem zárja a kapuját. A fiú nem beszélt, csak evett. Egész nap evett. Beszélni az ötödik napon kezdett, miután felébredt a konyhában hevenyészett ágyon. Elmondta a nevét, s hogy hónapok óta kóborol a nagyvárosban. Többet még nem mert elárulni, s bizalmatlanul fürkészte az öreg arcát beszéd közben. Az türelmesen hallgatta, etette. Mesélt neki. Az ifjúságáról, hogy akkor sem volt könnyű, bár csavargó gyerekből talán kevesebb akadt. A hatodik napon az öreg afelől érdeklődött, vannak-e papírjai a fiúnak, s ha igen, megmutatná-e őket? Az is érdekelte, hol laknak a szülei. A fiú nehezen felelt. Az anyja külföldön él, mondta, az apját nem látta egy éve. A nagyanyja fél esztendeje meghalt. Azóta kóborol, a kutya sem keresi. Az aluljáróban koldult eleinte, de elzavarták. Utána a konténerekből élt, de már fázik és fél az utcán. Hosszas nógatásra előkotort a zsebéből egy gyűrött, elmosódott fényképet. A nagyanyját ábrázolta és őt, ennyi volt minden vagyona. Az öreg nem értette, hogy mi lett a lakással, amelyben éltek? A fiú vonakodva, sokára válaszolt. Egy nagydarab ember jött. A nagyanyja akkor már halott volt néhány napja. A rendőrséggel fenyegetőzött, aztán kidobta a házból, azt kiabálva utána: ha vissza merészel jönni, börtönbe juttatja. Egy ezrest adott neki és egy váltás ruhát. A fiú stoppal jött a nagyvárosba, még az iskolában hallotta, hogy ott könnyű az élet. Tapasztalatai azonban nem ezt mutatták. Az öreg megsimította a fiú fejét, s annak alig maradt ideje, hogy elkapja. A nyolcadik napon viszont már eltűrte. Azon a napon az öreg megmutatta neki a kertjét. Kicsiny kert volt, nyulassal a végében. Szigeten éltek. Egy betontengerbe ékelődött szigeten. Húsz-harminc emberi ház a panelhalmok között. A fiú elárulta, hogy ez vonzotta ide, annak ellenére, hogy itt nem talált konténereket. Az öreg nevetett. Megmutatta a gyümölcsfáit: három alma, egy körte, egy szilva és négy barack. Alattuk veteményes, már üres, de majd tavaszra megéled. Két ribizlibokra is volt, s egy naspolyafája. Valaha a felesége gondozta. A fiú félénken megkérdezte, nincsenek-e gyerekei? Az öreg szomorúan ingatta a fejét. A nyulakhoz ballagtak, megsimogatták őket. A fiú nevetett. Az öreg derűsen mosolygott. Sokat ettek. Jóízűen, vidáman. Délután arról beszélt az öreg, hogy másnap elmennek ruhákat vásárolni, utána betérnek a hivatalba: el kell rendezni a fiú dolgát. Ha a fiú is úgy akarja. A fiú nem tudta, akarja-e úgy. Félt, kissé bizalmatlan is volt még, szorongva figyelte az öreget, ám az kedvesen nyugtatta. Nem lesz semmi baj. Este együtt nézték a tévét. Az öreg panaszkodott, hogy fáj az oldala. A fiú azt kérdezte, mitől? Az öreg szerint az öregség miatt. Sokáig forgolódott, későn aludt el. A kilencedik napon a fiú izgatottan ébredt. Várta, hogy vásárolni menjenek, kíváncsi volt az új ruhákra, s egy kicsit még a hivatal is felvillanyozta. Hátha csoda történik, gondolta. Kikászálódott az ágyból, megmosakodott, felöltözött. Bekukkantott az öreghez. Aludt még. Biztosan a tegnapi fájdalom miatt, gondolta. Megreggelizett a konyhában, utána lóbázta a lábát. Kiszaladt a nyuszikhoz, dajkálgatta őket. Hamar megunta. Indult volna már a városba, új ruháért, új életért. Újra megnézte az öreget. Akkor vette észre. Ugyanúgy feküdt, mint a nagyanyja. Halott volt, kétségtelen, hogy halott. Nem sírt. Csak valamiféle dühöt érzett. Túl szép lett volna, igen, túl szép lett volna! Elhatározta, hogy nem várja meg, hogy jöjjön egy újabb nagydarab ember. Keresett egy táskát, teletömte élelmiszerrel. Egy könyvet is tett belé. Kést, kanalat pakolt el. Talált egy nadrágot, ami csak kicsit volt rá nagy; egy inget és egy kabátot belegyömöszölt egy másik táskába. Melléje rakta a kis ébresztőórát és az elemes rádiót. A cipőjét is lecserélte. Végül az egyik nyulat vette magához. Mielőtt elhagyta a házat, betakargatta az öreget, megcsókolta barázdás homlokát. Tisztában volt vele, hogy vissza kell térnie a konténerekhez. Pedig annyira szép volt! Túl szép is! Tudta, hol a kulcs, gondosan bezárta maga mögött az ajtót, becsukta a kaput. Nem nézett vissza.

Előző oldal - Következő oldal

Netkötet Program - Irodalmi Rádió