Címlap | Tartalomjegyzék | Ajánlás | Előszó | Önéletrajz | Impresszum
Bene Zoltán - Két part között
34. oldal
II. Veszedelmes viszonyok - Új történetek
Ólomszürke ég
3.
Hétfőn egy pazar rózsacsokor fogadta az irodában. A csokor kísérő kártyáján egyetlen sornyi szöveg állt, foszforeszkáló tintával, szép kézírással: A csodálatos szombat estéért. Egy rajongója. Semmi egyéb. Sem név, sem bármiféle utalás a hogyan továbbra.
– Mint valami rossz hollywoodi filmben! – fakadt ki a sírással küszködve Erika.
Fogalma sem volt, mitévő legyen. Hogyan derítse ki, ki volt a szombati férfi? És minek derítené ki, ha láthatólag ennyire kellett csupán neki? Megalázva érezte magát, megnyomorítva, kifosztva. Kirohant a mosdóba, a falnak támaszkodva zokogott.
– Hogy lehettem ilyen hülye?! Mint egy ostoba kurva! – szipogta, de színpadiasnak érezte ezt a kérdést, szánalmasnak, ügyefogyottnak.
– Komolyan, mint egy vacak hollywoodi filmben!
Nehezen szedte össze magát, de amikor visszatért az asztalához, csak a szeme tetszett vörösebbnek a megszokottnál. A lábai remegtek, a hasa görcsölt. Nagy kínok árán tudott áthajózni a munkaidőn. Gyalog ment haza. Órák hosszat gyalogolt üresen, mint egy gép. Otthon beköszönt Ramónának, utána bezárkózott a szobájába. Már nem sírt. Ült, az ölébe ejtett kezeit fürkészte. Tompán zakatolt valami a mellkasában.
Este Roland ismét meglátogatta Ramónát. Erikára ügyet sem vetettek, mint rendesen, bevonultak a kislány szobájába. Erika akkor már a konyhában ült, kifejezéstelen tekintettel bámult ki az ablakon. Sivár lakótelepi játszótérre nyílt kilátás, a hó foltokban borította a sárgás színű földet. Egy konténer nyitott teteje alól a legváltozatosabb háztartási szemét tárult a szeme elé. Egy apró emberke bottal turkált benne. A fák halottan, csupaszon szegélyezték a kigödrölt kövesutat, a parkolóban vászonba csomagolt személyautók. Néhol varjak verődtek csapatokba, kabátjukba burkolózó emberek vágtak keresztül a téren.
Erika fölállt, legördítette gerincéről az ürességet. A lánya szobájának ajtajához ment, kopogás nélkül benyitott rajta. A fiatalok szétrebbentek, ahogy belépett a szobába.
– Haza kellene már menned, Roland! Ramónának tanulnia kell! – mondta Erika szigorúan.
– De anya!
– Menj, Roland! Majd eljössz máskor is! Most menj!
A fiú felállt az ágyról, kisomfordált az előszobába, felvette a cipőjét, kabátját, zavartan visszanézett, csöndesen elköszönt. Ramóna szemrehányó, villámokat szóró szemekkel meredt az anyjára.
– Ezt most mért kellett?
– Tanulj inkább! – förmedt rá Erika. Visszament a konyhába. Ezt most miért kellett? Maga sem tudta. Szégyellte magát. De nem tett semmit. Nem szólt semmit. Nem gondolt semmire. Csak bámult ki az ablakon. Az ólomszürke ég nyomasztóan feszült fölötte.
*
Netkötet Program - Irodalmi Rádió