Címlap | Tartalomjegyzék | Ajánlás | Előszó | Önéletrajz | Impresszum
Bene Zoltán - Két part között
21. oldal
II. Veszedelmes viszonyok - Új történetek
Két part között
Az épület kissé megroggyant, az ablakok alatt besüvített a szél, ám pokrócokkal tökéletesen el lehetett szigetelni; a falakon itt-ott kiütközött a salétrom és a penész, a mennyezeten foltok éktelenkedtek, a bútorok enyhén dohos szagot árasztottak, mindez azonban nem vette el a kedvemet. A házhoz hatalmas, romantikusan elvadult kert tartozott. A szomorúfüzek, diófák, gesztenyék között áthatolhatatlan málnások, övig érő pampafű, elburjánzott egresbokrok (amit gyerekkorom számos színtere közül az egyik legkedvesebben büszkének neveztek), kócos aranyesők, deformált tuják, buja virágágyások, parányi, tarka rétek váltakoztak. Az egyik sarokban, a zöld mohával vastagon belepett, masszív téglakerítés mellett nyákos békalencsével teli tavacska feküdt. Szerelem volt ez első látásra. Amikor a barátom végigvezetett mindenen, úgy éreztem, hazataláltam. Örömmel vettem tudomásul, hogy itt tölthetem az őszt.
– Itt nyugodtan dolgozhatsz – mondta. – Ha megfelel.
– Pazar! – feleltem.
Megállapodtunk: három hónapra beköltözöm a házba. Három hónap alatt elkészülök a tervekkel, nyugtattam magam. Három hónap egy örökkévalóság. A barátom ennek örömére levezetett a pincébe – a boltívekről évszázados nemespenész csüngött alá a fejünkre –, s a hátsó falhoz támaszkodó rozoga polcokról leemelt egy pókhálóval beszőtt üveget. A teraszon ittuk meg a vénséges vörösbort, minden cseppjét kiélvezve. Így aztán emelkedett hangulatban cipeltük be poggyászomat az autóból, s barátom fütyörészve távozott, miután hosszasan szorongatta a jobbomat és lapogatta a hátamat.
Egyedül maradtam. Nem volt hangulatom még berendezkedni, élveztem a magányt és a szabadságot, a tágas tereket. A teraszra csábított egy karosszék. Beleereszkedtem, hagytam, hogy elmerüljek benne, hagytam, hogy magába nyeljen a kert, a ház, az időtlenség. Kissé elszunnyadtam. Hegedűszó ébresztett. Valaki egy érzelmes tangót játszott a közelben. Kidörgöltem a szememből az álmot, azzal nekiláttam, hogy kipakoljam a bőröndjeimet. Hanem igyekezetem hamar alábbhagyott, s úgy döntöttem, jó minden ott, ahol van. Pusztán grafikus barátom képét, a Két part között címűt csomagoltam ki az újságpapírból, helyet kerestem neki a falon, végigpróbálgattam a szobákon, végül leendő íróasztalommal szemben, egy csendélet helyére akasztottam. A dossziéimat, vonalzóimat, körzőimet, ceruzáimat gondosan elrendeztem az asztalon, hogy ha majd munkához látok, minden a kezem ügyében legyen. Egyelőre azonban nem fűlt a fogam a munkához.
Visszatértem a teraszra. A hegedűszó lágyan úszott az őszi estében. Akár kutya az ínycsiklandó illatok után, úgy eredtem a muzsika nyomába. A szomszéd házban véltem felfedezni a forrását. Ez az épület is régi volt és regényes – mint ezen a környéken valamennyi. A kerítés résein keresztül bekukucskáltam az udvarra. Az enyémhez hasonló kert közepén egy nőt láttam, álla alá hegedűt szorított, érzékien dolgozott a vonóval. Szinte láttam, ahogy körbelengi a zene. Lélegzetvisszafojtva figyeltem. Úgy éreztem, egybeolvadok a kerítéssel, beleolvadok az őszbe, a zenébe, a színekbe. Tévedtem. Rosszul éreztem. A hegedülő nő – talán sokadik, rejtett érzékszervével – észrevett. Hirtelen abbahagyta a hegedülést, sarkon pördült és kék szemeinek átható tekintetét a kerítésnek arra a pontjára szegezte, ahol én leskelődtem.
– Miért nem jön be? – kérdezte nyugodt, lágy hangon.
– Elnézést – habogtam. – A zene vonzott, nem akartam megzavarni.
– Jöjjön be! – szólított fel. – Három lépéssel balra találja a kaput. Csak akassza ki!
Úgy tettem, ahogy parancsolta.
– Jöjjön! – ragadta meg a karomat, és a terasz felé irányított, amely szakasztott olyan volt, mint az enyém. Leültetett egy karosszékbe, bort töltött elém egy pohárba. Magának is öntött, leült velem szemközt.
– Melyik házban lakik?
– Itt, a szomszédban.
– Megvette?
– Nem. Egy barátomé. Csak három hónapra költöztem be, dolgozni.
– Művész?
– Építész vagyok.
– Én is három hónapra kaptam kölcsön ezt a villát. Pihenni. Esténként átjöhet, ha gondolja. Remekül főzök, meghívhatom vacsorázni.
– Köszönöm. Élek a lehetőséggel.
*
Netkötet Program - Irodalmi Rádió