Címlap | Tartalomjegyzék | Ajánlás | Előszó | Önéletrajz | Impresszum
Bene Zoltán - Két part között
32. oldal
II. Veszedelmes viszonyok - Új történetek
Ólomszürke ég
Abban teljesen igaza van Ramónának, hogy szörnyű messze van a lakástól minden. De még mindig jobb így, mintha a lányt hozta volna át egy közeli iskolába. Pont nyolcadikban! Beljebb fekvő lakásra pedig nem telt a pénzből. Neki is kényelmesebb lenne bejárni közelebbről, de ez a helyzet. Ramóna, tudta, inkább az apjára haragszik ezért, nem rá. Ő azonban nem neheztelt a volt férjére. Belgiumban mégsem lehet egy fillér nélkül egzisztenciát megalapozni! És még jobb is, hogy egy belga nőbe kellett beleszeretnie, legalább messze van, könnyebb túlélni. Nem is tudta, hogy Ramóna vajon a távolságért is orrol-e Péterre? Hiányzik-e neki az apja? Sosem volt apás. Azért biztosan hiányzik. Kamaszlány. – Arra riad, hogy majdnem elszenderedett. Hamarosan itt a Batthyány tér.
Az irodában megint kellemetlenséggel indul a nap. A számítógép újra rakoncátlankodik. Erika kihívja a rendszergazdát, ezt a pimasz mosolyú kölyköt, aki mindig leplezetlenül bámulja a melleit. Ezúttal sincs másképp. Máris megvan a második bosszúság. Először a gép, most a rendszergazda keresetlen, sóvár tekintete...
Tíz felé hívatja az osztályvezető.
– Egy fax érkezett a nevére Belgiumból – közli szenvtelen hangon, amint belép. – Valami lemondó nyilatkozat. Elnézést, hogy beleolvastam, későn vettem észre, hogy nem nekem szól.
– Semmi baj – udvariaskodik Erika. Átveszi a papírt, átfutja. Úgy érzi, magyarázatot kell adnia.
– A volt férjem Belgiumban él. Van egy horgászkunyhónk Tiszafüreden, arról mondott le éppen.
– Tiszafüreden? – kerekedik el az osztályvezető szeme. Először néz a nő arcába, mióta az belépett a helyiségbe.
– Az remek hely! Szeretek arrafelé horgászni! Egyszer majd igénybe venném a vendégszeretetét!
– Csak tessék. Szívesen látom!
Erika dühös magára, amiért fecsegni kezdett és nem volt határozottabb. Ez az osztályvezető – ötvenes, borotvált arcú férfi, az a típus, akit általában vonzónak találnak a nők, Erika azonban undorodik a magabiztosságától, sima modorától, folytonos, skatulyából előhúzott tökéletességétől – nem először tett neki kétértelmű célzásokat, s ha nem is olyan arcátlanul, mint a rendszergazda, de ez is szakadatlanul a melleit, a lábait meg a fenekét vizslatja. Mérgében megeszi a zsömléjét.
Az ebéd, szokás szerint, felejthető. Erika ezt egy cseppet sem bánja, így könnyebb vigyázni a vonalaira. Az ebédlőben, ellentétben a rendszergazda vagy az osztályvezető esetével, furcsa elégedettséget érez, amikor észreveszi, hogy megnézik a férfiak. Az egészen fiataloktól a középkorosztályon át a nyugdíj előtt állókig. De csakhamar lehűti magát. Azzal, hogy megnézik, nem megy semmire. És mire menne a rendszergazdával? Vagy az osztályvezetővel? Az egyikkel semmi közös témája nincs, a másik mellé legfeljebb szeretőnek (ágyasnak) kellene. És nem is szimpatikus egyik sem. Egyik sem vonzza. Meg aztán gondolnia kell Ramónára is. A legnehezebb korban van.
Fél éve volt egy rövid kapcsolata. Amíg tartott, végig rettegett Ramónától. Nem sokkal azután történt, hogy kiköltöztek a lakóterepre és Péter elutazott, azaz visszavonhatatlanná vált a válás, az új helyzet. A férfit Miklósnak hívták. Tőle vette a lakását. Jól menő vállalkozó volt, elvált ember, két-három évvel fiatalabb Erikánál. Kétszer elhívta a nőt vacsorázni. A második alkalommal moziba is mentek. Ramóna éppen akkor utazott el egy hétre angol nyelvi táborba – a nyári szünet kezdetén jártak –, és Erika felhívta Miklóst a lakásba a film után. Nem telt el sok idő, és szenvedélyesen egymásnak estek. Azonban Erika nem érzett szinte semmit, miközben szeretkeztek. Utána csak feküdt az ágyban, mellette a láthatóan elégedett szeretője, és ő majdhogy nem semmit sem érzett! Nem esett kétségbe, néhányszor előfordult ez régebben is, Péterrel is, Péter előtt is. Másnap újra felment hozzá Miklós, de semmivel sem volt jobb. Harmadnap és negyednap sem. Sehol a kielégülés, sehol az ernyedtség, sehol a kellemes, bágyadt petyhüdtség. Ugyanakkor az is tisztán látszott, hogy a férfit egy fikarcnyit sem érdekli, hogy Erika szeret-e vele lenni, vagy sem, jó-e neki, vagy sem. Elkeserítő helyzet. Az ötödik este azt hazudta, megérkezett a lánya. Egy hétig még kerülgette a forró kását, aztán kiadta Miklós útját. Sokat gondolkodott azon, hogy miért tette. Ennyire fontos lenne a testiség? Nem hitte, hogy ez az oka. Úgy-ahogy jól érezte magát Miklóssal, de nem volt vele boldog. Nem csak az ágyban, egyébként sem.
Amikor erre gondolt, be kellett ismernie, hogy mindennek ellenére hiányzik neki egy férfi. Elsősorban a testének hiányzik. Arra pedig gondolni sem mert, hogy mi lesz öt év múlva, vagy tíz év múlva? Kell-e még ő akkor valakinek? Kell-e még a teste majd valakinek? Olyannak, akinek örülne is, hogy kell. – Letelt a munkaidő. Alig végzett valamit. Nincs ez így rendben...
Ramóna már otthon volt, mire hazaért.
– Hello, anyu! Este feljöhet egy barátom? – szegezte neki a kérdést azonnal.
– Szia, kislányom! – mosolyodott el az anya. Szerette, amikor ilyen természetes, ilyen lelkes a lánya. Annál is inkább, mert ahogy nőtt, egyre kevesebb alkalommal látta ilyennek. Leginkább álarcokat viselt, szerepeket játszott, a kor elvárásai szerint; s ez gyakran szomorította el Erikát.
– Barátod vagy barátnőd? – érdeklődött évődve.
– Fiú – vágta rá könyörtelenül a lány.
– Ismerem? – kérdezte Erika elkomorulva, nehezen leplezett, csalódottsággal vegyes meglepetéssel a hangjában.
– Nem. Azért is szeretném, ha feljönne.
– Nem bánom – préselte elő magából a szavakat az anya. A feje tompán sajogni kezdett.
– Köszi, anya – fordított hátat neki Ramóna, a haja úszott utána a levegőben.
Erika a lánya után nézett. Most nem csitrinek látta – sokkal inkább nőnek. Érett, kívánatos, igazi nőnek. Kicsit talán irigyelte is. (Talán nem is kicsit irigyelte.) Eszébe jutott, hogy ha ő találna valakit, neki is engedélyt kellene kérnie a lányától. Ám Ramóna korántsem biztos, hogy ilyen megértő volna. Vagy mégis? Mindegy. Nem talál senkit, akiért érdemes engedélyt kérnie. Úgy érezte, nem ismeri a lányát. Egy esztendővel korábban arra döbbent rá, a férjét nem ismeri. Most a lánya következik.
– Szép kilátások – mormolta. – Hogy a fene egye meg!
– Mikor jön a barátod? – kérdezte kiáltva.
– Fél óra múlva.
– Időben szólsz, kislányom – motyogta. – Mint mindig, most is időben...
Úgy döntött, nem fog bele semmibe, ha már jön ez a fiú. Várt. Leült a szobában, és várt.
A vendég pontosan érkezett. Zselével összegubancolt hajú, erős dezodorillatot árasztó kamasz volt, állán szakállnak csak nagy jóindulattal nevezhető szőrpamacs. Magabiztosnak tűnt, Erika szerint túlságosan is magabiztosnak.
– Nagy Roland – mutatkozott be, a kezét nyújtva.
Ő is megmondta a nevét. Megkérdezte, kérnek-e valamit, de a fiú is, Ramóna is csak a fejüket rázták. Erika fölöslegesnek érezte magát. Tudta, hogy feszélyezi a fiatalokat. Pedig nem feszélyezte őket. Feszélyezetlenül bevonultak Ramóna szobájába.
*
Netkötet Program - Irodalmi Rádió