BENE ZOLTÁN: KÉT PART KÖZÖTT

Bene Zoltán - Két part között
29. oldal
II. Veszedelmes viszonyok - Új történetek

Veszedelmes viszonyok

Két évig voltam munkanélküli, mielőtt Tőzsér János, egykori osztálytársam a hónom alá nyúlt. A város szélén volt egy raktárépülete, limlomok, kacatok tornyosultak benne, oda fogadott fel őrnek. Egy kis szobában ücsörögtem naphosszat, és krimiket olvastam vagy a tévét bámultam, s közben, mivel mindig hoztam magammal néhány liter sört, azt szopogattam. Az épület körül, a drótkerítés mellett két vérben forgó szemű doberman rohangászott fel s alá naphosszat, nekem semmi dolgom nem volt. Egyik nap „dolgoztam”, másik nap otthon maradhattam. Váltótársam egy kövér, bajuszos pasas volt, ha rám került a sor, reggel hatkor vigyorogva fogadott, megrázta a kezem, azzal elszelelt; ha ő érkezett munkába, csak morgott és szabályosan kituszkolt a szolgálati szobából. Egyhangú „munka” volt, de jól fizetett és semmit sem kellett csinálni. Néha gyerekcsapat látogatott meg, eleinte kövekkel dobálták a raktár ablakait bősz csatakiáltások közepette, egyiket-másikat be is törték, ám amikor én erre nem ordibáltam velük és nem fenyegetőztem, összebarátkoztunk. Annak utána sárkányt eregetni jártak hozzám a város szélére, én pedig beengedtem őket a drótkerítésen belülre, a két kutyát megláncoltam, és együtt nevettem a gyerekekkel, hogy a szél miként dobálja a papírsárkány papírtestét. Ők hálásak voltak és néhanapján sört hoztak nekem. Emlékszem, gyerekkoromban én is sok időt töltöttem egy drótkerítés mögött, egy testes férfi társaságában, aki a nagyapám volt, hagyma- és halszagot árasztott a rengeteg befalt ruszlitól, azokról az időkről mesélt, amikor még működött a gyár, és kártyázni tanított egy eperfa árnyékában. A hátunk mögött a düledező gyárkémények vigasztalanul törtek az égbolt felé, a füvet kiégette a nap, de mi jól mulattunk, nem törődtünk semmivel, végtelen kártyacsatákat vívtunk a lombok alatt vagy az őr- (valamikor portás-) házikó penészes falai között. Összeesküvők voltunk, hiszen senki sem tudhatta, hogy együtt töltjük az időt, nagyapámat ugyanis egész családom gyűlölte, mint a leprást valami régi vétsége miatt, amiről soha nem tudtam meg, mi lehetett. Egyszer azonban, amikor megérkeztem hozzá a gyárudvarra, átmásztam a drótkerítésen és benyitottam a házikó ajtaján, nagyapám arcra borulva feküdt a padlón, és én csak nagy erőfeszítések árán tudtam a hátára fordítani, aztán kivonszolni a napra. A szeme felakadt, a szájára rácserepesedett a vérrel kevert nyál, egész teste feszült, mint a felajzott íj. Éreztem, nagy a baj, átszaladtam gyorsan a szomszédba, hívtam az ott lakó vénasszonyt, nézné már meg nagyapámat, olyan furcsán viselkedik, azazhogy nem viselkedik sehogy se, csak hever, akár egy kőtömb és mereszti a szemeit. Az asszony megnézte, kendőjével letakarta az arcát és azt mondta, halott. Halott volt hát. És a nagyapám. (Vagy már csak halott? Nem tudom...) Miután elvitték, egymagam kártyáztam a drótkerítés tövében, a porban, majd hazaszaladtam és nem szóltam senkinek semmit, csak bezárkóztam a szobámba és leírtam mindent, úgy, ahogy történt. – Erre gondoltam néha, miközben a gyerekek sárkányát néztem a kék égen. Néha akkor is erre gondoltam, amikor egyedül voltam, s csak a dobermanok csaholtak odakinn és a televízió duruzsolt idebenn. A hangot ilyenkor levettem a készüléken, és kortyoltam a sört.

A feleségem elégedett volt velem, mert jól kerestem, s mikor nem mentem munkába, kiporszívóztam, elmosogattam, néha kisikáltam a vécécsészét, és csak ezek után ugrottam le a kocsmába egy-két pofa sörre. Soha nem töltöttem hosszabb időt a kricsmiben, legfeljebb két órát. Nem lehetett ellenem panasz.

Hanem nemrégiben arra lettem figyelmes, hogy a nejem megint rúzsozni kezdi magát. Fodrászhoz is gyakrabban jár. Olyan szoknyákat hord, amikből elővillan a térde. Ez nem tetszett nekem. Hat éve voltunk házasok, s már legalább négy esztendeje nem sminkelte magát, mivel én azt állítottam – s így is gondolom –, nekem úgy jó, ahogy van. Most meg megint kencéket ken az arcára! Ez nem tetszett nekem.

Egy alkalommal, mikor szolgálatban voltam, este tízkor váratlanul hazaállítottam. Óvatosan nyitottam a lakásba, de nem fogadott semmi különös. A feleségem egyedül ücsörgött a nappaliban, nézte a tévét.

– Hogyhogy? – kérdezte.

– Csak egy könyvért ugrottam haza – hebegtem.

– Hülye vagy? Siess vissza, nehogy valami baj legyen és elveszítsd ezt a remek állást! – oktatott ki. – Ne legyél hülye!

Leemeltem egy krimit a polcról és eloldalogtam, ám továbbra sem tetszett, ahogy a feleségem öltözködik, az pedig még annyira sem, hogy sminkeli magát. Attól fogva árnyék gyanánt követtem, nyomoztam utána – eredménytelenül. Hónapokig kerestem, kutattam a nyomát annak, hogy megcsal, hogy van valakije. Mindhiába. Lassacskán megnyugodtam.

Előző oldal - Következő oldal

Netkötet Program - Irodalmi Rádió