Címlap | Tartalomjegyzék | Ajánlás | Előszó | Önéletrajz | Impresszum
Bene Zoltán - Két part között
18. oldal
I. Sodródás - Régebbi elbeszélések
Fábián Attila: A sün
A sün
(Ami megmarad I.)
Régebben Búza volt a neve, de mire a lánnyal odaértél, már Charlienak hívták. Már nem volt rejtői a hangulat, mint egykor, a Búza-érában, s a falakon itt-ott egy csámpás, bajszos-keménykalapos-sétabotos figura virított, a sör hideg volt, a kevert forró, a tenyered izzadt. Nem volt jó a kedved, de hol volt ez a rosszkedv a későbbi Nagy Rosszkedvhez képest! Ültél, ültetek, egymással szemben, egymás mellett, négyen. Ruhátokba, bőrötökbe percről percre mélyebbre rágta magát a nehéz szag, és nőttön nőtt a halál. Gyűltek a felhevült poharak a hideg tapintású asztalon. Beszélgettetek is, persze, mindig beszélgettetek. Lehet, hogy fontos dolgokról, lehet, hogy jelentéktelenekről, de már fogalmad sincs, vajon mik lehettek azok, akármilyenek is voltak. Leginkább azonban ittatok. A kis társaság egyik fele derekasan, a másik módjával. És úgy rémlik, volt pénzed. De az is lehet, hogy akkor mégsem, inkább egy korábbi alkalommal. Talán éppen azon az éjszakán, amikor éppen ezen a helyen, a falra pingált komikus tétova tekintete előtt a növekedő halált egyetlen jól irányzott ütéssel arcul csapva a lány a válladra hajtotta a fejét, s te sunyi módon kihasználva az adódó lehetőséget, addig mesterkedtél, míg meg nem csókoltad. De a képek már összefolynak.
Megöregedtél.
Arra viszont esküdni mernél, hogy valamelyik éjjelen, ugyanebben a bizonyos Charlieban, ti négyen voltatok az utolsó vendégek. Az éjszaka jócskán pangott már, amikor felkerekedtetek, és kiléptetek az utcára. Esett az eső, ebben is biztos vagy, és tavasz-illata volt mindennek. A közlekedési lámpák sárgán villogtak, a zebra csúszott. Vizes hajad a szemedbe lógott, ezen nevettetek, te is nevettél, pedig még mindig pocsék volt a kedved. Bizonyos, hogy így történt. Tudod, hogy így volt.
És hajlasz arra, hogy megtörténtnek, a valóság részének fogd fel a tarka nadrágos férfi felbukkanását is. Hajléktalannak tűnt. Pénzt kért, és ti talán adtatok is neki. Mindenesetre...
Megmutatta a koszos, kopott farmerdzsekijében lakó sünt.
A legjobb barátja, mondta, társa jóban-rosszban. A sün nem félt, nem gömbölyödött össze, mikor feléje nyúltál, és megérintetted apró, nedves orrát, megsimogattad barátságosan meredező tüskéit, amelyek egyáltalán nem szúrtak. Ezen megint nevettetek. Ezúttal te is könnyedebben, igazabbul. Aztán mentetek tovább az ázott utcákon. Így emlékszel. Biztosan a sünről beszéltetek még egy ideig, miután továbbindultatok, hogy belevesszetek az éjszakába. A memóriád nem képes követni benneteket ezen az úton. Csak valamikor az elkövetkező napok valamelyikének kietlen reggelén bukkan rád újra:
Mész keresztül egy téren. Egyedül vagy. A jobb oldaladon a szökőkút már működik (bár ez bizonytalan pont az emlékeidben). Bal oldalt az egyetemi könyvtár épülete, az előtte emelkedő rámpán mentőautó, mögötte rendőrség. Egészen bizonyosan reggel van, kevesen járnak az utcán. Egy síró, csontrészeg férfit támogatnak a mentőautóba. Gyanúsan tarka nadrág feszül rajta. Olyannyira, hogy a beléd hasító felismerés hatására lelassítod a lépteidet, majdnem megállsz, aztán mégis továbbindulsz. De azért éppen elég ez a megtorpanás ahhoz, hogy végleg megbizonyosodj a mentőautóba tuszkolt férfi kilétéről, s eljusson hozzád néhány szava is. Pont azok, amelyekkel legjobb barátját siratja. Akit úgy szeretett. S akit most elveszített.
Most már tudod: a sün halott.
Tehetetlen, otromba évek elteltével úgy emlékszel vissza rá, hogy valaha nagyon-nagyon közel állt hozzád, igen-igen közeli ismerősöd volt: megérintetted apró, nedves orrát, a tüskéi egyáltalán nem szúrtak, és haláláról olyan módon szereztél tudomást, amiként most sután, de a legjobb szándéktól vezetve elmeséltem. De nem vagy biztos semmiben. Nem vagy biztos abban, hogy tényleg láttad a mentőket, a rendőrséget és a síró embert az egyetemi könyvtár előtt, miközben lépteidet lelassítva valahová mentél. Az sem biztos, hogy szó esett ott egy sünről, s ha mégis, nem lehetsz biztos abban, miféléről. A nedves orr, az ázott aszfalt, a tavasz illata azonban megfellebbezhetetlenül valóságosnak hat. Kijelentheted: kétség sem fér emlékeid ezen részének igaz voltához. Vagy legalábbis bizonygathatod magadnak. Elvégre...
A lány keze is a tenyeredbe simult.
Így volt, valóban.
Jól tudod, milyen hihetetlen mégis.
*
Netkötet Program - Irodalmi Rádió